Jayne Ann Krenz. Igaz vagy hamis JAYNE ANN KRENTZ: TRUIH OR DARE. G. P. PUTNAM'S SONS, NEW YORK, 2003 COPYRIGHT Cr 2003 BY JAYNE ANN KRENTZ

Jayne Ann Krenz

Igaz vagy hamis JAYNE ANN KRENTZ: TRUIH OR DARE

G. P. PUTNAM'S SONS, NEW YORK, 2003 COPYRIGHT Cr 2003 BY JAYNE ANN KRENTZ HUNGARIAN TRANSLATION © URBÁN ERIKA, 2005 A SZERZfSTÓL AZ EURÓPA KÖNYVKIADÓNÁL EDDIG MEGJF.r F.NT:

Bízz bennem Féktelen vágyak Fény vagy árnyék Fény Varázs Holtomiglan, holtodiglan Misztikus szerelem Most vagy soha Örökkön-örökké Titkos tehetségek Tökéletes társak Viharos szenvedély Zabolátlan szívek

GYŰLÖLTE az olyan ügyeket, amik úgy végződtek, ahogy ez fog. Ethan Truax becsukta az aktát; keze megpihent a kis, kerek asztalon. Szemügyre vette a férfit, aki vele szemközt, egy méreten aluli szállodai széken ült. - Valóban megbízhatóak ezek az adatok? - kérdezte fakó hangon. - Abszolúte. - Bár Dexter Morrow arcán megjelent a befektetési tanácsadók biztató

mosolya, nem maradt rejtve a szemében bujkáló, számító kifejezés. - Egyenesen Katherine laptopjáról töltöttem le, tegnap este, miután elaludt. - Azt mondta, közel áll a főnökéhez. Morrow felkacagott; az a „mi férfiak tudjuk jól” kaján nevetés volt ez, melyet az edzőtermek öltözőiben és a kocsmákban hallani. – Nagyon közel. Tapasztalatból tudom, hogy az ágyban is van olyan profi, mint a cégvezetésben. Ethan arca rezzenéstelen maradt, bár nehezen tudott uralkodni magán. Azért van itt, hogy elvégezze a feladatát, nem azért, hogy megvédje ügyfele becsületét. Odakint az arizonai napsütés beragyogta a szálloda kékre csempézett úszómedencéjét és a pihenőt. Meleg volt és ragyogott minden; ezek a napok tették híressé az államot. Idebent azonban megfagyott a levegő, és nem a légkondicionáló dermesztette meg. Morrow hanyagul a térdére lendítette a bokáját. Drága, krémszínű pólót viselt, melynek gallérját keskeny, fekete csík szegélyezte. Jól illett a márkás nadrághoz és a bőr papucscipőhöz. Svájci aranyóra csillogott a csuklóján. Dexter Morrow befutott. Elegáns irodában dolgozott; szerdánként golfozni járt; olyan drága helyeken látta vendégül ügyfeleit, mint a Sivatagi Panoráma Klub. Menő üzletember volt itt, Susogó Forrásban. És most Ethan meg fogja fosztani mindettől. - Rendben - szólalt meg Ethan csendesen. Kész volt befejezni a játszmát. - Megegyeztünk. - Elhozta a kápét? - kérdezte Morrow a szék mellett álló, alumíniumszegélyű bőröndre pillantva. - Kis címletekben, ahogy megbeszéltük. - Ethan lehajolt, és a fogantyúnál fogva Morrow felé lökte a bőröndöt. Manapság, amikor a számítógép segítségével egy szempillantás alatt a föld bármely pontjára átutalhatunk pénzt, még mindig készpénzzel fizet az, aki nem szeretne az FBI vagy a tőzsdefelügyelet számára lenyomozható adatokat hátrahagyni. Morrow elkapta a bőröndöt és felrakta az asztalra. Szemlátomást igyekezett megőrizni a hidegvérét, de nem sok sikerrel. Enyhén remegő kézzel nyitotta ki a zárat: ideges volt. Felemelte a bőrönd fedelét, és megpillantotta a gondosan kötegekbe csomagolt bankókat. Sugárzott belőle a heves, csaknem lázas izgalom, melyet valaki másban könnyen össze lehetett volna téveszteni a beteges vággyal. - Nem akarja megszámolni? - érdeklődött Ethan. - Nincs rá időm. Vissza kell mennem az irodába. Nem akarom, hogy faggatózzanak. Morrow beletúrt a bőröndbe. -- Azért belenézek. Ethan felállt és ellépett az asztaltól. Ki tudja, mi lesz, ha a másik rájön, hogy sarokba szorították. Morrow átlapozta a köteg frissen vágott, üres papírost, melyet az egyetlen, igazi húszdolláros alá csomagoltak. Néhány másodpercig nem tudta mire vélni a dolgot, majd hirtelen rádöbbent, miről van szó. Napbarnított arca elvörösödött. Sarkon pördült, és Ethan szemébe nézett. - Mi az ördög folyik itt? - vicsorogta. Kinyílt a fürdőszobaajtó, és kisétált rajta Katherine Compton. Én is ugyanezt a kérdést akartam feltenni neked, Dex - szólalt meg az asszony. Hangját fojtott harag tompította el. Szép vonásai megfeszültek és megnyúltak. - De minek pazarolnánk az időt? Úgyis tudom a választ. Titkos információt akartál eladni az imént Mr. Truaxnak. Átvillant valami Morrow arcán. Csak nem ijedt meg? - Azt mondta, Williamsnek hívják. - Truax a nevem - jelentette be Ethan. - Ethan Truax, a Truax Nyomozóirodától. Hol ökölbe szorult, hol elernyedt Morrow keze. Úgy tűnt, nehezen tudja összekötni a szálakat. - Maga magánnyomozó? - Igen - bólintott Ethan. Kissé meglepte Morrow döbbent arckifejezése, akinek nem ez volt az első ilyen ügye hosszú volt a múltja. Az ember azt hinné, megszokta, hogy néha rosszul sülnek el a dolgok. Nem mintha most különösebb veszély fenyegetné, és ezt ő is jól tudta. Szinte sose indítanak büntetőeljárást ilyen esetekben, egyik cég se szereti, ha kellemetlen hírek kapcsán említik meg a nevét.

- Múlt héten bíztam meg Ethant, miután gyanakodni kezdtem rád, Dex - mondta Katherine. - Nem érted, miről van szó, drágám! - könyörgött Morrow két kezét széttárva. - Sajnos nagyon is értem - vágta rá az asszony. — Mindent értek. Egy ideig bolonddá tettél, de ennek vége. Morrow röpke pillantást vetett Ethanre. Elborult az arca dühében. Ismét Katherine-hez fordult: − Félreérted az egészet. Óriási hibát követsz el. – Szó sincs róla – tiltakozott Katherine. – Hallgass meg! Tudtam, hogy tégla van köztünk. Valaki, aki nagyon közel áll hozzád. El akartam kapni azt a szemetet. –Te voltál az a szemét – vágott vissza Katherine. – Nem igaz. Szeretlek! Meg akartalak védeni. Mikor Truax puhatolózni kezdett és ajánlatot tett, azt hittem, nyomon vagyok, és végre kiderül, kinek jár a szája a cégnél. Azért jöttem ide, mert fel akartam ültetni, hátha kifecseg valamit. Csak játszottam vele. – Ne aggódj – nyugtatta meg Katherine. – Nem jelentelek fel. Nem tenne jót a cégnek. Nálunk a legfontosabb a bizalom és a hosszú távú üzleti kapcsolat. – Halvány mosollyal az ajkán folytatta: – Egyébként, ugye, Dex, ezzel nem is mondtam újat? Hiszen csaknem egy éven át dolgoztál nálam. – Katherine, félreérted az egészet. – Most elmehetsz – mondta az asszony. – Az irodában vár a biztonsági őr. Veled marad, míg kipakolod az íróasztalodat, aztán átveszi a kulcsokat és kikísér az épületből. Tudod, mi a menetrend, mi a szokásos eljárás ilyenkor. Senkinek sem kötjük az orrára, miért engedtünk utadra. Szerintem mindenki tudja a cégnél, hogy volt köztünk valami. Majd megállapítják, hogy vége a szerelemnek. Ugye, ha ez megesik, mindig az alacsonyabb beosztásban dolgozó fél int búcsút a cégnek? Katherine, nem teheted ezt velünk. – Nem velünk teszem, hanem veled. Apropó, kulcs! Néhány hónapja odaadtam neked a lakáskulcsomat. Kérem vissza. Neked már úgyse kell. – Tenyérrel felfelé odatartotta a kezét. – Vigyázz, nagy hibát követsz el. – Morrow hangja érdesen recsegett. – Dehogyis. Akkor követtem el hibát, amikor szóba álltam veled. Most ezt jóváteszem. Kérem a kulcsaimat. – A nő hangja hirtelen élesen felcsattant. – Most rögtön! Morrow összerándult. Ethan lenyűgözve figyelt milyen gyorsan előkerült az aranyláncon függő kulcs a zsebéből. Morrow esetlenül leszedte a kulcsot a karikáról és odalökte Katherine-nek. – Természetesen, a biztonság kedvéért, lecseréltetem a zárat is. – Katherine a pénztárcájába dobta a kulcsot. – Ma reggel, miután elmentél, összecsomagoltam a holmidat, amit ott tároltál nálam az elmúlt néhány hónapban. A váltás inget, a borotvát meg a többi apróságot. Lepakoltam mindent a lakásodnál. Morrow arca dühösen rángatózott. Ethan felé fordult: – Ez a te hibád, te gazember. Ezt még megkeserülöd. Ígérem! Ethan előrántotta a zsebéből a digitális kismagnót, és szó nélkül kikapcsolta, mire a többiek nagyot néztek. Morrow állkapcsa megfeszült, mikor rájött, hogy Ethan magnóra vette a fenyegetést. Se szó, se beszéd, felkapta az aktatáskáját, és úgy megszorította, hogy még az ujjízületei is kifehéredtek. Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kiballagott a szobából. Rövid csönd következett. Mintha mély, elnyújtott sóhajt hallottak volna. Katherine az ajtóra szögezte a szemét. – Mit gondol, komolyan megfenyegette magát, Ethan? – Rá se rántson. – Ethan odasétált az asztalhoz, felkapta a hamis húszasokból álló köteget, és visszahajította a bőröndbe. – Az efféle alakoknak csak a szájuk jár, nem szívesen vállalják a kockázatot. Ha elkapják őket, amint lehet, lelépnek. Holnap ilyenkor már nem is lesz a városban, de legkésőbb holnapután eltűnik. Néhány hét múlva már máshol ver tanyát, és nekiáll a következő svindlin dolgozni. – Ugye, nem teszek szívességet a világnak azzal, hogy futni hagyom, és nem emelek vádat ellene? – kérdezte Katherine fintorogva. – Nem az ön dolga szívességet tenni a világnak – jelentette ki Ethan szenvtelenül. – Ön,

asszonyom, felelős a cégéért, és az ügyfeleiért is. Nem lehet könnyű. – Dehogynem – vágta rá a nő habozás nélkül. A cég az első. Épp egy rendkívül kényes tárgyalás közepén vagyunk. A Compton Befektetések helybéli, Susogó Forrás-i, és a phoenixi körzet három leányvállalata egyezkedik. Több mint ötven alkalmazottat és az ügyfelek százait érinti majd közvetlenül a megállapodás. Én felelek értük. „Egy vérbeli üzletasszony szavai ezek” – gondolta a férfi. Katherine megrázta a fejét, kimerültnek tűnt, most, hogy véget ért az ügy. –Tudja, sose gondoltam volna, hogy így bedőlök egyszer valakinek. Mindig annyira bíztam magamban és az ösztöneimben. Biztosra vettem, hogy kiszúrom a szélhámosokat. –Így is történt, valóban kiszúrta Morrow-t. - Ethan lecsukta a bőrönd fedelét, és bekattintotta a zárat. – Ne felejtse e1, ezért hívott fel engem. A nő döbbenten hallgatta. Egy percig elkalandoztak a gondolatai, majd rábólintott. Igen, ugye, felhívtam magát? – Határozott léptekkel az ajtó felé indult. – Köszönöm, hogy emlékeztetett rá, Mr. Truax. A nagy izgalomban majd' elfelejtettem: valóban én vettem észre, hogy Dexter Morrow-ban van valami, ami túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Ethan utána ment az előszobába, és becsukta az ajtót. – Remekül működtek az ösztönei. – Tudja, már az esküvőt tervezgettem. – bólintott. – Egyszer már voltam férjnél – tette hozzá Katherine. Ethan ismét bólintott. Megállt a lift előtt, és megnyomta a hívógombot. – Az első férjem meg akarta kaparintani apám cégét, ezért vett feleségül – folytatta Katherine. – Beadta válókeresetet, amikor rádöbbent, hogy én öröklöm a céget, és én is akarom vezetni. Ethan kétségbeesetten imádkozott a szálloda isteneihez, hogy nyíljon ki már végre a liftajtó. Megértette, hogy az ügyfél levezeti a feszültségét, ha kibeszéli magát, miután végeztek. Általában türelmesen végighallgatta ilyenkor a klienst. Ez a munka levezető fázisa, gondolta. Ma azonban gyorsan akart végezni. Hulla fáradt volt. Odabent, a szállodai szobában nem fogta el az a felemelő érzés, amely máskor, egy sikeres ügy lezárásánál mindig fel szokta dobni: Rosszul alszik mostanában, ez lenne az oka? Tudta, miért nem tud aludni. November volt. A november mindig nehéz időszak szokott lenni. Az előző két évből ítélve, egészen decemberig álmatlanul fog forgolódni. Szerencsére kinyílt a liftajtó. Katherine lépett be először. – Volt már nős? – kérdezte. – Ó, persze – felelte Ethan. – Elvált? – nézett rá kérdőn az asszony. – Háromszor. Katherine rosszalló arcot vágott. Nem csoda. Egy-két válás még elmegy korunk kifinomult világában, van mire fogni. Háromnál viszont már felmerül, hogy jellembeli fogyatékosságról lehet szó. − És most nős? – kérdezősködött tovább Katherine. Ethan Zoéra gondolt, aki otthon várta. Eszébe jutott a mai reggeli: ott ült vele szemben Zoe — vibráló, élénk jelenség, ametisztszínű nadrágkosztümben. Titokzatos, füstös szeme őt nézte. Az ablakon beömlő reggeli napfény fellobbantott néhány szikrát a nő gesztenyebarna hajában. Zoe volt Ethan asszonya; ő volt a felesége. Ez az emlékkép volt a talizmán, mellyel Ethan a körülötte örvénylő novemberi sötét erők ellen védekezett. A szíve mélyén azonban félt a jövőtől, hiszen biztosra vette, hogy a sötét erők előbb-utóbb győzedelmeskednek és elűzik mellőle Zoét. Megnyomta a társalgó gombját. — Fogjuk rá, hogy nős vagyok — válaszolta.

2. J Ó NAPJA VOLT. Nem találkozott ordító falakkal. A legtöbb belsőépítész, ha, „ordító falakról” hall, általában szerencsétlen színválasztásra vagy rosszul sikerült függönyözésre gondol. Szó szerinti tartalommal telik meg azonban ez az elnevezés a parafenomén belsőépítész számára, akit megérint a helyiséget betöltő,

láthatatlan aura, melyet az ott elkövetett bűntény, illetve a tomboló szenvedélyek hagytak hátra. Zoe gondolatai elkalandoztak, miközben kitöltött két pohár bort. Nem akart ő belsőépítészként dolgozni, másként indult neki az életnek. Eredetileg művészettörténész szeretett volna lenni, de meggyilkolták az első férjét, és egyszerre minden megváltozott. Be kell vallania, hogy Preston halála után egy időre elvesztette a fejét. Minek is kertelne? Kétségbeesett. A rendőrség megállapította, hogy besurranó tolvaj lőtte le a férjét. Ahogy belépett a házba, ahol a gyilkosság történt, Zoe azonnal rájött, hogy tévednek.„Gyilkosság”, ordították a falak. Szenvedélyesen vágyott az igazságra. Majdnem végzetes hibát követett el: elmesélte mindenkinek, aki végighallgatta, hogy Prestont valamelyik közeli ismerőse ölte meg. Kétségbeesetten bizonygatta férje ármánykodó rokonságának, hogy köztük van a tettes; elárulta nekik: érzi a ház falaiból áradó irtózatos dühöt, a gyilkos dühét. Nagy hiba volt. Mivel vadul hangoztatta, hogy különleges pszichés adottságai vannak, ürügyet adott férje rokonságának arra, hogy akarata ellenére bezárják egy exkluzív magán elmegyógyintézetbe. Mikor bekerült, tudta, hogy nem bolond, de csaknem valóra vált a hamis diagnózis, hiszen annyit szenvedett odabent. A mai napig rémálmok gyötrik; ilyenkor a Gyertya-tavi Udvarház folyosóin barangol. A tányér sajttal és ropogtatnivalóval együtt tálcára rakta a két pohár bort, és bevitte a nappaliba. Ethan szétvetett lábakkal ült a kanapén, kicsit előredőlt és rákönyökölt a combjára. Fekete, kerek nyakú pólót és khaki nadrágot viselt. Lezseren, fél kézzel tartotta a távirányítót, és szórakozottan kapcsolgatott, hol egyik, hol másik híradóba nézett bele. Zoénak eszébe jutott, milyen volt az első benyomása Ethanről azon az emlékezetes napon, hat hete októberben, amikor besétált a Cobalt Street-i nyomozóirodába. A benne rejtőző lakberendező egy pillantást vetett a férfira, és levonta a következtetést: használt és a szélein kissé megkopott, de a visszafogott, ódivatú konstrukciónak hála, igazi kincs. Ez a típus sose hagyja félbe azt, amit elkezdett; nincs nyugta, míg a dolgok végére nem jár. Csak az élete árán lehet megállítani, megölni pedig nem könnyű feladat. Markáns, visszafogott, megbízható — mindez rendben van, de egyvalami már az elején is aggasztotta: a titokzatos, intelligens, sárgába játszó barna szempár: a csúcsragadozó szeme volt ez. Eredetileg a hevenyészett Las Vegas-i esküvővel akarták megvédeni Zoét a tehetős rokonoktól, akik szívesen látták volna holtan. Jó okuk volt rá: a pénz! Csak később döntöttek úgy, hogy valóban kipróbálják a házasságot, mikor már elült a majdnem sikeres gyilkossági kísérlet okozta izgalom. Lépésről lépésre haladnak, hisz mindketten nagy keresztet cipelve kötöttek egyezséget. A tanácsadók és terapeuták bizonyára ellenezték volna a házasságot — nem csak azért, mert ilyen sietősen ütötték nyélbe. Érthető, gondolta Zoe. A csillagok állása szerint sem sok esélye van annak, hogy sikeres, tartós kapcsolat alakulhat ki egy diliházból szökött nő és egy háromszorosan elvált férfi között. Ethan médiumokról alkotott véleménye tovább rontotta a helyzetet. Miután meggyilkolták az öccsét, egy sarlatán, akinek állítólag látomásai voltak, bebeszélte Ethan sógornőjének, Bonnie-nak, hogy a férje még mindig életben van. A szélhámos szörnyű lelki kínokat okozott, mire Ethan mérhetetlenül dühös lett. Bonnie bevallotta Zoénak: csodálja, hogy a csaló megúszta ép bőrrel. Sőt mi több, Ethan egyszer egy belsőépítésszel is kellemetlen ügybe keveredett! Hiába volt azonban kudarcra ítélve a házasság, elhatározták, hogy — óvatosság ide vagy oda — vállalják a kockázatot. Talán azért, mert mindketten sokat tapasztaltak már, nem most először vállaltak rizikót. Zoe egészen november elsejéig elhitette magával, hogy megnyerik a nagy játszmát. Sikerülni fog. Még egy új, paprikapiros étkészletet is vásárolt. A különös frigy első néhány hetében minden nehézség nélkül kialakították közös életüket, melyet akár „otthonosnak” is lehetne nevezni, de ez a szó nem illett Ethanre, aki sok minden volt, többek között intelligens, szexi és határozott, ám távol állt attól a meleg, kellemes képtől, amelyet az „otthonos” kifejezés sejtet.

Bár Zoe megtartotta a lakását, együtt töltötték az éjszakákat; általában odakint, Éji Szellőben, Ethan ízléstelen, rózsaszín otthonában. Úgy tűnt, minden összejön a biztos, tartós kapcsolathoz. Együtt tettek-vettek a konyhában. Felfedezték, hogy mindketten korán kelők. Nem dobálták a padlóra a ruhájukat, és naponta zuhanyoztak. Kell ennél több a házassághoz? De mennyire megváltozott minden, amikor beköszöntött a november! Zoe érezte, hogy Ethan visszahúzódik, és eltávolodik tőle. Mélabúsnak és nyugtalannak tűnt; éjszakánként álmatlanul forgolódott. A csend többé nem volt kellemes, barátságos látogató, és gyakrabban nézett be hozzájuk. Zoe hiába próbálkozott, Ethan nem volt hajlandó elárulni, mi nyugtalanítja. „Nem is házasság ez, hanem csak viszony” - gondolta Zoe. Viszony, mely a vesztébe rohan. Várhattak volna még Éji Szellő átalakításával. Elhatározták, hogy kifestetik a házat, ezért ki kellett költözniük a hatalmas épületből; otthagyták a rengeteg fürdőszobát és a tágas tereket. Beszorultak az asszony kis lakásába, ahol csak egy fürdőszoba volt; ha egyikük magányra vágyott, nem tudott hová elvonulni. Akár az oroszlán a ketrecben, olyan volt Ethan ebben a zsúfolt, kis zugban, jegyezte meg magában Zoe. Ennek nem lesz jó vége. − Hogyan viselte Katherine Compton a délutáni jelenetet? - érdeklődött, miközben letette a tálcát a dohányzóasztalra. − Hát nem örült neki, hogy beigazolódott a gyanúja, de egészen remekül viselte. - Ethan kikapcsolta a tévét, lerakta a tálca mellé a távirányítót, majd felemelte az egyik poharat. - Az bosszantja a legjobban, hogy hagyta Dexter Morrow-t a védelemi vonalai mögé hatolni. Bevallotta: úgy érzi, a bolondját járatták vele. Zoe a kanapé sarkába kucorodott; a karja megpihent a támlán. - Nem csoda. Mivel vigasztaltad? – Ő telefonált nekem, és ő bízott meg azzal, hogy figyeljem Morrow-t, és erre fel is hívtam a figyelmét. Sok mindent el lehet mondani Katherine Comptonról, csak azt nem, hogy bolond lenne. Persze nem vette észre azonnal a turpisságot, de végül ügyes üzletasszonyhoz méltóan intézkedett. Túl fogja élni - mondta Ethan vállvonogatva. — És te? A férfi éppen bele akart kortyolni a borba, de megtorpant; néhány centire az ajkától megállt a pohár. - Mi van velem? − Úgy tűnik, remekül ment minden. Te magad mondtad, hogy rutin az egész. −Az is volt. - Ethan belekortyolt a borba, majd leeresztette a poharat. - Morrow mohó volt. Felhagyott az óvatossággal, ahogy megérezte a pénzszagot. - Mit rágod magad annyira, ha így klappolt minden? Zoe néhány másodpercig azt hitte, hogy Ethan nem fog válaszolni. - Fene se tudja - felelte végül. Az asszony ajka halvány mosolyra húzódott. - Tudod, min jár az eszem? − Nem, de ugye elárulod? −Persze. Hitvesi kötelességemnek tartom. Férj és feleség vagyunk, tehát mindent meg kell beszélnünk, ez szerintem nagyon fontos. - A-ja-jaj... − Szerintem te valahol legbelül romantikus lélek vagy - mondta Zoe gyengéden. −Na, ne - tiltakozott a férfi. −Tudtad, hogy végül az ügyfelednek fájni fog, ez a te bajod ezzel az üggyel! −Sokszor közlök rossz hírt az ügyfeleimmel. Nem Katherine az első, és nem is az utolsó. − Tudom, hogy ez is hozzátartozik a munkádhoz. De ettől függetlenül még utálhatod vagy nehéznek találhatod. Ethan ismét belekortyolt a borba, és a kanapé másik végébe húzódott. - Szerinted nem nekem való a munkám? Zoe majdnem leejtette a sós kekszet, melyet épp az imént vett fel a tálcáról. Először azt hitte, hogy Ethan viccel, de a férfi szeme mindent elárult. - Nem - válaszolta. - Szerintem erre a munkára születtél. Neked való. - Valóban? - Ez a hivatásod, Ethan. Komor hangulata ellenére halovány mosoly jelent meg a férfi ajkán. - Lefogadom, hogy a

világtörténelemben te vagy az első és az utolsó, aki hivatásnak nevezi a magánnyomozást. - A te esetedben ez igaz. Hadd halljam, mi történt ma a szállodában. Ethan bekapta a sajtos falatot, ivott rá egy korty bort, majd belekezdett. Elmesélte, miként csalta be Dexter Morrow-t a szobába, és miként ragaszkodott Katherine Compton az ő javaslata ellenére ahhoz, hogy elbújik a fürdőszobában. Zoe hallgatta. - Attól féltem a legjobban, hogy Morrow ki akar majd menni a mellékhelyiségbe, még mielőtt lebuktatom. Persze érthető, hogy Katherine is ott akart lenni. Rábólintottam hát, várjon csak a fürdőszobában. Szerencsére minden simán ment. Mint mondtam, Morrow mohó volt. Nem akarta vesztegetni az időt. Én se! Gondolhatod, még egy korty itallal sem kínáltam meg. - Helyes. - Kösz. Én is büszke vagyok magamra. Tovább mesélt, végül még a konyhába is kiment Zoe után befejezni a történetet. A bort kortyolgatva álldogált az ajtóban, és figyelte az asszonyt, aki közben elvégezte az utolsó simításokat a currys zöldségtálon. Akár e g y igazi férj. A gondolat jókedvre derítette az asszonyt. Nem hagyták nyugodni a történtek. - Biztos vagy benne, hogy Morrow annyiban hagyja majd a dolgot? - kérdezte; közben kikapargatta a rizst a főzőedényből és felhalmozta az egyik új, paprikapiros tálban. Bizonyára téged vádol azért, mert romba dőlt a szép kis terve. - Megmondtam Katherine-nek, hogy a Morrow–féle alakok gyorsan lekopnak, ha rosszul sülnek el a dolgok, és ez így van most is. Menti, amit lehet, és odébbáll. Ethan leült az asztalhoz. Zoe örömmel látta, hogy őszinte áhítattal nézegeti a currys körítéssel megrakott tálkák sorát. Bonnie, Ethan sógornője, esküszik rá, hogy igaz a régi mondás: a hasán keresztül lehet eljutni a férfi szívéhez. Úgy látszik, nem téved. Zoe az asztalra tette a tányér illatos curryt és a rizses tálat is. - Szerinted érzett egyáltalán valamit Morrow Katherine Compton iránt? - Ha érzett is valamit, nem lehetett annyira szerelmes, hogy ne árulja el Katherine-t pár százezer dolcsiért. - Nyilvánvaló. - Zoe kivette a salátát a hűtőből, lerakta az asztalra, és leült a férfival szemben. - Milyen kár, hogy Katherine őszintén beleszeretett Morrowba. - Nem vakította el a szerelem. - Ethan felkapta a félig üres borosüveget, és megtöltötte a poharakat. - Mikor észrevette, hogy átverik, tette, amit kell. - Gondolom, ezért olyan sikeres űzletasszony. - Azt hiszem, igen. - Ethan curryt kanalazott a tányérjára púpozott rizsre; majd némi amerikai mogyoró, mazsola és indiai fűszerekkel ízesített gyűmölcskeverék következett. - Ráadásul ő az első fontosabb üzleti ügyfelem Susogó Forrásban, amiért tiszta szívemből hálás vagyok. - Helyesbítek. Én voltam az első fontosabb ügyfeled. - Zoe szeme szikrákat szórt. - Le vagyok sújtva, hogy felejthetted el? - Te az első magán-ügyem voltál. Nagy különbség. - Biztos? - Biztos, és hidd el, az ügy minden apró részletére emlékszem. - Nehéz lehet elfelejteni azt az esetet, amely azzal végződik, hogy elveszed az ügyfeled! jegyezte meg Zoe. - Igaz. Itt elakadt. Eszébe jutott, hogy egy órán belül már másodszor célozgatott a házasságukra. Először odakint, a nappaliban emlegette, amikor elmagyarázta, hogy szerinte hitvesi kötelessége elmondani a férjének a véleményét; most meg azzal csipkelődik, hogy Ethan nőül vette az első ügyfelét. - Ez furcsa - mondta Ethan elmerengve. - A curry? - dermedt meg erre Zoe. - Nem, dehogyis! A curry remek. Csak tudod, milyen furcsa úgy beszélni egy lezárt ügyről, ahogy én azt ma este teszem? A nő feszült lett, szinte védekezett: - Ne beszélj róla, ha nem akarsz. - Nem, semmi baj. Csak szokatlan, ennyi az egész. Zoe kissé megkönnyebbült. - Ethan, házastársak között ez így szokás...

A férfi kényszeredetten rámosolygott: - Valóban? Egyik feleségemmel sem beszélgettem soha a munkámról. - Miért nem? - Tán azért, mert egyiket sem érdekelte. Valljuk be: elég unalmas másnak elmagyarázni, miből áll elsősorban egy magánnyomozó munkája. Telefonon és számítógépen keresztül bonyolítom le az üzlet kilencven százalékát. - Mégsem unod? - kérdezte Zoe. - Nem, de hát ez a munkám. - Ha te érdekesnek találod - folytatta Zoe nyugodtan -, engem sem untatsz vele. - Biztos? - Hát persze. - Akkor ezt megbeszéltük. - Ethan bekapott egy falat curryt. - Es hogy telt a te napod? - Messze sem volt ilyen izgalmas. A délelőttöt a Lakberendezők Álomotthonában töltöttem, a könyvtáramban. Azt hiszem, végre összejön. Zoét és egyszemélyes lakberendező cégét, a Fentebb Stílt is felkérték, hogy vegyen részt az idei Lakberendezők Álomotthona projektben. Nagy kihívás volt ez Zoe számára. Egy újonnan épült, modern Susogó Forrás-i házat választott ki a bizottság álomotthonnak. Kijelölték a helybéli belsőépítészek maroknyi csapatát is a munka elvégzésére. Zoe is ott volt a néhány szerencsés kiválasztott között. Minden lakberendező kapott egy helyiséget, ide kellett megálmodni a berendezést. Zoénak jutott a könyvtár. Nem gondolta volna, hogy ennyire időigényes lesz ez a munka, de azzal vigasztalta magát, hogy megéri. Amellett, hogy gyarapította a Susogó Forrás-i jótékonysági intézmények vagyonát, a Lakberendezők Alomotthona felhívta a figyelmet az ott dolgozó belsőépítészekre is. Miután elkészült, bemutatta a média, és megnyitották a nagyközönség előtt is. A kiválasztott néhány helyiségről és a tervezőjükről készült fotók megjelentek az egyik rangos délnyugati képeslapban. - Mi a helyzet Lindsey Voyle-lal? Békén hagyott? - érdeklődött Ethan. Zoe szerint az Álomotthon-projekt egyetlen szépséghibája Lindsey Voyle volt, az egyik belsőépítész, aki nemrégiben nyitott üzletet a városban. Bár a stílusuk egymás szöges ellentéte volt, ez jelentette a legkisebb gondot. Sokkal nagyobb baj, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy bemutatták őket egymásnak, Lindsey Voyle megmagyarázhatatlan, alig palástolt gyűlölettel fordult Zoe felé. Zoe fintorgott, mivel jól tudta: Ethant mulattatja ez a versengés közte és Lindsey között. — Lindsey már ott volt, amikor odaértem. — Zoe a mangós csatnival megrakott tál után nyúlt. — Volt képe belekotyogni a feng shui technikámba! Szerinte elrontom az energiaáramlást az erős színekkel. — Rossz energiaáramlás? Tyűha! Ijesztően hangzik. Biztosítani egy helyiségben vagy munkahelyen a megfelelő energiaáramlást? Ethan szemében már maga az ötlet is rendkívül mulatságosnak tűnt, figyelmeztette magát Zoe. — Lindsey állítólag Los Angelesben eljárt egy feng shui mester műhelyébe, és ismeri az összes alapelvet folytatta Zoe. — Es erre te mit mondtál? — Hát az biztos, hogy nem azt, amit szerettem volna. Csak annyit jegyeztem meg, hogy nem csupán a feng shuira építek. Elmagyaráztam, hogy a lakberendezés számtalan különböző, részben ősi, részben új filozófiáját felhasználva alakítom ki a pozitív energiaáramlást az adott helyen — mondta Zoe, miközben újabb adag csatnit kanalazott a curryre. — Jobb, ha tudja: nem egy konkrét lakberendező-iskola szabályaira, hanem a saját térérzékemre hagyatkozom, ebből merítek ötleteket és ihletet. — Csak nem árultad el neki, hogy a látnoki képességeidre támaszkodsz a munkád során? Legalábbis így hiszed... — vonta fel Ethan a szemöldökét. — Dehogyis! Már így is azt hiszi, hogy ütődött vagyok, minden eredeti színérzék és stílus nélkül. Nem szeretném, ha azt terjesztené rólam, hogy teljesen elment az eszem. — Nem hiszem, hogy jót tenne az üzletnek — bólogatott a férfi. Csatni: Eredetileg Kelet-Indiából származó, édes és savanyú gyümölcsökből, valamint fűszerekből készült köret.

— Lehetek a feng shui alapelveit alkalmazó, divatos lakberendező, és természetfölötti megoldásokat használó dilis is. Alig egy hajszál választja el a kettőt. — Tudom. — Felejtsük el LindseyVoyle-t! Minél kevesebbet beszélünk róla, annál jobb. A mai nap szenzációja, hogy felhívott Tabitha Pine. — Na, egy újabb flúgos — dörmögte Ethan salátával a szájában. Zoe fenyegető pillantást vetett rá: — Meditációs módszereket tanít. Mi a flúgos ebben? Sokak szerint hasznos, mert oldja a feszültséget. Tudományosan bizonyított tény, hogy a meditáció csökkenti a vérnyomást és enyhíti a szorongást. — Maradok a saját, jól bevált feszültségcsökkentő módszeremnél. — És mi lenne az? — A szex. — Mindegy, mit gondolsz a meditációról, mint stressz csökkentő terápiáról, a tanítása történetesen szépen hoz a konyhára. Tabitha Pine nemrégiben vásárolt egy hatalmas, modern birtokot. Itt van, mindjárt a város mellett. Teljesen át akarja alakíttatni a belsejét, hogy biztosítani tudja a tökéletes, pozitív energiaáramlást. — Na, ez pont neked való. Gratulálok! Már látom is: Zoe Truax, minden guru kedvenc lakberendezőnője. Pine ideális ügyfélnek tűnik. — Nem egészen — sóhajtott fel Zoe. — Legalábbis, egyelőre nem. Kiderült, hogy először meg szeretné ismerni az elképzeléseimet és egy másik belsőépítészét is. Csak utána választja ki az emberét. — Rosszat sejtek. — Mit gondolsz, kitől kért még árajánlatot? — Lindsey Voyle-tól? — Tőle. - Istenem, mi lesz ebből - sopánkodott Ethan. - Lehet, hogy végignézhetjük, ahogy két párbajozó belsőépítész döntő csatát vív délben a Szökőkút tér közepén. Milyen fegyvernemet fogtok választani? Ki mér le nagyobb távot húsz lépéssel? Ki szab ki nagyobb kárpitot tíz nyisszantással? - Örülök, hogy ilyen mulatságosnak tartod a dolgot. - Drágám, lefogadom, hogy te vagy a nyerő. Ha a pozitív energiáról van szó, te vagy a legjobb - kuncogott a férfi. - Nem kérek a sziporkázó humorodból, Truax. Lehet, hogy szerinted a felvilágosult lakberendezés zagyvaság. De ettől még nem komplett hülye az, aki komolyan veszi. - Mikor neveztem én agyalágyultnak valakit, aki azért fizet, hogy megteremtsd a kellő energia-egyensúlyt az otthonában? - mondta a vérig sértődöttet sikeresen eljátszó Ethan. - Hát akkor minek nevezed? - Ügyfélnek - vágta rá Ethan hízelegve. - Helyes - bólogatott Zoe. - Gyorsan tanulok. - Ethan elkomorodott. - Valóban el akarod vállalni Tabitha Pine házát? Egy gurunak, gondolom, határozott véleménye van az energiaáramlásról. Megnehezítheti a dolgodat. - Szeretem, ha az ügyfél tudja, mit akar. Sokszor ihletet adnak az új ötletek. Mindig kihívást jelent egy határozott egyéniségnek dolgozni. Tanulok belőle. - Nekem is határozott véleményem van a házammal kapcsolatos terveidről, mégsem tekinted kihívásnak az ötleteimet. Mindig csak vitatkozol. Az asszonynak eszébe jutott a házzal kapcsolatos, utolsó beszélgetésük. Az öreg, mediterrán stílusban épített rezidencia a hollywoodi filmeket idéző, rikító rózsaszín luxusotthon volt. Ethan voltaképpen megörökölte a nagybátyjától, mivel egyetlen Susogó Forrás–beli ingatlanügynök sem tudta eladni. – Nem igaz! - Zoe megajándékozta a férfit a legkedvesebb mosolyával, melyet a különösen nehéz, útmutatásra szoruló ügyfeleknek tartogatott. — Te mindig is kihívást jelentettél ügyfélként. – De...? – De ha rád hallgatnék, Éji Szellőben nem lenne más, csak fehér falak és fehér hintaszékek. - Na, ne túlozz. - A férfi szeme ravaszul megcsillant. - A fürdőszobába nem kérek fehér hintaszékeket.

— Biztos? Ethan habozott; kissé megkeményedett sötét tekintete, miközben fontolóra vette a kérdést. — Hát, most, hogy említetted... — Na, most már elég, Truax — tiltakozott Zoe. — Nem is illenének oda — vonta meg a vállát a férfi. — Nem is. Zoe figyelte, ahogy a férje megeszi a curryt és a salátát; nyugodtabbnak látta, bár még mindig érezte a felszín alatt tomboló vihart. Bármi kínozta is Ethant, Zoe jól tudta, hogy sokkal mélyebbről fakad és sokkal nyugtalanítóbb, mint a Dexter Morrow-ügy vidámnak nem nevezhető befejezése. AHOGY ELMENT a fürdőszobaajtó mellett, meghallotta a villanyborotva tompa zúgását. Korábban kiszűrődött a zuhanyból kizúduló víz csobogása. Zoe megállt az előszoba közepén, és egy hosszúra nyúló percig elmerengett. Végül döntött. Meghúzta az övet a köntösön, és benyitott. Körülölelte a meleg pára. Ethan a tükör előtt állt; lazán feltekert törülköző fogta körül a derekát. Zoénak hirtelen kedve támadt végigfuttatni a tenyerét a férfi szépen ívelt, izmos hátán. Ethan a tükröt elhomályosító ködön keresztül lesett rá. Zoe döbbenten látta, hogy a férfi ragadozószemébe visszatértek a borongós, titokzatos árnyak. Ugyan minek borotválkozol meg lefekvés előtt? Felesleges – mondta Zoe; igyekezett megőrizni a könnyed hangsúlyt. – Mit számít? Összeházasodtunk. Jól van, ma este már harmadszor vagy negyedszer csúszott ki a száján a „házasság” szó. Már nem is számolta. Ethan kikapcsolta a borotvát, és egy határozott mozdulattal lerakta a pultra. – Tudom. Zoe esküdni mert volna rá, hogy nagyobb lett a hőség a meghitt kis helyiségben. Hirtelen a trópusokon találta magát. Perzselő, érzéki bízsergés játszott végig a testén. „Rosszkedvű – gondolta Zoe –, talán jobb lett volna, ha nem nyitok be.” De már túl késő volt, nem volt visszaút. Ethan áttört a ködös párán. Rá oly jellemző módon, ruganyosan, visszafogott energiával közeledett feléje. Mikor odaért, két kezébe fogta az asszony arcát; ujjai beletúrtak a nő hajába, szája az ajkára tapadt. A férfiból áradó vad, perzselő vágytól Zoe reszketni kezdett. Erőszakos és éhes volt a csókja: felcsapó, ívelő, sistergő elektromos impulzussá változtatta a bizsergő vágyat. Zoe testének minden idegszála fellángolt. Remélte, hogy csak belül izzik. Ethan hosszasan csókolta, ízlelgette, körbeudvarolta, s megkapott Zoétól mindent, amit akart – nem: megkapta azt, amire szüksége volt. Erős keze megkereste a derekát. Kioldozta a köpenyt tartó övet, és lemeztelenítette a nő vállát. A köpeny a padlóra omlott, és megpihent Zoe lábánál. A hálóing következett. A mezítelen asszonyt Ethan átölelte és magához húzta: olyan szorosan tartotta, hogy Zoe mozdulni se bírt. Tűz öntötte el a testét. Halk, apró sóhajjal tört fel enne az élvezet. Vágyakozva odasimult Ethanhez, s ujjai belemartak az izmosan ívelt vállba. Két keble beleütközött a férfi mellkasán göndörödő szőrbe. Eltűnt Ethan derekáról a törülköző. Zoe érezte a merev férfivágyat, amely keményen, súlyosan nekifeküdt csupasz combjának. A rátörő viharos szenvedély ellenére, mint egy árnyék, átsuhant rajta egy kellemetlen gondolat. Itt valami gond van. Ethan vacsora közben egy ideig jobb kedvre derült, de most ismét komor és ingerlékeny lett. A sötét energia – tudatosan vagy tudat alatt – átfordult nyers, szexuális vágyba. Az elmúlt néhány napban nem most először szeretkezik vele e veszélyes hangulat fogságában. Mit is mondott a vacsoránál? Valamit arról, hogy a szexet szívesen alkalmazza stresszoldásra. A „veszélyes” talán nem is a legjobb szó az Ethanben lobogó düh jellemzésére. Zoe természetesen nem féltette a saját testi épségét. Ethan sohasem bántaná. Mégis tudta, hogy a férfi ideiglenes ellenszerként alkalmazza a szexet a lelkébe maró méreg ellen. Néhány kielégült pillanat azonban nem enyhítheti örökre a kínt, ebben Zoe biztos volt; ez aggasztotta leginkább. Ethan két kézzel átkulcsolta a derekát s a levegőbe emelte asszonyát, aki azt hitte, a

hálószobába menekülnek a trópusokról. Helyette a férfi megpörgette és leültette a pultra, a mosdókagyló mellé. Zoe riadtan felsóhajtott, amikor csupasz csípője a hűvös csempéhez ért, de még mielőtt felfogta volna, hogy nem bújnak ágyba, Ethan a két lába közé lépett. Erezte: a férfi heves vágya lecsap rá, akár a forró, sivatagi szél. — A zuhany és a borotválkozás mindig lelassít. Miért jöttél be? – Ethan megérintette az asszony érzéki pontját, és lassan simogatta. – Semmi baj. Gyorsan is lehet. Legalábbis néha. Néha a gyors a jó. Már kész volt befogadni Ethant. Ujjai körbefonták a férfit. – Nekem talán jó, de neked nem. Szeretném, ha élveznéd. – Semmi baj, Ethan. – Magához húzta a férfit, és a vágy duzzasztotta vesszővel hívogatóan megsimogatta testének nedves nyílását. – Nem kell mindig uralkodnod magadon. Nem, ha velem vagy. Ethan felnyögött, testének minden izma megfeszült. — Zoe! Megragadta az asszony combját, és behatolt a testébe... mélyen és erőteljesen. Zoe lába átölelte Ethan derekát, és szorosan tartotta, miközben a férfi rohant szerelme beteljesülése és az így lopott röpke békesség felé.

3. ARCADIA AMES felébredt: idegtépő rettegés tört rá. Kinyitotta a szemét: feszülten hallgatózott. Reszketett, majd' kiugrott a szíve. Megpróbált nyugodtan lélegezni, de képtelen volt rá. Nem kapott levegőt. A hálószobában mozdulatlanul állt a sötétség. A beszűrődő holdfényben látta, hogy üres a szoba négy sarka. Senki sem állt az ágyánál. Az ajtóban sem sejlettek fel baljós árnyak. Nem hallotta léptek árulkodó neszét a nappaliból, sem a konyhából. Senkit sem látott, semmit sem hallott; ezek szerint senki sem játszotta ki a bonyolult riasztórendszert, amelyet Harry beszerelt a lakásba. Arcadia egyedül volt. Mégsem tudott megszabadulni a gyötrő érzéstől, hogy figyelik. Csüggedt volt és félt. Mi a baja mostanában? Az elmúlt napokban már többször is elfogta ez a furcsa érzés; most különösen erősen gyötörte. A Gyertya-tavon eltöltött hónapok maradandóbb sebet ejtettek rajta, mint gondolta. Szándékosan utaltatta be magát – ez is hozzátartozott a tervhez, melyet azért talált ki, hogy elrejtőzzön a férje elől. Grant holtan szerette volna látni. Úgy gondolta, a férje nem keresi majd egy magán-elmegyógyintézetben. A Gyertya-tavi Udvarház azonban szerencsétlen választásnak bizonyult. A korrupt igazgató munkaidő után átengedte a velejéig romlott betegápolóknak az intézet irányítását. Az éjszaka jórészt viszonylag ártalmatlan, csip-csup ügyekkel telt. Néhány ápoló a kórház raktárának drogkészletét árusította. Mások kiütötték magukat a lopott gyógyszerekkel. A legtöbben békésen aludtak. Egy-két vadállat ellenben azzal szórakoztatta magát, hogy megerőszakolta a magatehetetlen, nyugtatóktól bódult nőbetegeket. Az Udvarházban eltöltött idő egyetlen jót hozott: a barátságát Zoéval. Együtt tervezgették a szökést. Időnap előtt lépniük kellett, mivel egyik este két züllött ápoló Arcadiáért indult. Reszketni kezdett, ha eszébe jutott, hogy meg akarták erőszakolni. Ha azon az éjszakán Zoe nem hallja meg, hogy viszik a vizsgálóba... Nem! Felejtsük el. Már nincs mitől félnie. Ethan a múlt hónapban gyakorlatilag letörölte az intézetet a térképről. Már csak Grant jelentett veszélyt. Allítólag meghalt Svájcban, de mivel Arcadia jól ismerte, nem hitt a síbalesetben, hisz túl

jókor jött. A holttest sem került elő — állítólag hatalmas hótömeg temette maga alá. Arcadia ösztönei azt súgták, hogy Grant megrendezte a saját halálát, és most álnéven él valahol. Akárcsak ő. Óvatosan kitapogatta a pisztolyt, amelyet mindig ott tartott éjszaka az ágya alatt, ha Harry távol volt. Milyen megnyugtató érzés volt kézben tartani a fegyvert. Miután elszöktek az intézetből, mindent elkövettek Zoéval a biztonságuk érdekében. Zoe önvédelmi sportot tanult. Mivel tudta, hogy Grant egy nap még visszatérhet halottaiból, Arcadia a fegyver mellett döntött: vett egyet, és megtanulta használni. A pisztolyt szorongatva kidugta a lábát a fehér takaró alól; felállt, odasétált az ajtóhoz, és kikukucskált a nappaliba, ahol mindig égett a villany: halványan megvilágította a fehér szőnyeget és a sápadt bútorokat. Nem mozdultak meg az ismerős árnyak. Óvatosan előrelépett; az ezüstszürke hálóing a bokája körül kergetőzött. Mikor elérte a kapcsolótáblát, egyszerre felkattintott minden lámpát: fény árasztotta el a lakást — az összes helyiséget, még a gardróbot is. Módszeresen, egyenként ellenőrizte a zárakat; megnézte az ablakokra és a bejárati ajtóra szerelt riasztókat is. Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, eloltotta a villanyt, és odalépett az ablakhoz. Nem véletlenül választott első emeleti lakást; egyrészt úgy gondolta, nehezebb bemászni az ablakon, másrészt innen jobban látta az épületegyüttes középpontjában elterülő medencét és a kertet is. Kinézett a magányos éjszakába. Susogó Forrásban, éppúgy, mint számos arizonai településen, gyéren világították meg az utcákat. A hivatalos magyarázat szerint a város polgárai és a turisták nem élvezhették volna a maga teljességében az éjszakai égbolt szépségét, ha jobban kivilágítják a lakókörzetet és a bevásárló utcákat. Arcadia sejtette, hogy ez csak kifogás. Gyanította, hogy az önkormányzat szívesen spórol a villanyárammal. A tisztes arizonai emberek nem szeretnek adót fizetni. A lakóközösség, amelynek Arcadía is tagja volt, elhelyezett néhány alacsony fogyasztású lámpát a járdák mentén, és körben, az uszodát körülölelő kerítés mellett. Nem világított messzire az égők pislákoló fénye. Amikor Arcadia lenézett, sok sötét foltot látott. Sokáig figyelt, de egy portyázó kandúr kivételével semmi sem mozdult. Megcsörrent a telefon. Arcadia megijedt. Bosszúsan nyugtázta, hogy szaporábban ver a szíve. Odalépett a telefonhoz. Habozott, majd vonakodva felemelte a kagylót. A csudába, nem veszítheti el a fejét. — Halló? — Rendben vagy? — kérdezte Harry Stagg minden bevezető nélkül. Arcadia meglepődött, hogy az ismerős hang hallatán mekkora kő esett le a szívéről. Felsóhajtott: Észre sem vette, hogy az előbb még lélegezni sem mert. A vonal másik végén tompán dübörgött a rockzene a háttérben, mire Arcadia majdnem elmosolyodott. Harry nincs oda a rockzenéért; Arcadiához hasonlóan jazzrajongó. — Remekül vagyok — válaszolta. Kényelmesen nekidőlt a dohányzóasztal előtt álló fehér bőrfotelnek. — Nem úgy hallom. Feszült a hangod — jegyezte meg Harry. — Felébresztettelek? Azt hittem, még nem bújtál ágyba. Mindketten éjszakai baglyok voltak. Sok volt a közös bennük, többek között ez is. Nem árulta el, hogy nyugtalanul alszik, amióta Harry elment; ma a szokásosnál előbb bújt ágyba, mert ki akarta pihenni magát. — Nem. Ébren voltam. — Lerakta az asztalra a pisztolyt, és a telefonnal a kezében visszasétált az ablakhoz. — Hogy megy a meló? Harry Stagg más volt, mint a többi férfi, akivel összehozta a sors; össze se lehetett hasonlítani azokkal a jól fésült, tehetős, befolyásos pénzeszsákokkal és részvényesekkel, akik benépesítenék azt a világot, amelyben Arcadia valaha forgolódott. Harry és Grant — tűz és víz volt. Egy hónapja ismerkedtek meg, amikor Ethan áthozta Harryt Kaliforniából, és rábízta Arcadiát, míg ő Zoét igyekezett megvédeni volt férje rokonaitól. Harry meglepően hasonlított egy két lábon járó csontvázra. Mikor mosolygott, úgy festett, akár az ijesztő farsangi maszkok. Alig néhány hete ismerték csak egymást, Arcadía mégis úgy érezte, hogy rokon lelkek. Harry névjegyén ez állt: biztonsági szakértő, ami sok mindent takarhat. Arcadia viszont tudta, hogy most a testőrt jelenti, csak szépen körülírták. Harry elutazott a múlt héten: egy

texasi üzletember tinédzser lányára fog vigyázni egy ideig. Végzős gimnazista volt az ifjú hölgy. Azért küldték el a nyugati partra, hogy látogasson el a kaliforniai egyetemvárosokba. Ha körülnéz, állítólag könnyebben el tudja dönteni, melyik felsőoktatási intézménybe szeretne járni. De Harry szerint eddig elsősorban a boltok és a sztárok érdekelték. Rutin az egész — mondta Harry. — A kislány ma vásárolt három újabb cipőt, néhány retikült meg egy szűkre szabott pólót, amelyből kilátszik a köldöke. Begyűjtött néhány farmernadrágot is. Egyik szűkebb, mint a másik, szerintem csak cipőkanállal tudja majd felhúzni őket. — Ugyan, Harry, rá se ránts. Miért foglalkozik egy profi efféle apróságokkal? — Azért fizetik a profit, hogy semmi se kerülje el a figyelmét. Na, tudod, most, hogy láttam abban a falatka pólóban, lefogadom, hogy felpolcoltatta a cicijét. — Ilyen fiatalon? — Az az érzésem, hogy az ő jövedelemkategóriájába tartozó korabeli kiscsajoknak a szilikon és a fogszabályzó egy kategória. — Járt már egyáltalán valamelyik egyetemen? — Ma sikerült kemény negyedórát eltöltenünk a Pomonán és vagy fél órát az USC-n. — Jó helyek. Jó tanuló? Össze tud szedni annyi pontot, hogy felvegyék? — Fene se tudja, de ha apuci kinyitja a pénztárcáját, bármelyik suliba bekerül a kislány, ahová csak akar. A háttérben hangosabban dübörgött a zene. — Hol vagy? — érdeklődött Arcadia. — Valami tiniklubban. Ha szerencsém van, ép dobhártyával megúszom a koncertet. — Meddig tart? — A meló vagy a koncert? Arcadia ajkán halovány mosoly jelent meg. — A meló. — Hát, tudod, majdnem szívrohamot kaptam ma reggel, mikor bejelentette, hogy itt szeretne maradni a hónap végéig. De szerencsére apuci idetelefonált, és közölte vele, hogy tíz nap múlva vissza kell térnie Texasba. — Te is hazarepülsz vele? — Nem kell. Az apja ideküld valakit a kedvenc ügynökségétől. A tag itt felszedi a kislányt, és hazakíséri Dallasba. Engem csak azért bérelt fel, mert olyan embert akart a lánya mellett tudni itt, Dél-Kaliforniában, aki ismeri a helyi viszonyokat. — Tehát tíz nap múlva hazajössz? Hosszú csend következett. Arcadia néhány másodpercig azt hitte, hogy kikapcsolták a telefonját, majd rájött, hogy még mindig hallatszik a rockzene. — Harry? — Itt vagyok — felelte Harry; hangja furcsán, színtelenül csengett. — Azt hittem, megszakadt a vonal. Történt valami? Le kell tenned? — Dehogy, csak rájöttem, hogy én Susogó Forrásra nem úgy gondolok, mint az otthonra, ennyi. — Ó... — Arcadia nem tudta, mit mondjon. Meg kell hagyni, bár ő maga is több mint egy éve itt él már, csak mostanában kezdi otthon érezni magát. Nem tudta, mikor következett be a fordulat. Valamikor azután, hogy megismerkedett Harryvel, gondolta. Bármit jelent is számára ez a hely, itt Harry nincs otthon, figyelmeztette magát. Harry San Diegóban lakik. Hogy is felejthette el. — Hát igen — szólalt meg Harry; hangja már nem csengett közönyösen. Arcadia rádöbbent, hogy elvesztette a fonalat. Miről is beszélgettek? Mi „hát igen”? Hát igen, tíz nap múlva hazamegyek, miután feltoltam a kislányt a repülőre — válaszolta Harry nyugodtan. A határozott ígéret hatott: mintha valamiféle mágus szer lett volna, depresszió ellen. — Jól hangzik — jegyezte meg Arcadia. Megkönnyebbülés és boldogság költözött az idegtépő rettegés helyébe, amelyre korábban felriadt. Magabiztosabb és nyugodtabb volt, amikor néhány perccel később letette a kagylót. Már nem félt a sötéttől.

4. HIÁBA VOLT Ethan óvatos, Zoe még ébren volt, és észrevette, hogy kibújik az ágyból. Várt néhány percet, hátha a fürdőszobába tart a férje. Okkal indulhat arrafelé az ember az éjszaka közepén, figyelmeztette magát Zoe. Semmi gond, ha nem kezd el öltözködni. Kinyitotta a szemét, és figyelte, ahogy a férfi átbotorkál a kis hálószobán a szekrény irányába, majd kitárja a szekrényajtót, és elővesz egy nadrágot. - Tudod, remek besurranó tolvaj lenne belőled. - Zoe felült, és átkulcsolta a térdét. - Egész ügyesen osonsz ki egy hölgy hálószobájából. Ethan egy pillanatig dermedten állt, majd bebújt a nadrágba. - Bocsánat, nem akartalak felébreszteni. - Igen, észrevettem. - Zoe... - Ethan, elmondanád, mi folyik itt? − Nem tudtam aludni. - Ethan belebújt egy tiszta, fekete pólóba. - Gondoltam, nem szeretnéd, ha hajnalig fel-alá járkálnék a nappaliban, úgy gondoltam hát, inkább sétálok egyet odakint. − Sétálsz egyet odakint? – Igen. −Az éjszaka kellős közepén?! −Gondoltam, jót tesz a friss levegő. − Süket duma. - Zoe félredobta a takarót, és kipattant az ágyból. - Ugye, itt akartál hagyni? − Mi az ördögről beszélsz? − Itt akartál hagyni az éjszaka közepén. - Zoe hirtelen rádöbbent, hogy hadonászik. 0, mennyire gyűlölte ezt a rossz szokását, de már késő. Gyorsan összefűzte a keble alatt a karjait, szorosan átölelve fájdalmát és dühét. - Ez hihetetlen. Többet vártam tőled, Ethan Truax. − Tisztázzunk valamit. – Ethan gyors, kimért mozdulattal felrántotta a cipzárját. - Nem akartalak itt hagyni. Sétálni indultam.. Nagy különbség. - Várj csak, ezt nem hiszem el. Nagyon furcsán viselkedtél az elmúlt hetekben. Azt hiszem, azért, mert meggondoltad magad: már nem akarsz nős lenni. Könnyek égtek Zoe szemében. - Ugye, meggondoltad magad, csak nincs merszed bevallani? – Nem igaz. - Szabad akarsz lenni. Erről van szó? Neked csak szerető kell, hogy kiszállhass, ha ráuntál. Valld be! - A fene egye meg, ne add már a számba a szavakat! - Ethan két hatalmas lépéssel az asszony mellett termett, és karon ragadta. - Nem akarok kiszállni ebből a házasságból. - Nem? - Nem. Akkor miért viselkedsz úgy, mintha a legközelebbi kijáratra vadásznál? – pillantott rá Zoe. - Nem akarlak elhagyni - csattant fel Ethan. - De talán jobb lenne, ha egy ideig visszaköltöznék a házamba. - Tudtam. - Ugyan, mit tudsz te. Csak azt hiszed, hogy tudsz valamit. Ennek semmi köze sincs hozzád, se a házasságunkhoz. − Hazudsz! Akármiről van is szó, csak árthat a kapcsolatunknak. - Zoe, most nem vagyok éppen szórakoztató társaság. Zoe a férfi vállára tette a kezét. – Ne felejtsd el: a feleséged vagyok, és nem a szeretőd. Ne foglalkozz vele, engem nem érdekel, mennyire szórakoztató vagy éppen. - Valóban? - kérdezte Ethan zord mosollyal. - Ez nekem új, pedig nem először nősültem. - Nem érdekel, mi volt eddig. Az összes előző házasságod vakvágány volt. - Vakvágány? Ejha, hogy erre én nem jöttem rá. − Te elviseled a rossz álmaimat. - Zoe gyengéden megrázta a férfit, aki meg se rezdült erre. Én is elvisellek, amikor nem vagy éppen szórakoztató társaság. így megy ez.

−

- Zoe ... - Mondd el, mi bajod. Tudom, hogy bánt valami. Mesélj nekem, Truax. A férfi kibontakozott az ölelésből, és hátralépett. - Ilyenkor, novemberben mindig elfog a nyugtalanság, ennyi az egész. − Miért? Az időjárás az oka? − Nem valószínű. Hiába volt november, Arizonában voltak. Az időjárás az elmúlt néhány héten olyan remek volt, hogy álmodni sem lehetett volna jobbat. - Zavar, hogy hosszabbak lettek az éjszakák? Csak nem lettél depreszsziós, mert rövidebb ideig süt a nap? - Nem. Nem nyomaszt az időjárás. Nem érdekel, hány órán át süt a nap. - A holdfény ösvényt vágott közéjük. Ethan Zoéra pillantott, és folytatta: - Az elmúlt néhány évben mindig ilyen hangulat fogott el novemberben. Ebben a hónapban rabolták el és gyilkolták meg Drew-t. - Az öcséd halálának évfordulója. - Zoe hirtelen mindent megértett. Részvéttel vegyes megkönnyebbüléssel sietett oda a férfihoz, és átölelte. - Hát persze. Tudhattam volna. Az idén, augusztusban volt néhány rossz napom. Csak akkor döbbentem rá, miért, amikor eszembe jutott, hogy akkoriban halt meg Preston. A gyilkosság után csapás csapást követett; közéjük tartozott a rémálom, hogy bedugták az elmegyógyintézetbe. Augusztusban mindig kísérteni fogják a rossz emlékek. Semmi kétség: a november örökre nehéz időszak lesz Ethan életében. Ethan magához húzta. - Bonnie és a srácok is évről–évre átélik ugyanezt. Zoénak eszébe jutottak a közös étkezések: az elmúlt néhány héten többször is együtt evett a sógornőjével és a fiaival. Érezhetően feszült volt a hangulat, döbbent rá hirtelen. - Bonnie egy kicsit csendesnek tűnt a hónap elején. Észrevettem, hogy a srácok viszont a szokásosnál többet vitatkoznak - jegyezte meg. - Az idén Bonnie és Theo sokkal könnyebben átvészelte a dolgot, de Jeff még mindig sokat kínlódik. - Ethan megdörzsölte a tarkóját. - Azt hiszem, én is. - Általában mikor ér véget a nehéz időszak? - Hónap végén. - A férfi habozott egy kicsit, majd hozzátette: - Közvetlenül az után a nap után, amikor Simon Wendover vízbe fulladt. Szinte napra pontosan két évvel Drew után halt meg. - Értem. Zoe tudta, hogy Simon Wendover volt felelős Drew Truax haláláért. Ethan nyomozott utána és bizonyítékot gyűjtött ellene. De végül az igazság malmai lassan őröltek, sőt a munkájukat is rosszul végezték, és Wendover szabad emberként sétált ki a tárgyalóteremből. Nem élvezte azonban sokáig a szabadságot. Egy baleset során vízbe fulladt, egy hónappal azután, hogy berekesztették a tárgyalást. Zoe ott állt a férjével a holdfényben, és átölelte; mikor érezte, hogy megkönnyebbül egy kicsit, kézen fogta. - Gyere! - mondta, és kivezette a hálószobából. - Gyere ki a konyhába, igyunk langyos tejet. 3 – Ezzel szoktalak megvigasztalni, ha rémálmaid vannak. – Ugye, hatásos? – Azt hiszem, most jöhetne valami erősebb is. – Ahogy akarod. – Zoe mosolygott. Ethan követte a konyhába. Az asszony kivette a konyakot a szekrényből, és kitöltött egy pohárra valót. Az asztalnál üldögéltek, miközben Ethan felhajtotta a szíverősítőt. Utána visszasétáltak a kivilágítatlan hálószobába. Ethan levetkőzött – aznap este immár másodszor. Zoe ásítva bemászott a gyűrött ágyba. – Ha nem bírsz aludni, ülj le a nappaliba, és olvass valamit. Foglald el magad. De ígérd meg, hogy nem osonsz ki egy magányos éjszakai sétára. – Ígérem – bólogatott a férfi. Odabújt Zoe mellé, és magához húzta. Zoe érezte, hogy a férfi súlyos teste megpihen az övén. Ethan hamarosan elszenderedett. Nem úgy Zoe: sokáig hevert ott álmatlanul, és azon járt az esze, amit Ethan mesélt. Biztosra vette, hogy minden igaz, amit a férfi mondott. Nem hazudott. Zoe tudta, milyen a hazugság. Ő maga is sokat hazudott, hónapokon át, miután elszökött az intézetből, és álnéven kellett élnie. Nem, ma este Ethan nem hazudott; mégsem árult el mindent. Vajon mit hallgatott el, és

miért érezte úgy, hogy nem mondhatja el a teljes igazságot? 5. SHELLEY RÜSSEI.L kirázta a fényképeket a borítékból, és letette őket az íróasztalra. – Mit szól hozzá? A nagydarab férfi felmarkolta a képeket. Shelley büszke volt rájuk. Három napjába telt, mire elkészítette az összes képet Susogó Forrásban, de úgy gondolta, John Branch és titokzatos főnöke meg lesz elégedve. Végigmérte a férfit, aki a fényes fotókat lapozgatta. Attól, hogy ő nyolcvankét éves volt, Branch pedig a harmincas évei elejét taposta, nyugodtan elfantáziálhatott egy kicsit. Meg kell hagyni, Branch a két lábon járó „eszményi férfi” volt, ha valaki kedvelte a macsó, határozott, katonás típust. Shelley mindig is bukott az egyenruhás férfiakra. Kettőhöz nőül is ment. Az egyiket eltemette, a másiktól elvált. A kemény állkapcsú, hideg tekintetű Branch jóvágású ember volt; még egy viking is megirigyelhette volna széles pofacsontját. Modellt állhatott volna egy plakáthoz, amely valamelyik elit katonai alakulatba toborozta a népet. Shelley arra tippelt, hogy talán valamikor régen a különlegés alakulatnál szolgált. Branch, ez nem vitás, komolyan edzett. Szépen gömbölyödött, dudorodott a megfelelő helyeken. Most találkozott másodszor Shelley-vel. Először is hasonló öltözéket viselt. Nadrágja szorosan feszült izmos combján, csoda, hogy nem pattant szét a varrás. A rövid ujjú, szürke pulóver feszesen simult a mellkasán: kirajzolódtak a szépen formált izmok. Úgy gondolta azonban, hogy harminc-negyven évvel korábban sem merészkedett volna messzebb mint hogy fantáziálgasson John Branch-ről. Miután már szinte egy emberöltőt lehúzott magánnyomozóként, eszébe se jutna viszonyt folytatni egy ügyfelével. Mégsem a szakmai etika tartotta volna távol ettől az embertől. Megszegte már a szabályt az elmúl évek során, lefeküdt néhány ügyfelével, mégse szakadt le az ég. John Branch azonban más volt. Shelley-ben felmerült a gondolat, hogy valami gond lehet kliense agytekervényeivel, hiszen Branch katonás magatartása némiképp gépies, sőt egyenesen kísérteties volt. −Kiváló felvételek, Russell asszony - mondta a férfi. Pattogósan, katonásan ejtette ki a szavakat. Remek felderítőmunkát végzett. - örülök, hogy elégedett. - A szék nyikorgott, mikor Shelley hátradőlt. Már legalább húsz éve így nyikorog. Ideje lenne megolajozni. - Biztos, hogy ezt a nőt keresik? − Az alany nyilvánvalóan megváltoztatta a hajszínét, és más stílusú ruházatot visel, de vannak dolgok, melyeken nem lehet változtatni. Úgy tűnik, megfelel az általam adott személyleírásnak. - Nemegyszer kerültem közvetlen közel hozzá. Vitathatatlan: ugyanolyan magas, ugyanolyan a testalkata és a szeme is. Egy kicsit vékonyabb talán, ez minden. − Megmutatom őket a főnökömnek, majd ő meghozza a végső döntést. - Branch egyesével lerakosgatta a képeket az íróasztalra: szép, szabályos sorba rendezte őket. - Azonosítani tudta a hozzá közel álló személyeket? - Igen. - Megmutatta a férfinak a laptopjába begépelt, két oldal jegyzetet. - Mindannyian szerepelnek a pizzériánál készült csoportképen. Jobbra a két nő: Bonnie Truax és Zoe Truax. Zoét korábban Sara Clelandnek hívták. Tavaly többnyire a Zoe Luce nevet használta, majd hozzáment egy Ethan Truax nevű férfihoz. Branch metsző pillantást vetett rá. - Miért szerepel más néven? – Úgy tűnik, nem szeretné, ha kiderülne, hogy egy elmegyógyintézetben volt. Branch elgondolkozott. - És a két fiatal srác? – Bonnie gyerekei. Az apjuk meghalt, úgy három éve gyilkolták meg Los Angelesben.

Branch a képen látható két férfira koncentrált. - Ki a kopasz, farmeringes alak, az a vadmotorosféle? - A neve Singleton Cobb. Shelley-t mulattatta Branch Cobbra vonatkozó megjegyzése. - Mint mondják, a látszat néha csal. Van egy antikváriuma. Régi könyvritkaságokkal foglalkozik. Branch a fejét ingatta: egy android, aki megpróbál olyan adatokat feldolgozni, melyeket nem tud beilleszteni a rendszerbe. - Fene se gondolná, hogy könyvkereskedő. - Igaz - bólintott rá a nő. - Mit tud még róla? - Nem volt elég időm alaposan utánanézni mindennek - emlékeztette a férfit. - Azt mondta, hogy a főnöke sürgősen meg szeretné tudni, ki a nő. - Mit gondol, ez a Cobb az alany szeretője? - bökött rá Branch a képre. Az idős asszony vállvonogatva válaszolt: - Amennyire meg tudtam ítélni, csak az egyik barátja. Szeretné, ha utánanéznék? − Egyelőre nem. Majd meglátom, mit szól hozzá a főnököm. - Branch figyelnie a képen látható másik férfi felé fordult. - É s ő? − Ethan Truax, Zoe férje. Magánnyomozó. Van egy kis irodája. - Nyomozó? - Branch teste megfeszült: kiduzzadtak az izmok a felkarján és megvastagodott a nyaka. - A főnököm biztosan kíváncsi lesz rá, miért barátkozik az alany egy magánnyomozóval. - Megítélésem szerint nem akar tőle semmi különöset. Legalábbis nem szakmai szempontból nézve, az biztos. Ugy tűnik, Cobbhoz hasonlóan Truax is csak egy ismerős. Biztos, hogy nem fűzi intim kapcsolat a... huh, az alanyhoz. Branch még egy ideig Truaxot nézegette, majd rábökött a következő képre: - Az alany tulajdona ez az üzlet? − Az Eufória Galéria. Igen. Egy elit bevásárlóközpontban van, a Szökőkút téren. Remekbe szabott ajándéktárgyakat árul: kézzel készült ékszereket, kerámiát, iparművészek munkáit, miegyebet. − Hű, micsoda váltás ez az alany számára - merengett Branch. - Pénzügyekkel foglalkozott. - Teljesen biztos benne, Mr. Branch, hogy ezt a nőt keresi az ügynökségük? Elismerem, illik rá az öntől kapott személyleírás, de közölnöm kell önnel, hogy semmi más nem egyezik. Alaposan ellenőriztem a múltját. Ugy tűnik, Arcadia Ames nem azonos a keresett személlyel. - Uj személyazonosságot vásárolt. Esetleg többet is. Könnyen megy ez manapság. - Tudom - jegyezte meg Shelley türelmesen. - Ha valóban így van, rendkívül körültekintő volt. Nem most kezdtem a szakmát, de még nem találkoztam ilyen tökéletessel. Végignéztem mindent: az egyetemista, a középiskolás és az általános iskolás éveit is. Meg tudom mondani, mikor kapta a kötelező védőoltásokat. Többnyire nem jellemző ez a fajta alaposság, ha hamis személyazonosságot vásárol valaki. - Szép vagyonra tett szert, mikor terroristák és drogkereskedők pénzét mosta - suttogta Branch. - Bármit ki tud fizetni. - Mindenesetre, biztosra akarok menni. Tudni akarom, hogy a főnöke valóban ezt a személyt keresi-e, ennyi. Nem venném a lelkemre, ha hibáznék egy ilyen ügyben. - Ne aggódjon, Russell asszony! A főnököm csak akkor lép, ha biztosra megy. - Mi a következő teendő? - Nem adhatok ki információt. - Azért megkérdezhetem. Egy kicsit kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Az FBI ritkán kér segítséget egy magamfajta, egyszemélyes nyomozóirodától. - Egy pillanatra elhallgatott. Nem mintha nem örülnék a megbízásnak. Branch komoran összevonta szőke szemöldökét. Shelley tudta: most azt fontolgatja, vajon mit árulhat el még: A szővetségiek nem szeretik, ha egy kívülálló faggatózik. Mindig csak a legszükségesebbet szokták közölni. - Susogó Forrás viszonylag kis város - szólalt meg végül Branch. - A főnököm nem akarta megkockáztatni, hogy kiküld egy csapatot az előzetes felderítőmunka elvégzésére és a személyazonosság megállapítására. Félt, hogy az alany kiszúrhatja a profikat. Gondolta, kevésbé szembetűnő egy kisstílű nyomozó, aki hagyományos módszerekkel dolgozik. Shelley igyekezett elereszteni a füle mellett a sértő megjegyzéseket. A fene egye meg, hát ő

micsoda, ha nem profi! Branch még meg se született, amikor ő elkezdte a szakmát. Egy dologban viszont igazat adott a férfinak: ő legalább olyan kisstílű, mint maga a megbízás. - Van egy tekintélyes cég Susogó Forrásban - válaszolta Shelley. - A Radnor Biztonsági Rendszerek. Miért nem nekik szólt a főnöke? - Hasonló okokból. - Branch felállt és nekilátott összeszedegetni a képeket. - Egy kis, zárt közösségben nem szerencsés a helybéliekhez fordulni. Mindenki ismer mindenkit! Túl nagy a rizikó, eljárhat valakinek a szája. Az alany fülest kap, hogy figyelik, aztán megint eltűnik, mint a kámfor. – Úgy látom, óvatos ember a főnöke. – Az. Shelley éppen tovább akart faggatózni – bár jól tudta, hogy kényes kérdést feszeget –, amikor félbeszakította a halk, kitartó petty, pitty, pitty. Branch mogorván ránézett: – Ez meg mi? Az órám. Elnézést. – Idegesen megnyomta a kis gombot, hogy elhallgattassa a szerkezetet. – Itt az idő, be kell vennem a gyógyszereket. Az én koromban az ember már bánja, hogy nem vett gyógyszergyári részvényeket. Branch bólintott: nyilván ő is így gondolta. Shelley figyelte, ahogy kiegyengeti a képek sarkát, és gondosan berakosgatja őket a borítékba. Volt valami furcsa ebben a néhány, apró mozdulatban: olyan volt, mintha ejtőernyőt hajtogatna vagy fegyvert tisztogatna. Mintha csatára készülne, és megnézné, hogy minden rendben van-e. Az ember azt gondolná, az élete múlik azon, hogy tökéletesen összeilleszti-e a fényképek sarkát. John Branch életét nyilvánvalóan két vezérszó határozta meg: a „rend” és a „precizitás”. – Méltányoljuk a buzgalmát, Russell asszony. Köszönöm, a kormány nevében. – Branch a hóna alá csapta a fényképekkel teli borítékot és az aktát. – Mivel tartozom még? – Semmivel. Az előleg fedezte az időmet és a fényképekkel járó költségeket is. – Shelley nem számolta fel a másodpéldányok árát, melyeket a saját aktáihoz rendelt meg. „Ezzel hozzájárulok a kedvezőbb költségvetési mérleghez” – vigasztalta magát. Branch bólintott egyet, sarkon fordult, és elhagyta az irodát. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Shelley felállt, odament az ablakhoz, és figyelte, ahogy beszáll a fehér autóba; nem látott rajta feliratot. Elhagyni a parkolót és elvegyülni a phoenixi forgalomban – hétköznapi dolog, Branch-nek mégis sikerült mindezt úgy végrehajtania, mintha gondosan tervelt katonai manőver lett volna. Shelley elgondolkozva állt ott, míg ismét meg nem szólalt az óra. Felsóhajtott és kiment a fürdőszobába, amely egyben betöltötte a tároló szerepét is; kihúzta a mosdógyló melletti fiókot, és elővett egy méretes gyógyszeradagolót. A hosszúkás műanyag dobozt rovátkákra osztották: a hét minden napjára jutott egy rubrika, amelyet tovább tagoltak négy kisebb, reggel, délben, este, éjszaka felirattal ellátott rekeszre. Mindegyiket telezsúfolták tablettával. Shelley mindenre kapott gyógyszert, a szívétől és vérnyomásától kezdve az enyhe inkontinencián át az ízületi gyulladásig. „Mennyi pirula” – gondolta; de egyik sem adta meg neki azt, amire a leginkább szüksége volt: a nyugodt éjszakát. Miután lenyelte a tablettákat, visszament az irodájába. Leült az íróasztalhoz, és előhúzta a kis jegyzettömböt, amelybe leírta első benyomásait John Branch-ről és titokzatos főnökéről. Figyelmesen megnézte a szót, melyet azután jegyzett le és húzott alá kétszer, miután meglátta Branch igazolványát. FBI. 6. — NEM ÉRDEKELNEK a barátnői - mondta Grant Loring, aki nyilvános fülkéből telefonált. - Az elmondottakból ítélve egyikük sem lehet veszélyes. - Igen, uram, egyetértek - helyeselt John Branch vonal másik végén. Grant alig értette, mit mond. A háttérzaj tompa moraja elnyomta a hangokat a hatalmas plázában. Nevetséges, hogy egy bevásárlóközpontból, egy_ nyilvános fülkéből kell intéznie az ügyeit, gondolta. Fárasztó és drága. Hihetetlenül sok értékes órát pazarolt el az elmúlt néhány nap során, amikor ide-oda taxizott a bevásárlóközpontok és a hatalmas scottsdale-i szórakoztató komplexumok között, és sorra járta a nyilvános fülkéket.

Csupán az egyik problémát jelentették a kommunikációs nehézségek. Túl kockázatos lett volna számítógépen keresztül átküldeni az adatokat, ezért meghagyta Branch-nek, hogy a fényképeket és az aktát a kagyló alá ragasztva hagyja ott az egyik férfi-vécében. Nagy vesződség volt, hogy mindent készpénzben kellett kifizetnie. A legbosszantóbb az egészben, hogy az adatgyűjtést olyan harmadrendű alkalmazottakra kellett bíznia, mint a vén magánnyomozónő. Nagyon jól tudta azonban, hogy manapság, amikor akár több ezer kilométerről is le lehet hallgatni a telefonvonalakat, és az Interneten játszva követheti bárki a hitelkártyatranzakciókat, a hagyományos módszer az egyetlen járható út, ha nem akarja felhívni magára régi haragosai figyelmét. Két éve a világhálón keresztül üzleteit, és majdnem az életével fizetett érte. Megvárta, míg egy falka, lármás tinédzser elment a telefonfülke mellett, aztán folytatta a beszélgetést. – Mint említettem, a két nő felől nyugodtan alhatunk. Russell jelentése szerint az egyik igazi klinikai eset, már megjárta az elmegyógyintézetet is, a másik egy anya, aki egyedül neveli a gyermekeit, és részmunkaidőben dolgozik, egy könyvtárban. Igenis, uram - vágta rá Branch. Ha Arcadia Amesnek egyszerűen nyoma veszne, a nő nem tehet mást, bejelenti az eltűnését a rendőrségen, aztán kész - mondta Grant, inkább magának, mint Branch-nek. - Ugyan ki foglalkozik az efféle bejelentésekkel? Évente több ezer ilyen eset fordul elő, aztán kutya se törődik vele. A magánzsaru már kevésbé sima ügy. Ha Ames eltűnik, lehet, hogy nyomozni kezd utána. Szakmabeli. Russell jelentésében az áll, hogy a Zoe nevezetű,őrült nő a felesége. − Igenis, uram. − Hát ez átkozottul furcsa. Hogy lehet egy magánnyomozó annyira ostoba, hogy elvesz egy diliházból szökött nőt? − Sajnálom, uram - válaszolta Branch mogorván. - Fogalmam sincs róla. Grant legszívesebben néhányszor a falhoz verte volna a telefonkagylót elkeseredésében. Branch jó munkát végzett, de megvoltak a maga hibái. Kockafejű volt. Grant magában elnevezte Fura Johnnak. − Truaxról nem tudnak semmit. Nem szeretem az ilyet - jegyezte meg. − Russell ajánlkozott, hogy alaposabban körülszaglássza. Felhívhatom. Adjam ki az utasítást? Grant eltöprengett. - Nem, jobb, ha most már kihagyjuk. Így is a kelleténél többet tud. Ha a Truax nem álnév, könnyen utána tudok járni. Majd én elintézem. - Igenis, uram. - Hol van most? - A lakásomon -.felelte Branch. - Kondizni akartam délután. Mit kíván, maradjak telefonközelben? A kondi, a kondi! „Ez az alak megszállott” - gondolta Grant. Vagy valami hasonló. Fura, az biztos. - Nem szükséges - mondta. - Eltart egy ideig. Fél hatkor felhívom. Addigra kiderítem, hogy számolnunk kell-e Truaxszal, vagy sem. - Igenis, uram! Grant letette a kagylót, és elindult a legközelebbi kijárat felé. Már csak ez hiányzott. Micsoda időpazarlás már megint. Biztosra kellett azonban mennie, nem hibázhatott. Truax miatt felmerült néhány kérdés, először választ kell keresni rájuk, addig nem léphetnek. Odakint taxiba szállt. Branch azt hitte róla, hogy egy állami szerv vezetője, amely hivatalosan nem is létezik, annyira titkos. Részben igaza van, merengett Grant. Valóban nem létezik. Ő találta ki. Előkotorta a régi szép időkből megőrzött, hamis ügynökigazolványt, így könnyebben meg tudta etetni Branch-ot. Figyelmeztették: bár Branch hajlandó gyilkolni, megvan a maga bizarr kódexe. A haza harcosának tekintette magát. Csak az igazság, a törvény és Amerika nevében követett el gyilkosságot. „Gyorsan össze lehet szedni ezt-azt Truaxról” - gondolta Grant. Nem kell hozzá más, csak egy közhasználatban lévő számítógép. Grant tudta, hol találhat ilyet: a legközelebbi scottsdale-i könyvtárban. Elég gyorsan választ kapott a kérdéseire, de egyik sem örvendeztette meg. Módosította a tervet. Aznap délután fél hatkor már egy másik bevásárlóközpontban állt meg egy nyilvános fülke előtt.

Branch-ot a helyén találta. Látta maga előtt, ahogy ott gubbaszt a nyomorúságos, kicsi, ütött-kopott lakásban. De azért ismerjük el az érdemeit: mindig teljesítette a parancsot. Tulajdonképpen szinte vallásos áhítattal engedelmeskedett. Grantben felmerült a kellmetleten gondolat: ez az egyik eszköz, amellyel Branch meg tudja őrizni maradék józan eszét. Truax problémát jelent, az biztos - jelentette be. Nem is kicsit. A délutáni nyomozás eredménye voltaképpen új megvilágításba helyezi az egész hadműveletet. – Igen, uram? – Azt mondják, Ethan Truax pénzmosással foglalkozott Los Angelesben. Bár sose tudták bebizonyítani, biztos, hogy az öccsének, Drew Truaxnak dolgozott, aki nagy fejes volt. Ethan végezte a piszkos közvetítőmunkát. Ő találkozott a kábítószer-csempészekkel és a terroristákkál, és ő juttatta át a kápét a határon, aztán különböző bankokban helyezte el. − Mi történt? −Állítólag belső hatalmi harc tört ki - felelte Grant az előre kitalált forgatókönyv szerint. - Mire lecsengett az ügy, Drew Truax már halott volt. Nyilvánvalóan egy Simon Wendover nevű férfi parancsára követték el a gyilkosságot. Truax halála után minden omladozni kezdett. Úgy tűnik, Ethan Truax még időben ki akart szállni a buliból. De először megszabadult Wendovertől. - Ő nyírta ki Wendovert? - A hivatalos verzió szerint Wendover vízbe fulladt hajózás közben. M i v e l nem voltak szemtanúk, nem indítottak eljárást Truax ellen. Sohasem emeltek vádat ellene. - Mit keres Truax Susogó Forrásban? - Azt hiszem, mondhatjuk, hogy folytatja a családi vállalkozást. - Pénzmosás? −Bizony. Új helyen, de kocsival még mindig gyorsan elérheti a határt. - Grant elhallgatott, majd előállt az aduval. — A fényképek alapján feltételezhetjük hogy új társat is talált magának. — Arcadia Amest? — Igen. Ez az ügy sokkal bonyolultabb, mint először gondoltam. Truax mindenképpen problémát jelent. De rájöttem, hogyan üthetnénk több legyet egy csapásra. Felvázolta a módosított tervet, de Fura John képességeire való tekintettel nem bonyolította túl. — Végre tudja hajtani a... a módosított küldetést? — kérdezte, miután befejezte, Fura John imádta a „küldetés” szót; mintha valamiféle Szent Grál lett volna a szemében. — Igenis, uram. Teljesíteni fogom a küldetést, uram! — Balesetnek kell tűnnie hangsúlyozta Grant. — Világos? — Igenís, uram! Grant lerakta a kagylót, és vett magának egy dupla feketét. Jobb lett volna egy martini: mindig feszült és ideges lett, ha Branch-csal beszélt. Egy régi szívességért cserébe kapott csak embert a munkára, így nem válogathatott. Be kellett érnie azzal, akit ajánlottak, mivel nem szalaszthatta el a kedvező alkalmat. Szerencséje volt: a szuka tudtán kívül beleakadt az egyetlen csapdába, amit annak idején még ki tudott helyezni — egy bankszámlához kapcsolódott, melyet Arcadia álnéven, más személyazonossággal nyitott. Grant csaknem két éven át leste a számlát, odafigyelt minden apró mozgásra. Miután több mint egy év elteltével jele sem volt annak, hogy Arcadia megpróbált volna hozzáférni a pénzhez, Grant eltűnődött, vajon valóban belefulladt-e azon a bizonyos éjszakán a tóba? November másodikán azonban átutaltak nyolcezer dollárt a titkos számláról; Grant rémálma valóra vált, s megoldásra várt: Arcadia él és nála van az átkozott fájl. Azt tette, ami a legjobban ment neki. A pénz nyomába eredt, így jutott el Arizona államba, Susogó Forrásba. 7.

ZoE másnap reggel az új gabonapehellyel inditott. Ethan észre se vette, míg udvariasan le nem nyelte a kalciumtablettát és a komplex, ásványi anyagokat, antioxidánsokat is tartalmazó vitamintablettát, amelyet Zoe odakészített a frissen

facsart narancslével teli pohár mellé. Ethan megfogta a kanalat, és szemügyre vette a gabonapelyhet. – Ez meg mi? – kérdezte óvatosan. – Müzli. Gondoltam, fő a változatosság. – Az asszony teát töltött a poharába. – Három különböző teljes gabonaféle van benne, többfajta szárított gyümölcs, valamint dió és mogyoró. Kevertem bele élő-flórás joghurtot, sőt tejet is öntöttem rá. – Ejha, élőflórás joghurt? Micsoda újdonság! Szívesebben veszem, ha már nem él az, amit megeszek. Tudod, úgy biztonságosabbnak tűnik a dolog. – Mondja ezt egy magánnyomozó, aki a veszélynek él. – Igaz, igaz. Majdnem kiment a fejemből. A müzlibe merült a kanál. Zoe lélegzetvisszafojtva figyelte. Ethan megrágta és lenyelte a falatot, majd ismét belekanalazott a müzlibe, mindezt minden további megjegyzés nélkül tette. Fellapozta a Susogó Forrás Hímondó reggeli számát, és átfutotta a szalagcímeket. Zoe megnyugodott. Ethan ugyanúgy fogadta az új reggeli gabonapelyhet, mint korábban a komplex vitaminokat: természetesnek találta. Zoe lassan rájött, hogy a férje szinte mindent így fogad. Talán nem a legjobb ötlet mindjárt a házasság kezdetén egészséges életmódra szoktatni az újdonsült férjet,de Zoe nem bírt ellenállni a kísértésnek. Mostanában azon kapta magát, hogy sok időt tölt el az élelmiszerboltban a reformételekkel megrakott polcok között, és gyakrabban böngészi az illatszerboltban a vitamin- és magas faktorú napozószer-választékot. És ez egyre rosszabb lesz. Három nappal ezelőtt vásárolt egy különleges kulcsláncot a férjének egy csúcstechnológiájú mütyüröket árusító üzletben, a Szökőkút téren. Egy apró zseblámpa és egy vészsíp is járt hozzá. Másnap visszament, és vett egy kézzel felkurblizható segélyhívó rádiót, hátha tornádó sújt le, és megszűnik az áramellátás. Reggeli után Ethan búcsúzóul megcsókolta – nem siette el. Majd az új kulcsláncot szorongatva elindult az irodába. Zoe figyelmeztette magát: egy Ethan-féle férfi talán zokon veszi, ha babusgatják. Mostanában mégis elcsábította minden hirdetés, amelyben olyan szavak szerepeltek, mint: a „biztonság”, »vészhelyzet", „egészséges”, „megerősített”, illetve „védő antioxidánsok”. AMIKOR ZoE, útban a parkoló felé, elsétált a házfelügyelő irodája előtt, kinyílt az ajtó. Robyn Duncan kidugta a fejét a résen. – Jó reggelt, Mrs. Truax. Gondoltam, hogy az ön lépteit hallom a lépcsőn. Van egy perce? Hetykén pattogtak a szavai. Minden mozdulata hetyke volt. Zoe igyekezett legyűrni ellenszenvét. A Casade Oro új házmestere egy manóra emlékeztette. Robyn a húszas évei második felét taposhatta: kicsi és kecses volt, határozott vonásokkal. Ragyogó szemét és hegyes fülét hangsúlyozta a művészien tépett stílusban egészen rövidre vágott, szőkésbarna haj, melybe gazdagon vegyültek aranylóan csillogó szálak. A Casa de Oro lakói gyorsan rájöttek, hogy a hetykeség csupán látszat, és a lakóközösséget rendkívül merev stílusban irányítani kívánó egyéniséget takar. Robyn Duncan imádta a szabályokat. A bérlők egy része, az 1.B.-ben lakó Hooperrel az élen, a háta mögött elkeresztelte Duncan őrmesternek. –Várnak rám, időre megyek, Robyn – mondta Zoe erőltetett mosollyal. – Nagyon sürgős? – Hát, igen. – Robyn úgy döntött: teljesíti kötelességét, bár sajnálkozó arcot vágott. – Attól tartok, elég fontos. – Fürkész tekintete gyorsan körbepásztázta az előcsarnokot és a lépcsőt; meggyőződött róla, hogy nincs más a közelben. – Nem ugrana be egy másodpercre az irodámba? Na, már csak ez kellett. Hát nincs elég baja mostanában? Zoe tüntetően az órájára nézett: – Inkább nem. Csak nem a parkoló új beosztásával kapcsolatos? – Sajnos, igen. – Robyn kihúzta magát. – Az a probléma, Mrs. Truax, hogy nem jelölhetek ki parkolóhelyet Mr. Truax számára, mivel nem tartozik a bérlők közé. – Tessék? Hogy mondta? – Ön kötötte a bérleti szerződést, Mrs. Truax. Pontosabban szólva, a szerződésen a lánykori neve szerepel: Zoe Luce. Sajnos a megállapodás igen pontosan fogalmaz. Kiköti, hogy csak

egy lakos tartózkodhat a lakásban állandó jelleggel. Természetesen alkalmanként fogadhat vendéget éjszakára, de úgy tűnik, Mr. Truax nem csak ideiglenesen szállt meg az ön bérleményében. – Összeházasodtunk, ezért költözött be – mondta Zoe rezzenéstelenül. – Akár hiszi, akár nem, gyakran előfordul, hogy az emberek egy fedél alá költöznek, miután megházasodtak. Robyn ívelt ajka megfeszült. – Igen, tudom. Mindenesetre ez csak átmeneti állapot. Van egy házunk. Éppen most festik újra a szobákat. Amint befejezik a munkát, odaköltözünk. Értem. – Robyn szemlátomást megdöbbent a hír hallatán, de gyorsan összeszedte magát. – Nem is tudtam, hogy fel akarja mondani a bérleti szerződést. Mikor szeretné benyújtani a felmondást? – Az attól függ. – Hogy mikor gyürkőzik neki Treacher, a szobafestő a munkának, tette hozzá magában Zoe. Már két hete nyaggatja, de eddig mindössze annyi történt, hogy minden takarófólia alá kerükt a házban; hát ennyit a készülődésről. – Ragaszkodunk az egy hónapos felmondási időhöz figyelmeztette Robyn. – Tudom. – Nos, sem a magánügyei, sem a családi állapotában bekövetkezett változás nem befolyásolja a bérleti szerződés feltételeit és kikötéseit. – Mit óhajt, mit tegyek? – csattant fel Zoe dühösen. – Írjak alá új bérleti szerződést? – Természetesen jogában áll módosítani a szerződésén. – Remek. Intézze el a papírmunkát, és este a férjemmel együtt aláírjuk. - Megfordult; indulni készült. – Tudja, hogy megemelkedik majd a bérleti díj? Ez hatott. Zoe, teljesen kikelve magából, sarkon pördült. – Nem emelheti meg önkényesen a lakbért. – Szó sincs önkényes emelésről, Mrs. Truax – mosolygott Robyn. –Tegezhetem? – Maradjunk a magázásnál – sziszegte Zoe a foga között. – Helyes mondta Robyn sértődötten. – Ott áll a bérleti szerződésben, Mrs. Truax. Ha veszi a fáradságot és elolvassa a kilencedik A. cikkelyt, látni fogja, hogy százötven dollárral többet kell fizetnie havonta, ha újabb bérlő költözik a lakásba. – Soha! Inkább kiköltözöm a férjemmel együtt a Szökőkút térre, mintsem hogy százötven dollárral többet fizessek magának havonta. Már most is többet fizetek, mint amennyit ez a hely megér. – Nem nekem fizet – jegyezte meg Robyn kimérten. – Én csak beszedem a lakbért. A Casa de Oro tulajdonosait illeti a pénz. Zoét elfogta a kisértés, hogy felkapja Robynt a két hegyes kis fülénél fogva, és behajítsa hátul a kukába, de minden akaraterejét megfeszítve uralkodott magán. – Nem vagyok idióta – mondta helyette. – Nagyon jól tudom, hogy egy Shipley nevű házaspár tulajdonában van ez a hely. Viszont egyszer sem látogattak el ide, amióta itt lakom, legalábbis tudomásom szerint nem. Egy fillért sem fektettek az ingatlanba, itt minden a régi. A Shipley házaspár nem érdemli meg, hogy havi százötven dolcsival többet fizessek, és ezt nyugodtan közölheti velük. – Shipley–ék birtokában számtalan bérlemény van Phonixben. Nagyon elfoglaltak, nem tudják személyesen felügyelni az összes ingatlant. Ellenben többször is elbeszélgettünk már arról, mi mindenre van szükségünk itt a házban, és biztosithatom önt róla, hogy igen kedvezően fogadták a komplexumra vonatkozó elképzeléseimet. – Vegye fel a kapcsolatot a tulajdonosokkal, bárhol is vannak, ragaszkodom hozzá! – Scottsdale–ben élnek – jelentette be a mindig szolgálatkész Robyn. – Remek. Keresse meg őket Scottsdale–ben, és tisztázza velük, hogy Ethan a férjem és nem a szobatársam. Megemlitheti, hogy több mint egy éve bérlem a lakást, és sohasem volt panasz rám. Robyn megköszörülte a torkát: – Nos, ezt nem mondhatjuk. – Micsoda? Csak nem arra akar célozni, hogy nem voltam ideális bérlő? Hogy meri? – Átlapoztam a napokban a kartotékokat, és láttam, hogy az Ön lakásán történt valami a múlt hónapban. Ki kellett hivni a rendőrséget a Casa de Oróhoz.

– Nem az én hibám volt. El akartak rabolni. Én voltam a mit sem sejtő áldozat. Robyn megértően dünnyögte. – Igen, olvastam róla a Susogó Forrás Hirmondó–ban. Rettenetes élmény lehetett. – Azt volt. – Megtárgyaltam viszont az ügyet a Shipley házaspárral is. Tudja, ők úgy érezték, hogy ezzel meglengettek előttük egy vörös posztót. Zoe rosszat sejtett. – Vörös posztót? – ismételte meg óvatosan. – Shipley–ék hangot adtak a Mr. Truax foglalkozásával kapcsolatos aggodalmuknak. – Micsoda? – Aggódnak, hogy Mr. Truax, a munkájából adódóan, hajlamos hasonló incidensek gerjesztésére, ha érti mire gondolok. – Nem, nem értem, mire gondol. – Zoe igyekezett uralkodni a hangján. – A férjem foglalkozásának semmi köze sincs az incidenshez, hogy a maga szavaival éljek. Az személyes ügy volt, amely engem érintett. Ezt magyarázza el Shipley–éknek is. Robyn megmerevedett. – Csak nem azt akarja mondani, hogy az ön személye esetleg újabb büncselekmény helyszinévé teheti ezt az ingatlant? – Dehogyis! Szó sincs róla. Az a régi ügy megoldódott. Ezután minden rendben lesz. Ezt kérem, tudassa a Shipley házaspárral is. Azt is feltétlenül közölje velük, hogy nem vagyok hajlandó többet fizetni csak azért, mert férjhez mentem. – Beszélek velük. – Tegye meg. −Ne haragudjon rám, Mrs. Truax. Kötelességem betartatni a szabályokat. - Igen, rendben van. - Zoe előkotorta a táskájából a kulcsokat, és aznap reggel immár másodszor - indult az előcsarnok ajtaja felé. - Mindenesetre az előző házmester sokkal rugalmasabb volt. − Határtalan rugalmasságának köszönhetően lett belőle előző házmester. - Robyn bizalmasan suttogóra fogta a hangját: - Shipley-ék célozgattak rá, hogy szívesen nézett a pohár fenekére. „Ez megmagyaráz néhány dolgot” - gondolta Zoe. Például azt, miért volt mindig olyan lepusztult a Casa de Oro. Talán mégis szól valami a szabályokat mereven betartó típus mellett. Nem volt azonban olyan hangulatban, hogy ezt beismerje a Manófülűnek. Kiment és autóba szállt. MÉG JAVÁBAN füstölgött, amikor egy órával később Tabitha Pine légiesen belibegett az irodájába. Mintha számtalan, drága selyemsálból készítették volna színpompás ruháját. A rokolyák alján apró csengettyűk csilingeltek. − Zoe, drágám, remélem, nem bánod, hogy bejelentés nélkül rád törtem? - Tabitha derűsen mosolygott; tudta, hogy szívesen látott vendég. - Idecsörögtem volna, de reggel be kellett ugranom a városba vásárolni, gondoltam hát, megnézem, itt talállak-e. Csak egy percet kérek. - Természetesen nagyon örülök, hogy beugrottál. - Zoéból azonnal megszólalt az üzletasszony: Tizenegyig szabad vagyok. Foglalj helyet! - Köszönöm! - Tabitha elhelyezkedett az íróasztal túloldalán álló két szék egyikén. A sálak néhány másodpercig tovább röpködtek, majd engedelmesen elült táncuk. - Nem kertelek. Tegnap éjjel látomást láttam, miközben a csillagok közt utaztam. Úgy éreztem sürgősen fel kell keresnem benneteket Lindsey–lal, hogy elmesélhessem. – Értem. Zoe figyelmeztette magát: nem kételkedhet Tabitha látomásaiban. Mindazonáltal nehéz komolyan venni egy hatvan körüli nőt, aki úgy öltözködik, mint egy hippi a múlt század második feléből. Tabitha hajkoronája volt a legfeltűnőbb: ezüstszürke haja hosszú hullámokban omlott le a hátán és körülfogta a vállát. Zoe úgy tudta, a divat azt diktálja, minél idősebb egy nő, annál rövidebbre kell vágni a haját. Tabitha nyilvánvalóan nem hitt ebben aranyszabályban. Eltűnődtem, vajon hogyan érezhetnétek rá leginkább a stílusomra és az energiaáramlással kapcsolatos elvárásaimra. Szeretném, ha minden létfontosságú információ a rendelkezésetekre állna a tervek elkészítéséhez. − Ó... - Zoe hiába törte a fejét, nem tudta folytatni, nem jutott eszébe semmilyen, frappáns gondolat. Rosszat sejtett.

− Almomban láttalak benneteket a szeánszaimon - mesélte Tabitha. - Rögtön rádöbbentem: csak így érthetitek meg ti ketten, teljesen és tökéletesen, milyen egyedi lakásbelsőre van szükségem. − Ah! - Zoe ijedten nyelt egyet. Valami azt súgta neki, hogy Tabitha szeánszai igencsak drágák lehetnek. - Mit szólsz hozzá, tündérkém? - Ó, remek! Pompás ötletnek tűnik - válaszolta Zoe félszeg mosollyal. - Csodálatos! A következő hetekben látni szeretnélek valamelyik szeánszomon. - Tabitha felállt és odadobott egy papirost az íróasztalra. - Itt az időbeosztás és az árak, nézd meg. - Az ajtó felé libegett. - Béke veled, drágám. - Béke. Zoe egy pillantást vetett a papirosra: jól tippelt, Tabitha szeánszai nem voltak olcsók. Egy ideig az íróasztalon dobolt, majd felemelte a telefonkagylót felhívta Ethant. — Truax Nyomozóiroda. — Épp az imént ment el Tabitha Pine. Bejelentette, hogy nincs semmi esélyem nála, ha nem veszek részt a szeánszain. Bár megkéri az árát, sejtésem szerint Lindsey Voyle egy egész kurzusra bejelentkezik, rájön, hogy ez a beugró. — Az üzlet ára — bölcselkedett Ethan. — Azt ne hidd, hogy sajnállak. Bonnie az előbb telefonált. Szeretné, ha a Truax Nyomozóiroda megtisztelné a Susogó Forrás-i Történelmi Egyletet. — Mivel kellene megtisztelnie? — Egyelőre sejtelmem sincs. Délelőtt találkozom a polgármesternővel. Gondolom, akkor majd megtudom. — Nem mintha témát akarnék váltani, de újra összezördültem Manófülűvel. Azzal fenyegetőzik, hogy megemeli a bérleti díjat, mivel most már ketten lakunk a lakásban. — Tudsz te bánni vele. — Persze, te könnyen mondod. 8. A BEHATOLÓ a kis irodahelyiség közepén állt, és a rátörő idegrohammal küszködött. Egy újabb roham. Ilyen hamar. Ne! Nem, itt nem szabad. Nem vesztheti el az eszmeletét, észné1 kell lennie. Az őr észreveheti, hogy nincs bezárva az ajtó. Megnézi, nincsenek-e behatolásra utaló jelek. Nem kaphatják el! De viharos erővel rohanta meg az ismerős érzés. Tudta, hogy közeleg a sötétség. Egy szempillantás alatt minden fekete lett. Lerogyott a padlóra; elektrosztatikus kisülések pattogtak az agyában. Kimerült, mire véget ért a roham. Ilyenkor mindig elfogta a fáradtság. Egy pillantást vetett az íróasztalon álló órára: csupán néhány perc telt el. Még van idő! Felállt és elindult az iratszekrény felé. Megreccsent valami a talpa alatt. Megijedt a síri csendet megtörő, hangos ropogástól; a padlóra irányította a zseblámpát, és észrevette a törött tollat. Ránézésre kis bóvli volt csupán, apró Elvis-figura díszítette. Olcsó és giccses. Nem egy drága töltőtoll, melyet hiányolna a gazdája. Megnyugodott, és zsebre vágta a törött toll darabjait. Észnél kell lennie. Nem véletlenül jött ide. Koncentrálnia kell. 9. ETHAN összekulcsolta két kezét az íróasztal lapján, és reményei szerint sajnálkozva, ám határozottan, mosolygott a polgármesternőre:

– Igaz, Mrs. Santana, hobbiból valóban szíves foglalkozom régi gyilkossági ügyekkel. De sajnos csak két megbízás között tudok időt szakítani az ilyen jellegű munkákra. Pillanatnyilag rengeteg a dolgom. Enyhén megemelkedett Paloma Santana elegáns fekete szemöldöke. – Igen, Bonnie mesélte, viszont burkoltan célzott rá, hogy ön kivételt tesz majd a jelenlegi esetben. Ethan röpke pillantást vetett a másik széken ül sógornőjére. –Valóban? Úgy érezte, tudja, mi jár most Bonnie fejében. Általában jól megértették egymást. Azonnal megkedvelte Bonnie-t, amint az öccse bemutatta, mint a menyasszonyát. Úgy tűnt, Drew megtalálta az igazit, és Bonnie szemmel láthatóan tiszta szívéből szerette. Drew halálát követően még szorosabb kapcsolat alakult ki közöttük. Összetartotta őket a közös cél, hogy gondoskodjanak Drew fiairól; megbonthatatlan szövetségük a testvérek közötti viszonyra emlékeztetett. Mint minden báty, Ethan is időnként mérges lett a „kishúgára”. Bonnie előredőlt, hízelgő kifejezés ült ki szép vonásaira. – Ethan, ha megoldod ezt a régi ügyet, te is hozzájárulhatsz a Kirwan-ház megnyitására tervezett ünnepségek sikeréhez. A Történelmi Egylet már több mint két éve dolgozik ezen. Micsoda szenzáció lesz! Özönlenek majd a turisták. Ethan látta, hogy Bonnie szeretné, ha elvállalná a megbízást. Talán nem is olyan rossz ötlet. Elvégre mindketten igyekeznek gyökeret verni Susogó Forrásban. Ismét Palomához fordult. A polgármesternő a negyvenes évei elején járt. A kecses profilú, sötétbarna bőrű nő impozáns jelenség volt. Vörösesbarna nadrágja és krémszínű selyemblúza kifinomult ízlésre vallott, és drágának tűnt. Bonnie előző nap pletykált egy kicsit, amikor odatelefonált Ethannek és lelkendezve bejelentette, hogy szeretné bemutatni a polgármesternőnek. A Susogó Forrás Hímondó szerkesztősége szerint Paloma Santana az elmúlt időszak legeredményesebb polgármestere volt. Nagy múltú, helybéli családból származott. A férje a Sivatagi Panoráma Klub sikeres vezetője volt; a házaspár bekerült a közösség legmagasabb társadalmi köreibe is. Röviden: Paloma Santana remek összeköttetést jelentett. — Meséljen a Kirwan-ügyről — kérte Ethan. Paloma hátradőlt a széken, és keresztbe rakta a lábát. — Walter Kirwan nagy tiszteletnek örvendő, briliáns író volt; egy különc, aki úgy hatvan éve itt élt és alkotott. Nem cseng ismerősen önnek a Hosszú, hideg nyár cím? Ethan átfutotta azt a néhány emléket, amelyet rövidre sikerült egyetemista éveiből megőrzött, és eszébe jutott egy idevágó gondolat. – A főiskola – mondta. – Első évfolyam, irodalom. Csak nem arról a bizonyos Walter Kirwanről van szó? – De igen. Mint Bonnie említette, a Történelmi Egylet épp most készült el a ház felújításával. Nagy szenzáció volt annak idején az író halála irodalmi körökben, és azóta szinte legendává vált a Kirwan kutatók között. — Úgy érti, meggyilkolták? – Ez az egyik talány. Senki sem tudja pontosan, történt. Az újságok szerint Kirwan a halála estéjén egyedül volt a házvezetőnőjével, egy Maria Torres nevű asszonnyal. Maria később azt mondta a rendőrségnek, hogy aznap este semmi különös sem történt, minden a szokásos menetrend szerint folyt. Vacsora után Kirwan visszavonult a dolgozószobájába, egy kéziraton dolgozott. Maria lefeküdt aludni. Másnap reggel a dolgozószobában talált rá az író holttestére, a székében ülve. - A halál oka? - Hivatalosan: szívroham. De szinte azonnal felröppent a hír, hogy a házvezetőnő megmérgezte. Még manapság is ez a pletyka járja. A legtöbb Kirwan–rajongó és -kutató szerint az asszony volt a gyilkos. A történet kezdte felkelteni Ethan kíváncsiságát, ímmel-ámmal jegyzettömbért és tollért nyúlt. - Miért gyanakodtak rá? Kirwan végrendeletet készített. - Paloma kecses állkapcsa megfeszült. - Ebben Mariára hagyta a házat. - Tehát a házvezetőnő feltehetőleg meg akarta kaparintani a házat, ez lett volna az indíték?

- Igen, szegény asszony volt. Dolgos családból származott, de nehezen tudtak megélni. Kétségtelen, hogy a ház égből pottyant ajándék lett volna a család számára. Furcsán csengett a hangja, mire Ethan felpillantott a jegyzeteiből: - Hadd tippeljek! Nem kapta meg, igaz? - Igaz - felelte Paloma. - Kirwan bostoni rokonsága nem hagyta, hogy a házvezetőnő örökölje az ingatlant. Elhozták Arizonába az ügyvédeiket, és játszi könnyedséggel érvényteleníttették a végrendeletet. Ethan néhány másodpercig fontolóra vette a történetet. Szerintük mivel gyilkolhatta meg Kirwant az asszony? - kérdezte. Azt mondják, megmérgezte valami szerrel, amely szívroham látszatát keltette. –Hűha! - Ethan lassan lerakta a tollat. - Közölnöm önnel: ha nem vállalja magára a holttest exhumálásával és vizsgálatával járó költségeket, valamint az ezzel járó felfordulást, kétlem, hogy ki lehet deríteni az igazságot. De ha ki is ásatja a holttestet, ennyi idő után kicsi az esélye annak, hogy azonosítani lehet a mérget. - Az exhumálás szóba se jöhet - vágta rá Paloma. Kirwan rokonai visszavitték a holttestet Bostonba. Ugyan miért működnének együtt velünk a leszármazottai? Semmi okuk rá. - Őszintén szólva, kétlem, hogy bármit is tehetnék annak érdekében, hogy megkapja a perdöntő választ - jelentette ki Ethan. - Nem csak az a kérdés, hogy megölték-e Kirwant, vagy sem. Többről van szó - vetette közbe Bonnie sietve. - Nincs meg az egyik kézirat. Aznap este tűnt el, amikor Kirwan meghalt. Akkoriban minden érintett biztosra vette, hogy ez nem véletlen. Ethan rákönyökölt a szék karfájára, és tornyot formált az ujjaiból. - Arról a kéziratról lenne szó, amelyet Kirwan aznap este magával vitt a dolgozószobába? − Igen. - Paloma tántoríthatatlan volt. - Azok, akik szerint Maria Torres megmérgezte az írót, azt állítják, hogy ő lopta el a kéziratot is. - Miért tette volna? − Walter Kirwan a halálakor ünnepelt író volt. Már öt éve nem adott ki könyvet. A Kirwan-hagyaték becses darabja lett volna az utolsó kézirat. Ezt Maria Torresnek is tudnia kellett. − És szerintük hová lett a kézirat? - érdeklődött Ethan. – Feltehetőleg megvette egy gyűjtő, de sohasem bukkantak a nyomára. Ethan összeütögette az ujjbegyeit. — Kikérdezték Mariát a gyilkosságról és az eltűnt kéziratról? — Természetesen mondta Paloma vállvonogatva. —A házvezetőnő két évvel ezelőtt, nyolcvankilenc éves korában halt meg. Rendszeresen felkeresték a gyűjtők, és a tudósok, és Walter Kirwan utolsó kéziratáról faggatták, míg le nem hunyta a szemét. — Milyen választ kaptak? — Ugyanazt, amit az asszony a családjának és a többi érdeklődőnek is elmesélt. Hogy Kirwan nem volt megelégedve a kézirattal, ahogy előző művével sem. Azt mondta, aznap este mogorva és rosszkedvű volt. Kirwan állítólag közölte vele, hogy ez a kézirat is a kandallóba kerül, éppúgy, mint az előző, aztán magára csukta az ajtót. – Azt mondta Mariának, hogy elégeti? – kérdezt Ethan a homlokát ráncolva. — Igen. — Nos, az megmagyarázná, miért tűnt el a kézirat jegyezte meg udvariasan Ethan. — Nem egészen — felelte Paloma. — Nyár dereka volt, és nagyon meleg volt az éjszaka. Maria később el mesélte a családjának, hogy másnap reggel tiszta volt, a kandalló. Tűznek nem volt nyoma. — Ejha! Bonnie sokatmondóan bólintott. —Van itt még néhány érdekes apróság! Körülnéztem egy kicsit a könyvtár régi Susogó Forrás Hirmondókból álló gyűjteményében. Kiderült, hogy másnap reggel zárva volt a dolgozószobába vezető ajtó. Maria szerint belülről zárták be. El kellett mennie a kulcsért, hogy ki tudja nyitni. – Továbbá? – Walter Kirwan látogatót fogadott a halála napján. George Exfordnak hívták. Maria

szerint a két hevesen vitatkozott arról, hogy a kézirat kiadható–e, vagy sem. Exford dühösen távozott, mivel nem vihette el a könyvet. – Ki az az Exford? – Kirwan ügynöke volt. Érdekében állt eljuttatni a kéziratot a kiadóhoz. Nem kis pénz forgott kockán. – Ejha! — mondta Ethan újfent. Paloma Bonnie-ra pillantott. – Ne aggódjon — vigasztalta Bonnie. — Mindig ezt mondogatja; ha felkelti az érdeklődését az ügy. Ethan tudomást sem vett a megjegyzésről. Paloma szemébe nézett. —Az az érzésem, Mrs. Santana, hogy személyesen is érinti az eset. Miből gondolja, hogy Maria Torres igazat mondott? – A nagyanyám volt — felelte Paloma hűvösen. — Az egész család érdekében szeretném, ha tisztára mosnák az emlékét.

10. MINDANNYIAN ott üldögéltek az egyik kávézóban, a Szökőkút téren. Arcadia presszókávét rendelt. Zoe forró teát kért. Délután három-négy óra körül járt az idő, és kellemes meleg lett. Bár hűvös volt a reggel, Zoe szokásához híven bekente magát napolajjal. Elég régóta élt már itt ahhoz, hogy tudja, milyen erősen tűz errefelé a nap. Mindig is izgalmasnak és vonzónak találta a kontrasztokat és az élénk színeket; de sose gondolta volna, hogy olyan sokat talál belőlük ezen a kopár vidéken. A kontrasztok és a folyton változó színek tárháza volt a Sonora-sivatag. Az ember első pillantásra azt hitte, hogy semmi sem él meg itt, pedig meglepően gazdagnak bizonyult a környék flórája és faunája is. Hihetetlen erővel tűzött a nap: belekáprázott a szem, és gyönyörű árnyakat látott. A reggeli napfelkelte tündöklő sárgái, lilái és aranyló színei délben átadták helyüket a könyörtelen napsűtésnek, majd beleolvadtak az alkony lágy árnyalataiba. Zoe mindig lenyűgözve figyelte, miként fordult át a késő délutáni hőség a hűvös, simogató estébe. Belekortyolt a teába, lerakta a csészét, és Arcadiára nézett. — Elmeséled, mi a baj? — Semmi. — Arcadia, én vagyok az, Zoe. Emlékszel? Együtt szöktünk el Xanaduból. — Maguk között csak Xanaduként emlegették az Udvarházat. Úgy érezték, ez a név kifejezi a hely bizarr jellegét. — Semmi baj, Zoe, tényleg! Zoe tiltakozva felemelte a kezét. — Na, most már elég. A legjobb barátnőd vagyok. Persze ott van Harry, csak éppen most nincs kéznél. Hidd el, látom, hogy nincs rendben valami. Arcadia fancsali arcot vágott. — Rosszul aludtam a hét elején. Egy kicsit ideges és nyugtalan voltam, de most már minden rendben van. „Nahát, ez az idei november” — merengett Zoe. Úgy tűnt, a banda nagy része gondokkal küszködik. Most van Drew halálának évfordulója, ezért gyötrődnek a srácok is, Bonnie-val és Ethannel együtt; ő maga félti a házasságát, és Ethan ingadozó kedélye miatt aggódik; és most a legjobb barátnője is kiborult. Arcadia két kézre fogta a kávéscsészét; megcsillantak a fényben hosszú körmei, melyeket rövid, platinaszőke hajához illő lakk fedett. Ha valaki nem ismeri eléggé, észre se veszi, milyen feszült — gondolta Zoe. Arcadia jól tudta palástolni az érzelmeit. Zoe megítélése szerint a barátnője a negyvenes évei elején járhatott, mégis az 1930-as évek filmsztárjainak időtálló eleganciája sugárzott belőle, meg a képhez tartozó, visszafogott kifinomultság. Magas és karcsú volt. Kedvelte a hűvös pasztellszíneket, ma is ezekbe öltözött. Bágyadt eleganciával viselte a kékeszöld selyemnadrágot és a fehér selyemtunikát. Míg Zoe szalvétát terített az ölébe, Arcadia nem törte magát. Nyugodtan kortyolgatta a kávét és majszolta a kiflit, nem foglalkozott a morzsákkal, sem a lehulló kávécseppekkel. Arcadia drága ruháira sose fröccsent véletlenül rá az ital. — Nem meséled el, miért nem tudsz aludni? — kérdezte Zoe. — Tudom, hogy nem a szex tart

ébren. Harry még nem jött haza. — Kezdem azt hinni, hogy ez a baj — jelentette be Arcadia rendkívül komolyan. — Hiányzik a jó szex? — Nem, Harry hiányzik. Zoe letört egy darab kiflit, és vastagon megvajazta. — Nem értelek. - Azt hiszem, kezdem megszokni, hogy ott lebzsel körülöttem. - Na és? Úgy tűnik, neki sincs ellenére a dolog. Mi itt a baj? - Az a baj, hogy lassan... dependencia alakul bennem - felelte Arcadia a csészét szorongatva. Zoe lenyelte a kiflit. - Megismételnéd? − Nagyjából azóta nem tudok aludni, amióta elment. - Arcadia szürkéskék szeme résnyire szűkült, Mintha újabban félnék a sötéttől. Három napja különösen rossz volt az éjszakám. - Meséld el! − Elég ideges voltam egész nap. Nehezen aludtam el, aztán egyik pillanatról a másikra felébredtem. Néhány másodpercig azt se tudtam, hol vagyok. Azt hittem, hogy visszakerültem Xanaduba. − Tudod, nem csodálom, ha kiborultál - kiáltotta Zoe hevesen. - Mindig hideg verítékben úszva ébredek, ha arról a helyről álmodom. Arcadia a fejét rázta: − Éppen ez az. Nem hiszem, hogy Xanaduról álmodtam volna. Csak hirtelen felébredtem, és elfogott a rettegés. Olyan érzésem támadt, hogy valaki bejutott a zárt ajtón keresztül. Zoe megdöbbent. - De nem találtál betörésre utaló nyomot, igaz? - Természetesen nem. Rögtön Ethanért kiáltanék, ha a legapróbb jelét látnám annak, hogy valaki kijátszotta Harry új riasztórendszerét. Mégis furcsán éreztem magam, mígnem... - Mígnem? Arcadia kényszeredetten elmosolyodott. - Míg Harry fel nem hívott. Zoe lehiggadt egy kicsit. - És utána megnyugodtál? - Igen. - Ugye, azt hiszed, mindez azt jelenti, hogy túl közel engedted magadhoz Harryt? – Csoda tudja, de amikor még nem ismertem, nem féltem egyedül éjszaka. - Arcadia habozott. - Szerintem Harry megérezte, hogy ideges vagyok. Eddig esténként hívott fel, most már naponta kétszer telefonál. Zoe mosolygott. - És jobban tudsz aludni? – Sokkal jobban. – Attól félsz, hogy beleesel Harrybe. – Már régóta nem bízom a férfiakban - mondta Arcadia. - Egy kicsit ijesztő a gondolat. - Érthető. - Zoe könnyedén megveregette barátnője kezét. - De Harry Stagg nem Grant Loring. -Tudom.. Arcadia nyilvánvalóan megnyugodott, és megitta a maradék kávét. 11.

ETHAN beleharapott az olajbogyóval és erős paprikával fűszerezett pizzába és hagyta, hadd várj figyelmes közönsége, míg megrágja és lenyeli a falatot. Elkapta Zoe tekintetét. Az asszony állt elő ötlettel, hogy hívják meg - az ő szavaival élve - „bandát” aznap este vacsorára. Ethan nem tudta pontosan, mikor és hogyan jötte össze, de az elmúlt néhány hét során valamikor kialakult egy összetartó, kis csapat. Egyvalaki hiányzott csupán. Rajta és Zoén kívül Bonnie és a két kissrác, Jeff és Theo, alkották a bandát. Arcadia és

Singleton Cobb is a különös társasághoz tartozott. Sőt, bármilyen furcsa, Harry Stagg is beállt közéjük. Ő az egyetlen, aki most nincs jelen, mivel még nem jött vissza Los Angelesből. Miután Ethan megette a pizzát, szemügyre vette várakozó közönségét. - Ez a kulcsra zárt szoba klasszikus rejtélye kezdte. - Miről beszélsz, Ethan bácsi? - firtatta Theo; edzőcipős lába a széklábösszekötő fát rugdosta. Jeff leereszkedően felhorkant. Nyolcéves volt, két évvel idősebb, mint Theo; mindig szívesen vállalta a „mindentudó báty” szerepét. - Azt jelenti, tökfejkém, hogy egy kulcsra zárt szobában találták meg Kirwan holttestét – magyarázta. - Ne nevezz tökfejnek, te agyas-szamár! - vágott vissza Theo. Bonnie fenyegetően rájuk nézett: – Meg ne halljam még egyszer, hogy így beszéltek! Ez mindkettőtöknek szól, értitek? – Nem is csúnya szó a tökfej - védekezett Jeff. – Csak azt jelenti, hogy nem túl okos a srác. – Az agyas-szamár meg csak azt, hogy intelligens szamár - hirdette ki Theo, angyalian ártatlan arckifejezéssel védve meg igazát. - Mi a baj a szamárral? - Mondjátok, úgy nézek ki, mint egy OED? - nézett rájuk kérdőn az anyjuk. - Nem a csúnya szavak értelmezéséről beszélgetünk éppen. Rátok parancsoltam! − Mi az az OED? - kérdezte Jeff, a szája tele volt pizzával. − Az Oxford English Dictionary - vágta rá Singleton. − Ejha, egy szótár? - A téma szemlátomást felkeltette Jeff kíváncsiságát. -Vannak benne csúnya szavak is? A suliban nincsenek csúnya szavak a szótárban. Ethan ránézett: −Megnézted? - Meg. Bonnie csak ámult-bámult. −A kis kíváncsiak - motyogta Arcadia. - Az OED fontos kézikönyv, az angol nyelv kincsestára - magyarázta Singleton -, tehát minden szó, szép és csúnya, megtalálható benne. Tulajdonképpen van a boltomban egy egész sorozat, ha szeretnétek... - Bonnie figyelmeztető pillantására lenyelte a mondat végét. - De nagyon nagy és nehéz. Sok kötetből áll. Nem nevezhető könnyű olvasmánynak. Szerintem nagyon unalmasnak találnátok ám, srácok. A két kisfiú rögtön felélénkült. Ethan látta: mindjárt bebizonyítják Singletonnak, hogy meg tudják ők emészteni a nehéz olvasmányokat is, ha érdemes, de Bonnie sietve közbeszólt: −A Kirwan-gyilkosságot emlegetted, Ethan - mondta. - Mire jutottál eddig? - Nem sokra - vallotta be a sógora. - Pedig nem hagy hidegen a dolog, annak ellenére, hogy a Hosszú hideg nyár az egyetlen Kirwan-könyv, amelyet elolvastam. - Miről szólt? - érdeklődött Theo. Jeff Színpadiasan felsóhajtott: - Alighanem egy hosszú, hideg nyárról, tökfej. Bonnie mérgesen ránézett: - Nem viccelek, Jeff Elmegyünk, ha nem viselkedsz! Jeff éppen vissza akart szólni, amikor elkapta nagybátyja tekintetét. Szó nélkül visszavonulót fújt, és tovább ette a pizzát. Bonnie Ethanre pillantott, akinek nem kerülte figyelmét sógornője aggódó arckifejezése; tudta, mi nyugtalanítja az asszonyt. Jeff túl hevesen reagált mindenre az elmúlt hetekben, és egyre rosszabb lett helyzet. Jeff nehezen boldogult, míg az öccse - úgy tűnt - az idén különösebb szorongás nélkül túltette magát apja halálának évfordulóján. „Nekem sem könnyű, kölyök” - gondolta Ethan. Néha azonban jobb, ha nyel az ember egy nagyot, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. - Mivel kezded a nyomozást? - kérdezte Zoe. - A szokásos, briliáns módszeremmel dolgozom – válaszolta Ethan. -Összeszedem a tényeket, aztán apait, anyait beleadva reménykedem, hátha homlokon csókol a múzsa. Singleton bekapta az utolsó falat pizzát. - Hadd kérdezzek valamit! Arra megy ki a játék, hogy bebizonyítsuk Maria Torres ártatlanságát, igaz? - Hát az biztos, hogy Paloma Santana ezt szeretné - helyeselt Bonnie. - Sok újságíró és riporter lesz jelen aznap, amikor megnyitják a Kirwan-házat a nyilvánosság előtt. A polgármesternő leghőbb vágya, hogy bejelenthesse: megoldódott az eltűnt kézirat rejtélye. Azt hiszi, ha megtaláljuk, előbbre jutunk, és nagyanyja helyett másra terelődik a gyanú az író miatt.

– Hiszen kiderülne, hogy nem Maria Torres lopta el a kéziratot? - vetette közbe Arcadia. - Ethan az asztal túlsó végén ülő Singletonra nézett: - Te vagy a szakember, a könyvritkaságok felfedezője. Ráérsz besegíteni egy kicsit? - Rá – bólintott Singleton. - Micsoda kihívás! De mi van akkor, ha nem jön be Paloma Santana számítása? Mi van akkor, ha kiderül, hogy valóban Maria a gyilkos, és ő lopta el a kéziratot is? Ethan vállat vont. - Ha Paloma Santana mindenképpen választ akar kapni, megkapja, de négyszemközt, és majd ő eldönti, mi legyen a következő lépés. Miért kellene nyilvánosságra hozni a nyomozás eredményét? Mindenki meghalt, aki közvetlenül érdekelt volt az ügyben, beleértve Maria Torrest is. Ennyi idő elteltével ugyan mi értelme lenne bebizonyítani, hogy valóban ő ölte meg Kirwant? - De Ethan bácsi - kotyogott bele Jeff -, nem szeretnéd, ha a tévé és az újságok leközölnék az igazságot? Anyu azt mondta, jó reklám lenne az irodádnak. − Igen - így Theo. - Mellesleg, anyuval együtt mindig azt papoljátok, hogy nem szabad hazudni. −Elárulom az igazat Paloma Santanának, mivel ő az ügyfelem. De azt senki sem állítja, hogy feltétlenül le kell közölni mindent a hatórás hírekben. - Tulajdonképpen az ember nem is nagyon hiszi, hogy az újságok és a média valóban az igazságot kürtöli ki - oktatta ki Arcadia a fiúkat, a tudását átadni kívánó, bölcs nagynéni szigorú hanghordozásában. - Na, látszik, milyen cinikus vagy, Arcadia kuncogott Singleton. - Ez az egyik legjobb tulajdonságom – bizonygatta a megszólított. - Mit jelent az, hogy „cinikus”? – kíváncsiskodott Theo. Singleton részletes, ám körültekintően megfogalmazott magyarázatba kezdett. Bonnie pontosított egy kicsit, és elmesélte, miért rossz az, ha valaki cinikus. Arcadia védte a mundér becsületét: a bölcs ember cinikus, hangoztatta. A fiúk tovább kérdezősködtek. Az asztal körül pezsgő élénk beszélgetés hevében Zoe rámosolygott Ethanre. Csendes, meghitt mosolya mélyen megérintette a férfit: érezte, hogy megmozdul a lelkében valami - lassan ismerős lett ez érzés - és kitisztulnak a gondolatai. Látta Zoe megértő tekintetét. Csak ő tudta, miért tölti Ethan minden szabad percét régi, kihült, efeleledett ügyekkel. A többiek azt hitték, ez csupán hobbi, de Zoe tudta: több annál. Már az elején rájött, hogy Ethant hajtja a kényszer. Ethan sohasem foglalta szavakba, mí űzi, sarkallja, ösztökéli - nem úgy Zoe. „Mikor választ kapsz, igazságot teszel. Valahol egyensúlyba kerül egy láthatatlan mérleg.” Napról napra szorosabb lett köztük a kötelék. Csodálatos érzés volt. Ugyanakkor pokolian idegesítette is. Alig néhány hete voltak együtt, a házasságuk még ennél is rövidebb ideje tartott, Zoe valahogy mégis olyan közel került hozzá, mint eddig soha senki. Talán túl közel. Belelátott a lelkébe: látta azt, ami rejtve maradt három előző felesége és a család többi tagja előtt is. Ha túl mélyre tekint titokzatos szeme, olyan részeket is megpillanthat, melyek nem festenek túl jól a nap fényben. Ethant ismét hatalmába kerítette a küszöbönálló katasztrófa érzése. Még soha senki nem állt ilyen közel hozzá. Ezt a házasságot nem az égben kötötték, figyelmeztette magát. Nem ment minden simán. Mégis, ahogy teltek a napok, egyre inkább érezte: pokoli kínokat élne át, ha Zoe elhagyná. VACSORA UTÁN Ethan és Singleton a két kisfiúval átvonult a Szökőkút tér túloldalán található videotékába. Zoe egy kovácsoltvas padon üldögélt Arcadia és Bonnie társaságában. Hűvösre fordult az idő, ami gyakorta megesett esténként itt, a sivatagban, de a padokat körülölelő területet élénk narancsvörösben izzó, hatalmas, kültéri fűtőtestek melegítették. Apró, fehér lámpások végtelen sora rajzolta körül a fák és az üzletek utcafrontjának körvonalait. Számtalan tábla hirdette az őszi Fesztivál közeledtét. Az évente megrendezett ünnepséggel nyitották meg hivalosan a karácsonyi vásárt. Arcadia figyelte, ahogy a férfiak és a kisfiúk eltűnk a videotékában. - Singeton kért már tőled randit, Bonnie?

Bonnie meg se moccant, tekintete továbbra is a videotéka bejáratát vigyázta. - Nem. - Hm - morfondírozott Arcadia. - Vajon miért nem? - Miből gondolod, hogy a puszta barátságnál többre vágyik? - kérdezte Bonnie csendesen. Erre Zoe felkapta a fejét. - Viccelsz? Észrevetted, hogy néz rád? - Csak az alkalomra vár - mondta Arcadia. Nehogy úgy érezd, hogy sürgetnek. Tudni akarja, hogy beléphet-e az életedbe. - Az az érzésem, hogy lassú, óvatos típus - bólintott Zoe. Bonnie furcsa hangot hallatott, mely valahol a bosszankodás és a nevetés között volt. - Mi ez? Ti ketten hirtelen felcsaptatok házasságközvetítőnek, csak azért, mert végre jól érzitek magatokat az ágyban? - Lehet - mondta Zoe. Arcadia apró, sokatmondó vállrándítással válaszolt: - Csak látom, amit látok. Bonnie összekulcsolta az ölében a kezeit. - Singleton annyira más! Más, mint Drew. Röpke csend következett. - Tán jobb is így - szólalt meg Zoe végül. - Legalább nem fog el a kísértés, hogy összehasonitsd őket. Hagyd, hadd legyen önmaga! -Te is hasonló cipőben jársz? - érdeklődött Bonnie. - Igen. - Zoe figyelte, hogyan kergetőzik a szökőkút vize. - Ethant össze se lehet hasonlítani Prestonnal. Az első férjemmel a kapcsolatom... itt elhallgatott, a megfelelő szót kereste ...nem volt ilyen bonyolult. - Bezzeg Ethannel már nem olyan egyszerű az élet. - vetette közbe Bonnie. Találó volt a megjegyzés. Finoman fogalmaztál.– Zoe keresztbe rakta a lábát, és a lábfejét ringatva elmerengett a házassága felett. - Bár nem bánom. En magam sem vagyok egyszerű eset. De úgy érzem, Ethan nem igazán szeretné, ha a lelke mélyére látnék. Nem az a beszédes fajta. Arcadiát mulattatta a megjegyzés. - Melyik férfi az? - Ne sürgesd - kérlelte Bonnie. - Ethan megszokta, hogy senkit sem érdekel a bonyolult lelkivilága. Eddig egyik felesége sem volt kíváncsi rá. Csak a külsőségek érdekelték őket, nem kértek Ethan problémáiból. Arcadia rábólintott. - Azt a férfit akarták, akit láttak. Azt, aki vigyázni tud magára és rájuk is. - Igen - mondta Bonnie. - Ellenben ők nem akartak vigyázni Ethanre, legalábbis nem annyira, hogy tegyenek is érte valamit. - Valami azt súgja, hogy ez Ethannek is megfelelt – motyogta Zoe. Bonnie elmerengett ezen. - Igazad lehet. Azt hiszem, úgy kevésbé égetheti meg magát az ember. Ami az első három házasságát és a kommunikációs problémáit illeti: elárulhatom, mióta elrabolták és meggyilkolták az öccsét, sokat romlott a helyzet. Gyötri a bűntudat- mondta Zoe. - Ő volt az idősebb. A lelke mélyén mindig úgy fogja érezni, hogy meg kellett volna védenie az öccsét. „Tudom, mit érez" - gondolta Zoe. Ő is élete végéig hibáztatni fogja magát Preston haláláért; megfogadták, hogy vigyázni fognak egymásra, végül mégsem tudta megmenteni a férjét. Nem lesz könnyű dolga annak az asszonynak, aki hajlandó a nyakába venni Ethant. - Bonnie erőltetett mosollyal rázta a fejét. - A bátyámként szeretem. Drew halála után gondoskodott rólam és a srácokról, ezért örökké hálás leszek neki. De, az igazat megvallva, nem lennék a felesége. Soha, míg világ a világ! - Hát akkor megint Singletonnál kötöttünk ki - jegyezte meg Arcadia. - A fejemet rá, hogy fülig szemes. Zoe kérdőn ránézett: - Fülig szerelmes? − Jaj, már annyira vártam, hogy ezt mondhassam - vallotta be Arcadia. − Akár szerelmes, akár nem, alig ismerem. Házasság?! Hol van az még - sóhajtott fel Bonnie. - De? - noszogatta Zoe. - De a srácok nagyon kedvelik. Azt hiszem, olyan a szemükben, mintha lenne egy másik nagybátyjuk is.

− És? Bonnie mosolygott. - És azt hiszem, jobban meg szeretném ismerni. Sokkal jobban! - Helyes! Örömmel hallom - vágta rá Zoe. − Na, most már eleget beszéltünk rólam és rólad, Zoe! És veled mi a helyzet, Arcadia? Gondolom, Harry Stagg sem könnyű eset - nevetett Bonnie. Zoe kíváncsian várta Arcadia válaszát, akit nem sokan mertek ilyen nyíltan faggatni a magánéletéről. Volt valami a barátnőjében, ami habozásra késztette az embereket: Arcadia védőpajzsot vont maga köré, amelyen kevesen merészkedtek át. — Harry nem nehéz eset — tiltakozott Arcadia, olyan, amilyen. Zoe a fejét rázta. Arcadiára vallott a válasz. — Értsem úgy, hogy más, mint a néhai urad? erősködött Bonnie. — Sajnos, nem hiszem, hogy Grant Loring a néhai férjem lenne — jegyezte meg Arcadia. — Sejtésem szerint még mindig él, és ha él, hivatalosan még házasok vagyunk. De, hogy válaszoljak a kérdésre igen, Harry nagyon különbözik a férjemtől. Először is: Grant meg akart ölni. Bonnie szemlátomást megdöbbent. — Atyaúristen! Zoe sem lepődött meg kevésbé, bár más okból. Nem sokkal azután, hogy megszöktek az intézetből Arcadia elmesélte neki az igazságot Grant Loringról. Tudomása szerint azonban Arcadia senki másban nem bízott, talán Harry Stagg volt az egyetlen kivétel. Bonnie összeszedte magát. — Tudtam, hogy nem szoktál a régi életedről beszélni, és sejtettem, hogy valamiféle titkot rejtegetsz, mégsem gondoltam volna... — Megrendeztem a halálomat, hátha Grant elhiszi, hogy valóban el tudott tenni láb alól suttogta Arcadia. — Aztán álnéven bejelentkeztem az Udvarházba, ott akartam meghúzni magam egy ideig. Gondoltam, az elmegyógyintézet a legutolsó hely, ahol Grant keresni fog, ha egyáltalán kutat utánam. Miután Zoéval megszöktünk, megint nevet változtattam, hogy még jobban összezavarjam a képet. — Hol van most Loring? — kérdezte Bonnie. — Sejtelmem sincs! A hivatalos verzió szerint maga alá temette egy lavina valamelyik európai síparadicsomban. Az az érzésem viszont, hogy nem halt meg, és hozzám hasonlóan álnéven él. Bonnie hátán végigfutott a hideg. Hűvös volt az éjszaka. — Ijesztő gondolat. — Néha az — ismerte el Arcadia. A tér másik oldalán előbukkant Ethan, Singletonnal és kisfiúkkal együtt; kijöttek a videotékából. Jeff és Theo a férfiak körül ugrabugrált; megtárgyalták az odabent történteket. A fiúk szemében csillogó csodálat megmelengette Zoe szívét. „Egy kisfiú nem élhet példakép nélkül” — gondolta. Ami Ethant és Singletont illeti: ők engedékeny türelemmel terelgették a gyerekeket. Bár nevetgéltek és szellemes megjegyzésekkel szórakoztatták a srácokat, látszott, hogy figyelnek és vigyáznak rájuk. Mindig számítani lehet az ilyen emberekre. Értem már, miért mondtad, hogy Harry Stagg egészen más, mint Grant Loring — suttogta Bonnie. Hangjából még mindig kiérződött a döbbenet. Nem lehet egy napon említeni őket — mondta Arcadia nyugodtan. — Már nem élnék, ha Harry akart volna eltenni láb alól. 12. EZÚTTAL a behatoló látómezejének peremén felvillanó fény volt az egyetlen figyelmeztető jel. Az ismerős aura beharangozta a közeledő vihart és az utána következő, múló sötétséget. Először pánikba esett. „Nem! Nem ájulhatok el!” Rátört az idegroham, és elsöpört mindent, még a félelmét is. Mikor hamarosan észhez tért, gyenge volt és reszketett. Ismét elfogta a félelem és a rettegés.

Az elmult napokban egyre gyakrabban jöttek ,a rohamok. Felült és gyorsan körülnézett. „Átbucskáztam a zsámolyon. Ez a legkisebb baj. Még jó, hogy nem vertem be a fejem az asztal sarkába és nem ájultam el. Mi lett volna, ha vérnyomokat hagyok hátra? Aztán másnap megtalálja valaki.” Micsoda katasztrófa lett volna! A zseblámpa a szőnyegen feküdt, az olvasószék mellett: fénye céltalanul kettészelte a könyvtárat megvilágította az alacsony asztalon álló, vörös bögrét Miközben a behatoló fel akarta venni a lámpát, belenyúlt egy kis, éles tárgyba, amely az asztal mellett, a szőnyegen hevert: egy üvegszilánk volt. Riadtan az asztalra irányította a zseblámpa fényét, és észrevette, hogy eltűnt a váza, amely az imént még ott állt. Most tucatnyi apró darabkában hevert szerteszét, a padlón. „Akkor verhettem le, amikor elestem. Semmi baj. Csak egy kis váza. Azt hiszi majd, hogy eltörte valamelyik munkás.” Csupán három perc telt el a mókás falióra szerint. Ha minden igaz, a következő negyedórában nem hajt ismét végig a járőrkocsi a bemutatóház előtt, az utcán. Ideje szuvenirt keresni, nem mehet el anélkül.

13. MIKOR MÁSNAP reggel leparkolt a Lakberendező Alomotthona előtt, Zoénak az járt az eszében mennyivel energikusabbnak és vidámabbnak tűnt Ethan a reggelinél – ez valószínűleg a Kirwan-ügynek volt köszönhető. A régi rejtély megoldása lekötötte és elterelte a figyelmét, így az idén könnyebben át tudta vészelni a novemberi, nehéz időszakot. Bekanyarodott egy pompás, ezüstszínű jaguár is a kocsifeljáróra, és megállt, közvetlenül mögötte. Zoe a visszapillantó tükörben végignézte, ahogy Lindsey Voyle a maga elegáns, visszafogott pompájában kiszáll a kormány mögül. Lindsey vonzó, rámenős nő volt; közel járhatott a negyvenhez, talán túl is lépte már. Nem akadtak ősz hajszálak diszkréten festett, sötét hajában, melyen látszott, hogy drága fodrász keze munkája. Zoe kellemetlennek találta a tekintetét. A régi festményeken látható figurák szeméhez hasonlóan ettől a mogyoróbarna szempártól sem lehetett szabadulni; olyan volt, mintha Lindsey egy belső radarképernyőn követné minden lépését. Gyakran járt feketében; az ember azt hitte, New York-i, pedig nemrég érkezett Los Angelesből. Ma leheletfinom, fekete, kötött pamutpulóvert, fekete nadrágot és fekete szandált viselt. Egyik kezében kis, fekete bőrtáskát lengetett. Egyedül a nyakát övező, különleges, türkizzel kirakott, ezüst nyaklánc hozott színt a sok feketébe. Zoe ráismert: egyedi darab volt, melyet Lindsey Arcadia butikjában vásárolt. Zoe hirtelen rácsodálkozott a saját öltözékére: hosszú, élénklila, ujjatlan ruha volt rajta, amelyre habkönnyű, zöld, egészen a bokájáíg érő festőköpenyt húzott. Mindez reggel, a tükörben még tetszetősnek, élénknek és vidámnak tűnt. Most viszont, Lindsey elegáns, drámai feketéjét látva, az a kellemetlen érzése támadt, hogy olyan, mint egy bohóc. Az öltözködés terén megmutatkozó ízlésük jól tükrözte egyéni lakberendezési stílusukat is, állapította meg Zoe. Sápadt fabútorokkal hangsúlyozott, visszafogott, fehér műremek volt az a hálószoba, melyet Lindsey a Lakberendezők Alomotthonában berendezett. Zoe könyvtára az ellentétes pólust képviselte: a gazdag, telített színek és drapériák eklektikus elegyét alkotta. Zoe kiszállt a kocsiból, és kivette a hátsó ülésen heverő, hatalmas, vörös szatyrot. Vagy fél tucat hasonló táskája volt, mindegyik más színű. Számtalan, a munkájához nélkülözhetetlen apróság rejtőzött benne: többek között egy fényképezőgép, mérőszalag, határidőnapló, vázlattömb, egy apró szerszámosláda, egy doboz színes ceruza és néhány filctoll. Akadt benne jó pár burkolólap-minta, meg egy-két szövetdarab is; ezekre később máshol lesz szüksége; aztán ott volt még a kulcskarika szerepét betöltő, antik gömbkilincs is.

„A lakberendezés nem nyápicoknak való munka” – morfondírozott. Felöltötte mosolyát, mely – remélte – barátságosnak volt mondható. – Jó reggelt, Lindsey! – Közben a vállára dobta a táskát, becsapta a kocsiajtót, és elindult a házba vezető lépcsősor felé. – Ugye, szép napunk van? – Igen, pompás – válaszolta Lindsey közönyösen; majd egy idő után hozzátette: – Járt nálam Tabitha Pine. - Nálam is. Úgy érzi, hogy el kellene látogatnunk néhány szeánszára, mielőtt elkészítjük a terveket. – Szerintem igaza van – helyeselt Lindsey. – Én jelentkeztem egy húszórás kurzusra. Aaaaah!, hüledezett Zoe magában. Ő úgy gondolta, benéz egy-két órára. A teljes kurzus ára valahol kétezer dollár körül lehetett. Zárva találta az ajtót. – Ugy látom, ma mi érkeztünk elsőnek – jegyezte meg. A belsőépítészek mind kaptak kulcsot a házhoz. Zoe beletúrt a vörös szatyorba, hogy megkeresse sajátját. – Majd én kinyitom. – Már ott is volt a kulcs Lindsey kezében. Kitárta az ajtót. – – – Köszönöm! Lindsey hatékony volt, amit Zoe riválisa egyik legbosszantóbb tulajdonságának tartott. Gyorsan átlépte a küszöböt; most nem habozott mint máskor, hiszen az elmúlt hetekben már többször is járt a Lakberendezők Álomotthonában. Nem kellett felkészülnie – tudta, mi vár rá. Előfordul, hogy láthatatlan pszichés energia árad azokból a helyekből, ahol emberek éltek, szerettek, nevettek, illetve meghaltak. Régebben azt hitte, hogy ezt mindenki megérzi. Habár sokszor megesik, hogy az embert furcsa balsejtelem fogja el, vagy megmagyarázhatatlan déjá vu érzése támad, amikor belép egy ismeretlen helyre, Zoe felnőttfejjel megértette, hogy egészen más az, amit ő érez. Gyorsan rájött: a többség szemében a „más” általában az „őrülttel” egyenlő; ezért megtanulta tökéletesen leplezni, hogy megérzi a házak, épületek falaiba zárt pszichés energiát. Ügyesen el tudta rejteni az igazságot, így első férje nem jött rá, hogy a felesége parafenomén. Nagyon szerette Prestont, és tudta, hogy szerelme viszonzásra talál. De a lelke mélyén érezte, hogy Preston kétségbeesne, és őrültnek tartaná, ha felfedné előtte a titkait. Más szemmel nézett volna rá, mint korábban. Nem vádolta volna érte. Egy időben ő maga is félt, megbolondul, különösen a Gyertyatavi Udvarban eltöltött, rémes időszak során. Ethannel való kapcsolatában az volt a legfurcsább, mesélt ugyan a hatodik érzékéről, de a férfi nem jött zavarba; ez volt a jó hír. De Zoe szinte biztosra vette, hogy a férfi azért fogadta olyan nyugodtan a hírt, mert nem igazán hitt felesége különleges képességeiben. Ez volt a baj. Ethan szerint Zoe egyszerűen rendkívül intuitív volt. Ethan magánnyomozóként erősen hagyatkozott a sajáz ösztöneire, ezért el tudta fogadni és fel tudta dolgozni ezt a magyarázatot. Lindsey előresietett; végigment a folyosón, a hatalmas épület első emeletére vezető, széles lépcső felé tartott. – Tegnap, kifelé menet benéztem a könyvtáradba – szólt hátra a válla felett. – Látom, a sötétvörös könyvespolcok mellett döntöttél. Mit gondolsz, nem ordít majd nagyon a vörös? Egyébként is elég mozgalmas az egész. „Lélegezz nagyokat – csitította magát Zoe. – Csak ne magyarázkodj.” – Más hatása lesz, ha felkerülnek a könyvek a polcra – felelte. – Hát, te tudod! – Lindsey a táskáját szorongatva elindult felfelé a lépcsőn. – De már úgyis olyan színes minden. Kicsit sok az okker és a terrakotta. Olyan meleg az egész, főleg ebben a hőségben. Zoe a fogait csikorgatta, de meg tudta állni szó nélkül. Lindsey nem várt válaszra. A lépcső tetején befordult a folyosóra és eltűnt a mesteri hálószoba-kompozíció irányában.

Zoe, aki megfogadta, hogy nem átkozódik – még a bajsza alatt sem –, továbbment a könyvtár felé. „Lindsey téved” – gondolta. A padlótól a mennyezetig érő polcok mélyvörös rekeszei erőteljes keretbe foglalják majd a kékkel díszített, okker falak elé kirakott könyveket és műtárgyakat; sőt kiemelik a szines szőnyegeket és a terrakottalapokat is. Az sem igaz, vigasztalta magát Zoe, hogy a könyvtár meleg színei nem illenek a sivatagi éghajlathoz. Épp ellenkezőleg: nem melegnek, hanem hűvösnek tűnnek ezek az árnyalatok, és ellensúlyozzák a hőséget. A spanyol gyarmati és a mediterrán stílus hosszan tartó sikere bizonyítja, hogy a drágakövektől kölcsönzött, telt színek jól beválnak a napfényes tájon. Arnyékot idéző illúziót teremtenek, és segítenek megtörni az intenzív napsütés erejét. A sivatagban a fehér jelenti a rossz választást, merengett Zoe, miközben a könyvtár felé menet befordult a sarkon. Főleg, ha olyan merészen és nagy mennyiségben használják, mint Lindsey az emeleti hálószobában. A fehér tükörként működhet a tűző napsütésben. Ugyan, ki akarná visszaverni a fényt ezen a napfényben úszó tájon? Természetesen minden szabály alól akad kivétel. Arcadia nyugodtan használhat fehéret a lakásában, hiszen ő Arcadia. Illenek az egyéniségéhez a halvány, színek, és létrehozzák a megfelelő aurát az otthonában. Lindsey emeleti hálószobájában ellenben már kevésbé lesz optimális az energiaáramlás, vonta le a következtetést Zoe. Megállt az ajtóban, és szemügyre vette a könyvtárat. Egy családnak tervezte. Ki tudja miért, de már az elejétől fogva egy apa, egy anya és két kisgyerek képe lebegett a szeme előtt. A gyerekeknek sötét haja és borostyánszínű szeme volt, akárcsak Ethannek. Ez csak egy álomkép, bizonygatta, melyet a képzelete szült, hogy segítsen ráérezni a hely hangulatára. Megszokta, hogy meg kell felelnie az ügyfél igényeinek, de itt hiányzott az egyedi elvárásokkal és egyéniséggel rendelkező, igazi házigazda. Elképzelte hát saját kis családját, és igyekezett nem foglalkozni , vajon az apróságok miért hasonlítanak annyira Ethanre. Meg volt elégedve a munkájával: kényelmes és hívogató helyiséget teremtett. Minden szöglet rejtett valamii érdekeset s izgalmasat. Lassan bejárta a helyet, az energiaáramlatokat ízlelgette, figyelte, hogy minden rendben van-e. Sok szempontból régimódi volt a helyiség: egy tizenkilencedik századi könyvtár hangulatát árasztotta. Hiányzott a nagyképernyős tévé és a modern hifi. Szerencsére nem neki jutott a folyosó túlsó végén található médiaterem. Ezt a helyet elmélkedésre, művelődésre és a magányos órák eltöltésére tervezték. Zoe úgy gondolta, hogy ide elmenekülhet a ház bármely lakója – ide, az álmok világába. A képzeletbeli porontyoknak odakészítette a kisasztalt és a kisszékeket is; most megállt mellettük, és megigazította a földgömböt. Aztán átvágott a szobán, odasétált a hatalmas íróasztalhoz, s megállt mögötte, hogy meggyőződjön róla: ha valaki odaül, valóban rálát a kertben álló szökőkútra. Szerette beépíteni a vizet, illetve a vízre való kilátást a képbe. A víznek megvan a maga sajátos energiája, mint a növényeknek is, ezért helyezett el egy hatalmas csokrot a helyiség másik oldalán. A virágok tiszta lehelete betöltötte a szobát és megtisztította a helyiségben áramló energiát. Megigazgatta a kandalló fölött lógó kép keretét. A fényképen az Éji Szellő-kanyon volt látható, pirkadatkor. Ő maga készítette a múlt hónap vége felé. Ethan négy egymást követő napon, minden reggel felkelt vele együtt, és elkísérte a sötétben a kanyon szélére, ahol Zoe több tekercs filmet is telefényképezett; el akarta kapni a legjobb pillanatot. Hátat fordított a képnek, és az „energiaáramlást” izlelgetve elindult a két, felnőttnek odarakott olvasószék felé. Alig néhány lépés választotta el a hozzá közelebb eső széktől, amikor a sötétség suttogva lecsapott nyitottan rezgő érzékeire. Majdnem felsikoltott. Mintha beleakadt volna egy láthatatlan pókháló ragacsos szálaiba. Összerándult, és gyorsan hátralépett, ki a szövedékből. Végigborzongott, közben hevesen kalapálni kezdett a szíve. Küszködve igyekezett bezárni tágra nyitott érzékeit. Mi ez? Valahonnan a mélyből rátört az intézetben át egyik szörnyű éjszaka borzalmas emléke.

Sietve eltiporta. Az ég szerelmére, ez a bemutatóház könyvtár nem a H. osztály. Rendben, tegyünk egy újabb kísérletet. Lehet, hogy túl hevesen reagált, időnként idegtépő perceket okozott neki a fantáziája, a pszichés érzékeivel karöltve. De a lelki szeme még sohasem csapta be, figyelmeztette magát. Újra szélesre tárta az érzékeit és óvatosan előrelépett. Pókfonat lebegte körül, mire elfogta a reszketés. Volt ott valami, a szék közelében! Korábban átélte, már egyszer ezt az élményt: még most is megfagyott a vér az ereiben, ha rágondolt. Ez nem a H. osztály. Bár többször is megismételte magában a mantrát, mégis hányinger fojtogatta; kezdte elveszíteni a fejét. Nem, nem szabad! Nem vonulhat vissza. Ki kell derítenie, mi ez a szörnyűség. Ott lebegtek körülötte a láthatatlan, leheletfinom szálak: alig lehetett érezni őket, mégis ott voltak, ez tagadhatatlan. Lehetetlen. Alig két napja járt itt, hogy elvégezze a végső simításokat; akkor nem vett észre semmi rendkívülit. Mi folyik itt? „Nyugodj meg, és gondolkozz. Többször is jártál már helyen, ahol gyilkosság történt, tudod, milyen érzés: másfajta rezdüléseket bocsát ki ez a helyiség. Másként sikoltoznak a falak, ha vér folyt a szobában.” Gyenge, ám hihetetlenül sötét volt az energia. Általában más jellegű pszichés élmények szokták érni Zoet. Hatodik érzéke élénken reagált a természetüknél fogva primitív és nyers, heves szenvedélyek nyomaira. A düh, a félelem, a pánik, a gyűlölet, a testi és a gyötrő szükség elemi energiák; általában éles és tiszta mocskot hagynak hátra. Ez valami más... félelmetes és ijesztő. Mintha a zsámoly mellől áradna az energiaháló. Zoe alaposan szemügyre vette a helyet. Semmit sem hozott azóta, hogy utoljára itt járt, a szobában. Semmi jele erőszaknak, rombolásnak. Nem, nem egészen. Megcsillant a fény egy, a zsámoly közelében heverő üvegszilánkon. Zoe lehajolt és felvette. Milyen ismerős ez a szín. A kisszék mellett álló asztalra pillantott: eltűnt az apró váza – darabokra tört. Nem ez volt az egyetlen furcsaság, de Zoe nem jött rá azonnal, mi más. Lassan sarkon fordult, és minden talpalatnyi helyet átvizsgált a könyvtárban. Megtorpant, mikor odaért a gyereksarokba állított asztalkához. Kirakott néhány színes, mindennap használatos tárgyat az alacsony kisasztalra. Jeff kiegészítette a hevenyészett gyűjteményt egy mini dinoszaurusszal, Theótól pedig kapott egy aprócska biciklimodellt. Odarakta melléjük az egyik új, paprikavörös bögrét is, mivel jól illett a könyvespolc színéhez. Eltűnt a vörös bögre. 14. XANADUBAN járt aznap éjjel, álmában. Kibújt a keskeny ágyból, és felvette, a kórházi köntöst. Bő volt, lazán lógott rajta. Néhány hónapja, mikor bekerült az intézetbe, még szűkebb volt, de sokat fogyott azóta. Hatásosan elvették az étvágyát a drogok, mely dr. McAlister megpróbált beléje erőltetni, hátha rá tudja venni a terápiában való közreműködésre. Végül megtanulta, miként szabadulhat meg észrevétlenül a tabletták egy részétől; de néha menthetetlenül le kellett nyelnie a gyógyszereket. Még azokon a napokon sem volt azonban étvágya, amikor viszonylag tiszta volt az elméje. Óriási akaraterőre volt szüksége, hogy leküzdje a düh, a félelem és a kétségbeesés rendszeresen rátörő váltakozó hullámait — annyira

kimerült a harcban, hogy már enni sem tudott. „Ez tarthatatlan” — gondolta. Energiára van szüksége, hogy új erőre kapjon. Ennie kell! Sose szabadul ki innen, ha nem eszik eleget. Odalépett a rácsos ablakhoz. Az elmegyógyintézet második emeletén volt a szobája; az épület körül futó, magas kerítés fölött kilátott a tóra. Megcsillant a hold hideg fénye a gonosz víz felszínén. Időnként csak egyetlen lehetőséget látott a szökésre: beúszni a tó közepére és lesüllyedni a mélybe. Nem élhetett céltalanul: meg kell szöknie. Ez volt az egyetlen reménye. Fogódzó volt ez; csak saját magára számíthatott. Elfordult az ablaktól, s odament az ajtóhoz; mint mindig, most is megrángatta az ajtógombot, reménykedve hátha elfelejtették bezárni. Kinyilt az ajtó. Megint nem figyelt oda valamelyik betegápoló. Megesett ez már máskor is. Nem mondhatjuk, hogy csupa elhivatott szakemberből áll az intézetben dolgozó személyzet. Nem azért kapta a pénzét dr. Harper, ennek a méregdrága, eldugott diliháznak a feje, hogy segitsen a betegeken. Az ügyfelei azért fizettek ki neki vaskos összegeket, mert hajlandó volt az isten háza mögé dugni az őrült rokonaikat; és gondosan vigyázott, nehogy meggyógyuljanak. Zoe otthagyta a cellaszerű szobát, és mint egy árny, végigsodródott a folyosón; mintha vékony háló választotta volna el a valóságtól; minden álomszerü volt. Eszébe jutott, hogy még mindig a drogok hatása alatt lehet. Miután minden éjszaka, most is halványan világitottak a lámpák a folyosón, de sose oltották el őket teljesen. Xanadu csarnokait kisérteties, fluoreszkáló fény világitotta meg. Ki kell ismernie az épületet; fel akarta térképezni magában, hogy gyorsan és határozottan léphessen, amikor eljön az idő. Elment egy sor csukott, kulcsra zárt ajtó mellett; a sarokra érve megtorpant. Halványan emlékezett rá, hogy balra fordult, amikor a gondozók bekísérték dr. McAlister rendelőjébe, ma este jobbra fordult hát. Ismeretlen területre lépett. Sorra lebegett a folyosókon; amikor megint befordult a sarkon, szembetalálta magát egy lengőajtóval, mely újabb, kulcsra zárt szobákat rejtő folyosóra nyílt. A falon fekete-fehér tábla hirdette: „H osztály”. Átment a lengőajtón. Bár az osztály szinte kiköpött mása volt annak a részlegnek, ahol lakott, a lelke mégis jelezte a különbséget. Érezte ugyan a körülötte lebegő, gyenge, zavaró áramlatokat, de nem ismerte fel őket. Egészen másfajta érzelmek voltak, mint amik megtöltötték a kórház többi részét. Ösztönösen rájött: örökre csapdába kerül, ha beragad ezekbe a ragacsos szálakba. Mintha az egyik ajtó mögül áradt volna az energiaháló. Zoe óvatosan előtört. Egyre komorabbak, sűrűbbek és veszélyesebbek lettek a láthatatlan szálak. Megtorpant: már lépni sem tudott. Hirtelen páni félelem fogta el. Túl messzire merészkedett. Beborította a láthatatlan anyag, és rátapadt az érzékeire: nem látott, nem hallott, nem tudta kitapintani a dolgokat, nem érezte az ízeket, se a szagokat; de a fonat legszívósabban a hatodik érzékét lepte be, mely oly különlegessé tette Zoét. Borongós sötétség zárta körül. Érezte, hogy mindjárt elájul. Ki kell jutnia innen! Sikerült! Hátralépett. Szédült, csaknem elvesztette az egyensúlyát. Belekapaszkodott a falra szerelt rácsba. Visszahúzták a leheletfinom szálak: nem akarták elengedni. Erőt adott neki a pánik. A rácsba kapaszkodva új lépést tett meg visszafelé, és megszabadult néhány száltól. Majd ismét hátralépett: ezúttal ki tudta szakítani magát. Sarkon fordult, és visszamenekült a viszonylagos biztonságot nyújtó szobába. Sok mindent átélt már az intézetben, de eddig még semmitől sem ijedt meg annyira, mint most a H. osztályon, az ajtó mögött a hálóját szövögető ismeretlentől. Megérintette a tarkóját a selymes sötétség utolsó, földig érő foszlánya. Érezte: enyhén megremeg a finom szál, figyelmezteti: közeleg a háló szövője... Sikoltozva ébredt fel.

– Zoe. – Ethan föléje hajolt: a csuklójánál fogva oda szorította az ágyhoz, a lábával pedig lefogta a lábát, – Ebredj fel! Semmi baj! Ebredj fel! A vigaszt hozó valóság és Ethan erős, megnyugtató langyos teste fokozatosan átvette a darabjaira hullott rémálom helyét. Zoe végigborzongott a megkönnyebbüléstől. – Ne haragudj. – Maga is észrevette, milyen furcsán érdes a hangja. – Nem akartalak felébreszteni. – Nem aludtam. Zoe felnézett; új keletű nyugtalanság költözött az álom után ott maradt félelem helyébe. – Nem tudtál aludni? – Csak gondolkoztam egy kicsit – felelte Ethan. Zoe tudta, hogy a férje hazudik. Nem tudott aludni, már megint! – Nincs semmi bajod? – kérdezte a férfi. – Nincs. – Zoe felsóhajtott. – Jó ideje nem álmodtam ilyen rosszat. Már azt hittem, hogy megszabadultam tőlük. Persze, sejthettem volna! Ethan felült, nekidőlt a párnának, átölelte és szorosan magához húzta az asszonyt. Gyengéden megsimogatta a vállát és a karját, úgy csitítgatta, akár egy riadt kis, teremtményt. – Nézd a jó oldalát – vigasztalta. – Már az is jó jel, hogy egyre ritkábban vannak rémálmaid. – Meglehet. – Odabújt Ethanhez, igyekezett megnyugodni, de még mindig hevesen kalapált a szíve, s ott csüngtek rajta a komor álom ragacsos szálai. – Egy perc, és összeszedem magam. –Tudom. Megbirkózol vele. Megy ez neked. – Magához ölelte az asszonyt, és tovább simogatta: le-föl járt hatalmas keze a nő karján. – Nagyon rossz álom volt? – Igen. – El szeretnéd mondani? Újra átfutott Zoén a rémület. Mesélje el? Részletezze, miért ijedt meg annyira? Nem! Rossz ötlet, határozottan az. Nemegyszer elmesélte már Ethannek, milyen félelmetes dolgokat élt át az intézetben; elmondta neki, hogy a szanatórium korrupt vezetője, dr. Ian Harper, összejátszott a férje rokonságával: elbódította a gyógyszerekkel, és akarata ellenére benntartotta. Beszélt Venetia McAlisterről is, az orvosról, aki jövedelmező mellékállásként gyilkossági ügyekben besegített a nyomozásban. McAlistert elkápráztatta a lehetőség, hogy Zoe valóban parafenomén, és megpróbálta rávenni, hogy számoljon be arról, mit érez szörnyű bűntettek, gyilkosságok színhelyén. Mesélt már Ethannek a szökésről Xanaduból. Több titkát árulta el neki, mint bárki másnak, beleértve Arcadiát is; mégsem merte felfedni előtte 1egmélyebb, legsötétebb félelmét, amelyet akkor élt át először, amikor egyik éjszaka az intézet folyosóin barangolva beleütközött az energiahálóba. - Arról álmodtam, ami egyik éjszaka történt, mikor kiszöktem a szobámból és körülnéztem - mondta óvatosan megválogatva a szavakat. -Éreztem még a drogok hatását, de végül össze tudtam kapcsolni n é h á n y hány értelmes gondolatot. Az egyik ápoló véletlen nyitva felejtette a szobám ajtaját. - Mi történt? - kérdezte Ethan csendesen. - Egy ideig... a folyosókon járkáltam, rnegpróbáltam kitalálni, milyen lehet az épület alaprajza. - Feltérképezted az utat a szökéshez? - Igen. Ethan csendes vigaszt nyújtó keze ritmusosan simogatta kedvese karját. - Á, értem már, ezért álmodtál rosszat. - Mintha egy labirintusban bolyongtam volna azon az éjszakán. Még nem tisztulhatott ki a fejem teljesen. Féltem, hogy nem találok ki, amikor eljön az idő. - Mégis kitaláltál, Arcadiával együtt. - Igen!

- És most szabad vagy. - Ethan megcsókolta Zoe feje búbját. - Ezt vésd jól az eszedbe! – Rendben. – Tudom, tudom. - Ethan elhúzta a száját. - Ugye, könnyű mondani? – Igen. Megpihent Ethan simogató keze; lábát behúzta a takaró alá, hozzáért az asszony combjához, mire Zoe megrándult. - Ritka rossz álom lehetett. Érzem, majd' szétvet az idegesség. Zoe egy pillanatra lehunyta a szemét. Mennyire kifejező a „szétvet” szó a jelenlegi körülmények között, de hát hogy árulhatná el ezt Ethannek? – Mit szólnál egy kis langyos tejhez? - érdeklődött Ethan. – Ez nálad be szokott jönni. – Valóban. De tudod, utálom a langyos tejet - fintorgott Zoe. – Hát akkor mi lenne, ha valamiféle egzotikus masszázstechnikával kísérleteznénk? Átkarolta a nő gömbölyű csípőjét, és sokatmondóan megszorongatta. Zoe tudta, hogy Ethan csak ugratja, a játékos, szexre való utalásokkal akarja felvidítani. Jól teszi. Ó , ennyire vágyott rá, hogy Ethan elterelje a figyelmét szeretkezéssel: most azonnal, ebben a pillanatban! Mé g s o s e m érzett ilyen kínzó szükséget egész életében. - Á, csak nem ismersz valamilyen egzotikus maszázstechnikát? - kérdezte; igyekezett megütni ugyanazt a könnyed, játékos hangsúlyt. - Hát... történetesen behatóan tanulmányoztam a témát. -, Ethan keze becsúszott a combig érő hálóing széle alá. - Mutassak be néhány fogást? Zoe arrébb húzódott egy kicsit a férfi karjában, és lábujjai megkeresték Ethan csupasz lábát. - Attól függ, hol akarod kezdeni. - Gondoltam, itt. Becsúsztatta a tenyerét a nő két combja közé, és határozottan ide-oda mozgatta hüvelykujját az ott rejtőző, érzéki ponton. Zoét meglepte saját gyors, perzselő válasza, az álom után hátramaradt adrenalin dolgozhatott benne. Bármi volt is az oka, hirtelen nedves lett. –Úgy látom, bejön nálad ez a technika – mondta Ethan a nő szája felett suttogva. Zoe a heves vágytól reszketve felsóhajtott. – Igen! Határozottan beválik. Van még valami, amit be szeretnél mutatni? – Nézzük ezt... Ethan végigjátszott Zoe testén: meleg keze végi siklott az asszony derekán és a combján. Zoe észrevette, hogy a férfi már teljesen készen áll. Ethan felhúzta kedvese két térdét, és valami hihetetlen dolgot művelt a nyelvével. – Ethan! Anélkül, hogy ajkát elemelte volna Zoe sajgó, duzzadt csiklójáról, fürkészve keresni kezdtek az ujjai és meglelték a közvetlenül a bejárat mögött rejlő, különleges pontot. Mintha villám hasított volna Zoe testébe. Keze a férfi hajába túrt, miközben végigsöpört rajta a beteljesülés. Olyan hevesen és vadul vonaglott, hogy még a lélegzete is elállt. Az érzéki gyönyör magával sodort mindent, a rémálmot is. Még finoman vonaglott, mikor a férfi beléje hatolt, megtöltötte és kifeszítette a nő túlhevült testét, míg Zoe úgy nem érezte, hogy rögtön darabokra hullik. Mikor Ethan beteljesülő vágya mindkettőjüket végigostorozta, Zoe minden erejével belekapaszkodott férfiba: szilárdan, biztosan éreznie kellett a jelenlétét, hogy ott tudjon maradni, a földre szegezve. Utána izzadtan, egymásba gabalyodva hevertek. – Ami azt illeti – motyogta Ethan a párnába –, az hiszem, az imént egyértelműen bebizonyítottuk, hogy az egzotikus masszázstechnika veri a langyos tejet. – Ugy érted, hogy bevethetjük rémálom ellen? – mosolygott Zoe. – Azt hiszem, szinte bármi ellen bevethetjük. – Az oldalára fordult. – Most el tudsz majd aludni? – Aludni? Mi az? – motyogta Ethan elnehezült, álomittas hangon. – De ha megbocsátasz, azt hiszem, kidőlök egy időre. Zoe a karjában tartotta, míg el nem aludt; hallgatta egyenletes lélegzését; hálás volt a

szenvedélyért, olyan önfeledten lángolt közöttük. Ideiglenes megváltást hozott mindkettőjüknek. Tudta azonban: most, hogy feltámasztották, nem sokáig elhessegetni a rettegést, mely oly elevenné tette a rémálmot. Az Udvarházban átélt félelmek részével farkasszemet nézett – egyet kivéve. Megpróbálta ugyan eltemetni elméje mély, elfeledett szögletében, de ma éjszaka feltámadt halottaiból. Meg kellett találnia a módját, hogy legyilkolja a pszichéje szülte pókot, különben egész életében menekülhet előle. Ethannel szinte mindent meg lehetett beszélni, de mégsem merte elmesélni neki. Zoe attól félt a legjobban, hogy személyiségének természetfeletti oldala végül tönkreteszi és elveszi a józan eszét. Ugyan hogyan magyarázhatta volna el ezt a férjének, amikor Ethan még a hatodik érzékében sem hitt? Nem merte elárulni Ethannek: egy nap beigazolódhat, hogy nem tévedtek a férje rokonai és mindazok, akik őrültnek titulálták.

15. AMIKOR MÁSNAP reggel felébredt, rádöbbent, ki kell főznie valamiféle stratégiát, különben tudja legyőzni az energiahálót, amellyel a Lakberendezők Alomotthonában találkozott. Ma kitalál valamit. Elhatározta, hogy lépni fog. Felvillanyozta a gondolat. Mindjárt vidámabb lett. Reggelinél Ethan észrevette, hogy jobb kedvre derült. - Csak nem érzed jobban magad? – érdeklődött, miközben kitöltötte magának a kávét. − De igen. Pompásan érzem magam. − Semmi rosszkedv a rémálom után? − Új asszonyt faragott belőlem az elképesztő, erotikus masszázstechnikád - bizonygatta Zoe. − Jaj, már kezdtem megszokni a másikat. − Fő a változatosság! Így izgalmasabb. − A munkában szeretem a változatosságot, de az élet más területein nem lelkesedem érte – közölte furcsa, komoly hangon a férfi. Zoe nem jegyezte meg, hogy a három válásból ítélve az ember nem így gondolná. Nem lett volna korrekt tőle. Bonnie elárulta, hogy Ethan egyik házasságot sem akarta felbontani. Ha Ethan megígér valamit, magyarázta Bonnie, meg is tartja. Az a gond, hogy három asszony közül egyik sem tartotta be a Ethannek tett ígéretét. - Igaz, meglehet, hogy nem cseréltek ki teljesen – ismerte el Zoe. - Csak friss lettem és üde. - Örömmel hallom - mosolygott a férfi; felállt, magához húzta az asszonyt, és megcsókolta. -Örülök, hogy szolgálatodra lehettem. – Természetesen nagyon hálás vagyok– mondta amikor ismét szóhoz jutott. – Az jó, csak legyél! - Ethan megvillantotta legpajzánabb mosolyát, amely mindig fel szokta villanyozni Zoét. - Szeretném, ha tudnád: bármikor élvezheted a speciális masszázstechnikámat, amikor csak kivánod, csak szólj. – Ó, milyen nagylelkű vagy. Szóhoz sem jutok. – Igen? Mint tudjuk, a nagylelkűség elnyeri jutalmát. Utban a kijárat felé elmosolyodott. - En is aludtam egy jót az éjszaka. Zoe követte. - Örülök - mondta boldogan. – Ugye, mára terveztük a „nagy megbeszélést ”? – Nos, tudod, hogy el kell döntenünk néhány dolgot a házzal kapcsolatban! – Az biztos. – Te magad mondtad, hogy nem szeretnél ennyi rózsaszínt látni magad körül.

– Szerintem teljesen elfelejthetjük a rózsaszínt. De továbbra sem hiszem, hogy a sárga jobb lenne. Az isten szerelmére, nem is a rikító sárgára gondoltam, hanem egy bágyadt, meleg, okkerszerű árnyalatra. A régi mediterrán palazzókban láthat az ember ilyent. − Még soha életemben nem láttam régi, mediterrán palazzót. Egyébként is, mi az az okker? − Felejtsd el! Majd mutatok néhány festékmintát, ha ma kimegyünk a házba. −Oké! Egy feltétellel: először eszünk. Korgó gyomorral képtelen vagyok színekről társalogni. - Megállt az előszobában álló asztalka mellett, és figyelmesen megnézte a kulcs mellett heverő tárgyakat. - Ezek meg mit keresnek itt? Zoe megköszörülte a torkát. - Hát... ö... vészjelzőfények. – Azt én is tudom. – Ethan felkapta az új kulcskarikát és a lámpákat. Csak eltűnődtem, vajon mi keresnek itt? – Gondoltam, nem árt, ha ott vannak a kocsidban – Zoe érezte, hogy elvörösödik. – Bármi történhet még jól jöhetnek, ha baj van. Bár Zoe látni vélte, hogy megrándult Ethan szája szöglete, mégis rábólintott. – Jó ötlet – helyeselt. – Az ember sose tudja, mikor lehet szüksége vészjelzőfényre. Zoe meglepetésére Ethan fütyörészve lépett ki ajtón. BEZZEG ő nem fütyörészett, amikor hamarosan munkába indult. Odakint a parkolóban fürgén lépkedett az újonnan kijelölt parkolóhelye felé; közben a pókfonat ellen forralt, lassan körvonalazódó terven járt az esze. Olyannyira erre összpontosított, hogy észre sem vette az 1. B. lakásban lakó Hoopert, míg bele nem ütközött. A járdára borult a nagy halom kartondoboz, melyet a férfi a karjában cipelt. – Oppá, elnézést, Zoe – motyogta Hooper. – Nem láttalak. Alacsony, köpcös férfi volt. Már fiatalon kopaszodni kezdett. Mindig a méreténél nagyobb poliészternadrágot viselt, és imádta a gyűrött, rövid ujjú sportingeket; most is úgy festett az inge, mintha most került volna elő a szennyeskosárból. A modern műszaki szerkentyűk megszállottja volt. Több mint négy kiló ketyere lógott körben, az övén. Zoe felismerte a telefont és az apró számítógépet, de sejtelme sem volt, mi minden fityeg még ott, a férfi dereka körül. – Sebaj. – Zoe a hatalmas dobozokra pillantott, és felfigyelt egy ismerős márkanévre. – Új számítógép? – Aha! – Hooper lehajolt az egyik óriási kartondobozért. –Tegnap érkezett. Jól fel van turbózva a kicsikém. Kicsomagoltam, és este tízkor már a neten szörföztem. Gondoltam, ma reggel majd kidobom a csomagolást. – Felegyenesedett. – Hé, ugye, hamarosan elköltözöl? Nem kell egy masszív doboz? – Kösz, nem. Hooper vállat vont, és szemügyre vette a lakótömb fala mellett álló, méretes fémkonténert; csaknem karimáig megtöltötte a sok szemét, a rengeteg újság és tömött műanyag zsák. Újonnan készült feliratot szögeztek a kuka felett a falra; rajta szépen megrajzolt betűk hirdették: HAJTSÁK ÖSSZE A DOBOZOKAT! Hooper résnyire húzta a szemét. Lám, lám! Úgy tűnik, Duncan őrmester újabb regulát eszelt ki. Szedjük szét a dobozokat, ha? Tudod, mit? Elegem van az asszonyságból. Felőlem, összehajthatja, ha akarja. Egyesével felhajította az üres dobozokat a szemétkupac tetejére, ki se látszott mögülük az új tábla. Miután látványosan szembeszegült a paranccsal, diadalittasan, ökölbe szorított kézzel felemelte a karját. - Ezt kapd ki, őrmesterkém – kuncogott. Zoe sem maradt közömbös. Mindamellett észrevette, hogy a konténer tetején billegő dobozok elfoglaltak minden üres helyet, pedig csak holnap viszik el a szemetet. Eszébe jutott, hogy van neki más baja is; beült az autóba, ráadta a gyújtást és kikanyarodott a parkolóból

Hamarosán beért az irodájába; rögtön odament a könyvespolchoz. Singleton segítségével felkutatott és megvásárolt néhány, a lakberendezés filozófiájával foglalkozó könyvet. Az antikváriusnak hála gyorsan szaporodott a gyűjtemény. Nem modern korunk terméke az elképzelés, mi szerint a lakótér tervezésénél harmóniára kell törekedni, és fokozni kell a pozitív energiaáramlást — már több ezer éve megszületett a gondolat. Történelmünk során sokan tanulmányozták hosszasan és kitartóan a lakberendezés pszichés hatásait. Némelyik elmélet ősi, vallásos elvekre épült; mások matematika és a csillagászat segítségével próbáltak megoldást hozni. Zoe gyorsan szaporodó könyvgyűjteményének számtalan kötetét szentelték a rég letűnt civilizációk bölcsességéből kiinduló teóriák tanulmányozásának. Jelenleg is folynak kutatások e téren, de modern korunk megköveteli a tudományos mázt. Zoe birtokában több olyan pszichológiai kísérletről szóló beszámoló is volt, amely azt elemezte, hogy a börtönök, iskolatermek és kórházak falára festett színek miként befolyásolják az odabent tartózkodók hangulatát. Halomban álltak a könyvek, melyek azt taglalták, miként használhatunk növényeket és akváriumokat — akár otthon, akár a rendelőkben — terápiás jelleggel. Valahol mélyen, ösztönösen az emberek már régóta sejtik, hogy pozitív, illetve negatív irányban befolyásolhatja őket a környezetük, a berendezés. Zoe odacipelt egy kupac könyvet az íróasztalhoz és leült. Szabad volt ma délelőtt. Kis szerencsével a lelki pókhálók tanulmányozásának szentelheti az elkövetkező néhány órát. ORÁK MÚLVA felpillantott egy régi, középkori vallásos szövegből, mely részletesen ecsetelte, miként lehet megtisztítani a helyiséget a szellemektől és a gonosz lelkektől; meglepődött, hiszen már dél volt, Ethan fél egyre várja: elmennek ebédelni, és megnézik a színmintákat. Lejegyzett még egy utolsó szót az asztalon heverő írótömbre, és fáradtan feltápászkodott. Elgémberedett, hiszen már órák óta bújta a könyveket. Sőt rosszkedvű volt, mivel hiába törte magát. Friss levegőre vágyott. Felkapta az élénkzöld táskát, bezárta az ajtót, és elindult Ethan irodája felé. Csupán néhány háztömbnyire volt innen a Truax nyomozóiroda, a Cobalt Street környéke mégis nagyon különbözött attól a divatos, felkapott kerülettől, ahol Zoe üzletet nyitott. A nyomozóiroda Susogó Forrás régebben épült részén feküdt. Zoe szerette ezt a környéket. Igaz, az alacsony, stukkódíszítésű, vörös cserepes, koloniál stílusú épületek és a boltíves kapuk avíttas, enyhén megkopott hangulatot árasztottak, de volt egyéniségük - éppúgy, mint Ethannek. A Cobalt Street 49-hez érve Zoe átsétált a téglaburkolatú belsőudvaron, és belépett a hűvös, árnyas előcsarnokba. Ott állt a nyomozóirodába vezető lépcsősor előtt. Odapillantott, majd megfordult és benyitott az épületben található másik üzlet, a Páratlan könyvek ajtaján. Singleton a bolt hátsó részében ült, kopaszra borotvált koponyáját megvilágította a számítógép-képernyő földöntúli fénye. — Egy perc és ott vagyok — kiáltotta. — Ráérek. — Zoe? — Singleton előbújt az irodának titulált barlangból. — Mizújs? — Ethanhez megyek, együtt ebédelünk. Délután beszéljük meg, milyen színű lesz a ház. — Na, ne vágj már ilyen gyászos képet. Lefogadom, hogy volt már a férjednél nehezebb ügyfeled is - kuncogott Singleton. — Meglehet, de most egyet se tudnék mondani. — Hát, ott volt az a pasi, aki néhány hónappal előtte kinyírta a feleségét. – Ó, az egészen más volt – bizonygatta Zoe. Lehet, hogy Davis Mason gyilkolt, mégsem volt nehéz ügyfél. Lakberendezőként remekül együtt tudtam volna vele dolgozni.

Singleton összefonta a karjait, és rátámaszkodot pultra. – Akkor meg mi a baj Truaxszal? Az állítható támlájú székek? – Tudod, ez a mánia zavar a legkevésbé. Az a gond, hogy érzéseim szerint csapnivaló a színérzéke. – Ez nem volt szép tőled! Egy biztos: nem szereti rózsaszínt. – Még ez sem biztos. Az a gyanúm, ha nem beszélitek tele Harryvel a fejét, hogy a sok rózsaszín rombolóan hat a férfiak agyára, boldogan éldegélt volna tovább a házában, és sohasem egyezett volna bele a festésbe. – De beleegyezett – hangsúlyozta Singleton. - Ezért fizetsz nekünk egy rundot. – Rendben, festetünk, elfogadta – ismerte el Zoe, de centinként meg kell küzdenem vele, ha a színről van szó, és ez így megy, szobáról szobára. A konyhánál sikerült megegyeznünk, de most a nagyszobán vitatkozunk. Ha rajta múlna, azt hiszem, kívülbelül fehér lenne a ház. – Szerinte meg, ha rajtad múlik, más színű lesz, minden szoba. – Túlzásokba esik. Csak némi drámai felhangot szeretnék bevinni a dologba. Nem mintha lenne más választásom. Ethan köti az ebet a karóhoz, nem akar költekezni, és a színekkel lehet legolcsóbban elérni a kellő hatást. Singleton elgondolkozott. – Hát, ehhez valóban, nem értenek a férfiak. – Nem tudom, milyenek a férfiak általában, de azt már felfedeztem, hogy az Ethan-féle típus erősen tiltakozik, ha valaki változtatni akar a meghitt kuckóján. Talán így érzi magát biztonságban. – Vagy egyszerűen fél – vonogatta a vállát Singleton. – Ne felejtsd el, milyen rossz tapasztalatokat szerzett Los Angelesben, amikor egy lakberendező berendezte az irodáját! – Szegény nem tehetett róla, hogy Ethan csődbe jutott. – Tudom, de szerintem furcsamód Ethan szemében összefügg az elszenvedett pénzügyi katasztrófa és a rengeteg, drága bútor, amelyet a lakberendező biztására vásárolt. Úgy tudom, hogy az eredeti ár töredékét kapta csak meg az árverésen. – Lefogadom, hogy nem a lakberendezőnő hibájából – vágta rá Zoe dühös mozdulat kíséretében. –A nő kétségtelenül azzal etette, hogy remek befektetést jelentenek a modern íróasztalok meg a váróterembe vásárolt díványok és asztalok. Zoe haragosan ránézett: – Gondolom, úgy értette, hogy az impozáns bútorzat a sikeres vállalkozás jele, ezért remek befektetést jelent. – Feltételezem, Ethan azt hitte, hogy idővel felmegy az áruk. – A bútor általában nem értékálló befektetés. – Hát, ezt nem magyarázhatta el elég világosan a hölgy Ethannek. – Mit bánom én. De mindig összezördülünk, ha szóba kerül a ház – sóhajtott fel Zoe. –Mondtam már: egyszerűen fél. Férfi. –Aha. – Zoe szünetet tartott. – Erről jut eszembe... – Igen? Zoe úgy tett, mintha a pultüveg alá kirakott, tizenkilencedik századi naplót nézegetné. –Tudom, semmi közöm hozzá, de áruld már el: nem akarsz randit kérni Bonnie-tól? Singleton meg se moccant. – Gondolkozom rajta. – Ó ! –Zoe várt egy kicsit, de Singleton nem folytatta. –Örülök. Féltem, hogy azért habozol, mert azt hiszed, nem fogadná szívesen az ötletet. Pedig lefogadom, hogy igen. Mármint nem mondana nemet. – Na, az biztos, hogy megvárom, míg túljutunk évfordulón, azon a napon, amikor megölték a férjét. Zoe megdöbbent: micsoda beleérző képesség! –Igazad van. Ez eszembe sem jutott. Rosszkor noszogatlak. Mégis örömmel hallom, hogy végre elszánt magad. – Szerinted valóban szívesen együtt járna velem? Nem igazán illek én hozzá. – Ugyan, ki tudná megmondani, ki kihez illik? – sóhajtott fel Zoe őszintén. – Nézz meg például bennünket, Ethannel. Ugyan, ki gondolta volna, hogy összekerülünk? – Igaz. Tűz és víz vagytok. Te a művészkedő, feng shui ötleteiddel, a kemény legény

Ethan meg a maga begyöpösödött világnézetével. Na, az biztos, hogy egy magára valamit is adó házasságközvetítő nem válogatott volna össze benneteket. Zoe nem derült jobb kedvre ettől a megjegyzéstől Miért is érvelt azzal, hogy az ellentétek vonzzák egymást? Hirtelen megbánta. Síngleton viszont vidámabbnak tűnt. Derűsen rá mosolygott Zoéra: – Kösz, Zoe. Ez biztató volt. – Örülök mondta a nő, és így is gondolta. ETHAN meghallotta Zoe lépteit a nyikorgó lépcsőn. Éppen ideje! Látta néhány perce, amikor errefelé tartott; figyelte ahogy belép az épületbe, de Zoe késett, mivel Singletonnal beszélgetett. Ethan eltűnődött, vajon miről beszélgettek ők ketten odalent? Az íróasztalnál ült és a tükröt figyelte: úgy helyezték el, hogy látni lehetett, ki lép be a külső helyiségbe, ha nyitva hagyták az iroda ajtaját. Zoe tiltakozott a tükör ellen; valahogy megzavarja a harmonikus energiaáramlást az irodában – mondta ő. Az ügyfeleknek odakészített székek sem nyerték el a tetszését: akkora, hogy elveszik bennük az ember, hangoztatta. Ethan azonban meg volt elégedve az energiaáramlássa1, és szerette, ha a kliensei belesüppednek a karosszékbe; így lépéselőnyben volt, ami gyakorta jól jött. Zoe felbukkant a tükörben. Vörösesbarna, sötét haját szoros kontyba fogta a tarkóján. Még köntösben volt, amikor reggel Ethan elment otthonról. Most halvány, türkizszínű pulóvert viselt, melynek ujja közvetlenül a könyöke fölött ért véget; a szoknya is hasonló színű volt, csak sötétebb; a habkönnyű anyag kecsesen fodrozódott az asszony lábikrája körül. Ethan boldogan figyelte: Zoe fantasztikusan nézett ki. Mint mindig, most is nagyon csinos volt, de ruha nélkül még jobban festett. Eszébe jutott a tegnap este, és minden porcikája ismét szeretkezni kívánt. Megtanult sóvárogni a Zoe karjaiban töltött percek után, mert közös szenvedélyük gyógyír volt, amely áldott, ám múlandó amnéziával ajándékozta meg. Mikor ott hevertek, együtt, a nyirkos lepedők fogságában, Ethan megfeledkezett a bizonytalan jövőről és elfelejtette a múltat is. — Ethan? – Gyere be! – A férfi felállt, és megkerülte az íróasztalt. Zoe megjelent az ajtóban. – Elmegyünk ebédelni? Bár mosolygott, borús volt a tekintete. Ethan szomorúan látta, hogy ma egész nap kísértette a rémálom, amely felriasztotta az éjszaka. Forrt a düh az ereiben, de uralkodott magán, hiszen semmit sem tehetett. Bármit megadna, ha visszatérhetne a múltba és megmenthetné Zoét az intézetben eltöltött hónapoktól. De ami történt, megtörtént. Nála jobban kevesen tudták ezt. –Igen, készen állok, mehetünk – mondta. Odalépett Zoéhoz, a karjába kapta és alaposan megcsókolta: megpróbálta kiűzni a szellemeket a szeméből. Mikor érezte, hogy az asszony kezd ellágyulni és átöleli a nyakát, felemelte a fejét. – Felőlem mindegy hová megyünk. – Mit szólnál Montoya étterméhez? – kérdezte Zoe. Ethan végighúzta a hüvelykujját az asszony állán, s élvezte Zoe simogató, bársonyos bőrét. – Te jársz az eszemben. Az íróasztalomon... Zoe gyorsan hátralépett. – Felejtsd el, Truax! El kell döntenünk, milyen színű lesz a nagy hálószoba. Nem halogathatjuk tovább. – Hogy járhat a festésen az eszed, amikor én én a forró, izzasztó szexről beszélek... egy íróasztalon. – Profi lakberendező vagyok. Nem hagyom, hogy eltereld a figyelmemet. MIUTÁN megebédeltek, ismét beültek a terepjáróba, és kimentek a kanyonhoz. Ethan hamarosan bekanyarodott a régi ház autófeljárójára. Zoe kicsit feszengve ült mellette; majd rámosolygott a férjére. Ethan már észrevette, hogy ez neje leglehengerlőbb szakmai mosolya. – Minek vitatkozzunk? Miért nem bízol meg a belsőépítészedben? – Szívem, rád merném bízni az életemet is. – De nem egy festékesdobozt.

– A festék nagyon veszélyes anyag. Tárva-nyitva állt a hatalmas ház flamingórózsaszin bejárata. Egy fehér kisfurgon parkolt az ajtó közelében. A jármű oldalán tábla hirdette: HULL FESTÉS– MÁZOLÁS, TUL.: ERNEST HULL. Zoe arca azonnal felragyogott. – Egy festő – lelkendezett. –Végre! Treacher biztos meggondolta magát, mégis ideküldött valakit, hogy, kezdje el a héten a munkát a konyhában. Gyerünk nézzük meg, mi a helyzet. Vajon tudja-e, mit kell csinálni az északi falon lévő szegélydísszel? Kilökte az ajtót, és kiugrott a terepjáróból; még járt a motor.Ethan figyelte, ahogy felrepül a lépcsőn, és eltűnik a bejárati ajtó mögött. „A rettenthetetlen belsőépítész akcióba lendül” – gondolta. Zoe megdöbbentően fürge lett, ha megjelent piktor a közelben. Ethan kimászott a terepjáróból, és szép kényelmesen elindult az ajtó felé. Ha itt a festő, dönteni kell, és azt Ethan, furcsamód, nem szívesen tette meg. Valahogy a házasság egyfajta, őrült metaforájává vált a ház felújítása. Amíg halogatta a döntést, azzal nyugtathatta magát, hogy semmi sem fog változni, minden a régi marad. Nem kellett szembenéznie a jövővel. Mikor odaért a furgon mellé, belesett a sofőr felőli ablakon. A bokszban egy doboz állt, benne valamiféle anyag, amely garantáltan elősegíti az izomzat fejlődését, növeli a fizikai teljesítőképességet, és plusz energiát biztosít. A padlón heverő egységcsomagban öt, bontatlan dobozt látott. Az anyósülésen hatalmas papírszatyor feküdt, melyet egy táplálékkiegészítőket árusító bolt lógója díszített. „Tiszteletre méltó. Egy piktor, aki vigyáz az egészségére és figyel a táplálkozására” – gondolta Ethan. Eltűnődött, vajon nagy bűnt követett-e el, hiszen nemrég Montoyánál megevett egy extra adag enchiladát. Alaposan megnézte a mágneses emblémát a furgon oldalán: ha a szükség úgy kívánja, egyszerűen leszedi az ember, és átrakja egy másik járműre. Felment a lépcsőn, és elsétált a bejáratot szegélyező, rózsaszín kőoszlopok mellett. Már nem volt olyan nyomasztóan rózsaszín a ház belseje, mint korábban, mert takarófólia fedte a rózsaszín márványpadlót és a hasonló árnyalatú, hatalmas orchideákkal díszített szőnyeget; éppúgy, mint az aranyozott, rózsaszín bútorokat is. Sajnos továbbra is látszott a rózsaszín falfelület nagy része és a mennyezet. Eszrevette, hogy Zoe a ruhásszekrény közelében a sarokba szorította a szerencsétlen piktort. Már nem röpködött az örömtől – dühös volt. A makulátlan, fehér kezeslábast viselő fiatalember kétségbeesettnek tűnt. A vadonatúj, sildes sapka pereme alól kilátszott katonásra nyírt, szőke haja. A proteinturmix szemmel láthatóan megtette a magáét, figyelte meg Ethan. A piktor termetes férfi volt, magasabb, mint száznyolcvan centi. Vastag nyaka és széles válla mutatta, hogy komolyan foglalkozik testépítéssel. Jóval Zoe fölé magasodott, bár ezt - úgy tűnik az asszony nem vette észre: csak úgy záporoztak szidalmai a fiatalember fejére. – Mi az, hogy csak azért ugrott be, hogy bedobjon néhány szerszámot? – faggatózott; elállta a bejárat felé vezető utat, így a festő nem tudott elmenekülni. – Hát nem azért küldte ide magát Treacher, hogy elkezdje a konyhában a munkát? – Sajnálom, asszonyom! A fiatalember Zoe feje fölött Ethanre lesett, némi férfias együttérzés és egy kis segítség után kutatott néma tekintete. Ethan összefűzte a karjait, fél válla nekidőlt a rózsaszín falnak, és enyhén rázta a fejét. Sajnálta a szerencsétlent, de inkább kimaradt a nagyjelenetből. A piktor vonásai megkeményedtek, amikor rádöbbent, hogy nem kap segítséget Ethantől. Haragosan nézett Zoéra, aki állt előtte, mint a cövek. – Nézze, naccsága, a főnök azt mondta, hogy ebéd után, visszafelé menet kerüljek ide, és dobjam be a szórópisztolyt meg a létrát. Ennyit tudok. – A nagyszoba felé, a földön heverő két szerszám irányába bökött. – Ma nem maradhatok itt melózni. Délután máshol kell dolgoznom. – Hol? – kérdezte Zoe, szikrákat szórt a szeme; gyanút fogott. – A Sivatagi Panorámában, vagy odakint, Arroyo Grandén?

– Hűha, a háznál, a Sivatagi Panorámában. – Aha! Tudtam! Treacher hazudott. Azt mondta, csak azért nem tudja elkezdeni itt a munkát a héten, mert be kell fejeznie a másik projektemet, odakint Arroyo Grandén. Helyette titokban kivitte az embeit a Sivatagi Panorámába. Ugye, arra Lindsey Voyletól kapták a megbízást? – Fene se tudja, naccsága. – A piktor sikeresen mögéje került. Zoe határozottan, csípőre tett kézzel ismét útját állta. – Nem fogjuk annyiban hagyni a dolgot. Szerződést kötöttünk. – Nem tudom, mikor melyik helyen melózunk, asszonyom. Csak annyit tudok, hogy így elkések. Hull seggbe rúg, ha nem érek ki időben a másik házhoz. –Nos, mondja meg neki: szóljonTreachernek, hogy nem vicceltem, amikor telefonon beszéltünk. Ha szórakozik velem, Phoenixből hozok be festőket, és nem fordulok a jövőben az ő cégéhez. – Értem, naccsága. – A festő végre kicselezte. Sietős léptekkel az ajtó felé indult. Megmondom neki. - Csak nem ajánlott Lindsey Voyle pluszpénzt, ha előbb befejezik a munkát? – kiáltott utána Zoe. – Lefogadom, hogy ez a baj. Ez inkorrekt. Ügyvédhez fordulok, ha kell. A festő rá se hederített. Egy pillanatra megállt Ethan előtt. – Maga itt a tulaj? Igen – bólintott Ethan. – Ertem, miért szeretné átfestetni. Hű, de rózsaszín. – Észrevette? – Aha. A főnök visszaküld tán még a héten. – Jó ötlet lenne. Látja, a lakberendezőm kicsit ideges. A festő megfogta a sapkát, és határozottabban rányomta szőke hajára. – Igen, uram, észrevettem. – Nem szabad kikezdeni egy profival – figyelmeztette Ethan. A fiatalember kilépett az ajtón, átsétált a bejárathoz vezető úton, beszállt a fehér furgonba, és nagy sietve elhajtott. Ethan Zoéra pillantott: megpróbálta felmérni, milyen hangulatban lehet. Az asszony fortyogott dühében. Ethanben felmerült a gondolat, hogy a ház felújítása lassan Zoe rögeszméje lesz. „Vajon, mi lesz ebből?” – merengett magában. – Tehát - kezdte semleges hangot megütve. – Kétszínű, csaló, konspiráló idióta. Hát ennyit a semleges hangvételről. – Kire gondolsz? Treacherre, Hullra, a piktorra, aki az imén távozott, vagy rám? − Treacherre. – Helyes. – Ethan leeresztette a karját és kiegyenesedett, nem támasztotta tovább a falat. – Miután ezt tisztáztuk, most beszélgessünk a festékmintákról. – 16. ALIG MÚLT EGY ÓRA, amikor Bonnie besétált az ajtón; Singleton felpillantott. Mintha hirtelen minden felragyogott volna a könyvesboltban. Singletont általában nem zavarta az üzletben uralkodó félhomály. Illett hozzá és a régi, ritka kötetekből álló gyűjteményhez is ez a hangulat. Mostanában azonban sötétebbnek látta a boltot, mert halványabbak lettek az árnyak, ha Bonnie benézett hozzá: mintha behozott volna magával egy kicsit az erős, sivatagi napfényből. – Megkaptam az üzeneted – mondta az asszony, miközben a pultra rakta a táskáját egy műanyag dobozzal együtt. – Hihetetlen, hogy valóban felhajtottad a Susogó Forrás-i krónika magánkiadását. – A neten találtam rá. – A férfi előhúzta a pult mögül a bőrkötésű könyvecskét, és

felütötte a címlapot: „Az arizonai vidéken található Susogó Forrás város alapításának története, írta: J. L. Creek.” – Hát ez csodálatos, Singleton! – Bonnie izgatottan a könyv fölé hajolt, és óvatosan belelapozott. – Azt hallottam, hogy a Könyvtár Barátai már évek óta keresik a krónika egyik eredeti példányát. Mindenki odalesz az örömtől. Pompás darabja lesz a ritka könyvekből és kéziratokból álló gyűjteménynek. - Örülök neki. – Mennyibe került? Singleton egy vállrándítással válaszolt: Felejtsd el. Bonnie felpillantott, s megfeszült a szemöldöke. – Természetesen nem várom el tőled, hogy a könyvtárnak add. Eszembe se jutna. Tudom, hogy nem filléres apróság. A Könyvtár Barátai megtérítik a költségedet. A férfi összefonta a karját a pulton. Vedd úgy, hogy felajánlom a könyvtár javára. — Nagyon gáláns vagy, Singleton! — mosolygott Bonnie. – Ó , néha én is adakozhatok a köz javára. — Nos, remélem, hogy a könyvtár hálájának jeleként elfogadod ezt a saját készítésű, citromhabos pitét mondta, s a férfi felé tolta a műanyag dobozt. − Citromhab? Ó , az egyik kedvencem! — Singleton lepattintotta a doboz fedelét: megcsapta az orrát frissen facsart citrom illata. — Uram, atyám! Ez egyik leggyönyörűbb látvány kerek e világon. Vedd úgy, hogy törlesztettél minden adósságot. Az asszony leplezetlen örömmel fogadta a választ. —Tartsd hűtőben, míg meg nem eszed. − Mondok én valamit: ez a finomság nem éri meg azt, hogy hűtőbe kerüljön. Ismét benyúlt a pult alá, megkereste a műanyag villakészletét — régen rengeteg készételt evett, a sok villa akkor gyűlt össze —, s bekapott egy nagy falat pitét. Lassan ízlelgette, hogy minél tovább élvezhesse. — Az istenek eledele — jelentette be, miután lenyelte. — Köszönöm! Tudod, Jeff és Theo sohasem tesz hasonló megjegyzéseket. Altalában lekapargatják a habot és megdobálják egymást, csak utána esnek neki a piskótának. — Türelem. Néhány év, és rájönnek, mi a jó. — Ugy érted, van remény rá, hogy idővel megtanulnak úgy enni, mint a civilizált emberi lények? — Ezt nem tudom, de valami azt súgja, végül rájönnek, hogy a konyhaművészet ügyesen párosította a habot a citrom ízével. — Azt hiszem, addigra megőszülök, de azért örülök, hogy ízlik a süti. - Az órájára pillantott. — Ethan odafönt van? Épp az imént ment el. — Singleton bekapott egy újabb falat pitét. — A lakberendezőnőjével együtt kiment Éji Szellőbe. – Hűha! — fintorgott Bonnie. - Tán jobb is, hogy elkéstem. Mindig olyan ingerlékeny, ha a felújításról tárgyal Zoéval. – Zoe is pattogós lesz egy kicsit, ha közeledik a tervezett megbeszélés ideje. Azt mondja, hogy Ethan önfejű, megingathatatlan és ráadásul garasos. – Tudom, hogy Ethan nem szívesen lépi túl az eretileg tervezett keretet, de Zoe már annyira tapasztalt. Szerintem, tudja, hol a határ. Singleton levágott egy újabb falatot. — Nem hiszem, hogy Ethan valóban a pénz miatt aggódik, bár állandóan ezzel jön. Ez csak kifogás. — Miért aggódik hát? — Megmondtam Zoénak: valami azt súgja, hogy Ethan összefüggést lát a nagyobb átalakítási munkálatok és a Los Angeles-i üzleti katasztrófa között. — És természetesen a csődről mindig eszébe jut Drew halála — sóhajtott fel Bonnie. Ráadásul nemrég volt, három éve, hogy megtalálta a férjem holttestét. Érted már, mekkora stressznek van kitéve? Olyan nehéz időszak a november, miért most kezdtek neki a ház felújításának? —Várhattak volna év elejéig. De azt hiszem, mindketten úgy gondolták, hogy jót tesz nekik a kihívás. Végre együtt dolgozhatnak. Helyette mást se csinálnak, csak veszekednek. Kikerekedett Bonnie szeme: hirtelen rádöbbent, mi a baj. — Nem lehet, hogy mindketten kivetítik az érzelmeiket? A ház átalakítására koncentrálnak, közben aggódnak és féltik a

házasságukat? — Nem vagyok én pszichiáter, de ez is előfordulhat. Singleton rosszkedvűen tanulmányozta a doboz alján maradt süteménydarabkákat. Túl kicsik voltak ahhoz, hogy villára szúrja őket. Mit szólna Bonnie, ha megnyalná az ujját, és azzal szedegetné ki az utolsó néhány morzsát? Faragatlannak tartaná-e vajon? – Drew halála óta mindannyiunk számára kemény időszak a november – mondta elgondolkozva Bonnie – Mégis azt hittem, hogy az idén jobb lesz a helyzet. Tudom, hogy Theónak és nekem könnyebb volt. Ethan hangulata szokás szerint ingadozik, és úgy tűnik, Jeff még jobban szenved, mint tavaly. Singleton sajnálkozva visszapattintotta a műany doboz fedelét. – Mintha Jeff valóban tépelődne. Bonnie bólintott: – Hónap elején megkért, hogy mutassam meg neki az apjáról készült képeket. Bevitte az albumot a háló szobájába. A minap bementem hozzá: épp az ágy ült, és Drew fényképét bámulta. Megkérdeztem tőle szeretne–e beszélgetni az apjáról. – Mit válaszolt? – Nemet mondott, és becsukta az albumot.– Bonnie megrázta a fejét. – Nem is tudom. Nem gondoltam, hogy ennyire megviseli majd a költözködés. –Allítólag a költözés nagy stressz mindenkinek. – Tudom. – Az asszony elhallgatott. – Mégis úgy érzem, hogy jó döntés volt. Mindenkinek jót tett hogy újra kezdtük az életünket itt. Nem maradhattunk Los Angelesben, azt Ethan sem bírta volna ki – Ha belegondolsz, mind új életet kezdeni jöttünk ide. Te, a srácok, Ethan, Zoe és Arcadia. Még Harry meg én is. – Te is? – kérdezte Bonnie csodálkozva. – Igen. En is. – Te mit hagytál ott? – A feleségem elhatározta, hogy nem akar gyereket. Elhagyott, és hozzáment egy másik ürgéhez, aki nálam jobban megértette, mi kell neki. Akkoriban egy kutatócsoportban dolgoztam. A főnökeim úgy gondolták, jobban járnak, ha eladnak a legtöbbet ígérő kliensnek, bár az olyan kutatási területen kívánt foglalkoztatni, ami engem hidegen hagyott. – Singleton vállvonogatva folytatta: – Gondoltam, a válás meg a rossz meló között szépen lelépek. - Es itt kötöttél ki, Susogó Forrásban. Ugye, a nyugat részben mindig is erről szólt? Itt újra lehet kezdeni mindent. – Aha. Es mi mind ezt tesszük. Meglátod, sikerülni fog. – Atnyújtotta a krónikát. – Ne aggódj Jeff miatt. Előbb-utóbb ő is kész lesz újra kezdeni. Bonnie keze végigsúrolta a férfi ujjait, mikor átvette a könyvet. - Köszönöm. Singleton bólintott, és figyelte, ahogy kisétál az üzletből. Mikor becsukódott az asszony mögött az ajtó, odabent ismét árnyékba borult minden. 17. A RECSEGŐ-ROPOGÓ LÉPCSŐ, amely mindig figyelmeztetett az érkezők közeledtére, másnap délelőtt nem sokkal tíz előtt nyikorogva jelezte: látogató jön. Ethan figyelmesen fülelt. Kitalált egy játékot: elemezte az újonnan érkező lépteit, még mielőtt belépett volna a külső helyiségbe; most is így tett. Ugy gondolta, jó sport ez egy magánnyomozónak. Ethan szerint a nagymenő, modern kollégái túlzásokba estek, hiszen szinte csak a szuper szerkezetekre és az Internetre támaszkodnak. Az a veszély fenyegeti a régimódi fogásokat és módszereket, hogy örökre feledés homályába vesznek. Valakinek ápolnia kell a hagyományokat. Ezek nem határozott, gyors és könnyed lépések így hát nem Zoe közeledik. Ethan nem hallotta az edzőcipők puha, gyors huppanását sem, mely Jeff és Theo érkezését szokta jelezni; sem Bonnie egyenletes fürge lépteit. Férfi, döntötte el. Komoly. Határozott. Az a fajta, aki tudja, hová megy, és nem szereti másra bízni a dolgokat. Vagy a csomagkézbesítő-szolgálat embere, vagy egy leendő

ügyfél. Nem várt csomagot. Félrerakta a sárga mappát, amelybe a Kirwan-üggyel kapcsolatos jegyzeteket gyűjtötte, és levette a lábát az íróasztal sarkáról. Nem gondolhatja azt a leendő ügyfél, hogy hétköznap délelőtt tíz órakor nincs jobb dolga, csak üldögél és firkálgat. Egy perc múlva, amikor belépett egy sudár termetű férfi a külső irodahelyiségbe, akcióba lépett a második számú figyelmeztetőeszköz: a tükör. A látogatónak sűrű, igen rövidre nyírt, ősz haja volt. Nadrágja sporto, inge drágának tűnt. Nem viselt barna öltözéket, nem valószínű hát, hogy csomagot hozott. Szuper nyomozó, ugyebár? Ethan felállt és odament az ajtóhoz. A férfi háttal állt neki. A titkárnő helyét nézegette: az ablak közelében álló, hatalmas íróasztalt. „Észrevette, hogy nem ül ott senki ” — gondolta Ethan. — Mondhatnám, hogy a titkárnő épp az imént ugrott el kávéért — szólalt meg —, de hazudnék, mert még nem vettem fel senkit. Segíthetek? A férfi megfordult; sötét, hűvös tekintete végigmérte a házigazdát. — Feltételezem, ön Truax, ugye? — Ethan Truax. — Ethan kezet nyújtott. — Doug Valdez. — Doug határozottan megrázta Ethan kezét; ugyanígy jött fel a lépcsőn is. — Csak nem D. J. Valdez, a Valdez Elektronika elnöke és igazgatója? — De igen. Ethan magában némán füttyentett egyet. Doug Valdez a helyi üzleti világ egyik prominens alakja volt, és az idén ő az évente megrendezett Közösségi Adományalap soros elnöke is. Más szóval: álmai ügyfele. Tulajdonképpen a régi szép időkben odaát, Los Angelesben számtalan, hasonló kliense volt. De most más idők jártak, és ez nem Los Angeles; már nem vezet hatalmas, cégbiztonsággal foglalkozó vállalkozást, amely vonzaná az efféle ügyfeleket. Itt általában Radnorhoz fordultak a fontos emberek. Vajon mit keres itt Valdez? - Katherine Compton ajánlotta önt — mondta Doug. Egy igazi, hús-vér ajánlás! A legnagyobb dicséret ebben a szakmában. — Jöjjön be, és foglaljon helyet. — Ethan hátralépett az ajtóból. Doug besétált a belső helyiségbe, és leereszkedett az egyik karosszékbe. Nem volt nagydarab ember. Zoe figyelmeztetésével ellentétben mégsem tűnt el a túlméretezett ülőalkalmatosságban. Doug halvány mosollyal az ajkán körülnézett. – Mintha patinás detektívregénybe csöppentem volna olyan itt minden. Persze, leszámítva a számítógépet. – A nagybátyámtól örököltem, aki több évtizeddel ezelőtt, még egy másik évszázadban nyitotta meg az irodát. Tartok tőle, hogy Victor bácsi elég szentimentálisan tekintett a szakmára. Doug csodálkozva kérdezte: — Úgy értsem, hogy ön nem osztja a véleményét? — Nem engedhetem meg magamnak. Igyekszem megélni, így hát félre kell raknom a romantikus szentimentalizmust. — Ethan megkerülte az íróasztalt, leült. — Mit tehetek önért? — Valami gond van a beszállító-felvevő részlegen. Az elmúlt három hónapban a szokásosnál nagyobb volt leltározásnál a hiány. Nincsenek kiugróan nagy tételek, de rendszeresen felmerül a probléma. A bels ellenőrök nem tudták kideríteni, mi lehet az oka. Szeretném, ha bejönne. Nézzen körül, hátha megtalálja módját, miként foltozhatjuk be a rendszeren keletkezett rést. — Bemehetek — felelte Ethan. — De még mielőtt részletekre térnénk, lenne egy kérdésem. —Tudni szeretné, miért nem fordultam Radnorhoz —Úgy tudtam, hogy Radnor tervezte a jelenleg működő biztonsági rendszerét.

— Jól tudta. Valóban ő tervezte. A szakértőkből álló csoport részletes elemzést készített a cégnél folyó tevékenységről. Amikor elkészültek, összeállítottak egy szép, vaskos kötetet: ebben összefoglalták a véleményüket, mellékelték a javasolt, borsos teendők hosszú listáját is, ezeket annak rendje és módja szerint mind végrehajtottuk. – Ertem. — Ethan várt. Néha megered az ügyfél szája, ha az ember hagyja, hogy egy kicsit kínossá váljék a csend. Doug azonban nem az a kliens volt, akire hatott ez a taktika. Nyilvánvalóan mérlegelt, és eldöntötte, mit akar még elmondani. — Egy külsőst szeretnék megbízni a munkával. – Ertem. — Ethan kihúzta a fiókot, elővett egy üres jegyzettömböt meg egy tollat. — Vagyis azt gondolja, hogy valamelyik belső ellenőr is érintett az ügyben. — Azt hiszem. Es mivel Radnor látott el bennünket tanácsokkal, amikor felvettük a belső ellenőröket és ő ellenőrizte őket, semmi kedvem visszamenni hozzá, s rábízni a probléma megoldását. — Tehát auditot kér. — Audit — bólintott Doug, tetszett neki a kifejezés. — Igen, pontosan ezt szeretném. A magányos kívülálló észrevehet valamit, ami esetleg elkerülheti egy szervezett csapat figyelmét. Különösen akkor, ha a csapatnak áttételesen nem érdeke olyasmit felfedezni, ami rossz fényt vethetne Radnorra. Negyven perc múlva Doug kiállított egy csekket, másodszor is kezet rázott Ethannel, és elhagyta az irodát. Ethan kikísérte az ajtóig, majd visszatért az íróasztalhoz. Ült ott egy ideig, és a csekket nézegette. Igen szép összeg került rá. Ez a legnagyobb ügye, amióta átvette az irodát! Felemelte a kagylót. Zoe már az első csörgés után válaszolt. — Fentebb Stíl. — Udvarias volt, mint egy igazi üzletasszony, mégis zaklatottnak tűnt. — Zoe Truax vagyok. Zoe Truax. Ó, be jól hangzik. – Épp az imént sétált be az irodámba Doug Valdez, a Valdez Elektronika tulaja. Szép kis összeget kaptam tőle, hogy nyomozzam ki, mi folyik nála, a szállítórészlegen. – Hát ez csodálatos, Ethan. – Zoe hangjából eltűnt a zaklatott szín, hirtelen pezsgett a lelkesedést – Gratulálok! Micsoda siker. – Katherine Comptonnak köszönhetem. Ő ajánlott. - Jól tette! – mondta Zoe elismerő, szívmelengető hangon. – Nagy szolgálatot tettél neki, és ráadásul szép csendben intézted. Egyetlen bántó szó sem jelent meg az újságokban, nem kellett szégyenkeznie. Milyen megalázó helyzetbe kerülhetett volna, hiszen viszonya volt azzal a szörnyű alakkal. Lefogadom, hogy mérhetetlenül hálás érte. – Az igazat megvallva féltem, hogy le akarja majd puffantani a hírnököt – vallotta be Ethan. – Nyilvánvalóan nem téged okol a saját tévedéséért. Ezért olyan sikeres üzletasszony. Hé, nem ünnepeljük meg? Menjünk el vacsorázni kettesben. Csak te én. Ethan most még jobban érezte magát, mint néhány perccel korábban, amikor Valdez kitöltötte a csekket. Csak egy igazi házaspár ünnepel meg egy efféle kisebb, személyes diadalt, mint amilyen ez a megbízás. – Jól hangzik – mondta. - Csak egy a bibi. – Micsoda? – Még meg kell oldanom az ügyet... – Megkoppintotta az íróasztalon heverő csekk szélét. – Még el sem kezdtem a nyomozást. Talán egy kicsit korai ünnepelni. – Dehogyis. Megoldod az ügyet. Ugyan, mi ez neked. Amondó vagyok, hogy nyugodtan elmehetünk vacsorázni ma este. Természetesen te fizetsz, hiszen te kaptad a vaskos csekket. Ethan halványan elmosolyodott. – Rendben. De azt jelenti, hogy én választom ki az éttermet. – Természetesen. Feltéve, hogy nem pizzériába akarsz menni. Éppen elég pizzát eszünk,

amikor a többiekkel együtt bulizunk. Azért, mert Jeff és Theo imádja a pizzát. Szerintük megtalálható benne minden alapvető, az élet fenntartásához szükséges tápanyag. Eszembe se jutna vitába szállni ilyen kiváló szakértők véleményével, de nem élhetünk mindig ennyire egészségesen. Olyan helyre menjünk, ahol igazi szalvétát adnak. – Micsoda szempont. Rendben van, hadd gondolkodjam egy kicsit. Nagy a felelősség. – Lepj meg! Ethan letette a kagylót, és ismét ránézett a csekkre. Milyen jó érzés volt felhívni az asszonyt a nap derekán, és elmesélni neki, hogy épp az imént kereste egy fontos ügyfél! Milyen jó volt hallani a hangjából kicsengő lelkesedést, amikor határozottan kijelentette: „Megoldod ügyet. Ugyan, mi ez neked.” Jó volt tudni, hogy Zoe hisz benne; legalábbis hiszi, hogy a férje jó nyomozó. Előhúzta a vékonyka telefonkönyvet, és fellapozta az éttermeknél. A szó szoros értelmében kis közösség volt ez. Rövid volt a lista, ugyanis a legtöbb étteremben papírszalvétát adtak. Eszébe jutott, hogy tulajdonképpen olyan helyet keres, ahová az ember akkor viszi el a barátnőjét, amikor imponálni akar. 18. A LAS ESTRELLAS szálloda éttermére esett a választása. Néhányan biztosan megkérdőjeleznék, itt készül-e a legjobb étel a városban, de ha a remek étkezés, előkelő légkörben kategóriáról van szó, a élén áll ez a hely. Ezt az árak is bizonyítják. „De ki bánja — gondolta Ethan —, hát nem Doug Valdez fizeti?” Tengernyi hófehér abrosz, csillogó kristály és ragyogó ezüst uralta az elegáns intézmény belsejét. Egzotikus virágokat formáltak a lenvászon szalvéták Halk, hangulatos zene szólt a háttérben. A világítás visszafogott volt, és a pincérek feketefehérbe öltöztek. Ethan az éjszaka fedte golfpályára és az azon elterülő hegyekre néző, ívelt üvegfal mellett foglaltatott helyet. Nem mintha sötétedés után sokat látott volna a hosszan elterülő zöld tájból, illetve a csipkézett hegyormokból. Ez elvi kérdés volt. Mind tudta, hogy a golfpálya és a hegylánc odakint valahol, és meg kellett fizetni a kilátást. Olyan volt ez, mint egy igazi randevú. Nem volt alkalmuk ilyen helyen vacsorázni a Vegasban kötött éjszakai esküvő előtt. Sietve házasodtak össze, sürgős volt a frigy, így gyakorlatilag kihagyták a hagyományos párkeresés egyik fázisát: az udvarlást. Zoe becsukta az étlapot, és az asztal túlsó oldalán ülő férjére nézett. — Pasta nioise-t és romainesalátát kérek. Es te? Ethan alig bírta levenni a szemét a feleségéről. Zoe elbűvölő, titokzatos és vonzó volt a gyertyafényben. A vörös ruha csupaszon hagyta a vállát és a karját. Elegáns kontyba fogta a haját, és arany fülbevaló csillogott a fülében. Ethan erőszakot vett magán, és tanulmányozni kezdte az étlapot. — Hát, azt hiszem, én kihagyom a pasta nicoise-t. Micsoda név! Nem nagymenő detektíveknek való étel. – Jobb, mint a quiche. – Igaz, de nem sokkal. – Igazad lehet. — Zoe belekortyolt a vörösborba. — Remélem, nem a vesepecsenyét nézegeted. – Miért ne? Ez Arizona, nem Kalifornia. Itt nyugodtan ehetek vesepecsenyét, anélkül hogy megbotránkoztatnám a többi vendéget az étteremben. – Én biztos elszörnyednék. Nem olvastad a túlzott húsfogyasztás veszélyeiről szóló cikket? Kivágtam és megjelöltem a lényeget. Eszébe jutott az újságcikk, melyet az itatós alá csúsztatva talált néhány napja, az íróasztalon. — Degynem. Sőt elraktam, hátha később is hasznát veszem.

Zoe szemében vidám fény táncolt. — Szólj rám, nehogy átnézzem a szemetest az irodádban! Ethan eleresztette a füle mellett a megjegyzést; becsukta az étlapot. — Nyugi! Nem rendelek pecsenyét. Csábítóan hangzik a sült kardhal. — Remek választás. Megjelent a pincér, és felvette a rendelést; nem jegyzetelt. „Jó a memóriája, ez is növeli a hely fényét” jegyezte meg magában Ethan. Zoe felemelte a poharát, és odakoccintotta Ethan poharához. — Az új ügyfeledre! — Erre iszom! Mindketten ittak egy kortyot, majd lerakták a poharat. Zoe arcán aggodalom suhant át. — Mit gondolsz, Nelson Radnor dühös lesz, ha rájön, hogy megbíztak az általa tervezett biztonsági rendszer ellenőrzésével? – Nem lesz elragadtatva, de nem amatőr, és az üzlet az üzlet. – Ugye, Los Angelesben is hasonló munkát végeztél? – kérdezte Zoe. Cégbiztonság, meg miegyéb. – Aha. – Ethan letört egy darabot a sűrű, ropogós héjú kenyérből, melyet a pincér odarakott az asztal közepére. – Az igazat megvallva nem nagyon hiányzik, és nem akarok komolyan ringbe szállni Radnorral. Ebben a városban nem élhet meg két nagy cégbiztonsággal foglalkozó vállalkozás, amely ugyanazért a koncért verseng. De néha jól jön egy-egy olyan ügyfél, mint Katherine Compton vagy Doug Valdez, aki szeretné, ha diszkréten kezelnék az ügyét. – Jót tesz a nyomozóiroda hírnevének, és jól jön a pénz is. – Hát. igen. – Ethanben felmerült a gondolat, hogy egyáltalán nem tűnik elég sikerorientáltnak. Egy ideig jól keresett Los Angelesben, de végül tönkrement a vállalkozása – akár három, előző házassága. Nem felejtette el, hogy Zoe első férje tehetős, befolyásos, üzletemberekből álló családból származott. Bár az asszony nem igazán jött ki exférje rokonaival, a Cleland Cage Rt. egyik főrészvényese volt. Szép vagyonra tehet szert, ha a cég összeszedi magát a következő néhány évben. Ezzel szemben neki tisztes jövedelmet biztosít a nyomozóiroda, de ez minden! Reménye sincs arra, hogy egyszer meggazdagszik. Mikor kihozták a salátát, Zoe villát ragadott és lelkesen nekiesett. – Tudod – mondta –, többek között azt csodálom benned, hogy tudod, mi az, ami fontos neked, és az, ami nem. Ethant kellemetlenül érintette a „csodálom” szó. Megvolt benne a tisztelet, de ugyanakkor távolságtartó is volt. Az ember messziről csodálja az elhivatott orvosokat, tanárokat és a baseballjátékosokat. – Nos, néha a kényszer szüli a fontossági sorrendet válaszolta. Zoe a fejét rázta: – Ez nem igaz. Ha akarnád, megküzdhetnél Radnorral, és te is ugyanazon a területen vadászhatnál, mint ő. De ehhez ismét bele kellene bújnod a nagymenő üzletember bőrébe, ami azt jelentené, hogy fel kellene adnod a jelenlegi munkastílusod. Ethan vállat vont: ez igaz. – Mások a céljaid mostanában, és másként is rangsorolsz – folytatta Zoe. Ethan arca megrándult. – Nem szívesen ismerem el, mert romba dönti a rólam alkotott imázst, de általában nem fogalmazom meg a céljaimat, és nem rangsorolok, ez a nagy igazság. – Tudom. Csak végzed a dolgod, és teszed, amit kell. Ethan eltűnődött, ez finoman szólva azt jelenti-e, hogy fantáziátlan. – Rendben, elfogadom, hogy az a fajta pasi vagyok, aki szépen, lépésről lépésre halad, míg a végére nem jár, de hát nem lehet mindenki menő belsőépítész. Zoe eleresztette a füle mellett a félresikerült viccet; poharát babrálta, és figyelte, hogyan játszik a gyertyafény a kristályon. – Ha elkötelezed magad, tartod a szavad, és nem érdekel, milyen árat kell

fizetned érte. Ethan nem értette, mire akar kilyukadni az asszony, de nem is volt kíváncsi rá. Randizni jöttek. Minek társalognának most arról, hogy nincsenek hosszú távú üzleti céljai? Semmi kedve ezt a kérdést feszegetni. Ideje másra terelni a szót. Biztonságos témát keresett. - Hogy haladsz a könyvtárral? – érdeklődött. Hirtelen messze kerültek egymástól. Ethan Zoe szemébe nézett, és látta, hogy eltitkol valamit. Osszeszorult a gyomra. Ha nem Zoe lenne, talán gyanakodni kezdene, hogy viszonya van valakivel Zoe más. - Jól - hangzott a kissé túl könnyedre sikerült válasz. - Remekül haladok. Valami baj van. Csak nem kísért megint a múlt? - Nem hiányzik a régi munkahelyed? - kérdezte Ethan; igyekezett óvatosan tapogatózni. - A Művészeti Múzeum? - Zoe megrázta a fejét. Nem. Viszont most sokszor jól jön az, amit ott tanultam a műtárgyakról és a régiségekről, meg arról, hogy kell kiállítani őket. Sok ügyfelem gyűjtő. A vezés során beépítem a magángyűjteményük egyes darabjait a lakótérbe, ez fontos szerepet játszik a munkámban is. Hát ennyit a óvatosságról. Zoe nem árulja el könnyen a titkait. Meglehet, Ethan sem kíváncsi rá igazán. De tudta, hogy végül kénytelen lesz felfedni az asszony szemében rejtőző titkot, még ha bele is roppan. Nem tehet mást. „Haladjunk szépen, lépésről, lépésre, míg a végére nem járunk.” Sokáig kortyolgatták a kávét. Nem sokkal tíz után Ethan a tárcájáért nyúlt, és elővette a hitelkártyáját. Kisétáltak az étteremből, elvonultak a szálloda koktélbárjába vezető, árnyékos bejárat mellett és átvágtak a tágas előcsarnokon. Odakint körülölelte őket a hűvös sivatagi éjszaka. Felragyogtak a csillagok a sötét égbolton, amint elhagyták a fényárban úszó bejáratot és nekivágtak parkolónak. Zoe fedetlen vállára borította a könnyű sálat. – Gyönyörű este volt! Miért nem járunk el gyakrabban Megtehetnénk. - Erdekes, hogy ezt mondod. - Ethan kivette a kulcsot a zsebéből. - Ugyanezen járt az eszemben. Eddig, nem is volt alkalmunk randizni... Meghallotta a mögötte közeledő nehéz, sietős lépteket, még mielőtt Dexter Morrow utána kiáltott – Truax! Te gazember! Hát ennyit a csodálatos estéről. Ethan a feléjük közeledő alak felé fordult. – Állj félre - szólt oda Zoénak, de közben a szeme egyfolytában Morrow-n volt. Akármi történik is, ne avatkozz bele. Fuss be a csarnokba, ha nagyon elfajulnak a dolgok. – Ismered ezt a férfit? - suttogta Zoe. – Íme Dexter Morrow. Morrow a koktélbárban tölthette az este nagy részét. Már több lépésről érezni lehetett, hogy ivott. Sajnos nem holtrészeg " - gondolta Ethan. Inkább ostobán spicces. − Látom, mellélőttem, amikor azt hittem, hogy elhagyod a várost - szólt oda Morrow-nak. Dexter úgy egy méterre tőlük megállt: kezét ökölbe szoríntotta, száját dühös grimasz torzította el. A feje is vörösödhetett, bár ezt a gyér fényben nem lehetett látni. −Addig maradok, amíg akarok - recsegte. - Nem fogom hagyni, hogy kikergess a városból, az hulla biztos. Mit gondolsz, apafej, ki vagy te? Ki engedte meg, hogy belekavarj az életembe? − Nem kavartam bele, csak nem hagytam, hogy kifoszd Katherine Comptont - felelte Ethan rezzenéstelen hangon. - Ezt mindketten tudjuk. Vége! Jobb, ha észben tartod: most kell szépen kiszállni a buliból, és valahol máshol keríteni magadnak egy másik balekot. Nem portyázhatsz többet Susogó Forrásban. - Én mondom meg, mikor van vége! Morrow hangja metszően éles lett. - Hallod?! Nincs még vége!

- Morrow, te berúgtál. Menj be és hívj taxit! — Nekem te ne parancsolgass, te minden lében nagykanál! − Ha beszélgetni akarsz a dologról, gyere be holnap az irodámba. - Nekem te ne dirigálj! Mindent elcsesztél. Nem volt jogod rá. − Nézd, Morrow... − Szerettem, és te mindent elszúrtál. Ellenem fordítottad. Bízott bennem, és te ellenem fordítottad. Megmondtam, hogy ezért még megfizetsz. – Morrow vadul imbolyogva előrelendült. Ethan félrelépett az ütés elől. Morrow annyira bizonytalanul állt a lábán, hogy elveszítette az egyensúlyát, amikor elvétette az ellenfelét. Nekiesett egy Mercedes lökhárítójának; megrázta a fejét, mintha ki akarna józanodni. - Ez rossz ötlet volt - jegyezte meg Ethan. A szeme sarkából észrevette, hogy megmozdult valaki. Rádöbbent, hogy Zoe készül visszarohanni a társalgóhoz segítséget akar hívni. - Ne, Zoe. Várj még! Az asszony habozott. - Ethan, ez az ember nem tudja, mit csinál. - Gazember! - Morrow ellökte magát a Mercedestől, és nehéz léptekkel másodszor is előretört: újra ütésre készen hátrahúzta a jobb karját. Ezúttal Ethan közelebb engedte, mielőtt elhajolt volna az ügyetlen ökölcsapás elől. Elkapta Morrow jobb karját, s előrehúzta, majd a lendületét felhasználva kibillentette ellenfelét az egyensúlyából. Morrow esetlenül botladozva a járdára zuhant. - Ethan? - Zoe hangja feszülten csengett. - Ne - mondta újfent Ethan. Zoe elhallgatott, bízva Ethan ítélőképességében, de a férje észrevette, hogy nem szívesen engedelmeskedik. Morrow feltápászkodott: felült, és megpróbálta maga alá húzni az egyik lábát, hogy fel tudjon állni. Nem járt sikerrel. Többször is kísérletezett, végül megállt négykézláb. – Mikor jutottál arra a következtetésre, hogy szereted? - kérdezte Ethan csendesen. - Fogd be - vágta oda Morrow. - Úgy sejtem, aznap, ott, a hotelszobában, amikor jöttél, hogy minden darabjaira hullik. Akkor döbbentél rá, hogy sokkal nagyobb árat kell fizetned, mint gondoltad? - Igenis szeretem - motyogta Morrow rekedten. - Talán igen - mondta Ethan. - Talán nem. De mondok én neked valamit, Morrow! Katherine valóban szeretett. Megfogtad az isten lábát, de eleresztetted, mert nem akartál elszalasztani egy nagy fogást. Ugye, milyen nagy a szokás hatalma? Morrow zokogni kezdett: - Nem akartam végigvinni. Abba akartam hagyni! Aztán megjelentél te, és felajánlottad, hogy megveszed a tervezetet. Gondoltam, leleplezlek, és hős leszek Katherine szemében. - Megható történet, és most, innen nézve, biztos szeretnéd, ha igaz lenne. Saját magadnak bebeszélheted, hogy valóban így történt. De elferdíted a tényeket, Morrow. Ezt mindketten jól tudjuk. - Nem! - Ki szeretnéd egyenlíteni valamilyen formában Katherine felé a tartozásodat? Hagyd el a várost, akkor Katherine-nek nem kell félnie, hogy összefut veled valahol, mondjuk itt, a koktélbárban! Azzal teszed neki a legnagyobb szívességet, ha eltűnsz az életéből. Morrow dülöngélve lábra állt, és néhány percig ide-oda imbolygott. Miután visszanyerte az egyensúlyát, szó nélkül elment. Csüggedt testtartása mindennél beszédesebb volt. Zoe szorosra húzta a válla köré tekert kendőt. - Szerinted taxit hív? Nem vezethet ilyen állapotban. - Nem, nem hiszem, hogy taxit hívna. - Ethan lemondóan kézen fogta a feleségét; elindultak vissza, a társalgó felé. — Jobb lesz, ha szólok valakinek ott bent, hogy intézzék el helyette. A francba. De utálom az olyan ügyeket, amik így végződnek. Zoe megszorította a férje kezét. - É r t e m miért, Ethan. Azt hiszem, Morrow veszélyes.

Miért nem jelented fel a rendőrségen, hiszen rád támadt. Ethan ránézett, egy szót se szólt. — Jól van, jól van — védekezett Zoe. —Tiltja a magánnyomozók kódexe, hogy nyöszörögve odarohanj zsarukhoz, ha meglegyint egy részeg idióta. — A kódex valóban visszatartó erő — mondta Ethan. — Mégsem ez a legnagyobb gond! Kather Compton azért bérelt fel, mert csendben akarta intézni az ügyet. — És ha feljelented Dexter Morrow-t, felkeltheted a sajtó érdeklődését, ami azzal járna, hogy holnap reggel a gazdasági rovatok fő szenzációja lenne ez egész mocskos ügy. — Drágám, te született zsarufeleség vagy. Tökéletesen átlátod a helyzetet. — Mi lesz, ha valami mással próbálkozik? — Nem hiszem, hogy megtenné. Ma rosszkor voltunk rossz helyen. Morrow a bárban töltötte az estét, és mi, balszerencsénkre, történetesen itt vacsoráztunk. Akkor vehetett észre, amikor kifelé menet sétáltunk az előcsarnokon. Elöntötte az agyát a gőz. Veszített. Holnap előveszi a józan eszét, s rájön, hogy meleg volt a helyzet. Nem kísérletezik már mással. Ethan látta, hogy nem tudta meggyőzni az asszonyt, bár Zoe nem szállt vitába vele. — Valóban szerelmes volt Katherine-be? — kérdezte — Nem. Szerintem, csak sajnálja magát, bebeszéli hát magának, hogy jó útra akart térni és valóban szereti Katherine-t. — Így a végén téged hibáztat majd mindenért. — Hát igen. Zoe továbbra is zaklatottnak tűnt. — Igérd meg, hogy óvatos leszel. – Jó, reggel beveszek még egy adag vitamint. SINGLETON csillogó koponyája éppen akkor bukkant elő a könyvesbolt ajtaja mögül, amikor Ethan a keskeny folyosón kivette a Truax Nyomozóiroda postáját a postaládából. Hogy ment a nagy randi? — érdeklődött Singleton. — Minden remekül ment, egészen addig a pillanatig amíg el nem hagytuk az éttermet és Dexter Morrow nem jött utánunk, azzal a szándékkal, hogy belepasszíroz engem a járdába. — Ó , egek! Na, látod, ezt utálom. Ez a modern randi. Nyakkendőt kötsz, kölcsönt veszel fel, hogy legyen miből kifizetni a vacsorát, aztán valami mitugrász arra téved, és megpróbál elpáholni a barátnőd előtt, és tönkreteszi a romantikus idillt. — Elismernem: Morrow valóban rossz hatással volt a hangulatra. — Ethan átfutotta a katalógus- és reklámanyag-gyűjteményt. — Szerencsére a feleségemmel randiztam, különben talán egyedül mentem volna haza. Singleton alaposan végigmérte Ethant. — Úgy látom, Morrow nem tett nagy kárt benned. — Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. A szálloda vezetősége taxit hívott és hazaküldte. — Mi van, ha ma délelőtt sincs jámborabb hangulatban? — mondta Singleton a homlokát ráncolva. — Vigyázz magadra. Ethan egy medencéket és kerti kiegészítőket reklámozó katalógus kivételével mindent kihajított a szemetesbe, majd nekivágott a lépcsőnek. — A Morrow–féle alakok opportunisták. Nem kockáztatják meg az ökölharcot. Nem hiszem, hogy megint nekem rontana; de ha megteszi, nem ér váratlanul. — Hogyhogy? Ethan megrázta az új kulcstartót, melyet Zoetól kapott. – Belefújok a sípba, és egyenesen a szemébe világítok a lámpással. – Aha, ez biztosan beválik – helyeselt Singleton. – Nem gondolod, hogy nekem is be kéne szereznem egy ilyent? 19. MÁSNAP DÉLUTÁN Zoe végignyújtotta a karját a medence peremén, és mélyen belemerült a bugyborékoló vízbe. - Azt hiszem, vesztésre állok.

– Hát most meg miért állnál vesztésre? – kérdezte Bonnie. – Csak nem vettél újabb mütyürt Ethannek? Mondjuk egy összecsukható létrát, melyet az ember vész esetén leengedhet az ablakon? Arcadia szeme jókedvűen csillogott. –Vagy egy dugi tárcát, melyet az ember az inge alá rejthet, ha külföldre utazik? Zoe szégyenében állig merült a gyöngyöző vízbe. Arcadia volt a drága sportklub tagja, és annyi vendéget vitt be, amennyit csak akart. Gyakorta meghívta Zoét és Bonnie-t is a klub elegáns pezsgőfürdőjébe. – Szó sincs dugi tárcáról – tiltakozott Zoe. – Ma délelőtt elugrottam az illatszerboltba. – Aha! – Arcadia arca elárulta, hogy mindent tud. – Ugye, már megint napkrémet vettél? Ha jól emlékszem, a múlt héten harmincvalahány faktorosat vásároltál. És ezen a héten? – A faktor: negyvennyolc plusz – vallotta be Zoe. –Teljes körű védelmet biztosít, garantáltan víz- és izzadságálló. Arcadia a gyógyfürdő plafonjára nézett. – A nagyokosok szerint már a tizenötös, illetve a harmincas faktor is bőven megteszi. -- Különösen novemberben – fűzte hozzá Bonnie szárazon. – Nem mintha Ethan állandóan a napon sütkérezne. – Tudom – motyogta Zoe. – Biztosan azt hiszi, hogy ez a rögeszmém. Es ugye, nem téved? − Hát, hát... - felelte Arcadia. - De azt hiszem teljesen érthető az adott körülmények között. Zoe bosszúsan pillantott rá: − Miféle körülmények között? −A férjed abból él, hogy kockáztat. - Arcadia keze lustán végigsöpört a vízen. - Félted, amit azzal próbálsz ellensúlyozni, hogy megvéded ott, ahol tudod. Szerintem ez teljesen természetes. - Igaza van! - bólintott rá Bonnie. - Én is így viselkedem a fiaimmal. Nagy feneket kerítek mindennek. Sőt néha túlzásokba esem. – Ugye, én is ezt teszem? – sóhajtott fel Zoe. Mindenből nagy ügyet csinálok. Ha Ethan rájön, elszalad. Bonnie elgondolkozott. - Fene se tudja. Ethan nem szokta meg, hogy sürögnek-forognak körülötte. Elárulhatom, hogy eddig egyik felesége sem ugrálta körül. Előfordulhat, hogy titokban élvezi a dolgot. −Bár eszébe juthat, hogy megálljt kell parancsolni, ha a napkrémtől eldugul a pisztolya jegyezte meg Arcadia. 20. - MICSODA hülye játék. - Jeff lenyomott egy gombot, mire elhallgatott a gép. Uncsi, hülye játék. Utálom! Félrelökte a videojátékot, felugrott a székről, és végviharzott a régi könyvek között húzódó folyosón. Morcos képpel állt meg a Singleton irodájába vezető ajtóban. Nincs másik játékod? −Attól tartok, nincs. - Singleton felnézett az online könyvkatalógusból, melyet abban a reményben tanulmányozott, hogy esetleg az eltűnt Kirwan-kézirat nyomára bukkanhat. − Azt hiszem, ha nagyon unatkozol, még mindig megírhatod a házi feladatodat −Nem akarom. Utálok leckét írni. Haza akarok menni. – Mindjárt négy óra. Anyukád hamarosan érted jön a fürdőből. − Bárcsak elmentem volna Theóval és Ethan bácsival megnézni, hogyan cserélik ki az olajat a kocsiban! − Te akartál itt maradni. - Azért, mert az olyan uncsinak tűnt. - Jeff még fancsalibb arcot vágott. - De ez a hely is tök uncsi. Azon a héten már harmadszor vagy negyedszer döntött Jeff úgy, hogy inkább a boltban

marad, miközben Bonnie elintézett valamit, vagy Theóval szaladgált. Amikor itt lebzselt, Jeff felváltva hol Ethant gyötörte az emeleten, hol idelent játszott a számítógépen. Az utolsó néhány alkalommal azonban nem rohangált ide-oda a két iroda között; többnyire ide-lent töltötte az időt. „Mintha kerülné a nagybátyját” gondolta Singleton. Felállt. - Gyerünk, sétáljunk egyet. – Nem akarok sétálni. - En igen, te pedig velem tartasz, mert bezárom a boltot. Jeff lázadozva, mérgesen nézett rá, de rájött, nem érdemes vitatkozni. Sokatmondóan felhúzta a vállát - „mit bánom” jelezte a mozdulat a fiatalság végtelen közönyével -Tőlem - motyogta. - Fogd a kalapod. - Nem akarok kalapot húzni. - Anyád azt mondta, kalapot kell húznod, ha kimész a napra. - Anyu nincs is itt. - Nem számít. A szabály az szabály. Singleton lekapott egy fityegő karimájú vászon kalapot a falon lévő fogasról, és a fejébe nyomta. Magában megállapította, hogy nem pusztán jó példát akar mutatni. Ha valaki leborotválja megmaradt, kevés haját, még novemberben is vigyáznia kell, ha kimegy a sivatagi napsütésbe. Jeff felkapta a vászonkalapot, és kitrappolt az utcára. A szemét forgatva várt, miközben Singleton bezárta az ajtót és zsebre vágta a kulcsot. Balra fordultak, és az utca túlsó végén elterülő, elhagyatott kis park felé sétáltak. Jeff a következő háztömb közepéig szótlanul bandukolt. - Fussunk versenyt a parkig - javasolta Singleton - Ha? - Hallottad. Versenyt futok veled a régi szökőkútig. A vesztes veszi az üdítőt! – Oké. Mintha hirtelen eleresztettek volna egy túlhúzott rugót: Jeff teljes gőzzel rohant az utca túlsó végén fekvő, kis park felé. A düh hajtotta a fiút, dobogó láb és pumpáló karját. Singleton utána kocogott, kényelmesen, mint eddig, és közben megpróbálta kitalálni, mi legyen ezután. A srácnak nagy szüksége lenne rá, hogy elbeszélgessen az apjával, de nincs apja. Ott a nagybátyja, aki igyekszik betölteni a hiányzó apa szerepét, valamiért Jeff most mégsem fordult Ethanhoz a problémájával. „Vagyis, csak én maradtam” - gondolta Singleton. Sajnos sejtelme sem volt róla, hogyan beszélgethet apa, a fiával. Mikor megérkezett a szökőkúthoz, Jeff már várt rá: lihegett és kipirult az erőfeszítéstől. Még mindig mérgesnek tűnt. - Meg se próbáltad! - mondta; vádlón csengett minden szava. Singleton leült a szökőkút peremére. Már évek óta nem volt víz a kútban. Több évre való száraz levél és sivatagi homok töltötte meg a repedezett medencét. − Neked volt szükséged ma a futásra, nem nekem - mondta a fiúnak. Jeff elfintorodott, zavart kifejezés ült ki az arcára. - Miért volt rá szükségem? - Mert egy klassz pasi mindig ezt teszi, ha begurul - magyarázta Singleton, a megfelelő szavakat keresve. - Kimegy a szabadba, és fut, vagy elmegy a terembe, és kondizik egyet. Jeff enyhén oldalt biccentette a fejét, és a kalap karimája alól felsandított. - Miért? − Mert ha valaki begurul, az agyában tulajdonképpen kikapcsol egy kapcsoló. Hirtelen ostoba fajankó lesz még a talpraesett fickóból is. Ha nem kapcsolják vissza nagy sietve a kapcsolót, biztos, hogy valami butaságot csinál. − Mint például? - Mondjuk, valami ostobaságot vág valaki fejéhez, pedig nem gondolja igazán komolyan, vagy tönkretesz valamit, ami jó. Esetleg összeverekszik valakivel. – És ez miért baj? – Ha ilyesmit művel valaki, furcsán néznek rá emberek. Persze azzal magyarázzák, hogy a szerencsétlen nem tudja, mit csinál. Az efféle alakok elveszitik a becsületüket. Ha valakire rájön a bolondóra előbb-utóbb biztos kellemetlen helyzetbe kerül.

– Tehát az illető fut, vagy valami hasonlót csinál, hogy megint bekapcsolja a kapcsolót? – Ezt teszik a talpraesett emberek. Az ostobák megmaradnak az ostobaságukban, és a végén általában bolondot csinálnak magukból. – Es mi van akkor, ha a tag dühös akar lenni? – kérdezte Jeff dacosan. – Mi van, ha valaki történesen tombolni szeretne? – Már miért ne lehetne dühös az ember? Ez mindenkivel megesik. Az a különbség a talpraesett fickók és az ostoba fajankók között, hogy az előbbiek azonnal visszakapcsolják a kapcsolót. Igy ismét logikusan tudnak gondolkozni. Ettől még lehetnek dühösek, okosan tudnak viselkedni, érted? Így kevésbé valószínű, hogy valami hülyeséget csinálnak és idiótán viselkednek. – Mi van akkor, ha valaki visszakapcsolja a kapcsolót, és mégis mérges marad? Mit csinál aztán? – Kitalálja, miért dühös, és megoldja a problémát. Jeff felemelt egy követ, és bedobta a száraz medencébé. – Es mi van, ha nem tudja megoldani? Akkor mi a teendő? – Attól függ. Esetleg megpróbálja megbeszélni anyukájával. – Nem! – Jeff felvett egy másik követ, és behajította a szökőkútba. – Mi van akkor, ha ez nem megy? – Gondolom, beszélhet egy másik pasival is. Mondjuk a nagybátyjával. Jeff rendíthetetlen volt; a fejét rázta, és akkorákat nyelt, hogy Singleton látta, ahogy leföl ugrál a fiú ádámcsutkája. – Hát... – folytatta Singleton lassan. Érezte: itt a kedvező alkalom. – ..:beszélhet valamelyik barátjával is. –Mi értelme lenne? – Nem tudom. De néha mások segíthetnek megoldást keresni. – De hát mi értelme olyasmiről beszélni, amit senki sem tud megoldani, nem igaz? „Na, most már elég.” Singleton elszánta magát. „Nem tudom, minek beszélek mellé. Térjünk a lényegre.” – Nézd, Jeff, tudom, hogy az elmúlt hetekben nehéz időket éltél át, a családoddal együtt. Tudom, hogy ebben a hónapban veszítetted el az édesapádat, és időnként rossz érzésed támad, amikor beköszönt a november. Esetleg mérges vagy, mert nem lehet veled az édesapád. Nem csoda. Igazad van, légy dühös. Esetleg haragszol egy kicsit édesanyádra és a nagybátyádra is. – Nem haragszom rájuk – tiltakozott a fiú; nyersen, élesen felcsattant a hangja. – Na, ez már haladás. – Rendben van. Akkor kire vagy mérges? – Magamra. Singleton nem mozdult; egy szót se szólt. - Saját magamra haragszom. – Jeff hangja zokogásba fulladt. – Nem emlékszem rá. Az apám volt, mégsem emlékszem rá. Hogy felejtheti el valaki a saját apját?! Elsírta magát. Vékonyka vállát gyötrődve rázta a zokogás. Könnyek csorogtak végig az arcán. Megpróbálta félresöpörni őket a kézfejével, mégse tudta megállítani a patakzó folyamot. Singleton eltűnődött, vajon most mi a teendő? Mivel semmi sem jutott eszébe, csak üldögélt és várt. Egy idő múlva elapadtak a fiú könnyei. Hallgattak. — Sohasem fogod elfelejteni — törte meg Singleton végül a csendet. – Mindig emlékezni fogsz rá valahol legbelül, ott, ahol számít. — Máris elfelejtettem. — Jeff letörölgette a szemét az ing szélével. — Nem emlékszem, hogy nézett Anyának van néhány fényképe róla. Egyfolytában nézegetem őket, de olyan, mintha egy vadidegen képét bámulnám, akivel sohasem találkoztam. — Sokféleképpen emlékezhetünk valakire. Nem számit, hogy nézett ki az édesapád. – De számít. — Tévedsz. — Singleton tekintete elkalandozott, valahol a parkon túl járt. — Érdekes, de nem igazán fontos. Csak az számít, hogy tovább él benned az édesapád. Ezen, még ha akarsz, sem tudsz változtatni. -Akkor miért nem emlékszem rá?

— Dehogynem emlékszel rá. A génjeid például hordoznak belőle részeket. Tanultál már a génekről suliban? Arról, hogyan örökölsz különféle dolgokat őseidtől? — Tudom, hogy állítólag miben hasonlítok apára erre gondolsz. Anya egyfolytában mondogatja. Ethan bácsi is. Mégsem ismerem fel a vonásait, belenézek a tükörbe. — A génjeid nem csak az olyan felületes dolgokat örökítik át, mint a szemed vagy a hajad színe. Mást, kapsz így, például az intelligenciát. Ethan szerint olyan talpraesett vagy, mint édesapád volt, és talán éppolyan sikeres leszel. Legközelebb, ha csont nélkül megírsz egy dolgozatot a suliban, jusson eszedbe: részben az édesapádtól örökölt klassz géneknek köszönheted. Jeff elgondolkozott ezen. — És mi van, ha egyest kapok? Singleton elmosolyodott: — Jó kérdés. Nagyon, de nagyon talpraesett kérdés. Meglehet, ugyanezt a kérdést tette volna fel édesapád ilyen idős korában. De kicsit bonyolult a válasz. – Miért? – Elmagyarázom, hogyan működik a dolog! Senki sem kap tökéletes génláncot. Örökölhetsz jót és rosszat egyaránt. Csak az számít, hogy mit kezdesz a génjeiddel. A világ összes szupergénjével sem mész semmire, ha nem fogod be őket, és nem készülsz fel a dolgozatra. — Tehát a bukta már az én hibám fintorgott Jeff. — Hát igen. De oda-vissza működik ám a dolog. Ha ötőst kapsz, a te érdemed: átmentél, mert szorgalmasan tanultál. — Hűha! — De valahol mélyen más emlékeket is őrzöl az édespádról, olyan dolgokat, melyek nagyon fontosak, és semmi közük sincs a génekhez. Mint például? — Például azt, hogy édesapád jó ember volt, és nagyon; szeretett. — De épp az imént mondtam, hogy erre nem emlékszem. — Ne aggódj, ezt kitörölhetetlenül beléd vésték. Részben ezért lett belőled ilyen remek kissrác. — Mi van akkor, ha nem szeret valakit az apja? – Valaki mástól kell megtanulnia, hogyan lehet belőle nagyszerű srác. Mondjuk az édesanyjától. — Singleton keresgélni kezdett az elfeledett emlékei között, és felsejlett előtte néhány ismerős arc. — Vagy a nagyszüleitől. Jeff letelepedett a szökőkút peremére. —Nem értem. − Tudod, ezért olyan csodálatos mindez. Nem kell megértened. Elég, ha tudod: bármi történik, sose felejted el az édesapádat. Sokszor eszedbe fog jutni, míg fel nem nősz. Miket beszélek. Gondolkozni fogsz róla még évek múlva is, amikor már neked is lesz fiad. − Igen? — csodálkozott Jeff. — Miért? – Lesznek olyan kérdéseid, melyeket szívesen feltettél volna neki, és néha elszomorodsz majd, hogy sohasem volt rá lehetőséged. Többnyire azon tűnődsz majd, vajon büszke lenne-e rád. De ezzel így vannak mások is. Mindig maradnak kérdések, melyekre nem kaptuk meg apánktól a választ. Sokáig hallgattak. – Mit gondolsz, büszke lenne rám az apám? – kérdezte Jeff kis idő múlva. – 0 , igen! Feltétlenül. – Es te szívesen megkérdeznél apádtól valamit? –érdeklődött a kisfiú. – Hogyne. – Miért nem kérdezed meg? – Ugyanazért, amiért te sem kérdezed meg az édesapádat. Meghalt. – 0 ! – Jeff megpöckölt néhány kavicsot a tornacipője orrával. – Mi volt a foglalkozása? Singleton belekapaszkodott a szökőkút peremébe. – Tengerészgyalogos volt. Tiszt. Mindenki azt mond mondta, hogy nagyon bátor és talpraesett ember volt. – Mi történt vele? – Meghalt egy katonai akció során, egy hónappal a születésem előtt. Jeff megdöbbent. – Sose látott? Egyszer sem?

– Egyszer sem. – Es te sem láttad soha – suttogta a fiú. – Csak néhány fényképem van róla. – Mégis emlékszel rá? – Sose felejtem el – hangzott a válasz. – Az apám volt. Jeff elgondolkozott egy kicsit. – Ugye, nagyon hasonlítasz rá? Singleton úgy érezte magát, mint aki fejjel ment a falnak. Egész életében azzal a fájó tudattal élt, hogy annyira más, mint az apja. Ő nem ragyogó, hős katona, hanem pont az ellenkezője. Az elmélkedő magányos ember életét választotta, aki a számítógép és a könyvritkaságok között érzi jól magát. – Nem hinném – mondta a fiúnak. – De igen, hasonlítasz rá – erősködött Jeff. – Ügyes vagy és bátor, mint az apád. Megmentetted Zoe nénit, amikor az a két krapek megtámadta, és olyan sok eszed van, hogy anya szerint egyszer dolgoztál valami különleges helyen, ahol titkos számítógépkódokat találnak ki. – Agytröszt – morogta Singleton szórakozottan; még mindig a beszélgetés során felvetődött fájó gondolat felett merengett. - Igen, egy agytrösztnél. – Jeff furcsán elégedettnek tűnt. Apád igazán büszke lenne rád, ha most láthatna. Ki gondolta volna? Azért jött ide, hogy megpróbálja kideríteni, mi bántja a kissrácot, hátha jobb kedvre derítheti. Milyen furcsa az élet! Az ember sohasem tudhatja, mit tanul legközelebb. – Köszi. – Felállt. – Mit gondolsz, vegyük meg most az üdítőt? – Igen. 21. A SZÖKŐKÚT TÉR egyik exkluzív sarkában helyezkedett el az Eufória Galéria. A bejáratot buja növényekkel teli, művészi ízléssel elrendezett cserepek sora hangsúlyozta. A kirakatban számtalan, kézzel készült ékszer és műtárgy pompázott, mint helybéli és a környéken lakó iparművészek terméke. „Akárcsak a tulajdonosa, ez a hely is jellegzetesen finomult” - gondolta Zoe. Megszólalt egy apró csengettyű, amikor benyitott az üvegezett ajtón. Arcadia éppen egy vevővel foglalkozott; elegáns volt, remekül festett a halványzöld blúzban és a nadrágban. A pult túloldalán álló hölgy turista lehet, állapította meg Zoe. Legalábbis erről árulkodott a kötött, piros pólóing, melyen a következő felirat állt: Las Estrellas Szálloda és Gyógyfürdő. Arcadia elkapta Zoe tekintetét; köszönésképpen finoman odabiccentett, majd tovább mutogatta ezüst karkötőkből álló gyűjteményt a vakációzó hölgynek. Zoe szórakozottan nézegette a sivatagi állatok alakját idéző, kis bronzfigurákból álló, új árukészletet, volt ott teknős, amerikai földi kakukk és prérifarkas is. Éppen a bizarr külsejű földi kakukk után nyúlt gondolta, talán tetszene Ethannek, amikor észrevette a szomszédos vitrinbe kirakott türkiz nyakláncot — megállt a keze a levegőben. Hátat fordított a bronzfiguráknak, és nézegetni kezdte a fekete bársonyra kirakott ékszereket. Ismerős volt a stílus. Ugyanez a művész tervezte azt a jellegzetes nyakláncot is, melyet Lindsey Voyle viselt a minap. Hamarosan ismét megszólalt az ajtó fölött lógó csengettyű: elment a vevő. Arcadia bezárta a vitrint. — Csak nem tetszett meg valami? Zoe habozott. — Lindsey Voyle-nak is van ilyen lánca, ugyanez az ékszerész készítette. – Tudom. Tegnap is itt járt, megnézte még néhány munkáját. Már megrendelt egy karkötőt is. Bármelyik nap megjöhet. - Jól ismered? - Lindsey-t? Csak annyit tudok róla, hogy nagyon jó ízléssel választja meg az ékszereit. Ha másra is kiváncsi vagy, fordulj inkább Ethanhez. Ő a szakember, ez az ő asztala.

— Tudom. Csak érdeklődtem, ennyi. — Remek ötlet, valóban érdemes lenne Ethanhez fordulni. Csak az a gond, hogy megkérdezné, miért érdekli Lindsey múltja, Zoénak pedig semmi kedve sem volt a könyvtárban talált pókfonálról mesélni. Ethan módfelett megértő volt, ha a felesége hatodik érzékéről hallott, de ki tudja, mit gondolna, ha Zoe megpróbálná elmagyarázni neki, mibe botlott bele a Lakberendezők Álomotthonában. Nem csoda. Benne is felmerült néhány kellemetlen kérdés az energiaszálakkal kapcsolatban - olyan kérdések, melyek elől inkább messzire kitért, hiszen hiába kutatott, eddig még nem bukkant megnyugtató válaszra. Arcadia aggódó arccal tanulmányozta a barátnőjét. - Csak nincs valami baj, Zoe? „Viselkedj normálisan.” Nem akarta, hogy Arcadia sokáig faggatózzon. A, dehogy. — Bágyadt mosolyt erőltetett az arcára. — Egy kicsit fáradt vagyok, ennyi az egész. Már hetek óta alig állok a lábamon. Azért ugrottam be, hogy megkérdezzem: múlt héten nem hagytam itt véletlenül néhány fényképet? Emlékszem, hogy a zöld szatyromban voltak, és megmutattam neked. Most meg ki tudja, hova lettek. — Itt vannak. Az iratszekrény tetején maradt. Szólni is akartam. — Jaj, de jó! Ugy őszintén, kezdek egy kicsit szétszórt lenni: ott a bemutatóház, közben meg igyekszem hengerlő ajánlattal levenni a lábáról Tabitha Pine-t. - Nem csak te vagy szórakozott mostanában. — Arcadia bebújt a kis irodába. — Kaptam Harrytől Elvis-képpel díszített tollat, és most sehol sem találom! — kiáltotta odabentről. — Már mindenütt kerestem. Kinyílt az üvegezett ajtó. Beballagott egy élő csontváz a galériába. — Szia, Harry — üdvözölte Zoe. — Máris visszajöttél? Mi történt? — Az ügyfél úgy gondolta, hogy a kislánya eleget vásárolgatott — felelte a kérdezett. — Elküldte érte egyik testőrét, aki visszakíséri a lánykát Texasba. Én meg örülök, hogy megszabadultam tőle. Azt se bánom, ha soha többé nem látok cipőboltot belülről, míg élek. — Harry! Arcadia megjelent az irodaajtóban. — Hát hazajöttél. — Aha. Na, mit szólsz hozzá? — üdvözölte Harry széles vigyorral. Arcadia sugárzott az örömtől. Zoe csak ámult-bámult. Ki gondolta volna, hogy a zárkózott Arcadia Ames ilyen szerelmes lesz egyszer? Arcadia a pénztárgép mellé dobta a táskáját, gyorsan megkerülte a pultot, és Harry karjaiba omlott. A csontos férfi szorosan magához ölelte. Meghitt légkör lengte körül a párt, ami kellemes érzéssel töltötte el Zoét. Sok mindent éltek át már Arcadiával, de még nem látta őszintén boldognak barátnőjét, csak azóta, amióta néhány hete Harry Stagg belépett az életébe. Az irodában csörögni kezdett a telefon. Arcadia vokodva felemelte a fejét Harry válláról. — Majd én felveszem — ajánlkozott Zoe sietve. — közben megkeresem a fényképeimet is. — Kösz — válaszolta Arcadia. — Akárki hív is, mondd meg neki, hogy nem vagyok itt. Molly hamarosan visszajön, éppen ebédel. Majd ő kiszolgálja a vevőket. Harry kuncogott. — Értettem — mondta Zoe. Megkerülte a pultot, belépett a szépen berendezett irodába, és egyenesen beleszaladt a láthatatlan pókháló ragacsos szálaiba. Még a lélegzete is elállt döbbenetében. Valami némán felsikoltott a lelke mélyén. „Nem; ne itt! Ez lehetetlen! ” Belekapaszkodott az íróasztalnál álló szék támlájába, nehogy térdre zuhanjon. Ha nem áll el a lélegzete, biztos felkiált, de még levegőt sem bírt venni abban a szörnyű' pillanatban, amikor rádöbbent, mibe botlott bele. Ugyanezzel az energiahálóval találkozott a könyvtárban. Rátapadtak a fátyolszövet finom szálai: elhomályosították, beszőtték és eltorzították az érzékeit. Eszébe jutott a legutóbbi rémálom, s megfeszült minden idegszála. A torkát szorongatta a félelem. Mi történik vele? Ismét megszólalt a telefon: a követelőző trilla belehasított a sötétbe. Zoe a hangra összpontosított, mintha mentőkötél lett volna; erősen koncentrált, közben lázasan

igyekezett kikapcsolni az irodában lebegő pszichés energiát. Sikerrel járt, legalábbis részben, ismét levegőhöz jutott.Már nem szédült annyira. Harmadszor is csörögni kezdett a telefon; Zoe megragadta a kagylót. — Eufória Galéria. — Rádöbbent, hogy izgatottan zihál. — Zoe? Te vagy az? Ó , micsoda megkönnyebbülés. Ethan erős, zengő hangja támasz volt a viharban. Belekapaszkodott, semmi áron nem engedte volna el. - Arcadia megkért, hogy vegyem fel helyette a telefont. — Rendben, ez már jobb volt: lassan megint ura lesz a hangjának. — Odakint van, Harryvel. — Azt hittem, Stagg legkorábban holnap vagy holnapután jön csak vissza. — Az ifjú hölgy, akire vigyáznia kellett, túl sokat flangált a Rodeo Drive-on, és keveset rótta az egyetemvárosok utcáit. Elfogyott apuci türelme. — Elhallgatott, hirtelen eszébe jutott valami. — Miért telefonáltál ide? – Téged kereslek. Nem vetted fel a telefont. — Nem hallottam a csörgést. — Zavartan levette; válláról a szatyrot, lerakta az asztalra, és a szabad kezével kinyitotta. Belenézett: a kis készülék a helyén volt, megbújt a táska belső zsebében. Ures volt a jelző. — Oh! — Otthon hagytad? — Nem, nálam van. Benyúlt a szatyorba a mobilért. — Reggel elfelejtettem bekapcsolni. Gondolom kiment a fejemből az ostoba cetli miatt, amelyet Manófülű otthagyott a szélvédőn, az ablaktörlő alatt. — Ismét lecsapott Duncan? — Gondolom, tegnap este rossz helyen parkoltam. – A te kocsid állt közvetlenül az enyém mellett. Neked is hagyott üzenetet a szélvédőn? — Miért hagyott volna? Vendég vagyok, és a vendégek számára kijelölt parkolóban álltam meg, vagyis helyemen. Zoe tudta, hogy a férje most vigyorog. — Szerintem nem ezért hagyott ki téged. Azt hiszem, azért hagy békén, mert fél tőled. – Na ne! Tudod, az a helyzet, hogy a te neved szerepel a bérleti szerződésen, így rád koncentrál. Megőrjít az a nő! Megőrjít! Jeges ujjak érintették meg a gerincét. Már alig bírt figyelni. Erezte, hogy megint az érzékei felé sodródik a pókháló. Mély lélegzetet vett, és erősen koncentrált. A kisérteties szálak visszasodródtak tudata peremére. A hátsó helyiségbe vezető, elfüggönyözött nyílásra összpontosított, és összeszedte magát. – Elbánsz te a Manófülűvel — biztatta Ethan. — Ügyes kislány vagy. Figyelj csak, azért telefonálok, mert kimegyek a Kirwan-házhoz, körülnézni. Gondoltam, ha ráérsz ma délután, eljöhetnél velem. — Rendben. — Mindegy, csak ne kelljen a nap hátralevő részében ott emésztenie magát egyedül, az irodában üldögélve. — Szívesen veled tartok. Most viszamegyek az irodámba. — Odamegyek érted. Zoe lerakta a kagylót, felkapta a vörös szatyrot, és elmenekült a sötét energia pókhálói elől. – Ethan már vár rám — szólt oda Arcadiának és Harrynek, miközben a bejárat felé sietett. — Sziasztok! Oda se figyeltek. Nem értek rá, mert egymást nézték. Odakint, a meleg sivatagi napsütésben könnyebben tudott gondolkozni. Félúton az iroda felé menet már eléggé lehiggadt ahhoz, hogy össze tudja hasonlítani a két találkozást a pókhálóval. „Egyvalami tagadhatatlanul közös a két incidensben” — gondolta. Valamikor az elmúlt néhány nap során Lindsey Voyle ott járt mindkét helyen, ahol most az undorító szövedék tekergett.

22. NEM SOKKAL később kimászott a terepjáró anyósüléséről. Ethan a jármű elé került és csatlakozott hozzá. Együtt sétáltak át a frissen kikövezett parkolón a felújított, haciendaszerű ház bejárata felé. Csupán fél tucat jármű állt a parkolóban, mivel az épületet még nem nyitották meg a nyilvánosság előtt. — Bonnie szerint a Történelmi Egylet nem sajnál pénzt a felújításra, és úgy látom, igaza van. Hát nem döbbenetes? — De — bólogatott Ethan. — És nem rózsaszín. — Nem, természetesen nem az — mondta Zoe csendesen. — Gyönyörű! -Kétségtelenül érdemes volt rákölteni a Kirwan által épített haciendára azt a sok pénzt, amelybe a felújítás került. Telt, meleg, aranyló barna színt kapott az elegáns, mutatós épület. A ház teljes utcafrontján hosszú, árnyékos, oszlopokkal szegélyezett terasz futott végig, amely hajdanán, meleg estéken a nappali meghosszabbításaként szolgálhatott. Finoman megmunkált vas gyertyatartók díszítették a falakat. —Tudod — jegyezte meg Zoe —, én is hasonló színrre szeretném festetni a házunkat, mint ez a falat festették. Erre próbáltalak rábeszélni. Azt mondtad, nehezen tudod elképzelni, hogy nézne ki a ház, ha nem rózsaszín lenne. — Lendületes karmozdulat kíséretébe folytatta: — Ez érzékletesen szemlélteti. Mit gondolsz? Ethan szép lassan, bölcs nyugalommal levette napszemüveget. Hosszasan megnézte a haciendát. — Nem rossz. Zoe összefonta a karjait, és jó alaposan végigmérte a hatalmas ház falait. — Mi az, hogy nem rossz? Több annál. Ismerd el! Ethan egy hosszúra nyúló percig hallgatott. Zoe érezte, hogy most már őt méregeti, nem a házat. — Rendben — szólalt meg végül a férfi. Zoét meglepte, hogy a férje ilyen váratlanul megadta magát; leeresztette a karját, és szembefordult vele: — Biztos? Néhány árnyalattal inkább az okker felé közeledő színt képzeltem el a házunkon. — Fene se tudja, milyen az! De ha neked tetszik, vágjunk bele. A rikító rózsaszínnél csak jobb lehet — mondta Ethan vállvonogatva. Zoe ajkán reszketeg mosoly jelent meg. — Köszönöm, Ethan! Meglátod, jól fog kinézni. — Mindig mondom: jobb, ha az ember hisz egy kicsit a dekorátorában! — mondta Ethan vigyorogva. — Tudod, lefogadom, hogy életedben először ejtetted ki ezt a szádon. De sebaj, nem számít. — Zoe előrelépett, és lábujjhegyre állt. A férje szájához akarta dörzsölni az ajkát, de mielőtt hátraléphetett volna, Ethan a tarkójára fonta a kezét, és szorosan magához ölelte. —Nem mondtad, hogy jutalom jár azért, ha elfogadom az ötletet! — mondta. Lassan és határozottan megcsókolta Zoét. A csók végére az asszony rádöbbent, hogy elgyöngültek a lábai. — Tisztázzunk valamit — mondta zihálva. — Nem vesztegetlek meg a szexszel. — Fene se bánja! A szex mindig bejön. Látom már, hogy új távlatok nyílnak meg előttünk. Kész vagyok a kompromisszumra. — Hm. Összefonódtak ujjaik, így indultak el a széles, boltíves bejárat felé. Zoe habozott, mint mindig, amikor belépett egy ismeretlen épületbe. Ethan nem tett megjegyzést, nem fogta szorosabban a kezét, nem siettette befelé,a ház árnyékos belsejébe. Inkább várt, türelemmel. Mivel a napokban kétszer is készületlenül érte a baj, Zoe most a szokásosnál óvatosabban tárta ki érzékeit. Nem találkozott azonban mással, csak a régi épületekre

jellemző, alacsony szintű pszichés zsongással. „Felhalmozódtak ugyan az évek során az érzemek, még sincs itt semmi különös – gondolta –, ez nem veszélyes.” Ethannal együtt belépett az ajtón; oda se figyelt a levegőben vibráló gyenge, bágyadt pszichés energiára, éppúgy, ahogy a forgalmas utcán sem figyelt a háttérzajra. Odabent, a haciendában hosszúkás, arányos ablakok világították meg a magas, sötét gerendák barázdálta mennyezetet. A Kirwan-gyűjteményhez tartozó festményeket és műtárgyakat művészien elrendezték a nyilvánvalóan eredetileg fő fogadószobának szánt helyiségben. Paloma Santana ott állt a hosszúkás szalon végében. Két férfival beszélgetett; munkásruhát viseltek, az övükön szerszámok lógtak. A polgármesternő a bejárat felé pillantott, és üdvözlésképpen odabiccentett. Mondott még valamit a munkásoknak, majd elindult Zoe és Ethan felé. A márkás szandál sarka hangosan kopogott a padlólapokon. – Ethan, annyira örülök, hogy el tudott jönni megnézi a házat! – Az efféle régi ügyeknél ritkán van alkalmam ellátogatni a bűntett színhelyére. Szeretném bemutatni a feleségemet, Zoét. Félreérthetetlenül kiérződött a hangjából a birtokosi büszkeség. Zoe érezte, hogy elpirul. – Micsoda megtiszteltetés, polgármesternő – lelkendezett, és udvariasan kezet nyújtott. – Szólítson a keresztnevemen! Ugy hallom, maga belsőépítész, Zoe. Mi a véleménye az épület restauásáról? – Csodálatos – felelte Zoe őszinte áhítattal. – Városunk büszkesége lesz, és ide fogja vonzani a turistákat – Egyetértek. Mindannyian elégedettek vagyunk vele. - Paloma Ethanre nézett. – Feltételezem, hogy látni szeretné az író dolgozószobáját. – Amennyiben lehetséges – bólogatott Ethan. – Természetesen. Jöjjön utánam! Paloma végigvezette őket a fogadószobán, el a helyreállított étkező és a konyha mellett, be egy hoszúkás, könyvek szegélyezte helyiségbe. Egy kőből rakott, masszív kandalló foglalta el a túlsó fal nagy szét. Zoe ismét megtorpant a dolgozószoba boltíves bejáratában: bármi várta is odabent, felkészült rá. Őszintén megkönnyebbült, mikor nem rezegtette meg semmi rendkívüli a pszichés érzékeit. Aznap már nem volt szüksége több drámai megrázkódtatásra. – Újra össze akartuk szedni Kirwan könyvtárát, ez volt az egyik célunk – jelentette be Paloma a dolgozószobába lépve. – Szerencsére megvolt az eredeti gyűjtemény katalógusa. Csaknem minden kötetből be tudtunk szerezni egy példányt. Zoe figyelte, ahogy férje besétál a dolgozószobába. Érezte, hogy felébred benne a született vadász kíváncsisága. A férfi zsákmányra éhesen bejárta a helyiséget, megvizsgálta a könyvespolcokat, a hatalmas íróasztalt és a masszív kőkandallót. Végül megállt a szoba közepén, és ránézett a feleségére. Zoe későn döbbent csak rá, hogy Ethan azt lesi, vajon ő bemerészkedik-e a szobába. Ismét körülnézett, majd belépett. Régi, elfojtott érzelmek maradványai suttogtak körülötte; de nem volt semmi heves, erőszakos vagy nyugtalanító. – Hogy halad a nyomozással? – kérdezte Paloma Ethantől. – Egyelőre információt gyűjtök – felelte Ethan könnyedén. – Elolvastam több Kirwan haláláról szóló újságcikket is. Singleton Cobb segítségével felkutattam néhány levelet, melyeket Kirwan életrajzirója, az ügynöke, Exford és néhány barátja írt. A beszámolók szerint Kirwan nehéz, szeszélyes ember volt. Paloma komoran bólogatott. – Ezt a nagyanyó megerősítette. Bár mindig azt mondogatta, hogy tudott bánni vele. Mi van Exforddal? Megtalálta? – Néhány évvel Kirwan halála után életét vesztette egy autóbalesetben. Nagy iszákos volt. – Gondolom, semmit sem talált, ami arra utal, hogy ő vitte el Kirwan utolsó kéziratát? – Még mindig nyomozok ez ügyben – válasz Ethan. Az öntudatos szakmai zsargon hallatán Zoe majdnem elmosolyodott. Odakint, a parkolóban beült az anyósülésre, és becsatolta az övet. – Nyomozol ez ügyben?

– Ezt mondja az ember az ügyfélnek, ha nem tudja mi az ördög folyik. Lefogadom, hogy nektek, de dekorátoroknak is megvannak a hasonló, ügyfeleknek tartogatott szlogenjeitek. – Az én nagy kedvencem ez: „Azt hittem, tudja, hogy az Olaszországból való, egyedi megrendelés esetén akár négy hónappal tovább is eltarthat a szállítás.” – Figyelmeztess, hogy ne rendeljek egyedi bútort Olaszországból. – Ethan elfordította a slusszkulcsát. – Nos? Ereztél valamit a dolgozószobában? Zoe rápillantott, meglepte a kérdés. – Ne felejtsd te nem hiszel az efféle humbugban. Jól tudod, hogy tiszteletben tartom az intuícióidat. – Elindította a terepjárót, és a kijárat felé hajtott. Nos, mit súgtak az ösztöneid? Semmi különöset – vallotta be az asszony. – De már elmagyaráztam neked, hogy csak a rendkívül heves, sötét indulatokat érzem meg, nem emlékszel? A dühöt, a félelmet, a pánikot, a nemi vágyat. – A, csupa mókás dolog! – Hát igen. Mindenesetre gondolkoztam rajta, és eszembe jutott: előfordulhat, hogy nem érzek semmit, ha a gyilkosságot méreggel követték el. – Miért nem? Zoe most valami olyant próbált elmagyarázni, amit maga is alig értett. – Lehet, hogy ilyenkor nem szabadul fel nagy energia. Kirwan talán sose jött rá, hogy megmérgezték. Egyszerűen rosszul érezte magát, elájult, és szép csendben kilehelte a lelkét. Nem keletkezett nagy mennyiségű heves érzelem, ha a gyilkos nem állt ott fölötte kárörvendő tekintettel, így, azt hiszem, nem sok minden maradt hátra nekem. Ugyan, mit éreznék meg ennyi év után? – Más szóval, semmit se tudsz mondani. – Nézd a dolog jó oldalát: abban a megtiszteltetésben részesülsz, hogy ingyen igénybe veheted egy parafenomén szolgáltatásait. – Hát igen, olcsó húsnak híg a leve. – Rendben van, Menő Magánkopó úr, maga szerint mi történt a dolgozószobában? – Először is: lefogadom, hogy nem Maria lopta el a kéziratot. Erre Zoe felkapta a fejét. – Ezt nem mondtad el a polgármesternőnek. – Mivel még semmit sem tudok bebizonyítani. – Honnan szeded, hogy nem a házvezetőnő vitte el a könyvet? – Ha megölte volna Kirwant, és ellopta volna a kéziratot, az előbb-utóbb felbukkant volna valahol. Túl értékes volt ahhoz, hogy ennyi éven át rejtve radjon. – Hacsak nem égette el azon az estén. Ethan a fejét rázta. - Miért tette volna? Éveket dolgozott az írónál. Elég hosszú időt töltött mellette, így tudhatta, hogy szép summát ér a kézirat. Mondjuk, kihallgatta a vitát Kirwan és az ügynöke között, és tudta, hogy legalább egy potenciális vevővel számolhat. –A kiadóval? – Aha. – És az ügynök? Gondolod, hogy Exford megölte Kirwant, aztán ellopta a kéziratot? – Nem. Ugyanazért nem, amiért Mariára sem gyanakszom. Az ügynöknek anyagi gondjai voltak. Ha elviszi a kéziratot, eladja, vagy gondoskodik a kiadásról. Zoe egy ideig elgondolkozott ezen. - Tudod, ha kell, vág az eszed, mint a borotva. – Kösz. Persze sokkal izgalmasabb lenne, ha parafenomén lennék, de már megtanultam elevickélni valahogy a logika és a józan ész segítségével. – Kinek ez jutott, kinek az! Ethan felkacagott. Már napok óta nem nevetett. Ki tudja miért, Zoe biztatónak találta férje jókedvét. 23.

AZNAP ESTE elmentek az Utolsó Kijáratba: rnegünnepélték, hogy Harry olyan hamar visszatért Los Angelesből. Arcadia szorosan melléje ült, válla hozzáért a férfi vállához, és csent egy kis melegséget tőle. Billy Strayhorn „Buja élet” című dalának lassú, lágy dallama betöltötte az enyhén zsúfolt éjszakai lokált. Rég elmúlt már éjfél. Kellemes dzsesszzene szólt. Egy martini állt Arcadia előtt. Harry hazatért, épen és egészségesen. Majdnem tökéletes volt minden: már hosszú, hosszú ideje nem volt ilyen az élete. Miért ne lazíthatna hát? – Ugye, miattam jöttél vissza korábban? – kérdezte. – Á, dehogy. – Harry az előttük álló tálból szemezgette a mogyorót. – Mondtam már: az ügyfél véget vetett a kiscsaj bevásárló körútjának. – Lárifári. – Arcadia leszopogatta az olívabogyót a kis, vörös szárról, megrágta és lenyelte. – Korábban abbahagytad a munkát, miattam. Valld be! Harry belekortyolt a sörbe. –Örültem, hogy véget ért abuli. Megőrjített a kiscsaj. – Tudtam. Miattam jöttél előbb haza. – Nos hát – mondta Harry, és lustán nekidőlt a boksz kipárnázott falának –, elmondod, mi a baj? Az asszony habozott. –Tudomásom szerint semmi. Kicsit ideges voltam néhány napig, miután elmentél, ennyi az egész. – Belekortyolt a martiniba. – Most jól vagyok, de... - De, mi? -- De hiányoztál, Harry. A férfi semmit sem szólt. Csak várt, síri türelemmel. Arcadia felsóhajtott: — Rendben, elmesélem, mit mondtam Zoenak. Alighogy elmentél, egyszer-kétszer különös érzésem támadt. Olyan volt, mintha valaki figyelt volna. Harry feszülten hallgatta. — Igen? — De két-három nap múlva elmúlt ez az érzés – fűzte hozzá Arcadia sietve. — Ez minden? Arcadia ujjai háromszög alakban közrefogták a martinis pohár talpát. — Elvesztettem az Elvis-képpel díszített tollat, amit tőled kaptam. Mindenütt kerestem, de sehol sem találtam. — Nem nagy ügy. Csak egy ócskaság. — Szerettem. A kedvenc tollam volt. , Harry hosszasan törte a fejét. —Észrevettél valamit az irodádban? Arcadia összerezzent, mikor a férfi szájából hallotta saját, titkos félelmeit. — Nem. Semmit. Hidd el, körülnéztem. Azt hiszem, az én múltammal az üldözési mánia egészséges elmeállapot. Áttúrtam az összes fiókot. Ugy láttam, hogy minden a helyén van. — Egy profi nem hagyott volna nyomokat — merengett Harry. — Az irodádban nincs olyan riasztórendszer, mint a lakásodban. Könnyen bejuthat az, aki akar. Arcadia rosszalló képet vágott. —Valóban azt hiszed, hogy valaki behatolt az irodámba, csak azért, hogy ellopjon egy Elvis-képpel dekorált tollat? Mi értelme lenne? — A toll lehetett egy szerencsétlen véletlen, vagy hiba is. — Harry elutasítóan legyintett egyet. — A pokolba, és ha semmi köze az egészhez? A takarítók eltörhették azt az átkozott tollat, aztán kidobták szemétbe. — Igaz. — Arcadia mosolyogni próbált. — Ebben a esetben semmi okom azt gondolni, hogy zárás után odabent járkált az irodámban. Semmi kétség, megint csak az élénk fantáziám játszik velem, Harry. A férfi nem viszonozta az asszony mosolyát. – Megnézted a körülötted lévők arcát, amikor hét elején úgy érezted, hogy figyelnek? – Természetesen! De még csak halványan sem hasonlított... rá senki. – Nem kellett elmagyaráznia, kiről beszél. Harry tudta, hogy Grantre gondol. – Láttál-e többször is valakit, akit nem ismertél? Erre Arcadia eltűnődött. Átvillant az agyán egy időbb nő képe: bevásárlószatyor és fényképezőgép volt nála. - Sokan nyüzsögtek a téren ezen a héten. Jöttek–mentek a turisták. Nem egyet láttam közülük többször is, de egyikük sem volt gyanús. — Es az autók?

— Ugyan, ki figyel az autókra? — Én!- felelte Harry. — Gondolj csak bele, drágám. Különös érzés fogott el, mert észrevettél valamit, bár nem túdod, mi az. Így megy ez. — Mi hogy megy? — Hát a megérzés. A szemed sarkából észreveszel valakit vagy valamit, ami nem illik oda, és végigfut a hideg a hátadon. Nem foglalkozol vele különösebben, de valami odabent mégis megkongatja a vészharangot. Harry csak tudja, biztatta magát Arcadia, miközben kényelmesen hátradőlt; megpróbálta összeszedni, milyen járművekre figyelt fel mostanában. De néhány perc múlva csalódottan feladta. - Képtelen vagyok megjegyezni, melyik milyen autó – mentegetőzött. — Próbálkozzunk az emberekkel. Ismét eszébe jutott az asszony, akit a kirakatban látott. – Volt ott egy nő – mondta lassan. – Kétszer, háromszor bukkant fel. – Hogy nézett ki? Ez az! Nem tudom, miért figyeltem fel rá. Ártalmatlannak tűnt. Nem volt feltűnő. Legalább nyolcvanéves lehetett. Hatalmas, széles karimájú kalap, túlméretezett napszemüveget viselt, tudod azt a fajtát, amelyet az ember rácsatol a rendes szemüvegre. Csak egy turista volt, Harry. - Ez minden? „Hát, tudja faggatni az embert. Nem adja fel gondolta Arcadia bánatosan. Belekortyolt a martiniba, és megpróbált hűvös fejjel gondolkozni. A régi szép időkben pénzügyekkel foglalkozott. Több millió dollárt kockáztatott minden döntésével. A pénzvilágban jól átlátott minden helyzetet és követni tudta a trendeket. Észrevette a haláltusáját jelző, apró jeleket is. Tudta, mire kell figyelni, mi figyelmeztet az igazgatótanács tagjai között fellépő ellenségeskedésre. A tőzsdefelügyelet mire észbe se kapott, és ő már kiszúrta a cégen belül folyó svindliket. Jó érzékkel felfigyelt az adatforgalomban jelentkező apró rendellenességekre, ezért vette észre idejekorán mire készül a férje. Talán most is támaszkodhat a régi ösztöneire. - Legalább kétszer láttam, de csak a tükörképét, a kirakatban. Emlékszem, megjegyeztem magamban milyen drága a fényképezőgépe. Nem egy filléres bóvli volt nála. Es mindig ugyanazt a reklámszatyrot cipelte: egy kék-fehér táskát, az egyik ruhaboltból. Harry egy ideig némán hallgatott, majd így szólt: – Rendben. – Mi van rendben? – nézett rá Arcadia csodálkozva – Rendben, most beszélünk Truaxszal. – Hajnali fél kettőkor? Ki akarod verni őket az ágyból? – Nem a mi hibánk, hogy ők ketten nem tudják, mikor kell ébren lenni. Ethan nyugtalan álomba merült; Éji Szellőben járt. A hatalmas házban bolyongott: benyitott minden ajtón, amely az útjába akadt, minden szobát átkutatott, mégse lelte Zoét. Itt kell lennie valahol! A lelkébe mart a kétségbeesés a gondolatra, hogy nem találja meg. A nevét kiáltotta; magyarázkodni akart; könyörögni, hogy megértse. De a szavai örökre ott visszhangoztak a kongó, rózsaszín folyosókon, a végtelen éjszakában. Végre odaért az apró magánmozihoz, ahhoz a helyiséghez, ahol hajdanán elkövették a gyilkosságot; a ház ban ez volt az egyetlen hely, amely látszólag zavarta az asszonyt. Lassan kinyitotta az ajtót, felkészült arra, ami a sötétségben várt rá. Zoe a kis márványbár mellett állt, az árnyékban. Sómon Wendover ott terpeszkedett az egyik elegáns bársonyszékben, a vászonnal szemben. Vigyorogva hátranézett Ethanre. – Halott vagy – szólt oda Ethan. Wendover felkacagott. – Bánom is én! Emiatt fájjon a te fejed. Mindketten tudjuk, hogy életed hátralévő részében hébe-hóba kísérteni foglak álmodban.

Ethan elfordult tőle, és Zoéra nézett. - Gyere velem! Az asszony a fejét rázta. – Nem. – El fog hagyni, ahogy a többiek is elhagytak - jósolta Wendover vidáman. – Ez a te formád. Egész életedben ez volt. Megmented őket, aztán búcsút intenek. Ethan nem vette le Zoéről a tekintetét. – Te más vagy. - Valóban? – kérdezte az asszony. Wendover kuncogott. – Hogy szerethetne egy ilyen embert, a te múltaddal. Te nem vagy nyerő, Truax. Nem tudtad megoltalmazni az öcsédet. Nem tudtad összetartani az előző három házasságodat. Nem tudtad megmenteni a céget, melyet a semmiből építettél fel. Hónapokon keresztül nyomoztál utánam, és a végén mégsem tudtál összeszedni annyi bizonyítékot, hogy elítéljen bíróság. Ethan tudta, hogy Zoe nem maradhat ott, abban a szobában, ahol Wendover kárörvendő tekintettel ül. Megpróbált belépni a mozi ajtaján, de valami megállította. Mintha beleütközött volna egy láthatatlan falba. Zoe titokzatos tekintettel figyelte. – Sajnálom, Ethan. Ide nem jöhetsz be. Pszichés gát állja utadat. Nem jöhetsz át rajta, mert nem hiszel az efféle humbugban. Wendover nevetését visszhangozták az árnyak. – Ethan! Ethan! Ebredj fel! Az ő hangja. Oly közel. Oly valóságosan. Kinyitotta a szemét. Zoe aggódva hajolt föléje. – Semmi baj! – Az asszony megragadta Ethan vállát. – Minden rendben van. Csak egy rossz álom volt. – De milyen rossz. – Ethan megdörzsölte az arcát. Lassan vette a levegőt. Mikor visszanyerte az önuralmát, felült és átlendítette a lábát az ágy szélén. Zoe odatérdelt melléje, és megmasszírozta a vállát. – Remélem, nem ragad rád a szokásom. Téged rémálmok gyötörnek? Szerinted ez fertőző? – Nem hinném. – Milyen kellemes volt az érintés Ethan leghőbb vágya volt elernyedni az asszony nyugtatóan masszírozó keze alatt, mégsem bírt megnyugodni – végigfutott a hideg a hátán. – El akarod mesélni, mit álmodtál? – kérdezte csendesen Zoe. Mintha Wendover nevetése hallatszott volna valahonnan a távolból. – Olyan bonyolult – mondta Ethan óvatosan. Megállt Zoe keze. Ethan érezte, hogy elhúzódik tőle. Néhány másodpercig azt hitte, abbahagyja a masszírozást. – Mit bánom én, ha bonyolult, tudod jól – biztatta Zoe. Keze ismét megkereste a férfi vállát. Micsoda megkönnyebbülés, lélegzett fel Ethan. – Ethan? – Mindketten Éji Szellőben voltunk, de óriásinak tűnt a ház – kezdte Ethan színtelen hangon. – A szobák végtelen sora követte egymást. – Az lehet a bajod, hogy átfestetjük azt a rengeteg szobát. Ez kísértett álmodban. – Meglehet. – Ethan tudta, hogy Zoe viccelni próbál, de hiába. Túl fásult és kimerült volt. Itt abba kellene hagyni, figyelmeztette magát. Minek mesélne tovább? Mégis kikívánkozott belőle a folytatás: – Nem találtalak, pedig ott voltál valahol. – 0 , igen, a ravasz lakberendező, akihez hiába telefonálnak az ügyfelek, sose veszi fel a kagylót – motyogta Zoe. –Végül a filmszínházban leltem rád. – Ethan habozott, majd vállat vont. –Éppen itt tartottam, amikor felébresztettél. – Ide-oda dobáltad magad, mintha mindenáron át akartál volna törni valamin. A férfi halálra dermedt. – Bántottalak? –Nem. Csak felébresztettél – mondta Zoe a férfi vállát nyomkodva. – Valóban ennyi lenne? Ez zaklatott fel ennyire? Wendover ott kuncogott valahol az árnyak között. Megszólalt a telefon. Zoe keze ismét megállt. Ethan az órára pillantott. Ot perccel múlott fél kettő. Hajnalban ritkán közölnek az emberrel jó hírt. – Majd én felveszem. –Így is tett. – Truax. – Stagg vagyok – mutatkozott be Harry. – Van egy kis gondunk. Idekint állunk a külső ajtó előtt. Felcsengethetünk, beengedtek bennünket?

24.

ETHAN LETELEPEDETT a díványra és Zoét figyelte, aki mindenkinek felszolgálta a teát. Az asszony kontyba tűzte fel a haját és balettcipőszerű, fekete papucsba bújt; a sötétkék pongyolát lazán megkötötte a derekán. Ethan nadrágot és pólót húzott. Újabban mindig megborotválkozott lefekvés előtt, de észrevette, hogy ezzel kivívta Zoe nemtetszését, ezért aznap este nem törte magát. Így, jól tudta, kicsit borostás lehet. .Arcadia és Harry ellenben éjszakai életet élt. Furcsamód, hajnali fél kettőkor tipp-topp volt mindkettő. Arcadia önmagát adta: a szokásos jégkirálynő volt. Egyenes szabású, szűk ruhája a sápadt sivatag pirkadat színét idézte. Harry meglepően kicsípte magát: szörfdeszkákkal és pálmafákkal díszített, rövidujjú, sportos ingben feszített. — Tisztázzunk valamit. — Ethan előredőlt; széttárt lábakkal ült a díványon, könyöke a combján pihen az ujjait lazán összefűzte. — Két nap alatt kétszer láttad ugyanazt az idős, kalapos, napszemüveges hölgyet, és elveszítetted a Harrytől kapott tollat. Ennyi — Ugye, nem hangzik valami ijesztően? — mentegetőzött Arcadia. — Ne haragudj! Harry ötlete volt, hogy törjünk rátok az éjszaka közepén. — Nagyon helyes — szólt rá Zoe erélyesen. — A hét elején említetted, hogy rosszat sejtesz. Tegyük hozzá ezt az idős nénikét, és máris felmerül néhány kérdés? Ethan bosszúsan nézett rájuk. — Nekem senki sem beszélt Arcadia balsejtelmeiről. — Azt hittem, azért vagyok ideges, mert Harry elment és... -- Megcsillantak Arcadia platinahegyű körmei, amikor felemelte a csészét. — Nos, csak múló rossz érzés volt, miért mondtam volna el? Engem a fényképezőgép zavar a legjobban — jegyezte meg Zoe. Az alapján, amit mondtál, nemcsak drága, hanem profi fényképezésre is alkalmas készülék lehetett. Minek kellene ilyen felszerelés egy idős turistának? — Ki tudja, hová lett a toll — morfondírozott Harry. – De ha valaki figyeli Arcadiát, okkal feltételezhetjük, hogy átkutatta az irodáját. Mondjuk, fel akarta feszíteni a fiókot a tollal, vagy az iratok között matatott vele, és eltörte. Gondolta, jobb, ha eltünteti a törött darabkákat, és nem hagyja ott őket. — Olcsó apróság volt — fűzte hozzá Zoe. — Biztos azt hitte, hogy senkinek se fog hiányozni. Ethan Arcadiára nézett. —Észrevettél még valamit az irodádban? Más nem veszett el? Minden a helyén van? Nem láttál valami furcsát? A mellette ülő Zoe hirtelen megmerevedett. Nem szólalt meg, de Ethan látta a szeme sarkából, hogy enyhén megremeg a kezében a teáscsésze. M i az ördög ez? — Nem — válaszolta Arcadia. — Pedig elhiheted: alaposan körülnéztem. Ethan Harry felé fordult. — És a lakásban? — Ott minden rendben van - bizonygatta Harry. - Tudnék róla, ha valaki kijátszotta volna az új riasztót. — Rendben. — Ethan felvette a dohányzóasztalra kikészített jegyzettömböt, és megfogta a tollat. — Lássuk csak, mire jutottunk eddig. Lehet, hogy valaki figyeli Arcadiát. Ha ez igaz, talán Grant Loringhoz vezetnek a szálak. – Aki állítólag meghalt, bár ezt egy percig sem hittem el — jegyezte meg Arcadia szenvtelenül. — Tőle félek a legjobban. De az is előfordulhat, hogy rám találtak a szövetségiek. Harry ránézett: – Mennyire kellesz nekik? – Hát, úgy őszintén, nem hiszem, hogy különösebben érdekelném őket. De bebeszélhették maguknak, hogy ha Grant még mindig életben van, a nyomára bukkanhatnak a segítségemmel – sóhajtott fel Arcadia.

– De tévednek – szólt közbe Zoe. – Nem is tudod hol van. Mellesleg, ez azt jelentené, hogy már nem hiszik el a halálhíredet. Arcadia némán vonogatta a vállát. – Rendben, álljunk meg egy percre. – Ethan lejegyzett valamit. – Jó esetben a szövetségiekkel van dolgunk. Az a baj, hogy szerintem nem rájuk vall a stílus. Harry kérdő tekintettel fordult feléje: – Mármint az idős hölgy a fényképezőgéppel? − Igen. Ez nem az ő stílusuk. Modernebb eszközökkel szoktak dolgozni. A poloska a kedvencük. Bedrótoznak valakit, aztán bevetik, és magnóra vesz minden szót. – Arcadiára pillantva folytatta: – Ugye, senki sem faggatott mostanában a múltadról? – Nem – mondta Arcadia a ,homlokát ráncolva. – Igazad van. Talán nem az FBI. Így csak Grant marad, esetleg valamelyik volt üzlettársa. – Szerencsédre van egy igazi jó barátod, aki mellesleg remek testőr - biztatta Ethan. – Sőt a másik barátod menő magánzsaru. Majd megosztjuk Harryvel munkát. Ő rajtad tartja a szemét, én meg kikérdezlek. Szükségünk lesz Singletonra is: ő szörfözik majd a Interneten. Zoe ránézett. – Mit gondolsz, nem lenne jobb, ha Harry elvinné Arcadiát a városból, míg be nem fejezed a nyomozást? – Elviheti – vágta rá Ethan szenvtelen hangon. – Nem! – Arcadia hirtelen hevesen felcsattant: hajthatatlan volt. – Ha Grant egyszer rám talált, hiába élek álnéven, bárhol a nyomomra bukkanhat. Azzal nem oldok meg semmit, ha egy időre eltűnök. Nem futok el előle, le akarom zárni ezt az ügyet. Harry egyetértően bólogatott. – Én is amondó vagyok, hogy itt kell maradnunk. Susogó Forrás viszonylag zárt közösség, és nekünk hazai pálya. Sokkal jobban ismerjük, mint Loring. – Sok minden történt az elmúlt hetekben – hangsulyoztaArcadia. – Megvannak az összeköttetéseid a helybéli rendőrségen, Ethan. Városszerte vannak ismerőseid, még Radnornál is. − Ugyan, mit számítanak a kapcsolataim, ha megpróbál golyót ereszteni beléd? – mondta Ethan határozottan. – Harry jó szakember, de senki sem tökétes. Arcadia két kézzel tartotta a teáscsészét, és a mélyére nézett, mintha egy kristálygömböt tanulmányozna. – Nem hiszem, hogy messziről próbálna lelőni jelentette be, gondosan megválogatva a szavakat – jóllehet tévedhetek. Erre minden szem reá tapadt. – Miért? – kérdezte Ethan. – Két oka van. Grant jó taktikus. Ez volt a fő erőssége, amikor még befektetésekkel foglalkozott, és egy birodalmat irányított. Es ő az a típus, aki nem változtat a szokásain. Szinte görcsösen előre meg akar tervezni mindent. Ne felejtsétek el: vigyáznia kell! A legkevésbé sem szeretné, ha a szövetségiek vagy hajdani üzlettársai megsejtenék, hogy még életben van. –Remek logika – helyeselt Zoe. - Egy gázolás vagy egy rejtélyes tűzeset inkább rá vallana – folytatta Arcadia. Ethan észrevette, hogy Harry keze megfeszül. Csak ez az apró, dermesztő mozdulat árulta el, mi járhat a fejében. – Mi a második oka annak, hogy nem fog lepuffantani biztos távolból? – tudakolta Ethan. – Mielőtt eltűntem, bebiztosítottam magam egy kicsit. - Hogyan? – kíváncsiskodott Ethan. Van nálam valami, amit Grant szívesen megkaparintana. – Arcadia letette a csészealjba a csészét. Es csak úgy szerezheti meg, ha kiszedi belőlem hová dugtam. Mindenki hallgatott. Csak üldögéltek és Ethan észrevette, hogy Zoe aggodalommal vegyes kiváncsisággal figyel; rádöbbent, hogy Arcadía árulta el neki minden titkát. – Amikor rájöttem, hogy az a legjobb, ha eltűnök, elintéztem néhány dolgot – magyarázta Arcadia csendesen. –Több számlát is nyitottam, mindegyiket más néven, majd bejelentkeztem az Udvarházba, így próbáltam eltűnni. Miután megszöktünk

Zoéval, másodszor is megváltoztattam a nevem. – Folytasd – suttogta Harry. – Még egy óvintézkedést tettem. Grant minden fontos adatot egy titkos számítógépen tárolt. Azt hitte, hogy én nem tudok róla. Főleg pénzügyekre vonatkozó információról van szó, amely hosszú időre börtönbe juttathatta volna. De, mint azt később megtudtam, még ezeknél is veszélyesebb bizonyítékot rejtett az a gép. Mindenesetre kisakkoztam a jelszót, letöltöttem az egész fájlt, aztán elrejtettem a másolatot. – Mondjad csak, miféle bizonyítékot emlegettel – szólt közbe Ethan. – Grant átvágott néhány nehézfiút, akik messze sem olyan elnézőek, mint a szövetségiek, ha sikkasztásról van szó. Ezeknek a svindliknek a részleteit tartalmazza a fájl – mondta Arcadia feszülten. – Már egy ideje házasok voltunk, amikor rájöttem, hogy a férjem átvert néhány rendkívül kellemetlen figurát. Bosszút fognak állni, ha megtudják, hogy Grant életben van, és rájönnek, mekkora összeget lopott ki a kezükből. Harry hangtalanul füttyentett egyet. – Ha Loring él, addig nem lesz nyugta, míg el nem pusztítja a másolatot. – Mint említettem – folytatta Arcadia –, eldugtam a fájlt, bár ezt elhallgattam Grant elől. Nem tudtam, hogy sürget az idő. Épp a következő lépésen törtem a fejem, amikor veszélybe került az életem. – Hogy akart eltenni láb alól? – kérdezte Ethan. – Balesetnek akarta álcázni. Mondtam már, hogy ez az ő stílusa. Megbeszéltem az egyik ügyfelemmel, hogy késő este találkozunk. A hegyekben lakott, közvetlenül az egyik üdülőváros mellett. Grant tudta, hogy egy hatalmas tó partján vezetek majd végig. Utközben lecsapott rám, és egy víz fölé nyúló magaslaton leszorította az autót az útról. – 0 , istenem! – Zoe megfogta Arcadia kezét. Harry halálsápadt volt. Ethan csendben tovább jegyzetelt. – Éjszaka volt, és zuhogott az eső – mesélte tovább Arcadia. – Szerencsére a tó sekély részén landolt az autó. Az ablakon keresztül kijutottam, és néhány belógó faág alatt felbukkantam a víz felszínére. Ennek köszönhetem az életemet. Ethan kezében megállt a toll. – Nem talált meg Loring a vízben? Nem. Akkor jöttem rá, hogy ő a tettes, amikor kiszállt a kocsiból és a reflektor elé került. Zseblámpa volt nála, azzal vizsgálta át a tó felszínét, de a fák miatt nem vett észre. Azt hittem, kihűlök és meghalok, mire elment végre. Harry tenyere Arcadia térdén pihent. Ethan észrevette, hogy enyhén megfeszülnek az ujjai. – Miután elhajtott, kimásztam a vízből. Egy üres kunyhóban töltöttem az éjszakát. Reggelre elhatároztam, hogy inkább eltűnök, míg el nem kapják Grantet. – De ez sose történt meg – állapította meg Harry. – Nem, mivel másnap hajnalban elmenekült a országból. Két héttel később bejelentették, hogy életét vesztette Európában, síelés közben. – Miért nem fordultál a szövetségiekhez? – tudakolta Ethan. – Hát hogy őszinte legyek, nem hittem, hogy meg tudnak védeni. Ellenben gondom volt rá, hogy kiszivárogjon a hír az elrejtett fájlról. – Ezt meg hogy intézted el? – firtatta Harry. – Számítógépen keresztül eljuttattam a sztorit gazdasági lapokhoz. Csak egy rövid cikk volt hogy a halála előtt Grant Loring felesége bizalmasan közölte egy meg nem nevezett személlyel, hogy lemásolta a férje magánjellegű fájljait. Utaltam rá, hogy tragikus körülmények között elhunyt Mrs. Lorin titokban elrejtette az említett adatokat. Sajnálatos módon titkát magával vitte a hullámsírba. Harry kissé oldalt biccentette a fejét. – Hullámsírba? – Gondolod, hogy nem gazdasági rovatba illő kifejezés? – válaszolta Arcadia kérdő tekintettel. – A, dehogy! Tökéletes, pont oda való – bólintott a férfi. – Hullámsír. Hát igen, nagyon tetszik. Lefogadom, hogy ráharaptak. – Igen – bizonygatta Arcadia. És lecsapott a többi hírközlőszerv is. Ez volt a célom. Tudtam Grant, akárhol is van, figyeli az újságokat, a tévéadásokat és az on-line híreket, mert kíváncsi, megtalálták-e a hullámat és mit írnak az eltűnéséről. Persze sejtettem,

hogy a fenyegetőzés nem jelent tökéletes védelmet, de gondoltam, így legalább nem indulok vesztes pozícióból, ha egyszer keresni kezd. Ethan a jegyzeteit tanulmányozta. – Rendben, vázolom, mi a teendő. Ezen a vonalon megyünk tovább, feltételezzük, hogy Grant Loring él és virul, Arcadiát fenyegeti, hiszen ezzel a lehetőséggel számolnunk kell. De ne felejtsük el: előfordulhat, hogy rossz úton járunk. Gondolod, hogy megijedtünk a saját árnyékunktól? – kérdezte Zoe. – Előfordulhat – válaszolta Ethan vállvonogatva. Zoe megköszörülte a torkát. Ethan csendesen felsóhajtott. Jól ismerte ezt a hangot; ilyenkor Zoe felkészült, ugyanis olyan dolgot akart mondani a férjének, amelyet az nem szívesen hallott. Alaposan végigmérte a feleségét. – Nos? – Azt hiszem, el kell árulnom valamit, bár fogalmam sincs, mit jelent a dolog – kezdett bele Zoe, nagy gonddal formálva a szavakat. – Ne beszélj mellé – motyogta Ethan –, nem bírom idegekkel. Zoe nem válaszolt azonnal, helyette összenéztek Arcadiával. A két nő szavak nélkül is megértette egymást, de Ethan nem tudta, miféle titkos üzenetet váltottak. Zoe összefonta a karjait, és borongós, komor tekintettel a férje felé fordult: – Ma délután éreztem valamit Arcadia irodájában. – Zoe! – Arcadia riadtan felkapta a fejét. – Miért nem árultad el? – Nem könnyű elmagyarázni - vallotta be a barátnője. Harry érdeklődve tekintett rájuk. Oké – szólalt meg Ethan. – Hegyezzük a fülünket. Mit súgtak az ösztöneid? - Ez az – suttogta Zoe. – Nem tudom megmondani. Ezért hallgattam, Arcadia. De az biztos, hogy hasonló érzésem támadt tegnap a bemutatóházban, a könyvtárban is. − Folytasd – mondta Ethan rezzenéstelen hangon. − Nagyon gyenge volt – mondta Zoe feszengve. Leheletnyi, finom rezdülések. Mégis ki... kiborultam tőle, mivel ezelőtt csupán egyetlenegyszer találkoztam hasonló energiával. – Mikor? – faggatta Harry. - Egyik éjjel, amikor az intézet folyosóin bolyongtam. – Zoe egyenesen Arcadiára nézett: – A H. osztály egyik szobájából eredt. – 0 , a francba – mondta Arcadia alig hallhatóan. Ethan Harryre pillantott, aki némán ingatta a fejét. Hát ez neki se mondott sokat. Ethan ismét a két nő felé fordult: – Nem akarjátok elárulni, miért volt olyan félelmetes a H. osztály? – Kíváncsian hallgatjuk – fűzte hozzá a másik férfi, Zoe nagy levegőt vett. Ethan látta: most felkészült a nagy ugrásra. – Tudjátok, hogy a Gyertya-tavi Udvarház egy magánszanatórium, amely a tehetősebb réteg igényét szolgálja ki – mondta Zoe. - Azért hozták létre, hogy a gazdagok az intézmény gondjaira bízhassák, persze tisztes összegért, a számukra kellemetlen, pszichés, illetve mentális problémákkal küszködő rokonaikat. Ethan bólintott. – Ezt tudjuk. Folytasd! – Nos - mesélte tovább Zoe –, mint mindenkinek, a leggazdagabbaknak is megvannak a maguk, komolyan zavarodott családtagjai, bármilyen kínos is a dolog. Xanaduban a H. osztályra dugták be ezeket pácienseket. – Komolyan zavarodott – ismételte meg Ethan változatlan hanghordozásban. Hát ez elég rosszul hangzik. – A potenciálisan veszélyes páciensekről beszél – magyarázta Arcadia. – Az igazi őrültekről, akik halálra rémisztettek az intézetben mindenkit. – Hát, igen, igen, így van ez – merengett Harry. – A gazdagok se másmilyenek ezek szerint. De mondd csak, mire akarsz kilyukadni? Miféle hátborzongató érzés fogott el Arcadia irodájában és a könyvtárban, Zoe? – Kezdem azt hinni, hogy Lindsey Voyle hagyhatta hátra az elmebajos pszichés energiát – jelentette be Zoe. – Remek – csattant fel Ethan. – Már csak ez kellett nekem. A lakberendezőnő a

pokolból. 25. SIGLETON a kis irodájában kucorgott, és a számítógépre meredt, amikor kinyílt a bolt ajtaja. Besétált Bonnie, és magával hozott néhány megawattot a kora délelőtti napsütésből. — Singleton? — Itt hátul! — A férfi igyekezett nem észrevenni milyen kellemes érzés fut át rajta. „Nyugi, pajtás. Csak a barátot látja benned, nem a szeretőt. Ne akarj elrontani mindent.” Ellökte a széket a számítógéptől, levette a szemüvegét és felállt. — Fáradt lehetsz. — Bonnie odaállt a keskeny ajtónyílásba. — Hallom, Ethan hajnali három körül kivert az ágyból, és megkért, hogy ugorj neki, és dolgozz az Arcadiával kapcsolatos ügyön. — Felemelt egy hatalmas papírpoharat, melyet a Szökőkút tér egyik presszójának logója díszített. — Gondoltam, jól jön egy koffein. — Nem tévedtél. — Singleton elvette a kávét, lerántotta a tetőt, és ivott egy nagy kortyot. Aztán 1eeresztette a poharat, és elégedetten felsóhajtott. — Köszönöm. Ez jólesett. A sógorod valóban felhívott hajnali három körül. Szerencséje, hogy jó barátom, s néha ügyfelem is. Ugyan, minek árulná el, hogy amikor a vonal másik végén megszólalt Ethan komor, hűvös, sürgető hangja, úgy megijedt, hogy még a gyomra is megfájdult Egy-két, kába másodpercig attól félt, hogy az éjszaka telefonáló rossz hírt hoz majd Bonnie-ról vagy a srácokról. Néhány röpke pillanat alatt megrendült a világ körülötte, és kezdett darabjaira hullani. Amikor megtudta, hogy nem Bonnie-t és a fiait fenyegeti veszély, annyira megkönnyebbült, hogy bűntudata támadt. Fölöttébb kedvelte Arcadiát, jó barátok voltak; aggódva hallotta, hogy veszély fenyegeti. Aggódott érte, mégsem érezte azt a zsigerekig hatoló félelmet, melyet — tudta — akkor élt volna át, ha Bonnie kerül bajba, vagy valamelyik kisfiú. „Cobb, ezt nagyon kikaptad.” Bonnie előhúzott egy műanyag dobozt a másik papirzacskóból. A férfi érdeklődéssel nézegette. - Ez meg mi? - Tonhal. Singleton elvette a dobozt, és kíváncsian kinyitotta. — Á, rozskenyéren. A kedvencem. — Mindig ezt mondod. Bármivel etetlek, mindig kijelented, hogy az a kedvenced — kuncogott Bonnie. A férfi kiemelte a vaskos, kettévágott szendvics egyik felét, és beleharapott. — Hisz, ez az igazság. Bonnie csendesen, elégedetten mosolygott, és figyelte a férfit, ahogy eszik. - Ú g y hallom, beszélgettél Jeffel — jegyezte meg, mikor Singleton abbahagyta a falatozást, és ismét belekortyolt a kávéba. — Mesélt róla a fiad? - Mondta, hogy megnyugtattad: nem számít, ha nem emlékszik rá, hogy nézett ki az apja. Hiszen bármi történik, sose felejti el. Singleton gyomra összeszorult. Nem a tonhal volt az oka. Bonnie komoly arckifejezése és hanghordozása miatt ment el az étvágya. Megijedt: csak nem hiszi azt az asszony, hogy túllépett a barátság határán, amikor beszélgetett Jeffel? — Jobb lett volna, ha hallgatok. — Lerakta a maradék szendvicset. — Nézd, Bonnie, ne haragudj. Remélem, nem avatkoztam bele túlságosan a magánügyeitekbe. — Nem, kérlek, ne mentegetőzz! Nem azért említettem. — Előrelépett és megérintette a férfi karját. – Csak szeretném megmondani: nagyon hálás vagyok azért, hogy beszélgettél a fiammal. Nem jöttem rá mi bántja valójában. Gondoltam, azért nem bír magával, mert valahogy ismét átéli a Drew halálát követő; pokoli időszakot. A terapeuta figyelmeztetett rá, hogy megtörténhet.

Singleton Bonnie kezére nézett, mely közvetlenűl a feltűrt farmering széle alatt lágyan megpihent a csupasz bőrén. Szíven ütötte a nő közelsége, csaknem elállt a lélegzete. — Egy kisfiú nehezen tudja elmagyarázni, min megy keresztül — mondta. — Mi még felnőtt fejjel sem beszélünk szívesen az érzéseinkről. — Tudom. Az ember azt hiszi, hogy ismeri a saját gyerekeit, de mint mindenki másnak, a szívük mélyén nekik is megvannak a titkaik. Vannak gondolataik: félelmeik, melyekről — úgy érzik — nem beszélhetnek. Jeff attól fél, hogy elfelejti az apját. Ki gondolta volna. Az izgatott Singleton megszorította az asszony kezét; eszébe se jutott, mennyire meghitt ez az a mozdulat. — Az isten szerelmére, Bonnie, ne vádold magad, mert nem jöttél rá azonnal, mi bántja a fiadat. Tudom, azt hiszed, hogy neked kell megoldani minden problémáját, de lassan felnőtt lesz, s néhány dolgot neki magának kell feldolgoznia. — Még csak nyolcéves. — Igen, de lassan férfivá cseperedik, és ezt valahol legbelül ő is érzi. Azzal is tisztában van, hogy magas a léc. — A léc? — Igen, melyet először az apja, most pedig Ethan rakott magasra. Bonnie egy pillanatra lehunyta a szemét, majd megértő tekintettel fordult a férfi felé: — Igen, értem, mire gondolsz. — Meg kell felelnie az elvárásoknak, és Jeff nagyon igyekszik. Most ugrik neki a legnehezebb feladatnak – Megemészteni az apja halálát? Igen, tudom, de... Nem - szakította félbe csendesen a férfi, aki megint a megfelelő szavakat kereste. — Nem csak erről szó. Tudod, Jeff számára az idei november nem csak az apja haláláról szólt. Leginkább a félelem törte. Félt: ha elfelejti az apját, elárul benneteket Ethannel. Elárulja a két felnőttet, akiket a legjobban szeret a világon. Az asszony csak állt, és mélyen hallgatott. — Egy nyolcéves kisfiú még nem tudja felfogni, mit jelent az „árulás”. —Tudom. De tudod, most kezdi kialakítani a saját értékeit, amelyeket követni fog élete hátralévő részében. Rossz dolog elárulni a szeretteinket, és ezt ő is tudja. Tehát megijedt, amikor rádöbbent, hogy ez irányba halad, és nem tudta, hogyan állíthatja meg a lavinát. — De hát nem árult el bennünket. — Valóban, de ő ezt nem fogta fel. Meg kellett beszélnie a dolgot valakivel, de ehhez egy kívülállóra volt szüksége. — Rád. — Bonnie elfojtotta a könnyeit. — Nem is tudom, hogy köszönjem meg, Singleton. A férfinak az a kellemetlen érzése támadt, hogy vér tolul az arcába. Sejtette, hogy elpirul. - 0 , semmiség az egész — mondta nyersen. — Hiszen barátok vagyunk. Meglepetésére Bonnie elkomorodott. −Igaz. Barátok vagyunk. — Kihúzta a kezét a férfi keze alól, és hátralépett, az ajtó felé. — Indulnom kell. Jó nyomozást! Kisétált a könyvesboltból. Visszatértek a borongós árnyak, mikor becsukódott mögötte az ajtó. ETHAN hallgatta a lépcsőn közeledő lépteket. Az iroda előtt húzódó, keskeny folyosó visszaverte a nehéz lépések zaját. Férfi, gondolta. Rosszkedvű. Félrerakta a jegyzeteit, melyeket fél órával korábban, a Singletonnal folytatott beszélgetés után készitett, összekulcsolta a kezét az íróasztalon és várt. Az ismeretlen megállt egy pillanatra a nyomozóiroda bejárata előtt. Mintha habozna, merengett Ethan, talán eltűnődik, vajon bölcs dolog-e magánnyomozóhoz fordulni. A jó üzletember most felállna, kinyitná az ajtót, igyekezne rokonszenvesnek tűnni és bátorítani az érkezőt. De Ethan fölöttébb elfoglalt volt éppen, igy helyén maradt hát. Ha

szerencséje van, a leendő fél lebeszéli magát odakint. Kinyílt az ajtó. Várható volt: mindig csőstül jön az áldás. Az újonnan érkező besétált a külső helyiségbe. Jól látszott a gondosan elhelyezett tükörben. Atlétata termetű, szögletes állú, határozott, hirtelenszőke volt. Az arizonai üdülőhelyek szokásos utca öltözékét viselte: drága, egyedi nadrágot, pólóinget és papucscipőt. Középiskolás korában a rögbicsapat kapitánya lehetett. Esetleg elvitte a bálkirálynőt a szalagavató után, aztán ledumálta róla a bugyit. Főiskolás korában bizonyára belépett a megfelelő diákklubba, kibulizta, hogy elnökké válasszák, és számtalan dús keblű, szőke pipivel randizott. Nelson Radnor, a vetélytárs Radnor Biztonságtechnika elnöke és ügyvezető igazgatója. Ethan hátradőlt a széken, és felrakta a lábát az íróasztal sarkára. – Miben segíthetek, Radnor? – Nelson odalépett a belső iroda ajtajához, és kaján vigyorral körülnézett. – Azt hittem, hogy az új neje belsőépítész. –Valóban az, de az irodámhoz nem nyúlhat. – Hát igen, látom. – Nem szeretem a flancos berendezést. Foglalj helyet. Nelson besétált a szobába. Bár megnézte a hozzá közelebb eső széket, nem sietett leülni. Inkább odaállt az ablakba. – Hallom, elloptad az egyik legfontosabb ügyfelemet. – Nelson az utcát figyelte, mintha nem akarna lemaradni valamiről. „Mellébeszél” – gondolta Ethan. Nelson hangja nem csengett izgatottan. – Csak a forma kedvéért közlöm: nem loptam el a Valdez-féle megbízást – helyesbített Ethan. – Nem vállalhatom el egy kiterjedt biztonsági rendszer iráyítását, nem vagyok berendezkedve rá, és ezt ő is jól tudja. Egyszeri, független ellenőrzésre kért fel. – Természetesen. Tehát elvégzed a független revíziót, és írsz egy lenyűgöző jelentést arról, hogy az embereim figyelmét elkerülte valami, amikor ellenőrizték a leendő alkalmazottakat, igaz? – Ez történt? – Meglehet. De az is lehet, hogy valaki, akit patyolatfehér múlttal felvettünk, nem tudott ellenállni a kísértésnek, amikor kedvező alkalom adódott. – Nelson hátrapillantott. Furcsán nyúzott és mogorva volt az arca. – Bármi legyen az, rossz fényt vet majd a cégemre. − Gyorsan elfelejtik ám. Mindenki tudja, hogy ha cégbiztonságról van szó, tiéd a pálya Susogó Forrásban! Én itt csak kispályás játékos vagyok. – Nem úgy, mint régen Los Angelesben. – Nelson arca rezzenéstelen maradt. – Ott nagyban utaztál. Itt is meglehetnek az ambícióid. − Van néhány. – Ethan még jobban belesüppedt a karosszékbe, és az íróasztalra rakott sportcipő orrát nézegette. – De nem akarok ökölre menni veled. A kisebb ügyek érdekelnek, az egyéni módszereket igénylő, egyszemélyes munkák. Legalább olyan jól tudod, mint én, hogy ez nem a te vadászterületed. Te másra álltál rá. Radnor ismét az ablak felé fordult. Egy ideig némán állt ott, aztán megmozgatta a vállát, mintha lazitani akarna feszes izmain. – Mulatságos, hogy az egyéni módszereket igénylő kisebb munkákat emlegeted. – Hangja rosszkedvűen, ám határozottan csengett. – Történetesen van ilyen feladatom a . számodra. Bármi is az, Ethan tudta: nem jelenthet jót. Épp elég felkérést fogadott el mostanában. Semmi szüksége egy újabb ügyre, már igy is alig győzi. – Köszönöm, hogy rám gondoltál – mondta pillanatnyilag nincs szabad kapacitásom. – Nem mintha túl sok választásom lenne – motyogta Nelson. – Egy kispályás játékosra van szükség és te vagy az egyetlen a városban. – Az alkalmazottaid között biztos találsz valakit, akire rábízhatod az ügyet. – Nem szeretném, ha bárki közülük akár csak megsejtené is a dolgot – csattant fel

Nelson nyersen. Ezért jöttem ide. – Mint említettem: örülök, hogy hozzám fordultá de... – Azt hiszem, megcsal a feleségem – bökte Nelson minden kertelés nélkül. 0 , a fenébe! Hát nincs elég magánnyomozó a városban, pont az én irodámba kellett besétálnod? „De hát éppen ez a baj” – gondolta Ethan. Mindössze két magánnyomozó dolgozott Susogó Forrásban. Megfontoltan levette a lábát az íróasztalról, és kiegyenesedett ültében – mindezt olyan lassan, amilyen lassan csak lehetett, hogy időt nyerjen. Habozott, próbálta megkeresni az ideillő mondatot. Sajnos az efféle helyzeteket nem lehet elütni egy ügyes frázissal. Ezt már maga is megtapasztalta. – Tudom, nem sokra mész vele, de én is ismerem ezt az érzést — jelentette be szenvtelen hangon. Nelson sarkon pördült: őszintén megdöbbent. –Valóban? Jesszusom, ember, hát még csak... mennyi... öt hete vagy nős! Nelson azt hitte, hogy Zoe szeretőt tart. Egy pillanatra eltűnt Ethan körül a világ, és félelmetes, vörös köd lépett a helyébe. Szinte látta maga előtt, ahogy Zoe elhagyja egy másik férfi kedvéért. Hirtelen megnyílt alatta a padló, és úgy érezte, hogy elnyeli a föld. Erőt vett magán, és abbahagyta a képzelgést. – Nem a feleségemről beszélek – tiltakozott. – Egy korábbi... kapcsolatomra gondoltam. – Ó, igen, valóban – bólogatott Nelson. – Valahol olvastam, hogy háromszor vagy négyszer nősültél. Ethan hirtelen mindent megértett. – Olvastad valahol? – Tájékozódtam egy kicsit, mielőtt idejöttem. – Nelson elkezdett céltalanul barangolni az irodában; hébe-hóba megtorpant és megnézett egy-egy tárgyat. Megállt a bekeretezett krétarajz előtt is, melyet Theo egy házról készített. – Olvastam ugyan a három, előző asszonyról, de gyerekekről nem szólt a fáma. - Talán azért, mert nincs gyermekem – mondta Ethan ugyanabban a hanghordozásban. – Azt az unokaöcsém rajzolta. Nelson odament a könyvespolchoz, és találomra leemelte az egyik kötetet. Ethan felismerte a vörös-fekete borítót: tudományos igényességgel megírt mű volt, a tizenkilencedik század elején San Franciscóban elkövetett gyilkosságokról szólt. Nelson szórakozottan átlapozgatta a könyvet. – Melyik feleséged csak meg? Tulajdonképpen a három közül kettő biztosan; bár gyanakodott az elsőre is, aki meglépett és csatlakozott egy szektához; a főguru nem volt az a tipikus szentfazék. De hát minek bocsátkozna részletekbe? Semmi kedve az általuk okozott sérelmek felett keseregni Nelson Radnorral. — Azt mondtam, részben megértem, min mész keresztül. — Felemelte a bögrét, és szemügyre vette a hideg kávét. — Ki mondta, hogy elmesélem életem történetét? — Miután megállapította, hogy a kávé ihatatlan, lerakta a bögrét. — Miért nem térsz a lényegre? Essünk gyorsan túl rajta. — Rendben. — Nelson becsukta a könyvet, és visszatette a polcra. — Azért jöttem, hogy felbéreljelek. Derítsd ki, kivel randizik a feleségem. – Szó sem lehet róla. Nelson visszafordult, és Ethan szemébe nézett, bosszús volt. — Az ördögbe. Nem bajtársi szívességet kérek. Megkapod a szokásos órabéredet. — Nem: — Rendben. Kifizetem az én órabéremet. Az mennyi? Kétszerese? Háromszorosa a tiédnek? Mondj egy árat. Bármennyit kérsz, megadom. — Felejtsd el. — Rendszeresen előfordul — szűrte Nelson a foga között. — Néhány napja fedeztem fel. Kedd-csütörtök délután. Megnéztem a bankszámlánkat. Az elmúlt hónapban minden héten, rendszeresen kivettek róla készpénzt. — Nemet mondtam. Komolyan gondoltam. Nelson három lépéssel átvágott a szobán, és rányerelt az íróasztalra. Dühösen rángatózott az arca. — Egyik emberemet sem állíthatom rá az ügyre. Félperc alatt szétkürtölnék. Még mit nem!

— Nem vállalom el. Nem szeretem az ilyen ügyeket A házasságtörés mindig kellemetlen, és ezerszer rosszabb, ha valamelyik barátom vagy kollégám a megbízó. — Ez nem személyes ügy, hanem üzlet. — A házasságtörés sohasem lehet egyszerűen üzlet hangsúlyozta Ethan. — Ezt te legalább olyan jól tudod, mint én. Bármennyire hangoztatja is a kliens, hogy tudni akarja az igazságot, nem sok örömét leli benne. — Nem vagyok én átlagos ügyfél. Szakmabeli vagyok. Ne félj, nem foglak hibáztatni, ha előállsz annak a gazembernek a nevével, akivel összejár. — Dehogynem! Sőt mi több: sose bocsátod majd meg, hogy lefényképeztem randi közben a feleségedet egy másik férfi társaságában. Nelson megrendült; magatehetetlenül tátogott. Majd erőt vett magán, és kiegyenesedett. — Nem kell ennyire túldramatizálnod a dolgot — motyogta. Ethan látta, hogy teljesen össze van törve. Radnor szereti a feleségét. — Nem kérdezted meg tőle, hová jár el kedden és csütörtökön? puhatolózott. — Nem. — Nelson határozottan rázta a fejét. — Ugyan! Kitalálna valamiféle mesét arról, hogy tornázni jár, vagy fodrászhoz megy. Hallani se akarom! Tudnom kell, mi az igazság. Fél megkérdezni a feleségét, döbbent rá Ethan. — Nézd — mondta a lehető legóvatosabban —, nagyon, de nagyon sokáig itt szeretnék még dolgozni, ami azt jelenti, hogy gyakran fogunk találkozni. Többször is lesznek majd ilyen ügyeink, mint ez a mostani, Valdez-féle megbízás. Hol az egyik étteremben futunk majd össze, hol a másikban. Néha ugyanott tankolunk majd. — Tehát? − Tehát: mindezt nyugodtan megtehetjük, ha továbbra is megtartjuk a lépésnyi távolságot. Mint említetted, kollégák vagyunk. Versengünk egymással. Viszont ronda személyeskedés kerekedhet abból, ha beigazolom a feleségeddel kapcsolatos, legszörnyűbb félelmeidet. Nelson egy hosszúra nyúló percig figyelmesen vizsgálgatta. – Ugye, komolyan gondolod? – szólalt meg végül – Visszautasítasz. – Igen. Nelson ismét lenézően végigmustrálta az irodát. Pedig, ahogy elnézem, nem vet fel a pénz. – Meglehet. – Ethan egy vállrándítással elintézte a kérdést. – Mégsem halok éhen. –Hát persze hogy nem. Valami azt súgja, téged aztán nem kell félteni – sziszegte. - Na és Zoe mit szól ahhoz, hogy ilyen piti játékos vagy? Ethant meglepte a kérdés. – Azt hiszem, elmagyaráztam, hogy jobban szeretem, ha kispályás játékosnak neveznek jegyezte meg. – Valóban – helyeselt Nelson. – Kispályás, nem sajnálja, hogy már nem vagy az a nagyban játszó világfi, aki Los Angelesben voltál? – Az elhivatott szakembert látja bennem. – Ugye, a feleséged a romantika felől közelíti a szakmát? – Feltételezem. - Ezzel én is így voltam. – Nelson odament az ajtóhoz és megállt, ismét körülnézett. – Mikor hajdanán belevágtam, azt gondoltam, remek dolog lenne ilyen irodában ülni. Esetleg egy helyes, nagyszájú titkárnővel odakint. Titokzatos hölgyek sétálnak be ajtón: az ügyfeleim. Némelyiket ágyba viszem. – Általában nagy hiba összefeküdni az ügyféllel. – Te mondod? Mit gondolsz, hogyan ismerkedtem meg a feleségemmel? Egyébként: azt hiszem, te is tudod, mi történik, ha összeáll valaki az ügyfelével, nem? Azt pletykálják, te is így jöttél össze Zoéval. – Ethan nem válaszolt. Úgy tűnt, hogy Nelson nem is várt választ. Kilépett az ajtón, átsétált a külső irodán, és kiment a folyosóra. Ethan ott ült és hallgatta, ahogy Radnor végigdübörög a lépcsőn, és azon merengett,

miként szegték meg mindketten a szakma legalapvetőbb szabályait. Vajon, ha elölről kellene kezdenie, lefeküdne-e Zoeval, amikor még gyakorlatilag az ügyfele? Kitalálna–e valamit, hogy sietve belerángassa a házasságba. A buktatókat ismerve, vajon hasonló igyekezettel győzködné-e, hogy próbálják ki az elvileg látszatházasságnak szánt frigyet? Habozás nélkül megtenné. 26. AZNAP DÉLUTÁN fél hatkor felállt, nyújtózkodott, felkapta a jegyzettömböt, és lement a földszintre, hogy ismét kikérje szakértője tanácsát. Besétált a borongós könyvesboltba. Singletont az irodában találta, a számítógép fölé görnyedve. — Bóbiskolsz, vagy valóban dolgozol? — Ethan nekidőlt az ajtófélfának. — Nem azért fizetlek, hogy aludj munka közben . — Régi hagyomány ez, egy szakértő mindig alszik, miközben dolgozik. — Singleton levette a szemüvegét, és megmasszírozta a halántékát. — Azt hittem ezt te is tudod. Többnyire az íróasztalra polcolt lábbal talállak, amikor bemegyek az irodádba. — Legalább látszik, hogy elmélyülten gondolkozom. — Elmélyülten gondolkodsz? Hű, micsoda szó — Singleton elszakadt a számítógéptől, körbeforgatta széket, és rákacsintott a barátjára. — Na, és mire jutottál a nagy gondolkodásban? Ethan felütötte a noteszt. —Úgy tűnik, Lindsey Voyle valóban az, akinek mondja magát. Harminckilenc éves. Egy nagymenő stúdióvezető felesége volt, tavaly váltak el. A férje elvett egy becsvágyó színésznőt, aki fele annyi idős, mint ő. — Ejha, micsoda meglepetés! Ethan eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Lindsey fényűző életet élt a férjével: bulik, filmbemutatók, fogadások. — Susogó Forrás olyan lehet neki, mintha Mucsára került volna. Foglalkozott egyáltalán lakberendezéssel? Aha. — Ethan lapozott egyet a jegyzettömbben. — Egy ideig felkapott belsőépítész lehetett odaát, Los Angelesben. Néhány nagyobb sztár megbízásából számtalan lakást és irodát rendezett be. Ugy tűnik, a válás ronda ügy volt, még hollywoodi mérce szerint is. Azért kapott egy kis pénzt: vett belőle egy házat, és új vállalkozásba fogott. Nem szól a fáma se pénzügyi, jogi problémákról. Nincsenek titokzatos fehér foltok a múltjában. — Na, látom, te kaptad a könnyű falatot. — Singleton a klaviatúra peremén dobolt. — Az enyém kicsit trükösebb volt. — Azért kaptad te a trükkösebbet, mert drága szaki vagy, akinek azért üti annyi pénz a markát, mert övé a rágós falat. Na, találtál valamit? — Felvettem a kapcsolatot egy régi haverommal, a Kalmárral. Ez izgalmasan hangzott. A Kalmár titokzatos online bróker volt; miután Arcadia és Zoe megszökött az elmegyógyintézetből, tőle szerezték be az új személyazonosságot. — Es? — sürgette Ethan a barátját. — És esküszik rá, hogy senki sem tört be az adatbázisába. Azt mondja: ha valaki megtalálta Arcadiát, máshonnan szerezte be az információt. — Singleton elhallgatott. – Mintha kételkednél. —A Kalmár jó, de mindig akad jobb, és nem létezik tökéletes, hamis személyazonosság sem. Kérdezz csak meg valakit azok közül, akik nem élték túl a kormány tanúvédelmi programját! — sóhajtott fel Singleton. — Igaz — mondta Ethan csalódottan. Gondolhatta volna, hogy nem lesz olyan egyszerű a dolog. — Persze minek törtek volna be a Kalmár adatbankjába? Nem csak így lehet megtalálni valakit. - Te már csak tudod. Nap mint nap ezt csinálod. – Grant Loring bonyolult pénzügyi svindlikkel kereste a kenyerét – morfondírozott Ethan. – minden hájjal megkent alak lehet. Feltételezem, ha életben van, sokkal többet

tud Arcadia anyagi jellegű dolgairól, mint azt ő gondolja. – Nos, egy vasat még a tűzben tartunk – meg Singleton. – A Kalmár úgy érzi, adósom, néhány hete lenyúlták Zoe anyagát. Megígérte, egy kicsit körülszimatol. Erti a csíziót, előfordul, hogy olyan forrásokhoz is hozzáfér, melyekről nekem sejtelmem sincs. Ethan szórakozottan ütögette a jegyzettömbb ajtófélfát. – Egyébként sem kell a sötétben tapogatóznunk. Arcadiának köszönhetően rengeteget tudunk Loringról. Eszrevesszük, ha feltűnik a terepen. – Arcadia szerint Loring elővigyázatos, óvatos tipus. – Az biztos, hogy nem a városban szállt meg. Egész délelőtt a szállodákat meg a panziókat jártam. – Akkor már csak Phoenix maradt. – Singleton húzta a száját, és nyújtózott egyet. – De mint említetted, jó hír, hogy – Arcadiának hála – van valami a kezünkben. Mikor ma reggel beszéltem vele, felsorolta Loring összes hóbortját, és elmondta, hogyan szokott dolgozni. Tudom, mit szeret enni, mi a kedvenc bora; milyen ruhát, autót, sportot kedvel és így tovább. – Nem is sejti az ember, milyen jól kiismeri őt az asszony, akivel együtt él. –Talán azért, mert az asszonyok jobban odafigyelnek az élet bosszantó kis apróságaira, melyek mellett mi, férfiak inkább elmegyünk. Ki aggódik a koleszterinszinted miatt, és ki figyelmeztet, hogy nézesd meg a prosztatádat? Hát a feleséged. – Hűha! – Ethan elgondolkozott ezen. – Egyik előző feleségem sem aggódott soha a koleszterinszintem vagy a prosztatám miatt. Szerinted ez azt jelezte, hogy nem kötelezték el magukat hosszú távra? – Lehetséges. Na és Zoe? Ő emlegette már a prosztádat? – Nem. Ellenben a héten már negyvennyolc akárhány faktoros napkrémet kaptam tőle. Singleton füttyentett. – Már értem, miért ragyogsz mostanában ilyen fiatalos színben. – Egy újabb gúnyos megjegyzés, és nem játszhatsz az újdonsült vészlámpámmal. - Ethan kiegyeneseett, otthagyta az ajtófélfát; megfordult, indulni készült, de megtorpant. – Apropó, Jeff mesélte, hogy hosszasan elbeszélgettetek. Ugy látom, sokkal jobb kedvű lett. Kösz! –Tudod, nekem is jót tett az a beszélgetés. – Singleton úgy nézett a számítógépképernyőre, mintha valami roppant érdekes dolgot látott volna. – Legalább annyit tanultam belőle, mint ő. – Örömmel hallom. Na, és mikor hívod el randizni Bonnie-t? – Nem kellene most éppen nyomoznod valahol? - Tulajdonképpen haza kell mennem. – Ethan az órájára pillantott, és elindult az ajtó felé. – Zoe már vár rám. − Jó neked – jegyezte meg Singleton. Olyan halkan suttogott, hogy Ethan alig hallotta, mit mond. A CASA DE ORO apró parkolójában találta Zoét, aki egy méretes, fekete táskával s két, súlyos bevásárlószatyorral küszködött, melyeket a csomagtartóból igyekezett kifeszegetni. Előrehajolt, derékban megtört a teste, így a férje gyönyörködhetett az asszony kifogástalanul formált csípőjében. Ethan megcsodálta a látványt, miközben kiszállt a terepjáróból. Zoe végül a karjába vette az egyik szatyrot, eligazgatta, és éppen tapogatózva keresni kezdte a másikat, amikor a férfi melléje ért. – Majd én elintézem – ajánlkozott. – Ethan! Zoe megriadt, és majdnem beverte fejét a csomagtartó fedelébe. – Nem is hallottam, hogyjössz. – Merthogy rendkívül óvatosan tudok lopakodni. – Valóban? – Zoe a férfi cipőjére pillantott. Azt hittem, azért nem hallottalak, mert edzőcipőben vagy. – Ez nem edzőcipő. – Ethan kivette a szatyrot az asszony kezéből. – Ez egy hiperszuper, csúcsminőségű futócipő. – Aha! Így már értem.

Ethan kiszedte a másik zacskót is, és várt, míg lecsukta a csomagtartó fedelét. Együtt sétáltak oda a zöld, kovácsoltvas kapuhoz. – Nos? – Zoe előkotorta a kulcslánc szerepét betöltő ajtógombot a táskájából, és kinyitotta az ajtót. – Ma mire jutottál? Előástál valamit Lindsey Voyle– ről? – Nem fogsz örülni neki, de úgy tűnik, nem hazudik: valóban egy nemrégiben elvált lakberendezőnő, Los Angelesből, aki új vállalkozásba fogott Susogó Forrásban. – Nem furcsa szerinted, hogy valaki Los Angeles után egy ilyen kisvárosban akar új életet kezdeni? – Ethan némán ránézett. Az asszony dühös lett. – Rendben, te is onnan jöttél ide új életet kezdeni! Látod? Ez is mellettem szól. Neked is van a múltadban ez-az. – Pedig annyira igyekszem hétköznapi lenni. – Ugye, nem veszed komolyan ezt az egészet? – Drágám, esküszöm, alaposan körbejártam a kérdést. Mielőtt ideköltözött, Lindsey Voyle minden idejét azzal töltötte, hogy filmcsillagok otthonát csinosítgatta, és méregdrága pezsgőt kortyolgatott a gazdagok és híresek társaságában. Nincs itt semmiféle rejtély. – De.. – En nem állítom, hogy parafenomén vagyok, de azt még te is elismerted, hogy időnként jól súgnak az ösztöneim. Zoe ímmel-ámmal, vonakodva megadta magát. – Feltételezem. Ethan megcsippentette az asszony állát, és szájon csókolta. Mikor érezte, hogy Zoe ajkát meglágyítja a csók, felemelte a fejét. – Bízz egy kicsit a te magánnyomozódban, rendben? – kérlelte. – Rendben – válaszolta Zoe félszeg mosollyal. Beléptek a kapun. – Semmi szaftosat sem tudtam ugyan előkotorni a lakberendezők Nemeziséről, volt viszont ma egy érdekes látogatóm: felkeresett a konkurencia. – Nelson Radnor? – Zoe a férjére pillantott; újkeletű kíváncsiság vegyült haragos tekintetébe. A Valdez-féle megbízás miatt? Tartottam tőle, hogy kijön a sodrából. – Na, ettől függetlenül szépen jövedelmező ajánlatot tett. Zoe elhúzta a száját. – Már megint állást ajánlott? Nem lep meg. Nagy kincs lennél. Remélem, visszautasítottad. – Tulajdonképpen azzal akart megbízni, hogy kövessem a feleségét. Azt hiszi, csalja az asszony. – Jaj, ne! – Zoe döbbenten megtorpant. – Ugye, nem fogadtad el az ajánlatot? - Viccelsz? Jóllehet Dél-Kaliforniából származom, ettől még nem feltétlenül akkora az agyam, mint egy szörfösé. Megmondtam neki, hogy ez nem vág a profilomba, és egyébként sem vállalok ilyen ügyet el egy kollégának. Zoe összeborzadt, majd sietve továbbment. – Rettentő kínos lenne. Éppen elég kényes volt az az ügy Katherine Comptonnal és Dexter Morrow-val. Képzeld el, mi lenne, ha elfogadnád Nelson Radnor megbízását, és bebizonyítanád, hogy valóban félrelép a felesége. Kötve hiszem, hogy megköszönné. – Ezt én is elmagyaráztam neki. Nem röpködött az örömtől, de azt hiszem, megértette. Ismét megálltak: ezúttal a lakótömbbe vezető bejárat előtt. Zoe kitárta az ajtót. Kinyílt a házmester irodájának ajtaja, épp a megfelelő pillanatban, és előpattant Robyn Duncan. Ethan észrevette, hogy kicsit visszafogott a hetykeségből, mikor őt meglátta. Elszántan nekirontott Zoénak. Ethan m e g se állt, egyenesen a lépcső felé tart „Horgaszd le a fejed, Truax, ne avatkozz bele.” – Már vártam önt, Zoe – kezdte Robyn sziporkáva. –Van egy kis gond a zárral az ajtaján. Ethan megdöbbent. Megfordult. – Nincs semmi baj a zárral. – Zoe meg se állt, szaporán folytatta útját a lépcső felé. Remekül működik. – Téved – erősködött Robyn. – Nem nyitja a pótkulcs.

– Mert lecseréltem a zárat. – Zoe elindult a lépcső felfelé, az első emeletre. Elment Ethan mellett, aki továbbra is ott állt várt. – A házirend világosan kiköti, hogy minden lakásba szabad bejárást kell biztosítani a házmesternek – jelentette be Robyn. – Ez a higiéniát és a közbiztonságot érintő kérdés. – Erdekes, az előző házmestert nem zavarta, hogy lecseréltettem a zárat. – Már nem ő a házmester. – Robyn megköszörül a torkát. – Amilyen felelőtlenül végezte a munkáját talán észre se vette, hogy ön lecseréltette a zárat. Igaz, gondolta Ethan, de bölcsen hallgatott. – Az előző házmestertől béreltem ki a lakást. Ami engem illet, én a vele kötött megállapodást tartom érvényesnek. – Zoe félúton felfelé a lépcsőn megállt, s ellenséges tekintettel nézett vissza, Robynra. – Az engem mint bérlőt megillető jogok megsértésének tekintem, ha bármilyen formában megpróbálja módosítani az eredeti, szóbeli megállapodásunkat. Ugyvédhez fordulok, ha tovább feszegeti az ügyet. – Nem kell ide ügyvéd – tiltakozott Robyn sietve. – Biztos meg tudunk egyezni. Felőlem, maradhat a zár, de adjon hozzá pótkulcsot. − Még mit nem. Ethan legkevésbé sem akart közbeavatkozni, de kénytelen volt. Robyn felé fordult: – Megkérdezhetem, hogy jött rá, hogy Zoe lecseréltette a zárat? – Akkor vettem észre, amikor be akartam engedni a szerelőt a lakásba. Bár el kell mondanom: méltányolnám, ha a jövőben előre szólnának, ha szerelőt hívnak a lakásba vagy hazaszállíttatnak valamit. Így egyeztetni tudom az időpontot a többi egységben folyó javítási munkálatokkal, illetve az oda történő szállítással – mondta Robyn feszengve; egyszerre volt védekező és erényes. Ethan látta, hogy Zoe hirtelen szorosabban megmarkolja a szatyrot; még a vér is kiszaladt az ujjízületeiből. Ijedten csillogó szemmel pillantott a férjére. Ethan Robynra koncentrált. – Azt mondja, ma valaki megkérte, hogy engedje be Zoe lakásába? – Pontosan erről beszélek. Mint említettem: annak ellenére, hogy elfelejtettek szólni, gondoltam, szívességből beengedem a szerelőt. Ekkor fedeztem fel, hogy nem nyitja a kulcsom a zárat. - Ki volt az? – kérdezte Ethan. Robyn rosszalló arcot vágott. Hát a tévészerelő. Dél körül futott be. Közölnöm kell önökkel: merő véletlen, hogy egyáltalán az irodámban talált. Az ajtón olvasható a nyitvatartási rend. Általában dél és egy között ebédszünetet tartok. Késésben voltam telefonhívás miatt és... — Nem vártunk mára szerelőt — világosította Ethan. Robyn lenyelte a mondat végét. Néhányszor pillogott, majd összeszedte magát. — Lehetetlen. Nála volt a szabályosan kitöltött munkalap, meg minden egyezett. — Be akart engedni egy vadidegen embert a lakásomba? — Zoe fortyogott a dühtől. — Hát miféle házmester maga? Robynról lesírt, hogy mélyen megbántották. — Soha senkit nem engednék be kíséret nélkül egy bérlő lakásába. Igen szigorú rendtartást vezettem be a szereléseket és házhoz szállításokat illetően. Amennyiben a lakó házon kívül tartózkodik, minden esetben az egységben maradok a szerelést, illetve a szállítást végző személlyel együtt. Éppen ezért feltétlenül szükséges megfelelően ütemezni az időpontokat. — Mesélje már el, hogy nézett ki az a szerelő — kérte Ethan; igyekezett elkerülni a barátságtalan és fenyegető hangsúlyt. Nehezen ment. Robyn többször pislogott. Ethan látta: végre eszébe jutott, hogy itt valami nagyon nincs rendben. — Nos, úgy festett, mint egy ...szerelő — mondta. Egyenruhát viselt, és szerszámokkal teli láda volt nála, meg munkalapok. — Milyen színű volt a haja? — kérdezte Zoe csípős hangon — Magas volt, vagy alacsony? — Mit gondol, hány éves lehetett? — faggatózott Ethan. —A haja? — Robyn idegesen hátralépett a menedéket nyújtó iroda felé. — Nem

figyeltem. — Hosszú volt? Vagy rövid? — firtatta Ethan. — Rövid. — Robyn újabb lépést hátrált. Rángatózni kezdett az arca. — Azt hiszem. Nem vagyok biztos benne. Sapka volt rajta. — Megmondta a nevét? — érdeklődött Ethan. — Nem. — Robyn nyelt egyet. — Ugy rémlik, hogy az egyenruhán feltüntették a nevét, de nem emlékszem rá. Hosszú volt. — Hogy hívták a céget? — nógatta Zoe. — Nem emlékszem — suttogta Robyn csillogó szemmel. „Az ördögbe, mindjárt elsírja magát” — gondolta Ethan. Sokra mennének vele. — Nyugodjon meg. Csak megpróbáljuk azonosítani a pasast. Egy betörő lehetett, aki tudta, hogy napközben nem vagyunk itthon. Megpróbálta becsapni magát, így akart bejutni a lakásba, hogy lenyúlhassa a tévét vagy a számítógépet. Robyn elfehéredett. — Ezt sohasem engedtem volna meg. — Megnézte a furgonját? — próbálkozott Ethan csüggedten. — Nem — suttogta Robyn. — Most már érti, miért nem akarok pótkulcsot hagyni a házfelügyelő irodájában? — Zoe sarkon pördült; és továbbment, felfelé a lépcsőn. — Menjünk, Ethan! Szomjas vagyok. — Ha eszébe jutna valami a szerelővel kapcsolatban, lenne olyan kedves és lejegyezné nekem, Robyn? — Miért? — tudakolta a házmester kissé zavartan. — Mert meg szeretném találni — magyarázta Ethan. — Meg akarom kérdezni tőle, miért akart bejutni a lakásunkba. —Lehet, hogy valóban szerelő volt — védekezett Robyn. — Csak eltévesztette a címet. — Sose lehet tudni. — Ethan követte Zoét, fel a lépcsőn. — Ha betörő volt, holnap vagy a következő héten megint eljátszhatja ezt a trükköt, valamelyik másik lakásnál. Hiszen most már tudja, hogy maga hajlandó kinyitni neki az ajtót. Robyn könnyekre fakadt, sarkon fordult, és bemenekült az irodájába. Bevágódott mögötte az ajtó. Zoe elérte a pihenőt. Megállt és megfordult: nézte az iroda csukott ajtaját. Arcát beárnyékolta a bűntudat. – Kicsit keményen bántunk vele, nem? Ne beszéljek vele? – Felejtsd el! – Ethan elérte a lépcső tetejét; végigment a folyosón. Nem baj, ha kellemetlenül érzi magát. Megérdemli. – Feltételezem. – Zoe a férje után eredt. – Ethan! – Igen? – Ugye, te is arra gondolsz, amire én? Hogy talán ez a tévészerelő nem egy egyszerű, hétköznapi tolvaj volt? Hogy köze lehet az Arcadiával kapcsolatos dologhoz? – Igen, ez nekem is eszembe jutott. –Várt, míg kitárta az ajtót. – Felhívom Arcadiát és Harryt, és nekik is elmondom, mi történt. Odabent, a lakásban lepakolt mindent a konyhapultra, és elővette a telefont. – Ha mindez Arcadiával kapcsolatos – morfondírozott Zoe –, vajon miért akart bejutni ez az alak mi lakásunkba? – Mondjuk, tudja, hogy közel állsz Arcadiához. Esetleg meg akart tudni róla egyet s mást, és gondolta, a legjobb barátnő a legjobb forrás. Zoe beletúrt az egyik szatyorba, és találomra előhúzott egy doboz tejet. Elmélkedő kifejezés ült ki az arcára. – Ezúttal egy férfi volt, nem kalapos öregasszony, fényképezőgéppel. Ha Grant Loring áll háttérben, több társa is lehet. Legalább kettő, eddig. – Hacsak nem maga Loring álcázta magát tévészerelőnek. – Ó, jesszusom, ez eszembe se jutott. Bárcsak jobb személyleírást tudott volna adni a Manófülű! – Tipikus szemtanú. Nem figyelt. Ethan a füléhez szorította a telefont. – Miért figyelt volna? Zoe gúnyos hangot hallatott. – Csak az érdekelte, hogy megszegtem a drágalátos szabályait! Ethan figyelte, ahogy Zoe kinyitja hűtőszekrényajt, és felrakja a tejes dobozt a legfölső polcra. Mintha most látna először ilyen címkét. – Ez meg mi a csoda? – kíváncsiskodott, miközben várta, hogy Harry felvegye a kagylót.

– Szójatej. – Zoe megfordult, és kiszedett e g y ,brokkolival teli zacskót a bevásárlószatyorból. – Állítólag rendben tartja a koleszterinszintedet, és a prosztatádnak is jót tesz. –Valóban? – Ethan hirtelen sokkal vidámabb színben látta a jövőt. Zoe aggódik a koleszterinszintje és a prosztatája miatt. Ez biztató. Még javában mosolygott magában, amikor Harry végre megszólalt a vonal másik végén. 27. KÉSŐBB, miután leszedték az asztalt és berakták csetrest az ütött-kopott mosogatógépbe, Zoe kitől két pohár brandyt, és bevitte a nappaliba. Ethan újfent telefonált, ezúttal Singletonnal beszélt. Aznap este már ötödször vagy hatodszor hívott fel valakit. Zoe lerakta a brandyt az asztalra, majd a férje kemény, intelligens arcvonásait figyelte: Ethan erősen koncentrált, azzal a rendkívül semleges, egyenletes hanghordozással beszélt, melyet akkor használt, amikor vadászott. Visszafogott, ádáz energia járta át, mégsem engedte szabadjára. Zoe csodálta, hogy ilyen kitartó. Még mindig bírja. Ő bezzeg kimerült. Nem aludtak azóta, hogy kora hajnalban benyitott hozzájuk Harry és Arcadia. míg ő a nap nagy részét azzal töltötte, hogy Arcadia miatt aggódott, és azt találgatta, miként illik bele Lindsey Voyle a képbe, addig Ethan megállás nélkül dolgozott. Felsejlett benne, hogy a férje talán azért veti bele magát a munkába, mert ez jelenti számára a gyógyírt, melyre nagy szüksége van, hogy elfelejthesse azt emlékezetes novembert. — Helyes. Egyetértek. Hívj fel, ha megtudsz valamit. — Ethan lerakta a telefont, és bejegyzett valamit a noteszébe. Mikor letette a tollat, felfigyelt a brandyre — Kösz! — Szívesen. — Zoe leült a díványra, a férfival szemben; felrakta a lábát a mellette heverő párnára. — Na, mit mesélt Singleton? — Megint jelentkezett a Kalmár. — Ethan megfogta poharat, hátradőlt a széken, és kinyújtotta a lábát. — Azt mondja, új konkurencia nyomára bukkant. Tőle szerezhette be Loring az új személyazonosságát. — Hát ez remek! Sokkal könnyebben megtaláljuk Loringot, ha tudjuk, milyen néven él. — Nem feltétlenül. Elképzelhető, hogy megint megváltoztatta a nevét, amikor Arcadia keresésére indult. Ethan belekortyolt a brandybe. — Bár sose árt, ha többet tudunk, ez biztos. — Mire akarsz kilyukadni? Ethan nekitámasztotta a fejét a széktámlának. — Mire? A feltételezésünk szerint ez az egész arról szól, hogy Loring odakint portyázik, és le akar csapni Arcadiára. De mi van akkor, ha tévedünk? — Te magad mondtad, hogy ez a leglogikusabb lehetőség. — Valóban, tehát fel kell készülnünk rá. — Ethan Zoe szemébe nézett. — De mással is számolnunk kell — tette hozzá, két tenyere között hengergetve a poharat. — Azzal az érzéssel kapcsolatban, amely a bemutatóházban és Arcadia irodájában fogott el téged... Zoe gyomra összeszorult, és enyhén megremegett a kezében a konyakospohár; óvatosan lerakta a dohányzóasztalra. — Mit akarsz hallani, Ethan? Hogy csak képzelődtem? — Dehogy! — Ethan ivott egy kortyot, majd leeresztette a poharat. — Hacsak te nem gondolod azt, hogy képzelődtél. Szó sincs róla — vágta rá Zoe határozottan. — Elhiszem. Nem tudom, mi zavarhatott a könyvtárban, illetve Arcadia üzletében, mégsem becsülöm le a... az ösztöneidet. Zoe egy szót se szólt. Túl fáradt volt, nem volt kedve a természetfölötti képességeiről vitatkozni. Mi értelme lett volna? Volt elég bajuk. Hallgattak egy ideig. Kortyolgatták a brandyt, hagyták, hogy melléjük szegődjön a csend. Zoe témát keresett; eszébe jutott, miről beszélgettek amikor Robyn Duncan félbeszakította őket a szerelő meséjével.

- Még mindig nem tudom elhinni, hogy Radnor fel akart bérelni, hogy kövesd a feleségét. – szólalt meg. -Tele az irodája nyomozókkal. - Nem akart az embereihez fordulni, mert mindenki erről pletykált volna a cégnél. - Igen, kicsit kellemetlen lenne, ha az alkalmazottak azon csemegéznének, hogy a felesége szeretőt tart. Zoe felsóhajtott: - Ha belegondolsz, hát nem már maga az ötlet: felbérelni valakit, hogy szimatoljon az asszony után? Ugy értem: a feleségéről van szó, ő pedig képzett nyomozó. Miért nem végzi_ ő maga a munkát? Miért kell mást is beavatni ilyen, személyes jellegű ügybe? Ethan a brandyt nézegette. - Választ akar kapni - mondta végül. - De ez nem jelenti azt, hogy végig szeretné nézni, ahogy a felesége egy másik férfi társaságában kisétál egy szállodai szobából. Ezt nagyon nehéz lenne... – habozott – ...elviselni. Zoe megérezte, milyen gondolatok fordulnak közben a férje fejében, és eszébe jutott Ethan három előző házassága. Valószínű, hogy egyik-másik, látványosan kudarcba fulladt kapcsolatban valaki másfelé járt. Nem Ethan volt az, ezt Zoe biztosra vette. Ahhoz képest, hogy négyszer nősült, Ethan lepően régi vágásúnak bizonyult, ha a becsület, a kötelezettség és a hűség került szóba. - Fordított helyzetben sem lenne könnyű nézni, ahogy az ember férje más társaságában lép ki egy szállodai szobából - jegyezte meg csendesen. – De van, aki nem bír kétségek között élni. - Ethan lerakta az üres konyakospoharat. Felkeresi hát a magánnyomozót, hogy választ kapjon. – Szerintem te nem fordulnál máshoz. Ha megakarnád tudni az igazságot, magad járnál utána. Nem bérelnél fel mást, hogy legyen, aki elvégzi helyetted a piszkos munkát. - Valóban - helyeselt a férfi. - Én magam intézném. Egyszerű volt a válasz, ám zord és metsző. Zoe nem tudta eldönteni, milyen érzelem sugallta, mindenesetre aggasztónak találta. Mi ez az egész? Elmúlt a néhány másodpercig tartó, súlyos csend, majd eszébe jutott valami, mire majdnem a torkán kadt a korty brandy. - Ethan? - Igen? - Ugye, nem arra célzol, amire gondolok? Csak nem... - elhallgatott, képtelen volt kiejteni a szörnyű vádat. Erőt vett magán, és folytatta; feltétlenül tisztázni akarta a helyzetet. - Ugye, nem arra célozgatsz, hogy szerinted viszonyom van valakivel? Ethan először nagyot nézett - mintha Zoe arra kérte volna, hogy foglalja össze a világegyetem keletkezését egy könnyen emészthető mondatban. A múló csodálkozás után azonban hűvös és komor lett a tekintete. - Nem - felelte. Határozott, egyértelmű válasz, állapította meg Zoe. - Hát, nagy kő esett le a szívemről. - Megfogta a konyakospoharat, és erőt merített a korty brandyből. - Az előbb egy percig megfordult a fejemben, hogy Radnor mai látogatása elültethette a bogarat a füledbe. – Te nem csalnál meg. Mély meggyőződéssel beszélt, melynek hallatán Zoe meghatódott. - Es te sem csalnál meg engem. Ez közös bennünk, ugyebár? – Igen, határozottan. Közös. Öt percen belül immár másodszor fogta el kellemetlen érzés. Most meg mi a baj? Ugy mintha láthatatlan hegyeken-völgyeken száguldana le-föl. Megköszörülte a torkát. —A hasonló erkölcsi mérce egy kapcsolat hosszú távú sikerének záloga. — Ajajaj! Ez úgy hangzott, mintha üres frázisokat idézett egy párkapcsolatokról szóló könyvből: „Dr. Zoe tizparancsolata a nyerő házassághoz.” Egy pillanatra gúnyosan felvillant Ethan szeme. — Akár hiszed, akár nem, erre én magam is rájöttem. Na most már elég. — Ethan, mi folyik itt? Olyan furcsán viselkedsz. — Ne haragudj! — Ethan megdörzsölte a tarkóját. — Hosszú volt ez a mai nap. Zoe levette a lábát a kanapéról. — Nem hiszed, hogy megcsallak. Ezt már tisztáztuk.

Akkor meg mi bánt? Látom, hogy itt nem az öcsédről van szó, sem Arcadia ügyéről. Velünk kapcsolatos a dolog. Mesélj csak. Ethan állhatatosan ránézett. — Az ember néha nem akar választ kapni a kérdéseire. — Kérdezz csak, Ethan. Kérlek. Nem bírom elviselni a titkolózást, ha kettőnkről van szó. Egy percig azt hitte, Ethan elutasítja. — Rendben van — mondta végül a férfi. — Nem bántad meg, hogy hozzám jöttél? — Micsoda? — Én könyörögtem ki az esküvőt. Eszembe jut hogy talán csak azért maradsz mellettem, mert megígérted, és te nem azok közé tartozol, akik megszegik az adott szavukat! Zoe döbbenten meredt rá. Váratlanul érte a kérdés. — Honnan szeded, hogy meggondoltam magam? – suttogta. — Onnan, ahogy időnként magadba zárkózol és elhúzódsz tőlem. — Kővé vált arccal nézett az asszonyra — Ez egyre gyakrabban megesik. Főleg, ha arról van szó milyen megérzéseid támadnak bizonyos helyeken. — Ethan! — Zoe elhallgatott; tanácstalan volt. Ethan nem tévedett: valóban egyre jobban zavarta az, hogy férje elutasítja — vajon miért nem hiszi el Ethan, hogy parafenomén? De hát mi jogon kényszeríthetné, hogy ismerjen el valamit, amit a racionális, intelligens emberek nagy része a legjobb esetben komoly önámításként értékelne, a legrosszabb esetben pedig szándékos csalásként fogadna? — Úgy érzem, csak akkor tűrsz meg magad mellett, ha elfogadom, hogy valóban van hatodik érzéked — mondta Ethan rezzenéstelen hangon. — Igazam van? Zoe megriadt. Rossz időben és rossz helyen kezdtek bele ebbe a beszélgetésbe. Hát nincs elég bajuk? „Rendben, reménykedtem benne, hogy egy ideig félrerakhatjuk ezt a kérdést. Mondjuk, a végtelenségig. Rójátok fel bűnömként. Nem akarom elveszíteni ezt az embert. Szeretem!” De Ethan nem az a fajta férfi volt, aki élete végéig halogatta az elkerülhetetlent. Zoe összekuporodott és átkulcsolta a térdét. Kettőt nyelt, csak utána tudott megszólalni. — Attól tartok, nem tudsz majd velem élni, legalábbis a férjemként, ha nem fogadod el a természetfeletti oldalamat — jelentette be csendesen. — Esetleg egy ideig szeretők leszünk, aztán búcsút intünk egymásnak. De a házasság másról szól. — Másról? Zoét különös érzés fogta el: majd megszakadt a szíve. Majd rádöbbent, hogy még a vér is kifutott a kezéből, olyan szorosan összefűzte az ujjait. — Ethan, már éltem olyan házasságban, ahol titkolóznom kellett, nem lehettem önmagam. Nagyon szerettem Prestont, de tudtam, hogy sohasem tudná megemészteni a gondolatot, hogy a felesége parafenomén. Félt volna, hogy beleőrülök, és orvostól orvosig cipelt volna. Mindez tönkretette volna a házasságunkat. – Elhallgattad hát előle? Zoe megrázta a fejét. – Nem akartam rárakni ekkora terhet, mert tudtam, hogy beleroppanna.:. mindketten beleroppannánk. Nem volt könnyű viszont eljátszani, hogy... normális vagyok. Későbbm miután elment, felébredtem éjfél után, amikor a legsötétebb az éjszaka, és elgondolkoztam, hogy.. hogy... - Lehunyta a szemét, hogy megállítsa kibuggyanó könnyeit. - Elgondolkoztál rajta, hogy vajon túlélte volna a házasságotok az igazságot, legalábbis a szerinted igazságot, ha nem halt volna meg Preston? Zoe bólintott. Kicsordultak a könnyek a szeme alól. „A csudába, a csudába, a csudába – gondolta jaj, ne most” Legkevésbé sem kívánt sírva fakadni. Nem ez a legmegfelelőbb pillanat a megható jelenetre. Bosszúsan elengedte a térdét, és a kézfejével lesöpörte nedves orcáját. „Lélegezz! Viselkedj! Ugyan ez neked? Hisz egész életedben szerepet játszottál.” De Ethan elől nem akarta eltitkolni az igazsága Amikor végre megint összeszedte magát, felnézett és látta, hogy Ethan különös, fürkésző tekintett gyeli. – Es bűntudatod támadt – fejezte be helyette a a mondatot. – Azt hiszem, előbb-utóbb el kellett volna árulnom Prestonnak az igazságot – vallotta be Zoe. Szerintem egy ilyen titkot nem lehet örökké őrizgetni. Legalábbis egy

házasságban nem. Ethan felállt, egy lépéssel mellette termett, lehajolt hozzá, és átölelte a vállát. – Ha nem vetted volna észre, óriási különbség a mi házasságunk és a Prestonnal kötött frigyed között. – Magához húzta Zoét. – Ne felejtsd el: köztünk nem titok, hogy te parafenoménnek hiszed magad. – Tudom, mégsem változtat a helyzeten, hiszen kételkedsz a szavamban. – Nem, itt egészen másról van szó. Te szentül hiszed; hogy természetfölötti képességeid vannak. Tudok róla. Szerintem viszont egyszerűen az átlagosnál jobban működnek az ösztöneid. De egyvalamit tisztáznunk kell, függetlenül attól, miként értelmezzük a dolgot! En nem hiszem, hogy orvoshoz kellene fordulnod. Nem vagy őrült. — Ethan... Erre Ethan megcsókolta – gyorsan és határozottan, félresöpörve Zoe érveit. Mire véget ért a csók, Zoe meg se tudott szólalni. – Néhányszor rendkívül kellemetlen helyzetbe kerültél a megérzéseid miatt – mondta Ethan komolyan. – Ezért hiszed azt, hogy nem vagy normális. Ökölbe szorult Zoe keze. – Ez igaz! Nem vagyok normális. − Ó, az ördögbe! En sem. Egyszer már meséltem, hogy az öcsém szöges ellentéte vagyok. Ő mindent jól csinált. Minden elvárásnak megfelelt, sőt túlszárnyalta őket. Egyenesen felfelé ívelő pályát futott be, mely az óvodától egészen egy nagyvállalat igazgatói székéig vezetett. Közben még a nősülésre is maradt ideje, aztán megérkezett a két, remek kissrác. Mégis Drew-t gyilkolták meg hidegvérrel, merült fel Zoéban a gondolat, és megmaradt Ethan, hogy összeszedegesse öccse életének darabkáit, és igazságot keressen az érzéketlen világegyetemben. Tudom, miért töröd magad – suttogta. – De semmi szükség rá. - Bezzeg én! En mindent elszúrtam – folytatta Ethan könyörtelenül. – Abbahagytam a főiskolát. Három félresikerült házasság és egy több millió dolláros krach van mögöttem. Es még folytathatnám a listát. Csupa balfogás az életem. — Hagyd abba. — Zoe felindultan kézen ragadta a férjét. — Ne beszélj így. Nem vagy te balfácán. — En sem hiszem, hogy te őrült lennél, mert hiszel ebben a spiritiszta maszlagban. A keze végigsimogatta az asszony vállát, a nyakát, majd az arca következett. — Ethan? — Még életemben nem vágytam ennyire senkire, és semmire, mint rád. Nem hagyott időt a válaszra: ismét megcsókolta kedvesét. Ezúttal nem elhallgattatni akarta. A sürgető, elemi ösztönről szólt ez a csók. Szédítő hullámokban áradt Ethanből a feltartóztathatatlan éhség, amely körbefonta Zoét. A szenvedély mindent felemésztő tüzében elpárolgott a kétségbeesés, mely az asszonyt még egy perce gyötörte. Bár a közöttük szikrázó szenvedély nem oldja meg minden problémájukat, döbbent rá, mégis hatásos gyógyszer. A segítségével egy időre félretehetik a bizonytalant és az ismeretlent. Ethan elmélyültebben csókolta, keresve a választ, melyre — Zoe jól tudta - szüksége volt. Erezte: kézzelfoghatóvá válik a férfi vágya, s ettől darabokra hullott. Izgalomba hozta és erővel töltötte el a tudat, hogy ilyen hatással van a férjére. Ethan nyaka köré fonta a karját, és megküzdött a csókért. A férfi fél tenyerébe rejtette kedvese fejét, és felfedezte a szájában rejlő titkokat; nem bánta, hogy foga Zoe ajkába mar. A veszélyes szeretőt játssza, merengett az asszony. Nem, ez nem csak szerep: igazi ragadozó rejtőzik a felszín alatt. Hihetetlenül buja érzés volt, mivel tudta jól: Ethan vérbeli vadász, nem vadászik másra, csak őrá. Mindenkinél jobban megbízhat benne. Keze felkúszott a fekete póló alatt, és körmei felszántották a férfi mellkasán domborodó izmokat. Ethan felszisszent, majd a szisszenésből megszületett a vágy leplezetlen, fűtött sóhaja. Megfordult Zoéval a szoba; mikor ismét megállapadott körülötte a világ, rájött, hogy a hátán fekszik, a szőnyegen. Ethan föléje tornyosult és odaszegezte földre. Szabadon maradt kezével kilazította Zoe blúzát és melltartóját; utána sorra került a nadrág, melyet lehúzott, az alsóneművel együtt. A röpködő ruhadarabokat elnyelték az árnyak.

Ethan Zoe lába közé furakodott, majd határozottan felfelé tört, szétfeszítette Zoe combjait, majd a térde nekitámaszkodott a nő testének. Zoe tudta, hogy már nedves; tudta, hogy ezt Ethan is érzi a nadrág anyagán keresztül. A póló alatt tenyere végigsimította a férfi bordáit. Ethan föléje hajolt és a szájába vette az egyik mellbimbót; majd simogatni kezdtek az ujjai. Mozgásuk gyönyört hozott; közben Ethan egyre mohóbban ízlelgette Zoe keblét mindez szinte elviselhetetlen volt. Zoe megmozdította a csípőjét, megpróbált enyhíteni a feszes, duzzadt élményen, mely erre még intenzívebb lett. Nyugtalan energia viharzott át rajta, és megtöltötte émelyítő, dekadens, önfeledt érzéssel. Ethan többféleképpen is felszabadította: nemcsak természetfeletti tulajdonságait vitathatta meg vele, hanem tobzódhatott természetének merész, vérlázítóan érzéki részében is. Ez egyéniségének olyan oldala volt, melyet csak azóta ismer, amióta Ethannel találkozott. Rádöbbent, hogy magában felosztotta két részre a szexuális életét: Ethan előtti és Ethan utáni időszakra. Az Ethan előtti szex kellemes, általában pezsdítő élmény volt, de nem különösebben lenyűgöző. Az Ethan utáni élvezet azonban megváltoztatta minden korábbi elképzelését arról, mit jelent a nagyszerű szex. Az Ethan utáni szex perzselő, heves és felvillanyozó volt. Az Ethan után megismert gyönyör rádöbbentette, hogy valójában meglepően szenvedélyes termés. Ó , mennyivel csodálatosabb, különösebb és hihetetlenebb volt a szemében ez a felfedezés, mint természetfölötti képességei, melyeket egész életében magától értetődőnek talált. Ethan két ujja beléje hatolt. Zoe megremegett, teste megfeszült. A férfi szája az ajkára tapadt. Zoe lehúzta a cipzárt a férje nadrágján, és keze körbejátszotta a heves vágytól duzzadó vesszőt. – Egy szeretnék lenni veled. - Zoe keze megpróbálta mutatni a helyes irányt. – Igen! Most! A férfi felnevetett, érdesen simogató volt a nevetése – Várj még – suttogta Ethan, száját le nem véve az övéről. – Először szeretném, ha megmutatnnád, mennyire keményen és gyorsan szereted. Zoe elgondolkozva rámosolygott: végtelenül titokzatosnak és csábítónak érezte magát Ethan karjáb – Ó , pontosan ez az! Néha lassan, finoman a legjobb. Ethan szeme megvillant a sötétben. – Hajlandó vagyok alkalmazkodni. Zoe teste ívelve utat engedett a behatoló ujjaknak, meg akarta kapni azt, amire epekedve vágyott. Teste ívbe hajlott, hol összehúzódott – újra meg újra az így születő lüktetésből táplálkozott a teste alsó részét hevítő tűz. S mindezen áthatolva a férfi hüvelykujja szüntelenül ott játszott testének legtöbb örömöt adó pontján. Mikor már nem bírta tovább elviselni, két lába átkarolta Ethant, s combja csapdába ejtette. Erezte, hogy elszabadul a férfiban a féktelen vágy. Ethan a fülébe suttogott: bűnös, buja, provokativ szavakat, melyek a beteljesülés peremére hajszolták Zoét. Elég volt. Immár kérlelhetetlenül nekifeszült a férfi vállának. Ethan készségesen a hátára fordult; a szeme élvezettel várakozással teli csillogott. Zoe lassan ráereszkedett. Ethan a tenyerébe fogta az asszony csípőjét és beléhatolt, mélyen és keményen. Zoe megremegett az első lökésre, majd hullámokban szétáradt benne a beljesülés. — Zoe! Ethan még jobban magához szorította; tetőtől talpig megfeszült a teste. Beléje hatolt és beléje hatolt, míg mindketten el nem feledték gondjaikat. SOK IDŐ TELT EL, mire átmentek a hálószobába. Zoénak nem volt ereje felhúzni a hálóinget, csak bebújt a takaró alá. Ethan melléje omlott az ágyba és magához húzta. Zoe látta, hogy szinte azonnal álomba merül; ismét csodát művelt Ethan kedvenc gyógyírja álmatlanság ellen.

Zoéra már kevésbé hatott a varázsszer. Bár kimerült, még sokáig ébren hevert és elmerengett a múlt és a jelen felett. Semmi sem oldódott meg ezen az éjszakán. Ethan továbbra sem hitte el, hogy parafenomén lenne. De azt se gondolta, hogy őrült, mert elhiszi, hogy van hatodik érzéke. Zoe nem tudta eldönteni, vajon mire megy ezzel. Nem csak a szex volt más Ethannel. Vele más volt minden. Zoe közelebb húzódott hozzá, kényelmesen elhelyezkedett, és élvezte a férfi erős testéből áradó meleget. Hamarosan elszenderedett. Kellemes éjszaka volt. Elkerülték az álmok. 28. MÁSNAP REGGEL fél hétkor szójatejet öntőtt egy nagy adag müzlire, és Ethan elé rakta a tálkát. Nyitott jegyzettömb hevert a férfi előtt, az asztalon – le sem vette a szemét róla. Zoe leült a férjével szemben, és kiosztotta a reggeli vitaminadagot. – Mi az első számú terv mára? – Ugyanaz, ami tegnap. Folytatom a nyomozást. Zoe lecsavarta a kalciumtablettákat rejtő üveg tejét. –Támadt egy ötletem! – Valóban? – Ethan megfogta a kanalat; még mindig a jegyzeteire figyelt. –Továbbra se tudjuk, milyen szerepet tölt be Lindsey Voyle ebben az ügyben, igaz? Megállt a kanál a tál müzli felett. Ethan felemelte a fejét; rosszat sejtett. – Mondtam már, hogy vasárnap óta vagy ötvenszer ellenőriztem mindent. Lindsey patyolattiszta. Semmi köze Grant Loringhoz. Sőt nem tudtam kapcsolatba hozni az Arcadia 'által Loring ellenségeiről és társairól összeállított listán szereplő személyekkel sem. Zoe legnagyobb bosszúságára Ethan nyugodtan, pártatlanul beszélt. Ha együtt maradnak, előbb utóbb rá fog döbbenni, hogy egy gyönyörteljes éjszaka nem tántoríthatja el saját elképzeléseitől. –Természetfölötti ösztöneim két különböző helyen észrevettek valamit, ahol Lindsey is megfordult. Szerintem ez nem lehet véletlen. – Tudta, hogy önfejűnek, egyenesen csökönyösnek tűnhet, mégsem adta fel. – Természetfölötti ösztönök? – Mosolyra húzódott a férfi szája. – Á, csak nem ez lesz az új neve? – Néhány perce, miközben a reggelit készítettem, eszembe jutott, hogy ez a meghatározás kifejezi a lényeget. Áthidaló megoldás. – Aha. Nos, bármi is, ezúttal nem sokra megyünk vele. Semmilyen kapcsolatot sem találtam Arcadia ügye és Voyle között. – Tudom, de én még felfedezhetek valamit. – Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Zoe rendkívül mézesmázosan mosolygott. – Mégis lehet benned egy csipetnyi természetfölötti ösztön. – Nem. – Nem, nincs? Ethan sokatmondóan rákacsintott, és fenyegető arcot vágott. – Nem, bármit forgatsz is a fejedben, elkerülöd Lindsey Voyle házát. – Csak körülnézek, ennyi. – Nem. – Könnyen bejuthatnék valamilyen ürüggyel, persze törvényesen. Lindsey rendszeresen vásárol Arcadiánál. Arcadia segítségével biztosan kitalálhatnék valamit, hogy ellátogathassak Lindsey-hez. Csak körbetapogatózom. Nem kockáztatok. – Na, ezt egy másodpercig sem hiszem el. Zoe bekapott néhány kanál müzlit.

– Nem viccelek, Zoe. Én vezetem a nyomozást, vagyis én parancsolok. Megértetted? – Nem félsz, hogy mániáddá válik az irányítás? – kérdezte az asszony. – Dehogynem, előfordul, de legyőzöm. Szeretek irányítani. – Ethan belekanalazott a müzlibe, és bekapott egy emberes adagot; rágni kezdte, de hirtelen megakadt a falat a torkán. Kérdő tekintettel meredt a tányérjára. - Mi az ördög? – kiáltott fel. – Ó , a szójatej. Azt hiszem, idővel megkedveli az ember – mentegetőzött Zoe. Ethan nagy sietve megrágta, majd lenyelte a falatot, felkapta a naracslével teli poharat, és egyetlen korttyal, félig kiüritette. Utána úgy meredt a müzlis tálban lötyögő folydékra, mintha valamiféle idegen életformát tanulmányozna. – Azt mondtad, jót tesz a koleszterinszintemnek és a prosztatámnak? – Az ujság szerint igen. Ethan a kanállal böködte a gabonapelyhet. – Tudod, hogy nem szabad elhinni mindent, amit az újságban olvasol. – Csak néhány napig bird ki – unszolta az asszony. – Ha nem szokod meg az izét, visszatérünk a tehéntejhez. Ethan újra megmeritette a kanalat. – Nem igazán érdekel a koleszterinszintem, de a prosztatám annál inkább! ALIG MÚLT nyolc óra, amikor Zoe lement a földszintre. Robyn Duncan lesben állva várt rá. - Jó reggelt, Zoe! - köszöntötte, ismét vidáman. – Nem lépne be az irodámba? - Sajnálom. - Zoe szorosan megmarkolta a halványzöld táskát, és folytatta útját az ajtó felé. - várnak. - Csak egy percet kérek - szólt utána Robyn sietve. - Rendkívül fontos! - Nem igazán érek rá. Robyn hangja vészjósló lett. - Sajnos panasszal éltek. Zoe közvetlenül az ajtó előtt állt meg. Lassan megfordult. - Miféle panasszal? Robyn megköszörülte a torkát. - Mr. Hooper hívott tegnap éjszaka, és bejelentette, hogy felébredt a fölötte lévő lakásból leszűrődő dübögésre. Tudja közvetlenül önök alatt lakik. – Nagyon jól tudom, hol lakik Hooper. – Azt mondta, először azt hitte, betörtek önökhöz. Aztán úgy gondolta, a bútorokat tologatják Mr. Truaxszal. Végül arra a következtetésre jutott, hogy a zajokból ítélve... ööö... intim jellegű tevékenység folyik önöknél. - Értem. Hooper csak tudja, nem? - Teljesen megdöbbent - folytatta Robyn. - Felkért, hogy azonnal intézkedjek, mert aludni akar. De nem akartam olyan késői időpontban zavarni, így közöltem vele, hogy ma reggel beszélek önnel. Hát ez szép. Ennyit a szolidáris szomszédokról. - Van bőr Hooper képén? Néhány puffanás az éjszaka közepén, és máris telefonál! − Köztiszteletben álló bérlő, joga van a csendhez. − Teszek Hooper jogaira. Ha még nem jött volna rá, ki rakja ki a kartondobozokat egyben a kuka tetejére. Robyn döbbenten eltátotta a száját. − Biztos benne? - tudakolta. - Eltávolították a dobozokról a címet, így hát nem tudtam eldönteni, ki rakhatta ki őket. Meglepve hallom, hogy Mr. Hooper a tettes. Tiszta és rendszerető bérlő. Mindig időben kifizeti a lakbért. Még soha senki nem panaszkodott rá! Zoénak máris bűntudata támadt. Nem adhatja fel az ember a szomszédját, figyelmeztette magát. Ez íratlan szabály.

- Talán mégis más volt - motyogta. - Mármint azt hittem, az ő számítógépes dobozai, de hát ki tudja, más is kidobhatta őket. Robyn peckesen kihúzta magát. - Azonnal beszélek Mr. Hooperrel, és kiderítem, mi történt. „A csudába, bogarat ültettem a fülébe” gondolta Zoe. - Tegye meg. - Sarkon fordult, és feltépte az ajtót. - És megmondhatja neki, hogy nem árultam volna be, ha tartja a száját. — Az isten szerelmére, ez úgy hangzik, mintha börtönben érezné magát. — Melyre saját börtönőrünk vigyáz. — Már többször elmagyaráztam, hogy csak próbálom... — Próbálja végezni a munkáját. Igen, ezt már számtalanszor említette. — Megfelelő rendtartással valamennyi bérlő szerint kellemes hellyé tehetjük a Casa de Orót... Zoe kilépett az épületből; gondja volt rá, hogy az ajtó a lehető leghangosabban vágódjon be mögötte. Holnapra talán megjelenik az új regula, amely tiltja majd az ajtócsapkodást. NEM SOKKAL kilenc előtt megszólalt Ethan telefonja, Felvette. — Truax Nyomozóiroda. — Ethan Truaxot keresem, fontos ügyben. — Ethan Truax vagyok. — Rendben. Branch-nek hívnak. Piktor vagyok, Hull cégénél dolgozom. A főnökömet alvállallkozóként alkalmazza Treacher. A napokban találkoztunk, amikor a feleségével együtt elugrottak a házhoz. Éppen akkor pakoltam le néhány szerszámot. Ethannek eszébe jutott a testépítő festő, akivel összefutottak. — Emlékszem. — Sajnos közölnöm kell önnel: valami nincs renben itt, a háznál. Ethan rájött, hogy ma a legkevésbé sem kíván a berendezéssel foglalkozni. Van egyéb baja is. — A festés a feleségem asztala — mondta. — Ha kérdezni akar valamit, őt hívja fel. — Valójában nem kérdezni szeretnék — felelte Branch. —Van itt egy kis gond. — Miféle gond? — Itt hagytam a minap a festékszóró pisztolyt, aztán most idekanyarodtam felszedni. Treacher szólt a főnöknek, hogy kell az embereknek a másik melóhelyen. Zoe nem lesz oda az örömtől, ha meghallja, hogy Treacher elviteti a festékszórót, mielőtt még használták volna. Folytassa — sürgette a festőt. – Ki akartam nyitni a zárat a kulccsal, aztán látom, tárva-nyitva a bejárat. Először megfordult a fejemben, hogy a főnök tán mást is elugrasztott a festékszóróért, aztán a tag nyitva felejtette az ajtót, amikor elment. Ethan lassan felállt, megfagyott a vér az ereiben. Térjen a lényegre, Branch. — Hát, nem tenném a fejemet rá, mert hát minden szépen le van takarva ponyvával, aztán fene se tudja, tűnt-e valami, de előfordulhat, hogy betörtek a házba. — Hol van most, Branch? — Kint ülök a furgonban, a bejárat előtt. — Nehogy visszamenjen a házba. — Már jártam odabent és körüllestem. Mint mondtam már, először nem esett le, hogy valami baj van. De csak nyugi. Bárki járt itt, rég lelépett. — Maradjon kint, és ne nyúljon semmihez. — Nem nyúlok. Nézze, fene se tudja, valóban betörtek-e. Mi van, ha csak nyitva felejtették az ajtót? — Negyedórán belül ott vagyok. — Rendben. Idekint megvárom. — Köszönöm. Nagyon kedves magától. Ethan lerakta a kagylót, s elhagyta az irodát. A lépcső alján megállt a könyvesboltnál. — Kinézek Éji Szellőbe — mondta Singletonnak. — Felhívott az egyik piktor. Azt mondja, lehet, hogy betörtek a házba. Singleton kérdőn nézett rá a szemüveg felett. — Kísérjelek el?

– Nem, majd én elintézem. Vaklárma lehet, de utánanézek. Nyomozz csak Loring után. Ha vannak újabb fejlemények, csörögj rám. – Jó. Ethan kilépett az épületből, s hosszú léptekkel átvágott a kövezett belső udvaron. Az útpadka mellett állt a terepjáró; beült a kormány mögé. Gyerekek lehettek, vigasztalta magát. Hála istennek, letakarta a medencét. MÉG TIZENÖT PERC sem telt el, és máris megérkezett a házhoz. Leparkolt a furgon mögé. Vajon hová tűnt Branch? Tárva-nyitva állt az ajtó. Ethan felment a lépcsőn és bekukucskált az előszobába. Branch nem téved, semmi sem utalt betörésre. Nem mozdították el takaróponyvákat. – Branch? – Idekint vagyok, hátul, a medence mellett – kiabálta Branch valahonnan messziről, a nagyszobán tulról. –Találtam néhány üres sörösdobozt. Remek. Mindenki amatőr detektív. Ethan átsétált az előszobán, és átvágott a nagyszobán. Nyitva állt az egyik üvegezett erkélyajtó. Branch odakint álldogált, a medence mellett. Itt valami nincs rendben. Vajon mi? A medence kristálytiszta vize csillogott és szikrázott a napfényben. „Rendben, ez az első számú probléma” – gondolta Ethan. Óvatosságból letakarta a medencét, mielőtt átadta volna a házat a festőknek. Most azonban a súlyos, műanyag takaróponyva ott hevert rendetlenül, egy kupacban az udvaron. Branch a medence mélyebb végénél ácsorgott. Frissen mosott, fehér kezeslábas volt rajta, és a sapka, melyet a minap viselt. Nyakát kissé behúzta két hatalmas, izmos válla közé. Hosszú nyelű festő-hengert szorongatott méretes jobb kezében. Ethan felfigyelt rá, hogy egyetlen festékcsepp sem szennyezte be a szép, fehér kezeslábast. Összeszorult a gyomra. Jobban megnézte az eléje táruló látványt. A rózsaszín fotelek és székek a szokásos helyükön álltak, a széles, előrenyúló pergola árnyékában. Csukva volt a medencéhez tartozó gépészetet és felszerelést rejtő bódé ajtaja. Branch ránézett a hullámzó víz túloldaláról; gyászos grimaszba torzult a szája. – Azt hittem, hogy a furgonban találom – kiáltott oda neki Ethan. – Gondoltam, nem bánja, ha körülnézek idekint. Úgy tűnik, néhány kölyök belopakodott és becsobbant a vízbe. A medencét szegélyező rózsaszín betonkő egy helyen volt csak nedves. Ethan szemügyre vette a vizes foltot, miközben lassan Branch felé sétált. Megállt néhány lépésre a piktortól. – Nem hiszem, hogy gyerekek voltak. Eszébe jutott a pisztoly, melyet az irodába zárva őrzött. Nem volt a legbriliánsabb ötlet. Figyelte Branch kezét, aki szerencsére egyiket sem dugta el. Hullámzott és lüktetett Ethan lába előtt a medence vize. Szinte metszően éles és kristálytiszta volt a levegő. Már máskor is elfogta ez a különös érzés; úgy érezte, egy hangos szó vagy egy gyors mozdulat rögtön megtöri a varázst. Branch erősebben megmarkolta a hosszú festőhenger fogóját. – Ne haragudjon a vaklármáért. – Mi a maga szerepe, Branch? A nagydarab férfi minden izma életre kelt és megfeszült. Csoda, hogy nem pattantak szét a kezeslábas csatjai. Branch mogorván rámeredt, meglepte a kérdés. – Miről beszél? – Loringnak dolgozik? A név hallatán nem lobbant fel árulkodó fény Branch szemében. – Nincs Loring nevű ismerősöm. Mondtam magának: Treacher egyik alvállalkozójának, Hullnak dolgozom. – Mit szól hozzá, ha azt mondom: hívjuk fel Hullt és kérdezzük meg? Branch váratlanul nekilendült. Eddig mozdulanul állt, most meg hirtelen, vadul előreugrott, mire Ethan azonnal rájött, hogy ellenfelét kiképezték közelharcra.

Branch nagy ívben meglengette a hosszú festőhengert, s egyenesen Ethan gyomrát célozta meg vele. De még mielőtt megmozdult volna az ecset fogója; megfeszültek Branch csuklóján az izmok, és ez nem kerülte el Ethan figyelmét. A földre vetette magát, nekivágódott a kemény, rózsaszín betonnak. Egy pillanat múlva a fanyél a levegőbe kaszált ott, ahol az imént még Ethan állt. » Ha az ütés célba talál, egyenesen a medencében kötök ki" – gondolta. Branch – aki arra számított, hogy eltalálja ellenfele bordáját – elvesztette az egyensúlyát, mivel nem volt ami felfogja az ütés erejét. Egy kicsit megingott, talpon maradt, és fürgén, akár egy balett-táncos, végigcsúszott a betonon. Ethan nem is próbált lábra állni. Kétszer átfordult remélve, hogy ellenfele megbotlik benne. Branch átugrotta, és nagy puffanással földet ért másik oldalon. Sarkon pördült, és megemelte a festékhengert, hogy ismét lesújtson. Ethan felemelte a karját, és megint átfordult; henger eltalálta az alsókarját és a hátát, de elvétette nyakát. Branch ismét ütésre lendítette a szerszámot, és lecsapott ellenfele védtelen mellkasára. Mintha belevágott volna a mennykő, úgy hasított Ethanbe a fájdalom – még a lélegzete is elállt. Vaktában gördült tovább, megpróbált elmenekülni a következő csapás elől; nyert néhány másodpercet, s közben levegő után kapkodott. A medencét szegélyező fedőkövön állt meg. Meg-megcsillant a háborgó, kék víz. Branch alighanem rájött, hogy nem sokra megy az ecset nyelével. Félredobta, és elindult áldozata felé. Már éppen rúgni készült, amikor Ethan nagy nehezen feltérdelt, majd oldalt vetette magát. Branch nehéz csizmája a vállát súrolta. A lökéstől Ethan átlendült és a hátán landolt, a betonon. Ujjai súrolták Branch lábán a nadrágot, aki újabb rúgásra készen meg akart fordulni. Ethan jó erősen megrántotta a nadrág szárát. Branch vadul hadonászva hátratántorgott, majd elvesztette az egyensúlyát. Ethan minden csepp erejét összeszedve feléje rúgott és térden találta. Branch ismét hátrált egy lépést, igyekezett visszanyerni az egyensúlyát. Egy pillanatig a víz felett lebegett. Majd felkiáltott és hátrabucskázott; vadul hadonászott és tekergett a levegőben, hogy mentse az életét – de hiába. A leplezetlen félelem sikolya elfulladt, amikor belezuhant a vízbe. Egyet rándult, majd elernyedt a teste. Arccal lefelé lebegett. Ethan feltápászkodott, és odarohant a karbantartószekrényhez; az ereiben szétáradó adrenalinhullámból merített erőt, hogy legyőzze a bordájában és vállában lüktető fájdalmat. Nem lepte meg, hogy nyitva találta a gépészetet rejtő bódé ajtaját. Miután feltépte az ajtót, látta, hogy a megszakító burkolatát kilazították. 29. Ez is várható volt. Rácsapott a főkapcsolóra, ezzel megszűnt a szívattyúk, a fűtés és a víz alatti világítás áramellátása. Nem kis meglepetésére rájött, hogy még mindig ott van a telefon az ing zsebében. Előhúzta és felhívta a mentőket, miközben erősen bicegve visszasántikált a medencéhez. – Baleset történt. Vízbe fulladt egy ember – közölte a központossal; tudta, így elejét veheti a kérdezősködésnek; lassabban érkezne meg a segítség, ha hosszasan elbeszélgetnének arról, hogy gyilkossági kísérlet történt. Lenézett a vízre: az álpiktor arccal lefelé, mozdulalanul lebegett a lépcső közelében. Visszacsúsztatta a mobilt a zsebébe, nem foglalkozott a telefonközpontos pergő locsogásával; lenyúlt, óvatosan megragadta Branchet hátul, a kezeslábasnál fogva. Megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor ép bőrrel megúszta, pedig jól tudta, hogy nem rázhatja meg az áram, hisz épp az imént kapcsolta ki.

Az embernek csak akkor jut eszébe, milyen veszélyes játék a villany, amikor valamilyen kellemetlen élmény éri, gondolta. Ez után az eset után valószínűleg mindenkit meg fog őrjíteni, mert megszállottként igyekszik majd elkerülni az áramütés rémét. Branch nehéz volt. Vajon már a halott ember súlyát érzi? Fél lábbal fellépett a legfölső lépcsőfokra, hogy meg tudja emelni a testet, majd kihúzta a nagydarab férfit a medencéből. „Ki tudja, van-e értelme?” – gondolta, mégis kezdte szájon át lélegeztetni. Akkor fedezte fel az apró tetoválást, közvetlenül álpiktor kulcscsontja alatt, amikor bekanyarodott mentő az autófeljáróra. 29. - BRANCH életben van, de az orvosok szerint mély kómába került. – Ethan elhelyezkedett a párnák és vánkosok között, melyekkel Zoe telerakta a kecses díványt. – Ami azt jelenti, hogy nem tudjuk meg a választ. Zoe, Arcadia és Harry a legkülönbözőbb pózokban helyezkedett el, szerteszét a kis nappaliban. Zoe tekintete borongós volt. Arcadiából a szokásosnál is erősebben áradt a közöny, kissé túlságosan unott volt, de Ethan tudta, hogy legalább olyan feszült és nyugtalan, mint Zoe. Harry, mint mindig, most is úgy festett, mint aki sírásással keresi a kenyerét. –Nos, mi a véleményed? – kérdezte Ethantől. - T e voltál a célpont, nem Arcadia? − Szerinted miért próbált volna Branch meggyilkolni a saját úszómedencémben, ha nem ezért? Persze tévedhetek, de ez a legvalószínűbb magyarázat, az biztos. – De hát ki akarna eltenni téged láb alól? – kíváncsiskodott Arcadia. – Dexter Morrow – vágta rá Zoe elkeseredetten. – Úgy tűnik, végül mégis a bosszú mellett döntött. – A! – Ethan sem látta világosan a helyzetet, de ösztönösen érezte, hogy Morow nem lehetett. – Lefogadom, hogy még mindig dühös rám, de miért vállalna ekkora kockázatot? Miért akarna megölni, csak azért, mert miattam csődöt mondott és nem tudta átvágni Katherine Comptont? Zoe legyintett. – Egyfolytában azt mondogatod, hogy nem veszélyes, aztán mégis neked esett valamelyik este. Arrogáns alak, ez nem vitás. –Arról beszélsz, ami a Las EstrelIasnál tört,ént rosszkor voltunk, rossz helyen – magyarázta Ethan türelmesen. – Morrow részeg volt, meglátott, és elöntötte az agyát a vér. A medencénél más volt a helyzet. Azt előre megtervezték, és gondosan előkészítették. – Igaza van – vetette oda Harry félvállról. – Az utóbbi inkább bérgyilkosságnak tűnik. Zoe halálra dermedt. – Azt akarod mondani, valaki felbérelte Branch-et Ethan meggyilkolására? – Nyugodj meg, drágám – csitítgatta Ethan. Figyelmeztető pillantást vetett a barátjára. – Rosszul fogalmazott. Félreértetted. – Nem értettem félre, az biztos. - Zoe felpattant, csípőre tette a kezét, és szikrázó tekintettel ford Harry felé. – Szerinted mi folyik itt? Harry tanácstalanul nézett Ethanre, aki a vállát vonogatta. Semmi értelme köntörfalazni. Már késő. – Előfordulhat, hogy az ügy valahogy összefügg Drew halálával kapcsolatos nyomozással – mondta meglepően nyájasan. Zoe nagyot nyelt. – Hogyhogy? Ethan, te azt mondtad, hogy Simon Wendover meghalt. Es az az ember is, akit felbérelt az öcséd meggyilkolására. – Való igaz – bólogatott Ethan. Harry hátradőlt és kinyújtotta vézna lábát. – Az a helyzet, hogy Ethan jól felbosszantott néhány tagot hajdanán, a nyomozás során. – Gondolod, hogy esetleg valaki közülük bosszúra vágyik? – kérdezte Zoe feszülten. Harry széttárta két, csontos kezét. – Ki tudja. Bár amennyire előző megbízóimat ismerem, eszembe sem jutna, hogy bármelyik bosszúból gyilkosságra vetemedne.

– Miért nem? – kérdezte Arcadia kérdő tekintettel, – Üzletemberek – felelte Harry. – Tönkretették a Truax Biztonsági Szolgálatot, és ez egy fillérjükbe se került. Ezzel elérték a céljukat. Ugyan, miért kockáztatnának meg egy gyilkosságot? – Es miért jönnének utánam most, különösen, hogy nincs benne pénz? – mondta Ethan. Arcadia keresztbe rakta a lábát. – Nem szeretném lerombolni az illúzióitokat, de ne felejtsétek el, hogy a rendőrség még nem derítette ki, mi ez az egész. Még folyik a nyomozás. Branch akár egy pszichopata orgyilkos is lehet, aki kiszúrta magának Ethant. Talán sohasem derül ki, miért tette. Zoe szemmel láthatóan felvidult az ötlet hallatán. – Igazad van. Előfordulhat, hogy Branch csak egy félcédulás, ami megmagyarázná, miért fogott el rossz érzés az irodádban és a Lakberendezők Alomotthonában. Valóban? – kérdezte Harry kételkedve. – És megmondanád, mit keresett az említett helyeken, ha Ethanre vadászott? – Jó kérdés. – Zoe ismét elkomorodott. – Lényegében minden orgyilkos őrült – mutatott rá Arcadia. – Másként gondolkoznak, mint mi. Megszállottak. Lehet, hogy Branch meg akart tudni rólad egyet s mást, mivel közel állsz Ethanhoz. Ismét összeszorult Ethan gyomra. –Állj. Így semmire se jutunk. –Óvatosan felült, igyekezett elfeledkezni a bordájában lüktető fájdalomról. – Maradjunk inkább a tényeknél. – Tény – szólalt meg Harry –, hogy Branch az életedre tört. Azt is tudjuk, hogy rájött, miként lehet kiiktatni a megszakítót. Balesetnek próbálta álcázni a gyilkosságot. Szerintem egy komplett őrült nem lett volna ilyen körültekintő. – Ki tudja, milyen logika szerint gondolkozik őrült? – vetette oda Arcadia nyeglén. – Tudjátok, Ramirez tett néhány figyelemre méltó megjegyzést – mondta Ethan. – Persze, miután lehiggadt, és leszállt rólam. – Mintha a te hibádból történt volna minden – háborgott Zoe őszintén bosszankodva. – Az egész úgy hangzott, mintha Ramirez nyomozó azt hinné, akarattal megrendezted az egészet. Csak azért, hogy tönkretedd az életét. – Ne légy igazságtalan. Próbáld a helyébe képzelni magad – csitította Ethan. – Hiszen már a múlt hónapban is kellemetlen ügybe keveredtünk. Aztán alig telt egy-két hét, és itt ez a mai eset a medencénél. Azt hiszem, ez egy kicsit sok volt neki. – Sok volt neki? Es nekünk? A mi életünk forog veszélyben, nem az övé. Igaza van. Ethan rádöbbent, hogy ez már előbb eszébe juthatott volna. A fától nem látta az erdőt. Nem vette észre, hogy sokkal jobban megviselte Zoét az előző hónap eseményei, mint gondolták. Zoe bátor nő volt, de senkit sem lehet a végtelenségig terhelni. Csaknem megölték néhány hete. Ezt bizony nem könnyű megemészteni. Talán azért gondolja, hogy valami különöset érzett Arcadia irodájában és a bemutatóházban, mert késve reagált az őt ért megrázkódtatásra. Szentül hiszi, hogy parafenomén, logikusan adódik hát a magyarázat, hogy a képzelete az izgalmat és a stresszt természetfeletti élménnyé változtathatta, melyet különös hangulatok árnyaltak. Ethan egyelőre félretette a gondolatot. Majd később foglalkozik vele, most éppen más van terítéken. – Ramirez, többek között, arra mutatott rá – folytatta –, hogy ha megbabrálják a megszakítót még feltétlenül nem rázza meg az áram az embert. Agyon biztos nem vágja. De azt hiszem, Branch nem csak eljátszott az árammal a hátsó udvarban, ő kicsit alaposabban megtervezte az akciót. Mire gondolsz? – tudakolta Zoe. - Holnap délelőtt kihívok egy villanyszerelőt, hogy nézze meg a víz alatti világítást. Nem lepne meg, ha kiderítené, hogy Branch bevagdosta a zsinórokat. – Profira valló megoldás lenne – motyogta Harry. Ethan kelletlenül bólintott. Zoe néhány másodpercre lehunyta a szemét, majd elszánt tekintettel felnézett. Gondoljátok, hogy valóban csak egy ártatlan turista volt a nénike a fényképezőgéppel? Tudjátok, az idős hölgy, akit láttam — kérdezte Arcadia a lábát lóbálva.

– Talán igen – bólogatott Ethan. – Talán nem. Ha szervezett akcióról van szó, Branch felbérelhette, hogy nyomozzon utánam, még mielőtt lecsapott volna rám. Lehet, hogy a megbízás kiterjedt a barátaimra és a társaimra is. Zoe hátán végigfutott a hideg. – Ebben az esetben az öregasszony mindannyiunkat lefényképezett. − Kivéve Harryt - jegyezte meg Ethan, miután jobban átgondolta a dolgot. Ő az elmúlt két héten keveset volt a városban. Rövid csönd következett. Mindenki feléje fordult. – Így hát? – mondta Harry kérdő tekintettel. − Így hát – folytatta Ethan lassan -: ha Branch a fényképezőgépes hölgytől szerezte be a háttérinformációt, és a nénike téged nem kapott lencsevégre, mivel nem tartózkodtál itt, a városban, bárki is áll a háttérben, nem tudhat rólad, Harry. Legalábbis: még nem. Harry arcán megjelent szokásos, kísérteties mosolya. – Na, gondolom, most én lettem az ász a szemedben. - Előfordulhat. - Szeretnéd, ha faggatóznék Los Angelesben? Hátha valamelyik régi társam megnevez valakit, aki nagyon, de nagyon bepöccent rád azért, ami Drew halála után történt? – Rendben. Kösz. – Ethan bordája egyre jobban sajgott. Tapogatózva keresgélni kezdte a gyógyszes üveget a dohányzóasztalon. – Maradj csak – pattant fel Zoe. – Majd én odadom. Lecsavarta a fiola tetejét, és a férje tenyerébe öntött két tablettát, aki engedelmesen bekapta, majd elvette a feléje nyújtott poharat. Miközben Ethan lenyelte fájdalomcsillapítót, Zoe megigazgatta a párnákat. „Furcsa érzés, hogy az embert így körbeugrálja egy asszony” – gondolta Ethan. Voltaképpen élvezte helyzetet. Micsoda kilátások a jövőre nézve. Zoe még nem is látta, milyen csúnyán megsérült; holnap reggelre csupa kék-zöld folt lesz. Megpróbálta elképzelni, milyen óvintézkedéseket tesz majd Zoe ezek után. Ki tudja? Lehet, hogy 1egközelebb, amikor munkába indul, egy bukósisakot néhány térdvédőt talál az előszobában, az asztalon. Jó volt tudni, hogy Zoe törődik vele, mégis bujkált benne a rossz érzés. Nem múlt el. Csak ideiglenesen feledtette az izgalom és ez az őrült eset. Tudta, ha minden visszatér a régi kerékvágásba, egy nap felébred, és rádöbben, hogy minden a régi. Demoklesz kardja még mindig ott lebegett a feje felett. Arcadia hátradőlt a széken. – Kedves, hogy aggódsz miattam, Ethan, de azt hiszem, most már világos: te vagy a célpont. Neked van szükséged a védelemre. Harrynek rád kellene vigyáznia, nem rám. – Pompás ötlet – vágta rá Zoe lelkesen. Azt hiszi, hogy Harry jobb, mint a szójatej, meg 40 akárhány faktoros napozókrém, morfondíroz Ethan. Igaza van. Harry komoran bólogatott. – A hölgyek rátapintottak a lényegre. - Igaz, igaz – bólogatott Ethan –, de ha a testőröm vagy, nem lehetsz egyben a titkos fegyverem is. A háttérben kell maradnod, míg ki nem derítjük, mi ez az egesz. – Szerintem elég egyértelmű a helyzet – mondta Harry. –Valaki el akart tenni láb alól. Valószínű, hogy újra próbálkozik majd. – Ki tudja, mikor lesz az. Branch kómában van. Bárki szabadította is rám, feladtuk neki a leckét. – Rendben, ezt aláírom. Kaptunk talán egy kis időt – bólintott Harry. − Honnan szeded? – kérdezte Zoe, miközben felrázta a párnát, amely Ethan vállát támasztotta. Harry vállvonogatva válaszolt: − Nos, nem olyan könnyű új bérgyilkost találni. Eltart egy ideig. Zoe felhagyott a vánkosrázogatással; elsápadt. Arcadia rosszalló pillantást vetett a barátjára. – Ezt meg honnan szeded, Harry? − A Branch-féle pasasok nem teremnek minden bokorban, bár ezt, a filmeket nézve nehéz elhinni – felelte a férfi szelíden.

Rövid, kínos csend következett. − Na, mi van? – kérdezte Harry. – Látjátok, van humorérzékem! Arcadia gyengéden megveregette a kezét. – Mindig ámulatba ejtesz. − Valóban okos gondolat – szólalt meg Ethan. − Mármint az, hogy nem olyan könnyű bérgyilkost találni? – tudakolta Zoe. – De könnyű. Több százezer pszichopata szaladgál odakint. Néhány dolcsiért bárkit boldogan kinyírnak – mondta Ethan. – De jóval nehezebb felhajtani egy kézitusára kiképzett profit, aki tudja, hogyan lehet balesetnek álcázni egy gyilkosságot. – Mire akarsz kilyukadni ezzel? – érdeklődött Harry. - Arra, hogy érdemes lenne megtudni még egyetsmást Branch-ről. - Ethan a dohányzóasztalon hagyott jegyzettömb után nyúlt, de azonnal meg is bánta, amikor hevesen tiltakozni kezdtek a bordái. Erezte, hogy Zoe rajta tartja a szemét, így hát igyekezett tűrni, mint egy vagány western hős. - Nem tudom minek üldögélünk itt. Meg akarjátok várni, hogy a zsaruk keressék meg mindenre a választ? - Hogy akarod kideríteni, kicsoda Branch? Azt mondtad, csak egy hamis jogsi volt nála, egy semmondó phoenixi címmel - kérdezte Harry kiváncsian. - Volt egy furcsa tetkója is. Lerajzoltam, Singleton éppen most keresgéli az Interneten. Láttam még hány proteinkoktélt is a furgonjában. Ott volt a szatyronron a phoenixi táplálékkiegészítőket forgalmazó bolt címe. Gondoltam, ott kezdem. 30. Éji SZELLŐBEN járkált - őt kereste. Benyitott a moziba, de nem találta. Kisétált az éjszakába. Zoe a medence szélénél állt és a vizet nézte. Mikor megpillantotta, szomorúan elmosolyodott, s a fejét rázta. - Nem jöhetsz ki! - figyelmeztette. - Pszichés gát állja utadat. Ethan ezúttal nem hátrált meg. Továbbment, míg oda nem ért Zoe mellé. - Nem érdekel, mi áll az utamba - mondta. - Dehogynem! Észre sem veszed, hiszen nem hiszel benne, nekem viszont nem mindegy. Égtek a lámpák a medencében. Ethan látta: Simon Wendover ott lebeg, arccal felfelé, közvetlenül az enyhén hullámzó vízfelszín alatt. Wendover a halottak néma kacajával nevetett: -Talán egy ideig veled marad, de végül elveszíted, mint a többieket - jósolta. - Nem érdekelnek a többiek - vágott vissza Ethan. Nekem csak Zoe kell! Wendover vigyorgott. Ne aggódj, lesz társaságod. Hébe-hóba meglátogatlak, hogy ne légy egyedül. Sose szabadulsz meg tőlem! FELÉBREDT: hirtelen teljesen éber lett, mint mindig, amikor alvás közben furcsa hangot hallott valahonnan. Egy percig csendesen feküdt és fülelt, jóllehet, tudta, hogy senki sem lopakodik odabent, a lakásban - az álom riasztotta fel. Zoe megmoccant mellette; egy kicsit arrébb húzódott álmában. Csupasz lábfeje Ethan lábát súrolta. A férfit elfogta a vágy, hogy átkarolja, és odahúzza, de félt, hogy felébresztené. Faggatózni kezdene, ha megtudná, hogy már megint rémálmok gyötörték a férjét. Egy perc múlva Ethan rádöbbent, hogy képtelen megnyugodni. Az álom szülte adrenalin szétáradt ereiben — ideges és nyugtalan lett tőle. Nem bírt az ágyban maradni. Félretolta a takarót és felállt; óvatosan, meglökje Zoét. A sötétben megkereste a nadrágját, és már a szobaajtónál járt, amikor megszólalt a lány: – Ethan?

A férfi megtorpant. — Hozok egy pohár vizet. Aludj csak! Mindjárt visszabújok az ágyba. Zoénak nem lehetett parancsolgatni. Miért is tett volna? Susogott a takaró, ahogy megmozdult alatta Zoe lába, miközben felkelt. Aztán Ethan hallotta az asszony meztelen lépteit a szőnyegen, maga mögött. — Mi történt? — kérdezte, miközben leemelte a köntöst a fogasról, és kiment a folyosóra a férje után. Megint egy rossz álom? – Igen. Ethan belépett a konyhába; közben megállt egy pillanatra, és bebújt a nadrágjába. Miután felrántotta a cipzárat, odalépett a pulthoz; nem gyújtott villanyt. Bevilágított a hold az ablakon, és kísérteties, ezüs fényt kölcsönzött az apró helyiségnek. Ethan benyúlt a konyhaszekrénybe, levette a poharat, és megnyitotta a csapot. — Miért nem beszélgetünk az álmaidról? — próbálkozott Zoe. Gyengéden szólt, mégis kiérződött a hangjából az elszánt makacsság, melyet Ethan már jól ismert. Ezúttal nem kerülheti ki a kérdést. Alighanem halálra van ítélve. Mintha valahonnan a félhomályból ismét nevetett volna Wendover. Leült az asztalhoz, és átgondolta, mit tehet. Nem sok választása maradt. Vagy előáll valami kegyes hazugsággal, mely egy ideig megnyugtatja Zoét, vagy elmondja az igazságot. Nem tudott hazudozni, ez sose ment neki. – Rólatok álmodtam. Rólad és Simon Wendoverről. Zoe lassan leült vele szemben; semmit sem lehetett leolvasni az arcáról a kísérteties fényben. – Kettőnkről álmodtál? Együtt voltunk? Mi közünk volt egymáshoz? — Nem igazán tudom. — Ethan marokra fogta a poharat. - Wendover hébe-hóba felbukkan, főleg novemberben kísért. Ilyenkor figyelmeztet, hogy túl messzire merészkedtem miatta. Zoe némán várta a folytatást. — Ha az ember egyszer elveti a sulykot, soha többé nem tud visszalépni. Minden megváltozik. Zoe lefejtette Ethan hideg kezét a pohárról, s megmelengette. — Olyan lettem, mint egy megszállott. A feleségem a fejemhez vágta, hogy megőrültem, és igaza volt. Esküszöm: ha nem hajt a bosszú, valóban elvesztem a józan eszem. Most, ha visszagondolok rá, már látom: tulajdonképpen csak feloldozásra vágytam. Bűnösnek éreztem magam, hiszen nem tudtam megvédeni az öcsémet. Gondolom, mondanom sem kell: sose nyertem el a bűnbocsánatot. Zoe ujjai szorosabban tapadtak a férfi kezére. — Pedig már akkor is tudtam, hogy a bosszúval nem lehet megvásárolni a lelki békét — fűzte hozzá Ethan kis idő múlva. Lemondanál a bosszúról, ha visszatérhetnél a múltba? A férfinak eszébe jutott, milyen érzés töltötte el aznap, amikor Simon Wendover diadalmas vigyorral az arcán kisétált a tárgyalóteremből. – Nem – felelte végül. – De még azt is meg kell emésztenem, hogy azért nem ítélték el Wendovert, mert nem vigyáztam eléggé a bérgyilkosára: meghalt mielőtt tanúvallomást tehetett volna. Az én hibám miatt dőlt össze az egész, átkozott per. –A rendőrség volt a felelős a tanú haláláért, nem? – Ugyan, mit számít? Wendover bejutott hozzá azzal vége lett mindennek. – Ethan élvezte az asszony meleg érintését. – De mit locsogok itt összevissza. Nem akartalak ezzel traktálni. – Magamtól is kitaláltam, mi bánthat – vágta rá kertelés nélkül. – Azóta sejtem, amióta Bonnie először említette, hogy Wendover titokzatos körülmények között meghalt, vitorlázás közben. Ethan görcsösen kézen ragadta az asszonyt; erősen szorította, csaknem összeroppantotta. – Miért nem árultad el? – Kérlek, értsd meg, Ethan! Belesajdul a szívem ha belegondolok, milyen árat kellett

fizetned. Tudom, hogy csak akkor nyugodtál volna meg, ha ki tudtad volna egyenlíteni az öcsédért a számlát. Theóért megtennéd ugyanezt. Jeffért és Bonnie-ért is. És értem is. Te ilyen vagy. Azt hiszem, erre már az elején rájöttem. Csak azt sajnálom, hogy együtt kell élned rémálmaiddal és az emlékeiddel. – Nem ez a gond – mondta Ethan, aki elhatározta, hogy őszintén elmond mindent. – Mástól félek. Zoe összerezzent, mégsem próbálta elhúzni a kezét. — Mitől? – Én sose leszek az az ártatlan, gyengéd férfi, akit hajdanán szerettél. Belőlem sose lesz egy újabb Preston Cleland. Engem mindig kísérteni fog a múltam. – Nem érdekel. – Zoe előredőlt; szorosan belekapaszkodott a férfi kezébe, és viszonozta a szorítását – Nem csak te változtál meg. En sem vagyok már a régi. Más vagyok. Fura vagyok. Még azt is hiszem, hogy parafenomén vagyok! Azt mondod, egyszer elkapott egy őrült pillanat? És én? A kórtörténetem vaskos kötegekben bizonyítja, hogy sült bolond vagyok. – Zoe... – Hidd el: megváltoztam a Gyertya-tavon, már nem vagyok ugyanaz az asszony, aki hozzáment Prestonhoz. Az a nő, aki ma vagyok, téged szeret, Ethan. Felsóhajtott az éjszaka. Ethan felitta Zoe szavait és a szemében csillogó ígéretet, s a lelke mélyére zárta őket. Egy idő múlva elhallgatott Wendover nevetése. 31.

A VILLANYSZERELŐT Jimnek hívták. Erős, nagydarab férfi volt; a szakmáját jól ismerő ember könnyed magabiztossága jellemezte. A medence mellett állt, Ethannel szemben. Együtt tanulmányozták a zárt, vízálló lámpát, melyet Jim kicsavart a víz alatt lévő foglalatból: kilógott belőle egy hosszú zsinór. - Honnan szedte a tippet? - kérdezte Jim feszült érdeklődéssel az arcán. - Tudja, jó a szimatom - válaszolta Ethan. Jim kíváncsian lesett rá. - Nem stimmelt valami. Ethan bólintott. - Lezártam a medence fedelét. Van két fiatal unokaöcsém, ezért különösen elővigyázatos vagyok, ha rosszalkodásra csábító alkalmakról van szó. Mikor észrevettem, hogy nincs a helyén a takarófólia, elgondolkoztam, vajon mi a fene folyik itt, az sem tetszett, hogy már megint ugyanazt a piktort látom, a többiek meg sehol. − Miből jött rá, hogy megbütykölte a szaki az égőt? − Ahogy átvágtam az udvaron és elindultam felé észrevettem, hogy vizes a beton itt, a lámpánál Ethan lepillantott. - Jóllehet máshová nem fröcsköltek ki vizet. Nem tudtam, miért csak azon az egy helyen nedves a kő. Mikor a srácok beugrálnak a medencébe, szanaszét spriccelik a vizet. − Vagyis szimatot fogott, ahogy maguk, magánhekusok mondanák, mi? - kuncogott Jim. - Valóban. Az ember ritkán találkozik nyommal, igyekszem odafigyelni hát, ha az utamba akad egy - Még jó, hogy ezt kiszúrta. - Jim megmutatta a zsinórt: jól látszott a bemetszés a vastag szigetelésen. - Vadonatúj a vágás. A vezeték érintkezésbe került a vízzel, ami rövidzárlatot okozott. Miután kiiktatták a biztosítékot, a medence már csak az áldozatra várt. Ethan alaposabban szemügyre vette a sérült zsinórt. - Hogy bizonyíthatom be a zsaruknak, hogy ez friss bemetszés? − A rézdrót nem korrodálódik a szigetelés alatt. - Jim meghajlította a vezetéket, hogy megmutassa, milyen fényes belül a huzal. - Nagyon gyorsan bezöldült volna ebben a klóros vízben!

− 0 , igen, valóban - helyeselt Ethan; imponált neki a mesterember józan logikája. Jól gondolkozik. − Ezt minden villanyszerelő tudja - mondta erre Jim. SINGLETON odament az ajtóhoz, mikor meghallotta Ethan lépteit a lépcsőn. - Phoenixbe mész? - érdeklődött. − Igen. - Ethan az órájára pillantott. - Zoe is velem jön. Nem akarom itt hagyni egyedül. Neked is rengeteg a dolgod, Harrynek úgyszintén. Percről percre bonyolultabb ez az ügy. — Észrevettem.

32. ZOE ODAKINT VÁRT a terepjáróban; az ülésen dobolt az ujjaival, miközben Ethan bement a táplálékkiegészítőket árusító üzletbe kérdezősködni. Zoe az ablakon keresztül látta, hogy egy fiatal alkalmazottal beszélget, aki úgy nézett ki, mintha reggel, délben szteroidot enne. Nem sokkal azután hagyták el Susogó Forrást, hogy a villanyszerelő igazolta Ethan gyanúját. Több min egyórás út vezetett Phoenixbe. Ujabb fél óra telt el, mire átverekedték magukat a városon, és elérték bevásárlóközpontot, ahol az üzlet volt. Zoénak az a kellemetlen érzése támadt, hogy fogytán az idő. Biztosra vette, hogy Ethan is így gondolja. Odabent az üzletben a férje előkotorta a tárcát „Jó jel” — gondolta Zoe. Ezek szerint megtudott valamit. Egy perc múlva Ethan fürgén kisietett a boltból, beszállt a terepjáróba. Mit mondott? — kíváncsiskodott Zoe. — Tudja Branch címét? — Nem. — Ethan elindította a járművet, és a kijárat felé hajtott. — Pedig milyen könnyű dolgunk lenne. De megtudtam, hogy az emberünk készpénzzel fizetett, és egyszer sem adta meg a nevét. A srác azonnal ráismert a személyleírás alapján. — Nesze semmi, fogd meg jól. Ethan ajkán hűvös, elégedett mosoly bujkált. — Dehogyis! Megtudtam valamit, ami még jól jöhet. - Mi lenne az? — A boltos srác megadta a helybéli edzőtermek nevét. Nincs sok errefelé. — Miből gondolod, hogy Branch a környéken járt edzésre? — Csak tippelek. Miért ment volna el a város másik végébe? Kényelmesebb idejárni. Nem ismerős errefelé. Órákon át vezetni mindennap, ilyen forgalomban? Minek, ha nem muszáj? — Atyaúristen! Te azt hiszed: Branch mindennap kondizott, miközben arra készült, hogy eltegyen láb alól? —Az efféle pasasok megőrülnek, ha ki kell hagyniuk a napi edzést. Megőrülnek. Igen, ez mindenképpen beleillik az új elméletébe. Miért ne eredhetne John Branch-től az a félelmetes, pszichés energia, mellyel kétszer is találkozott mostanában? A DIGITÁLIS ÓRA szűnni nem akaró bip-bip-je végül felhívta magára Shelley Russell figyelmét. Az idős asszony vonakodva otthagyta a számítógépet. Ideje ebédelni, és bevenni a déli pirulákat. — Igen, igen, hallom! - Elmentette az anyagot a laptopon, levette a szemüvegét, és felállt. Fájdalmasan megvonaglott az arca, mikor feljajdult a válla és a térde. Ma rettentően sajogtak fáradt ízületei. Úgy kell neki. Több esze is lehetne. Minek töltött annyi időt a komputer előtt gubbasztva? Ideje lenne beszerezni néhány kényelmes bútort az irodába.

Kiment a mosdóként és raktárként is funkcionáló kisszobába, és kritikus szemmel megvizsgálta magát a mosdókagyló felett lógó tükörben. A haja egyenes, mint a szög; teljesen kiment belőle a dauer. Bejelentkezik a szépségszalonba ma délután, amint átnézte a Susogó Forrás-üggyel kapcsolatos jegyzeteket. Kihúzta a fiókot, és kivette a műanyag dobozt, amelyben az egész heti gyógyszeradagot tartotta. Kirázogatta az aznap délre kiporciózott adagot, s töltött magának egy pohár vizet. Lenyelte a tablettákat, megkereste a paradicsomos–sajtos szendvicset a kis méretű hűtőszekrényben, majd elindult, vissza az íróasztalhoz. Milyen különös ez az eset! Egyike lett azon ügyeknek, amelyek még éjszaka sem hagyták nyugodni. Az az érzése, mintha már évek óta nem aludt volna egy jót. Mégis, az elmúlt néhány éjszaka nem a szokásos, öregkori álmatlanság gyötörte. Csak olyankor szokott kora hajnalban felriadni, amikor tudat alatt megérezte, hogy elsiklott egy fontos részlet felett. Visszatért az irodába, és felrakott egy újabb kávét. Hosszú nap lesz ez a mai, nem beszélve éjszakáról. Legfeljebb megint itt alszik majd. Leült az íróasztalhoz, és megette a szendvicset. Miközben a kávéra várt, le se vette a szemét a képernyőről: a jegyzeteit nézegette. Mit meg nem tett, csak azért, mert Branch az FBI embere? Sok mindent, hangzott a válasz. Először is: sokkal alaposabban ellenőrizte volna a szereplőket. Félelmetes, milyen hamar elhagyja az ember a szokásos kérdéseket, amikor a magát szövetségi ügynöknek kiadó személy meglengeti előtte az FBI-igazolványát. Nagyszerű dolog a hazaszeretet, de akkor a leghatásosabb, ha józan paraszti ésszel higítják. Hamarosan felbukkant a képernyőn a Susogó Forrás Hírmondó on-line kiadásának újságcikke; Shelley az imént olvasta végig a Los Angeles-i újságok Ethan Truaxról szóló, régi tudósításait. ...Baleset történt Ethan Truax otthonában: tegnap után csaknem halálos áramütés ért egy férfit a medencében. Ertesüléseink szerint, a John Branch néven azonosított ember kómában fekszik a Susogó Forrás kórházban. Kritikus az állapota. A rendőrség nyomoz az ügyben. A hivatalos szervek megerősítették, hogy Branch-et csak a tulajdonos lélekjelenléte mentette meg a szinte biztos haláltól. Ethan Truax kihúzta a vízből a szerencsétlenül járt férfit és újraélesztette. Továbbra sem tisztázott, milyen körülmények között történt az eset... Branch kómában? Csaknem agyonvágta az áram? Mi az ördög folyik itt? Shelley a képernyőre meredt, de alig bírt koncentrálni; hirtelen halálosan fáradtnak érezte magát. Tényleg keveset alszik mostanában. Eszébe jutott a kávé. Még nem is ivott belőle. Szüksége van a koffeinre. De amikor a szoba túloldalára nézett, a teli kávéskannára, úgy érezte, hogy az kilométerekre van az íróasztalától. Belekapaszkodott a szék karfájába, és feltápászkodott. Félúton elkapta a hányinger; majdnem kijött belőle a szendvics. Ajaj, rossz jel! Csak nem a szívroham egyik tünete az émelygés? Aztán megnyugodott a gyomra. Megkönnyebbülten felsóhajtott. Csak nem kent romlott majonézt a szendvicsre? Ki tudja, mikor vette. Talán hónapokkal ezelőtt. Sikerült. Kitöltött magának egy csésze kávét, de alig maradt jártányi ereje, mire visszaért az íróasztalhoz. Annyira remegett a keze, hogy csaknem kiloccsant a kávé, mikor lerakta a bögrét. „Hű, de gyenge lábakon állok. Legalább annyira, mint a Susogó Forrás-i ügy. Vajon van összefüggés?” Nem. Ez lehetetlen. Elfogta a félelem, de most másért aggódott, mint korábban. A jegyzetei! Még egyszer meg kell néznie a jegyzeteit. A csudába. Segítségre van szüksége. Inogva felállt, megpróbált gondolkozni az agyát elöntő ködön keresztül. Fel kéne hívni a mentőket. Milyen bonyolult feladat. Legokosabb, ha szundít egy nagyot, szüksége van rá.

Megfogta a spirálnoteszt – ebben voltak az eredeti jegyzetei – és koncentrálni próbált. Érdekelt az ügyben egy másik magánnyomozó is. Ha jól ítéli Truax az a fajta férfi, aki hajlandó odadobni a házasságát és a szépen jövedelmező vállalkozását is, hogy igazságot szerezzen meggyilkolt öccsének. A Simon Wendover haláláról szóló jelentés sorai között olvasva az a gyanúja támadt, hogy Truax bosszúvágyában még ennél is messzebbre merészkedett. Neki való lenne egy ilyen férfi. Elzsibbadt a lába. Halálán van? Eszébe jutott, milyen sok tablettát szedett be mostanában. Összekeverték a pirulákat a gyógyszertárban? Rossz gyógyszert kapott? Azt hallotta, ez sokkal gyakrabban előfordul, mint azt bárki beismerné. „Hívd fel a mentőket!” De először eI kell rejtenie a jegyzetfüzetet. Hisz ha mégsem a gyógyszertáros követett el baklövést, két lehetőség marad, és egyik sem valami biztató. Az első: eljött az idő, menni kell, és akkor nincs olyan pirula a földön, amely megmenthetné. A második: valaki a halálát kívánja. Ha Truax idejönne körülnézni, vajon hol keresné a választ? „Régi vágású magánnyomozó vagy, gondolkozz is úgy. Talán ő is hasonlóan gondolkozik majd.” Megtalálta a megfelelő rejtekhelyet, bedugta a jegyzetfüzetet, majd megfordult, és minden erejét megfeszítve vissza akart indulni, a telefon felé. De most már érezte: sose ér oda. „Miért nem hallgattam a lányomra! Hát nem megmondta, hogy szerezzek be egy átokverte, nyakbaakasztható vészjelzőt? De én nem akartam beismerni, hogy szükségem van rá. Nem, még nem!” Most a fiának is igazat adott: tavaly nyugdíjba kellett volna vonulnia. Térdre rogyott. Felőle a telefon akár másik bolygón is lehetett volna. Kinyílt az iroda ajtaja. Egy alak közeledett feléje. Az idős asszony már annyira kába volt, hogy nem tudta eldönteni, vajon férfi-e vagy nő az illető. – Segítenie kell – suttogta. – Igen, tudom. De nem azért jöttem. Csak a számítógépért és a fájlért ugrottam be. Kifogástalan munkát végzett, Mrs. Russell. Maga, sajnos, hamarosan meg fog halni. Örömmel ajánlottam volna másoknak is a szolgálatait. Mielőtt elvesztette az eszméletét még látta, ahogy kinyúlik egy kéz, és lecsukja a laptop fedelét. A nappal átfordult éjszakába, s az idős detektív élete legmélyebb álmába merült. NEM SOKKAL egy óra után Zoe és Ethan kisétált a listán szereplő, ötödik fitnessklubból. Zoe lassan elvesztette minden reményét. Újabb nevet húztak ki a listáról. A recepción senki sem ismert rá Branch-re a személyleírás alapján. A francba, a francba, a francba – szitkozódott Zoe, miközben átvágtak a parkolón. – Így semmire se jutunk. Nem mondom, meglepne, ha rendszeresen idejárt volna. – Ethan hangja szerfelett filozofikusan csengett. – Nem kimondottan az a hely, ahol az ember belebotlik a Branchféle megszállottakba. – Valóban? – Zoe követte a férfi tekintetét, és észrevett egy vonzó, fiatal nőt. Újraértelmezte a rövidnadrág fogalmát a kurta szerelést, amelyet viselt. Utoljára ide-oda ugráló, szőke lófarka tűnt el az erősen színezett üvegajtó mögött. – Miből jöttél rá? – Azt hiszem, a falon lévő órarendből: non-stop aerobicórák. – Ethan kinyitotta a terepjárót. Nem tudom elképzelni Branch-et, amint együtt gyúr egy csapat, fogyni vágyó műkedvelővel. – Ó , valóban. – Zoe Branch gondosan kigyúrt izmaira gondolt, miközben bemászott a terepjáróba, és becsatolta a biztonsági övet. – Vitathatatlan, Branch megszállott testépítő volt. – Nem „volt”. – Ethan gyors mozdulattal beindította a motort. Zoe zavartan ránézett. – Mi „nem volt”?

- Branch megszállott. Jelen időben! Nem halt meg. Legalábbis: még nem. – Hála neked – jegyezte meg az asszony gyengéden. Ethan nem válaszolt. A vezetésre koncentrálva kanyarodott az útra. - Otthagyhattad volna a vízben – folytatta Zoe egy perc múlva. Es nem kellett volna újraélesztened. Hiszen az életedre tört. – Ugyan, mi hasznát veszem, ha meghal? Ha túléli még kicsikarhatok belőle egy s mást. – Feleslegesen lököd nekem a kemény magánzsaru szöveget. A feleségedet akarod etetni? Kihúztad a medencéből, mert az is hozzátartozik a munkádhoz, hogy megmented mások életét. Ethan erősebben megmarkolta a kormányt. Egyenesen előremeredt, a szélvédőn túlra. – Nem mindig mentek életet. Néha nem teszem meg. – Persze, nem mindig – helyeselt Zoe. – De többnyire igen, és csak ez számít. Bernard Edzőterme volt a következő állomás. Alighogy belépett az ajtón, Zoe máris rádöbbent, hogy más világba csöppentek, amely csak a felületes szemlélő szemében hasonlított a listán szereplő, sportklubhoz. Kigyúrt férfiak és nők töltötték meg az edzőteret több mérettel kisebbnek tűnő edzőruha feszült szépen kidolgozott izmaikon. Leginkább földöntúli hadiszerelésre emlékeztetett a tömör, csillogó kondigépek sora. Zoe igyekezett a háttérben maradni, miközben Ethan a recepcióspultnál halkan beszélgetett egy szürke atlétatrikót és tréningnadrágot viselő, nagydarab emberrel. Néhány perc múlva gazdát cserélt néhány bankó. Amikor Ethan megfordult, szilaj volt a tekintete – akár zsákmányát bekerítő vadászé. Ajtót nyitott Zoénak, és követte kifelé; visszamentek a parkolóba. – Nem mondhatom, hogy szívesen vagyok a saját ügyfelem – motyogta, miközben becsúsztatta a tárcát farzsebébe. – Nesze, neked! Ugye, milyen drága, ha nem más kontójára dolgozol, hanem neked kell kifizetni a kenőpénzt? Na, ne félj, én ugyan nem sajnállak. Még nem felejtettem el, mennyit számláztál nekem a múlt hónapban azokért az előre nem látható apróságokért. – Ugyan, felejtsd már el! Már megmondtam, hogy a pénztől megered az emberek nyelve. Csak ki kell nyitnod a bukszádat. – Persze, persze. – Zoe bemászott a terepjáróba, és bevágta az ajtót. – Nos hát? Megeredt a nyelve? Megtudtál valamit? Meglehet. – Ethan beindította a motort. Mit akarsz ezzel mondani? Azt, hogy a pasi a recepciónál ráismert Branch-re a személyleírás alapján. Azt mondta: az emberünk körülbelül két hétig rendszeresen eljárt ide, jóllehet tegnap nem látta, és ma sem. Mindig készpénzzel egyenlítette ki a számlát. Azt mondta a főnöknek, hogy nem akar se negyedéves-, se éves bérletet váltani, mivel szándékai szerint nem marad sokáig a környéken. – Tehát szerinted valahol errefelé bérelt néhány hétre lakást? – Számításaim szerint. – Ethan kihajtogatta a phoenixi térképet, és a pirossal körülrajzolt körzetet tanulmányozta. – Most jön a neheze. – El ne áruld, hadd találgassak. Ugye, beszélnünk kell minden egyes motel, szálloda és bérház vezetőjével, amely azon a körön belül van? – Nem egészen. Fellélegezhetünk. A recepciós szerint Branch a múlt héten, valamelyik nap elfelejtette elhozni a saját kondifelszerelését. Mikor felajánlotta, hogy bérelje ki tőle az edzéshez szükséges eszközöket, Branch elutasította, mondván, hogy inkább a saját holmiját használja. Hazaugrott a cuccért, és negyedórán belül már vissza is ért a klubba. Mindez kora reggel történt, még a csúcsforgalom előtt. - Lám-lám, itt lehet a lakás a közelben. – Pillanatnyilag ez a nyerő tipp – bólogatott Ethan. – És most? – Most elővesszük a telefont, és felhívjuk az összes motelt és bérházat a környéken. – Ezért cipeltél ma magaddal, igaz? – Zoe előhúzta a mobilt a szatyorból. – Ha ketten

telefonálunk gyorsabban végzünk? – Briliáns következtetés, drágám. – Ethan kinyitotta a telefonkönyvet, melyet magával hozott. –Az isten is magánnyomozónak teremtett. Háromnegyed óra múlva Zoe szerencsével járt. Egy órán belül Ethannel együtt ott álltak a Trópusi Paradicsom Lakókomplexum gondnokának irodájában. A kiöregedőben lévő komplexum egyemeletes építmény volt, mely három oldalról körülölelt egy zsebkendőnyi medencét. Az ablakok alatt rozsdás légkondicionálók ugrottak ki a falból. Az erősen repedezett betonsétányt ellepte a gaz. Néhány zilált paloverde fa, meg egynéhány, a téglából kirakott szegély mögé beültetett hordókaktusz jelezte, milyen nagy gondot fordítottak errefelé a kertekre. A Trópusi Paradicsom úgy festett, mintha olcsó motelként kezdte volna meredeken lefelé ívelő pályafutását. – Igen, Branch itt lakik. – A házmester szórakozottan beletúrt ritkuló, feketére festett hajába, s megvakarta a feje búbját; csak annyit árult el magáról, hogy Joe-nak hívják. – Azt mondta, egy hónapot akar maradni. Tegnap reggel láttam utoljára. Azt mondja, hogy baleset érte? – Kórházban van, odaát, Susogó Forrásban – felelte Ethan; hangja komor s aggódó volt. – Odaadhatom a telefonszámát, ha fel akarja hívni. Bár hiába, nem tud beszélni vele. Még mindig kómában van. – Kómában? Ejha! – Az én házamnál történt a baleset. Mivel rajtam kívül senki sem ismeri a városban, úgy éreztem, kötelességem összeszedni néhány személyes holmiját. Beviszem neki. – De nem adta oda magának a kulcsot? - A kulcs elkeveredett, miközben bevitték a kórházba – mondta Ethan fölöttébb nyájasan. Előhúzta a tárcát a farzsebéből. – Természetesen kiegyenlíteném a számláját. Nem venném lelkemre, ha elveszítené a lakását, csak azért, mert kómában van. A gondnok most először mosolyodott el. Öt perc múlva Ethan megállt a huszonhetes számú ajtó előtt. Előrántott két pár gumikesztyűt a zsebéből, és az egyik párat odaadta Zoénak. Felhúzta a nála maradt kesztyűt, bedugta a gondnoktól kapott kulcsot a zárba, és kinyitotta az ajtót. Áporodott levegő áradt ki az elsötétített lakásból. Ethan átlépte a küszöböt, és eltűnt. Zoe hátán végigfutott a hideg: részben az aggodalomtól, részben a feszült várakozástól. Közvetlenül az ajtó előtt toporgott habozva, és bekukucskált az árnyékba borult szobába. Nem látott mást, csak az ágy sarkát meg a kopott, zöld szőnyeg szegélyét. Hiába próbálkozott, onnan, ahol állt, csak a szokásos pszichés rezdüléseket érezte. De nem felejtette el, hogy már kétszer kellemetlen meglepetés érte a napokban. Legújabb elmélete szerint John Branch a pókhálók forrása. Ha nem téved, feltétlenül ott 1ebeg néhány szál abban a helyiségben, ahol annyi időt töltött el mostanában Branch. – Ó , a pokolba! – suttogta Ethan szinte alig hallhatóan. – Mi a baj? – kérdezte Zoe. – Nyugtass meg, kérlek. Ugye, nincsenek hullák odabent? – Nincsenek. De azt hiszem, valóban én vagyok a célpont. Most már szinte biztosra vehetjük. Zoe fél lábbal belépett a szűkös, szürke helyiség tapogatózva haladt. Hallgattak a falak. Nem lepte be szövedék az érzékeit. Erezte mindazt, ami az évek során felgyülemlett: a régi, nyirkos, enyhén nyomasztó párát, de semmi mást. Más körülmények között óriási kő esett volna le a szívéről. Ezúttal azonban más volt a helyzet. Hirtelen rádöbbent, mennyire remélte, hogy a bénító szővedék nyomára bukkan idebent. Számtalan, nyugtalan kérdésre választ adott volna ez a felfedezés. Már éppen ki akarta kapcsolni a régi, tompa rezdüléseket, amikor észrevette a levegőben kígyózó sötét, erőteljes érzést. Nem pókfonál volt, hanem valami más – elkeseredett, veszedelmes vágy vibrált a szobában, akár egy törött neoncső fénye. – Nagyon vágyott valamire – suttogta. – Szüksége volt rá, mint a kábítószerre. – Egyértelmű, mire vágyott. Engem akart holt látni.

Zoe sarkon pördült, és észrevette, hogy Ethan áll, az egyetlen asztalnál, és egy halom fénymásolatot lapozgat. – Mit találtál? – kíváncsiskodott. – Nézd csak meg! Zoe átsétált a szobán, és megállt az asztal előtt. Különböző újságcikkekről készültek a fénymásolatok. Mind Los Angeles környékén kiadott lapokban jelentek meg. Némelyiken három évvel korábbi dátum szerepelt, de akadt néhány újabb is. Zoe a hozzá legközelebb esőre pillantott, és megdermedt a rémülettől. Zoe felemelt egy újabb fénymásolatot, gyorsan átfutotta, és elakadt az utolsó bekezdésnél: SIMON WENDOVER VITORLÁZÁS KÖZBEN ÉLETÉT VESZTETTE Ma kora hajnalban, Santa Barbara közelében rátaláltak Simon Wendover vízben lebegő holttestére. Wendover korábban egy befektetésekkel foglalkozó privát cég vezetője volt. A hivatalos szervek szerint legkorábban három napja eshetett a vízbe jachtja fedélzetéről. A jachtkikötőben, ahol Wendover a hajót tartotta, elmondták, hogy régi jó szokása volt egyedül kihajózni, különösen holdfényes éjszakákon. Wendover neve egy hónapja az újságok címlapjára került, amikor minden vádpont alól felmentette a bíróság; azzal vádolták, hogy köze volt Drew Truax-nak, a Trace Ł Stone Vállalat fejének a meggyilkolásához. A tárgyalást figyelemmel kísérte a dél-kaliforniai üzleti világ, mivel az ügy során leleplezték Wendover legújabb pénzügyi tranzakcióit. Az ennek következtében kitört botrány negatív irányba befolyásolta több kiemelkedő befektető értékpapírjait és megingatta a részvényesek bizalmát... Zoe felemelt egy ujabb fénymásolatot, gyorsan átfutotta, és elakadt az utolsó bekezdésnél. ... hivatalosan közölték, hogy a boncolás kimutatta a kábítószer jelenlétét... Zoe felpillantott, és látta, hogy ethan feszültlen figyeli. - Wendover kábitószer-kereskedő volt. – mondta Ethan rezzenéstelen hangon. – De nemcsak árulta, élvezte is. Zoe bólintott. – Értem. A kábitószer-kereskedés köztudottan veszélyes iparág. Megnézte a következő cikket. …..a hivatalos szervek megállapitották, közvetve a kábitószer lehet a halál oka. Nem találtak büóntettre utaló nyomot….. Ethan átlapozott néhány újságkivágást. - Kikérdeztek, de tökéletes alibim volt. — Természetesen. - Ethan nem volt ostoba. Zoe is tudta. - A zsaruk nem törték magukat különösebben nem csináltak ügyet a dologból. Legalább olyan jól tudták, mint én, hogy Wendover kijátszotta a gyilkosság vádját. Zoe visszatette az asztalra a cikket, és felemelt egy újabb köteg papirost: Ethanról készült újság másolatai voltak. Több felvételen éppen a bíróságra menet látható, időnként Bonnie társaságában; ma éppen egy ezüst BMW kormánya mellől száll ki. Néhány fotón impozáns, modern irodaépületből lép ki, mögötte a falon szépen megmunkált fémbetűk hirdették: TRUAX BIZTONSÁGI SZOLGÁLAT. - Az egész tárgyalás alatt ott lebzseltek a sajtósok a bíróság épülete körül - magyarázta Ethan. - Páran az irodát figyelték, néhányan pedig Bonnie házát. Zoe a fejét rázta. - Micsoda rémálom lehetett nektek! - Az volt. - Nem folytatta; lassan sarkon fordult szemügyre vette a helyiséget. -Wendover halála után azonban azt hittem: végre vége. Ugy látom, tévedtem. - Ha nem tévedtek Harryvel, és nem valamelyik pórul járt befektető akar bosszút állni,

akkor ez csak személyes ügy lehet, Ethan. - Tudom. - Nem lehet Wendover valamelyik hozzátartozója? Valaki, aki téged vádol a rokona haláláért? Esetleg egy barátja? - Hát ez a bökkenő. Magányos farkas volt. - Ethan leguggolt, és megvizsgálta a megereszkedett matrac alatt a padlót. - Ha megnéznéd az értelmező szótárban a „magányos” címszót, Simon Wendover fényképe nézne vissza rád. Hidd el, a születése napjáig végigkövettem az élettörténetét. Az anyja drogos volt. Alig volt hároméves a fia, amikor meghalt. Wendover különböző nevelőotthonokban nőtt fel. Nem volt se kutyája, se macskája, se barátja, se gyereke. - Es felesége? Szeretője? - Mindig volt mellette egy szemrevaló nő, ha neki úgy tetszett, de egyik sem maradt néhány hónapnál tovább. Sose nősült meg. Ethan felállt, átsétált a szobán, és kinyitotta az íróasztalt. Sietve átnézte a fiókokat. Semmi. Kitárta a faliszekrény ajtaját. Szép, katonás rendben sorakoztak odabent az ingek és a nadrágok. Egy khakiszínű katonazsákhevert legalul. -Úgy látom, Branch az a típus, aki mindent szépen élére hajt - jegyezte meg Zoe. - Katona volt, azt hiszem. - Honnan tudod? - Volt valami a mozgásában. Ethan fürgén átkutatta a szekrényben lógó ruhák zsebét. Miután semmit sem talált, leguggolt, és lehúzta a vászontáska cipzárját. Zoe néhány lépéssel közelebb lépett, és látta, hogy üres a zsák. - Nocsak, nocsak. - Ethan elgondolkozott. - Érdekes: tele a szekrény ruhával, ellenben a zsák üres. Felállt és bement a kis fürdőszobába, egy percig ott álldogált, és alaposan körülnézett. - Hűha! Zoe ismerte ezt a „hűhát”. Valami nem tetszik a férjének. Odaállt a fürdőszobaajtóba. Egy marokravaló piperecikk sorakozott a pulton: csupa semmitmondó név. Az ország bármelyik illatszerboltjában meg lehetett vásárolni a borotvát, a borotvahabot és a krémet. — Gondolom, nem akart áruló nyomot hagyni találgatta Zoe. — Nagy itt a tisztaság, az szent igaz. — Ethan bekukkantott az üres szemetesbe. —Túl nagy is. — Magyarázd el. — Egyetlen incifinci papírcafat sincs a szemetes még egy üres üveg proteinkoktél se, pedig nem tud meglenni nélkülük. Ugy fest minden a szekrény is, idebent is, mintha egy gép rakott volna rendet. Minden a helyén van. Üres az íróasztal. —Viszont? — sürgette Zoe, mikor Ethan elhallgatott. A férfi elment mellette, be a másik helyiségbe. – Viszont a Wendover-féle ügyről készült fénymásolatokat otthagyták, szanaszét az asztalon. Az ember azt gondolná, hogy egy Branch-féle megrögzött rendmániás jobban eldugta volna őket. Zoe a szobában lebegő elkeseredett, megszállott sóhajokra gondolt. — Talán még egyszer, utoljára el akart merülni a Wendover-féle ügyben, mielőtt támadt. Lehet, hogy az újságcikkeket olvasgatva spannolta fel magát. — Előfordulhat — mondta Ethan kétkedve. — És hogy jön ide a szatyros nénike, a fényképezőgéppel? Ki tudja! Ha Branch küldte, hogy nyomozzon utánam, hol vannak a fényképek, melyeket készített? — Jó kérdés. Ha Branch bérelte fel, az ember azt várná, hogy ott találja a fényképeket is, az újság kivágások mellett, a dossziéban. — Hacsak nem távolította el őket valaki, aki kitakarította a szobát, miután Branch elment — morfonirozott Ethan. Zoét ismét kilelte a hideg félelmében. — Azt hiszed, hogy megelőzött valaki bennünket? — Fene se tudja, de olyan ez a hely, mintha kisikálták volna, hogy előkészítsék a

látogatók számára. — Ki tehette? — Tán ugyanaz, aki Branch-et felbérelte, hogy öljön meg. Zoe összerezzent. — Kicsit óvatosabban is fogalmazhatnál. Ethan másodszor is átkutatta a szobát: ide-oda rángatta a szegényes bútorokat, benézett a matrac és a rugók közé, és elhúzta a fejlapot a faltól. Zoe visszament az íróasztalhoz, és újra átfutotta a fiókokat: megnézte, nem kerülte-e el egy áruló jel Ethan figyelmét. Nem csodálkozott, amikor mindössze egy ceruzát és egy üres írótömböt talált. Az ottfelejtett mappa első lapján nem látszott a fölötte lévő papírra írt betűk árulkodó lenyomata. Ethan belekapaszkodott az éjjeliszekrénybe, és elhúzta a faltól, mire a szőnyegre hullott a kisszekrény mögé szorult boríték. Mindketten nagyot néztek. — Nocsak, mit hoz a sors! — Ethan lehajolt a borítékért. — Azt hiszem, nyomon vagyunk! Zoe izgatott lett. — Mintha fényképboríték lenne. - Az hát. De, sajnos, üres. — Ethan megnézte a borítékra nyomtatott üzlet nevét és címét. — Mégsem hagyott cserben bennünket a szerencse. Phoenixi cég. 33. A NÉVTÁBLA szerint az asszonyt Margaretnek hívták. A hatvanas évei végét taposhatta; egy volt a temérdek környékbeli nyugdíjas közül, akit az unalom kényszerített, hogy kiegészítse alacsony nyugdíját - hajtott, hogy elvállaljon egy rosszul fizető állást; néhány órában beállt hát a pult mögé. — A rövid, ezüstszőke hajú, magas nőről készült képek? — kérdezte sugárzó mosollyal. — Hogyne emlékeznék rájuk! Ugy nézett ki, mint a színésznők a régi filmekben. Gondoltam, valami híresség 1ehet. Megkérdeztem Shelley-től, de kitért a válasz elől mondta, nem beszélhet róla. Már megint egy tönkrement házasság. Fogadni mernék rá. — Ki az a Shelley? — érdeklődött Ethan lezser pultra könyökölve. A mellette álló Zoe halvány mosolyt erőltetett magára. Titokban csodálta a férfi könnyed stílusát. „Mintha semmiség lenne az egész. Mintha végtelenül sok időnk lenne.” Ő bezzeg olyan feszült volt, hogy úgy érezte: mindjárt szétpattannak az idegei. — Shelley Russell az egyik törzsvásárlónk — felelte Margaret büszkén. — Tudja, Shelley igazi magánnyomozó. Amióta az eszemet tudom, nálunk hivatja elő a képeit. — Elhallgatott, s elkomorodott. — Ami azt illeti, maga nagyon ismerősnek tűnik. — Majd Zoe fordult: — Maga is! Láttam magukat Shelley fényképein. — Előfordulhat — bólintott rá Ethan. Margaret feszengeni kezdett. — Ugye, maga nem a férj, vagy valami efféle? — Ő az én férjem — szólalt meg Zoe a tulajdonos hűvös hangján. — Nem a platinaszőke nőé! — Ó, rendben van. — Margaret megnyugodott. — Egy percre azt hittem... No, de mindegy! — Itt van valahol a közelben Shelley Russell irodája? — kérdezte Zoe, mielőtt Margaret újra gyanakodni kezdett volna. — Ó, persze, a környéken lakik, körülbelül három háztömbnyire innen. - Köszönöm! Ethan kiegyenesedett. — Odakanyarodunk. Benézünk hozzá. — Hogyhogy? — érdeklődött Margaret, aki ismét elbizonytalanodott. —Imádom a detektívregényeket — válaszolta Ethan. — Mindig szerettem volna látni, milyen egy igazi magánnyomozó irodája. Odakint Zoe úgy látta, színesebb lett a világ: az autók és az épületek élénkebbek, a sivatagi égbolt pedig kékebb. A nap fényesebben ragyogott.

Végigfutott a hátán a hideg. Vajon részben ez a hűvös borzongás vonzotta Ethant a munkájához? Milyen ismerős ez az érzés! Akkor szokott hasonló, hűvös bizsergést érezni, amikor egy háborgó, pszichés energiával átszőtt helyiségben különösen megrázó élményen esik át. Ethan kérdő tekintettel fordult feléje, miközben beült a kormány mögé. — Nos? − Mindig szeretted volna látni, milyen egy igazi magánnyomozó irodája? — kérdezett vissza Zoe szárazon. - Ki tudja? — válaszolta Ethan kaján vigyorral. — Talán elleshetek néhány remek fogást, és megtudom, hogyan csinosíthatom ki az enyémet. — Helyes. — Zoe elhelyezkedett az ülésen. Tudod, telitalálat volt megkérdezni Margarettől, nem látott-e mostanában egy platinaszőke, ex-fotómodellnek tűnő nőről készült felvételeket. - Tudjuk, hogy lefényképezték Arcadiát, szerepelnie kell hát néhány felvételen, és a barátnőd meglehetősen egyedi jelenség. Öt perccel később a terepjáró bekanyarodott az ütött-kopott, egyszintes irodaépület parkolójába. Az irodahelyiség kirakata üres volt, s úgy tűnt, már régóta gazdátlanul állhatnak. A harmadik kirakatüveg megkopott, fekete-arany betűk hirdették: RUSSELL NYOMOZÓIRODA. A redőnyt leeresztették, a bejáraton leffegő táblát átfordították: ZÁRVA. – Most mit tegyünk? – tűnődött Zoe. Ethan elővette a telefont, és felhívta a telefonkönyvből kimásolt számot. Üzenetrögzítőre van állítva – jelentette be néhány másodperc múlva. Megnézte az óráját. – Mindjárt öt óra. Talán nagy volt ma a pangás, és Russell úgy döntött, hogy kicsit korábban bezárja a boltot. – Akkor hát? Ethan ismét ráadta a gyújtást, és sebességbe rakta az autót. – Nem ácsoroghatok itt tétlenül, ha látni szeretném, milyen egy igazi magánnyomozó iroda. Zoe felkapta a fejét. – Be akarsz törni hozzá? Nem Ethan, ez túl veszélyes. Az ég szerelmére, egy detektívvel van dolgod. Biztos van riasztója. – Majd kiderül, hogy van-e. – Ethan megkerülte a háztömböt, s közvetlenül a nyomozóiroda mögött kanyargó utcácska bejáratánál parkolta le az autót. – Légy óvatos – figyelmeztette Zoe, aki egyre nyugtalanabb lett. – Nem tartóztathatnak le. Ezt nem kockáztathatod meg, már így is túl nagy a felfordulás körülötted Susogó Forrásban! – Óvatos leszek. – Ethan kiszállt a kocsiból. – Ha bekapcsol a riasztó, eltűnünk, mire a zsaruk érnek. Zoe kicsatolta a biztonsági övet. –Veled megyek. – Inkább maradj itt. – Mi van, ha bejutunk, és észreveszek valamit, ami elkerülné a figyelmedet? Ethan elborult homlokkal eltöprengett a kérdésen. Zoe egy percig attól félt, hogy szapulni kezdi az okkult szélhámosokat, de végül rábólintott. – Rendben, jól jön a segítség. Elrobogott mellettük néhány autó, viszont egy lélek se járt a kis utcában. Errefelé mindenütt kovácsoltvas rácsokat szereltettek az ablakokra, ezért Zoe nem csodálkozott, hogy rács védi a nyomozóiroda hátsó ablakát is. - Nem megmondtam? - zsörtölődött. – Ha továbbra is ilyen negatív leszel, legközelebb otthon hagylak. Ethan megpróbált benyitni: engedett a kilincs. – Ez hihetetlen. Hogy lehet egy magánnyomozó ennyire feledékeny? Nem zárta be a saját irodáját? – hüledezett Zoe. - Mindenkinek lehet néha rossz napja. Zoe szíve hevesebben kezdett dobogni, mivel észrevette, hogy élcelődő szavaival ellentétben a férfi hirtelen elkomorodott. Figyelte, ahogy kinyitja az ajtót, és belép az

árnyék borította előtérbe. Óvatosan követte, felkészülve a falakban rejtőző pszichés energia fogadására. A heveny érzések szokásos elegyét érezte, egyik sem volt azonban különösebben zavaró. Oda se figyelt rajúk, Ethan nyomába eredt: végigment a keskeny folyosón, elsétált egy helyiség mellett – a fürdőszoba lehetett? –, és belépett az irodába. Ethan befordult a sarkon, és hirtelen megtorpant, mire Zoe nekirohant: egy idős asszony hevert előttünk a padlón. - Te jó ég. – Zoe torka elszorult. - Úgy tűnik, Shelley Russell pechesebb, mint gondoltam – jegyezte meg Ethan, és odakuporodott a mozdulatlan test mellé. Megnézte az asszony ütőerét. Zoe közelebb lépett. — Csak nem... ? — Nem, még él. Lélegzik, de nagyon rossz bőrben van. Nem látok sebeket. Semmi nyoma erőszaknak. Agyvérzést kaphatott. - Előhúzta a telefont, és beütötte a mentők számát. Zoe letérdelt az eszméletlen öregasszony mellé felemelte Shelley ernyedt, törékeny kezét. Az ízületi gyulladástól felpüffedtek az ízületei, és megduzzadt a csuklója is. Zoe az erős, mély ráncok barázdálta arcot figyelte, miközben Ethan bejelentette az esetet a telefonközpontosnak. Mikor véget ért a beszélgetés, Zoe Shelley gyenge teste fölött ránézett a férjére. — Ez csak egy kis idős hölgy, Ethan. - Az az érzésem, hogy kemény kis idős hölgy. Ethan felállt, a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy újabb pár, vékony gumikesztyűt a kifogyhatatlanak tűnő készletből. Vajon kötegével vásárolja őket?, tűnődött Zoe. Tudta jól: csak annyit tehet Shelley Russellért, hogy fogja a kezét, míg meg nem érkeznek a mentősök. Valahol olvasta, hogy az eszméletlen ember reagál, hangra. - Ne hagyjon el, Shelley! — biztatta az öregasszonyt határozott, parancsoló hangon beszélt. Megmasszírozta a bütykös ujjakat, így próbálta megmelengetni őket. — Tartson ki! Már jön a mentő. Nem lesz semmi baj, Shelley! Halkan suttogott, tudta, közben Ethan gyorsan kőrülnéz. — Van ötleted? Mit keresünk voltaképpen? — kérdezte. — Bármit, ami segít. Hátha rájövök, ki küldte Susogó Forrásba nyomozni. Atnézte az egyik fiókot. — Nincs Truaxról szóló akta. Persze túl szép lenne! — Hát igen. Ebben az ügyben semmi sem megy simán. Miért lenne most másként? — Zoe még mindig fogta az idős asszony kezét. - Nem hagyhat itt benünket, Shelley! Segítenie kell. Meg kell oldanunk ezt az ügyet. Ugye, maga vérbeli nyomozó? Hát nem ezt imádja? Itt a feladat. Csak tartson ki, aztán Ethannel együtt kitalálják, mi folyik itt. —Úgy látom, a piti ügyekre állt rá: házasságtörések és eltűnt személyek — motyogta Ethan, miközben már egy másik, kartotékokkal megrakott fiókban kutatott. — Szerény vállalkozás ez. Vajon miért éppen őt bízták meg? — Általában ügyesen kezelik a fényképezőgépet azok, akik abból élnek, hogy csalfa házastársak után járkálnak — állapította meg Ethan. — Az ügyfél mindig képeket akar látni. -, Igaz, mégsem hinném, hogy hajdani ellenségeid egy efféle, kisstílű magánzsaru mellett döntöttek volna. — Zoe tovább simogatta az idős asszony ujjait. —Az elmondásod alapján csupa tehetős nagymenő orra alá törtél borsot. Kötve hiszem, hogy bármelyik egy Shelley Russell-féle, jelentéktelen nyomozót választana. — Alighanem a megbízója úgy gondolta, így dolga végeztével sokkal könnyebben megszabadulhat tőle. Meghal egy törékeny öregasszony, na és? Ugyan, ki csodálkozik rajta? − Atyaúristen! Csak nem hiszed, hogy valaki... Ethan a vállát vonogatta. — Szemtanú. — Visszalökte az aktákkal teli fiókot, melyet épp az imént húzott ki; megfordult és alaposan körülnézett a szobában. — Mi a baj? — kíváncsiskodott Zoe.

— Hol a számítógép? — A szememben te maga a megtestesült régi vágású magánhekus vagy, de úgy látom, Shelley Russell még rajtad is túltesz. — Á, dehogy. Túlzásokba esel — suttogta Ethan. Furcsa volt a hangja, mire Zoe hátranézett és észrevette, hogy a férfi egy papirost szorongat. − Egy jelentés. Nemrég írta. Az ügyfél Scottsdale-ben rendszeresen szobára járt egy hölggyel. — Na és? — Na és? A jelentés három hónapja készült, számítógépen. — Ethan kinyitotta a szekrényt. — Itt a nyomtató. — Miután becsukta az ajtót, komor arccal álldogált a kis helyiség közepén. —Vajon hová a pokolba tűnt a számítógép? — Talán otthon hagyta. — Nem hiszem. Szerintem az ideje nagy részét itt bent töltötte, az irodában. — Ethan a fejét rázta, majd visszament az íróasztalhoz, és meggyújtotta a lámpát. Gyanakodva nézegette a napszítta itatós felületét. — Naná, hogy itt állt a számítógép — állapította meg. — Látom a helyét az íróasztalon. Mindent vékony porréteg takar, kivéve ezt a négyszög alakú foltot. Otthagyta az íróasztalt, és eltűnt a kurta folyosón, Zoe hallotta, hogy kinyílik a fürdőszoba ajtaja. — Semmi baj, Shelley, minden rendben lesz! — bíztatta az idős asszonyt. — Hallom a szirénák hangját. Bármelyik pillanatban megérkezhet a mentő. — Megtaláltam a retiküljét — kiáltotta Ethan, majd tompa csörgés-zörgés következett. —Újabb tabletta. Ugy látszik, rendszeresen szedett gyógyszert. Nem mondom, alkalmasint megmagyarázza, miért került ilyen állapotba, mégsem tetszik ez nekem. Itt ez az ügy, és ő rosszul lesz: micsoda véletlen egybeesés. Felerősödött a szirénázás. Villogó fények világították be a kis parkolót. „Végre!” — gondolta Zoe. Shelley egyre felületesebben lélegzett, és már alig lehetett érezni a pulzusát. — Maradjon velünk, Shelley! Nem győzhet az a rohadt alak, aki bántotta magát. Ne hagyja! — A fene egye meg — motyogta Ethan. - Most meg mi a baj? - Megtaláltam az új számlákat. Nem látom Branch nevét, és a befizetéseknél sem szerepel. — Hála az égnek! Megérkeztek a mentősök. Ethan előbukkant a fürdőszobából, sietve lejegyzett néhány szót. — Leírtam a címét a jogosítványról. Nyolcvankét éves. Vajon én is a szakmában leszek még ilyen idős koromban? - Te még százkét éves fejjel is nyomozni fogsz, Ethan. — Zoe erősebben szorította Shelley hideg kezét, mivel érezte, hogy már alig van benne élet. — Tartson ki, Shelley, itt a segítség! Minden rendben lesz! Ethan ajtót nyitott a mentősöknek. A KIMERÜLT ORVOS megállt az ügyeletes szoba ajtajában. — Azt hiszem, önöknek hála, Mrs. Russell megmarad — mondta. — Perceken múlt! Ha nem találják meg időben, éjfélre meghalt volna. Hol van most? — érdeklődött Zoe. Csaknem olyan fáradt volt, mint maga az orvos. Sajgott a válla és a nyaka, hiszen minden idegszálát megfeszítve megpróbálta kikapcsolni a váróterem falát átitató, sikoltozó pszichés energiakáoszt. − Épp az imént vitték be az intenzívre. Stabil az állapota és meglepően erősek az életfunkciói, ahhoz képest, hány éves és milyen, krónikus egészségügyi problémákkal küszködik. — Eszméleténél van? — kérdezte Ethan.

— Nincs, de egyébként sem beszélhetnének vele. — Az orvos habozott. - A családhoz tartoznak? — A barátai vagyunk — felelte Zoe nyájasan. — A portás a recepciónál azt mondta, nincsenek rokonai Phoenixben. Ertesítették a lányát és a fiát, de egyik sem lakik ebben az államban. Legkorábban holnap délután érnek ide. Az orvos bólintott. — Mint említettem, szerintem jók az esélyei, ha nem lép fel komplikáció. Ő , hány ilyen idős beteggel találkozunk! — Hogy érti ezt? - tudakolta Ethan. — Összekeverik a pirulákat. Véletlenül túl sokat szednek be. Aztán meg ki tudja, hogy hatnak a gyógyszerek egymásra. A gyenge fizikumú, idős emberek hihetetlenül sok komplex gyógyszert tömnek magukba. Nem csoda, ha előfordulnak hasonló esetek. — Ön szerint most is ez történt? — kérdezte Ethan semleges hangon. - Véletlenül nagyobb adagot vett be? — Ez néha nem véletlen — felelte az orvos vállvonogatva. Zoe ereiben megfagyott a vér. Ethan feszülten figyelt. — Nem véletlen? — Ethan lassan megismételte orvos szavait. - Gondolom, hallották már, milyen komoly problémát jelent a depresszió az idősebb korosztály körében — magyarázta a doktor. — Elegük van a gyógyszerből. Nyűg nekik az élet. Magányosak. Nem csoda, ha egyszerűen feladják. — Ongyilkosság? — rázta Zoe a fejét. - Nem hiszem... — Elharapta a mondatot, mivel Ethan figyelmeztetően nekidőlt a vállának. Zoe megköszörült torkát. — Egyébként meg, ki tudja? - Való igaz — bólogatott az orvos. - Alig emlékszik majd valamire, ha felébred. Talán a pszichiáter megvizsgálja, de ha akarattal adagolta túl a gyógyszereit, nehogy azt higgyék, hogy beismeri. Ez a korosztály másik nagy problémája: általában letagadják, hogy lelki gondjaik vannak. Még mindig erősen bennük van a régi stigma. — Nem csoda — jegyezte meg Zoe szenvtelenül. — Én is tapasztaltam, mennyire megbélyegzik az embert. Mély meggyőződéssel beszélhetett, mivel a doktor furcsán nézett rá, mire Zoe megdorgálta magát: „Jobb lett volna, ha tartod a szád.” Görgős betegágy gurult el mellettük a folyosón. Szinte futva tolta az ápoló. A nővérke, magasra tartott infúziós zacskóval a kezében, utána sietett. Zoe előtt egy pillanatra vérben úszó lepedő villant fel. Felfordult a gyomra. Körülötte a falak máris újabb adag sikító, pszichés energiát ittak magukba. „Vajon hogy viselik el ezt az itt dolgozók?” tűnődött el. Az ifjú orvos felriadt a guruló betegágy láttán. - Mennem kell mentegetőzött. — Kérdezzék meg a nővérektől, hol az intenzív osztály. - Köszönjük - mondta Ethan. De az orvos már ott se volt. Zoe Ethanre pillantott, aki a mobilért nyúlt most? Mindjárt hét óra, és ebéd óta nem ettünk. Kapjunk be néhány falatot, aztán menjünk vissza Shelley Russell irodájába. — Rendben. A túloldalon van egy gyorsbüfé. — Zoe gyorsan a kijárat felé fordult; mégse rohant ki, nehogy bolondot csináljon magából. - Várj — szólt utána Ethan, aki hatalmas léptekkel próbálta utolérni. — Gondoltam, bekapunk valamit a kórházi büfében. — Szó sem lehet róla — vágta rá Zoe határozottan. — Nem eszem itt, a kórházban. Nem akart a kelleténél több időt idebent tölteni. A lelke lassan meghajolt a falakban hosszú évek óta halmozódó fájdalom, félelem, düh és kétségbeesett remény előtt. Próbára tette ez a mai nap. Elég volt, betelt a pohár. — Nincs semmi bajod? — kérdezte Ethan, miközben melléje ért; aggódó volt a hangja. - Mindjárt rendben leszek. — Zoe megkönnyebbülten felsóhajtott, amint kilépett az üvegajtón. — Gyűlölöm a kórházakat. - Ugyan, ki nem? Nem csábította többé a kórházi büfébe. Inkáb sietve tárcsázott, miközben átvágtak a parkolón, a terepjáró irányába.

Ethan nem hitt Zoe természetfölötti adottságaiban, mégis visszavonulót fújt, amikor megtudta, hogy az asszony feszeng odabent, a kórházban. Nem először kapitulált. Röpke házasságukra visszatekintve Zoe elismerte, hogy Ethan rendszeresen meghajol finoman fogalmazva, rendkívül élénk fantáziája előtt. Egy apró vállrándítással elintézte azt, amit mások kivételesen szeszélyes magatartásnak tekintettek, ha Zoe csak puszta hóbortból hangoztatná, hogy parafenomén. Hát ez az ember mindent el tud viselni? Ideje lenne megtanulni tőle ezt a trükköt. Ethan nem akarta elfogadni, hogy neje különleges képességekkel bír, ami az elmúlt néhány héten egyre jobban zavarta Zoét, aki titokban megállapította, hogy veszélybe kerülhet a kapcsolatuk, ha a férje nem változtat az álláspontján. Biztos volt benne, ha szükséges, hogy Ethan bevallja, Zoe más, mint a többi ember. Most kételkedni kezdett: vajon valóban igaz ez? Hisz Ethan – nem kérdés – elfogadja, úgy, ahogy van, ami ritka és csodálatos ajándék a mai világban. Itt megszakadtak elkalandozó gondolatai, mert Harry válaszolt a hívásra. Ethan gyorsan összefoglalta az eseményeket. – Igazad van, valóban egyre bonyolultabb az ügy. Ethan kinyitotta a terepjárót, és beült a kormány mögé. – Nem árt, ha tovább tapogatózol Los Angelesben. A jelek szerint én vagyok a célpont, nem Arcadia. Ugy tűnik, ő megőrizte az inkognitóját, jól sejti a Kalmár. Zoe a rátörő pánikkal küszködött, miközben bekapcsolta a biztonsági övet. Arcadia biztonságban van, de mit számít ez, hiszen most meg Ethant fenyegeti veszély. – Nem, egy ideig itt maradunk Phoenixben. – Ethan beindította a motort. – Most indulunk vissza Shelley Russell irodájába. Az orvosok szerint véletlenül, túladagolta a gyógyszereit, eltűnt azonban a számítógép, és hiányzik az aktám is. Elhallgatott, mivel Harry mondott valamit a vonal túlsó, végén. Zoe ereiben még jobban megfagyott a vér. – Nem, Arcadia aktáját sem találtam meg – hangzott Ethan válasza. – Mégis Russell lesz az a szatyros öregasszony a fényképezőgéppel, akire Arcadia felfigyelt. Igen, rendben, tartsuk a kapcsolatot. Alighogy befejezte a beszélgetést, Ethan máris felhívott egy újabb számot. – Na, mi lesz, Cobb, vedd már fel! – Elhallgatott. – Hol a pokolban voltál? ... Valóban? A fene egye meg. Bocs! Kikapcsoltam a mobilt, a kórházban nem szeretik, ha be van kapcsolva, zavarhatja a műszereket. ...Nem, nincs semmi bajunk. Hosszú, később elmesélem. Találtál valamit? Zoe ott feszengett mellette, s az egyoldalú beszélgetést hallgatta. Azonnal lecsapott Ethanre, amint letette a telefont. - Mesélj – követelte. - Megnézett néhány, militaristáknak szóló online helyet, és érdeklődött Branch tetoválásáról. Kiderült, hogy egy nagyon elit, nagyon titkos különleges felderítőcsoport jelvénye. - No lám, igazad volt – lelkendezett Zoe. – Branch katona. – Nem egészen. Csak volt. Miután Singleton megtalálta a felderítő csoportot, betört az adatbankjukba. Kis létszámú egység. Singleton a személyleírás alapján megkereste Branch aktáját. Mint kiderült, bekerült ugyan a kiképzés első szakaszába, de kidőlt az első hónapban. — Miért? — Singleton szerint nehéz kideríteni, mitől. Talán ideg-összeroppanást kapott. A katonai kórházban kötött ki, több hónapot töltött a pszichiátrián. Végül leszerelték. — Vagyis őrült — suttogta Zoe. Eszébe jutott az a bujasággal határos, megszállott vágy, a domináns érzelem, amelytől Branch olcsó motelszobájában nyögtek a falak. — Nagyon vágyott valamire. — Singleton szerint elhagyta az országot, miután kiengedték a kórházból, és néhány évig hivatásos zsoldosként kereste a kenyerét. Körülbelül nyolc hónapja tért vissza az Egyesült Államokba. Es itt véget érnek a nyomok. — Ne keressük fel a phoenixi rendőrséget? Elmeséljük nekik Shelley Russell esetét. - Ugyan, mit mondunk nekik? Mit tudunk felmutatni? Itt egy kis öregasszony, aki legalábbis az orvosok szerint — összekeverte a piruláit. Ennyi. Nem hiszem, hogy ez bárkit is érdekelne.

— Ott vannak a fényképek. — Russell nem követett el törvényszegést, amikor készítette a felvételeket. Ugyan már! Még azt se tudjuk bebizonyítani, hogy lencsevégre kapott bennünket. Sötét éjszaka borította be Shelley Russell irodját. Ethan a zseblámpával gyorsan átvizsgálta az épület előtt parkoló, kiöregedett Fordot. Mivel semmi különöset sem talált benne, bement az ütött-kopott házba. Egy ideig az iroda közepén álldogált mozdulatlanul és némán tanulmányozta a körülötte lévő tárgyakat. Zoe csendesen várt. Már máskor is látta a férjét e rituálé közben. Eltűnődött: vajon ilyenkor tudat alatt nem hangolódik-e rá a helyiséget betöltő pszichikus energiára? Biztos volt benne, hogy Ethan sosem ismerné ezt el, még ha így is van. Mikor megkérdezte tőle, miért néz körül, egyszerűen azt felelte, hogy az oda nem illő dolgokat keresi. Ethan hamarosan portyára indult. Megállt az íróasztalnál, és megnézte a hideg kávéval teli bögrét. − Újabb adag kávét főzött — morfondírozott. — Minek, ha öngyilkos akart lenni? - Igazad van — helyeselt Zoe. — Még majdnem tele a kanna. Csak egy csésze kávét töltött ki, a többi ottmaradt. - Valószínűleg azután esett össze, hogy teletöltötte a bögrét. Biztosan dolgozni akart még egy ideig, ezért főzött újabb adagot. — Odament a pulthoz, és szemügyre vette az ócska kávéfőzőt. — Kikapcsolta. - Meggondolta magát? Úgy döntött, hogy hazamegy? — Akkor miért töltötte tele a bögrét? — Ethan tovább nézegette a kávéfőzőt. — Kávét főz, kitölt egy adagot, és odaviszi az íróasztalhoz. Mégis a szoba közepén rogyott össze, ott találtunk rá. Valamiért visszament, és kikapcsolta a platnit a kávéskanna alatt. Vajon miért? Mit akarsz ezzel? − A kávé az egyetlen furcsaságaz irodában. — Ethan levette a kannát a főzőlapról, és félretette, aztán felemelte a kávéfőzőt, és halkan füttyentett. — Nem tévedtem, Shelley Russell. Fene se gondolná, milyen kemény fából faragtak. Zoe odasietett. —Találtál valamit? Ethan felvette a kávéfőző alá rejtett tárgyat. — Shelley jegyzettömbje. — Ejha! Es neked nincs hatodik érzéked? 34.

POCSÉKUL állt rajta az egyenruha, és a sapka bűzlött az izzadtságszagtól, de megfelelt a célnak. Grant Loring behúzódott a könyvesboltot a butiktól elválasztó sikátor árnyékába, és az Eufória Galéria bejáratát figyelte. Pár perccel múlott nyolc óra. Javában folyt az őszi fesztivál. Rémálom volt ez az este. A szabadtéri színpadon egymást váltották az iskolás csoportok: énekeltek és színdarabokat adtak elő; mit tehetett? – végighallgatta őket. Megfájdult a feje a gyerekek fülhasogató, éles hangjától. A bevásárlóközpont körül nyüzsgő, nevetgélő, fecsegő embertömeg tovább növelte a ricsajt. Es ha a visító kölkökkel megrakott, apró vagonokat vontató, átokverte kismozdony még egyszer elpöfög mellette, nagy lesz a kísértés, hogy kisiklassa! Le se vette a szemét az Eufória Galéria kirakatáról A szuka éppen egy vevőnek mutogatta az egyik nyakláncot. Az eladó – rövid, barna hajú, termetes nő másik, potenciális vevővel foglalatoskodott. Egész este vég nélkül jöttek-mentek az emberek az üzletben. Ugy látszik, szép haszonra tesz szert odabent. El kell ismerni: a vérében van, mindenből pénzt tud csinálni. Jó hasznát vette hajdanán Arcadia istenadta tehetségének. Végre összeállt a terv. Igaz, Branch elszúrta, hisz nem tudta eltenni láb alól Truaxot,

Loring ettől függetlenül elérte hőn vágyott célját. Bár jobb lett volna ha meghal a magánhekus, az is megteszi, hogy még most is a saját árnyékát kergeti Phoenixben. Ha szerencséje van, és megtalálja Branch lakását, minden jel visszamutat majd Los Angelesbe. Ha felfedezi Shelley Russell irodáját is, ott se talál mást, mint egy kis, öreg hölgyet, aki túladagolta a gyógyszereit. Grant döntött: „Ideje elkapni a szukát és eltűnni! ” A mai este, az ünnepség estéje, állt a módosított terv középpontjában. Jó fedezéket nyújt majd a tömeg és a zaj. Csak három-négy percig maradhasson egyedül a szukával. Már félórája le akart csapni rá, amikor Arcadia átugrott a tér túlsó felén lévő illemhelyre. A két lábon járó hulla azonban egészen az ajtóig elkísérte, aztán megvárta és visszasétált vele a galériáig. Bosszantó, hogy Russell nem kapta lencsevégre a tartán mintás sportinget viselő csontvázat; meg se említette a jelentésben. Micsoda amatőr. Szerencsére nem tűnik különösebben veszélyesnek a tag. Rosszul fizetett könyvelő lehet, esetleg temetkezési vállalkozó. Leszámítva a rövid sétát, amikor átkísérte a szukát az illemhelyre, egész este ott üldögélt az Eufória Galéria ajtaja előtt, a padon és telefonált. Sokat telefonált. Csak nem bukméker? Hát bizony, megváltozott Arcadia ízlése. Vagy szándékosan választott olyan szeretőt, aki szöges ellentéte annak a férfitípusnak, amely valaha vonzotta? Hiszen megváltoztatta a nevét is, és másként öltözködik, mint régen. Az ostoba tyúk megpróbált új bőrbe bújni, hisz tudja: ha a férje még életben van, egy nap eljöhet érte. Későre járt az idő. Ez az utolsó kedvező alkalom. Már nem várhat tovább, ideje akcióba lendülni. Le akarja végre zárni az ügyet, és el akar tűnni. 0 , mennyire vágyott rá, szinte érezte a bosszú édes ízét. ETHAN BEÜLT Shelley Russell székébe. Nem csalódott: azonnal otthon érezte magát. Még meg is nyikordult alatta. Az egyik fiók tele volt sárga írótömbökkel és tiszta jegyzetfüzetekkel; egy tálcán tollak hevertek. Az íróasztalon minden szép rendben sorakozott, és pont kézre esett. - Azt hiszem, van bennetek néhány közös vonás - jegyezte meg Zoe szárazon. - Még az írása is hasonló egy kicsit a tiédhez. -Áthajolt a férfi válla felett, hogy jobban lásson. Csupa hieroglifa. - Ha valaki sokat jegyzetel, előbb-utóbb kialakítja saját jelrendszerét - mormogta Ethan szórakozottan - Gondosan leírta azonban a neveket, sőt a rendszámról sem feledkezett meg. Látod? Itt van Branch furgonjának a rendszáma. - Ugyan minek kellett neki az ügyfél rendszáma - Én is le szoktam írni. Egyszerű rutin, legalábbis nálam. Nem árt, ha tud az ember egyet s más kliensről. - Hát ez szívmelengető megjegyzés volt. - Zoe telepedett az íróasztal sarkára. - Na, ha ezt tudom mielőtt felbérellek, inkább Radnorhoz fordult volna. - És a sok jó szex? Ne felejtsd el, mit hagytál volna ki. - Azt kár lett volna. Branch neve és rendszáma után a Szövetségiek keltette fel először Ethan figyelmét. Kétszer aláhúzták. - Branch titkos ügynöknek adta ki magát - mondta Ethan. - Lefogadom, hogy azt gondolta, így elkerülheti a fölösleges kérdezősködést. Zoe nyelt egyet. - Mit gondolsz, előfordulhat, hogy a szövetségiek nyomoznak utánad? Talán ezért szeretnének holtan látni. Ha nem élsz, nem jár a szád FBI-nak. - Nyugi - csitítgatta Ethan. - Ha így lenne, már hemzsegnének körülöttünk a szövetségi nyomozók „Azt hiszem” - tette hozzá magában. Elhallgatott tovább böngészte az írást. - Ú g y tűnik, Branch nem sietett elárulni, mi lenne a megbízás. Puhatolózott. Biztosra ment: tudni akarta, hogy az öregasszony elvégzi a munkát és tartja a száját. HARRY egyik lába a kovácsoltvas padon pihent, alsókarja pedig a combján támaszkodott; Arcadiát figyelte a kirakatüvegen keresztül, miközben elbúcsúzott régi,

Los Angeles-i cimborájától: - Kösz a fülest, Carl! Vedd úgy, hogy ki van egyenlítve az az apró kis szívesség. Felejtsük el! Befejezte a hívást, közben le se vette a szemét Arcadiáról. Ki gondolta volna ezt még hat hete, mielőtt Susogó Forrásba jött, besegíteni Truaxnak? Jót nevetett volna, ha hallja; a magafajtát el szokta kerülni a szerencse. Sok változást hozott számára ez a város, gyökeres fordulatot vett az élete. A kirakatüveg túloldalán Arcadia rámosolygott a vevőre. Harryt különös, még mindig szokatlan, kellemes érzés fogta el. Erőt vett magán, s a tér körül nyüzsgő emberek felé fordult: egyrészt a feltűnő alakokat kereste, másrészt azokat, akik túl könnyen belemosódnak a háttérbe. Megakadt a szeme egy biztonsági őrön, aki éppen beosonni készült a közelben lévő két üzlet között húzódó, keskeny átjáróba. A zakója hátán felirat hirdette: „Radnor Biztonsági Rendszerek”. A sapkát mélyen a szemébe húzta. Az elmúlt órában immár harmadszor bújik be az árnyékba. Harryt idegesítették a biztonsági őrök. Egyrészt: könnyen elfeledkezik róluk az ember. Másrészt: többnyire kulcskarikával a zsebükben járkálnak. Ismét belesett a kirakaton. Elégedetten konstatálta, hogy mind Arcadia, mind az alkalmazott a vevők hada körül legyeskedik. Levette a lábát a padról, és elindult az átjáró felé. Felvisított a jobbján a kisvonat sípja. – Vigyázat! – A mozdonyvezető testes ember úgy festett, mintha erőszakkal gyömöszölték volna be a szűkre szabott fülkébe. Komisz jókedv bujkált széles arcán. – Utat a Szökőkút téri Expressznek!,, Harry gyorsan hátralépett, alig tudta elhúzni bal lábát a közeledő vonat útjából. A mozdonyvezető talányosan mosolygott; a gyerekek lelkesen visítoztak, tapsoltak. A diadalittas masiniszta hosszan, elégedetten dudált, és továbbrobogott a szökőkút irányába. Az aprónép integetett Harrynek. Mikor a nevetgélő és vihorászó gyerekekkel megrakott utolsó vasúti kocsi is tovapöfögött, Harry rádöbbent, hogy a biztonsági őrt elnyelte a sötét átjáró. Furcsán bizsergett a tarkója. Fürgén elindult a keskeny köz felé, majd megállt egy pillanatra a bejáratnál, megpróbált bekukucskálni a sötét árnyak közé. A teret megvilágító lámpák fénye nem hatolt be mélyen a félhomályba. Néhány másodpercig szinte semmit sem látott. Aztán észrevette, hogy megmozdul valaki a sikátor végén. Az őr felemelte a kezét. Harry előtt halván kirajzolódtak a férfi kezében lapuló tárgy körvonalai...

CSÖRÖGNI kezdett a telefon. Arcadia a hozzá 1egközelebb eső készülékre pillantott, és megállapította, hogy a magánvonalán hívják. Körülnézett: Molly az egyik vevővel foglalkozott. Egy festett kerámiatál művészi értékeit ecsetelte. Még három-négy vásárló nézelődött tétován; várták a sorukat. Arcadia mosolyogva nyújtotta oda az asszonynak, aki épp az imént fizette ki a drága gyűrűt, a jellegzetes, ezüstfóliából készült kistáskát. – Nagyon köszönöm – mormolta. – Viselje örömmel! Ismét megszólalt a telefon. – Úgy lesz! – felelte rá az asszony. Elvette Arcadiától a zacskót, és elindult az ajtó felé. A telefon kitartóan csörgött. Kevesen tudták a magánvonal számát. A lista élén Zoe állt; ő most éppen Phoenixben van. Új hírekkel szolgál talán? Nem akarta felvenni a kagylót ott, a boltban, ahol a vevők végighallgathatják a beszélgetést. Sietve megkerülte a pultot, befordult a kurta előszobába és benyitott az irodába. Hatalmas tenyér csapódott a szájára, miközben egy pisztolycső fúródott a torkának. Támadója enyhén biccentett, mire Arcadia megpillantotta a túlméretezett sapka alatt rejtőző, ismerős arcot. Eljött érte Grant.

Páni félelem tört rá. Remegni kezdett. - Ne kísérletezz, drága nejem. Ha a kisujjadat is megmozdítod, lepuffantom az első embert, aki belép az ajtón. Arcadia egy percig sem kételkedett a szavában. – Ismerlek, szuka. – A férfi hangja hűvösen és elégedetten csengett. – Ugye, nem akarod egy ártatlan ember halálát okozni? Gyere, kimegyünk hátul. – Leragasztotta a nő száját. – Ha ricsajt csapsz és iderohan valaki, kinyírom. Apropó, hangtompítót szereltem a fegyverre. Arcadiának eszébe jutott a pisztoly, melyet pont erre az alkalomra vásárolt. Biztonságos helyen volt: elzárva, otthon. Ugyan, mi hasznát vette most? Grant kilökdöste a hátsó ajtón, ki a bekötőútra és a személyzeti parkolóba vezető, kövezett járdára. A gyalogjárót és a keskeny mellékutcát sűrű, dekoratív oleanderbokrok választották el egymástól. Hirtelen ismét reménykedni kezdett. A személyzeti bejárónál szinte mindig lebzselt valaki: az eladók kiálltak oda még éjszaka is, és elszívtak egy cigit, a gyorséttermekben dolgozó tinédzserek időnként ősszegyűltek a kukák mögött; a szüleik – semmi kétség - elborzadnának, ha megtudnák, mi célból! Gyakorta ellátogatott ide egy-egy hajléktalan is, hogy túrja a masszív kukákban felhalmozott szemetet, olcsó bort igyon. Suttogást hallott az oleanderbokrok túloldalán, enyhe marihuánaillat csapta meg az orrát. Hogy gondolhatta Grant, hogy észrevétlenül kihozhatja őt innen? És akkor észrevette a hatalmas takarítókocsi körvonalait: ott állt, éppen az útjában. Elől, a rácson számtalan súrolókefe, söprű és felmosórongy tornyosult, az oldalához erősített tálcán pedig egy kartondoboz volt. - Bemászol a szemetesbe, és lehúzod magad! – parancsolt rá Grant. – Nem lőlek le, ha nem kényszerítesz rá! Inkább életben hagylak. Kössünk alkut! Mit kérsz az eldugott fájlért? De ha nincs más választásom, megöllek, ígérem! Arcadia kénytelen-kelletlen elindult a kocsi felé, miközben kétségbeesetten törte a fejét. Mikor odaért, Loring lerántotta a vödröt a taliga elejéről, megfordította és odarakta, lépcső gyanánt. – Lépj rá! A fene essen beléd, csipkedd már magad! Arcadia rálépett a vödörre és lenézett. A kuka belseje üres volt. Térden kuporogva épp elfért benne egy karcsú, felnőtt ember. Hirtelen kétségbeesett. „Ugyan kit érdekel egy takarító meg a taligája?” – gondolta. – - Mássz be! - recsegte Grant. Arcadia a tálcán álló kartondobozra nézett: levágták a tetejét. Több tekercs vécépapír volt benne. Idegesen, esetlenül átemelte egyik lábát a targonca pereme fölött – rájátszott egy kicsit. Kissé megingott, mintha elvesztette volna az egyensúlyát, majd a másik lábát is felhúzta, és átlendítette a taliga peremén. Ezüstszandálos lába erőteljesen belerúgott a gurigákkal megrakott kartondobozba, amely leröpült a tálcáról. Kiömlött a sok tekercs, és kigurult az utcakőre; némelyik az oleanderbokrok alatt kötött ki, a sárban. - Ostoba tyúk! Húzd le magad! – csattant fel Grant. – Most rögtön! Arcadia rájött, hogy a férfi izgatottabb, mint mutatta. Megdöbbent, hiszen Grant mindig annyira magabiztos volt. Ma este azonban olyan, mint aki borotvaélen táncol. Négykézlábra ereszkedett a kocsi belsejében. Grant rádobott egy ponyvát a taliga tetejére, mire vaksötét lett Arcadia körül. A szemét bűze elegyedett a félelmével, és ettől émelyegni kezdett. A takarítókocsi hamarosan zötyögve útnak indult. Halvány reménysugár melengette meg Arcadia szívét. Grant sietett, otthagyta a vécépapírtekercseket! Vajon mikor veszi észre Harry, hogy eltűnt? Hallotta, hogy ketten beszélgetnek a személyzeti bejárónál, a kukák mellett. – Ideje visszamenni, melózni – dünnyögte az egyik. Alig lehetett hallani, mit mond. – Tudod, mennyire felszívja magát Larry, ha egy perccel tovább húzzuk a cigiszünetet! A társa válaszolt, de Arcadia nem értette, mit felelt. A zörgő taliga ráfordult a betonozott bekötőútra.

35. ETHAN Shelley Russel rejtjeles irását tanulmányozta. – Barnch túl sokat hangoztatta, mennyire fontos a feltétlen titoktartás, mire Shelley türelmetlen lett. Szinte látom, ahogy rázza a lábát az íróasztal alatt, és már alig várja, hogy Branch végre kibökje mi a teendő. Lapozott egyet. A név láttán megfagyott a vér az ereiben. – Ó a kiskésit! Előrántotta mobilt, és beütötte Harry telefonszámát. - Mi a baj? – Zoe felpattant, és sietve megkerülte az iróasztalt, hogy Ethat válla fölött ő is belelessen a jegyzetekbe. – Rájöttél ki bérelte fel Branch-et? - Nem rájöttem ki a célpont! – TEGYE LE! – adta ki Harry az utcácska bejáratánál állva a parancsot; meghúzta magát az épület s mögött. – Most rögtön! – Hé, nézze, miszter, csak egy kortyocskát ittam, ez minden! A hangjából ítélve az őr részeg volt, bár könnyú utánozni a spicces ember zavaros beszédét és sopánkodó hanghordozását. −Rakja le, és tarkóra tett kézzel jöjjön elő! – Csessze meg! Csak nem zsaru maga vagy mifene. – Az utóbbi. Az őr elindult feléje. – Nincs egyenruhában? Mi folyik itt? Beköp a főnöknek? Ember, kegyelmezzen meg nekem! Kérem! Nem rúgathat ki! Dobja el! – Nyugi, nyugi, ne izguljon! A parancs az parancs, jövök már! – Az őr eleresztette a kezében tartott tárgyat. Üveg csörömpölt a kövezeten: markáns, fűszeres, erős bor szaga töltötte be a keskeny átjárót. - Hű, be kár! Oda a jó kis szíverősítő! – dünnyögte a biztonsági őr gyászosan. Megszólalt Harry zsebében a mobil. Közben egyre jobban bizsergett a tarkója – mintha tűkkel szurkálták volna. Kirántotta a telefont a zsebéből. Otthagyta a zavarodott őrt és elindult visszafelé, az Eufória Galéria irányába. - Itt Stagg beszél – dörmögte bele a telefonba. - Hol vagy? Harry felismerte Ethan hangját, mely színtelen és túlságosan szenvtelen volt. Ez azt jelenti, hogy nagy a baj. - Még mindig a Szökőkút téren vagyok – felelte Harry. – Mizújs? Rájöttél, ki szabadította rád Branch-et? - Fene se tudja, mért támadt rám a medencénél. Úgy tűnik, Arcadia a célpont. Egész végig őrá vadásztak. – A francba. Loring. – Ő bizony. Harry máris rohant; átvágott a tömegen. Most már tisztán látta az Eufória Galéria kirakatát. Molly ott állt a pultnál. Néhány vevő még mindig ide-oda járkált az üzletben; a kirakott drága portékát nézegették. Látszólag minden rendben volt. Aztán rádöbbent, hogy nem látja Arcadiát. „Nyugi! Behúzódhatott egy percre az irodájába, vagy kiment a hátsó helyiségbe.”

– Visszahívlak, ha megtaláltam – szólt oda neki. Befejezte a beszélgetést, és a butik felé rohant. Molly és a vásárlók felkapták a fejüket, amikor be viharzott az ajtón. Mollyra koncentrált. – Hol van? – Arcadia? – Molly úgy bámult rá, mintha szörnyű rémet látna. Húha... az imént... néhány perce bement az irodába, mert csörgött a telefon. A magán vonalán hívták, és gondolom... Harry már nem figyelt rá. Hosszú léptekkel átvágott a bolton, és végigrohant a kurta előszobán, az irodáig. Üres volt a kis helyiség. Évek óta most érezte először, milyen érzés őszintén rettegni. „Elég – korholta magát. – Mi hasznod, ha most pánikolsz? Alig néhány perce tűnhetett el.” Félrerántotta a hátsó szoba elé húzott függönyt, meggyújtotta a villanyt. Be volt csukva a személyi bejáróra nyíló ajtó, de már nem volt zárva. Molly utána jött, és megállt a hátsó helyiségbe vezető ajtóban. – Valami baj van? - kérdezte puhatolódzva. – - Igen! Szólj oda a biztonsági őröknek a téren. Mondd meg nekik, hogy Arcadiát és a társaságában lévő férfit keressük. Aztán hívd fel a zsarukat. - Ó, istenem! – Rohanj a telefonhoz! Igyekezz! Az eladó megfordult, és beszaladt az irodába. Harry odalépett a hátsó ajtóhoz, egy rántással feltépte, és ott találta magát a bekötőúthoz vezető, keskeny gyalogút előtt. Egy lelket sem látott. A háta mögül kiömlő fényben számtalan, fehér gurigát pillantott meg a földön hevertek. Vécépapírtekercsek ! Egy egyenruhás férfi nem kelt feltűnést. Ha már egy biztonsági őrre sem figyelnek oda az emberek, ugyan ki foglalkozna egy takarítóval? Végigrohant a sétányon, és befordult a bekötőútra. Alig világították ki; egyetlen utcai lámpa őrködött a személyzeti parkoló mellett. Egy taliga zörgését hallotta a távolból; valahonnan a parkolóból verődött vissza a kemény gumikerekek tompa zaja. Lerúgta a lábáról a papucscipőt. Félt, hogy Loring felfigyel a járdán kopogó léptekre. Mezítláb, nesztelenül rohant a két, hatalmas kuka felé, majd megállt a hozzá közelebb eső konténer sötét árnyékában. Rálátott a gyéren megvilágított parkoló egyik felére. Egy sapkás férfit látott, aki egy furgon felé tolta a takarítókocsit. Ez csak Loring lehet. De mi van, ha mégsem ő az? Mi van, ha téved? Mi van, ha ez egy becsületes, szorgalmas takarítómunkás, aki hazafelé tart a hosszúra nyúlt este után? Mondjuk nős és két-három gyerek apja? Földre szegezett pisztollyal lépett ki a kuka árnyékából. Csendesen elindult a kisteherautó felé, vigyázva, hogy mindig maradjon közte és a takarító között néhány autó. Loring! – kiáltotta. A férfi hevesen összerezzent, és hátrafordult; közben felemelte a kezét. „Semmit sem jelent ” – gondolta Harry. Ha az ember egyedül van egy elhagyatott parkolóban, megfordul, ha rákiabálnak, akkor is, ha más nevét hallja. Megcsillant a fény a férfi kezében lévő pisztoly csövén. Hirtelen lehullott a ponyva a targonca tetejéről. Arcadia úgy emelkedett ki a szemetes mélyéről, mint egy bosszúálló istennő. Nem szólalt meg, de látta, hogy igyekszik rádobni a vitorlavásznat kezére. Loring se volt rest, sietve kitért előle, majd pördült és rálőtt Harryre. Harry hallotta, hogy a golyók belefúródnak az álló kisteherautó fém sárvédőjébe. Most végre lelassult a világ – mindig ez történt, ha veszélyes volt a helyzet. Többé nem érzett, nem volt dühös, nem rettegett és nem rémüldözött. Csak a munkáját végezte. Felemelte a pisztolyt, és meghúzta a ravaszt. Loring egyszer megtántorodott, mikor eltalálta a golyó, majd lerogyott a járdára. Nem mozdult többé.

36. NEGYVENNYOLC ÓRÁVAL később Ethan rátámaszkodott a kórházi ágyra szerelt rúdra, és lenézett Shelley Russellre. Zoe az ágy túloldalán állt, Harry és Arcadia pedig a beteg lábánál. „Jó formában van, ahhoz képest, mi mindenen ment keresztül ” – gondolta Ethan. Shelley elújságolta már nekik, hogy reggel hazamehet, de nem bírta ki másnapig, most akarta hallani, mi történt. Ethan nem csodálkozott rajta. Shelley-t, mint minden; vérbeli nyomozót, hajtotta a kíváncsiság. - Loring halott? kérdezte Shelley kurtán. – Meghalt a mentőben, útközben a kórház felé – felelte Arcadia csendesen. – De beszélgettünk vele a parkolóban, amíg vártuk Harryvel a mentősöket. Tudta, hogy nem marad életben, így nyugodtan kiteregethette a kártyáit. - Hogy talált rád? Arcadia felsóhajtott: – Sajnos többet tudott a pénzügyeimről, mint gondoltam. Titokban több számlát is nyitottam, de megtudta az egyik számát, és rajta tartotta a szemét. Egy hónapja utaltam át először onnan pénzt egy másik számlára. Mire Loring lecsapott – bólogatott Shelley. Igen, de Arcadia minőségi új személyazonossággal rendelkezett – szólt közbe Ethan. – Loringnak először meg kellett győződnie róla, hogy valóban jó nyomon jár-e, csak azután léphetett. Teljes képet akart kapni Arcadia új életéről is. Barátok, üzlettársak, meg hasonlók. Nem mert Arcadia közelébe merészkedni addig, amíg nem volt biztos a dolgában. – John Branch közvetítésével felbérelt hát hogy készítsem el a fényképeket. – Az utolsó pillanatig a háttérben akart maradni - magyarázta Zoe. – Tudja, számtalan régi ellensége van – fejtette ki Arcadia. – Többek között a tőzsdefelügyelet, a Szövetségi Nyomozóiroda. Miért kockáztatta meg, hogy idehaza lássák, ha létezett más megoldás is? – Azt értem, miért küldött el Susogó Forrásba minek kellettek neki a fényképek – mondta Shelley lassan. – Tudni akarta, hogy maga valóban a felesége-e. De mondja csak, Truax, miért szabadította magára Branch-ot? – Az eredeti terv szerint Branch kapta volna Arcadiát – szólalt meg Harry. - De mikor meglátta a felvételeket, Loring aggódni kezdett, hogy Truax potenciális problémát jelenthet. – Ethan mindig potenciális problémát jelent, ez egyik tehetsége – vágta rá Zoe büszkén. Ethan szerényen vállat vont. Arcadia megköszörülte a torkát. – Miután lenyomozta Ethant, Grant elhatározta, hogy új tervet készít. Mindig is remekül tudott igazodni akció közben az aktuális helyzethez. Úgy gondolta, két legyet üt egy csapásra, ha megszabadul Ethantől. Egyrészt eltávolítja az egyetlen embert, aki – szerinte – esetleg keresni kezdene, ha eltűnnék; másrészt elterelné rólam a figyelmet, ami remek fedezéket jelentene neki. – Hogy van Branch? – érdeklődött Shelley. – Ma reggel magához tért – felelte Harry. – Előzör csak a nevét, rangját és a nyilvántartási számát adta meg. De végül Ramirez nyomozó meggyőzte arról hogy nagy bajban van, mire megeredt a nyelve. Úgy tűnik, valóban azt hitte, hogy egy szupertitkos kormányszervnek dolgozik. Sose tudta megemészteni hogy hiába akart bekerülni az elitalakulatba, nem bírta a kiképzést. Mint egy megszállott, mindenáron be akarta bizonyítani, hogy végre tudja hajtani a küldetését. – Grant úgy tervezte, hogy megszabadul mindkettőjüktől, Branch-tól és magától is, Shelley, így tünteti el a nyomokat – mondta Arcadia. – Nos, az én esetemben kis híján sikerrel járt – fintorgott Shelley. – Az orvosok végül megállapították, hogy valaki kiürítette az egyik gyógyszerkapszulám, és tisztességesen

megtömte minőségi droggal. A többi gyógyszerrel keveredve végzett volna velem, ha nem találnak időben rám. Zoe megveregette az idős asszony kezét. Shelley figyelte, ahogy a fiatalasszony ujjai megérintik a kezét. Elborult a tekintete, és elgondolkozott. – Emlékszem, különös álmot láttam, miközben ájultan hevertem. Valaki újra meg újra a nevemen szólított, és azt mondogatta, hogy tartsak ki. - Zoe volt az - mondta Ethan. Az ágy túloldalán álló asszonyra pillantott. Látta, hogy Zoe egyre nehezebben bírja idebent, a kórházban. Feszes redő jelent meg a szeme alatt és a szája szögletében. Hamarosan ki kell vinnie innen. Shelley végigmérte Arcadiát. Aranyos, mit csinált a fájllal, amelyet elrejtett? Úgy hallom, még mindig veszélyes lehet. Harry halkan felhorkant: – Ma reggel azzal kezdte a napot, hogy átadta a szövetségieknek. – Harry szerint így tisztázhatjuk legkönnyebben a helyzetet – fűzte hozzá Arcadia. – Eredetileg Grant ellen akartam használni, mivel tartottam tőle, hogy mégis életben lehet. De mi szükségem lenne rá most, hogy meghalt? Egy-két jogi manőverrel még visszaszerezhetem a régi vagyon egy részét. Biztos, hogy feltesz majd az adóhatóság is néhány kérdést, de más miatt nem kell aggódnom. –Csak egy jó ügyvéd kell, és minden rendben – vetette oda Harry könnyedén. – Örömmel hallom – sóhajtott fel Shelley. Sajnálom, hogy én is részt vettem ebben a zűrös ügyben. Truax, magát majdnem megölték miattam. – Viszont a jegyzetei megmentették Arcadiat, és ez a lényeg – vágta rá Ethan. – Bárcsak gyorsabban összeállt volna a kép. A szép időkben nem kápráztatott volna el olyan könnyen egy hamis ügynök-igazolvány. − Mikor kezdett gyanakodni? – kérdezte Zoe. – Az igazat megvallva Branch már az elejétől szúrta a szemem egy kicsit. Néha az ember megérzi, hogy a kliensnek is van mit takargatnia. – S Ethanhez fordult: – Ugye, tudja, miről beszélek? – Persze! Valami nem stimmelt. – Igen. Mindenesetre, mikor megtudtam, Branch kómában fekszik a kórházban, mert csaknem agyonvágta az áram a maga medencéjében, rájöttem, hogy belekeveredtem valamibe. Gondoltam, felveszem magával a kapcsolatot, de hirtelen szörnyű rosszul lettem. – Rájött, hogy megmérgezték? – érdeklődött Harry. -Először nem tudtam mire vélni a dolgot, de ez a lehetőség is eszembe jutott. – Elrejtette hát a jegyzeteit – állapította meg Ethan. – Ez ügyes húzás volt, Russell. Abban a percben belépett egy férfi és egy nő az ajtón. Mindketten mereven bámulták az idős asszony ágya köré gyűlt csoportot. − Maguk meg mit keresnek itt? – támadt rájuk a nő. – Anyának pihennie kellene. A férfi haragos tekintettel fordult Ethan felé: – Egyszerre csak két látogató jöhet be. Olvassa odakint a táblát! – Bemutatom a lányomat, Julie-t és a fiamat, Craiget – mondta Shelley érdes hangon. – Azt mondják, vissza kéne vonulnom. Ethan az újonnan érkezettekre nézett. – Nagyon remélem, hogy Mrs. Russell folytatja majd a munkát. Jól jönne nekem egy megbízható kapcsolat itt, Phoenixben, és az önök édesanyja vérbeli, igazi profi. Shelley vigyorgott: – Csak egy profi ismeri fel a másik profit. 37.

A MEGHITT hangulatú, kicsi színpadon felsorakozott a zongorából, gitárból és

basszusgitárból trió. Az „Édes Lorraine"-t, Nat King Cole dalait játszották, pontosan úgy, ahogy kell. Vidám, magával ragadó zene volt ez. „Még sincs rám olyan hatással mint szokott” – gondolta Harry. Nem emelkedett fel tőle a fellegekbe. A sört kortyolgatta, és mélyebbre süppedt a párnák közé. Ma éjszaka kevesen látogattak el az Utolsó Kijáratba. Ok ketten Arcadiával a megszokott helyükön ültek. – Nagyon bánod, hogy így alakultak a dolgok? - érdeklődött Harry. Tulajdonképpen a következő kérdést szerette volna feltenni: „Nem sajnálod, hogy azok helyett a finom menedzser urak helyett, akikkel nagymenő korodban együtt járkáltál, most egy magamfajtával bújsz ágyba?” Félt azonban kimondani e szavakat. Nem akarta sarokba szorítani Arcadiát. Megtanulta, hogy csak a pillanatnak szabad élni, és nem kell törődni a jövővel. Arcadia a szemébe nézett a pohár pereme felett Harry azonnal rájött, hogy az asszony a szavai mögé lát. Néha szinte olvastak egymás gondolataiban. – Nem – válaszolta Arcadia. – Egy cseppet sem. Lerakta a poharat, előrehajolt, és a férfi szájára simította az ajkát. – Te vagy életem legcsodálatos ajándéka, Harry! A férfi képtelen volt szavakba foglalni az érzéseit. – Szeretlek. – Milyen furcsa volt kimondani. Ki tudja, mikor ejtette ki ezt a szót utoljára. Talán sose. Arcadia megsimogatta a férfi arcát. – En is szeretlek. Téged nekem teremtettek, Harry. Végre hatni kezdett a zene, és Harry a fellegekbe emelkedett. Akkor döbbent rá, hogy csak számára ismeretlen ez az érzés, hiszen már van neve – ezt nevezik mások boldogságnak. Átnyúlt az asztal felett, és megfogta Arcadia kezét. Szorosan összefonódtak az ujjaik. Osszebújtak és elrepültek a zene szárnyain. 38.

DEXTER MoRROW másnap elhagyta Susogó Forrást. Mikor már biztos volt a dolgában, Ethan felvette a telefonkagylót, és odaszólt Zoe irodájába. – A költöztető cég épp az imént pakolta össze a holmiját. Egy floridai címet kaptak Morrow-tól. Utánanéztem: közvetlenül Miami mellett bérelt lakást. Nem vitás, valóban elköltözik a környékről. – Hol van most, ebben a pillanatban? – tette fel nyersen a kérdést. – Drágám, le kellene győznöd ezt az állandó nakvást. – Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű! – Na nem, én megtehetem! Abból élek, hogy gyanakszom. De ha megnyugtat: elhiheted, utána néztem, Morrow valóban jegyet váltott Miamiba. Csak egy útra. Hidd el: elment. – Biztos vagy benne? – Mi lenne, ha adnál egy kicsit a szavamra? Képzett nyomozó vagyok. – Jól van, jól van. Ha tényleg biztos vagy benne. – Az vagyok. Mit szólnál hozzá, ha újra összehoznánk egy randit, most, hogy már tudjuk: valószínűleg nem rontom el a hangulatot egy kis parkolói csetepatéval? Zoe csak egy röpke pillanatig habozott, de Ethan felfigyelt rá, és elszorult tőle a szíve. – Remekül hangzik – válaszolta Zoe. Erőltetetten lelkes volt a hangja. Ethan úgy tett, mintha nem venné észre. – Ma este? – kérdezte. – Rendben. De ma kell mennem Tabitha Pine-hoz, bejelentkeztem az egyik délutáni meditációs kurzusra. Előfordulhat, hogy kicsit később érek haza. - Hétre foglalok asztalt. Ethan lerakta a kagylót; még sokáig üldögélt ott, és feltett magának néhány költői

kérdést. DRÁGA AUTÓK szegélyezték az utcát Tabitha Pine sivatagi rezidenciája előtt. Zoe felfigyelt Lindsey Voyle Jaguárjára, mely csaknem az első volt a sorban. Diszkréten öltözött házvezetőnő nyitott ajtót. Zoe a szokottnál óvatosabban lépett be, mivel nem tudta, milyen pszichés rezdülésekre számíthat egy meditációt oktató guru otthonában. Nem ordítottak rá a falak. A házban a szokásos, új építményekre jellemző, gyenge háttérzsongást lehetett érezni, semmi mást. Bevezették a hegyekre néző, tágas, csupa fehér nagyszobába. Zoe húsz embert számolt meg; fehér párnákon, szépen elrendezett sorokban üldögéltek. Lindsey Voyle az első sorban foglalt helyet. Hűvös tekintettel végigmérte Zoét, aki azonnal rájött, hogy nagy hibát követett el: rosszul választotta meg a ruháját. A szeánszon résztvevők mind fehér, a jógázáshoz illő szerelést viseltek. Zoe, aki fekete, testhez álló nadrágba és püspöklila pólóba bújt, fájdalmasan kilógott a sorból. Rajta kívül Tabitha Pine volt az egyetlen a helyiségben, aki nem öltözött fehérbe. Habkönnyű, aranyló-ezüstös selymeket választott. Hosszú, ősz haját felfésülte – az ókori római érméken látható frizurákra emlékeztetett különös hajviselete. Arannyal díszített, fényesre lakkozott, alacsony, fehér széken ült. Sugárzó mosollyal ajándékozta meg Zoét. – Üdvözlünk a keresők csoportjában, Zoe! Annyira örülök, hogy el tudtál jönni! – Köszönöm. – „Nem mintha lett volna más választásom, ha meg akarom kapni a munkát.” Mivel a többiek mind ültek, Zoe gyorsan letelepedett a hozzá legközelebb eső, szabad vánkosra: divatos frizurájú, vonzó, szőke fiatalasszony mellett találta magát. A nő odahajolt hozzá, és suttogva megkérdezte-- Most vagy itt először? – Igen. – Zoe észrevette, hogy a többieken nincs cipő. Kibújt a szandáljából, és keresztbe rakta a lábát. – Hát te? – Egy hónapja járok ide. Megvilágosodik itt az ember. Tabitha megszólaltatott egy apró kristálycsengettyűt, mire elcsendesedett a kis csapat. Nyitott lélekkel jöttünk ma ide, az igazságot és új látásmódot keressük – kántálta Tabitha. – Együtt megyünk végig a megvilágosodás hosszú útján, tanulunk egymástól, s azoktól, akik előttünk jártak ezen az ösvényen. Látszólag egyszerű képességeket sajátítunk el, de a valóság természetéből adódik, hogy mindig a legegyszerűbbet a legnehezebb megismerni és felfogni. Tabitha utasítását követve tenyérrel felfelé a térdükre helyezték a kezüket. – Hunyjátok le a szemeteket, és hagyjátok, hogy szélesre táruljanak az érzékeitek. A lelketek mélyéről tekintsetek a világra. Keressétek fel elmétek különleges zugát, azt a helyet, melyet tökéletes, meleg tiszta fény tölt be. Ez a ti saját magánszférátok, az hely, ahol nincs stressz, nincs feszültség; az a hely, ahol nem kell gondolkoznotok, tervezgetnetek, se éreznetek... Zoe engedelmesen lehunyta a szemét, és megpróbált ráhangolódni a dolog szellemiségére, de körülbelül öt perc elteltével gyötrő unalom tört rá. – Engedjétek el magatokat: csak a pillanatnak éltek nem gondoltok másra... Zoe kikukucskált a szempillái alól, s látta, hogy Lindsey Voyle bőszen koncentrál. Vitathatatlan: még meditálás közben sem tud ellazulni. Lopva szemügyre vette a tágas helyiséget, ízlelgette a természetes energiaáramlást, s ide-oda rendezgette magában a bútorokat. Engedjétek el a múltat és a jövőt. Lebegjetek a jelen alkotta hullám taraján. A hatalmas kozmikus áramlat részei vagytok... Zoe rájött, hogy különösen az ablakok kialakításánál lesz nehéz dolga a Pinerezidencián. A ház tájolásánál a szép kilátás volt a fő szempont, a fűtéssel, illetve a légkondicionálással már kevésbé foglalkoztak. A nyári időszakban az ablakokon beömlő, erős fény jelenti majd a legnagyobb gondot. Az építész – ez egyértelmű – úgy döntött, hogy inkább a légkondicionálóra hagyatkozik, s elhagyja a kiugró ereszeket.

– Lebegjetek a horizont felé. Ez az asztrális sík. Annyira másként működnek itt az érzékeink... Hatalmas volt a ház. Semmi kétség, Tabitha ragaszkodik majd a fehérhez, de kis segítséggel talán rá fog jönni, hogy léteznek más, semleges színek is, melyek legalább olyan mutatósak, mégse csalogatják be nyáron annyira a vakító napfényt. - Mind egyek lettünk a világegyetemmel... Azt hitte, sohasem ér véget a háromnegyed órás szeánsz, de végül Tabitha felszólította a résztvevőket, hogy térjenek vissza a testükbe és ébredjenek tudatára annak, hogy a jelenben élnek. – Alkalmasint észre se veszitek, milyen sok pszichés energiát emésztettetek fel – mondta Tabitha, miközben elegánsan felemelkedett a barokkos székről. – Frissítsétek hát fel magatokat a gyógyteával, amely külön nektek készült. Saját receptem. Miközben felálltak, a szomszédos vánkoson ülő fiatalasszony rámosolygott Zoéra. – Nos? Milyen volt? – kérdezte lelkesen. – Megvilágosodott valami előtted? – Azt hiszem, én ebben nem vagyok valami jó - vallotta be Zoe, s közben eltűnődött, vajon miért mentegetőzik. – A meditálás is gyakorlat kérdése, éppúgy, mint minden más. Eljártam ide már a múlt hónapban is, és úgy érzem, rengeteget fejlődtem. Alapjában aggódós típus vagyok, de itt megtanulok ellazulni és elfogadni a sorsomat. – Hát ez csodálatos. – Persze van még mit tanulnom. – A nő arca elborult. Például, még nem mertem elárulni a férjemnek, hogy beiratkoztam a tanfolyamra, mert nem egyezne bele. Ő jó ember, de nagyon sarkosan gondolkozik. Remélem, érted, miről beszélek. – Mindenre gyanakszik, míg a maga szemével nem látta az igazságot? – Pontosan. Es ami őt illeti, szerinte minden, ami akár csak messziről is kapcsolatban áll a metafizikai filozófiával, lényegében csalás, vagy szélhámosság, vagy a beteges képzelet szüleménye. – Az én férjem is hasonlóan felvilágosult – mondta Zoe szárazon. – Bár érdeméül szolgáljon, úgy tűnik, azért meg tudja emészteni a gondolatot, hogy én hűha... néha foglalkozom természetfeletti dolgokkal. – Milyen szerencsés vagy! – Tudom, hogy semmi közöm hozzá – folytat Zoe –, de ha a férjed nem tudja, hogy idejársz, mivel magyarázod a felmerülő költségeket? Jól megkérik tanfolyam árát. – Nálunk én kezelem a kasszát. Ez így van, amióta összeházasodtunk, mert a férjemet teljesen leköti a vállalkozása. Ne nevess, de az elmúlt néhány héten kénytelen voltam kiállítani a saját nevemre a csekkeket, felvettem a készpénzt, és odaadtam Tabithának, így a férjem nem talál írásos bizonyítékot. Előbb utóbb tisztáznom kell a helyzetet, de rettenetesen félek tőle. Tudom, hogy óriási patália lesz belőle. - Írásos bizonyíték? – Tudod, a férjem magánnyomozó. Ha az ember elég sokáig él együtt egy detektívvel, előbb-utóbb ráragad a szavajárása. Igaz is! Azt hiszem, be se mutatkoztam. Daria Radnor vagyok. Zoe elnevette magát. – Mi olyan mulatságos? – Hogy egymásra találtunk – nyújtotta Zoe a kezét. – Zoe Truax. Ethan Truax felesége vagyok. Truax Nyomozóiroda. - O, persze! Örülök, hogy találkoztunk. Nelson már sokszor emlegette a férjed. Tartok tőle, hogy rivalizálnak egy kicsit, de őszintén szólva, azt hiszem, a férjem titokban irigyli is Ethant, mivel kiszállt a vállalatoknál dúló pozícióharcból. Mielőtt még Zoe válaszolhatott volna, odalibegett hozzájuk Tabitha, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. – Zoe! Micsoda öröm, hogy végre el tudtál jönni. Már annyira vártam, hogy itt lássalak az egyik szeánszon, mielőtt nekiállsz dolgozni. Csak itt érezheted át igazán, milyen energiaáramlást szeretnék kialakítani ezen a helyen. – Nagy segítséget jelent mindaz, amit itt átéltem – mondta Zoe udvariasan. Tudta: a

szoba túlsó oldaláról Lindsey Voyle lesi őket. Tabitha összehúzta a szemét, s különös, zavarba ejtő tekintettel méregette Zoét. – Oly gyakran esünk abba a csapdába, hogy egyszerű, korlátolt perspektívából nézzük magunk körül a világot. Ilyenkor nem tudunk megnyílni a valóság többi szelete és szférája előtt. – Nagyon igaz – helyeselt Daria. – Van egy elképzelésem... – Tabitha megérintette Zoe karját, majd azonnal visszarántotta a kezét, mintha megégette volna. Egy pillanatra kikerekedett a szeme; majd nyelt egyet, és különös, sokatmondó mosollyal folytatta: – Hiszem, hogy a félelem elrejti előlünk a többi dimenziót. Túl kell tennünk magunkat a félelmünkön, ha választ szeretnénk kapni a kérdéseinkre. Aznap délután most először érzett Zoe a nagyteremben szokatlan pszichés energiát, mely megrezzent, majd eltűnt. Tabitha elfordult tőlük – röpködtek körülötte az ezüstös és aranyló selymek –, odábbsétált, és csatlakozott egy másik csoporthoz. Zoe megszédült; reszketett a keze, és úgy érezte mindjárt megfullad. „A félelem elrejti előlünk a többi dimenziót.” VICCELSZ. – Félúton megállt a villa Ethan kezében. – Daria Radnor meditálni jár? Az asztal túloldalán ülő Zoe mosolygott, nem leplezte, mennyire elégedett. – Már egy hónapja minden kedden és csütörtökön délután. – A francba. – Ethannek eszébe jutott, milyen feszült volt Nelson arca. – Szegény fickó meg azt képzeli, hogy az asszony viharos légyottokon vesz részt. – Nem tudtam mit mondani. Nem mertem elárulni neki, hogy a férje azt hiszi, megcsalja. Sőt annyira aggódik, hogy meg akarta bízni a férjemet az üggyel. Inkább tartottam a számat. – Bölcs döntés. – Ethan bekapott egy falat salátát. Mindig mondom, hogy azzal nem árthatunk! – Nos hát? Mit akarsz tenni? —Én? – Igen, te, Truax! Tenned kell valamit. Ethan szórakozottan hallgatta a háttérből hallatszó tompa zajokat. Nagy volt a tömeg aznap este a meghitt, kis étteremben. Singleton ajánlotta neki ezt a helyet, miután Ethan elmondta, hogy egyelőre nincs kedve visszavinni Zoét a Las Estrellasba, a parkolóban történt szerencsétlen incidens után. Ugyan, mi az ördögöt tehetne ő? -Alighanem semmit sem teszek. Daria előbb-utóbb úgyis elmondja a férjének, hogy meditálni jár. - Előbb-utóbb!Vajon mikor? Lehet, hogy hosszú hetek múlva. Nyilvánvaló, hogy Daria nem is sejti, mennyire szenved a férje. Radnor pedig egyre féltékenyebb lesz. Ki tudja, milyen hatással lesz ez a kapcsolatukra? - Nos, drágám, ez igazán nem... – Tabitha Pine mondott valamit a szeánsz után arról, miként zárja el előlünk a félelmünk a többi dimenziót. Szerintem van ebben valami. Nelsont a saját félelme ejtette csapdába! A legrosszabbtól fél, és nem tudja túltenni magát rajta. – Rossz politika beavatkozni mások magánéletébe. - Ne sértődj meg, Ethan, de te mindig azt teszed. Abból élsz, hogy beleütöd az orrod mások magánéletébe. Ethan nagyot sóhajtott. – Kellett ez nekem? – Még egy ideig mérlegelte a helyzetet. – Radnor elemészti magát, mert azt hiszi, hogy csalja az asszony. Zoe egy hosszú, komor perc erejéig a férjén pihentette a tekintetét. – Fordított helyzetben te mit várnál el Radnortól? Ethan minden porcikája megfeszült. – Én eleve nem fordultam volna máshoz, hogy

derítse ki helyettem, mi az igazság. – Mit tettél volna? A férfi vállat vont, és újabb szelet kenyérért nyúlt. – Megkérdeztelek volna téged. Zoét meglepte a válasz. – Engem? –Úgyse hazudnál nekem. – Ethan érezte, hogy enyhül a gyomrába maró görcs, miközben tovább haladt, a saját logikáját követve: – Ami először is azt jelenti, hogy meg se csalnál.

– Persze hogy nem. –Vagyis az egész kérdés, teljes egészében, elméleti. Tehát váltsunk inkább témát. – Rendben. Tudod, mennyire élvezem a nyomozást? Olyan jó érzés volt lezárni a Radnor-féle ügyet. Ethan szája megvonaglott. – Hébe-hóba akad egy szerencsés eset is. – Ezért éri meg, nem? – Igen. – Jut eszembe. – Zoe a szék alá nyúlt, és elővette a táskáját. – Ajándékot hoztam. – 0 , istenem! Zoe előhúzott egy kicsi, gondosan becsomagolt dobozkát és átnyújtotta az asztal fölött. Ethan szép kényelmesen kibontotta, majd elvigyorodott, mikor előkerült ,a márkajelzés. – - A, erre vágytam egész életemben. Őröltbors-fújó.

39. ARCADIA belemerült a medence bugyborékoló vizébe, és elhelyezkedett Zoéval és Bonnie-val szemben. - Be kell vallanom valamit – szólalt meg. – Soha többé nem gúnyollak ki, Zoe, hogy annyi vészmütyürt meg különféle gyógyhatású szereket vásárolsz a férjednek. Tegnap délután elmentem a boltba, és vettem Harrynek vitamint meg egy szupererős fényvédő krémet is. - A jelenlegi helyzetben ez igen ésszerű lépésnek tűnik – nyugtatta meg Bonnie. Ha eszembe jut, milyen lehetett ott állni Grant Loringgal a sikátorban, végigfut a hátamon a hideg – borzongott Zoe. Az enyémen is – vallotta be Arcadia. - El sem tudom képzelni, milyen szörnyű lehetett odabent, a takarítókocsiban. – szörnyülködött Bonnie. - Hát, nem volt kellemes. De az volt a legrosszabb, amikor meghallottam, hogy Harry Grant nevét kiáltja. Rájöttem: nem tudja, ki lehet a takarító, és biztosra akar menni, nehogy lelőjön egy ártatlan embert. Borzasztóan féltem, hogy Grant megelőzi és megöli. - Kiugrottál hát a taligából, így megzavartad Grantet, mire ő rálőtt Harryre. – Zoe összerezzent. - Nagyon merész lépés volt. Es mi van, ha Grant rád céloz először? – Ti is ugyanezt tettétek volna, ezt ti is tudjátok. Egyébként nem volt más választásom – mondta Arcadia. – Még most sem tudom elhinni, hogy Grantnek örökre vége. Annyi év után végre először szabadon lélegezhetek. – Mihez kezdesz most? – kérdezte Bonnie. Visszatérsz a régi életedhez? – Nem. Most már ez az életem. Olyan, mintha ez lenne az igazi lényem. Kitartok mellette. – Megértelek – mondta Zoe lelkesen.

Arcadia enyhén oldalt biccentette a fejét, és pontosan szemügyre vette a barátnőjét. – És mi van veled? Találkoztál újabban az őrült nyomával? – Nem, hála istennek. De be kell vallanom: meggyőződésem, hogy nem John Branch hagyta hátra a szövedéket. Ha ő lenne a forrás, érzékeltem volna a nyomait a lakásán, az biztos. – Na és, hogyan tovább? – kíváncsiskodott Bonnie. Zoe megkeményítette magát, és a barátnőire nézett – Számba jöhet még valaki: Lindsey Voyle. Ennek akarok utána járni. A többiek meredten néztek rá. Zoe látta, hogy aggódnak. Nagyon aggódnak. – Na és, mik a terveid? Hogy jársz utána? – firtatta Arcadia. – Nos, történetesen kidolgoztam már egy tervet. – Jaj, ettől féltem – sopánkodott Bonnie. Arcadia rezignáltan bólintott. – Halljuk. Zoe előredőlt ültében. A víz pezsegve bugyborékolt körülötte. Összehasonlítottam a két helyszínt, ahol a sötét energiát éreztem. Az őrült rezgések mellett akadt még néhány hasonlóság. – Mint például? - tudakolta Bonnie. – Mindkét helyen eltűnt, illetve eltört valami. – Arcadiára nézett. – Előkerült az Elvisképpel díszít tollad? – Nem – rázta Arcadia a fejét. – Tegnap átnéztem a fényképeket, melyek az irattartó szekrényeden felejtett csomagban voltak. Két teljes sorozatot rendeltem mindenből. Hiányzik az egyik kép: az, amit Theo készített rólunk. - Ez minden? – kérdezte Bonnie kétkedően. – Nem egészen. A bemutatóházban, a könyvtárban eltörött az egyik váza, és eltűnt a dekorációnak odarakott vörös bögre is. Arcadia egy percig elmerengett a hallottak felett. – Szerinted mindez jelent valamit? – Nem tudom – vallotta be Zoe. – De meg vagyok győződve róla, hogy van összefüggés a törött, illetve eltűnt tárgyak és a furcsa energia között. Mint említettem, kihúztam John Branch nevét, nem tőle ered a szövedék. Megmaradt hát Lindsey Voyle. Szükségem lesz a segítségedre, Arcadia. - Nem gondolod, hogy tanácsot kéne kérned Ethantől? Ne felejtsd el, ő a szakember. - Szó se lehet róla – tiltakozott Zoe. – Őt ki akarom hagyni! Legalábbis egyelőre. ETHAN megállt a csillogó-villogó recepcióspultnál és ránézett a jól öltözött portásra. Helló, Jason! – 0 , Mr. Truax! Mr. Radnorhoz jött? - Igen. Mondja meg neki, hogy csak néhány percet kérek. Jason felemelte a kagylót, majd – miután néhány szót váltott a főnökével – lerakta. – - Erre, tessék. Ethan követte a Radnor Biztonsági Rendszerek központi irodájának jól felszerelt termein át; elhaladtak egy sor íróasztal mellett, melyeknél a szakma elitjének számos tagja szorgoskodott a tengernyi, méregdrága számítógép előtt. Amikor idelátogatott, mindig különös déjá vu érzése támadt. Mennyire hasonlít mindez a Truax Biztonsági Szolgálat Los Angeles-i főhadiszállására. Ethan fejében megfordult a gondolat, vajon nem ugyanannak a lakberendezőnek estek-e áldozatul ők ketten, Nelsonnal. Jason bekopogott, majd benyitott Nelson irodájába. Nelson felnézett az aktából. „Egy hét alatt száz évet öregedett” – gondolta Ethan. – Éppen rengeteg a dolgom, Truax. Miről van szó? Ethan egy pillantással meggyőződött róla, hogy semennyire sincs nyitva az ajtó, majd leült az egyik bőr vendégszékbe. – Gondoltam, tán érdekel a hír, hogy tegnap délután a feleségem összefutott a tieddel. Nelson meg se moccant, de Ethan észrevette, tisztában van vele, milyen nap volt tegnap. Csütörtök. – Hol? – kérdezte érdes hangon.

– Egy Tabitha Pine nevű asszony otthonában, mindketten részt vettek egy szeánszon, ahol meditációs technikákat oktatnak. Zoe most először látogatott el oda, de a te feleséged bejelentkezett a teljes kurzusra. A múlt hónapban minden kedden és törtökön részt vett az órákon. – Minden kedden és csütörtökön. – Délután. Készpénzzel szokott fizetni, mivel nem hiszi, hogy a beleegyezésedet adnád, és el akarja kerülni a nagyjelenetet. Nelson gondosan becsukta az aktát. Megdörzsölte az orrát. – Nem is tudom, mit mondjak. Mennyire bolond voltam. – Nos hát, ne emészd magad. Velem is könnyen elszalad a ló, ha Zoéról van szó. Ez szakmai ártalom lehet. – Elképzelhető. Ethan felállt, és odament az ajtóhoz. – Vegyél néhány szál virágot este, hazafelé menet. – Azt hiszem, megfogadom a tanácsodat. – Nelson hátradőlt a széken. – Azt mondod, meditálni t a n u l – Hát igen. Nelson elhúzta a száját. – Daria nem tévedett. A plafonon lettem volna, ha elmondja, hogy bejelentkezett egy tanfolyamra, ahol Tabitha Pine meditációs technikákkal eteti a népet. – De, ugye, most már nem leszel a plafonon? – tette fel Ethan szenvtelenül a kérdést. – Ugy értem, azok után, hogy mostanában annyi minden megfordult a fejedben... - Valld be őszintén, Truax, te mit tennél, ha a feleséged bejelentené, hogy egy Pine-féle szélhámoshoz jár meditálni, és több ezer dolcsit készül kidobni a kurzusra? – Ne felejtsd el, olyan emberrel beszélsz, akinek a lakberendező felesége kifejezetten arra specializálódott, hogy biztosítsa az ügyfelek számára a maximális, pozitív energiaáramlást a lakótérben – jegyezte meg Ethan szárazon. - 0 , igen, valóban. A feng shui humbug. Teljesen kiment a fejemből – vigyorgott Nelson, aki vagy száztíz évet fiatalodott. – Azt hiszem, ha te meg tudod emészteni a feleséged munkastílusát, én is szemet hunyhatok Daria új hobbija felett. – Még mindig ötven körrel veri a te tippedet. – 0 , igen – mondta Nelson ellágyulva. – Valóban. LINDSEY VOYLE Sivatagi Panorámában – egy exkluzív, zárt lakóközösségben – lakott, melyhez kellemetlen emlékek fűzték Zoét. Igyekezett nem gondolni egykori ügyfelére, aki gyilkosságot követett el az egyik drága házban. Most más gondjai vannak. Az egyenruhás őr, aki a zsebén látható jelvényből ítélve a Radnor Biztonsági Rendszerek embere volt, megnézte a számítógépét, majd intett Zoénak és Arcadiának, hogy beléphetnek a kapun. Zoe az őr útmutatásait követve végighajtott egy pálmafákkal szegélyezett, kacskaringós úton; jobbra fordult és megállt egy stukkódíszítésű, délnyugati stílusban épült rezidencia előtt. Leállította a motort, és egy percig az épületet nézegette. – Meglehet, hogy Lindsey mindenáron meg akarja kaparintani a Tabitha Pine-féle munkát –, de úgy tűnik, nem szorul rá. Megengedheti magának, hogy itt éljen. - Sok minden hajthatja az embert – figyelmeztette Arcadia –, nem csak a pénz. – Igaz. Kiszálltak a kocsiból, és végigsétáltak az ösvényen, amely egy impozáns, kaktuszokkal teleültetett sziklakerten vezetett keresztül. Ki tudja, miért, Zoe meglepőnek találta, hogy Lindsey a kaktuszok mellett döntött. Jóllehet a városi tanács görbe szemmel nézett minden kertépítést, amely vizet kívánt – természetesen a golfpálya-építés felett szemet hunytak. Itt, Arizonában az éttermek gyakran csak külön kérésre szolgáltak fel vizet, és a saját pázsitot öntözni szinte törvénybe ütköző cselekedet volt, de a golfpályák szomjaztak. Ha megkérdezték volna tőle, mit gondolt a kaktuszokról azelőtt, hogy idekötözött, Zoe azt vála volna: „Nincs nagy véleményem róluk.” De a sivatagban eltöltött év során megtanulta más szemmel nézni a dolgokat. Felfedezte, hogy a kaktuszok csodálatos és némelyik rendkívül látványos lehet. Lindsey ritka szép kiállítást hozott össze belőlük. A nevük sokszor csodálatosan beszédes, merengett Zoe. Meg kell hagyni, általában

lényegre törő. Lindsey bejárati ajtaja felé közeledve Zoe többek között a horgastövisű hordókaktusz és az ördögnyelv kaktusz különböző példányaira lett figyelmes. Arany gömbkaktuszok csokra szegélyezte a ház bejáratát. Ezer sárga tüske díszítette zömök, sötétzöld testüket. Gyönyörűek és veszélyesek voltak, mint a reneszánsz művészek keze alól kikerült műtárgyak. – Máskor is házhoz viszed a vevőnek az egyedi tervezésű ékszereket? – érdeklődött Zoe, miután becsengettek, és várták, hogy Lindsey ajtót nyisson. Arcadia az ezüstös dobozkára pillantott, melyet a kezében tartott. – Nem, de erről Lindsey-nek nem kell tudnia. Kinyílt az ajtó. Lindsey kikukucskált a sápadt, mészkővel burkolt folyosóról. Megfagyott arcán a szívélyes mosoly, mikor megpillantotta Zoét. – Nem tudtam, hogy te is jössz – mondta. – Ha itt végeztünk, elmegyünk az egyik barátnőnkhöz - vágta rá Arcadia könnyedén. – Minek mentünk volna külön kocsival? Remélem, nincs ellenedre. – Nem, dehogyis. Lindsey gyorsan összeszedte magát. Hátralépett, hogy beengedje őket a házba. – Gyertek be! Legyetek szívesek, vegyétek le a cipőtöket. – Természetesen – bólintott Zoe. Óvatosan átlépte a küszöböt, remélve, hogy megérzi a szörnyű energia nyomát. A folyosón azonban nem lebegett pókháló. A csuda vigye el. Zoe kilépett a piros papucscipőből. Arcadia hűvösen Lindsey-re mosolygott, miközben levette a szandálját. – Azt hiszem, tetszeni fog a karkötő. Szerintem messze ez a legremekebb munka, amely eddig kikerült Meyrick keze alól. Igazi remekmű. Lindsey megenyhült egy kicsit, Leplezetlen kíváncsisággal nézett az apró ezüstdobozkára. – Már alig várom, hogy lássam. Menjünk be a nagyszobába! Ebben a napszakban ideális a megvilágítás odabent. Megfordult és előrement. Zoe elkapta Arcadia tekintetét, és gyászosan megrázta a fejét. Semmi! „De elég nagy ez a ház” – vigasztalta magát Zoe. Ha létezik energiaháló, talán beszorult valamelyik helyiségbe. Lindsey háza nagyon hasonlított a hálószobára, amelyet a bemutatóházban tervezett: fehér szőnyeg bútorokra írt etűd volt, melynek a világos fa, és sápadt kőburkolat adta meg a hangsúlyt. Hatalmas ablakok foglalták keretbe a golfpálya üde zöldjét. Lindsey kitöltött három pohár jeges teát, és felszolgálta egy fehér tálcán. Arcadia lerakta az ékszerdobozt a dohányzóasztal üveglapjára és egy elegáns mozdulattal leemelte a tetejét. Borostyán és türkiz csillogott a szépen megmegmunkált ezüst foglalatban. - Meseszép. – Lindsey-t szemmel láthatóan elbűvölte az ékszer. Felemelte a karkötőt, és feltartotta a napfénybe. – Egyszerűen mesés. – Orülök, hogy tetszik – felelte Arcadia. Lindsey-vel együtt hevesen taglalni kezdték karkötő szépségét; Zoe csak erre várt. Finoman megköszörülte a torkát: – Nem bánod, ha kimegyek a mellékhelyiségbe? - motyogta. – A folyosó végén találod. – Lindsey le se vett szemét az új karkötőről. – Jobbra. Zoe ismét gyors pillantást váltott Arcadiával, majd felállt. A mellékhelyiség az előcsarnok elülső részén volt, a hálószobákat rejtő szárnyba vezető folyosó mellett. Zoe bebújt, bekapcsolta a ventilátort, hogy némiképp leplezze távollétét, ha esetleg valaki utána jön, majd visszatért az előtérbe, és határozottan becsukta maga mögött az ajtót. Mezítláb sétált végig az előcsarnokon – ó, be hálás volt most, hogy nem jöhettek be cipőstül a házba. Gyorsan bekukkantott minden szobába, amely útjába akadt. De csalódást okozott a hálószobában és a vendégszobában tett, sietős látogatás: egyik helyen sem lebegett szövedék.

Osszerezzent félelmében. Elhalványult benne a remény. Kinyitotta az épületszárny utolsó ajtaját, és azon a helyen találta magát, ahol Lindsey nyilvánvalóan dolgozni szokott, ha otthon volt. A falakat bekeretezett fényképek borították, melyeken Lindsey és egy férfi volt látható, aki – semmi kétség – korábban a férje lehetett. Nagymenő volt Hollywoodban, mondta róla Ethan. Ott sorakoztak a képek Lindsey-ről és a férjéről – mellettük híres csillagok és extravagáns külsejű gazdagok. Némelyik felvételen a házaspár neves politikusokkal iszogatott együtt. Kétségtelenül megváltozott Lindsey Voyle élete a válás után. Susogó Forrásba nem jártak el tivornyázni a híresek és gazdagok. Itt nem rendeztek káprázatos premiereket. Nagyhírű szakácsok sem nyitottak éttermet a városban. Nem dorbézoltak sztárok és politikusok a helyi mulatókban. Már éppen készült becsukni az ajtót, amikor észrevette, milyen heves energia örvénylik az irodában. Elegyedett benne a düh, a lélek fájdalma és a szomorúság. Abban a percben rádöbbent, hogy Lindsey nemcsak a fényűző életstítust gyászolja, hanem a házasságát is. Szerette a képeken látható férfit. Kénytelen-kelletlen visszatért a mellékhelyiségbe, benyitott és kikapcsolta a,ventilátort. Amikor visszasétált a nagyszobába, Arcadia egy pillantással felmérte az arcát, és felállt. – Szólok, ha megint kapok árut Meyrick munkáiból – ígérte, miközben a vállára rakta a zöldeskék retikül pántját. - Köszönöm! – Lindsey hangulata észrevehetően megváltozott. Tulajdonképpen vidámnak tűnt, mikor kitessékelte vendégeit az ajtón. „Mindjárt boldogabb, hogy övé lett a látványos karkötő” – állapította meg Zoe. Beült a kormány mögé. Arcadia bebújt mellé, becsukta az ajtót. Becsatolták a biztonsági övet. – Az az érzésem, hogy nem találtad meg azt, amit szerettél volna – szólalt meg Arcadia. – Nyoma sincs. – Zoe erősebben megmarkolta a kormányt. — Pedig olyan biztos voltam benne... Nem fejezte be a mondatot. Mi értelme lenne traktálni Arcadiát a részletekkel, miért árulná el, egyre jobban fél? Arcadia sem tehet egyebet, hogy vele együtt retteg. De két jó barát sokszor fél szóból is megérti mást. – Ne félj, nem fogsz megbolondulni nyugtatta meg Arcadia. – Ha én nem, akkor más!

40. AZNAP ÉJJEL Xanaduban járt. A H. osztály végtelen folyosóit rótta, és a pszichés energia sötét szálait követve egymás után sétált el a zárt ajtók mellett. Egyre sűrűbb és egyre félelmetesebb lett a ragacsos szövedék, ahogy közeledett a helyiség felé, ahonnan eredt. Állj meg! Fordulj meg! Menekülj innen! Nem volt más választása. „A félelem elrejti előlünk a többi dimenziót. ” . Végre elérte a kulcsra zárt ajtót, amely mögött ott rejtőzött az irtózatos, lüktető energia forrása. Kinyújtotta a kezét, hogy benyisson. Akkor vette észre a szobaszámot. 232.

HIDEG VERETÉKBEN úszva ébredt, levegő után kapkodott és vadul reszketett. Ő lakott Xanaduban a 232-es szobában! Ethan nem ébredt fel. Zoe ezúttal nyilvánvalóan nem kiáltott fel álmában. Félretolta a takarót, és óvatosan felült, nehogy felébressze. Amikor felállt, csaknem elvesztette az egyensúlyát, annyira legyengítette az ereiben lüktető pánik, amely ottmaradt az álom után. Levette a köntöst a fogasról, felhúzta és végigment az előszobán, be a nappaliba. Odaállt az ablakhoz, és kinézett az égboltra: lassan pirkad. Vajon még meddig lesz képes eljátszani, hogy minden rendben van? Eppen elég, hogy az elmúlt hetekben be tudta csapni saját magát. Most szembe kell néznie azzal, hogy bűnös: elrejtette a nagyon valószínű igazságot a férfi elől, akit szeret. „Te nem hazudnál nekem.” Nem hazudott neki. Nem egészen. Pedig ő megérdemli, hogy megtudja a teljes igazságot, nemcsak azt a cenzúrázott változatot, amellyel Zoe áltatta. Érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Fel kell oldania Ethant a házassági fogadalom alól, ha kiderül, hogy igazat álmodott. Így helyes, tudta jól. De azt is tudta, hogy beleszakad a szíve. Majd reggel, döntötte el. Majd reggelinél elmondja neki. Az elég korán lesz. Úgyis mindjárt hajnal. Könnyek áztatták az arcát. Lesöpörte őket a köntös ujjával. – Most meg mi a baj? Nem mondanád el? – kérdezte Ethan szenvtelenül. –Vagy találgassak? Zoe meglepődött; hirtelen megfordult, és megpillantotta az árnyékok között álló, félmeztelen férfit. Mezítláb volt; elindult Zoe felé, majd pár lépésre tőle megállt. – Reggelizzünk... – bökte ki végre Zoe. - Nem igazán vagyok éhes. – Ugy értem, reggelizzünk meg, és elmondom! – Mit mondasz el? Elérkezett a pillanat! Nem halogathatja továbbb. - Ó, Ethan... – Ugye, ki akarsz szállni? – A férfi beletúrt a hajába. – Ne köntörfalazz! Felesleges! Ugye, nem akarsz megbántani? Hát ez nagyon kedves tőled, mégsem teszel szívességet azzal, hogy erőszakkal próbálod életben tartani a házasságunkat. Zoe megértette, miről beszél a férje. Mélységesen megrázta a gondolat. – Ne beszélj így – suttogta szenvedélyesen. – Eszedbe ne jusson. Egy percre se. Még életemben nem szerettem ennyire senkit. Míg élek, szeretni foglak. Mindig szeretni foglak. A férfi mozdulatlanul állt. – De? Zoe felkészült, nehogy összeomoljon kétségbeesésében. – De azt hiszem, szép lassan megőrülök. El sem mondhatom, mennyire szeretlek, nem hagyhatom, hogy hozzá legyél kötve egy őrült asszonyhoz. Baljós csend telepedett rájuk. - Na ezt ismételd meg – mondta Ethan gondosan tagolva a szavakat. Zoe leereszkedett a kanapé szélére, s a dereka köré fonta a karját. – Hallottad, mit mondtam. – Te valóban azt hiszed, hogy bedilizhetsz? – Igen. – Zoe mereven nézte a dohányzóasztalra rakott üvegtálkában levegő, aranyrózsaszín orchideákat. – Egy ideig azzal próbáltam áltatni magam, hogy John Branch, illetve Lindsey Voyle hagyta hátra azt az energiahálót, amelybe belefutottam a Lakberendezők Alomotthonában. De most már biztosan tudom, hogy nem tőlük ered a pókfonál. – Azt hiszed hát, hogy te hagyod hátra a pszichés limlomot? – Előfordulhat, Ethan. Nagyon valószínű. Már csak én maradtam, én is ott jártam mindkét helyen. – Marhaság.

Zoe tekintete elszakadt az orchideáktól, majd megpihent a férjén. – Tudom, nem hiszed, hogy megérzem a pszichés energiát. Mégis ez az igazság. Meg kell birkóznom vele, még akkor is, ha ez neked nem sikerül. A férfi lehajolt, és magához húzta az asszonyt. - A forma kedvéért állítsuk azt, hogy parafenomén vagy, és holmi különös energiát bocsátasz ki. De van egy nagy szépséghibája az elméletednek. – Mi az? – Ha te lennél a forrás, már teleszórtad volna az egész lakást. Gondolj csak bele! Itt laksz. Zoe ismét lenyelte a könnyeit. – Hidd el, én is belekapaszkodom ebbe a lehetőségbe, mivel ez az egyetlen reményem. De az is előfordulhat, hogy csak szórványosan és időnként jár a pszichém külön utakon. Olyan, mintha néha statikus interferenciát váltana egy-egy rádióhullám. Szürkületkor kezdődik, szép lassan és fokozatosan romlik a helyzet, amikor beköszönt az éjszaka. – Marhaság - vágta rá Ethan újfent. – Tudtam, hogy nem fogod megérteni. – Ide figyelj, galambom. Egyvalamit pontosan értek,te nem fogsz megőrülni. - Hogy lehetsz ennyire biztos benne? – Zoe erejét megfeszítve igyekezett megőrizni a hidegvérét. Rettegett, hogy megőrül, és félt, hogy elveszíti Ethant. - kavargott benne ez a két érzés, csaknem beleroppant. - Hogy lehetsz olyan átkozottul biztos benne. _ Még azt se hiszed el, hogy parafenomén vagyok. Hát akkor honnan a pokolból szeded, hogy nem vagyok egy tébolyodott parafenomén? – Ugyanazért, amiért te sem hiszed, hogy én mániákus gyilkos vagyok. Pedig elmondtam neked, hogy szándékosan kiterveltem egy ember halálát. - Rövid, metsző csend következett. Zoe elkomorodott. –Az isten szerelmére, Ethan, hogy jut eszedbe? Nem vagy te hidegvérű gyilkos. – En sem látom az elmebaj nyomait, amikor a szemedbe nézek. - Ugyan már! Azt nem is lehet látni. – Dehogynem! Mit gondolsz, miként figyel fel az, ember először a háborodott elmére? Általában maga az elmebeteg döbben rá legutoljára arra, hogy baj van. A körülötte élők veszik először észre a figyelmeztető jeleket. Hidd el, egyik barátod se hiszi azt, hogy bediliztél. – Itt valami nincs rendben, Ethan. - - Zoe immár reszketett; a lelkében elegyedett a félelem s a remény, és szörnyű szubsztanciát hozott létre. – Érzem. Azt hiszem, Tabitha Pine rátapintott a lényegre: túl kell tennem magam a félelmemen, és tiszta lélekkel kell megvizsgálnom a valóságot. – Meglehet, hogy Tabitha Pine tud néhány találó, bármikor bevethető guru-mondást, de mint már említettem a minap, ez ránk, magánnyomozókra is jellemző. Egyik kedvenc szólásunk: „Ne keress bonyolult válaszokat, ha ott van az orrod előtt az egyszerű megoldás, amely szintúgy megteszi. ” A legegyszerűbb válasz a te esetben az, hogy mostanában nagy stressz ért, amelyre te a saját, egyedi stílusodban reagálsz. Kemény fából faragtak, mégsem vagy sebezhetetlen. Senki sem az. Add meg magadnak az esélyt, először térj vissza a szokásos kerékvágásba, azután aggódj csak; – Es mi van akkor, ha azután is tovább romlik a helyzet? – Lefogadom, hogy ettől nem kell félned. Az az érzésem, kiderül majd, hogy a pókhálónak titulált izé sok hasonlóságot mutat az én évente visszatérő, novemberi rossz időszakommal. Valamiféle trauma utáni dolog lehet. – De Ethan...! – Ha tovább romlik a helyzet, megbirkózunk vele. – Ethan szorosabban átölelte Zoe vállát. – Mi ketten. Mi ketten. Ez a két szó izzón ragyogott a sötétben. 0 , de sokszor volt már egyedül életében, már megszokta. Bizonyos mértékben még a Prestonnal kötött, kérészéletű házassága idején is magányos volt, mivel takargatnia kellett a férje elől az igazságot.

De Ethan bármit el tud viselni. Felőle aztán nyugodtan hiheti azt, hogy parafenomén. – Szeretlek. – Zoe átölelte a férje derekát, és teljes erőből magához szorította. Ethan a tenyerébe rejtette az asszony arcát, majd szájon csókolta. – Én is szeretlek – mondta. – Mi összetartozunk. Bármi jön is, mi együtt maradunk. Megegyeztünk? – Megegyeztünk. Kis idő múlva Ethan kézen fogta kedvesét, és visszavezette az ágyba. Ott, az új hajnal fényénél mindent elemésztő szenvedéllyel szeretkezett vele, hatásosan elfeledtette Zoéval a félelmeit. Legalábbis egy ideig. 41. HOOPER éppen akkor lépett ki a Casa de Oro hátsó ajtaján, amikor Zoe bekanyarodott a számára kijelölt parkolóba. Egyik kezében kartondobozt lengetett – még nem hajtogatta össze – a másikban fehér műanyag szemeteszsákot szorongatott. Zoe kiszállt az autóból, és figyelte, ahogy Hooper először belöki a szemeteszsákot a fémkukába, majd utána dobja a kartondobozt is. Sikerült a dobozt pont a HAJTSÁK ÖSSZE A DOBOZOKAT tábla elé repíteni. Ki tudja, miért jött haza ma ilyen hamar. Az elmúlt néhány órát egyedül töltötte az irodában. Képtelen volt a munkájára koncentrálni, mert kellemetlen, nyugtalanító, egyre erősödő rossz érzés gyötörte. Megpróbált belemerülni az energiahálókkal kapcsolatos kutatásba, de alighogy kinyitotta az első könyvet - az ókori Vastu rendszerről szóló tanulmányt – gyötörni kezdte a nyugtalanság. Úgy érezte, haza kell mennie, a Casa de Oróba. Végül megadta magát, és engedelmeskedett. Megsejtette, hogy elkerülte a figyelmét valahol, valahogy egy fontos részlet. Az egyben hagyott kartondobozra nézett, és roszszallóan füttyentett. – Szép, Hooper, nagyon szép. – Ez győzelmem jele. – Hooper leverte a port a kezéről, miközben megcsodálta művét. – Jóllehet ti mind feladtátok már a küzdelmet, én tovább harcolok. Sőt mi több, van egy titkos fegyverem is. Már alig várom, hogy Duncan őrmester bekopogjon hozzám, újabb kiselőadást tartani a dobozhajtogatásról. Na, majd megkapja a magáét! – Fel akarod mondani a szerződésed? – Akarja a fene. – Hooper a levegőbe dobta a slusszkulcsot. – Megtudtam egyet s mást a mi Mi kisasszonyunkról. – Miről beszélsz? Hooper önelégült arcot vágott. – Hegyezd a füled! Robyn Duncant kirúgták az előző munkahelyéről Susogó Forrásban, mert hazudott, amikor jelentkezett az állásra. Felemelem a kagylót, és felhívom Casa de Oro tulajdonosait, és máris röpül. – Honnan szeded, hogy Robynt kirúgták az előző állásából? Hooper gyorsan körülnézett a parkolóban, nehogy valaki kihallgassa őket, majd közelebb lépett. - Tegnap éjjel felhajtottunk néhány pofa sört egyik haverommal. Hát mesélni kezdek neki a kiképzőőrmesterről, aki házmesterként dolgozik nálunk, mire mondja, hogy a leírásból ráismer arra az asszonyra, aki néhány napig ott dolgozott nála a mult hónap végén. Mikor megmondtam a nevét, kiderült, hogy nem más, mint a mi kis Robynunk. Zoe erősebben megmarkolta a retikül pántját. – Valóban hazudott, amikor jelentkezett az állásra? – A haverom szerint igen. Ideiglenesen vették fel, mert kellett nekik az ember. Aztán utánanéztek egy kicsit, és elbocsátották, mert kiderült, hogy az elmult két-három évben nem dolgozott az önéletrajzában megjelölt munkahelyeken. – Hogyhogy nem? Hol volt, csak nem börtönben? – A, rosszabb. – Hooper gúnyosan kuncogott. Képzeld el, bezárták az egyik maszek diliházba. Zoe ereiben meghűlt a vér. –

Biztos vagy benne? -- Így hallottam... – Hooper ismét feldobta a slusszkulcsot, majd hatalmas léptekkel folytatta útját a kocsi felé. – Na majd megkapja, ha rám támad az istenverte egyben hagyott kartondoboz miatt. Már alig várom, hogy a szemébe vághassam: tudom, hogy, bolond. – Hooper? – Igen? – Hooper kinyitotta a kocsit. – Hol dolgozik a haverod? - Ellenőr a Radnor Biztonsági Rendszereknél. Zoe ott állt földbe gyökerezett lábbal, miközben Hooper kikanyarodott a parkolóból. Ide-oda csapongtak a gondolatai; végül összeszedte magát, és belépett az előtérbe. A gondnok irodájának ajtaján szépen rajzolt betűkkel díszített tábla tudatta a lakókkal, hogy a házmester nincs a helyén, mivel a »személyes ügyeit intézi". Zoe lenyomta a kilincset, de zárva találta az ajtót, ami nem lepte meg. Hátralépett, végigkémlelt a folyosón, és szemügyre vette az első emeletre vezető lépcsőt: egy lélek se járt ott. A lakótömb kongott az ürességtől – így volt ez délutánonként, mivel a lakók többsége a munkahelyén volt. Gyorsan átgondolta, mit tehet most. Mondjuk, tanácsot kérhet Ethantől, aki feltétlenül nyugalomra intené. Mégsem állhat itt tétlenül. Egyre nyugtalanabb lett. Nem várhat tovább. Meg kell tudnia az igazságot. Robyn a földszinten lakott, a folyosó végén, az utolsó lakásban. Itt is biztos zárva az ajtó. De Zoe észrevette, hogy a kis házfelügyelő napközben nyitva szokta hagyni a hálószoba ablakát. Kiment, végigsétált a járdán, és az épület mögé került: Félig eltakarta a nyitott ablakot a bódé, ahová bedugták a kerti szerszámokat és a medence-felszerelést. Zoe sebtében hátrapillantott. Senki sem járt arrafelé, nem láthatták, ahogy törvényesnek aligha nevezhető módon behatol a lakásba. Benyúlt a feneketlen szatyorba, és megkereste a kis szerszámkészletet, melyet mindig magánál hordott. Gyerekjáték volt kifeszíteni a szúnyoghálót az alumíniumkeretből Összeszedte magát, és átlendítette az egyik lábát az ablakpárkányon, utána a másik következett. Megérintette a sötét energia — most sem volt rosszabb, mint amikor Arcadia irodájában és a bemutatóházban találkozott vele. Elviselhető. Nem érte váratlanul. Megbirkózik vele. Micsoda megkönnyebbülés, villant át rajta a gondolat. Hát mégsem ő a bolond. Ott állt a szőnyegen, az ablak közelében, és szemügyre vette a hálószobát. Kínos alapossággal berendezett, gyéren bútorott szoba volt, melyet a legszigorúbb spártai egyszerúség jellemzett. Az élére hajtogatott, fehér takaró borította, a keskeny ágy kísértetiesen hasonlított a kórházi fekhelyekre. A helyiség túloldalán álló kis komódra nézett: ott állt, a tükörnek támasztva a fénykép, amely az Arcadia irodájában felejtett borítékból tűnt el. Odakerült a paprikapiros bögre is. Közelebb lépett, és minden figyelmeztető jel nélkül egyenesen belebotlott a sűrű, kavargó szövedékbe. Páni félelembe esett. Beleragadt a pókháló közepébe. Az irtózatos anyag belepte és elvakította az érzékeit, megbénult a teste és a lelke. Tökéletes sötétség borította el. Nem tudott tájékozódni. Tapogatózva kereste a bútorokat, hátha támpontot talál, de hiába, hisz ujjai érzéketlenül keresgéltek. Elfogta a rettegés. Ki kell jutnia innen! De hogy menekülhet el, hisz nem lát, nem hall és nem érez. Meg akarta mozdítani a lábát. Ki tudja, sikerrel járt-e? Ébren volt, és mégis fogva tartotta a rémálom. Beleőrülhet, ha nem tud ismét úrrá lenni az érzékein. Segítségért akart kiáltani, de nem tudta, valóban kijött-e hang a torkán, hiszen nem hallott semmit. Látszólag egy örökkévalóságon át hadakozott vadul a semmivel, harcolt a rátapadó szövétnek ellen. Úrrá kell lennie a helyzeten, tudta jól, különben örökre

elnyeli a borzalmas sötétség. Kitapasztalta már, hogyan győzheti le a gyengébb rezdüléseket. Hasonló módszerrel most is kikerülhet a kutyaszorítóból. Finoman beállítani az energia-áramlást, és megkeresni a harmóniát — ennyi az egész. A lélekre szabott feng shui. Fájdalmasan lassan, minden akaraterejét és pszichés energiáját megfeszítve visszaszorította az energiaháló egy részét. Fokozatosan eltompultak és megszűntek a komor rezgések. Vak szeme váratlanul ismét meglátta a fényt, és működni kezdett a többi érzékszerve is. Erezte a rücskös szőnyeget a keze alatt, és rádöbbent, hogy a padlón hever. Legyengítette a lelkében dúló küzdelem. Kinyitotta a szemét, és tekintete megpihent a hálószobaajtón: ott állt Robyn Duncan, pisztollyal a kezében. - Miért nem kopogtál be? — kérdezte. ETHAN SINGLETON mögött álldogált és a számítógép-képernyőt figyelte. — Lám-lám, bejutottál az adatbankba. Ügyes! — jegyezte meg szórakozottan. Egy névre koncentrált, amely kiugrott a többi közül. — Nem volt nehéz dolgom — felelte Singleton. - Radnor készen vásárolt programmal védette le a számítógépes rendszerét, negyedóra alatt feltöri bármelyik átlagos hekker. —Te öt perc alatt bejutottál. — Mert jobb vagyok az átlagnál. -- Igaz. Singleton enyhén oldalt biccentette a fejét, a szemüveg lencséjén megcsillant a képernyő fénye. – Honnan szedted az ötletet, hogy Radnor valamelyik alkalmazottja hatolhatott be Arcadia irodájába és Zoe könyvtárába? – Harry említette, hogy valamelyik este, a Szökőkút téren felfigyelt Radnor egyik emberére. Mondta, hogy mindig idegbajt kap a biztonsági őröktől, mert feltűnés nélkül bárhová bemehetnek, és bármely kulcshoz hozzájuthatnak. Aztán ma reggel beugrott, hogy a bemutatóház környékén és a téren is Radnor gondoskodik a biztonságról. Az, aki a cég egyenruháját viseli, tudja, hol tartják a kulcsokat, és a riasztórendszert is ismeri, szabadon ki-be járkálhat mindkét helyen, anélkül, hogy nyomot hagyna. – Minden elismerésem! – Nehéz szülés volt – ismerte el Ethan. Singleton hátradőlt a széken. – Miért nem fordultál egyenesen Radnorhoz? Tőle is elkérhetted volna alkalmazottak listáját. - Ugyan miért hoztam volna ilyen, magunk között szólva tarthatatlan helyzetbe? - 0 , igen! Valóban. Az a munkaadó, aki a szívén viseli az alkalmazottak sorsát, csak akkor ad ki ilyen kényes információt, ha bekopognak hozzá a zsaruk a végzéssel. – Mellesleg, így sokkal egyszerűbb. – Naná – helyeselt Singleton. – Es, természetesen azok után, ami ott történt a feleségemmel, lelkiismeret-furdalás nélkül betörök a Gyertya-tavi Udvarház adatbankjába is. – Egyetértek. Ethan sietve olvasott. –Úgy látom, Robyn Duncant három évig kezelték az intézetben. – Zoe pokoli hónapokat élt ott át. Három év egy örökkévalóság lehetett. – Most éppen nem tudom sajnálni - vágta rá Ethan. - Szerintem Duncan titokban vadászik Zoéra. – Hát, igen, itt van Susogó Forrásban, és pont annak a lakóháznak a gondnoka, ahol laktok. Kötve hiszem, hogy ez véletlen lenne. Ethan szemügyre vette a képernyőn felbukkanó adatokat. – Mikor engedték ki Duncant az intézetből? − Nem engedték ki. – Singleton tovább böngészett, majd elhallgatott. – Legalábbis, hivatalosan nem. Itt az áll, hogy a múlt hónapban önszántából távozott. - A csudába!

Singleton hunyorogva nézte a képernyőt. – Közvetlenül azután lépett le, hogy Zoéval együtt ellátogattál a Gyertya-tóra, s ízekre szedted. Egy ideig nagy lehetett ott a fejetlenség. Szerintem Robyn Duncan kapta magát és elinalt, miközben mindenki ideoda szaladgált, és azt se tudta, mi történik. – Van családja? – Lássuk csak! - Singleton előkereste a felvételi lapot. – Nincs. Már nincs. Ellenben szép summát örökölt. A birtok kezelésére kineveztek egy gyámot. Ferrisnek hívják, ő írta alá a hivatalos papírokat. – Aztán fizetett, így tűnt el Robyn a diliházban, és így lett örökre őrült belőle, miközben Ferris élvezte pártfogoltja vagyonát. – Így működött az Udvarház. Ethan átfutotta a felvételnél lejegyzett sorokat, és hirtelen megállt, amikor elolvasott néhány ismerősen csengő kifejezést: ...A beteg komolyan hallucinál, hangokat hall... Azt állítja, beszélnek hozzá a falak... – 0 , a fenébe – suttogta. – Gondolom, hasonló diagnózist készítettek, amikor felvették Zoét? – nézett rá Singleton kérdő tekintettel. - Szinte szó szerint. 42.

– UGYE, nem vettél észre az intézetben? – kérdezte Robyn. – Senki sem vett észre. Legalábbis az első néhány hónap után. Föladtam, nem bizonygattam többé, hogy nem vagyok őrült. Befogtam a szám, és úgy tettem, mintha nem léteznék, és lassan elfejtettek. Dr. McAlister kivételével mindenki elment mellettem. – Csak így lehetett túlélni azt a helyet, nem?, mondta Zoe szelíden. – Ha az ember befogta a száját és meghúzta magát. – Hetente háromszor kiengedtek a H. osztályról, felmehettem az első emeletre, a könyvtárba. Néhányszor összefutottunk az előcsarnokban. Láttam, amikor az ápolók bevittek McAlister irodájába, ebből jöttem rá, hogy hozzám hasonlóan te is más lehetsz mint a többiek. – Rajtad is kipróbálta McAlister a trükkjeit? – Zoe lassan leereszkedett a padlóra, és leült, ami nehezére esett, hiszen minden erejét megfeszítve tudta csak sakkban tartani a rátapadó pókfonatot, amely fenyegetően ott lebegett érzékei peremén és ismét körbe akarta fonni. – Maradj nyugton! – csattant fel Robyn rémülten, Vadul remegett a pisztoly a kezében. Zoe visszafojtotta a lélegzetét. – Semmi baj, Robyn, Meg se mozdulok. Látod? Egy perc múlva Robyn visszanyerte az önuralmát. – Maradj ott, ahol vagy. – Mesélj McAlisterről! – Azt gondoltam, hogy kedvel – suttogta Robyn. – Rajta kívül senki sem hitte el, hogy időnként megérzek dolgokat a falakban. - Ugye, bebeszélte neked, hogy segíteni akar? – Igen. Zoe felsóhajtott: – Mikor jöttél rá, hogy csak a nyomozáshoz kellesz? - Szívesen segítettem neki. Segíteni akartam. Egy ideig minden rendben volt. Szerettem a munkát. Jó volt tudni, hogy a közreműködésemmel a rendőrök olyan bűnözőket kaphatnak el, akik megérdemlik a büntetést. De hiszen McAlister aratta le a babérokat, és a kisujját se mozdította, hogy kikerülhess a H. osztályról.

– Megígérte: ha készen állok, kienged az intézetből. – Ami sohasem következett be, igaz? – kérdezett rá Zoe. – A jó, öreg McAlister! Örökre bent akart tartani bennünket a diliházban. Nem akart kiengedni bennünket, hogy tovább kísérletezhessen velünk. Robyn pislogott. Zoe félt, hogy a házmester véletlenül meghúzza a ravaszt, annyira remegett a pisztoly a kezében. – Az volt a gond, hogy időnként rám tört az idegroham – magyarázta Robyn. – Idegroham? A pókhálószerű anyagra gondolsz? – Nem értem, miről beszélsz – mondta rá a másik. –Van itt valami, ebben a szobában. Energia, amely hozzátapad az emberhez. Már Arcadia irodájában és a bemutatóházban is éreztem. – Hazudsz! Én nem érzem. – Talán azért, mert belőled árad – vágta rá Zoe. – Hát nem vetted még észre? Megérezzük a mások által hátrahagyott érzéseket, elmegyünk viszont a saját energiánk nyomai mellett. Robyn felsóhajtott. – Ez mindig is talány volt számomra. Néha, amikor egyedül maradtam a szobámban, az intézetben, annyira féltem és olyan dühös voltam, utána mégsem köszöntek vissza az érzéseim a falakból. — Ezzel én is így vagyok. Gondolom, valamiféle, természetes védekezési mechanizmus lehet. -- Zoe elhallgatott. — Mesélj a rohamokról. —Érzem, amikor közeledik, aztán minden elmosódik körülöttem, és néhány percre elvesztem az méletem, — Olyan, mint az ájulás? — Gondolom, igen. Amikor elmúlik, megint jól érzem magam, de nem emlékszem, mi történt közben. Az első néhány alkalom után azt hittem, ez a felfokozott pszichés képesség jele, amit talán éppen M. Alisternek köszönhetek, akitől gyakran kaptam vizsgálat előtt gyógyszert. Azt hittem, hogy a szerek váltják ki a rohamot. — Rajtam is kipróbálta a gyógyszereit. Teljesen borultam tőlük. — En is. Mégis bemeséltem magamnak, hogy ha beválnak, érdemes tűrni. Aztán két alkalommal elkapott a roham, és McAlister megijedt. - Mi történt? Robyn remegő ajkakkal folytatta: - Az első elviselhető volt, legalábbis szerintem. Csupán néhány másodpercig tartott, de leverhettem valamit dr. McAlister íróasztaláról, aztán elájultam. A következő roham már komolyabb volt. Mint McAlister később elmesélte, összetörtem közben egy lámpát. Kénytelen volt behívni az ápolókat. Gondolom, megijedt. — Örülj neki. Megérdemelte. Megállapította, hogy megőrültem. Láttam, mit írt az aktámra. Beleőrültem abba, hogy nem bírom feldolgozni a különleges adottságaimat, vonta le a következtetést. — Miért jöttél Susogó Forrásba? kérdezte Zoe. — Követtelek. Hát nem érted? Mikor elszöktél az intézetből, rájöttem, hogy te — velem ellentétben — erős vagy. En is erre vágytam. Miután elmentél, éjszakánként álmatlanul forgolódtam, és azon törtem a fejem, vajon merre lehetsz, és mit csinálsz éppen. Az ápolók a halálhíredet terjesztették, de én nem hittem nekik. Becsaptad őket, mondogattam magamban, és boldog voltam, nagyon boldog. — Te is erős vagy, Robyn. Különben nem élted volna túl az Udvarházat. —Túléltem, mégsem tudtam megállítani a rohamokat. Egyre erősebbek lettek. Aztán néhány hete eljöttél Ethan Truaxszal az intézetbe, és a látogatásotok után minden megváltozott. — Akkor szöktél meg? — Egyszerűen kisétáltam. Senki sem állt az utamba vágta rá Robyn. - Es utánam jöttél? — Gondoltam, ha figyellek és tanulmányozlak, talán rájövök, mi a titkod, miért nem őrölnek fel téged a különleges képességeid.

— Miért nem mondtad el, ki vagy és mit akarsz tőlem? — tette fel Zoe a kérdést. — A rám törő rohamok miatt — felelte Robyn szomorúan. — Nem akartam elárulni, hogy az őrület határán állok. Féltem, ha rájössz, megijedsz, hogy rossz hatással lehetek rád. — Mit kerestél a Lakberendezők Álomotthonában és Arcadia irodájában? — Az irodában, ezt tudtam, sok időt töltöttél a legjobb barátnőddel. Hozzám még sosem állt ilyen közel senki. Tudni akartam, milyen érzés az, ha az embert ilyen szoros kapcsolat fűzi valakihez. Kíváncsi voltam, milyen hatást gyakorol rám a kreativitásod, ezért mentem el a bemutatóházba. — Ugye, csak mese volt a tévészerelő? — kérdezte Zoe. — Ezért nem tudtad elmondani, hogy nézett ki. Kitaláltad az egészet. Meg akartad szerezni a lakáskulcsomat, hogy bemehess és felszívhasd az utánam ottmaradt energiát. – Erezni akartam, milyen az, normális életet élni egy férfival. – Robyn hangja zokogásba fulladt. Egyetlen férfinak sem mertem feltárni a titkaim. Tudni akartam, milyen a szerelem íze. Zoe a komódra pillantott. – Miért vitted el a fényképet és a bögrét? – Gondoltam, ha megszerzek néhány tárgyat, amelyik a tiéd volt, könnyebben tudok majd koncentrálni Csupa értéktelen apróságot hoztam el. Nem loptam, tulajdonképpen nem. Voltaképpen kölcsönvettem őket. Azt hittem, észre se veszed majd. – Eltörtél egy tollat Arcadia irodájában meg egy vázát a könyvtárban. – Véletlen volt. – Ismét megremegett Robyn kezében a pisztoly. – Mindkét helyen elkapott... a roham, ezért tört el a toll és a váza. Zoe látta, hogy a házmester egyre izgatottabb. Bármikor elsülhet a pisztoly. –Semmi baj – csitítgatta. – Megértem. – Nem, nem érted meg, mert te erős vagy – mondta Robyn furcsa nyugalommal. – Ugyan, honnan tudnád, milyen érzés átesni egy rohamon? – Már hogyne tudnám. Most is érzem a hatását, itt, ebben a szobában. Egyszer-kétszer az intézetben is megéreztem a jelenlétedet. – Azért jöttem ide, hogy figyeljelek és tanuljak tőled.Demostmárrájöttem,hogysemmiértelme. Ensose leszekolyanerős,mintte. – Nem szabadulsz meg a rohamoktól, ha megölsz. Robynt meglepte a kijelentés. – Persze hogy nem. – Robyn, tedd le a fegyvert. Beszélni szeretnék veled. – Már késő. Nem tudsz segíteni. Nem kellett volna idejönnöd. Éppen meg akartam húzni a ravaszt, amikor meghallottam, hogy bemászol a hátsó ablakon. Ha nem zavartál volna meg, már túl lennék rajta. Zoe döbbenten állt ott. – Hallgass rám, Robyn. Megmozdult egy árnyék a házmester mögött, az ajtónyílásban: Ethan nesztelenül besurrant; fegyver volt nála. Zoe apró biccentéssel próbálta figyelmeztetni. Nagy megkönnyebbülésére úgy tűnt, hogy a férje észrevette. Ethan megállt néhány lépésre Robyn mögött. – Isten veled, Zoe! – mondta Robyn. – Reméltem, hogy egyszer barátok leszünk, de ez lehetetlen, most már tudom. Miért akarna egy hozzád hasonló, erős lelkű ember barátságot kötni egy magamfajta gyenge mihasznával? Megfordította a pisztolyt, és kinyitotta a száját. – Ne! – kiáltotta Zoe kétségbeesetten. – Kérlek, ne tedd! Jobb lesz így. Nem volt semmi baj, míg volt remény rá, hogy megtanulom kezelni a rohamokat. De egyre gyakrabban törnek rám. Szép lassan megőrülök, Zoe, és nem tudom elviselni a gondolatát. – Nem csoda. Mégis, kérlek, ne tedd meg. A kedvemért. – Zoe közben, a sötét energiaszálakkal hadakozva, lassan felállt. – Kérlek, ne tedd. – Mondtam már, hogy nem foglak bántani. Sosem akartam ártani neked. – Fájdalmat okozol nekem, ha megölöd magad. Nem is sejted, micsoda megkönnyebbülés számomra, hogy létezel, Robyn. Bárcsak találkoztunk volna odabent, az intézetben! Lefogadom, hogy McAlister gondosan ügyelt rá, nehogy összefussunk. Nem akarta. Nem ismertük egymást, így könnyebben

manipulálhatott bennünket, hiszen mindketten azt hittük, hogy egyedül állunk a világon.

– Nem segíthetek rajtad, Zoe. Az őrület határán állok. – Honnan tudod? – McAlister szerint... – McAlister egy sarlatán volt, aki hazudott és manipulálta az embereket. Kihasznált téged, Robyn. Megvizsgált valaha is, mint orvos a beteget? – Számtalan gyógyszert kipróbált rajtam. – Nem a gyógyulásodat segítették elő, ha ugyanolyan szereket kaptál, mint én. Kérlek, ne vess véget az életednek. Ha megteszed, nekem is eszembe jut, hogy rám is ez a sors vár. Lehet, hogy egy nap én is pisztolyt dugok majd a számba... – Nem – mondta Robyn határozottan. –Te sose tennéd meg. Te olyan erős vagy, Zoe. – Mindenkinek megvan a maga gyenge pontja. Tudod, mit? Egyezzünk meg! Adj esélyt az orvosoknak,, hátha rájönnek, mi okozza a rohamokat. - Ha meghallják, hogy beszélnek hozzám a falak rám sütik, hogy bolond vagyok, és visszaküldenek az Udvarházba. – Nem hagyom, hogy visszaküldjenek. Megígérem. A dokiknak pedig nem áruljuk el, hogy parafenomén vagy. Elég, ha annyit tudnak, hogy időnként elájulsz. Hátha semmi köze sincs az egésznek a hatodik érzékedhez. Ennyit meg kell tenned saját magadért. Tisztán kell látnod, mielőtt megteszed ezt a végső lépést. Ezzel, tartozol nekem és a barátságunknak is. Robyn szemében önkéntelenül felcsillant a remény. –Velem jössz? Beszélsz az orvosokkal? - Igen. Szavamat adom! Robyn csak állt, dermedten. Ethan gyakorlott kézzel kicsavarta a kezéből a pisztolyt. Mintha Robyn észre se vette volna. A kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Zoe magához húzta, és szorosan ölelte, míg el nem fogytak a könnyei. Végül Robyn rezignáltan, mély bánattal a szemében felemelte a fejét. -Shipley-ék kirugnak, ha meghallják, hogy nem vagyok normális, és diliházban voltam. – suttogta. – Hiányozni fog ez a munka. Ugy érzem arra születtem, hogy ezt a házat irányitsam. 43. — MEGMŰTIK Robynt? — Arcadia leeresztette a kávéscsészét. — Mikor? — Holnapután — felelte Zoe. Úgy tervezzük Ethannel, hogy elmegyünk Phoenixbe, így vele leszünk, amikor magához tér. Már elmúlt tíz óra, és a Szökőkút teret elárasztották a lelkes vásárlók. Sütött a nap, meleg volt a reggel. — Lefogadom, hogy halálra rémült — mondta Arcadia borzongva. — En legalábbis odalennék, már a műtét gondolatától is. — Valóban megijedt, bár messze sem rémült meg , annyira, mint korábban, amikor azt hitte, hogy megbolondul. Vele voltam, amikor elmagyarázták neki; mit tudtak meg a vizsgálatokból. Elsírta magát. Látnod kellett volna az orvos arcát, amikor rájött, hogy Robyn megkönnyebbülésében sír, nem a diagnózis miatt. — Gondolom, eddig egy betege sem hullatott örömkönnyeket, amikor közölték vele, hogy agydaganata van — jegyezte meg Arcadia. — Feltehetőleg. Természetesen nem magyarázkodtunk. Csak annyit mondtunk, hogy mindketten nagyon megkönnyebbültünk, amikor megtudtuk, hogy szerinte operálható a

daganat. — Nem beszéltetek Robyn különleges képességeiről? — Nem. A CT után az orvos kijelentette: szinte száz százalékig biztos, hogy Robyn rohamait a daganat okozza, amely szerinte nem új keletű dolog. — Jóindulatú? — Csak a műtét után hajlandó nyilatkozni, ha már látta a szövettani eredményeket. De annyit elárult, hogy egyfajta, lassan növekvő daganat jellegzetességeit mutatja, amely könnyen eltávolítható. — Tudod, döbbenet számomra, egy mondatban hallani azt a két szót, hogy „könnyen ” és „agyműtét ”, bár gondolom, minden viszonyítás kérdése. — Nyilván számtalan veszéllyel járhat a műtét. De az igazat megvallva, most, hogy már nem kell félnie a legrosszabbtól, Robyn leginkább az állását félti. - Arra született, hogy a Casa de Orót irányítsa — csóválta Arcadia a fejét. — Elképesztő. — Tudod, mi a félelmetes az egészben? Valóban jól csinálja. Csillog-villog a ház, és minden lakást kiadtak — mondta Zoe a teát kortyolgatva. — Mindamellett örülök, hogy hamarosan kiköltözünk. — Csak nem küld Treacher végre festőket a házatokba? Na ne mondd! — Ma reggel hétkor elkezdték a munkát. Ethan kiugrott megnézni, hogy valóban megfogják-e az ecsetet. — Na és milyen színű lesz? — Ethan kijelentette, hogy fütyül a pontos árnyalatra — felelte Zoe széles mosollyal —, csak legyen kész végre, hogy hazaköltözhessünk. A KÓRHÁZBAN sikoltoztak a falak. „Persze ez minden kórházban így van” — gondolta Zoe. Úgysem marad sokáig. Rövidre szabták a látogatási időt az osztályon. — Minden rendben? — súgta oda Ethan. Befordultak a folyosóra, amelyről Robyn szobája nyílott. — Elviselhető — válaszolta Zoe. — Remélem, Robyn megint a régi! Ethan egy vállrándítással elintézte a kérdést. Zoe meglepve tapasztalta, hogy a férfi most sem lepődött meg különösebben. Robynnak hatodik érzéke van? Ki bánja? Ethan elfogadta, hogy mindkét nő rendkívüli dolgokat él át, mégsem keresett rá természetes magyarázatot. „Igaza lehet” — fordult meg Zoe fejében a gondolat. Ki tudja, hol húzható meg a határ a puszta megérzés és a valódi hatodik érzék között? Rádöbbent, hogy már őt magát sem foglalkoztatja annyira ez a kérdés. Tegnap úgy érezte, egy örökkévalóságig várt, amig kihozták Robynt a műtőből. Nem bírta huzamos ideig elviselni a váróteremben áramló, kellemetlen rezgéseket, ezért többnyire odakint álldogált Ethannel a teraszon. Végül felbukkant a sebész, és bejelentette, hogy műtét során nem lépett fel komplikáció. De amikor néhány óra múlva meglátogatták a beteget, kiderült, hogy Robyn még sincs jól. — Semmit sem érzek, Zoe. — Könnyek szöktek Robyn fekete szemébe. Megszorította Zoe kezét. — Kórházban vagyok. Miért nem érzek semmit? Miért hallgatnak a falak? — Az isten szerelmére! Most műtöttek meg. Még meg kell gyógyulnod. Zoe szinte egész éjjel virrasztott. Remélte, hogy igaza lesz, és nem vesztek el örökre Robyn különleges képességei. De hát ki tudja, mit hoz a jövő. Egy biztos: nem fogja megkérdezni az orvostól, hogy szerinte milyen hatást gyakorol a műtét utáni trauma az ember pszichéjére. A jólelkű dr. Grange remek sebész, de hát nem mindenki képes olyan ügyesen egyensúlyozni a valószínűtlent az abszolút lehetetlentől elválasztó mezsgyén, mint Ethan. Alighogy beléptek az ajtón, Zoe azonnal észrevette, hogy Robyn, a fején gézturbánnal, mosolyogva fekszik a fehér párnákon. „Le a kalappal az előtt, aki műtét után ilyen vidám tud lenni” gondolta. Ebben a lányban valóban megvan a tökéletes házmester minden adottsága.

Majd rádöbbent, hogy Robyn nincs egyedül: korosodó, ősz hajú házaspár álldogált az ágya mellett. A férfi görgős járókeretre támaszkodott, míg az asszony sétaboton egyensúlyozott. Hatalmas gyémántok csillogtak bütykös ujjain. — Zoe! Ethan! Robyn arca kissé megrándult, mikor feléjük fordította a fejét és üdvözölte őket, de a szeme boldogan csillogott. — Bemutatom Mr. és Mrs. Shipley-t. Ok a Casa de Oro tulajdonosai. — 0 , mennyire örülök, hogy megismerhetem, aranyoskám — mondta Mrs. Shipley kedvesen biccententve. — Épp az imént közöltük Robynnal, hogy nem kell aggódnia, ő marad a házmester — szólalt meg Mr. Shipley. — Nem veszünk fel mást helyette. — Tegnap ellátogattunk Susogó Forrásba, és megnéztük a házat — folytatta Mrs. Shipley. — Alig hittünk a szemünknek. Hogy megszépült minden! Tudják, már éppen el akartuk adni, de most meggondoltuk magunkat. — Még sohasem dolgozott a Casa de Oróban ilyen remek házmester, mint Robyn. Párját ritkítja — lelkendezett Mr. Shipley. — Legkevésbé sem szeretnénk elveszíteni. — Hooper, az 1. B.-ben, bizonyára örömmel fogadja majd a hírt — jegyezte meg Ethan. Újabb látogató érkezett. Zoe megfordult. Egy óriási virágcsokrot pillantott meg, amely alig fért be az ajtón. A bokrétát szorongató férfi átkukucskált a virágok között, félt, hogy nem szívesen látott vendég. — Na, kellett emlegetnem — morogta Ethan. — Jó napot. — Hooper félszegen bebotorkált a betegszobába, majd a ablakpárkányon helyet keresett a hatalmas vázának. — Mr. Hooper! — üdvözölte Robyn sugárzó mosollyal. — Ilyen messzire utazott, hogy meglátogasson? – Úgy hallottam, megműtötték. Nem is tudtam, hogy beteg – udvariaskodott Hooper. – Néhány éve én is kés alá kerültem. Kórházban feküdtem, tudom milyen érzés ez. –Az óriási bokrétára mutatva folytatta: – Gondoltam, örül majd a virágnak. – Gyönyörűek! Maga az első, aki virágot hozott. Szóhoz se jutok. Köszönöm! Hooper vigyorgott. Boldog volt, hogy Robyn örömmel fogadta az ajándékát. – Szívesen! Zoe megköszörülte a torkát. – Hogy érzed ma magad? – kérdezte. Robyn fintorgott, de nyilvánvalóan megkönnyebbült. – Igazad volt. Minden a régi! Már alig várom, hogy kikerüljek innen – mondta a fal felé sandítva. 44. SINGLETUN rákönyökölt a pultra, és ránézett a két kisfiúra. Mindketten szokatlanul komoly képet vágtak. - Mi a baj? – kérdezte Singleton. – Szerintünk elhívhatnád anyut egy randira – így Theo. – Hát, igen. – Jeff feszülten figyelt. – Mondjuk, elvihetnéd moziba, vagy valami hasonló. Singleton eltűnődött. – Komolyan gondoljátok? - Persze – bólogatott Theo. – Ha akarod, mi is veletek megyünk. Bekapunk egy pizzát a film előtt. – Ne légy már ekkora tökfej – korholta Jeff az öccsét. – Micsoda randi lesz az, ha mi is velük megyünk? – Miért? – nyafogta Theo. – Mindig együtt pizzázunk.

– A randi egészen más – magyarázta a testvére. Theo felsóhajtott, de nem szomorkodott különösebben. Egy vállrándítással elintézte. – Majd elmegyünk helyette Ethan bácsival és Zoe nénivel. Eltűntek az árnyékok a könyvesboltból. Meleg fény ragyogta be az apró helyiséget és jókedvet hozott. Singleton rádöbbent, hogy szélesen vigyorog, de rá se rántott. – En benne vagyok – jelentette ki. ZOE A BÁJOS, fehérben úszó hálószoba közepén állt. Kénytelen volt elismerni: így készen lenyűgöző, és a maga módján egészen tetszetős lett a lakosztály. – Gratulálok, Lindsey, remek munkát végeztél, milyen harmonikus és békés ez a szoba. Az ajtóban álló Lindsey bizalmatlanul megkérdezte - De nem a te stílusod, igaz? – Nem, de ettől még megcsodálhatok egy remek művet, ha látom – fordult feléje Zoe. - Ugye, nem viccelsz? hüledezett Lindsey. – Tehetséges vagy – mondta Zoe őszintén. Sőt szerintem te vagy az ideális lakberendező Tabitha Pine számára. Hasonló az ízlésetek. Az én stílusom, egészen más. Végül is úgy döntöttem, hogy nem adok neki árajánlatot. – Mindketten tudjuk, hogy te is meg tudod csinálni, amit kér. Érted a szakmád. Ugyan, mit számít, hogy neked más tetszik? Attól még be tudod rendezni a házát – mondta Lindsey feszengve. – A legtöbb esetben azt mondanám, hogy igazad van. De Tabitha más. Ő finoman szabályozott energiaáramlást szeretne kialakítani az otthonában, különösen a meditációs teremben. Te nálam jobban ráérzel arra, mire van szüksége. Mellesleg hirtelen elhalmoztak ajánlatokkal. Tegnap bejárta a mintaházat néhány építész. Össze akarnak hozni néhány ügyfelükkel. Lindsey bólintott. Kicsit megenyhült. –Tegnap sokan megdicsérték az én munkámat is. – Ugy tűnik, hosszú távon mindkettőnknek visszatérül az itt befektetett munka. – Zoe az órájára pillantott, és elindult az ajtó felé. – Ne haragudj, mennem kell. Megígértem a férjemnek, hogy vele ebédelek. – Zoe, várj! Zoe megállt. - Igen? Lindsey zavartan keresgélte a szavakat. – Pazar lett a könyvtárad – motyogta végül. – Tévedtem. Remekül mutat az a sok élénk szín. Zoe látta, hogy Lindsey küszködik, mégis igyekszik kedves lenni. Legalább megpróbálta! – Köszönöm. – Sajnálom, hogy rosszul kezdtük – folytatta Lindsey vontatottan. – Nagyon fontos volt nekem ez a megbízás és a Pine-féle felkérés. – Értem. – Régen többnyire csak szórakozásból foglalkoztam lakberendezéssel. Divatos lettem, mert a férjem befolyásos ember volt Los Angelesben – mondta Lindsey remegő ajkakkal. – Sorban álltak az emberek, hogy a talpát nyalják. — Értem. – Élveztem a munkát, de nem kellett megélnem belőle. A köreinkben sok nő dolgozott szórakozásból. Néhányan vacsoraesteket szerveztek, én meg berendeztem a sztárok és énekesek otthonát. – Lindsey... – De a válás után elveszítettem mindent. Elhagytak a nagymenő ügyfeleim. Hirtelen egy senki lettem, hiszen nem voltam már annak az embernek a felesége, akinek hajbókolni kellett. Ekkor végre rájöttem, hogy ha akarok valamit, ami az enyém, nekem magamnak kell megcsinálnom. – Megkeményedett Lindsey arca. – Mint egy megszállott, mindenképpen be akartam bizonyítani, hogy nem kell nekem a befolyásos férj, megvagyok én nélküle. Tudod, mennyire féltem, hogy belebukom? – Miért éppen itt telepedtél le? – Olyan helyen akartam újra kezdeni az életem, ahol nem ismerik a volt férjemet és a barátait. Imádom a sivatagot. Találomra ráböktem a térképre, és íme, itt vagyok.

– Nem vagy egyedül – mosolygott Zoe. – Szinte minden ismerősöm új életet kezdeni jött ide. Susogó Forrás erre éppen a megfelelő hely. Meglátod, sikerülni fog!

45.

WALTER KIRWAN gyönyörűen helyreállított dolgozószobáját zsúfolásig megtöltötték Susogó Forrás hatóságai és a Történelmi Egylet tagjai; jelen volt néhány irodalmár és Kirwan-rajongó is. Kinyitották udvarra néző ajtókat, hogy beférjen a sok riporter, fényképész és tévékamera is. Zoe megbújt hátul; mellette állt Bonnie, Arcadia Harry és Singleton. Jeff előrefurakodott az első sorba, Theo pedig Singleton vállán kucorgott. Zoe csak hébe-hóba pillantotta meg Ethant, aki a hosszúkás helyiség másik végén, a masszív kőkandalló előtt álldogált; ott volt mellette a polgármesternő is. A khakiszínű inget és fekete nadrágot viselő férfit, kétségtelenül mulattatta a körülötte forgolódó újságírók és tévések fejetlen kapkodása. Zoe a tömeg feje fölött dobott neki egy csókot, mire Ethan visszakacsintott rá. — Kérem szíves figyelmüket... — szólalt meg Paloma Santana parancsoló hangon. Azonnal elcsitult a tömeg, és a polgármesternő felé fordult mindenki. Zoe észrevette Nelson Radnort és a feleségét. Nelson karja Daria vállán pihent. Az asszony nagyon boldognak tűnt. — Udvözlöm önöket Walter Kirwan házában — mondta Paloma a mikrofonba. — Sok helybéli erőfeszítéseinek hála, szinte úgy néz ki minden, mint annak idején, amikor az író itt élt és alkotott. Igyekeztünk restaurálni az eredeti állapotot. Mielőtt még a rejtélyre térünk, megkérem Millard Cottington professzort, a híres Kirwan-kutatót, hogy meséljen nekünk az íróról! Cottington professzor, aki tipikus irodalmár volt, átvette a mikrofont és elelkalandozva a tárgytól, néhány hihetetlenül unalmas percen át taglalta Kirwan érdemeit. Végül a lényegre tért: — Évek óta találgatják, pontosan mi okozhatta Kirwan halálát. Sokféle pletyka röppent fel — kántálta. — Számunkra, akik a Kirwan-életmű tanulmányozásának szenteltük az életünket, az utolsó kézirat eltűnése okozta a legnagyobb csalódást. Felmerült bennünk a gondolat, hogy talán nem semmisült meg, hanem ellopták a szerző halálának estéjén. Ma sokan figyelik árgus szemmel, vajon a magánnyomozó, a Kirwan munkásságához és úgy általában az irodalomhoz mit sem értő Ethan Truax, meg tudja-e oldani a rejtélyt, amely talány maradt az irodalmárok és műgyűjtők két nemzedéke előtt. Zoe felszisszent. „Hogy meri műveletlen fajankónak beállítani Ethant? ” — füstölgött magában. — Higgadj le — csitította Arcadia. A szoba túloldalán Ethan kiállt középre. Leperegtek róla a professzor leereszkedő megjegyzései. — Tulajdonképpen csupán három lehetőséggel számolhatunk — mondta könnyedén. Az első, hogy ellopták a kéziratot, és megvásárolta egy magángyűjtő. A társam, Singleton Cobb, a régi könyvek szakértője, széles körű nyomozást folytatott a feketepiacon. Nem bukkant az eltűnt kézirat nyomára, így kizártam ezt a lehetőséget. Ethan a barátja felé biccentett, mire minden fej a terem végében megbújó szelídmotoros felé fordult. Singleton irulva-pirulva mosolygott, míg a vállán ülő Theo büszkén vigyorgott. Cottington professzor arca elborult. „Nesze neked, te beképzelt sznob”— dünnyögte Zoe. Nem vitás, a professzor sose gondolta volna, hogy él Susogó Forrásban egy könyvritkaságokkal foglalkozó szakértő is.

– A második lehetőség, hogy Kirwan elégette a kéziratot aznap éjjel, amikor meghalt folytatta Ethan. – Természetesen a házvezetőnőjéhez intézett utolsó szavai alapján akár erre is gondolhatunk. Ez a 1egvalószínűbb válasz, állítja a legtöbb irodalomtudós, köztük a jelen lévő Cottington professzor is. Cottington kimérten bólintott. — Csak egy a bökkenő: a házvezetőnő, Maria Torres az évek során többször is elmesélte a családjának, fűzte tovább Ethan a gondolatait, hogy másnap reggel a kandallóban nyomát sem látta annak, hogy, ott több száz oldal papír égett volna el. Voltaképpen mindig is azt hangoztatta, hogy tiszta volt a kandalló; nyoma se volt tűznek. Cottington leplezetlen haraggal vonta össze ősz szemöldökét. Fenyegetően megköszörülte a torkát. – Fel szeretném hívni valamennyi jelenlévő figyelmét arra, hogy sose bizonyították a házvezetőnő történetét, és kérdés, hogy valóban megfelel-e az igazságnak – mondta fennhangon. A polgármesternő elegáns arcéle megfeszült; mégse szólt közbe. – Keresve sem találnánk a házvezetőnőnél tökéletesebb tanút – bizonygatta Ethan. – Már hosszú ideje az írónál dolgozott, aki kétségtelenül megbízott benne. Azok, akik jól ismerték, kitartanak amellett, hogy becsületes, szorgalmas asszony volt. Készpénznek lehetett venni a szavát. – Maria Torres jól tudta, hogy szerepel Kirwan végrendeletében – fröcsögte Cottington. Ó örökölte volna ezt a házat. – Mint mindannyian tudjuk, megtámadták a végrendeletet. A házvezetőnő semmit sem kapott – tiltakozott Ethan. – De nem is ez a lényeg. Még ha igaz is az ön feltételezése, csak egy érv marad a kezében: az, hogy a ház volt az egyetlen indíték. Hiszen Maria Torres nem tudott volna mit kezdeni a kézirattal. Ha ellopta volna, eladta volna. – Hát maga, Truax, maga milyen következtetésre jutott? – kérdezte Cottington szikrázó tekintettel. – Szerintem még mindig itt van a kézirat. Drámai volt a hatás: tátva maradt a jelenlévők szája. Cottingtonnak szemlátomást leesett az álla, mire Bonnie kuncogni kezdett. Ethan elővett két hosszú nyelű csavarhúzót. – Némi segítségre lenne szükségem! Fel szeretném kérni a városban lakó kollégámat, Nelson Radnor magánnyomozót, hogy segítsen. Nelson! Leszel szíves? Ketten gyorsabban végzünk. Egy pillanatra Zoe Nelsonra pillantott: látta, hogy meglepődött, de gyorsan összeszedte magát. Őrömmel. – Radnor levette a karját a felesége válláról, és átfurakodott a tömegen. – Miben segíthetek? – Miután kizártam a többi lehetőséget, eszembe jutott, hogy valóban a kandallóba kerülhetett a kézirat, de - minden feltételezéssel ellentétben – Kirwan nem a lángokat táplálta vele. – Ethan odanyújtotta az egyik csavarhúzót Nelsonnak. – A tiéd a jobb oldal, az enyém a bal. Kopogtasd végig! Bár Nelson kérdő tekintettel vette át a csavarhúzót, rábólintott. Hirtelen izgatott lett a helyiséget megtöltő emberáradat. A két magánnyomozó elkezdte módszeresen kopogtatni a kandallót. Közelebb jöttek a kamerák, és záporozni kezdtek az újságírók kérdései. – Ön szerint egy titkos széfet rejt a kandalló? – tartotta oda a Susogó Forrás Hímondó riportere a mikrofont. – Azt hiszem, csak ebben az esetben kapunk minden kérdésünkre magyarázatot – felelte Ethan. Végigkopogtatta az első sort. Tompán pufogott mind, akár a tömör kő. Nelson, a kandalló túlsó oldalán, ugyanígy cselekedett. Hasonló választ kapott. Ethan egy sorral feljebb próbálkozott; megkocogtatott egy hatalmas, szürke követ, közvetlenül a vaskos fából készült kandallópárkánytól jobbra. Más hangja volt – határozottan kongott. Néma csend lett a helyiségben. Nelson abbahagyta a kopácsolást, és a társára pillantott:

– Erdekes hangja volt. – Lássuk csak. – Ethan körbetapogatta a kő peremét. – Lefogadom, hogy van itt, valahol egy rugó. Te mit gondolsz, Radnor? – Szerintem telibe találtál – helyeselt a másik mosolyogva. Boldogan csillogott a szeme. Ethan tovább tapogatózott, majd benyúlt a kandallópárkány alá. – Megvan – suttogta. Katt! Lassan kinyílt a burkolókő, amely az imént üregesen kongott. – Nézd csak Ethan bácsi! – kiáltotta Jeff az első sorból. –Van benne valami! A jelenlévők vadul tapsolni kezdtek. Tovább záporoztak a riporterek kérdései. Cottington professzor pedig hüledezve meresztette a szemét. Ethan nagyon óvatosan benyúlt a rejtett fiókba, és kiemelte a hatalmas bőrdobozt. Lerakta Kirwan asztalára, majd Palomára nézett. – Megtisztelne vele, polgármesternő? Paloma fekete szeme mosolyogva felragyogott. – Örömmel! Kinyitotta a zárat, és felemelte a doboz fedelét. Néhány másodpercig csak nézte, mi rejlik benne, majd óvatosan kiemelt egy köteg papirost. – Látomások a kanyonban – olvasta fennhangon. Csodálkozó moraj futott végig a szobán. – Van itt egy másik kézirat is – jelentette be Paloma, és kiemelt egy újabb köteg papirost. Megnézte a címet: – A sivatagi hajnal fénye. Irta: Walter Kirwan. – Nem hiszem el... – mennydörögte Cottington. – Mutassa csak! Paloma mindkét köteget odanyújtotta neki: –Természetesen, professzor úr. Szívesen! Cottington megvizsgálta a két kéziratot. – Utána kell járnunk, nem hamisítványok-e! Ellenőriznünk kell a papírt, a tintát és az írás stílusát is. – Okvetlenül – helyeselt a polgármesternő. Majd a hitetlenkedő Cottington dühe fokozatosan átfordult tiszteletteljes áhítatba. – Ha valódiak – suttogta —, rendkívüli esemény ez a mai nap az amerikai irodalom történetében. Rendkívüli! AZNAP ESTE elmentek pizzát enni. Előtte Zoe és Ethan megnézte az esti híradót. Zoe még mindig bosszankodott. – Nem tudom elhinni, hogy a helyi adó Cottington professzor szavait citálva „Rendkívüli esemény” címmel indította az adást – füstölgött. – Mit jönnek a professzorral? A te szavaidat kellett volna idézniük, Ethan. Ehelyett mit kaptunk? Körülbelül két másodpercig mutatták, hogy Radnorral együtt kopogtatjátok a kandallót. – Igaz – szólalt meg Theo; tele volt a szája pizzával. – Alig láttuk Ethan bácsit. - Miért hagyták, hogy annyit beszéljen a prof? - kérdezte Jeff. – Nem ő találta meg a kéziratokat . – A glória mulandó – bölcselkedett Ethan, miközben újabb szelet pizza után nyúlt. – Ki az a Glória? – kotnyeleskedett Jeff. – És miért múlandó? – Felejtsd el – vetette oda Ethan két falat között. – Bonyolult. Bonnie ránézett az asztal fölött. a – Azért hadd kérdezzem meg. Ugye, nem bíztad a véletlenre a nagy felfedezést? – Magánnyomozó vagyok, nem bűvész – felel Ethan. – Természetesen biztosra mentem. Előző este megkaptam a kulcsot a polgármesternőtől. Zoéval együtt átugrottunk a házba, és körülnéztünk. Itt-ott kopogtattunk egy kicsit, és ránk mosolygott a szerencse. – Ethan remekül ért a régi, rejtélyes ügyekhez. Mindig megtalálja a megoldást. Így hát nem okozott meglepetést, amikor felfedezte az eltűnt kéziratot – jegyezte meg Zoe. – Akkor esett le az állam, amikor kiderült, hogy két kézirat lapul a dobozban. Gondoljatok bele, micsoda felfedezés. Két kiadatlan Kirwan-mű!

Harry elmerengett. – Szerinted egyik sem hamisítvány? . – Majd a szakemberek eldöntik, de a széfben talált porból ítélve nyugodtan kijelenthetjük, hogy senki sem nyitotta ki a dobozt az író halála óta – mondta Ethan vállvonogatva. Tehát Kirwan mégsem lett gyilkosság áldozata? – kérdezte Arcadia. -- Persze hogy nem. Ha Maria megmérgezte volna, elvitte volna a kéziratokat. Tudta, hogy értékesek. Felkínálta volna őket az ügynöknek – bólintott rá Ethan. – Feltéve, hogy Kirwan nem rejtette el, még mielőtt leverte volna a méreg a lábáról morfondírozott Harry. – Maria, ez nyilvánvaló, nem tudott a titkos rejtekhelyről. – Megnéztük Zoéval a kéziratot. Kirwan aznap este pirossal megjelölte, és dátummal látta el a módosításokat. Úgy tűnik, órákon keresztül javítgatta a könyvet, mielőtt elrejtette volna. Maria Torres házvezetőnő volt, nem profi gyilkos. Akkoriban többnyire csak gyorsan ható mérgekhez férhetett volna hozzá. Ezek ráadásul nyilvánvaló nyomokat hagytak, erre a nyomozók is felfigyeltek volna – rázta a fejét Ethan. – Tehát valamennyi vád alól felmenthetjük Maria Torrest – összegezte Harry. – Igen, de valami azt súgja, hogy mégis Cottington professzor aratja majd le a babérokat – dünnyögte Zoe. – Na és? Nem kerül be Ethan neve az irodalomkönyvekbe. Hát aztán! Viszont bevágódott a polgármesternőnél. Az az érzésem, hogy ezzel hosszú távon sokkal jobban jár – kuncogott Singleton. – Csak a kötelességemet végeztem – így Ethan. Zoe tekintete végigjárt az asztal mellett ülő társaságon. - Nem akarok témát váltani, de ma reggel Treacher megígérte, hogy hétvégére befejezik a munkát a konyhában és a nagyszobában. Mit szólnátok, ha az idén mindannyian Eji Szellőben ünnepelnénk a Hálaadás napját? Mindenki vidáman helyeselt. Ethan Zoe szemébe nézett és rámosolygott. Az asszony visszamosolygott; Ethan szinte biztosra vette, hogy érzi a boldogság pozitív energiáját a levegőben. VACSORA UTÁN Singleton hazavitte Bonnie-t és a srácokat. Arcadia és Harry bejelentette, hogy az Utolsó Kijáratban töltik az éjszakát. Ethan beszállt a terepjáróba, és Zoéra nézett. – Mit szólnál hozzá, ha kiugranánk Éji Szellőbe? Nézzük meg, hogy halad a festés. – Rendben. Holdfénybe öltözött a hatalmas ház. Ethan leparkolt a kocsifeljáróban, és kiszállt. Mindketten bementek, és a takarófóliák tengerén átvágva a konyhába sétáltak. –Nézd csak – szólalt meg Zoe. – Elkészült. – Boldogan csillogó szemmel fordult a férfi felé: – Hogy tetszik a színe? Ethan az ajtóban állt. Alaposan szemügyre vette a frissen festett konyhát. Különös érzése támadt. Csupán néhány másodpercig tartott, de e röpke pillanat alatt — megesküdött volna rá — felsejlett előtte egy jelenet: Látta, amint Zoe társaságában az ablak mellett reggelizik, az asztalnál. Két kisgyerek ült ott velük: egy kisfiú és egy kislány. Viccelődtek, nevetgéltek. A gyerekek rajzai díszítették a hűtőszekrényt. Erezni lehetett, hogy mindannyian boldogok. A következő pillanatban eltűnt a kép, de Ethan valahol a lelke mélyén tudta, hogy — lelki szem ide vagy oda — egy másodpercre betekintett a jövőbe. — Pompás ez a szín — válaszolta. — Tudtam, hogy remek lesz, hiszen érted a dolgod. Zoe átölelte Ethan nyakát. — Valld be, hogy kételkedtél. - Elismerem, egy ideig aggódtam a szín miatt. — Ethan a kezébe rejtette az asszony arcát. — De azt mindig tudtam, hogy benned megtaláltam az igazit. Végtelen szerelem töltötte be Zoe mosolyát. — En is — felelte.

Európa Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Osztovits Levente igazgató A tördelés az SZBE Bt. munkája Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. — 250779 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató Készült Kaposvárott, 2005-ben Szerkesztette Katona Ágnes Felelős szerkesztő Gy. Horváth László A kötetet Sz. Bodnár Eva tervezte Készült 19,14 (A/5) ív terjedelemben ISBN 963 07 7836 X