Jayne Ann Krentz. Titkos tehetségek

Jayne Ann Krentz Titkos tehetségek

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2001

1

FORDÍTOTTA RÉVY KATALIN

JAYNE ANN KRENTZ: HIDDEN TALENTS POCKET BOOKS, SIMON & SCHUSTER, INC. COPYRIGHT ©1993 BY JAYNE ANN KRENTZ HUNGARIAN TRANSLATION © RÉVY KATALIN, 2001

A SZERZŐTŐL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL EDDIG MEGJELENT: Bízz bennem Féktelen vágyak Most vagy soha Viharos szenvedély Tökéletes társak Zabolátlan szívek

2

PROLÓGUS SERENITY MOZDULATLANUL ÜLT a hőforrás táplálta, kristálytiszta vizű tó szélén. A meleg víz fölött lebegő ezüstös pára tekergő, csavarodó formái egyre mélyebb révületbe vonták. A mélységbe meredt és várt. A látomás lassan alakot öltött. Meleg, aranyszínű napfény öntötte el a hófehér szobát. Valahol a távolban keringő szólt. A gyermekeket a karjában ringatva a csukott ajtót figyelte. Nemsokára kinyílik, és a férfi belép. Az ajtó kinyílt. Egy férfi lépett be a fehér, napsütötte szobába. Rámosolygott. – A fenébe, – mondta Serenity –, nem az igazi!

3

1 – AZT HISZEM, TUDNIA KELL, hogy valaki zsarolni próbál – mondta a lány. Serenity Makepeace-nek hívták. És néhány perccel ezelőtt Caleb Ventress komolyan fontolgatta, hogy viszonyt kezd vele. Még nem beszélt róla Serenitynek, mert úgy érezte, nem mérte fel elég jól a helyzetet. És most mélységesen megkönnyebbült, hogy természetes hajlamának engedve, nem adta fel nyugodt, megfontolt magatartását. Caleb soha egy lépést sem tett anélkül, hogy egy probléma összes lehetséges aspektusát végig ne gondolta volna. Ezt a jól bevált módszert személyes és üzleti ügyeiben egyaránt alkalmazta. Tudatában volt, hogy hihetetlen pénzügyi sikereit ennek a logikus és szenvtelen objektivitásnak köszönheti. Serenityvel való kapcsolata néhány irodai találkozásra, három munkaebédre és két üzleti vacsorára korlátozódott. Eddig még csak meg sem csókolta. Kis híja volt, hogy nem így történt, eszmélt rá Caleb. És ahogy felismerte, milyen közel volt a baj, bensejében különös hidegség áradt szét. Valójában az a bizonytalan érzés nyugtalanította, Serenity Makepeace majdhogynem rábírta, hogy saját szabályait figyelmen kívül hagyja. Serenity nem hasonlított egyetlen nőismerősére sem. Teljesen elbűvölte. Ha más korban és más országban él, olyan időkben, amikor az emberek hittek a babonákban, eltűnődött volna, vajon nem áll-e Serenity igézete alatt. Most itt ült az íróasztal túlsó oldalán, és bár látszólag nagyon valóságos volt, lényéből mégis sugárzott valami különös, nem e világi varázs. Mintha egy másik univerzumból csöppent volna ide. Serenitynek pávakék szeme volt, vad, tűzvörös hajzuhatagát a tarkóján fekete szalag fogta össze. A lényéből áradó vonzástól Caleb libabőrös lett. Nyakláncán különös, griffmadarat formázó függőt viselt, ez még jobban hangsúlyozta lényének tündéries voltát. Olyan földöntúli aura lengte körül, hogy a férfi meg volt győződve, Serenityt sokkal inkább arra teremtették, hogy éjfélkor, egy holdsütötte tisztáson táncot lejtsen, semmint hogy egy felhőkarcolóbeli irodában üzletről tárgyaljon. Őszintén hitte, hogy a lánynak jobban illik a tánc a holdfényben, mint az üzleti ügyek, hiszen lépésről lépésre kellett irányítania Serenityt a szerződéssel kapcsolatos megbeszéléseken. Nem az volt a baj, hogy nem volt elég intelligens, ellenkezőleg, jó adag természetes intelligenciája volt, de semmi tapasztalata. Serenity egy Witt's End nevű, hegyvidéki kisváros fűszeres boltját vezette. Caleb a lány elbeszéléséből arra következtetett, hogy a bolt vevőköre excentrikus figurákból: félresikerült, a társadalomba beilleszkedni nem tudó nonkonformistákból, dilettáns művészekből állt. Serenity sokat tudott a teljes őrlésű lisztből készült kenyérről, a babfajtákról, a tofuról, de szinte semmit a bonyolult üzleti manőverekről. És itt jött a képbe ő, Caleb. Kis fűszeres boltját Serenity katalógus alapján, postai megrendeléseket teljesítő szolgáltatássá akarta fejleszteni. Az üzlet beindításához szüksége volt tanácsadóra. Az északnyugati parton Caleb volt az egyik legjobb ezen a téren, ha nem a legjobb. Kitűnően értette a dolgát. De a Witt's End-i csomagküldő-szolgálat terve nagyon különbözött megszokott vállalkozásaitól. Egyrészt nem volt hozzászokva, hogy üzleti ügyekben teljesen járatlan ügyféllel dolgozzék. Márpedig Serenity ilyen volt. Ügyfelei általában vállalkozások nagy hatalmú ügyvezetői voltak, akik jogászaikat küldték a szerződések feltételeinek kimunkálására. Szinte soha vagy csak nagyon ritkán adott tanácsot olyan kisvállalkozásoknak, mint a Witt's End-i, az ilyen cégek tulajdonosai rendszerint nem 4

engedhették meg maguknak, hogy hozzá forduljanak. Serenity sem volt kivétel. Ő sem tudta volna megfizetni Caleb szokásos honoráriumát. Caleb csak azért vállalta el Serenityt ügyfelének, mert személye felkeltette a figyelmét és felcsigázta eltompult szakmai érdeklődését. Idejét sem tudta, mióta unta már sikeres karrierjét, és úgy általában az életét. Tisztán felidézte Serenity első, tájékozódó levelét. A lány nagyra törő tervei mulattatták. Kedves Mr. Ventress! Engedje meg, hogy bemutatkozzam, a nevem Serenity Makepeace, és szükségem van a segítségére, hogy megmenthessem szülővárosomat, a Washington állambeli Witt's Endet. Ön valószínűleg sohasem hallott Witt's Endről. A Cascade-hegységben fekszik, Seattletől autóval másfél órányira. Különböző művészek, kézművesek lakják és olyanok, akiknek a független szelleműeket és a konvencionálistól eltérő életstílusúakat elfogadó és éltető környezetre van szükségük. Jól tudom, nem engedhetem meg magamnak, hogy tanácsadóul felkérjem, de kész vagyok a jövendő profitból részesedést ajánlani Önnek. Az a célom, hogy létrehozzak egy a megrendeléseket postai úton teljesítő szolgálatot, amely a helyi lakosok különleges termékeit kínálná, fűszeres boltom mellett működő, új üzletágként. Az Ön segítségét kérem Mr. Ventress, mivel szilárd anyagi bázis nélkül a közösség, amelyben élek, nem képes fennmaradni. Tudom, hogy ez a terv valószínűleg igen kisléptékű és jelentéktelen azokhoz képest, amelyekkel általában dolga van, mégis kérem, vállalja el a feladatot. Nekem azt mondták, ehhez Ön nagyon ért. Mindenre kész vagyok, hogy megmentsem a városomat. Hiszem, hogy a világnak szüksége van Witt's Endhez hasonló helyekre, Mr. Ventress. Mert egyetlen menedékei azoknak, akik képtelenek beilleszkedni a modern városi környezetbe. Bizonyos értelemben mindannyiunknak szükségünk van Witt's End-szerű helyekre. És Witt's Endnek szüksége van Önre, Mr. Ventress. Tisztelettel: Serenity Makepeace Hirtelen szeszélynek engedve Caleb meghívta Serenityt egy beszélgetésre. És azon a napon, amikor három héttel ezelőtt lapos sarkú cipőben és egy cseppet sem az egyéniségéhez illő, konzervatív, szürke kosztümben Serenity besétált az irodájába, Caleb tudta, alá fogja írni a megbízást. Kézen fogta Serenityt és a lány bájos naivitással követte tapasztalt irányítását. Ha valóban ki akarja használni, százszor is megtehette volna, anélkül hogy a lány rájött volna. Ehelyett öt perc múlva Serenity egy viszonylag tisztességes szerződést írt alá. Természetes, hogy Caleb a maga számára a szerződésbe iktatott egy nagy mozgásteret kínáló és rugalmasan értelmezhető mentesítő záradékot, és Serenitynek csupán egyetlen gondosan ellenőrzött és feltehetően csak jogász által felfedezhető kiutat hagyott. Az üzlet végre is üzlet, és a szerződés szerződés. Caleb vagy a maga szabta feltételekkel végezte a dolgát, vagy bele se fogott. „Menekülési útvonalát” a szerződés 6. paragrafusa jelölte ki, csak annyit kellett tennie, hogy gyakorolja az abban foglaltakat. Caleb – amíg próbálta megemészteni a Serenitytől kapott ütést – le sem vette szemét a lányról. – Mit mondott? – kérdezte. Bár nem valószínű, hogy félreértette szavait, biztos akart lenni a dolgában. Serenity finoman megköszörülte a torkát. – Azt mondtam, valaki megpróbál zsarolni. Caleb bensejében, valahol mélyen, sötét harag gyúlt. Olyan régen nem érzett hasonlót, hogy majdnem félreismerte ezt a mindent elsöprő érzést. Egy pillanatra úgy látszott, az izzó düh elborítja. – A fenébe is! – fakadt ki, és esze ágában sem volt, hogy szavai élét tompítsa. 5

Serenity félrebillentette a fejét, és döbbent, de szilárd tekintettel nézett rá. – Valami baj van? – kérdezte. Kissé túljátssza az elbűvölő naiva szerepét, gondolta undorral Caleb. Azon tűnődött, vajon mit látott benne korábban. Hiszen senki sem mondta volna rá, hogy szép! Kétségbeesetten próbálta visszanyerni egész életében gyakorolt, hűvös tárgyilagosságát. Vonzó, az igen. Érdekes. Talán szórakoztató. De nem szép. Serenity intelligens arca kifejező volt és élénk. A férfinak be kellett ismernie, hogy arcában volt valami természetes elegancia. Telt ajkának vonala tikkasztó éjszakák, átizzadt, gyűrött lepedők képzetét keltette benne, bár ebben az évben az októberi Seattle-ben hűvös és csípős idő volt. Nem, Serenity nem volt szép, de attól a perctől kezdve, hogy besétált az irodájába, magához láncolta. Kellett neki a lány. Isten bocsássa meg, de még mindig kell neki. – Ilyen körülmények között ez elég ostoba kérdés, nem? – érdeklődött Caleb. – Sajnálom – mondta Serenity udvariasan. – Úgy látom, a dolog nagyon meglepte. Engem is. Caleb üveg-acél íróasztala csillogó lapjára fektette a tenyerét. – Miért akarná önt bárki zsarolni, Miss Makepeace? – Nem tudom. – A lány vörös szemöldökét összehúzva komoly, elgondolkodó arccal nézett rá. – Nagyon furcsa ügy. A fényképeket nekem címezték a szállodámba ma reggel egy üzenettel: ha nem vetek véget azonnal a Ventress céggel folytatott tárgyalásaimnak, haladéktalanul elküldik önnek a másolatokat. – Fotókat? – Caleb gyomra összeszorult. Istenem, add, hogy ne legyen igaz! – Önről? Serenity elpirult, de nem sütötte le a szemét. – Igen – válaszolta. – Valakivel? – Caleb kényszerítette magát, hogy pontosan kérdezzen. Lehet, hogy az egész nem is olyan szörnyű. Végül is a lány huszonnyolc éves. Biztosan volt néhány kapcsolata. Ezzel még elboldogul, hisz neki is volt egypár. Nem sok, de egypár igen. – Nem, a fényképeken csak én vagyok rajta. Körülbelül fél éve készültek. – És mit csinál a fotókon? – Semmi különöset. A legtöbbjén csak fekszem. – Csak fekszik? – Caleb felvett az asztalról egy tollat, és nagyon finoman az üveglaphoz ütögette: ting, ting, ting. A zaj bántotta a fülét. – És akkor miért lehet a képekkel önt zsarolni, Miss Makepeace? – Hát éppen ez az. Szerintem a képek nem alkalmasak zsarolásra. – Szép szája bánatosan legörbült. – De valaki láthatóan azt hiszi, hogy igen. Legalábbis az ön szemében. – És mit gondol, miért? Serenity bájos nemtörődömséggel megrándította a vállát. Ez a kecses mozdulat még jobban kiemelte, mennyire nem illik lényéhez a konvencionális szürke kosztüm. – Fogalmam sincs, miért hiszi bárki is, hogy a fotókkal zsarolni lehet. Talán azért, mert szinte semmit sem viselek rajtuk. – Mégis, mit visel a fotókon? A lány a nyakláncán függő kis griffmadárra mutatott. A függő valaha aranynak látszó anyaggal volt befuttatva, de az idők során a bevonat itt-ott lekopott, és a madár szárnyain kivillant az olcsó fém. – A legtöbbjén csak ezt – válaszolta. – Uram isten! Aktfotók. – Caleb az asztalra dobta a tollat, és felállt. Drága, méretre szabott nadrágja zsebébe süllyesztette kezét, és az ablakhoz lépett.

6

Vajon az ő családjában is ez történt évekkel ezelőtt? De félresöpörte a kósza gondolatot. Jól tudta, hogy az a régi botrány nagyapjának és a büszke Ventress-klán többi tagjának százszor rosszabb volt. Végül is az apja, Gordon Ventress nős volt, amikor Crystal Brookeról, a szeretőjéről készült fotókat Caleb nagyapjának, Roland Ventressnek elküldték. Crystal Brooke egy sztárjelölt színésznő, egy másodállású modell és egy főállású prostituált művészneve volt, aki égővörös karmait a Washington állambeli Ventress Valleyből való, nagy jövő előtt álló fiatal politikusba mélyesztette. Caleb sosem ismerte anyját, Crystalt, de gyerekkorában rengeteget hallott róla. Olyan férfimagazinok számára készült fotók aktmodellje volt, amelyeket a bennük lévő cikkek „magas” színvonala miatt csak zárt körben terjesztettek. Amikor fia és Crystal Brooke kapcsolatáról a bizonyítékok Roland Ventress kezébe kerültek, a botrány alapjaiban rázta meg a konzervatív mezővároskát. Roland, akit megkeményített a sokéves gazdálkodás, a katonaság és a famíliát irányító konok akarat, kereken kimondta, nem fizet a zsarolónak. A névtelen zsaroló erre azonnal elküldte a fotókat a Ventress Valley News nevű újságnak. A város egyetlen újságjának szerkesztője az idő tájt éppen ellenséges viszonyban volt Roland Ventress-szel. Boldogan kinyomatta Crystal gondosan megvágott és így egy kisvárosi újságba illő fotóját, és a kísérő vezércikkben dühös kirohanást intézett a fiatal Gordon Ventress laza erkölcsei és gátlástalansága ellen. Megkérdőjelezte a fiatal politikus alkalmasságát is az állam törvényhozásában betöltött posztjára. A kirobbant botrány megosztotta a családot. Gordon fiatal és elegáns felesége, a keleti part egyik régi, vagyonos családjából való Patricia egy ideig hősiesen állta a sarat. Bátran kiállt a férje mellett addig, amíg ki nem derült, hogy Crystal Brooke-nak fia született, és Gordon önként beismerte, hogy a gyermeknek ő az apja. Ez azonban már sok volt Patriciának. Sem az asszonyi kötelesség állhatatos emlegetése, sem a New England-i őseitől generációkon áthagyományozott családi szolidaritás nem tartotta vissza. Beleegyezett a válásba, ami első esetben fordult elő Ventress família történetében. Az apjával való viharos összecsapást követően Gordon visszautazott Los Angelesbe Crystalhoz. Azt tervezte, mihelyt kimondják a válást, összeházasodnak, de azon a hétvégén egy szörnyű autóbalesetben mindketten életüket vesztették. Az egyetlen túlélő három hónapos fiuk, Caleb volt. Roland Ventress követte a családi tradíciót, nem kívánt örökösével szemben megtette kötelességét. A Ventress család tagjai, Caleb apjától eltekintve, mind tették a kötelességüket. Roland elutazott Los Angelesbe, hogy eltemesse egyetlen fiát, és jogot formáljon unokájára. Vonakodva ugyan, de Crystal Brooke temetése ügyében is intézkedett, mivel Crystal rokonai közül senki nem jelentkezett. Roland hazahozta a csecsemő Calebet Ventress Valleybe, gyászoló feleségének, Marynek és a család tagjainak – unokaöccsének, Franklinnek, és unokahúgának, Phyllisnek – kijelentette, hogy a Ventress-klán vállalja a fiú felnevelését. Mert mégis, mindennek ellenére Caleb volt Roland egyetlen reménye. A fiút kötelességtudóan nevelték, kötelességtudóan iskoláztatták. Gondosan kioktatták mindazokról a kötelességekről, amelyeket a világ a Ventressektől elvár. Es egy percig sem hagyták, hogy elfelejtse: botrányos viszonyból született, amely csak bajt hozott a Ventress-klánra. Ha Caleb nincs, a botrányt el lehetett volna simítani. Lehet, hogy Crystal Brooke-ot le lehetett volna fizetni. Talán előbb-utóbb Gordon is észhez tért volna, és otthagyja kiszőkített hajú szeretőjét. 7

Ha Caleb nincs, minden rendbe jön. De Caleb ott volt. Es a vasakaratú Rolandnak számolnia kellett ezzel a ténnyel. Mindent megtett hát, hogy Caleb anyjától örökölt „rossz vére” ne törhessen a felszínre. Ami pedig Calebet illeti, ifjúsága nagy része azzal telt, hogy megpróbált megfelelni nagyapja várakozásainak, hiszen Roland Ventress számára unokája legapróbb botlása is azt bizonyította, hogy Crystal Brooke hibás génjeit nem sikerült elnyomni. Gyerekkorára visszatekintve Caleb úgy látta, hogy a dolgok mindaddig viszonylag rendben mentek, amíg a nagyanyja élt. Mary Ventresst nagyon megrázta a fia halála. Gyászára csak az hozott enyhülést, hogy minden anyai érzését unokájára összpontosíthatta. Mary megszerette Calebet, bár sohasem tudta igazán eltitkolni Caleb anyja iránt érzett gyűlöletét. Ha a nagyanyjára gondolt, mindig érezte a felszín alatt megbúvó szomorúságot. És mindig tudta, hogy valamiképp ő a felelős Mary Ventress mély fájdalmáért. Nagyanyja nyolc év múlva bekövetkezett halála után Caleb nevelésének gondját Roland vette át. De a munkából Franklin és Phyllis is alaposan kivette a részét. Akárcsak Roland, ők is mindent megtettek, hogy nehogy a fiatal Caleb apja hibájába essék. Caleb mindig a tudatában volt, hogy az anyjáról készült olcsó fotók ódiumát egész életében viselnie kell. Mindenkinél jobban tudta tehát, mit jelent a zsarolás. Így maga a zsarolás ténye bombabiztosan felébresztette a benne szunnyadó bestiát. Olyan nővel, akit, akár az anyját, olcsó aktfotókkal zsarolni lehet, semmiképpen sem akart közeli kapcsolatot. Az a tudat, hogy Serenity Makepeace-szel éppen most akart viszonyt kezdeni, annyira feldühítette, hogy legszívesebben millió darabra zúzta volna íróasztala súlyos üveglapját. – És ki csinálta a képeket? – kérdezte, gondosan ügyelve hangja visszafogott és semleges csengésére. Nem volt könnyű. Ekkora haraggal még sosem kellett megbirkóznia. Nem volt hozzászokva. De mivel hosszú éveken át gyakorolta, hogy érzelmeit kordában tartsa, ezt a képességét tökélyre fejlesztette. Egy sereg dologban tökélyre fejlesztettem magam, gondolta keserűen. Serenity egy pillanatra zavarodottan bámult rá. – Hogyhogy ki csinálta? Természetesen egy fotós. – Hogy hívják a fotóst? Kinek dolgozik? – Aha, értem már, mit akar. A neve Ambrose Asterley. És sajnos senkinek sem dolgozik. Évek óta mélyponton van. Valaha nagyon jó neve volt. – Valóban? Serenity láthatóan nem vette észre a kérdésben rejlő gúnyt. – Ó, igen. Tudja Los Angelesben, Hollywoodban dolgozott. Persze évekkel ezelőtt. Azt mondják, akkor volt a csúcson. De szegény Ambrose sokat iszik. És ez tönkretette az életét. Tehát egy ócska, iszákos fotósnak ült meztelenül modellt, gondolta Caleb, és ökölbe szorult a keze. És a képek – semmi kétség – a legolcsóbb szexmagazinba valók. – Értem. – Ambrose egy kicsit összeszedte magát azóta, hogy néhány éve Witt's Endbe költözött – bizonygatta komolyan Serenity. – Néhány képet eladott, de kisiklott karrierjét nem tudta helyrehozni. Nagyon sajnáltam. – És ezért ült neki modellt? Mert sajnálta? – Igen. És azért is, mert akárki akármit mond, Ambrose tagadhatatlanul nagyon tehetséges. – A fenébe is – Caleb kibámult huszadik emeleti irodájának ablakából, a Negyedik Sugárútra. A lent nyüzsgő tömeg, a buszok, az autók mind nagyon távolinak tűntek föl, 8

mint mostanában szinte minden az életében. Ez kedvére való volt, mert mindent egyszerűbbé tett. Legalábbis mostanáig így érezte. Érzelmi távolságtartása eleinte megvédte a nagyapja és rokonai szemében minduntalan látni vélt csöndes vádtól. Az utóbbi időben ez a távolságtartó és szenvtelen magatartás, amelyre éveken át mindent alapozott, egyre jobban erősödött benne. Volt idő, amikor úgy érezte, mindentől eltávolodik. Az élet folyt körülötte, mint máskor, de ő csak úgy tett, mintha részt venne benne, a dolgoknak csupán a szemlélője volt. Semmi sem érintette meg igazán, és abban sem volt biztos, hogy ő bárkit is megérinthet. Olyan volt, mint egy kísértet. De Serenity Makepeace olyan hatást tett rá, amit Caleb végképp nem tudott megmagyarázni. Amióta Serenity besétált az irodájába, érzelmek: erős, felkavaró és veszedelmes érzelmek törtek föl lényének mélyéből. Az első, amit érzett, nyers, eleven vágy volt. Úgy érezte, újra él, ez pedig már évek óta nem történt meg vele. És most dühös volt. Tudnia kellett volna, hogy a dolog túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. – Azok a fotók bizonyára nagyon érdekesek, Miss Makepeace – mondta Caleb, és az anyja kis ékszerdobozába bezárt régi fotókra és újságkivágásokra gondolt. Átkozott fotók, de zsarolásra jók. Anyjától egyedül a hamis kövekkel kirakott, ízléstelen ékszerdobozi örökölte. A tizennyolcadik születésnapján kapta a nagyapjától néhány fennkölt tanács kíséretében, hogy eszébe ne jusson apja példáját követni. Caleb csak egyetlenegyszer nyitotta ki az ékszeres kazettát. Azóta sem nyúlt hozzá. – Lehet, hogy Ambrose nem tud leszokni az italról, de nagyon tehetséges fotós – mondta Serenity a körülményekhez képest megható együttérzéssel. – A képeket, amiket rólam csinált, sokan művészinek tartják. – Azt mondja, csak úgy ott hevernek nála a meztelen fotók magáról? Várjunk csak. Most nem művészetről van szó, hanem olcsó férfimagazinokban publikált fotókról. – Ez nem igaz – Serenityt megdöbbentette a férfi ellentmondást nem tűrő hangja. – A képek soha nem jelentek meg, de ha megjelentek volna, biztosíthatom, hogy nem valami vacak férfimagazinban. Ambrose munkái túl jók oda, a legjobb galériákban volna a helyük. – Hát persze hogy oda valók – mormolta Caleb. – Ennek a gyalázatnak a művészi oldaláról jobb, ha nem is beszélünk. Jól tudom, miféle képeket csinál Ambrose Asterley. – Valóban? – Serenity felderült. – Csak nem akarja azt mondani, hogy látta már a munkáit? – Inkább csak ismerem a stílusát. Nyilvánvaló, hogy van tehetsége zsarolásra alkalmas fotók készítéséhez. – De ezek a képek nem ilyenek! – tiltakozott Serenity. – Mindjárt elmagyarázom. – A francba a magyarázatával! Nem vagyok rá kíváncsi. Szavait döbbent csend követte. – Szóval bárki küldte is a fotókat, igaza volt – mondta lassan Serenity. – Ön nem helyesli a művészi aktfotót. Ez azt jelenti, hogy fel akarja bontani üzleti megállapodásunkat? – Még meggondolom. – Értem. Érezte, hogy a lány visszahúzódik, és ettől még dühösebb lett. Ő az oka, nem én, gondolta. – Mondja csak Serenity, miféle titkos tehetség lakik még magában? Talán bizony modellkedik is? 9

– Tessék? – Csak arra gondoltam, hátha csinált Ambrose Asterleyvel, vagy a kollégáival véletlenül néhány filmet is. – Filmet? – Jól tudja, miféle filmekre gondolok. Amiket szex-show-kban vetítenek, és amik a videotékák felnőtt részlegében vannak kirakva. – Jó ég! – Serenity láthatólag meg volt bántódva. – Mivel vádol engem? – Semmivel. – Caleb sarkon fordult, és szeme találkozott a lány megbántott tekintetével. – Végül is maga mondta el nekem, hogy egy széria aktfotó miatt zsarolják. Csak azon tűnődtem, milyen képességei vannak még. – Szóval arra gondol, hogy amolyan pornófilmsztár vagyok. – Serenity felállt, és kis aktatáskáját pajzsként maga elé tartotta. – Ez különös. Nézzen rám. Ügy nézek én ki, mint aki ezzel keresi a kenyerét? Caleb szenvtelenül szemügyre vette a lány karcsú, törékeny alakját. Tisztában volt vele, hogy Serenitynek nincs szilikonpótlás a mellében, és hiányzik belőle az az agresszív szexualitás, ami az olcsó magazinok lapjain és a lágy pornófilmekben ékeskedő modellek sajátja. És mégis volt benne valami felkavaróan érzéki. Ha együtt volt vele, Caleb nem tudta kivonni magát a hatása alól. Ez az érzékiség természetes volt és elementáris, nem szorult magyarázatra. Könnyen maga elé tudta idézni a lányt, amint egy zöld mezőn meztelenül hever, szemében asszonyi bűbáj, szája hívogatóan szétnyílik. Meglepő gondolat futott át Caleb agyán. Az a fotó, amely képes megragadni Serenity nem e világi érzékiségét, valóban művészi munka lehet. De azok, amiket ez a részeges, hajdani Los Angeles-i fotós csinált róla, biztosan nem ilyenek. Caleb a gondolatát sem bírta elviselni, hogy Serenity olyan fotókhoz ült modellt, amelyekkel zsarolni lehet, és amelyek a szülei életét harminc évvel ezelőtt tönkretették. Egy megsebzett vad dühével támadt Serenityre. – Nem, valószínűleg nem lenne sikeres pornósztár – mondta gúnyosan. – Nem csoda, hogy Asterley nem tudta eladni a képeket. Valami hiányzik hozzá magából. Serenity arcába szökött a vér. – Mondtam, hogy Ambrose Asterley művész. – Nevezze, aminek akarja. – Maga nem ért semmit az egészből. – Dehogynem. Ha a dolgot lecsupaszítjuk, nagyon egyszerű. Néhány hónappal ezelőtt modellt ült néhány aktfotóhoz, és valaki most ezzel próbálja zsarolni. Az egész disznóságot ebben lehet összefoglalni. – A zsarolás csak akkor lehet sikeres, ha az ember hagyja magát zsarolni – mondta gyorsan a lány. – Caleb, hát magát nem izgatja, hogy valaki megpróbálja megakadályozni, hogy új életre keltsük Witt's Endet? – Fütyülök rá. Abból, amit az ottaniakról mesélt nekem, lehet, hogy a zsaroló éppenséggel azok közül a beilleszkedni nem tudó, félresikerült alakok közül való, akikkel tele van a város. De ez nem az én bajom, hanem a magáé. – Egyáltalán nem muszáj, hogy ebből baj legyen – mondta Serenity, és kérlelőn nézett a férfira. – Csak azért beszéltem a fotókról, mert úgy érzem, tudnia kell róluk. És persze hogy nem hagyom magam zsarolni, és nem ejtem a terveimet Witt's Enddel kapcsolatban. – Bravó! Sok szerencsét! – Figyeljen rám! Kiderítem, ki küldte a fotókat, és beszélek vele. Biztos vagyok benne, hogy a változástól való félelemből tette. Megnyugtatom, hogy a dolgok akkor sem fognak megváltozni Witt's Endben, ha beindítom a csomagküldő-szolgálatot. – Meg akar győzni egy zsarolót? – kérdezte Caleb elámulva a lány naivitásán.

10

– Miért ne? Mindenkit ismerek a városban. – Serenity sóhajtott. – Lehet, hogy Blade volt, bár fogalmam sincs, hogyan jutott a fotókhoz. Caleb felvonta a szemöldökét. – Blade? Az a fura túlélőművész, aki egy falka rottweilerrel és egy AK-47-es fegyverrel jár-kel? – Nem hiszem, hogy az AK-47-es – mondta bizonytalanul Serenity. – Mit számít, az a fickó egy ütődött alak! – Blade-nek semmi baja. Csak meg kell ismernie. Nagyszerű fűszeres ecetet készít, jól el lehet adni majd a katalógus alapján. – Az az ember közveszélyes őrült, üldözési mániában szenved, ráadásul drogos. Hát nem maga mesélte, hogy meg van győződve róla, egy titkos kormány összeesküvést szervez, hogy átvegye a hatalmat az ország felett? – Lehet, hogy nem Blade volt – mondta csillapítótag Serenity. Látszott, van némi tapasztalata, hogyan kell bánni az indulatos alakokkal. – Könnyen lehet akárki más. Caleb rájött, hogy nincs ínyére, ha úgy nyugtatgatják és csillapítják, mint egy izgatott csődört. – Amíg nem döntöttem el, hogy továbbra is az üzleti tanácsadója maradok-e, nincs értelme foglalkozni vele, ki küldhette cl magának a fotókat. Serenity sápadt arca még jobban elfehéredett, orrán és arcán világítottak a szeplők. A férfi arcát fürkészte. – Nem tudom elképzelni, hogy emiatt kiszálljon a dologból. Caleb felvonta a szemöldökét. – Bármelyik ismerősöm elmondhatja, hogy üzleti ügyeimben mindig bizonyos elvek vezéreltek. Ezúttal sem tagadom meg őket. Serenity úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Most először harag csillant meg a szemében. – Hát ez hihetetlen! Nem gondoltam volna, hogy maga ilyen arrogáns, önelégült álszent! Caleb összefonta karját a mellén. – Én sem gondoltam volna, hogy maga hatodrangú fotósoknak ül meztelenül modellt. – Hogy merészel ilyet mondani?! Hisz semmit nem tud sem rólam, sem a képekről. – Serenity két lépést hátrált az ajtó felé. – Tudja mit, Caleb? Eddig kedveltem magát. Azt hittem, kedves ember. – Kedves? – A francba, gondolta Caleb. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. – Azt hitte, kedves vagyok? – Igen. – Serenity ragyogó szeme megtelt bizonytalansággal. – Úgy látszott, nagyon érdeklik Witt's Enddel kapcsolatos elképzeléseim. Olyan segítőkésznek mutatkozott. Azt hittem, maga is éppúgy törődik az ottani közösség jövőjével, mint én. – Tőlem Witt's End akár fel is fordulhat. Caleb életében először nem tervezte meg következő lépését. Eltökélten indult Serenity felé. Lassan egy hónapja állja kielégítetlen vágyainak ostromát. Bontakozó kapcsolatuk reményével vigasztalta magát, bízott benne, hogy Serenityre ő éppen olyan nagy hatással van, mint a lány rá. És a szívébe markolt a felismerés, hogy ez a remény most mind szertefoszlott. Serenity szilárdan állt a lábán, aktatáskáját védőn melléhez szorította. – Hogy mondhat ilyet?! – Csak korrigálom a hamis elképzeléseit. – Azzal Caleb megállt előtte, megragadta a vállát és magához rántotta. – Most már nem hiszi majd rólam, ugye, hogy kedves fickó vagyok, Miss Makepeace? A lány telt, lágy ajkára préselte a magáét. A bensejében tomboló dühöt és kétségbeesést mind a csókba sűrítette. Érezte, hogy a lány reszket, de nem menekül. Serenity néhány másodpercig mereven tűrte a férfi vad ölelését. Inkább döbbentnek, mint ijedtnek látszott. Caleb tudta, most valami fontosat tesz tönkre, olyasmit, amit inkább védelmeznie kellett 11

volna. Ez a felismerés még alaposabb munkára ösztönözte, hiszen végül is nagyon alapos ember volt. Ujjai még szorosabban fogták Serenity vállát; érezte a lány fogait, ahogy a szájába hatolt. Ez volt az első alkalom, hogy megcsókolta, és semmi kétség, az utolsó. Őrjöngő haragja egy csapásra heves szenvedéllyé változott, amely lelke legmélyéig megrázta. Azon volt, hogy Serenity ajkának ízét, testéhez tapadó alakjának formáját úgy az emlékezetébe vésse, hogy szükség esetén, öt, tíz, vagy húsz év múlva is előhívhassa, és újra átélhesse az emléket. Caleb csókja egyre mélyebben hatolt Serenity ajkai közé. Ki volt éhezve a lányra. Hisz Serenity bármelyik pillanatban kiszakíthatja magát öleléséből, és attól fogva soha többé nem lesz az övé. Egyszer csak valami nehéz tárgy zuhant Caleb tükörsimára fényesített cipőjének orrára. A férfi összerándult a fájdalomtól. Serenity ejtette le az aktatáskáját. Az egész valóját betöltő érzelmektől kábultan Caleb kibontakozott a csókból. El kell engednie a lányt. – Ne! Ne, még! – Serenity a férfi nyaka köré fonta karját, és ajkát a magáéhoz húzta. Mielőtt Caleb magához térhetett volna, Serenity olyan féktelen szenvedéllyel csókolta vissza, hogy a férfit vad hullámokban járta át a vágy, és kitörölt belőle minden múltra vagy jövőre vonatkozó megfontolást. Kellett a lánynak! És ebben a percben csak ez számított. Caleb Serenity karcsú derekára csúsztatta kezét, és fel akarta emelni, hogy vágytól felajzott testéhez szorítsa. – Most elég! – Serenity kivált a csókból, lecsúsztatta karját a férfi nyakáról, hátradőlt, és ellökte magától. – Engedjen el, Caleb! Már nem akarom. Maga egy cseppet sem kedves! – szemében harag és fájdalom tüzelt. – Mindent elrontott. Mindent. Hogyan tehetett ilyet?! Azt hittem, megértettük egymást! Azt hittem bízhatunk egymásban! A férfinak elakadt a lélegzete. – A fenébe! – Azt mondtam engedjen el! – Azzal ellökte a férfi kezét. Caleb elengedte a lányt, Serenity lehajolt, felvette az aktatáskáját, és az ajtóhoz rohant. Kinyitotta, és átvágott az előszobán. Caleb titkárnője, Mrs. Hotten meglepve pillantott fel. – Serenity, várjon! – sietett utána Caleb. – Magára egy percig sem, Caleb Ventress! –, és Serenity megperdült, hogy szembenézhessen vele. – Mit fog most csinálni? – kérdezte Caleb parancsolóan. – Először is kinyomozom, kicsoda a zsaroló. Aztán szerzek magamnak egy új üzleti tanácsadót. Olyat, akinek nincsenek ilyen kikezdhetetlen elvei. Serenity egyetlen lendülettel hátrafordult, és elviharzott Mrs. Hotten íróasztala mellett, egy rántással feltépte a külső ajtót, és eltűnt a hallban. Elment. Caleb vak ösztöntől hajtva követte. Mrs. Hotten íróasztalán megcsörrent a telefon. A titkárnő felkapta a kagylót: – Ventress Iroda – mondta. Pár pillanatnyi hallgatás után így szólt: – Igen, Mrs. Tarrant, itt van. Kérem, várjon. Caleb már a bejáratnál volt, és kinézett a hallba. Elszalasztottá Serenityt, a liftajtó éppen akkor csukódott be a lány mögött. – A fenébe! – Mr. Ventress! – Mrs. Hotten aggodalmasan köszörülte a torkát. – A nagynénje keresi. Caleb egy pillanatra lehunyta a szemét, és mély lélegzetet vett. A családja kereste. És Mrs. Hotten tudta, hogy főnöke a Ventress-klán bármelyik tagjának mindig rendelkezésére áll. 12

Szenvtelen nyugalma lassan visszatért. Újra az a távoli és megközelíthetetlen kísértet lett, akiben nem lakoznak veszedelmes érzések, égő szenvedélyek és kordában tarthatatlan vágyak. Biztonságban volt. Uralkodott magán. – Kapcsolja, kérem, a hívást az irodámba! – Igen, uram. Mrs. Hotten máskor oly nyugodt, határozott tekintetében furcsa kifejezés jelent meg. Caleb eddig ezt még sosem vette észre. Később rájött, hogy a középkorú asszony szemében együttérzést látott felcsillanni. Ezen úgy feldühödött, hogy titkárnőjéről tudomást sem véve, egyenesen az irodájába tartott. Átnyúlt az íróasztalon, és felvette a kagylót. – Szervusz Phyllis néni! Miben lehetek a segítségedre? – És mint mindig, amikor családtagjaival beszélt, ügyelt rá, hogy hangja nagyon udvarias legyen. – Szervusz Caleb – szólalt meg Phyllis élénk, józan hangja a telefonban. Azért hívtalak, hogy emlékeztesselek, ez évben is megrendezik a Ventress Valleyben a jótékonysági ralit. Ilyentájt szokott lenni, és tartok tőle, hogy nekünk, Ventresseknek is részt kell vennünk rajta. Phyllis Tarrant ötvenkilenc éves volt, és az volt a fő foglalatossága, hogy részt vett minden nagyobb Ventress Valleybeli jótékonysági rendezvény elnökségében. Gordon Ventress unokahúga volt, és így nem volt Caleb valódi nagynénje, mégis így hívatta magát. Ugyanígy apja másik unokatestvérét, Franklint Caleb nagybácsinak szólította. – Nem felejtettem el, Phyllis néni! És gondoskodom családunk szokásos anyagi hozzájárulásáról is. – Természetesen. A közösség számít ránk, tudod. – Tudom. A Ventress-klán négy nemzedék óta Ventress Valley legbefolyásosabb családjai közé tartozott. Az egyetem befejezése után Roland földjének és vagyonának vélelmezett örököse, Caleb irányította aVentress-befektetéseket, és az addig nagyrészt földtulajdont gondosan forgatta. Irányítása alatt a család jövedelme először megkétszereződött, majd megháromszorozódott. Roland, amikor szükségét látta, természetesen beleszólt a dolgokba. Mindenki tudta, hogy igazában nem akar az üzlettől visszavonulni. De mostanában megelégedett versenylótenyészetének felügyeletével, és a pénzügyeket Calebre hagyta. Franklin és Phyllis is kifejtette a véleményét pénzügyekben, és alkalmanként a csemetéjük is szolgált néhány tanáccsal. De a Ventress-birodalmat gyakorlatilag Caleb irányította. A család érdekében tett erőfeszítéseiért Caleb egyiküktől sem kapott köszönetet, és a hála semmiféle jelét sem tapasztalta. Az egész család természetesnek vette, hogy Caleb megteszi, amit várnak tőle. – Akkor ez el van intézve – jelentette ki Phyllis. – És mikorra várhatunk szombaton? – Nem tudom pontosan, valószínűleg déltájban. – Szombaton lesz Roland Ventress nyolcvankettedik születésnapja. Amióta Calebet Ventress Valleybe hozták, nagyapja minden születésnapi ünnepségén jelen volt. Fontosnak tartotta, hogy híven ragaszkodjék a családi rítusokhoz. – Nagyszerű, akkor dél körül várunk. – Phyllis egy pillanatig habozott. – A múlt héten említetted, hogy esetleg vendéget hozol. – Meggondoltam magam. – Értem. Tehát a bájos Miss Learson nem jön veled? – Már nem találkozom Miss Learsonnal. A Miss Learsonnal való kapcsolat három hónapja – közös megegyezéssel – megszakadt, és egyik félnek sem okozott komoly fájdalmat. Susan Learson egy sikeres kaliforniai 13

gyáros lánya volt, kiegyensúlyozott, finom ízlésű és bájos, de Caleb már a kezdet kezdetén félreérthetetlenül értésére adta, hogy kettejük közt házasságról szó sem lehet. Susannak közel egy évig nem volt kifogása a megállapodás ellen. Caleb révén egy sor érdekes és jó partinak minősülő férfit ismert meg, köztük egy közepes seattle-i cég ügyvezetőjét. Beleszeretett. Caleb sok szerencsét kívánt neki. Kapcsolatuk megszakadása után egy darabig hiányzott neki Susan, és most sem minden érzelem nélkül gondolt rá. Tisztában volt vele, hogy Susan nagyapjának és a család többi tagjának sokkal jobban fog hiányozni, mint neki. Roland már szívszorongva várta, mikor házasodik meg, mert meg akart bizonyosodni róla, hogy a család nem hal ki, és lesznek utódai. Caleb tisztában volt vele, hogy az öregúr mostanában azon töpreng, vajon csak a balszerencse műve-e unokája sikertelensége a nősülés terén, vagy esetleg Caleb finom és áttételes bosszúja a családon, vagy Crystal Brooke „rossz vére”, ami a fiában is kiütközik. Caleb nem sokat törte magát, hogy nagyapja utóbbi feltevését megváltoztassa, mert maga sem volt benne biztos, hogy nem igaz. De azt tudta, hogy egy feleség többet kívánna tőle, mint amire képes. Érezhető csönd volt a vonal másik végén. Phyllis azon igyekezett, hogy megeméssze a hírt: Susan Learson is, miként a többi nő, aki Calebbel az elmúlt évek során kapcsolatba került, eltűnt a süllyesztőben. – Kár hogy nem találkozol vele többet. – Phyllis hangjában szemrehányás csendült. – Nagyapád nagyon vonzónak találta. – Tudom. – Engem Patriciára emlékeztetett, apád feleségére. Kitűnő a családja. Jó nevelést kapott. Miss Learsonból hozzád illő feleség lett volna. – Kétségtelen. – Ha feleséget keresnék, de ez nem áll szándékomban. – Mi történt kettőtök között? – tudakolta Phyllis ingerülten. – Azt hittem, kedveled. – Kedveltem. Most is kedvelem. De vége. – Nagyon sajnálom. Nagyapád nem fog örülni. Calebnek aznapra elege volt már a zsarolásból. – De nem fogja meglepni, ugye? Viszontlátásra, Phyllis néni! Letette a kagylót, és elgondolkozva bámult a készülékre. Úgy érezte, egész életét a zsarolás alakította. A fenébe is, a dologban már egész szakértővé nőtte ki magát. Valami azt súgta neki, hogy Serenity Makepeace-ről nem állítható ugyanez. A lány azzal az elhatározással lépett ki az irodájából, hogy kideríti, ki a zsaroló, aki szétzúzta Witt's Enddel kapcsolatos álmait és reményeit. Semmi kétség, a lány bajban volt, és akár tetszik, akár nem, hivatalosan még mindig az ügyfele. Mindketten aláírták azt az átkozott szerződést. Caleb felvette, majd lassan visszatette a telefonkagylót. Nem volt szokása, hogy meggondolatlanul cselekedjék. Egy fél óráig gondolkodott, majd nyugodtan és megfontoltan tárcsázni kezdte a hotel számát, ahol Serenity, ha Seattle-be jött hozzá megbeszélésre, mindig megszállt. A recepciós válasza gyors és lényegre törő volt: – Sajnálom, uram – mondta, és hangjában csöpp sajnálkozás sem volt –, éppen most jelentkezett ki.

14

2 MÁSNAP REGGEL Serenity a ködbe burkolódzó fák közt, a felázott talajú erdőn át útnak indult Ambrose háza felé. Választ várt néhány kérdésére. Tegnap este, miután hazatért Seattle-ből, már nem akarta meglátogatni. Szomorú hangulatban volt, és nem bízott magában. Ma reggelre egy kicsit megnyugodott, de az elfojtott harag tovább parázslott benne. Maga sem tudta, mi bosszantotta jobban, az hogy Caleb Ventress valójában nem az volt, akinek képzelte, vagy az, hogy ő olyan tévesen ítélte meg. Bár ritkán fordult elő, de Serenityt nagyon bántotta, ha másokról alkotott benyomása hamisnak bizonyult. Megszokta, hogy az ösztöneire hagyatkozhat. Jobban tette volna, ha nem bízik az ítéletében akkor, amikor „a külső világból” való férfival van dolga. Valójában sose értette ezt a világot, és amikor benne élt, akkor sem tudott jól alkalmazkodni hozzá. Witt's Endben született, és itt nőtt föl. Az idegenek számára Witt's End, ez az apró, hegyi város talán furcsának tetszett, de Serenitynek ez volt az otthona. Ide tartozott. Amikor nem volt senki, aki befogadja, ez a közösség táplálta és nevelte. Es most rajta a sor, hogy visszaadja Witt's Endnek a jövő reményét, amit tőle kapott. És minden jel szerint a Ventress Iroda segítsége nélkül, egyedül kell megvalósítania ezt a célt. Kesztyűs kezét gyöngyökkel kivarrt, rojtozott dzsekijének zsebébe süllyesztve, racionális nézőpontból próbálta szemügyre venni érzelmeit. Talán minden asszony így érez, akit lenéznek, gondolta, amint a ködtől csöpögő fák alatt az ösvényen lépkedett. Egy lenézett asszony, gondolta, és megborzongott. Most először döbbent rá, milyen erős szálak fűzik Calebhoz. Még soha, egyetlen férfi közeledésére sem reagált ilyen gyorsan és feltétel nélkül, mint az övére. Undorodva elhúzta a száját. Egy pillanatra biztosan elment az esze, hogy így belehabarodott valakibe, aki nyilvánvalóan nem illett hozzá. De lehet, hogy a szoros kapcsolat Calebbel csak a képzeletének játéka. Valószínűleg nem tartott volna örökké. És bár ő Witt's End-i, a férfi pedig a külvilágból jött, talán egy ideig együtt lettek volna. Szerencsés esetben hasonló kapcsolat alakult volna ki kettejük között, mint nevelőapja, Julius Makepeace és annak barátnője Bethanne között. Serenity hirtelen elmosolyodott, a tőlük kapott képeslapra gondolt, amit tegnap este, hazaérkezésekor otthon talált. Kedves Serenity, Remekül érezzük magunkat, a házasság nagyszerű dolog! Már évekkel ezelőtt ezt kellett volna tennünk. Szeretettel: Julius és Bethanne A képeslapot Mazatlanban, Mexikóban adták fel. Julius és Bethanne ott voltak nászúton. Tizenöt évig éltek együtt, és most úgy határoztak, eljött az ideje, hogy összeházasodjanak. Két héttel ezelőtt egész Witt's End kitett magáért, és az alkalomhoz méltó esküvői ünnepséget rendezett nekik. Még Ambrose is eljött, sőt odáig is elment, hogy néhány

15

felvételt készített a menyasszonyról és a vőlegényről, bár azért félreérthetetlenné tette, hogy az efféle fotózást méltóságán alulinak tartja. Serenity néhány percre megállt, hogy tájékozódjék a sűrűben. Ezen a reggelen kísérteties csönd ülte meg az erdőt. A hegyekre telepedő köd hajnal óta egyre áthatolhatatlanabb lett. Félre kellett hajolnia egy fenyőfa lehajló, nedves ágai elől. Ostobaság lett volna, ha hagyja, hogy ez a merev, konzervatív és szűk látókörű pasas elcsavarja a fejét. Calebnek valószínűleg még a fehérneműje is hajszálcsíkos. Serenity a szemöldökét ráncolta. Érezte, hogy nem stimmel valami ezzel a helyzetértékeléssel. Rossz kedvében kissé elvetette a sulykot, amikor Calebet szűk agyú, merev, rugalmatlan fickónak skatulyázta be. Tudta, hogy ez nem a teljes igazság. Első találkozása a férfival mélyen felkavarta. Egy pocakosodó, puha kézfogású és puha tokájú középkorú üzletembert várt, ehelyett csillogó üveg- és acélketrecbe zárt ragadozó fogadta. Caleb a nyakláncán függő griffmadárra emlékeztette. Nem mindennapinak, hatalmasnak és fortélyosnak látta. Mesebeli lénynek. És talán veszedelmesnek is. Bizonyára hűvös és szenvtelen tekintete, szürke szemének figyelmes pillantása tette, hogy Serenity kételkedett benne, hogy az üzleti világ tipikus képviselőjével van dolga. A férfi többi vonása éppúgy megzavarta, mint a szeme. És bár nem büszkélkedhetett sasszárnyakkal és oroszlánfarokkal, mégis volt benne valami kifürkészhetetlenül titokzatos, griffmadár-szerű. Amikor az első találkozásukkor felegyenesedett az íróasztala mögül, a lány látta, milyen magas, karcsú és meglepően kecses mozgású. Haja sötét volt, mint az éjszaka, vonásai pedig olyan merészek és kérlelhetetlenek, mint most a hegyek körülötte. Mély hangjából hiányzott minden felismerhető érzelem, csak hűvös udvariasság csengett benne. A férfiból sugárzó tartózkodó távolságtartás kezdetben megfélemlítette a lányt. Caleb tökéletesen zárkózottnak mutatkozott, olyannak, akinek nincs szüksége senkire, aki nem bízik senkiben és nem hagyatkozik senkire. Különös, hogy éppen ennek a benyomásnak az ereje ébresztette rá Serenityt, hogy Caleb legbelül sem nem hűvös, sem nem szenvtelen. Senki sem fejleszt ki magában ilyen tökéletes önkontrollt, ha nem kell saját erős szenvedélyeivel megbirkóznia. Serenityt megmagyarázhatatlanul vonzotta Calebben az a vonás, amit barátnője, Zone, férfias erőnek nevezett. Elbűvölte, izgatta és tökéletesen rezonált a Zone által nőinek nevezett, lénye legmélyén lakozó erőre. Ezen a reggelen Serenityben még visszhangzott az az izgalom, amely Caleb csókja közben végighullámzott rajta. Sohasem tapasztalt hozzá hasonlót. Nagy kár, hogy Caleb ilyen szemellenzős, vaskalapos, szenteskedő alak, gondolta. Az emléket elhessegetve gyorsabbra fogta lépteit. A körülötte gomolygó, sűrű ködben csontjaiban érezte a hideget. Néhány héten belül biztosan leesik az első hó a hegyekben, és Witt's Endet a télre elzárja a külvilágtól. Serenity mélyebben beburkolódzott a dzsekijébe, és azt kívánta, bárcsak sose írta volna meg azt a levelet a Ventress Iroda vezetőjének. Máshol kellett volna segítséget keresnie az üzlet beindításához. Ha megállapodásuk hirtelen felbontása jóra vezetett volna, Serenity akkor is meg volt bántva. Összeszorította a száját. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy Ambrose, szomszédja és barátja megpróbálta zsarolni. A dolognak nem volt értelme. Tegnap reggel, amikor a seattle-i hotelszobában felnyitotta a borítékot, az egész olyan komikusnak látszott. Álmában sem gondolta volna, hogy Caleb a fenyegetést komolyan veszi. Azt hitte, jók az idegei. Végtére is üzletember, amerikai vállalkozó. Vajon mi

16

boríthatta ki ennyire? Lehet, hogy olyan cégeket segít tanácsaival, amelyek szennyezik a folyóvizeket? Talán van egy felesége, akiről sosem beszélt. Serenity összerezzent. Megragadott egy, az ösvényre belógó ágat és félrehajtotta. Hirtelen figyelmes lett valamire. Megállt. Balra pillantott, és sötét árnyékot látott kibontakozni a ködből. Kellemetlen érzés futott át rajta. Egy lendülettel megperdült, hogy szemtől szembe lássa az előtte feketéllő alakot. Az állat rezzenéstelenül bámult rá, és lassan közeledett. Acél nyakörve baljóslatúan villogott a szürke derengésben. Serenity fellélegzett. – Óh, Styx, hát te vagy az! És hol a gazdi? A ködből egy másik rottweiler tűnt elő. Ugyanolyan acél nyakörvet viselt, mint a társa. – Te is itt vagy Charon? Hogy s mint, öregem? A barna-fekete kutyák nesztelenül közeledtek felé, és amikor elérték a lányt, erős fejüket simogatásra tartották. Serenity megvakarta a fülük tövét. – Miért futkároztok itt a ködben, ahelyett, hogy a pattogó tűznél melegednétek? Hol van Blade? – Itt vagyok, Serenity. Serenity a reszelős hang irányába fordította a fejét. Az a férfi, akit Witt's Endben mindenki csak Blade-nek ismert, előtűnt a ködből. Felépítése olyan volt, akár a rottweilereié: erős, széles vállú és domború mellkasú, teste csupa izom. Rövid nyakán ülő széles feje, szögletes álla volt, szeme acélkéken csillogott. Ócska sapkája alatt a haj egészen a koponyájához tapadt. Serenity Blade korát úgy ötven körülire saccolta, de ebben senki nem lehetett biztos, mivel Blade gondosan kerülte, hogy a koráról információt adjon. Witt's Endben íratlan szabály volt, hogy senkinek a múltjáról nem faggatóztak, amíg az illető nem bátorította erre őket. Blade, mint mindig, terepszínű, katonai szerelésben volt, vastag talpú, military stílusú bakancsot viselt. Övén félelmetes kések és egyéb válogatott szerszámok garmada csüngött. – Látom, a szokott körutadon vagy, Blade – szólt Serenity. Tegnap a hosszú autóúton hazafelé megpróbálta maga elé képzelni Blade-et mint zsarolót. De az ötletet már születése pillanatában azonnal elvetette. Hisz Blade-et ismeri, mióta csak él. Egyenes természetéhez nem illett a zsarolás, és különben is túlságosan el volt foglalva vég nélküli konspirációelméleteivel. Ráadásul családtag volt, azok egyike, akik gyerekkorától fogva nevelték. – Csak a szokásos ellenőrzés – hagyta helyben Blade. – Nappal? – vonta fel a szemöldökét Serenity. Blade általában nappal aludt, és éjszaka indult őrjárataira. – Szokatlan forgalom volt tegnap éjszaka az úton. Jó későn hallottam egy kocsit elhajtani, de a köd miatt nem láthattam. – Lehet, hogy valaki éppen hazafelé tartott a barátaitól. Lehet, hogy Jessie volt. – Lehet, de az is lehet, hogy nem. Az az érzésem, hogy valami készülődik. Zone is egyetért velem. Jobb, ha figyelem az őrszemet. – Az őrszemet? – Minden jól megtervezett akcióban van egy őrszem. Ő végzi a felderítést, és azután jelez a többieknek, hogy indulhat az akció. – Hát persze, az őrszem. Blade, akárcsak a rottweilerei, rezzenéstelen tekintettel figyelte Serenityt. – És te mit csinálsz itt? Azt hittem, Seattle-ben vagy az üzleti ügyeid miatt. – Egy nappal előbb jöttem haza – mondta Serenity. Blade szeme összeszűkült. – Minden a tervek szerint halad? 17

– Nem – Serenity lenézett Charonra. A kutya a kezéhez dörgölte a fejét. – A dolog dugába dőlt. – Tehát nem fogod beindítani a csomagküldő-szolgálatot? – Dehogynem. Nem tettem le a tervemről, hogy katalógus alapján lehessen rendelni a helybeli árukból, Blade. Csak keresnem kell egy másik üzleti tanácsadót. Mr. Ventress szerint nem vagyok számára megfelelő ügyfél. Úgy látszik, nem ütöm meg az ő magas mércéjét. Blade egy darabig csendben töprengett a hallottakon. – Megbántott? – Ó nem – vágta rá Serenity. – Csak szimpla üzleti döntés volt a részéről. – Akarod, hogy elmenjek hozzá, és beszéljek vele az érdekedben? Serenitynek nem volt kétsége afelől, miféle beszélgetésre gondol Blade. A végén még perbe keveredik Calebbel. De mindenesetre kedves Blade-től, hogy felajánlotta. Meg volt hatva, hiszen Blade, hacsak tehette, ki sem mozdult Witt's Endből. Nem neki való volt a külvilág. – Nem, Blade, minden rendben. A döntést együtt hoztuk meg. Én éppúgy nem akarok üzleti kapcsolatot Mr. Ventress-szel, ahogyan ő se velem. – Biztos? – Persze – mondta Serenity szomorúan mosolyogva –, de mindenesetre köszönöm. – Hová indultál? – Ambrose házába. Beszélni akarok vele. Blade bólintott. – Rendben. Nem fogsz eltévedni a ködben, ugye? – Nem olyan veszélyes. Minden rendben lesz. – Akkor én megyek is tovább a kutyákkal – mondta Blade, és acélkék szemével elgondolkozva fürkészte a ködöt. – Csak ma valahogy rossz az előérzetem. – Értem. De nem gondolod, hogy túl nagy a köd egy sikeres összeesküvéshez? – Sose lehetsz elég óvatos. – És egy kézmozdulattal magához hívta kutyáit. – Nem tudhatod, mikor lépnek. – Ez igaz. Blade sapkája ellenzőjéhez érintette a kezét. – Jó mulatást! – Köszönöm. Neked is. – Serenity kezét zsebébe süllyesztve figyelte, amint Blade és a rottweilerek eltűntek a ködben. Azzal megfordult és továbbindult Ambrose kunyhója felé. Azután eszébe jutott, hogy szívesen végignézte volna, milyen arcot vág Caleb, ha Blade beállít az irodájába. Kár, sóhajtotta, hogy a bosszúnak semmi értelme. A jövőre kell gondolnia, és új terveket szőnie. Először is új tanácsadó után néz. Néhány perc múlva kiért a fák közül, és átvágott az Ambrose faházát körülvevő kis tisztáson. Kíváncsian méregette az ablakokat, és eltűnődött, vajon miért nem lát mögöttük fényt. Ilyen ködös reggelen különben nagyon sötét lehet a házban. A kémény sem füstölt. Remélte, hogy Ambrose nem itta magát megint eszméletlenre, ahogy az már néhányszor megtörtént. Szeretett volna néhány dolgot kérdezni tőle. Kíváncsi volt a válaszaira. Elszántan a faház bejáratához vezető lépcsőhöz lépett. Mert bár a megállapodása Calebbel kútba esett, tudni akarta, kinek köszönheti. Nem akaródzott elhinnie, hogy Ambrose állna a zsarolás mögött, de egyben biztos volt, bárki küldte is neki a fotókat, azokat csakis Ambrose-tól kaphatta. Nála voltak a negatívok, és egyedül neki volt a fotókból teljes sorozata. Serenity a lépcsőn fellépkedve hangosan kopogott a bejárati ajtón. Semmi válasz. – Ambrose, tudom, hogy itt vagy. Nyisd ki az ajtót! Beszélni akarok veled! 18

A csend elbizonytalanította. – Ambrose? Serenity az ajtógombbal próbálkozott. Könnyen elfordult, akárcsak a többi Witt's Endben. Álmában sem jutott eszébe senkinek, hogy itt, az erdő közepén bezárja az ajtaját. Nem volt szükség efféle óvintézkedésre. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és bekémlelt a homályos helyiségbe. Szinte fejbekólintotta az az érzés, hogy valami baj történt. Csendesen megállt a küszöbön. – Ambrose, itt vagy? Egy lépést tett a nappaliba, és elérte a villanykapcsolót. A gyenge lámpa homályos fényénél aggódó tekintete végigfutott a szobán. A levegő állott volt, a kandallóban eltüzelt fa szaga érződött. A hamu azonban már kihűlt. Mindenütt újságok hevertek szanaszét, Ambrose újságfaló volt, minden nagyobb seattlei, portlandi és Los Angeles-i napilapra előfizetett. Az újságokon kívül fotófelszerelések, kamerák, lencsék, fénymérők foglaltak el minden szabad helyet. Ambrose szenvedélyesen gyűjtötte ezeket a szerkentyűket. Ezt a költséges passziót azonban anyagilag nemigen engedhette meg magának. Ezért aztán szinte nem akadt ember Witt's Endben, aki ne kölcsönzött volna neki egy-egy új kamerára vagy valamilyen csodalencsére. A hepehupás kanapé előtt álló fenyőasztal összeszabdalt lapján piszkos kávéscsészék hevertek. A csészék melletti hamutartóban néhány csikk és cigarettahamu. Ambrose rengeteg kávét ivott és sokat cigarettázott: így próbált leszokni az italról. Serenity a konyhához vezető átjáró felé indult. – Ambrose! Továbbra sem jött válasz. Észrevette, hogy az alagsori lépcsőhöz vezető ajtó be van csukva. Lehet, hogy Ambrose ott lent dolgozik, tűnődött. Witt's Endben nem sok házban volt alagsor. Ambrose azonban itt rendezte be a sötétkamráját, és itt tartotta gondosan rendszerezett fotóit, negatívjait és üzleti dokumentumait. Serenity a konyhába is bekukkantott, de ott sem volt senki. Odament az alagsori ajtóhoz, és bekopogott. Ha netalán Ambrose a sötétkamrában dolgozik, figyelmeztetni akarta, hogy kinyitja az ajtót. Ismét semmi válasz. – Kinyitom az alagsori ajtót, Ambrose. Néma csönd. Serenity kinyitotta az ajtót. Az alagsorban sötét volt. Olyan erős alkoholszag csapta meg az orrát, hogy egy pillanatra nem kapott levegőt. Végre megtalálta a villanykapcsolót. A felgyulladó fényben legelőször a lépcső alján heverő, nagy ruhakupacot látta meg. Legalábbis fentről annak látszott. És akkor meglátott egy kezet, amelyet csak részben takart el a kabát ujja. És egy pár cipőt. – Ambrose. Istenem, Ambrose! Egy pillanatra Serenity megbénult a rémülettől. Elakadt a lélegzete, vasmarok szorította össze a mellkasát. Aztán apránként összeszedte magát, és lassan lefelé indult a lépcsőn. Könnyek gyűltek a szemébe. Ambrose Asterleynek nincs több esélye, hogy a fotóbiznisz gyilkos világában karriert csináljon. – ISTENTELENÜL BESZÍVOTT, és leesett a lépcsőn szegény fickó. – Quinton Priestly lassan vezette teherautóját a keskeny, köves úton Serenity háza felé. – Ezt előre lehetett látni.

19

Ambrose az önpusztítók fajtájából való volt, tudta mindenki. Szörnyű, hogy épp neked kellett rátalálni. – Ha én ma nem megyek el hozzá, lehet, hogy napokig nem talál rá senki. – Serenity kesztyűs kezét az ölében összekulcsolva szomorúan kibámult Quinton teherautójának mocskos szélvédőjén. A köd kissé felszállt, de a korai este hosszú árnyéka már sötéten rávetült a hegyekre. – Remélem, nem szenvedett sokat. Quinton volt az első, akit hívott, miután a serif és a mentők számát tárcsázta. Tudta, valószínűleg egy órába is beletelik, amíg a hatóságok Bullingtonból megérkeznek, és nem akart egyedül várakozni. Mint az egyetlen Witt's End-i könyvesbolt és sörfőzde tulajdonosa, Quinton volt a városka ügyeletes filozófusa. Ötvenes éveinek elején járt, sovány volt és izmos, tekintete mély és kifürkészhetetlen, szakálla gyorsan őszült. Quinton matematikát és filozófiát tanult egy nagynevű magánegyetemen, mielőtt úgy határozott, hogy hátat fordít a társadalomnak és saját filozófiai rendszere kimunkálására koncentrál. Witt's Endbe költözése után az első években négy vékony kötetet írt. A könyvekből egy átfogó, gondosan kidolgozott, matematikai megalapozottságú filozófiai elmélet bontakozott ki, amelyet néhány nagy egyetem intellektuális elitje kultikus tisztelettel illetett. Amint célját megvalósította, Quinton figyelme más dolgok felé fordult: létrehozott egy könyvesboltot és egy sörfőzdét. Serenitynek egyszer kifejtette, hogy a könyvesbolt jobban jövedelmez, mint az írás, és hogy a világ legfinomabb sörének az előállítása a filozófiai megvilágosodásnak biztosabb útja, mint a hagyományos tudományos módszer. – Az orvosok szerint Ambrose az esésnél kitörte a nyakát, és valószínűleg azonnal meghalt. – Quinton lassított a teherautóval, és bekanyarodott Serenity háza elé. – Ne gyötrődj ezen tovább. Semmit se tehettél. Az élet egymáshoz kapcsolódó pontokból álló egyenesek sora végtelen számú matematikai síkon. Mi mind a síkok más-más pontján létezünk, más-más időben. Néha ezeket a pontokat rövid időre összeköti a síkok között egy egyenes, néha pedig nem. Serenitynek fogalma sem volt róla, miről beszél Quinton. Ez gyakran megesett, és Serenity nem vette a szívére. Witt's Endben szinte senki sem értette Quintont, ha filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozott. – Jessie nyugodtabban fogadta a hírt, mint vártam – jegyezte meg –, nagyon aggódtam, hogyan fog reagálni. Jessie Blanchard művész volt, régóta Witt's Endben lakott, és az elmúlt három évben hol együtt volt, hol szakított Ambrose-zal. Nemrégiben – Serenity úgy tudta – megint szakítottak, de Jessie ennek ellenére nagyon szerette Ambrose-t. – Azt hiszem, valójában nem lepte meg a dolog – szólalt meg Quinton. Művészszeme a felszín alatt meglátja a valóságot. Jessie tudta, hogy Ambrose nagyon zavaros lélek volt. – Igen, azt hiszem, tudta. Quinton ránézett. – Látod, annyi minden történt, hogy meg se kérdeztem, hogy állnak a dolgok Seattle-ben. Miért jöttél haza előbb? – Ahogyan üzleti körökben mondani szokás, Mr. Ventress és én nem tudtunk közös megegyezésre jutni. Quinton a homlokát ráncolta. – Miért, mi történt? – Hosszú história. Most nincs kedvem belemenni a részletekbe. De megígérem, később mindent elmesélek. – Majd ha jónak látod. – Quinton befordult a ház elé. – Úgy látom, vendéged jött. Tudod, kié ez a zöld Jaguár?

20

– Fogalmam sincs. – Serenity kíváncsian nézett a ködből kibontakozó, fényesen csillogó járműre, amely az ő négykerék meghajtású, piros dzsipje mellett parkolt. – Lehet, hogy egy eltévedt turista, aki megállt, hogy megtudja a helyes irányt – mondta Quinton, megállította az autót és kikapcsolta a világítást. – Bemegyek veled, és megnézem, hogy minden rendben van-e. – Köszönöm, nagyon rendes tőled. – Manapság nem lehet az ember eléggé óvatos – mondta Quinton, és kinyitotta a teherautó ajtaját. – Még itt nálunk se, Witt's Endben. – Bizony – válaszolta Serenity, és a maga oldalán a kocsiajtót kinyitva leugrott a magas ülésről. Elölről megkerülte a teherautót, és az épp akkor kiszálló Quintonnal együtt elindult a ház felé. Quinton szemügyre vette a Jaguár üres utasülését. – A vendéged, úgy látszik, úgy érezte, nyugodtan besétálhat hozzád. Ideje volna zárni az ajtódat, Serenity. – Biztosan olyan, akit ismerek – mondta a lány, és Quintonnal a nyomában felsietett a lépcsőn. Amint a legfelső lépcsőre ért, a bejárati ajtó kinyílt, és Caleb Ventress állt ott, olyan arccal, mint akinek minden joga megvan rá, hogy belépjen az otthonába. Serenity most látta először formális zakó és nyakkendő nélkül, fekete, élesre vasalt nadrágban és hosszú ujjú, zöld ingben, amelynek színe majdnem olyan volt, mint a Jaguáré. A férfi szenvtelen, szürke szeme végig futott Serenityn, majd megállapodott Quintonon. Serenity hirtelen megtorpant, a szája elnyílt a csodálkozástól. – Mit keres maga itt? – Beszélni akarok magával – mondta Caleb, és közben le nem vette a szemét Quintonról. – Ismered ezt az embert, Serenity? – kérdezte nyugodtan Quinton. – Igen. – És a remény apró szikrája gyúlt benne. Lehet, hogy Caleb meggondolta a dolgot? Lehet, hogy lecsillapodott és rájött, hogy az egész zsarolás végtére is egy triviális ügy, amire túlságosan hevesen reagált. – Ez Caleb Ventress, az üzleti tanácsadóm, akivel Seattle-ben tárgyaltam. Caleb, ez Quinton Priestly, az egyik barátom. Caleb hűvösen nyújtotta a kezét, mintha szándékosan éreztetni akarná, hogy tudja, Quinton nem sokat törődik a formaságokkal. Quinton egyszer megrázta a feléje nyújtott kezet, és azonnal elengedte. – Szóval maga a Ventress. – Igen. – Maga más világból való, mint mi. És úgy látom, tökéletesen magáévá tette annak a másik világnak az értékrendjét, olyan ember, aki nagyon hosszú ideje, de az is lehet, hogy még soha életében nem találkozott a létezés más síkjaival. Calebnek magasra szaladt a szemöldöke. – Hosszú volt az út Seattle-ből idáig, ha erre gondol. Quinton oldalvást Serenityre pillantott. – Ha akarod, itt maradok még egy darabig. Serenity megrázta a fejét. – Nem, Quinton, köszönöm. Boldogulok magam is. – Rendben. De ne felejtsd el, hogy csupán csak az, hogy két pont ugyanazon időben azonos síkon helyezkedik el, még nem jelenti szükségképpen, hogy kapcsolatba is kerülnek egymással. Néha az egyik éppen csak áthalad a valóság egyik síkjából a másikba. – Észben fogom tartani – Ígérte Serenity. Quinton kurtán biccentett Calebnek, és lement a lépcsőn. Caleb figyelte, amint elment. – Ez mindig így beszél? – Igen. – És hol voltak együtt?

21

– Egy közös barátunk meghalt tegnap éjjel – mondta nyugodtan Serenity. – Én találtam rá pár órája. Quinton segített nekem, amíg ott voltak a hatóságok, meg a haláleseteknél általában felmerülő teendőkben. – Te jó ég! Közeli barátja volt? – Így is mondhatnám. Witt's Endben mindenki közeli barátom. – Serenity a férfi mellett elhaladva belépett az apró nappaliba. Itt is, mint az egész házban szinte mindenütt, a falak mentén könyvespolcok sorakoztak. Néhány kötet még a gyerekkorából maradt meg. Amíg egyetemre nem ment, Serenity nem tette be lábát osztályterembe. Julius, Witt's End többi lakójával együtt otthon tanította. Olyan kitűnő eredménnyel, hogy Serenity az egyetemi felvételin hatalmasat alakított. Könyvtárának többi darabja abból az időből származott, amikor rövid ideig egy kis bullingtoni egyetem szociológia előadója volt. Ezt az időt, csakúgy, mint megkezdett doktori tanulmányait, most már nagyon távolinak érezte. – És ki halt meg? – kérdezte Caleb nyugodtan. – Ambrose Asterleynek hívták – mondta Serenity és lélegzetvisszafojtva figyelte Caleb reakcióját. – Talán emlékszik a nevére. Ó az a fotós, aki az aktképeket csinálta rólam. Caleb hagyta, hogy a bejárati ajtó lassan becsukódjék. Hidegen mérlegelő tekintete végigfutott Serenityn, a lány éppen kibújt gyöngyökkel kivarrt, rojtos dzsekijéből. – Hogyan halt meg? – kérdezte. Serenity állát felszegve, szétterpesztett lábbal, kezét fehér macskanadrágja fölött viselt, türkizkék, kézzel kötött pulóverének zsebébe süllyesztve megállt Caleb előtt. – A jelek szerint beszívott és lezuhant a lépcsőn. Azt hiszem, említettem, hogy Ambrose alkoholista volt. – Igen, említette. És tegnap elment hozzá, hogy meglátogassa? – Igen. – Miért? – Azt hiszem, ez nyilvánvaló. Ambrose-t mindig a barátomnak tekintettem, de barátok nem szokták egymást zsarolni. Tudni akartam, ő küldte-e nekem a fotókat, vagy ő adta-e valaki másnak, aki aztán arra használta, hogy tönkretegye a magával kötött üzleti megállapodásomat. – A fenébe. Gondoltam, hogy valami ilyesmire készül – mormolta Caleb. Serenity visszanyelte a könnyeit. – De hiába mentem. Ambrose már halott volt, amikor megérkeztem. – Azzal sarkon fordult és bement a konyhába. – Serenity… – Caleb, miért autózott ma ide hozzám? – kérdezte, miközben a férfinak hátat fordítva megtöltötte a mosogatónál a vízforralót. – Aggasztott, hogy egyedül akar a zsaroló nyomára jutni. – És miért aggasztja magát, hogy én mit csinálok? Caleb megállt az aprócska konyha ajtajában. – A zsarolóval tárgyalni veszélyes. – Hát aztán. Nem a maga dolga. – Serenity pulóvere ujjával megtörölte könnyes szemét. A vízforralót a tűzhelyre tette, és meggyújtotta alatta a gázt. – Mondtam már, hogy szegény Ambrose meghalt. Nem tud már válaszolni a kérdéseimre. – Maga mondta nekem, hogy a zsaroló más is lehet, nem csak Ambrose. – Igaz. – Serenity gyors pillantást vetett a férfira. – De mint azt tegnap volt szíves tömören értésemre adni, ez az én gondom, nem a magáé. – Sajnos azonban a szerződés szerint, amelyet az irodámban aláírt, más a helyzet. Mondtam magának, nekem elveim vannak. Maga az ügyfelem, Serenity, és én még sohasem hagytam cserben egyetlen ügyfelemet sem. Ha eddig nem tettem, ezután sem fogom. 22

Serenity rámeredt, és kihunyt benne a remény utolsó szikrája is. Calebet csak az üzleti elvei, nem pedig az érzelmei hozták hozzá. – Nincs szükségem a segítségére. Sem a zsarolási ügyben, sem másban. – Pedig nincs más választása. Nem hagyom, hogy tönkretegye az üzleti hírnevemet. Serenitynek a csodálkozástól elkerekedett a szeme. – A maga hírnevét? – A szerződés, amit aláírt, nagyon szigorú. Én csak tudom, én írtam. Hacsak úgy nem döntök, hogy idejekorán kihagyom magát belőle, ki kell fizetnie az igen magas munkadíjamat. – Ezt nem kívánhatja tőlem – mondta Serenity –, helyette majd a profitból részesedik. – Nyilván nem olvasta el figyelmesen a tizedik paragrafust – mondta Caleb nyájasan. – Eszerint, ha az üzlet megvalósulása előtt maga felmondja a megállapodást, ki kell fizetnie a teljes szokásos munkadíjamat. Legyen észnél, Serenity, nincs kedvem nézni, hogy semmiért kifizessen egy halom pénzt. – Egy fillért sem fizetek. – Akkor magára szabadítok egy falka ügyvédet, akik majd ráveszik – mondta Caleb, de az arcán felvillanó halvány mosoly nem lágyította meg tárgyilagosan figyelő tekintetét. – Akár tetszik, akár nem, partnerek leszünk.

23

3 SERENITY CALEBRE meredt. – Ahhoz képest, hogy helyteleníti a zsarolást, egészen jól érti a módját. Caleb álla megfeszült, de tekintete meg se rezzent, sőt, ha lehet még szigorúbb lett. – Ez nem zsarolás. Ez üzlet. – Ez minden, amit mondani tud? Üzlet? – Hogy is tévedhetett ekkorát ezzel az emberrel kapcsolatban, tűnődött. Eddig az volt a benyomása, hogy valahol a felszín alatt van valami, ami kettőjükben közös, valódi lényük képes a párbeszédre, megérti egymást, csendben sóvárog a másik után. Máskor olyan kiválóan működő intuíciója most valószínűleg cserbenhagyta, a férfiból áradó vonzerő összezavarta. Hirtelen ráébredt, hogy most érintette meg először az igazi, testet-lelket egyaránt betöltő szenvedély. – Nem, nem csak az üzletre gondolok – mondta nyugodtan Caleb –, bár kétségtelen, hogy számomra az üzlet előkelő helyen áll a rangsorban. – Látom. – A vízforraló fütyülni kezdett. Serenity felkapott egy kanalat, kinyitotta a teásdobozt, és a tealevelet a kannába tette. – Van, aki más rangsort állít fel magának. – Azt akarja ezzel mondani, hogy a Witt's End-i csomagküldő-szolgálat terve magának nem is olyan fontos?? – Találok majd más módot rá, hogy megvalósítsam. Nem kell a segítsége. – Akár akarja, akár nem, el kell fogadnia a segítségem. – Caleb mosolyában nem volt egy csepp humor. – Mindaddig, amíg fizet érte, élnie kell a lehetőséggel. – Miféle lehetőséggel? Azzal, hogy együtt dolgozhatom valakivel, aki ócska kurvának tart, amiért egy hivatásos fotósnak néhány aktképhez modellt ültem?! – Nem, Serenity – válaszolta fagyos türelemmel Caleb –, élnie kell azzal a lehetőséggel, hogy olyan emberrel dolgozhat együtt, aki vitán felül az egyik legjobb üzleti tanácsadó északnyugaton, ha nem a legjobb. Serenity tágra nyitotta a szemét. – És olyan üdítően szerény! – Azzal levette a tűzhelyről a forralót, és a forró vizet a tealevelekre öntötte. – Ne izgassa fel magát. – Caleb hangja lágyabban csengett, ahogy elnézte, hogyan bíbelődik a lány a vízforralóval. – Tudom, hogy el van keseredve. Mára kijutott a szörnyű élményekből: rátalált Asterley holttestére, meg minden. Ha egy kicsit megnyugszik, majd beszélünk a jövőről. – Ne fáradjon. Nagyon hosszú időbe telhet, amíg megnyugszom. – Kivárom – mondta Caleb Serenityt figyelve, aki a teával foglalatoskodott. – Megkínálna engem is? Hosszú volt az út. Serenity habozott. Nagy volt a kísértés, hogy megtagadja a férfitól a csésze teát. De rém piti bosszú volna, kapott észbe. – Rendben van – válaszolta, és vonakodva kivett a szekrényből még egy, ragyogó sárga színű, virág formájú bögrét. – Nem kérek sem tejet, sem cukrot – mondta segítőkészen a férfi. – Nem kérdeztem. – És odalökte elé a virágforma bögrét. – Tudom. De előbb vagy utóbb megtette volna. – Caleb gondosan szemügyre vette a szépen megmunkált kerámiát. – Itt készült? – kérdezte. – Zone készíti a szabadidejében. – Ki az a Zone? – A segítségem a Witt's End-i Fűszeres boltban.

24

– Tetszik a stílusa – mondta Caleb, és ujját végigfuttatta a virágbögre stilizált szirmain. – Szellemes és bolondos. De van benne valami éles és modern érzékenység. Serenityt meglepte a férfi megfigyelésének pontossága. – Ez remek jellemzés a munkájáról. – Könnyen el lehet majd adni. – Tessék? Caleb felnézett a bögréjéből. – Azt mondtam, könnyen el lehet majd adni. Betesszük a bögréit a katalógusba. Feltéve természetesen, ha Zone meghatározott idő alatt megfelelő mennyiséget elő tud belőle állítani. – Biztos, hogy tud. – Serenity egy pillanatig habozott és aztán megkérdezte: – Honnan tudja, hogy a bögrék illenének a katalógusba? – Az a dolgom, hogy az ilyesmit tudjam. Van hozzá érzékem. Ezért vagyok olyan jó a szakmámban. – Adott már el valaha bögrét? A férfi megvonta a vállát. – Eddig még nem. Bízzék bennem, Serenity, ez be fog válni. – Ha maga mondja. – Serenityt elöntötte a lelkesedés. Szerette Zone szép bögréit. És most Caleb azt mondja, el lehet adni őket! Alig várta, hogy elmondhassa alkalmazottjának a jó hírt. Zone fel lesz villanyozva. Neki pedig ügyelnie kell, nehogy csalatkozzék a reményeiben. Caleb elgondolkodva kortyolgatta a teáját. – Maga nem ócska kurva. Sose gondoltam. – Dehogynem. – Serenity az ajtó felé indult. A férfi elállta az útját. – Egy cseppet sem érdekel, mit gondol. Jobban tettem volna, ha sohase kerülök olyan férfival kapcsolatba, mint maga. Caleb az utolsó percig várt, amikor már ki kellett térnie a lány útjából. – Olyan férfival, mint én? Mi a fenét jelentsen ez? – Öntelt, merev, fennhéjázó és rugalmatlan alakkal. – Miközben Serenity áthaladt az ajtón, nagyon is a tudatában volt a férfiból áradó forróságnak és erőnek. Túlságosan közel állt hozzá. Besietett a nappaliba, és a kárpitozott dívány sarkába telepedett. – A lista szép hosszú. – Igen? Legyünk őszinték! Hogyan jellemezne engem? Amíg a szoba egyetlen karosszékébe ült, elgondolkozott a válaszon. – Naiv, könnyen rászedhető, túlságosan bizakodó, impulzív és teljesen tapasztalatlan az üzleti életben. – Lehet, hogy igaza van – mondta Serenity –, mindezek a tulajdonságok megvannak bennem, különben nem ismertem volna annyira félre magát. – Nem akarom, hogy a beszélgetésünk veszekedéssé fajuljon. – Miért, mit vár, hová fajul, ha egyszer én ilyen impulzív vagyok, meg minden. – Az üzletről szeretnék beszélni – mondta hidegvérrel Caleb. Serenity összeszorította a száját. – Most, hogy rájöttünk, nincs bennünk semmi közös, kétlem, hogy ez sikerülne. – Nem akarta, hogy a férfi észrevegye, mennyire megbántották az iménti szavai. Azt meg végképp nem akarta, hogy a férfi meglássa, némely fullánkos szava milyen mélyen belefúródott. Igen, naiv volt. Túlságosan bizakodó, impulzív és bizonyára teljesen tapasztalatlan a Caleb típusú férfiakkal. – Tartsuk megfelelő keretek között a beszélgetést, Serenity, ez csupán üzlet. – Maga szerint az üzlet nem az erősségem. A férfi mély levegőt vett. – Figyeljen ide, Serenity, szüksége van rám, hogy a csomagküldő-szolgálattal kapcsolatos nagyratörő terveit megvalósítsa. Lássa be, hogy így van. 25

– Lehet, hogy extra üzleti tanácsadó nélkül fogom beindítani az üzletet – mélázott Serenity –, ahányszor csak a maga világából való férfiakkal volt dolgom, mindig megégettem magam. Mostanra már igazán tanulhattam volna belőle. – Az én világomból való férfiakkal? Mi a csodáról beszél?! Ez úgy hangzik, mintha az űrből jönnék. – Tőlem akár a Marsról is jöhet. – Serenity maga alá húzta a lábát és kortyolt egyet a teából. – A fenébe is, nem vagyok én valami csodabogár! Hangjának keserű éle megdöbbentette a lányt. Az volt a benyomása, mintha Caleb lelke legmélyén mégiscsak azt hitte volna magáról, hogy ő bizony valami csodabogár. Kénytelen-kelletlen együttérzés támadt benne a férfi iránt, jól tudta, milyen érzés különbözni, nem odatartozni, kívülállónak lenni. Gyakran érzett így bullingtoni évei alatt. – Nézze, nem vitás, hogy én más világból jövök – mondta –, egyszer én is megpróbáltam a maga világában élni. Szörnyű volt. – Hogyhogy megpróbált az én világomban élni? – kérdezte Caleb rosszallóan. Serenity alig észrevehetően megrándította a vállát. – Ha, hiszi ha nem, volt idő, amikor úgy éreztem, akkor lássam Witt's Endet, amikor a hátam közepét. Tizenhét éves voltam, és meg akartam küzdeni a világgal. Bullington volt az első állomás. Caleb szája széle megrándult. – Bullington csak harminc mérföldre van innen. – Az volt a kezdet. Nekem akár a világ túlsó végén is lehetett volna. – Már látom, Witt's End-beli neveltetése nem nyújthatott valódi kozmopolita hátteret – mondta szárazon Caleb. – Itt az élet egészen más – mondta nyugodt, egyetértő hangon Serenity. Tehát beiratkoztam a bullingtoni egyetemre, és amint megkaptam a diplomámat, egy darabig a szociológiai tanszéken dolgoztam oktatóként. Egy ideig a kollégiumban laktam. Tudja, nem akartam kilógni a sorból. – Nem akart kilógni a sorból? – kérdezte gúnyosan Caleb. – Azt hiszem, minden gyerek lázad a neveltetése és szülei életstílusa ellen. A hagyományos középosztálybeli családokban felnevelkedett fiatalok szabadok akarnak lenni. Át akarják hágni az otthoni szabályokat. – Es mit akart maga? – Én? – Serenity elhúzta a száját. – Bármilyen furcsán hangzik is, én a szabályokra vágytam. Nevelésemben nem volt semmi rendszer, ezért aztán vágyódtam egy olyan világba, ahol az emberek időben elvégzik a dolgukat, és ahol bizonyos fokú rend uralkodik. Ahol az ember megtervezi a jövőjét, és nem csak úszik az árral. Tehát olyan világba vágyódtam, ahol van munkaidő, és az ember nem az ihletre vár, hogy dolgozni kezdjen. – Értem. – Takarékbetétkönyvet akartam – folytatta Serenity megmosolyogva ifjúkori ambícióit –, és olyan autószerelőt, aki nem mantrával akar rögzíteni egy törött hűtőfolyadékszivattyút. Sikeres egyetemi karriert akartam, nyugdíjas állást. – És mi lett belőle? – Rájöttem, hogy a takarékbetétkönyv kamata nagyon alacsony, hogy a mantrát kántáló autószerelő nem rosszabb a másiknál, hogy az egyetemi ranglétra nagyon csúszós, és hogy manapság senki sem számíthat biztos nyugdíjra. – Látom, sokat tanult – mondta Caleb teáját szürcsölve. – Bizony. Elsősorban azt, hogy nem illek ebbe az úgynevezett normális világba. Persze, rövid ideig kibírom, de hosszabb periódusra nagyon boldogtalan lennék. A peremen élők excentrikus világába születtem, és ma is itt érzem magam a legjobban. – Tehát azt hiszi, hogy maga ide való, Witt's Endbe? – kérdezte Caleb. 26

– Ez az otthonom. Itt mindenki ismer, megért, és olyannak fogad el, amilyen vagyok. Itt Witt's Endben mindenki nagyon toleráns a másik különcségeivel szemben. – Valóban? – Itt a szeme se rebbenne senkinek, ha az ember meztelenül modellt ülne egy művésznek. Gyakran megtörténik. Caleb óvatosan letette a teás bögrét a szépen fényezett asztalra, amelyet Julius Makepeace maradék deszkadarabokból saját kezűleg készített. – De mégis csak szüksége van valakire az én világomból, aki segít megvalósítani az üzleti terveit? – Azt hittem, hogy igen – mondta Serenity összeszűkült szemmel –, de most már nem vagyok olyan biztos benne. – Higgye el – mondta Caleb –, szüksége van rám. Nélkülem minden fillért elveszít, amit a Witt's End-i csomagküldő-szolgálatba invesztál. Ami sok, az sok, gondolta Serenity. – Nem vagyok hülye. Talán tapasztalatlan, de nem hülye. Caleb kissé elcsodálkozva ránézett. – Ezt nem mondtam. De nincs tapasztalata a csomagküldő üzletben. Sokat kell még tanulnia, hölgyem. – És maga fog rá megtanítani? – A jelek szerint. – Akár akarom, akár nem? Caleb kinyújtotta a lábát, hátradőlt székében, és félig lehunyt szempillái mögül a lány arcát tanulmányozta. – Ahogyan már néhány perccel ezelőtt elmondtam, a hírnevemet annak köszönhetem, hogy vannak bizonyos elveim. És nem fogom eltűrni, hogy tönkretegye az eredményeimet. Bizonytalan érzés futott át Serenityn, volt egy olyan érzése, hogy Caleb nem mond igazat az indítékait illetően. Igaz viszont, hogy Witt's End-i ittlétére más magyarázatot nemigen talált. – Ebből az egyenletből valami hiányzik – mondta végül. – Figyelmen kívül hagytam a dolog pénzügyi vonatkozását. – Miféle pénzügyi vonatkozást? – Lehet, hogy a Witt's End-i Csomagküldő Szolgálattól csendestársként remélt jövendő profit érdekében hajlandó lesz elnézni flekkes múltamat? Erről van szó? Caleb összeszorította a száját: – Mire gondol? – Arra, hogy ha ilyen hátsó szándékkal még van képe lenézni engem az aktfotók miatt, akkor bizony bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű. – Azt gondol a szándékaimról, amit akar – mondta jeges hangon Caleb. – De egyet tudnia kell. Az a profit, amit maga szerint a csomagküldő-szolgálattól remélek, még arra sem elég, hogy a könyvelőim kezükbe vegyék a ceruzát. – Aha. Meg mernék esküdni rá, hogy néhány alamuszi üzleti tanácsadó egyszer ezt mondta L. L. Beannek. – Nem ártana megegyeznünk, hogy ebben nem egyezik a véleményünk – javasolta Caleb. – Nézzük a kapcsolatunkat új szemszögből. – Köztünk nincs semmiféle kapcsolat – mondta gyorsan Serenity. – Nincs? – Nincs – válaszolta Serenity, és Caleb irodájában történt csókra gondolva elpirult. A férfi szeméből látta, hogy ő is erre gondol. – Beismerem, volt idő, amikor azt hittem, hogy ez lehetséges, de most már tudom, tévedtem. Maga és én, mi sosem… – Félreért engem – szólt Caleb nyájas hangon –, nem személyes kapcsolatra gondoltam. Hanem az üzletire. 27

– Ó! – kiáltott fel Serenity égő arccal. – Azt ajánlom, hogy az ügy üzleti vonatkozásaira koncentráljon, ne a személyesre! – Ez az első lecke? – Ez. Serenity tudta, hogy a férfi hazudik. Az egész beszélgetés alatt, amit oly nagyon igyekezett üzleti hangnemben tartani, Serenity végig érezte, hogy Calebet valami nagyon személyes indok hozta hozzá. Még ha a hírneve olyan fontos is számára, nehezen tudta elképzelni, hogy egy Witt's End-i jelentéktelen ügyfél elvesztése szakmailag kárt okozna neki. De azt is tudta, hogy Caleb roppant büszke, és az a fajta férfi, aki számára az elvek és a hírnév kétségtelenül személyes ügy. Valószínűleg fütyül rá, mit gondolnak mások, de szenvedélyesen ügyel, hogy saját törvényeit ne szegje meg. – Lássuk, jól értettem-e – mondta Serenity. – A lényeg a következő: maga komoly nyomást gyakorol rám, hogy fogadjam el üzleti tanácsadómként, csak azért, hogy megnyugtathassa a lelkiismeretét, nem szegte meg az üzleti elveit. Erről van szó? Caleb habozott. – Helyesebb, ha azt mondjuk, ez a dolog gyakorlati megközelítése. Serenity megrántotta a vállát. – Oké, győzött. Hát akkor tessék, induljon, és építsen fel nekem egy csomagküldő birodalmat. Caleb nem mozdult. – Tudja, hogy nem lesz könnyű, ugye? – Ugyan már! Egy olyan kaliberű pasasnak, mint maga, ez gyerekjáték. Jövő keddre az egész meg lesz szervezve, és megy is, mint a karikacsapás. Hívjon fel, ha kész. – Ez egy közös vállalkozás, Serenity. – Bocsásson meg, de ma nem érzem magam alkalmasnak a közös vállalkozásokra. Túl sok más dolog foglalkoztat. Nem mindennap botlik az ember az egyik szomszédja hullájába. – Olyan szomszédéba, akinek az aktfotóit arra használták, hogy zsarolják magát – mutatott rá kíméletlenül Caleb. – Szép kis barát az ilyen. – Én Ambrose-t a barátomnak tekintettem – mondta Serenity nyugodtan. – És így is akarok emlékezni rá. – Függetlenül attól, hogy esetleg ő állt a zsarolás hátterében? – Ha Ambrose volt a zsaroló, biztosan megvolt rá az oka. Valószínűleg a kétségbeesés hajszolta bele. – Miféle kétségbeesés? – kiáltott fel Caleb. – A fenébe is, egy szót sem hiszek az egészből! Mentséget keres egy zsarolónak? – Nem tudjuk, hogy ő volt-e a zsaroló. – Oké, kövessük ezt az utat. Ki más juthatott még a fotókhoz? Serenity sóhajtott. Ez a logika megkerülhetetlen volt. – Tudomásom szerint senki más. Nem hiszem, hogy Ambrose odaadta volna másnak. Semmi oka nem volt rá. – A zsarolónak az volt a szándéka, hogy a mi üzleti tárgyalásaink megszakadjanak – mondta Caleb. – Kinek állt érdekében, hogy a terveit meghiúsítsa? – Nem tudom. – Serenityt türelmetlenné tette a faggatózás. A férfi olyan volt, akár egy gőzmozdony, ha egyszer beindult, szinte lehetetlen volt megállítani. – Továbbá ez nem a maga ügye. – Ezzel nem értek egyet. Az üzleti tanácsadója vagyok, nem igaz? – Szívesebben elfelejteném. – Rajta leszek, hogy emlékezzen rá – mondta Caleb –, de erről később is beszélhetünk. – Mi az ördög! Köszönöm.

28

– Az első napirendi pontom, hogy találjak mára éjszakai szállást. Idejövet nem láttam motelt Witt's Endben. – A legközelebbi harmincmérföldnyire van innen, Bullingtonban – mondta Serenity készségesen. – Ez nem valami kényelmes megoldás – mondta Caleb kipillantva az ablakon. – A köd egyre sűrűbb. Nem bolondultam meg, hogy még harminc mérföldet autózzak a hegyi úton lefelé ebben a tejfölben. – Ne nézzen így rám – mondta Serenity a beszélgetés vélhető irányától megrettenve –, én nem adok ki szobát reggelivel. Caleb szeme a helyzetet mérlegelve végigfutott a könyvekkel teli polcok szegélyezte nappalin: – Elaludnék a díványon is. – Nem. – Pedig elég nagy. – Nem. Caleb felvonta a szemöldökét: – Egyetlen éjszakára sem? – Nem. – Mi a baj Serenity? Felidegesítettem? – Igen. – Rendben – mondta Caleb, és áthatóan nézett a lányra. – Nem akartam letámadni. – Ebben nem vagyok egészen biztos. Elvégre maga azt gondolja rólam, hogy kurva vagyok. Így aztán, bármit megtehet velem. – Nem tartom kurvának – mondta Caleb fáradtan –, csak naivnak. Mivel három hete ismerem, már értem, hogyan tudta Asterley rávenni, hogy modellt üljön neki. Valószínűleg beetette magát, hogy a művészetért teszi. – Hogy maga milyen nagylelkű – mondta Serenity –, de figyelmeztetem, a mostani véleményére éppúgy fütyülök, mint az előzőre. Ugyanis mindkettő szerint eszetlen tyúk vagyok. – Pedig én arra törekszem, hogy toleránsán és nyitottan értelmezzem a helyzetet – mondta feszülten Caleb. – A mindenit! Ez nem lehet könnyű! – Pokoli kedvében van, nem igaz? – Tehetek róla? Szörnyű napom volt. – Tudom – mondta Caleb –, és amint mondtam, sajnálom. – Mondok én magának valamit. Amíg motelt keres, addig is fejlesztheti toleranciáját és kimunkálhatja nyitott hozzáállását a dolgokhoz. – Serenity jelentőségteljesen az órájára pillantott. Caleb ránézett: – Csak nem akar kikergetni, hogy egy ismeretlen hegyi úton autózzak ebben a ködben? – De itt sem maradhat. – Serenity láthatólag eltökélte, hogy kemény lesz. Pedig sajnos tudta, hogy a férfinak igaza van. Semmi kedve sem volt vállalni a felelősséget, ha valami baja esne. – Julius házában azonban talán eltölthetné az éjszakát. Ő biztosan nem bánná. – Ki az a Julius? – Julius Makepeace az apám, vagy valami olyasféle. – Az apja? Nem biztos, hogy ez jó ötlet. – Ne aggódjék – mondta Serenity, és megkönnyebbülten felállt, hogy végre megtalálta a jó megoldást. – Julius és Bethanne elutaztak. – És hol vannak? – kérdezte Caleb bizalmatlanul. – Nászúton. 29

– Nászúton? Serenity egy kis kerámiaedényből kihalászta Julius házának kulcsát. – Szerelem volt első látásra. Tizenöt évvel ezelőtt egy délután Bethanne beszáguldott a városba egy Harley Davidsonon, Julius meglátta és el volt veszve. Azóta is együtt vannak. Caleb összevonta a szemöldökét: – És tizenöt évi együttélés után végre rászánták magukat a házasságra? Serenity megrántotta a vállát: – Bethanne szerint itt volt az ideje. – Nem gondolja, hogy ez egy kicsit furcsa? – Witt's Endben nem az. Hány évig ismerték egymást a szülei, mielőtt összeházasodtak? – Semeddig – Caleb igyekezett, hogy a hangja közömbösen csengjen –, azaz össze se házasodtak. Serenity pislantott egyet: – Sose házasodtak össze a szülei? Az enyémek se. – De hisz épp most mondta, hogy az apja most vette feleségül azt a Bethanne nevű nőt. – Caleb egy pillanatra megállt. – Azt, aki tizenöt évvel ezelőtt érkezett a városba. Aha, értem már mire gondol, Bethanne nem a maga anyja. – És Julius nem az apám. Véletlen, hogy az ő neve szerepel a születési bizonyítványomban. Sokkal inkább a nagybácsimnak tekintem. Akárcsak Montrose-t és Quintont és Blade-et. Caleb kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá. – Jó sok nagybácsija van. – Van egypár nagynéném is – mondta Serenity. – A vér szerinti szüleim meghaltak. Meghaltak, mielőtt összeházasodhattak volna. Apám egy hadgyakorlaton halt meg, amikor anyám még engem várt. Anyám pedig akkor, amikor születtem. – Serenity megérintette a nyakláncán függő griffmadarat. – Örökbe fogadták? – Igen, Witt's End városa – mondta Serenity, hogy tiszta vizet öntsön a pohárba. – Nem akarom bántani, de nem biztos, hogy ez legális. – Kit érdekelnek az efféle részletek. Lett családom, és végül is ez a fontos, nem? – Attól függ, hogy maga mit tart fontosnak – mondta lassan Caleb. – Azt hiszem, sok közös van bennünk. Az én szüleim három hónapos koromban haltak meg. Mielőtt összeházasodtak volna. Én a nagyapám házában nevelkedtem. A szavak körülöttük lebegtek a levegőben. Serenity nem akarta, hogy eljussanak hozzá, és megérintsék, de hiába. Ezzel a férfival kapcsolatban így vagy úgy, de minden közelről érintette. – Sajnálom. Furcsa, nem igaz? – Mi furcsa? – Hogy sohasem ismerte őket. Én azt sem tudom, milyenek voltak. Egyetlen fényképem sincs róluk. Magának van képe a szüleiről? – Igen – mondta zordan Caleb –, van. – Akkor maga szerencsés. – Gondolja? Serenity rádöbbent, hogy nagyon veszélyes talajra tévedt. Látva, hogy Caleb tekintete mennyire elváltozott, gyorsan másra terelte a szót. – Menjünk – mondta, – Julius háza nincs messze. Gyalog is mehetünk. Azzal leakasztotta dzsekijét a fogasról, belebújt, és kinyitotta a bejárati ajtót. A köd olyan sűrű volt, hogy szinte áthatolhatatlan falat képezett előttük. – Van zseblámpája? – kérdezte Caleb udvariasan. – Itt a hegyekben korán sötétedik. – Hogyne. – Serenity kinyitott egy szekrényt, egy darabig kotorászott, majd előhúzta a zseblámpát. Bekapcsolta, és elszántan lefelé indult a lépcsőn a ködbe.

30

– Mi lesz, ha eltévedünk? – kérdezte Caleb. Begombolta kabátját, és feltűrte a szőrmegallérját. – Néhány óra gyaloglás után megadjuk magunkat a hidegnek – mondta gúnyosan Serenity. – A dologban csak az a jó, hogy így elkerüljük az inváziót. – Miféle inváziót? – Ami Blade szerint bármikor bekövetkezhet. – Kösz, hogy időben figyelmeztet. – Szívesen. – Serenity még a saját feljáróján parkoló járművekig sem látott el, de bátran indult előre. Calebet mindenáron a házán kívül akarta tudni. – Szerintem ez nem valami nagy ötlet – szólalt meg Caleb a háta mögül –, talán várhatnánk, amíg egy kicsit felszáll a köd. – Úgy ismerem Witt's Endet, akár a tenyeremet –, azzal nagyot lépett előre, és saját dzsipjének fém lökhárítójába ütközött. – Jaj! – Witt's Endet igen, de vajon a saját kocsibehajtóját is? – Caleb odalépett hozzá, s kivette kezéből a zseblámpát. – Minden rendben? Serenity összerezzent. Fájt a térde. – Ó, igen. Köszönöm. – Örülök. De ennél tovább most nem megyünk. Lehet, hogy maga élvezi a kóválygást a ködben, de nekem nincs szándékomban sérülést szerezni, amíg elérünk a másik házhoz. – Azzal Caleb karon fogta Serenityt, és a ködön át visszafelé indult vele a házhoz. Serenityt feldühítette a vereség. – Na jó, először megvacsorázunk, és utána átsétálunk Juliushoz. – Azt hittem, sose hív meg vacsorára. MÁSNAP REGGEL Caleb nyugtalan álomból ébredt, és azon tűnődött, vajon miért mozog vele az ágy. Egyszer csak agyába villant a legkézenfekvőbb magyarázat. Földrengés. Egyenesen felült az ágyban, készen arra, hogy az ajtóhoz rohanjon. Az ágy még erőteljesebben kilengett, és akkor Caleb visszaemlékezett, hogy Julius Makepeace ágya négy, famennyezetbe erősített, súlyos láncon függ, és a legkisebb mozdulatra is himbálódzni kezd. Caleb elmerengett, nem lesz-e itt tengeribeteg. Újra elnyúlt az ágyon, és rosszkedvűen bámult a hálószoba színesre festett üvegablakain beszűrődő hajnali szürkeségbe. Óvatosan kidugta az egyik lábát a kézzel varrott, steppelt takaróhalom alól, de azonnal vissza is húzta. Makepeace házában dermesztő hideg volt. Úgy látszik, a tűz, amit tegnap a fafűtéses kályhában megrakott, ma reggelre kialudt. De hál'istennek Witt's Endben volt, és nem harmincmérföldnyire Bullingtonban. Megacélozva magát a hideg ellen, félrelökte a takarót, és kibújt az ágyból. Előszedte a kézitáskáját, és kiment az apró fürdőszobába. Házi köntösét más életbevágóan fontos holmijával együtt Seattle-ben hagyta. Máskor sokkal gondosabban pakolt egy utazásra. Persze most nem volt sok ideje, hogy felkészüljön a Witt's End-i kiruccanásra, hiszen az egészet egy pillanat alatt határozta el. Rá nem jellemző módon. Azon tűnődött, teljesen elment-e a józan esze. Caleb bevonult a fürdőszobába, és a tusolóból megeresztette a forró vizet. Meglepve látta, hogy a fürdőszoba egyik fala tiszta üvegből van. Felpillantott, és a feje felett meglátta az eget. Úgy látszik, Makepeace meg akarta teremteni azt az illúziót, hogy az erdő közepén fürdik. Bár kint csak fák voltak, Caleb mégis úgy érezte, kirakatban zuhanyozik. Míg várta, hogy a víz melegebb legyen, gyászos, borotválatlan képére pillantott a tükörben. Gyorsan elfordult. Az utóbbi időben nem nagyon nézett tükörbe, és az egyéb tükröző felületeket is kerülte. Borsódzott tőlük a háta.

31

Tudta, hogy őrültség, de attól félt, hogy egy szép napon, ha beléjük tekint, semmit sem lát majd. Mert a kísérteteknek nincsen tükörképük. Belépett a zuhanyfülkébe, és az aznapi haditervre koncentrált. De mi a fenét keres itt? Ez nem üzleti ügy. Sose volt az. A hajnal hideg fényénél kényszerítette magát, hogy szembenézzen valódi indítékaival. Zuhogott rá a forró víz, jól átmelegítette, amint kibámult az erdőre. Semmi értelme, hogy önmagának is hazudjék. Nem a szerződés miatt jött Witt's Endbe, nem is a szakmai hírneve, vagy a csomagküldő-szolgálatból remélt profit miatt. Azért jött Witt's Endbe, mert vágyott Serenityre. És arra az érzésre, hogy – a lánynak hála – újból elevennek érezhette magát. Háromnegyed óra múlva frissen borotválva, farmernadrágban és vastag pulóverben kiment a konyhába. Nagyon hideg volt, de nem akart a kályhával bajlódni. Sorra nyitogatta a szekrényeket, míg végre talált egy doboz házi készítésű müzlit. Az üres hűtőben nem volt tej. Néhány percbe telt, míg elropogtatta a tálka száraz mogyoró- és magkeveréket. Szerencsére jók a fogai, gondolta. Jobb lett volna, ha hoz magával egy kis tejet. Mert ugyan a fogai jók, de nincsenek acélból. Amíg a müzlit őrölte, szemügyre vette a képeket a falon. A legtöbb gondosan bekeretezett kép régi motorbiciklit ábrázolt, aprólékos, részletező gonddal. A krómtól csillogó, furán fenséges gépszörnyeket nyilvánvalóan tehetséges művész festette. Caleb az egyik kép szignójára pillantott: Jessie Blanchard. A motorbicikliket ábrázoló képeket könyvespolcok választották el egymástól. A könyvek gerincén James Joyce, Proust, Milton, Kerouac és Ginsberg neve állt. Caleb befejezte a reggelit, elmosta a tálkát, eltörölte és gondosan visszatette a szekrénybe. Aztán felkapta a kabátját, és kiment a házból. A ködből csak néhány szürke foszlány maradt… Makepeace tornácáról kivehette Serenity házikóját a fák között. Rosszkedve ellenére halványan elmosolyodott, és felidézte tegnapi első benyomásait. Serenity házikója úgy festett, mintha egy mesekönyvből vágták volna ki. Farönkökből és terméskőből készült, vaskos kéményén és magas, tornyos tetején látszott, hogy szerető kéz építette. Kicsi volt és különös, áradt belőle a vendéghívogató báj. Eszményi lakhely egy éjféltájt holdsütötte tisztáson táncoló lánynak. A hűvös fogadtatás ellenére, amelyben tegnap délután a házikóban része volt, Caleb érezte, valami odahúzza. Felhúzta a bőrkesztyűjét, és lement a lépcsőn. Mit nem adott volna egy csésze kávéért! Remélte, hogy Serenity megkínálja. Ilyen reggelen a tea nem az igazi. Gyorsan odaért a házikóhoz. Serenity dzsipje még mindig a Jaguárja mellett parkolt, de amikor az ajtaján bekopogtatott, nem kapott választ. Caleb elfordította az ajtó gombját, és fejcsóválva tapasztalta, hogy könnyen enged a kezében. Ez a nő nem ezen a világon él! Még csak be sem zárja az ajtaját. – Serenity! Semmi válasz. Caleb becsukta az ajtót, és lement a lépcsőn. Rápillantott a dzsipre, és megállapította, hogy Serenity nem mehetett messze. Még korán volt ugyan, de lehet, hogy kávéért ment be a városkába. Észre kellett vennie, hogy a lány elmulasztotta magával hívni. Witt's End központjáig az út tíz percig sem tartott. A városka központjában álló, eredeti, különleges, saját kezűleg épített házakról egy dolgot biztosan meg lehetett állapítani: mind egyedi példány. Néhány furcsa, fába és üvegbe vésett, élénk színekkel díszített, mértani forma magára vonta a tekintetet. A Witt's End-i Fűszeres mellett Caleb felfedezett egy apró kávéházat. Benn égtek a lámpák. 32

A lámpák a Witt's End-i Fűszeresnél is égtek. Furcsa módon Caleb irányt váltott, és Serenity boltjába lépett. Amint belépett, a feje fölött megszólalt a csengő. – Serenity, itt van? Különös, sáfránysárga és narancsszín köntösbe burkolt jelenség lépett elő a pult mögül, és feléje lebegett. Caleb először nem tudta eldönteni, férfival vagy nővel van-e dolga, mert a feje simára volt borotválva. Orrában gyűrűt viselt. – Serenity nincs itt. – A hangjából ítélve kétségtelenül nő volt. – És maga kicsoda? – kérdezte Caleb. – Zone-nak hívnak. – Engem pedig Caleb Ventressnek. – Caleb Ventressnek. Aki veszélyt, zűrzavart és pusztulást hoz ránk. – Épp a fordítottját – szólt Caleb, üzleti tanácsadó vagyok, és az a dolgom, hogy eloszlassam a zűrzavart, és elhárítsam a pusztulást. – Maga a Nagy Ismeretlen –, ezzel Zone rituális mozdulattal kezét a mennyezet felé emelte. Köntösének bő ujja hátracsúszott, és látni engedte ezüst karperecekkel teliaggatott karját. – A káoszból és a veszélyből születik a változás, de még nem tudni, vajon üdvös lesz-e vagy káros. – Birtokomban van egy dokumentum, amely szerint a változás minden érintett számára roppant gyümölcsöző lesz. Megmondaná nekem, merre van az ügyfelem? – Ügyfele? – Serenity. Biztosan tudja kiről beszélek. A munkaadója. – Serenity elment. – Hová? – Szegény Ambrose házához. Azt mondta, van ott valami, amit el akar hozni onnan. – A negatívok – mondta alig hallhatóan Caleb. – Hát persze. Magam is gondolhattam volna rá. – Minden negatív erővel szemben áll egy pozitív – hangsúlyozta Zone –, ilyen a világegyetem természete. – Ó, igen. Meg tudja mondani, hogyan jutok el Ambrose házához? – Zűrzavar és pusztulás – suttogta Zone. – Zűrzavar és pusztulás. És nagy veszély. Láttam az intő jeleket a ködben. Akkor azt hittem, csak álom, de most már tudom, hogy valóság. – Figyeljen csak rám – kérte türelmesen Caleb –, ha nem magyarázza el az utat, teszek róla, hogy a munkanélküli segélyéről beszélgessünk. – Ha kimegy, forduljon jobbra. A várost elhagyva kanyarodjon az első keresztutcán balra. Ambrose háza az út végén van. – Köszönöm – szólt Caleb –, sokat segített.

33

4 MÉLY SZOMORÚSÁG FOGTA EL Serenityt, amikor Ambrose házának alagsorában végignézte a fotókat tartalmazó iratszekrényeket. Milyen tehetséges volt, gondolta. De a tehetsége mindig alulmaradt az itallal s a kapcsolatteremtésre képtelen személyiségével folytatott, élethosszig tartó küzdelemben. Ennek a vereségnek a bizonyítékai – tizenhat iratszekrény tele eladatlan fotókkal – vették itt most körül. És a negatívok. Szerencsére Ambrose dátum szerint rendezte őket, általában három-négyévnyi munkáját halmozta egybe. Ezen belül az egyes darabokat ábécé sorrendbe rakta. Serenity kinyitotta az egyik fiókot, amely az elmúlt három év munkáit tartalmazta, és a saját nevét kezdte keresni. Ahogy várta, a dossziék ábécérendben sorakoztak egymás után. Szinte azonnal rátalált a Makepeace, Serenity feliratú dossziéra. És akkor, a feje fölött a keményfapadlón lépteket hallott. Megdermedt. – Serenity? Bár az alagsor vastag famennyezete tompította a hangot, Serenity mégis azonnal felismerte a mély, sötét árnyalatú hangot. Caleb járt a földszinten. Maga sem tudta, megkönnyebbült-e, vagy dühítette a dolog. Mostanában Calebbel kapcsolatban mindig ilyen vegyesek voltak az érzelmei. – Itt vagyok lent, az alagsorban – azzal gyorsan kihúzta a dossziéból a nagy borítékot, hóna alá vette, és becsukta a fiókot. Caleb léptei visszhangzottak, ahogy az alagsori bejárat felé közeledett. Aztán megjelent a lépcső tetején. – Gondolhattam volna, hogy effélére készül. Csak puszta kíváncsiságból kérdezem, vajon itt, Witt's Endben mások a magánlaksértés szabályai, mint Seattle-ben? – Fogalmam sincs. – És Serenity most már pontosan tudta, hogy amit érez, az harag, méghozzá jó erős harag. – Sose hasonlítottam össze a törvényeket. Mint az univerzum szabad szellemű gyermeke, sosem törődtem az ember alkotta törvényekkel. – Nagyon hasznos filozófia – mondta Caleb, és lefelé indult a lépcsőn. – Megtalálta a fotókat? Serenity összerezzent. – Honnan tudta, hogy azt keresem? – Én ugyan nem vagyok az univerzum gyermeke, de hülye sem vagyok. Serenity erősen az oldalához szorította a fotókat, és a férfira meredt. – Tudja, hogy nem lopom el őket. Ezek az enyéim. Ambrose egyszer azt mondta, ha akarom, elvihetem őket. – Tényleg? – kérdezte Caleb, és a lány hóna alatt szorongatott nagy borítékra bámult. – És mit kezd velük? – Még nem tudom. De valószínűleg összetépem és eldobom őket. Már elég bajt csináltak nekem. – Mintha azt mondta volna, hogy magas a művészi színvonaluk. – Ez igaz. De mégis csak bajt okoztak, ezért aztán meg akarok szabadulni tőlük. Elgondolkodó kifejezés futott át Caleb kemény arcán. – Remélem, tisztában van vele, az a tény, hogy itt megtalálta a fotókat, azt bizonyítja, hogy végül is Asterley volt a zsaroló. Most már bizonyos, hogy senkinek nem adta oda, vagy senkinek nem adta el a negatívokat. – Igen. Tudom – válaszolta Serenity, és újra elfogta a szomorúság. – Mégsem tudom elhinni, hogy Ambrose képes volt ilyesmire. És ha igen, biztosan megvolt rá az oka.

34

– A fenébe, maga még az ördögnek is találna mentséget –, és a lépcső alján megállva Caleb alaposan körülnézett a helyiségben. Aztán halkan füttyentett. – Látom, Asterley kedvelte a jó fotófelszerelést. Csak a legjobbal dolgozott. – Ambrose szenvedélyesen szerette a munkáját. – Látom. Igazi művész. Na gyerünk, gyorsan menjünk innen. Serenity hűvösen elmosolyodott. – Úgy látom, nem volna ínyére, ha valaki esetleg meglátná, amint velem távozik innen. Még bűncselekménybe keveredik. – Mint partnerének és üzleti tanácsadójának ennyit kockáztatnom kell. Gyerünk, Serenity! A lányt most már valóban mulattatta a dolog. – Idegesíti, hogy itt vagyunk, ugye? – Mi van ebben olyan különös? Abban a társadalomban, ahonnan én jövök, az ilyesmiért letartóztatják az embert. – Nyugalom, Caleb. Ambrose a barátom volt. Semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy itt vagyok. – Serenity a lépcső felé indult. – De megyek már. Nagyon nyomasztó itt. Egy méterre volt a lépcsőtől, ahol Caleb türelmetlenül várakozott, amikor hallotta, hogy autó áll meg zajtalanul a ház előtt. – A fenébe – mormolta Caleb –, jött valaki. – Valószínűleg csak Jessie, vagy valaki Witt's Endből – mondta Serenity reménykedve. – Mi van, ha valamelyik rokona jött, hogy összeszedje a holmiját? Vagy a zsaruk. Ha nincs ellene kifogása, én nem hagynám, hogy rajtakapjanak, amint éppen elviszek valamit egy halott házából. – Caleb kettesével felszaladt a lépcsőn, és becsukta az alagsori ajtót. Aztán újra lement, megfogta Serenity karját és a fal felé húzta. – Mi az ördögöt csinál? – suttogta Serenity. – Nyugalom – szólt Caleb, és megnyomta a lépcső alján lévő második villanykapcsolót. A helyiség sötétbe borult. – Ha szerencsénk van, bárki is az, hamarosan elmegy. – Biztosan ismerős – morogta Serenity. – Egy szót se! – suttogta Caleb a lány fülébe. Serenity – az előbbi bátor kiállása ellenére – mostmár valóban ideges volt. Hallotta, ahogy a feje felett a faház ajtaja kinyílik. Valaki átment a szobán, úgy látszott, jól ismeri a járást. Valószínűleg barát, talán Jessie. Már éppen azon volt, hogy ezt a felfedezést megossza Calebbel, és megmondja neki, hogy semmi oka az aggodalomra, amikor a léptek – közvetlenül a feje fölött – az alagsori bejárat felé közeledtek. Csendben felsóhajtott, és könyökével megbökte a férfit. Remélte, hogy Caleb rájön, ha valaki odafent a lépcső tetején kinyitja az ajtót, nem lesz hová rejtőzniük. – A fenébe – motyogta Caleb –, akkor most lesz, ami lesz. Legjobb, ha adjuk az ártatlant. Régi barátok vagyunk, és azért jöttünk, hogy rendet csináljunk. – Caleb, de igazán, túlságosan aggódik. – Mi, fejesek, mind aggódunk. Ezért fizetnek olyan jól minket. – Jó lenne, ha nem emlegetné örökösen a sok számjegyű munkadíját. – Ez a téma nagyon fontos nekem. Hadd legyen ez az enyém – kérte, és megpróbálta a lány hóna alól kihúzni a borítékot. – Caleb, ez az enyém. – Később visszaadom – mondta, és megnyomta a falon a villanykapcsolót. A körte a feje fölött bevilágította az ablaktalan helyiséget. – Akkor hát kezdődjék a támadás. Viselkedjünk úgy, mintha minden okunk meglenne rá, hogy itt vagyunk. – Meg is van. Legalábbis egy.

35

A lépcső tetején kinyílt az ajtó, és egy férfi jelent meg a nyílásban. – Mi az ördög?! Ki van odalenn? – És maga kicsoda? – kérdezte Caleb olyan arrogáns hangon, amit az ember önkéntelenül is a zsarukkal vagy más hatósági személyekkel hoz összefüggésbe. – Ez magántulajdon. Az idegen a lépcső tetején láthatóan megdöbbent. Elbizonytalanodva bámult le az alagsorba. Ötvenes éveinek végén járhatott, sovány volt és inas, erős dohányosra valló, keskeny arcában beesett szempár ült. Régi pulóvert viselt, bő, lötyögő nadrágot, nyughatatlan kinézete ideges energia fűtötte emberre vallott. Láthatóan megijedt, amikor látta, hogy az alagsorban van valaki. – Na álljon meg a menet! – mondta erélyesen –, nekem jogom van itt lenni. – Jó reggelt! – mondta vidáman Serenity. Szeme sarkából látta, hogy a fotóit tartalmazó boríték eltűnt Caleb kabátjának belső zsebében. – Nem akartuk megijeszteni. Maga családtag? – Családtag? – bámult rá a férfi. – Miféle családtag? – Hát Ambrose családtagja – magyarázta Serenity kedvesen. – Elnézést a tolakodásért. – Nem vagyok rokon. Ambrose barátja vagyok – a férfi habozott egy pillanatig –, azaz csak voltam. A nevem Gallagher Firebrace. Fotós vagyok Seattle-ből. Hosszú ideje ismertem Ambrose-t. Tegnap este egy bullingtoni fotós ismerősöm felhívott, és elmondta, Ambrose-zal baleset történt. Így hát kijöttem, hogy megnézzem, nem segíthetek-e valamiben. – Caleb Ventress vagyok – mondta Caleb könnyedén, mint aki megszokta, hogy rányitnak, miközben mások pincéjében kutakodik. – Ez pedig Serenity Makepeace. Ő is Asterley barátja volt. Azért jöttünk, hogy egy kicsit rendbe hozzuk a dolgokat. – Értem – monda Gallagher, és lenézett Serenityre. – Igaza van. Ambrose-nak nem volt családja. – Vajon ki örökli majd ezt a sok holmit? – kérdezte Serenity. – Fogalmam sincs, – mondta Gallagher, és tekintete végigfutott az alagsorban tárolt sok drága felszerelésen. – Nekem egy halom pénzzel tartozott. – Valóban? – kérdezte Caleb a férfit figyelve. – Valószínűleg sokaknak tartozott –, és Gallagher mélyet sóhajtott. – Nagyszerű fotós volt. Kár, hogy nem bírt uralkodni magán. Az ivás tönkretette a karrierjét. – Az ivás mindent tönkretett Ambrose körül az elmúlt évek alatt – mondta csendesen Serenity. – ÉS VÉGÜL MEGÖLTE. – Gallagher lassan lefele indult a lépcsőn. – Nem meglepő, azt hiszem. Mégis a társam volt, kollégám a szakmában, és mindig bizakodtam, hogy egyszer kimászik a gödörből. Hát, ennek már nincs jelentősége. De vajon mi lesz a felszerelésével? Tudják, egy vagyont költött rá. Nagy részét az én pénzemből. – Itt lent is és fent a szobában is van egy sereg drága holmi – szólalt meg Caleb. – Ambrose nem sokat törődött az emberekkel, de imádta a jó kamerákat – mondta Gallagher –, szegény bolond. Mindig abban reménykedett, ha vesz egy új kamerát, vagy a legújabb, high tech bevilágító berendezést, előbb-utóbb a pályája is visszatér a régi kerékvágásba. – Eddig föl se tűnt nekem, de Ambrose az idők folyamán rengeteget költhetett a felszerelésére – mondta rosszallóan Serenity.

36

– Nekem mondja? – Gallagher gyászosan elmosolyodott. – Csak az Isten tudja mennyi pénzt adtam rá! Másokról nem is beszélve, akiket rávett, hogy adjanak neki kölcsön pár dollárt. – Valószínűleg Jessie, a barátnője is adott neki – mondta Serenity –, és tudom, hogy Juliustól is kapott időről időre egy kis pénzt. Akárcsak Montrose-tól, vagy Quintontól. Vagy, ami azt illeti, tőlem is. – Mindegy, mennyit kapott, sosem volt neki elég – mondta Gallagher. – Sajnos a fickó egy szélhámos volt. De valamiért mégis szeretni való szélhámos, ugye? – Igen, – mondta Serenity –, valószínűleg azért, mert szenvedélyesen szerette a munkáját. És ezt az ember méltányolta. – Lehet – jegyezte meg Gallagher tétován. – Ambrose tehetséges volt. De Seattle-ben az volt a híre, hogy mindig részeg, amikor fotózik. És ez aztán betett a karrierjének. Aztán ide költözött Witt's Endbe, és többé-kevésbé elmaradozott tőlünk. Mégis, amikor meghallottam a hírt, úgy döntöttem, kijövök és körülnézek. – És esetleg meglepi magát néhány fotócikkel Asterley gyűjteményéből? – gúnyolódott Caleb. – Az a Nikon lencse, ott a legutolsó iratszekrény tetején, legalább ezret, ha nem ezerötszázat ér. – Na, figyeljen csak ide – kezdte dühösen Gallagher –, mondtam magának, hogy a fickó tartozott nekem. Sok pénzzel. Jogom van, hogy elvigyek ezt-azt. – A seriffnek biztosan lesz hozzá egy-két szava – mondta Caleb. – Ha nincs család vagy közvetlen örökös, aki jogot formálhat a faházra és mindenre, ami benne van, az állam veszi kézbe az elhunyt hagyatékának gondozását. Gallagher úgy összeszorította a száját, hogy csak egy vékony vonal látszott belőle. – Igen, valószínűleg így van. – Esküdni mernék rá –, azzal Caleb karon fogta Serenityt, és célzatosan fölfelé indult a lépcsőn. – Mindannyian jobban tesszük, ha megyünk a dolgunkra. Itt már nincs sok keresnivalónk. Amikor felértek a lépcsőn, Serenity ránézett Gallagherre. – A közeljövőben biztosan fogunk egyszer közösen virrasztani Ambrose-ért. Szívesen felhívnám, és megmondanám, hol és mikor. – Köszönöm, de holnap Portlandbe kell utaznom fotózni – mondta Gallagher –, egy nagy cég éves jelentéséhez. – Megértjük. Az üzlet az üzlet – mondta Caleb, miközben lekapcsolta a villanyt, és becsukta az alagsori ajtót. Gúnyosan udvarias bólintással maga elé tessékelte Gallaghert. – Csak ön után. Gallagher még egy utolsó, csalódott pillantást vetett az alagsor bezárt ajtajára, aztán vállat vont. Szó nélkül átvágott a szobán, és kiment a tornácra. – Viszontlátásra – mondta, kivett a zsebéből egy csomag cigarettát, lement a lépcsőn, és egy nehezen meghatározható márkájú, zöld személykocsihoz lépett. – Vezessen óvatosan! – kiáltotta Serenity automatikusan. Gallagher kinyitotta a kocsiajtót. – Nem lesz semmi baj. A köd már eloszlott. – Beszállt az autóba és bevágta az ajtót. Amint Gallagher beindította a motort és farolni kezdett kifelé, egy másik autó, egy öreg Chevrolet hajtott a feljáróra. – Ez Jessie Blanchard – magyarázta Serenity –, ő állt a legközelebb Ambrose-hoz. Jessie, negyvenkilenc éves, elegáns asszony, kiszállt a kocsiból. Mint rendesen, most is talpig feketében: a kiskabátja, a pulóvere, a farmernadrágja és magas szárú bakancsa egyaránt fekete. Hosszú ujjain ezüst-és türkiz köves gyűrűk tömege díszelgett.

37

Évek alatt kialakított, és azóta szinte változatlan stílusa hangsúlyozta egzotikus külsejét és fekete-ezüst haját. Megfordult, és a távozó, zöld autó után nézett. Azután Serenityre pillantott. – Ki volt ez? – kérdezte rekedtes hangján. – A neve Gallagher Firebrace. Azt mondja, barátja volt Ambrose-nak – mondta Serenity. – Firebrace – Jessie összehúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, Ambrose néha emlegette. Seattle-ből jött, ugye? – Azt mondta. – Serenity lement a lépcsőn, és sietve megölelte Jessie-t. Jessie elgyötörtnek, de nyugodtnak látszott, majdhogynem rezignáltnak. – Jól vagy? – Igen, – felelte Jessie, és fáradtan Serenityre nézett. – A lelkem mélyén mindig tudtam, hogy így fogja végezni. Szegény Ambrose sohasem tudott hosszabb időre lemondani a pohárról. Bár az utóbbi időben már kezdtem reménykedni, hogy talán ezúttal sikerül neki. Nagyon akarta. – Mi is mind bíztunk benne, hogy sikerül neki – mondta Serenity gyengéden. – Igen – Jessie Calebre nézett. – Maga biztosan Serenity új üzleti tanácsadója. Aki az éjszakát Julius faházában töltötte. – Ez a jó a kis helyekben – mosolygott kényszeredetten Caleb –, mindenki mindenről tud. Egyébként Caleb Ventress vagyok. – Kár, hogy Ambrose nem találkozhatott magával – sajnálkozott Jessie. Caleb elkapta Serenity pillantását. – Én is szívesen váltottam volna vele egy-két szót. Serenity gyorsan másra terelte a szót. Most igazán nem alkalmas az idő, hogy Caleb zsarolással vádolja meg Ambrose-t. – Tudod, mi lesz Ambrose holmijával, Jessie? – kérdezte. Jessie meglepve nézett rá. – Mindenét rám hagyta. – Volt Ambrose-nak végrendelete? – kérdezte élesen Caleb. Jessie bólintott. – A múlt évben felkeresett egy bullingtoni ügyvédet, és megcsináltatta. Ambrose akkoriban olyan állapotban volt, hogy azt hitte, életében nem fogják a tehetségét elismerni. – Ezért aztán csak a posztumusz dicsőségben bizakodott, ugye? Jessie felsóhajtott. – Mindent megteszek, hogy a kritikusok figyelmét felhívjam a munkáira. Megérdemli. Nagyon tehetséges volt. Bárcsak… de most már mindegy. Túl késő… – Ambrose mindent magára hagyott? – kérdezte Caleb. – A faházat és a fotófelszerelést is? – Igen. Amint felszámolom itt a dolgokat, a faházat, azt hiszem, átadom egy bullingtoni ingatlanügynöknek. Ki is adhatja, el is adhatja, nekem mindegy. A fotóapparátust pedig megpróbálom eladni. Talán feladok egy hirdetést a bullingtoni újságban. – Jó lesz, ha vigyáz a felszerelésre, amíg el nem adja – mondta sötéten Caleb. – Sokan érdeklődnek iránta. Jessie szeme elkerekedett. – Mire gondol? – Mr. Firebrace azt hiszi, jogot formálhat rá, annak a pénznek a fejében, amivel szerinte Ambrose neki tartozik – magyarázta Serenity. Jessie a válla fölött abba az irányba nézett, amerre Gallagher elhajtott. – Ismerve Ambrose-t, nagyon is elképzelhető, hogy jó pár embernek tartozott, amikor meghalt. Ha Mr. Firebrace megkeres engem, majd kitalálunk valamit. – De csak akkor, ha bizonyítani tudja, hogy Ambrose-nak kölcsönzött pénzt, és azt nem kapta vissza – mondta határozottan Caleb. – Mielőtt bármilyen fotós felszerelést odaadna, mindenképpen győződjön meg róla, hogy van-e Firebrace birtokában – Ambrose aláírásával – hiteles kötelezvény. 38

Jessie halványan elmosolyodott. – Maga valódi üzletember, igaz? – Igen, ez a munkám. Jessie vállat vont. – Ambrose mániákusan ügyelt a munkájával kapcsolatos dokumentumokra. Ha pénzt kölcsönzött Firebrace-től, hogy fotóberendezést vásároljon, biztosan van annak nyoma az iratai között. – Ha már Ambrose iratrendezőiről beszélünk – mondta Serenity –, eljöttem azoknak a fotóknak a negatívjaiért, amiket rólam csinált múlt tavasszal. Fogalmam sem volt, kinek a kezébe kerülnek a dolgai, ezért aztán azt gondoltam, jobb lesz, ha elhozom őket, mielőtt a rokonai felbukkannak. – Helyes. És megtaláltad? – kérdezte Jessie. – Igen. – Jó. Természetesen a tiéd. Ambrose mindig mondta, hogy amikor akarod, a tiéd lehet. Az engedélyed nélkül én sem küldtem volna el egyetlen galériának sem. – Egy galériának? – Caleb döbbent arcot vágott. –Te jó ég, még csak az hiányzik! – Azok a fotók Ambrose legjobb munkái közül valók – mosolyodott el Jessie. – Látta őket? – Nem – mondta Caleb, és célzatosan Serenityre nézett – nem láttam. – Akkor kérje meg Serenityt, mutassa meg – unszolta Jessie – és majd megérti, miről beszélek. Ambrose néha egészen kiváló volt, és ezeket a fotókat Serenityről csúcsformában csinálta. A sorozatnak a „Tavasz” nevet adta. Azt hiszem, úgy tervezte, készít még egy-egy sorozatot „Nyár”, „Ősz”, „Tél” címmel, de már nem jutott hozzá. – Amiért csak hálásak lehetünk neki – mormolta Caleb. – Caleb nem kedveli a művészi fotográfiát – mondta Serenity. – Igaz ez? – kérdezte Jessie, és furcsán nézett Calebre. – Jessie, ha nincs ránk szükséged – mondta gyorsan Serenity –, akkor azt hiszem, mi elmegyünk. Be kell mennem az üzletbe. Szólj, ha segíthetek Ambrose holmijának felszámolásában. – Szólok. – Jessie Calebhez fordult. – Örülök, hogy megismerhettem. Serenity szerint maga nagy dolgokra készül a városunkért. – Ez majd még elválik. – Serenity hangja fenyegetően csengett. –Tudod, mit mondanak a legjobb tervekről is? – Azzal kezét dzsekijének zsebébe mélyesztve lefelé indult a kocsifelhajtón. – Viszontlátásra, Jessie, – köszönt el udvariasan Caleb –, biztosan hamarosan találkozunk. – Biztosan – felelte Jessie, és felment a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn. Serenity hallotta, ahogy a kavics megcsikordult Caleb lába alatt, amikor utána indult, de nem nézett hátra. A férfi három hosszú lépéssel beérte. Serenity kinyújtotta a kezét. – Eltenném azt a borítékot, ha lehet – mondta határozottan. Caleb egy pillanatig habozott, és aztán vonakodva a kabátjába nyúlt a borítékért. Lassan kihúzta, de ahelyett, hogy odaadta volna a lánynak, egy darabig a kezében tartva így szólt: – Serenity, szeretnék valamiről beszélni magával. Serenity türelmetlenül pattintott az ujjával. – Megkaphatom a képeimet? – Gondolkoztam a fotóiról – mondta Caleb megfontoltan. – Tényleg? És mit gondolt róluk? – Szeretném látni őket. – Csak a holttestemen át – mondta Serenity és kinyújtotta a kezét a képekért. – Rendben van. Ha így akarja –, és mogorván átnyújtotta a borítékot. – Köszönöm. – Serenity hóna alá csapta a borítékot, és továbbment. 39

– Serenity! – Tessék. – Mondja, elképzelhető, hogy egyszer még megmutatja nekem azokat a képeket? – És miért olyan kíváncsi rájuk? – Nem tudom – vallotta be Caleb, s közben az utat figyelte. – Talán felkeltette a férfiúi érdeklődését? – kérdezte epésen Serenity. A férfi arckifejezéséből semmit sem lehetett kiolvasni. – Mire gondol? – kérdezte. – Nem tudom, mit gondoljak magáról. Néhány napja még nagyon meg volt botránkozva azokon a fotókon. Most meg látni akarja őket. – Miért nem válaszol a kérdésemre? – kérdezte nyugodtan Caleb. Serenity egy pillanatig elgondolkozott. – Ha jól értem, azt akarja tudni, megmutatom-e magának valaha a fotókat. Hát, lehet. Elvileg elképzelhető. – És mikor? – Hát, elvileg akkor, ha úgy érzem, megbízhatok magában. – Ha megbízhat bennem –, ezzel Caleb megállt az út közepén, és megragadva a lány karját, megállásra késztette.– Azt mondja, nem bízik bennem. Ez nagy sértés, hölgyem. Az üzleti világban nagyon jó a nevem. Kérdezzen bárkit, akinek dolga volt velem. Tessék csak, kérdezősködjék. Senki, de senki se vádolt soha azzal, hogy nem vagyok megbízható. SERENITYT MEGLEPTE a férfi szenvedélyes reakciója. De ő is meg volt bántva. – Ó, biztos vagyok benne, hogy az üzleti ügyeit tekintve megbízható. A szerződései nyilvánvalóan támadhatatlanok, és valószínűleg sohasem vádolták csalással. De én nem az üzleti vonatkozásra gondoltam. Hanem arra, hogy ha meg tudok bízni a személyében. – A fenébe is, Serenity, ez rosszulesik. Én nem hazudok. – Ha olyan rosszulesik, akár el is mehet Witt's End-ből. Senki sem tartja vissza. Caleb elengedte a lány karját. Haragos léptekkel előre indult. – Nem könnyű magával boldogulni, az biztos! – Hogy velem nem könnyű boldogulni? – Serenity a férfi után sietett, hogy beérje. – Caleb, mi az ördögöt akar? Mit vár tőlem azok után, ami köztünk történt? – Hát nem világos? Azt, hogy adjon nekem még egy esélyt. – Már megkapta. Végül is nem szakítottam meg magával a kapcsolatot. Hiszen a szerződés szerint, mint üzleti tanácsadóhoz, magához vagyok láncolva, ha tetszik, ha nem. – Én most nem a dolog üzleti oldaláról beszélek, hanem a személyes oldaláról. Minden óvatossága és mély bizonytalansága ellenére az izgalom és a remény szikrája gyúlt Serenity szívében. Szorosan magához szorította a borítékot. – Személyes oldaláról? – Nézze, beszéljünk őszintén, rendben? – kérte Caleb nyugodtan. – Vonzódunk egymáshoz. Ezt többé-kevésbé mindketten beismertük, amikor az irodámban megcsókoltam. Maga viszonozta a csókot, ha emlékszik. Nagyon jól tudom, hogy éppúgy kellek magának, ahogyan maga nekem. Serenity megmerevedett. – Semmi kedvem olyan férfival kapcsolatba keveredni, akinek, ahányszor csak megcsókol, keményen kell koncentrálnia, hogy ne gondoljon bizonyos fotókra. – Bevallom, az aktfotók ténye nagy megrázkódtatás volt számomra, de aztán lehiggadtam. Tudom, hogy maga nem… – Mi nem? – kérdezte Serenity hirtelen nagyon kíváncsian. – Tudom, hogy nem az a fajta nő, aki szándékosan ül modellt mocskos fotókhoz. Biztos vagyok benne, hogy elhitte Asterleynek, hogy művészi fotókhoz ül modellt.

40

– Te jó ég, Mr. Ventress, az ön nagylelkű hozzáállása már szinte nyomasztó. Nem is tudom, mit mondjak. – Mondjon igent. – Caleb újra megállt és élesen kutató tekintettel nézett a lány arcába. – Mondja, hogy ad még egy alkalmat hogy bebizonyítsam: méltó vagyok a személyes bizalmára. – Kis szünetet tartott, mint aki nagyon mély vízbe ugrik fejest. – Kérem. Ebbe az egy szóba sűrített, nyers vágy lefegyverezte Serenityt. Tekintete találkozott Calebéval, és egy rövid pillanatig azt képzelte, mintha a férfi szemében olyan mély érzelem ébredésének lenne tanúja, amely eddig a felszín alatt rejtőzött. És a férfi a kezét nyújtotta és olyan meghatározhatatlanul bensőséges módon érintette meg, hogy Serenity nem tudott ellenállni. Úgy érezte, neki is meg kell érintenie a férfit. – Rendben – mondta gyengéden. Megkönnyebbülés futott át Caleb arcán. De éppoly gyorsan eltűnt, mint az a másik, előbb felvillanó, titokzatosabb érzelem. – Rendben? Ez minden, amit mondani tud? – Miért, mit kellene még mondanom? – kérdezte Serenity borús mosollyal. – Ez nem valami nagy ügy. Witt's End tele van olyanokkal, akiknek szükségük van egy második lehetőségre. Ez a városka mottója lehetne. Állampolgári kötelességemet mulasztanám el, ha nem adnék módot rá, hogy bebizonyítsa, nem az az arrogáns, szűk látókörű, merev és hajthatatlan alak, akinek mutatkozott. – Nagyon kedves öntől, Miss Makepeace – mormogta szárazon a férfi –, állapodjunk meg. Ha megmutatja nekem a fotókat, tudni fogom, hogy megbízik bennem. Ez így tisztességes, nem? Serenity habozott egy pillanatig, azután vállat vont. – Megállapodunk. De a döntés az enyém. Megértette? – Maga kemény tárgyalópartner. – Szakértőtől veszek leckét. HÁROMNEGYED ÓRÁVAL később a Witt's End Fűszeres apró irodájában Serenity kinyitotta az Ambrose iratszekrényéből elhozott borítékot. Megfordította és kivett belőle három fotót. Különösebb érdeklődés nélkül pillantott a képekre. Egy nagy, sima sziklán ült, egy patak mellett. A világítás drámai és túlvilági volt. A fekete-fehér fotók nem izgatták. Az viszont izgatta, hogy a negatívok nem voltak a borítékban.

41

5 – A fenébe is, hogy érti, hogy a negatívok eltűntek? – Caleb mindkét kezével Serenity íróasztalára támaszkodott, és eléggé félelmetes modorban a lány felé hajolt. Sokan azt hihetnék, nem szép dolog a lepkék királynőjét megfélemlíteni, márpedig aznap reggel Serenity így festett. Hosszú ujjú, magas nyakú, zöld kötött ruhája fölött lebegő, áttetsző, zöldes színben játszó, fátyolszerű akármit viselt, és tényleg olyan volt, mint a lepkék királynője. Nagy, vörös hajzuhataga csak erősítette ezt a hatást. Calebnek feltűnt, hogy itt Witt's Endben Serenity sem bézst, sem szürkét nem viselt, mint Seattle-ben. De ebben a pillanatban egy cseppet sem érdekelte, megfélemlíti-e a lányt, vagy sem. Borzasztóan dühös volt. Annyira dühös, hogy ezúttal az sem izgatta, ha teljesen kijön a sodrából. De nem csak haragot érzett. A hír más téren is elbizonytalanította. Nem hitt a fülének. Nem, igazította ki magát, hát persze hogy elhitte. Csak nem akarta elhinni. – Kérem, ne ordítson velem. – Serenity erősen megmarkolta a szék karfáját, és Calebre nézett. – Amúgy is nehéz napom van. Ne nehezítse tovább. – Nem ordítok. Majd ha ordítok, tudni fogja. – Akkor örülnék, ha nem vicsorogna. – Nem vicsorgok. Miért nem mondta előbb, hogy hiányoznak a negatívok? – Mert féltem, hogy túl hevesen fog reagálni – ismerte be Serenity –, és nem voltam olyan állapotban, hogy ezt elviseljem. – Azt hiszi, túl hevesen reagálok? Akkor magának fogalma sincs, mi az, hogy túl hevesen reagálni. – Ezzel félresöpörte a papírhalmazt, amit az elmúlt két órában átnézett. Kiegyenesedett, és róni kezdte az apró irodát. Valójában csak azért nem ordított, mert nem akarta, hogy Zone és esetleg a boltban vásárló Witt's End-iek meghallják. Az iroda és a bolt közti ajtó nem volt túl vastag. – Ma reggel volt egy olyan érzésem, hogy a dolognak nincs vége – mormolta. – Tudtam, hogy még lesz valami baj. Serenity szorosan összepréselte az ajkát, arca lázadó kifejezést öltött. – Ne aggódjék, Caleb, ez nem a maga baja, hanem az enyém. Hát ilyen rövid életű köztünk a béke, gondolta Caleb. – Mondtam már, hogy ameddig az ügyfelem, a maga baja az enyém is. – Maga és az üzleti etikája! Senki se kérte, hogy túlmenjen az üzleti kötelezettségein. Maga túlzásba viszi a dolgot. – Hogy mi megy túl az üzleti kötelezettségeimen, azt én szabom meg. – Caleb a falhoz ért, lendületesen megfordult, és újra róni kezdte a szobát. Amint rájött, hogy föl és alá járkál, rossz érzés fogta el. Nem szokott járkálni. Túlságosan fegyelmezett volt hozzá. A hirtelen tudatosság rákényszerítette, hogy hideg nyugalommal vegye szemügyre a történteket. A járkálás ékes bizonyítéka volt, hogy érzelmeinek engedte át az irányítást. Az érzelmek veszedelmesek, sebezhetővé teszik a férfit, elgyengítik, miattuk hibákat követ el, elfelejti kötelezettségeit. Ráviszik, hogy fusson egy platinaszőke modell után, apja legyen egy törvénytelen fiúnak, aki aztán egész életében fizethet apja emocionális ostobasága miatt. De Caleb arra is rádöbbent, hogy az érzelmei teszik élővé az embert. A benne uralkodó zűrzavarral szembeszállva a szoba közepén egyszer csak megállt. – Rendben. Nyugodjunk meg, és gondoljuk végig a dolgot logikusan.

42

– Én nyugodt vagyok – jegyezte meg csípősen Serenity –, én tudok gondolkodni, nem úgy mint egyesek. Amikor nem találtam meg a negatívokat, nagyon meglepődtem. Ez minden. Biztos vagyok benne, hogy nincs miért aggódni. – Egy fenét nincs! Egy sorozat zsarolásra alkalmas negatív miatt kedvére aggódhat. – Azok a képek annál nagyobb bajt már nem okozhatnak, mint amit már eddig is okoztak. Csak az aggaszt, hogy elképzelhető: nem csupán Ambrose akart engem zsarolni. Valaki más is benne lehet a dologban. A fenébe. Annyira bíztam benne, hogy a dolognak vége. – Továbbra is Asterley a legvalószínűbb gyanúsított. – Caleb kényszerítette magát, hogy érzelem nélkül elemezze a helyzetet, és ésszerű végkövetkeztetésre jusson. – Egy bizonyos ponton valószínűleg kivette a helyükről a negatívokat, és a zsarolás idejére biztos helyre rejtette. – De vajon miért? – Mert törvénybe ütköző dolgot művelt. – Caleb bosszús pillantást vetett a lányra. – Mert ha maga elmegy a rendőrségre és azokat a negatívokat Asterley-nél megtalálják, a hatóságok elkapják. Ezért aztán ha Asterleyt elfogják, és a holmiját átkutatják, hivatkozhat rá, hogy a negatívokat ellopták tőle, és valaki más a zsaroló. – Ha ez igaz, nem tudhatjuk, hová rejtette a negatívokat. Valószínűleg sose találjuk meg őket. – Serenity halkan felsóhajtott. – Talán így a legjobb. – Ebben nem vagyok olyan biztos – mondta Caleb a nyakát dörzsölgetve. – Nem vagyok nyugodt, amíg azok a negatívok ki tudja, hol keringenek. Valaki véletlenül rájuk akadhat. Állhatatosan bámulta a Serenity íróasztalán heverő borítékot. Minden izma megfeszült, ha arra gondolt, hogy Serenity meztelen fotóin más férfi csámcsoghat, ő viszont nem láthatja azokat. – Úgy tűnik, sose fogja abbahagyni az aggodalmaskodást. – Serenity ültében határozottan kiegyenesedett. – Ami engem illet, én bizony nem szorongok miatta. Mondtam már, hogy nem szégyellem magam a fotók miatt. – Igazán? Akkor hadd mondjam el magának, hogy egy pár perccel ezelőtt, amikor kihúzta a borítékot a fiókból, és elmondta nekem, hogy hiányoznak a negatívok, bizony nagyon aggódónak látszott. – Néhány pillanatig úgy látta, mintha a lánynak szüksége volna rá. Valóban szüksége volna rá. A remény, gondolta, talán a legkegyetlenebb érzés. – Mondtam, hogy nagyon megdöbbentett, hogy a borítékban a fotók mellett nem voltak ott a negatívok – ismerte el Serenity. – Az első gondolatom az volt, hogy valaki kivette őket, hogy megzsaroljon vele. – Tudom. – Nem kifejezetten kellemes, ha az embernek ellensége van. – Én aztán nagyon jól tudom, milyen az, ha az embernek ellensége van. – Ebben egy percig sem kételkedem – vágott vissza Serenity –, de én abban a hitben nőttem föl, hogy még a külső világ is elfogad minket, itt Witt's Endben, kívülállóknak: szomszédoknak és barátoknak. Még annál is többnek, egy családnak. Mindig úgy éreztem, mindenkire számíthatok, akit itt ismerek. Mi nagyon szoros közösségben élünk. – Asterley volt valószínűleg a kivétel, amely erősíti a szabályt. De talán logikus feltevés, hogy az ő halálával a fotóügynek is vége. Meg volt elégedve azzal, ahogyan beszélt: hűvös volt és szenvedélytelen. Fegyelmezett. A harag és a rémület rohama, ami elborította, amikor Serenitytől megtudta, hogy a negatívok hiányoznak, lassan elült. A régi rutin végül felülkerekedett. Caleb szándékosan távolságot teremtett adrenalinszintjét jócskán megemelő haragja és önmaga között. 43

Szakértője volt annak, hogyan kell az erős indulatokat szelencébe gyömöszölni és jó szorosan rázárni a tetejét. Egész életében ezt a trükköt gyakorolta. És ha megtanulta, hogyan művelje ezt távirányítással a saját családjával, hogyne alkalmazná Serenity esetében is. – Biztosan igaza van – mondta Serenity. – Többnyire az a legjobb, ha a legkézenfekvőbb dolgot feltételezzük. – A legkézenfekvőbbet? – Ebben az esetben az a legkézenfekvőbb, hogy Asterley volt a zsaroló. – Caleb az egyik kezével úgy tett, mintha kipipálná az elmondottakat. – A negatívokat biztos helyre rejtette, amíg a tervét megvalósította. Meghalt, mielőtt újra elővehette volna. Valószínűleg senki sem talál rájuk véletlenségből. Ezzel a történetnek vége. – Oké, elfogadom az elméletét – mondta Serenity, de pávakék szemében még volt egy kis aggodalom. – Az elméletében egyedül az zavar – és ez már kezdettől fogva nyugtalanít –, hogy éppen Ambrose küldött engem magához. Caleb döbbenten a lányra meredt. – Mit mond? Serenity felvonta a szemöldökét. – Hát nem mondtam, hogy Ambrose javasolta magát, mint lehetséges üzleti tanácsadót? Ő adta meg a nevét, amikor elmondtam neki, hogy olyan tanácsadót keresek, aki segít az új üzlet beindításában. Ő javasolta, hogy először magánál próbálkozzak, mert azt hallotta, maga a legjobb. – Nem – szűrte át Caleb a fogai közt a szót –, ezt az érdekes, apró tényt nem említette. – Ó, biztosan kiesett a fejemből. Caleb szerette volna jól megrázni. Az még csak hagyján, hogy naiv, de hogy ostoba is! – Honnan a fenéből tudott rólam Ambrose Asterley, ez a részeges senki, ez a tönkrement fotós, aki egy olyan kis városban él, amely a legtöbb térképen rajta sincs? – Maga mondta, hogy a legjobb a szakmájában. Olyan különös, hogy egy Ambrose-hoz hasonló alak hallott magáról? Mi itt Witt's Endben nem vagyunk teljesen elzárva a világtól. Eljutnak hozzánk az újságok. És Ambrose rendszeresen olvasta a nyugati part szinte minden jelentős lapját. – Újságokat? – Calebnek eszébe villant, hogy Ambrose faházának első szobájában egy halom régi újságot látott. – Ambrose valószínűleg újságokból vette a maga nevét – magyarázta Serenity türelmesen. – Egy seattle-i újságból. A Ventress Iroda szerepelt az üzleti rovatban? – Igen, ez elképzelhető. – A Ventress Iroda időről időre megjelent a nyugati parti újságok pénzügyi rovataiban, de még gyakrabban az északnyugati lapokéiban, ez logikus, gondolta Caleb. – De miért irányította volna hozzám, és azután miért zsarolta volna meg? – töprengett Caleb hangosan. Aztán hirtelen felkiáltott: – A fenébe! – Mi történt? – Ne törődjék vele. Csak megválaszoltam a saját kérdésemet. – Értékelném, ha nekem is megválaszolná – morogta rosszkedvűen Serenity –, miért küldött volna Ambrose magához, hogy azután zsaroló fenyegetésekkel megakadályozza az üzleti kapcsolatunkat? – Mert valószínűleg azt hitte, hogy így ellenőrzése alatt tarthatja a dolgokat – mondta Caleb, és közben gyorsan járt az agya. – Maga említette, hogy Ambrose nem volt barátja a Witt's End-i változásoknak. – Ez igaz. De Ambrose már semminek sem volt a barátja. Súlyosan depressziós volt. – De feltételezem, tudott a maga csomagküldő-szolgálattal kapcsolatos terveiről? – A városban mindenki tudott róluk.

44

– És valószínűleg ismerte magát annyira, hogy úgy gondolja, nem tudja a dologról lebeszélni, ugye? – Igen. – Tehát úgy tett, mintha segítene. Olyan helyre küldte, ahol szemmel tarthatta és irányíthatta az eseményeket. Mit mondott, hány éves is volt ez az Asterley? – Az ötvenes éveinek közepén járhatott. Miért? Tehát elég öreg ahhoz, hogy hallhatott a régi, harmincnégy évvel ezelőtti Ventressbotrányról, gondolta Caleb. Nagyapja elég sokszor elmondta neki, hogy Gordon Ventress és Crystal Brooke viszonyáról az összes északnyugati lap írt. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy Asterley feltételezze: még harmincnégy évvel később is sokkoló hatást tesz a Ventress család bármely tagjára egy sorozat aktfotó és egy zsarolólevél. – Caleb? A férfi Serenityre nézett, aki kíváncsisággal vegyes aggodalommal figyelte. – Ez egy hosszú történet. Most nem akarom vele untatni. De az a gyanúm, Asterley azért küldte magát hozzám, mert tudta, azokkal a fotókkal minden üzletet meg tud hiúsítani közöttünk. – De honnan tudta Ambrose, hogy ennyire kiborítja magát egy pár aktfotó, amit ő maga is művészinek tartott. – Nem borított ki. – Dehogynem. Még a gondolatától is rosszul lett, hogy olyasvalakivel áll üzleti kapcsolatban, aki aktfotókhoz állt modellt. Ismerje be. – Nem így van – mondta Caleb, és újra ráhajolt a lány íróasztalára. – Itt vagyok, nem igaz? Az átkozott fotók ellenére. – Igaz. De mégsem tagadhatja, hogy amikor először hallott róluk, túlságosan hevesen reagált. – Sohasem reagálok túl hevesen – mondta Caleb jéghideg hangon. – Ez nézőpont kérdése. Nekem kezdettől az volt a véleményem, hogy maga nagyon indulatos típus, és azóta is minden tette ezt bizonyítja. – Esküszöm az élő Istenre, Serenity, ha még egyszer ilyesmit mond, nem állok jót magamért! – Látja? – mosolyodott el győzelmesen Serenity. – Milyen indulatos! De nem baj. Néha engem is elfog az indulat. Az a kérdés, honnan tudta Ambrose, hogy így fog reagálni a fotókra? Caleb összeszedte magát. Úgy érezte, a lány szándékosan hecceli, ezért elhatározta, nem ugrik többet. – Mondtam, hogy hosszú történet. – És a családon kívül még soha senkivel nem beszélt róla, gondolta magában. És nem most fogja elkezdeni. Jobb, ha bizonyos dolgok nem kerülnek napvilágra, a múlt már így is elég bajt okozott neki. – A részletek nem fontosak. – Caleb, mi ez az egész? – Serenity összekulcsolta kezét az íróasztalán, és józan figyelemmel tanulmányozta Caleb arcát. – Mit tudott Ambrose magáról, hogy feltételezte, a fotók ki fogják hozni a sodrából? Honnan tudhatta, hogy maga ilyen prűd? Honnan tudhatott bármit is magáról? – Onnan, hogy olvasta az újságokat – vetette oda nyersen Caleb. Ő nem prűd, mondta magában, csak éppen néha nem ura önmagának. Alapjában véve toleráns és józan ember. – Jó, de mit olvasott az újságban, amiből arra gondolhatott, hogy ha értesül a fotókról, nem fog velem üzletet kötni? – Nézze, Serenity, erről majd máskor beszélek. Most sem a hely, sem az idő nem alkalmas.

45

– Ebben nem vagyok olyan biztos. – De mielőtt Serenity folytathatta volna, valaki kopogott. – Szabad – mondta szemöldökét ráncolva. Az ajtó kinyílt, és Zone simára borotvált feje jelent meg a nyílásban. Az orrában lévő fémkarika megcsillant. – A teljes őrlésű termékek új értékesítési ügynöke van itt. Azt mondja, meg volt beszélve. Serenity a naptárjába pillantott. – Valóban. Zone a válla fölött hátrapillantva bizalmasan suttogta: – Az aurája nagyon gyenge és halványzöld színezetű. Azt hiszem, valami nagyon aggasztja. – Ez azért van, mert meg akar tartani minket az ügyfelének – mondta Serenity. Amikor beszéltem vele telefonon, az volt a benyomásom, eddig nem volt valami sikeres a pályáján. Először komputerekkel házalt, és elvesztette az állását. Aztán áttért a cipőkre, de ugyanígy járt. Most pedig a teljes őrlésű magok piacán próbálkozik. – Aha – mondta Zone, és ezüst karperecei halkan megcsörrentek sáfrány- és narancsszín köntösujja alatt. – Abban a zöld aurában a vereségtől való félelem nyomaira bukkantam. Látni való, hogy még nem jött rá, hogyan igazítsa magát a mindenség pozitív erőihez. – Ne aggódj – mondta vidáman Serenity –, ma felvidítjuk egy nagy megrendeléssel. – Mi az ördög! Csak azért ad ennek az ügynöknek nagy megrendelést, mert aggasztja a gyenge aurája?! – kérdezte rosszallóan Caleb. – Tudna rá jobb okot? – kérdezte Serenity ártatlanul. – Mellesleg szükségem van tartalékra. Nemsokára leesik az első hó, és azután bizonytalan lesz a szállítás. – Zone-ra pillantott. – Kérlek, vezesd be az ügynököt, Zone. – Máris – felelte Zone, miközben éles pillantást vetett Calebre. – Épp elmenőben voltam – mondta Caleb. – Helyes – mormolta Zone. – A rezgések egyre veszélyesebbek lesznek. Az egyik éjszaka, amíg meditáltam, kellemetlen látomásom volt. És azután felbukkant maga. És akkor elkezdtem aggódni. – Csak aggódjon tovább. Azt mondtam, elmegyek Serenity irodájából – és Caleb elsétált Zone mellett –, de nem Witt's Endből. – Akkor fel kell készülnünk a ránk váró zűrzavarra és veszélyre. Caleb ügyet sem vetett rá. Az elülső pultnál álldogáló férfira pillantott. Az ügynök megmarkolta olcsó, bőrutánzatú irattáskáját, és kirojtosodott ingnyakát babrálta. Nyakkendője túl szűk volt, nadrágja olcsó poliészterből készült. Csontkeretes szemüvege mögött a tekintete idegesen ugrált. – Bemehet – mondta Caleb –, én már végeztem. – Köszönöm – ezzel az ügynök oldalról megkerülte Calebet –, maga természetes élelmiszerekben utazik? – Tofuban. – Ó, igen, tofuban. – A férfin látszott a nagy megkönnyebbülés, hogy nem áll versenyben Calebbel. –Én pedig teljes őrlésű magvakban. – Szerencséje van. Az ügynök egy pillanatra felderült. – Igen. Erre nem is gondoltam. – Azután körbepillantott, és közelebb hajolt Calebhez. – Na és milyen volt odabenn? Miss Makepeace kemény partner? – Kemény, mint a kő – jelentette ki Caleb. – Ettől féltem. – Az ügynök ádámcsutkája föl-alá ugrált, és izzadság gyöngyözött a homlokán. – Kérdezhetem, hogy kötött-e üzletet? – Még dolgozunk rajta. – Kár. – Azzal az ideges ügynök becsusszant Serenity irodájába, és becsukta az ajtót. 46

Caleb úgy tett, mintha észre sem venné Zone-t, aki a pult mögül figyelte. A legközelebbi átjárón lesétálva szemügyre vette a polcon sorakozó nagy, kerek fahordókban tárolt sajátos élelmiszer-választékot. Elsétált a hajdinatészta, szárazbab és borsó, a diófélék, a szójaliszt, a teljes őrlésű pékáru és a friss rozskenyér mellett. Az egyik hordóban lévő müzli ismerős volt. Majdnem biztos volt benne, hogy ebből evett reggelire. Eszébe jutott, hogy tejet kell vennie. A bolt hátulsó részében álló hűtőpulton kukoricatortilla, kecskesajt és háromféle – lágy, közepes és kemény – tofu volt felhalmozva. Egy másik átjáró végén Caleb négy különböző fajta olívaolajat fedezett fel, házi palackozású fűszeres ecetet és néhány üveg kénezetlen melaszt. Gondolataiba merülve nézegette az ecetes üvegeket. A bejárati ajtó felett megszólalt a csengő. Az ajtón hirtelen betóduló, csípős hideg olyan férfi érkezését jelezte, aki akár egy háborús filmből is előléphetett volna. – Jó reggelt, Blade – köszöntötte Zone olyan gyengéd lelkesedéssel, ami meglepte Calebet. – Úgy látom, ma nem tudtál aludni. Nehéz volt az éjszaka, ugye? – Az elmúlt három éjszaka volt nehéz – mondta Blade vészjóslóan. Válla fölött hátrapillantva a járdán ácsorgó két hatalmas rottweilerre parancsolt: – Maradj! Caleb a nyitott ajtón át figyelte, ahogyan a kutyák engedelmesen leültek. Utána Blade-re nézett, s megállapította, hogy Serenity rövid leírása alapján bárhol felismerné ezt a túlélőművészt. Még ha terepszín ruhája és bakancsa nem árulná is el, kései és egyéb felszerelése alapján, amelyek úgy csüngtek róla, mint a jégcsapok, nem volt kétséges a személyazonossága. – Egyáltalán aludtál valamit? – érdeklődött Zone aggodalmaskodva. – Délután alszom majd néhány órát – mondta Blade, és a pult felé indult. – Addig is őrségen vagyok. És te? Zone a fejét rázta: – Én se sokat. Túl nagy volt a negatív befolyás. – Igen, tudom, mire gondolsz. – Blade az egyik könyökével a pultra támaszkodott, és gyilkos pillantással méregette Calebet. – Az utóbbi időben túl sok itt a negatív befolyás. Olyan, hogy eltűnődsz rajta, nem igaz? Zone követte a pillantását. A szeme összeszűkült: – Igen, de mennyire. – Valami baj van? – kérdezte Caleb udvariasan. – Még lehet – mondta Blade. A bejárati ajtó újra kinyílt. Vastag, vízhatlan kabátban, állig sálba burkolódzva Quinton Priestly igyekezett befelé a bolt melegébe. – Hideg lett. Biztos, nemsokára megjön az első hó. A matematikai síkok pontjainak végtelen vektorai tükröződnek az évszakok mikrokozmoszában. Jó reggelt mindenkinek! – Jó reggelt! – köszöntötte Zone. – 'reggelt – motyogta Blade, és nem vette le a szemét Calebről. – Éppen az itteni negatív befolyásról beszélünk. Quinton sóhajtott egyet. – Biztosan közösségünk egyik tagjának a halálára gondoltok. Ambrose sok tekintetben nehéz ember volt, de közülünk való. Hiányozni fog. – Lesz, akinek jobban fog hiányozni, mint másnak – szólt Blade. Quinton megfordult és észrevette Calebet. – Lehet, hogy igazad van. Caleb az átjáró elejére sétált és most ő nézett Zone-ra, Blade-re és Quintonra. – Van valami baj? – Úgy látom – szólalt meg Blade –, van valami különös egybeesés. – Hogyhogy? – kérdezte Caleb. – Feltűnt nekem – mondta Blade –, hogy városunkban az első haláleset csak néhány órával a maga felbukkanása előtt történt. Abból, amit tudok, arra következtetek, maga éppen abban az időben lehetett itt, amikor Ambrose beadta a kulcsot. 47

– Mi a fenére céloz? – kérdezte Caleb hirtelen nagyon csendesen. – Semmire. – Blade ügyet sem vetett Zone és Quinton döbbent arckifejezésére. – Csak rámutatok néhány tényre. Ebben a ködben meg minden, nem lehetett tudni, ki merre járt Ambrose halálának éjszakáján. Caleb egy lépést tett előre. – Ugyan már, Blade! – mondta sietősen Quinton. – Ne idegeskedj! Nagyon élénk a fantáziád! Mindannyian tudjuk, hogy Ambrose halálát baleset okozta. – Igen? – és Blade ferde pillantást vetett Calebre. – Csak annyit tudok biztosan, hogy Ambrose halott. – Én pedig abban vagyok biztos – mondta Caleb lágyan –, hogy maga üldözési mániában szenved. – Úgy látom – mondta Blade – hogy szerencsétlenségére szegény öreg Ambrose volt a maga első célpontja. – Az én első célpontom? – Lehet, hogy az emberei finomabbak, mint gondoltam. Egy egész kommandós osztag helyett egyetlen embert küldtek ide, hogy minket szépen sorjában eltegyen láb alól. Egy orvlövészt, aki egyedül dolgozik. Maga alkalmas rá, ugye, Ventress? Zone arcán komoly riadalom tükröződött. Tekintete aggodalmasan ugrált Calebről Blade-re. – Blade, nem kellene ilyesmiket mondanod. Nekem nem tetszik az aurájának a színe. Egyre sötétebb. – Kérlek, Blade – mormolta Quinton –, higgadj le, öreg fiú. Serenity ismeri Ventresst. Nem hívta volna ide, ha nem bízna meg benne. – Serenity néha túlságosan is hiszékeny, – mondta Blade –, eléggé, izé… naiv. Igen, ez a jó szó, naiv. – Na, ami sok, az sok. – Ő nyugodtan mondhatja Serenityre, hogy naiv. De hogy jön ez a tankszerű pasas ahhoz, hogy ilyeneket hablatyoljon? – Még egy szó, és a nyaka köré tekerem azt a szerszámokkal teleaggatott övét! Már ha egyáltalán megtalálom a nyakát. – Ezt vegyem fenyegetésnek? – Azzal Blade kiegyenesedett, és szélesre terpesztett lábbal lassan és nehézkesen harci pózba igazította magát. – Ahogy tetszik. Állok elébe. Caleb kíváncsian végigmustrálta: – Honnan tanulta ezt a stílust? Egy kung fu-filmből? – Akkor lássuk, mit tud, miszter –, azzal Blade mindkét karját begörbítve felemelte és Caleb felé indult. Caleb a közel eső polcról felkapott egy ecetes üveget. – Jézusom! – suttogta Quinton. Zone felsikoltott. – Serenity! Gyere! Gyorsan! Az iroda ajtaja kivágódott, Serenity egy pillantással felmérte a jelenlévőkön uralkodó feszültséget. – Nem érek rá. Mi a fene folyik itt kint? – Azt hiszem, egy nagyon-nagyon negatív erőtér kellős közepén vagyunk – suttogta Zone. Quinton tétován nézett Serenityre. – Blade kissé túllőtt a célon a legújabb összeesküvéselméletével. Arra célzott, hogy a barátodnak, Ventressnek van valami köze Ambrose halálához. Blade szerint ő a kommandós osztag lelke. Serenity arca elfehéredett, és a szeme szikrázott a dühtől. – Az a sok őrült, ostoba elmélet! Blade, jogod van a konspirációs elméleteidhez, de eszedbe ne jusson belekeverni az üzleti partneremet. Világos? Nem fogom eltűrni! – Mégis mit tudsz erről a fickóról? – kérdezte csökönyös arckifejezéssel Blade.

48

Serenity felszegte az állát. – Eleget, hogy tudjam: semmi köze a Witt's End elleni titkos művelethez. Az isten szerelmére, Blade, én választottam Mr. Ventresst, és nem ő keresett meg engem. Nem tudhatta, ki vagyok és honnan jövök, amíg meg nem mondtam neki. – Biztos? – hitetlenkedett Blade. – Hát persze hogy biztos. Ambrose halálát tragikus baleset okozta. Ezt mindannyian tudjuk. Ne merészeld alaptalanul megvádolni Mr. Ventresst. Azonnal kérj tőle elnézést. Blade megszégyenülten nézett maga elé, de Caleb meglepetésére, nem vitatkozott Serenityvel. Udvariatlanul biccentett Calebnek: – Sajnálom, Ventress. Az ember nem lehet eléggé óvatos. Maga idegen itt és, ami engem illet, az összes idegen gyanús, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik. – Értem. – Caleb Serenityre pillantott, és látta, hogy a lány még mindig feszült a haragtól. Arra gondolt, hogy így még életében soha senki nem kelt a védelmére. – Egy férfi semmit sem bízhat a véletlenre. Blade szeme villogott, mint az acél. – Ez a tiszta igazság. Rövid, kínos csönd állt be. Mindenki mély lélegzetet vett. – Maga készíti ezt a sokféle fűszeres ecetet? – kérdezte csak úgy mellesleg Caleb, és lenézett az üvegre, amit felkapott a polcról. – Igen, én – mondta elővigyázatosan Blade. – Magam palackozom. – Látszik. – És Caleb jobban szemügyre vette az ecettel teli, tömzsi üveget, amelyben egy rozmaringágacska lengedezett. – Serenity szerint a terméke jó minőségű. De a csomagolása csapnivaló. – Mi? – Blade Calebre bámult. – Mit jelentsen ez? – Ez azt jelenti – magyarázta türelmesen Caleb –, hogy ha Serenity katalógusán keresztül akarja árulni az ecetjét, akkor valami elegánsabb csomagolási módot kell kitalálnia. Manapság a csomagolás a lényeg. – Igen? – Nagyon is. Az emberek mindent megvesznek, ha szépen van csomagolva. Érdekesebb formájú palack kellene. Dekoratívabb címke. És egy jó márkanév. – Honnan tudja? – kíváncsiskodott Blade. – Onnan, ahonnan maga is tudja, mire való az az övéről csüngő, számtalan holmi. Ez az én szakmám. És nagyon jól értek hozzá. Blade a homlokát ráncolta. – Maga szerint az ecetemnek szüksége van egy márkanévre, mi? – Valami egyszerűre – mondta Caleb –, például „Blade fűszeres ecetje”, és egy jó jelmondatra: „Salátáinak különleges ízt kölcsönöz”, vagy valami hasonlóra. Blade rábámult. – Azt akarja, hogy rátegyem a nevemet az üvegekre? – Miért ne? Maga csinálja a bennük lévő ecetet, vagy nem? – Hát igen, de sose gondoltam rá, hogy a nevem az üvegeken szerepeljen! – Blade megforgatta a kezében az üveget. Egészen elkápráztatta a gondolat, hogy a neve rajta lesz az üvegek címkéjén. – Tényleg azt hiszi, hogy veszi majd a nép, ha szép üvegbe töltöm? – Higgye el, a csomagolás a lényeg. Blade-et nagyon kíváncsivá tette a dolog. – Elgondolkozom rajta. – Ne felejtse el, mit mondtam az érdekes címkéről – mondta Caleb. Blade arca megnyúlt. – Nem vagyok grafikus. – De én igen – mondta torkát köszörülve Zone. Blade ránézett. – Te? – Az voltam, mielőtt néhány hónappal ezelőtt idejöttem. Képzőművész diplomám van. Segítek neked kiválasztani a megfelelő üveget, és talán címkét is tervezek hozzá. 49

– Remek ötlet – mondta Caleb –, mellesleg tudna azokból a virágforma bögrékből megfelelő mennyiséget előállítani, hogy eleget tehessünk a katalógus alapján érkező megrendeléseknek? Zone szeme egy pillanatra földerült. – Azt hiszem, igen. Tetszenek a bögréim? – Nagyon. Még fontosabb azonban, hogy azt hiszem, jól el lehet adni őket – mondta Caleb mély meggyőződéssel. – Ez csodálatos – mondta Serenity boldogan. – Lám, az üzlet máris beindul. – A következő lépés – folytatta Caleb –, hogy mindenki, aki a vállalkozásban részt akar venni, behozza a munkáját termékértékelésre. Mi kiválasztjuk, mi kerül be az első katalógusba, és azután foglalkozunk a címketervekkel. – Alig várom, hogy munkához lássunk – mondta buzgón Serenity –, mihelyt végeztem George-dzsal, azonnal hozzálátunk. – George-dzsal? – nézett rá Caleb. – A teljes őrlésű gabonaügynökkel, aki az irodámban vár. – Rendben. Ha George, akkor George. – Caleb felkapott egy csomag bableveskeveréket. – Csak fejezze be nyugodtan. Serenity visszabújt az irodájába. A többiek jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Blade megköszörülte a torkát. – Ha Serenity azt mondja, maga oké, Ventress, akkor én is azt mondom. – Örülök neki, Blade. Jó volt ez a kis beszélgetés. – A nyomában kitisztult a levegő, nem igaz? – Azzal Blade közelebb jött, és halkabbra fogta a hangját. – Tudom, hogy itt mindenki azt hiszi, üldözési mániám van, de ez nem jelenti, hogy őrült vagyok. – Köszönöm, hogy megvilágította a kettő közti különbséget. Egy kicsit nyugtalankodtam rajta. – Meg volt rá az okom, hogy azt higgyem, rosszban sántikál – mondta foghegyről Blade –, a múlt éjszaka hallottam egy kocsit. Caleb eltűnődött, vajon hol vesztette el a végszót. –Egy kocsit? – Ami Asterley felhajtójáról kanyarodott le. – Blade tekintete gyorsan végigfutott a fűszeresbolt polcsorai között, vélhetően a müzlivel teli hordóban is ellenséget szimatolva. – Nem sokkal éjfél után. Nem tudtam azonosítani a köd miatt. – Aha. – mondta Caleb, és néhány pillanatig csendben figyelte a nagydarab embert. – Megkérdezhetem, mit csinált Asterley háza közelében, amikor Asterley meghalt? – Csak a szokásos őrjáratomon voltam – mondta Blade, és a kezében lévő ecetes üvegre bámult, de látszott rajta, nem látja, amit néz. Olyan ember benyomását keltette, aki mélyen magába fordul. – Fokozni kell a biztonsági intézkedéseket, ha rosszak a látási viszonyok. Ilyenkor a legvalószínűbb, hogy megindul az első támadás. – Aha. – De most már ideje, hogy a dolgomra menjek. – Azzal Blade visszatette a polcra az ecetes üveget. – Valóban azt hiszi, hogy az ecet el fog kelni Serenity katalógusából, ha rajta lesz a címkén a nevem? – Vinni fogják, mint a cukrot. – Hát, rendben. Volna hová tenni a pénzt. Viszlát. – Azzal Blade végigment a polcsorok között, és kilépett a boltból. George, az ügynök épp akkor perdült ki Serenity irodájából. Egészen más ember lett, a válla szélesebbnek, járása határozottabbnak látszott. Elkapta Caleb tekintetét, és feltartott hüvelykujjával győzelmi jelet mutatott.

50

– Ment, mint a karikacsapás – mondta az összeesküvők hangján, amint Caleb mellett elhaladt. – Csak tudnia kell, hogy bánjon vele. Sok szerencsét a tofuval! – Köszönöm. – Caleb figyelte, ahogyan George eltűnik a bejárati ajtóban, és utána az irodája ajtajában ácsorgó Serenity felé fordult. Eszébe jutott, hogyan védelmezte meg a lány néhány perccel ezelőtt Blade támadásával szemben. – Hallom, magával úgy megy az üzlet, mint a karikacsapás, partner. – Attól függ, mit árul, partner – vigyorgott Serenity.

51

6 – Mit gondol, volt valami különös oka Blade-nek, hogy magát, mint az általa feltételezett támadás élharcosát támadja, vagy ez csak a gyanakvó természete számlájára írható? – kérdezte aznap este Serenity. Caleb, aki fel sem nézett a nappali asztalán kiteregetett iratokból, a szemöldökét ráncolva, szórakozottan felelte: – Említett valamit, hogy hallott egy autót elhajtani Asterley háza elől azon az éjszakán, amikor Asterley leesett a lépcsőn. – Hm. – Serenity egy pillanatig elgondolkozott a hallottakon, azután ejtette a témát. – Biztosan Jessie volt. – Ő volt a nagy Ő Asterley életében? – Alkalmi nagy Ő. Állott pipadohány szagát éreztem a házban, amikor Ambrose-ra rátaláltam. Jessie pipázik. És ahogy most visszagondolok rá, az asztalon volt két üres kávés csésze is. Caleb firkantott valamit az egyik irat szélére. – Amikor ma reggel beszéltünk vele, egy szóval sem említette, hogy együtt lett volna Asterleyvel a halála éjszakáján. Serenity irigy csodálattal nézett Calebre. Kevés embert ismert, aki egy időben kétféle dolgot tudott jól csinálni. Calebnek láthatólag nem okozott gondot, hogy egyszerre figyeljen az iratokra és a Jessie-témára. – De mi sem kérdeztünk rá, hogy ott volt-e azon az éjszakán – emlékeztette Serenity. – Gondolja, hogy említette volna? – Nem hiszem. Csak néhány percig beszélgettünk. És egy sereg más dologgal volt elfoglalva. – Például azzal, hogy éppen most örökölt egy házat és egy kisebb vagyont fotófelszerelésben – tette hozzá szárazon Caleb. – Mi az ördögre akar kilyukadni? Nem értem… Ebben a pillanatban megszólalt a telefon, a mondat félbeszakadt. Serenity letette a tollat, amivel addig játszott, és felvette a kagylót. – Halló! – Halló, Serenity, drágám! Rég nem láttalak. Hogy van az én kedvenc müzliárusom? – Lloyd. Nem számítottam rá, hogy hallok felőled. – És Serenity nagyon finoman fogalmazott. Azok után, amilyen hangon hat hónappal ezelőtti utolsó találkozásukkor beszélt vele, azt hitte, soha többé nem hall felőle. Serenity ritkán jött ki a sodrából, de azok a ritka alkalmak emlékezetesek voltak. Montrose, főállású zenész és Witt's End egyetlen benzinkútjának részállású kezelője szerint ez a tulajdonsága vörös hajának köszönhető. – Hol vagy? – Még az irodámban, a jó öreg Bullington College-ban. Dolgozom. Emlékszel még Bullingtonra, Serenity, drágám? Nem olyan régen mentél el innen, hogy elfelejthettél volna bennünket, itt a hegy alján, ugye? – Lloyd szándékosan egy kis szünetet tartott. – Én biztosan nem felejtettelek el téged. Serenity ujjai szorosan rákulcsolódtak a telefonkagylóra. Szeme találkozott Caleb kérdő tekintetével. – Nem, nem felejtettem el Bullingtont. – Örömmel hallom – mondta vidáman Lloyd. – Egy sereg változás történt, amióta én vagyok a tanszékvezető-helyettes. Még a Fordham embereit is rávettem, hogy adjanak nekem egy tisztességes kis ösztöndíjat. Mit szólsz hozzá? Hihetetlen, gondolta Serenity, Lloyd normálisan társalog velem, mintha csak régi barátok volnánk, mintha nem próbált volna kutatási alanyként használni. Mintha nem adta 52

volna neki hajdan azt az illúziót, hogy általa igazi családja lesz, olyan, amiről régóta álmodott. És mintha nem fosztotta volna meg mindettől. – Örülök a sikereidnek, Lloyd. De most nagyon el vagyok foglalva. Akarsz tőlem valamit? – Arra gondoltam, hogy nemsokára odaautózom Witt's Endbe és meglátogatlak. Mikor is történt? Hat hónapja? – Igen. Hat hónapja. – Kíváncsi vagyok, hogy mennek a dolgaid. – Azt elhiszem. Szeretnéd folytatni a kutatást, ugye? Sajnálom, de mostanában nincs rá időm, hogy kitöltsek egy részletes kérdőívet – mondta Serenity. – Fura, hogy a kis kérdőíveimet említed – kuncogott lefegyverzően Lloyd –, épp most akartam rátérni. – Ó nem. Nem! Ki van zárva! – Serenity dühösen a kanapé párnáinak vetette a hátát. Észrevette, hogy Caleb most már csak rá figyel, többé nem foglalkozik két dologgal egyszerre. Kizárólag rá koncentrál. – Ezt már egyszer megbeszéltük. Felejtsük el Lloyd. Nem leszek többé a kutatási alanyod. – Nocsak, nocsak. Fékezd magad, Serenity, drágám! Ki akar belőled kutatási alanyt csinálni? – Te. – Ez nem igaz – bizonykodott Lloyd és meleg, rábeszélő hangon folytatta: – Hát olyan nehéz elhinned, hogy csak látni szeretnélek újra? – Őszintén szólva, igen. Az utolsó találkozásunkkor félreérthetetlenné tetted, hogy csak egyfajta kapcsolatot tudsz velem elképzelni, olyat, amilyen a labor patkány és tudós kutatója között áll fenn. – Ugyan, ugyan, drágám. Ez nem szép tőled – Lloyd hangjában valódi sértődöttség bujkált. – A kettőnké modern kapcsolat volt, mi átléptünk a hagyományos férfi-nő viszonyon. Mi barátok voltunk. – Barátok? Akkor neked fogalmad sincs a barátságról, Lloyd. A barátok nem használják ki egymást. – Ezzel Serenity finoman letette a kagylót. A csönd a szobában szinte tapintható volt. Caleb elgondolkozó arccal nézte a telefont. – A barátja? – Már nem az. A telefon élesen megcsörrent. Egy sóhajjal Serenity felvette a kagylót. – Most azonban ki vele, mit akarsz, Lloyd, különben kihúzom a telefondugót. – Hallgass ide, én nem hülyéskedek, Serenity. Teljes körű vizsgálatot akarok csinálni Witt's Endről. – Lloyd hangja ezúttal határozottan és sürgetően csengett, nyoma sem maradt benne a behízelgő kedvességnek. – Ez nagyon, nagyon fontos. Serenity dühösen nézett maga elé. – Egy Witt's End-i vizsgálat? Megőrültél? Eszedbe ne jusson! – Komolyan beszélek, Serenity. Ez a karrierem szempontjából életfontosságú. Fel akarok menni hozzátok, és alapos elemzést akarok csinálni a Witt's End-i közösség dinamikájáról. Fel akarom térképezni a teljes társadalmi struktúráját. Tudod, megfigyeléssel, mélyinterjúkkal, részletes interjúkkal és így tovább. Különösen kíváncsi vagyok a látomástóra, amiről beszéltél. – És megint lesznek titokban magnóra felvett megfigyelések és interjúk? – kérdezte Serenity szándékoltan mézesmázos hangon. – Hülyeség. Hát képtelen vagy fátylat borítani arra a kis incidensre? Ugyan már, Serenity drágám, térj észhez! Emlékszel, te is tanítottad ezt az anyagot. Tudod, milyen egy terepfelmérés. Tiszta, manipulálatlan adatokat akartam. Ezért nem köthettem az orrodra, mit csinálok. Mert befolyásolta volna a végeredményt és a következtetéseket is. 53

– Mondd csak – kérdezte Serenity –, publikáltad az anyagot? A vonal másik végén egy pillanatra érzékelhető lett a csend. – Ó, igen, publikáltuk. Az e havi Journal of Social Dynamics-ban. A cikknek a következő címet adtam: „Privát kódok: kívülállók és a közösségek kialakulása.”- Lloyd hangját átmelegítette a büszkeség. – Bizonyos körökben a cikk nagy érdeklődést keltett. Majd küldök neked egy példányt. – Csak mint kísérleti személy, vagy a nevemmel is szerepelek benne? – tudakolta Serenity. – Mindig tiszteletben tartom kísérleti alanyaim anonimitását – felelte Lloyd szigorúan. Serenity nem tudta nevessen-e, vagy azonnal lecsapja a kagylót. – Téged be kéne perelni, Lloyd. Ha lenne Witt's Endben ügyvéd, meg is tenném. Most pedig, kérlek, ne zavarj tovább. Ég áldjon! – Serenity, várj, ne tedd le újra! Térden állva kérlek, segíts nekem ebben a dologban! Senki sem fog szóba állni velem Witt's Endben, amíg te nem mondod nekik! – Nem hagyom, hogy Witt's Endből kísérleti terepet csinálj! – Serenity, drágám, szükségem van erre a tanulmányra. Ha ebben az évben még egy cikket publikálok, én leszek az első számú esélyes az öreg Hollings helyére, a tanszékvezetői posztra. – Ahá. Értem már. – Ez meg mit jelent? – fortyant fel Lloyd. – Csak azon tűnődtem, mire megy ki a játék. De most már tudom. Jó éjszakát, Lloyd. – Azzal Serenity letette a kagylót. Azután lehajolt, és kihúzta a falból a telefondugót. Caleb, kezét a tarkóján összekulcsolva, kinyújtóztatta a lábát, és kényelmesen hátradőlt a székben. Elgondolkozva bámult a plafonra. – Ki ez a Lloyd? – Lloyd Radburn professzor, a Bullingtoni Egyetem Szociológiai Tanszékének helyettes vezetője. Azt akarja, hogy őt nevezzék ki tanszékvezetőnek. – Serenity ujjaival a dívány karfáján dobolva korábban készített jegyzeteibe mélyedt. Minden termék szállítási idejét ellenőrizni. A katalógusba kerülő cikkek listáját összeállítani. Fekete-fehér vagy színes fotók kerüljenek a katalógusba? Borító? Nyomdát keresni Bullingtonban. – Ez a Radburn tanulmányozni akarja Witt's Endet? – Igen. Azt hiszi, a mi kis városunk afféle fura atavisztikus maradvány, élő példája, hogyan funkcionál egy tipikus, peremre szorultakból álló közösség. – Maga szerint igaza van? – Aha. – És Serenity elmosolyodott. – De nem segítek neki, hogy be is tudja bizonyítani. Egyébként is a vállalkozásomat kell fellendítenem. Caleb felállt és az ablakhoz sétált. Kikémlelt a sötétbe, szemével a ház hátsó udvarán, üvegfalú helyiségben álló, forró vizű medencét kereste. – Ez a Radburn az oka, hogy otthagyta a tudományos pályát és visszajön ide Witt's Endbe? – Micsoda? – Serenity homlokát ráncolva felnézett a jegyzeteiből. – Ahá, értem már, mire akar kilyukadni. Nem, nem ő az oka. Én valójában sose hagytam el Witt's Endet. A lázadó korszakomat kivéve – amikor a kollégiumban laktam –, mindig is ingáztam Bullington és Witt's End között. – Ami nem vált be, ugye? – Tartósan nem – válaszolta Serenity kényszeredett mosollyal. – Valójában kiríttam a bullingtoni környezetből. És amint kitaláltam, miből tudnék itt megélni, azonnal otthagytam az állásomat a szociológiai tanszéken, és megnyitottam itt a fűszeres boltot. Ez három éve történt. Lloyd nem is dolgozott Bullingtonban akkor, amikor én. Őt körülbelül egy éve szerződtette a tanszék. – Hogyan ismerkedett meg vele?

54

– Tavaly nyár elején többször megfordult itt. A bolt körül őgyelgett, és Ariadne kávéházában. Igyekezett beilleszkedni. Így aztán megismerkedtünk. Caleb hátra se fordulva kérdezte. – Így aztán? Serenity megköszörülte a torkát. – Biztosan észrevette, hogy nem sok korombeli él Witt's Endben. Többek közt ezen is szeretnék változtatni. Jó lenne, ha Witt's End újból vonzaná a fiatalokat, ahogy a kezdet kezdetén. Családokra és gyerekekre van szükség. Az elmúlt harminc év során én voltam az egyetlen, aki itt született, és itt nőtt föl. – Vagyis hosszú idő óta Radburn volt az egyetlen alkalmas férfi, aki felbukkant a városban? Így van? – Így is mondhatjuk – fogalmazott Serenity óvatosan. Nem is sejtette, mit forgat az agyában a férfi. – Lloyd nagyon kedves tudott lenni, ha akart. Ráadásul a korunkon kívül más közös is volt bennünk. – A szociológia és a tudományos világ iránti érdeklődés. – Így van. Miközben a doktori értekezésemet írtam, tanítottam Bullingtonban. Lloyd hallott valahonnan Witt's Endről, és kíváncsi lett rá. Idejött és körülnézett. Úgy határozott, hogy engem választ vizsgálata tárgyául. Épp csak azt felejtette el megemlíteni, hogy irántam tanúsított érdeklődésének ez volt a valódi oka. – És maga mikor jött rá, hogy számára nem több, mint kísérleti személy? – Akkor tudtam meg az igazságot, amikor véletlenül megtaláltam a magnóját.– Az emlékezéstől Serenity szomorúan elmosolyodott. – Az idő tájt magnóra beszélt. A mítosz szerepéről a Witt's End-i társadalmi struktúrában. Az volt a véleménye, hogy én valamiképp kapcsolódom ahhoz a helyi legendához, amely döntő hatással van a közösség strukturális dinamikájára. Az egész persze képtelenség, de papíron legalábbis érdekesen hat. – És mi történt aztán? Serenity megvonta a vállát. – Kiborultam. Földhöz vágtam a magnóját, és rátapostam. Megmondtam, hogy azonnal hagyja el a várost, és vissza se jöjjön többé. Jó kis jelenetet rendeztem, bevallom. Nagyon ritkán viselkedem ilyen őrült módra. Azóta most beszéltem vele először. – Amikor most a telefonon beszélt vele, a hangjában nem érződött harag, inkább csak egy kis ingerültség. – Hát ennek már fél éve. Azóta lehiggadtam. Ráadásul Lloydra nehéz igazán haragudni. Akkoriban, bevallom, nagyon bántott a dolog. Persze elsősorban a hiúságomat sértette. Komplett idiótának éreztem magam, aki még hozzá is járul ahhoz, hogy kihasználják. – És most hozzá fog járulni, hogy újra kihasználják? – kérdezte gyengéden Caleb. – Nem. – Serenity arrébb tolta a jegyzeteit az asztalon. – Még ha segíteni akarnám is, hogy tanulmányozhassa Witt's Endet, hiábavaló erőfeszítés lenne. – Miért? – Maga szerint akad itt egyetlen ember, aki más tudományos témája kedvéért válaszol egy részletes kérdőív számtalan kérdésére és közreműködik egy nagyon személyes interjúban? Caleb egy percig némán mérlegelte a helyzetet. – Nem lenne érdektelen Blade reakcióját végignézni, miközben az életstílusára és a kapcsolataira vonatkozó kérdésekre válaszol. Serenity elnevette magát. – A lényegre tapintott. Lehet, hogy hagynom kéne, hogy Lloyd újra idejöjjön. Legutóbb nem volt alkalma Blade-del találkozni. Tudja, Blade nappal rendszerint alszik. Bemutatnám őket egymásnak, aztán félrehúzódnék, és várnám a robbanást. – De, ugye, nem tesz ilyet? – Dehogy. Fontosabb dolgom is van ennél. 55

– Például megmenteni egy várost. – Így van. És maga – ha jól emlékszem – azt mondta, segít nekem. – Serenity… A férfi hangjában volt valami, ami óvatosságra intette. – Tessék. – Tudja, mit szeretnék csinálni ma este? – Nem. – Végighullámzott rajta az izgalom. A keze remegni kezdett. Mit fog mondani, ha a férfi ágyba hívja, tűnődött lázasan. Lényének egyik része rettegett tőle. A másik pedig vágyott rá. – Szeretnék fürdeni a forró kádfürdőjében. Serenity úgy érezte magát, mint egy luftballon, amit kiszúrtak. – A forró kádfürdőmben? – Még sose fürödtem olyanban. – Maga viccel. A férfi megrázta a fejét. – Nem, nem viccelek. Serenity hirtelenjében nem talált szavakat. Serdülőkora óta vett forró kádfürdőt. A Witt's End-iek egy relaxációs formának, a meditáció rokonának tartották. Serenity gyakran meghívta Ariadnet, Jessie-t és másokat is egy közös fürdőzésre. – Értem. Hát csak tessék, fürödjön, ha akar. Caleb megfordult, az arcáról semmit sem lehetett leolvasni. – Szeretnék. – Jó, akkor rendben. – Serenity a szokatlan kéréstől még mindig elképedve felállt, és a hátsó ajtó felé indult. – Megmutatom, hogyan kell beindítani a vizet. Caleb követte a hátsó verandára. – Hideg van ma este. – Hamarosan még hidegebb lesz – mondta Serenity, azzal kinyitotta az üveg tolóajtót, és belépett a sötét, párás helyiségbe. Nem gyújtott villanyt. A ház ablakaiból kiszűrődő fény elegendő volt, hogy lássa, mit csinál. – Segítene levenni a védőfóliát? – Hogyne, – mondta Caleb, és hozzálátott, hogy eltávolítsa a fóliát rögzítő kampókat. Serenity megmutatta, hogyan kell feltekerni a nehéz műanyag fóliát, amit utána együtt feltettek az egyik padra. Azután a lány bekapcsolta a tágas, mély kádba forró vizet eresztő és a vizet ott finoman pezsegtető mechanizmust. Kinyitott egy szekrényt, néhány vastag törülközőt vett elő, és a kád mellé rakta. Amikor mindennel készen volt, Calebre nézett. A félhomályban nem látta tisztán a férfi arcát, de tudta, most is azzal a rá jellemző, mély intenzitással figyeli, mint már annyiszor. A szexuális izgalom új, borzongató érzése futott át rajta. Ezúttal ez nem csak képzeletének a játéka volt, a férfiból áradt felé. Úgy érezte, robbanásig töltődik energiával. – Ez mind a magáé – mondta –, szolgálja ki magát. – Csatlakozna hozzám? – Nem jó ötlet, gondolta Serenity, egyáltalán nem jó ötlet. Már nyitotta a száját, hogy közölje, még sok a munkája, amikor meghallotta a saját hangját: – Miért ne? – Nem akart hinni a fülének. Ez valóban nagy ostobaság volt. – Rám fér egy kis relaxációs terápia. Kibújt a kötött ruhája fölött viselt fátyolszerű zöld köntösből, és gondosan felakasztotta egy rézkampóra. Ujjai éppen a ruha cipzárját keresték, amikor egy pillanatra elgondolkodott, hová is tehette a régi fürdőruháját. A forró kádfürdőben egyébként sose viselt fürdőruhát. A kétség és a bizonytalanság lassan idegroncsot csinál belőle, gondolta. Amikor először találkozott Calebbel, olyan bizonyossággal, olyan örömteli bizonyossággal tudta, hogy egymásnak vannak teremtve. Csak ránézett a férfira, és látta szemében a közös jövő ígéretét, és a reményt, hogy kettejüknek igazi családja lesz. De az Ambrose-féle fotókkal minden megváltozott. Nem számított rá, hogy Caleb így fog reagálni. Azóta, úgy érzi, egyre mélyebbre süllyed a zavarodottság mocsarába. Általában nem volt tudatában a saját 56

meztelenségének. De Calebbel ez másként van. Azon az estén Serenity semmit sem látott tisztán, csak azt érezte, hogy az üvegfalú helyiség levegője megtelt elektromossággal. A kád másik oldalán Caleb lassan gombolni kezdte az ingét. Erős ujjai módszeresen haladtak egyik gombtól a másikig. Az ing szétvált a mellén. Serenityn végigfutott a hideg. Tekintete megbabonázva tapadt Calebnek a félhomályban alig kivehető, fekete göndör szőrrel borított mellkasára. Nagyot nyelt. – Mi a baj? – kérdezte Caleb. – Fo…fogalmam sincs hol a régi fürdőruhám. És magának sem tudok adni. – A kádfürdőben nem kell fürdőruha. – Általában nem. A forró kádfürdő olyan, mint egy termálmedence, vagy egy japán fürdő. – Rendben. Tehát nincs szükségünk fürdőruhára –, azzal Caleb megoldotta az övét. Serenity gyorsan hátat fordított neki. Kilépett a cipőjéből, és lehúzta kötött ruháján a cipzárt. Mostanáig eszébe sem jutott, hogy a forró kádfürdő érzéki élményt nyújthat. De eddig még sosem vett forró kádfürdőt olyan férfival, aki ilyen elementáris erővel hatott rá. Hallotta, amint a háta mögött Caleb belelép a bugyborékoló vízzel teli kádba. – Remek érzés – mondta halkan a férfi. –Valóban gyógyító hatású. A relaxáció csodálatos formája. – Saját természetellenesen magas hangját hallva Serenity összerezzent. – Most már értem, mit élvez benne annyira. Mély zavarában, aminek maga is félt nevet adni, Serenity óvatosan megfordult. Megkönnyebbülésébe tagadhatatlan csalódottság is vegyült, amikor látta, hogy Caleb melléig merült a pezsgő vízbe. És bár nem láthatta arckifejezését a félhomályban, és a sötétség mindkettőjüket nagyfokú önmérsékletre késztette, Serenityre Caleb férfiassága nagy hatással volt. Lehet, hogy zabolátlan képzelete volt az oka, de az is lehet, hogy ma este – Lloyd szavaival – nem tudott túllépni a nő-férfi ügyön. Épp ellenkezőleg, még sohasem volt ennyire a tudatában. Caleb karját a kád szélén kinyújtva ellazult a pezsgő vízben. A ház ablakaiból ide szűrődő halvány fényben kirajzolódott erős, izmos válla. Serenitynek elakadt a lélegzete. A helyiségben uralkodó nedves, párás, szinte trópusi klíma ellenére egész testében reszketett. Nem, ez igazán nem volt jó ötlet. Ismét hátat fordított Calebnek, mély levegőt vett, kibújt a ruhájából és felkapott egy törülközőt. Végül is ez az egész nem az ő ötlete volt, Caleb javasolta. Eltűnődött, vajon a férfinak is ilyen nehéz közömbösnek maradnia, vagy csak őt, Serenityt izgatja fel a dolog ennyire. A forró és nedves sötétben Caleb várt rá. Magán érezte a tekintetét, amint a kád széléhez ment. Tudta, hogy olyan kényes óvatossággal mozog, mintha tojásokon lépkedne. Furcsán érezte magát, mert míg Calebnek csak a sziluettjét lehetett kivenni az ablakokból ide szűrődő fényben, az ő alakja tisztán látszott a derengő homályban. Egyik lábujját bedugta a vízbe és megdermedt. Nem tudta rávenni magát, hogy letegye a törülközőt. Segélykérőn Caleb árnyékban lévő arcára pillantott, hogy mentse meg ebből a kínos helyzetből. És mintha csak Serenity gondolataiban olvasna, fejét a kád szélére támasztva Caleb lehunyta a szemét. Serenity megkönnyebbült sóhajjal letette a törülközőt, belecsusszant a kádba, s gyorsan leült a víz alatti padra. Megnyugtatta, hogy Caleb éppúgy nem látja az ő testét a víz alatt, ahogyan ő sem a férfiét. Ezen felbátorodva udvarias, társalgó hangon felvetette az első témát, ami az eszébe jutott. – Nagyon ügyesen bánt Blade-del ma reggel. 57

– Én is azt hiszem. – Caleb nem nyitotta ki a szemét. – Különösen, ha arra gondolok, hogy majdnem nekem jött. Serenity nem látta a férfi arcát. – Magának ment? – Igen. Régen nem éreztem ilyen nagy kedvet, hogy valakit jól kidekoráljak. – Ó. – Serenity nem tudta, mit válaszoljon. – Mindenesetre nagyra értékelem, hogy fékezte magát. – Semmiség. Én pedig nagyra értékelem, hogy védelmébe vett. Ezt még senki sem tette velem. Legalábbis nem emlékszem. – Ha a boltban vér folyik, az nem tesz jót az üzletnek. – Magának megvan hozzá az érzéke, hogy kitűnő vállalkozó legyen. – Caleb kissé elfordította az arcát, így épp elég fény esett rá, hogy Serenity meglássa a kis mosolyt a szája szélén. – Tudja, mindent egybevéve, ez a hét merőben szokatlan volt az életemben. – Valóban? – Sok minden esett meg velem először. – Először? – Igen. Először vállaltam házon kívüli tanácsadást. – Ez nem házon kívüli – mondta védekezően Serenity. – Először történt, hogy kis híján verekedésbe keveredtem egy paranoid őrülttel. – Blade nem őrült. Csak egy időben két különböző valóságban él. Nincs ebben semmi szokatlan. Zone is ezt teszi. – Először követtem el magánlaksértést. – Egy pillanat! – Serenityt elfogta a düh. – Arról beszél, ami Ambrose-nál történt, a háza alagsorában ma reggel? Az nem volt magánlaksértés! Minden jogom megvolt rá, hogy megkeressem a negatívokat! – Először történt, hogy olyan férfira voltam féltékeny, akit sose láttam. – Féltékeny? – Serenitynek elállt a szava. – Tán csak nem Lloydra? – De. – És miért lenne rá féltékeny? Caleb elengedte a füle mellett a kérdést. – És először ülök forró kádfürdőben. – Ezt már mondta – válaszolta Serenity rosszkedvűen, amiért a kérdésére nem kapott választ. Vajon tényleg féltékeny Lloydra?, tűnődött magában. – Nincs ebben semmi rendkívüli. Rendszeresen csinálom. – Radburnnel is fürdött együtt? – Micsoda? Ó, nem. De végül is magának ehhez semmi köze. Caleb kinyitotta a szemét, és a lányra nézett. – Kívánom magát. Serenity elnémult, nem jutott az eszébe megfelelő válasz. Nem hogy megfelelő, de semmilyen válasz sem. Bárcsak ne viselkedett volna úgy, amikor értesült a fotókról! Bárcsak bízhatna benne! Ó,bárcsak… bárcsak… – Serenity? – Caleb hangja rekedt volt a vágyakozástól. Serenity nyelve hegyével megnedvesítette az ajkát, nyelt egypárat, és mély lélegzetet vett. – És mi van a fotókkal? – Felejtse el az átkozott fotókat! Nincs jelentőségük. – Biztos ebben, Caleb? – Bárcsak hihetne neki! – Biztos – válaszolta Caleb. – Aznap, amikor megcsókoltam magát az irodámban, azt mondta, még megbánom, hogy túl hevesen viselkedtem a fotók miatt. – Kezét a lány felé nyújtotta. – Igaza volt.

58

Serenity egy hosszú percig elgondolkozva nézett a férfi erős ujjaira. Egész idő alatt várta, hogy ez bekövetkezzék. Ez volt az igazi oka, hogy Calebet visszaengedte az életébe. De még túl korai a dolog. Még nem biztos a férfiban. A férfi vágyától szinte hipnotizálva, lassan kiemelte kezét a vízből és a férfiéba tette. Caleb ujjai szorosan övéire kulcsolódtak. Szó nélkül magához húzta a lányt a habzó vízben. Serenity súlytalanul a férfi ölelő karjába siklott. Caleb magához szorította, szája olyan éhes vággyal tapadt a lányéra, hogy az egészen elborította érzékeit. Serenity érezte forró férfiasságát. A férfi karja szorosan átölelte, a feneke alatt érezte csípője kemény vonalát, erős merevedése lábának feszült. – Bolond voltam, hogy hagytalak kisétálni az irodámból – suttogta Caleb a lány ajkai között. – Tudtam, hogy csodálatos lesz veled. – Én is tudtam – válaszolta Serenity. És hozzátapadt a férfihoz, új, sürgető vágy hajtotta oda. Maga is megdöbbent vágya erejétől. Ez a vágy ledönteni készült azokat a biztonságos falakat, amelyeket a férfi ellen kiépített. Caleb keze lefelé indult, mellének ívét kereste a víz alatt. Tenyerébe vette és hüvelykujjával végigsimított az érzékeny mellbimbón. Serenityt mámorító érzés fogta el, szaporán lélegzett, feje a férfi vállára csuklott. Még ne. Túl korai. Caleb kiemelte a vízből, épp csak annyira, hogy egyik melle szabadon maradjon, és ráhajtotta a fejét. A lány egész testében reszketni kezdett, amikor megérezte, hogy a férfi fogai finoman körülzárják a mellbimbóját. Ujjaival a férfi hajába markolt, feléje fordult és a vállába kapaszkodott. Csodás volt hozzáérni, és csodás volt az egész valóján átsöprő mámoros érzés. Csodás volt várni azt, ami majd bekövetkezik. Szerette a férfit. – Jó ízű vagy – suttogta Caleb –, nagyon, nagyon jó. Sosem voltam még ilyen éhes életemben! És óvatosan lejjebb csúsztatta kezét a lány hasán át, a szorosan zárt lábak és az ágyék háromszögébe. Amikor megérezte, hogy beljebb akar hatolni, Serenity lassan szétnyitotta combjait. A férfi ujjai gyengéden simogatni kezdték, és óvatosan szétnyitva szeméremrését, belehatoltak. Caleb! – Milyen szűk! – Caleb hangja nyers volt és érdes a szenvedélytől. – Szűk és forró. Te is kívánsz engem! – Igen. – És Serenity olyan kétségbeesett elszántsággal csókolta meg a férfi nyakát, amit maga sem tudott megmagyarázni. Caleb lassan visszahúzta az ujját, és utána újra mélyen belehatolt. Hüvelykujjának begyét a lány forrón lüktető csiklóján mozgatta, és a simogatást addig folytatta, amíg Serenity úgy érezte, megsemmisül. Teste megvonaglott, körmét a férfi bőrébe mélyesztette. – Mindjárt megőrülök – suttogta Caleb. Visszahúzta ujjait a lány lába közül, magához ölelte, és a lábára állította. Amint a víz leomlott a testéről, a tudatosság fájó hullámokban tért vissza hozzá. – Ne még, várj – lihegte, és arcát a férfihoz tapadva nyaka hajlatába temette. – Sajnálom, nem megy. Még nem. Túl korai. – Túl korai. – Hát nem érted? Még nem vagyok bizonyos benne. Még minden zavaros. Kérlek, bocsáss meg. Nem tudom megmagyarázni. Csak azt hiszem, még nincs itt az ideje. – Az ideje? – Ó, a fenébe is, az egész az én hibám. Nem kellett volna bejönnöm a kádba. Pedig tudtam. De nem volt erőm megtenni. 59

Caleb nem szólt. Állt a melléig érő, pezsgő vízben, és magához szorítva, a karjában tartotta a lányt. Mellén megfeszültek az izmok. Serenity szinte várta, hogy fejét felfelé fordítva dühét és csalódottságát kiüvölti a holdnak. De nem tette. Inkább lassan visszamerült a habzó vízbe, és karjában ringatta a lányt. Serenity érezte, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy uralkodjék az érzékein. És ez félelemmel vegyes bámulattal töltötte el. – Caleb, annyira bánt! – Pszt! – Kezével végigsimított a lány nedves haján, s nyersen szájon csókolta. – Elkezdtem, be is fejezem. A lány felemelte a fejét, kutatón az arcába nézett, és kétségbeesetten próbálta azt elmagyarázni, amit lehetetlen volt szavakba foglalni. – Ez most nem a megfelelő idő. Még nem. Nekem nem. – Tudom. Gyönyörű vagy. Egy kis boszorkány, de gyönyörű. – Most a halovány fényben ki lehetett venni ajkának érzéki ívét. Nem látszott haragosnak. Keze a lány nyakára csúszott és megérintette a nyakláncán függő griffmadarat. Azután lejjebb vándorolt, a lány derekára. – Elégek a vágytól. – Caleb… – Tudom. Túl korai még, amit akarok – suttogta. – De vajon ehhez is túl korán van még? – és a keze tovább vándorolt a lány testén lefelé, és elérte a forró és nedves hasadékot a lába közt. Serenity összerándult, és beszívta a levegőt: – Nem hiszem, hogy… – Csak meg akarlak érinteni. Ennyire megbízhatsz bennem. – És mi lesz veled? – Serenity rém ostobának érezte magát. A férfi halkan felnevetett a félhomályban. – Te is megérinthetsz engem. Persze, csak ha akarsz. – Igen – mondta Serenity –, nagyon is. De Caleb… – Bízzál bennem ma éjjel. – Megcsókolta a lány nyakát, amint a kezével elérte a nőiségét. – Legalább ennyit adj nekem! Nem teszek mást, csak megérintelek. – Ó, Caleb! – Apró kiáltása elhalt, ahogy a férfi simogatta. A néhány perccel ezelőtt tapasztalt, hihetetlen, magasba röpítő érzés visszatért. Az egyre növekvő, sodró feszültség újdonságától elragadva nem tehetett mást, a férfihoz tapadt. Szeme tágra nyílt és szorosra zárult, amint a férfi tovább simogatta a combja közt. Tudta, hogy a férfi figyeli az arcát a homályban. Érezte, hogy valamire vár. Várja, hogy valami történjék. Serenity is várt valamit, de maga sem tudta biztosan, mit. És akkor eszébe jutott, hogy arról volt szó, ő is megérinti a férfit. Kezével ferdén átszelte a férfi mellkasát, majd lefelé, lapos hasára csúsztatta. – Ne – suttogta Caleb a fülébe. – Meggondoltam magam. Így képtelen leszek uralni a helyzetet. – De én meg akarlak érinteni. – Ma este ne. Felnyögött, amikor a férfi valami hihetetlenül izgató dolgot művelt a kezével. És azután a meglepetéstől megmerevedett. – Ne félj! Engedd el magad. Bízzál bennem! – Én nem… Én nem tudok… Ó, istenem, én mindjárt, én valóban… – Hitetlenség, azután csodálatos érzés áradt szét benne az első orgazmussal egy időben. A lényén átviharzó élményekkel szemben védtelenül, karját a férfi nyaka köré kulcsolva, reszketett a karjában. – Serenity? 60

A lány nevetett és sírt és boldog felszabadultságában a férfi mellére borult. – Nehogy azt mondd, hogy először történik veled! NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB Serenity kábultan megmozdult. Ösztönösen közelebb húzódott Calebhez. Lehet, hogy végül mégis ez volt a megfelelő pillanat? Csodásan érezte magát, nagyon magabiztosnak. Orgazmusa nyomán minden zavarodottsága és lelkiismereti aggálya egy csapásra eltűnt. Bámulatos volt. Igen, valóban ez volt a megfelelő pillanat. Azon tűnődött, hogyhogy ezt korábban nem vette észre. A dolgok akkor egy időre nagyon összekuszálódtak. – Caleb… A férfi elfogta a lány kezét, amely a mellkasán vándorolt. Ujjait megszorította, és fejét a kád szélének támasztva lehunyta a szemét. – Feltehetek egy gyors kérdést? – Ühüm? – Serenity a férfi lába köré fonódott, és harapdálni kezdte a fülét. – Most először volt orgazmusod? – Igen. Csodálatos volt. A férfi mosolya szexis volt, kissé maliciózus, és csak úgy sütött belőle az elégedettség. – Elmondod, miért nem volt azelőtt? – Hát, pedig próbálkoztam. De nem sikerült. – Értem. – Caleb várta, hogy a lány folytassa. – Három évvel ezelőtt volt egy férfi. Stewartnak hívták. Stewart Bartlettnek. Állíts meg, ha nincs kedved tovább hallgatni. – Hallgatlak. – Stewart azért jött Witt's Endbe, mert szüksége volt rá. – Miért? – Szüksége volt a gyógyulásra. Sokan jönnek ide ezért, és hosszabb-rövidebb ideig itt maradnak. Mondtam neked, hogy a világnak szüksége van Witt's End-szerű helyekre. Caleb kinyitotta a szemét, és ujjával megérintette a száját. – Beteg volt? – Igen. De nem testileg, hanem lelkileg. Fiát és feleségét egy repülőgépszerencsétlenségben elvesztette. Ő a vezérlőpultnál ült, amikor a gép lezuhant. Karcolás nélkül megúszta. De nem tudott megbocsátani magának. – És ide jött felejteni? És megismerkedett veled? Serenity bólintott. – Egy ideig nagyon közel álltunk egymáshoz. Pontosabban két és fél évig. És egy szép napon Stewart rájött, hogy nemsokára meggyógyul, így azután elment. Visszatért seattle-i életébe. – És miért nem vitt téged magával? Serenity lágyan elmosolyodott. – Ezt te nem érted. Eszem ágában sem volt vele menni. Ezt én is tudtam és ő is. Az együtt töltött két és fél év mindkettőnk számára különleges időszak volt. A tanulás, a gyógyulás és a lelki fejlődés időszaka. De tudtuk, hogy nem tart örökké. Tudod, Stewart a külvilágból való volt. – És a vele töltött két és fél év alatt sohasem volt orgazmusod? – kérdezte Caleb elképedve. – Elég hihetetlen. – Többször próbálkoztunk – tette hozzá Serenity. Tudta, hogy elpirult, és örült, hogy a férfi a sötétben nem látja az arcát. – Stewartnak volt egy gondja. – Gondja? – Tudod, a dolog nem fizikai, hanem lelki természetű volt. Azt hiszem, a bánat és a bűntudat okozta. – Várj csak egy kicsit –, és Caleb összeszűkült szemmel figyelmesen tanulmányozta a lány arcát. – Azt akarod mondani, hogy az életedből két évet egy olyan férfival töltöttél, akinek nem volt erekciója? – Egy kapcsolatban nem minden a szex – mondta Serenity komolyan. 61

– Hát persze hogy nem. De két esztendő egy olyan férfival, akivel nem lehet rendesen szeretkezni?! Jézusom, ez hihetetlen! – Caleb barátságtalanul pillantott a lányra. – És akkor miért nem csinálta azt, amit én most? Még egy impotens férfi is ki tud így elégíteni egy nőt. Serenity megrándította a vállát. – Amikor együtt voltunk, mindig annyira aggódtunk miatta, hogy azt hiszem, ezért nem tudtam élvezni és elengedni magamat. Nem volt túl fontos. – Nézőpont kérdése. Serenity rosszallóan nézett rá. – Végül is az én kapcsolatom volt, és én nem bántam, hogy így történt. Boldog voltam. – Valószínűleg azért, mert nem tudtad, mit mulasztasz – mormolta Caleb. – Quinton szerint mindannyian a létezés számos különböző síkján lehetünk megelégedettek. Csak nyitottaknak kell lennünk, hogy felfedezzük a békét önmagunkban. – Biztosan. És aztán mi lett ezzel a csodálatos, szexen túllépő kapcsolattal? – Mondtam, hogy Stewart egy napon rájött, hogy a gyógyulás útjára lépett. Azt is tudta, hogy a szexuális élete is lassan visszatér a rendes kerékvágásba. – Vagyis amint képes volt erekcióra, elhúzott? – kérdezte Caleb szárazon. – Ez így nagyon kegyetlenül hangzik ugyan, de alapjában így történt. Mindketten tudtuk, hogy amint meggyógyul, elhagyja Witt's Endet. Stewart nagyon kedves ember volt, és mindig azt tette, amit helyesnek tartott. – Kedves? Azt mondod, kedves volt? – Caleb a lányra meredt. – Én inkább azt hiszem, hogy egy egocentrikus állat volt. Arra használt, hogy vigasztald, és mire összeszedte magát, elment. – Nem tartotta helyesnek, hogy szeretkezzen velem és utána hagyjon ott. Én meg tudtam, hogy el kell engednem. Szóval így történt. – Nem akarlak megbántani, Serenity, de annak alapján amit Radburnről és erről a Bartlettről meséltél, elég fura kapcsolataid voltak. – Ha már a kapcsolatokról beszélünk- vette át a szót élénken Serenity –, gondolkodtam a kettőnk dolgáról. Lehet, hogy korábban nem volt igazam. Lehet, hogy most jött el a mi időnk. – Nem. Korábban igazad volt –, és Caleb mély lélegzetet vett. Azután felemelte a lányt az öléből, és fölegyenesedett a kádban. Karcsú, erőteljes testéről amint fölfelé ment a lépcsőn, lezúdult a víz. Megkereste a törülközőjét. – Caleb? – Serenity figyelte a fény és árnyék játékát a férfi nedvesen csillogó lágyékán. A férfi mosolygott a félhomályban. – Késő van. Még aludnom is kell valamit ma éjszaka. Tudod, hogy holnap termékértékelést tartok, ugye? – Igen, tudom. De valamit meg akarok magyarázni. – Nincs mit megmagyaráznod. Legalábbis ma nem. Mondtam neked, bízzál bennem. – Tudom. – Sóvárogva nézte a férfit, amint felöltözött. Karcsú volt és a teste acélosan kemény és ellenállhatatlanul férfias. Fájt még ránéznie is. – Azért vagy itt, hogy valamit bebizonyíts, ugye? – Igen, azt hiszem. – Tartottam tőle. – Serenity vonakodva kimászott a kádból, és maga köré tekert egy bolyhos törülközőt. Öltözködés közben egyikük sem szólt többé egy szót sem. Caleb a bejáratnál megállt, hogy még utoljára megcsókolja Serenityt. Azután egy zseblámpával elindult az éjszakába. Serenity figyelte egy darabig az ablakból, majd átment a halion, hogy lefeküdjön.

62

Néhány perccel később, már az álom küszöbén, esküdni mert volna, hogy valahol a távolban keringőt játszanak. Valószínűleg Montrose. Ő gyakran játszott késő este. A hegyek közt megülő nagy éjszakai csöndben a hang messzire elhallatszott. De az utolsó gondolata az volt, hogy Montrose ritkán szokott keringőt játszani.

63

7 Caleb másnap reggel egy perccel azután lépett a Witt's End Fűszeres boltba, hogy Serenity kinyitott. – Volna egy kérésem – kezdte minden teketória nélkül. Serenityt megdöbbentette félig lehunyt szemének ragyogóan átható pillantása. Egy problémát ezzel mindenesetre megoldottunk, mondta magában. Ugyanis egész reggel azon gondolkozott, mit mond majd Calebnek, ha találkoznak. – És mi volna az? Caleb Zone-ra pillantott, aki a helyiség másik végében éppen a polcokról törölgette le a port. Azután Serenityre nézett, és hangját lehalkítva így szólt: – Meg kell látogatnom a családomat ezen a hétvégén. Holnap lesz a nagyapám nyolcvankettedik születésnapja. Elvárják, hogy ott legyek. Azt akarom, hogy velem gyere. – Nagyon kedves tőled, hogy meghívsz – próbált időt nyerni Serenity. – Eljössz? Tekintete találkozott a férfiéval és tudta, hogy nem fog nemet mondani. – Hol laknak? – Ventress Valleyben. Kétórányi autóútra innen. – Ventress Valleyben? – Serenity hangja élesen csengett. – Ventress Valleyben? – Csípőre tette a kezét, és a férfira meredt. – Ez valami véletlen egybeesés, vagy olyan családod van, akiről egy egész várost neveztek el? – A várost a dédapámról nevezték el. De mi köze van ennek bármihez? – Te jó isten! Caleb összeszorította a száját: – Mi van ebben olyan különös? Witt's Endben talán nem él néhány Witt? – A fenébe is, nem. Headcase Witt a hatvanas évek hippiérájában egy kommunát akart itt létrehozni. Amikor a dolog nem úgy alakult, ahogy tervezte, Alaszkába ment. Többé senki se hallott felőle. – Ventress Valleynek nem volt ilyen szerencséje. A Ventress família alaposan befészkelte magát oda. Övék volt a környéken a legjobb föld. – Övék volt? Múlt időben? – Legnagyobbrészt. – Caleb egyik kezével a falnak támaszkodott, és rosszkedvű türelmetlenséggel nézte a lányt. – Más befektetési lehetőségeket keresve, az elmúlt évek során a föld nagy részét eladtuk. Nagyapám megtartott néhány hektárt. Lovakat tenyészt. Van még kérdésed? – Hány hektárt? – kérdezte gyanakodva Serenity. – Mit számít? Serenity száját összeszorítva fontolóra vette a választ. – Nem tudom. Caleb, mondd, te borzasztó gazdag vagy? Úgy értem, tudom, hogy sikeres vagy, de millárdos vagy, vagy valami afféle? – Az anyagi helyzetemről majd máskor beszélünk. Most egyenes választ kérek. Eljössz velem Ventress Valleybe? Serenity kutatóan nézett a férfi arcába. – Nem tudom. Mostanában túl sok időt töltöttem a bolttól távol. – Csak egy éjszakát maradunk. Zone majd felügyel a boltra. – Miért akarod, hogy veled menjek? – Mert szeretném, ha találkoznál a családommal. Jössz, vagy sem? Serenity összefogta mellén a karját, és egyik lábával a földet ütögette. – Vajon a családod megkedvel majd? 64

– Ki a fenét érdekel, hogy mit gondolnak! Jössz, vagy sem? – Megyek – válaszolta Serenity, és felemelte a kezét, mint aki megadja magát. – Oké. Rendben. Veled megyek. Caleb biccentett, de az álla továbbra is merev maradt. – Akkor ezt megbeszéltük. Később találkozunk. Egy csomó ember vár rám odaát a Napraforgó kávézóban. – Ó, igen. Tudom. Termékértékelésre. – Serenity gondterhelten nézett Calebre. – Ne feledd, azt akarom, hogy mindenki, aki akar, bekerülhessen a katalógusba. – Az én szakmám az, hogy beindítsam a vállalkozást, nem pedig az, hogy a művészeket ajnározzam. Csak az kerül be a katalógusba, akinek a terméke megüti a mértéket. Serenity bizakodva elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy mindenkinek a terméke megfelel majd. Ha nem, addig dolgozunk az illetővel, amíg jót nem készít. Caleb gyors pillantást vetett a lányra, de nem szólt. Megfordult és kisétált az üzletből. A csengő hangosan megszólalt, amint az ajtó bezárult mögötte. Zone várt, amíg a csengő elhallgatott. Akkor letette a portörlőt, és összeillesztette két tenyerét. – Mondd, mi volt ez az egész, Serenity? – Kutya legyek, ha tudom. – Veszély – suttogta Zone –, zűrzavar, veszély és pusztulás. – Ugyan. Azt hiszem, csak rosszkedvű, mert tegnap éjjel nem aludt eleget. – AZ AZ ÉRZÉSEM, hogy ez nagyon fontos neki, Ariadne. – Mielőtt elrendezte őket a polcon, Serenity ellenőrizte néhány üveg tahiniöntet árcéduláját. – Caleb azt akarja, hogy ma látogassam meg vele a családját. Mondtam neki, hogy jó, vele megyek. Tíz óra körül indulunk. – Szóval azt akarja, hogy megismerd a családját. – Ariadne Galpinnak, a Napraforgó kávézó tulajdonosának arca nagyon gondterhelt volt. – Úgy látszik, nagyon hagyománytisztelő fajta. – Az. – Nem valók neked a hagyománytisztelő fazonok. – Caleb más. Ariadne hátravetett az arcából egy vastag, őszülő hajtincset és keresztbe fonta a karját terjedelmes keblén. Ariadne bőviben volt mindennek. Hagyományos közegben azt mondták volna róla, nagymamatípus. Itt, Witt's Endben azt mondták, olyan, mint a földanya. Ahogy egyszer Serenitynek megjegyezte, a kettő között nincs nagy különbség. – Nem értem – mondta Ariadne –, hogyan lehet valaki egyszerre hagyománytisztelő és különc? Serenity az utolsó üveg tahiniszószt tolta be a polcra. Kiegyenesedett. Melegen és nagy szeretettel – amilyen csak egy életen át tartó barátságból fakadhat – rámosolygott Ariadnéra. Ariadne ott volt, amikor Serenity született. A többiekkel együtt, akik azon a napon Witt's Endben voltak, ő is kivette a részét Serenity neveléséből. Ariadne tanította meg Serenityt főzni, ő tanította meg, hogyan kezelje a készpénznyilvántartást, és ő vezette be az üzleti könyvelés alapjaiba. Ariadne avatta be Serenityt az asszonyi lét misztériumába. És Ariadne értette meg a legjobban Serenity vágyakozását az igazi család után. Vágyódott rá, hogy maga is megtapasztalhassa anya, apa és gyermek meghitt közelségét. – Ha megismered, megérted, mire gondolok – mondta Serenity. Ariadne felvont szemöldökkel mérlegelte az elhangzottakat. – Ez komoly, ugye? 65

– Remélem. – Serenity úgy szerette Ariadnét, mint egy jó nagynénit, de férfiakról beszélni nem volt könnyű vele, nem ismert hozzá foghatóan aszexuális lényt. Ariadne valószínűleg túllépett a férfi-nő problematikán. – Hogy halad a szakácskönyv? Ariadne sóhajtott, de nem erőltette tovább a témát. – Befejeztem a bab- és a tésztaételeket. Jessie véglegesítette az illusztrációkat. Rém látványosak. A kész kéziratot néhány héten belül nyomdába adom. – Nagyszerű. – Serenity kinyitott egy zsák lencsét, és a csípőjének támasztva egy nyitott hordóba öntötte a tartalmát. – Ezek szerint lesznek már kész példányok, amikor a katalógus első kiadása megjelenik. Akkor tehát meghirdethetjük. – Valóban azt hiszed, hogy ez a postaküldő-szolgálat be fog válni? – Biztos vagyok benne – nevetett Serenity. – Hogyan is ne válna be, ha a legjobb üzleti tanácsadóval dolgozunk! – Azt hiszem, túl késő, hogy azt tanácsoljam, tartsd szigorúan üzleti keretek között a kapcsolatotokat, ugye? – Mióta tudja bárki is Witt's Endben, mit jelent a „szigorúan üzleti kapcsolat”? – Sejtettem. Serenity az órára nézett, miközben a zsákot hajtogatta. – Át kell öltöznöm az útra. Megfelelő külsővel akarok a családja előtt megjelenni. KÉT ÓRÁVAL KÉSŐBB Serenity Caleb zöld Jaguárjának utasülésén ült, és örömmel figyelte, hogyan bontakozik ki előtte Ventress Valley látképe. Jól megművelt földek, gondozott szőlők és szarvasmarhatelepek váltakoztak a szelíden dombos tájban. Az utakon sokkal több volt a munkagép, mint a személykocsi. Traktorok dübörögtek a földeken. Ventress Valley kisváros néhány iparcikk- és élelmiszerboltból, templomból, kávéházból és kocsmából állt. A kirakatok munkára való denimoverálokkal, kockás ingekkel és sapkákkal voltak teli. – Itt nőttél fel? – kérdezte Serenity, ahogy Caleb ráhajtott a főutcára. – Olyan ez a hely, mintha egy Norman Rockwell festményből lépett volna elő. – Rockwellnek megvolt az a tulajdonsága, hogy semmit sem érzékeltetett egy kisváros felszín alatti életéből – mondta Caleb. Hangjában nyoma sem volt érzelemnek. – Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer elkerülök innen. Az érettségi utáni nyáron el is jöttem. – Hol van a nagyapád háza? – Körülbelül két mérföldre, a város másik végén. – A családod számít rá, hogy jövök? – Serenity nagyon gondosan csomagolt az útra, mivel tudatában volt, sosem fogja elsajátítani a konvencionális megjelenés minden csínjátbínját. Nem akarta zavarba hozni Calebet a hozzátartozói előtt. Éppen ezért hihetetlenül unalmas holmikba bújt. Mindig gondot okozott neki, hogyan öltözzön úgy, hogy ne hívja ki a külvilág homlokráncoló rosszallását, egészen addig, míg megfogant benne az a briliáns ötlet, hogy katalógus alapján komplett ruhatárat vásárol. Meggyőzte magát, hogy így nem hibázhat. Míg ha magára hagyatkozik, mindig hajlik az extravaganciára. Seattle-ben azokban a hetekben, amikor Calebbel megismerkedett, olyan ruhákat viselt, amelyeket egy klasszikus, angolos stílust kedvelő nők számára készült katalógusból rendelt. A mai utazáshoz tompa teveszőrszín, hajtókás, gyapjú gabardinnadrágot és krémszínű selyemblúzt választott. Arany tónusú fülbevalóját a katalógusnak ugyanarról az oldaláról nézte ki, ahol a nadrágot és a blúzt bemutatták, így hát Serenity biztos lehetett benne, hogy megfelelő lesz az összhatás. – Ma reggel felhívtam telefonon a nagyapám házát, és beszéltem Doloresszel – mondta Caleb. – Gondoskodni fog róla, hogy az egyik vendégszobát előkészítsék számodra. 66

– Ki az a Dolores? – Nagyapám házvezetőnője. Férjével, Harryval együtt több mint tizenöt éve állnak a szolgálatában. Harry gondozza az istállókat. Serenity megbűvölten figyelte, amint egy furcsa tornyú templom ajtaja feltárult, és násznép tódult ki rajta. Halvány rózsaszínbe öltözött koszorúslányok lepték el a lépcsőt. A menyasszony, hagyományos fátyolban és habos fehér ruhában, nevetve kivált közülük. A vőlegény, bár láthatóan feszengett ünnepélyes öltözékében, megragadta a kezét, és a tarkán kidekorált autó felé húzta. A vendégek meghajigálták őket rizzsel. – Milyen szép látvány! Ismered ezeket az embereket? – kérdezte Serenity, és a templom felé mutatott. Caleb futólag a násznépre pillantott. – A menyasszonyt nem ismerem fel, de a vőlegény, azt hiszem, Chuck Jackson. Egy pár évvel alattam járt a gimnáziumban. Érettségi után átvette az apja élelmiszerkereskedését. – Te részt vettél az érettségi ünnepségeteken? – mosolygott elmélázva Serenity. – Hát persze. Miért, te nem? – kérdezte meglepetten Caleb. – Nem. Én otthon tanultam. Magántanuló voltam. – És ki tanított? – Igazából minden Witt's End-i. Mindenkitől tanultam valamit, még Blade-től is. A dolog bevált, az egyetemi felvételin nagyon jól szerepeltem. – Serenity elégedetten kuncogott. – De rettentően vágytam egy igazi ballagási ünnepségre. Így aztán Witt's End rendezett nekem egyet. – Csak neked? – Igen. Ariadne varrt nekem egy sapkát meg egy köpenyt. Montrose játszotta a bevonulási indulót. Quinton tartott egy roppant gondolatébresztő beszédet a matematikai síkok jövőjéről és a világegyetemről általában, amiből persze egy szót sem értett senki. A legjobb az volt, hogy minden díjat megnyertem. Tudod, nem volt kivel versenyeznem. Caleb furcsa oldalpillantást vetett rá: – Különös. – Ne nevess. A búcsúbeszédet is nekem kellett mondani. – Na ne! Serenity bizonytalanul ránézett. – Valami baj van? – Nincs. Érezte, hogy a férfi nem mond igazat, de elhatározta, nem faggatja. Ösztöne azt súgta, ha mindenáron erőlteti a választ, Calebet csak a probléma további tagadásába hajszolja. Amióta elhagyták Witt's Endet, a férfi minden mérfölddel egyre hallgatagabb és zárkózottabb lett. Ahogy közeledtek Ventress Valleyhez, úgy lett egyre hidegebb és visszahúzódóbb. Serenity azon kezdett tűnődni, vajon helyesen tette-e, hogy beleegyezett, elkíséri erre a látogatásra. Két nappal ezelőtt, a szenvedély forró lázában, minden kristálytisztának tetszett. De ma be kellett látnia, hogy Calebbel való viszonyát az érzelmi zűrzavar sűrű köde burkolja homályba. – Fogadni mernék, hogy most, amikor már évek óta nem élsz itt, megváltozott a véleményed Ventress Valleyről – mondta Serenity. – Nem, lényegében nem változott meg. Még mindig ugyanúgy utálom. Serenity oldalról a férfi kemény profiljára pillantott. Caleb olyan volt, mint aki csatába készül. – Ez a szülővárosod. Itt születtél, itt nevelkedtél. Ne mondd, hogy néhanapján nem érzel nosztalgiát utána. – Tőlem akár a poklok mélységes fenekére süllyedhet. Nem hiányozna. 67

Serenityt meghökkentette az a könnyed lendület, amellyel Caleb szülővárosát kiosztotta. – Igazából mit utálsz rajta annyira? – Ne beszéljünk róla. – Történt itt veled valami szörnyűség? – Nem. – Akkor miért utálod? – Hagyjuk a témát, Serenity. – Caleb lekanyarodott a főútról egy keskeny, aszfaltozott útra. – Bele se kellett volna fognom. Se Ventress Valleyt, sem pedig a gyerekkoromat nem akarom kitárgyalni. Serenity összefonta a karját, és hátradőlt az ülésen. – Megértettem. Úgy látszik, ez érdekes utazás lesz. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg, hogy meghívtál. Mit mondtál, mikor jöhetünk el onnét? Caleb szorosabban markolta a kormánykereket. – A fenébe! Nem téged akartalak bántani. Fogalmam sincs, miért viselkedtem így. Sosem jövök ki a sodromból. – Ugyan már! Csak ne vágj fel! Előttem bizony elég gyakran kijöttél már a sodrodból! Ekkor azonban a távolban meglátott egy tágas és arányos régi épületet, és azonnal elfelejtkezett az iménti vitáról. – Te jó ég, ez az otthonod? – Ez a nagyapám háza. Itt nőttem fel. De nem nevezném az otthonomnak. – Megértem. Ez inkább egy udvarház. Akár a műemlékek listáján is szerepelhetne. A ház szélesen elterülő zöld gyepen, magas fák árnyékában állt. A felső és az alsó emeleteket egyaránt tornác övezte. Kissé távolabb csillogó szőrű lovak legelésztek a régi, fehér kerítéssel körbevett kifutón. – Azt mondtad, hogy a nagyapád lovakat tenyészt? – és Serenity elbűvölve bámult ki a szélvédőn. – Arabs lovakat. – Ha már a hagyományról van szó – nevetett Serenity –, tudsz lovagolni? – Igen. – Ha tizenkét éves koromban ismerlek, megesz a sárga irigység. Akkor annyira szerettem volna egy pónit. – És nem kaptál, ugye? – Nem. Julius hozott nekem helyette egy csodálatos kutyát – mosolygott Serenity. – Nézd, egy igazi pajta! – Istálló. – Istálló – helyesbített Serenity. – Szénával és mindennel, ami kell. – Ha van lovad, a közelben van széna is. – Ó, mesélj nekem a klasszikus vidéki életről. Hát ez hihetetlen! Ez egy igazi szelet Amerika. Fogadok, hogy itt még mindenki marhahúst eszik. Ígérd meg, hogy mielőtt elmegyünk, körbeviszel mindenhol! – Tisztára az az érzésem, hogy az egész látogatásnak azt a nevet is adhatnánk: Serenity Közép-Nyugaton. – Ne nevess ki. Az utazás tágítja a látókört. Caleb különös pillantást vetett rá, miközben a Jaguárral befordult a háromsávos kocsibehajtóra. – Ez Washington állam keleti része, nem pedig Külső-Mongólia. – Nekem mindkettő idegen ország – mondta egyszerűen Serenity. Amint Caleb megállította a Jaguárt, a Ventress-ház ajtaja azon nyomban kinyílt. Egy asszony állt az ajtóban. Virágmintás ruhája fölött kötényt viselt. Dús, göndör haja őszült, cipőjén látszott, azért viseli, mert sokat van talpon.

68

– Ez Dolores – mondta Caleb, aztán kinyitotta a kocsi ajtaját és kiszállt. Amíg megkerülve a kocsit az utasüléshez lépett, üdvözlésül felemelte a kezét. – Ideje, hogy megjött, fiatalember – mondta vidáman Dolores –, a nagyapja már kezdett aggódni. – Kétlem – mondta Caleb, és kinyitotta Serenity oldalán a kocsiajtót –, inkább csak bosszankodott. – Azt is. – Dolores melegen Serenityre mosolygott. – Miss Makepeace, ugye? – Igen. Serenity, ez Dolores. – Hogy van? – Serenity fürgén kicsusszant az autóból. – Milyen csodálatos ház! – Köszönöm. Agyondolgozom magam, hogy ilyen maradjon. Nem mintha kapnék érte köszönetet. Jöjjön be, Miss Makepeace. Megmutatom a szobáját, hogy felfrissíthesse magát, mielőtt a többiekkel találkozik. Caleb kiemelte a csomagtartóból a maga és Serenity bőröndjét. – Már mindenki itt van? – Igen. Körülbelül egy órája érkeztek. Magára és Miss Makepeace-re vártunk. – Dolores Calebre mosolygott. – Tudja, hogy a nagyapja nem kezd el semmit, amíg maga nincs itt. – Szerencséd van, hogy így összetart a családod. – Számodra mi, Ventressek egy nagy, boldog család vagyunk – bólintott egyetértően Caleb. NEGYEDÓRA MÚLVA Serenity felfrissülve és a katalógusból vásárolt angolos eleganciából erőt merítve átvágott a hosszú halion a ház homlokzati részében lévő nappali felé. Kezében apró ajándékot tartott, amelyet Roland Ventressnek szánt. Végtelennek tűnő vándorlás után egy sarkon befordulva társasággal találta szembe magát. A Ventress família volt. Hasonlítottak egymásra: magasak voltak, fekete hajúak, és egy büszke és jól szituált család tagjaként mind magabiztosan és kiegyensúlyozottan tekintettek a világba. Serenity mély lélegzetet vett, és próbált visszagondolni rá, hogyan viselkedett a bullingtoni egyetemi összejöveteleken. – Hello – köszöntött minden jelenlévőt. A csoport elcsendesedett. Egyszeriben minden szem felé fordult. Caleb az ablaknál állt, és egy ezüsthajú férfival beszélgetett, aki csakis a nagyapja lehetett. Serenity hangját meghallva, azonnal feléje fordult, tekintete rászegeződött. – Uram, ez Serenity Makepeace. Serenity, bemutatom a nagyapámat, Roland Ventresst. – Hogy van, Mr. Ventress? – Serenity rámosolygott, és érdeklődve vizsgálta az öregúr arcát. Caleb mondta, hogy nagyapja most ünnepli a nyolcvankettedik születésnapját, de az idős férfit a belőle áradó energia sokkal fiatalabbnak mutatta. Majdnem olyan magas volt, mint Caleb. Válla nem görnyedt meg az életen át tartó munkától a farmon. Calebbel ellentétben a szeme barna volt, pillantása éles és éber. – Miss Makepeace – Roland régimódi fejbólintással üdvözölte a lányt. Enyhén vontatott, nyugati hanghordozással beszélt. – Örülök, hogy csatlakozott hozzánk. Engedje meg, hogy bemutassam a családomat. – Azzal egy csinos, komoly arcú, középkorú asszony felé biccentett, aki tengerészkék kötött kosztümöt és fehérrel kombinált kék cipőt viselt. – Ez az unokahúgom, Phyllis Tarrant. – Hogy van, Miss Makepeace – köszöntötte Phyllis hűvös udvariassággal Serenityt, miközben enyhén rosszalló arckifejezéssel végigmustrálta. Roland a Phyllis mellett álló testes férfira mutatott.

69

– A férje, Howard. Az ingatlan szakmában dolgozik. Serenity udvariasan bólintott: – Mr. Tarrant. Roland biccentett és jóindulatúan mosolygott. – Unokaöcsém, Franklin Ventress. A Ventress Valley Bank elnöke. Felesége, Beverly. Serenity mosolygott, és gyors szemrehányó pillantást vetett Calebre. A férfi nem említette, hogy családja a bankszakmában is érdekelt. – Miss Makepeace, annyira örülök, hogy eljött Calebbel – mondta azzal a kedves bájjal Beverly, amit Serenity magában az egyetemi feleségek stílusával azonosított. Franklin, az ötvenes éveiben járó, disztingvált külsejű férfi fiatal korában nagyon jóképű lehetett. Mint a legtöbb családtagnak, neki is sötét szeme volt, hajdan fekete haja, szinte teljesen megőszült. – Miss Makepeace. – Mr. Ventress. Ezzel Franklin folytatta a családtagok bemutatását. – Howard és Phyllis lánya, Jessica és a férje, Sam. Sam egy helybeli jogi cég társtulajdonosa. Az a két gyerek odaát, az övék. Serenity bólintott, igyekezett a sok nevet és a hozzájuk tartozó személyeket eszébe vésni. Ránevetett a gyerekekre, az egyikük ötéves, a másikuk hétéves lehetett. A kölykök visszavihogtak rá. Franklin szeméből sugárzott az apai büszkeség, amikor egy harminc év körüli, jóképű férfira mutatott. – A fiam, Peter. Ő és a felesége, Laura vezetik a Ventress Szőlészet és Borászat céget. Talán már hallott róla. Cabernet boraik az elmúlt három évben aranyérmet nyertek. – Igen, természetesen, – hazudta vidáman Serenity – gratulálok. Péter elmosolyodott. – Köszönöm. Viszonylag elégedettek vagyunk. A Ventress Szőlészet ugyan új cég a borpiacon, de az eredményeink kezdetnek jók. – Hála Calebnek – mosolygott a csinos, gesztenyebarna hajú és kék szemű Laura. – Ő felügyelte borászatunk kezdő lépéseit. Caleb remekül ért ehhez. – Igen, tudom – mormolta Serenity. Rámosolygott Laurára és a többiekre, és magában összegezte a hallottakat. Ingatlan- és bankszakma, jogi vállalkozás, borászat, arabs lótenyészet. Ráadásul még a várost is a családról nevezték el. Újra mély lélegzetet vett, és reménykedett, hogy megjelenése megüti a mértéket. – Sherryt vagy whiskyt kérsz, Serenity – kérdezte Caleb, és egy tíkfából készült, italokkal megrakott zsúrkocsiról felemelt egy palackot. – Sherryt kérek – válaszolta Serenity. Látta, hogy Caleb poharában whisky van. Hirtelen ráeszmélt a kezében tartott, színes papírba csomagolt ajándékra. – Mi ez? – kérdezte Caleb, amikor a nappalin átvágva átnyújtotta neki a poharát. – Ajándék a nagyapádnak. – És egy korty sherryből erőt merítve így folytatta. – Azt mondtad, születésnapi ünnepségre jövünk, nem? Caleb rosszallóan nézett rá. – Igen, de tőled nem várt senki ajándékot. – Ha születésnapra vagy meghíva, akkor ajándékot is várnak tőled. Ez a szokás. Nem volt sok időm, hogy válogassak, sajnos. Néhány dolgot választottam az üzletem polcairól. – Nem kellett volna fáradnod vele – mondta Caleb. Serenity Caleb megjegyzését a füle mellett eleresztve ragyogó mosollyal Rolandhoz fordult. – Ez az öné, Mr. Ventress. Hová tehetem? – Dolores majd elviszi és a többi közé rakja – szólalt meg Phyllis, mielőtt Roland válaszolhatott volna. – Nem – mondta Roland, és pár pillanatig komolyan méregette Serenityt –, most fogom kinyitni. Különben megesz a kíváncsiság.

70

– Én is így vagyok vele – mondta egyetértőn Serenity –, nem tudok várni az ajándékok felbontásával. – Phyllis bosszús arckifejezésével nem törődve Serenity ahhoz az ablakhoz ment, ahol Roland állt. – És kérem, szólítson Serenitynek. – Rendben van, Serenity, – szólt Roland, és whiskyjét letéve kézbe vette a csomagot. – Kedves magától, hogy ajándékot hozott. – Remélem, tetszeni fog. – Serenity figyelte, ahogy az öregúr kioldja a zöld szalagot, és a színes díszcsomagolóból kibontja a kartondobozt. Roland felnyitotta a doboz tetejét, és megvizsgálta a tartalmát. – Mi van benne? – Egy kis kollekció az üzletem termékeiből – magyarázta Serenity –, a legfinomabb, salátaöntethez való, fűszeres ecet, citrom- és narancslekvár, egy csomag vegyes szárazbab, hozzá egy csodás chilis bab receptje és házi müzli. Szereti a müzlit? – Azt hiszem, még sohasem ettem. – Ez a világ legjobb müzlije. Csak kérdezze meg Calebet. Ő már megkóstolta. Roland elgondolkozva Calebre nézett. – Igaz ez? Caleb arcán – most először, amióta Witt's Endből eljöttek – látszott, hogy jól mulat. – Csak kérlek, ne felejts el tejet önteni hozzá. Különben elég száraz. – Az istenért, Caleb – nézett rá Serenity döbbenten –, a nagyapádnak nem kell magyarázni, hogy a müzlit tejjel szokás enni! Caleb egy szót sem szólt. – Köszönöm, Serenity – mondta Roland. – Már előre várom, hogy megkóstoljam a különféle finomságokat. Mind az üzletéből valók, ugye, azt mondta? – Igen. – És hol van az az üzlet? – érdeklődött Roland. – Witt's Endben. Hallott már róla? – Nem hinném. – Én hallottam, – mondta tétován Jessica –, egy kis város a Cascade-hegységben, ugye? Serenity örült. – Igen. Járt már ott? – Nem – válaszolta Jessica –, csak néha a közelben síelünk. – A családja régóta él ott? – érdeklődött Péter. – Én ott születtem – válaszolta büszkén Serenity – , és én vagyok az egyetlen, aki abban a városban született. – Valóban? – kérdezte Roland, és jobban megnézte Serenityt. – És az édesapja? Az övé volt a fűszeres bolt, amit most maga átvett? – Ó, nem. – Serenity ivott egy kortyot a sherryből. – Én nyitottam az üzletet három évvel ezelőtt. – Milyen vonalon dolgozik az édesapja? – faggatózott tovább Roland. Serenity úgy érezte, mintha kihallgatáson lenne. Bár a tudatában volt, hogy Caleb rokonainak köreiben az efféle célratörő kérdezősködés normális, ő más szokások között nőtt föl. Witt's Endben senkinek eszébe sem jutott ilyen személyes természetű kérdéseket feltenni, ha nem bátorították rá. – Julius famegmunkálással foglalkozik – válaszolta Serenity, nem akarva, hogy a beszélgetés leragadjon ott, hogyan is került Julius neve az ő születési bizonyítványába. – És motorbiciklikkel – mormolta Caleb. Roland a homlokát ráncolta: – Motorbiciklikkel? Árulja őket? – Nem, csak szereti. – magyarázta Serenity. – Bethanne-nak és neki is van egy HarleyDavidsonja. Julius gyakran dicsekszik, hogy fiatal korában vadul száguldozott rajta a barátaival – de köztünk szólva, sose vettem készpénznek a dolgot.

71

Phyllis döbbenten nézett a lányra: – Hogy az ördögbe tud megélni az édesapja a famegmunkálásból? Serenity újra kortyolt egyet a sherryből, és kényszerítette magát, hogy megnyugodjék. Nem szándékosan gorombák, csupán csak kíváncsiak. – Julius és Bethanne tavasszal és nyáron körbejárják a környéket egy kirakodóvásárral. Mások is ezt csinálják Witt's Endből. Franklin keze szorosan rákulcsolódott a poharára. – Kirakodóvásárral körbejárnak? – Igen, a nyugati part mentén különböző kézművesvásárokon árulják a termékeiket – magyarázta Serenity készségesen. Phyllis összeszorította az ajkát. – Szóval mindenféle mütyürt árulnak azokon az olcsó kézművesvásárokon? Serenity elhatározása, hogy megőrzi a hidegvérét egy csapásra semmivé lett. – Julius és Bethanne nagyon jól képzett kézművesek. Nem árulnak mütyüröket. Jessica elvörösödött. – Anyám nem akarta megbántani. Csak el volt képedve a dolgon. Phyllis Calebre meredt: – Te találkoztál már ezekkel az emberekkel, Caleb? – Nem – válaszolta Caleb –, jelenleg külföldön vannak. – Külföldön? – Roland szemöldöke a homlokáig szaladt. – És mit csinálnak külföldön? – Azt hiszem, uram, nászúton vannak – és Caleb Serenityre nézett –, ugye? – Igen – válaszolta Serenity visszanyerve nyugalmát. Caleb érdekében udvariasnak kell lennie. – Ebben a hónapban házasodtak össze. Laura zavarodottan kérdezte: – Nem értem. Valamelyiküknek ez a második házassága? – Nem – válaszolta Serenity mindkettejüknek az első. Körülbelül tizenöt éve élnek együtt, és Bethanne most úgy határozott, hogy ideje összeházasodniuk. Rövid, átható csend ült a szobára. Roland nagyot kortyolt a whiskyjéből. – Hol ismerte meg az unokámat? – Felkértem üzleti tanácsadómul a beindítandó csomagküldő-szolgálatomhoz – válaszolta Serenity, és Calebhez fordult: – Így van, Caleb? – Igen. – Caleb elmerülten vizsgálgatta a whiskyjét. – Serenity nem engedheti meg magának az én szokásos honoráriumomat, ezért azután társa lettem ebben a vállalkozásban. Alá is írtuk a szerződést. Ha beindul a csomagküldő-szolgálat a katalógus alapján, részesedem a profitból. Nagyszerű üzlet. Nem szalaszthattam el. – És mi az ördögnek lettél társtulajdonos egy csomagküldő-cégnél? – kérdezte elsötétült arccal Roland. – Kiterjesztem a tevékenységemet – válaszolta Caleb. A szobában újra beállt a csönd. Phyllis sherrys poharának talpa hangosan koccant a fényezett tölgyfa dohányzóasztalon. – Ez képtelenség. Mi ez az egész, Caleb? Komolyan gondolod, hogy Miss Makepeace üzleti partnere légy? – Nagyon komolyan, Phyllis néni. Szerződést kötöttünk – válaszolta jámboran Caleb. – A terv nagyon érdekes. Mostanában minden időmet leköti, gyakorlatilag Witt's Endben lakom. Serenity elképedve nézett rá. Egy pillanatra, amikor családja meglepetéssel párosult rosszallásával szembesült, jéghideg haragot és jeges büszkeséget vélt felfedezni Caleb szemében. Homályosan ugyan, de az volt a benyomása, hogy láthatatlan frontvonalak rajzolódtak ki a családtagok között. Talán Caleb sem azért hozta őt magával, hogy a hagyományos módon bemutassa a családjának. Talán azért hozta ide, hogy a rokonaival vívott nagy sakkjátszmában őt is egy figuraként mozgassa.

72

Ebben a világban más szabályok érvényesek, ismételgette magában. És lehet, hogy ezeknek a szabályoknak a finomságait ő nem érzékeli. Félreérthetetlenül meg kell mondania Calebnek, nem fogja eltűrni, hogy manipulálja.

73

8 AZ OLCSÓ KIS ÉKSZERES DOBOZ még mindig ott volt, ahová tizennyolcadik születésnapjának éjjelén eltette. Caleb felnyitotta íróasztalának titkos, hátsó rekeszét, és benyúlt a szűk helyre. Ujjai a doboz köré fonódtak. Lassan kihúzta, és az éjjeliszekrény lámpájának fényénél újra alaposan szemügyre vette. Még ízléstelenebb volt, mint emlékezett rá. A hamis kövek meglazultak a foglalatukban, a hamis arany díszítés csaknem teljesen lekopott. A kék műanyag fedél itt-ott elvált és töredezni kezdett. Caleb az éjjeliszekrényére tette a dobozt, és leült az ágyra. Könyökét a combjára támasztva előrehajolt és eltöprengett azon az egyetlen tárgyon, ami anyjától rámaradt. Roland azon az éjszakán adta át neki a dobozt, amikor tizennyolc éves lett. Nagyapja ezt az egyetlen tárgyat őrizte meg Crystal Brooke-tól. – Ebben benne van minden – magyarázta Calebnek Roland –, az egész istenverte história. Hogyan csábította el és tette tönkre az a nőszemély a fiamat. Azért őriztem meg az újságkivágásokat, hogy lásd, ez a ribanc kis híján a családunkat is tönkretette. – Miért adja ezt nekem, uram? – kérdezte akkor Caleb, és az ékszerdobozra bámult. Szörnyű Pandora-szelencének látta. – Azért, mert az igazságot hordozza. És egy férfinak mindig bátran szembe kell néznie az igazsággal. Mától te is férfi vagy, Caleb. – Igen, uram. – Caleb úgy nyúlt a dobozhoz, mintha tüzes parázs volna. Égette a kezét. – Egész életemben lovakat tenyésztettem. – Roland a nappali egyik ablakánál állt, és kibámult a kifutóra, ahol díjnyertes arabs lova, Szélcsillaga legelészett. –Megtanultam, hogy csak a vér számít. Ezt elég gyakran elmondtam neked is. Caleb ujjai olyan erősen szorították a dobozt, hogy a végén attól félt, összeroppantja. Éppen elégszer hallotta már ezt a leckét a múltban is. – Igen, uram. – Benned az ő vére is folyik. Ez tagadhatatlan. Egy olcsó kis prostituált vére, egy mihaszna kurváé. De Ventress-vér is csörgedezik az ereidben, Caleb. És a Ventressek erős fajta. Csak az Isten a megmondhatója, mi mindent tettem azért, hogy benned a Ventressvérvonal legyen az uralkodó. Calebet a düh fojtogatta, de ügyelt rá, hogy az arcán ebből semmi se látszódjék. – Tudom, hogy mindent megtett, uram. – És azt hiszem, sikerrel. – Roland hangjából óriási elégedettség csengett. – Tudom, hogy néha túl kemény voltam hozzád, de csak a javadat akartam. – Igen, uram. – Elmondom neked az igazságot, Caleb. Ami évekkel ezelőtt történt, az mind az én hibám. Franklinnek igaza van, amikor azt mondja, hogy gyerekkorában túlságosan engedékeny voltam Gordonnal. Apád az egyetlen fiam volt, és azt akartam, hogy mindene meglegyen. Ez súlyos hiba volt. Az engedékenységem gyengítette benne a kötelességtudatot és a felelősség érzését. Sebezhetővé tette. És amikor Crystal Brooke feltűnt a színen, apád könnyű préda volt. – Tudom. Mondta már uram. Roland ökölbe szorította a kezét. – De – istenemre – veled nem követtem el ugyanezt a hibát. Megbizonyosodtam róla, hogy te megtanultad, mire kötelez a Ventress név, és hogy mit várunk tőled. Most elindulsz az egyetemre. A Ventress család jövője a te kezedben van. Ezt sohase felejtsd el! – Megteszem, ami tőlem telik, uram. 74

Roland elfordult az ablaktól, ránézett, a szeme elszántan csillogott. – Természetesen megteszed, ami tőled telik. A Ventressek mindig megteszik, ami tőlük telik. Becsületére válsz majd a családnak, Caleb. – Igen, uram. – És amikor eljön az ideje – folytatta Roland nyugodtan –, feleségül veszel egy rendes asszonyt, akinek kifogástalan a híre, és aki erős és tiszta vérvonalat hoz a családba. Olyan asszonyt választasz majd, aki éppen az ellentéte annak az ócska ribancnak, aki szült. Érted, Caleb? – Igen, uram. A hálószoba előtti veranda felől hirtelen halk, kaparászó hang zavarta meg a gondolataiban. Félresöpörte a tizennyolc éves születésnapjával kapcsolatos emlékeit, és fölemelkedett az ágyról. A franciaajtón halk, sürgető kopogást hallott, mihelyt a kilincshez ért. – Caleb! – szólt Serenity alig hallhatóan –, benn vagy? Caleb kinyitotta az ajtót. Serenity állt ott, fürdőköpenyben és papucsban. Haját laza kontyban a feje búbjára tűzte, ez a hajviselet hangsúlyozta nyakának kecses vonalát. Összefont karjával melengette magát a hideg ellen. Calebet Serenity láttán elöntötte a meleg. Éppen rá volt szüksége, hogy elterelje a figyelmét az ékszerdobozról. – Nagyszerű, hogy itt vagy – mondta gyengéden. – Bejöhetek? Megfagyok odakint. – Kerülj beljebb. – Caleb kinyitotta az ajtót. – Nem vártam, hogy eljössz. – Beszélni akarok veled. – Csak nincs valami baj? – kérdezte a férfi egyik szemöldökét felvonva, és közben lassan becsukta az ajtót. – Nem tudom. Erről akarok beszélni. Van néhány kérdésem. – De amint meglátta az ékszerdobozt az éjjeliszekrényen, hirtelen félbeszakította a mondókáját. – Mi ez? Olyan, mint egy ékszerdoboz. – Az is. Anyámé volt. – Valóban? – Serenity az éjjeliszekrényhez lépett, és kezébe vette a dobozt. – Nagyon szép. – Csak olcsó műanyag. – Mit számít az? – Serenity felindultan és bámulattal nézegette a dobozt. – Anyád biztosan olyasmit tartott benne, ami drága volt neki. Sokat jelentett neki, és így neked is sokat jelent, hiszen az övé volt. – Tudod, hogy nem vagyok érzelmes típus. Serenity mindentudó mosollyal nézett rá. – De mennyire hogy az vagy. Nagyon érzelmes ember vagy. A kezdet kezdetétől ezt szerettem benned. Persze egyéb tulajdonságaid mellett. – Te elsősorban azt szeretted bennem a kezdettől fogva, hogy képes vagyok beindítani a csomagküldő-szolgálatodat. Serenity nagyon megharagudott. – Mi ütött ma beléd? Pocsék hangulatban vagy, mióta eljöttünk a hegyekből. – Sajnálom, hangulatokból nincs nagy választékom. Többnyire nem vagyok semmilyen hangulatban. – Caleb átvágott a szobán, és kitépte a leány kezéből a dobozt. Kinyitotta íróasztalának legközelebbi fiókját és beletette. – Magaddal hozod, ha holnap elmegyünk? – Miért hoznám? – Azzal Caleb bezárta a fiókot.

75

– Mert láthatóan fontos neked. – Serenity megérintette a nyakláncán függő griffmadarat. – Mindnyájunknak szüksége van néhány emlékre, aminek különleges a jelentése. Nem élhetünk légüres térben, Caleb. – Ne törődj az ékszerdobozzal! Mit akartál kérdezni? – Ó, igen. – Serenity szeme összeszűkült. – Tudni akarom, miért hoztál ide. – Hát nem nyilvánvaló? Te és én összetartozunk. Azt akartam, hogy megismerd a családomat. – Caleb végighúzta egyik ujját Serenity arcán. – Tudod, én adok a konvencióra. Ez az egyszerű érintés felizgatta és melegséggel öntötte el a férfit. Lényének legmélyén újra bezárult az a kapu, ami akkor nyílt ki, amikor rejtekhelyéről elővette az ékszerdobozt. Régi haragját biztonságos korlátok közé szorította, és újra a helyzet ura volt. Caleb tudta, hogy Serenity látta szemében a fellobbanó vágyat, mert visszafogta a lélegzetét, és hátrált egy lépést. Caleb halványan elmosolyodott. Lám, Serenity nem tudja elrejteni, mit érez, hiába, nincs akkora tapasztalata az érzései eltitkolásában, mint neki, Calebnek. – Nem hiszem, hogy csak azért hoztál ide, hogy bemutass a családodnak – mondta Serenity –, legalábbis nem a konvencionális értelemben. – Nem? – Nem. Az volt az érzésem, mintha szándékosan azt akartad volna elérni, hogy ne legyek a kedvükre való. Én pedig annyira igyekeztem, hogy megfeleljek. – Megfeleltél. – Hát, biztos, hogy megtettem minden tőlem telhetőt, de te nem nagyon segítettél. Sehogy se tetszett nekem, ami ma este a nappaliban történt. Mintha szándékosan bolondot űztél volna a családodból. – Bolondot űztem? – Bolondot űztél belőlük, nevetségessé tetted őket, ahogy tetszik – Serenity kezével türelmetlen mozdulatot tett –, az volt az érzésem, hogy provokálod őket, és én vagyok a provokáció eszköze. – Miért akarnám én provokálni a családomat? –kérdezte Caleb, és a lány felé indult. Ezúttal azonban bosszantotta, hogy Serenity még egy lépést hátrált, hogy közelségét elkerülje. – Nem tudom. De sokat gondolkodtam ma este. Gyakran eszembe jut, mennyire kiborultál, amikor először hallottál a fotókról, amiket Ambrose csinált rólam – válaszolta Serenity, miközben haragosan nézett Calebre, és a falig hátrált. – És mi köze azoknak az átkozott fotóknak ehhez az egészhez? – kérdezte Caleb. Ösztönösen más irányba akarta terelni Serenity gondolatait. Két kezét – Serenity fejét közrefogva – a falnak támasztotta, így a lánynak nem volt hová menekülnie. Serenity fölszegte az állát. – Arra gondoltam, hogy a nagyapád valószínűleg még nálad is dühösebb lett volna, ha értesül azokról a fotókról. Hiába, ő más generáció. Fogadok, hogy még vaskalaposabb és konvencionálisabb, mint te. – Emiatt ne aggódj! Nem fogja megtudni. – De ha mégis, rettenetesen fel lenne háborodva. Valószínűleg nem fogadna el engem. Talán még azt is megtiltaná, hogy találkozz velem – makacskodott Serenity. Calebet elfogta a düh. – Hogy gondolhatsz olyat, hogy megszakítom veled a kapcsolatot, csak azért, mert a nagyapám ellenzi? Értsd meg, Serenity, én sokat teszek a családomért, de nem tűröm, hogy a személyes ügyeimbe beleszóljanak. – Engem jobban bánt, hogy a kettőnk kapcsolatával kihívod magad ellen a családod. Figyeltelek ma este. Szinte belekényszerítetted őket, hogy elutasítsanak engem. – A pokolba mindannyiukkal! – kiáltott fel Caleb, és szája olyan erővel tapadt a lányéra, mintha belé akarná fojtani a szót. 76

Serenity nem ellenkezett, de nem is viszonozta a csókot olyan bensőségesen, mint a múltkor. Csak kivárta, amíg a férfi abbahagyja. Amikor Caleb fölemelte a fejét, nehezen szedte a levegőt. – Serenity, ennek semmi köze a nagyapámhoz. – Biztos? – Átkozottul biztos. – Mert nekem ez fontos, Caleb – mondta Serenity, és kutakodón nézett a férfi szemébe. – Nem akarok eszköz lenni a családod és közted folyó bosszúhadjáratban. – Kellesz nekem – suttogta Caleb Serenity nyakába. – Azért hoztalak ide, hogy bemutassalak a nagyapámnak. Olyan családban nőttem föl, amelyik értékeli a hagyományos rítusokat, és tőlem is elvárja, hogy tiszteletben tartsam őket. De bármit mond vagy tesz is Roland Ventress, nincs hatással a kenőnk kapcsolatára. Világos? Serenity egy pillanatig habozott, azután lassan fellélegzett. Remegő szájjal elmosolyodott. – Becsületszavadra? – Becsületszavamra. Elsöprő erővel hatott rá, amikor felismerte, hogy esküjének minden szavát véresen komolyan gondolja. Jobban vágyott a lányra, mint bármire eddigi életében. A lányt magának akarta, csak magának, nem azért, hogy kedvében járjon a nagyapjának, vagy, hogy eleget tegyen a sikerre és a tökéletességre vonatkozó kívánalmainak. Caleb tudta: Serenity iránti vágyakozása esetleg ott teszi sebezhetővé, ahol eddig nem volt az. Ez a vágy Serenitynek olyan nagy hatalmat biztosított fölötte, mint előtte egyetlen asszonynak sem. De tudta, hogy ezzel is elboldogul. Hiszen nagyapja házában kitűnően megtanulta, hogyan uralkodjon az érzelmein. Azonkívül nem akarta elkövetni ugyanazt a hibát, amit az apja elkövetett: olyan asszony nincs, aki az ő életét tönkreteheti. Még Serenity sem az. – Caleb! – Csókolj meg! – Caleb a két kezébe fogta Serenity fejét, és a szájára hajolt. Ez a csók nem volt sem olyan viharos, sem olyan támadó, mint az előbbi. Sokkal inkább becéző és rábeszélő. Serenity szája kinyílt és befogadta Calebet. Karját a dereka köré fonta, és hozzásimult. Caleben izgalom futott át, kezét Serenity köntöse alá csúsztatta, és megkereste finom vonalú mellét. Serenity az érintéstől megremegett. Kívánta a férfit, és a vágy feltüzelte vérét. A csókból ki se bontakozva, Caleb az ágy felé terelte. A lány eleinte engedelmesen hagyta, hogy vezessék, de két lépés után hirtelen megtorpant. – Ne – suttogta, és kiszakította magát a csókból –, nem szabad. – Miért nem? – Caleb nem akart vitatkozni, csak egyet akart, Serenityt ágyba vinni. – A múltkor az volt a benyomásom, hogy meggondoltad magad, és akarod, hogy szeretkezzünk. Serenity rosszallóan nézett rá, és sietősen megigazította magán a köpenyt. – Ennek semmi köze ahhoz, hogy mit akarok. De ma éjszaka ne. Nem férne bele nagyapádnak a jó modorról alkotott elképzeléseibe. Az ő nemzedéke ezt biztosan nem nézné jó szemmel. Azt hiszem, helyes, ha tiszteletben tartjuk a szokásait, amíg a fedele alatt vagyunk. – A fenébe is, Serenity, éppen most mondtam, hogy fütyülök rá, mit gondol. – Igen, tudom, de én itt vendég vagyok, és úgy érzem, tartanom kell magamat nagyapád szabályaihoz. Úgy láttam, a gondolkodása nagyon régimódi. Valószínűleg rém ízléstelennek tartaná, hogy itt szeretkezünk a te hajdani gyerekszobádban. Caleb látta, hogy Serenity komolyan gondolja, amit beszél. – A nagyapám ugyan a nyolcvanas éveiben jár, de nem szenilis. Bármibe lefogadom, tudja, hogy együtt alszunk. 77

– Nem erről van szó – méltatlankodott Serenity, és elindult a franciaajtó felé. – Hanem arról, hogy a nagyapád az a típus, aki elvárja, hogy az unokája diszkréten kezelje a szerelmi ügyeit. Az ő idejében ez volt a szokás. – Honnan tudod? – Menj már! Ez napnál világosabb! – Az ajtókilincsen tartva kezét egy pillanatnyi szünetet tartott. – Mondd meg az igazat, szeretkeztél már valakivel ebben a házban? Caleb kezét az íróasztalon nyugtatva egy kis ideig csendben figyelte a lányt. Ráébredt, hogy bizony alaposan rápirítottak. De most neki kell lépnie. Serenity ebben a kérdésben valamiért szándékosan akadékoskodik. Ha nem őróla volna szó, azt hinné, csak játszik vele. De Serenity más. Róla lehetetlen elképzelni, hogy sikerrel játszik végig egy ilyen játékot. – Nem – válaszolta Caleb –, soha. – Na ugye, látod! Mostanáig úgy érezted, diszkrétnek kell lenned, amíg itt vagy. Valld csak be! Caleb elgondolkodott, azután megvonta a vállát. – Hát, lehet, hogy így van. – Serenity néha fenemód jól látja a dolgokat. Minden alkalommal, amikor elhozott valakit, hogy bemutassa Rolandnak, igyekezett úgy viselkedni, ahogy elvárták tőle. – Végül is ez egy kisváros, kisvárosi értékekkel – magyarázta Serenity oktató hangon. – Nagyapád egész életében itt élt. Te itt nőttél föl. Mindenki ismer. Nem kell ahhoz szociológusnak lenni, hogy tudjam, bizonyos dolgok egy kisvárosban sohasem változnak meg. – Ha olyan nagyra értékeled a kisvárosi tradíciókat, miért jöttél a szobámba ma este? – kérdezte Caleb. Serenity dühében elvörösödött. – Azért, mert mindenképpen beszélni akartam veled. Tőled akartam hallani, hogy nem használsz fel engem ellenük. – Serenity… – De most, hogy ezt már megbeszéltük, tényleg vissza kell mennem a szobámba. – Serenity – ismételte Caleb türelmesen. – Mi az? – Serenity összefogta mellén a köpenye gallérját, zajtalanul kinyitotta a franciaajtót és kikémlelt a sötétbe. Nem akarta, hogy meglássák, amint visszasurran a szobájába. – Arra gondoltam, talán tudni szeretnéd, nem voltak sokan. – Kik? – A nők. És mindig nagyon diszkrét voltam. Serenity elnevette magát. – Tudom. Ezt is szeretem benned Caleb. Mindenben magasra teszed a mércét. – Nem én vagyok az egyetlen, ugye? – Nem. Nekem is megvan a saját mércém – válaszolta Serenity, kilépett a hideg sötétbe, és nagyon halkan becsukta az ajtót. Caleb odament a franciaajtóhoz, zajtalanul kinyitotta és figyelte, amint Serenity végigsiet a tornácon a szobájáig. Amikor látta, hogy baj nélkül bejutott, becsukta az ajtót, és mélyen sajnálkozva halkan felnyögött. Tudta, hogy felizgult érzékeivel csak nehezen tud majd elaludni. És ez lassan már kellemetlen szokássá válik. Úgyhogy a napokban mindenképpen dűlőre kell vinnie a dolgot. Az íróasztalra bámult, ahová Crystal Brooke plasztik ékszerdobozát rejtette. Átvágott a szobán, és kinyitotta a fiókot. Sokáig álldogált és nézte az ízléstelen dobozt. Serenity szavai visszhangzottak a fülében. Sokat jelentett neki, és így neked is sokat jelent, hiszen az övé volt.

78

Serenitynek nincs igaza, gondolta. Az ékszeres kazetta semmit sem jelent számára. Valamelyik nap ki is dobja. CALEB EGYIK BAKANCSOS LÁBÁT a kifutó korlát legalsó lécére fektette, karjával a kerítés tetejére támaszkodott, és lovas emberhez illő elégedettséggel szemlélte a látványosan szép szürke csődört. Úgy nevelték, hogy felismerje a kitűnő lovat, és semmi kétség, ez az arabs ló díjnyertes volt. Széllovas Roland Ventress egyik legpompásabb ménje volt. A csődör Szélcsillagától származott, és ez meglátszott. Nagy, sötét szeme okosan csillogott, kitartásra és erőfeszítésre dresszírozott testének minden porcikája kecses volt. – Remekül fest, ugye – kérdezte Roland, amint odasétált Calebhez, és megállt mellette. – Elragadó. – Caleb figyelte, amint Széllovas rágja a szénát. – Mindegyik örökölte Szélcsillaga küllemét és állóképességét. Mindegyikükben felismerheted. A vér beszél. – Ahogyan mindig is mondta. Roland a kifutó kerítés felső keresztrúdjának dőlt. –De ez más mint a többi. – A szezon csikóira gondol? – Nem a lovakról beszélek – mondta Roland –, hanem Serenity Makepeace-ről. Caleb magában elmosolyodott. – Igen, ő más, mint a többiek. – Ez a kapcsolatod komolyabb, mint az előző volt? – Komolyabb? – A fenébe is, ne játssz velem, fiam. – Rolandnak összeszűkült a szeme. – Tudod jól, miről beszélek. Feleségül veszed vagy sem? – Majd szólok, ha úgy határozok – válaszolta Caleb udvariasan. – Itt az ideje, hogy megállapodj és családot alapíts. A te korodban nekem már volt egy tizenkét éves fiam. – Tisztában vagyok vele, uram. – Mostanában, ha mondok neked valamit, akár a falnak beszélnék. Ahányszor csak találkozunk, egyre rosszabb. – Mit vár tőlem, mit mondjak? – kérdezte Caleb. – Azt te nagyon jól tudod –, és Roland megmarkolta a kifutókorlátot. – Azt akarom tőled hallani, hogy feleségül veszel egy rendes nőt, és hozzálátsz a gyerekcsináláshoz. Nem élek örökké. Mielőtt meghalok, még meg akarom érni a Ventress család új generációját. – Az unokatestvéreimnek jobbról is, balról is vannak gyerekei. Tegnap a születésnapi ünnepségén számos kis Ventress vett részt. – Az nem ugyanaz, és ezt te nagyon jól tudod. – Roland rettenetesen izgatott lett. – Nem lett volna szabad hagynom, hogy megalapítsd a Ventress Irodát. Ragaszkodnom kellett volna, hogy gyere ide vissza Ventress Valleybe. Minden akkor romlott el, amikor saját vállalkozást alapítottál. Caleb vállat vont. Mindketten jól tudták, hogy Rolandnak annak idején semmi ellenvetése sem volt a Ventress Iroda ellen. Caleb még jóval az egyetem elvégzése előtt elhatározta, hogy vállalkozásba kezd. Soha esze ágában sem volt Ventress Valleybe jönni. A Ventress Iroda azon kevés dolog közé tartozott, ami csak az övé volt. A maga feje szerint vezette a vállalkozást, és csak önmagának volt felelős érte. – Mit ért azon, hogy minden akkor romlott el? –kérdezte Caleb. – Attól fogva távolodtál el tőlem – válaszolta Roland, és viharvert arcát eltorzította a harag és a tehetetlen düh. – De a fenébe is, nem tudom megmagyarázni! Most így,

79

visszatekintve, úgy látom, minden akkor kezdődött, amikor megalapítottad a Ventress Irodát. Vagyis akkor, amikor befejezted az egyetemet. – Nem tudom, miről beszél – felelte Caleb –, csak nem akarja azt mondani, hogy elhanyagoltam a család iránti kötelességem? – A fenét. Most is mindent helyesen csinálsz, csak az az érzésem, hogy újabban minden követ megmozgatsz és minden lehetőséget megragadsz, hogy borsot törj az orrom alá. – Ez így nem túlságosan konkrét – mondta szárazon Caleb –, talán ha világosabban kifejtené. Nem jól kezeltem a család befektetéseit? – A pokolba is, dehogynem. – Roland haragos pillantást lövellt rá. – A család pénzügyi helyzete sohasem volt még ilyen jó. A Ventresseknek ma több a pénzük, mint valaha. – Meglep, hogy ezt elismeri. – És miért lep meg? Azt tetted, amit vártam tőled. Nemcsak a család profitált abból, hogy te kezeled a befektetéseit. Az egész völgy gazdasága föllendült azáltal, hogy új vállalkozások beindulását ösztönözted. – Akkor meg mi a baj? Mit ró fel nekem? – Hát nem érted? – Roland széles mozdulattal az istállóra és a házra mutatott. – Mi értelme van az egésznek, ha nem tudom, hogy lesz egy új Ventress nemzedék? Elvesztettem a fiamat, a miatt a ringyó miatt, aki elrabolta a családjától, aki rávette, hogy megszegje a kötelességét. Csak te maradtál meg nekem. Caleb az órájára pillantott. – Dolores vár minket a reggelivel. – A reggeli várhat – morogta Roland. – Valami már régóta nyugtalanít. Talán jobb lesz, ha nyílt kártyákkal játszom. Feltennék egy kérdést, és elvárom, hogy becsületesen válaszolj. Arra neveltelek, hogy becsületes légy, és a legjobb tudásom szerint sose hazudtál nekem. Most hát ne kezdd el. – És mi a kérdés? – Mindketten jól tudjuk, hogy csak te hozhatod helyre azt a kárt, amit az a ribanc évekkel ezelőtt okozott – mondta Roland. –Te vagy az egyetlen, aki az én vérvonalamat átörökítheti a jövőbe. Az a kérdés, megteszed-e. – Ne nevezze ribancnak. Roland elképedve nézett rá. – Mi az ördögről beszélsz? Caleb olyan erősen markolta a kifutókorlátot, hogy csoda, hogy nem tört ketté, de a hangja nyugodtan csengett. Maga se tudta miért, de fölrémlett előtte Serenity arca, amint az ékszerdobozt nézegette. – Azt mondtam, ne hívja őt ribancnak – ismételte meg Caleb nyugodtan. – Akárhogyan is, Crystal Brooke az anyám volt. Roland meghökkent. – Mi ez az egész? Elment az eszed? Tudod, hogy ki volt! Éppen elégszer elmondtam neked! – Igen, éppen elégszer elmondta. És lehet, hogy igaza is van. De én a fia vagyok, és nem tűröm, hogy a jövőben bárki is ringyónak vagy kurvának nevezze. – Megőrültél, fiam? Mi ütött beléd? – Ki tudja? – válaszolta Caleb. – Lehet, hogy a rossz vér végül is kiütközik bennem. Bocsásson meg, uram. Bemegyek reggelizni. Ma még hosszú autóút áll előttem, vissza Witt's Endbe, ahol egy új vállalkozás beindításához adok tanácsot. – Azzal Caleb elindult a ház felé. – Ne merészelj hátat fordítani nekem, Caleb Ventress! – kiáltotta Roland. – Én vettelek magamhoz, és én neveltelek fel. Otthont adtam neked. Tetőt a fejed fölé. Megtanítottalak arra, amit egy férfinak tudnia kell. Némi tiszteletet elvárok tőled. Caleb megállt, lassan megfordult, és ránézett a férfira, akinek a helyesléséért egész ifjúsága alatt szakadatlanul küzdött. – Igen, uram. 80

– És mit jelent ez az igen? – Azt, uram, hogy tisztelem. Mindig is tisztelni fogom. Roland szeme villámlott az elfojtott dühtől. Megkövetelte Calebtől, hogy adja meg neki a tiszteletet, és ő minden további nélkül beleegyezett. Ez azonban nem elég, és ezt mind a ketten tudták. Valaha több is volt, gondolta Caleb. Néha mostanában is úgy érezte, hogy még mindig több. De Roland sohasem mutatta, hogy szeretetet vár el tőle, és ami melegség volt köztük, az az idők folyamán elenyészett. – Akkor válaszolj a kérdésemre – követelte Roland –, szándékodban áll-e megajándékozni unokákkal a család jövője érdekében, vagy nem? – Nem tettem meg mindig mindent, amit kívánt? –kérdezte csendesen Caleb. – Nem tettem meg mindig mindent, amit kért tőlem? – Hát akkor miért nem igyekszel vele? – Először is olyan asszonyt kell találnom, aki nem törődik a rossz vérvonalammal. SERENITY A REGGELIZŐSZOBÁBAN megállt az üvegezett vitrin előtt, és érdeklődve nézegette a polcokon sorakozó csillogó trófeákat, kék szalagokat, dicsérő okleveleket és plaketteket. Néhányat lovaglásért, néhányat cserkész teljesítményért, néhányat pedig kiváló lövészeti eredményért ítéltek oda. Voltak köztük tanulmányi munkáért járó kitüntetések is. – Te jó ég, Dolores, ezeket mind Caleb nyerte? – Bizony. – Elképesztő. – Serenity éppen az egyik sor végén álló, csillogó trófeát tanulmányozta, amelyet egy baseballbajnokság megnyeréséért adományoztak. Láthatólag Caleb volt a dobó. Dolores minden teríték elé egy kancsóban grapefruitlevet tett. – Ez a fiú annyi oklevelet, kitüntetést, plakettet, trófeát hozott haza, hogy el se hinné. Ha valamiben részt vett, a többi kölyöknek nem volt sok esélye. – Sose gondoltam volna, hogy Caleb így szeretett versenyezni. – Nem is szeretett. Magának való volt. Anyám, aki harminc évig dolgozott ebben a házban, azt mondta, sose látta, hogy örült volna a győzelmének. – Mégis nagyon sokszor győzött. – Ez tény. – Vajon miért nem tart néhány trófeát a seattle-i irodájában? – Miért? – Dolores letette az utolsó grapefruitlével teli kancsót az asztalra. – Azért, mert mindenki tudja, hogy ezeket a trófeákat nem magának szerezte. Hanem a nagyapjának. Ezért aztán azt gondolta, a nagyapja házában a helyük. – Aha. Kezdem érteni. Szegény Caleb. Dolores éles, mindentudó pillantást vetett rá. – Az már igaz. Anyám mesélte, hogy néha sírni tudott volna, amikor Caleb hazajött egy-egy díjjal. Sose hencegett vele, mint más fiúk. Sose beszélt róla. Sosem látszott izgatottnak. Egyszerűen csak átadta a díjat a nagyapjának, és indult a következő versenyen, amit az kitűzött számára. – És mit mondott a nagyapja, amikor Caleb átadta neki a díját? – kérdezte csendesen Serenity. – Amikor Caleb nyert, Mr. Ventress egyértelműen kifejezte, hogy a fiú csak azt tette, amit vártak tőle. De jaj volt szegény fiúnak, ha egyszer-egyszer nem ő végzett az első helyen! – Dolores megcsóválta a fejét. – Anyám mesélte, hogy néha vette magának a bátorságot és szóvá tette Mr. Ventressnek, hogy túlságosan keményen bánik a fiúval, de az öregúr mindannyiszor azt válaszolta, törődjön a maga dolgával. Hozzátette, hogy nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát, mint régen. 81

Serenity megperdült. – Mint régen? – Azt hiszem, arra hibára gondolt, amit szerinte a fiával, Gordonnal követett el – felelte nyugodtan Dolores. – Néha nehezebb önmagunknak megbocsátani, mint másoknak. És egy Ventress – Isten bocsássa meg – olyan csökönyös, mint égy szamár. – Milyen hibát? Dolores egy pillanatig habozott. – Kérdezze meg Calebet. Én máris túl sokat mondtam. Ha mégis kérdezni akar valamit, tegyen meg nekem egy szívességet. – Miféle szívességet? – Ne árulja el, hogy tőlem hallotta.

82

9 – ÉS HOGY ÍZLIK ARIADNE LEKVÁRJA, Mr. Ventress? – kérdezte Serenity. A kínosan csendes reggeli közepette az asztalfőről Roland ránézett a lányra. A tegnapi ünnepséggel ellentétben a mai összejövetel jóval szerényebb volt. Csak Caleb nagynénje, Phyllis és nagybátyja, Franklin volt hivatalos a reggelire. Ők ugyan megtettek minden tőlük telhetőt, hogy fenntartsák a társalgást, de az engesztelhetetlen csendet Caleb és a nagyapja között nem tudták megtörni. – Nem rossz – felelte Roland, és még egyet harapott a lekvárral megkent pirítósból. – Anyáméra emlékeztet. Jó és fanyar. Nem túl édes. Manapság nekem minden túlságosan édes. – Milyen igaz – szólalt meg Phyllis, arcán merev mosollyal –, vegyük csak a reggelire való gabonapelyheket! A legtöbbje olyan édes, mint a cukor. Serenity elkapta Caleb pillantását. – Ez nem is lenne rossz reklám! Úgy hirdetjük majd, hogy Ariadne dzsemjei és lekvárjai csak ínyenceknek valók. Akiknek kifinomult az ízlésük. Mi a véleményed? – Van benne valami – helyeselt Caleb, de hangjából hiányzott a lelkesedés. Felemelte a kávéscsészéjét és kortyolt egyet. – Bepakoltál? Indulhatunk? – Igen. – Hát ennyire futotta csak ebből a témából, gondolta magában. És taktikát váltott. – Mr. Ventress, feltűntek nekem azok a díjak, ott az üvegvitrinben! – Caleb nyerte őket – mondta Roland. – Igen, tudom. Láttam a nevét a plaketteken. Büszke lehet az unokájára. Roland rosszallóan nézett a lányra. – Caleb tudja, mit várnak tőle. Mindig is tudta. – Úgy látom, ő mondta az érettségi után a búcsúbeszédet –, folytatta Serenity eltökélt jókedvvel. – Az én osztályomból is én mondtam a búcsúbeszédet. Ráadásul arra szavaztak, hogy valószínűleg én leszek a legsikeresebb az életben. Caleb majdnem félrenyelte a kávéját. Gyorsan letette a csészéjét. Serenity aggódva pillantott rá. – Jól vagy? – Jól. – Caleb felállt. – Amint lehet, indulni akarok, Serenity. A lány csodálkozva nézett föl rá. – Azt hittem, még megmutatod az istállókat. Szerettem volna megnézni a lovakat. – Majd máskor. Hosszú út áll előttünk, és az időjárás-jelentés szerint lehet, hogy a hegyekben ma este hó lesz. – Az lehetetlen. Túl korai volna. Caleb áthatolhatatlan pillantást vetett rá. – Ha egy mód van rá, nem szeretnék megállni és hóláncot szerelni. Serenity elnyomott egy apró sóhajt. – Öt percen belül készen vagyok. – Hozom a csomagot. – Caleb megkerülte a hosszú asztalt. – Szükséged van segítségre? – kérdezte Franklin. – Harry kinn van, hátul. Ha kell, segít. – Boldogulok magam is. – Azzal Caleb az ajtóhoz ment. Serenity rámosolygott Rolandra, az öregúr álla olyan volt, mintha vasból öntötték volna. – Nagyon köszönöm a vendéglátást, Mr. Ventress. Remekül éreztem magam. – Köszönöm az ajándékát – mondta Roland, de tekintetét Caleb hátára szegezte. – Remélem, egyszer még meglátogat. – Szívesen. – Serenity egy hirtelen impulzustól hajtva Calebhez fordult. – Caleb, ne felejtsd itt anyád ékszerdobozát. Láttam, amint tegnap este az íróasztalod egyik fiókjába tetted. 83

A reggelizőszoba fojtott feszültséggel teli atmoszférája egyszeriben megváltozott: küszöbön álló katasztrófa bekövetkeztét jósolta. Dolores a konyhaajtóban, tálcával a kezében, sóbálvánnyá dermedt. Phyllis szeme a rémülettől óriásira tágult. Franklin fenyegető képet vágott, Roland úgy ült, mint egy kőszobor. Serenity gyanította, hogy már megint olyasmibe nyúlt, amibe nem kellett volna. Ez a baj a külső világgal, gondolta elkeseredve, a magamfajtát túl egyszerű bepalizni. Mentegetőzve nézett Calebre, és azon töprengett, hogyan másznak ki ebből a slamasztikából. Hálás volt, hogy Calebet láthatólag nem hozta zavarba a baklövése. Arca semmilyen érzelmet nem árult el, megállt az ajtóban és elgondolkodva nézett rá. – Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Nem felejtem el. Phyllis és Franklin jelentőségteljes pillantást váltottak. Roland görcsösen megmarkolta a vajas kését. – Fogalmam sem volt, hogy még őrzöd azt a régi ékszeres kazettát. Sosem említetted. Azt hittem, hogy már évekkel ezelőtt túladtál rajta. – Te jó ég, miért adott volna túl rajta? – kiáltott fel Serenity. A baj megesett, most már úgyis mindegy, semmi értelme tettetni, hogy nem látta az ékszeres dobozt, gondolta. – Hisz azt mondta, hogy az anyjáé volt. Bizonyára sokat jelent neki. Nem dobhatja el csak úgy! Phyllis tért magához elsőnek. – Persze, természetesen. Csakhogy Caleb nem az az érzelgős fajta. Legalábbis szerintünk nem. Ugye, Franklin? – Nem – mormolta Franklin –, szerintünk nem az. – Ez meglep – mondta Serenity megkönnyebbülve, hogy a társalgás újra visszatért a normális kerékvágásba –, én még aznap, amikor megismerkedtünk, észrevettem, hogy Caleb rendkívül érzékeny típus. Tudják, ilyen dolgokban sosem csalnak az ösztöneim. – Valóban? – kérdezte Franklin. – De mennyire – mondta Serenity, és elégedetten mosolygott maga elé. – Tudtam, hogy Caleb a lelke mélyén szerető szívű és érzékeny ember. Melyik sikeres és divatos üzleti tanácsadó megy bele egy vállalkozásba csak azért, hogy megmentsen egy kisvárost? Különösen akkor, ha semmi garancia nincs rá, hogy egy fillért is lát az üzletből? Mindenki meghökkenve rámeredt. – Akkor mehetünk – szólt vissza Caleb az ajtóból, és egyetlen szó nélkül kiment a szobából. PONTOSAN NEGYEDÓRÁVAL KÉSŐBB Caleb elfordította a Jaguár indító kulcsát. Az erős motor felberregett. Ahogy Caleb kihajtott az útra, Serenity búcsút intett a lépcsőn álló kis csoportnak. Roland, Phyllis, Franklin és Dolores udvariasan és tartózkodóan visszaintettek. Serenity hátradőlt az ülésen. – Sajnálom, az imént történteket. Fogalmam sincs, hogy jutott az eszembe anyád ékszerdobozát említeni a többiek előtt. – Ne törődj vele! – Egyszerűen nem értem, miért csináltam. Holott mindent elkövettem, hogy senki meg ne lásson tegnap este a szobádba menet. Ráadásul még ki is oktattalak, hogy ne sértsük meg nagyapád érzéseit és elveit. – Emlékszem. – És aztán megyek és a reggeliző asztalnál, mindenki füle hallatára megmagyarázhatatlan könnyelműséggel emlékeztetlek, hogy ne felejtsd el bepakolni az ékszeres kazettát. – Hát, igen. – Hát igen, és ezzel tönkretettem azt a jó benyomást, amire pedig annyira törekedtem. – Serenity dühösen és elkeseredetten nézett Calebre. – És most a nagyapád és a többiek a házban feltehetően azt hiszik, hogy veled töltöttem az éjszakát.

84

Caleb futó pillantást vetett a lányra. Tekintetéből semmit sem lehetett kiolvasni. – Ettől vagy úgy oda?! Azt hiszed, hogy ma reggel mindenki azon szörnyülködött, hogy a hálószobámban voltál? – És én még azzal büszkélkedtem, hogy ha kell, mindkét világban otthonosan mozgok! Egy csudát! Ha túl hosszú ideig élek a te világodban, menthetetlenül mindent összezavarok. – Serenity bosszúsan nézett végig magán. Ugyanazt a hajtókás nadrágot, és a katalógusból hozzá választott blúzt és vastag pulóvert viselte, amiben tegnap ide érkezett. Szinte biztos volt benne, hogy az öltözéke megfelelő volt, de nem mindig a ruha teszi a nőt! Ezt nálánál senki sem tudta jobban. – Semmit sem zavartál össze – szólalt meg Caleb nyugodtan –, legalábbis nem úgy, ahogy gondolod. Serenity reménykedve elmosolyodott. – Gondolod, hogy nagyapádat nem bántottam meg nagyon azzal, hogy a beszédemből arra következtethetett, hogy együtt töltöttük az éjszakát? – Kétlem, hogy ez a lehetőség egyáltalán eszébe jutott. Azután semmiképp, hogy szóba hoztad az ékszeres dobozt. – Hogyhogy? Biztos, hogy rögtön ez jutott az eszébe. És a többieknek is mind. – Serenity a szemét forgatta. – Láttad, hogy reagáltak, nem? – Az ékszeres doboz ott van hátsó ülésen, abban a kis kézitáskában. Nyisd ki és vedd ki belőle! – Jó, de miért? – Serenity kioldotta a biztonsági övet, hátrafordulva feltérdelt és megkaparintotta a táskát. – Azt akarom, hogy a saját szemeddel győződj meg róla, miért lett mindenki olyan feszült, amikor szóba hoztad. Serenity felismerte hangjában azt a halálosan szenvtelen tónust, amiről azonnal tudta, hogy veszélyes vizekre tévedt. Keze megállt a táska cipzárján. – Caleb, ha ez valami olyasmi, amiről nem szívesen beszélsz, tökéletesen megértem. – Vedd ki az ékszerdobozt. Serenity felsóhajtott és kinyitotta a táskát. A kék és arany színű ékszerdoboz a gondosan összehajtogatott, vastag, szürke pulóver tetején trónolt. Serenity óvatosan kiemelte, és becsukta a kézitáskát. – És most mit csináljak vele? – kérdezte. – Nyisd ki. Serenity nézegette a dobozt. – Nem nyitom ki. Nem tartozik rám. – Nagyon tévedsz – mondta nyugodtan Caleb –, mától igenis rád is tartozik. Nyisd ki, és nézd meg, mi van benne. Serenity keze remegett. A kék műanyagból készült, ártatlan kinézetű doboz egyszeriben olyan lett a kezében, mint egy kézigránát. – Van ott egy kulcs, amivel felhúzhatod a zenedobozt. Húzd fel, ha akarod. Serenity felhúzta, azután felkattintotta a zárat, és felemelte a doboz tetejét. Megszólalt a zene. – Keringő… – suttogta Serenity. – Mit mondtál? – Keringőt játszik. – És megbűvölten nézte a szerkezetből előugró férfi és nő merev, gépies táncát. – Ne azzal foglalkozz! Nézd meg, mi van a doboz belsejében! A doboz belül olcsó kék szaténnal volt bélelve. Fedelének belső oldalán, a kis tükör mögött, az anyagon hosszú szakadás.

85

Ékszer nem volt a dobozban. Csak régi, megsárgult újságkivágások. Serenity alig mert hozzájuk nyúlni, attól félt, szétmállanak a kezében. – Mik ezek? – kérdezte. – A múltam. – felelte Caleb, és nem nézett a nyitott ékszerdobozra. Mereven az útra szegezte a tekintetét. – Nagyapámtól kaptam ezt az újságkivágásokkal teli dobozt, amikor tizennyolc éves lettem. Biztos akart lenni benne, hogy nem felejtem el az anyámat. – Milyen figyelmes! Caleb szája gúnyosan legörbült. – Valóban. Serenity gondosan kiterítette az első összehajtogatott kivágást és alaposan szemügyre vette a szemcsés, fekete-fehér fotót. – Ez az asszony az anyád? – Igen. A kép platinaszőke nőt ábrázolt, rövid, szűk, flitteres ruhában. A ruha a köldökéig ki volt vágva, és bár csak mellének belső ívét fedte fel, mégis érzéki benyomást keltett. A nő szép szemében jóindulat és némi kihívás ült. Mintha csak tudta volna, hogy a férfiak szexisnek találják, és ez a dolog mulattatta. A száját kiemelő és a szemét megnagyobbító, vastag smink alól jól kirajzolódott finom csontozata, és átütött sugárzó fiatalsága. – Caleb, anyád nagyon szép volt – szólalt meg ámulva Serenity –, és ragyogó. Azt hiszem, örökölted a szemét. – Igen, azt mondják. Serenity egyre növekvő csodálattal szemlélte a fotót. – Modell volt? – Olvasd el a cikkeket. Serenity végigolvasta a jórészt a Ventress Valley Newsból való újságkivágások fő címeit. VENTRESST ZSAROLJÁK. VENTRESS BEISMERI, HOGY VISZONYAVAN EGY PORNÓSZTÁRRAL. Serenity egy másik cikk után nyúlt. SZEXMAGAZINSZTÁR ÁLLÍTJA, VENTRESS A GYERMEKE APJA. VENTRESS BENYÚJTJA A VÁLÓKERESETET. – Olvasd tovább – mondta higgadtan Caleb –, minden benne van, a zsarolás, a viszony, a válás és a baleset. Minden. Serenity hozzálátott, és egy szuszra végigolvasta az egész szomorú történetet. Egy pillanatra megállt a zsarolással foglalkozó cikk fölött. A gyomra összeszorult. – Valaki megpróbálta zsarolni a nagyapádat? – A zsaroló elküldte neki Crystal Brooke fotóit. A fotók közül néhányon meztelenül látható. Néhányon pedig apámmal szeretkezik a Santa Barbara-i strandon. – Te jó Isten! – Nagyapám nem fizetett a zsarolónak. Erre a zsaroló elküldte a fotókat a Ventress Valley News-nak. A lap szerkesztője és a nagyapám évek óta ellenségeskedtek. A képek megjelentek, és a többi – ahogy mondani szokás – történelem. – Ó, Caleb, milyen szörnyű lehetett ez mindenkinek! – Serenity abbahagyta az olvasást, és gondosan összehajtogatta az újságkivágásokat. – Nem csoda, ha annyira kiborultál, amikor elmondtam, hogy valaki aktfotókkal zsarolni akar. Olyan volt, mintha a szüleid múltját vágta volna valaki a képedbe, nem? Caleb oldalról dühös pillantást lövellt felé. – Nem borultam ki. – De igenis kiborultál. És most már azt is tudom, hogy miért. – A fenébe, Serenity! – Most megint kezdesz kijönni a sodrodból – figyelmeztette a lány. – De ezt még mindig jobban szeretem, mint a faarcodat. – A faarcomat? Az meg mi a fene?

86

– Amikor hideg és kifejezéstelen lesz az arcod. Remekül el tudod titkolni az érzéseidet, ugye? Sokat gyakorolhattad. – Nem vagyok érzelmes típus – jelentette ki Caleb minden szót gondosan megnyomva. Serenity gyengéden lecsukta az ékszerdoboz fedelét. A keringő elhallgatott. – Pedig a reakciód nagyon is indulatos volt. – Inkább talán azt mondanám, hogy az aktfotóiddal kapcsolatos közlés a meglepetés erejével hatott rám. Serenity együttérzően mosolygott. – Megértem. Sajnálom, Caleb. Nem kellett volna annyi mindent mondanom rád. – Arra gondolsz, amikor azt mondtad, hogy szűk látókörű, konvencionális, arrogáns és merev vagyok? – Caleb enyhén felvonta a szemöldökét. – Ne izgulj, már rég elfelejtettem. – Épp, mint én, amikor naivnak és hiszékenynek neveztél. – Serenity az ékszeres doboz tetején megfakult aranyozást tapintott az ujjhegyével. – Azon töprengek, vajon a nagyapád miért adta oda neked ezeket az újságkivágásokat. Nem hiszem, hogy kegyetlen ember. Kemény és merev, az lehet, mint bizonyos vonatkozásban te is, de nem kegyetlen. Caleb örömtelenül elmosolyodott. – Nem hiszem, hogy ő ezt kegyetlenségnek tartotta. Inkább csak meg akart bizonyosodni, hogy sose felejtkezem el róla, hogy rossz vér folydogál az ereimben. Úgy érezte, kötelessége figyelmeztetni, harcolnom kell az anyám rossz genetikai öröksége ellen. Tudod, ő lovakat tenyészt. Meg van győződve a gének erejéről. Serenity visszagondolt a kitüntetésekkel és díjakkal telezsúfolt üvegvitrinre. – Szóval a gyerekkorod azzal telt, hogy bebizonyítsd, nem Crystal Brooke génjei érvényesülnek benned. – Igen, örökösen ezt bizonygattam. – Történt valami közted és a nagyapád közt ma a reggeli előtt? – Összeszólalkoztunk. – Összeszólalkoztatok? És min? – Crystal Brooke-ot ribancnak nevezte. Nem volt ebben semmi rendkívüli. Az elmúlt harminc év alatt, ahányszor csak szóba került, mindig vagy lekurvázta, vagy leribancozta, legjobb esetben is csak az a nő volt, aki tönkretette a családot. – És te mit mondtál? – Megmondtam neki, ne hívja ribancnak. – Caleb ujjai megmarkolták a kormányt. – Életemben először. Életemben először mondtam meg neki, hogy nem tűröm, hogy ilyen szóval illesse. Serenity a férfi combjára tette a kezét. – A fia vagy. Jogod van, hogy megvédd az emlékét. És mi van apáddal? Őróla hogy beszél? – Szerinte apám egy számító és erkölcstelen nőszemély áldozata lett, ez a nő térítette el a kötelességétől és miatta feledkezett meg a család iránti felelősségről. Nagyapám azért hibáztatja magát, hogy túlságosan engedékeny és elnéző volt a fiával. Azt hiszi, ezért eshetett áldozatul egy Crystal Brooke-féle nőnek. – Ezért határozta el tehát, hogy veled nem követi el ugyanezt a hibát. – Erről van szó. Ez dióhéjban a családom története. Serenity az ölében tartotta az ékszerdobozt. – De a te családodnak legalább van – több generációra visszatekintő története. Én még csak nem is ismertem a nagyszüleimet. Apám is, anyám is kora gyerekkorában egyedül maradt. Juliustól tudom, neki anyám mesélte, hogy mindketten nevelőszülőknél nőttek föl. Sajnos ezen kívül nem sokat tudok róluk, de gyakran elgondoltam, hogy biztosan a magányosság hozta őket össze, amit mindketten megtapasztaltak. – Valószínűleg – mondta Caleb. 87

– De vajon mi hajtotta a te szüléidet egymáshoz? –tűnődött Serenity. – Azt hiszem, ez magától értetődő. Anyám egy szexi modell volt, aki filmsztár akart lenni. Apám pedig gazdag, nagy jövő előtt álló politikus. A fenébe is, egymásnak lettek teremtve. – Ne ítéld meg őket ilyen keményen, Caleb! Végül is fogalmunk sincs róla, mit éreztek egymás iránt. Bármi történt is, az kettőjük között zajlott le. És természetesen te semmiért nem vagy felelős. – Nem? Pedig néha úgy érzem, egész életemmel fizetek azért, amit tettek. – Mindannyiunknak van múltja és van jövője. Választanunk kell, melyikben akarunk élni. Azt hiszem, nincs sok értelme a múltban élni. Caleb nem válaszolt. Kis idő múlva Serenity visszatette az ékszerdobozt a hátsó ülésen lévő kézitáskába. AZ AMBROSE ASTERLEYT búcsúztató ünnepség nagy társasági esemény volt Witt's Endben. Vasárnap este nyolc órakor a városka minden lakója a Napraforgó kávézóban gyűlt össze, hogy megigyon egy pohárral Asterley emlékére. Amint Serenity és Caleb megérkezett, Serenity azonnal a konyha felé indult, hogy ott Ariadnéval és még pár más Witt's End-ivel együtt az ennivalók és innivalók készítését felügyelje. Caleb azon vette észre magát, hogy egyedül maradt a tömegben. Meglepte a nagy felhajtás. Serenity szavaiból azt szűrte le, hogy Jessie-n kívül senki sem állt közel Asterleyhez. És itt most mégis nagyon sokan gyűltek össze, hogy búcsút vegyenek tőle. Csendben eltűnődött, vajon nem azért jöttek-e el ennyien, mert kevés a szórakozási lehetőség Witt's Endben, és mert potyán ehetnek, ihatnak. Lehet, hogy az egésznek semmi köze Asterley iránti szeretetükhöz? Bármi volt is az oka, a városka minden lakója jelen volt. Caleb néhányukkal már találkozott a termékértékelésen, ahová elhozták a Serenity katalógusába szánt áruikat. Néhányuknak barátságosan bólintott, miközben a curryval ízesített joghurtba teljes őrlésű búzából készült kekszet mártogatott. Néha oda-odafigyelt egy-egy Asterleyvel kapcsolatos anekdotára. – Emlékszel, amikor Ambrose már azt hitte, sikerül egy seattle-i galériába bekerülnie, és akkor a galériatulaj fogta magát és meghalt, mielőtt egyetlen képét kiakaszthatta volna? – mondta gyászos fejcsóválás közepette egy tetőtől talpig fekete bőrszerelésbe bújt, láncokkal teleaggatott férfi, aki padlizsán- és tahiniszósz kotyvalékával megkent kukoricachipset majszolt. – Emlékszem – válaszolta szomorúan egy rövidre nyírt hajú, szűk farmert és skót kockás inget viselő nő. – Jessie mesélte, hogy erre berúgott, randalírozni kezdett, és azzal fenyegetőzött, hogy mindent elpusztít, amit eddig csinált. – Ambrose már csak ilyen volt – mondta Quinton, miközben csatlakozott a kukoricachipses tál köré csoportosulókhoz. – Neki minden balul ütött ki. Örökre megrekedt a kozmikus síkok között. A világegyetem matematikája bizonyos tekintetben olyan, akár egy pakli kártya. És szegény Ambrose mindig rossz lapjárást fogott ki. – Bizony, valódi vesztes volt, ami a karmáját illeti – helyeselt a fekete bőrszereléses férfi. – De a maga módján rendes volt. – Az igaz, nem volt aljas, vagy mi. Csak magának való – tette hozzá egy több réteg kendőből összeszerkesztett ruhát viselő nő. – A balszerencse áldozata. Tudjátok, csodálatos fotós volt. – Tudom – mondta Quinton. – Janine és én az ágyunk fölé akasztottuk a képet, amit rólunk csinált – mesélte a rövidre nyírt hajú nő. Egy könnycsepp gördült le az arcán. – Csodaszép. 88

Jessie odasodródott a büféasztalhoz. – Nagyon tehetséges volt – mondta csendesen Calebnek. – Van néhány hihetetlenül szép fotója. Megmutatta már Serenity a fotókat, amiket róla csinált? – Nem – válaszolta Caleb és a borítékra gondolt, amit Serenity Asterley iratszekrényéből elhozott. – Még nem. – Bizalom kérdése. – Meg kell néznie – unszolta Jessie. – A legjobb munkái közül valók. Szeretném, ha kiállítanák őket. Ezzel megadnák neki a végtisztességet. Caleb lelki szemével látta, amint Serenity szép és kecses teste egy galéria falán idegen szemek prédája. A kezében tartott keksz egy pillanat alatt szétmorzsolódott. – Nem hiszem, hogy Serenity lelkesedne az ötletért – válaszolta Caleb. – És miért nem? – kérdezte gúnyolódva Jessie. – Mert ha megteszi, őrült botrányt csapok – szólt Caleb, és logikus magyarázat után kutatva hozzátette: – A Witt's End-i csomagküldő-szolgálatnak nincs szüksége az efféle publicitásra. – Nem értem, mi kárt okozhatna – mondta Jessie elgondolkodva. Még éppen hozzá akart fűzni valamit, de Blade feltűnése megakasztotta. – Helló, Blade! Hogy vagy? Úgy látom, Witt's Endet még nem fenyegetik a megszálló csapatok. – Sajnos, ebben nem vagyok olyan biztos – válaszolta Blade, és folytonosan összeszűkült szeme gyakorlottan pásztázta a helyiséget. – Azt hiszem, baj fenyeget. – Miből gondolja? – kérdezte Caleb megcsappant érdeklődéssel. – Zone furcsán viselkedik. – Szerintem Zone mindig furcsán viselkedik – felelte Caleb –, mi ebben a szokatlan? – Ideges. Valamitől fél. Egyfolytában veszélyről és zűrzavarról beszél – azzal Blade Zone felé mutatott, aki a puncsos tál mellett egymagában álldogált. – Valahogy nem tetszik nekem. – Lehet, hogy egyszerűen csak szomorú – jegyezte meg Caleb –, elvégre ez egy tor. – Nem hiszem – válaszolta Blade, és belemarkolt a kukoricachipsbe. – Bajt szimatolok. Nagy bajt. – Kérd meg Serenityt, beszéljen vele – ajánlotta Jessie –, ő áll a legközelebb Zonehoz. – Lehet, hogy megkérem – felelte Blade, és akkurátusan ropogtatva a kukoricachipset, odébbállt. Jessie elmosolyodott. – Lehet, hogy Blade és Zone egymásnak vannak teremtve? Úgy látom, megvan köztük az egyetértés. Magának mi a véleménye? – Bennem fel sem merült a gondolat – ismerte be Caleb –, de azt hiszem, mindkettőjükben van valami hátborzongatóan különös, természetfölötti vonás. – A maga meghatározása szerint Witt's Endben valószínűleg mindenkiben van valami különc vonás – jelentette ki Jessie –, de ha nem kedveli a különcöket, mit keres itt Witt's Endben? – Tudja, hogy üzleti ügyben vagyok itt. – Ostobaság – szögezte le Jessie –, nem vagyok vak. Napnál világosabb, hogy ez nem az az üzletág, amiben maga egyébként forgolódik. Serenity kedvéért van itt, igaz? – Serenity megbízott engem, emlékszik? – mondta Caleb, és mielőtt másra terelte volna szót, valaki közbelépett. Nagydarab, bozontos hajú férfi volt, vörös flanelinget és piszkos overallt viselt. Nagyon magabiztosan vágott át a helyiségen, és közvetlenül Caleb előtt állt meg. – Maga Ventress? – Azt hiszem még nem találkoztunk ~ mondta Caleb. – A nevem Webster. Elmulasztottam a pénteki termékértékelést. Sok volt a dolgom. 89

– Értem. – Ma este magammal hoztam a termékemet. Arra gondoltam, hátha vet rá egy pillantást. Mondja meg, jó lesz-e Serenity katalógusába vagy nem. – Miért ne? Asterley biztosan megbocsátaná, hogy egy kis üzlettel is foglalkozunk a búcsúztatóján. Webster egyik óriási zsebéből egy tenyérnyi nagyságú kődarabot halászott elő, és büszkén piszokcsíkos kezébe fektette. – Ez az. Na, mit szól hozzá Ventress? Remekül el lehet majd adni, ugye? Caleb a kődarabra meredt. Nem látott rajta semmi feltűnőt. – Pontosan mi ez? – kérdezte. Webster rosszalló pillantást vetett rá. – Ez egy kődarab. Na, milyen? – Egy kődarab – ismételte Caleb, és kezébe vette. – Érdekes. Webster felderült. – Gondoltam, hogy tetszeni fog. Még rengeteg van ott, ahonnan hoztam. Mit gondol, mennyinek kell kéznél lennie, amikor az első katalógus megjelenik? – Webster, őszinte leszek magához – kezdte Caleb diplomatikusan –, nem hiszem, hogy az efféle kődaraboknak nagy piaca van. Webster megharagudott. – A köveim gyönyörűek. Serenity a legjobb pillanatban bukkant fel. Aggodalmas arcot vágott. – Micsoda gyönyörű kőzet, Webster! – Ragyogó mosolyt vetett Calebre. – Webster remekül ért a kőzetekhez. Gyűjti őket. A katalógus révén biztosan el tudjuk majd adni őket. – Nem hiszem – szólt Caleb. Webster aggódva nézett rá. – Miért, mi a baj a kőzetekkel? – Kérlek, Caleb, te igazi zseni vagy a marketingben. Biztosan megtalálod a módját, hogyan kell Webster kődarabjait eladni – kérlelte Serenity. – Mondom, hogy nincs igény közönséges kődarabokra – ismételte türelmesen Caleb. Webster kirántotta Caleb kezéből a kődarabot. – Különlegesebbet akar? Istenemre, hozok magának! Majd meglátja! – Azzal sarkon fordult, és súlyos léptekkel átvágott a tömegen. – Megbántottad az érzéseit – mondta rosszallóan Serenity. – Ez üzlet, nem pedig jótékonyság – oktatta ki Caleb –, nem hirdetünk kődarabokat a katalógusunkban. Serenity dühös pillantást vetett rá, és visszament a konyhába. – Serenity itt mindenki sorsát a szívén viseli – mondta gyengéden Jessie. – És figyelmeztetem, hogy mi is a szívünkön viseljük az övét. Ezen a hétvégén maguk együtt elutaztak. – Azt hittem, ebben a városban mindenki a maga dolgával törődik – felelte Caleb szárazon. – Ki kell ábrándítanom. Ez egy kisváros és minden kisváros, így Witt's End lakóinak vannak közös vonásai – felelte Jessie hűvös mosollyal. – Mindent tudok a kisvárosokról. Én is ott nőttem föl. – Akkor tudja, hogy a kisvárosban az emberek beszélnek. – Igen, tudom. Ezt hívják pletykának. A szüleivel kapcsolatos régi pletyka sohasem ült el egészen Ventress Valleyben. Gyerekkorában időről időre fel-feltámadt. Roland jelenlétében sosem emlegették, hogyan csábította el egy fotómodell a városka legelőkelőbb családjának örökösét. De Caleb ki volt téve osztálytársai csúfolódásának, akik a szüleik beszédéből elkapott hírmorzsákkal heccelték. Néha emiatt az iskolaudvaron vagy a magtár mögött verekedésbe is keveredett.

90

Caleb ezekben az ifjúkori „csatákban” ugyanolyan rendíthetetlen, koncentrált dühvel és eltökéltséggel vett részt, mint amivel megnyerte nagyapjának a díjakat és kék szalagokat. Rolandnak néha feltűnt a szeme alatt ékeskedő kék folt vagy a vérző orr, de sose kérdezte, mi miatt tört ki a verekedés. Csak arra volt kíváncsi, Caleb győzött-e vagy sem. Jessie jobban megnézte magának Calebet. – Én nem a pletykáról beszélek. Legalábbis nem arról a fajtáról, amire maga gondol. Én arra gondoltam, hogy egy kisvárosban az emberek törődnek egymással. Serenity közülünk való. Fejébe vette, hogy itt postai csomagküldő-szolgálatot szervez, és meggyőződése, hogy maga segíteni fogja ebben. Ez mindaddig nagyon szép, amíg Serenity boldog. De ha maga megbántja, vagy kihasználja, sokan leszünk, akik ettől képesek leszünk ölre menni. – Észben fogom tartani. – Jól teszi –, azzal Jessie továbbsétált. – Jessie! Jessie a válla fölött visszapillantott rá: – Tessék. – Nem ismertem Asterleyt, de Serenity mondta, hogy a maguk kapcsolata több volt, mint barátság. – Caleb az asszony szemébe nézett. – Szeretném, ha tudná, sajnálom, ami történt. Jessie pillantása ellágyult. – Köszönöm. – Végignézett a meglepően vidám gyászolókkal teli termen. – Tudja, valóban azt hittem, hogy egy darabig józan marad. Amikor a halála estéjén elváltunk, jól volt. Egy kicsit deprimált volt ugyan, de nem hittem, hogy annyira, hogy felbont egy üveg italt. Amíg ott voltam, csak kávét ivott. – Maga mikor ment el? – kérdezte Caleb kíváncsian. – Tizenegy körül. Előtte vacsorát főztem, és azután még beszélgettünk egy darabig. – Úgy hallottam, éjfél körül halt meg. De a maga távozása után jó sokat ihatott. – Ha Ambrose egyszer nekilátott, nagyon gyorsan a fenekére nézett a pohárnak – felelte Jessie, és továbbment, hogy a helyiség másik oldalán csatlakozzon egy csoporthoz. Caleb éppen újabb kukoricachipsért indult, de az utat elállta Blade, szeme már résnyire szűkült. Balján Quinton állt, éppolyan fenyegetően, mint a társa, jobbján egy kopaszodó, maradék őszes haját lófarokba fésült férfi állt fekete köpenyben és egyik fülében arany fülbevalóval. – Ez itt Montrose – mondta bevezetés nélkül Blade. – Övé a benzinkút. Zenél is. Találkoztak már? – Igen. Találkoztunk – felelte Caleb. Blade amúgy is szögletes válla még szögletesebb lett. – Mi hárman megbeszéltünk egyet s mást. Úgy határoztunk, ideje, hogy magával is váltsunk néhány szót, Ventress. Caleb az órájára pillantott. – Egy kicsit késő van már. Majdnem tíz óra. Rég volt már fényes dél, nem igaz? Blade megharagudott. – Mi a fenéről beszél? – Félre a tréfával – mondta Montrose nyugodtan –, komolyan beszélünk. – Montrose-nak igaza van – szólalt meg Quinton –, szeretnénk, ha csatlakozna a mi privát kis búcsúnkhoz Ambrose-tól. Csak mi lennénk ott és maga. Fent a forrásnál. – Miért ne? – egyezett bele Caleb. – Ahhoz képest, hogy még csak nem is ismertem, Asterley minden bizonnyal óriási hatással volt az életemre.

91

10 EZÜST PÁRA LEBEGETT a kristálytiszta tavak felett. Caleb a hőforrás vize felett gyengéden kavargó gőzt figyelte. Volt valami szokatlanul elbűvölő a pára lassú táncában. Bár a forrásoknak otthont adó óriási barlang egyik végén szabadon áramlott be a jeges éjszakai levegő, mégsem jutott messzire, mert a bejáratot mintha láthatatlan üvegfal zárta volna el. A hőforrásokból áradó meleg a barlangot balzsamos levegőjű grottává változtatta. Történetének egy bizonyos pontján egy vállalkozó szellem elektromos vezetéket feszített ki a barlang egyik sziklafalán. A néhány villanykörte homályos fénye kísérteties fénybe vonta a barlang belsejét. Quinton megmutatta Calebnek, hogy a villanykapcsoló kívül van a barlang bejáratánál. Caleb és három társa egyedül volt a barlangban. Styx és Charon, a két rottweiler, türelmesen vártak Blade-re kint a sötétben. Caleb időnként látta, hogy sötétben felparázsló szemük ide-oda cikázik a barlang bejáratánál. – Kutya nem jöhet be a barlangba – magyarázta Blade. – Miért? – érdeklődött Caleb. – Nem tudom, de nem jöhet be. Ez is egy lehetséges válasz, gondolta magában Caleb. Kicsit irigyelte a rottweilereket, amiért kint lehetnek. Főként a társaság miatt, volt némi kétsége a bennmaradással kapcsolatban. A barlanghoz vezető túra közben hideg volt, de a hold fénye beragyogta az utat. Az ösvény egyenesen Serenity háza mellett vezetett és mögötte bevitt az erdőbe. Amint a barlangba értek, mindenki keresett magának egy ülést – ezek a legnagyobb tó körül álló köveknek támaszkodtak. Quinton hozott egy karton házi készítésű sört és körbeadta az üvegeket. – Igyunk Ambrose-ra – szólt Quinton, és húzott egyet a söréből. – Sok szerencsét a Nagy Sötétségbe tett utazásához! – Remélem, olyan helyre kerül, ahol értékelik a kiváló tehetségű, ám kellemetlen természetű fotósokat – azzal Montrose búcsúüdvözlésre emelte a kezében tartott sörösüveget. – Ambrose… – mélázott Blade, miközben kortyolt a söréből. – Ismertem egy fickót, aki hasonlított rá. Rendes pasas volt. Caleb kötelességtudóan felemelte a sörösüvegét. Egy pillanatig fontolgatta, hogy tesz egy megjegyzést, miszerint a sors iróniája, hogy sörrel búcsúztatnak valakit, aki az ivásba halt bele, de aztán elvetette az ötletet. Valami ide illőbbet keresett. – Ambrose-ra! – mondta végül –, arra, hogy találjon egy helyet, ahol nem világít a Nemzeti Művészeti Alapítvány fénye. Újra csend telepedett rájuk. Blade a tó vizébe meredt. – Tudja, itt az embernek néha látomása támadhat. – Tényleg? – kérdezte Caleb, és közben meglepve tapasztalta, hogy a sör nem is rossz. Az üveg címkéjére pillantott. Állott lötty, ez állt rajta. – A Witt's End-iek ezt a helyet a látomások barlangjának hívják. Ez egy régi legenda – mormolta Quinton. – Milyen régi? – kérdezte Caleb. – A Witt's End alapítása körüli időkből való – válaszolta Quinton. – Nem bolondság – jelentette ki Caleb, és a zöld sziklákat méregette a tó felszíne alatt. – Az mikor lehetett? Hatvannyolcban, vagy hatvankilencben? 92

– Lehet, hogy előbb. – Blade homlokát ráncolva feszülten a vízbe bámult. – Azt hallottam, hogy sok időt töltöttek itt meditációval és tudatuk kiürítésével. És akkor néha, ha minden összejött, látomásuk volt. – Azt mondja, ez a legenda a hatvanas évek végéről származik? – kérdezte Caleb, miközben a forrást szemlélte. – Én úgy tudom, hajdanán, az aranykorban a látomások sokkal gyakoribbak voltak, és nem kellett hozzájuk meditálni és a tudatot kiüríteni. Azt hiszem, a jó látomás attól függött, minek a füstjét szívtad be előtte. – Nem szabad gúnyolódni azon, amit nem értünk. – mondta Quinton –, az öt érzékünkkel képtelenek vagyunk érzékelni az összes matematikai síkot. Caleb vállat vont. – Lehet, hogy igaza van. Újra beállt a csönd. – Nekem volt itt egy látomásom – szólalt meg nagyon halkan Montrose –, évekkel ezelőtt. – Tényleg? – Blade kíváncsian nézett rá – és miféle? – Nehéz elmondani. Emlékszem, Serenitynek adtam hegedűleckéket. Valamiért azon az estén följöttem ide gondolkozni. Az idő tájt sokat gondolkodtam. – Emlékszem – mondta Quinton. – A látomás olyan volt, mint egy álom, csakhogy én tisztában voltam vele, hogy nem álmodom. – Montrose a két tenyere közé fogta a sörösüveget. – Valami földöntúli volt, ha tudni akarjátok. Valóságos és személyes dolog. Eddig még senkinek sem beszéltem róla. – Szerinted valóban látomás volt, vagy pedig igazolható matematikai valóság? – kíváncsiskodott Quinton. – Volt benne valami szimbolikus logika? Montrose megrázta a fejét. – Csak egy látomás volt. Caleb kinyújtotta a lábát, és még egyet húzott az Állott Löttyből. – Tényleg? És mit látott? Montrose a tóba bámult. – Az öregemet. Hallgatta, hogyan gyakorolok a zongorán, és dicsérte a játékomat. Éppúgy, ahogyan én dicsértem Serenityt aznap. A látomásban kisfiú voltam. Kilenc-, vagy talán tízéves. Emlékszem, milyen nagyszerű érzés volt, hogy az apám büszke rám. Ettől valahogy megnyugodtam. Caleb a sört melegnek érezte a szájában. – Ez inkább emlék, mint valódi látomás. – Bármi volt is, emlék nem lehetett – magyarázta Montrose –, mivel az öregem meglépett, még mielőtt megszülettem. Sose találkoztam vele. Egy pillanatig senki sem szólalt meg. Mind a kristálytiszta tóba bámultak. – Lehet, hogy szerencséd volt – mondta Blade, és szorosan megmarkolta sörösüvegét. – Nekem egész jól ment volna a sorom, ha nem ismertem volna az öregemet. Szíjjal vert engem is és a Mamát is. Néha ököllel. Ezerszer el akartam menni hazulról, de maradtam, mert arra gondoltam, amíg engem is verhet, talán nem bántja annyit a Mamát. Caleb Blade-re nézett: – Megvédte az anyját? – Nem volt túl jó anya. Gyenge volt és szánalomra méltó. Nem volt mersze, hogy otthagyja az apámat. Eltűrte, hogy durván bánjon velünk. De mégis az anyám volt. Úgy éreztem, valamit tennem kell. Caleb visszagondolt a veszekedésre Rolanddal a kifutónál. Ne hívja ribancnak! – Igen, megértem. –mondta. A tó csillámló vizét figyelte. – Megütötte valaha az apját? – Igen, amikor anyám meghalt. Hazajöttem a temetésről, és azt mondtam, elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Fellökött. Erre én a falhoz vágtam, és eszméletlenre vertem. Utána kimentem a házból, és beálltam a tengerészethez. Soha többé nem láttam. Hallottam, hogy öt éve meghalt. Nem mentem el a temetésére. A társaságra újból rátelepedett a csönd.

93

Caleb a hőforrás melengette sziklának vetette a hátát. – Ez mind nagyon érdekes. De vajon csak egy kis férfibeszélgetésre hoztak fel ide, vagy valami mást is meg akarnak velem beszélni? – Azért hoztuk fel, mert Serenityről akarunk magával beszélni – válaszolta Quinton. – Jessie és Ariadne szerint van néhány dolog, amit le kell szögeznünk – tette hozzá Montrose. – Úgy határoztak, mi mondjuk el magának. Caleb a sziklának támasztotta a fejét. – Nem tudom, tisztában van-e vele, milyen viszonyban vagyunk mi, Witt's Endiek Serenityvel – kezdett bele Blade. – Mi vagyunk a családja. Nincs senkije rajtunk kívül. – Tudom, elmesélte – felelte Caleb. – A város nevelte föl – magyarázta komótosan Quinton. – Én már itt voltam, amikor az anyja egyedül és terhesen ideérkezett. Elmondta, hogy Emily Smithnek hívják, és Serenity apja egy balesetben meghalt. Elmondta, hogy nincs hová mennie. Nincs családja. Nincs senkije. – Szoros kapcsolatba került velünk – Quintonnal, Ariadnéval, Juliusszal, Jessie-vel, Blade-del és velem – akiknek szintén nem volt hova mennünk – tette hozzá Montrose. – Mi mind itt voltunk, amikor Serenity született. Quinton megdörgölte az állát. – Jézusom, sose felejtem el azt a sok vért. Meg voltunk rémülve. Hisz fiatalok voltunk, és fogalmunk sem volt, mit tegyünk. Caleb megdöbbent. – Serenity anyja itt szült? Nem vitték kórházba? – A szülés nagyon hirtelen indult meg – magyarázta Quinton, és összeszorította a száját. – Ariadne szerint valami nem stimmelt. Hívtuk a mentőt, de tél közepe volt. Az utak – akár a jégpálya. Egy örökkévalóságba telt volna, amíg a mentő Bullingtonból ideér. A komoly vérzés miatt arra sem mertünk vállalkozni, hogy magunk vigyük le a hegyről. Ha megmozdítottuk, csak rosszabb lett. – A mentő végül mégis idejében megérkezett – vette át a szót Montrose. – Vagy legalább is azt hittük. A vérzést megállította, és Serenity épségben megszületett. Mindenki, még ő is azt remélte, hogy Emily megússza a dolgot. – Emily már hordágyon feküdt – folytatta Quinton –, és úgy volt, hogy perceken belül elszállítják. Kérte, tegyék a karjába a babát egy pár percre. Az egyik mentős melléje fektette a csecsemőt. Emily megcsókolta, és azt mondta, hogy legyen Serenity a neve. Azután odaadta Serenityt Juliusnak. Valószínűleg azért neki, mert ő állt a legközelebb a hordágyhoz. – Levette a nyakláncát, és odaadta Ariadnénak – vette át a szót Montrose, és a söréből egyet kortyolva a tóba bámult. – Azt mondta, ezt Serenity apjától kapta, és azt akarja, hogy Serenityé legyen. – Emily ránk nézett, akik a hordágy köré gyűltünk – mesélte tovább Blade – és megkért, hogy viseljük gondját a gyermekének. Mi azt hittük, arra gondol, amíg a kórházban van. Természetesen megígértük, és kértük, hogy emiatt ne nyugtalankodjék. – Még az úton lefelé meghalt – fejezte be Montrose. – A mentősök azt mondták, sokkot kapott. De szerintünk csak feladta. Nagyon szerette Serenity apját. Tudtuk, mennyire hiányzott neki. – Az volt az érzésem, amint teljesítette a kötelességét, nem akart tovább élni – szólt Blade, és a térdére fektette a kezét. – Ismertem valaha egy fickót. Megsebesült egy akcióban. Megértette, hogy nem kerül ki onnan élve, de kitartott, amíg nem teljesítette a feladatát. És utána meghalt. – Emily minden erejét összeszedte, hogy világra hozza gyermekét, de aztán ezzel vége is volt – mondta Quinton. – Utána semmije sem maradt.

94

– És Witt's End ottmaradt egy fölnevelendő csecsemővel. – Caleb csodálkozva csóválta a fejét. – Meglep, hogy a szociális szolgálat nem szólt bele a dologba. Quinton, Blade és Montrose jelentőségteljes pillantásokat váltottak. – Hát, ami azt illeti, mi tettünk róla, hogy így legyen – mondta óvatosan Blade. – Ariadne és Jessie már az elején megmondta, hogy biztosan elveszik tőlünk, ha nem teszünk valamit. Elmondták, hogy Serenity valószínűleg nevelőszülőkhöz kerül, mint az apja, vagy az anyja. És mi tudtuk, hogy ezt Emily nem akarná. – Ariadne is nevelőszülőknél nőtt föl – magyarázta Quinton. – Úgyhogy kívülrőlbelülről ismerte a rendszert. Tudta, hogy kell boldogulni a bürokráciával, és értett az ügyintézéshez. Megmondta hát, mit csináljunk, hogy elkerüljük a bonyodalmakat. – És mit csináltak? – érdeklődött Caleb. – Nem mondtunk igazat a kórházban kitöltött űrlapokon. Mi, férfiak kimentünk a parkolóba. Sorsot húztunk. A nyertes nevét írtuk be Serenity születési anyakönyvi kivonatába. A kórház pedig nyugodt lelkiismerettel elengedte Serenityt az apjával. – Meg kellett tehát hamisítanunk Serenity születési bizonyítványát, hogy ne kaparinthassák a gyereket a markukba – összegezte a mondottakat Blade. Caleb a tó csillámló vizébe bámult. – Julius Makepeace nyert, ugye? – Igen – válaszolta Quinton –, de valójában lényegtelen volt, ki nyert. Azon a napon minden Witt's End-i Serenity rokona lett. – Értem – szólt Caleb, és miközben sörösüvegén a címkét tanulmányozta, eltűnődött, miért érzi magát egyszerre olyan szédülősnek. – Hihetetlen, de igaz. A tündérkirálylányt vad hippik nevelték föl. – A fenébe is, ez nem tréfa, Ventress – szólt rá haragosan Quinton. – Mi nem vagyunk hippik. Már nincsenek hippik. Évekkel ezelőtt meghalt az utolsó is. – Ebben nem vagyok olyan biztos – felelte Caleb. – Hippik mindig voltak, és mindig lesznek, legfeljebb minden nemzedék más nevet ad nekik. Voltak már bohémek, beatnikek, lemorzsolódók, szabad szellemek, dilinyósok, és amit akar. – Én nem vagyok dilinyós – mondta Blade vészjóslóan. – Hát persze hogy nem – felelte Caleb nyájasan –, éppannyira normális, mint itt Witt's Endben bárki. – Nagyon igaz – morogta meglágyulva Blade. – Szóval magunkhoz vettük Serenityt, és a legjobb tudásunk szerint fölneveltük – folytatta Montrose. Egymást váltva tanítottuk. Én például zenére és olajcserére. Jessie művészetre. – Én filozófiára és matematikára – vette át a szót Quinton –, Ariadne pedig főzni, és arra, hogyan kell egy kis vállalkozást vezetni. – Julius irodalomra és költészetre – tette hozzá Blade. Caleb meghökkent: – Julius? – Igen, Julius nagyon szeret olvasni – magyarázta Blade. – Autóvezetésre is ő tanította. Quinton Calebre nézett. – Mindannyian részt vettünk a nevelésében. Mindannyian megtanítottuk valamire. De az az igazság, hogy többet kaptunk tőle, mint amit adtunk neki. Caleb halványan elmosolyodott. – Értelmet és célt adott az életüknek, ugye? Felelősnek és elhivatottnak érezték magukat, és hogy valami fontosat visznek véghez, nem igaz? Montrose bólintott. – Igen, valami effélét. Quinton elhúzta a száját, de nem szólt. Blade furcsálkodva nézett Calebre. – Honnan tudja? – Csak véletlenül ráhibáztam – válaszolta Caleb, és végignézett a három férfin. – Még mindig nem tudom, miért hoztak ide. Mit akarnak nekem mondani? 95

– Nagyon egyszerű, Ventress – szólalt meg Montrose, és újra húzott egyet a söréből. Mivel mi is Serenity családjához tartozunk, jogunk van feltenni magának néhány kérdést. – Velem kapcsolatban? – Igen, magával – mondta Blade. – Úgy látjuk, az utóbbi időben sokat foglalkozik Serenityvel. Quinton megköszörülte a torkát. – Úgy látjuk, hogy Serenity kapcsolata magával sokkal komolyabb és mélyebb, mint avval az idióta szociológussal fél éve. – És valószínűleg komolyabb annál a kapcsolatánál is, ami ahhoz a szerencsétlen flótáshoz fűzte, aki elvesztette a családját egy repülőszerencsétlenségben – tette hozzá Montrose. – Ezért aztán kötelességünknek érezzük, hogy tájékozódjunk. – Megőrülök. – Caleb hátával a sziklának támaszkodva kényelmesebben elhelyezkedett. – Hogy maguk a látványos individualizmusuk ellenére micsoda kisvárosi farmereket is megszégyenítő, régimódi, konzervatív fickók! Azért hoztak fel ide, hogy megtudakolják a szándékaimat! – Fején találta a szöget – közölte Blade –, csak mondja el nekünk szépen, egyenesen, komolyak-e a szándékai Serenityvel, vagy csak bolondítja? – És ha azt mondom, hogy csak szórakozom vele, és nincs semmilyen komoly szándékom vele, akkor megkötözik kezemet, lábamat, követ körnek a nyakamba és bedobnak itt az egyik tóba? Blade felvonta az egyik erős vállát. – Nem hangzik rosszul. – Serenity közülünk való. Igazában az első, aki itt született Witt's Endben. Nem akarjuk, hogy sérelem érje. – Eszem ágában sincs megsérteni – mondta Caleb, és kezével erősen megmarkolta a sörösüvegét. – Te jó Isten, hát nem értik? Sose tennék ilyet. A három férfi egy darabig csöndben figyelte. Blade és Montrose kiitták a sörüket, és visszatették az üveget a dobozba. – Hát akkor, mit akar? – kérdezte végül Quinton. Caleb a tó mélyébe bámult. – Őt. Jó érzés volt, hogy hangosan kimondta. Csudálatosképp ettől a kijelentéstől jobban magára talált, és a világgal való kapcsolata is valóságosabbnak látszott. – Az nem elég, ha csak akarja őt – mondta halkan Quinton. Caleb a bal keze ujjait szétterpesztette a combján. – Gondját fogom viselni. A szavamat adom rá. Hosszú ideig senki sem szólalt meg. Caleb félig-meddig tudatában volt, hogy múlik az idő, de semmi sem sürgette, hogy otthagyja a meleg barlangot. Lassan kiitta a sörét, és figyelte, milyen formát ölt, és hogy enyészik el a pára a hőforrás táplálta tó fölött. – Későre jár – szólalt meg Blade –, indulok a szokásos körutamra. Felállt, és az övén fityegő számtalan holmi közül leoldott egy zseblámpát. Odaadta Calebnek. – Tessék. Szüksége lesz rá, hogy hazataláljon. – Köszönöm. – felelte Caleb, és a zseblámpát a kabátja zsebébe csúsztatta. Quinton és Montrose várt, amíg Blade bakancsának kongó hangja el nem halt a kőpadlón. Azután ők is szó nélkül fölálltak, és elhagyták a barlangot. Caleb a szeme sarkából figyelte, ahogy elmennek. Ő maradt. Nem volt kedve csatlakozni hozzájuk. Biztosan megtalálja az utat vissza Witt's Endbe, gondolta. Nem lesz nehéz. Egy darabig egyedül akart lenni.

96

Behunyta a szemét, és eltöprengett, vajon mit szólnának a rokonai, ha most lámák, amint itt ül a rejtélyes hőforrások fűtötte barlangban. Telt-múlt az idő. Lehet, hogy percek, lehet, hogy órák teltek el. Maga se tudta. Kinyitotta a szemét és az órájára nézett. De figyelmét megragadta a tó fölött kavargó meleg pára. A pára egyre sűrűbb lett, egyre nagyobb kiterjedésű, egyre mélyebb. Caleb különös közönnyel szemlélte, mint ahogy egy festményt szemlél az ember. Valami lefelé vonzotta a tekintetét a vízhez. A tó kristálytiszta vize egy pont körül lassan örvényleni kezdett, és az örvény középpontja egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedt. Az örvényből egyszerre csak egy folyosó tűnt elő. Nem volt se, eleje se vége. Falából ajtók nyíltak. Caleb tudta, hogy az egyikük a menekülés lehetőségét rejti. Csak ki kellett találnia, melyik az. És amint megbabonázva bámult a végtelen, örvénylő folyosóra, egy férfit látott sebesen átfutni rajta. A férfi, ahogy végigfutott a folyosón, minden útjába eső ajtót kinyitott. És az ajtókon át, szürke, jellegtelen helyiségekbe látott. Becsukta az ajtót, és rohant a következőhöz. Caleb nem láthatta a férfi arcát, de tudta, hogy ismeri. El tudta képzelni, mit érez. Ismerte a gondolatait, ismerte a sürgető vágyat, ami hajtotta. Megrendítő bizonyossággal tudta, hogy fogytán az idő. Szíve a torkában dobogott, ruhája átnedvesedett az izzadságtól. Ő volt az a férfi, aki a végtelen folyosón futott. Meg akart állni, de nem tudott. A folyosó végén leselkedő sötétség hívta. Futnia kellett tovább, ki kellett nyitnia az összes ajtót, és reménykednie, hogy megtalálja az igazit, mielőtt késő lesz. Meg kellett találnia a lányt. Az ő kezében volt a jövője. Caleb ujjai egy újabb kilincsre fonódtak. A tapintása jéghideg volt. Ez volt az utolsó ajtó. Kinyitotta. Az ajtó mögötti helyiség nem volt szürke, mint a többi. Világos volt, hófehér és beragyogta a napfény. És ott volt ő. Óriási megkönnyebbülést érzett, amikor látta, hogy a gyermeket a karjában ringatva rá vár. Belépett a szobába. Valahol a távolban keringő szólt. A nő rámosolygott. Caleb feléje nyújtotta a kezét. A tóbeli látomás szétfoszlott. Caleb hirtelen felébredt. Mélyet sóhajtott, és letörölte az izzadságot a homlokáról. A szíve még mindig a torkában dobogott, mintha sokáig és gyorsan futott volna. Egy pillanatig nem tudta, – hol van. Azután meglátta, hogy a sziklák övezte tó fölött felszáll a pára. Tekeredve, csavarodva feloldódott egy végtelen mintába. Bár a barlangban meleg volt, hideg borzongás futott végig rajta. Körbepillantott a homályosan megvilágított teremben, és az órájára nézett. Rémülten tapasztalta, hogy már majdnem éjfélre jár. A többiek több mint egy órája elmentek. Caleb felállt, érezte, hogy a pulzusa lassan visszatér a normális ritmusba. A barlang bejáratához ment, és kinézett a sötétségbe. A fákon át odaszűrődött néhány ház fénye. Tudta, hogy a legközelebbi ablak hívogató fénye Serenitynek az ösvény alján álló házából világít. Zsebébe nyúlt, hogy megkeresse az elemlámpát, amit Blade-től kapott. De aztán rájött, hogy nincs rá szüksége. Az erős holdfény jól bevilágította az utat. Tíz percbe telt, amíg Serenity házához ért. A tornácon, a bejárati ajtó fölött égett a lámpa. 97

Felment a lépcsőn, és bekopogott. Serenity köntösben és papucsban, azonnal kinyitotta az ajtót. Göndör, vörös haja zilált, szép arca csupa aggodalom. Látszott, hogy már régen vár rá. – Caleb – szólt, és remegő szájjal elmosolyodott –, már aggódtam érted. Quinton és a többiek körülbelül egy órája beszóltak, hogy még ott maradtál egyedül a barlangban. Azt mondták, biztosan benézel hozzám hazafelé. – Az utolsó ajtó – suttogta Caleb. – Tessék? – Semmi – mondta Caleb, és a lány felé nyújtotta a kezét. A lány nem tűnt el. Caleb a karjába vette, és arcát Serenity illatos hajába temette. – Kellesz nekem. – Tudom. Te is kellesz nekem, Caleb. Ezt tudnod kell. Caleb felemelte a fejét, és a lány ragyogó szemébe nézett. Egészen elmerült benne. – Szükségem van rád. Serenity elfordította a fejét, és megcsókolta a nyakát. – Nekem is szükségem van rád. Most már itt az ideje. Caleb karjába kapta, belökte az ajtót, és a halion át a hálószobába vitte. Az ágya köré akasztott, gyöngyökből fűzött függönyszemek megcsillantak a homályban. Caleb Serenityvel a karjában áttört a gyöngyfüggönyön, a szemek a lökéstől megremegtek, akár egy kristályvizű forrás felszínén a víz. Ezer apró üveggyöngy koccant össze és harangozott a sötétben. Rázuhant az ágyra. Az erős vágytól reszketett a keze. Serenity halkan felnyögött. Édes önfeledtséggel befészkelte magát a férfi karjai közé. Az erős nemi izgalomtól Caleb egész teste megfeszült. Serenity illata, izgató és szinte kibírhatatlanul nőies illata tovább tüzelte vágyát. Egy sóhajjal combját a lány lába közé nyomta és megrántotta köntösének széles selyemövét. A köntös alatt Serenity meleg flanel hálóinget viselt. Türelmetlenül bajlódott vele, míg végül sikerült felhúznia Serenity derekáig. Keze izgatottan vándorolt a lány lágy és sima bőrén, míg a hívogató combközéig nem ért. Szája végigfutott a lány nyakán, közben farmernadrágja cipzárjával küszködött. Úgy érezte, sohasem készül el, bár a valóságban az egész pusztán néhány lélegzetelállító pillanatig tartott. Amikor pozíciót váltott, és Serenity lába között helyezkedett el, lába túllógott a gyöngyös függönyön. Az üveggyöngyök táncot jártak. – Caleb! – Itt vagyok – válaszolta, és érezte, amint a lágy, meleg combok közrefogják és ringatják. Serenity lába köze nedves volt és hívogató. Még semmire sem vágyott ennyire életében. Kezével segített, hogy megtalálja a lány testének forró nyílását. Felnyögött, amint lassan és határozottan belehatolt. Serenity meleg volt, síkos és annyira hívogató, hogy Calebnek elakadt a lélegzete. Milyen szűk.' Hallotta, hogy a lány mély lélegzetet vesz, és érezte, hogy a teste megfeszül, amint egyre mélyebben hatolt belé. Egy pillanatra megrendülten megállt. – Istenem, Serenity! – Nem, ne hagyj el! – suttogta. – Itt az idő. Te vagy az igazi! – Nincs semmi baj? – kérdezte Caleb rekedten. – Semmi, semmi. Minden rendben. – Azzal két karjával átölelte a férfit, és felemelte a csípőjét. – Csak az, hogy nem is álmodtam, hogy ilyen lesz! – Milyen? 98

– Olyan, mintha megtaláltam volna a másik felemet. Caleb nagy harcot vívott híres önuralmával, de végül képtelen volt kézben tartani, amikor Serenity magához húzta. Szorosabban tartotta, mint addig bármit, vagy bárkit életében. Győzelem, elégedettség, a teljesség érzése, és öröm kalapált a szívében, egész lényét az érzések mesés áradata töltötte be, amit képtelen volt pontosan elemezni. Ebben a csodálatosan megrázó pillanatban csak egyet tudott, hogy most valóságos és eleven. A FÉNY ÚGY VÁNDOROLT VÉGIG az arcán, mint a drágakőeső. Érzékelte a különböző színeket: az ámbrát, rubint, smaragdot és zafírt. Különös élmény volt, nem volt kellemetlen, csak furcsa. Várt egy pillanatig, hátha elmúlik az érzés. És mivel nem akart elmúlni, vonakodva kinyitotta a szemét. Rájött, hogy a Serenity ágya köré vont üveggyöngy függöny fátyolán átszűrődő napfényözönben fekszik. Elfordította a fejét, és látta, hogy egyedül van. A zuhogó víz zajából arra következtetett, hogy Serenity zuhanyozik. Egy pillanatig még csendesen feküdt, szinte félt, hogy az éjszaka emléke szertefoszlik, mint a hőforrás felett lebegő pára. De a reggeli nap fényével együtt a valóságosság megnyugtató érzése áradt szét benne. Serenity ágyában volt. A meleg, gyűrött ágynemű és az egész testét betöltő elégedettség bizonyossággal szolgált, hogy nem álmodott. Maga elé képzelte Serenityt a tus alatt, és elmosolyodott. Felült és félrehajtotta a takarót. A steppelt takarón szétszórt három fekete-fehér fotó láttán elakadt a szava. Hosszú ideig felváltva nézegette a képeket. Ambrose Asterleynek sikerült a lehetetlen. Egy fényből és varázslatból szőtt alakot képes volt celluloidszalagon rögzíteni. Az egyik fotón Serenity egy nagy, simára kopott sziklára támaszkodva a válla fölött néz a kamerába. Szemében az erdei nimfák ártatlanul érzéki kíváncsisága. Csípőjének és combjának vonalát a napfoltos szikla rajzolata visszhangozta. A második képen a sziklán ült, két térdét álláig felhúzva. A beállításban nem volt semmi kihívó, bár a lány nyilvánvalóan meztelen volt. Asterleyt láthatólag jobban izgatta a fény és árnyék játéka a női testen, semmint a néző érzékeinek megbizsergetése. A harmadik fotó Serenityt hason fekve ábrázolta, miközben ujjait egy patakba lógatja. Amint a vízbe bámult, érezhető volt igéző, természetes ártatlansága. Nemcsak egy nő, hanem ő volt a Nő, nőisége hatalmában biztos gyengéd istennő. Caleb lenézett a három képre, és tudta, hogy ritka és drága ajándékot kapott. Önkéntelen tisztelettel szedte össze a fényképeket. A gyöngyfüggöny halkan megkoccant, amint félretolta. Serenity képeit az ágy mellett álló asztalra tette, és a fürdőszoba felé indult. Abban a pillanatban, amint kinyitotta a fürdőszobaajtót, a nappaliban megcsendült a telefon. Caleb egy pillanatig habozott, majd vállat vont, és újra becsukta az ajtót. Felszedte a nadrágját a földről, ahová valamikor az éjszaka folyamán ledobta, és kiment a nappaliba, hogy felvegye a kagylót. – Halló. – Caleb, az isten szerelmére, te vagy? – Franklin hangja élesen és dühösen csengett a vonal másik végén. – A titkárnőd adta meg ezt a számot ma reggel. Már tegnap óta próbállak elérni. – Mi a baj? Történt valami a nagyapámmal? – kérdezte ridegen Caleb. – Nem, nem erről van szó. – Akkor mi a baj? – Caleb gyomrában a nyomás felengedett. Rolandnak semmi baja.

99

Caleb furcsán megütődve rádöbbent, hogy számolnia kell nagyapja halálával. De nem ma. Hála istennek, nem ma. Meglepte reakciójának erőssége. Sose engedte meg magának azt a luxust, hogy – a haragon kívül – túl sokat töprengjen az öregúrhoz fűződő érzésein. – Caleb, tudnod kell, hogy tegnap délután ötezer dollárt fizettem egy pár pornográf fotóért! – Ez egy kis túlzás egy pornóért, Franklin bácsi. Szépen megkopasztottak. – Ez nem vicc – suttogta Franklin rekedt, fojtott hangon. – Ötezer dollárt fizettem egy zsarolónak, hallod? Ötezer dollárt. Tegnap, miután elmentetek Ventress Valleyből, felhívtak telefonon. Azt mondták, hozzam a pénzt, különben az új barátnőd fotóit elküldik a lapoknak. – Serenity? – Egy pillanatig Caleb nem értette a dolgot. Azután rádöbbent. – Ostobaság. Valaki elküldte neked a fotókat? – Te tudsz ezekről a fotókról? – A fenébe is, persze, hogy tudok. – A lány meztelen rajtuk. Meztelenül állt modellt a fotókhoz. Obszcén fotók. Újra a Crystal Brooke-féle história. Mit tettél? – Nyugodj meg, Franklin. – A férfi azzal fenyegetett, hogy elküldi a fotókat a Ventress Valley News-nak. Éppúgy, mint régen. Tehát fizettem. A család érdekében. – Nyugodj meg, Franklin. – A családot nagyon megalázza, ha ez napvilágra kerül. Ez mind a te hibád, hogy az ördög vigyen el! Mindannak ellenére, amit Roland érted tett, ugyanúgy szégyenbe hoztad, mint az apád. Gordon nyomdokain haladsz. Elcsábított egy ócska ringyó, és mi adjuk meg árát!

100

11 Serenity a vonásait vizsgálgatta a bepárásodott tükörben, és haját a feje tetején kontyba csavarta. Furcsa, hogy semmi változást nem észlel magán, mulatott magában. A göndör hajtömeget a nagy csattal összetűzte. Néhány fürt elszabadult, de nem törődött vele. A mosdókagyló fölé hajolt, és alaposabban szemügyre vette magát. Semmi. Csak a régi Serenity. De tudta, hogy akit lát, az már nem a régi Serenity. Diadalmas elégedettség töltötte el. Calebet illetően végül is nem tévedett. Csak az tud így szeretkezni, mint Caleb tegnap éjszaka, aki igazán szereti őt. Látta a szemében, amikor kinyitotta az ajtót és ott állt a lépcsőn. Legalábbis azt hitte, látja. Volt valami jelentőségteljes a tekintetében. Olyan volt, mint akinek valami nagy élményben volt része. A benne munkáló vad vágyakozás olyan erős és elnyomhatatlan érzelmekkel párosult, hogy az nem lehetett más, csak szerelem. Ezért kockáztatta meg, hogy megmutatja neki a fotókat. Ezen a reggelen azzal a meggyőződéssel ébredt, hogy Caleb meg fogja érteni. Most talán már előítélet nélkül nézheti meg őket. Serenity elmosolyodott, amikor elfordult a tükörtől. Úgy érezte, repülni tudna, futni a végtelenségig, vagy akár táncolni a látomástó tetején. Ma nem ismert lehetetlent. Belebújt a köntösébe, lábára csúsztatta a papucsot, és kinyitotta a fürdőszoba ajtaját. Caleb hangja, amely a nappaliból odahallatszott, megijesztette. – Mondtam, már, ez az én gondom, Franklin. Ez a régi Caleb hangja volt, amit a seattle-i irodában annyiszor hallott. Kifejezéstelen, szenvtelen, jeges, visszafogottan higgadt, minden érzelmet gondosan elrejtő hang. – Semmit ne tégy. Világos? Maradj nyugodtan. Majd én a kezembe veszem a dolgot. Egy hideg fuvallat elsöpörte Serenity eufóriájának meleg ködét. Minden idegszálával figyelt, míg Caleb letette a kagylót. Szíve a csalódottságtól összeszorult, érezte, hogy valami szörnyű dolog van készülőben. A fotókra gondolt, amelyeket az ágyterítőn hagyott, és eltöprengett, vajon nem követett-e el hibát. Mély levegőt vett, megszorította derekán a széles selyemövet, és kényszerítette magát, hogy lemenjen a nappaliba. Amint belépett, látta, hogy Caleb mezítláb áll a telefon mellett. Csak a nadrágja volt rajta. Arca akár egy kifejezéstelen maszk. – Caleb! – Bajban vagyunk. – Miféle bajban? – Azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk, hogy nem Ambrose Asterley volt az egyetlen, aki megpróbált zsarolni téged. Serenity mindenre számított, csak erre nem. Nem tudta, hogy megkönnyebbüljön, vagy pánikba essen. – Miről beszélsz? – Tegnap délután, miután eljöttünk Ventress Valley-ből, Franklint felhívták telefonon, hogy eladnának neki néhány fotót. A hívó ötezer dollárt kért értük. Serenity gyomrában iszonyatos nyomást érzett. – Nem értem. – Nem? Pedig számomra világos, mint a nap. Valakinek, akit ismersz, a birtokában vannak a negatívok, és elhatározta, hogy felhasználja őket. Ezúttal nem arra, hogy megakadályozza az üzletet kettőnk között, hanem, hogy a családomból pénzt préseljen ki. – Ó, istenem! – Serenity lassan a kárpitozott karosszékbe ereszkedett, és két karját szorosan összekulcsolta a mellén. – Nagyon sajnálom. Borzasztóan sajnálom. 101

– A fenébe is Serenity, mi ez az egész? – kérdezte Caleb veszedelmesen nyájas hangon. – Fogalmam sincs. Bárcsak tudnám. – Kétségbeesve nézett fel a férfira. Persze tudta, hogy ez nem éppen a megfelelő pillanat, hogy megkérdezze, mi a véleménye a fotókról, de nem bírta megállni. Tudnia kellett, érdemes volt-e megkockáztatnia, hogy ma reggel megmutassa őket. – Láttad a képeket. Ugye szerinted sem olyan rettenetesek? – Ennek ehhez a dologhoz semmi köze! Hát nem érted? Nem az számít, hogy én mit gondolok! – Kezével végigszántott a haján, és mogorva képet vágott. Az esze a legutóbbi problémán járt, és nem azon, hogy megnyugtassa a lányt. – Az számít, hogy valaki, aki kapcsolatba lépett a családom egyik tagjával, nagyon is jól tudta, mi fog történni. Valaki, de nem Asterley. Ő nem lehetett, mert meghalt. – Fogalmam sincs, mi ez az egész – suttogta Serenity. – Csak az lehet, hogy valaki itt Witt's Endben nagyon ellenzi a csomagküldő vállalkozásomat. Azt hihette, hogy ha ezzel rá tud téged bírni, hogy ne legyél többé a tanácsadóm, meg tudja hiúsítani a terveimet. – Azt hiszem, itt többről van szó – mondta Caleb lassan. – És azt hiszem, többről is volt. Csakhogy engem más foglalkoztatott, s ezért nem vettem alaposabban szemügyre a helyzetet. – Mit mondasz? – Gondolj csak bele, Serenity! A rólad készült fotókkal önmagukban nem sokra mehet a zsaroló. – Nagyon igaz – mondta halkan Serenity –, egyfolytában azt hajtogattam neked, hogy ezek művészfotók, nem pedig pornóképek. – Hát persze, de azért biztosan állíthatom, hogy nem akad egyetlen család, amelyik örülne, ha valamelyik tagja olyannal akarna összeházasodni, aki bármilyen aktfotóhoz állt modellt. – Valószínűleg igazad van. Sokan nem méltányolják a művészetet. Caleb eleresztette a füle mellett az utóbbi megjegyzést. – Nagy a gyanúm, hogy viszonylag kevés család csinálna a dologból nagyobb felhajtást – hogy a te szavaddal éljek –, mint a Ventress család. – Egy pillanatra megállt. – Úgy, ahogy azt most a nagybátyám előadja. – Azt hiszem, kezdem érteni, mire akarsz kilyukadni. – Bárkinél vannak is azok a negatívok, az illető sokat tud rólam, és a családom múltjáról. És számolnunk kell a ténnyel, hogy az a mocsok, aki ezt az egészet kavarja, nem Ambrose Asterley. Ennyit arról az elméletről, hogy az újságokból szedte a nevemet. – Lehet, hogy valaki Ambrose halála után megtalálta a negatívokat, amitől kezdetben féltünk – mondta Serenity az idegességtől megborzongva. – És lehet, hogy az volt az igazi oka, amiért néhány fotó kivételével Ambrose dossziéiban nem találtunk semmit, hogy valaki megelőzött bennünket. – Az is lehet, hogy valaki már jóval előtted elhozta őket. Még az is lehet, hogy Ambrose halála előtt. Valaki, aki ismerte a családom zsarolással kapcsolatos múltját. – Bárhogy nézzük is, csakis Witt's End-beli lehetett – suttogta Serenity –, de fogalmam sincs, honnan tudhatott valaki a te családod ügyeiről, arról nem is szólva, hogy ilyesmibe fogjon. – Ambrose volt az egyetlen, aki ezt megtehette. – Ő pedig halott. – Caleb föl- és alá rótta a szobát. – Kezdjük az elejéről. Első számú tény: Witt's Endben mindenki tudta, hogy modellt ültél Asterleynek, ugye? – Igen, azt hiszem. Senki se törődött vele, de mindenki tudott róla. Nem volt titok. – Második számú tény: egészen addig, amíg velem néhányszor nem találkoztál és be nem jelentetted, hogy szerződést fogsz aláírni velem, nem történt semmi.

102

– Így van – bólintott Serenity –, és ne feledd el, hogy az első zsarolási kísérletnél nem volt szó pénzről, csak arról, hogy szakítsam meg veled az üzleti kapcsolatot. – De a másodiknál már készpénzről van szó. Tehát lehet, hogy két különböző zsarolóval van dolgunk. Lehet, hogy az első Asterley volt. Erre a következtetésre jutottunk, amikor a dolgot először végiggondoltuk. Eszerint az volt az egyetlen célja, hogy a terveinket meghiúsítsa. – És van egy második zsaroló, aki tudott róla, mit csinál Ambrose, és a halála után úgy döntött, hogy a fotókból anyagilag is profitál, méghozzá úgy, hogy a családodból pénzt facsar ki – folytatta Serenity a dühtől megrázkódva. Caleb átvágott a szobán, a kályhához lépett, kinyitotta az ajtaját és felszította a tüzet. – Két zsaroló van tehát. Mindkettő tudott a fotóidról, a velem való üzleti megállapodásról, és az én múltamról. Az egyik valószínűleg csak a kettőnk közötti üzletkötést akarta megakadályozni. De a másik többet akart. Méghozzá pénzt. – Lehet, hogy Ambrose beszélt róla valakinek, mit csinál – mondta alsó ajkát elgondolkozón harapdálva Serenity. – De Jessie volt az egyetlen, akiben valóban megbízott. És tudom, hogy Jessie sosem próbálna senkit megzsarolni. – Tudod? – Caleb hangja kétkedően csengett. – Biztos vagy benne? Serenity szorosan összekulcsolta a kezét az ölében. – Hát persze. A születésemtől fogva ismerem Jessie-t. A családomhoz tartozik. – Serenity, ebben a zűrzavaros ügyben semmit sem tudunk biztosan – válaszolt Caleb, és becsukta a kályhaajtót –, azt sem, hogyan halt meg Asterley. – Micsoda? – kérdezte hitetlenkedve Serenity. – De hát ez nem igaz! Ambrose berúgott, megbotlott és leesett a lépcsőn. – Valóban? – Caleb, mire akarsz kilyukadni? Hogy esetleg valaki szándékosan lelökte a lépcsőn? – kérdezte rémülten Serenity. – De ki tehetett ilyet? – A második zsaroló. Aki a fotókból anyagi hasznot is akart húzni. – Ó, nem – Serenity vadul megrázta a fejét –, nem, nem és nem. Gyilkosság? Itt Witt's Endben? Ez képtelenség! Túl sok időt töltöttél Blade-del. Ez tisztára úgy hangzik, mintha az ő egyik konspirációs elmélete volna. – Lehet, hogy van, aki szerint Blade esetleg mindkettővel gyanúsítható. A gyilkossággal is, és a zsarolással is. – Kizárt dolog – mondta megrettenve Serenity –, ezt nem hiszem el. Mellesleg a te családod múltjáról nem tudhatott semmit. – Lehet, hogy Asterley elmondta neki. A fenébe is, Serenity, téged túlságosan közelről érint a dolog, ezért nem tudsz logikusan gondolkodni! Érzelmileg nyakig benne vagy! – És te nem? – kérdezte kétkedőn a lány. – Nem. Legalábbis nem úgy, ahogy te. Én tudok uralkodni magamon. És objektívebben tudom szemlélni a helyzetet, mint te. Serenity felugrott a karosszékből. – Hogy mondhatsz ilyet, azok után, ami tegnap éjjel köztünk történt? Caleb csodálkozva nézett rá: – A két dolognak egymáshoz semmi köze. – Semmi köze? De mennyire hogy van köze egymáshoz! Nem hiszek a fülemnek – azzal a hálószoba felé mutatott. – Csak nem akarod azt mondani, hogy egyedül voltam ott tegnap éjjel? – Nem. – Ráadásul a te családodat zsarolják. – Serenity a mellén összefonta a karját, és sötét diadallal nézett a férfira. – Ne is próbáld bebeszélni nekem, hogy érzelmileg nem vagy benne az ügyben a fejed búbjáig! 103

– A fenébe is, én megpróbálom az ügyet értelmesen, logikusan és gyakorlati szempontból megközelíteni. – Hát csak rajta! De meg ne próbáld nekem bemesélni, hogy téged érzelmileg nem érint az ügy! És azt se, hogy a barátaim közt van a zsaroló, vagy a gyilkos! Ezt egyszerűen nem hiszem el! Caleb szája gúnyosan legörbült. – Volt már dolgod zsarolóval? A leereszkedő hangsúlytól feldühödve Serenity kénytelen-kelletlen beismerte: – Nem. De azt hiszem, ha látnám, felismerném. – Igen? És milyen lenne? – Hát, először is, sunyi lenne és alattomos, a tekintete hamis, az önbizalma pedig rém kevés. – Ez nem tréfa – Caleb a fogain keresztül szűrte a szót –, valaki szándékosan kaparja ezt elő a múltamból, és téged használ hozzá. Lehet, hogy azért gyilkolta meg Asterleyt, hogy ezt megtehesse. Tudni akarom, mi folyik itt, a különcök és a sorból kilógok városában. – Tudom, hogy egy sereg kérdésre választ vársz. Én is – sóhajtott fel Serenity. – Meg fogjuk kapni. – De hogyan? – Első lépésként újra át kell néznünk Asterley iratszekrényeit – mondta Caleb. – Jessie még nem szállította el őket a házból, ugye? – Nem. Tegnap azt mondta, hogy a fotófelszerelést már elhozta, de az iratszekrények még ott vannak. Nincs hová tennie őket. De mit fogunk keresni a régi iratok között? – Nem tudom. – A ház elé felhajtó autó zajára Caleb az ablak felé pillantott. – Ki a fene lehet ilyen kora reggel? – Fogalmam sincs –, azzal Serenity megfordult és az ajtó felé indult. – Várj! – Caleb dühösen rákiáltott: – Fürdőköpenyben vagy! Serenity végigpillantott magán. – De az isten szerelmére, rendesen föl vagyok öltözve! – Nem, egyáltalán nem. – Azzal kócos feje búbjától papucsba bújtatott lába hegyéig végigmérte a lányt. Jeges tekintete egy pillanatra megolvadt, az önfegyelem átadta helyét a szenvedélynek. – Úgy nézel ki, mint aki most kelt ki az ágyból. Serenityt égette a pillantása, hirtelen elállt a lélegzete. – Érzelmileg nem érint, ugye? – Menj és öltözz föl! – mordult rá Caleb. – Én majd megnézem, ki az. – Oké, oké – felelte gyorsan Serenity, mindkét kezét megadón a levegőbe emelve –, megyek, és felöltözöm. Mindig ilyen vagy reggel? – Csak akkor, ha arra ébredek, hogy valaki zsarolni próbálja az egyik családtagomat, és a hölgynek, akivel az éjszakát töltöttem, megvan az a rossz szokása, hogy fürdőköpenyben megy ajtót nyitni. – Tudod, mi a te bajod, Caleb? – Tudom. Régimódi vagyok, szűk látókörű, unalmas és konvencionális. – Egy ponton tévedsz. Nem vagy unalmas. Sose vagy unalmas. – És mielőtt a férfi válaszolhatott volna, a halion át eltűnt a hálószobában. Behallatszott, amint a kocsifelhajtón becsapódott az autó ajtaja. A látogató abban a pillanatban kopogott a bejárati ajtón, amikor Serenity zöld macskanadrágba és vörös, testhez álló garbóba bújt. Caleb halk, üdvözlő szavaiban volt némi kihívás. – Segíthetek? – Az udvarias fordulat ellenére hangsúlyából szemernyi segítőkészség sem csendült ki. – Ki a fene maga? – kérdezte Lloyd Radburn meghökkenve. Csak ez hiányzott, gondolta Serenity, amint sietősen bekapcsolta derekán kézzel festett, cakkos szegélyű szoknyáját. 104

– Lloyd? Te vagy az? – kiáltott végig a hallon Serenity. – Hát persze, Serenity, drágám – kiáltott vissza Lloyd. – Arra gondoltam, beugrom hozzád, és megnézem, hogy vagy. Szeretném átbeszélni veled a tanulmányom néhány részletét. Miközben Serenity a halion át a nappaliba ment, magában feljajdult. Caleb arcára pillantott, és tudta, hogy a következő néhány percben elég rázós helyzetnek néz elébe. Szembefordult a hívatlan vendéggel. – Szervusz, Lloyd. Micsoda meglepetés! Téged aztán nem vártalak. – Nagyszerű, hogy újra látlak, Serenity, drágám – mosolygott Lloyd lefegyverzően. Serenity visszamosolygott, bár ez a mosoly elég gyászosra sikeredett. Lloyd rém idegesítő tudott lenni, de tartósan nem lehetett rá haragudni. El volt ugyan telve magával, és nagy volt benne a becsvágy, de nem volt sem kegyetlen, sem rosszindulatú. Robusztus báj jellemezte, és ez a nőhallgatóknál hasznára vált. Inkább látszott rámenős külföldi tudósítónak, mint szociológiaprofesszornak. Kekiszínű inge fölött viselt bőrdzsekije elegánsan kopott volt, elsősorban a tervező jóvoltából, nem pedig a folytonos hordástól. Jól illett hozzá bőrbakancsa és mesterségesen kifakított farmerje. Szélfútta stílusban vágott, világosbarna hajának egy tincse hanyag eleganciával sötét szemébe lógott. Szarvasbőrrel kombinált nappakalapját – amit láthatólag a Vadon felfedezésére kreáltak – a rézfogasra akasztotta. – Eszméletlenül jól nézel ki, Serenity, drágaságom! – Azzal se szó se beszéd, hirtelen derekánál megragadva, széles ívben a magasba lendítette. – Tudod, mit? Hiányoztál! – Légy szíves tegyél le, Lloyd. – Szuper, hogy újra látlak, drágám! Hogy van az én tündérkirálynőm ? – Tegye le! – Caleb hangja vágott, mint a beretva. – Jó, jó, mindjárt. – Azzal Lloyd megpróbált egy csókot csempészni Serenity ajka közelébe. Felnevetett, amikor Serenity elkapta a fejét. – Mi, Serenity és én, régi barátok vagyunk. Ugye, drágám? Hónapok óta nem láttuk egymást. – Az isten szerelmére, Lloyd, elég! – Serenity karjával Lloyd vallanak feszült és ellökte magától. – Eressz el, szédülök! Lloyd harsogó nevetésbe tört ki, és újból megpörgette Serenityt a levegőben. Caleb keze azonban ólomsúlyként nehezedett a vállára. – Tegye le azonnal, ha mondom, mert különben kiköpi az összes fogát! Lloyd erre hirtelen letette Serenityt, és haragosan Caleb felé fordult. – Ki ez a pasas, Serenity? Miért gondolja, hogy rendelkezhet veled? Tán a bátyád? – Nem – mondta Caleb nagyon nyugodtan. – Nem vagyok a bátyja. – A tanácsadóm – lépett közbe gyorsan Serenity, és megigazította az egyik kilazult csatot a hajában. – Tanácsadód? – kérdezte meghökkenve Lloyd, és Serenity felé fordult. – Miféle tanácsadód? Serenity méltóságteljesen felemelte az állát. – Az üzleti tanácsadóm. A neve Caleb Ventress. Caleb, ez itt Lloyd Radburn, a Bullingtoni Egyetem tanára. Azt hiszem, már beszéltem róla, amikor a múltkor telefonált. – Igen, említetted. – Caleb úgy méregette Lloydot, mintha meg akarná enni reggelire. Lloyd hitetlenkedő vigyorral nézett Serenityre. – Ejnye-bejnye drágaságom. Kit akarsz te ezzel megetetni? Mi a fenének neked egy üzleti tanácsadó? Csak nem a babszemek számbavételéhez a boltodban? – Ha megbocsátasz, most főzök egy teát. – Van kávéd is? – buggyant ki Lloydból. – Utálom a teát –, azzal követte Serenityt a konyhába. 105

– Sajnos, nincs. Nem iszom kávét. – Ó, hát persze. El is felejtettem. Na jó, akkor iszom teát. – Lloyd kiválasztott egy kisebb széket, megfordította, lovagló ülésben rátelepedett, és karját a faragott székhátra támasztotta. Caleb megállt a konyhaajtóban. – Valójában mit akar itt, Radburn? Lloyd elvigyorodott. – Csak beszélni akarok Serenityvel. Serenity megtöltötte a vízforralót. – Ha arról az őrült ötletedről akarsz velem beszélni, hogy Witt's Endről készítesz szociológiai tanulmányt, legjobb, ha bele se fogsz. Mondtam, hogy nem segítek. – Ugyan már, angyalkám. Adj még egy sanszot? – Lloyd arcáról lehervadt a gondtalan vigyor. – A múltkor a telefonban már megmondtam, milyen fontos ez nekem. Micsoda tanulmányt kerekíthetek belőle! Witt's End az egy kövület. A klasszikus amerikai peremközösség legújabb inkarnációja. – Nem egészen – helyesbített Serenity. – De még mennyire! Sőt, a számomra kiváló kutatási objektum – érvelt tovább Lloyd. – Igazság szerint, nem is értem, hogyan maradhatott fenn ez a városka. Hiszen a normális társadalomba beilleszkedni nem tudók és a kirekesztettek alapították, és azóta is ilyenek lakják. A legkülönbözőbb szektahívőktől az igazolt paranoid pszichopatákig mindenkit megtalálhatsz itt! – A barátaimról és a családomról beszélsz – vetette közbe Serenity. – Kérlek, gondold meg, milyen szavakat használsz! – Ugyan már, drágaságom. Te is tanulmányoztad őket valaha. Jól tudod, hogy miről beszélek. A hely társadalmi dinamikája lenyűgöző. A hat hónappal ezelőtti megfigyeléseim alapján felállítottam egy elméletet. És ezt az elméletet most szembesíteni akarom a valósággal. – Miféle elméletet? – Az elméletem a legendák szerepével kapcsolatos a kisebb közösségekben, különösen a kis peremközösségekben. Azt hiszem, a helyi mítoszok azok az erők, amelyek a társadalmi struktúra lényegét adják, és azt működtetik. Dióhéjban, az elméletem szerint azoknak a közösségeknek, amelyeknek nincsenek helyi mítoszai, a túlélésük érdekében ki kell találniuk néhányat. – Érdekes teória – ismerte el Serenity. – Néha a mítoszok túlságosan világiasnak tűnhetnek föl, különösen a kívülállók számára – folytatta Lloyd. – Sokszor csak a szomszédokkal kapcsolatos pletykák. Például arról, hogy ki kivel fekszik le. A régi időkben a peremközösségek helyi legendáinak zöme a bérgyilkosok, szerencsejátékosok és aranyásók körül forgott. A lényeg az, hogy a közösségnek ilyen vagy olyan formában szüksége van ezekre a mesékre, mert ezek tartják össze. Serenity bólintott. – Értem, mire gondolsz. – Figyelj rám! Később, ígérem, mindent elmondok. Az az igazság, hogy szükség van a segítségedre. Nélküled itt nem tudok terepmunkát végezni. Ha te nem győzöd meg az itt lakókat, hogy működjenek együtt velem, képtelen leszek tisztességes interjúkat csinálni, és értékelhető válaszokat kapni. – Szó sem lehet róla – mondta Serenity. – Márpedig, ezt nem hagyom annyiban – folytatta Lloyd, és hangjából eltűnt minden optimista csengés, és a helyét sötét elszántság vette át. – Megmondtam már a múltkor, milyen fontos nekem ez a dolog. A karrierem miatt. – Válassz egy másik kisvárost – ajánlotta Serenity.

106

– De Serenity, Witt's End egyedülálló. És amennyire az irodalomból kiderül, még senki sem fedezte fel ezt a helyet, a tudományos feltérképezéséről nem is szólva. Caleb felvonta a szemöldökét. – Talán az itt lakók így is akarják. – Nem fogom megzavarni a drága életüket – makacskodott tovább Lloyd. – A fenébe is, eszembe sincs ilyesmi! De – szaknyelven szólva – be kell hogy jussak a társadalmi köreikbe! Amennyire meg tudom ítélni, ez a közösség majdnem úgy működik, mint egy törzs. Ez is adta nekem a helyi legendák fontosságával kapcsolatos ötletet. Serenity gyanakvóan rápillantott. – Valójában miféle helyi legendákat akarsz te elemezni, Lloyd? – kérdezte. – A látomástóval, vagy a tudom-is-én-hogy-hívjákkal kapcsolatosat. – Mi a fenéről beszélsz? – kérdezte elutasítóan Serenity. – Ugyan már, Serenity, ne játszd itt nekem a hülyét. Lloyd vagyok, a régi haverod. Magad beszéltél nekem a hőforrásról, amelyik az egyik környékbeli barlangban fakad – mondta vigyorogva Lloyd. – Lehet, hogy beszéltem róla. Nem titok, hogy a hegységnek ezen a részén akad néhány hőforrás – vetette oda a vállát megvonva Serenity. – De sose használták őket turisztikai célokra, mert nem olyan könnyű megközelíteni őket. – De mégis a helyi legendárium fontos részei – mondta Lloyd nem tágítva a témától. – Sokan állítják, hogy látomásaik voltak ott. – Ez képtelenség – jelentette ki határozottan Serenity. – Senkit sem ismerek, akinek valódi látomása volt a hőforrásoknál. – A fenébe is, én pontosan tudom, hogy valódi látomása nem lehetett senkinek – mondta Lloyd, és a kezével türelmetlenül legyintett. – Ilyesmi persze hogy nem létezik. Az a lényeg, hogy a tavakkal kapcsolatos legenda él, és ez a legenda a helyi társadalmi dinamika igen érdekes alkotóeleme. – A tavak semmilyen hatással nem voltak a társadalmi struktúránkra – jelentette ki Serenity, és a kredencből három bögrét vett elő. – Lloyd, kérlek, jusson már el végre az agyadig, nem segítek neked abban, hogy Witt's Endet a kísérleti terepeddé változtasd! – Később még visszatérünk a dologra – felelte Lloyd könnyedén. Oldalvást Calebre pillantott, és szemöldökét ráncolva rosszallóan kérdezte: – Mondd csak el újra, Serenity, hogy minek neked egy üzleti tanácsadó? Előszörre nem egészen értettem. – Valószínűleg azért, mert el se mondtam – felelte Serenity, miközben ráöntötte a forró vizet a tealevelekre. A fűszerüzletemet csomagküldő-szolgálattá akarom fejleszteni. Ez Witt's Endnek is nagy hasznára válna. Sokan élnek itt, akik remek dolgokat készítenek, de termékeik csak a kézműves vásárokon juthatnak el a vásárlókhoz. Ha a Witt's End Postán üzletem beindul, a katalógusom alapján árulhatják a termékeiket. – És ezt te komolyan gondolod? – kérdezte Lloyd őszintén megrettenve. – Valóban csomagküldő-szolgálattá akarod fejleszteni a fűszerüzleted? Serenity ránézett. – Igen. Ezért fogadtam föl Calebet. Ő a kezdő üzleti vállalkozások specialistája. – Hülyeség, erről szó sem lehet! Ezt nem teheted meg Serenity! – Lloyd a lányra meredt. – És miért nem? – szólalt meg az ajtóból Caleb. – Segítek neki, és én nagyon értem a dolgom. Lloyd felháborodott pillantást vetett rá: – Nem teheti, amíg én nem fejeztem be itt a terepmunkát. Hát nem érti? Ha Serenity nagy változtatásokra készül a közösség gazdasági életében, az jelentősen meg fogja változtatni a jelenlegi társadalmi struktúrát. Az összes alapvető intézmény megváltozik, vagy legalábbis valamilyen formában módosul. Ez elkerülhetetlenül be fog következni. – És akkor mi van? – vetette oda Caleb. – Ezt hívják fejlődésnek. 107

– De én nem akarok itt semmiféle változást, amíg be nem fejeztem a kutatást. – kiáltott fel haragosan Lloyd. – Milyen stádiumban vannak ezek a tervek? – Lassan túl vagyunk a kezdeti tervezésen és a termékértékelésen – válaszolta Caleb elgondolkozva. – Már a címjegyzéket is ellenőriztem. A katalógust a jövő hónapban nyomják. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy jó ütemben haladunk. – Jézusom, ezt azonnal abba kell hagyniuk! – Lloyd felugrott, és Serenityhez fordult. – Mindent tönkreteszel! Serenity kitöltötte a teát, és a konyhapultnak támaszkodott. – Lloyd, jobb lesz, ha tisztázunk valamit. Vannak terveim, és nem szándékozom őket parkolópályára tenni, csak hogy te tanulmányozhasd a szülővárosomat, mint egy rovart! Hetekbe, de az is lehet, hogy hónapokba telik, amíg elvégzed a megfigyeléseidet és megcsinálod az interjúidat. Persze feltéve, ha az itt lakók hajlandók veled együttműködni, amit kétlek. – Meg tudom csinálni, ha segítesz – vetette közbe gyorsan Lloyd. – Rád hallgatnak, Serenity. Te vagy itt mindennek a kulcsa! Erre már hat hónappal ezelőtt rájöttem. Ha megkéred őket, hogy segítsenek, meg fogják tenni. – De Serenity nem fogja őket együttműködésre biztatni – szólalt meg Caleb –, ugye, Serenity? – Nem. Sokkal fontosabb dolgaim vannak. – A csomagküldő-szolgálatod nem lehet fontosabb az én kutatásaimnál! – kiáltotta Lloyd. – A karrierem forog kockán! – Az én terveim sikerén pedig Witt's End anyagi biztonsága és lakóinak jóléte múlik – vágott vissza Serenity. – Keress magadnak másik várost, Lloyd! – Hogyan viselkedhetsz így a barátoddal, Serenity? Serenity haragosan végigmérte: – Ideje, hogy szembenézz a valósággal, Lloyd. Sosem voltunk közeli barátok. Megpróbáltál bevonni a dilinyós kutatásaidba, és amikor rájöttem, mire megy ki a játék, megmondtam, hogy szívódj fel! Most pedig a kutatásaidat kiterjesztenéd az egész szülővárosomra. Ugyanazt mondom most is, mint akkor. Szívódj fel! – A francba! Meg fogom csinálni a dolgot, Serenity! – Remek. Rajta, láss neki. De ne várd, hogy segítsek. – Hát ez hihetetlen. Ezt nem teheted meg velem. Meg fogom találni a módját, hogyan írjam meg azt a tanulmányt. – Azzal Lloyd sarkon fordult, és méltóságteljesen a konyhaajtó felé indult. Caleb udvariasan kitért az útjából, és szenvtelenül nézte, amint Lloyd kalapját a fogasról levéve döngő léptekkel elhagyta a házat. Serenity belekortyolt a teába, és figyelte, amint felzúg az indítómotor. Szeme találkozott Calebével. – Mielőtt Lloyd félbeszakított, azt hiszem, arról volt szó, hogy át kéne néznünk Ambrose iratait, ugye? – Igen. Szerintem ezt kéne csinálni. – Caleb a konyhapulthoz sétált, és felemelte az egyik bögre teát. – Szereméi velem jönni? – El nem mulasztanám semmi kincsért! Mikor? – Ma este. Későn. – És miért nem szólunk Jessie-nek, engedje meg, hogy átnézzük Ambrose holmiját, amikor van rá időnk? – Mert amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik, számomra Jessie és minden Witt's End-i zsarolással gyanúsítható. De ez csak az egyik ok, amiért nem akarok senkit beavatni magánlaksértési terveinkbe. – Van rá más okod is?

108

– Igen. – Caleb hidegen és állhatatosan Serenityre nézett. – Gondold végig a dolgot logikusan, Serenity. Ha valaki arra a következtetésre jut, hogy Asterley nem baleset áldozata, mit gondolsz, ki lesz a fő gyanúsított? Serenity összerezzent. A forró tea a kezére loccsant, és megégette az ujját. – Én? – Bizony. Te. – Ó, istenem! Ez eszembe se jutott. – Neked van indítékod. Asterley meg akarta hiúsítani a terved, hogy a csomagküldőszolgálat révén meggazdagodj. Serenity tágra nyílt szemmel hallgatta. – Ezt senki se hinné el. Egy percig sem. – Semmit nem akarok kockáztatni. Ezért nem mondjuk el senkinek, hogy át akarjuk vizsgálni Asterley papírjait. Serenity lerogyott arra a székre, amiről Lloyd az imént felkelt. Érezte, hogy egész testében reszket. – Ez egy kissé túlmegy a kötelezettségeimen, üzlettársam. – Benne van a pakliban, üzlettársam. – Caleb a konyhapultnak támaszkodott, és a bögrét két kezébe fogta. – Szeretnék valamit kérdezni tőled. – Mit? – Csak azért mondtad Radburnnek, hogy a látomástó legendája képtelenség, mert el akartad venni a kedvét a kutatástól, vagy pedig azért, mert tényleg ez a véleményed? – Ugyan már, ne nevettesd ki magad – válaszolta Serenity –, hát persze hogy képtelenség. Azt hiszed, van olyan normális, értelmes ember, aki bedől ennek a látomásokkal kapcsolatos mesének? Légy észnél!

109

12 SERENITY VÉGÜL ELHATÁROZTA, hogy szóvá teszi a dolgot, amikor Zone kezéből kicsúszott egy tarkababbal teli zsák és tartalma szétpattogott a földön. Ez aznap reggel már a harmadik baleset volt, ami Zone-nal megesett. – Zone, csak nincs valami bajod? – Nincs. – Zone pult mögé lépett, hogy elővegye a seprűt. – Valamiért ma egy kicsit ügyetlen vagyok. – Tényleg? – Tényleg. – Úgy látom, egy kicsit feszült vagy – folytatta Serenity. – Nem vagyok feszült – vágta oda kurtán Zone, ami nem volt rá jellemző. Olyan erővel forgatta a seprűt, hogy az alsó polcról levert egy doboz rozskekszet. A bab minden irányba szertegurult, legtöbbje nem a szemetesedényben landolt. Serenity elgondolkozva méregette Zone-t. Négy hónapja, amióta a Witt's End-i Fűszeresnél dolgozott, Zone még sosem jött ki a sodrából. Valami nagy baj történhetett vele, de a Witt's End-i illem tiltotta, hogy Serenity tovább kérdezősködjék. – Jól van – mondta gyengéden. – Nem akartam kíváncsiskodni. Valószínűleg én vagyok feszült, és a saját hangulatom vetítem rád. Zone felnézett a söprésből, és kutatóan pillantott Serenity arcába. – És te miért vagy feszült? Serenity felemelt egy köteg papírt, és így felelt: – Nincs rá különösebb okom. Csak azon gondolkoztam, mi mindent kell még elintéznem, mielőtt a csomagküldő-szolgálatot beindítom. Éjszaka, titokban végigkutatni Ambrose iratszekrényeit. Reménykedni, hogy a férfi, akit szeretek nem fordul ellenem, amiért a családja miattam másodszor is zsarolási ügybe keveredik. Eltöprengeni rajta, ki gyűlöl engem itt, Witt's Endben azok közül, akiket ismerek és akikben bízom. – Menni fog, Serenity, tudom, hogy menni fog. – Remélem is – Serenity arcán rövid mosoly villant át. – Te jósoltál veszélyt, pusztulást és zűrzavart. – Én. És most is azt jósolok. – Zone mindkét kezével a seprűre támaszkodott, ruhájának narancs- és sáfrányszín ujja úgy lebbent, mint egy egy óriási szárny. Szempillája és szemöldöke éles kontrasztban állt kopaszra beretvált fejével. – De most már nem vagyok bizonyos az okot illetően. Először azt hittem, hogy Calebbel, de most azon tűnődöm, hogy valaki mással vagy valami mással lehet kapcsolatos. – Valami mással? Zone tekintete gondterhelt volt. – Serenity, kérdezhetek valamit? – Persze. – Te mindig itt éltél. Hiszel a látomástóban? Serenity egy pillanatig döbbenten bámult rá, aztán elnevette magát. – Te vagy a második ma reggel, aki ezt kérdezed tőlem. Nem tréfálsz? – Nem. – Hát, ami azt illeti, neked többet kell tudnod a látomásokról, mint nekem – válaszolta könnyedén Serenity. – Én csak egy egyszerű, mindennapi boltos vagyok. Nem nagyon értek az energiaörvényekhez és a látomástavakhoz. 110

– Szóval nem hiszel bennük? – Mondok neked valamit, Zone. Amikor tinédzser voltam, néhány éjszakát a barlangban töltöttem, és reménykedtem, hogy lesz látomásom. De nem lett. Még azt sem tudtam meg, mit kapok majd a születésnapomra. Egy évvel ezelőtt újra megpróbáltam, amikor az egyik barátom, Stewart Bartlett elment a városból. Akkortájt magányosnak éreztem magam, és egy kicsit nyomott volt a hangulatom. – És mi történt? – Olyasmi, amit téves kapcsolásnak mondhatunk. – Láttál valamit? – Elbóbiskoltam és álmodtam valamit – magyarázta Serenity –, de az álomnak nem volt se füle se farka. Rém zűrzavaros volt. De nem volt látomás, csak egy álom. – Biztos vagy benne? – Egészen biztos. – Serenity aggódva nézett a lányra. – Valami baj van, ugye, Zone? Ha beszélni akarsz róla, tudod, hogy megbízhatsz bennem. – Tudom. – Zone ujjai görcsösen markolták a seprűnyelet. – Te mindig nagyon jó voltál hozzám, Serenity. Nem tudom, mi lett volna belőlem, ha nem kapok itt nálad munkát. Négy hónappal ezelőtt úgy éreztem, nincs tovább, vége a tudományomnak. Serenity elmosolyodott. – Ez nem csak veled van így. Te is nagyon fontos vagy nekem. Te vagy az egyetlen Witt's Endben, aki tudja, mi a rendes munkaidő. – Valószínűleg azért, mert mielőtt Witt's Endbe jöttem, éveken át kötött munkaidőben dolgoztam. Serenity a Zone orrában lévő fémkarikára pillantott. – Nehezen tudlak elképzelni egy konvencionális munkahelyen. – A tervező grafika nem kifejezetten konvencionális munka. De azért hozzá kell tennem, hogy akkoriban nem hordtam karikát az orromban. És kosztümben jártam, nem ilyen ruhákban. És volt egy tőzsdeügynök vőlegényem. – Egy tőzsdeügynök? El sem tudlak képzelni egy tőzsdeügynökkel! És aztán mi történt? – Egy szép napon rájöttem, hogy boldogtalan vagyok. Keresni kezdtem valami mást. A saját személyes utamat a megvilágosodáshoz. Ez vezetett ide, Witt's Endbe. – Ezért hálás vagyok. – Én is. – Zone újra söpörni kezdte a szétgurult babszemeket. – Boldog voltam itt. És biztonságban éreztem magam. – Biztonságban? – Egészen a múlt hétig – suttogta Zone. Arca hirtelen eltorzult, s kitört belőle a sírás. Elejtette a seprűt, és könnyei fátyolán át kétségbeesve nézett Serenityre. – Zone! – Serenity kiszaladt a pult mögül, végigsietett a polcsorok között, és szorosan magához ölelte a lányt. – Nagyon félek, Serenity – szólalt meg Zone hosszú, sáfrányszín ruhaujjával a szemét törölgetve. – Fogalmam sincs, megbolondultam-e, vagy pedig tényleg itt van? – De kiről beszélsz? – A volt vőlegényemről. – Zone válla megrázkódott Serenity karja közt. – Láttam a múlt éjjel. Legalábbis azt hiszem, hogy láttam. A házam előtt állt, és az ablakon át rám bámult. – És mi történt? – Felsikoltottam és behúztam a függönyt. Aztán végigszaladtam a házon, és minden zárat ellenőriztem. De semmi sem történt. Senki nem kopogott az ajtón. Nem csörrent meg a telefon. Úgy éreztem magam, mint aki megbolondult, de az egész éjszakát kezemben egy Los Angelesben vásárolt pisztollyal a beépített szekrényben töltöttem. – Te jó Isten! Ez szörnyű! Hívnod kellett volna valakit. 111

– Tudom, hogy hülyén hangzik, de csak hajnalban mertem kijönni a szekrényből. Ma reggel úgy éreztem, az egészet csak képzeltem. Rákényszerítettem magam, hogy kimenjek. Kint semmi jele nem volt annak, hogy ott járt. Az alatt az ablak alatt, ahol láttam, egyetlen lábnyom sem volt. – Múlt éjszaka esett az eső – emlékeztette Serenity. – Tudom. De aztán eltöprengtem, hátha az egész csak egy szörnyű látomás volt. Hiszen olyan óvatos voltam, amikor eljöttem. Honnan is tudhatta meg, hogy hol vagyok? – Kicsoda? – Royce Kincaid. Rettenetesen féltem tőle. Pedig mindenki azt hitte, remek fogás. Mindenki a tökéletes férfit látta benne. Jóképű, sikeres, intelligens és jó modorú. Tökéletes. Túlságosan is az. Royce egy szörnyeteg, Serenity. – Bántott téged? Zone bólintott, és újra megtörölte a szemét. – Nem sokkal azután kezdődött, hogy összeköltöztem vele, és egyre rosszabb lett. Sehová nem engedett el egyedül, csak a munkába. Folyton azzal vádolt, hogy más férfiakkal van kapcsolatom. Dührohamot kapott, ha valamelyik barátommal elmentem bevásárolni. Engem senki sem látogathatott meg. Sem a családomat, sem mást nem hívhattam segítségül. – És akkor mit csináltál? – Egy nap összepakoltam, és sikerült megmenekülnöm. Visszamentem a régi lakásomba. Megjelent és megfenyegetett, hogy megöl. Hittem neki, ezért futottam tovább. – Zone felszárította a könnyeit. – Majdnem egy évig szakadatlanul menekültem. És amikor Witt's Endre rátaláltam, azt hittem, rendbe jön minden. – De tegnap éjjel újra megláttad. – Azt hittem, ő az – válaszolta Zone elfúló hangon. – De most már nem vagyok benne olyan biztos. Másodszor fordul elő. – Mikor volt az első? – Azon az éjszakán, amikor Ambrose meghalt. Éppen meditáltam az ablaknál, hagytam, hogy a köd magával ragadjon, hogy egy legyek vele. Azon az éjszakán sűrű köd volt. – Emlékszem. – Úgy rémlett, egyszer csak fényt láttam felvillanni a ködben. És aztán esküdni mertem volna, hogy egy férfi sziluettjét látom a házam előtti fák között. Azt mondogattam magamban, hogy ez nem lehet Royce, de tudtam, hogy Blade sem. Hasonló alak volt, de nem volt olyan magas. – Láttad az arcát? – Nem. Nehéz, kapucnis kabátba burkolózott. Mielőtt eldönthettem volna, hogy csak képzelődés-e, vagy valóság, a fény eltűnt, és a férfi is. – A fény egy a ködben visszatükröződő elemlámpa fénye is lehetett – mondta Serenity, és közben kellemetlen borzongás járta át. – Miért nem szóltál másnap? – Mert nem tudtam, hogy valóban láttam vagy csak képzeltem a dolgot – válaszolta Zone, ismét a könnyeit törölgetve. – Transzban voltam. Azt hittem, hogy csak a képzeletem szabadult el. Ariadne néhány hete elvitt, és megmutatta a látomástavakat. Figyelmeztetett, hogy az ember néha nem azt látja bennük, amit látni szeretne. – Volt látomásod a barlangban? Zone megrázta a fejét. – Nem. Valamiért meg sem próbálkoztam vele. De ma reggel eltöprengtem, vajon a tavak energiája a barlangon kívül is érvényesülhet? – Azt hiszem, tudom, mire gondolsz – mondta csendesen Serenity. – Azon töprengsz, vajon a barlang keltette víziót láttad-e tegnap este, ugye? – Lehet, hogy a hőforrásból eredő energia az egész környékre hatással van – tette hozzá reménykedve Zone. – Lehet, hogy a barlangon kívül is támadhatnak vízióink. 112

– Még senki se mondta, hogy a barlangon kívül lett volna látomása – jelentette ki kategorikusan Serenity. – Én pedig roppant szkeptikus vagyok a barlangbeli víziókkal kapcsolatban. – Igen? – Tökéletesen. Ez a tavakkal kapcsolatos képtelenség csak egy régi legenda a Witt's End alapítása körüli időkből. Az „alapító atyák” iránt érzett minden tiszteletem ellenére gyanítom, hogy alkalmilag nemcsak dohányt, hanem valami más füvet is szívtak ott, a barlangban. – Ha nem volt látomás, akkor már csak két lehetséges magyarázat van – folytatta Zone vékony, fásult hangon. – Az első, hogy lassan megbolondulok. A második, hogy valóban Royce-ot láttam. – A harmadik lehetőség pedig az, hogy túl élénk a fantáziád. Ez pedig egy grafikusnál teljesen rendjén való – válaszolta Serenity. – Bárcsak tudnám, mi történik velem! – Egy dolog biztos. Ma éjszaka nem maradhatsz egyedül, mert kész idegroncs lesz belőled. – Serenity már éppen azon volt, hogy meghívja magához Zone-t, amikor eszébe jutott mit tervez Caleb aznap éjszakára. És egy vendégnek nehéz lenne megmagyarázni, miért tűnik el a háziasszony órákra otthonról éjnek idején. – Hadd gondolkozzak egy kicsit. – Van pisztolyom – suttogta Zone –, minden rendben lesz. – A pisztolynál jobb valakinek a társasága – vélekedett Serenity, amikor az ajtó felett megszólalt a csengő. Serenity a nyíló ajtóra pillantott. – Serenity! – kiáltotta Ariadne. – Hol vagy? – A harmadik sorban. Keksz és szárított gyümölcs –, azzal Serenity előlépett, egyik karjával még mindig védelmezőén átölelve Zone vállát. – Örülök, hogy látlak, Ariadne. Zone-nak segítségre van szüksége. – Állok elébe. – válaszolta Ariadne földanya-mosolyával. – Mi a baj? AZON AZ ÉJSZAKÁN, fél tizenkettőkor Caleb elgondolkodott, vajon helyes-e, hogy magával viszi Serenityt az Ambrose iratait átkutató expedícióra. Egész nap ezen meditált, de most, ahogy közeledett az indulás ideje, egyre jobban felerősödött benne a kétely. Logikusan végiggondolta a dolgot reggel óta százszor is, és úgy látta, nincs komoly kockázat. Nem volt sok esélye, hogy bárki is meglátja kettőjüket, amint Ambrose házába lépnek, vagy amikor távoznak onnan. Ráadásul visszatért a köd, és jótékony takaróként elrejti majd őket a kíváncsi szemek elől. Jótékony takaró? Kíváncsi szemek? Átkutatni egy halott papírjait? Hogy a fenébe kerülök én ebbe az egészbe, tűnődött Caleb? Ez ideig még sose keveredett ilyesmibe. De tenyérnyi fűszerüzleteknek sem adott még pénzügyi tanácsot. Forró kádfürdőt se vett, és nem éjszakázott még barlangban. Látomása se volt még, amint egy hőforrás gőzölgő vizébe bámult. És sose szeretkezett olyan nővel, aki egy zsarolási ügy célpontja. Az utóbbi időben egész élete a feje tetejére állt. Maga sem értette, hogy történt, de valami azt súgta neki, hogy túl késő száznyolcvan fokos fordulatot venni, és megfordítani a dolgok folyását. Ráadásul egy csepp kedve sem volt hozzá, hogy a régi életét folytassa. Witt's Endben a dolgok néha ugyan kicsit furán alakultak, de egészében véve jól érezte magát itt. Úgy érezte, a helyén van.

113

Caleb az elemlámpáért nyúlt, amit Serenity háza bejárati ajtaja melletti polcon tartott. Véletlenül megpillantotta képmását a tükörben. Automatikusan félrenézett, azután megállt. Egészen tisztán látta magát a tükörben. Élesen és tisztán. – Caleb! – szólt Serenity a nappaliba lépve, miközben begombolta rojtozott és gyöngyökkel kivarrt dzsekijét –, készen vagyok. – Vörös hajára húzva a kapucnit megkérdezte: – Nálad van az elemlámpa? – Nálam. – A lányra nézett, és biztos volt benne, hogy számára már – a régi énjéhez – nincs visszaút. – Vágjunk bele. Kinyitotta az ajtót és látta, ahogy a hideg köd kavarog a bejárathoz vezető lépcsőn. – Még nem olyan vészes – jegyezte meg Serenity, ahogy kilépett mögötte az ajtón. – De azt hiszem, egyre rosszabb lesz. Jobb, ha sietünk. – Ha egy mód van rá, nem akarom használni az elemlámpát – mondta Caleb, és bezárta az ajtót. – Nem lesz rá szükség. Elég erősen világít a hold. Mellesleg itt élek, mióta az eszemet tudom. Witt's Endben bekötött szemmel is bárhová odatalálnék. – Remek, hogy legalább egyikünk tudja az utat – suttogta Caleb, és gallérját fölhajtva lesietett Serenity után a lépcsőn. Maga se tudta miért, de ez az éjszaka egy sok évvel ezelőtti, gyerekkori éjszakájára emlékeztette. Az emlék megdöbbentő élességgel idéződött fel benne. Tizenegy éves volt. Nagyapja ébresztette azzal, hogy az egyik kanca megellik, és lehet, hogy lesznek komplikációk. Caleb kiugrott az ágyból, farmert és meleg pólót húzott, és követte nagyapját a hideg, ködös éjszakába. A kanca valóban nagyon megkínlódott. Caleb félt, hogy ő is és a csikó is odavesznek. De szó szerint végrehajtotta Roland higgadt, pontos utasításait, és nagyapjával ketten megmentették a kanca és a csikó életét. Most, amikor Serenity mellett lépkedett a ködben, újra átélte, amit akkor, azon az éjszakán nagyapja mellett érzett, amikor együtt figyelték, ahogy a kis csikó remegő lábain felállni próbál. Újra átélte a nagy megkönnyebbülést, de leginkább arra a számára ritka élményre emlékezett, hogy valami közösét élt át a nagyapjával. Az a ritka pillanat volt, amikor Roland meg volt vele elégedve. Rámosolygott, és nagy, kidolgozott kezével végigsimított Caleb haján. – Hát ez megvolna, fiam. Milyen nevet adsz neki? – Legyen Szélcsillag. – Jó. Legyen Szélcsillag – egyezett bele Roland. – Remek mén lesz belőle. Jó vérből való. A legjobból. Amint Serenity csendesen megszólalt mellette, Caleb félresöpörte a régi emléket: – Eszembe jutott valami. Jessie azt mondta, bezárta Ambrose házát, és a bullingtoni ingatlanügynöknél van a kulcs. Hogyan fogunk bejutni? – Nem hiszem, hogy nagyon nehéz lesz. Itt Witt's Endben senki sem törődik túl sokat a biztonsággal. Eddig még egyetlen tisztességes zárat vagy bejárati ajtót sem láttam. Legrosszabb esetben fel kell feszítenünk egy ablakot. Serenity furcsálkodva nézett rá. – Úgy beszélsz, mintha már nagy gyakorlatod lenne benne. – Az ugyan nincs, de roppant tanulékony vagyok. – És a helyzet komolysága ellenére Calebet az izgalom felvillanyozó érzése töltötte el. Kalandban lesz részem. Magában elmosolyodott. – Caleb! Valami baj van?

114

– Feltehetően. De eszemben sincs aggódni miatta. – Ha ezen túl leszünk, szeretkezünk majd Serenityvel, gondolta. Az adrenalintól a vér sebesebben száguldott az ereiben. – És mit csinálunk, ha semmi használhatót nem találunk Ambrose iratai között? A kérdés azonnal kijózanította. – Fogalmam sincs. Amint átnéztük Ambrose papírjait, beszélek Franklinnel. Meg kell tudnom, hogyan lépett vele kapcsolatba a zsaroló, és hogyan intézték el a pénzügyeket. Lehet, hogy ezekből is kiderül valami. – Még most sem tudom elhinni, hogy a dologba egy Witt's End-i keveredett bele. – Márpedig én azt hiszem, a zsaroló csakis idevalósi lehet – mondta Caleb –, és azok után, amit Zone bajairól meséltél, be kell látnod, milyen keveset tudsz a barátaidról és szomszédaidról. – Azt hiszem, igazad van – mondta Serenity, és jobban a fejére húzta a kapucnit –, de a többieket jóval régebben ismerem, mint Zone-t. Ő csak nemrégen jött ide. – Csak azért, mert valakit régen ismersz, nem mondhatod, hogy a titkait is ismered. – Igaz. – Serenity elhallgatott. Tíz perc múlva Asterley házának sötét tömbje kirajzolódott az egyre sűrűsödő ködben. A fák úgy álltak körülötte, mint kísértetek egy nyitott sír körül. Caleb majdnem hangosan felkiáltott. A franc esne belém! Túl élénk a fantáziám! Sose hagyta, hogy a fantáziája elragadja, kivéve, ha üzletről volt szó. Az üzleten kívül a képzelet nagyon veszélyes, mert az érzelem táplálja. – Ha csak ránézek is, borsódzik a hátam – suttogta Serenity, miközben szemügyre vette a házat. – Amikor ide jövök, mindig eszembe jut, hogyan találtam rá Ambrose holttestére az alagsori lépcső alján. – Megértem. Az effajta emléket nehéz elfelejteni. Caleb előrement a hátsó veranda felé. Fölment a lépcsőn, és lenyomta az ajtókilincset. Zárva volt. – Zárva van? – kérdezte Serenity halkan. – Igen. – Caleb elindult a verandán a legközelebbi ablak felé. Erősen benyomta, és érezte, hogy enged. – Úgy látszik, Jessie nem ellenőrizte az ablakokat, amikor lezárta a házat. – Lehet, hogy elfelejtette. – De az is lehet, hogy a zár elromlott – szólt Caleb, és belökte az ablakot. Dohszag csapta meg az orrát. – Szörnyen állott itt a levegő! – Várható volt, hogy az lesz – mondta Serenity, és óvatosan körbejártatta tekintetét, amikor Caleb belépett a sötét konyhába. – Oké, most te jössz – szólt Caleb, és kinyújtotta kezét, hogy segítsen neki. Serenity átmászott az ablakpárkányon, és bekémlelt a sötétbe. – Semmit sem látok. – Ki kell tapogatnunk az utat az alagsori lépcsőig. Amíg benn vagyunk a házban, nem akarom az elemlámpát használni. Még észreveszi valaki. – Azt hiszem, erre kell mennünk. – Serenity néhány bizonytalan lépést tett a vak sötétbe. Caleb, mielőtt Serenity után indult, végigfutott az ujjával az ablak peremén. – Igazam volt, a zár el van törve. – Valószínűleg már évek óta. Ambrose sose volt egy ezermester. Jaj! – Mi baj? – Beleütköztem az alagsori ajtóba. Még jó, hogy be volt csukva. – Te jó isten. Vigyázz! Nehogy nekem fejjel leess a lépcsőn! – Ne aggódj! Mehetünk. Az öreg kilincs nyikorgásából Caleb rájött, hogy Serenitynek sikerült kinyitnia az ajtót. A zaj irányába indult. Szeme lassan hozzászokott a vak sötéthez, az alagsori bejáratnál kivehető volt Serenity alakja. – Ha jól emlékszem, baloldalt van egy korlát. 115

– Tudom. Már megtaláltam. Caleb is rátalált a korlátra, és lelépett az első lépcsőfokra. Felnyúlt, hogy becsukja az ajtót. Aztán megtalálta a villanykapcsolót, és felkattintotta. A csupasz villanykörtéből áradó fény halványan bevilágította a helyiséget. – Így már sokkal jobb! – lélegzett fel Serenity Caleb előtt a lépcsőn, és megindult lefelé. Caleb követte. – Azt mondtad ugye, hogy dátumok szerint rendezte az iratokat, és a dátumokon belül pedig nevek szerint? Akkor kezdjük az utóbbi évekkel, és haladjunk visszafelé. – És mit keresünk? – Nem tudom. Bármi szokatlant. Bármit, ami nem szabályos – felelte Caleb, és kihúzta az első fiókot. SERENITY KEZDETBEN, amikor belefogtak, nagyon lelkes volt, de fél óra múlva és három fiók átkutatása után a reményei szertefoszlóban voltak. Épp a közepén tartott egy P jelzésű iratrendezőnek, és még semmi szokatlanra nem bukkant. – Hihetetlen! – szólalt meg Caleb, ahogy kinyitott egy T-V jelzésű fiókot. – Kezd megváltozni a véleményem Asterleyről. Nemcsak szuper fotós volt, hanem remekül is adminisztrált. Tudod, milyen ritka a tisztességes adattárolás? Nem is tudom, hány vállalkozást láttam bajba keveredni a hanyag adatkezelés miatt. Serenity egy pillanatra megmerevedett. – Mit mondtál? – kérdezte. – Azt, hogy Asterley nagy rendet tartott az iratai közt. – Caleb figyelmesen elmélyedt az előtte lévő nyitott dossziéban. – Nem erre gondoltam – felelte Serenity olyan mámorosan boldog hangulatban, hogy hirtelen elfelejtette, melyik dossziénál is tart. Caleb Ambrose-tól csak azokat a fotókat láthatta, amiket róla csinált. – Hogy értetted, hogy Ambrose szuper fotós? Caleb nem nézett fel az aktákból, szisztematikusan tovább olvasta őket, és úgy felelt: – Azokból a fotókból ítélve, amiket rólad csinált… A francba. – Mi történt? Mit találtál? – Serenity áthajolt a válla fölött. – Ezzel a fiókkal kellett volna kezdenem. Csak túlságosan nyilvánvalónak látszott. Serenity a Caleb kezében tartott dossziéra meredt. A dosszién ez állt: Ventress. – Jézus! – Ventress nem túl gyakori név, ugye? – Nem. – Caleb kivette a dossziét a többi közül, és kinyitotta. Egyetlen irat volt benne. Rámeredt. – Az istenit! – kiáltott fel. – Ez egy eladásról szóló nyugta – suttogta Serenity. – Egy fényképsorozatról Franklin Ventressnek. Ötezer dollárért. – Te jó ég! – Serenity a nyakát nyújtogatta, hogy jobban lásson. – És mi a dátum? – Október huszadika. – Caleb ránézett, a szeme könyörtelen volt. – Csak néhány nappal azelőtti, hogy az irodámba jöttél a szerződést aláírni és elmenőben könnyedén megjegyezted, hogy valaki zsarolni próbál. – Egy cseppet sem voltam könnyed – szólt védekezően Serenity. – Csak akkor még nem hittem, hogy ekkora ügy kerekedik belőle. Honnan is tudhattam volna, hogy úgy kiborít a dolog! – Ne kezdjük újra! – szögezte le Caleb, és becsukta a dossziét. – Gyere! Menjünk innen! – Azzal betolta a fiókot, és a lépcső felé indult. – Egyetértek – szólt Serenity, ő is visszatolta a saját fiókját, és Caleb után sietett. A lépcső tetején Caleb leoltotta a villanyt, és az alagsor újra sötétbe borult. Kinyitotta az ajtót, és kituszkolta Serenityt a sötét konyhába.

116

Serenity tapogatózva elérte a nyitott ablakot. Amint odaért, Caleb keze a derekára kulcsolódott, fölemelte és ráültette az ablakpárkányra. Serenity átvetette a lábát, és leugrott a tornácra. Haját félresöpörte a szeméből, és fejére húzta a kapucnit, amíg Caleb átmászott az ablakon és kabátjába csúsztatta a dossziét. – Menjünk – szólalt meg Caleb, és megfogta a lány kezét. Serenityt nem kellett biztatni. Lesiettek a lépcsőn a hold megvilágította ködbe. – Semmit nem értek az egészből – jelentette ki Serenity. – Miért van itt egy a nagybátyádnak szóló, húszadikai dátummal kiállított nyugta, amikor azt hiszem, azt mondta neked, hogy tegnapelőtt kapta meg a fotókat. – Azt. – A szó vágott, mint a borotva. – Azt mondta. – De először engem zsaroltak meg – folytatta Serenity. Nem tudott világosan gondolkodni, mert Caleb gyorsabbra fogta a lépést, és alig kapott levegőt. – Én huszonharmadikán reggel a szállodában kaptam meg a fotók másolatát a fenyegetéssel együtt. Ha Franklin már megvette a fotókat Ambrose-tól, akkor vajon ki küldte nekem a másolatokat? – Jó kérdés. Majd ezt is megkérdezem Franklintól. – Gondolod, hogy végig nála voltak? De miért? Hisz ennek semmi értelme, Caleb. – Én pedig azt hiszem, hogy igenis van – válaszolta nyersen a férfi. – Ne rejtélyeskedj! – zsémbelt Serenity. – Te nem vagy Sherlock Holmes, és én sem vagyok dr. Watson. Várom a választ! – Én is. De, biztosíthatlak, meg fogom szerezni! Serenity hirtelen ráébredt, hogy Calebet majd' szétveti a düh. Haragját annál fenyegetőbbnek érezte, minél inkább igyekezett a férfi uralkodni rajta. Sose látta ilyennek, még azon a napon se, amikor elmondta neki, hogy aktfotókkal zsarolják. – Ó, Caleb, beszélnünk kell a dologról, mielőtt valami meggondolatlanságot csinálsz! – Majd később! – Persze. Majd ha hazaértünk. Főzök egy teát, leülünk, és alaposan átbeszéljük az egészet, mielőtt felveszed a kagylót és felhívod a nagybátyádat. Caleb válaszra se méltatta. Serenity megpróbálta kifürkészni az arckifejezését, de hiába. Éppen azon járt az esze, hogyan csillapíthatná le a férfit, amikor közvetlenül előtte, egy sötét, baljóslatú árnyék bontakozott ki a ködből. Halkan felsikoltott, és mindketten hirtelen megálltak. Blade lépett elő a fák közül, sarkában a kutyáival. –Mintha titeket hallottalak volna – szólalt meg olyan halkan, hogy alig lehetett érteni a szavait. – Csak egy kis esti sétára jöttünk ki – magyarázta nyugodtan Caleb –, és maga? – Baj van, Ventress – mondta Blade –, segítene nekem? – Baj? – kérdezte Serenity, hangját Blade példájára automatikusan halkra fogva. – Miféle baj? Blade ránézett. – Fogalmam sincs, milyen közel lehet. Talán jobb lesz, ha először téged viszünk haza és utána eredünk a nyomába. – Kinek a nyomába? – kérdezősködött izgatottan suttogva Serenity. – Ha a dolog a nagy invázióval áll kapcsolatban, javaslom, hogy az ellentámadást halasszuk holnapra. Ma már túl késő van. – Nincs sok időnk, Blade – szólalt meg türelmetlenül Caleb –, miről van szó? – Megerősítettem az őrjáratot Zone háza körül – mondta Blade. – Hallottam, hogy olyan ideges, hogy az éjszakát Ariadnénál tölti. Most jövök az utolsó ellenőrző körutamról. Valaki az ablakon át betört hozzá. Feldúlta a házat. – Ó, istenem – suttogta Serenity. – Tehát mégis őt látta. Ezek szerint utána jött. 117

– Kicsoda? – érdeklődött Caleb. – Az a férfi, akiről ma reggel beszélt. Az exvőlegénye, Royce Kincaid. Elmondta, hogy rettenetesen fél tőle. Miatta jött Witt's Endbe. Ma azt mondta, attól tart, őt látta az ablakánál tegnap éjjel. Persze, azzal próbálta nyugtatni magát, hogy csak képzelte az egészet, de annyira ideges volt, hogy Ariadne meghívta, töltse nála az éjszakát. – A fenébe – szitkozódott Caleb –, egyik baj a másik után. – Azzal karon fogta Serenityt, és elindult. –Előbb kísérjük haza Serenityt, Blade. És aztán mehetünk Zone-hoz. – Rendben, – válaszolta Blade, azzal megfordult és előrement. Styx és Charon nesztelenül követték, ma éjjel kifejezetten professzionális rendőrkutyák módjára viselkedtek. – Veletek megyek Zone-hoz – jelentette ki Serenity. – Nem. Szó se lehet róla – felelte Caleb. – Azt akarom, hogy biztonságban légy. Van úgyis épp elég aggódnivalóm. – A betörőre gondolsz? – Nem, hanem arra, hogy az éjszaka hátralévő részét egy állig felfegyverzett őrült társaságában a ködben bóklászva kell eltöltenem. – Már mondtam magának, hogy nem vagyok őrült – magyarázta Blade, egy csepp harag nélkül. – Tudom. Csak elfelejtettem. Serenity már messziről meglátta a lámpa fényét a tornácon. – Mégis inkább veled mennék, Caleb – kérte. – Jobb, ha hazamész, fogod a telefont és felhívod Ariadnét és Zone-t. Figyelmezteted őket, legyenek résen. Gondosan zárják be az összes ajtót és ablakot. – Jó. – Serenity azonnal belátta, hogy a javaslat ésszerű. – Zone-nak van fegyvere. – Mondd meg neki, hogy Ariadnéval együtt barikádozza el magát az egyik szobában. Legyen nála a fegyver. Mondd meg, hogy addig maradjanak ott, amíg valamelyikünk nem jelzi, hogy a veszély elmúlt. Mondd meg, hogy semmiért és senkinek ne nyissanak ajtót. Utána pedig hívj fel mindenkit a városban, hogy legyenek ébren és álljanak készenlétben. – Értem. – Nagyszerű. – Caleb megállt a tornácra vezető lépcső alján. Magához húzta Serenityt és sietve megcsókolta. Odaadta neki az Ambrose-tól elhozott dossziét. – Menj – mondta. Serenity felsietett a lépcsőn. Caleb, Blade és a kutyák megvárták, amíg belép a házba és bezárja az ajtót. Lehúzta a fejéről a kapucnit, és átvágott a nappalin a telefonhoz. A keze már a kagylón volt, amikor – a semmiből – egyszer csak selyemsál tekeredett a nyaka köré. A következő pillanatban valaki úgy megszorította, hogy egyetlen hang sem jött ki a torkán, és alig kapott levegőt. – Egy szót se, te kurva! Egyetlen szót se! Különben meghalsz!

118

13 Egy szörnyű pillanatra majdnem eluralkodott rajta a pánik. Keze lehanyatlott a telefonkagylóról. Érezte, hogy a selyemsál megszorul a nyakán, mint egy hurok, de ez még csak fenyegetés volt. Még kap levegőt, még tud nyelni. Legalább. – Ki maga és mit akar? – suttogta. – Semmi közöd hozzá – válaszolta a betörő. Hangja reszelős volt. Szaggatottan beszélt. – Hol van? – Fogalmam sincs kiről beszél – válaszolta Serenity, és az önvédelmi órákon tanultakra gondolt. Olyan intenzíven idézte föl tanára szavait, mintha most mellette állna. Először minden a fejedben megy végbe. Ha hagyod, hogy eluralkodjék rajtad a félelem és a pánik, mindennek vége. Neked is. Át kell lépned egy másik valóságba, ahol tisztán tudsz gondolkodni. Láss hozzá! – Marion – válaszolta a férfi, és hangja elmélyült a dühtől. – Hol van? Ma éjszaka eljött az idő, hogy megtanítsam rá, sosem hagyhat el engem. Hol van? – Nem ismerek senkit, akit Marionnak hívnak – felelte Serenity kezét a nyakára szorítva. – Most valami más nevet használ. Zone-t vagy valami ilyesmit. És ne mondd, hogy nem tudod, hol van. Követtem. Neked dolgozik. A múlt éjjel hagytam, hogy meglásson. Tudtam, hogy ettől halálra ijed. Azt kell hinnie, hogy lassan becsavarodik. – Maga, ugye, Royce Kincaid? – Szóval beszélt rólam? – A férfi hangja elégedetten csengett. – Igen. Elmondta, hogy maga elmebeteg. – Nem vagyok elmebeteg, az isten verjen meg – sziszegte Kincaid. – Csak teszem, amit kell. Az ő hibája, ő tett ilyenné. – Tényleg? Ekkora hatalma van maga felett? És maga ilyen gyenge? – Fogd be a szád! – sziszegte a foga közt Kincaid – Fogd be! Nem vagyok gyenge, a francba. Mindjárt bebizonyítom! – Zone nincs itt. – Tudom, te ringyó. Már átkutattam a házat. Az ő házából ide jöttem. Azt hittem, te bújtatod. Hol van? – Nem tudom. – Serenitynek sikerült a selyemsál alatt kitapintania a nyakláncát. Érezte, ahogy a griffmadár-függő a bőrének feszül. – Neked tudnod kell, hol van. Egy ilyen kisvárosban mindenki tud mindenről. Mondd meg, hol van, különben kiszorítom belőled a lelket! – És Kincaid szorosabbra húzta a nyakán a kendőt. Át kell lépned egy másik valóságba, ahol tisztán tudsz gondolkodni. – Várjon csak, ehhez az egészhez nekem semmi közöm. Ez a kettőjük dolga. – Hát persze hogy a kettőnké. Nem is kellett volna beavatkoznod! – Figyeljen rám, ha megígéri, hogy azonnal eltűnik innen, elmondom, hol rejtőzik Zone. – Hát hol? – Kincaid egy kicsit szorosabbra húzta a kendőt Serenity torkán. – Van itt egy ösvény – mondta Serenity levegő után kapkodva. – A házam mögött indul, és az erdőn át visz fölfelé. Nem tévesztheti el, ha használja a zseblámpát. Mindig csak fölfelé menjen. Ott fönt van egy különleges hely. Egy biztonságos hely. – Marion számára nincs biztonságos hely! – kiáltotta diadalmasan a férfi. – De számodra sincs, te kurva. Te segítettél neki, ugye? Te beszélted rá, hogy rejtőzzön el, ugye? – Engedjen el – szólalt meg Serenity. A griffmadaras függő a kezében volt.

119

– Eszemben sincs, te, ringyó. Előbb még megtanítalak egyre-másra. – Azzal a sál végét még jobban megcsavarta. Ilyen helyzetben csak egy esélyed van. Használd ki okosan! Ne légy szívbajos! A szemét támadd! Még ha nem sikerül, pár pillanatra akkor is kizökkentheted! Serenity megrántotta a függőt. A finom lánc elszakadt, a függő a kezében maradt. Gyorsan hátralépett, és nekiütközött Kincaidnek. A férfi meglepetésében felmordult. Mielőtt magához térhetett volna, Serenity gyorsan hátranyúlt és a fémfüggővel az arcába vágott. Erezte, amint a griff egyik éles szárnya felsérti a férfi bőrét. Teljes erőből tovább karistolta a férfi arcát. Kincaid a fájdalomtól és a dühtől felkiáltott. Selyemkendőt tartó keze egy pillanatra elernyedt, amint megpróbálta elkapni a fejét a támadás elől. Serenity csak erre várt. Gyorsan megfordult, és jobb cipője sarkával a férfi bal térdkalácsába rúgott. Kincaid felkiáltott, és egyensúlyát vesztve, hátrazuhant. Serenitynek eszében sem volt, hogy megvárja, vajon tényleg sikerült-e a pasast kivonni a forgalomból. Most nem szúrhatod el a dolgot. Az első adandó alkalommal menekülj! Serenity rohant az ajtó felé. Hallotta, hogy a háta mögött egy halom könyv az asztalról a földre zuhant, ahogy Kincaid megpróbált lábra állni. – Az isten verjen meg te, szemét kurva. Megöllek. És megölöm őt is. Serenitynek sikerült kinyitnia a bejárati ajtót. – Caleb! – sikoltotta. Átrohant a verandán, le a lépcsőn, ki a ködbe. – Blade! Itt van! Tudatában volt, hogy Kincaid nem követi, de csak rohant, ahogy erejéből telt. Egyenest bele a ködbe. – Caleb! Hol vagy? Siess, kérlek, siess! A kutyák találtak rá először. A sötéttől és a ködtől vakon Serenity Styxbe botlott. Nem vette észre, hogy épp előtte megy. Elesett. Styx fölötte állt, és nyalogatni kezdte az arcát. Charon is odajött, és látható kutyaaggodalommal szemlélte. – Serenity! – kiáltotta vadul Caleb. Fénysugár hatolt át a ködön. – Hol a fenébe vagy? – Itt. – Azzal gyengéden arrébb tolta a kutyákat, és felállt. Egész testében reszketett. – Nincs semmi bajod? – Caleb gyorsan igyekezett feléje a ködben. A holdfény és a zseblámpa kettős tükröződésében olyan volt, mint egy arctalan kísértet. Serenity előrerohant, és a karjába vetette magát. – Annyira megijedtem – suttogta a kabátjába rejtve a fejét. – Még soha életemben nem féltem ennyire. – Mi történt? – kérdezte Caleb és karjával védelmezőn átölelte. – Ott volt, bent a házban, és rám várt. – Kincaid? – Igen. Caleb karja szorosabban fonódott köré. – A disznó. – Meg akart ölni. Egy sállal szorította a nyakam. – Jézusom! – hördült föl Caleb. – De kirohantam. – Serenity olyan hirtelen emelte föl a fejét, hogy beleütközött Caleb állába. – Meg kell találnunk. Nem tudtam értesíteni Zone-t és Ariadnét. Meg kell találnunk! – Megtaláljuk. – Caleb hangja újból hidegen csengett. – Hol van Blade? – Serenity aggodalmasan pillantott körbe. – Itt. – Blade sötét alakja megjelent két fa között. – Hallottam, amit mondtál. Szóval a behatoló a te házadba ment? Ciki. Gondolhattuk volna. Nem esett bajod? Serenity ráébredt, hogy ujjai még mindig szorosan markolják a griffmadár-függőt. A madárszárnyak a tenyerébe mélyedtek. – Hátulról meg akart fojtani. Az arcába karmoltam a 120

függővel. Amikor egy pillanatra elengedett, térdkalácson rúgtam. Elesett, én meg elrohantam. – Ez az! Remekül csináltad! – kiáltott fel Blade büszkén és elégedetten. – Tudtam, hogy képes vagy rá. – Honnan a fenéből tanultál meg így küzdeni? –kérdezte Caleb. – Én tanítottam meg rá – mondta Blade. Caleb ránézett: – Maga? – Én. – Hálás vagyok magának. – Nekem ugyan ne legyen – válaszolta Blade. – Serenity családjának legyen hálás. Közösen neveltük fel. Mindannyian megtanítottuk valamire. – Azt hiszem, ezt később is megvitathatjuk – szakította félbe Serenity. – Nem tudom, hogy Kincaid még a házban van-e. Azt se tudom, van-e fegyvere. Nem láttam ugyan nála fegyvert, de ez semmit sem jelent. – Nem, tényleg nem – helyeselt Blade. – Először is meg kell néznünk, ott van-e még a házban. Kihúzott az övéből egy kis pisztolyt, s Calebre pillantott. – Már előbb is akartam kérdezni, hogy tud-e bánni vele. – Igen – felelte Caleb a pisztolyra nézve, és átvette Blade-től a fegyvert. Serenitynek hirtelen eszébe jutott az érmekkel teli üvegvitrin a Ventress-házban. Voltak ott olyanok is, amelyeket lövészeti bajnokságon szerzett Caleb. Félelem szorította össze a szívét. – Kérlek, Caleb, én nem tudom… – Gyerünk – szólt Blade, és intett a kutyáknak. Charon és Styx teljes figyelemmel csüngtek a gazdájukon. Blade kikapcsolta az elemlámpát és – a kutyáitól közrefogva – halkan elindult a fák között. Caleb is lekapcsolta az elemlámpáját és a kabátzsebébe csúsztatta. Kesztyűs kezével megérintette Serenity arcát. Ábrázatáról a sötétben semmit sem lehetett leolvasni, de a hangja meglepően nyugodt volt. –Kövess minket, de maradj hátra, míg kiderítjük, hogy mi a helyzet. Serenity bólintott, aztán rájött, hogy ezt a férfi a sötétben valószínűleg nem látja, ezért hozzátette: – Oké, Caleb, csak ígérd meg, hogy óvatosak lesztek. Kincaid nem egészen komplett. – Akár hiszed, akár nem, erre már magam is rájöttem. Serenity követte Calebet és Blade-et a tisztás széléig, ami a házához vezető kocsifelhajtót jelezte. A tornácon égő villanykörte fényében látta, hogy a bejárati ajtó még mindig nyitva van, úgy, ahogy ő hagyta. Blade jelt adott a kutyáknak. Styx és Charon, mint gyilkos árnyak, nesztelenül lépkedtek előre a ködben. Serenity visszafogta a lélegzetét, amint az állatok felmentek a lépcsőn, be a házba. Néhány percig csönd volt. Azután Styx megjelent az ajtóban, és közvetlenül mögötte Charon. A kutyák lejöttek a lépcsőn, a kocsibehajtón át, a fák közt rájuk váró Blade-hez ügettek. – Úgy látszik, tiszta a levegő – szólalt meg Blade. – Elhúzott a disznó. – De nem ezen az úton, mert azt a kutyák észrevették volna – mondta Caleb –, hanem a hátsó ajtón. – A barlangokhoz – suttogta Serenity. Blade és Caleb összenézett. Utána mindketten kérdőn pillantottak a lányra. – Miért ment volna a barlangokhoz? – érdeklődött Blade.

121

Serenity zsebre dugta a kezét. – Mert azt mondtam neki, hogy Zone ott rejtőzködik. Lehet, hogy elhitte. Az a pasas nem normális. – Ha azon az ösvényen ment föl – mondta Blade –, sarokba kell szorítanunk. Ugyanis nincs más út lefelé, mint amin fölment. Hacsak át nem mászik egy sziklán. Nézzünk utána, Ventress. – Serenitynek velünk kell jönnie – jelentette ki Caleb –, még egyszer nem hagyom egyedül a házban. – Rendben – felelte Blade, és ránézett a kutyáira, akik figyelmesen várták a parancsát. Nagyon csendesen mondott nekik valamit. A kutyák újból közrefogták, és Blade-del együtt körbejárták a házat. – Nem örülök neki, de nincs más megoldás – súgta Caleb Serenitynek. – Maradj Blade és köztem. – Légy nyugodt, nem csörtetek előre és nem fogom a hőst játszani – Ígérte Serenity. – Mára már annyi izgalomban volt részem, hogy egy életre elég. – Neked is, nekem is. Mindkettőnknek. Csak a kezem közé kerüljön az a disznó, én… Blade hangja úszott feléjük a sötétből. – Csendesen! Caleb elhallgatott, de Serenity érezte, mennyire reszket a dühtől. A ház fénye megmutatta Blade-nek, honnan indul az ösvény, és a ködön átszűrődő holdfény világította az utat a kis társaságnak az erdőbe. Libasorban másztak fölfelé az ösvényen. A kutyák haladtak elöl. A bennük lévő feszültség nagyobb volt, mint a köd. Serenity úgy érezte, az éjszakában elszabadultak az ellenséges erők. A ködön átderengő holdfény az ismerős erdő atmoszféráját idegenné és természetellenessé változtatta. A legkisebb éjszakai neszre is összerázkódott. Csak az nyugtatta meg, hogy a kutyák azonnal jeleznék Kincaid jelenlétét. Az ösvény tetején Blade váratlanul fölemelte kezét. Mivel Serenity csak a lába elé nézett, nehogy elvétse az utat, nem vette észre, hogy Blade megállt. Nekiment. Caleb megfogta a karját, hogy el ne veszítse az egyensúlyát. Serenity látta, hogy mindketten, Blade is Caleb is a kutyákat figyelik. Charon és Styx mereven és feszült csendben álltak, néhány lábnyira a barlang bejáratától. Messze távol, a barlang mélyén egy zseblámpa fénye táncolt a sziklás falon. – Az isten verjen meg, Marion, gyere elő! – visszhangzott Kincaid hangja vadul a barlangban. – Nem rejtőzhetsz el előlem. Megöllek, amiért elhagytál. Meg kell öljelek, te ringyó! Blade Caleb füléhez hajolt, és olyan halkan mondott neki valamit, hogy Serenity nem értette. Csak azt látta, hogy Caleb bólint, majd csinál valamit a kezében tartott pisztollyal. Halk kattanást hallott. Serenity keze remegett az aggodalomtól, amikor megérintette Caleb karját. Ránézett és a szemével figyelmeztette, hogy legyen óvatos. A férfi szórakozottan megveregette a kezét és egy sziklás kiugróra mutatott. Nyilván azt akarta, hogy amögé rejtőzzön el. Vonakodva bár, de Serenity teljesítette a néma utasítást. Blade újabb jelet adott a kutyáknak. Charon és Styx védelmezőn mellé telepedtek, a két férfi pedig eltűnt a ködben. Serenity ráébredt, hogy az izgalomtól alig kap levegőt. A zsebébe nyúlt, és megkereste a griffmadarat, ami megmentette az életét. A szülei ajándéka. Erősen megmarkolta, és azt mondogatta magában, hogy Caleb és Blade épségben vissza fog térni. KINCAID ELEMLÁMPÁJÁNAK FÉNYE a barlang faláról visszaverődve ide-oda ugrált a mennyezeten és a padlón. Kívülről olyan volt, mintha odabenn valaki egy különös, őrült fényjátékot rendezne.

122

– Ezért megöllek, Marion, te utolsó kurva! – Kincaid hangja egyre magasabb és áthatóbb lett. A hang egy szakadék láthatatlan szélén lebegett, érződött, hogy a tulajdonosa nem ura többé. – Megöllek, és ha veled végeztem, megkeresem, azt, aki segített neked. Ő sem menekülhet előlem! Majd én megmutatom, hogy nem vagyok gyenge! Caleben, amint Kincaid átkozódását hallgatta, kísérteties érzés lett úrrá. Érezte, hogy meglegyinti a gonosz. Mélyen meggörnyedve araszolt előre a bejárat bal oldalán, és megvárta, amíg Blade a jobb oldalon ugyanoda ért. – Kár, hogy nem használhatjuk a kutyákat, hogy eltereljük a figyelmét – szólalt meg Blade. – Sötétben is rátalálnának. De nem jönnek be a barlangba. – A világítással kicsit megzavarhatnánk – ajánlotta Caleb. – A kapcsoló itt kinn van, a bejáratnál, ugye? – Igen. Kapcsolja fel. Meglátjuk, mi lesz. Caleb rátalált a fémdobozra, és felkattintotta a villanyt. A barlang egyik belső fala mentén, a villanykörték sora halvány fénnyel árasztotta a terem belsejét. – Mi ez? – üvöltötte Kincaid döbbenten. – Akárki vagy is, tűnj el innét! – Lövés dördült. Úgy szólt, mint egy figyelmeztetés, amint gellert kapott a sziklafalon. – Ehhez semmi közöd! Csak Marionra és rám tartozik. – Tegye le a fegyvert, és jöjjön elő – utasította Caleb. – Nem, még nem végeztem vele. Menj az utamból, különben téged is megöllek! Mindannyiótokat megölöm, kezdve azzal a ringyóval, aki ide fölküldött. Hazudott mi? Csak trükk volt az egész! – A pasi úgy viselkedik, mint aki meg van húzatva. Nem mintha ebből az esetből meg lehetne ítélni, gondolta magában Caleb. A diagnózis nyilvánvaló volt. – Azt hiszem, hiába próbáljuk kicsalogatni onnan – jegyezte meg. – Nincs sok értelme. Valaha ismertem egy fickót, aki pont ilyen volt, mint ő. Valószínűleg meg kell ölnünk – jelentette ki tárgyszerűen Blade. – A pasas nem menekülhet el. A barlang olyan, mint egy csapda. Egyikünk ott tarthatja, míg a másik értesíti a seriffet. A zsaruk biztosan meg tudják oldani a kérdést. Rá tudják venni, hogy jöjjön elő. – Csak az a baj, hogy lehet, hogy a seriff is benne van a dologban. – Blade, most nem alkalmas az idő, hogy a konspiráció teóriát elővegyük. – Ez nem teória. Ez tény. Bármibe lefogadom, hogyha Kincaidot átadjuk a seriffnek, egy héten belül szabadlábon lesz. Kincaid valószínűleg az egyik legjobb ügynökük. Az őrült viselkedésnél nincs jobb álca. Fogadok, hogy évekig dolgozott rajta. – Az istenért, a fickó nem piskóta! Gyilkosságot kísérelt meg! Nem engedhetik szabadon egy hét múlva! Újabb lövés dördült a barlang belsejében. Blade megvonta a vállát. – Lehet, hogy rendeznek majd egy show-t, és néhány hónapra beutalják egy elmeosztályra. Addig ott tartják, amíg a kedélyek megnyugszanak. Aztán közlik, hogy meggyógyult. Szabadon engedik. Persze az első dolga lesz, hogy Serenity és Zone után eredjen. – A fenébe! – suttogta Caleb –, maga, barátom, súlyosan paranoiás, de azt hiszem, igaza van. – Mondtam már, hogy ismertem egy ilyen fickót. Az ilyen minden áron bosszút akar állni. Addig jár majd vissza, amíg nem sikerül neki, vagy amíg meg nem állítják. Lehet, hogy őrült ötlet, hogy Kincaid egy titokzatos összeesküvés ügynöke, de a forgatókönyv többi része, amelyet Blade felvázolt, valószínűleg helyes. És Caleb tudta ezt.

123

De tudhatta bárki, aki rendszeresen olvas újságot. Amíg Kincaid él, Serenity és Zone veszélyben van. Kincaid fegyvere újból eldördült, és hatalmas visszhangot vert a barlangban. – Be ne gyere! – üvöltötte Kincaid. – Ez csak Marionra és rám tartozik. Hogy a fenébe keveredtem én ebbe az egészbe?, morfondírozott magában Caleb. – Az elemlámpa fénye most nem mozog. Megállapodott a bal oldali falon. Valószínűleg letette, amikor felgyújtottuk a villanyt. Készen áll? – kérdezte Blade Calebhez fordulva. – Teljesen – válaszolta Caleb, és megpróbált visszaemlékezni, hogyan készült arra a lövészeti bajnokságra, amin egy halom érmet nyert. Nagyapja szavai olyan világosan idéződtek fel benne, mintha csak mellette állt volna az öregúr. Ürítsd ki az agyadat, hogy jól tudj koncentrálni. Húzd meg a ravaszt. Az esélyeid reálisak, az a másik azért van itt, hogy megöljön, tehát elsőre kell jól csinálnod. Végül is önvédelemből teszem, gondolta Caleb, amikor újabb lövés dördült a barlang belsejében. Kincaid mindent el fog követni, hogy megölje őt és Blade-et. És ha a disznó megmenekül, Zone és Serenity után veti magát. Meg kell állítani! – Ha valóban letette valahová az elemlámpát, pánikba esik, ha hirtelen kialszik a villany – vélekedett Caleb –, hiszen nem lát majd semmit. – Jó ötlet. Kapcsolja le. Caleb lekattintotta a villanyt, és a barlang sötétbe borult. Kincaid, ahogy sötét lett, dühében élesen felkiáltott. – Hallom, ahogy keresi az elemlámpát – szólalt meg Blade. – Addig kell elkapni, amíg ezzel van elfoglalva. Caleb ujja már a villanykapcsolón volt. Felgyújtotta. A körték sápadt fényében a bejárat felé rohant, és látta, ahogy Blade sötét tömege követi. Kincaid vad, eszeveszetten dühös kiáltása rázta meg a levegőt, amint Caleb elérte a belső teremhez vezető nyílást. A halvány fényben jól kivehette Kincaid alakját. Ott imbolygott a legnagyobb tó nedves és síkos peremén. Vadul hadonászott, minden erejével azon volt, hogy visszanyerje egyensúlyát a csúszós talajon. Amikor Caleb meglátta, akkor újra felordított, és fejjel a vízbe zuhant. Esés közben a feje is és a fegyvere is a sziklának ütődött. A barlangban hirtelen halálos csend lett. Blade leeresztette fegyverét, és Calebre nézett. – Nem valószínű, hogy egyhamar újra feljön, ugye? – Nem – azzal Caleb is lassan leeresztette a fegyverét, és a tó felé indult. – Az biztos. Amikor a víz széléhez ért, kényszerítette magát, hogy belenézzen. A tó fenekéről Kincaid nézett vissza rá, világtalan szeme tágra nyitva, szája hangtalan kiáltásra mozdult. A halott fejéből sötét csíkban folyt a vér a forrás kristálytiszta vizébe. Az elemlámpa a holttest mellett hevert. – Amikor felgyújtottuk a villanyt valószínűleg pánikba esett, és megpróbálta elérni – találgatta Blade. – Úgy történhetett, ahogy maga megjósolta. – Azt hiszem, ideje, hogy értesítsük a seriffet. – Jobb ötletem van. Ássunk gödröt, zuttyantsuk bele, takarjuk be földdel. Tudok egy jó helyet, ahol a kutya se talál rá. – Witt's Endben nem fogunk holttesteket elásni – jelentette ki Caleb. – Nem tesz jót az üzletnek. Ráadásul sosem olyan egyszerű a dolog, ahogy képzelik. Érdeklődni fognak utána. Jobb, ha az ügyet most elintézzük. Blade kétkedve pillantott rá – Hát, nem 'tom. Semmi kedvem, hívni a hatóságokat. 124

– Majd én elintézem – válaszolta fáradtan Caleb. – Ehhez értek. A barlang bejárata felől halk neszre lett figyelmes, odanézett. Serenity állt ott, szeméből aggodalom sugárzott. Caleb most úgy érezte, a hatóságok kérdéseire válaszolni csekély ár azért, hogy Kincaid soha többé nem fenyegeti Serenityt. – Egyikőtöknek sem történt baja? – kérdezte Serenity. – A helyzet urai vagyunk – jelentette ki Blade. Ma este már másodszor, Serenity egyenest Caleb karjába vetette magát. Pontosan oda, ahol a helye van, gondolta magában Caleb. – EGY HÉT ALATT KÉT HIRTELEN haláleset egy ilyen kis helyen, mint Witt's End, nem szokatlan egy kicsit? –vélekedett Banner serif két órával a történtek után. – Pokoli egybeesése a körülményeknek – ismerte el Caleb, és közben figyelte, amint Kincaid testét beemelik a mentőautóba. – Kiderítettük, hogy Kincaid ellen egy éve elfogató parancs van érvényben – magyarázta Banner, egy jól megtermett férfi, akinek a szájából sose fogyott ki a rágógumi. Álla ritmikusan föl-le járt, amíg a mentősök becsukták a mentőkocsi ajtaját. – Úgy látszik, fütyült rá. – Így van. Majdnem megölte Serenity Makepeace-t. – Kedves hölgy. Mindig megállok a boltjánál, ha átmegyek Witt's Enden. – Banner módszeresen tovább rágott. – Neki van a legjobb müzlije, amit valaha is kóstoltam. Maga a barátja? – Igen. – De maga nem olyan, mint a többi itteni, ugye? – Üzleti tanácsadó vagyok, Serenityvel egy új vállalkozáson dolgozunk. – Aha. – Banner egy darabig csendben rágott tovább. – Nem egészen értem, hogy került Kincaid ide föl, a barlangba. – Serenity azt mondta neki, hogy Marion itt rejtőzködik. Elhitte. Kincaid őrült volt. – És maga és Blade itt csapdába csalták? – Így van. Ahogy mondtam, az volt a tervünk, hogy itt tartjuk, amíg egyikünk értesíti önt. De Kincaid megcsúszott és a tóba esett. – Igen. Ezt mind leírtam –, azzal Banner kipukkasztotta a rágót, és a jegyzettömbjére ütött. – Minden világos. Caleb szeme a mentőautó lámpáinak fényében találkozott Bannerével. – Minden kérdésére válaszoltam? – Úgy látom. Kincaid fütyült az elfogató parancsra, hogy megtalálja volt menyasszonyát. Fegyver volt nála, és már megtámadta Ms. Makepeace-t. Felment a barlangba a hölgy után, akit Marionnak hívott. Nem ismerte a helyet, megcsúszott és elesett. Az egyik tóban egy sziklába verte a fejét. Vége a történetnek. – Igen, körülbelül így történt. Ha később még a segítségére lehetek, csak hívjon bátran. – Úgy lesz. – Banner egy új rágót bontott ki a csomagolásból. – De azt hiszem, magam is elboldogulok vele. Tudja, ismerem Kincaid fajtáját. – Efelől nincs kétségem. Hiszen ez a munkája. – Undorító fajta. – Egyetértek – helyeselt Caleb. – Sajnos nincs igazán jó módszer, amivel el lehetne bánni velük. – Banner a homlokát ráncolva betette a rágógumit a szájába. – Mindenki látja, hogy nem normálisak, de addig nem lehet őket rács mögé juttatni, amíg meg nem ölnek valakit. – Ez nagyon frusztrálhatja a bűnüldöző hatóságokat. 125

– Szörnyen frusztrálja – válaszolta Banner kezét revolvere markolatán nyugtatva, és újra rágni kezdett. – De Kincaiddel most nem ez a helyzet. A probléma megoldódott, nem? – Remélem – felelte Caleb. – De mennyire – bólintott hűvösen és elégedetten Banner. – Így is túl sok a gondom. Jó, hogy legalább eggyel kevesebb. – Azzal még néhány utasítást adott a mentősöknek, és kiment a barlangból. Serenity kilépett a hírre összegyűlt Witt's Endiek kis csoportjából. Megállt Caleb mellett, amíg a mentőautó megindult a serif kocsija mögött a Bullingtonba vezető hegyi úton lefelé. – Minden rendben? – kérdezte. Caleb átölelte és magához húzta. – Asszonyom, a helyzet urai vagyunk. De élnék a lehetőséggel, hogy tájékoztassam, az efféle tanácsadás nem tartozik a szokásos profilomba. Nagyra értékelném, ha a jövőben elkerülné a hasonló helyzeteket. – Elkerülöm, ha te is azt teszed. – válaszolta Serenity, és arcát a férfi kabátjába temetve szorosan hozzásimult. – Ó, istenem, Caleb, olyan rettenetesen megijedtem, amikor meghallottam a lövéseket a barlangban! – Nem jobban, mint én, amikor meghallottam, hogy Kincaid kis híján megfojtott. A miatt a sál miatt még lidérces álmaim lesznek a jövőben. – Nekem is. – Serenity kinyitotta szorosra zárt ujjait, és a tenyerében tartott griffmadárra pillantott. – Volt már olyan érzésed, hogy talán mégis csak lehet valami Quinton elméletében az egymást metsző síkokról? Caleb átpillantott az utca másik oldalára, ahol Zone állt, szorosan Blade mellett. A lány arcát a férfi vállához szorította. A Witt's End-i Fűszeres előtt álló lámpa fényében látni lehetett, hogy a keze az egyik rottweiler fején nyugodott. – Ma este éreztem így először – válaszolta Caleb. SERENITY GYÖNGYFÜGGÖNYÖS ágyában a másik oldalára fordult. Az apró üveggyöngyök halk koccanással egymásnak ütődtek a sötétben. Caleb lába megnyugtatóan az övére csúszott. – Nem tudsz aludni? – kérdezte. – Pár perce felébredtem – szólalt meg Serenity –, és elgondolkodtam azon, amit Kincaid mondott, miközben a kendőt a torkomra szorította. Caleb védelmezőén még szorosabban átölelte. – Ne gondolj rá többé! Serenity szomorúan elmosolyodott. – Nem tudok nem gondolni rá. – Meghalt, Serenity. Többé nem bánthat. – Tudom. Hála neked és Blade-nek. – Azzal Serenity közelebb húzódott hozzá, befészkelte magát izmos karjai közé, mintha a férfi testének melegében remélne biztonságot. Megcsókolta a vállát. – De valamit mondott, ami nem megy ki a fejemből! – Micsodát? – Azt mondta, szándékosan hagyta, hogy Zone tegnap este meglássa. Terrorizálni akarta, mielőtt ma este megöli. – A szemét állat! – Az. De Zone mesélte, Ambrose halálának éjszakáján a ködben ugyancsak látni vélte Kincaidet. És ez nyugtalanít. – Lehet, hogy egész terrorhadjáratot dolgozott ki – vélekedett Caleb –, a pasas őrült volt, Serenity. – Tudom, de a saját belső logikája vezette. Tudta, kicsoda Zone, tudta, hol él, és tudta, mik a tervei vele. Örömét lelte benne, hogy ezt nekem részletesen elmondja. De nem említette, hogy többször is megjelent volna az ablakánál. 126

– Lehet, hogy nem jött rá, hogy Zone látta őt az előbbi alkalommal – magyarázta Caleb. – Lehet, hogy csak szaglászott, felderítette a terepet, ahogy Blade mondaná, mielőtt ölni indult. – Lehet. – Nem hangzott valami meggyőzően. – Az nyugtalanít, hogy Zone homlokzati ablakából a fákon keresztül csak alig lehet látni Ambrose hátsó verandáját. Zone azt mondta, Ambrose halálának éjszakáján az ablaknál ült és meditált. És mintha látott volna valakit a ködben. – Mindenki állítja, hogy azon az éjszakán nagyon sűrű volt a köd. Lehet, hogy egy szarvast látott, vagy Blade-et a szokásos őrjáratán. – Zone csak egy futó pillanatig látta, aztán akárki volt is, lekapcsolta az elemlámpáját és elnyelte a köd. Nem látta jól, de azt hitte, Kincaid. – Sose fogjuk biztosan megtudni ki volt – felelte Caleb. Serenity az arcába nézett. – És mi van, ha se Blade, se egy szarvas, se Kincaid nem volt, hanem valaki más, aki Ambrose házához igyekezett? Caleb halkan felkiáltott, és közelebb húzta magához a lányt. – Szóval ez jár a fejedben! Túl élénk a fantáziád! Épp hogy találkoztál egy gyilkossal, máris mindenütt és mindenkiben gyilkost látsz? – Komolyan beszélek, Caleb. – Én is. – Azzal a hátára gördítette Serenityt, és felhúzta a hálóingét. – Caleb! – Lássuk, hogy sikerül-e elterelnem a gondolataidat! – Caleb egyik keze a lány csípőjére csúszott, szája az övére tapadt. Serenity karját a férfi nyaka köré fonta. Igaza van, gondolta. Ma éjjel másra kell gondolnia. Mint mindig, Caleb most is fején találta a szöget.

127

14 AZ ERJEDŐ GABONA ÁTHATÓ aromája betöltötte a könyvesbolt mögötti apró sörfőzdét. Caleb érdeklődve figyelte, amint Quinton ellenőrizte az erjesztőkádakat. Egy újabb Állott Löttyszállítmány készen állt a palackozásra. – Ez az én különleges téli söröm – magyarázta Quinton, és merően figyelt egy skálát. – Csak egyszer csinálom évente, ezzel ünnepelem meg a téli napforduló beköszöntét. – Értem – mondta Caleb. – Ebben a stádiumban nagyon szemmel kell tartanom a dolgot – folytatta Quinton, és kicsit igazított az egyik műszeren. – A jó időzítés és a pontosság a sörfőzés alapja, éppúgy, mint a matematikában. A sörerjedésben különböző kozmikus vektorok egymásra hatását látom. A sörben a pusztulás, a változás és a teremtés erői szimbolikus mértékben tükröződnek, és így az emberi agy számára is felbecsülhetők és megérthetők. – Erre iszom – szólalt meg Caleb, és egyik kezével a falnak támaszkodott. Vállára akasztotta a kabátját és az órájára pillantott. – Ha már az időről beszélünk, elmondaná, miért hívott ide, Priestly? Feltételezem, hogy nem a sörről és a kozmikus erőkről akart velem beszélni. – Miért siet ennyire? Tán készül valahová? – Ami azt illeti, igen. Quinton felvonta a szemöldökét. – Elhagyja a várost? – Egy kis időre. – Serenity magával megy? – Nem – válaszolta Caleb. – Nem jön velem. – De nemsokára visszajön, ugye? – Még ma este. Miért? – Csak eltűnődtem. – Quinton megnyugodott és tovább szöszmötölt a sörrel. – Hát, akkor rendben van. – Örülök, hogy helyesli. De mit akart tőlem? – Két dolgot. – Quinton a szeleppel babrált. – Először is köszönöm, amit tegnap éjjel tett. – Arra gondol, amit Blade-del tettünk, ugye? De valójában semmit se csináltunk. Csak szerencsénk volt. Kincaid megcsúszott és a tóba zuhant. Quinton kajánul elvigyorodott. – Aha. Pont a tóba zuhant. – Ez az igazság. – Hé! – Quinton feltartotta a tenyerét. – Bármit is mondanak mindketten, ami történt, megtörtént. Sem én, sem a városból senki nem fogja a helyességét vitatni. – Örömmel hallom, mivel amit mondtunk, az az igazság. Kincaid az elemlámpáját kereste, megcsúszott és elesett. A mi nagy szerencsénkre és az ő balszerencséjére. – Sose tudjuk meg, hogy számára ez mi volt. Lehet, hogy egymással ütköző mértani síkok áldozata lett. – Ez is egy logikus magyarázat – válaszolta Caleb. – De én nem arról beszélek, hogyan halt meg Kincaid, bármilyen fontos esemény ez mindannyiunk számára. Én a következményeiről beszélek. Caleb szemöldöke magasba szaladt. – A következményeiről? – Arról, ahogy a dolgot Banner seriffel elintézte és az egyebekről. – Csak válaszoltam néhány kérdésére.

128

– Sokkal többet tett. – Quinton egyik kezét az egyik apró, rozsdamentes acélszelepen nyugtatta, és a szakállát simogatta. – Ha Blade belekeveredik, a dologból könnyen lehetett volna zűr. Nem nagyon tud bánni a hivatalos hatósági emberekkel. – Nekem is ez volt a benyomásom. – Már a gondolatától is megdermedek, mi lett volna, ha Blade magyarázza el a tegnap este történteket Banner seriffnek. Caleb elképzelte, hogyan reagált volna Banner Blade komplikált összeesküvésteóriájára. Akaratlanul is elvigyorodott. – Én is. Izgalmas lett volna. – Óriási bajt hozott volna mindenkire – mormolta Quinton. – Még a rengeteg ügyintézés, ami a nyomában járt volna, az lett volna a legkisebb baj. De lehet, hogy további kihallgatások miatt őrizetbe vették volna, vagy megfigyelésre bedugják egy elmegyógyintézetbe. Blade egyik helyzettel sem tudott volna megbirkózni. – Nem – Caleb egyetértett Quintonnal –, valószínűleg nem tudott volna. – Szóval azt akarom mondani, hogy köszönöm, hogy megmentette Serenityt és Zone-t, és köszönöm, hogy Blade-et távol tartotta a bajtól. – Quinton foga kivillant a szakállából. – Maga nem is olyan rossz üzleti tanácsadó. – Ez mind benne van a szolgáltatásban. – A második napirendi pontom – folytatta Quinton –, a politikát érinti. – Én nem foglalkozom politikával. – Én sem. Mégis a politika életünk megkerülhetetlen része. – Sose jutott eszembe, hogy a politikának vannak kozmikus vonatkozásai is – jegyezte meg Caleb. – Vannak. Ilyenek a változás erői. És a változás Witt's Endbe is bekopogtat. Egy város olyan, mint egy csillag. Bizonyos hőmérsékleten izzik, vagy elpusztul. Ez a város haldoklott, beismerem, lassan ugyan, de haldoklott, amikor Serenity három éve megnyitotta a fűszerüzletét. – Ez volt a változás kezdete? – Inkább azt mondanám, hogy ez megállította a pusztulás folyamatát – mondta Quinton. – A dolgok most újra előretartanak. Serenity postai megrendelésen alapuló csomagküldőszolgálata nyomán valódi gazdasági élet alakulhat ki. – Witt's End ragyogó csillaga újra fényesebben ragyog majd – vetette közbe Caleb. – És a változásokat nem lehet megállítani. Az a legtöbb, amit tehetünk, hogy úgy irányítsuk, senki ne mehessen tönkre bele. – És mi köze ehhez a politikának? – érdeklődött Caleb. – A politika annak a művészete, ahogyan kezeli a világegyetem a változásokat. A városnak szüksége van valakire, aki úgy intézi a dolgokat, mint maga tegnap este. – Vagyis tud bánni a hatóságokkal. – Például. Azt hiszem, egyre többször fordul majd elő, hogy mi, Witt's End-iek rákényszerülünk, hogy érintkezzünk a külvilággal. Például több lesz a turista, különösen nyáron. Azután jönnek majd az egészségügyi kormányzattól, és ellenőrzik a konyhákat, ahol a katalógusba szánt étel készül. Lesznek problémák a közlekedéssel, a szeméttárolással, a biztonsággal. – Quinton, nagyon sietek. Rátérne a lényegre? Quinton ránézett. – Az a lényeg, hogy itt nem Blade az egyetlen, aki nehezen boldogul a külvilággal. Legtöbbünk hasonló gondokkal küszködik. Hiszen épp ezért jöttünk ide. Egyszóval ma reggel mindannyian szavaztunk. – Szavaztak? – bámult rá Caleb.

129

– Reggel mindannyian összejöttünk Ariadne kávézójában, és átbeszéltük a dolgot. És megválasztottuk magát Witt's End első polgármesterének. SERENITY A SZOKOTT helyére ült az ablak mellett Ariadne Napfény kávézójában, és kitöltötte a teát, amit Ariadne az imént készített. Zone az asztal túloldalán foglalt helyet. Innen mindketten szemmel tarthatták a Witt's End-i Fűszeres bejáratát. Még csak tíz óra volt, és senki sem jött a boltba. Serenity úgy érezte, hogy feltétlenül beszélnie kell Zonenal. – Az mindenképpen maradandó tapasztalat – szólalt meg Serenity üdvözlésül felemelve bögréjét – hogy többé, amíg élek, nem kötök sálat a nyakamba. – Annyira sajnálom, ami történt – mondta Zone már körülbelül századszor. – Azért jöttem ide, hogy elrejtőzzem. Soha eszembe se jutott, hogy az én bajommal mást is veszélybe sodrok. Annyira bánt. – Hagyd már abba, hogy magadat okold érte! Nem a te hibád. Végül is elmúlt, és minden jóra fordult. – Blade-nek és Calebnek köszönhetjük. – Zone megrázkódott. – Rágondolni sem merek, mi történhetett volna, ha nem ismered az önvédelmi technikákat. – Ne gyötörd magad tovább azzal, hogy mi lett volna ha… – szakította félbe élénken Serenity. – Valami fontosat akarok kérdezni tőled. – Mit? – Most, hogy végleg megszabadultál Kincaidtől, mihez kezdesz? – Hogyhogy mihez kezdek? – Visszamész Californiába? Zone zavartnak látszott. – Miért mennék vissza? – Azért, mert azt mondtad, azért jöttél Witt's Endbe, hogy elrejtőzzél Kincaid elől. Most, hogy már nincs ki elől rejtőznöd, elgondolkodtam, vajon mik a terveid. – Nem gondoltam rá, hogy elmegyek innen – válaszolta Zone habozva –, Witt's Endben otthon érzem magam. – Azt akarod mondani, hogy esetleg nem lesz rám szükséged a boltban? Tudom, hogy csak azért kaptam tőled munkát, mert megsajnáltál. Ha arról van szó, hogy nem tudod megadni ugyanazt a fizetést, beérem kevesebbel is. – Menj már! – Witt's Endben olcsó az élet. Kevesebből is ki fogok jönni. – Ugyan már, ne nevettesd ki magad! Eszemben sincs, hogy megszabaduljak tőled. Rajtad kívül senki nem lenne képes egy üzletet mindennap időben kinyitni – nevette el magát Serenity. – Már a gondolatától is pánikba esem, hogy esetleg elmész, és új segítséget kell felfogadnom! Zone reszkető szájjal elmosolyodott. – Nem tervezem, hogy elmegyek innen. – Ez nagy megkönnyebbülés számomra! És eszembe sincs csökkenteni a béred. Ha az az én drága és nagymenő üzleti tanácsadóm csak feleannyira okos, mint mondja, nemsokára emelhetem is a béred. – A te drága és nagymenő tanácsadód és üzlettársad – szólt közbe szárazon Caleb – még annál is okosabb, mint mondja. – És éppoly üdítően szerény – vágott vissza Serenity, és a széken megfordulva észrevette, hogy Caleb közvetlenül mögötte áll. A férfi frissen kifényesített cipője nyugtalanította. – Készülsz valahová? – Igen. Serenity gyomrát kellemetlenül összeszorította valami. – Hová? – Azért jöttem, hogy elmondjam. 130

Serenity rábámult. – De ugye nemsokára visszajössz? – Még ma este. A lány lassan, megkönnyebbülten kiengedte az izgalmában visszatartott levegőt, és remélte, sikerül ragyogó mosolyt varázsolnia az arcára. – Egy pillanatig azt hittem, úgy határoztál, hogy Witt's End túl kemény hely egy felkapott üzleti tanácsadó számára. – Nincs itt semmi, amivel egy jó üzleti tanácsadó ne tudna megbirkózni. – Caleb a pult felé pillantott. – Egy perc alatt mindent elmagyarázok. Először is hozok egy kávét Ariadnétól. – Jó – mondta Serenity. – Egyedül szeretnének maradni? – kérdezte Zone. – Hát, ha nincs ellene kifogása, akkor igen – felelte Caleb. – Természetesen nincs – azzal Zone felállt. – Maguk ketten csak beszélgessenek. Én majd ügyelek a boltra. – Köszönjük – mondta Caleb. – Nem tart soká. Zone megállt és átható tekintettel felnézett a férfira. – Szeretném még egyszer megköszönni, amit tegnap éjszaka tett. – Szóra sem érdemes! – Mindig emlékezni fogok rá. Megkérdeztem Blade-et, mi történt a barlangban. Azt mondta, Royce megcsúszott és beleesett a tóba. – Pontosan így történt. – Tudom, hogy nem akar engem annak a tudatával terhelni, hogy miattam maga és Blade rákényszerült, hogy megöljön egy embert. Kedves magától, hogy védelmez engem. De, ahogy már Blade-nek is mondtam, nem szükséges. – Zone, értse meg. Kincaid megcsúszott és elesett. – Ahogy gondolja. – Zone ünnepélyesen elmosolyodott. – Világos, hogy maga és Blade azt akarják, hogy a dolog ennyiben maradjon. Többet nem hozom elő a témát. – Megnyugtat. – Most már látom, hogy rosszul értelmeztem azokat a rezgéseket, amelyek érzésem szerint a látomástóból kiáradtak. Nem maga volt a zűrzavar és a veszély forrása, ahogy én érzékeltem. Maga volt az ellenerő. – Aha – szólt megfontoltan Caleb. – Ez mindent megmagyaráz. – Igen – válaszolta komolyan Zone. – Azok a rezgések, amelyeket maga körül érzékeltem, kétségtelenül ugyanazon a hullámhosszon voltak, mint a zűrzavart és a veszélyt jelzők. A maga rezgései ugyanazon a frekvencián rezegtek, mint a forrás rezgései. – Természetesen. – És én véletlenül a negatív energiájúakként azonosítottam őket, és nem a pozitívakként – vonta le végül a következtetést Zone. – Természetesen megértem, hogy ilyen egyszerű hibát bárki elkövethet – mondta bátorítóan Caleb. – Köszönöm, hogy ilyen könyörületes. Úgy értékelem, mint egy megfizethetetlen ajándékot. Örökre az adósa vagyok. – Azzal kecsesen meghajtotta simára borotvált fejét, megfordult, és a kávézó ajtaja felé lebegett. Caleb figyelte, amint elment. Aztán Serenityhez fordult. – Mit gondolsz, valóban hisz ebben a dologban a rezgésekkel és ellenerőkkel, vagy csak a bolondját járatja velem? – Nem tudom – válaszolta becsületesen Serenity. – Mondtam már neked, bizonyos dolgokban éppolyan, mint Blade. Mindketten egyidejűleg a lét két síkján léteznek, az egyiken, amit mi valóságosnak ismerünk el, a másikon pedig, ami valószínűleg csak az ő fejükben létezik. 131

– Más szóval, mindketten különös és bizarr figurák. Jessie-nek igaza volt. Valószínűleg egymásnak teremtették őket. Várj, amíg idehozom a kávém. – JÖVÖK MÁR – szólalt meg Ariadne, és egyik kezében egy bögrével, a másikban pedig házi készítésű mandulás piskótával előbújt a pult mögül. – Itt a kávé. – Köszönöm – mondta Caleb, és kabátját annak a széknek a támlájára akasztotta, amiről az imént Zone felkelt. Maga elé húzta a bögrét, és belemártotta a piskótát a kávéba. – Szívesen – mosolygott Ariadne –, és köszönjük, amit tegnap éjjel tett. – Semmiség. Blade-del csak ott tengtünk-lengtünk, amíg egy őrült gyilkos beleesett az egyik tóba. – Ami engem illet, én mindent elhiszek, amit maga mond. Caleb valami érthetetlent mormogott, miközben harapott egyet a piskótából. – De nemcsak ezt akartam mondani – folytatta szelíden Ariadne –, hanem azt is köszönöm, hogy utána is tovább intézte a dolgokat. Enélkül bizony adódhattak volna komplikációk. – Elárulok magának egy aprócska titkot – mondta Caleb. – Banner seriffnek esze ágában sem volt, hogy a dolgot fölöslegesen túlkomplikálja. Ellenőrizte Kincaidet, és tudta, hogy a pasas egy járkáló időzített bomba. Az volt a benyomásom, kifejezetten megkönnyebbült, hogy az a szemét belefejelt az egyik tóba. – Banner jó ember – mondta Ariadne. – De nekem valami azt súgja, hogy Blade meg ő nem értették volna meg egymást. Ezért aztán köszönöm, hogy az ügyet maga tartotta kézben. – Valószínűleg épp akkor nem akadt más dolgom – felelte Caleb, és elgondolkodó arckifejezéssel bámult a félig megevett piskótára. – Meddig áll ez el? – kérdezte. – Körülbelül egy hónapig, de lehet, hogy tovább is – válaszolta Ariadne. – Néhány órán belül kétszer is átsütjük, ezért aztán olyan száraz, mint a keksz. Ettem már olyat is, ami hathónapos volt. Semmi különbséget nem éreztem közte és a friss között. – Azt hiszem, a lekvárok és a szakácskönyv mellé a piskótát is felvesszük – jelentette ki Caleb. Ariadne ragyogott. – Készíthetek különböző ízűeket is. – Remek. A csomagoláson majd később gondolkodunk. Beszéljen Zone-nal a grafikáról. – Rendben. Át fogom nézni a legjobb piskótareceptjeimet. És valószínűleg fel kell vennem valakit naponta néhány órára, hogy segítsen a sütésben. – Így születik a gazdaság – mormolta Caleb. – Micsoda? – Semmi. Csak egy megjegyzés bizonyos kozmikus erők alaptermészetéről. – Aha. – Ariadne a pult mögé ment és egy halom szakácskönyvbe temetkezett. SERENITY FIGYELTE, amint Caleb az utolsó piskótáját bemártja a kávéba. Áthajolt az asztalon, és suttogva így szólt: – Igazából senkit sem érdekel, hogy mi történt a barlangban. Csak mindenki hálás, hogy kézben tartottad a dolgokat. Blade-et is beleértve. Mindenki bízik benned. Most már közülünk való vagy. – Tiszteletbeli Witt's End-i, vagy valami ilyesmi, nem? – Így is mondhatjuk. Caleb fanyarul elmosolyodott. – Jó tudni, hogy tartozom valahová. – Szóval miért mész el ma Witt's Endből? Be akarsz nézni a seattle-i irodádba? – Nem. Ma reggel beszéltem Mrs. Hottennel. Minden rendben. – Hát akkor hová mész? 132

– Ventress Valleybe. Gondolkoztam a dolgokon. – Min gondolkoztál? – Azon a nyugtán, amit Asterley iratszekrényében találtunk. Serenity felkiáltott. – Egészen elfelejtkeztem róla a nagy izgalomban! – Én nem. – Látom – mondta Serenity, és figyelmesen Calebre nézett. – Rendben. Akkor meséld el, min gondolkoztál. Caleb két kezébe fogta a bögrét, és elgondolkodva a kávéjába bámult. – Azon töprengtem, lehet, hogy az első következtetésem nem volt helyes, és nincs két zsaroló. Azon töprengtem, hogy lehet, hogy kezdettől fogva Franklin áll a dolog hátterében. Asterley némi asszisztenciájával. – Franklin? – kérdezte Serenity elképedve. – De miért csinálna Franklin ilyesmit? Hisz ennek nem lenne semmi értelme! – Hidd el, Serenity, így van. Minden egybevág. Tegyük fel, hogy az a nyugta, amit találtunk, az igazság beszédes bizonyítéka. Franklin huszadikán megvette a fotókat Asterleytől. Néhány nappal később névtelenül elküldte neked, azt akarta elérni, hogy felszámold velem az üzleti kapcsolatod. – És mit törődne ő a mi üzleti kapcsolatunkkal? –vetette közbe sietve Serenity. – Cseppet se törődne vele, ha másról lenne szó. De ha gyanítja, hogy köztünk többről is szó van, mint puszta üzleti kapcsolatról, és tudomása van a fotókról, akkor bizony aggódhat. – Caleb szája keserűen megvonaglott. – Frank és Phyllis – akárcsak a nagyapám –, attól félnek, hogy végül kiütközik bennem a rossz vér. – Más szóval, mind tartanak tőle, hogy téged is elcsábít egy homályos múltú nő – összegezte a dolgot Serenity. – Igen. Körülbelül így van. – De honnan tudott Franklin rólam? – Jó kérdés. – Hát azt hiszem, végül is te azt tetted, amitől a családod a legjobban félt. – Serenity szomorúan elmosolyodott. – Az én múltam abszolút homályos, azt sem tudom, milyenek voltak a szüleim. Neked legalább van képed anyádról és apádról. Nekem nincs. – Mi tagadás, elég furcsa, ha nem tudod, hogy néztek ki a szüleid. – Az – suttogta Serenity. – De néha mégis érzem velük a kapcsolatot. Például ennek köszönhetem, hogy tegnap este túléltem az egészet – mondta, és ösztönösen megérintette az újra a nyakában lógó griffmadarat –, az ő hagyatékuknak. És persze Blade önvédelmi oktatásának. Ha mindez nem lett volna, meghalok. – Ne is emlékeztess rá – mondta sötéten Caleb. Serenity leeresztette a kezét. – Furcsa, nem? – kérdezte. – Mi furcsa? – Az, hogy valahogyan mindannyiunknak köze van egymáshoz, még akkor is, ha azt hisszük, egyedül állunk a világban, és akkor is, ha valójában senkivel sem akarunk kapcsolatot teremteni. Akár tetszik, akár nem, lényünk bizonyos részei szorosan kapcsolódnak másokéihoz. Vegyük például Blade-et és téged. Caleb elhúzta a száját. – Mi van Blade-del és velem? – Ti tegnap éjjel a barlangban olyasmit éltetek át együtt, ami mindkettőtökben maradandó nyomot hagy. Csak ti ketten tudjátok, senki más, valójában mi történt a barlangban. Ha később az életetek során visszagondoltok rá, mindig emlékezni fogtok egymásra is, mert ezt közösen éltétek át.

133

– Lelkileg tehát egy életre össze vagyunk kötve. Nem valami biztató! – Caleb zajjal tette le a bögrét az asztalra. – De azt hiszem, metafizikai magasságokba tévedtünk. És az nem az én asztalom. Üzleti tanácsadó vagyok, ha még emlékszel. – Az egyik legjobb az északnyugati parton. Legalábbis szerinted. – Tökéletesen így van. És én egyszerre csak egy matematikai síkon szeretek működni, ha nincs ellene kifogásod. De térjünk vissza Franklin bácsihoz. – Hallgatlak. – Ahogy már az előbb is belekezdtem, csak félbeszakítottál, az a teóriám, hogy valahogy szert tett a fotókra, és először neked küldte el, remélve, hogy rájössz, a játéknak vége, és szép csendben lelépsz a színről. Ha mégsem lépnél le ezen a ponton, sőt kockáztatnád, hogy beszélsz nekem a fotókról, feltételezte, hogy én vetek véget az ügynek. – De te ahelyett, hogy a tervemet zátonyra futtattad volna, utánam jöttél Witt's Endbe. Elmondtad, hogy egyikünk se bonthatja fel a szerződést, mert az sértené a te szigorú üzleti elveidet. Caleb felvonta a szemöldökét, és kortyolt a kávéjából. – Az én teóriám szerint, amikor Franklin bácsi rájött, hogy a terve nem válik be, és köztünk erős a kapcsolat, olyan erős, hogy elvittelek Ventress Valleybe bemutatni a családomnak, pánikba esett, és drasztikusabb lépésre szánta el magát. – Felhívott téged, és közölte, hogy valaki zsarolja. Caleb bólintott. – Azt mondta, jobb lesz, ha nem találkozom veled többé, mert valaki azzal fenyegetőzik, hogy elküldi a fotóidat a Ventress Valley News-nak. – Ezzel újra sárba rántja nemes családod nevét – jegyezte meg Serenity. – A feltevésed bizonyos pontig logikus. De azért van itt még egypár dolog, aminek nem tudjuk a magyarázatát. – Így van – helyeselt Caleb, és a Witt's End-i Fűszeres bejáratát kémlelte a kávézó ablakán keresztül. – Az az első nagy kérdés, honnan értesült a nagybátyám, hogy ilyen fotók egyáltalán léteznek. – Pontosan. Ő bankár. Nem az a típus, aki Witt's End-iekkel összejár. Ki a fene beszélhetett neki róla, hogy a fotók egyáltalán kaphatók és hogy Ambrose Asterleytől megveheti őket. – Valószínűleg magától Asterleytől – felelte Caleb. – Én most is azt hiszem, hogy ő indította el az egészet. De nem azért, hogy a kezében tarthassa a változásokat itt, Witt's Endben. Sokkal kézenfekvőbb célja volt. Pénzt akart. Mindenki, akivel csak Ambrose-ról, a barátodról beszéltem, azt mondta, hogy örökösen kölcsönért pumpolt boldog-boldogtalant egy új fotófelszerelésre. Igaz? – Hát igen. – Serenity kénytelen-kelletlen egyetértett. – Ez igaz. – Ha feltételezzük, hogy Asterley, mivel minden újságot elolvasott, tudott a régi botrányról, azt is feltételezhetjük, hogy először ő küldött téged hozzám, egy számára jól jövedelmező zsarolási tervvel a tarsolyában. – Persze, az egészet nehezen tudom elhinni, de azt hiszem, elképzelhető, hogy Ambrosenak olyan égető szüksége volt pénzre, hogy megkereste a nagybátyádat, miután engem hozzád küldött. – Azt mondta Franklinnek, hogy a Ventress nevet megint botrány fenyegeti, és felajánlotta, hogy a szóban forgó nőről készült fotókat eladja neki. Franklin valószínűleg innen vette a dolgot. – Aztán megvette a fotókat ötezer dollárért – vette át a szót Serenity, alaposan átgondolva mondandóját. – Először arra használta, hogy engem megfélemlítsen. Amikor ez nem vált be, elment hozzád és közölte, hogy zsarolják. – Van benne logika – állapította meg Caleb. 134

– A teóriádnak az a nagy előnye, hogy nem kell egy második zsarolóval számolnunk – szögezte le Serenity. – Asterley pénzéhségével és Franklin bácsinak a család jó hírneve elvesztése miatti aggodalmával az egész ügy megmagyarázható. – De miért hiányoznak a negatívok? – makacskodott Serenity. – Franklinnek törvényesen adta el a fotókat. Ambrose dokumentálta is, mint egy tisztességes üzleti aktust. Ambrose senkit sem zsarolt meg. Nem volt takargatnivalója. Joga volt, hogy eladja a fotókat. – Lehet, hogy a negatívokat is eladta Franklinnek. Franklin valószínűleg azokat is meg akarta kapni. – Lehet. Szóval akkor most mit fogsz tenni? – kérdezte Serenity. Caleb szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. – Ma elutazom Ventress Valleybe. És megpróbálom igazolni a feltevésemet. Serenity megrémült, de azon volt, hogy ezt kívülről ne lehessen észrevenni. – Mégis, mi a terved, hogy fogsz rájönni, igazad van-e Ambrose-t és a nagybátyádat illetően? – Mindenkit összehívok, nagyapámat, Phyllist és Franklint, és aztán kiterítem a kártyáimat. Rá fogom kényszeríteni Franklint, hogy vallja be, milyen szerepet játszott ebben az egészben. – Caleb, nem hiszem, hogy ez túl jó ötlet. Caleb ránézett. – Franklin valószínűleg abban a hitben van, hogy én roppant elővigyázatosan járok el az ügyben. Borítékolja, hogy a család érdekében ebben az úgynevezett zsarolási ügyben be fogom adni a derekam. De nagyon téved. Mert én robbantani akarok. – A nagybátyád csak védelmezni próbálja a család jó hírnevét. Egyetértek, egy kicsit messze ment, de biztosan megérted, miért szánta rá magát. Szerintem finomabban és tapintatosabban kell a dologhoz nyúlnod. – Finomabban és tapintatosabban – kérdezte Caleb, és mosolya még hidegebb volt, mint a nézése. – Egész életemben így bántam a családommal, és mi hasznom volt belőle? Mindent megtettem, amit elvártak tőlem. Minden parancsuknak engedelmeskedtem, teljesítettem, amit kértek tőlem, megpróbáltam eleget tenni mindenkinek. De sose volt elég. – Hogy érted, hogy sose volt elég? – Bármit csináltam, sose tudtam jóvátenni, amit a szüleim elkövettek. Ahányszor csak a nagyapám vagy a rokonaim rám néztek, nem engem láttak, hanem apám fatális tévedését, és anyám rossz vérét. Ahányszor csak a szemükbe néztem, láttam, hogy árgus szemmel figyelnek, és arra várnak, egy nap bebizonyosodik, hogy gyanakvásuk velem szemben megalapozott volt. – Ó, Caleb! – szólt Serenity és megérintette a karját. – Ez a nap most végre eljött. – Caleb felállt, és a széktámlára vetett kabátjáért nyúlt. – Várj! – vetette ellen gyorsan Serenity, – nem akarom, hogy valami meggondolatlanságot csinálj! – Meggondolatlanságot? Furcsa ezt a te szádból hallanom. – Caleb lehajolt és szenvedélyesen szájon csókolta Serenityt. Amikor felemelte a fejét, a szeme villogott. – Te tanítottál meg ennek a szónak a jelentésére. Amikor elindult, Serenity az ujjánál fogva visszarántotta. – Hallgass rám. Ha mostani hangulatodban kierőszakolsz egy összeütközést, szétszakítod a családod. – Gondolod, hogy érdekel? – Mégiscsak a családod, Caleb. – Nem, már nem. Soha nem is voltam a Ventress család teljes jogú tagja. Mi több, éppen azon igyekszem, hogy az legyek. Rengeteget nyeltem tőlük az elmúlt évek alatt, mindent 135

megtettem abban a reményben, hogy a szüleimtől örökölt adósságot törleszthetem. De tudod, milyen a zsarolás: soha sincs vége. Egyetlen módszerrel tudsz véget verni neki, ha nem fizetsz többé. Serenity felugrott. – Ha ragaszkodsz a nyílt összeütközéshez a családoddal, jobb lesz, ha veled megyek. – Szó sem lehet róla. Nem akarom, hogy belekeveredj. – De hisz benne vagyok! – Nem jössz velem és punktum. A kávéház ajtaja kinyílt. Az ajtóban Webster állt a szokásos piszkos overalljában. Az arca diadalmasan ragyogott, kezében sima, kerek, tenyérnyi kőzetet tartott. – Na mit szól hozzá, Ventress? Caleb a kőre pillantott. – Webster, most nagyon sietek. Majd megbeszéljük, ha visszajöttem. – Ez a darab most tökéletes – mondta Webster, és félénken nézett Calebre. – És tudom, hol szerezhetek száz másik ilyet. Mind ilyen csodaszép, mint ez itt. – Már mondtam, hogy most nagyon sietek. – Tegye el, tegye a zsebébe – sürgette Webster. – Hordja magánál egy darabig! Meglátja micsoda jó érzés. – Jó, jó, adja ide – azzal Caleb a zsebébe dugta a kődarabot. – De most, ugye, megbocsát? Hosszú autóút áll előttem. . – Hát persze, Ventress. – Webster arca aggodalmas kifejezést öltött. – De nem marad soká, ugye? – Ma este visszajövök. Amint tüzetesebben megnéztem, megbeszéljük, hogyan tudnánk eladni. – Rendben. – Webster arca felderült. – Meg akartam köszönni, amit tegnap éjjel tett. – Semmiség. Nem csináltam semmit. – Hát persze –, és Webster sokat mondóan hunyorított. – Úgy van, ahogy mondja, Ventress. Caleb ügyet sem vetve rá, kiment a kávézóból és a fajárdán gyorsan a Jaguárjához sietett. Serenity is vette a kabátját. – Bocsáss meg Webster. – Oh, bocsáss meg, nem akartam az utadba állni –, azzal félreállt, hogy Serenity kiférhessen mellette az ajtón. – Ventressnek tetszeni fog a kő. Meglátod. – Biztosan. – Serenity egy pillanatra megállt és visszanézett Ariadnéra. – Mondd meg Zone-nak, hogy elutazom Calebbel. Ma este visszajövök. – Megmondom – ígérte Ariadne. Serenity sarkon fordult, kisietett az utcára, és a Jaguárhoz rohant. Caleb már a kormánynál ült. Amikor Serenity a kocsihoz ért, már beindította a motort. Serenity felrántotta az ajtót, és beugrott a kocsiba. – Mi a fenét csinálsz? – kérdezte Caleb. – Veled megyek – jelentette ki Serenity, és bekapcsolta a biztonsági övet. – Nem. Nem jössz. – Nem hagyhatsz itt – bizonygatta Serenity, azzal bezárta az ajtót és hátradőlt az ülésen. – Az üzlettársam vagy, nem? Sosem hagyom el az üzlettársamat. Nekem is megvannak a magam üzleti elvei. – A francba – káromkodott Caleb, azzal rálépett a gázra, és kikanyarodott az útra.

136

15 MÁR TÍZ MÉRFÖLDET is megtettek a hegyi úton lefelé, amikor Caleb megszólalt. – Ez nem lesz kellemes, Serenity. – Tudom. – És nem engedem, hogy beleavatkozz. – Nem fogok beleavatkozni. – Az a tény, hogy te is jelen vagy, nem változtat a módszeremen. – Értem. – Nem tudsz lebeszélni róla, hogy a saját fejem után menjek. – Rájöttem. – Még nincs késő, megfordulhatok és visszavihetlek Witt's Endbe. Serenity kezét a férfi erős, izmos combjára tette. – Jobb, ha nem vagy egyedül. Emlékszel, mit mondtam az előbb arról, hogy lényünk bizonyos részeivel szorosan kapcsolódunk egymáshoz, ugye? – Emlékszem. – Ne csodálkozz, de lényem túlnyomó része hozzád nőtt. És nem válik le rólad egykönnyen. Caleb erre nem tudott mit válaszolni. Mert Serenitynek igaza volt, sokkal inkább, mint gondolná. Minden együtt töltött nap és minden együtt töltött éjszaka egyre jobban meggyőzte róla, mennyire hozzátartozik a lány, és hogy az életének milyen állandó és nélkülözhetetlen része lett. Caleb a visszapillantó tükörbe nézett, és meglátta a saját arcát. Eltökélt volt, valóságos és eleven. Bár elég ágrólszakadtnak látszom, gondolta, mégis eltökélt vagyok és valódi. És eleven. Képes vagyok megérinteni a dolgokat. Képes vagyok köztük különbséget tenni. És a dolgok és az emberek meg tudnak érinteni. – A francba – morogta Serenity. – Mi a baj? Vissza akarsz fordulni? – Á, dehogy! Nem erről van szó! – Hát akkor? Serenity a ruhájára mutatott. Hosszú, laza, batikolt inget viselt, hozzá illő bő, széles szárú nadrággal, derekát szegecsekkel kivert, masszív csattal záródó öv fogta össze. – Nem volt időm, hogy üzletasszony külsőt öltsék. – Ugyan már, ne aggódj! – Caleb a megregulázhatatlan, göndör, vörös hajtömegre pillantott. – Jó vagy úgy, ahogy vagy. – Tényleg így gondolod? – Hidd el, sose voltál csinosabb. Kivéve természetesen néhány fotón, amit Asterley csinált rólad. Serenity olyan hirtelen fordult a férfi felé, hogy akarva-akaratlan elárulta meglepetését. – Igazában még sose mondtad el, hogyan vélekedsz a fotókról. Caleb felidézte az ártatlanság és az ősi, asszonyi bölcsesség megejtő keverékét, amit Asterley olyan erőteljesen megragadott Serenityről készített képein. – Igazad volt velük kapcsolatban. Ezek művészi fotók. Olyan vagy rajtuk, mint valami mitikus erdei istennő. Elementáris. Mint egy természeti erő. Csodaszép. – Örülök, hogy tetszenek – szólalt meg megkönnyebbülten Serenity. – Kicsit aggódtam, hogyan reagálsz majd. Nem szóltál semmit, miután megnézted őket.

137

– Azért, mert közbejött Franklin telefonja, és sok más egyéb, és nem jutottam hozzá. A fotók fantasztikusak. – Köszönöm. Caleb a szeme sarkából látta, hogy Serenity szája elégedett mosolyra húzódik. – És ha mindezen túl leszünk – tette hozzá Caleb minden szót hangsúlyozva –, gondom lesz rá, hogy az összes negatív és a róla készült összes fotó a birtokomban legyen. – Serenity szeme elkerekedett. – Miért? – Mert ezek a fotók a saját fotóművészeti gyűjteményem egy részét adják majd. – Nem is tudtam, hogy van fotóművészeti gyűjteményed! – Egészen mostanáig nem is volt. VALAMIÉRT VENTRESS VALLEY most közel sem látszott olyan bájos és festői helynek, mint a múltkor. Lehet, hogy a nyomasztó atmoszférát a nehéz felhőkön átszűrődő, szürke fény okozta. De az is lehet, hogy a saját rosszkedve változtatta át a tájat a vidéki Amerika egy eredeti szeletéből fenyegetően veszélyessé. Bármi volt is az oka, a város határában elterülő földek ma üresnek és elhagyatottnak látszottak, a termést már betakarították. A Ventress Valley főutcáján sorakozó boltokban alig volt vásárló. Esküvő színes forgataga sem töltötte meg a templom előtti teret és a levegőt optimizmussal. – Biztos vagy benne, hogy végig akarod csinálni? –Serenity teste megfeszült az ülésen. Caleb a Jaguárral ráfordult a nagyapja házához vezető hosszú bekötőútra. – Biztos. – Talán, ha fontolóra vennél egy más módszert. Az összeütközések mindig utálatosak. – Figyelmeztettelek, hogy nem lesz kellemes. Felajánlottam, hogy visszaviszlek Witt's Endbe. Serenity felhagyott az utolsó sikertelen próbálkozással, hogy meggyőzze Calebet. Egész idő alatt tudatában volt, hogy nem tudja megakadályozni, ami készül. Csak azt teheti, hogy Caleb mellett lesz, amikor kitör a botrány. A nagy ház ajtaja kinyílt, amikor Caleb megállította a Jaguárt és lekapcsolta a gyújtást. Dolores jelent meg a széles tornácon, arcán meglepetés és öröm tükröződött. Amint Caleb és Serenity kiszállt az autóból, lesietett a lépcsőn. – Caleb, mit keres itt? Nem vártuk, hogy eljön. – Dolores Serenityre mosolygott. – Örülök, hogy újra látom, Miss Makepeace. Percek alatt elkészítem a szobáikat. – Ne fáradjon – szólt Caleb miközben lezárta az autót. – Nem maradunk sokáig. Dolores kérdőn, mosolyogva nézett rá. – Hogyhogy, hiszen csak most érkeztek. Biztosan itt maradnak éjszakára. – Nem, nem lehet – válaszolta Caleb. – Sajnálom, Dolores. Dolores arcáról lehervadt a mosoly. – Valami baj van, ugye? – Családi ügy – mondta Caleb, hangja olyan hideg volt és barátságtalan, mint az égen az acélszürke felhők. – Nagyapám itthon van? – Az istállóknál van Harryval. – Felhívná nekem Franklin nagybátyámat és Phyllis nagynénémet? És mondja meg nekik, hogy azonnal ide kell jönniük. – Természetesen. – Dolores gyors és aggodalmas pillantást vetett Serenityre. – Franklin az irodájában lesz, a bankban. Nem szereti, ha munka közben zavarják. – Mondja meg neki, hogy családi ügyről van szó folytatta Caleb. – Mondja meg neki, hogy ajánlom, hogy jöjjön ide, mert ellenkező esetben az irodájában fogjuk a dolgot megbeszélni. 138

– Ó, istenem. – Dolores a kötényét gyűrögette. Serenity fázósan összehúzta magán a kabátját, de a meleg bélés sem kínált igazi védelmet a hideg ellen. Ebben a pillanatban Roland tűnt fel a ház sarkánál. Meglepve nézte a Jaguár körül csoportosulókat. Szeme egyenest Calebre szegeződött. Serenity meg mert volna rá esküdni, hogy az öregúr tekintetében valami meleg üdvözlésféle bujkált. Talán a remény. De mélyen elrejtőzött a hideg és kifürkészhetetlen álarc mögött. Ennek az álarcnak a viselését Caleb is remekül eltanulta. – Nem vártunk, fiam. Miss Makepeace. Roland udvariasan bólintott Serenitynek, és újra Calebre nézett. – Mi az ördögről van szó? – A múltról – felelte Caleb –, és a jövőről. Menjünk be, és várjuk meg Franklint és Phyllist. ROSSZABB VOLT, mint Serenity elképzelte. A nappali atmoszférája nyomasztóbb volt, mint a levegő odakinn. És sokkal feszültebb. Figyelte, amint Caleb föl-alá jár az ablak előtt, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Akkora feszültség áradt belőle, hogy Serenity szinte várta, mikor gyullad meg tőle a levegő. A szobában minden szem rá szegeződött. Ronald úgy figyelte, ahogy egy öreg uralkodó figyeli az ifjú harcost, aki egyszer majd fölváltja őt. Bőrszékének karfáján nyugvó keze elárulta nyugtalanságát. Phyllis, ajkát rosszallóan legörbítve feszesen ült a kanapén. Hátát egyenesen tartotta, mint aki karót nyelt. Egész magatartásából merevség sugárzott. Mellette ült Franklin, szemöldökét mogorván összehúzva, dühösen és gyanakodva nézett maga elé. – Azt hiszem, elég a drámából – szólalt meg Roland. – Mondd el, miről van szó. – Egy jó adag zsarolásról – jelentette ki Caleb. Phyllisnek a rémülettől elakadt a szava. Nyakára szorította a kezét. Roland értetlenül bámult az unokájára. Franklin álla leesett a csodálkozástól. Hosszú ideig egyetlen szó sem jött ki a száján. – Te bolond! Mit művelsz, Caleb? Caleb, közel az ablakhoz, megállt és ránézett. – Ugyanazt, amit Roland harmincnégy évvel ezelőtt, amikor zsarolással fenyegették meg. Nem fizetek. Azért jöttem, hogy ezt a tényt formálisan bejelentsem mindenkinek, akit érint, hogy ne legyen félreértés. – Zsarolás. – Roland inkább volt zavart, mint haragos. – Mi az ördögről beszélsz? Caleb nem vette le a szemét Franklinről. – Miért nem mondod el neki, bácsikám? – Nem tudom, mire gondolsz – dühöngött Franklin. – Rendben, ha te nem akarod, majd elmondom én –, azzal Caleb a nagyapjára szegezte a tekintetét. – Franklin tegnap felhívott, és azt mondta, hogy zsarolás áldozata. Roland megmerevedett a székében. – És mivel zsarolják? – A szokásossal – válaszolta futó, hideg mosollyal Caleb. – Fotókkal. Csak ezúttal Serenityről készültekkel. – Mi az ördög! – Roland Serenityre bámult. – Miss Makepeace-ről? – kérdezte Phyllis, gyors pillantást vetett Serenityre, aztán Calebre szegezte felháborodott tekintetét. – Azt akarod mondani, hogy Miss Makepeace-ről készült mocskos felvételek keringenek körbe-körbe? – Nem mocskosak – jelentette ki Caleb. – Tehetséges fotós készítette művészi felvételek. És tudomásom szerint, csak Franklinig jutottak el, akit pedig nem zsaroltak meg velük. Épp az ellenkezője történt. 139

– Az ellenkezője? – kérdezte Phyllis haragosan. – Így van – mondta Caleb. – Ő a zsaroló. – Én? A zsaroló? – Franklin talpra ugrott, arca vörös volt a dühtől. – Hát ez felháborító! Hogy mersz engem zsarolással vádolni! Engem, akit azokkal a mocskos képekkel megzsaroltak. – Jézus! Zsarolás. – Roland fejét a szék támlájára hajtva lehunyta a szemét. – Újra. Nem lehet igaz. Franklin hevesen bizonykodni kezdett. – Roland, hallgass rám. Az írás úgy szólt, hogy ha nem fizetek tízezer dollárt, a fotókat elküldi a Ventress Valley News-nak. Éppúgy, mint a múltkor. – Az istenit! – Roland kinyitotta a szemét. Tekintete vad volt. – Az istenfáját! – Csak azt tehettem, hogy felhívtam Calebet, és elmondtam neki mi történt – mondta kétségbeesetten Franklin. – Nem én zsaroltam őt, az isten szerelmére! Én voltam a zsarolás áldozata! Mindannyian potenciális áldozatok vagyunk. Az egész Miss Makepeace hibája. Ő hozta ránk a bajt. – Ó, istenem! – sóhajtotta elsápadva Phyllis. – Rolandnak igaza van. Az egész épp olyan, mint akkor régen. Franklin hirtelen megperdült és szembenézett vele. – Csakhogy ezúttal én kaptam meg a fotókat. Természetesen mindent megtettem, hogy megvédelmezzem a családot. Azonnal felhívtam Calebet, és elmondtam neki, miféle nővel szűrte össze a levet. Azt vártam, hogy diszkréten fogja kezelni az ügyet. – De néhány nappal az eset előtt elküldted a fotókat Serenitynek, ugye? – kérdezte veszedelmesen szelíd hangon Caleb. – És a kísérő levélben azt írtad, hogy ha nem bontja fel azonnal az üzleti megállapodást a Ventress Irodával, elküldöd a fotókat nekem. Azt hitted, megijed a fenyegetésedtől, ugye? Azt hitted, hogy kihátrál az ügyből, ugye? – Fogalmam sincs, miről beszélsz – jelentette ki Franklin. Caleb ügyet sem vetett a közbeszólásra. – Ehelyett Serenity eljött hozzám, elmondott mindent a képekről és a zsaroló fenyegetésről. Erre nem számítottál, ugye? Vagy ha mégis, valószínűleg feltételezted, hogy engem annyira elrettent, hogy Serenity meztelenül ült modellt, hogy azonnal megszakítom vele a kapcsolatot. – Meztelenül ült modellt? – sikította hisztérikusan Phyllis. – Miss Makepeace, nem szégyelli magát? – A művészetért tettem – mormolta Serenity. És ha már a művészetről beszélünk, gondolta, a helyzet kezd egészen szürreális lenni. – A művészetért? Ne merészelje az ilyen mocskot művészetnek nevezni – vágta oda Phyllis. – Maga is ahhoz az erkölcstelen, baloldali művésznépséghez tartozik, ugye? Aki az adófizetők nehezen keresett pénzét obszcén fotókra és trágár színdarabokra költi. Serenity úgy érezte magát, mint aki kilép a rivaldafénybe. – Biztosíthatom, hogy szerencsétlen Ambrose soha egy fillért se kapott a Nemzeti Kulturális Alapítványtól, ha magát ez nyugtalanítja. – Ha arra gondolok, hogy a kormányzat odáig süllyedt, hogy az aktfotózást azzal a nemzeti kulturális izével támogatja – szörnyülködött Phyllis. – Micsoda lelkiismeretlenség! – Elég legyen, Phyllis néni! – figyelmeztette Caleb. – Én is azt mondom – csattant fel Phyllis. – Franklinnek igaza van. Ez felháborító! – Persze hogy az – jelentette ki Franklin. – Nem is fogom eltűrni. – Ez az én dolgom – szólt közbe Caleb. – Ezért vagyok ma itt. Hogy elmondjam, nem tűrök további zsarolást! – Az istenit! – üvöltötte Franklin –, nem tudod bizonyítani, hogy bárkit is zsarolni próbáltam! 140

Roland elgondolkodva Serenityre nézett. – Tudod bizonyítani, amit állítasz, Caleb? – kérdezte élesen. Caleb az ingzsebéből előhúzta az összehajtogatott nyugtát. – Ez Ambrose Asterley iratai közül való. Eszerint Asterley eladott egy sorozat Serenity Makepeace-ről készült fotót Franklin Ventressnek. Látni fogod a dátumot a nyugtán. A tranzakció október huszadikán történt, tíz nappal ezelőtt. De Franklin csak tegnap hívott fel miatta. – Hazudsz! – sziszegte Franklin. – Nem hazudok – Caleb szeme élesen felvillant –, és tudom, bármit hisz is rólam Nagyapa, jól tudja, hogy sose hazudtam neki. Roland arca gondterhelt volt, de nem szólt semmit. – A fenébe is, miért adott volna ez az Asterley nyugtát neked egy sorozat fotóról, amit vélhetően nekem adott el? – kérdezte gyorsan Franklin. – Nem volt választása – felelte Caleb. – Ambrose Asterley ugyanis néhány nappal ezelőtt meghalt. A nyugtát az iratszekrényében találtam a halála után. – Lehetetlen. Lássuk csak! – Franklin átvágott a szobán, kitépte a terhelő bizonyítékot Caleb kezéből, és sokáig döbbenten bámult rá. Aztán a válla hirtelen megereszkedett. Karja petyhüdten lógott. És amikor a fejét fölemelte, tekintete vereségről árulkodott. – Franklin! – Phyllis hangja éles volt, mint a borotva. – Mi ez az egész? – Nem értem – mormolta Franklin. – Egyáltalán nem értem. Ez nem lehet igaz. Hiszen minden alkalommal azt tettem, amit mondtak. Caleb kitépte a kezéből a nyugtát. – Mit nem értesz, Franklin? – Arról volt szó, hogy ennek nem lesz nyoma. Azt mondta, hogy erről az adásvételről nem lesz nyugta. – Franklin megnyomogatta az orrnyergét. Egészen kábultnak látszott. – Mindkét alkalommal betűről betűre végrehajtottam az utasításait. – Miféle utasításait? – tudakolta Serenity. – Leparkoltam az autómat a Ventress Valley bevásárlóközpontban, a parkolóban – Franklin az ablakon át kibámult a szürke égre. – A kocsiajtót nem zártam be, a pénzt a kesztyűtartóba tettem. Negyedórára bementem a bevásárlóközpontba. Nem láttam a férfit, de amikor visszamentem a kocsihoz, a pénz eltűnt a kesztyűtartóból. – És a fotók a kesztyűtartóban voltak? – kérdezte Caleb. – Igen. Első alkalommal. Ötezret fizettem értük. – És a második alkalommal? Franklin űzöttnek látszott. – Vasárnap jelentkezett újra. Azt mondta, még nincs vége. Azt mondta, nála vannak a negatívok, és elküldi a fotókat a Ventress Valley News-nak, ha nem fizetek ötezer dollárt. – Tehát beismered, hogy megvásároltad a képeket? – kérdezte nyersen Roland. Franklin büszkén felemelte a fejét és kihúzta a vállát. – Igen, beismerem. Amint értesültem róla, hogy a fotók léteznek, úgy éreztem, kötelességem, hogy megszerezzem őket. Látnom kellett, miféle nő vetette ki a hálóját Calebre. – És amint a kezedben voltak a képek, megfenyegetted Serenityt, igaz? – kérdezte Caleb. – Elküldted neki a fotókról készült másolatot, és figyelmeztetted, hogy ha nem vet véget az üzleti kapcsolatnak velem, egyenesen nekem küldi el a képeket. – Abban bíztam, maradt még benne annyi szégyenérzet, hogy magától is véget vet a kapcsolatnak. – Franklin dühös pillantást vetett Serenityre. – De tudhattam volna, hogy az a nő, akinek olyan alantas elvei vannak, hogy nem átall meztelenül modellt állni, nem sokat törődik vele, ki látja még a képeket. – Serenity erkölcsi elvei miatt nem kell aggódnod – szólt Caleb. – Garantálom, hogy jóval helyesebbek, mint a tieid! 141

– Hogy mondhatsz ilyet a családod egyik tagjáról? –kiáltotta felháborodva Phyllis. – Az én mércémmel mérve a zsarolók jóval lejjebb állnak, mint a fotómodellek – válaszolta Caleb. – Igazából nem hiszem, hogy Franklin zsarolt volna valakit – mormolta méltatlankodva Phyllis. – Csak azt tettem, amit meg kellett tennem, hogy megmentselek ettől a nőszemélytől! – védekezett Franklin. – Hát nem érted? Kötelességem van a család iránt! Nem engedhettem, hogy megismételd apád hibáját! Egyszerűen nem engedhettem! Túl sokat szenvedtünk miatta mindannyian. Nem engedhettem, hogy apád nyomdokaiba lépj! Hirtelen halálos csend lett a szobában. Végre elhangzottak a félelmetes szavak. Serenity tudta, hogy valójában mindenki erre várt. – Nem, hát persze hogy nem engedhetted, hogy ez megtörténjen – szólalt meg nyugodtan Caleb. – Mivel te, nagyapám és Phyllis nagynéném éveken át keményen dolgoztatok, hogy biztosan ne ismételhessem meg az apám hibáját. Serenity Roland merev arcára nézett és megborzongott. Jól látta, mekkora fájdalmat okoz a dolog az öregúrnak. Minden szó olyan volt, mint egy csontig hatoló kés. – Mi megtettünk mindent, ami tőlünk telt – mondta Phyllis, és összeszűkült szemmel Serenityre pillantott. – De úgy látom, kudarcot vallottunk. Serenity megmozdult. – Azt hiszem, mindannyian figyelmen kívül hagynak egy igen fontos tényt, amitől a mostani helyzet merőben különbözik a múltbelitől. – És mi az? – kérdezte Phyllis megvetően. – Az, hogy Caleb nem nős, mint az apja volt, amikor a botrány kitört – mutatott rá finoman Serenity. – Lehet, hogy nem helyeslik a kapcsolatát velem, de nem állíthatják, hogy megismétli az apja bűnét. Ő ugyanis nem követett el házasságtörést. Nem csalta meg a feleségét. – De elárulta a családját, akárcsak az apja! – Phyllis hangja remegett a felháborodástól. – Lehet, hogy a dologba ezúttal nem keveredett bele egy ártatlan feleség, de ez a lényegen nem változtat. – Franklin ádáz dühvel pillantott Calebre. – A végeredmény ugyanaz. Feje tetejére állítod az egész családot. Újra megalázol minket, ahogy Gordon megalázott. Ez egy kisváros. Mindenki tudni fog róla. Phyllis fölszegte az állát. – Lehet, hogy Caleb épp ezt akarja. Roland rámeredt. – Mi a fenéről beszélsz? – Arról, hogy, valószínűleg az egész ügynek ez a célja – vágta oda Phyllis. – Azzal, hogy épp egy ilyen nőt választott partnerül, mint Miss Makepeace, roppant hatékony módot talált, hogy megbüntessen bennünket. – És miért akarna bennünket megbüntetni? – kiáltotta Roland. – A házamba hoztam és fölneveltem. Otthont adtam neki és az örökösömmé tettem. Mit tehettem volna még érte? – Igen, tudom, Roland. Amit lehet megtettél. Mi is. Az ember azt hinné, hálás érte. – És Phyllis szúrós szemmel Calebre nézett. – De nem így van. Évek óta gyanítom, hogy nem hálát érez irántunk. Roland keze a szék karfáján ökölbe szorult, tekintete mereven Calebre szegeződött. – Miért csinálod ezt? Valamiért meg akarsz minket büntetni? Ez a te bosszúd? De az isten szerelmére, miért? – Nem azért választottam Serenityt, mert bosszút akartam állni rajtad – válaszolta egyenletes, nyugodt hangon Caleb –, hanem azért, mert szükségem van rá. – Ez olyan, mintha apád mondaná – vágott vissza Roland. – Ráadásul éppolyan vagy, mint ő, amikor kijelentette, hogy szüksége van Crystal Brooke-ra. Hogy merészelsz így viselkedni velem?

142

Serenity fölemelte a kezét, mielőtt Caleb ellentámadásba lendült. – Szeretném újra leszögezni, hogy ez a jelenet, bármilyen kellemetlen is, ismétlem, nem ugyanaz, mint az a harmincnégy évvel ezelőtti. És a dolgok egészen másképp is alakulhatnak, ha másként nyúlunk hozzájuk. Nem kell ismételnünk a múltat. Phyllis haragosan hozzáfordult. – Amint már korábban megjegyezte, Miss Makepeace, csak az a különbség, hogy Caleb nem nős. – Az én szememben ez nagyon nagy különbség – jelentette ki Serenity. – És fölvet egy érdekes kérdést – folytatta, és Rolandhoz fordult. – Kíváncsi volnék, vajon volt-e nézeteltérés Caleb apja és a felesége között? Vagy a Crystal Brooke-kal való viszony úgy jött, mint derült égből a villámcsapás? – Nézeteltérés? – Rolandnak felszaladt a szemöldöke. – Csak néhány éve voltak házasok. Fiatal házasok közt gyakori a nézeteltérés. Sok alkalmazkodást kívánt Patriciától, hogy nyugatra kellett költöznie. Ezt mindannyian tudtuk. De mi köze ennek ehhez? – Csak azon töprengtem, hogy lehet, hogy a fia azért keveredett viszonyba Crystal Brooke-kal, mert nem volt jó a házassága – magyarázta Serenity. – Ez csak kifogás volt – Roland öklével a szék karfájára csapott. – Csak egy mondvacsinált ürügy, hogy önző vágyát az iránt a ribanc iránt kielégíthesse. Caleb veszedelmesen halkan megszólalt. – Már figyelmeztettelek, hogy ne beszélj így az anyámról. – Ugyan már, nem érdekel, ha az anyád volt is – kiáltotta Roland. – Semmirekellő perszóna volt, és ez tény. És az sem érdekel, amit Gordon mondott, egy pillanatig sem hittem el, hogy Patriciának viszonya volt valakivel. – Patricia? – vetette közbe gyorsan Serenity. – Így hívták Gordon feleségét? – Remek fiatalasszony volt. – Roland szeme lángolt a haragtól. – Csodaszép fiatal nő – mormolta Franklin. – Finom, elegáns, jó modorú. – A Clarewood családból – avatkozott közbe látható elégedettséggel Phyllis. – A New England-i Clarewoodok közül, tudja. Régi, gazdag család. Az ősei a Mayflower-rel jöttek. Gordon akkor ismerte meg, amikor a keleti parton járt, hogy egyetemi társait meglátogassa. Amikor a botrány kitört, visszatért a családjához. És újra férjhez ment. Azt hiszem, egy szenátorhoz. – Amióta elment Ventress Valleyből, hírét sem hallottam – szólalt meg Franklin távoli hangon. Caleb ügyet sem vetett Phyllisre és Franklinre. Minden figyelmét nagyapjának szentelte. – Apám megvádolta Patriciát, hogy viszonya van valakivel? – Hazudott – vágta oda nyersen Roland. – Azért vádolta meg, hogy a saját tetteit igazolja. – Hazugság volt, szégyenteljes hazugság – visszhangozta haragosan Franklin. Serenity fejét félrebillentve elgondolkozott. – Biztos benne? – Hát persze hogy biztos vagyok benne – makacskodott Roland. – Jó ég, Ventress Valley most is kicsi, de harmincnégy évvel ezelőtt még kisebb volt. Gordon Ventress feleségének nem lehetett volna viszonya hosszabb ideig senkivel anélkül, hogy az a család valamelyik tagjának a fülébe ne jutott volna. – És még ha igaz is lett volna, hogy Patriciának viszonya volt valakivel, az semmin se változtatott. Semmin! – kiáltotta Franklin. – És ez itt a lényeg. Gordonnak – bármi provokálta is ki belőle – nem volt joga, hogy a családját ekkora szégyennek és megaláztatásnak tegye ki. Erre nincs mentség. Roland Calebre nézett. – Franklinnek igaza van. Egy pillanatig sem hittem, hogy Patriciának viszonya van valakivel, de ha volt is, az nem menti Gordon felelőtlenségét.

143

Franklin Calebhez fordult. Forrt benne a düh. – Apádat a születésétől kezdve elrontották és agyonkényeztették. Bármit tett, az Roland szemében mindig jó volt. Roland mindent megadott neki. Egész gyerekkoromban végig tanúja voltam, hogy az unokafivéremmel úgy bánnak, mint egy trónörökössel, aki nemsokára a Ventress-klán koronás feje lesz. Nekem csak a morzsák jutottak. – Ebből elég, Franklin – szólalt meg határozottan Phyllis. – Ami elmúlt, elmúlt. Mindannyian tudjuk, mi lett Gordon elkényeztetésének a következménye. A lényeg az, hogy a tetteire nincs mentség. – Haragosan Calebre nézett. – És a tiédre sincs, te hálátlan bolond. Sírni tudnék, ha csak rágondolok, mi mindent tettünk érted! Serenityt elfogta a kétségbeesés. Pillantása találkozott Calebével. – Sose fogjuk megtudni az igazat – szólalt meg. – Bizonyos értelemben nem is tartozik ránk, igaz? Bármi történt is apád és Patricia közt, már elmúlt, és nem lehet rajta változtatni. De nekünk a jövővel kell törődnünk. – És mi lesz a családunk jövőjével? – követelte Roland. Franklinnek résnyire szűkült a szája. – Nyilvánvaló, hogy ezzel az unokád egy cseppet se törődik. – Mindig tudtam, hogy így lesz – mormolta Phyllis. – Már a kezdet kezdetén tudtam, hogy Calebből sosem válik igazi családtag. Mindig tudtam, hogy csak azért visel el bennünket, hogy Roland pénzéből és pozíciójából hasznot húzzon. Éreztem, hogy egyikünket sem szíveli, hiába tettünk annyit érte! Roland álla megmerevedett. – Caleb, ebből elég! Úgy viselkedsz, mint Gordon, amikor bejelentette, hogy feleségül akarja venni Crystal Brooke-ot. És most neked is ugyanazt mondom, amit neki mondtam akkor. – És mi volt az? – kérdezte Caleb – Ha megkötöd ezt a szégyenletes házasságot, kitagadlak. Esküszöm az élő Istenre, hogy megteszem. Egy fillért se kapsz a Ventress-vagyonból. Serenity észrevette, hogy Phyllis és Franklin a fenyegetésre elképedt arcot vágtak. Caleb fáradtan elmosolyodott. – Gondolja, hogy sokat érdekel, ha kitagad? Akarja tudni az igazat? Nagy kő esik le a szívemről! – Hogyhogy? – Franklin szája az ámulattól tátva maradt. – Mert megszabadulok egy óriási tehertől – válaszolta Caleb. – Hogy mondhatsz ilyet? – hebegte Phyllis, és levegőért kapkodott. – Gondold csak el, mit veszítesz! Caleb pillantása gyorsan átsiklott a nagynénjén. – Nincs szükségem a nagyapám pénzére. A Ventress Irodából származó privát bevételem a múlt évben majdnem ugyanakkora volt, mint a család teljes bevétele. És ha akarom, jövő évben még több lesz. – Szája egészen elkeskenyedett. – Hidd el, Phyllis néni, engem a pénz érdekel a legkevésbé. – Nem hiszem el – suttogta Franklin. – Ezt nem gondolhatod komolyan. Mindazok után, amit Roland érted tett! És amit az egész család érted tett! Nem inthetsz búcsút szó nélkül egy ekkora vagyonnak! – Csak egy harmincnégy éve tartó zsarolásnak mondok búcsút. Ahogy mondtam, ezzel nagy kő esik le a szívemről. – Zsarolás? – Roland felpattant a székből. – Mi a fenéről beszélsz? Caleb enyhén szétterpesztett lábbal szembefordult a nagyapjával. – Egész életemben a szüleim tetteiért fizettem. Állandóan az orrom alá dörgölték, hogy én vagyok az oka annak a botránynak és tragédiának, ami a családot sújtotta. – Várj csak egy istenverte percet! – szólt közbe zavarodottan Roland. – Félreérthetetlenül a tudomásomra hozták, hogy ha nem lettem volna a világon, az egész ügy másként alakult volna. Lehet, hogy Crystal Brooke hagyta volna magát lefizetni. 144

Lehet, hogy az apám észhez tért volna, és visszajön a feleségéhez. Ki tudja? A dolgok mindenesetre az én születésem miatt fordultak rosszra. – Az egészet rosszul látod – suttogta Roland. – Rosszul látom? Hányszor mondta el nekem, hogy fél, hogy ugyanazt a hibát követi el velem, mint az apámmal? Hányszor mondta el, hogy mindenben jobbnak kell lennem, mint az apám volt? Hogy be kell bizonyítanom, hogy bennem nem az anyám rossz vére csordogál! – Nem értesz semmit – vetette oda Roland haragosan. – Hányszor oktatott ki a család iránti kötelességeimről és a felelősségemről? Hányszor hallottam, hogy az anyám egy kurva? – Crystal Brooke ringyó volt – dühöngött Franklin. – Mindent tönkretett. Caleb tudomást sem vett róla, csak a nagyapjára összpontosította a figyelmét. – Egész életem azzal telt, hogy megadjam Nagyapának, amit kívánt. De sose volt elég, nem igaz? Sose nyertem meg labdajátékot, sose szedtem össze elég érmet, hogy kielégíthessem! És sose tudtam elég pénzt keresni a családnak! – Na ide figyelj! – mennydörgött Roland. – Ha kicsit kemény voltam is hozzád, a javadat akartam! – Nem, nem az én javamat, hanem a magáét akarta! – jelentette ki Caleb. – Arra használt engem, hogy jóvátegye a múlt hibáit. Velem fizettetett értük. Ez pedig zsarolás. És a zsarolásban csak egy a biztos, hogy nincs vége. De én eldönthetem, hogy nem fizetek tovább! És ezt teszem. Roland szája megrándult. Elfordult Calebtől, és ujjával Serenityre mutatott. – Ha elhagyod a házam, hogy evvel a nővel élj, többé nem teheted be ide a lábad! Isten engem úgy segéljen! – Ebben a házban engem sosem láttak szívesen, amióta idejöttem – mondta csendesen Caleb. – Csak eltűrték, hogy itt vagyok. Mert csak én maradtam a nagyszüleimnek. – A fenébe, úgy beszélsz, mint az apád! – kiáltotta Roland. – A rossz vér mindig kiütközik, ugye? – Caleb Serenity felé nyújtotta a kezét. – Gyere, menjünk innen, Serenity! Serenitynek könnyes lett a szeme. Olyan volt, mintha a Titanic fedélzetén állna, és tudná, mi vár rá, de képtelen lenne megakadályozni a készülő katasztrófát. A kezét lassan Calebébe tette. Caleb az ajtó felé indult, és magával húzta a lányt. – Ez a nő tette ezt veled. – Franklin izgatottságában föl-alá járkált. – Az egész az ő hibája! – Sajnálom – suttogta Serenity. – Én pedig egy csöppet sem – jelentette ki Caleb. Kurtán odabólintott Doloresnek, aki megjelent az ajtóban. – Ég áldja, Dolores! – Kérem, ne tegye ezt, Caleb – kérte Dolores. – Ezt kell tennem – válaszolta Caleb, majd egy pillanatra megállt, és Rolandra pillantott. –Túlfeszítette a húrt. Mert valószínűleg minden maradt volna tovább a régiben. Hagytam volna magam tovább zsarolni, és biztos megtettem volna minden tőlem telhetőt, hogy megadjak mindent, amit kíván. De elkövetett egy hibát. Közénk akart állni. Márpedig Serenity az egyetlen, aki valóban kell nekem. Roland Calebre nézett. Szemében fehéren izzott a düh. – Tűnj el innen. Vidd a kis kurvádat, és vissza se gyere többé! Caleb szó nélkül sarkon fordult, és az ajtó felé indult. Serenity a kezénél fogva erőteljesen visszarántotta, és kétségbeesetten megvetette a lábát a szőnyegen.

145

– Várj! – kiáltotta, és közben visszanézett Rolandra. – Ennek nem szabad így végződnie. Ez nem a múlt. Most megteheti, hogy másképp csinálja. – Gyere, Serenity – mormolta Caleb, és a hall felé vonszolta. – Csak egy pillanatra még! – Serenity lecövekelt az ajtóban, és állhatatosan nézte Rolandot. – Jöjjön el csütörtökön vacsorára. Holnapután. Kérem. Zöldséges curryt csinálok. Nagyon fog ízleni. – Serenity, elég legyen! – Caleb a csuklójánál fogva megrántotta, és elvonszolta az ajtóból. – A cím Witt's End – kiáltotta Serenity, ahogy Caleb kituszkolta a hallba. – Egyórányi autóút innen. Ha megérkezett, bárki megmondja, hol lakom. Ha leesik a hó, maradjon Bullingtonban. Lemegyünk magáért. Van hóláncom. – A fenébe, Serenity, hallgass már! – Caleb a nyitott bejárati ajtóban állt. – Várjuk, Mr. Ventress! – kiáltotta Serenity. – Hat órakor. Korábban is jöhet, ha akar. Maradhat éjszakára is. Van hely. Caleb kiráncigálta a verandára. – Jézusom! – Azzal becsapta az ajtót, és lefelé indult a lépcsőn a Jaguárhoz. – Mi a fenét akarsz? – Meg akarom változtatni a múltat. – Nem érdemes. Vannak, akik nem akarják, hogy a múlt megváltozzon.

146

16 Egy keringő lágy dallamai úsztak be Serenity zavaros álmába. A zenét most közelebbről hallotta, mint valaha. A gyermeket a karjában ringatta és gyengéden csitítgatta. Várta, hogy a napsütötte, fehér szoba ajtaja kinyíljon. Serenity arra riadt fel, hogy egyedül van az ágyban. Fél könyökére támaszkodva az órára nézett. Hajnali három volt. Bár az álom véget ért, távolról idehallatszott a keringő. Serenity félrelökte a takarót, és kibújt az ágyból. A gyöngyfüggöny szemei egymáshoz koccanva csilingeltek. Lábát a papucsába csúsztatta, és a köpenye után nyúlt. Ahogy a hallon áthaladt, a keringő dallamai egyre erősebben szóltak. A házban hűvös volt. A fafűtéses kályha már alig adott meleget. Amint a nappalihoz vezető íves bejárathoz ért, látta, hogy ég a lámpa. Caleb a kanapén ült. Nem volt rajta csak egy farmernadrág. Haja nyugtalan alvástól volt borzas. A hideg ellenére a lába meztelen volt. Előrehajolva ült, könyökét a térdén nyugtatta. Crystal Brooke ékszeres doboza nyitva állt előtte a dohányzóasztalon. Elmerülten figyelte az apró táncosok merev mozgását. – Nem akartalak fölébreszteni – szólalt meg, anélkül hogy a szemét levette volna az ékszeres dobozról. – Semmi baj, úgysem aludtam valami jól – válaszolta Serenity. Csendesen belépett a szobába, és leült Caleb mellé a díványra. – Én is hibás vagyok. Nem lett volna szabad kitennem téged annak a jelenetnek a nagyapám házában. – Én ragaszkodtam hozzá, hogy elkísérjelek. Caleb az apró táncosokra meredt. – Nem fog eljönni csütörtökön vacsorára, tudod? – Ha nem jön el, meghívom újra, vasárnapra. – Csak az idődet fecséreled. – Lehet. De az is lehet, hogy nem. – Serenity kezét köntösének ujjába dugva előrehajolt, és figyelmesen szemügyre vette az ékszerdobozt. A fő rekeszben lévő újságkivágások rendesen össze voltak hajtogatva. – Min gondolkozol? – Valamin, amit Franklin mondott ma. – Rengeteg mindent mondott. Úgy látom, szent kötelességének érzi, hogy a múltat frissen és elevenen tartsa. Micsoda szomorú és keserű ember! – Szomorú és keserű? – Legalábbis ezt a benyomást tette rám – mondta Serenity. – Valami furcsa kifejezés volt a szemében, amikor apádról és Patriciáról beszélt. – Az az érzésem, Franklin mindig féltékeny volt az apámra. Elég gyakran elmondta nekem, milyen csodaszép nő volt Patricia Clarewood. Phyllis néni meg örökké az orrom alá dörgölte, hogy milyen tökéletes úrihölgy volt. És hogy neki kellett volna az anyámnak lennie. – Egy olyan nőnek, akinek lehet, hogy az apád háta mögött viszonya volt valakivel – merengett Serenity. – Rolandnak és Franklinnek igaza van. Még ha Patriciának viszonya volt is egy másik férfival, az nem menti apám magatartását. El kellett volna válnia Patriciától, mielőtt teherbe ejti Crystal Brooke-ot. – Igen, de ez már elmúlt, Caleb. Ne bolygassuk.

147

– Megpróbáltam. – Caleb merőn nézte a keringőző párt, amint a zene elhallgatott. – De valami miatt a múlt nem hagy nyugodni. – Miattam. – Serenity mélyen felsóhajtott. – Ha én nem lennék, az a szörnyű jelenet közted és a családod közt sose játszódott volna le. – Nem igaz – mondta Caleb, és a lány szemébe nézett. Ragyogott a szeme. – Ezt többé ki ne ejtsd a szádon. Amióta Roland Ventress Valleybe vitt, kísértetekkel éltem együtt. Úgy hozzájuk szoktam a hosszú évek alatt, hogy lassan már magam is kísértetté váltam. Serenity rámeredt. – Ó, Caleb! Hogy érted ezt? – Ne törődj vele! – Caleb felkapta az ékszeres dobozt, és újra felhúzta a zenét. – Már nincs jelentősége. – Dehogy nincs. – A férfi karjára tette a kezét. – Még mindig úgy érzed, hogy olyan vagy, mint egy kísértet? – Nem. – Caleb visszatette az ékszeres dobozt az asztalra. Amint felhangzott a keringő, a pár táncra perdült. – Mostanában sokkal elevenebbnek érzem magam. – Halványan elmosolyodott. Évek óta nem éreztem így magam. És ezt neked köszönhetem. A lány felé nyújtotta a kezét, és a karjába vonta, a belőle kirobbanó szenvedély elborította Serenityt. A férfierő és energia hullámai magukkal ragadták, és a lüktető izgalom árján tovasodorták. – Caleb! – El sem tudod képzelni, milyen jó ez! Milyen jó, ha te mondod ki a nevem, és ilyen hangon! Caleb hátradőlt a díványpárnákra, és magához húzta Serenityt. – Milyen jó, hogy úgy kell nekem egy asszony, ahogyan te kellesz! – Örülök, hogy kellek neked! – Serenity a férfi meztelen mellére borult és kezével a hajába túrt. Caleb sürgető vágya benne is felszabadította azt, ami a lénye legmélyéről föltörni akart. Elöntötte a forróság és elakadt a lélegzete. Caleb éhesen szájon csókolta. A csók egyre mélyebbre hatolt, míg válaszul Serenity egész testében reszketni kezdett. Azután a férfi ajka végigkúszott a nyakán, és kezével megpróbálta kioldani a köntösét. Amint szétnyílt, Caleb keze alácsúszott, a hálóinget a derekáig felhúzta, és tenyerébe fogta a lány fenekét. Ujjai mohón mélyedtek a lágy bőrbe és gyengéden simogatták. Serenity visszafogta a lélegzetét. Érezte, hogy alatta a férfi lába felemelkedik. Caleb felhúzta a térdét. A farmer durva vászna végigsúrolta a belső combját, égette a bőrét. Érintésétől a combjai szétnyíltak. A férfi felmeredő pénisze a hasának feszült. – Olyan nedves vagy, hogy a farmeren keresztül is érzem – mormolta Caleb. – Most akarlak. Mielőtt elvesztem az eszem. Serenity lemosolygott rá. Caleb hirtelen fölült, karjába kapta Serenityt, és a dívány mellett felállt. A lány megcsókolta a vállát, és ujjával gyengéden végigsimította a férfi szőrös mellkasát. Caleb megkerülte a kanapét és két nagy lépést tett a hall felé. – A fenébe is, nem várok a hálószobáig! Azzal Serenityt a lábára állította. A lány alig tudott megállni a lábán. Mindkét kezével a dívány támlájának támaszkodott. Fémes hang hallatszott, mint amikor lehúznak egy cipzárt. Serenity félresöpörte szeméből a haját, és az első, amit meglátott, Caleb felmeredő hímtagja volt. – Benned akarok lenni – suttogta, hangja rekedt volt az izgalomtól. Szeméből sütött az éhes vágy.

148

Közelebb nyomult, a lány lába közé. Karjával átölelte a derekát és felemelte. Serenity lélegzete elakadt, és erősebben kapaszkodott a dívány támlájába. Caleb tekintetével elszakíthatatlanul a lányéba kapcsolódott, miközben mélyen belehatolt. Serenity teste ívben megfeszült. Halkan felkiáltott. Feje hátracsuklott. Caleb megcsókolta a nyakát, erősebben szorította a csípőjét és elkezdett mozogni benne. Vágya a lányét is táplálta. Serenity egyszer csak érezte, hogy ölét fantasztikus érzés önti el. Ösztönösen a férfira tapadt, körmét a dívány szövetébe vájta. – Ölelj át a lábaddal – mormolta Caleb, miközben a nyakát csókolgatta. – Szoríts erősen. Igen. Pont így! Ó, istenem. Igen! – Felemelte a kezét, és a lány lába közt elődomborodó, lüktető dombocskára tette. Serenity halkan felsikoltott, ahogy az orgazmus közeledtét jelző apró rángások megkezdődtek. Caleb megmerevedett, amint egy pillanat múlva, ő is elérkezett a csúcspontra. Serenity érezte, hogy teste újra és újra megrázkódik. Valahol a távolban keringő szólt. Még közelebb. Egészen közel. HOSSZÚ IDŐ MÚLVA Caleb megmoccant a díványon. Fázott, rájött, hogy a szoba teljesen lehűlt. Fel kéne kelni és begyújtani a kályhába, gondolta. De talán jobb, ha Serenityvel együtt mindketten ágyba bújnak egy halom meleg takaró alá. Ha sokáig itt maradnak a díványon, biztosan megfáznak. Érezte, hogy Serenity megmozdul fölötte, egyik lába a combja közé csúszik, gömbölyű melle a mellkasához nyomódik. Caleb elmosolyodott. Aztán látta, hogy egyikük sem fog megfázni. Azzal a hővel, amit együtt termelnek, északnyugaton, a tél kellős közepén egy gőzgépet lehetne üzemeltetni. Es milyen jól érezte magát a szeretkezés után Serenityvel! A világon semmi nem ér fel ezzel! – Caleb! – Tessék! – Kezével Serenity izgató hajába túrt. Felemelte a fejét, és nyugtalanító tündérszemével lenézett a férfira. – Nem mondtad el, min gondolkoztál az előbb. Valamin Franklinnel kapcsolatban. Mi volt az, ami miatt kikeltél az ágyból? Calebnek eszébe jutott az ékszerdoboz. Elfordította a fejét a párnán, hogy lássa. A zene néhány perce elhallgatott. A táncosok mozdulatlanul álltak a múlt kísértetei, a régi újságkivágások fölött. Agyába újból visszaáramlottak a zavaró gondolatok, amelyeket a szeretkezés mámora elűzött. – Azért nem tudtam aludni, mert folyton az járt az eszemben, amit Franklin mondott. A két tranzakcióról, amit elmondása szerint Asterleyvel lebonyolított. – És mi van velük? – Franklin azt állította, hogy mindkét alkalommal követte a levél utasításait. – Caleb vonakodva kibontakozott Serenity meleg és hívogató öleléséből. Bebugyolálta puha köntösébe a lányt, és felült. – Kocsijával a bevásárlóközponthoz hajtott, leparkolt és bement. – És a kesztyűtartóban hagyta a pénzt – folytatta Serenity, és megszorította derekán a széles selyemövet. – Elképzelhető, hogy Ambrose kétszer is odaautózott a Ventress Valley Bevásárlóközponthoz, és úgy intézte, hogy felvehesse a zsarolásból befolyó pénzt. Mégis, nekem elég képtelenül hangzik, hogy ilyesmire vetemedett.

149

Caleb egy pillanatig nem válaszolt. Azután felállt és a kályhához lépett. Kinyitotta az üvegajtaját, és egy darab fát dobott a tűzre. Majd visszament a kanapéhoz, leült, és az ékszeres doboz fölött újra morfondírozni kezdett. – Nem hiszem, hogy egyszer csinálta – szólalt meg végül halkan. – De azt sem, hogy kétszer. – Nem értem. Caleb felkapta az ékszerdobozt, és a tükörbe bámult, ami az elhasadt kék szaténbéléshez volt ragasztva. – Ha hihetek Franklin bácsinak – ami a nyomozásunk eredményét tekintve a legjobb esetben is elég kockázatos –, két alkalommal bonyolított üzletet Asterleyvel. – Igen? – Igen. És ha igazat mondott nekem akkor reggel, amikor itt nálad felhívott, a második zsaroló követelés Asterley halála után érkezett. – Te jó ég! Igazad van! – Franklin szerint valaki jóval azután kasszírozta be a pénzt a kesztyűtartóból, hogy Asterley lezuhant a lépcsőn. Serenity nagyon csendesen ült, kezét a selyemöv végein ökölbe szorította. – Mostanában kicsit túl sok kísértet járkál errefelé. – Szerintem is. – Ahogy mondtad, nem lehetünk biztosak benne, hogy Franklin igazat mondott, hogy őt valaki zsarolja, nem beszélve a második ötezer dolláros kifizetés időzítéséről – összegezte Serenity óvatosan. – Nem lehetünk biztosak benne – helyeselt Caleb. – Lehet, hogy evvel kapcsolatban hazudott. De már bevallotta, hogy először már kifizetett ötezer dollárt a képekért. Akkor miért hazudna a második tranzakcióról? – Nekem az volt a benyomásom, hogy Franklin egyikkel kapcsolatban sem hazudott. De te jobban ismered, mint én. Te mit gondolsz? A kis tükörben találkozott a pillantásuk. – Akkor nem gondolkodtam ezen. Más dolgok fontosabbak voltak. Serenity megrázkódott. – Igaz. – A veszekedés alatt Franklin azzal volt elfoglalva, hogy az egész ügy az ő személye körül bonyolódik. Egy hazugságon rajtakaptam, így semmit sem nyerhetett volna azzal, hogy tovább cifrázza a történetet. Nem lett volna belőle semmi haszna. Serenity bólintott. – Ráadásul úgy érezte, joga van megtenni, amit tett. Végül is a fotók léteztek. Igaz, az az ügyes kis terv, hogy engem megzsaroljon, dugába dőlt, de a család teljesen megdöbbent a fotóimon. Így hát mindent véghezvitt, amit akart. – Két zsarolás, egy Asterley halála előtt, egy pedig az után. – A lehetőségek szüntelenül ott zsongtak Caleb fejében. – Két zsaroló volt, vagy csak egy? Serenity felvonta a szemöldökét. – Azt hiszed, hogy az egész ügy mögött kezdettől nem Ambrose, hanem valaki más állt? – Lehet. – Ezt jobban el tudom képzelni. Ambrose nem volt zsaroló típus. Nagy lejmoló volt, de nem zsaroló. – Most ugyanott vagyunk, ahol az előbb – szögezte le Caleb. – Asterleyn kívül valaki más is tudott a fotókról, rólam, és a múltamról. – Az aggaszt a legjobban, hogy a nagybátyád meg volt győződve, hogy mindkét alkalommal Ambrose Asterleyvel tárgyalt. És hogy Ambrose volt az egyetlen, akinél lehettek a fotók. – Akkor tehát a zsaroló valahogy megszerezte a fotókat, és Ambrose-nak adta ki magát. Franklin sose találkozott vele személyesen, emlékszel? Így aztán nem is ismerhette fel 150

Asterleyt. – Caleb elgondolkodott. – De csak férfi lehetett. Ezt legalább tudjuk. Franklin azt mondta, a telefonban férfihangot hallott. – Nem olyan biztos. Van olyan nő, akinek mély a hangja. – Például Jessie. Serenity gyorsan megrázta a fejét. – Nem. Nem hiszem, hogy Jessie ilyesmire képes. Caleb felvonta a szemöldökét. – Nézz szembe a dolgokkal, Serenity! Egyik Witt's End-i barátodról sem vagy képes elhinni, hogy bűnös. – Igaz. – Jessie mindenkinél jobban ismerte Asterleyt. Legalábbis szerinted és az itt lakók szerint. Asterley mindent ráhagyott. És mint egyetlen közeli barátja és örököse, a halála előtt és után is hozzáférhetett az irataihoz. – És mégsem tudom elképzelni, hogy Jessie zsarolásra szánta volna el magát. Rendesen megél a művészetéből. Nem úgy, mint a legtöbben Witt's Endben. – Ha Asterley az első sorozat képet azért adta el, hogy a pénzen új fotófelszerelést vegyen, lehet, hogy elmondta a dolgot Jessie-nek – feltételezte Caleb. – Elképzelhető, hogy Asterley halála után Jessie fantáziát látott a dologban, és elhatározta, hogy folytatja a dolgot. – Nem! Caleb ránézett. – Akkor mit gondolsz, másvalaki itt Witt's Endben megfelel ezeknek a kritériumoknak? Ki lehet az, aki a képekhez is hozzáférhetett, és az én múltamról is tudhatott? Serenity rezzenetlen tekintettel nézett Calebre. – Miért kell annak mindenáron Witt's End-inek lenni? A kérdés egy pillanatra elnémította Calebet. – Azért – szólalt meg végül –, mert minden itt kezdődött Witt's Endben. A dolgok logikáját nem hagyhatod figyelmen kívül. Azzal kezdődött, hogy Asterley hozzám küldött, kérj fel üzleti tanácsadónak. – Ez nem jelenti azt, hogy az egész Witt's Endből indult ki – hajtogatta makacsul Serenity. – Ez az egyetlen értelmes magyarázat – jelentette ki Caleb, és újból az ékszeres ládikára nézett. – Valamiért nem megy ki a fejemből, hogy itt – ebben a dobozban – van a válasz a kérdéseinkre. Mindig újra és újra visszatérek ide. – Az ékszerdobozban? – Csak ezt örököltem anyámtól. – Caleb lassan belenyúlt a dobozba, és kihúzta belőle a halom foszladozó újságkivágást. – Lehet, hogy ezekben találunk valamit. Egy nevet. Egy másik irányt, amerre elindulhatunk. – Enyém az egyik fele, tiéd a másik –, azzal Serenity kivett a kezéből egy adag újságcikket. – Azokból a nevekből, amelyek a régi botrány kapcsán felbukkannak, összeállítunk egy listát. Ki tudja? Hátha egy név láttán valamelyikünkben megszólal a vészcsengő. – Jó. – Caleb felállt, hogy tollat és papírt keressen. Amint talált, letette a dohányzóasztalra. Azután kiment a konyhába, és két kispohár brandyvel tért vissza. Nem tudta, Serenity hogy van vele, de érezte, hogy a továbbiakhoz egy kis erősítésre lesz szüksége. Fél óra múlva készen volt a lista. Nem volt hosszú, és a nevek többsége Calebnek ismerősen csengett. Rajta volt a családja, Gordon felesége, Patricia, egy sereg ember Ventress Valleyből, egy vagy két kisebb kaliberű politikus, aki akkoriban fontos szerepet játszott, de azóta már rég meghalt.

151

Serenity a listát tanulmányozva megszólalt. – Akik ezen a listán szerepelnek, mind ismerték a múltadat, de egy sincs köztük, aki rólam vagy az Ambrose készítette fotókról bármit is tudhatott. – Ebben nem lehetünk egészen biztosak. Fel kell fogadnom egy magándetektívet, hogy ellenőrizzen néhány nevet – mondta Caleb. Serenity aggódva nézett rá. – Ha kiküldesz egy nyomozót Ventress Valleybe, hogy a régi botrányról kérdezősködjön, abból biztosan nagy zűr lesz. – Gondolod, hogy izgat? – Caleb rosszkedvűen bámulta a ládika szakadt szaténnel bélelt fedelét. – Engem csak a válasz érdekel. Azt pedig megszerzem. – Megértem – helyeselt halkan Serenity. – Csak jobb lenne talán valami más módszert választani. Már így is sok bajt okoztunk. – Tudod, van valami furcsa ebben a ládikában – azzal Caleb felkapta az ékszerdobozt. – Szét fogom szedni. – Aha. Tudod mit, Caleb. Azt hiszem, a vér kiütközik! Ha egyszer elindultál egy bizonyos ösvényen, éppolyan csökönyös vagy, mint a nagyapád. Caleb a lányra nézett. – Nem a múltra gondoltam, hanem erre az ékszerdobozra. – Az ékszerdobozra? – Van abban valami furcsa, ahogyan a bélés el van szakadva. Nagyon szabályos. Mintha borotvával vagy késsel vágták volna fel. A többi lyuk a kopástól van. Serenity jobban megnézte a fakult kék szaténselymen a vágást. – Szerinted ez más, mint a többi? – Igen. Caleb megfogta a kis tükör egyik szélét. Egyetlen rántással letépte a dobozfedél belsejéről. A tükörrel együtt nagy területen egy vékony kék szaténdarab is lejött. A selyembélés mögül egy fekete-fehér fénykép esett ki, és a képes felével fölfelé a gyűrűs fiókon landolt. Caleb a három személyt ábrázoló fotóra bámult. Az egyik Crystal Brooke volt. Illedelmes, magas nyakú ruhát viselt, ami már vagy harminc éve kiment a divatból. Platinaszőke haján széles karimájú, sikkesen felhajtott szélű kalap. A karjában tartott gyermekre mosolygott. Gordon Ventress mögötte állt, keze gyengéden a vállán nyugodott. Egy büszke apa összetéveszthetetlen mosolyával nézett a kamerába. – Caleb! – Serenity közel hajolt, szeme ragyogott, mint aki csodát lát. – Ez egy családi kép. Rólad és a szüleidről. Caleb semmi értelmeset nem tudott kinyögni. És a szemét sem tudta levenni a fényképről. – Hát az. – Egy igazi családi kép! – Serenity örömében elnevette magát. – Hát ez mesés! Milyen szerencsés vagy, hogy van egy képed, amelyen mindhárman együtt vagytok. Nézd csak, milyen boldogok a szüleid. Csak úgy ragyognak. Látszik, hogy nagyon szeretik egymást és téged! Caleb érezte, hogy a látása lassan elhomályosul, ahogy a képet nézi. Ingerülten pislogott néhányat, amíg újra tisztán nem látott. – Vajon miért volt a bélés mögé rejtve? Serenity aprót rándított a vállán. – Nem volnék meglepve, ha anyád tette volna erre a biztonságos rejtekhelyre, és aztán elfelejtkezett róla. – A nagyapám mindenesetre nem vette észre, amikor az újságkivágásokat a dobozba tette. Különben biztosan megsemmisíti. – Ezt sem tudhatod biztosan – mondta gyengéden Serenity. – Nincs értelme felmelegíteni a régi sztorit, hogy mit csinált volna Roland harmincnégy évvel ezelőtt.

152

Caleb nagy erővel visszakényszerítette magába a megfejthetetlen érzések egész sorát, amelyek egész lényét elárasztották. Egy darabig jó és szép, hogy újra eleven érzései vannak, de néha átkozottul kellemetlen. A fontos problémák megközelítésében mutatott higgadt, módszeres és logikus magatartását összezavarja, ha hagyja, hogy lényének érzelmi oldala kerekedjék felül. Kényszerítette magát, hogy tisztán és logikusan gondolkodjék. – A kép érdekes, de nem vezet nyomra. – Sajnos, nem. – Serenity! – Caleb betette a fényképet a dobozba, és rácsukta a fedelet. – Tessék. Caleb mély lélegzetet vett, és érezte, ahogy ereiben lassan és erősen lüktet a vér. – Hozzám jössz feleségül? Serenity szája néma kiáltásra nyílt. Nehezen jött ki a szó a torkán. – Hozzád megyek-e feleségül? – Hangja a szokásosnál jóval magasabb volt. – Mi az ördögnek akarsz feleségül venni? Caleb ránézett. – Valószínűleg azért, mert én egy konvencionális, prűd és régimódi fickó vagyok. – Ó! – Mi a baj, Serenity? – Semmi – válaszolta gyorsan. – Nagyon meglepett a dolog, ennyi az egész. Fel sem merült bennem, hogy te házasságra gondolsz. – Nem? Hát mire gondoltál? – Nem is tudom. – Serenity nagyot nyelt. – És miért éppen most házasodjunk össze? – Már mondtam, miért. – Mert konvencionális, prűd és régimódi vagy. – Serenity gondterhelten nézett Calebre. – De én nem vagyok az. Mármint konvencionális, prűd és régimódi. Itt Witt's Endben mi másként intézzük a dolgainkat. – És szerinted ez helyes? – Hát, csak nézz körül. – Serenity kezével széles mozdulatot tett. – Julius és Bethanne csak a múlt hónapban házasodtak össze. Előtte évekig együtt éltek. Jessie és Ambrose sose házasodtak össze. Az én szüleim sem. – De az enyémek se, emlékszel? A múltból épp ezt nem akarom megismételni. – Caleb, senki se hajt. Nem vagyok terhes. Még alkalmunk sem volt, hogy igazán megismerjük egymást. Caleb úgy érezte, valami hidegség kúszik fel a torkáig. Serenity ki akar térni előle. Távolságot akar tartani. Lehet, hogy nincs olyan nagy szüksége rá, mint neki a lányra. Elnyomta a feltörni készülő kétségbeesést. – Garantálom, hogy te jobban ismersz engem, mint bárki a földön. – Minden erejével azon volt, hogy hangja higgadt maradjon. Serenity a férfi szemébe nézett. Pávakék szemében különös, várakozó kifejezés ült. – Caleb, szeretsz te engem? A kérdéstől egy pillanatra elállt a lélegzete. Joga van a válaszra, gondolta. De ő erre nem tud válaszolni. Elfogta a kétségbeesés. Csak nem veszítheti el néhány szó miatt! – Válaszolj neki! Hisz azok csak szavak! Serenity a legfontosabb az életében. Ha elveszíti, önmaga egy részét is elveszíti, azt, amelyik újra megtanult érezni.

153

Pedig a dolog reménytelen. Ölni tudna érte, de hazudni nem. Semmi jó nem sülne ki belőle, ha hazudna. – Nem tudom – mondta Caleb nyomatékosan. Úgy érezte, teljesen anyagtalanná válik. Szinte érezte, amint a folyamat fokról fokra végbemegy, itt a díványon. Serenity figyelte. Olyan volt, mint egy holdfényből és mágiából szőtt lény, akit hirtelen kitesznek a vakító napsütésbe. Kettőt, hármat pislogott, és aztán tündérmosoly jelent meg az arcán. – Nem, azt hiszem, magad sem tudod, hogy szeretsz-e – mondta. – Mikor mondta neked valaki utoljára, hogy szeret? – Nem emlékszem. – Vajon miért nem válaszol Serenity a kérdésére? Hisz csak erre vár. – De mi köze ennek a házassághoz? – Azt hiszem, nagyon sok. De ez most nem fontos. – Serenity megérintette Caleb arcát. – Szeretlek, Caleb. De nem hagyhatom itt Witt's Endet. Megérted? Dolgom van itt. – Nem is kérlek rá, hogy elhagyd Witt's Endet. – De te nem maradhatsz itt örökre – mondta szomorúan Serenity. – Ezt elejétől fogva tudtam. – Nincs igazad. Addig maradhatok, ameddig csak akarok. A fenébe is, ez a legkisebb probléma. Innen is igazgathatom a Ventress Irodát. – Tényleg? – Hát persze. A komputer és a fax korában! – válaszolta türelmetlenül. – Bárhol felállíthatom az irodámat. – De vajon akarsz-e itt élni? – kérdezte Serenity. – Meg vagy őrülve? – suttogta. – Miért akarnék én innen elmenni, amikor ez az egyetlen hely a világon, ahol úgy érzem, hogy élek! – Caleb! – Serenity a férfi karjába vetette magát, és vadul rácsimpaszkodott. – Igen. Igen, hozzád megyek feleségül, ha ezt akarod! Caleb fellélegzett. Olyan erősen magához szorította Serenityt, hogy a lány félig nevetve, félig tiltakozva felsikoltott. – Bocsáss meg – mormolta a lány hajába temetve arcát. Kicsit meglazította az ölelést, de nem túlságosan. A lány testének melege és illata meghatározhatatlan érzések egész sorát indította el benne. Törődött is ő most azzal, mennyiben befolyásolják ezek az érzések a logikus gondolkodását! Csak az volt a fontos, hogy erős érzések voltak, és ezeket az érzéseket minden porcikájával megtapasztalhatta. Nem volt többé kísértet. Hanem eleven ember. Volt jövője. Serenity az övé volt.

154

17 – FELESÉGÜL FOGSZ menni hozzá? – kérdezte Zone, és egy nagy hordó teljes őrlésű lisztre visszaejtve a fedelét egy lendülettel megfordult. Narancs- és sáfrányszín ruhája széles ívben úszott utána, hűen tükrözve izgatottságát. – Serenity, miről beszélsz? Miért akarsz férjhez menni Calebhez? – Azért, mert szeretem. – Serenity leporolt egy sor melaszos üveget. – És ő is szeret engem. Csak még nem tudja. – De ha még nem tudja, nem gondolod, hogy kicsit korai összeházasodnotok? – Lehet. – Serenity lefelé indult a soron, hogy a tésztacsomagokon végigfuttassa a tollseprűt. – De azt hiszem, nem várok vele. Zone rábámult. – Gyereket vársz? – Nem. – Hát akkor miért nem várhatsz vele? – Hát, ezt nem olyan könnyű megmagyarázni, Zone. Még magamnak sem. – Tudta, nagyot kockáztat, ha megpróbálja megjósolni Caleb valódi érzéseit. Ráadásul, szerencsétlenségére, az is kiderült, hogy Caleb maga sem ismeri föl mindig, mit érez, arról nem is beszélve, hogy bánni se nagyon tud az érzéseivel. Serenity gyanította, hogy Caleb túl hosszú éveket töltött el azzal, hogy a családja se vége-se hossza kívánságait teljesítve a saját valódi szükségleteitől is eltávolodott. Hogy teljesítse kötelességét a Ventress név iránt. És nem értette meg, hogy magával szemben is vannak kötelességei. A szülei bűnéért évek hosszú során át megfizetett. De ezek az évek a szeretet és a benne élő szeretetvágy iránt mélyen gyökerező bizalmatlanságot ültettek belé. Serenity úgy érezte, Caleb még a szó valódi értelmével sincs tisztában, legalábbis nem úgy, ahogy ő. De Serenity optimista megítélése szerint Calebnek titkos tehetsége volt a szeretetre a szó magyarázatában vallott kudarca ellenére. És ezt a lány a kezdet kezdetétől megérezte benne. Végül is ez is vonzotta a férfihoz kapcsolatuk kezdetén. Ezen a reggelen még mindig meg volt győződve róla, hogy a szeretetre való képesség dolgában neki, Serenitynek van igaza. Az elmúlt napokban látta az elfojtott tüzet a szemében, érezte a gyengédségét, ahogy megérintette, és elkapott néhány lelke legmélyéről feltörő pillantást. Ilyen mély érzésű férfi képes szeretetet adni és elfogadni. Az elmúlt éjszaka arra a következtetésre jutott, hogy az a valódi probléma, hogy Caleb nagyon szűken értelmezi a szeretetet. Az ember a szeretetet végül is a tapasztalat révén tanulja meg. Amíg Serenity meg nem jelent a színen, Caleb csak a feltételekhez kötött szeretetet ismerte, ami valamiképp mindig a pórázhoz kapcsolódott. Nem csoda, hogy nem ismerte fel a hozzá fűződő igazi érzéseit, gondolta Serenity, és újra végighúzta a portörlőt az üvegeken. Caleb számára a szeretetnek egy egész sor szigorú meghatározása létezik. A legtöbb a kötelesség és a felelősség jeges fogalmaihoz kapcsolódik. Ennek alján rejlik az a barátságtalan üzenet, hogyha megismétli az apja hibáját, akkor méltatlan a család szeretetére. Éppen ezért Caleb számára a szeretet szorosan kapcsolódott az állandó bizonyítási kényszerhez. A vele mindig bizalmatlan családdal szemben, aki sose tudta neki megbocsátani a múltat.

155

De Serenity iránt mást érzett. Ezt az érzést még nem értette igazán, mert ez nem volt sem jeges, sem kemény, sem könyörtelen, mint a kötelesség. Ezt még képtelen volt pontosan meghatározni, a nevéről nem is beszélve. Legalábbis Serenity remélte, hogy így van. Mert nagy árat fizet, ha csak áltatja magát. Nagyon kockázatos döntés előtt áll. Mert vagy igaza van Caleb hozzáfűződő érzéseit illetően, vagy elszalasztja a saját esélyét a szerelemre. – Serenity, egy kicsit még meditálnod kéne ezen a döntésen – javasolta gyengéden Zone. – Ariadne szerint Caleb nagyon különbözik a korábbi barátaidtól. – Ez igaz. – Teljesen más, mint azok, akiket eddig ismertem, gondolta kis mosollyal Serenity. – Serenity! – Zone rámeredt. – Valami baj van? – Nincs. Csak azon töprengtem, hogy rendeljek-e egy újabb tétel Luther-féle házi salsaszószt. Eléggé kifogytunk. Mellesleg Caleb szerint a szósz nagyágyú lesz a katalógusban. Zone felsóhajtott. – Kérlek, ne érts félre. Tudom, hogy Calebnek csodás tervei vannak a csomagküldő-szolgálattal kapcsolatban. És én személy szerint nagyon-nagyon hálás vagyok neki. Valószínűleg ő és Blade mentették meg az életemet. De nem vagyok biztos benne, hogy a számodra ideális lelki partner. Bár kedvelem, mégis veszélyt érzek a közelében. – Azt hittem, összekeverted a kisugárzását a Royce Kincaidével. Zone elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Való igaz, hogy összekevertem, de most már tisztábban látok, és még mindig vannak vele kapcsolatban bizonytalan érzéseim. Caleb aurájában még több a sötét szín. – Erre oda fogok figyelni. Mielőtt Zone folytathatta volna, megszólalt a telefon. Megkönnyebbülve, hogy így van ürügye a beszélgetés megszakítására, Serenity letette a tollseprűt, és szaladt, hogy felvegye a kagylót. – Witt's End-i Fűszeres. – Miss Serenity Makepeace-szel szeretnék beszélni. Phyllis örökösen rosszalló hanglejtését lehetetlen volt fel nem ismerni. Serenity cseppet sem volt olyan hangulatban, hogy beszélgessen vele. Ma az egész Ventress-klánra nagyon haragudott. Tegnap éjjel azt a meglepő felfedezést tette, hogy valószínűleg ő az első, aki Calebnek hangosan kimondta: Szeretlek. És ezért – szerinte – a Ventressek a felelősek. – Én vagyok, Serenity. Mit tehetek önért, Mrs. Tarrant? – Nem örülök, hogy arra kényszerültem, hogy felhívjam, Miss Makepeace. – Őszintén szólva engem sem lelkesít, hogy beszélhetek önnel. Úgyhogy essünk túl rajta minél előbb. – Nagyon helyes. Akkor a közepébe vágok. Gyanítom, hogy a magafajta nő csak ebből ért. Franklinnel átbeszéltük a dolgot. Mennyit akar? Serenitynek elakadt a lélegzete. De aztán sikerült könnyed hangon visszakérdeznie: – Mennyit? Ó, istenem! Talán árul valamit, Mrs. Tarrant? Kozmetikumokat például? Bár nem nagyon használok ilyesmit, de azt hiszem, vennék valami kézkrémet. – Nincs értelme gúnyolódni, csak megy vele az idő. Legyen velem éppolyan egyenes, mint én magával. Csak mondja meg, mennyi pénz kell hozzá, hogy valamennyiünket békén hagyjon. – Egyikük sem érdekel, csak Caleb. – Lehet, hogy nem kellene tovább cukkolnia Phyllist, nyugtatgatta magát, Serenity. De nem volt könnyű udvariasnak lennie. – Tudatában vagyok, hogy Caleb iránti érdeklődése tisztán anyagi természetű, Miss Makepeace. – Phyllis hangja a dühtől és a feszültségtől élesen csengett. – De a maga úgynevezett érdeklődése szétszakítja a családot. 156

– Először is nem hiszem, hogy az az erő, ami a családjukat összetartja, olyan erős. Nem lehet egy gyereket úgy nevelni a szeretetre, hogy állandóan emlékeztetik rá, hogy fizetnie kell a szülei bűneiért. Így aztán nem csoda, ha nincsenek igazi érzései a családja iránt. – Átkozott perszóna! – csattant fel Phyllis –, a Ventress família ügyeihez magának semmi köze! Mi megtettünk minden tőlünk telhetőt azért a hálátlan fiúért, annak ellenére, amit az apja a család ellen elkövetett. – És ezt minden adandó alkalommal felhánytorgatták Calebnek, ugye? – Caleb már gyerekkorában is nagyon önfejű volt. Állandóan emlékeztetni kellett, hogy el ne kövesse azt a szörnyű hibát, amit az apja. – Nem sokat ért, hogy állandóan ezt duruzsolták a fülébe. – Remélem, hogy Caleb ítéletének megbicsaklása – önt illetően, Miss Makepeace – nem tart soká. Nem kívánok erről többet beszélni. Mint már mondtam, Franklinnel megtárgyaltuk a pénzkérdést. Franklin már kifizetett tízezer dollárt, hogy ne hozzák nyilvánosságra a fotóit. Azt akarjuk, hogy nevezze meg azt az összeget, amennyiért megéri magának eltűnni Caleb életéből. – Először megzsaroltak, most pedig meg akarnak vásárolni? Mit mondjak erre? Mrs. Tarrant, az én környezetemben ez nem szokás. Aki ilyet csinál, azt bunkónak tartják. Jó napot! Serenity, félbeszakítva Phyllis dühös kifakadását, levágta a kagylót. Az íróasztal szélén ült, és néhány pillanatig nem látott a dühtől. Aztán újra felvette a kagylót, és kérte a tudakozódót. – Milyen város? – kérdezte a kezelő. – Ventress Valley. Roland Ventress házának a számát kérem. – Serenity várt, és azon aggódott, hogy a szám ne legyen titkos. Nem volt az. Fogott egy tollat, leírta és gyorsan tárcsázott. – Ventress-ház. – Dolores, maga az? Serenity Makepeace beszél. – Miss Makepeace! – Dolores hangja döbbent volt és aggódó. – Te jó Isten! Nem vártam, hogy hív. Azt hittem, hogy újra Mrs. Tarrant. Valami baj van? Annyira aggódtam. Itt elég szörnyű a helyzet. Serenity szorosan markolta a kagylót. – Azért hívtam, hogy érdeklődjek, vajon Mr. Ventress holnap este eljön-e hozzánk vacsorára. A kagylóban egy pillanatra nyomasztó csend lett. Dolores felsóhajtott. – Nem. Tartok tőle, hogy nem. Legalábbis egy szót sem mondott nekem róla. – Szeretném, ha átadna neki egy üzenetet, Dolores. Mondja meg neki, hogy várjuk. Mondja meg neki, hogy rajta múlik, hogy megváltoztassa a jövőt! Csupán azzal, hogy eljön hozzánk holnap, vacsorára. Mondja meg neki… ó, nem is tudom mit mondjon neki… – Bár tudnék segíteni, Miss Makepeace. Az egész ügy olyan szerencsétlen. Mr. Ventress rendes ember, de ő is és az unokája is túlságosan büszkék. – Túlságosan büszkék – ismételte Serenity, és lecsúszott az asztal sarkáról. – Hát ez az. Ez közös a Ventressekben, ez a konok büszkeség. – Ez így van. – Hallgasson ide, Dolores, mondja meg Mr. Ventressnek, hogy Franklin és Phyllis megpróbált engem megvásárolni, de nem sikerült. Mondja meg neki, ha tárgyalni akar velem, ezt szemtől szembe kell tegye a holnap esti vacsoraasztalnál. Mondja meg neki, hogy nem bújhat az unokahúga és az unokaöccse háta mögé. – Mr. Ventress sose bújna Mrs. Tarrant és a bátyja háta mögé – válaszolta lojálisán Dolores.

157

– Én pedig másként látom – folytatta Serenity –, az volt a benyomásom, hogy őket használja a piszkos munkára. Mondja ezt meg neki, Dolores. Ha meg akar győzni engem az ellenkezőjéről, el kell jönnie Witt's Endbe, és szembe kell néznie velem, mint férfihoz illik. Dolores felsóhajtott. – Értem, hogy mit akar elérni, de azt hiszem, ez nem válik be. – De megéri, hogy megpróbálja. Kérem, adja át Mr. Ventressnek az üzenetem. Ó, és Dolores… – Igen? – Hosszú az út egy öregembernek az ő korában. Gondolja… – Ne aggódjék – vágott közbe Dolores –, ha megy a dolog, Harry elviszi Mr. Ventresst Witt's Endbe. – És itt is hagyja éjszakára? – tette hozzá rábeszélően Serenity. Dolores habozott. – Azt hiszem, az is megoldható. – Viszontlátásra, Dolores. És köszönöm. – Sok szerencsét, Miss Makepeace. Csak Isten a tudója, mekkora szükségünk van rá! Amint letette a kagylót, Serenity hallotta, hogy az üzlet ajtaján lévő csengő megszólal. Egy darabig nem vett róla tudomást. Esze kétségbeesett terve körül forgott. Tagadhatatlan, hogy a Roland Ventresst Witt's Endbe hozó manővere elég átlátszó. Csak akkor válhat be, ha Roland Ventress ürügyet keres, hogy eljöhessen hozzá vacsorára. Serenity visszagondolt arra a jól titkolt melegségre, amelyet az öregúr szemében egyszer-kétszer elkapott, amikor Calebre nézett. Csak remélhette, hogy jól értelmezte az öregúr unokája iránt táplált valódi érzelmeit. Az iroda ajtajában támadt mozgolódás megszakította a gondolatait. Megfordult, és egy ismerős alakot pillantott meg, bőrdzsekiben, farmerben, bakancsban és világjáró kalapban. – Jaj, ne. – mormolta. – Csak, most ne! – Hé, Serenity drágaságom! Hogy van az én kis vörös hajú Titániám? – Lloyd beviharzott az ajtón, megragadta Serenityt, és medveölelésével majd' összeroppantotta. Serenity kezét a férfi mellének támasztva kiszabadította magát a karjai közül. – Mit keresel itt, Lloyd? – Támadt néhány ötletem, hogyan írjam meg a Witt's Endről szóló tanulmányomat. Szeretném veled megbeszélni. Azt hiszem, köthetnénk egy kompromisszumot a csomagküldő-szolgálatod beindításával kapcsolatban. Ha néhány hónapig jegelnéd a terved, azalatt elkészíteném az interjúkat és elvégezném a megfigyeléseket. – Most nem beszélgethetünk a tanulmányodról, Lloyd. Nagyon el vagyok foglalva. – Nem tart soká, drágaságom. – Azzal Lloyd egy székbe vetette magát, bakancsos lábát meg föltette az asztalra. Levette a kalapját, és a lába mellé dobta. – Csak arra kérlek, hogy hallgasd meg a tervemet. – Kérlek, menj el, Lloyd. Nagyon sok a dolgom, és nincs szándékomban változtatni a terveimen, csak azért, hogy te véghezvidd azt az ostoba kutatást! – Figyelj ide, Serenity! Pontosan végiggondoltam. Csak a jövő nyárig kell elhalasztanod a csomagküldő-szolgálat beindítását. – Egy percig sem halasztom el! Lloyd arcáról eltűnt a mosoly. – Serenity, a karrierem múlik ezen. – Az én csomagküldő-szolgálatomon pedig Witt's End jövője. – Hülyeség. – Lloyd szeme összeszűkült. – Ez a személyemnek szól, ugye? És semmi köze Witt's End jövőjéhez. Csak meg akarsz büntetni azért, ami hat hónapja történt! Sose gondoltam volna, hogy ilyen bosszúálló vagy, drágám. Serenity kezével végigszántott a haján. – Hidd el, nem akarok egyenlíteni azért, ami történt. 158

– Nem hiszek neked. – Lloyd megértően mosolygott. – Nagyon meg vagy sértve. Serenity haragosan bámult rá. – Nagyon dühös voltam. Figyelj, mindketten tisztában vagyunk vele, hogy nem illünk egymáshoz. – Oké, lehet, hogy házastársként nem vagyunk összevalók, de mint kollégák, igen. – Mint kollégák? – ismételte mézesmázosan Serenity. – Úgy, ahogy az általad publikált cikkben voltunk kollegák? Lloyd szája lefegyverző mosolyra húzódott. – Hé, van egy ötletem. Ezt a tanulmányt Witt's Endről együtt csinálhatnánk. A neved társszerzőként rajta lenne a tanulmányon. Na, ez se csábít? – Nem. Még ha hajlanék is rá, hogy segítsek neked, őszinte leszek, és előre megmondom, egyetlen pillanatig se hiszem, hogy a nevemet a magadé mellé raknád azon a tanulmányon. – Hát, ami igaz, az igaz, egy fűszerbolt-tulajdonos nevének nincs túl nagy hitele egy tudományos folyóirat szerkesztője mellett, de a jegyzetekben köszönetet mondanék a segítségedért. Ehhez mit szólnál? – A mindenit, Lloyd, ez aztán a vonzó perspektíva! – Serenity kezével a szék hátán dobolt. – Már ha lennének efféle ambícióim. De nincsenek. És ha hajlandó lennék elhalasztani a terveimet. Amire nem vagyok hajlandó. Mindent egybevéve, nem segíthetek. – Ezt nem gondolhatod komolyan! – kérlelte Lloyd a legmegnyerőbb mosolyával, megértő tekintetében bensőséges fény villant. – A kedvemért, a régi szép időkért megteszed, ugye? – A régi szép időkért? Te viccelsz! Lloyd kényszeredetten mosolygott. – Serenity, meg akarok egyezni veled. Ennek a Witt's End-i kutatásnak számomra sokkal nagyobb a tétje, semhogy tűrjem, hogy az utamba állj. Így vagy úgy, de megcsinálom ezt a tanulmányt erről a szaros kisvárosról. – Csak csináld. Nem akadályozlak meg benne. – De a francba, szükségem van az idevalósiak együttműködésére, és azt a te segítséged nélkül nem kapom meg! Zone belebbent az ajtón, és finoman megköszörülte a torkát. Tenyerét összetéve egyenesen Serenityre nézett. – Itt a vőlegényed. Serenity bambán bámult rá. – A micsodám? Lloydnak hamarabb leesett a tantusz. – Vőlegényed – Bakancsos lába az asztalról lecsúszva nagyot koppant a padlón. – Mi a fene! Serenity, csak nem azon töröd a fejed, hogy férjhez mész? Lehetetlen! Ezt nem teheted velem! – Vőlegényem? – ismételte lassan Serenity. – Eszembe sem jutott, hogy így emlegessem. – Legyen vele elnéző, Radburn – mondta Caleb, és félretolta Zone-t az ajtónyílásból. – Serenity még csak most barátkozik a gondolattal. A házasság Witt's Endben nem mindennapi esemény. Lloyd szájtátva bámult Calebre, aztán Serenityhez fordult. – Ez a fickó komolyan beszél? – A házasságra gondolsz? – kérdezte Serenity, és Calebre pillantott. Vészjósló tekintetétől kifejezetten rosszul érezte magát. – Bizony. Ami azt illeti, nagyon komolyan. Caleb egyik kezével az ajtófélfának támaszkodott. – Valóban komolyan. – Ezt nem teheted velem! – jajdult fel Lloyd. Serenity elvörösödött. Nem volt hozzászokva, hogy két erős férfi összekapjon rajta. A dolog hízelgett a hiúságának. – Lloyd, nem gondolod, hogy egy kicsit hevesen reagálsz a dologra?

159

– Hevesen reagálok? – dörögte hitetlenkedve Lloyd. – Mint aki megbuggyant – árnyalta jobban Caleb. – Bedilizett. Meg van húzatva. Serenity kis kézmozdulattal leintette. Gyengéden Lloydra mosolygott. – Nem hittem, hogy ilyen erős érzelmeid vannak velem kapcsolatban, Lloyd. Meg vagyok hatva. De mindketten tudjuk, hogy köztünk sose lett volna hosszú távon sikeres, jó kapcsolat, még ha nincs is az a kellemetlen ügy hat hónappal ezelőtt. – A francba, hát én nem a mi kapcsolatunkról beszélek – kiáltotta Lloyd –, hanem a terepmunkámról! A tanulmányomról. A karrieremről. Könyörgök, Serenity, nem mehetsz férjhez! – Nem mehetek? – Nem mehet férjhez? – szólalt meg Caleb, és egyik szemöldöke a homlokáig felszaladt. – Ez mindent tönkretesz. – Lloyd most tényleg el volt keseredve. – Még nagyobb kárt tesz Witt's End társadalmi struktúrájában, mint a csomagküldő-szolgálat. – Ezt nem hiszem – mormolta Caleb. – Egyszerűen nem értem, miért tenné tönkre a Witt's End-i világot az én házasságom – jegyezte meg mereven Serenity. – Hát nem érted? – üvöltötte Lloyd. – A házasság az túl normális dolog. – Túl normális? Lloyd fel-alá rótta a tenyérnyi irodát. – Már elmagyaráztam neked, hogy Witt's End legfőbb vonzereje a legendáival és szokásaival együtt, hogy otthont ad a peremre szorultaknak. A helyi élet legfontosabb szereplője te vagy. Witt's End szíve és lelke, élő legenda, ami állandóan újra teremtődik. Most is, ahogy beszélünk róla. Felfogtad? – Nem. – Serenity haragudott. – Lloyd, téged túlságosan elragadnak a tudományos analógiáid! – A fenéket! Te vagy Witt's End varázslatos tündérkirálylánya – folytatta makacsul Lloyd. – A köztük élő tündér, az áldozatra szánt szűz. – Az áldozatra szánt szűz? – Serenity Lloydra bámult. – Te kívülről jöttél közéjük. Eredeted homályba vész, mint minden valamire való mítoszé. – Az ég szerelmére, Lloyd, de hát ez nevetséges! – Gondold csak meg – nógatta Lloyd. – Ez olyan átkozottul primitív dolog. Olyan hihetetlen. Téged kezdettől fogva különlegesnek és fontosnak tartottak. A törzs vénei neveltek föl és tanítottak a közösség titkos tanai szerint. – Titkos tanai szerint – ismételte Serenity, és nem akart hinni a fülének. – Bevezettek az ősi misztériumokba – folytatta Lloyd. Serenity a kezével megállította. – Most aztán elég legyen. Ez a hülyeség kapcsolódik ahhoz, hogy többet akarsz tudni a hőforrások körüli legendákról, ugye? Hányszor elmondtam már neked, hogy a tavak legendájában nincs semmi? Lloydot nem lehetett eltántorítani. – A közösség iránti kötelesség és felelősség szellemében nevelkedtél. Witt's End megmentett és mindent megadott neked, amije volt. És most viszonzásul te akarod megmenteni. Kész vagy föláldozni magad Witt's Endért. Ez olyan mítosz, amelyet a közösség anyagából szőttek. Tökéletes. Abszolút tökéletes. Serenity zavartan méregette. – Lloyd, te begolyóztál. Biztos túl nagy rajtad a nyomás, hogy megszerezd a tanszékvezető kinevezést. – Ugyan már! Szó se róla! – Lloyd tenyerével az asztalra csapott. – Egész idő alatt éreztem. Azonnal felismertem, milyen különleges szerepet töltesz be ebben a kultúrában.

160

– Úgy érted, a szerepem, mint áldozatra szánt szűz és tündérkirálylány? – érdeklődött udvariasan Serenity. – Jézusom, Lloyd, előbb is szólhattál volna! Rendeltem volna postán egy koronát! – Ez nem vicc! – Lloyd a fogain át szűrte a szót. – Te kritikusan viszonyulsz ehhez a kultúrához. De tovább kell játszanod a szereped, legalábbis addig, amíg be nem fejezem a kutatást. Tisztának és érintetlennek kell maradnod, mint minden jóravaló, áldozatra szánt szűznek. – Tartok tőle, hogy késő. Serenity már nem játszhatja a Vesta-szüzet – jegyezte meg halkan Caleb. Lloyd rábámult, aztán Serenityhez fordulva hüvelykujjával Caleb felé bökött. – Csak nem akarja azt mondani, hogy lefeküdtél vele? Nem hiszem el. – Eszemben sincs, hogy veled tárgyaljam meg a szexuális életemet – vágta oda égő arccal Serenity. – Mindent elrontasz – sziszegte Lloyd. – A francba is, mit gondolsz, miért nem vittelek én is az ágyba? Mit gondolsz, miért szakítottam meg veled a kapcsolatot, amikor láttam, hogy a dolog kezd komolyra fordulni? Mert azzal, hogy elcsábítlak, tönkretettem volna a közösség társadalmi dinamikáját. Serenity lángvörös lett. Életében még sosem alázták meg ennyire. – Értem – válaszolta. – Éppen elég baj, hogy lefekszel vele – jelentette ki sietősen Lloyd. – De attól még egyáltalán nem teheted tönkre a fáradságos munkámat és nem rúghatod föl a terveimet azzal, hogy férjhez mész egy kívülállóhoz, mint Ventress. – Képzelje, hogy ez tündéresküvő, Radburn. Az ország királykisasszonyát elnyeri a királyfi – szólt közbe homlokát ráncolva Caleb. – Igen! – kiáltott föl hirtelen Zone úgy, hogy mindenki összerezzent. Hangja izgatottan csengett. – Igen, ez mindent megmagyaráz. Most már mindent értek. Serenity, Caleb és Lloyd rábámultak. – Végre tisztán látok – jelentette ki Zone és a szeme fénylett, mintha valami túlvilági csodát látna. – Caleb és Serenity esküvője kozmikus esemény. Caleb a titokzatos betolakodó, aki magának követeli Witt's End áldozatra szánt szüzét. – Ahogy mondtam – jelentette ki Caleb. Zone ruhája meglebbent, ahogy karját a feje fölé emelte. – Ez a jin és jang házassága lesz, a férfi és nő közötti metafizikai kapcsolat megvalósulása, az életerő megújulásának ünnepe. – Zone, azt hiszem, sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre – szólalt meg Serenity. Zone ügyet se vetett rá. – Kezdettől fogva tudtam, hogy Caleb megjelenése itt Witt's Endben azt jelenti, hogy nagy erők lendülnek mozgásba. Éreztem, de nem értettem meg tökéletesen a Calebet körülvevő, sötét, veszedelmes aura jelentését. Különösen azt, hogy nem halványult el a Royce Kincaiddel kapcsolatos események után. – És most már érti a sötét aurámat? – kérdezte komolyan érdeklődve Caleb. – Igen – felelte Zone. – Ez a férfi akarat által kordában tartott nyers erő aurája. Csak az a férfi érdemli meg Serenityt, aki képes így kordában tartani ezt az erőt, mivel Serenityben hasonló női erők munkálnak. Ennek a házasságnak az a célja, hogy megváltoztassa Witt's End jövőjét. – Várjon egy percet! – szólt közbe Lloyd. – Én azt próbálom itt mindenkivel megértetni, hogy nem akarom, hogy Witt's End megváltozzék. Legalábbis addig nem, amíg van esélyem, hogy a tanulmányomban halhatatlanná tegyem. – Sajnálom, Radburn, de bizonyára tudja, hogy szól a mondás: A haladást nem lehet föltartóztatni – jegyezte meg rosszmájú mosollyal Caleb. – Magával nem lehet értelmesen beszélni, ugye? –nézett rá Lloyd. 161

– Nem – jelentette ki Caleb. – Velünk, sötét aurájú, titokzatos betolakodókkal nem lehet értelmesen beszélni. Különösen akkor nem, ha éppen arra adjuk a fejünket, hogy magunknak követeljük az áldozatra szánt szüzet. – Gazember! Maguk üzletemberek semmibe veszik a tudományos kutatást! – vetette oda Lloyd, és az ajtó felé indult. – És nem érezzük, hogy feltétlenül támogatnunk kellene a tanszékvezetői poszt elnyerésében – tette hozzá Caleb, és udvariasan félreállt, ahogy Lloyd elsöpört mellette. Lloyd nem vette a fáradságot, hogy válaszoljon. Folytatta útját a bolton át a bejárati ajtó felé. Olyan erősen vágta be az ajtót maga mögött, hogy az egyik kis csengő fájdalmasan csilingelve a földre esett. Serenity, Caleb és Zone egymásra néztek. Zone derűsen elmosolyodott, és kezét a ruhája ujjába süllyesztette. – Ha megbocsátanak, megyek és beárazom az új joghurtszállítmányt. Serenity várt, amíg Zone hallótávolságon kívül került. Akkor megforgatta a székét és remegve belerogyott. – Micsoda jelenet! – Nem mondom, voltak nagy pillanatai – felelte elmélázva Caleb. – És Zone esküvői terveinket illető értékelése sem volt minden nagyság híján. Serenity dühösen ránézett. – A jin és jang házasságára gondolsz? A férfi és a nő metafizikai kapcsolatára? Az életerő megújulásának ünnepére? – Hát persze – felelte Caleb. – De azért a szex sem rossz, ugye? Serenity a mennyezetre emelte a tekintetét. – Nagyra értékelem azt a férfit, aki nem rabja saját vak ösztöneinek, és alantas vágyai csábításának nem enged, azt a férfit, akinek céljai és indítékai nem a mondén fizikai világból, hanem a metafizika birodalmából valók, azt a férfit, aki a férfi-nő kapcsolatra kozmikus szemszögből tekint. – És mit szólnál egy olyan férfihoz, aki tudja, mennyi kétszer kettő? – kérdezte Caleb, és szülei fényképét a zsebéből előhúzva Serenity elé tolta az íróasztalon. Serenity a kis családi képre pillantott. – Mire gondolsz? – kérdezte. – Fordítsd meg! Serenity fölvette a fényképet, és megnézte a túlsó oldalát. Rá volt pecsételvé a dátum és a stúdió neve. ASTERLEY ÉS FIREBRACE A sztárok fotósai Serenity szeme elkerekedett. – Ó, istenem! Asterley és Gallagher Firebrace? Ambrose és az a fotós, aki meg akarta fújni néhány felszerelését a halála után, társak voltak akkor, amikor ez a fénykép készült? – Kezdettől fogva észre kellett volna vennem az összefüggést! Serenity felnézett, és látta Caleb szemében, menynyire hibáztatja magát. – Igen, tudom. Ebben te rendszerint jó vagy. – Gyengéden elmosolyodott. – Ne légy túl szigorú magadhoz, Caleb. Ez családi ügy. Az ember nem mindig tud logikusan gondolkodni, ha családi kapcsolatokról van szó. – Még sosem volt ilyen problémám. Serenity szórakozottan harapdálta az ajkát, és mérlegelte a fotó hátoldalán lévő információt. – Úgy látszik, Ambrose találkozott a szüleiddel. És veled is. Milyen különös, nem? – Ez végre megmagyaráz néhány dolgot. Például azt, hogy honnan tudott a régi botrányról.

162

– Lehet, hogy az elmúlt évek alatt nem veszített szem elől, mert valaha lefotózta a családod. Mindig érdekelték a részletek. Amikor elmondtam neki, hogy fel akarok fogadni egy nagymenő üzleti tanácsadót, természetesen rögtön rád gondolt. – Valószínűleg így volt – válaszolta Caleb és gyengéden a tenyerére fektette a fényképet. – És ennek alapján nem ő volt az egyetlen, aki sokat tudott rólam, és a családomról. – Valószínűleg Gallagher Firebrace is tudott a szüleid körüli botrányról. – Ha akkoriban Firebrace volt Asterley társa, biztosan. – És Ambrose végig tartotta vele a kapcsolatot. Pénzt kért kölcsön tőle. Nem tudhatjuk, mennyit mondott el neki az én terveimről. – Azt hiszem, ideje, hogy felkeressem Gallagher Firebrace-t. – Lehet, hogy a zsaroló is ő, nem gondolod? – kérdezte Serenity. – Átkozottul valószínű. – Veled megyek Seattle-be. – Nem – tiltakozott Caleb. – Hogy képzeled, hogy megállíthatsz egy olyan kozmikus erőt, amilyen én vagyok?

163

18 – BIZTOS VAGY BENNE, hogy ez a jó cím? – Serenity megállt a járdán, és egy apró, lerobbant fényképészstúdió ablakában szemügyre vette a cégjelzést. Caleb a zakózsebéből előhúzott egy papírcetlit, és elolvasta a címet, amit egy seattle-i telefonkönyvből nézett ki. – Első sugárút. Igen. Ez az. Caleb ránézett a neonreklámra, ami fölkeltette Serenity érdeklődését. A rikító narancsszínű feliraton ez állt: FIREBRACE FOTÓ – ÚTLEVÉL ÉS SZEMÉLYI IGAZOLVÁNY FOTÓK – NEM KELL VÁRAKOZNI. A Nem szót formázó neoncső kiégett, így mindenki azt hihette, végtelen várakozási időre számíthat. Nem kellett volna hagynia, hogy Serenity vele jöjjön, gondolta. Vajon mennyire lesz veszélyes ez a találkozás? Minden jel szerint Firebrace volt a zsaroló, de a fotós biztosan éppannyira tisztában van vele, mint ő: nincs rá bizonyíték, hogy kapcsolatban áll a bűncselekménnyel. – Ez a stúdió nem úgy fest, mintha Firebrace nagyon sikeres lenne a szakmájában – jegyezte meg Serenity. – De legalább megél belőle, nem úgy, mint Asterley, akinek ez sem sikerült. – Caleb összerezzent, amikor a háta mögött megszólalt egy autóduda. A sziszegő fékek és felzúgó motorok ismerős zaja ma, ki tudja, miért, idegesítette. Bár még csak rövid ideje volt távol a nagyvárostól, máris hozzászokott a Witt's End-i csöndhöz. – Mintha be lenne zárva – szólalt meg Serenity. – Lehet, hogy előbb telefonálnunk kellett volna. – Nem akartam, hogy Firebrace felkészülhessen a jövetelünkre – mondta Caleb a poros ablaküveget méregetve. Az üveg mögött nem volt élet, de a Zárva táblát sem akasztották ki az ajtóra. Elfordította az ajtógombot. Az ajtó csikorogva kinyílt, és be lehetett látni az üzlet elülső részébe. Üres volt. A falakat itt-ott megfakult igazolványképek díszítették. Két csővázas szék és egy cigarettacsikkekkel teli hamutartó egészítette ki a váró helyiség berendezését. A padlót borító linóleum mintája a sokéves használattól már kivehetetlen volt. Az üveglapos pulton a következő üzenet állt: Öt percen belül itt vagyok. – Van itt valaki? – kiáltotta Caleb. Semmi válasz. – Lehet, hogy hátul van – szólalt meg Serenity. – Vagy a sötétkamrájában, de az is lehet, hogy éppen fotózik. – Sokkal valószínűbb, hogy meglátta, hogy jövünk, és úgy döntött, hogy elrejtőzik. Caleb megkerülte a pultot, és belökte a stúdióba vezető lengőajtót. Amint a stúdióba lépett, az ámulattól földbe gyökerezett a lába. A stúdió falairól, köröskörül, óriási feketefehér fotókról Crystal Brooke ragyogó arca nézett rá. Az anyjáról készült, kinagyított fotókkal telis-tele volt a helyiség. Huncutul mosolygó szeme pillantott rá még a plafonról is. Érzéki ajkának időtlen és kihívó mosolya töltötte be a teret, platinaszőke haja hullámzott végig a padlón a lába alatt. A kamera számos arckifejezését rögzítette, ragyogó megvilágításban a csábítótól a derűsen nyugodtig és humorosig. Briliáns portrék voltak, nem annyira egy élő személyről, sokkal inkább egy archetipikus női istenségről. A fotók Crystal arcára összpontosítottak. Aktfotó nem volt közöttük.

164

Caleb behatóan tanulmányozta a képeket. Rájött, hogy valahol már látott ilyen munkát. Méghozzá nem is olyan régen. Serenity Caleb mögött belépett az ajtón, és a csodálkozástól döbbenten megállt. – Mi a csuda! – Kicsit furcsa, nem? – kérdezte Caleb, és a Crystal Brooke-fotók miriádjairól elfordítva szemét a szoba többi részét vette szemügyre. A stúdióban színeknek nyoma sem volt. A fekete, háromlábú fémállványoktól kezdve a kamerákig, a világosító berendezésekig és a háttérfüggönyül szolgáló fehér vásznakig, minden fekete vagy fehér volt. – Ez pont olyan, mintha besétálnál egy régi, fekete-fehér fényképbe – suttogta Serenity. – Caleb, nem tetszik ez nekem. Caleb a válla fölött visszanézett Serenityre. A lány idegesen ácsorgott a magas, ingó, háromlábú állványokra tornyozott lámpadzsungel kellős közepén. Ragaszkodott hozzá, hogy ma az egyik városba illő holmiját viselje, egy bézs-rozsdabarna nadrágkosztümöt, ami persze egyáltalán nem állt jól neki. De mint mindig, vibráló egyénisége most is átütött a konvencionális öltözéken. Haja úgy festett a fekete-fehér háttérben, akár egy sugárzó tűzfelhő. Pávaszín szeme átható zöld fényben ragyogott, és egészen tágra nyílt, ahogy Calebével találkozott. – Várj meg kinn, ha gondolod – javasolta Caleb. – Én körül akarok itt nézni. – Azt hiszem, mindketten jobban tennénk, ha eltűnnénk innen. Most. Azonnal. Kérlek, Caleb. – Egy pillanat – kérte Caleb, mert a helyiség hátsó végében egy sor fekete iratszekrényt pillantott meg. Az Asterley iratai közt talált érdekes információra gondolt, és feléjük indult. – Caleb, várj! Itt valami nagyon nem stimmel – szólalt meg aggodalmasan Serenity. – Komolyan azt hiszem, legjobb, ha eltűnünk innét. – Késő, Miss Makepeace, tartok tőle, hogy késő – hangzott fel Gallegher Firebrace hangja az ajtóból. – De lehet, hogy már előbb is késő volt. – Ó, istenem! – suttogta Serenity. Caleb megfordult. Firebrace ferde mosollyal fegyvere csövét Caleb deréktájékára irányította. – Nem számítottam rá, hogy kitalálja. Legalábbis egy jó darabig nem. Mi vezette rá? – Egy fénykép – válaszolta Caleb. – A szüleimről és rólam készült felvétel, amit nem sokkal a születésem után csináltak. A hátoldalán ott volt az Asterley és Firebrace stúdió bélyegzője. – Egy fénykép – mondta Firebrace és arca grimaszba rándult. – Mennyire illik a helyzethez! És aztán összeillesztette az információkat, és eljött hozzám. – De nem az összeset – és Caleb a fegyverre pillantott. – Ha mindent kitaláltam volna, akkor ma nem hozom magammal Serenityt. – Nagy baklövés, már ami Miss Makepeace-t illeti. – Álljunk csak meg – szólt közbe gyorsan Serenity – mi ez az egész? – Hát nem látod, Serenity? – kérdezte Caleb. – Firebrace nemcsak zsaroló, hanem gyilkos is. – Gyilkos? – hitetlenkedett Serenity. – De hát senkit sem öltek meg. Caleb le nem vette a szemét Firebrace-ről. – Ambrose Asterleyt megölték, ugye, Firebrace? – Ambrose-t? – Serenity rémülten a torkához szorította a kezét. – Ne ne, az lehetetlen. – Megfordult, és vádlón Firebrace-re nézett. – Maga ölte meg? – Baleset volt – vágta rá Firebrace. – Nem akartam, hogy meghaljon. – Baleset? – Serenity mély lélegzetet vett. – Nem értem. 165

Firebrace rövid, türelmetlen pillantást vetett rá, mielőtt teljes figyelmével újra Caleb felé fordult. – Rajtakapott, amikor aznap éjjel betörtem a házába. Ez a második alkalom volt. Azt hittem, hogy részegen az ágyában hever, tudják,” mint az első alkalommal. De nem így volt. Amikor a barátnője elment, csak üldögélt a sötét nappaliban. Valószínűleg hallotta, hogy bejöttem az ablakon. Mintha várt volna rám. – Lehet, hogy így is volt – vetette közbe csak úgy mellékesen Caleb. – Lehet, hogy volt egy olyan érzése, hogy maga még visszatér. Hiszen már pár nappal azelőtt betört az iratszekrényébe, ugye? Firebrace amúgy is keskeny szája vonallá változott. – Először azért törtem be, hogy elhozzam a Miss Makepeace-ről készült felvételeket. Semmi zajt nem hallott. Ájultan feküdt a hálószobában. – És másodszor azért tért vissza, hogy betegye a nyugtát az iratok közé, ugye? – kérdezte Caleb. – Azt a nyugtát, amely azt bizonyította, hogy Serenity fotóit eladták Franklin Ventressnek. Fedezni akarta magát arra az esetre, ha valaki keresné a zsarolót. Serenityt elöntötte a düh. – Maga szándékosan csinálta, hogy az legyen a látszat, Ambrose a zsaroló? – Logikusnak látszott – felelte Firebrace. – Arra az esetre, ha valaki szaglászni kezdene. Caleb az arcát figyelte. – Kár, hogy erre az apróságra nem gondolt az első alkalommal. Mert másodszorra a dolgok balul sültek el, nem igaz, Firebrace? Firebrace ujjai szorosabban fonódtak a fegyverére. – Ambrose hallotta, ahogy bejöttem a konyhaablakon. Elkapott. Tudni akarta, miért jöttem. Akkor elmondtam neki az egész sztorit, és próbáltam egyezkedni vele. Felajánlottam, hogy beveszem az üzletbe, de erre iszonyúan feldühödött. Vadul nekem támadt. Azt mondta, Serenity a barátja. – Tudtam, hogy Ambrose sohase zsarolt volna meg engem! – kiáltott fel Serenity. Firebrace mintha meg se hallotta volna a közbe szólását. A szemébe furcsa kifejezés költözött. – Félrekaptam a fejem, de Ambrose csak jött, át a nyitott pinceajtón, le a lépcsőn. Nem akartam, de megtörtént. – Gazember! – suttogta Serenity. – Később rájöttem, úgy kell elrendeznem a dolgot, hogy balesetnek látszódjék. Mint ahogy az is volt – tette hozzá gyorsan Firebrace. Caleb a zakója zsebébe süllyesztette a kezét, és megérintette a tenyérnyi kődarabot, amit Webstertől kapott. Még mindig ott volt. Elfelejtette kivenni a zsebéből. – Maga akarta balesetnek álcázni – helyesbített Caleb –, mert nem akarta, hogy bárki is olyan kérdéseket tegyen fel, amelyek miatt esetleg nyomozás indulhat vagy boncolást rendelnek el. A boncolás bizonyította volna, hogy Asterley nem volt részeg, amikor lezuhant a lépcsőn. – Elhoztam egy üveget a konyhai dugihelyéről – folytatta Firebrace –, tudtam, hogy mindig van egy üveg piája, még ha józan, akkor is. Végiglocsoltam a testét whiskyvel. – És egy másik apróság – vágott közbe haragosan Serenity. – Mint amikor becsempészte a nyugtát Ambrose iratai közé. Azt hiszem, minden fotósnak a vérében van, hogy sokáig babrál a fotózandó tárggyal és az utolsó felvétel előtt ellenőrzi, minden tökéletes-e. Miért kockáztatta, hogy a holttest felfedezését követő reggelen felbukkant Witt's Endben? – Ez nagyon egyszerű – szólalt meg Caleb. – Még egy kicsit igazítani akart a helyszínen, ugye, Firebrace? Nem tudott ellenállni, hogy újra ne ellenőrizze a részleteket. Biztos akart lenni, hogy semmilyen bizonyítékot nem hagyott a helyszínen. – Amint megtudtam, hogy Ambrose holttestét megtalálták, azt gondoltam, helyesebb, ha visszamegyek – magyarázta Firebrace. – Végül is, mi sem természetesebb annál, mint hogy a tragédia hallatán beállít egy régi barát. 166

Caleb elgondolkozva figyelte. – És ki venné észre, ha néhány kamerának és világosító berendezésnek nyoma vész. Egy kis szuvenír a régi partnertől és baráttól. – Miért is ne? – kérdezte keserű mosollyal Firebrace. – Ambrose-nak már holtbiztosan nem volt rájuk szüksége. Némelyik darab egy kisebb vagyont ért. – Egy dolgot nem értek – szólt közbe újra Serenity. – Maga honnan tudta, hogy az üzletem bővítésével kapcsolatos terveim miatt Calebhez fordultam? Firebrace vállat vont. – Ambrose néhány héttel azután, hogy maga először elment Ventresshez, felhívott telefonon. Meg akart pumpolni. Ez gyakran előfordult, tudja. – Tudom – válaszolta halkan Serenity. – Mint mindig, most is azt mondtam neki, hogy egy fölösleges vasam sincs. És akkor egyszer csak egészen váratlanul beszélni kezdett a régi időkről. Mondott valamit arról, hogy az élet néha milyen furcsa dolgokat produkál. Elmondta, hogy épp most küldte el az egyik barátját Crystal Brooke fiához. Kérdezte, emlékszem-e Crystalra. Caleb körülnézett a stúdióban. – Láthatólag emlékezett. A fegyver megremegett Firebrace kezében. – Ambrose-nak jó napja volt. Beszélgetni akart. Mesélt nekem Miss Makepeace Witt's Enddel kapcsolatos terveiről. – Maga tudott azokról a felvételekről, amelyeket rólam készített? – érdeklődött Serenity. – Hát persze hogy tudtam – fintorgott Firebrace. – Még az elmúlt tavasszal eldicsekedett velük, ahogy elkészültek. Akkoriban azt állította, hogy ezek a legjobb munkái közül valók. – És amikor elmesélte, hogy én Calebhez készülök, magának eszébe jutott a régi botrány, ugye? – kérdezte Serenity. – És pontosan tudta, milyen jól jönnének magának azok a fotók. Rájött, hogy ha meg tudja győzni a Ventresseket, hogy viszonyom van Calebbel, anyagilag remekül profitálhat az újabb botránytól való félelmükből. Firebrace a sarkán himbálózva felelte: – Nagyon ügyes, Miss Makepeace. Igaza van. Mindent tudtam a Ventressekről. Könnyen el tudtam képzelni, hogyan reagálnának, ha kiderülne, hogy a családi vagyon jelenlegi örököse apja nyomdokain halad. Csak az volt a dolgom, hogy úgy rendezzem a dolgokat, mintha maguk között romantikus szálak szövődnének. Pofonegyszerű volt. Serenity szigorúan nézett rá. – Hogy csinálta? Hiszen akkoriban Caleb és köztem csak üzleti kapcsolat volt. – Csináltam néhány felvételt magukról, amint éppen együtt hagyják el az irodát, itt Seattle-ben. Amint együtt belépnek egy étterembe. A többit Franklin Ventress képzeletére bíztam – nevetett fel Firebrace, de a nevetésében egy cseppnyi jókedv sem volt. – Képzelheti a meglepetésemet, amikor később rájöttem, hogy maguk közt mégis van valami. – Volt esze, hogy ne a nagyapámnál próbálkozzon a zsarolással – mondta Caleb. – Biztosan tudta, hogyan reagálna egy zsaroló fenyegetésére. – A fenébe is, hogyne tudtam volna! – Firebrace szemében elfojtott harag villant. – Nem fizetett harmincnégy évvel ezelőtt sem, amikor elküldtem neki a Crystalról és Gordon Ventressről készült képeket. De tudtam, hogy vannak más családtagok is, akik nem olyan keményfejűek, és mindent megtennének, nehogy a drága családi nevüket a Ventress Valley News újra meghurcolja. – Akkor minden rosszul sült el – kezdte Firebrace különös, távoli hangon. Aztán a tekintete megkeményedett. – De ezúttal gondosabb voltam. Mindent pontosan kiterveltem. Nem az öregúrral, hanem a bankár családtaggal vettem fel a kapcsolatot. Tudtam, hogy Franklin Ventresszel könnyebben boldogulok. Biztos voltam benne, hogy fizetni fog. – Miért képzelte, hogy őt olyan jól ismeri? – kérdezte Caleb hirtelen támadt őszinte kíváncsisággal. – Mert Crystal mesélt róla – felelte türelmetlenül Firebrace. – És mit mesélt róla? 167

– Csak azt, amit a maga apjától hallott. Franklinnek viszonya volt Gordon feleségével. Tudtam, hogy szenvedélyesen gyűlöli Gordon Ventresst. Feltételeztem, hogy akkor talán Gordon fiát is gyűlöli, és mindent megadna, csak hogy az öregúr előtt megszégyenülni lássa. – A fenébe! – szitkozódott Caleb alig hallhatóan. A kirakós játék utolsó hiányzó darabjai is a helyükre kerültek. – És Franklin úgy fizette ki az első ötezer dollárt, hogy a szeme se rebbent, igaz? – A képeket akarta. Mindenáron. – Kár, hogy maga nem érte be ennyivel! – Csak ötezer volt. – Látszott, hogy Firebrace őszintén meg van bántva. – Nem tudtam megállni. Számítottam rá, hogy valaki a családból újra fizetni fog, nehogy a fotók a lapokban megjelenjenek. – Maga túlságosan pénzéhes volt – tűnődött Caleb. – De a negatívok még mindig magánál vannak. Miért nem próbálkozik még egyszer? – Úgy terveztem, hogy még sokszor próbálkozom – válaszolta Firebrace. – Igazság szerint annyiszor, ahányszor csak tudok. De aztán Ambrose leesett a lépcsőn, kitörte a nyakát és tönkretette a terveimet. – Mert a halott Ambrose mögé már nem lehetett elbújni – folytatta Caleb.– Sokkal többet kockáztatott volna, ha folytatja a zsarolást, de nincs kire kenni a dolgot. Lehet, hogy előbb vagy utóbb valaki nyomozni kezd. És a nyomok magához vezettek volna. De még egyszer, utoljára, mielőtt az egésszel fölhagy, megpróbálta. Kár lett volna ennyi pénzt kidobni az ablakon. Serenity úgy nézegette Firebrace-t, mintha egy másik állatfajhoz tartozna. – Ugye nem tudott ellenállni a csábításnak, hogy néhány nappal Ambrose halála után újra megzsarolja Franklint? – Megérte a kockázatot. Hiszen eddig csak egyszer fizetett. És tudtam, hogy azok a képek legalább öt rongyot megérnek a Ventress családnak. Kicsi volt a valószínűsége, hogy Franklin Ventress megtudja, pontosan mikor is halt meg Ambrose – magyarázta Firebrace. – Vagy azt, hogy egyáltalán meghalt – tette hozzá Serenity. Firebrace felvonta a szemöldökét. – Ki mondana el neki ilyesmit? Ambrose halála nem volt olyan fontos esemény, hogy bekerüljön a Ventress Valley News-ba. Mellesleg Franklin Ventress kérdezősködött volna a legkevésbé. Nem érdekelte más, csak hogy Gordon fián bosszút álljon. – De miért gyűlölte olyan nagyon Franklin Gordont? – kérdezte halkan Serenity. – Azért, mert Gordon volt Roland örököse? – Lehet, hogy ezért is – válaszolta Firebrace ingerülten – De nem csak ezért. Crystal szerint a fő ok Patricia Ventress volt. – Patricia? – Hát nem érti? Franklin szerette Patriciát. Igazán szerette. És Patricia elhagyta a botrány miatt. Soha többé nem találkoztak. – Ez beleillik a képbe – mondta lassan Caleb. – Crystal átlátta a dolgot – mondta Firebrace összeszűkült szemmel. – Tudta, mennyire szerette Franklin Patriciát. Bár kezdetben csak azért csábította el, mert féltékeny volt Gordonra, és el akarta venni, ami az övé, de végül beleszeretett. – Franklin azzal vádolta az apámat, hogy micsoda megaláztatást kellett Patriciának eltűrnie – szólt közbe Caleb. – Sose tudta neki megbocsátani, hogy a botrány miatt elvesztette azt az asszonyt, akit szeretett. – De neked se tudott megbocsátani – suttogta Serenity. – Meg akart büntetni, mert olyan nővel merészeltél kapcsolatba keveredni, aki őt Crystal Brooke-ra emlékeztette. 168

– Igaz. – Franklin első alkalommal azért fizetett a fotókért, mert muníciót akart gyűjteni Caleb ellen – mondta Serenity elgondolkozva. – De vajon miért volt hajlandó második alkalommal is fizetni? – Azért, mert ő is Ventress – mondta Firebrace sötét mosollyal. – Ez az átkozott család olyan büszke, hogy rosszul vagyok tőle. Caleb ujjával megtapogatta a követ a zsebében. – Igaza van. Franklinben is megvan a Ventressek büszkesége. Éppúgy nem akart egy újabb botrányt a helyi lapokban, ahogy a családból más sem. Tudta, hogy a nagyapám nem fizetne a zsarolónak, ezért nem volt más választása, ő fizetett. – A saját csapdájába esett – szólalt meg Serenity. – Pontosan – jegyezte meg Caleb, miközben a szeme sarkából látta, hogy Serenity figyeli, és a tekintete egy pillanatra megállapodik az ő zakózsebbe mélyesztett kezén. Caleb bízott benne, Serenity rájött, hogy nála van Webster legújabb szerzeménye, de nem mert egyenesen a lányra nézni, hogy meggyőződjön róla, felfogta-e a dolog jelentőségét. Minden figyelmét Firebrace-re összpontosította. – Maga úgy látszik, nagyon sokat tud a családomról – mondta. – A több mint három évtized alatt mindent megtudtam a maga átkozott családjáról, amire szükségem volt – jelentette ki Firebrace. – Semmi sem változott. Maguk, Ventressek még mindig azt hiszik, hogy fontosabbak, mint mások. Azt hiszik, mindent megkaphatnak, amit akarnak. – Maga az én anyámat akarta, ugye? – kérdezte csendesen Caleb. – Magának akarta Crystal Brooke-ot. Firebrace összerándult, mintha ütés érte volna. – Az enyém volt. A maga apja elrabolta tőlem. Elcsábította a pénzével, az előkelő családjával és a nagymenő politikai kapcsolataival. Neki ígérte az egész világot. És a kis buta elhitte neki. Azt is elhitte, hogy majd feleségül veszi. – De hisz épp ezt tervezte, nem? – kérdezte Caleb. – Crystal próbált engem úgy kezelni, mint egy barátot – folytatta dühösen Firebrace. – Nem értette meg, hogy hozzám tartozik. Tudja, nem engedte, hogy rajtam kívül más fotózza. Bízott bennem, hogy a képeimen olyan lesz, akár egy istennő. És én ezt meg is valósítottam. Azzal széles mozdulattal a falakat, a mennyezetet és padlót beborító fotókra mutatott. – Jól nézzék meg! Crystal Brooke-ot felejthetetlenül széppé tettem. – Azt hiszem, már eleve nagyon szép volt – jelentette ki határozottan Serenity. – De ha sok évvel ezelőtt annyira szerette, akkor miért zsarolta a Ventress családot? Tudnia kellett, mekkora kárt okoz vele. – Csak őérte tettem – bizonygatta Firebrace. – Azt hittem, ha egyszer a Ventressek megtudják, hogy viszonya van Gordonnal, megpróbálják rábírni Gordont, hogy szakítsa meg Crystallal a kapcsolatot. De ez sajnos nem vált be. Roland Ventress még fizetni sem volt hajlandó a képekért. Ezért küldtem el a fotókat a Ventress Valley News szerkesztőjének. Reméltem, hogy a kirobbanó botrány szétválasztja majd Crystalt és Gordont. – Ehelyett az apám otthagyta a családját, búcsút mondott politikai karrierjének és a nagyapám pénzének – jegyezte meg Caleb. – Kijelentette, hogy elválik és feleségül veszi Crystalt. – Mire kigondolhattam volna valami mást, hogy meghiúsítsam a házasságot, már túl késő volt. Mindketten meghaltak abban az autószerencsétlenségben. – Firebrace hangja síróssá vált. – Csak maga maradt életben. Nem így kellett volna végződnie. Ami engem illet, szerintem a Ventressek ölték meg Crystalt, akárha pisztolyt 169

szegeztek volna a homlokának és meghúzzák a ravaszt. Mi mindent tettem érte és elment örökre! – Mégis mit tett érte? – kérdezte csendesen Caleb. – Mert nem maga csinálta róla ezeket a felvételeket, vagy tévedek? Firebrace arca eltorzult a dühtől. – Én voltam a fotósa. Én csináltam belőle istennőt. Ha nem megy el a maga apjával, azzal a gazemberrel, nagy filmsztár vált volna belőle. – De nem a maga fotói miatt – jegyezte meg Caleb. – Ez itt mind Ambrose Asterley munkája, ugye? – Hazugság! – kiáltotta Firebrace. – Szemenszedett hazugság! – Szerintem nem – mondta Caleb növekvő meggyőződéssel. – Láttam nemrég néhány fotót, ami nagyon hasonlít ezekre. Az arcon játszó fények, ahogy a modell a kamerába tekint, és a képek nem e világi atmoszférája. Ugyanezek az elemek megjelennek Asterley Serenityről készített képein. – Nem! – üvöltötte Firebrace. – Ezek nem Ambrose képei. Ambrose egy félresikerült alak. – Lehet, hogy anyagi szempontból az volt, főként mert elitta az eszét, de tudta, hogyan kell bánni a kamerával. – Caleb szorosabban megmarkolta zsebében a kődarabot. – És maga, mint üzlettársa, rendszeresen megkopasztotta, ugye? Biztos pánikba esett, amikor Asterley itt hagyta és Witt's Endbe költözött. Tudta, hogy az ő tehetsége nélkül tönkremegy, ugye? – Ez nem igaz, hogy a fene essen magába – kiabálta Firebrace. – Semmit sem ért az egészből! Kettőnk közül én voltam a tehetséges. – Egy fokkal feljebb emelte a fegyvert, és a fogát összeszorítva rákészült, hogy meghúzza a ravaszt. Caleb megkockáztatott egy gyors pillantást Serenityre, és látta, hogy a lány a gondolataiban olvas, mert a keze már az egyik fémállványon volt, Serenity egy gyors, erőteljes mozdulattal fellökte az állványt és az – beindítva a dominó effektust – nagy robajjal a lámpák és kamerák erdejébe zuhant. A drága holmik csörömpölve estek a padlóra. – A kameráim! – üvöltötte Firebrace, és Calebtől elfordulva ösztönösen a romhalmaz felé fordult. Caleb tisztában volt vele, hogy nincs más lehetősége. Kihúzta a zsebéből a követ, és Firebrace fejéhez vágta. A kő tompa puffanással célba ért. Firebrace megrázkódott, elejtette a fegyvert és hang nélkül a földre zuhant. Több világító berendezés és kameraállvány nagy csattanással követte. A fémtárgyak robaja és az üveg-csörömpölés mintha az örökkévalóságig tartott volna, mielőtt a feketefehér helyiségre ráborult a mély csönd. Serenity egy pillanatig rémülten Firebrace mozdulatlan testére meredt, aztán megperdült és Calebhez rohant. A férfi kitárta a karját, és szorosan magához ölelte. – Igazam volt – suttogta. – Tehát valóban a zsebedben volt Webster köve. – Úgy érted, nálam volt Webster különleges, egyedi, kézzel válogatott, Witt's End-i levélnehezéke? – helyesbített Caleb. – Emlékeztess, hogy ennek a pompás, új terméknek helyet csináljak a katalógusban. Mert egyetlen háztartás sem nélkülözheti. Serenity fura hangot adott és még szorosabban tapadt Calebhez. – Webster el lesz ragadtatva. Firebrace felnyögött. Caleb elengedte Serenityt, és átvágott a helyiségen. A földön fekvő fotóshoz lépett. Firebrace szempillája megrezdült és kinyitotta a szemét. – Keresd meg a telefont, és hívd a rendőrséget!

170

– Azt hiszem, láttam egyet a pulton – mondta Serenity, és a lengőajtó felé indult. – Nem lesz könnyű ezt mind elmagyarázni a zsaruknak. – Bízd csak rám. – Jó. Tudom, hogy ehhez nagyon értesz. – Nem kellett volna így végződnie – motyogta Firebrace nehezen forgó nyelvvel – Felbámult Crystal Brooke képére a mennyezeten. – Nem tudtam, hogy ő is a kocsiban van. Caleb hátán végigfutott a hideg. Fél térdre ereszkedett Firebrace mellett. – Mit hitt, ki nem lesz a kocsiban? – Crystal. – Firebrace vakon Crystal óriásarcára meredt. – Szerettem. Nem akartam, hogy meghaljon. Csak Ventressnek kellett volna a kocsiban lennie, amikor a fék elromlott. Csak Ventressnek és a babának. – Ó, te gazember! – suttogta Caleb. – Te ölted meg őket, ugye? – Ezer dollárral megvesztegettem a szerelőt. De nem jött be. Mert Crystal is meghalt. – Firebrace szeme tele lett könnyel, ahogy felnézett Crystal Brooke arcára. – Miért nem sikerül nekem semmi? CALEB ESTIG VÁRT, hogy felhívja Franklint. – Csak egyet árulj el nekem – kérdezte, és kezével szorosan megmarkolta a kagylót. – Miért csináltad? – Te ezt nem értheted – válaszolta legyőzötten Franklin. – Gordon mindig mindenből a legjobbat kapta. Patricia is az övé lett. De Patricia nem szerette. Sose szerette. Csak a pénzéért ment hozzá, mert a családja így kívánta. Ugyanis a Clarewood-vagyon egy sor szerencsétlen befektetés miatt teljesen semmivé lett. – Ezért ment feleségül az apámhoz? – Nyers és faragatlan fickónak tartotta – folytatta Franklin. – Azt mondta, gyűlöli, hogy egy ágyba kell feküdnie vele. Utálta, ha hozzáér. Ventress Valleyt éppúgy gyűlölte, mint Gordont. – És nálad keresett vigasztalást, ugye? – Caleb előrehajolt, és a térdére könyökölt. Érezte, hogy Serenity a szoba másik végéből nyugodtan figyeli. – Te meg bátorítottad, ugye? – Szerettem – felelte haragosan Franklin. – Bevallom, eleinte csak azért, mert Gordonhoz tartozott. De aztán beleszerettem. Reméltem, hogy a botrány után összeházasodunk. – Ehelyett ő visszament Bostonba. – Ez is Gordon miatt volt – suttogta Franklin. – Minden az ő hibájából történt. A halála után Patriciának el kellett mennie. Azt mondta, ha hozzám jönne feleségül, Roland ellenem fordulna. Patricia szerint engem okolna, hogy elcsábítottam. Azzal vádolna, hogy én okoztam a bajt a házasságában, és valószínűleg kitagadna a Ventress-vagyonból. – És te tisztában voltál vele, hogy mindez pontosan így történt volna, ugye? – Roland Gordon halála után nagyon kiborult. Elkeseredett haragját mindenkin kitöltötte, aki az útjába került. Ezt mindannyian jól tudtuk. Patricia azt mondta, nem akarja, hogy én szenvedjem meg a dolgot, ezért jobbnak látta, ha soha többé nem látjuk egymást. – Tehát te hallgattál a viszonyotokról, ő pedig elutazott a városból. – Patriciának igaza volt. Ez volt a legokosabb. Nem lehetett megjósolni, hogyan reagál Roland, ha rájön, mi van köztünk. De én nagyon szerettem Patriciát. Ezt meg kell értened. – Annyira azért mégse, hogy szembenézz a nagyapám haragjával!

171

– De az isten szerelmére, ezt nem tehettem. Túlságosan sok pénzről volt szó. És a családunk jó hírnevéről. Gordon már épp elég kárt okozott. Kötelességem volt, hogy a további botrányoknak elejét vegyem. – Így aztán tetted a kötelességed, ugye? Ventress Valleyben maradtál, megnősültél, családot alapítottál. És gazdagodtál. És tápláltad a sérelmeidet. Aztán egy szép napon jött egy telefon, és láttad, hogy a múlt megismétlődik. – Azt tettem, amit kellett. – Meg kellett akadályoznom, hogy megalázd a családot, ahogy annak idején az apád tette. A család érdekében. – Kétlem, hogy ezért tetted, Franklin – Caleb szeme találkozott Serenity gyengéd és együtt érző tekintetével. – Azt hiszem, pusztán a bosszúvágy hajtott. – Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – Én nem voltam Gordon, az unokatestvéred, akire egész életedben nehezteltél, viszont a fia vagyok. Majdnem olyan, mintha ő lennék. Így aztán a neheztelésedet átvitted rám. És amikor jött a telefon, hogy a nőről, akivel viszonyom van, aktfotók készültek, kihasználtad a lehetőséget, hogy bosszút állj rajtam. – Nem, ez nem így volt. – Én pedig azt hiszem, hogy pontosan így volt – szögezte le fáradtan Caleb. – Biztos akartál lenni, hogy nem találom meg azt, amit az apám egy rövid időre megtalált, és amit te magad sose találtál meg. – És mit nem találtam meg, hogy a fene vinne el? – A boldogságot.

172

19 – Gondolkoztam a dolgon – szólalt meg Serenity a következő este, miközben a vacsora készítéséhez fogott. – Az a férfi, akit Zone látott a ködben Ambrose halálának éjszakáján, csak Firebrace lehetett. Mi azt hittük, Royce Kincaid volt, aki azért jött, hogy terrorizálja Zone-t, de Kincaid maga mondta, hogy csak egyszer jelent meg az ablakánál. – Igazad van – helyeselt Caleb, miközben egy borosüveg kinyitására koncentrált. – Valószínűleg Firebrace volt. Annak alapján, amit a zsaruknak mondott, az időpont is stimmel. És az övé lehetett az a kocsi, amit Blade nem sokkal éjfél után elhajtani hallott. – Jessie elmondta, hogy tizenegy körül indult haza. – Serenity kivett egy kést a konyhafiókból, és tisztítani kezdte a nagy halom zöldséget a curryhez. Csak olyankor készítette ezt a bonyolult és sok egzotikus fűszert igénylő fogást, ha vendégeket várt. A rizs már főtt a párolóedényben, és a konyhapulton kis tálkákban sorakozott az apróra vágott mogyoró, mazsola, dió, gyöngyhagyma, cukrozott gyömbér és a kókuszreszelék. Megkérte Calebet, hogy reggel még Seattle-ben álljanak meg egy italokat árusító üzletnél és vásároljanak néhány üveg drága Chardonnayt, mielőtt visszaindulnak Witt's Endbe. Az éjszakát Seattle-ben töltötték, mivel a délután nagy része a rendőrségi kihallgatással telt. Az elmúlt negyedórában Serenity már vagy ötödször pillantott lopva a karórájára. A vacsora félórán belül elkészül, és Roland Ventressnek még semmi nyoma. Megpróbált higgadtan viselkedni, de a gyomra összeszorult az izgalomtól. Annyira biztos volt benne, hogy eljön. Caleb a maga sztoikus módján viselkedett, mintha minden a megszokott kerékvágásban haladna. Nyugodt volt, hűvös és fegyelmezett, mint mindig. Serenity úgy látta, ő nem pislant minden öt percben az órájára. Nem is emlegette a vacsoravendéget. Úgy viselkedett, mintha nem is hallotta volna, hogy Serenity meghívta Rolandot. Persze, hiszen Caleb már a kezdet kezdetétől nem fűzött sok reményt a dologhoz, morfondírozott Serenity. Sőt, szinte semmit. Sose hitte, hogy a nagyapja elfogadja a meghívást. De ő, Serenity, bebeszélte magának, hogy Roland élni fog a felkínált lehetőséggel, hogy ne kelljen szakítania az unokájával. Bízott benne, hogy Roland okosabb annál, semhogy megismételje múltbeli tévedését. Az asztal még nem volt megterítve. Serenity babonából nem tette, nem tudta ugyanis, hány tányért tegyen föl. Arra meg nem tudta rászánni magát, hogy ma este csak kettőjükre terítsen. De tisztában volt vele, ha három személyre terít, és egy tányér érintetlen marad, az még rosszabb. Olyan, mintha kísértetet hívott volna vacsorára. – Elmondod majd a nagyapádnak, mi történt valójában a szüleiddel? – kérdezte Serenity krumpliszeletelés közben. – A lényeges dolgokat igen. Megérdemli, hogy megtudja az igazságot. – Serenity felnézett, és látta, hogy Caleb két pohárba bort tölt. Arca kőkemény volt, a szeméből nem lehetett kiolvasni semmit. Ő is várja a nagyapját – döbbent rá hirtelen Serenity –, felkapja a fejét minden kocsizajra, és azon tűnődik, mikor hallja a kopogtatást az ajtón. Vár, de nem számít semmire. Ebben Caleb nagy, gondolta. Volt alkalma gyakorolni egész életében. – És arról is beszámolsz neki, miféle szerepet játszott Franklin a botrányban évekkel ezelőtt? – kérdezte lassan Serenity. – Azt is elmondod Rolandnak? Caleb habozott. – Valószínűleg nem. Minek mondanám? Franklinnek felesége van és egy fia. Unokái. Mindannyiuknak nagy fájdalmat okozna, ha most kiteregetném a múltbeli

173

szennyest. És azt sem szükséges megtudniuk, hogy még mindig milyen hűségesen védelmezi Patriciával való kapcsolatának regényes változatát. – Vajon apád miért nem mondta meg soha Patricia barátjának a nevét Rolandnak? Caleb egy pillanatig elgondolkozott. – Valószínűleg úgy érezte, hogy már eddig is éppen elég kárt okozott a családnak. És azzal, hogy megnevezi Franklint, csak tetézi a bajt. Ráadásul az ő ügyén sem lendített volna semmit. – És mint igazi Ventress, túlságosan büszke volt, hogy Crystallal való viszonyára mentséget keressen. – Valószínűleg. – Így hát fedezte Franklint, és ettől Franklin még jobban meggyűlölte. – Miért? – Mert ettől gyengének érezte magát. Micsoda zűrzavar! Mindig gyűlölte Gordont, de miután a botrány miatt Patricia elutazott Ventress Valleyből, és Franklin látta, hogy a boldogság számára örökre szertefoszlik, a keserűség nőttön-nőtt benne. – Franklin apámat vádolta Patricia eltávozásáért. – Az a lényeg – folytatta Serenity –, hogy szerintem Patricia egyáltalán nem szerette őt. Apáddal boldogtalan volt, úgy érezte, csapdába esett, az otthonától háromezer mérföldnyire kellett élnie, így hát vigasztalásért Franklinhez fordult. De igazán nem szerette. – Nem. – És a lelke legmélyén Franklin tudta ezt. – Egy okkal több, hogy sose bocsásson meg az apámnak. – Vagy neked – egészítette ki Serenity. – Vagy nekem – ismételte egyetértőn Caleb. – De ez nem volt nagy ügy. A családból más se bocsátott meg nekem soha. Serenity oldalról gyors pillantást vetett rá. Caleb arca semmit sem árult el. – Azt hiszem, Franklin azért reagált olyan hevesen az én aktfotóimra, mert azt akarta hinni, te pont olyan vagy, mint az apád, pont azt fogod csinálni, amit az apád csinált annak idején, és pont olyan nővel keveredsz viszonyba, aki szégyent hoz a családra. Ez igazolta elkeseredettségét. És igazolta a hitét, hogy mindketten – apád is, te is – méltatlanok vagytok a Ventressörökségre. – Talán így van. Serenity másra terelte a szót. – Micsoda szerencse, hogy a középiskolai baseballcsapatodban bajnok voltál! – Lelki szeme előtt megjelent a Ventress-ház ebédlője, benne az üvegvitrin, tele kitüntetéssel. – Megmentette az életünket a dobótudományod. Szuper edződ lehetett. – A nagyapám volt az első edzőm – mondta szenvtelenül Caleb. Serenity kezében megállt a kés. – Igazán? Roland tanított meg így dobni? Caleb felvette a boros poharát, és Serenityre nézett. – Te szoktad mondogatni, hogy lényünk bizonyos részeivel szorosan kapcsolódunk másokéihoz, nem? Serenity megérintette a nyakán függő griffmadarat. – Na és? – Azt hiszem, kezdem érteni, mire gondolsz. – Caleb… – Nem fog eljönni ma este, Serenity. Mondtam neked, hogy nem jön el. Bárcsak ne fűznél hozzá vérmes reményeket! – Ha ma este nem jön el, eljön majd a hétvégén. Tudom, hogy eljön. Caleb lassan megrázta a fejét, mint aki halálosan biztos a dolgában. – Nem jön. – Nem hiszem, hogy ilyen merev és hajlíthatatlan és ostobán csökönyös. – Ventress ő is. 174

– Oké. Belátom, hogy ez nálatok családi vonás. De mégsem vagyok képes elhinni, hogy azt akarná, hogy megismétlődjék a múlt. – Pedig sokan azt akarják. Például Franklin. A kocsifelhajtóról motorzúgás hallatszott, Serenity elnémult. Szeme Calebébe kapcsolódott. – Valaki más – szólalt meg gyengéden Caleb. – Montrose vagy Ariadne. – Nem, nem hiszem. – Serenity lecsapta a konyharuhát, és az ajtó felé rohant. Amint kilépett az elülső tornácra, a hideg levegő az arcába csapott. A fényszórók elvakították. Kezével beárnyékolta szemét, hogy lássa, ki száll ki az autóból. Caleb is kisietett a házból, és egyik kezét könnyedén Serenity vállára tette. Az utasülés ajtaját valaki határozottan becsapta. Egy magas, széles vállú alak lépett elő, a lámpák fényében csak a sziluettje látszott. Arcát a vakító fénnyel szemben lehetetlen volt kivenni, de Serenitynek nem volt kétsége afelől, hogy ki a látogató. – Annyira örülök, hogy eljött, Mr. Ventress – üdvözölte Serenity, miközben leszaladt a lépcsőn. – A vacsora éppen elkészült. Amint a kocsi kihátrált, Roland egy lendülettel hátrafordult. – Hova a fenébe megy, Harry? – Később visszajövök, főnök! – kiáltott vissza vidáman Harry, és rálépett a gázra. – Remélem, minél később – mormolta Serenity. – Jöjjön be, Mr. Ventress. Sok beszélnivalónk van. De hamar kifogytak a témákból. Mire véget ért a vacsora, Serenity egészen kétségbe volt esve. A remény, ami röviddel ezelőtt még lángolt benne, mostanra szinte teljesen elenyészett. Roland és az unokája ugyan együtt vacsoráztak, de úgy látszott, nincs mit mondaniuk egymásnak. – Még egy kevés zöldséges curryt, Mr. Ventress? – kérdezte Serenity. Roland ránézett. – Köszönöm, nem kérek. Elég volt. Serenity kérő tekintettel Calebre nézett. – És te, Caleb? – Én sem. Köszönöm. – Hát akkor hozom az édességet. – Azzal felállt, és kezdte leszedni az asztalt. – Remélem, mindenki szereti a citromtortát. – Én igen – mondta Roland. – Ki kér teát? – kínálta Serenity. – Én nem, köszönöm. – Én sem – mormolta Caleb. – Esetleg kávét? – próbálkozott tovább Serenity. – Nem, köszönöm. – Én sem. Serenityt elfogta a pánik. Az összes lehetséges, vacsoraasztalhoz illő témát kimerítette. Az időjárást, a havazás lehetőségét, bár ez volt még az összes közül a legígéretesebb. Majdnem öt teljes percen át lehetett róla beszélni. Roland röviden érdeklődött a curry összetevőit illetően, de ez a téma is gyorsan kimerült, akárcsak a hegyi utak állapotával kapcsolatos. Mindenre el vagyok szánva, döntötte el Serenity, miközben a citromtortát felvágta, mindenre, hogy megmentsem az estét. Hogy megtörjön a jég. Amikor a süteményes tányérokat bevitte az asztalra, kipillantott az ablakon. Az üvegfalú kádfürdő sötét tömege derengett az esti homályban. Talán egyszerűbb megolvasztani a jeget, mint megtörni.

175

– Van egy remek ötletem – szólalt meg Serenity, ahogy letette a tortát Caleb és Roland elé. – Próbálják ki vacsora után a kádfürdőt! Calebnek a torkán akadt a falat sütemény. – A kádfürdőt? – Tudja, én még sose próbáltam ki a kádfürdőt – szólalt meg elgondolkozva Roland. – Biztosan élvezni fogja. Remekül ellazítja az embert – felelte Serenity vidáman, és ügyet sem vetett Caleb furcsálló arckifejezésére. – Csak ketten menjenek be, egyedül. – Az csak természetes! – szólalt meg Caleb. – Te csak akkor jöhetsz, ha előkaparsz valahonnan egy fürdőruhát. – Valahol van egy – mormolta Serenity. – De most nem keresem meg. Egy ideig nem ülök forró kádfürdőbe. Caleb a homlokát ráncolta. – És miért nem? – Pontosan azért, amiért az elkövetkező hónapokban egy csepp alkoholt sem iszom – jelentette ki derűsen Serenity. – Edzem magam. Roland összeráncolta bozontos szürke szemöldökét. – Mire edzi magát? – A gyerekvárásra. Caleb olyan erővel lökte ki maga alól a széket, hogy az felborult. – Micsodára? – Edzem magam a gyerekvárásra – válaszolta türelmesen Serenity. – Itt az ideje. – AKKOR HÁT FELESÉGÜL VESZED, ugye? – Roland fürkészve nézett Calebre a bugyborékoló, meleg vízzel teli kád másik végéről. A villany nem égett az üvegfalú helyiségben, de a házból elég fény szűrődött át, hogy Caleb láthassa haragos arckifejezését. – Amint lehet – válaszolta Caleb, és mindkét karját a kád szélére fektetve kényelmesen hátradőlt. Átvillant az agyán az emlék, amikor először fürdött itt együtt Serenityvel. Átvillant rajta, amikor először érintette meg a lány csodás mellét, visszaemlékezett milyen elbűvölő volt, amikor első orgazmusélményének hatása alatt elakadt lélegzettel szorosan hozzátapadt. – Ami nem is baj – dünnyögte Roland. – Különösen, ha tényleg gyereket akar. – Azt hiszem, ha megházasodom, a Ventressek sem kényszerülnek egy újabb fattyút eltűrni a családban. – Sosem tartottalak fattyúnak – mormolta Roland. – Nem? – kérdezte Caleb és hideg, hitetlenkedő pillantást vetett rá. – Akkor minek tartottál? – Az egyetlen unokámnak. Aki a fiamtól megmaradt – válaszolta nyugodtan Roland.. Caleb lassan kifújta a levegőt. – Lényünk bizonyos részeivel szorosan kapcsolódunk a másokéihoz. – Micsoda? – Semmi. Nem fontos. Serenity szokta mondogatni. – Nem mindennapi nő. Caleb figyelte, hogyan kavarog a forró víz. – Valóban, nem mindennapi. – Tudtad, hogy tegnap reggel felhívta telefonon Dolorest? – Nem. – Megüzente, hogy Phyllis és Franklin megpróbálta megvásárolni. Calebet elöntötte a düh. – Nem tudtam. – Azt mondta Doloresnek, hogy nem tárgyal velük. Azt mondta, hogy ha valaki a családból megpróbálja őt megvásárolni, az csak én lehetek. És hogy el kell jönnöm ma este, hogy ezt megtárgyaljuk. Caleb egyre dühösebb lett: – Nem is tudtam róla.

176

– Azt hiszem, nem is akarta, hogy tudj a dologról – mondta elgondolkozva Roland. – Természetesen sejtettem, mire megy ki a játék. Sejtettem, hogy rá akar venni, hogy én tegyem meg az első lépést. – Akkor ezért jöttél el ma este? – kérdezte Caleb. Tudhatta volna. Kitalálhatta volna, hogy Roland azért jött el, mert azt hitte, neki sikerül majd megvásárolnia Serenityt. – Nem – válaszolta Roland. – Nincs a világon annyi pénz, amivel egy ilyen asszonyt meg lehetne vásárolni. Ezt kezdettől fogva tudtam. A meleg víz lassan kiűzte Calebből a bensejét elárasztó hidegséget. – De mégis eljöttél. – Úgy éreztem, semmit sem veszthetek, ha elfogadok egy vacsorameghívást – magyarázta Roland. –Lehet, hogy mindannyiunknak jó lesz. Isten tudja, néha megéri, ha időről időre friss vér kerül a családba, éppúgy, mint a lovaknál. – Van benne valami – szólt Caleb, és ügyelt, hogy hangja semlegesen csengjen, de titokban nagyon meg volt lepve, hogy nagyapja olajágat kínál felé. – Valamit el kell mondanom neked. – Miről? – A múltról. Hosszú történet. – Azt hiszem, nem kellene többet szóba hoznunk a múltat – jelentette ki Roland. – Hagyjuk nyugodni békében. – Ebben mi sosem voltunk nagyok, ugye? – Nem. Gyanítom, hogy nem. – De ha elmondom, mi történt tegnap Seattle-ben, akkor végre megtehetjük. – Caleb azon tűnődött, hol is kezdje. És akkor eszébe jutott a hármukról készült családi kép. – Először is van itt egy fotó, amit látnod kell. – Miféle fotó? – A szüleimről és rólam készült. Roland mélyebben merült a finoman pezsgő vízbe. – Nem is tudtam, hogy volt rólatok közös kép. – Volt. Egyetlenegy. El volt rejtve az anyám ékszeres dobozába. És ennek nyomán indultam el, hogy egy sereg kérdésre megkeressem a választ, amit már hosszú évek óta fel kellett volna tennem. – Rendben – szólt Roland, olyan volt a hangja, mintha csatára készülődne. – Mondd el, mire jöttél rá. Valami arra késztette Calebet, hogy kinézzen a sötétbe. Árnyékok mozogtak a homályban. Két erőteljes kutya feje jelent meg az üvegfal előtt, egy magas, ismerős alak követte őket, mindenféle veszedelmes küllemű fegyverrel teleaggatva. – A francba – szólalt meg Caleb. – Ne most. Blade ökölbe szorított kesztyűs kezével halkan kopogtatott az üvegen. – Beszélnem kell magával – mondta hangtalanul. Roland hirtelen fölegyenesedett a kádban, és az ablak túloldalán álló alakra bámult. – Ki az ördög ez a pasas? – A neve Blade – válaszolta Caleb, kimászott a kádból, és egy törülközőért nyúlt. – Ne aggódj, Blade a barátunk. – Úgy néz ki, mintha valami átkozott háborús filmből lépett volna ki. – Aha. – Caleb kinyitotta az ajtót. Nyomában hideg, a kutyák és Blade nyomultak be a párás helyiségbe. – Vendégük van – szólalt meg Blade, és Rolandra nézett.

177

– Így van – helyeselt Caleb. – A nagyapám. Ezért, ha nem feltétlenül sürgős, azt javasolnám, Blade, jöjjön vissza máskor. – De ez nagyon sürgős – mondta Blade, és Caleb felé fordult. – Elkezdődött a támadás. – Megint? – Miféle támadás? – tudakolta Roland. – Felállt a kádban, és megfogott egy törülközőt. – NE KÉRDEZŐSKÖDJ – mondta a nagyapjának Caleb, és egy kézmozdulattal csendre intette. – Oké, Blade. Lássuk, miből gondolja, hogy a támadás elkezdődött? – Valaki szaglászik Asterley háza körül. – Asterley háza körül? Biztos benne? – Valószínűleg a felderítő. A többi kommandós a hegy lábánál vesztegel, és arra vár, vajon a fickónak sikerül-e biztosítani számukra a támaszpontot. Ha most megállítja, akkor csírájában fojthatjuk el a támadást. – Blade Caleb fogason lógó ruháira mutatott. – Jobb lesz, ha felöltözik, nincs sok időnk. Roland rosszallóan felvonta a szemöldökét. – Végre elmondaná nekem valaki, mi a fene ez az egész? – Fogalmam sincs – válaszolta Caleb, és öltözködni kezdett. – De azt hiszem, jobb, ha magam nézek utána. A legutóbb, amikor Blade egy tervezett támadás felderítőjére bukkant, a helyzet valóban súlyos volt. – Egy pillanatig habozott, aztán megkérdezte: – Akarsz velünk jönni? – A fenébe is miért ne? Ma este már úgyis csupa őrült dolgot művelek. – Ez nem őrültség, uram – szólalt meg mereven Blade. – Az emberek azt mondják, üldözési mániám van, de én tudom, hogy nem vagyok őrült. Roland vállat vont. – Nem magára gondoltam, közkatona. – A Blade-ről csüngő harci eszközöket felmérve megkérdezte: – Tudna kölcsönözni nekem egy fegyvert az akcióhoz? Mert erre nem készültem föl. Blade kutatóan ránézett. – Van tapasztalata az efféle dolgokban, uram? – Egész életem a birtokon töltöttem. A tengerészeinél is szolgáltam pár évet. Blade sugárzott az elégedettségtől. – Most már emlékszem, ön tanította Calebet fegyverrel bánni. Roland lopva Calebre pillantott. – Én. – Parancsoljon, uram –, azzal Blade leoldott az övéről egy revolvert, és átnyújtotta Rolandnak. Roland néhány pillanatig vizsgálta a fegyvert, azután megszólalt: – Remek darab. – Rendesen karbantartom a felszerelésem – válaszolta Blade. – Az ember annyit ér, amennyit a fegyvere. – Nagyon igaz – helyeselt Roland. Caleb halkan elkáromkodta magát, és figyelmet kérve fölemelte a kezét. – Várjunk csak egy percet! Senki se fog csak úgy ész nélkül lövöldözni. Tervszerű rendben közelítjük meg Asterley házát, és kiderítjük, mi a helyzet. De senki, ismétlem, senki nem lő, amíg nem adok rá parancsot. Megértették? Blade csupa figyelem lett. – Maga a főnök, polgármester úr. Roland felvonta a szemöldökét. – Polgármester úr? – Figyelmeztess majd, hogy meséljek neked bimbózó karrieremről a helyi politikai életben. – Politikában?

178

Ebben a pillanatban kinyílt a ház hátsó ajtaja, és a küszöbön megjelent Serenity. Aggodalmas tekintettel kémlelt az üvegfalú helyiségbe, aztán átsietett a tornácon, és eltolta az üvegajtót. – Mi történt? Blade! – kiáltotta Serenity. – Mi az ördögöt csinálsz itt? – Baj van, Serenity – szólt Blade –, elkezdődött a támadás. Semlegesítenünk kell a felderítőt, mielőtt leadja a jelzést a többieknek, hogy tiszta a levegő. – Jaj ne, csak ma este ne! – jajdult fel Serenity. – Nem állíthatnád meg a támadást máskor? Ma este vendégem van. – Sajnálom, ők választották ezt az időt. Nem mi. Serenity Calebhez fordult. – Te sem tudsz semmit tenni? – Ne aggódj – válaszolta Caleb, miközben egyik lábát a padra téve megkötötte a cipőfűzőjét. – Tudod, hogy értek az ilyesmihez. ÉS CALEB ŐSZINTÉN MEGLEPŐDÖTT, amikor zseblámpája fényével végigpásztázta Asterley háza konyhájának ablakát. – Hát ez nem igaz! Tényleg van odabenn valaki. – Megmondtam magának – suttogta Blade alig hallhatóan egy óriási fügefa alól. Charon és Styx minden idegszálukkal a gazdájukra figyelve várakoztak. Roland megállt Caleb mellett, és a sötét házat fürkészte. – Valaki van benn, valóban. – Látom – mondta Caleb, és a harapós hideg ellen két karját összefonva megpróbált gyorsan gondolkodni. Nahát, ennyit Blade krónikus paranoiájáról. Asterley házába valóban betört valaki. Caleb eltűnődött, vajon ki ólálkodhat itt éjnek idején és miért. És akkor eszébe jutottak az iratszekrények az alagsorban. Negyven év fotótermése volt ott felhalmozva, amit Jessie még nem vitt el onnan. Nem lehetett tudni, mi mindent fotózott Asterley az elmúlt évek alatt. Az irattárban voltak azok a képek, amelyekre Firebrace zsaroló terveit alapozta. Lehet, hogy vannak ott más képek is, amelyek másokat indítanak hasonló cselekedetekre. Lehet, hogy Asterley halálhírére idejött valaki, hogy átkutassa az iratait és efféle képeket keressen. – A felderítő az, semmi kétség – mondta Blade. – Minden jel arra mutat polgármester, hogy tolvajt fogtál – jelentette ki higgadtan Roland. Hangjában izgatottság bujkált. – De az is lehet, hogy csak egy átutazót, aki úgy döntött, hogy az üres házban éjszakázik – válaszolta Caleb, továbbra is a hidegfejű vezér szerepében. – Nem hiszem, hogy itt, Witt's Endben túl sok lenne az átutazó – jegyezte meg Roland. – Különösen ebben az évszakban nem. Átkozottul hideg van. – Jön ide hozzánk mindenféle ember – válaszolta Caleb, és a lelkében visszhangzó mondatra figyelt. Jön ide hozzánk mindenféle ember. Hozzánk. Most először gondolt úgy erre a bizarr közösségre, mint az otthonára. Ahol az ember letelepszik. Megnősül. Családot alapít és gyereket nevel. Edzem magam a gyerekvárásra. Itt az ideje. – Na, fiam – kérdezte Roland –, mit gondolsz? – Azt hiszem, itt az idő – szólalt meg Caleb halkan. Blade megmozdult a fügefa ágai közt. – Akarja, hogy előre küldjem a kutyákat? – Nem – válaszolta Caleb –, addig ne, amíg nem tudjuk, mi a helyzet. Nincs szükség rá, hogy egy kutyatámadás miatt pert akasszanak a nyakunkba. – Ha megszabadulunk a hullától, akkor nem lesz per – válaszolta készségesen Blade. _ – Igaza van – Caleb próbált türelmes maradni. – De sokkal tisztább ügy, ha hivatalosan járunk el, mint a múltkor. 179

Roland a homályban feléje fordította az arcát. –Mint a múltkor? – Hosszú történet – válaszolta Caleb –, majd később elmesélem. Most azonban más dolgunk van. Kövessenek, uraim. – Betörjük az ajtót? – érdeklődött Blade. – Nem mindjárt – szólt Caleb, és elindult a ház körül álló fák között. – Megnézzük, parkol-e autó a kocsifeljárón. – Jó ötlet – szólalt meg Roland revolverét a földre szögezve, ahogy lépést tartott Calebbel. – Autó áll a kocsifelhajtón – szólalt meg Blade. – A pasast fedezi valaki. Mihelyt Caleb megkerülte a ház sarkát, egy sportkocsi ismerős sziluettjét pillantotta meg. A sötétben nem lehetett kivenni a színét, de esküdni mert volna, hogy vörös. – A dolognak semmi köze a támadáshoz – állt meg Caleb. – Ez Radburn kocsija. – A professzoré? – Blade hangja csalódott volt. – Aki folyton zaklatta Serenityt? – Tartok tőle, hogy az övé – válaszolta Caleb. – Nem lennék meglepve, ha Jessie ingatlanügynöke Radburnnek adta volna ki a házat. Úgy látszik, elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, belefog a kutatómunkába. – Ez tehát azt jelenti, hogy a kalandnak ma éjszakára vége? – kérdezte szinte csalódottan Roland. Caleb lassan elmosolyodott. – Nem feltétlenül. Blade, kopogtasson be az ajtón a kutyái társaságában. Blade-nek kivillant a foga. – Aha. Azt akarja, hogy mi legyünk a fogadóbizottság, nem igaz? – Valami olyasmi – hagyta helyben Caleb. – Ne felejtse el figyelmeztetni Radburnt, hogy roppant veszélyes zónában lakik. A támadás bármelyik napon megindulhat. – Elmondom neki. – Azzal Blade intett a kutyáknak, s azok boldogan nekiiramodtak. Roland figyelte, amint Blade és a kutyái a ház ajtaja felé közeledtek. – Hát ez érdekes lesz. – Azt elhiszem – válaszolta Caleb. CALEB MÉG EGY félóra múlva is nevetett, amikor végre belépett Serenity házába. Roland kuncogva követte. Serenity óvatosan fürkészte a két férfi arcát, miközben bezárta az ajtót. – Mi a helyzet? – tudakolta. – Hol van Blade? Mi történt? – Ne aggódj – nyugtatta meg Caleb, kibújt a kabátjából és a rézfogasra akasztotta. – Uraljuk a helyzetet. A támadást meghatározatlan időre elhalasztották. Roland vigyorogva vetette le a kabátját. – Barátja, Blade, folytatja szokott őrjáratát. – És maguk mit csináltak? – kérdezte Serenity, és a férfiak után sietett, akik a szobán átvágva egyenest a kályhához léptek, hogy egy kicsit átmelegedjenek. – Polgármesteri kötelességemet teljesítettem. Társaimmal együtt szívélyesen üdvözöltük Witt's End új polgárát. – Caleb kezét a tűz fölé tartotta, elkapta nagyapja derült pillantását és kacsintott. – Miféle új polgárt? – kérdezte Serenity. – Lloyd Radburnt, a szociológia kitűnő professzorát – mondta vigyorogva Caleb. – Jessie ingatlanügynöke neki adta ki a házat. – Ó, ez lehetetlen. – Serenity nagyon föl volt háborodva. – Annyira bíztam benne, hogy föladja azt az ostoba kutatást! – Lehet, hogy most éppen ezt fontolgatja – szólt közbe Roland gyanúsan szelíd hangon. Serenity megharagudott. – Várjanak csak! Mi a csudát csináltak ott kinn? Remélem, semmi olyasmit, amiből baj lehet. 180

– Semmit nem csináltunk, csak üdvözöltük a fickót a városunkban – válaszolta Caleb. Serenity csípőre tette a kezét, és összeszűkült szemmel mustrálta a két férfit. – És pontosan miben állt ez az üdvözlés? – Odaküldtük Blade-et a bejárati ajtajához, hogy számoljon be neki a közeledő támadásról – magyarázta Roland. – Caleb azt mondta, úgy tisztességes, hogy figyelmeztessük a pasast az itteni élet veszélyeire. – Beküldték hozzá Blade-et? – kérdezte csodálkozva Serenity. – De Lloyd még sose találkozott vele. Egy szót sem fog érteni az egészből. És tudják, milyen rémisztő Blade az első látásra! Remélem, vele mentek, hogy valamelyest megmagyarázzák Blade-et Lloydnak. Caleb a kályha fölött Rolandra mosolygott. – A francba! Hogy erre nem gondoltunk! – Hát tényleg nem – ismerte be Roland. – Bár fogalmam sincs, hogy lehetne Blade-et bárkinek is megmagyarázni. Eléggé egyedi jelenség. – Blade-et nem lehet megmagyarázni, Blade-et meg kell tapasztalni – mondta Caleb, és a konyha felé indult. – Azt hiszem, megérdemelünk egy sört, annak örömére, hogy a ma esti támadás elmarad. Roland, mi a véleménye? – Miért ne? Nem minden este ünnepel az ember egy elmaradt inváziót. Serenity mosolygó tekintete találkozott Calebével, amikor a férfi kinyitotta a hűtőszekrényt. – Maguk ketten egész éjjel itt üldögélhetnek Állott Löttyöt iszogatva, és kitárgyalhatják, hogyan hiúsították meg a Witt's End elleni támadást, de ami engem illet, én lefekszem aludni. Szükségem van a pihenésre. – Igen, tudom – felelte Caleb, kivett két üveg Állott Löttyöt, és becsukta a hűtőt. – Edzésben vagy. – Pontosan. Jó éjszakát uraim – azzal Serenity derűsen a két férfira mosolygott, és a hallon át a hálószobába indult. Calebet, ahogy figyelte, elöntötte a melegség. Fejét nagyapja felé fordítva látta, hogy az öregúr furcsa kifejezéssel méregeti. – Nem mindennapi nő az én leendő unoka menyem – szólalt meg, miközben átvett egy üveg Állott Löttyöt Calebtől. – De egyet ígérj meg nekem! – Éspedig? – Próbáld meg Asterley róla készült fotóit távol tartani a Ventress Valley News-tól. Mert az az érzésem, szülővárosod nem méltányolná az efféle művészetet. Calebnek eszébe jutottak a negatívok, amiket Firebrace iratszekrényében megtalált pár perccel azelőtt, hogy a seattle-i rendőrségen felvették a kagylót. – Aggodalomra semmi ok. Megígérhetem, hogy azok a fotók a magángyűjteményemben maradnak. Azt hiszem, már csak egyvalakinél van egypár kép, de biztos vagyok benne, hogy azokat visszaszerezhetjük. – Kinél? – Franklinnel. – Franklintől én szerzem vissza a fotókat – mondta zordan Roland. Caleb kortyolt egyet az Állott Löttyből, és azon töprengett, hogy is fogjon bele a mondandójába. – Van még egy-két dolog a múlttal kapcsolatban, amit tudnod kell. Roland felsóhajtott, és a kárpitozott karosszékbe huppant. – Hallgatlak. AZ ÜVEGGYÖNGYÖK halk összekoccanása másfél órával később felébresztette Serenityt. Arrébb húzódott a takaró alatt, amíg Caleb a függönyt széthúzva melléfeküdt. A férfi Serenity után nyúlt és magához húzta. A lány gyengéden megérintette az arcát. – Na, hogy ment? – kérdezte. 181

Caleb ujjaival végigszántott Serenity haján, és föléhajolva a füléhez dörgölődzött. – Mi hogy ment? – Hát a beszélgetés Rolanddal. – Remekül. Megágyazott magának a díványon. – Caleb megcsókolta a nyakát. Serenity megpróbálta elkerülni a száját. – Mindent elmondtál neki? Azt is, hogyan haltak meg a szüleid? Firebrace-ről is mindent? – Aha. – Caleb magasabbra húzta a lábát Serenity combjai közt. – Beszéltél neki Franklin és Patricia viszonyáról is? – Arról nem. Már mondtam, hogy nincs sok értelme. – És? – És mi? – És hogy fogadta a híreidet? – kérdezte Serenity, bosszantotta, hogy minden szót harapófogóval kell kihúzni Calebből. – Tudomásul vette. Azt mondta, nyolcvankét éves korára megtanulta, hogy elfogadja, amit az élet magával hoz. Serenity elgondolkodott. – Bebizonyította, hogy rugalmas. Képes változtatni a nézetein. – Ühüm. – Caleb kezét végigfuttatta a lány combján, egészen a csípőjéig. – A te kedvedért. – Ühüm – válaszolta Caleb és gyengéden megölelte. – Nem azért jött el ma este, mert én rákényszerítettem. Miattad jött el. – Tudom. – Caleb a mellére vonta Serenityt. – Azért jött, mert ezúttal másként akarta intézni a dolgot – folytatta komolyan Serenity. – Mert nem akarta megismételni a múlt hibáit. – Ha te mondod – felelte Caleb, és a lány fejét magához húzva szájával az övét kereste. – És te szereted őt – motyogta Serenity Caleb szájának feszülve. – A nagyapám. Az unokája vagyok. Nem sokat érzelegtünk a dolgon, de megállapítottuk, hogy rém sok dolog közös bennünk. – Caleb, szerintem te úgy szereted a nagyapádat, mintha az apád volna, és ő úgy szeret téged, mint a saját fiát. Nekem elhiheted. – Valóban? – Száz százalékig. – Hát, jogod van a véleményedhez. De ha nincs ellene kifogásod, más témára térnék. – Miről akarsz beszélni? – Az edzési tervedről – felelte. Szájával könnyedén súrolta a lányét, aztán megcsókolta az állát. – Ja, vagy úgy. – Serenity elmosolyodott a sötétben. – Mindent meg akarok tenni ezért a babáért. Elvégre ő lesz az első csecsemő Witt's Endben, amióta én idejöttem. – Megértem, hogy mindent meg akarsz tenni az ügyben, ami tőled telik. Légy nyugodt, hogy a tervedhez megnyerted magadnak a lehető legjobb üzleti tanácsadót. – Ezt jó tudni. Caleb tenyerébe fogta a lány arcát, és zavarba ejtő komolysággal nézett rá. – Figyelmeztetlek, hogy semmi tapasztalatom sincs a bébikkel és ami velük jár. – Emiatt ne aggódj – suttogta Serenity. – Valami azt súgja, hogy nagyon jól fogod csinálni. CALEB HIRTELEN ARRA ÉBREDT, hogy valaki hangosan kopogtat a bejárati ajtón. Oldalra fordult, kiszabadította a lábát, és felült az ágyban. A reggel hideg fénye beáradt az ablakon. Bárki állt is a bejárati ajtó előtt, újra kopogott, és ezúttal sokkal hangosabban. 182

– Jött valaki – motyogta Serenity a párna alól. – Komolyan mondom, bárki is az, meghal! – Caleb félrerúgta a takarót, és kiszállt az ágyból. Serenity fojtottan felnevetett. – Hát pedig ez valószínűleg Harry. És a nagyapádért jött, hogy hazavigye. Biztos elég ideges amúgy is, úgyhogy, légy szíves, ne félemlítsd meg még jobban. – Minek kell már hajnalban beállítania! – Caleb belebújt a farmernadrágjába, és halion át a nappali felé indult. Még mielőtt odaért volna, hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. – Jó reggelt – üdvözölte udvariasan Roland az ajtóban állót –, nincs egy kicsit korán a látogatáshoz? – Ki a fene maga – szólalt meg egy mély, rekedtes hang. – A nevem Ventress. És maga kicsoda? – Maga Ventress? – kérdezte hitetlenkedve a dörmögő hang tulajdonosa. – Ariadne azt mondta, maga harminc körül van. És valami nagymenő üzleti tanácsadó vagy mi a szösz. – Én vagyok Caleb Ventress – szólalt meg Caleb jeges hangon, amint az ajtóhoz ért. – Tényleg – Az ajtóban álló óriás kiugró szemöldöke alól, ami egy neandervölgyinek is becsületére vált volna, Calebre bámult. Az aranykarika a fülében baljósan villogott. Újra Rolandra pillantott, aki az ajtót nyitva tartotta. – Mégis hány Ventress van itt? – Kettő – válaszolta Caleb, és gyors pillantással felmérte a látogatót. A hatalmas embernek nemcsak a hangjában, hanem az egész megjelenésében volt valami medveszerű. Széles és erőteljes volt a válla, durvák és közönségesek a vonásai és sűrű szakállt viselt. Sötétbarna szeme fenyegetően fénylett. Kifakult farmer volt rajta, bőrbakancs és ezüst szögekkel kivert fekete bőrdzseki. Ősz haját tarka selyemkendő fogta le, ahogy az a könnyű motorosoknál és kalózoknál volt divatban. – Jó, jó, jó. – A férfi nyílt, helyeslő pillantással végigmérte Calebet. – Szóval te vagy az. – A jelek szerint. De maga kicsoda? – A nevem Julius Makepeace, fiam. – Bozontos szakállából előfehérlett a foga. – Reménykedjünk, hogy jól kijövünk majd egymással. Abból, amit hallottam, úgy látszik, én leszek a jövendőbeli apósod.

183

20 Kilenc és fél hónap múlva, egy ragyogóan szép nyári napon, dél körül, Serenity hirtelen úgy érezte, valami megindul a belsejében. Felnézett az Ambrose Asterley Emlékkiállítást méltató ragyogó kritikából, ami a Seattle Times előző napi számában jelent meg. – Kérlek, kerítsd elő Calebet – mondta Zone-nak. Zone föl se emelte a fejét, egészen beletemetkezett a reggeli postával érkezett megrendelő lapokba. A Witt's End Postán katalógus második kiadása is megjelent, és az üzlet láthatóan élénken beindult. „A polgármester és nagyapja a raktárba látogat. A tegnap esti vihar láthatólag kárt is okozott. Egy fa rádőlt a tetőre.” A Witt's End Postán első kiadásának megjelenését követő negyedéven belül kiderült, hogy raktárra van szükség. A megrendelések gyorsan és folyamatosan érkeztek. Calebnek az volt a legfőbb gondja, hogy lesz képes kordában tartani az üzlet növekedését. Serenity hátul a derekára tette a kezét és összerándult. – Kérlek, kerítsd elő Calebet, és mondd meg neki, hogy megindult. – Mi indult meg? – nézett föl kérdő tekintettel a papírokból Zone. Aztán elkerekedett a szeme. – Ó, istenem! Úgy érted, megindult? Nálad? – Igen – válaszolta Serenity, és elakadt a lélegzete. Zone talpra szökkent. – De úgy volt, hogy van még két heted. – Azt hiszem, jó lesz, ha sietsz. – Maradj ott, ahol vagy – rendelkezett Zone, és sáfrány- és narancsszín ruhájának ujja szárnyként lebegett utána, miközben az ajtó felé sietett. – Ne mozdulj. Előkerítem Calebet és a többieket. – Ne aggódj – válaszolta Serenity hangosan suttogva már csak az üres falaknak –, sehová sem megyek. Egy dologban igaza volt Zone-nak, gondolta. Egy kicsit korábban indult meg, mint várták. Két héttel korábban. És az egész valahogy túl gyorsan halad. Az orvosa szerint számtalan figyelmeztető jellel kezdődik a dolog. És van idő bőven, hogy leérjenek a hegyről a Bullingtoni Kórházba. Megkésve ugyan, de rájött, hogy komolyabban kellett volna vennie a keresztcsont tájéki fájdalmakat, amikre reggel ébredt. De már annyira hozzászokott a terhességgel járó kellemetlenségekhez, hogy ügyet sem vetett ezekre az új fájdalmakra. Az órára nézett, és rémülten fogta föl, lehet, hogy már néhány órája vajúdik és csak most vette észre? Megpróbált fölállni, de azonnal visszaesett a székbe, amint elfogta egy erős görcs. Megpróbálta fölidézni a Zone-nal begyakorolt szülési mantrákat. Az ajtó fölötti csengő erősen megcsendült, amint valaki belökte az ajtót. – Serenity? – kiáltotta Caleb. – Hol vagy? – Itt. – Serenity halványan elmosolyodott, ahogy a férfi megjelent az ajtónyílásban. Roland, Ariadne, Zone, Julius és Montrose bukkant fel Caleb mögött. Serenity kopogó lépteket hallott a fajárdán, ahogy mások is megtudták a hírt. – Remélem, valaki ért közületek a dologhoz, mert nem hiszem, hogy ki tudom várni, amíg leérünk a hegyről. – Nem lehet lemenni a hegyről – mondta Montrose szinte magánkívül az izgalomtól. – A tegnapi viharban kidőlt egy nagy fa, és most keresztben áll az úttesten. A bullingtoni útfelügyelettől még nem jött ki senki. – Hívja a mentőket, és mondja meg nekik, hogy várni fogja őket a kidőlt fánál. Aztán a mentősöket felhozza ide, Witt's Endbe. 184

– Rendben – válaszolta Montrose, megfordult, és felkapta a három új telefon egyikét, amelyeket a Witt's End Postán vállalkozás beindulása óta szereltek fel. Julius felbukkant Caleb mögött az ajtóban. Furcsán megrendült volt az arca. – A francba is, ez lehetetlen. Nem történhet ugyanúgy, mint akkor. – Megragadta Caleb karját. – Ember, el kell juttatnunk a kórházba! – El is fogjuk. – Caleb Serenityhez lépett. Serenity visszafogta a lélegzetét. Érezte, hogy jön a következő görcs. – A fenébe – Jessie feje megjelent az ajtónyílásban. Serenityre meredt. – Csinálnunk kell valamit. – Kérlek – Ariadne esdekelve Serenityre nézett –, ki kell tartanod, amíg be nem érsz a kórházba. Nem kockáztathatunk! Caleb lehajolt és fölnyalábolta Serenityt a székből. Karjába vette, és az ajtó felé indult. – Menjenek az útból! Mindenki félreállt. Caleb karjának biztonságos öleléséből Serenity a tengernyi aggódó arcra pillantott. Tudta, hogy minden jelenlévőnek anyja halála jelenik meg a lelki szemei előtt. Nekik nagyobb szükségük van a megnyugtatásra, mint nekem, gondolta. – Minden rendben lesz – mondta. – Ne féljetek, nem úgy lesz, mint anyámmal. Edzésben vagyok. – A fájdalom újabb hulláma söpört végig rajta. Caleb vállába temette az arcát. – Vigyél haza, kérlek. Ha nem sietsz, a bébi a müzlik és a salsa-szósz közti soron fog megszületni! – Tarts ki, Serenity – kiáltotta izgatottan Caleb. – Minden rendben lesz. – Tudom. Hisz én is ezt magyarázom neked! – Serenity sikertelenül próbált elfojtani egy sikolyt, amikor a fájdalom újabb hulláma elöntötte. Serenityvel a karjában Caleb az ajtó felé haladt. – Ne izguljanak emberek – szólalt meg nagyon higgadtan valahonnan a közelből Roland. – Caleb meg én nem egy bébit a világra segítettünk már. Boldogulunk majd ezzel is. – De azok borjak voltak – vágott közbe nyersen Caleb –, nem embercsecsemők. – Nincs olyan nagy különbség – mondta Roland gyengéden. – A természet megteszi a magáét. Meglátod. MELEG, ARANY SZÍNŰ napfény öntötte el a hófehér szobát. Serenity a karjában tartotta a babákat és a csukott ajtót figyelte. Nemsokára kinyílik és a férfi belép. A kis Gordon Trevor Ventress megmozdult. Serenity mosolyogva lenézett rá. – Ne félj, mindjárt itt lesz a papa. Hazavisz bennünket. – A pöttöm Emily Crystal Ventress apró kezével hadonászott. Az ikrek rendben, egészségesen és komplikáció nélkül megszülettek Witt's Endben, abban az ágyban, ahol megfogantak. Apjuk mindkettejüket a karjába kapta. A szülés nem sokkal korábban zajlott le, hogy jelentették: az út végre szabaddá vált. A mentő röviddel ezután megérkezett. A mentősök elvitték Serenityt és a babákat a Bullingtoni Kórházba rutin orvosi vizsgálatra. Egy vidám doktor kijelentette, hogy a mama és babái erősek és egészségesek, és dicsért mindenkit, akit illet. Serenity, Gordon Trevor és Emily Crystal az éjszakát a kórházban töltötték. És most eljött az ideje, hogy hazainduljanak. Serenity dúdolgatott az ikreknek, és csodálkozva nézett körül a kórházban. Ma reggel nagyon erős déjá vu érzéssel ébredt. Nem telt sok időbe, hogy felismerje a környezetét. Hófehér szoba, aranyos napfény és egy zárt ajtó. Akár az elmúlt évben, a barlangi látomásban. – Ez képtelenség – suttogta Gordonnak és Emilynek. – Csak véletlen egybeesés. 185

Meg mert volna esküdni, hogy valahonnan a távolból keringő szólt. Az ajtó kinyílt. Egy férfi lépett be a fehér napsütötte szobába. Serenityre mosolygott. A fenébe – suttogta Serenity –, nem az igazi. – Hé, Serenity! Hogy van az újdonsült mama? Lloyd Radburn vidáman az ágy fölé hajolt. Arcán óriás vigyor terült szét. Kezében két, tudományos folyóiratnak látszó, összetekert példányt tartott. Az egyik tekercs rózsaszín, a másik kék szalaggal volt átkötve. Serenity mosolygott. – Szia, Lloyd! Mit hoztál? – Hogy mit? – kérdezte Lloyd, és felemelte a lapot. – Egy kis ajándékot a kölyköknek. A Journal of Social Dynamics következő negyedévben megjelenő számának műszaki példánya. Benne van a cikkem. Arra gondoltam, jó kis szuvenír lesz a srácoknak. – Hát köszönöm, Lloyd. Nagyon figyelmes vagy. – Semmiség az egész. De meghozta nekem a kinevezést, így aztán most a bullingtoni egyetem szociológia tanszékének vezetőjével beszélsz. – Gratulálok. – Nélküled nem tudtam volna megcsinálni – kuncogott Lloyd, ahogy lenézett a Serenity karjában az ikrekre. – Végül is a tanulmányom nem egészen olyan lett, mint előtte gondoltam, de a szerkesztő azt mondta, hogy különleges munka. És én, természetesen, egyetértettem. – Mi a címe a tanulmányodnak? – tudakolta Serenity. – Kívülállókból vállalkozók. Kisvállalkozások hatása egy tipikus peremközösség társadalmi struktúrájára. – Nagyon hatásos. – Köszönöm. Magam is így gondolom. – Lloyd hiába próbált szerénynek látszani, nem sikerült neki Be kell ismernem, neked köszönhetem, Serenity, drágám. Ha nem mondod a Witt's End-ieknek, hogy nyugodtan együttműködhetnek velem, az egészből nem lett volna semmi. – Meg fogom mutatni a cikkedet Gordonnak és Emilynek, amint el tudják olvasni – ígérte Serenity. – Nagyszerű. És Serenity, gondolkodtam… Serenity felnézett, és meglátta az ismerős fényt Lloyd szemében. Felnyögött. – Nem, Lloyd, szó se lehet róla. Mindenkinek azt mondtam, egyszer álljon a rendelkezésedre, hogy megszabaduljunk tőled. Egy újabb tanulmányhoz ne várj tőlem segítséget. Túl sok lesz a dolgom az elkövetkező időben. – De ez a tanulmány elsősorban antropológiai szempontú lesz – kezdte rábeszélően Lloyd. – Arra gondoltam, az lenne a címe: Látomások, Hagyományok és Változás: egy legenda fejlődése és módosulása egy tipikus peremközösségben. – Szó se lehet róla. – Pedig ez maga a tökély, Serenity. Különösen, most hogy itt van a kis Gordon és Emily. Egy élő legenda nagyszerű fináléja. – Miféle élő legenda? – Te. – Lloyd, figyelmeztetlek, abszolúte ki van zárva, hogy egy újabb Witt's Endről szóló szociológiai tanulmányban a segítségedre legyek. Világos? – Hát, persze, persze. Most ne fájjon a fejed emiatt – nyugtatta meg Lloyd. – Megértem, hogy e percben más dolgod van. – Örülök, hogy megérted. – Serenity felvonta a szemöldökét. – Lloyd, te is hallod a keringőt?

186

– A nővérszobában valakinél szól a rádió – felelte Lloyd, és lehajolt, hogy jobban szemügyre vegye Emily Crystalt. A fehér, napsütötte szoba ajtaja kinyílt. Caleb lépett a szobába. Serenityre mosolygott. Egy pillanatra megállt az idő. – Az igazi – suttogta Serenity. – Vártunk rád. – Hahó, lakó – Lloyd kezet nyújtott Calebnek. – Gratulálok, polgármester úr. A csemetéi magára ütnek. Caleb rosszkedvűen Lloydra pillantott, de azért eltűrte, hogy kezet rázzon vele. – Mit keres itt, Radburn? Azt hittem, nem találkozunk többet, amióta befejezte a kutatási munkáját. – Csak azért jöttem, hogy tiszteletemet tegyem az új kis jövevényeknél. – Nagyszerű, de most, ha nincs ellene kifogása, hazavinném a családomat. – Probléma egy szál se – felelte Lloyd, és az ajtó felé ballagott. – Később találkozunk. – Ha rajtam múlik, nem. – Amint elment, Caleb Serenityre mosolygott. – Készen vagy? Serenity magához szorította Gordon Trevort és Emily Crystalt. – Mindannyian készen vagyunk. – A nővér azt mondta, perceken belül itt lesz egy tolószékkel. – Caleb megérintette kisfia apró kezét. Csendes ámulat melegítette át a tekintetét. – Nincs szükségem tolószékre. – Márpedig nem fogják engedni, hogy a saját lábadon sétálj ki innen! – Caleb boldog vigyorral csodálta Emily Crystalt. – Hát nem csodálatosak? – De, azok. És hol a nagyapjuk? – A többiekkel együtt kinn vár. – Te jó ég, mindenki kinn van a várószobában? – Nagyjából. – És akkor ki van a boltban? Ki válaszolja meg az új megrendeléseket? Ki kezeli a telefonokat, ki fogadja a reklamációkat és ki ellenőrzi a rendelések helyességét? – Nyugodj meg. Valaki ott maradt, hogy kezelje a telefont – mondta Caleb. – Kicsoda? – Blade. – Te jó ég – rémüldözött Serenity. – Azonnal vissza kell mennünk Witt's Endbe. Blade azt fogja hinni egy egyszerű rendelést leadó telefonálóról, hogy titokban inváziót tervez ellenünk. – Csak vicceltem. Ne izgulj! A helyzet urai vagyunk. Zone mellette van. – Találkozott a pillantásuk. – De mielőtt hazamegyünk, oda akarom adni neked ezt. – Azzal átnyújtotta a magával hozott csomagot. – Ó, Caleb! Köszönöm. Caleb felkapta Gordon Trevort, míg Serenity egyik karjában Emily Crystallal szabad kezével kibontotta a barna papírból az ajándékot. Két megfakult műbőrbe kötött album volt benne. – Mi az ördög! Középiskolai évkönyvek – Serenity meglepődve nézett föl. – Nem értem. A tieid? – Nem – felelte Caleb, és intenzíven figyelte Serenityt. – A szüleid középiskolájából valók. –A szüléiméből? – Serenitynek elakadt a lélegzete.

187

– Néhány hónapja megbíztam egy magándetektívet, hogy derítse fel, melyik iskolába jártak, és lelje föl a megfelelő évből való évkönyveket. A tegnapi postával kaptam meg őket. De a nagy izgalomban nem volt alkalmam, hogy odaadjam. Serenity szája egészen kiszáradt az izgalomtól. Alig tudott megszólalni. – A szüleim benne vannak? – Megjelöltem, melyik oldalon – mosolyodott el Caleb. – Nézd meg. Serenity lassan kinyitotta az első albumot. Tekintete azonnal egy fiatal nő arcára tévedt. A fénykép törékeny teremtést ábrázolt, arcán a remény óvatossággal párosult. Serenity sokáig, nagyon sokáig bámulta a képet. Az anyja képét. – A szemed tőle örökölted. Nézd meg a másikat? –ajánlotta egy perc múlva Caleb. Serenity keze úgy remegett, hogy alig tudta kinyitni a második albumot. Amikor végre sikerült, egy fiatalember színes fotója nézett szembe vele. Trevor Jones. A szemében ülő árnyak mutatták, hogy nehéz évek állnak mögötte, de arcán lendület, erő és határozottság tükröződött. Serenity a csoda érzésével érintette meg apja fényképét. – Vörös haja volt. Caleb lenézett a tűzvörös hajtömegre, amely Serenity arcát keretezte. – Valahonnan örökölnöd kellett, nem? – Mindannyian őrzünk több-kevesebb, vonást másokból – suttogta Serenity. Szeme felhős lett. – Caleb, csodálatos ajándékot adtál nekem. – Semmi ahhoz képest, amit én kaptam tőled – felelte Caleb. – Szeretlek, Serenity. Serenity felnézett rá, és szemében látta a bizonyosságot. – Mindig tudtam, hogy ehhez is nagyon értesz. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Egy nővér lépett a szobába mosolyogva. Hozta a tolószéket. Serenityre nézett. – Készen vannak? – Igen – válaszolta Serenity –, készen vagyunk. Caleb egy pillanatra megállt és körülnézett a napsütötte, fehér szobában, mielőtt követte volna a családját a hallba. Elgondolkodva fölvonta a szemöldökét. –Tudod, olyan ismerős nekem ez a hely. Serenity nevetett. Áthullámzott rajta az öröm, mint a mély forrásból feltörő, kristálytiszta víz. – Pontosan tudom, mire gondolsz.

188

EURÓPA KÖNYVKIADÓ, BUDAPEST FELELŐS KIADÓ OSZTOVITS LEVENTE IGAZGATÓ A TÖRDELÉS AZ SZBÉ BT. MUNKÁJA NYOMTA A KAPOSVÁRI NYOMDA KFT. – 210660 FELELŐS VEZETŐ POGÁNY ZOLTÁN IGAZGATÓ KÉSZÜLT KAPOSVÁROTT, 2001-BEN FELELŐS SZERKESZTŐ DEZSÉNYI KATALIN A SOROZATOT TERVEZTE SZ. BODNÁR ÉVA MŰSZAKI VEZETŐ FÁBIÁN ISTVÁN KÉSZÜLT 20,01 (A/5) ÍV TERJEDELEMBEN ISBN 963 07 6995 6

189