Ötödik fejezet Itt csak menned kell, gondolkodnod nem szabad! 4700 méter magasan, 100 méterre a csúcs alatt, egy közel 15-20 négyzetméternyes területen, ami aránylag megközelítette a vízszin-tes állapotot, mind az öten csodáltuk a hajnal fényeit, tökéletes pompáját, ahogy a nap egyre magasabbra és magasabbra kapaszkodik a látóhatár fölött. A csúcs közelségének varázsa mindenkiben legyõzte az eddig lappangó feszültségeket, a hegyi betegség és az oxigénhiány okozta problémákat. Álltunk szótlanul, s csak néztük a végtelen messzeségbe nyúló sziklaormokat, a tökéletesen kék eget, s azt a csodát, amit igazából csak ott fent lehet látni. Egyre sûrûbben pillantottunk a csúcs felé, és próbáltuk teljesen kiüríteni gondolatainkat és elménket, ugyan még elõttünk volt egy gerinc, - az utolsó -, ami már érzékeltette velünk, hogy a gerincen túl a csúcs vár ránk. Majd Anikótól megkérdeztem, hogy készen áll-e, és mondtam neki, hogy a csúcsig már nem állunk meg. Majd elindultunk az utolsó gerincen fölfelé. Ahogy haladtunk egyre följebb, úgy éreztük, hogy ez az utolsó gerinc emelkedik a legmeredekebben, s ez a legkeskenyebb is. Ugyan ez is csak két lábfej széles volt, de mind a két oldalán megközelítõleg 80 fokban indult el lefelé a lejtõ, s a jobb oldali lejtõnél most is csak körülbelül 4-5 métert tartott, s onnan egy közel 2000 méter mély szakadékrendszer bontakozott ki a bal oldalon, a Mont Blanc Chamonix felõli oldalának a fõ gleccserei 2000-2500 méteres mélységig. Ahogy haladtunk egyre fölfelé, láttuk, ahogy a nap megsüti a hó felsõ jégrétegeit, és elkezd a tetején olvadni. Ekkor már tudtuk, hogy miért kell korán indulni, hisz minden egyes
156
lépésnél a hágóvasra tetemes mennyiségû hó ragadt rá, és körülbelül 50-60 lépésenként le kellett rázni a havat róla, mert csúszóssá kezdett válni. Ahogy egyre följebb haladtunk, most már egyre kevesebb pihenõt iktattunk be, lassabban mentünk, de biztosabban, és úgy döntöttünk, hogy a csúcsig már nem állunk meg. Ez a gerinc körülbelül 50-60 méter hosszan tartott, majd utána egy hirtelen törés történt a gerincen, és egy sokkal kisebb emelkedésû, amelyen közel 15-20 fokban emelkedett tovább az út egészen a csúcsig. Amikor felértünk a gerincnek erre a pontjára, megdöbbentõ látvány tárult szemünk elé. Balra elnézve, mélyen be lehetett látni Franciaország felé, jobbra elõre Svájc felé, s jobbra hátrafelé pedig Olaszország felé. Messzi, a ködpárában elõbukkant a Matternhorn orma, és más, 4000 méter fölötti csúcsok sziluettje. A hõmérséklet itt sem volt még valami nagyon-nagyon meleg. Körülbelül olyan mínusz 10-15 fokig melegedett fel a levegõ, de már a csúcs látványa teljesen feledtette velünk a hideget, csak lassan, fokoza-tosan, de folyamatosan haladtunk elõre. Próbáltuk mind a ketten a lépésütemet tartani, hogy ne kelljen azért megállni, mert valamelyikünk kiesik a ritmusból, így inkább lassabban haladtunk elõre. A lépés hossza, amit léptünk, az egy érdekes dolog volt, mert körülbelül egylábfejnyi hosszúakat léptünk. Ebbõl ki lehet számítani bárkinek, hogy valójában az az 50-60 méteres emelkedõ is a gerincen mennyi ideig tarthatott, illetve a törés után még a csúcsig mennyi ideig tarthatott az út. Így az összesen hátralévõ 200-300 métert mennyi idõ alatt tudtuk megtenni. Közel 40 percet vett igénybe. Ahogy haladtunk felfelé, és már láttuk az elõttünk járóknak a körvonalait a csúcson, meg ahogy közeledtünk feléjük, természetesen ki lehetett venni az alakokat, ahogy ott állnak, és vidáman fényké-pezkedik mindenki fent, Európa tetején. A csúcs látványa és közelségének érzete szinte feltöltött minket energiával, és egyre gyorsuló ütemmel újra megszaporáztuk lépteinket, s elindultunk az utolsó pár 10 méter leküzdésére. Teljesen elillant lábainkból a fáradtság, újra nyugodtan és egyenletesen tudtuk venni a levegõt, és most már volt idõ arra, hogy a lépések közben körülnézzünk, csodáljuk a tájat, ami megdöbbentõ szépségû volt. Majd reggel 8 óra 59 perckor Anikóval közösen felértünk Európa tetejére, a Mont Blanc csúcsára. Az elsõ pillanat, hogy fenn álltunk egy furcsa megkönnyebbülést hozott, a siker megkönnyebbülését, a harc elmúltát, bár már ekkor hirtelen eszembe villant, hogy az igazi harc az most kezdõdik, hiszen még le kell menni. Azzal hogy felértünk a csúcsra, valójában csak az út felét tettük meg. Úgy mint fizikailag, úgy mint lelki értelemben, hisz a lefelé vezetõ út talán nehezebb is valamivel. Ahogy felértünk, fenn a csúcson a jégcsá-kányomat leszúrtam a hóba, és ismét készítettem egy standpontot, amihez mind a kettõnket kikötöttem. Kezet fogtunk egymással, és igazából mindegyikünk szótlanul állt, s csak néztük a tájat. Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, mintha egy megszentelt helyen lennék, a természet egyik legszebb és legcsodálatosabb katedrálisában, a Föld egy évmilliók óta létezõ gyöngyszemén. A Mont Blanc csúcsa az Alpok legmagasabb pontja, Európa legmagasabb pontja. Számomra igazából nem a magasság jelentett valami csodálatra méltó dolgot, hanem az, hogy gyerekkoromban, 10 évesen megálmodtam, hogy feljutok a Mont Blanc-ra, és ezt az álmot 27 év múlva siker koronázza, s feljutottam álmaim egyik csúcsára. Ahogy ott fent álltunk, furcsa dolog történt, nem a meghatottság, nem is az emlékezés, valami varázslatszerû. Minden ember eszembe jutott akivel valaha kapcsolatba kerültem, és ez a kapcsolat bár legyen jó vagy rossz dolog, de mindenkire valamilyen úton-módon szakítottam egy pillanatot, mint emlékezés, és úgy éreztem, hogy ez a pillanat mintha azt is jelképezné, hogy õk is feljutottak a csúcsra. Akár
ellenségesen viszo-nyulnak felém, vagy épp tagadólag, vagy egyéb más érzelmi gondolat fûz hozájuk. Ezek a gondolatok valami nagyon mély erõt mozdítottak meg bennem, úgy éreztem ott fent, akkor, abban a verõfényben, hogy nem magamért másztam meg a hegyet, hanem valójában értük. Nem egyfajta bizonyítás-vágyképpen, hogy bebizonyítsam, hogy én is meg tudom tenni amit mások, hanem Igazából azért, mert maga a mászás okozott örömet, s a megmérettetés, ami sikerült. Az nem mint öröm nyilvánult meg igazából, nem mint elégtétel, csupán csak egyszerûen egy állapot, amit alázattal elfogad az ember. Ott fent, - így utólag visszagondolva is - úgy éreztem, hogy minden egyes pillanat, amit fent töltünk, mintha meg lett volna szentelve. Nem az volt a fontos, hogy az ember feljutott egy hegy csúcsára, hanem az sokkalta mélyebb volt, hogy azokat a félelmeket, gátlásokat le tudta gyõzni, amit vagy maga hozott létre, vagy mások vetítettek rá. Közben, ahogy elmélkedtem, s gondolataimban felidéztem mindenkit, akivel valaha is kapcsolatba kerültem, megláttam a három fiút, ahogy közelednek felém. Az órámra pillantva láttam, hogy 9 óra múlt 1 perccel és õk is monoton ütemben, szinte gépiesen csak tapossák a havat, és lassú, ütemes haladással szinte megállíthatatlanul közelednek a csúcs felé. Olyannak tûnt a látványuk, mint egy mindenre elszánt harcos, aki feladott már mindent azért, hogy meglelje a békét. Láttam rajtuk, hogy megállíthatatlanok, eltánto-ríthatatlanok, s nem igazából a csúcs vonzza õket, hanem az az érzés, az az állapot, amit még csak sejtenek, hogy majd ott fent vár rájuk. Pár perc eltéréssel odaértek hozzánk, kezet fogtunk egymással, mi is a szokásos emberi
158
tevékenységbe estünk bele, fényképeztük egymást, a hegyeket, a tájat, a hegy árnyékát, ahogy Olaszország felé vetül. Láttam, hogy valójában ezek csak felszínes dolgok, mindenki kezd a saját belsõ világába visszazuhanni csendben, hangtalanul, szótlanul. Nem igen beszéltünk, mindenkinek sugárzott a szeme, ragyogott. Néha lehetett látni egy-egy meghatódott pillantást is, de a fáradtság jeleit nem mutatkoztak. Ebben a belsõ magányban eszembe jutottak szüleim, Édesanyám, aki már évek óta nincs közöttünk, eszembe jutott Édesapám, aki az indulás elõtti pillanatokban eljött Sopronba, és a maga derûs módján mindenkinek jó utat kívánva ott állt a ház elõtt, és látszott rajta, hogy belül, nagyon mélyen szorít, drukkol, hogy álmunk sikerüljön. Eszembe jutottak családom más tagjai, bátyáim, gyermekeim; eszembe jutott mindenki egy pillanatra, hogy valahol nekik is köszönhetõ az, hogy most itt fent állok. Ahogy néztem társaimat, akikkel együtt másztam az úton, láttam, õk is elmélkednek, emlékeznek, s gondolataikban õk is valahol messze járnak, talán magasabb régiókban, mint a földi hegyek, talán valahol az emberi kapcsolatok lélekcsúcsain valami olyasmit tapasztalnak meg, amit valójában a fizikai hegyekben az ember csak megsúrolhat. Csak érintõlegesen tudja érezni, még akkor is, ha az ahol van, az egy megszentelt hely, még akkor is, ha az a természet legnagyobb katedrálisai közül is az egyik, még akkor is csak megsúrolni vagy érinteni tudja azt az érzést, mert valójában az belülrõl fakad, mélyrõl. A hegy az csak hozzájuttatni tudja az embert, felszínre hozni, hozzávezetni igazából, ahhoz az érzésállapothoz, amit mindig is kellene érezni az embernek. Valahol, a lelke mélyén mindig ott lapul, s ezt úgy hívják, hogy tisztelet a béke iránt, tisztelet az ember iránt, tisztelet a világ iránt. Ami a legfontosabb, tisztelet önmagunk és hitünk, álmaink iránt. Ott fent valahogy érezhetõ volt, hogy az az ember, akinek nincs hite, s nincsenek álmai, azok csak a saját üveghegyüket tudják megmászni, de az üvegre jellemzõ dolog, hogy van gyenge pontja, és ha ezt a gyenge pontot a legkisebb ütés éri, akkor bármilyen hatalmas is legyen az az üveghegy, pillanatok alatt képes összetörni, de ha van hit, akkor van hozzávaló belsõ tartás, ha van belsõ tartás, akkor törhetetlenné válik. Nem üveg lesz, hanem annál sokkal keményebb, igazi szikla, olyan, ami õserõbõl táplálkozik, és õserõk hozzák létre, olyan, ami maga a teremtés, ami minden emberben benne lakik. Hitem és meggyõzõdésem, hogy az ember az egyidõs a világegyetemmel, és a világegyetem anyagaiból épül fel, és így nem lehet különbséget tenni az emberek között azáltal, hogy azt valamiféle emberi ideológiákkal határozzák meg. Minden ember eredendõen egyforma, különbséget csak önmaguk, vagy az önmaguk által hitnek nevezett dolgok tesznek. Itt fönt minden ember egyforma. Voltak fönt, rajtunk kívül, a világ szinte minden pontjáról páran, ázsiaiak, amerikaiak, európaiak, és ott mindenki, szinte feltétel nélkül fordult a másikhoz, hogy segítsen neki, vagy fotózza le. Hisz mi is tettünk olyat, hogy egy amerikai katonát kértünk meg, hogy készítsen rólunk egy csoportképet. Ez a katona készségesen megtette, hisz ott fent a hegyen nem katona volt, hanem ugyancsak egy harcoló, aki most itt önmagával szembeszállva a legnagyobb harcát vívta meg talán, amit az életben meg kell vívnia. Nem emberek ellen harcolt, nem ideológiák, nem filozófiák és nem rájuk kényszerített hitteológákat választ meg harcának eredményeként, vagy valamilyen gazdasági célokat, hanem saját maga a saját lelkének felszabadítását, a saját maga vágyának, álmának elérését. Ami, akárhogy is nézzük, az ember legeredendõbb harca, az ember legtisztább harca. Itt nincs vér, itt nincs ellenség, itt csak egy dolog van: félek, vagy nem félek; meg tudom-
160
e oldani, vagy nem tudom megoldani. Ezek a dolgok ott fent, 4807 méteren döbbenetesen egyértelmûek, és döbbenetesen tiszták. Ott elég egyetlenegy gondolat, és az embernek azonnal elkezd remegni a lába, de elég egyetlenegy pillanat arra is, hogy megérezze az ember a tökéletes szabadságot, és az a szabadság abban a pillanatban mûködõvé válik, s láttam mindenkinek az arcán ott ragyogott, legyen az akár amerikai katona, vagy francia üzletember, vagy Ázsiai nyugdíjas, ki ledolgozta az életét, itt mindenki tudta, hogy az élet nem arról szól, amit idáig gondolt rá, hanem valami egészen másról. Ez az egészen más az, hogy embernek lenni mindig, minden körülményben, nem rabszolgának, nem valami bábunak, nem valami olyasminek, ami mások céljait és ideológiáját vitelezi ki, hanem tisztán érzõ embernek, tisztán tudatnak, tisztán a világ részének, de ami a lényeg tisztán a világegyetem részének! Nem lehet elkülöníteni, mert abban a pillanatban, amikor valaki elkülöníti, akkor célok és ideológiák jönnek létre, s akkor már jönni fog a félelem, s az a harc küzdelemmé fajul. A küzdelem pedig megvonja a harcnak a nemességét, szépségét, méltóságát, és valami olyan dolog keletkezik ki belõle, ami tele van fájdalommal, keserûséggel, lemondással, és így összetöri a varázst, amit a szabadság tudna nyújtani. Itt fönt, a hegyekben, a hegyek csúcsán minden harcoló pontosan érzi, hogy mindenki egyforma, nincs különbség ember és emberi ideológiák okozta tévedések kapcsán. Nincs különbség tekintetre nézve, sem gazdaságilag, sem egyéb más hovatartozás alapján; itt fönt mindenki egyformának számít. Az sem megkülönböztetés hogy nõ-e vagy férfi-e az, aki éppen harcol, hisz igazából itt már nem nemek küzdenek, hanem igazából lelkek, szellemek, személyiségek, amelyek a saját egyéni szabad akaratuk által valami olyan dologgal próbálják megmérettetni magukat, amit már nem lehet csak nemek szerint megközelíteni, vagy ideológiák szerint megközelíteni, hanem igazából emberi méltóság és tartás alapján lehet csak nézni. Ahogy ott fönt álltunk, s ezen a dolgokon elmélkedtem, úgy tûnt, hogy egy örökkévalóság múlt el; úgy tûnt, hogy ez alatt az idõ alatt csillagok születtek s csillagok haltak; úgy tûnt, hogy ez alatt az idõ alatt egy egész EÓN múlt el. Úgy tûnt, mintha megszûnt volna létezni a tér és az idõ, megszûnt volna létezni az anyag, mintha az egész anyagvilág röpke pillanatra széthasadt volna, és a helyébe valami izzó spirális energia lépett volna, amely átrepíti a tudatot az örök lét és a halhatatlanság birodalmába. Tudom, hogy most ez sok ember számára úgy tûnik, mintha én arra próbálnék rávilágítani, hogy azok az emberek, akik a hegyekbe mennek, valami rettentõ nagy hõsies dolgot hajtanának végre, de ez így nézve nem igaz. Hitem és meggyõzõdésem szerint azok az emberek, akik a hegyekbe mennek, semmivel sem különböznek azoktól a társaiktól akik lent maradtak. Nem szabad úgy nézni a hegyre készülõ harcosokat, mint valami rettenthetetlen hõsöket, hiszen nekik is vannak félelmeik, gondolataik, aggályaik, csak õk talán abban különböznek azoktól, akik a hegy lábánál maradnak, hogy õk szembe mernek szállni saját félelmükkel, meg merik érezni saját félelmük súlyát, mint egy pihe tollat, s el merik engedni. Vállalva azt, hogy esetleg tévednek, s ott maradnak fent a hegyeken örökre, mint a pár oldallal elõbb említett öt hegymászó. Tehát igazából azok az emberek, akik a hegyekbe mennek, ugyanolyanok, mint a többiek, semmiféle hõsiesség nincs bennük, semmiféle plusz, semmiféle héroszi erõ, csak egy dologban különböznek: tisztán és szabadon merik vállalni a megmérettetést. De ami a lényeg, saját maguk elõtt, hisz mindenki csak saját magáért harcol, s az, hogy ki mit érez fönt, a hegyen, az minden embernek az egyéni, belsõ lelkén múlik, az egyéni szabadságán, azon, hogy mennyire érzi helyét a világ-
161
ban, mennyire érzi azt, hogy szerves része az egésznek. Nem lehet elkülöníteni külön egyik hópihét a másiktól egy hatalmas hómezõn, bár ezek a hópihék mind önállóan, egyesével zuhannak alá, de vala-milyen erõ hatására egymásba kapcsolódnak lent, és egy óriási egészet alkotva szülik meg a maguk álomvilágát, a hómezõt. Mely végtelenül tiszta, de végtelenül törékeny, hisz egyetlenegy plusz hópihe, ha megmozdul valahol, lehet, hogy lavinák és hógörgetegek zúdulnak alá, maga alá temetve azokat, akiket a sors épp arra vezérelt. Ahogy elmúlt ez az idõ, és körülnéztem, s láttam a ragyogó napot, ahogy csillog a havon, éreztem, ahogy a nap ereje melegíti a kezemet, s láttam, ahogy körbevesz a világ, és mindenfelé csak a csend, a béke és a nyugalom uralkodik. Majd a gondolataimból egy pillanatra kizökkenve észrevettem, hogy feltámadt a szél, mint egyfajta figyelmeztetés - a hegy üzeneteként jelezte, hogy induljunk lassan lefelé, hisz mások is fel akarnak jönni. Itt fent a hely nem annyira nagy, hogy több százan is el tudnának férni. A közhiedelemmel ellentétben van csúcsélmény a Mont Blancon. Igaz, vannak olyan elmélkedõ emberek, akik azt mondják, hogy a Mont Blanc
162
tetején akkora hely van, mint egy focipálya. Hát azért ez még túlzásnak is durva, mert az egésznek a tetején, sima vízszintes területként, körülbelül 25 négyzetméternyi terület van, s utána már a szélrózsa minden irányába elkezd lejteni. Eleinte lankásabban, de pár méter után már elég határozottan látszik, hogy azért itt egy focipályát nehéz lenne kialakítani. Igaz, ha papírlapon lerajzoljuk, akkor bárhová elfér egy focipálya! Most már tudom, hogy az ilyen elméleteket olyan emberek készítik, akik csak álmodoznak a hegyrõl, és elképzelhetõ, hogy bár megpróbálhattak feljutni rá, de nem sikerült, mert különben ilyen dolgok nem kerülnének nyilvánosságra, és nem forognának közkézen azok között, akik a hegyre készülnének. Ahogy a szél meglibbentette az idõ fátylát, akkor vettük észre, hogy valójában csak 5 percet voltunk idáig a csúcson, és úgy éreztük, hogy ez alatt a végtelennek tûnõ idõ alatt nagyon sok minden történt belül. Ennek az érzésnek a nyomait láttam társam
163
A sziklaorom valahol 4300 méteren Hajnal
Merre van a levegõ?... Mert itt elfogyott! ..
Fény - Árnyék - Játék
Pirkadat 4300 méteren
Egy kicsit késõbb
Még mindig...! H......h....hû de magas!!! És milyen hideg van!
Egy álom valóra vált
A Mont Blanc csúcson
Messze van még?
