Harmadik fejezet Szabad választás?

Harmadik fejezet Szabad választás? Költségvetési szigor, privatizáció és piaci liberalizáció: e három pilléren álltak a washingtoni konszenzus gazdaságpolitikai receptjei az 1980-as és 1990-es években. A washingtoni konszenzus elemeit Latin-Amerika nagyon is valóságos problémáira adott válaszokként vázolták föl, és eredetileg teljesen helyénvalóak voltak. Az 1980-as években ezekben az országokban nagyon a megnőtt a költségvetési hiány. A nem hatékonyan működő állami vállalatok veszteségei tovább növelték a deficitet. A versenytől a protekcionista intézkedések következtében elszigetelt magánvállalatok magas árakat szabtak a fogyasztóknak, a laza monetáris politika következtében pedig elszabadult az infláció. Egy ország nem lehet működőképes tartósan magas hiány mellett, és lehetetlen fenntartható növekedést produkálni hiperinflációs környezetben, a költségvetési szigor bizonyos foka tehát elengedhetetlen. A legtöbb országban érdemesebb a kormánynak alapvető közszolgáltatásokat nyújtani, ahelyett hogy olyan vállalatokat üzemeltet, amelyek a magánszektorban nagyobb teljesítményt tudnának nyújtani, így a privatizáció sokszor indokolt. Ha a megfelelő ütemben és módon hajtják végre, a kereskedelmi liberalizációból – a vámok csökkentéséből és más protekcionista intézkedések eltörléséből – jelentős hatékonyságnövekedés adódhat, ha új munkahelyek teremtődnek, a régi, nem hatékony munkahelyek pedig megszűnnek. A probléma az, hogy e gazdaságpolitikai elvek egy része öncéllá vált ahelyett, hogy az egyenlőbb és fenntarthatóbb növekedés céljának szolgálatába állították volna. Ennek következtében ezeket az elveket mértéktelenül és túlságosan rohamléptekben alkalmazták, más szükséges, intézkedések rovására. Az eredmények messze elmaradtak a szándékolttól. A végletekig vitt fiskális szigor a nem megfelelő helyzetben recessziókat idézhet elő, a magas kamatszint pedig elvághatja a lehetőségeket a szárnyukat bontogató vállalkozások felfutása előtt. Az IMF buzgón haladt előre a privatizáció és a liberalizáció útján, sokszor olyan ütemben és formában, ami valós költségekkel járt a reformok bevezetésére még meg nem érett országok számára. Privatizáció Sok fejlődő – és fejlett – országban fordít az állam a kelleténél jóval több energiát olyasmikre, amikkel nem neki kellene foglalkozni. Ez azoktól a feladatoktól is elvonja, amikkel viszont foglakoznia kellene. A probléma nem annyira abban van, hogy az állam túl nagyra nőtt, hanem abban, hogy nem azt teszi, amit kellene. Az állam úgy általában elég kevéssé illetékes acélgyárak üzemeltetésében, és jellemzően nagy kavarodás a vége, ha mégis megpróbálják. (Bár a világ leghatékonyabb acéliparát a koreai és a tajvani kormány hozta létre és működteti, ők kivételek.) Általában a versengő magánvállalatok hatékonyabban tudják ezt a feladatot ellátni: ez az érv szól a privatizáció – az államilag irányított iparágak és vállalatok átadása a magánszférának – mellett. Bizonyos előfeltételeknek azonban teljesülniük kell ahhoz, hogy a privatizáció rásegítse a gazdaságot egy magasabb növekedési pályára. Nagyon sok múlik azon, hogy a privatizációt hogyan hajtják végre. Sajnos az IMF és a Világbank egy szűk, ideológiai perspektívából közelített a kérdéshez, eszerint a privatizációt gyorsan végre kell hajtani. A piacgazdasági átmenet országai érdemjegyeket kaptak, aki gyorsabban privatizált, jobb jegyet kapott. Emiatt a privatizáció sok esetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az ilyen kudarcokból származó problémák ellenszenvessé tették magának a privatizációnak a gondolatát is. 1998-ban látogatást tettem Marokkó néhány szegényebb falujában, hogy megnézzem, milyen hatással vannak az ott élő emberek életére a világbanki és a civil szervezetek (NGO-k) által megvalósított projektek. Láttam például, hogy a helyi közösségre alapozódó 1

öntözőrendszerek milyen rendkívüli mértékben tudták javítani a mezőgazdaság termelékenységét. Az egyik projekt azonban kudarcot vallott. Fáradságos munkával az egyik civil szervezet rávette a falusiakat, hogy naposcsibéket neveljenek, amit a háziasszonyok el is tudtak látni hagyományos napi teendőik mellett. Eredetileg az asszonyok egy állami szervtől szerezték be a hétnapos kiscsibéket. Amikor meglátogattam a falut, azt láttam, hogy ez a vállalkozás csődöt mondott. Érdeklődni kezdtem a falubeliek és a kormányzati tisztviselők körében, hogy mégis min futott zátonyra a kísérlet, mire azt az egyszerű választ kaptam, hogy a kormánnyal közölte az IMF, jó lenne, ha kiszállna a naposcsibe-üzletágból, ezért beszüntették a csibék eladását. Minden további nélkül feltételezték, hogy a magánszektor azonnal betölti majd az állam kivonulása után maradt űrt. És lám, egy magánvállalkozó meg is jelent, hogy ellássa a falubelieket naposcsibével. A csibék halálozási aránya az első két hétben magas volt, a vállalkozó pedig nem volt hajlandó garanciát vállalni. A falu lakói viszont egyszerűen nem voltak képesek vállalni annak a kockázatát, hogy olyan csibéket vegyenek meg, amelyek azután nagy számban pusztulnak el. Így húzta le a rolót egy születő iparág, amely változtathatott volna az ott lakó szegény parasztemberek életén. A kudarc oka az a feltételezés – amellyel egyébként újra és újra él az IMF – hogy a piac gyorsan reagál minden igényre, holott a kormányzati tevékenységek bővülését éppen az okozta, hogy a piac nem volt képes alapvető szolgáltatásokat nyújtani. Példákat bőven találunk. Az Egyesült Államokon kívül ez még nyilvánvalóbb: amikor az európai országok létrehozták társadalombiztosítási rendszereiket, illetve bevezették a rokkantsági és a munkanélküliségi segélyt, nem volt jól működő piaca az évjáradékoknak, nem volt olyan vállalat, amelynél biztosításokat lehetett volna vásárolni az egyes emberek életében olyan nagy jelentőségű kockázatok fedezésére. Még amikor az Egyesült Államok jóval később, a nagy gazdasági világválság mélypontján, a New Deal részeként létrehozta a maga társadalombiztosítási rendszerét, akkor sem működött megfelelően az évjáradékok piaca, és olyan évjáradékot, ami biztosít az infláció ellen, még ma sem lehet találni. Hogy ismét az USA-ra hivatkozzunk, a Federal National Mortgage Association (Szövetségi Országos Jelzáloghitel Társaság, Fannie Mae) létrehozásának egyik fő oka az volt, hogy a magánvállalkozások, a piac nem volt képes méltányos feltételekkel jelzáloghitelt adni alacsony és közepes jövedelmű családoknak. A fejlődő országban ezek a problémák még élesebben jelentkeznek: az állami vállalat felszámolása tátongó űrt hagyhat maga után, és még ha végül be is lép a magánszektor, az átmeneti időszak óriási áldozatokkal követelhet. Elefántcsontparton, amint ez olyan sokszor megtörtént, az előtt privatizálták a telefontársaságot, hogy a megfelelő szabályozási környezet és a versenypolitikai feltételek adottak lettek volna. A francia cég, amelyik megvette az állami vagyont, meggyőzte a kormányt, hogy adjon neki monopóliumot nemcsak a már meglévő hálózatra, hanem a később kialakítandó mobilszolgáltatásra is. A magánvállalat olyan magasra emelte az árakat, hogy például egyetemi hallgatók, mint mondják, nem tudták fizetni az Internet-kapcsolatot, amely pedig életbevágó lenne abból a szempontból, hogy a gazdagok és a szegények közötti szakadék a digitális anyagokhoz való hozzáférés tekintetében ne mélyüljön tovább. Az IMF érvelése szerint sokkal fontosabb a gyors privatizáció – a verseny és a szabályozás kérdéseivel később is lehet foglalkozni. Fennáll ugyanakkor az a veszély, hogy ha egyszer egy monopólium érdekeltséget szerzett valahol, akkor mind ösztönzői, mind a pénze megvan, hogy a szabályozás és a verseny ellen forduljon, és közben torzulásokat okozzon a politikai folyamatokban. Kézenfekvő a magyarázata annak, hogy az IMF kevesebbet törte magát a szabályozás és a verseny ügyeivel, mint amennyit lehetett volna. A lazán szabályozott monopólium több pénzt hozhat a konyhára, és az IMF sokkal inkább törődik a makrogazdaság ügyeivel – mint például a költségvetési hiány mértéke – mint a strukturális kérdésekkel, például az ipar hatékonysága és versenyképessége. Hatékonyabban

2

termeltek a magánkézben lévő monopóliumok, mint a kormány? Leginkább csak monopolhelyzetük kihasználásában jártak élen, a fogyasztók rovására. A privatizációt nemcsak a fogyasztók sínylették meg, de a munkavállalók is. A legnagyobb érv mind a privatizáció mellett, mind ellene talán a foglalkoztatásra gyakorolt hatása volt. Támogatói úgy érveltek, hogy az alacsony termelékenységgel dolgozóktól csak a privatizáció révén lehet megszabadulni, bírálói szerint viszont az elbocsátásoknál nincsenek tekintettel annak szociális költségeire. Mindkét álláspont tartalmazza részben az igazságot. A privatizáció hatására a korábban állami kézben lévő vállalatok gyakran válnak nyereségessé azáltal, hogy csökkentik a létszámot. A közgazdászoknak azonban az lenne a feladatuk, hogy a gazdaság egészének hatékonyságára koncentráljanak. A munkanélküliségnek társadalmi költségei vannak, amelyeket a magánvállalatok egyszerűen nem vesznek számításba. Tekintve a munkavállalók rendkívüli kiszolgáltatottságát, a munkaadók alacsony vagy nulla költség mellett – beleértve jobb esetben egy minimális végkielégítést – elbocsáthatják őket. A privatizáció azért is kapott annyi bírálatot, mert ellentétben az úgynevezett zöldmezősberuházásokkal – amikor új vállalatokat hoznak létre, szemben azzal, amikor már meglévő cégeket vesznek át – a privatizációval munkahelyek szűnnek meg, ahelyett, hogy újak keletkeznének. Fejlett iparral rendelkező országokban az elbocsátások jelentette áldozatokat elismerik, és valamelyest igyekeznek csökkenteni a munkanélküli segélyek rendszere és a szociális háló segítségével. A kevésbé fejlett országokban a munkanélküliek jellemzően nem terhelik a közösség kasszáját, hiszen hiányzik a munkanélküliségi segélyezés rendszere. Ettől függetlenül jelentős társadalmi költségek merülhetnek fel, legrosszabb esetben erőszak, bűnözés és társadalmi-politikai zavargások formájában. Ám még ha e problémák elmaradnak is, a munkanélküliségnek óriási költségei vannak. Többek között ott van a széles körű nyugtalanság és bizonytalanság azok soraiban is, akik nem vesztették el állásaikat, egy tágabb értelemben vett elidegenedés, további pénzügyi terhek a munkahellyel rendelkező családtagokon, annak a vesztesége, ha a gyereket ki kell venni az iskolából, hogy maga is segítsen eltartani a családot. Az ilyen áldozatok jóval hosszabb időszakon át éreztetik hatásukat, mint a munkahely elvesztésének közvetlen következményei. Sokszor akkor válnak különösen nyilvánvalóvá, amikor a cég külföldi tulajdonos kezébe kerül. A hazai vállalatok legalább rá vannak hangolódva a társadalmi kontextusra∗, és nehezebben bocsátanak el munkásokat, ha tudják, hogy máshol nincsenek szabad állások. Másfelől, a külföldi tulajdonosok inkább a részvényeseik felé éreznek valamiféle kötelezettséget, a vállalat tőzsdei értékének növelését tűzik ki célul, ezt pedig a költségek lenyomásának segítségével tudják elérni; és kevésbé nyomasztják őket a – saját kifejezésükkel élve – „felfúvódott munkaerőpiaccal” szembeni kötelezettségeik. Az állami vállalatok szerkezetátalakítása fontos feladat, és a privatizáció ennek hatékony módja lehet. Ám ha az emberek egy része alacsony termelékenységű állami munkahelyekről elbocsátva munkanélkülivé válik, az nem növeli egy nemzet jövedelmét, pláne nem azok jólétét. A tanulság egészen egyszerű, és többször is vissza fogok térni rá: a privatizációt egy átfogóbb program részeként kell végrehajtani, amely magában foglalja új munkahelyek teremtését egyidőben a privatizációval legtöbb esetben elkerülhetetlenül együtt járó munkahelybezárásokkal. A makrogazdasági politikát, beleértve az (alacsony) kamatszintet, ennek fényében kell meghatározni. Minden az időzítésen és az ütemezésen, a helyes sorrend betartásán múlik. Ezek nem csak gyakorlati, a megvalósítást érintő ügyek, hanem elvi kérdések. ∗

Élesen tapasztaltam ezt koreai megbeszéléseim során. Az ottani magánvállalatok tulajdonosai rendkívüli társadalmi érzékenységről tettek bizonyságot, úgy érezték, mintha lenne egy társadalmi szerződés, amelyet nehezükre esik megszegni, még ha saját pénzük bánta is. 3

A privatizációval kapcsolatos talán legégetőbb probléma a folyamatnak szinte részévé vált korrupció. A piaci fundamentalizmus retorikájának egyik fontos eleme az állami tisztviselők – a közgazdász-zsargonban használatos kifejezéssel élve – járadékvadász magatartásának megszüntetése a privatizáció révén. E feltételezés szerint az állami tisztviselők vagy lefölözik az állami vállalat profitjait, vagy barátaikat juttatják előnyös szerződésekhez és állásokhoz. Ám ellentétben a privatizációnak tulajdonított kedvező hatásokkal, a helyzet csak romlott, ezért sok ország kapcsán emlegetik a privatizációt csak „briberization”-ként (megvesztegetésként, privatization – briberization: lefordíthatatlan szójáték – a ford.). Ha egy kormány korrupt, kicsi az esély, hogy a privatizáció képes ezt megoldani, hiszen végül is ugyanaz a korrupt kormány fogja a privatizációs procedúrát is végigvinni. Egyik ország után a másikban jöttek rá az állami vezetők, hogy a privatizációval csak annyi változik, hogy nem kell a szokásos évi profit-lefölözésre szorítkozniuk, hanem azzal, hogy a piaci ár alatt adják el a vállalatot, a vagyon egy részét megtarthatják maguknak ahelyett, hogy meghagynák azt a későbbi vezetők számára. Ellophatják ma azt a vagyont, amit a később hivatalba lépő politikusok évente maguknak fölöznének le. Aligha meglepő módon, a megbundázott privatizáció során a kormányzati vezetők lenyúlását maximalizálták, nem pedig a kincstárba befolyó összeget, nem is beszélve a gazdaság egészének hatékonyságáról. Mint azt látni fogjuk, Oroszország esete katasztrofális példája a “privatizációt minden áron” szemléletnek. A privatizáció zászlóvivőinek naiv meggyőződése, hogy az ilyen költségektől el lehet tekinteni, mert a tankönyvek szerint ha a tulajdonjogokat egyszer világosan meghatározták, az új tulajdonosokkal garantálható a vállalat hatékony működtetése. A helyzet tehát hosszú távon javulni fog, még ha rövid távon igen csúnyán fest is. Azt nem értették meg, hogy megfelelő törvényi környezet és piaci intézmények hiánya az új tulajdonosokat az ipar felfuttatása helyett arra ösztönözheti, hogy rablógazdálkodást folytassanak (stripping assets). Ebből kifolyólag Oroszországban és sok más helyen a privatizáció nem válhatott a növekedés olyan hajtóerejévé, amilyen lehetett volna. Sőt, néhol éppen a hanyatlás előidézője volt, és nagymértékben hozzájárult a demokratikus és a piacgazdasági intézmények diszkreditálódásához.

Liberalizáció A liberalizáció – a pénzügyi és tőkepiacok működésébe való kormányzati beavatkozás, illetve a külkereskedelmi korlátozások megszüntetése – sok szempontból vizsgálható. Ma már az IMF is beismeri, hogy a liberalizáció tekintetében túlzásokba esett, hogy a pénzügyi és tőkepiacok liberalizációjának része volt az 1990-es évek globális pénzügyi válságainak kialakulásában, és az ilyenek bajt hozhatnak a kis feltörekvő országokra. A liberalizáció egyetlen olyan oldala, amely valóban széles körű támogatást élvez – legalábbis a fejlett ipari országok elitjén belül – az a kereskedelmi liberalizáció. Közelebbről nézve azonban annak következményeit sok fejlődő ország számára, megérthetjük, miért váltott ki olyan ellenkezést, amilyet Seattle, Prága és Washington utcáin láttunk. A kereskedelmi liberalizáció elvileg azáltal emelheti egy ország nemzeti jövedelmét, hogy az erőforrásokat a kevésbé hatékony felhasználástól a hatékonyabb felé áramoltatja; ahogy a közgazdászok fogalmaznak, segít kihasználni a komparatív előnyöket. Ám ha alacsony termelékenységű felhasználásoktól nulla termelékenységűek felé mozdulunk el, az nem gazdagít egy országot sem, és az IMF-programok során inkább ez volt a jellemző. A munkahelyeket bezárni könnyű, és gyakran ez következik be a kereskedelmi korlátozások lebontása után, mivel a nem hatékonyan működő iparágak megszűnnek az erős nemzetközi verseny nyomásának hatására. Az IMF-ideológia elképzelései szerint azonnal új, magasabb 4

termelékenységű munkahelyek születnek, ahogy a régi, a protekcionista intézkedések védelme alatt keletkezett, nem hatékony üzemeket kiiktatják. Ez azonban egyszerűen nem igaz, és a közgazdászok közül is kevés hisz az új munkahelyek azonnali keletkezésében, legalábbis a nagy gazdasági világválság óta biztosan. Tőke és vállalkozó szellem kell új cégek és állások teremtéséhez, a fejlődő országokban pedig az utóbbi gyakran hiányzik az alacsony szintű oktatás következtében, másrészt a banki finanszírozás hiányosságai miatt szűkösen áll rendelkezésre tőke is. Az IMF sok országban csak rontott a helyzeten, mert szigorító intézkedései sokszor olyan magas – helyenként 20 százalék fölötti, máshol 50 százalék fölötti, és volt, ahol 100 százalék fölötti – kamatlábakkal jártak, hogy a cégalapítás és álláshelyek teremtése még egy kedvezőbb gazdasági környezetben, mint az Egyesült Államok, is lehetetlenség lett volna. A növekedéshez szükséges tőke költsége egyszerűen túlságosan magas volt. A legsikeresebb, kelet-ázsiai fejlődő országok nyitottak a külvilág felé, de csak lassan, a sorrendet betartva. Ezek az országok kihasználták a globalizáció adta lehetőségeket, bővítették az exportjaikat, és ennek következtében gyorsabb növekedést produkáltak. Védővámjaikat óvatosan bontották le, és csak akkor váltak meg tőlük véglegesen, amikor már létrejöttek az új munkahelyek. Gondoskodtak arról, hogy legyen kéznél elég tőke új cégek és munkahelyek létrehozásához, és támogatták az új vállalkozásokat is. Kína épp most, húsz évvel a piacgazdasági átmenet megkezdése után számolja fel kereskedelmi korlátozásait, az alatt viszont gazdasága rohamos sebességgel növekedett. Az Egyesült Államokban és a többi fejlett ipari országban élők számára ezek ismerős szempontok lehetnek. Az elmúlt két amerikai elnökválasztási küzdelemben Pat Buchanan elnökjelölt is meglovagolta az amerikai munkavállalók aggályait, miszerint a kereskedelmi liberalizáció munkahelyek elvesztésével járhat. Buchanan szlogenjei egy a teljes foglalkoztatottsághoz közel álló gazdaságban találtak visszhangra (1999-re a munkanélküliség 4 százalék alá csökkent), amelyben elég jó munkanélküliségi biztosítási rendszer működik, és számtalan formában nyújtanak segítséget az álláskeresésben, a munkahely-változtatásban. Ha még a 1990-es fellendülés évtizedében is ilyen félelmek éltek az amerikai munkavállalókban a kereskedelmi liberalizációt követő munkahelybezárásoktól, el lehet képzelni a fejlődő országok munkavállalóinak nehézségeit, akik alig keresnek többet, mint amennyiből el tudják tartani magukat, ez sokszor napi 2 dollárt jelent, vagy annál is kevesebbet, a megtakarítások jelentette biztonsági háló, munkanélküli segély nélkül, egy olyan gazdaságban, ahol a munkanélküliség 20 százalékos, vagy a fölött van. A kereskedelmi liberalizáció azért kelt ekkora ellenérzéseket, mert nemhogy a hozzá fűzött reményeket nem váltja be, de ráadásul növekvő munkanélküliséget okoz. Ám a kereskedelmi liberalizációt erőltetők képmutatása, és ahogy erőltették programjukat, kétségkívül fokozta a liberalizációval szembeni ellenállást. A nyugat az olyan termékekre vonatkozó korlátozások felszámolását követelte, amelyeket ők exportálnak, miközben fenntartották az olyan szektorok védelmét, amelyek esetében a fejlődő országok versenye kihívást jelentett volna gazdaságaik számára. Ez volt a kereskedelmi tárgyalások Seattle-ben tartandó fordulójával szembeni ellenállás egyik alapja. A korábbi fordulók a fejlett ipari országok – pontosabban egyes ottani érdekcsoportok – érdekeit védelmezték, kézzelfogható előnyök nélkül a kevésbé fejlettek számára. A tüntetők jogosan mutattak rá, hogy a korábbi fordulók az iparcikkekre vonatkozó kereskedelmi korlátokat bontották le az autóktól a gépekig, amelyeket döntően a fejlett ipari országok exportálnak. Ugyanakkor e nemzetek tárgyalói fenntartották az országaikban meglévő mezőgazdasági támogatási rendszereket, és zárva maradt a mezőgazdasági és textilipari termékek piaca, ahol a fejlődő országoknak van komparatív előnyük. A tárgyalások legújabb, uruguayi fordulóján a szolgáltatások nemzetközi kereskedelmét vették napirendre. Végül azonban csak a fejlett országok által exportált szolgáltatások piacát – 5

a pénzügyi és információs technológiai szolgáltatásokét – liberalizálták, a tengerészeti és építőipari szolgáltatásokét, amelyeken a fejlődő országok megvethették volna a lábukat, már nem. Az Egyesült Államok nagyképűen sorolta a maga számára megszerzett előnyöket. A fejlődő országok azonban nem jutottak hasonló mértékű előnyökhöz. Egy világbanki számítás kimutatta, hogy Afrikának a Szaharától délre eső részében, amely a világ egyik legszegényebb szeglete, két százalékkal csökkent a kibocsátás a kereskedelmi egyezmények következtében. A méltánytalanságok további példái váltak egyre gyakrabban közbeszéd tárgyává a fejlődő világban, bár a fejlettebb nemzetek sajtójáig már kevés jutott el belőlük. Bolívia nem elég hogy addig törölte el kereskedelmi korlátozásait, mígnem kevesebb volt már belőlük érvényben, mint az Egyesült Államokban, még együtt is működött az USA-val a kokain alapanyagául használt koka termesztésének felszámolásában, amely pedig a szegény termelők minden más terménynél nagyobb bevételi forrását jelentette addig. Az Egyesült Államok azzal válaszolt, hogy továbbra sem engedte be piacaira az egyéb mezőgazdasági termékeket, például cukrot, amit a bolíviai gazdálkodók kivitelre termelhettek volna, ha az amerikai piacok nyitva álltak volna előttük. A fejlődő országokat különösen ez a kettős mérce háborítja fel, főleg az igazságtalanság és képmutatás hosszú múltja után. A tizenkilencedik században a nyugati hatalmak – amelyek közül több is a protekcionista intézkedések révén növekedett – tisztességtelen kereskedelmi egyezmények egész sorát kényszerítették ki. A legbotrányosabbat az ópiumháborúk után kötötték, amikor Nagy-Britannia és Franciaország összeálltak a védtelen Kína ellen, majd Oroszország és az Egyesült Államok segédletével az 1858-as tiencsini szerződésben kereskedelmi és területi engedményekre szorították, amelyek következtében a nyugati országok alacsony áron vették át tőlük azokat az árukat, amelyekre szükségük volt. A tetejében azonban még azt is elérték, hogy Kína beengedje az országba az ópiumot, és kínaiak milliói váltak ópiumfüggővé. (Nevezhetnénk ezt a kereskedelmi egyensúly megteremtését célzó majdhogynem “ördögi eszköznek” is.) Ma a feltörekvő gazdaságokat nem a katonai erőfölény, hanem a gazdasági hatalom révén kényszerítik hasonló helyzetbe, szankciókkal, vagy válsághelyzetben a várt segítség elmaradásával fenyegetnek. Miközben a Világkereskedelmi Szervezet volt a nemzetközi kereskedelmi egyezmények tárgyalásának fóruma, az amerikai kereskedelmi tárgyalók és az IMF több ízben is siettették a továbblépést, a kereskedelmi korlátozások lebontásának meggyorsítását. Az IMF a segítségnyújtás előfeltételeként szabja a gyorsabb ütemű kereskedelmi liberalizációt, és a válság rémével szembeállított országok úgy érzik, nincs más választásuk, mint engedni a Valutaalap követeléseinek. A helyzet talán még ennél is rosszabb, amikor az Egyesült Államok cselekszik egyoldalúan, és nem bújik az IMF álarca mögé. Az USA kereskedelmi képviselője vagy kereskedelmi minisztériuma, rendszerint amerikai érdekcsoportok unszolására, eljárást indít egy idegen ország ellen. Ekkor vizsgálat kezdődik, amelyben csak az USA kormánya vesz részt, és amelynek végén az USA hoz döntést, ami után a szabálysértést elkövető országra szankciókat vetnek ki. Itt az Egyesült Államok az ügyész, a bíró és az esküdtszék egy személyben. Lezajlik egy kvázi-bírósági eljárás, de cinkelt kártyákkal: mind a szabályok, mind a bírák megválasztása a bűnösség megállapításának kedvez. Amikor ezt a fegyverzetet olyanok ellen vonultatják fel, mint Európa vagy Japán, azoknak megvannak az eszközeik, hogy megvédjék magukat. Ám ha a fejlődő országok jutnak erre a sorsra, még az olyan nagyok esetében is, mint India vagy Kína, a küzdelmet egyenlőtlen feltételek mellett vívják. Az ebből származó bajok aránytalanul nagyobbak, mint bármilyen előny, amit az Egyesült Államok esetleg húzhat belőle. Maga az eljárás pedig egyáltalán nem használ az igazságos nemzetközi kereskedelmi rendszerbe vetett amúgy is ingatag bizalomnak. Az Egyesült Államok céljainak szolgálatába állított retorika erősíti a már kialakult képet a szuperhatalomról, amely kész bárkire nyomást gyakorolni saját érdekeinek előmozdítására. 6

Mickey Kantor, amikor az első Clinton-kormányban volt kereskedelmi főtárgyaló, Kína gyorsabb nyitását szorgalmazta. Az 1994-es uruguayi fordulón, amelyben maga is jelentős szerepet játszott, létrehozták a WTO-t, és a tagok számára alapvető szabályokat fektettek le. Az egyezmény, nagyon helyesen, hosszabb kiigazítási periódust tett lehetővé a fejlődő országok számára. A Világbank, és minden magára valamit adó közgazdász, fejlődő országnak, sőt 450 dolláros évi egy főre jutó jövedelmével alacsony jövedelmű fejlődő országnak tekinti Kínát. Ám Kantor kemény tárgyalófél, ragaszkodott hozzá, hogy Kína fejlett ország, és ezért az ő esetében gyors kell, hogy legyen az átmenet. Kantor szavának volt súlya, mert Kínának szüksége volt az amerikai jóváhagyásra, hogy beléphessen a WTO-ba. A Kína és az USA közötti megegyezés, amely után végül 2001 novemberében Kína a WTO tagjává válhatott, az amerikai álláspontban rejlő ellentmondásoknak két aspektusára is rámutat. Mialatt folyt a huzavona a tárgyalásokon, (mivel az Egyesült Államok váltig állította azt a képtelenséget, hogy Kína fejlett ország) Kína magától hozzálátott a kiigazítási folyamat beindításához. Az USA akaratlanul is megadta Kínának azt a többletidőt, amit eredetileg kért. Maga az egyezmény azonban rávilágít az alkalmazott kettős mércére és a méltánytalan helyzetre. Furcsamód, miközben az Egyesült Államok a gyors kiigazítást követelte Kínától, mintha az fejlett ország lenne – és mivel Kína az elhúzódó alkudozást kihasználva képes is volt ennek a követelménynek megfelelni – az Egyesült Államok valójában azt is akarta, hogy őt meg kevésbé fejlett országként kezeljék, és nem elég neki az 1994-es tárgyalásokon megszabott tíz évnyi alkalmazkodási idő a textilipari cikkek importjára kivetett korlátozások felszámolására, hanem további négy évet kér. Különösen nyugtalanító az, ahogyan a részérdekek aláássák mind az USA hitelét, mind a tágabb nemzeti érdekeket. Ez a legélesebben 1999 áprilisában jelentkezett, amikor Zhu Rongji kormányfő az Egyesült Államokba látogatott, részben abból a célból, hogy pontot tehessenek a Kína WTO-tagságáról folyó tárgyalások végére, amely életbevágó volt mind a világkereskedelmi rendszer szempontjából – hogyan is lehetne az egyik legnagyobb országot kizárni belőle? – mind a kínai piaci reformok tekintetében. Az USA kereskedelmi képviseletével és a külügyminisztériummal szembehelyezkedve az amerikai pénzügyminisztérium egy a kínai pénzpiacok liberalizációjáról szóló pont beiktatását szorgalmazta. Kína nem ok nélkül kezdett aggódni, pontosan az efféle liberalizáció vezetett a nagy áldozatokkal járó pénzügyi válságokhoz a szomszédos kelet-ázsiai országokban. Körültekintő politikája révén Kína megkímélte magát ettől. A Kína pénzügyi piacainak liberalizációjára irányuló amerikai követelés nem használna a globális gazdasági stabilitásnak. Egy ilyen lépés csak az amerikai pénzügyi közösség szűk csoportjának érdekeit szolgálná, amelyet a pénzügyminisztérium olyan nagy erőbedobással képvisel. A Wall Street jól hitte, hogy pénzügyi szolgáltatásaiknak hatalmas felvevőpiacát jelenthetné Kína, és hogy meg kell oldani, hogy az amerikai üzleti körök jussanak be és vessék meg ott lábukat elsőként. Micsoda rövidlátás! Egyértelmű volt, hogy Kína előbb-utóbb megnyílik. Meggyorsítani a folyamatot egy vagy két évvel nem oszt, nem szoroz, legfeljebb annyiban, hogy a Wall Street attól félhetett, kompetitív előnye idővel elolvad, és európai és más pénzintézetek behozzák Wall Street-i kihívóik rövid távú előnyeit. A lehetséges költségek azonban már óriásiak voltak. Az ázsiai válság utórezgései közepette teljesen kizárt volt, hogy Kína engedjen az amerikai pénzügyminisztérium nyomásának. Kína számára életbevágó volt a stabilitás megőrzése, nem kockáztathatott olyan politikai lépéseket, amelyek már máshol akkora egyensúlyvesztéshez vezettek. Zhu Rongji kénytelen volt aláírt szerződés nélkül hazatérni. Kínában már hosszú ideje folyt a küzdelem a reformpártiak és a szkeptikusok között. A reform ellenzői azzal érveltek, hogy a nyugatiak célja Kína meggyengítése, ezért sosem ajánlanának tisztességes szerződési feltételeket. A tárgyalások sikeres lezárása hozzájárulhatott volna a reformerek pozícióinak biztosításához a kínai kormányon belül, és erősíthette volna a reformfolyamatot is. Végül Zhu Rongji és 7

reformmozgalma diszkreditálódtak, a reformpártiak hatalma és befolyása csökkent. Szerencsére a hátrány átmenetinek bizonyult, az azonban mégis kiderült, mi mindent képes kockára tenni az amerikai pénzügyminisztérium, hogy saját törekvéseinek érvényt szerezzen. Bár egy méltánytalan kereskedelmi megállapodást igyekeztek elfogadtatni, amellett legalább számottevő elméleti és empirikus érv szólt, hogy a kereskedelmi liberalizáció hasznos dolog lehet, ha megfelelően hajtják végre. A pénzpiacok liberalizációjának ügye lényegesen bonyolultabb volt ennél. Számos országban van érvényben olyan pénzügyi szabályozás, amelynek semmi más szerepe nincs, minthogy akadályozza a tőke szabad áramlását, és ezeket le kell bontani. Ám minden ország szabályozza a pénzügyi piacát, és a túlzott deregulációs hév súlyos gondokat okozott a tőkepiacon már fejlett országokban is szerte a világon. Hogy csak egy példát idézzünk, a hírhedt takarékpénztári csődhullám az Egyesült Államokban az 1991-es recesszió kialakulásának egyik legfőbb tényezője volt, és az amerikai adófizetők több mint 200 milliárd dollárjába került. Ugyanakkor az eset az egyike volt a legkisebb költségek mellett végrehajtott konszolidációknak a GDP arányában mérve, amelyek a dereguláció utáni felfordulásokat szükségképpen követték, illetve a recesszió is az enyhébbek között volt, összehasonlítva más gazdaságokkal, amelyek hasonló válságokat éltek át. Mialatt a jól kialakított intézményekkel rendelkező fejlettebb gazdaságok a pénzügyi dereguláció súlyos tanulságait próbálták feldolgozni, a fejlődő országoknak az IMF továbbra is a Reagan-Thatcher-féle leckét tanította, amelyeket végképp felkészületlenül ért a legjobb esetben is nehéz és kockázatos feladat. Miközben a fejlett ipari országok nem is kísérleteztek a tőkepiaci liberalizációval fejlődésük egészen késői szakaszáig (az európai nemzetek az 1970-es évek végéig vártak a tőke szabad áramlásának útjába állított korlátozások megszüntetésével) a fejlődőket arra buzdították, hogy tegyék meg minél gyorsabban. A bankválságok következményei, a tőkepiaci dereguláció által előidézett gazdasági recesszió még a fejlett országokban is áldozatokkal járt, nemhogy a fejlődő országokban. A szegény országokban nincs meg a biztonsági háló, amely enyhíthetné a recesszió negatív hatásait. Ráadásul a pénzügyi piacokra jellemző korlátozott mértékű verseny következtében a liberalizáció nem is mindig váltotta be a hozzá fűzött reményeket az alacsonyabb kamatok formájában. Ehelyett a gazdák néhol azt tapasztalták, hogy magasabb kamatokat kell fizetniük, ez pedig megnehezítette számukra a vetőmag és a talajjavító szerek beszerzését, amelyekre szükségük van a betevő falatjuk előteremtéséhez. Ha a korai és rosszul levezényelt kereskedelmi liberalizáció kedvezőtlen hatással volt a fejlődő országokban, a tőkepiaci liberalizáció sok tekintetben még annál is hátrányosabban érintette őket. A tőkepiaci liberalizáció magában foglalja az országba ki- és beáramló „forró pénzek” – rövid távú hitelek és pénzügyi szerződések, amelyek segítségével a befektetők legtöbbször csak az árfolyammozgásra fogadnak – ellenőrzése céljából létrehozott szabályozás eltörlését. Az ilyen spekulatív pénzekből sem gyárakat építeni, sem munkahelyeket teremteni nem lehet – a vállalatok nem ruháznak be hosszú távra olyan kölcsönből, amit bármikor visszavonhatnak – és az a kockázat, amelyet a forró pénzek beáramlása jelent, még kevésbé teszi vonzóvá a fejlődő országok hosszú távú befektetési lehetőségeit. Ennél is nagyobbak a növekedésre gyakorolt káros hatások. Az ingatag tőkeáramlással összefüggő kockázatok kezelése érdekében az országoknak rendszerint azt tanácsolják, hogy rövid lejáratú devizában elszámolt kötelezettségeikkel megegyező nagyságú tartalékokat képezzenek. Ez azt jelenti, hogy ha egy vállalat felvesz egy 100 millió dolláros rövid távú kölcsönt egy amerikai banktól, mondjuk 18 százalék kamat mellett, akkor az „óvatosság” azt diktálja, hogy az ország 100 millió dollárral növelje tartalékait. A tartalékokat többnyire amerikai kincstárjegyekben tartják, amelyek ma 4 százalék körüli hozamot biztosítanak. Valójában az történt, hogy az ország kölcsönt vett fel az Egyesült Államoktól 18 8

százalékos kamat mellett, és 4 százalékon hitelez neki. Az ország egésze számára nem áll rendelkezésre további forrás a beruházásokhoz. Az amerikai bank takaros kis profitot söpör be, az Egyesült Államok pedig összesen 14 millió dollárt nyer kamatok formájában. Azt már nehéz belátni, hogy a fejlődő ország ettől bármennyivel is gyorsabban növekedne. Innen nézve a folyamatokat, az egésznek semmi értelme. Van azonban egy további bökkenő is: az ösztönzők között feszültség van. A tőkepiaci liberalizáció után a magánszektor vállalatai hozzák a döntést az amerikai bank által kínált rövid távú kölcsönök felvételéről, de már a kormánynak kell alkalmazkodnia ehhez tartalékainak növelésével, ha meg akar felelni a prudens gazdálkodás követelményének. Az IMF egyszerű érvelésre támaszkodott a tőkepiaci liberalizáció ügyének propagálása során: a szabad piac hatékonyabban működik, és a nagyobb hatékonyság magasabb növekedést tesz lehetővé. Az előbbihez hasonló érvekről nem vett tudomást, és további hangzatos kijelentésekkel hozakodott elő, például hogy ahol a liberalizáció elmarad, az az ország nem lesz képes becsábítani a külföldi tőkét, főleg nem a közvetlen beruházásokat. A Valutaalap közgazdászai sosem állították, hogy valami nagy elméleti szakemberek lennének, hozzáértésüket globális tapasztalataikra és adataik széles körére való hivatkozással próbálták alátámasztani. Ám megdöbbentő módon még az adatok sem igazolták az IMF következtetéseit. Kína, amely a külföldi tőkebeáramlás tekintetében az élen járt, a makrogazdasági stabilitás kivételével egy nyugati receptet sem követett – és elővigyázatosan késleltette a teljes körű tőkepiaci liberalizációt. Szélesebb körű statisztikai vizsgálatok megerősítették, hogy az IMF saját definícióit használva a liberalizáció fokára, a liberalizáció nem járt magasabb növekedési ütemmel vagy beruházási szinttel. Míg Kína példája megmutatta, hogy a tőkepiac liberalizációja nem szükséges a források becsábításához, a dolog úgy állt, hogy a Kelet-Ázsiára jellemző magas megtakarítási hányadot alapul véve (ami a GDP 30-40%-a volt, szemben a 18%-os amerikai és 17-30%-os európai adattal) a térség aligha volt források szűkében, sőt, máris komoly nehézségei voltak saját megtakarításainak hasznosításában. A liberalizáció zászlóvivői egy másik érvvel is előálltak, amely különösen nevetséges az 1997-es globális pénzügyi válság fényében: a liberalizáció elősegíti a stabilitást azáltal, hogy a tőkebevonás forrásai így diverzifikálhatók. Az volt az elképzelés, hogy visszaesés idején az ország könnyen a külföldhöz fordulhat a hazai források elapadásának ellensúlyozása érdekében. Az IMF közgazdászai elvileg gyakorlatias emberek, akik jól mozognak a világban. Igazán tudhatták volna, hogy a bankárok szívesebben hiteleznek azoknak, akiknek nincs szükségük pénzre, láthatták volna, mi történik, amikor egy ország nehézségekkel találja szemben magát: a külföldiek kivonják befektetéseiket, és ezzel csak súlyosbítják a gazdasági visszaesést. A következőkben majd megnézzük, miért vezetett a liberalizáció – különösképp annak elsietett változata, amit a szilárd pénzügyi intézményrendszer létrejöttét megelőzően hajtottak végre – megnövekedett instabilitáshoz. Egy tényt azonban továbbra sem szabad szem elől téveszteni: a megbomlott egyensúly nemcsak hogy a gazdasági növekedés szempontjából hátrányos, de annak költségei aránytalanul nagy mértékben hárulnak a szegényebb rétegekre.

A külföldi beruházások szerepe A külföldi beruházások nem tartoznak a washingtoni konszenzus három fő pillére közé, az új globalizációs folyamatnak azonban szerves részét képezik. A washingtoni konszenzus szerint a növekedés a liberalizációból, a piacok felszabadításából következik. Elvileg a privatizáció, a liberalizáció és a makrogazdasági egyensúly feladata, hogy a beruházások – így a külföldi beruházások – szempontjából kedvező üzleti klímát teremtsen. Ez a beruházás 9

indítja el a növekedést. A külföldi vállalatok technikai jártasságot és a külföldi piacokra való kijutás lehetőségét hozzák magukkal, amely jobb lehetőségeket jelent a foglalkoztatás szempontjából. A külföldi cégek ezen kívül pénzügyi forrásokhoz is jobban hozzáférnek, aminek főképp az olyan fejlődő országok számára van jelentősége, ahol a helyi pénzügyi intézmények gyengék. A külföldi működőtőke-beruházás fontos szerepet játszott sok – bár nem minden – sikeres gazdaságfejlődés történetében, így Szingapúr, Malajzia, de még Kína esetében is. Mindezek után a külföldi beruházások hátulütőivel is foglalkoznunk kell. Amikor a külföldi cégek megjelennek, sok esetben tönkreteszik a helyi versenytársaikat, halomba döntve kisemberek ambícióit, akik házilag működtetett kisipart próbáltak meg fenntartani. Erre sok példát lehetne találni. A Coca-Cola és a Pepsi megjelenése egy belső piacon szerte a világon mindenhol eltiporta az üdítőitalok gyártóit. Helyi fagylaltgyártók képtelenek versenyre kelni az Unilever termékeivel. Lehet ezekről a dolgokról úgy gondolkodni, hogy felidézzük az Egyesült Államokban kialakult vitákat a nagy gyógyszertár-láncokkal és késztermékek forgalmazóival kapcsolatban. Amikor a Wal*Mart megjelenik egy közösségben, gyakran tiltakoznak a helyi cégek, akik attól félnek (és joggal), hogy lehetőségeik azon a piacon ezzel megszűnnek. A helyi boltok tulajdonosai attól tartanak, nem lesznek képesek versenyezni a Wal*Marttal és hihetetlen vásárlóerejével. Ugyanezek a szempontok ezerszer élesebben vetődnek fel a fejlődő országok esetében. Bár az ilyen aggodalmak jogosak és érthetők, azt is hozzá kell tenni, hogy a Wal*Mart azért sikeres, mert alacsonyabb árakon kínálja a fogyasztóknak ugyanazokat a termékeket. Az áruk és szolgáltatások hatékonyabb biztosítása a fejlődő országokban élő szegényeknek annál is fontosabb, mivel jövedelmeik alig érik el a létfenntartáshoz éppen elégséges szintet. A bírálatok azonban számos pontra rávilágítanak. Szilárd (vagy hatékonyan érvényesíthető) versenyjogi szabályozás hiányában a nemzetközi cég megteheti, hogy miután elűzte helyi versenytársait, arra használja monopolhelyzetét, hogy magasan tartsa az árakat. Ebben a helyzetben ugyanis az alacsony árak nyújtotta előnyök rövid életűnek bizonyultak. Részben az ütemezésen múlik a dolog; a helyi vállalkozások arra hivatkoznak, hogy ha adnak nekik időt, képesek alkalmazkodni és válaszokat találni a megváltozott versenyhelyzetre, hogy képesek hatékonyan termelni, hogy a helyi vállalkozások léte fontos a helyi közösség szempontjából, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt. A probléma persze az, hogy az intézkedések, amelyeket eredetileg a külföldi versennyel szembeni átmeneti védelem céljából hoznak meg, sokszor később is érvényben maradnak. Számos multinacionális cég nem tett meg minden tőle telhetőt a munkaviszonyok javítása érdekében a fejlődő országokban. Csak fokozatosan jutottak el azokhoz a felismerésekhez, amelyekre egyébként már otthon is igen lassan jöttek rá. A munkavégzés kedvezőbb feltételei javítják a munkatermelékenységet és csökkentik az összköltséget, vagy legalábbis nem emelik számottevő mértékben. A bankrendszer a másik olyan terület, ahol a külföldi cégek jellemzően ellehetetlenítik a helyieket. A nagy amerikai bankok nagyobb biztonságot tudnak garantálni a betétesek pénze számára (hacsak az állam nem építi ki a betétbiztosítás intézményrendszerét). Az amerikai kormány siettette a fejlődő országok pénzügyi piacainak megnyitását. Az előnyök kézzelfoghatók: az élénkebb verseny magasabb színvonalú szolgáltatáshoz vezet. A külföldi bankok nagyobb pénzügyi ereje javíthatja a hazai pénzügyi stabilitást. Mindezen előnyökkel együtt a külföldi bankok jelentette veszélyforrás nagyon is valóságos. Az Egyesült Államokban parázs vita övezte ugyanezt a kérdést. A nemzeti bankrendszert védték (egészen a Clinton-kormányig, amely, a Wall Street nyomására, megfordította a Demokraták hagyományos álláspontját ebben a kérdésben), mert attól tartottak, hogy az összes forrás a főbb pénzügyi központokba, pl. New York-ba, áramolna, ezek elszívnák a pénzt a távolabb 10

eső területekről. Argentína példája mutatja a veszélyek súlyosságát. A 2001-es összeomlás előtt az argentin bankrendszerben a külföldi tulajdonban lévő bankok túlsúlya volt jellemző, és míg a bankok könnyedén hiteleztek a multinacionális vállalatoknak és a hazai nagyvállalatoknak, a helyi kis- és középvállalkozások tőkehiányra panaszkodtak. A nemzetközi bankok speciális tudásából – és információs hátteréből – a hagyományos ügyfélkörének kiszolgálása következik. Idővel kiszélesíthetik ezt a piac más szegmenseire is, vagy más intézmények jelenhetnek meg, amelyek az ilyen réseket áthidalhatják. A növekedés hiányának – amelyhez a finanszírozás hiánya is hozzájárult – döntő jelentősége volt az ország összeomlásában. Argentínán belül a problémát széles körben felismerték, és a kormány meg is tett bizonyos szerény kezdeti lépéseket a hitelszűke enyhítésére. A kormányzati hitelezés azonban nem volt képes a piaci kudarcot ellensúlyozni. Argentína kudarca néhány alapvető tanulsággal szolgál. Az IMF és a Világbank nagy hangsúlyt helyezett az elmúlt időben a bankrendszer stabilitására. Könnyű azonban stabil helyzetű bankokat létrehozni, amelyekre nem jellemző a rossz hitelek miatt kieső jövedelem, mindössze annyit kell tenni, hogy amerikai kincstárjegyekbe fektetik a pénzüket. A feladat azonban nem egyszerűen szilárd bankokat létrehozni, hanem hogy azok a szilárd bankok képesek legyenek hitelezni, és így segíteni elő a növekedést. Argentína példáján láthatjuk, hogy ennek a kudarca hogyan vezethet el maga is a makrogazdasági egyensúly megbomlásához. Növekedés hiányában az ország egyre növekvő költségvetési hiányt halmozott fel, és ahogy az IMF a kiadások visszafogására és az adóbevételek növelésére kényszerítette, megindult a pokoli lejtőn, amelynek alján gazdasági hanyatlás és társadalmi forrongás várta. Bolívia újabb példáját jelenti annak, ahogyan a külföldi bankok hozzájárultak a makroegyensúly megbomlásához. 2001-ben egy külföldi bank, amely nagybani játékosnak számított a bolíviai piacon, hirtelen a globális instabilitás megnövekedett kockázatára hivatkozva visszafogta hiteleit. A hitelkínálat hirtelen megváltozása következtében a gazdaságban még annál is súlyosabb mélyrepülés vette kezdetét, mint amit a csökkenő termékárak és a globális gazdasági visszaesés már eleve előidézett. További megfontolások is vannak a külföldi bankok beengedésével kapcsolatosan. A hazai bankok érzékenyebben reagálnak a központi bank finomhangolásra használt eszközeire, amelyekkel bővíti a hitelállományt, amikor gazdasági élénkítésre van szükség, és szűkíti, amikor a túlhevülés jelei mutatkoznak. A külföldi bankok messze kisebb mértékben reagálnak ilyen jelzésekre. Hasonlóképpen, a hazai bankok lényegesen fogékonyabbak lehetnek a hitelpiac alapvető hiányosságainak betöltésére irányuló nyomásra, a hitelektől elzárt vagy alulfinanszírozott szereplők (kisebbségek, hátrányos helyzetű régiók) finanszírozására. Az Egyesült Államokban, amely az egyik legfejlettebb hitelpiaccal büszkélkedhet, olyan fontosnak tartották ezt a problémát, hogy 1977-ben elfogadták a Community Reinvestment Actet (CRA, Közösségi Újrabefektetési Törvény), amely előírásokat fogalmazott meg bankok felé, hogy ezeknek az alulfinanszírozott csoportoknak és térségeknek hitelezzenek. A CRA fontos, bár vitatott módja volt bizonyos létfontosságú szociális célok elérésének. A pénzügyek azonban nem az egyetlen terület, ahol a közvetlen működőtőke-beruházás nem volt fenékig tejfel. Egyes esetekben a külföldi befektetők – gyakran megvesztegetés útján – különleges kiváltságokat szereztek a kormánytól, például vámvédelmet. Sok esetben az USA, Franciaország vagy más fejlett ipari ország kormánya használta fel befolyását, megerősítve azt a nézetet a fejlődő országokon belül, hogy az teljesen normális, ha a kormányok belenyúlnak a dolgokba, és feltehetően pénzt is fogadnak el ezért. Más esetekben úgy tűnt, hogy a kormány viszonylag ártalmatlan szerepet játszik (bár ez nem feltétlenül jelenti, hogy nem volt korrupt). Amikor az amerikai kereskedelmi miniszter, Ron Brown külföldre utazott, vele mentek néhányan az üzleti világból, akik keresték a kapcsolatfelvétel lehetőségét, próbáltak bejutni a feltörekvő gazdaságok különböző piacaira. Felteszem, hogy 11

arra a repülőre könnyebb volt helyet kapni, ha az ember jelentős adományokkal segítette a választási kampányt. Más esetekben az egyik kormányt hívták segítségül, hogy ellensúlyt képezzen a másik befolyásával szemben. Elefántcsontparton, miközben a francia kormány azon dolgozott, hogy a francia távközlési vállalat ki tudja szorítani a független (amerikai) mobilszolgáltatót, az USA kormánya az amerikai cég érdekeinek próbált érvényt szerezni. Sok esetben azonban a kormányok jóval túllépték a józan ész diktálta határokat. Argentínában a francia kormány állítólag nyomást gyakorolt egy vízmű-koncesszió (Aguas Argentinas) feltételeinek megváltoztatása érdekében, miután a francia anyavállalat (Suez Lyonnaise), amely aláírta, rájött, hogy nem olyan jövedelmező, mint gondolta. A legnagyobb aggodalomra talán az adott okot, ahogyan a kormányok – beleértve az amerikai kormányt is – rászorították az országokat, hogy betartsanak olyan nagyrészt méltánytalan szerződéseket, amelyeket többnyire korrupt kormányzatok írtak alá azokban az országokban. Indonéziában, az APEC (Asia-Pacific Economic Cooperation – Ázsia-Óceániai Gazdasági Együttműködés) vezetőinek 1994-es jakartai ülésén Clinton elnök arra biztatta az amerikai cégeket, hogy menjenek Indonéziába. Sokan mentek is, többnyire rendkívül kedvező feltételek mellett (megvesztegetéssel olajozva a procedúrákat – az indonéz emberek rovására). A Világbank hasonlóképpen ösztönözte a kormány és a magánszektor közötti energiaszerződéseket ott és más országokban, például Pakisztánban. E szerződések olyan bekezdéseket tartalmaztak, amelyek értelmében a kormány elkötelezte magát nagymennyiségű villamos áram vásárlására kiugróan magas áron (az úgynevezett take or pay klauzulák). A magánszektor zsebelte be a profitot, a kormány pedig vállalta a kockázatot. Ez már így is épp elég baj volt, ám amikor a korrupt kormányokat megdöntötték (Mohammed Suhartoét Indonéziában 1998-ban, Nawaz Sharifét Pakisztánban 1999-ben), az amerikai kormány nyomást gyakorolt az új kormányokra, hogy tartsák magukat a szerződéshez ahelyett, hogy elállnának tőle, vagy legalábbis újratárgyalnák a benne foglalt feltételeket. Az “unfair” szerződések listája hosszú, amelyek betartását a nyugat kormányai, túlerejükkel visszaélve, ki is kényszerítették1. Még nincs vége a közvetlen működőtőke-beruházásokkal szembeni jogos panaszok sorának. Míg a standard közgazdaságtan arra összpontosít, hogy a különböző kiváltságok milyen torzulásokhoz vezetnek az ösztönzők rendszerében, van ennek egy ennél is alattomosabb oldala: azok a kiváltságok gyakran a korrupció, a kormányzati tisztviselők megvesztegetésének eredményei. A közvetlen működőtőke-beruházások becsábításának ára a demokratikus folyamatok aláaknázása. Ez különösen igaz a kitermelő ágazatokba történő beruházásokra, a bányászatra, az olajra és más természeti kincsekre, ahol a külföldieknek ténylegesen érdekükben áll olcsón megszerezni a koncessziót. Az ilyen beruházásoknak más kedvezőtlen hatásai is vannak, gyakran a növekedést sem segítik elő. A bányakoncesszióból származó jövedelem felbecsülhetetlenül szükséges, a fejlődés azonban társadalmi átalakulást is jelent. A beruházás egy, tegyük fel, az ország távoli pontján fekvő bányába aligha mozdítja elő a fejlődést-átalakulást az általa kitermelt készleteken túl. Egy kettős gazdaság kialakulását segítheti elő, amelyben a vagyon egyes helyeken összpontosul. A tőke beáramlása esetenként a fejlődés gátjává válhat, egy “holland kór”-nak nevezett mechanizmus révén. A tőke beáramlása a valuta erősödéséhez vezet, amely olcsóbbá teszi az importcikkeket, és drágítja az exportot. A név az Északi-tengeri földgázlelőhelyek felfedezését követő holland tapasztalatokból jön. A gáz eladásából származó bevételek felértékelték a holland valutát, ez pedig súlyosan érintette az ország többi exportágazatát. Ez jelentős, de megoldható kihívást jelentett ennek az országnak, ám a fejlődő országok számára rendkívüli nehézségeket is okozhat. Ami még rosszabb, a források hozzáférhetősége módosíthatja az ösztönzőket is: ahogy már a második fejezetben láttuk, ahelyett, hogy a vagyon gyarapítására fordítanák energiáikat, 12

sok ásványkincsben gazdag ország arra irányítja erőfeszítéseit, hogy a természeti erőforrásokból származó jövedelmeket (a közgazdászok ezt hívják “járadéknak”) bebiztosítsa a maga számára. A nemzetközi pénzügyi intézmények jobbára elnéztek az itt felsorolt problémák fölött. Helyette az IMF munkahelyteremtő receptjét – ha egyáltalán foglalkozott ezzel a kérdéssel – alkalmazták: meg kell szüntetni a kormányzati beavatkozást (az elnyomó szabályozás eltörlésével), csökkenteni az adókat, az inflációt olyan alacsony szintre leszorítani, amennyire csak lehetséges, és behívni az országba a külföldi befektetőket. Bizonyos értelemben még ez a recept is tükrözi az előző fejezetben megrajzolt gyarmati mentalitást: a fejlődő országoknak egyértelműen külföldre kell menniük vállalkozó szellemért. Nem érdekes, hogy Koreában és Japánban micsoda sikereket értek el külföldi beruházások nélkül is. Sok esetben, így Szingapúrban, Kínában és Malajziában, ahol ügyeltek a külföldi beruházásokkal összefüggő visszaélésekre, a közvetlen működőtőke-beruházások létfontosságú szerepet kaptak, nem annyira vállalkozó szellem, vagy tőke behozatala miatt (ami a magas megtakarítási hányad következtében nem is hiányzott különösebben), hanem a külföldi cégek piaci kapcsolatai és a korszerű technológia szempontjából.

Sorrend és ütemezés Az IMF minden melléfogása közül talán a sorrenddel és az ütemezéssel kapcsolatos hibák és a tágabb társadalmi környezet iránt mutatott érzéketlensége kapta a legtöbb figyelmet. Erőltették a liberalizációt, mielőtt a kiépülhettek volna biztonsági hálók, kialakulhatott volna a megfelelő szabályozási környezet, és az országok képesek lettek volna a piaci hangulat hirtelen változásainak – ami pedig a modern kapitalizmus szerves velejárójának tekinthető – káros következményeit elhárítani. Erőltették a privatizációt, mielőtt megfelelően versenyző piacok és szabályozó struktúrák jöttek volna létre. A helytelen sorrend alkalmazása mögött gyakran a gazdasági és politikai folyamatok alapvető félreértése állt, amelyek különösen a piaci fundamentalizmus híveire jellemzők. Azzal érveltek például, hogy ha egyszer a tulajdonjogokat megállapították, az összes többi már természetes módon kialakul magától – beleértve az intézményeket és a piacgazdaságok működésének alapjául szolgáló jogi feltételeket is. A szabad piac ideológiája mögött egy gyakran Adam Smith nevéhez kapcsolt modell áll, amely szerint a piaci erők játéka – a profitmotívum – úgy tereli a gazdaságot a hatékony kimenetelek felé, mintha egy láthatatlan kéz munkálna benne. A modern közgazdaságtan egyik nagy teljesítményét az jelenti, hogy megmutatták, milyen értelemben és milyen feltételek mellett bizonyul igaznak Smith következtetése. Kiderült, hogy ezek a feltételek igen szűkre szabottak2. A gazdaságelmélet legújabb fejleményei – amelyek sajátos módon éppen a washingtoni konszenzus elveinek legkérlelhetetlenebb hajszolása idején láttak napvilágot – megmutatták, hogy amikor tökéletlen az informáltság, vagy a piacok nem teljesek – vagyis mindig, de főképp a fejlődő országokban – a láthatatlan kéz igencsak tökéletlenül működik. Ez azt is jelenti, hogy léteznek olyan kormányzati beavatkozások, amelyek elvben javíthatják a piac hatékonyságát. A hatékony piaci működés feltételeinek hangsúlyozása nagyon fontos, és sok kormányzati feladat is éppen mint egy piaci kudarcra adott válasz érthető meg. Ha tökéletes volna az informáltság, mint azt mostanra már tudjuk, a pénzügyi piacok szerepe is kérdésessé válna, és ez még inkább igaz a pénzügyi piacok szabályozására. Ha a verseny automatikusan tökéletes volna, nem lenne szükség versenyhivatalokra sem. A washingtoni konszenzus elveit azonban a piacgazdaság kezdetleges modelljére, a versenyző egyensúlyi modellre alapozták, amelyben Adam Smith láthatatlan keze működik, méghozzá tökéletesen. Mivel ebben a modellben a kormányzatnak nincs helye – azaz a 13

szabad, korlátozásoktól mentes, “liberális” piac tökéletesen működik – a washingtoni konszenzus elveit helyenként a “neoliberális” jelzővel illetik, amely a “piaci fundamentalizmusra” támaszkodik, amely viszont a tizenkilencedik században bizonyos körökben elterjedt laissez-faire politika felelevenítésének tekinthető. A nagy gazdasági világválság utórezgéseinek időszakában és a piaci rendszer egyéb kudarcainak – a nagyarányú egyenlőtlenségektől a lakhatatlan, szennyezett és lepusztult nagyvárosokig – a felismerését követően e szabad piaci politikai elveket elutasították a fejlettebb ipari országokban, bár továbbra is élénk vita folyik az országokon belül arról, hogy hol van az állam és a piac közötti megfelelő egyensúly. Még ha Smith láthatatlan kéz-elmélete alkalmazható is a fejlett ipari országok esetében, a fejlődő országokban ehhez szükséges feltevések biztosan nem állják meg a helyüket. Egy piaci rendszerhez világosan meghatározott tulajdonjogokra és az azok betartatására képes bíróságokra van szükség, ám ezek legtöbbször a fejlődő országokban hiányoznak. A piaci rendszerhez verseny és tökéletes informáltság kell. A verseny azonban korlátozott, és az informáltság messze van a tökéletestől, a jól működő versenyző piacok létrehozása nem megy egyik napról a másikra. Az elmélet szerint a hatékony piacgazdasághoz minden feltételnek teljesülnie kell. Bizonyos esetekben az egyik területen végrehajtott reformok, amelyeket más típusú reformok nem egészítenek ki, éppenséggel ronthat a helyzeten. Ezért nem mindegy a sorrendiség. Az ideológia elnéz e problémák fölött, csak annyit mond, hogy olyan gyorsan át kell térni a piacgazdaságra, ahogy csak lehet. A gazdaság elmélete és története azonban azt mutatja, hogy a sorrend figyelmen kívül hatása katasztrofális következményekkel járhat. Az eddigiekben tárgyalt kereskedelmi és tőkepiaci liberalizáció, illetve a privatizáció során elkövetett hibákban óriási szerepe volt a sorrendiség elhanyagolásának. A sorrendben vétett kisebb jelentőségű hibák még kevésbé tűntek fel a nyugati sajtóban, holott az IMFpolitika mindennapos csődjéről van itt szó, ami tovább rontja a már így is kétségbeejtően szegény emberek életét a fejlődő világban. Például több országban is működnek ún. marketingtanácsok, amelyek felvásárolják a mezőgazdasági termékeket a termelőktől, és azt értékesítik a hazai és a nemzetközi piacon. Gyakran alacsony hatékonysággal és nagy korrupció mellett működnek, és a gazdák csak töredékét kapják meg a végső árnak. Még ha nincs is sok értelme egy kormányzatnak ilyesmivel foglalkozni, abból még nem következik, hogy az állam hirtelen kiszállásával a versenyszféra automatikusan megjelenik a helyén. Több nyugat-afrikai ország az IMF és a Világbank nyomására hagyott fel a marketingtanács működtetésével. Voltak olyan esetek, ahol úgy tűnt, az intézkedés bevált, máshol viszont a marketing tanácsok helyébe helyi monopóliumok rendszere lépett. A tőkehiány belépési korlátokat állított fel a piacon. Kevés gazda engedhette meg magának, hogy teherautót vegyen, és azzal szállítsa áruját a piacra. Az ehhez szükséges források sem álltak rendelkezésükre, mert a jól működő bankrendszer sem volt adott. Előfordult, hogy meg tudták szerezni a teherautót, amivel az áruikat szállíthatták, és eleinte működött is a piac, de később ez a csábító üzlet átkerült a helyi maffia kezébe. Az IMF és a Világbank által ígért előnyök egyik esetben sem váltak valóra. Az állam bevételei csökkentek, a gazdák aligha éltek a korábbinál jobban, és néhány helyi üzletember (aki valójában vagy maffiózó vagy politikus) jól keresett a dolgon. Sok marketingtanács folytatja az egységes árazás gyakorlatát, ami azt jelenti, hogy minden termelőnek ugyanannyit fizetnek az áruért, elhelyezkedésüktől függetlenül. Míg ez egy látszólag “fair” megoldás, a közgazdászok ellenzik abból a megfontolásból, hogy ezzel valójában a piachoz közelebb eső gazdák támogatják a távolabbiakat. A piaci verseny keretei között alacsonyabb árat kapnának azok, akik messzebb laknak onnan, ahol végül eladják az árukat, mert így tulajdonképpen nekik kellene viselni az áruk piacra szállításának költségét. Az IMF utasította az egyik afrikai országot, hogy szüntesse meg ezt az egységes árazási 14

rendszert, az előtt, hogy az országban megfelelő úthálózat kiépült volna. Az elszigetelt területeken élők bevételei hirtelen nagyot estek, mert most már rájuk hárultak saját termékeik szállítási költségei. Ennek következtében az ország legszegényebb vidéki térségeiben zuhantak a jövedelmek, és sokak súlyos nehézségekkel szembesültek. Az IMF árazási rendszerének lehetett némi haszna a megnövekedett hatékonyság következtében, ám ezekkel az előnyökkel szembe kell helyeznünk a társadalmi áldozatokat. A megfelelő sorrend betartásával és jó ütemezéssel talán elérhetők lettek volna a hatékonysági előnyök áldozatok nélkül is. Van azonban az IMF/washingtoni konszenzus típusú megközelítésnek egy alapvetőbb problémája is: nem veszi tekintetbe, hogy a fejlődéshez társadalmi átalakulásra van szükség. Uganda ezt a szempontot a tandíjak radikális eltörlésével próbálta meg érvényesíteni, amit a költségvetéssel foglalkozó, kizárólag a bevételekre és kiadásokra koncentráló bürokraták meg sem igen érthettek. A fejlődés-gazdaságtan egyik közhelye manapság az általános elemi iskoláztatás, ideértve a lánygyermekek iskoláztatását is. Számtalan tanulmányban kimutatták már, hogy az elemi szintű oktatásba és a lánygyermekek iskoláztatásába befektető országok, így a kelet-ázsiai országok is, jobban teljesítettek a többieknél. Ám egyes nagyon szegény afrikai országokban komoly akadályai voltak egy magas beiskoláztatási szint elérésének, főleg ami a lánygyermekek beiskolázását illeti. Ennek az oka egyszerű: a szegény családok épphogy fenn tudják magukat tartani, nem látják lányaik iskoláztatásának előnyeit, és az oktatási rendszerek abba az irányba fejlődtek, hogy fiúk számára alkalmasabbnak tartott városi állások betöltésének esélyeit teremtették meg. A legtöbb ország döntéshozóinak kemény költségvetési korlátokkal kellett szembenéznie, és követték a washingtoni konszenzus irányelvét, amely szerint tandíjat kell szedni. Érvük: statisztikailag kimutatták, hogy az alacsony díjaknak alig van hatásuk a beiskoláztatás szintjére. Museveni, Uganda elnöke azonban másképp látta. Tudta, hogy olyan környezetet kell teremtenie, amelyben bevett dolognak számít, hogy mindenki iskolába megy. Azt is tudta, hogy ezt tandíjak szedésével nem lehet elérni. Nem vett tehát tudomást a külső szakértők tanácsairól, és egész egyszerűen eltörölte a tandíjat. A beiskoláztatási szint meredeken emelkedett. Minden család látta, hogy a többiek iskolába küldik a gyerekeiket, és lányaikat is járatni kezdték. A leegyszerűsítő statisztikai tanulmányok a rendszerszerű változás erejét hagyták figyelmen kívül. Már az is épp elég baj, hogy az IMF-stratégiák kudarcot vallottak a fejlesztés lehetőségeinek teljes körű kihasználásában. Ám a kudarcok sok esetben vissza is vetették a fejlődést azáltal, hogy fölöslegesen roncsolták a társadalom szövedékét. A fejlődési folyamat és a gyors átalakulás elkerülhetetlen módon hatalmas nyomást helyez a társadalomra. A hagyományos tekintélyek megkérdőjeleződnek, a hagyományos kapcsolatok átértékelődnek. Ezért kell, hogy egy sikeres fejlesztési koncepcióban figyelmet kapjon a társadalmi stabilitás – ami nagy tanulsága nemcsak az előző fejezetben végigkövetett botswanai történetnek, de a következőben tárgyalt indonéznek is. Indonéziában az IMF kierőszakolta, hogy szüntessék meg az élelmiszerre és a kerozinra (a szegények által ételek melegítésére, főzésre használt fűtőanyag) adott állami támogatásokat, miután az IMF-politika következtében súlyosbodott az országban a recesszió, zuhantak a jövedelmek és a bérek, égig szökött a munkanélküliség. Az ezt követő zavargások miatt felfeslett a társadalmi szövedék, ami még tovább fokozta a gazdasági visszaesést. A támogatások megvonása nemcsak rossz szociálpolitika, de rossz gazdaságpolitika is volt. Nem ezek voltak az első zavargások az IMF intézkedéseinek hatására, és ha többen követik az IMF tanácsait, biztosan lett volna több is. 1995-ben Jordániában voltam egy találkozón, ahol a koronaherceg és más magas rangú állami tisztségviselők voltak jelen. Az IMF amellett kardoskodott, hogy az élelmiszertámogatásokat csökkentsék, és így javítsák a költségvetés egyenlegét. Már majdnem egyezségre jutottak, amikor Husszein király közbelépett és leállította a folyamatot. Élvezte a posztját, remek munkát végzett és a helyén 15

akart maradni. A kényes közel-keleti helyzetben az élelmiszertámogatások csökkentése könnyen zavargásokhoz és a kormány megdöntéséhez vezetett volna, és azzal együtt veszélybe került volna a törékeny béke is. Szembeállítva ezt a hajszálnyi javulással, ami a költségvetési pozícióban esetleg bekövetkezhetett, a célként kitűzött prosperitás ügyének ezek az események jóval nagyobb károkat okoznának. Az IMF szűk ökonomista szemlélete nem tette lehetővé, hogy tágabb kontextusban vizsgálja ezeket a kérdéseket. Az ilyen forrongások azonban csak a jéghegy csúcsát jelentik: felhívják az emberek figyelmét arra az egyszerű tényre, hogy a szélesebb társadalmi és politikai kontextus nem hagyható figyelmen kívül. Voltak viszont más problémák is. Amikor az 1980-as években Latin-Amerikának ki kellett igazítania költségvetését és leszorítania az inflációt, a túlzott megszorítások magas munkanélküliséget idéztek elő, és megfelelő biztonsági háló hiányában mindez a bűnözés elharapózásához vezetett, ami nem sok jóval kecsegtet a beruházások szempontjából. Afrika fejlődésének visszaesésében az egyik legfontosabb tényező a belső viszályok elmérgesedése volt. A Világbank tanulmányai kimutatták, hogy az ilyen viszályok szisztematikus kapcsolatban vannak a hátrányos gazdasági tényezőkkel, mint a munkanélküliség, amely a túlzott megszorítások következtében alakul ki. A mérsékelt infláció talán nem a legmegfelelőbb környezet a befektetések számára, de az erőszak és a belső viszályok még kevésbé. Ma már felismerjük, hogy “társadalmi szerződés” köti össze az embereket egymással és az állammal. Amikor a kormányzati politika megsérti a társadalmi szerződést, az emberek az egymás között vagy a kormánnyal kötött szerződéseket sem biztos, hogy be fogják tartani. A társadalmi szerződés fenntartása különösen fontos és nehéz feladat a fejlődés és átalakulás során rendszeresen kialakuló társadalmi zavargások közepette. Az IMF szemellenzős makrogazdasági kalkulációiban azonban az efféle megfontolásoknak többnyire nincs helye.

A jólét leszivárgásának tana A társadalmi szerződés része a “fair” bánásmód: a szegények részesülnek a társadalom javaiból növekedés idején, a gazdagok pedig részt vállalnak az áldozatokból válságos időkben. A washingtoni konszenzus irányelvei nem sok figyelmet szenteltek az elosztás vagy a méltányosság kérdéseinek. Ha nagyon muszáj valamit mondani, akkor támogatói azt hozzák fel, hogy a legjobban úgy lehet a szegényeken segíteni, ha elősegítjük a gazdaság növekedését. Ők a jólét leszivárgásának közgazdaságtanát hirdetik. Végeredményben, szól a tétel, a növekedés gyümölcsei egészen a szegényekig le fognak szivárogni. A jólét leszivárgásának tana azonban sosem volt több puszta hittételnél. A tizenkilencedik századi Angliában az elnyomorodás nőtt, annak ellenére, hogy az ország egésze virágzott. Az 1980-as évek amerikai növekedése jelenti a legújabb drámai példát: miközben a gazdaság nőtt, az alullévők reáljövedelmei csökkentek. A Clinton-kormányzat keményen érvelt a jólét leszivárgásának tana ellen, úgy gondolta, hogy a szegényeken aktívan, programok révén kell segíteni. Amikor a Fehér Házból a Világbankba mentem, vittem magammal ezt a szkeptikus hozzáállást a jólét leszivárgásának tanával szemben. Ha nem működött az Egyesült Államokban, miért működne a fejlődő országokban? Bár igaz, hogy a szegénység jelentős visszaszorítása nem érhető el robusztus gazdasági növekedés nélkül, ennek fordítottja már nem igaz: a növekedésből nem szükségképpen részesedik mindenki. Nem igaz, hogy “dagály idején minden hajó emelkedik”. Előfordulhat, hogy a hirtelen jött dagály – különösen, ha vihar kíséri – a gyengébb csónakokat a parthoz vágja és pozdorjává zúzza. A jólét leszivárgásának tanával szemben megfogalmazott ellenvetések dacára a tézis tisztes szellemi családfával büszkélkedhet. A Nobel-díjas Arthur Lewis egyszer azt fejtegette, hogy az egyenlőtlenség jót tesz a növekedésnek, hiszen a gazdagok többet takarítanak meg, 16

mint a szegények, a növekedés kulcsa pedig a tőkefelhalmozás. Egy másik Nobel-díjas, Simon Kuznets azt állította, miközben a fejlődés kezdeti szakaszán az egyenlőtlenség nő, később a trend magától megfordul3. Az elmúlt ötven év története azonban nem támasztja alá ezeket az elméleteket és hipotéziseket. Amint azt a következő fejezetben látni fogjuk, a délkelet-ázsiai országok – DélKorea, Kína, Tajvan, Japán – példája megmutatta, hogy a magas megtakarítási hányadhoz nincs szükség nagymértékű egyenlőtlenségekre, és hogy elérhető a gyors növekedés az egyenlőtlenségek növelése nélkül is. Az ottani kormányok nem hittek abban, hogy a növekedés automatikusan kedvez majd a szegényeknek is, és úgy gondolta, hogy a nagyobb egyenlőség valójában javítaná a növekedési lehetőségeket, ezért aktív intézkedésekkel próbálták biztosítani, hogy a dagály valóban felemeljen minden hajót, hogy a bérkülönbségeket korlátok közé tudják szorítani, hogy valamilyen szintű oktatás mindenki számára elérhetővé váljon. Ez a politizálás társadalmi és politikai stabilitáshoz vezetett, ami maga is hozzájárult egy olyan gazdasági klíma létrehozásához, amelyben az üzleti vállalkozások virágozhatnak. A tehetséges, kiművelt emberfők energiát és humán erőforrást jelentettek a térség dinamikus fejlődéséhez. Másutt, ahol a kormány a washingtoni konszenzus elveit tette magáévá, a szegények kisebb mértékben részesedtek a növekedés adta jólétből. Latin-Amerikában a növekedés nem járt együtt az egyenlőtlenségek csökkenésével, vagy akár a szegénység visszaszorulásával. Egyes esetekben még nőtt is a szegénység, amelyet az itt-ott feltűnő városi romhalmazok is jeleznek. Az IMF büszkén beszél a latin-amerikai piacgazdasági átmenetben az elmúlt évtizedben tett előrelépésekről (bár már valamivel halkabban az éltanuló Argentína 2001-es összeomlása után, és azt követően, hogy az elmúlt öt évben több “reform-országot” is tartós recesszió és stagnálás sújtott), a szegénység nagyságrendjéről azonban már hallgat. Teljesen egyértelmű, hogy a növekedés önmagában nem fordítja jobbra egy ország összes lakójának életét. Kevéssé meglepő módon, a “leszivárgás” kifejezés eltűnt a politikai vitákból. Egy kissé módosult változatban azonban még mindig jelen van ez az elképzelés. Leszivárgás-plusznak neveztem el az újabb variánst. Azt állítja, a növekedés szükséges és majdnem elégséges feltétele a szegénység visszaszorításának – arra utalva, hogy a legjobb stratégia egyszerűen a növekedésre való összpontosítás, miközben megemlítünk olyan témákat is, mint a nők iskoláztatása vagy az egészségügy. A leszivárgás-plusz zászlóvivőinek azonban nem sikerült olyan koncepciót megfogalmazni, amely akár a szegénységgel kapcsolatos tágabb problémákat, akár szűkebb kérdéseket, mint például a nők iskoláztatása, képes lenne kezelni. A leszivárgás-pluszt hangoztatók gyakorlatilag folytatták ugyanott, ahol abbahagyták, és ugyanazokat a káros hatásokat okozták, mint korábban. A drákói “kiigazítási politika” egyik ország után a másikban vezetett az egészségügyi és oktatási kiadások leépítésére: Thaiföldön ennek eredményeképpen nemcsak a női prostitúció emelkedett, hanem az AIDS-re fordított kiadásokat is nagyon alacsony szintre fogták vissza, így jelentős visszalépés történt a világ egyik legsikeresebb AIDS-ellenes küzdelmében. Sajátos módon éppen a Clinton-kormány pénzügyi tárcája vált a leszivárgás-plusz egyik legfőbb élharcosává. A kormányon belül – ami a belpolitikai kérdéseket illeti – a különböző nézetek széles tárháza volt jelen az Új Demokratáktól, akik az állami szerepvállalást korlátozni akarták, egészen a Régi Demokratákig, akik annak kiterjesztése mellett foglaltak állást. A központi helyet azonban az az éves Elnöki Gazdasági Jelentésben (ezt a dokumentumot a Gazdasági Tanácsadó Testület készítette) megjelenő nézet kapta, amely keményen szembehelyezkedett akár a jólét leszivárgásának tanával, akár a leszivárgásplusszal. Az amerikai pénzügyminisztérium meg éppen azt a politikát erőltette más országokra, amelyet ha az Egyesült Államokra próbálnák alkalmazni, merev ellenállással találnák szembe magukat, és a kísérlet szinte biztosan meg is bukna. E nyilvánvaló 17

ellentmondás oka egyszerű: az IMF és a Világbank része volt a pénzügyminisztérium birodalmának, annak a játéktérnek, amelyben, néhány kivételtől eltekintve, szabadon érvényt szerezhettek törekvéseiknek, mint ahogy más tárcák is, saját házuk táján, a magukénak. PRIORITÁSOK ÉS STRATÉGIÁK Nemcsak azt fontos szemügyre venni, hogy az IMF milyen ügyeket vesz fel célkitűzéseinek listájára, hanem azt is, amit kihagy. A stabilizáció szerepel rajta, az állások létrehozása már nem. Az adóztatás és annak káros hatásai rajta vannak, a földreform nincs. A bankkonszolidációra van pénz, a jobb oktatási és egészségügyi rendszer finanszírozására nincs, nem is beszélve a munkavállalók kompenzációjáról, akik az IMF által félremenedzselt makrogazdasági viszonyok következtében kiestek állásaikból. Sok olyan tétel van, amely bár nem szerepel a washingtoni konszenzus listáján, magasabb növekedéshez és nagyobb egyenlőséghez vezethetne. A földreform szemléletes példája annak, mi minden forog kockán sok ország esetében. Számos fejlődő országban egy maroknyi gazdag ember kezében van az összes földterület, az emberek túlnyomó része földet bérel, és azon gazdálkodik, de csak a felét vagy még kisebb hányadát tarthatja meg annak, amit termel. Ezt nevezik feles gazdálkodásnak. A feles gazdálkodás rombolja az ösztönzőket, mert ahol egyenlően osztoznak a földtulajdonossal, az egyenértékű egy 50 százalékos adóval, ami a szegény gazdákat terheli. Az IMF zúgolódik a gazdagokra kivetett adók miatt, mondván, hogy az torzítja az ösztönzőket, de egy árva szót nem szólnak ezekről a rejtett adókról. A rendesen, békés úton, törvényes keretek között végrehajtott földreform, amely gondoskodik róla, hogy a gazdák ne csak földhöz, hanem hitelekhez is jussanak, egybekötve kiegészítő szolgáltatásokkal, amelyek során új vetőmagokkal és ültetési módszerekkel ismerkednek meg, hatalmas termelési többletet eredményezhetne. A földreform azonban a társadalom alapvető átalakítását is jelentené, amely a pénzügyminisztériumokat benépesítő elitnek, akikkel a nemzetközi pénzügyi intézményeknek többnyire dolguk van, nem feltétlenül lenne a szája íze szerint. Ha ezeket az intézményeket valóban a növekedés ösztönzése és a szegénység enyhítése érdekelné, jelentős figyelmet szenteltek volna ennek a kérdésnek. A földreform ugyanis több fejlődési sikertörténetben, így Koreában és Tajvanon is, az első intézkedések között szerepelt. Egy másik elhanyagolt terület a pénzügyi szektor szabályozása. Az 1980-as évek latinamerikai válságaira összpontosítva az IMF fenntartotta azt a nézetét, miszerint a válságokat a könnyelmű fiskális politika és a laza monetáris politika okozza. A szerte a világon beütött válságok azonban felfedték az instabilitás egy harmadik forrását is: a pénzügy szektor szabályozásának tökéletlenségeit. Az IMF ennek ellenére siettette a szabályozás lazítását, mígnem a délkelet-ázsiai válság rákényszerítette az irányváltásra. Míg a földreform és a pénzügyi szektor szabályozása túl kis szerepet kapott az IMF és a washingtoni konszenzus forgatókönyveiben, az infláció sokszor túlságosan is nagyot. Persze az olyan térségekben, mint Latin-Amerika, amelyre súlyos inflációs problémák voltak jellemzők, jogosan kapott nagyobb figyelmet. Ám az IMF túlzott inflációs megszállottsága magas kamatokat és erős valutákat eredményezett, ami csak munkanélküliséghez és nem növekedéshez vezetett. A pénzügyi piacoknak lehet, hogy tetszettek az alacsony inflációs adatok, de a munkásoknak – és azoknak, akik a szegénységgel is törődnek – már nem tetszettek annyira az alacsony növekedésről és magas munkanélküliségről árulkodó számok. Szerencsére a szegénység visszaszorítása egyre fontosabb fejlesztési prioritássá válik. Jeleztem korábban, hogy a leszivárgás-plusz stratégiák nem működtek. Ezzel együtt elmondható, hogy a gyorsabban növekvő országok nagyobb sikerrel szorították vissza a szegénységet, amint azt Kína és Kelet-Ázsia országainak példái is mutatják. Az is igaz, hogy 18

a szegénység visszaszorításához források kellenek, és azokat csakis a növekedés révén lehet előteremteni. Így hát nem meglepő, hogy a növekedés és a szegénység visszaszorítása között pozitív korreláció van. Ez a korreláció azonban nem bizonyítja, hogy a leszivárgási stratégiák (vagy annak fejlettebb verziói) jelentenék a leghatékonyabb fegyvert a szegénység elleni küzdelemben. Ellenkezőleg, a statisztika azt mutatja, hogy egyes országok úgy növekedtek, hogy közben a szegénység nagyságrendje nem csökkent, mások viszont adott növekedési szint mellett a többieknél lényegesen sikeresebbek voltak a szegénység felszámolásában. Nem az a kérdés, hogy növekedéspártiak vagyunk vagy sem. Sok tekintetben a növekedés/szegénység vita értelmetlennek tűnik: végül is a növekedésben mindannyian hiszünk. A hangsúly az egyes politikai intézkedések hatásán van. Bizonyos intézkedések elősegítik a növekedést, de a szegénységre vajmi kevés hatással vannak, mások úgy segítik elő a növekedést, hogy éppenséggel növelik a szegénységet, megint mások viszont egyszerre segítik elő a növekedést, és enyhítik a szegénységet. Az utóbbit nevezik szegénypárti növekedési stratégiának. Néha vannak „nyerő-nyerő” politikai intézkedések, ilyen a földreform vagy a szegények számára megszervezett oktatás, amely gyorsabb növekedést és nagyobb egyenlőséget vetít előre. Gyakran találkozunk átváltásokkal is: van, hogy a kereskedelmi liberalizáció lökést adna a növekedésnek, viszont, legalábbis rövid távon a szegénység növekszik – különösen, ha gyorsan hajtják végre – mivel munkások veszíthetik el állásaikat. És vannak “veszít-veszít” intézkedések, amelyek esetében kicsi vagy nulla növekedési többlet és jelentős elszegényedés az eredmény. Sok ország történetében a tőkepiaci liberalizáció jelenti ennek az egyik példáját. A növekedés-szegénység vitában a hangsúly a fejlesztési stratégiákon van – olyan stratégiákon, amelyek politikai megoldásokat keresnek a szegénység felszámolására és a növekedés előmozdítására, kerülik az olyanokat, amelyek növekvő szegénység árán érnek el minimális, ha nem nulla növekedési többletet, és nagy hangsúlyt helyeznek a szegényekre gyakorolt hatásokra az olyan helyzetek megítélésekor, amelyekben az átváltások a jellemzők. Ahhoz, hogy megértsük a választási lehetőségeinket, meg kell értenünk a szegénység okait és természetét. Nem arról van szó, hogy aki szegény az lusta; a szegény emberek sokszor keményebben és hosszabb munkanapokat dolgoznak azoknál, akik náluk sokkal jobban élnek. Sokan egy ördögi kör áldozatai: a szegényes táplálkozás rossz egészségi állapothoz vezet, amely korlátozza a keresőképességüket, ami aztán még rosszabb egészséghez vezet. Épphogy megélnek valahogy, gyermekeiket nem tudják iskolába küldeni, és tanulás nélkül a gyerekek is szegénységre vannak kárhoztatva. A szegénységet egyik nemzedék adja át a másiknak. A szegény gazdák nem tehetik meg, hogy drága talajjavítókat fizessenek, és megvegyék a magas termésarányt biztosító vetőmagot, amellyel növelhetnék termelékenységüket. Ez azonban csak az egyik a szegényeket sújtó ördögi körök közül. Partha Dasgupta a cambridge-i egyetemről egy másikra is felhívta a figyelmet. Szegény országokban, mint Nepál, a nincstelenek nem jutnak más energiahordozóhoz, mint a szomszédos erdő, ám miután kiirtották az erdőt, mert kellett a fa olyan alapszükségletek kielégítéséhez, mint a fűtés és a főzés, a talaj minősége pusztul, és ahogy épül le természeti környezetük, ők maguk növekvő szegénységre vannak ítélve. A szegénységgel együtt jár a hatalomnélküliség érzése. A 2000-es World Development Report (a Világbank éves kiadványa) elkészítéséhez a Világbank szegények ezreivel készített interjút egy A szegények hangjának nevezett program keretén belül. Számos téma kerül elő – aligha váratlanul. A szegények azt érzik, szavukat nem hallja senki, és nincs hatalmuk saját sorsuk fölött. Rajtuk kívül álló erők lökdösik őket ide-oda. A szegény emberek egyben védtelenek is, saját helyzetüket bizonytalannak tartják. Nemcsak bevételi forrásaik bizonytalanok, de egy a fölöttük álló gazdasági körülményekben 19

bekövetkezett változás miatt csökkenhetnek reálbéreik és elveszíthetik állásaikat, amit drámai méretekben szemléltetett az ázsiai válság – de egészségük is kockázatoknak és állandó erőszaknak van kitéve, néha más nincstelenek próbálják az ő rovásukra mindenáron előteremteni a családjuk fenntartásához szükséges dolgokat, néha a rendőrség és más hatalmi szervek fenyegetik biztonságukat. Míg a fejlett országban élők az egészségbiztosítási rendszer tökéletlenségei miatt aggodalmaskodnak, a fejlődőkben élő embereknek a társadalombiztosítás minden formája nélkül kell meglenniük – nincs munkanélküli segély, egészség- vagy nyugdíjbiztosítás. Az egyetlen biztonsági hálót a család és a közösség jelenti, ezért is olyan fontos mindent elkövetni, hogy megőrizzük ezeket a kötelékeket a fejlesztési folyamatban is. A bizonytalanság csökkentése érdekében – jelentse ez a kiszipolyozó főnök, vagy a nemzetközi viharoknak egyre inkább kitett piacok szeszélyességét – a munkavállalók nagyobb munkahelyi biztonságért küzdöttek. Míg azonban a munkások “rendes állásokért” harcoltak, az IMF az enyhe kifejezéssel “rugalmas munkaerőpiacnak” nevezett célért küzdött, ami úgy hangzik, mintha a munkaerőpiac jobb működéséről volna szó, de valójában csak fedőneve az alacsonyabb béreknek és a nagyobb kiszolgáltatottságnak a munkavállalók számára. Nem lehetett előre látni a washingtoni konszenzus összes hátrányos következményét a szegényekre nézve, de mostanra már világosak. Láttuk, hogy ha a kereskedelmi liberalizációt magas kamatok kísérik, az biztos receptje az állások megszűnésének és a munkanélküliség emelkedésének – a számlát tehát a nincstelenek fizetik ki. A pénzügyi piacok liberalizációja, ha nem követi megfelelő szabályozó struktúrák létrehozása, szinte biztos módja a gazdasági egyensúly megbontásának – és könnyen vezethet alacsonyabb helyett magasabb kamatokhoz, ami megnehezíti a gazdák számára a vetőmag és a talajjavítók beszerzését, amelyek révén kicsit is jobban élhetnének. A privatizáció, ha nem jár együtt versenypolitikával és kellő odafigyeléssel, hogy a monopóliumok ne élhessenek vissza helyzetükkel, akkor magasabb, nem pedig alacsonyabb fogyasztói árakhoz vezethet. A fiskális szigorításnak, ha ész nélkül és rosszkor folytatják, növekvő munkanélküliség és a társadalmi szerződés felbontása lehet az eredménye. Az IMF nemcsak fejlesztési stratégiájának a nincstelenekre leselkedő veszélyeit becsülte alá, de a politikájának hosszú távú társadalmi és politikai áldozatait is, amely végül tönkretette a középosztályt, és mindössze az elit néhány tagjának a meggazdagodását szolgálta. Túlértékelte ugyanakkor a piaci fundamentalizmus által biztosított előnyöket. A középosztály hagyományosan az a társadalmi csoport, amely a jogállamiság, az általános közoktatás és a szociális biztonsági háló létrehozását szorgalmazta. Ezek egy egészséges gazdaság nélkülözhetetlen elemei, és a középosztály leépülése e fontos reformok végrehajtásához szükséges társadalmi bázis megszűnésével járt együtt. Amellett, hogy alábecsülte programjainak áldozatait, az IMF túlbecsülte azok előnyeit is. Vegyük a munkanélküliség problémáját. Az IMF számára és azok szemében, akik szerint a normális piaci működés révén a kereslet meg kell, hogy egyezzen a kínálattal, a munkanélküliség annak jele, hogy valami beavatkozás zavarja a piaci erők szabad játékát. A bérek túl magasak (mondjuk a szakszervezet ereje miatt). A kézenfekvő gyógyír a munkanélküliségre a bérek csökkentése, az alacsonyabb bérek következtében megnövekszik a munkakereslet, és több embert vesznek fel az állományokba. Míg a modern gazdaságelmélet (különösen az aszimmetrikus informáltság és a nem teljes szerződések irodalma) megmagyarázta, miért lehet még az erősen versengő piacokon, így a munkaerőpiacon is, tartósan munkanélküliség – vagyis az az állítás, hogy a munkanélküliséget feltétlenül a szakszervezetek vagy az állam szabta minimálbérek okozzák egyszerűen téves – más okból is bírálható a bérek leszorításának stratégiája. Az alacsonyabb bérek ugyanis ösztönözhetnek egyes vállalatokat több munkás felvételére, de az újonnan felvettek száma igen csekély is 20

lehet, és a csökkentett bérek következtében az összes többi munkás fejére hozott bajt nem biztos, hogy képes ellensúlyozni. A munkaadók és tőketulajdonosok igen elégedettek lehetnek, ahogy profitjaik az égig emelkednek. Ők biztosan lelkesen aláírják az IMF-típusú piaci fundamentalista recepteket! Az, hogy tandíjat akarnak szedni a fejlődő országokban élő emberektől, újabb bizonyítéka e szűklátókörű világképnek. A tandíj pártolói szerint a beiskolázás szintjét ez nem érintené, a kormánynak viszont nagy szüksége van a bevételekre. Az irónia ebben az esetben az, hogy a kezdetleges modellek rosszul határozták meg a tandíj eltörlésének hatását a beiskolázás szintjére. Azáltal, hogy az intézkedés rendszerszerű hatásait nem vették számításba, nemcsak a társadalomra gyakorolt szélesebb hatásokat hagyták figyelmen kívül, de még annak a szűkebb követelménynek sem tettek eleget, hogy pontosan előrejelezzék a beiskolázás szintjére gyakorolt hatásokat. Az IMF túlságosan is rózsás képet fest a piacról, és túlságosan negatívan viszonyul az államhoz; ha a kormányzat nem is volt számára maga a megtestesült gonosz, biztosan inkább a probléma részét képezte, mint a megoldásét. A szegényekkel kapcsolatos érdektelenség azonban nemcsak a piacról és az államról alkotott nézetek kérdése – amelyek szerint a piac mindent megold, az állam pedig csak árt – értékválasztás kérdése is: mennyire tanúsítunk érzékenységet a nincstelenek iránt, és ki milyen kockázatokat kell hogy viseljen. A washingtoni konszenzus által kikényszerített intézkedések eredményei nem túl biztatók: a legtöbb országban, ahol magukévá tették elveit, a fejlődés lelassult, ahol pedig volt növekedés, ott annak gyümölcsei aránytalanul oszlottak meg. A válságokat félrekezelték, a piacgazdasági átmenet (ahogy azt látni fogjuk) csalódást okozott. Akik követték a recepteket, és kitartottak a számos megszorítás ellenére, most azt kérdezik: hol vannak az ígért eredmények? Latin-Amerika nagy részében az 1990-es évek elején produkált rövid növekedési időszak után makacs stagnálás és recesszió ütötte fel fejét. A növekedést nem tartották fenn, egyesek esetleg azt mondanák, nem volt fenntartható. Ennél a pontnál megállva és körülnézve azt látjuk, hogy a reformokat követő időszak a növekedés szempontjából semmivel sem volt jobb az azt megelőző importhelyettesítő iparosítás korában (amelyben az országok protekcionista intézkedésekkel segítenek a hazai iparnak, hogy versenyezni tudjon az importtal) az 1950-es és 1960-as évtizedben. A térség átlagos növekedési üteme a kilencvenes években, a reformok után 2,9 százalék volt, alig több mint fele az 1960-as évekre jellemző adatnak (5,4 százalék). Visszatekintve, az 1950-es és 1960-as évek növekedési stratégiáit nem folytatták (kritikusaim szerint nem voltak fenntarthatók), de az 1990-es évek elején felívelő növekedési hullám sem tartott sokáig (kritikusaim szerint ezek sem voltak fenntarthatók). A washingtoni konszenzus bírálói kimutatják, hogy az átmeneti fellendülés a kilencvenes évek elején nem volt más, mint egy kisebb felzárkózási korrekció, amely még a nyolcvanas évek elmaradt növekedését sem tudta behozni, miután az utolsó nagy válság következtében egy évtizedre leállt a fejlődés. A térség lakói azt kérdezik: megbuktak a reformok? Vagy a globalizáció vallott csődöt? A különbségtétel talán művi, a reformok középpontjában a globalizáció állt. Még az olyan országok is, mint Mexikó, ahol sikerült némi növekedést elérni, annak gyümölcsei a társadalom felső 30 százalékát gazdagították, illetve még inkább a felső 10 százalék kezében összpontosultak. Az alullévők alig nyertek az egésszel valamit, sokan még a korábbinál is rosszabbul élnek. A washingtoni konszenzus reformjai nagyobb kockázatoknak tették ki az országokat, és azokat aránytalanul nagy mértékben viselték azok, akik a legkevésbé voltak képesek megbirkózni velük. Éppúgy, ahogy sok országban a sorrend és az ütemezés be nem tartásával elkövetett hibák több állás megszűnéséhez vezettek, mint amennyit létrehoztak, a fenyegetéseknek való kitettség is jobban nőtt mint a képesség a megfelelő intézmények (pl. társadalombiztosítás) létrehozására, amelyek lehetővé tették volna a kockázatok kezelését.

21

Természetesen fontos üzeneteket is hordozott a washingtoni konszenzus, így például elővigyázatosságot fiskális és monetáris ügyekben, amit a sikeres országok szem előtt is tartottak, ám ezeket többnyire nem az IMF-től tanulták meg. Néha az IMF-et és a Világbankot tisztességtelenül okolták azért, amilyen üzeneteket közvetítenie kellett – senki sem szereti, ha azzal jönnek neki, ne nyújtózzon tovább, mint ameddig a takarója ér. A nemzetközi gazdasági intézmények bírálata azonban tovább megy ennél: bár sok jó fejlesztési elképzelésük volt, még a hosszú távon célravezető reformokat is óvatosan kell végrehajtani. Ma már széles körben elfogadott nézet, hogy a sorrendet és az ütemezést nem lehet figyelmen kívül hagyni. Ám ami még fontosabb, többről is szó van a fejlesztés kérdésében, mint amit ezek a tanulságok mutatnak. Léteznek ugyanis alternatív stratégiák, amelyek nemcsak hangsúlyaikban, de az intézkedésekben is különböznek; olyanok például, amelyek tartalmazzák a földreformot, de kihagyják a tőkepiac liberalizációját, amelyek versenypolitikát hoznak létre, mielőtt privatizálnának, amelyek gondoskodnak arról, hogy munkahelyeket teremtsenek a kereskedelmi liberalizációval egyidőben. Ezek az alternatívák hasznosították a piac szervező erejét, de felismerték, hogy a kormányzatnak is fontos szerepe van. Felismerték a reform fontosságát, de azt is, hogy a reformokat megfelelően kell ütemezni, és tartani bizonyos sorrendiséget. A változásra nemcsak mint közgazdasági kérdésre, hanem tágabb értelemben mint a társadalom fejlődésének problémájára tekintettek. Felismerték, hogy a hosszú távú sikerek érdekében a reformoknak széles bázisa kell, hogy legyen, és ehhez annak előnyeit is széles körben szét kell osztani. Már felhívtuk a figyelmet néhány sikertörténetre: az afrikai országok, Uganda, Etiópia és Botswana, korlátozott mértékben, de sikeresnek mondhatók; a nagyobb sikereket KeletÁzsiában érték el, ideértve Kínát is. Az ötödik fejezetben a piacgazdasági átmenet néhány sikeresebb példáját is áttekintjük, mint amilyen Lengyelország. A sikerek azt mutatják, hogy a fejlődés és az átmenet lehetséges; a fejlesztés sikerei jóval nagyobbak, mint amit bárki is remélni mert fél évszázaddal ezelőtt. Sokatmondó azonban az a tény, hogy a sikerországok közül milyen sokan követtek a washingtoni konszenzustól gyökeresen különböző elveket. Minden korszak és minden ország különbözik a többitől. Más országok is hasonló sikereket értek volna el, ha követik Kelet-Ázsia stratégiáját? Működnének a mai globális gazdaságban is azok a stratégiák, amelyek negyedszázaddal ezelőtt beváltak? A közgazdászok körében megoszlanak erről a vélemények. Az országok számára azonban az alternatívákat kell felmutatni, és hagyni, hogy azok közül demokratikus folyamatok során válasszanak. A nemzetközi gazdasági intézmények feladata kellene – és kellett volna – hogy legyen az országok ellátása a szükséges információkkal, hogy tájékozott döntéseket hozhassanak, hogy fel tudják mérni az egyes lehetőségekkel járó következményeket és kockázatokat. A szabadság lényege a választáshoz való jog – és a vele járó felelősség elfogadása. 1

Hogy csak egy példát vegyünk, lásd: P. Waldman, „How U.S. Companies and Suharto’s Cycle Electrified Indonesia,” Wall Street Journal, 1998. december 23. 2 Klasszikus művében, A nemzetek gazdagságában Adam Smith vetette fel a gondolatot, amely szerint a piac működése önmagában hatékony kimenetekhez vezet. A könyv 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozattal közel egyidőben látott napvilágot. A formális matematikai bizonyítást – amely megadja az elmélet konkrét igazságfeltételeit – két Nobel-díjas közgazdász, Gerard Debreu a kaliforniai Berkeley egyetemről (aki 1983-ban vette át a Nobel-díjat) és Kenneth Arrow a Stanfordról (őt 1972-ben tüntették ki) adta meg. Azt az alapvető összefüggést, amely szerint információs tökéletlenségek, illetve nem teljes piacok esetén a versengő egyensúly nem vezet (szűken vett Pareto) hatékony kimenethez, B. Greenwald és J. E. Stiglitz tárta fel, „Externalities in Economies with Imperfect Information and Incomplete Markets,” Quarterly Journal of Economics 101 (2) (1986 május), pp. 229-64. 3 Lásd W. A. Lewis, „Economic Development with Unlimited Supplies of Labor,” Manchester School 22 (1954), pp. 139-91. és S. Kuznets, „Economic Growth and Income Inequality,” American Economic Review 45 (1) (1955), pp. 1-28.

22