TOM BOBB: KIBUC – II. RÉSZ
- folytatásos regény -
HARMADIK FEJEZET Érdekes világ a gyerekkor. Vajon mikor van vége? Miközben néztem, amint Erzsi leveti a ruháit és beleül egy kád forrón gőzölgő vízbe, éreztem, hogy merevedésem lesz. Nem először tapasztaltam ezt.
Pár hónappal ezelőtt egyik reggel arra ébredtem, hogy lucskos lett a lepedőm. Furcsa, ragacsos anyag
került
a
közepére.
Rémülten
hevertem
az
ágyon,
félrehajtottam
a takarót, és
gondolkoztam. Mi lehet ez? Éjjel nőkről, mellekről, feszes fenekekről álmodtam, és furcsa érzésem volt, még a hasamra sem tudtam fordulni, mert… Géza korán reggel elment, Fater Három is már indult a munkába (a lentről beszűrődő hangok erre utaltak). Anyától mégsem kérhetek tanácsot!
Óvatosan lopakodtam ki a vécére. Vajon tudok majd… Úristen, vajon tudok majd pisilni? - Mi a fene - morogta bátyám, mikor két nap múlva kiböktem neki, mi a gond. - És? Megsirattad
már a gyíkot? Vagy nem? - Figyelte az arcomat, lassan mosolyra húzta a száját, aztán hangosan nevetni kezdett: - Te pancser! Te rohadt, kis pancser! - Most mit izélsz velem?
- Gyere! - ragadta meg a nyakam. - Hová? - Hát csajozni, baszd meg! Akinek áll a cerka, annak ürítenie is kell, nem igaz?
Azt hiszem, ekkor ér véget a gyerekkor, legalábbis biológiai értelemben. Géza elvitt a kocsmába,
ott leültetett az egyik asztalhoz, és hozott nekem szörpöt. Vigyorgott. Nem szeretem, mikor így vigyorog. A mai napig borsódzik tőle a hátam.
Egyedül hagyott. Kibandukolt a kerthelységbe, én meg csak iszogattam a szörpöt, ami egyszerre volt túl édes és túl meleg ebben a nyárvégi hőségben, és bambán nézegettem a kártyásokat a másik asztalnál. Aztán visszajött.
- Fél órát kaptál. Azt hiszem, bőven elég lesz. - Röhögött. - Szerintem öt perc alatt lezavarod! - Mit?
- Gyerünk! Követtem. A kerthelységen keresztül egy ócska fészerhez értünk. Benyitott az ajtaján. - Mindent bele! Aztán majd egyszer megadod az árát.
A nő, aki odabenn fogadott, ismerős volt. Zavartan toporogtam. Ő az ágyon hevert, testét alig
fedte némi átlátszó ruha, de nem is kellett volna neki, hiszen volt „sajátja”: irtózatos zsírpárnák
takarták, gusztustalan hájhegyek. Szerencsére a viszonylag kellemes félhomályban gyengén lehetett látni. Összehúzta a szemeit: - Nocsak, nocsak… a kis Gazsika. Már tudtam, honnan ismerős. Az iskola igazgatójának testvére.
- Csó… Csókolom.
- Tegeződjünk, rendben? - Felállt. Az ágy lopva sóhajtott egy nagyot, mikor megszabadult ettől a roppant tehertől. - Mit szeretnél, Gazsi? Reszkettem, mint a kocsonya.
- Háááát… Ekkor letérdelt elém.
- No, mesélj nekem, Gazsika… szoktál-e magadhoz nyúlni? Elakadt a szavam. Lehúzta a nadrágomat, de nem bajlódott az alsóval: a nadrággal együtt tolta a bokámig. Farkam a szemébe meredt. Szégyenlősen néztem le rá. Ő felnézett rám; elismerően mosolygott: - Ejha! Ez már valami? - És a szájába vette. Hazafelé Géza megkérdezte: - Milyen volt? - Nem is tudom.
- Nem is tudod?! Micsoda?! Nem is tudod?! Te meg vagy húzatva! Még csak tizenhárom éves vagy, baszki, és kúrhattál egyet, életedben először, és nem is tudod, milyen volt?!… Megáll az eszem!
Sötétedés után, mikor egyedül voltam a szobánkban, elgondolkoztam rajta, mi történt délután. Géza, mint általában minden éjszaka, most is elment valahová, és anya hiába kérdezte, merre csatangol, mindig értelmetlen motyogás volt a válasz.
Az a nő ott a félhomályos fészerben dagadt volt és csúnya volt, méghozzá istentelenül dagadt, ronda, gusztustalan és undorító, de olyat mutatott nekem, amilyet addig még sosem láttam. Miután a szájába élveztem, finoman megfogta a kezemet, és az ágyhoz vezetett. Aztán elterült rajta, és szétvetette a lábait. - Most pedig - szólt -, gyere!
Ügyetlen voltam, zöldfülű. Véget ért a gyerekkor, de én csak annyit éreztem belőle, hogy
néhanapján őrült vágy fogott el, és ilyenkor sebtében bezárkóztam a fürdőszobába, vagy elcsatangoltam hátra, túl az erdőn, ahol a Kis-patak csordogál, és (Géza szavaival élve)
„megsirattam a gyíkot”.
Aztán egyik este rávettem magam, hogy kilessem Erzsikét, amint fürdik. Ezen az estén minden megváltozott, méghozzá egy életre.
Érdekes helyzet volt ez. Erzsike fél évvel fiatalabb nálam, de erősebben fejlődött, mint nővére, a
Margit. Néha felfigyeltem rá, hogy tenyérnyi mellei szinte átszúrják a pólóit. A feneke is szépen kerekedett. Nem lehetett nem észrevenni.
Egyik nap, mikor új fürdőruhájában jött felfelé a lépcsőn (azt hiszem, a barátnőivel napozott hátul az udvaron), az egyik kötözős pánt kioldódott, de olyan szerencsétlenül, hogy jó pár
pillanatig nem vette észre, és hirtelen feltárult a bal melle, és én kerekre tágult szemekkel, fújtatva figyeltem a nappaliból, a tévé előtt ülve. - Hülye! - ordította, mikor rájött, mit nézek. Gyorsan maga elé kapta a lelógó részt. - Mit lesel?! Jó mellei voltak.
A nővére három évvel idősebb nálam. Emlékszem, egyik este beszélgettünk Gézával (ez nem sokkal az után volt, hogy hozzánk költöztek), és bátyám közölte: egyszer övé lesz a csaj. Akkor persze még nem értettem, miről zagyvál nekem. Margit amolyan magába zárkózó, csendes lány volt; naphosszat tanult, olvasott, jegyzeteket készített. Azért kerültek hozzánk, mert anyukájuk, aki előtte Fater Háromnak esküdött örök hűséget, de
aztán elkezdte fűvel-fával megcsalni szegény fickót, egy alkalommal beült valami részeg pasas
kocsijába, aki száznegyvennel nekihajtott egy olyan kőkerítésnek, amely előtt igencsak kanyarodott az úttest. Annak a pasasnak jó kocsija volt. Azt mondják, egy nyugati márka, ami már-már engedélyt ad arra, hogy eszeveszetten száguldozzunk vele.
Fater Három előző felesége tehát meghalt, ahogy a volánnál ülő részeg pasas is, és ekkor
szüleink leültek megbeszélni a dolgokat. A lányokat végül azért vették magukhoz, mert kiderült, hogy anyai részről senki sem vállalná őket, vagyis intézetbe kerülnének.
Emlékszem, a reggelt követően, mikor Fater Három bemutatta őket, sokáig nem is szóltunk
egymáshoz. Gézával úgy tettünk, mintha betolakodók lettek volna, és durcás tekintettel, némán vonultunk félre, hogy megbeszéljük a dolgokat. Bátyám nem hazudtolta meg magát: - Az idősebbik az enyém, öcskös - mondta.
- Ezt nem értem. - Pedig egyszerű. A kisebbik nem érdekel, azzal bármit csinálhatsz, de a Margit az enyém. Ő
neked tabu. Tudod, mi az a tabu? A fejemet ráztam.
Elkapta a grabancomat, és közelebb húzott az arcához: - A tabu, kisöreg, hogy az engedélyem
nélkül semmit sem csinálhatsz vele! Rendicsek?
Ehhez tartottam magam. Ha jól belegondolok, az elkövetkező évek alatt szinte csak pár szót
váltottam idősebbik lánytestvéremmel, és még arra sem lettem figyelmes, mikor egyik este egyszer nyitva felejtette szobájuk ajtaját, és odabent vetkőzött. A fél szememmel lestem be, majd riadtan álltam odébb, hogy még véletlenül se kaphasson rajta Géza, amint leselkedem.
Ezen az estén, tovább nem várva a megfelelő alkalomra, halkan nekitámasztottam a létrát a ház
mögötti résznek, a fürdőszoba ablaka alá, aztán a világ legtermészetesebb módján bementem vacsorázni,
beszélgettem
Erzsivel
mindenféléről
(anya
is
bekapcsolódott,
és
hallhattuk
véleményét a rossz földrajz jegyeim miatt), majd ittam egy pohár meggyszörpöt, és felmentem a
szobánkba. Fater Három és Géza természetesen nem voltak otthon; ki-ki a maga üzletét csinosította.
Hallgatóztam. Mikor Erzsi fél nyolc körül elkezdte vízzel megereszteni a kádat, fogtam magam,
és lementem az udvarra. Szépen megkerültem a házat, óvatosan felkapaszkodtam a létrán, és megtámaszkodtam az ablak szélénél. Innen pont a fürdőkádra lehetett belátni.
Nem kellett sokáig várnom. Megérkezett, belenyúlt a vízbe, aztán elzárta a csapokat. A
szobában már levetkőzött: csak bugyi és egy póló volt rajta. A lélegzetemet is visszatartottam, úgy néztem. Odalenn megmoccant a kisokos, akkora dudort gerjesztett nadrágom elejére, mint egy hegy.
A következő pillanatban húgom levette magáról a pólót, és kilépett a bugyiból is. Beleült a
kádba. Istenem, mennyivel más volt! Mennyivel nőiesebb ahhoz a gusztustalan, zsírpárnákkal borított lényhez képest! Finom bőre volt, rugalmas, feszes mellei, szép, hosszú lába, és (Szent Habakkuk!)
finom, pihe-puha szőrrel borított puncikája. Elmerült a vízben, behunyta a szemeit. Ekkor
óvatosan lejjebb toltam a nadrágom elejét, mert már nem bírtam tovább. Túlságosan dagadt az odalenn érezhető „hegy”. Éppen kézbe vettem a szerszámot, mikor megrezdült alattam a létra. - Hé! - suttogta egy hang. - Mi a faszt csinálsz?…
Géza, gondoltam, veled is csak többen vagyunk ezen a rohadt bolygón! - Gyere le!
Farkammal a kezemben fordultam ki. Lejjebb kellett másznom, hogy beszélni tudjak:
- Mit akarsz?! - Te leskelődsz, baszd meg? - röhögött. - Gyere, baj van!
- Mi?! - Elraktam a farkamat, lemásztam. Szét akart vetni az ideg.
Ahogy leértem, megragadta a vállamat. - Ideges vagy, baszki? - Hát még jó, hogy… - Akkor gyerünk! - Hová?! - Bunyózni. Futás! Segítened kell! Kevesen vagyunk hozzá.
Szóval mikor is ér véget a gyerekkor? Valóban akkor, amikor először lesz merevedésünk, amikor
először fogjuk kezünkbe a szerszámot, hogy érdekes mozdulatokat tegyünk vele, „megsirassuk”, „beszélgessünk a fejével”, amikor először helyezzük abba a szent résbe, ahová való (még ha
dagadt, és gusztustalan hely is az), vagy pedig akkor, amikor az első igazán éles pofonokat kapjuk? Ezek nem atyai, nem is baráti pofonok voltak. Itt nem iskolai verekedésről volt szó.
A gyerekkor vége az, mikor először állsz szemben egy náladnál sokkal erősebb fiúnál, és annak a fiúnak eltökélt szándéka, hogy rövid időn belül a földbe döngöl, te pedig, meghazudtolva, hogy még csak tizenhárom éves, vézna kis kölyök vagy, becsületesen megvéded magad. Géza bemutatott a többieknek. Aztán elmagyarázta, miről van szó:
- Itt területek vannak. Világos? A mi területünk Juharpusztától a faluig terjed; benne van az erdő
és a Kis-patak is. Viszont a mákonyi fiúk úgy gondolták, az erdő az övéké. Ma este megbeszéljük velük a dolgot. - Verekedni fogunk?
- Úgy ám, kishaver - mondta Rudi, a csoport legerősebbje. - Pofán zúzzuk őket! Őrület. Ott toporogtunk a mákonyi fiúkkal szemben, két hadban álló csapat, és farkasszemet néztünk. Az erdő fái halkan susogtak a fejünk felett. Géza a jobbomon foglalt helyet, balra tőlem Rudi éppen a felsőjét vetette le. Rettenetes izmai voltak. Az egyik legerősebb fiú a faluban, holott még csak tizennyolc éves. A többiek is idősebbek voltak nálam: a Guszti, a Levente, a két Danigyerek…
Mit keresek én itt?! - Semmi baj - veregette meg a hátamat Géza. - Az a lényeg, hogy küldd a földre, aztán taposd a torkát, amíg él! Már nem volt időm megkérdezni, hogy komolyan gondolja-e, vagy csak hülyéskedett. Az ellenfél táborából hirtelen felénk ügetett valaki, és ordított, mint a sakál. Akkor aztán mi is meglódultunk, és a maradék mákonyi fiú is nekiiramodott. Úgy csaptunk össze, mint valami vérre éhes kannibálok. Az első, amit tapasztaltam, az volt, hogy itt nincs becsület. Itt nincs bocsánat. Itt nincs elnézés, véletlen, ahogy nincsen megbánás, lazaság, egyetlen rossz lépés sem. Ebben a helyzetben résen kell lenned, különben darabokra tép egy láthatatlan erő. A gyűlölet. - Hej! - vakkantotta valaki, és mikor a hang irányába néztem, egy hatalmas lábfej csattant az arcomon. Érdekes volt, hogy mindössze egyetlen másodpercre szédültem csak meg, szinte nem is tántorodtam hátra, és a következő pillanatban úgy iramodtam támadóm felé, mint egy véletlenül kilőtt rakéta. Szóval te vagy az, aki miatt nem végezhettem el a dolgomat odafönn a létrán? Te vagy az, aki miatt el lett baszva ez a szépnek, nyugalmasnak indult este? Te vagy az, aki megpróbált sárba tiporni, a földre dönteni, elsöpörni, átgázolni rajtam? Nevetséges.
Géza és Rudi később azt mesélték (mivel bunyó közben egyik szemük mindig rajtam volt), hogy csodálkoztak rajtam, ahogy állom az ütéseket, és ahogy némán, egyetlen nyögést, egyetlen hangot sem hallatva ütöm-verem az ellenfelet.
Húsz perc alatt végeztünk. Vérző orral, felszakadt szemöldökkel ültünk a kertek végében,
körbejárt közöttünk egy szál cigaretta. Az egyik Dani-gyereknek még mindig ömlött orrából a vér, hiába hajtotta hátra a fejét. Szakadt pólómat nézegettem.
- Öregem - csapkodta meg a vállamat Rudi -, te aztán igazi harcos vagy! Hogy tetszett? Elutasítottam a felém nyújtott cigarettát. - Nem tetszett - mondtam.
- Pedig született harcos vagy, baszod… A szemébe bámultam. Vigyorgott. Aztán a bátyámra nézett: - Hé, faszkalap, ez itt nem akárki! - Nekem mondod? - morogta Géza. - Az én öcskösöm! - Hány éves vagy, Gazsi? - Tizenhárom. - Levertél egy tizenhét évest. Mit szólsz hozzá?
Büszkeség áradt szét bennem. Jó volt ezt az ő szájából hallani. Megvontam a vállamat.
- A fasznak baszakodott velem. - Ez a beszéd!
Közéjük kerültem. Vége lett a múltnak, másfajta jövő kezdődött. A cigaretta? Ennek kultusza van, mert miután a csoport győzelmet arat, el kell szívni egy szálat, így aztán a végét én tüdőztem le. Rudi és a Dani-gyerekek elballagtak, a Levente és Guszti is hazafelé indult. Egyedül
maradtunk. Géza sóhajtott egyet.
- Te aztán fel lettél avatva - szólt. Vigyorgott. - Mit akartál ott a létrán? Melyik fürdött? - Az Erzsi. - Helyes. Megbasznád?
Fáradtnak éreztem magam. Nem feleltem.
- Na? Megbasznád, vagy nem? - Franc tudja.
- Ezt igennek veszem. Na, jól van, kis csávó, hallgass ide! Jó tanács! Ezek ketten nem a testvéreink. Semmi közünk hozzájuk, baszki, mert az apjuk nem a mi apánk, tehát nyugodtan megbaszhatjuk őket… Az az igazság, hogy én a Margittal jó úton haladok. Csak tenni kell nekik a szépet, aztán rávezetni őket, és már kész is. Nincs csajod, mi? Megráztam a fejemet.
- Majd kerítünk egyet. Aki így bunyózik, annak időnként ürítenie kell, és a Kövér Maca csak a beavatásra volt jó. Ahhoz nem járhatsz el… - Felállt. - Gyere, induljunk haza! Majd kerítünk valami csajt. Rendben?
Anya a konyhában ült. Felnézett, mikor beléptünk.
- Hát ti? Ha ilyen csendesen kezdi, abból baj lesz. Néztem Gézát. Vállat vont.
- Elvoltunk - mondta. - Merre? - Az erdőben.
Anya a pólómra nézett, majd szemügyre vette az arcomat.
- Verekedtetek? - Belénk kötöttek. - Géza elindult felfelé. - Hagyd már, muter, most mit izélsz?
Anya ekkor felpattant. Felemelte a hangját: - Nem izélek, fiam, egyáltalán nem izélek, de ha az öcsédet még egyszer belerángatod ilyenbe, velem gyűlik meg a bajod! Hogy gondolod ezt?! Nem érdekel, ha te semmirekellő leszel, nem érdekel, ha csak szart fogsz pucolni, de Gáspár rendes gyerek, aki tanulni fog, és viszi valamire az életben! Ehhez tartsd magad! Rémülten ácsorogtam. - Semmi sem történt. Belénk kötöttek, és megvédtük magunkat. Csak sétáltunk - mondta Géza. - Persze. Csak sétáltatok. Akkor miért véres az arcotok? - Mondtam már: belénk kötöttek. - Kicsodák? Csak úgy nem kötnek bele az emberbe, hallod?! Géza csípőre tette a kezeit.
- A mákonyiak voltak. - Mákonyiak! Mákonyiak! Mindig ők kezdik, igaz?!
- Most mit akarsz hallani?! Nem mi kezdtük, hidd el! Anya szeme megtelt könnyel. Nem bírt vitatkozni. Felém fordult: - Takarodj fürödni! A fürdőkádban átgondoltam az egészet. Elvonultak a büszkeség felhői. Már másként láttam a
dolgot. Vajon miért éreztem magam vadállatnak? Miért esett jól, mikor nekinyomtam a srác fejét a fának, aztán könyökkel ütöttem, ahol csak értem? Mi történt odakinn az erdőben?
Előtte sosem verekedtem ilyen komolyan. Iskolai lökdösődésekben, kisebb pofonokban, rövid
csatákban szerepeltem csak, melyeknek rendszerint valamelyik tanár vetett véget. Azonban ma éjjel, odakinn az erdőben egy vérre éhes vadállat bújt elő belőlem, egy néma harcos, aki bírja a fájdalmat, sőt: elviseli a fájdalmat, hiszen a fájdalom élteti, az ad neki erőt a folytatáshoz. Géza az ágyán ült, és cigizett.
- Ez így nem lesz jó, baszd meg - mondta. - Mi?
- Nem hagyom, hogy belepofázzanak az életembe! Hallottuk, amint Fater Három beáll a kocsival az udvarra.
- Mit akarsz tenni?
- Nem tudom. Lehet, megbaszom a Margitot, aztán lelépek. Hirtelen feltárult az ajtó. Fater Három állt benne. Meglepően nyúzott volt az arca.
- Géza - szólt -, gyere le! - Rám pillantott. - Te maradsz!
Figyeltem, amint bátyám kisétál a szobából. A cigarettáját ott felejtette a hamutartóban. Magányosan füstölgött, karikákat lőtt a mennyezet felé. Fáradtan, sajgó izmokkal heveredtem le
az ágyra.
Gézát az elkövetkező öt évre ekkor láttam utoljára.
NEGYEDIK FEJEZET Érdekes dolog ez a hírnév. Hasonló az ember árnyékához, tekintve, hogy legalább annyira szorosan kapcsolódik hozzá, mint az, csakhogy míg az árnyék rendszerint mögöttünk kullog, akár egy megvert kutya, addig hírnevünk képes el-elszakadni tőlünk, ezáltal messze megelőzve bennünket. Az én esetemben sem volt másként. Hírnevem már ott várt a suliban.
- Nézd, fiam - mondja az iskola igazgatója, ez az álszent, kacifántos bajusszal és némiképp szigorú tekintettel megáldott nyálas buzi -, engem nem érdekel, ha tanítás után össze-vissza
veritek egymást a mezőn, de ha megtudom, hogy itt az iskolában verekedésbe keveredsz, rögtön kirúglak! Értetted?! Ha csendesebben mondaná, akkor is érteném.
- Értem, uram.
Természetesen a hírnevem Géza miatt is nőtt. Azt mondták, azon az estén ő volt a főkolompos, és ő verte meg az egyik mákonyi srácot, aki később fejfájásra panaszkodott, aztán otthon a vacsora alatt összerogyott, és mire a mentők kijöttek, hogy kórházba vigyék, már kómába esett. Valami vérrög volt az agyában, vagy micsoda.
Szóval az igazgató nem szerette volna, ha még jobban bepiszkolom az iskola jó hírét. Az egyik szünetben Erzsi odajött hozzám.
- Mondd csak - kérdezte -, igaz, amit beszélnek? - Az attól függ. - Mitől?
- Hogy mit beszélnek. Egyenest a szemembe nézett: - Azt mondogatják, veled jobb nem kikezdeni. Mert egy
erőszakos, goromba, neveletlen kölyök vagy, aki bárkit péppé ver.
Unottan bámultam a cickói felé. Észrevette, és zavartan keresztbe fonta előttük a kezeit.
- Na? - Nem vagyok erőszakos, és nem vagyok goromba - válaszoltam. Fintort vágott.
- Akkor nem te vagy az én emberem. - Mármint milyen értelemben, hugi?
Sóhajtott, aztán kinyögte: - Az egyik nyolcadikos… Tapizik… Én mondtam neki, hogy ne csinálja, de ő…
Bika lettem. Egyetlen másodperc kellett hozzá.
- Melyik az?! Rémülten meredt az arcomba: - Hé! Beléd meg mi ütött?
- Mutasd meg, melyik volt!
És megmutatta. Emlékezvén a diri szavaira odabenn a suliban semmit sem tettem, csak mérges szemekkel figyeltem a srácot a szünetekben, és aztán rögtön, mikor megszólalt az utolsó órát záró csengőszó, kirontottam a teremből. Lefutottam a lépcsőn, beálltam a kapuba. Levente jelent meg előttem. - Hát te? Vársz valakire? - Aha.
- Tudom, mit akarsz. Csabi az osztálytársam. Tudom, az a kis kurva húgod mit terjeszt róla, és tudom, hogy téged bérelt fel, de azt is tudom, öregem, hogy ha hozzányúlsz, kicsinállak! Világos? - A fene érti ezt. Mióta Gézát elvitték, egyeseknek nagyon kinyílt a csipájuk - feleltem. - Rám célzol?
- Ne avatkozz bele, Levi. Jobban jársz. Közelebb hajolt, és felmutatta az öklét: - Nehogy azt hidd, hogy csak úgy leverheted a barátomat! Ami a mákonyiakkal történt, csak cserkészek civakodása volt ahhoz képest, amit
tőlem kapsz, ha Csabinak baja esik! - Hagyjuk ezt!
- Nem. Te fejezd be!
Mély levegőt vettem.
- Rendben - mondtam. - Amiért lekurváztad a húgomat, szarrá verlek téged is. Amiért tapizta a húgomat, eltöröm a kezét. Ennyi. Most leléphetsz. Este értetek megyek. - Hát te hülye vagy! Mit hadoválsz itt?! Baromarcú köcsög!
Este valóban értük mentem. Nem volt nehéz megtalálni őket: ott ücsörögtek a közért előtti árokparton, cigarettáztak, és jókat nevetgéltek. Összesen hatan voltak; hozzájuk csapódott két lány is a másik suliból.
- Tűnj el, kisöreg! - kiáltott messziről Levente. - Ne keresd a bajt! Bicajjal mentem. Az út túloldalán leállítottam, és megtámaszkodtam rajta. - Te ott - mutattam a Csaba nevezetűre. - Beszédem van veled!
- Ne baszakodj már, öcsi! Menj haza, aztán verd ki, attól megnyugszol! Mindannyian jót nevettek a mondatán. Áttoltam az úton a bicajt.
- Két lehetőséged van, hülye buzi - mondtam. - Vagy itt verlek laposra, a kis kurváid előtt, vagy valahol az erdőben, ahol senki se látja, amikor sírni kezdesz. Felugrott, és nekem rontott: - A kurva anyádat, te…
Mikor elég közel ért, megragadtam a bicajt, és teljes erővel a képébe töröltem vele. Felrikoltott, hanyatt zuhant, bele az árokba. Ekkor eldobtam a biciklit, hogy utána vessem magam, de Levente megelőzött: ott termett előttem. Felém ütött. Ügyesen elhajoltam, megakasztottam az oldalában az öklömet, majd rögtön elléptem mellőle, és löktem rajta egyet. A másik után zuhant az árok mélyére.
Ebben a pillanatban kirontott a közértes néni: - Mit képzeltek ti itten?! Takarodjatok!
Takarodjatok a boltom elől, csavargók!… Én is beugrottam az árokba, és odaálltam a feltápászkodó Csaba mellé. Megragadtam a kezét, elkaptam a mutatóujját, és a szemébe meredtem: - Ennyit a tapizásról - suttogtam a fülébe, és ellenkező irányba hajtottam az ujját, mint a szokványos. Reccsent egyet. Levente dühösen kapkodott utánam, ahogy kimásztam az árokból, de nem ért el. A közértes néni velőtrázó hangon ordított, a lányok rémülten ültek a valagukon, a másik két fiú pedig tátott szájjal figyelte minden egyes mozdulatomat. Felemeltem a bicajt, és elindultam hazafelé. - Többet nem fog tapizni - mondtam Erzsinek. Három éves kishúgunkra, Annára vigyázott, aki együgyűen botladozott néhány szétszórt játék között. Anya és Fater Három a bíróságon voltak, hogy intézzék Géza ügyét. Erzsi megfordult a széken. - Mit csináltál vele? - Holnap meglátod. Ragyogtak a szemei. - Naaaa! Mondd már el! Vállat vontam: - Eltörtem az ujját. A szája is tátva maradt a csodálkozástól. Csak most jöttem rá. Csak most esett le a tantusz: ez egy próba volt. Próba, melyet kiálltam. Egy szempillantás alatt felugrott, közelebb jött, majd incselkedő hangon ezt kérdezte: - És… mivel tartozom a lovag úrnak? Jól nézett ki a hegyes pólóban és a sortban. - Mit gondolsz? - kérdeztem vissza. - Kérhetsz bármit - pihegte. - Bármit? Izé… Kettesben vagyunk? Összehúzta a szemeit, mint aki szeretne belelátni a fejembe. - Mire gondolsz? Válasz nélkül néztem a mellei felé. Most nem rakta eléjük a karjait. Ő is lenézett. Aztán sandán Annácskára bámult, majd megragadta a vállaimat, és kitolt a szobából a folyosóra. Egészen közel dugta az arcát az enyémhez: - Te kis dög… Tényleg eltörted az ujját? Tényleg megtetted? - Tényleg. Puszit tolt az ajkamra. Éreztem, hogy megmerevedek. Közelebb tolta a csípőjét. - Tényleg…? - suttogta. - Aha…
Átkarolta a nyakamat, és ügyetlenül megcsókolt. Én is ügyetlen voltam, de visszacsókoltam. Összeért a nyelvünk. Istenem, milyen jó érzés volt! A felhőkben voltunk, repültünk a végtelen magasság felé, szárnyaltunk, akár egy sas! Már egészen közel állt hozzám, éreznie kellett, hogy megmerevedtem. Finoman átkaroltam a derekát.
- Szóval? - kérdezte. Nyelt egyet. - Mit szeretnél? Nem bírtam tovább: - Téged.
- Ó. Azért még sokat kell… küzdened… Ugye, tudod? - Nem hiszem. - Felfelé csúsztattam a kezeim, már-már elértem a mellét. Hirtelen lefogta a kezemet.
- Egyezzünk meg valamiben - mondta. - Miben?
- Szűz akarok maradni. Azon kívül mindent szabad, de… De igyekeznünk kell, mert apuék
lassan hazaérnek.
Megnéztem magamnak. Állta a tekintetemet. Határozott, jöttem rá. Megmondja, mit akar. - Rendben - bólintottam rá, és megragadtam a mellét. - Hé! - nevetett, és megcsókolt.
