Tartalomjegyzék ELSŐ FEJEZET második FEJEZET harmadik FEJEZET NEGYEDIK FEJEZET ÖTÖDIK FEJEZET HATODIK FEJEZET

Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom

Fordította: Nitty

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

Tartalomjegyzék

ELSŐ FEJEZET ........................................................................................................................ 5 második FEJEZET ............................................................................................................... 16 harmadik FEJEZET ............................................................................................................ 29 NEGYEDIK FEJEZET ............................................................................................................. 40 ÖTÖDIK FEJEZET ................................................................................................................... 52 HATODIK FEJEZET................................................................................................................ 65 Hetedik FEJEZET ................................................................................................................ 80 nyolcadik FEJEZET ........................................................................................................... 94 KILENCEDIK FEJEZET ........................................................................................................ 102 TIZEDIK FEJEZET ............................................................................................................... 114 TIZENEGYEDIK FEJEZET ................................................................................................... 127 TIZenkettedik FEJEZET ................................................................................................. 138 TIZeNHARMADIK FEJEZET ............................................................................................... 153 TIZennegyedik FEJEZET ................................................................................................ 163 TIZenötödik FEJEZET ...................................................................................................... 173 TIZenhatodik FEJEZET................................................................................................... 184 TIZenhetedik FEJEZET ................................................................................................... 193

TIZennyolcadik FEJEZET .............................................................................................. 207 TIZenkilencedik FEJEZET ............................................................................................. 217 HUSZADIK FEJEZET ........................................................................................................... 232 HUSzonegyedik FEJEZET ............................................................................................... 246 HUSzonkettedik FEJEZET ............................................................................................. 258 HUSZONHARMADIK FEJEZET ........................................................................................... 269 HUSZONnegyedik FEJEZET ............................................................................................. 279

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

ELSŐ FEJEZET

TALÁN A LEGTÖBB EMBER SZÁMÁRA ijesztő lehet egy földalatti bunkerba tölteni az éjszakáját egy vihar kellős közepén. De nem nekem. Megvolt a dolgok ésszerű magyarázata, így hát nem volt mitől félnem. Miközben egyre mélyebbre és mélyebbre ereszkedtünk felsoroltam maganban az okokat, amiért vállaltam ezt. A bunker még a hidegháború idején készült, amikor az emberek egy esetleges nukleális katasztrófától tartottak. A földalatti épület statikailag teljesen rendben volt. Ez volt a legfontosabb. És a vihar? Az egy egyszerű természeti jelenség – hideg, meleg front összecsapása. Az ember idelent sokkal nagyobb biztonságban van vihar esetén, mint a föld fölött. Szólva bizton mondhatom, hogy nem volt szokatlan számomra az a különös kiruccanás. Nem féltem. Minden ésszerű volt és logikus. Képes voltam megérteni. A probléma a munkámmal volt. Amikor az ember a napja nagy részét vámpírok és fél-vámpírok között tölti, fuvarozza őket, hogy vérhez jussanak és a létezésüket megpróbálja eltitkolni az egész világ elől… nos, mondhatni elég különleges életem van. Szemtanúja voltam jó pár véres vámpír akciónak és tudtam, hogy dacolnak a fizika törvényeivel. Az életem egy folytonos küzdelem volt, igyekeztem leküzdeni a félelmeimet és átlépni saját határaimat. -

Vigyázz hova lépsz – mondta az őr, amikor elindultunk lefele egy vékony betonlépcsőn.

Jól áttam mindent – a falakat, a padlót és a mennyezetet. A szürke érdes felület nem elnyelte a fluoreszkáló lámpa fényét, amivel megvilágítottunk az utunkat. A hely sivár volt, hideg és hátborzongatóan csendes. Úgy tűnt a kísérőm azonban kitalálta a gondolataimat. -

Már elkezdütk a hely a felújítását, de itt a burkolat még az eredti hidegháborús időszakből való. Látni fogod a különbséget, ha elérjük a felújított részt.

A lépcsősor végnél egy zárt ajtókkal teli folyosó tárult elénk. A folyosó ősréginek tűnt, de az ajtók újak voltak, a számkombinációs ajtózár piros, zöld ledje ott villogott minden bejáratnál. Követtem a kísérőmet, aki megállt az egyik ajtónál, beütötte a számkombinációt, a led zöldre változott és azon kaptam magam, hogy egy teljesen normális tárgyaló ajtóban állok. Zöld szőnyeg borította a padlót – mint ha a füvet imitálta volna – a falak kávébarna színben pompáztak, melegség illúzióját keltve. A szoba közepén egy hatalmas kanapé állt, szemközt két székkel. A kanapé előtti asztalon rengeteg újság hevert szana szét. De a legjobb a szobában lévő konyhasarok volt – és a kávéfőző. -

Érezd magad otthon – mondta az őr. Azon gondolkodtam, hogy vajon hány éves lehet, talán annyi, mint én, tizennyolc, de a pelyhedző álla miatt fiatalabbnak tűnt. – Mindjárt érted jönnek.

A szemem le se vettem a kávéfőzőről. – Kaphatok egy kávét? -

Persze – mondta. - Amit csak szeretnél.

A fiú szinte rohant a pulthoz. A kávé előre őrölt volt és úgy nézett ki, mint ha a hidegháború óta itt lett volna. De mindegy, amíg van koffein tartalma, addig nem érdekel. Az egyik vörös járattal érkeztem Kaliforniából és az út igen hosszúnak bizonyult, még mindig álmosnak éreztem magam. Amíg a kávémra vártam az asztalon lévő újságokat egy kupacba halmoztam. Zavart a rendetlenség. Ültem a kanapén és azon merengtem vajon miről lesz szó ezen a megbeszélésen. A délutánom nagy részét, már itt töltöttem Virginiában és volt időm kideríteni, hogy mely Alkimisták vesznek majd részt a megbeszélésen. Jelenleg Palm Spring-ben éltem egy kiváló bentlakásos iskolában és Jill Mastrano Dragomir-re vigyáztam, aki vámpírhercegnő volt és a saját fajtája elől rejtőzködött. Jill-t életben tartani annyit tesz, hogy megmenteni az embereket egy vámpír polgárháborútól – vagy is titokban tartani az emberek előtt a természetfeletti lények létezését. Ez az Alkimisták legfontosabb küldetése. Nem meglepő módon ezen a gyűlésen is erről lesz szó, azonban az már meglepő volt, hogy ezt nem lehetett telefonon megvitatni. Vajon miről lehet még szó, mi lehet olyan fontos, amiért keresztül kellett repülnöm az egész kontinensen? Nem tudtam rájönni, hogy mi más miatt rendelhettek ide. Elkészült a kávém. Csak reméltem, hogy ez képes lesz estig ébren tartani. Épp megittam a kávámat, mikor kinyílt az ajtó és egy férfi lépett be rajta. Majdnem leesett az állam. -

Mr. Darnell – mondtam, miközben a poharat letettem az asztalra. A kezem remegett. – Úgy örülök, hogy újra láthatom Uram.

-

Én is örülök Sydney – mondta és merev mosoly jelent meg az ajkán. – Te mekkorát nőtél.

-

Köszönöm Uram – biztos voltam abban, hogy ezzel bókolni próbált.

Tom Darnell olyan idős volt, mint az apán, barna haját, már imitt-amott őszes tincsek tarkították. Az arcán ráncok jelentek meg azóta, mióta utoljára láttam őt és kék szeme nyugtalanul villogott, nem is igazán nézett rám. Tom Darnell igen magas rangú tisztviselő volt az Alkimisták körében, jogosan – kiváló szaktudás és remek munkamorál jellemezte. Mindig olyan erősnek és magabiztosnak tűnt, de most úgy nézet ki, mint ha félne tőlem. Ennek pedig semmi értelme se volt. Elvégre én voltam az, aki közreműködött a fia letartóztatásában. -

Hálás vagyok, hogy el tudtál jönni – tette hozzá, miután néhány pillanatig kínos csenden álltunk egymással szembe. – Tudom, hogy ez egy nagyon hosszú út volt számodra, főleg hétvégén.

-

Ez nem jelent prblémát, Uram – mondtam és abban reménykedtem, hogy magabiztosan hangzott. – Bár még mindig nem tudom mi az oka, hogy ide rendeltek.

Egy pár másodpercig méregetett, majd egy fejbiccentéssel folytatta. – Nagyon elkötelezett vagy. Csak úgy mint az apád. Nem válaszoltam. Tudtam, hogy bóknak szánta, de nem igazán éreztem annak. Tom megköszörülte a torkát. – Nos, essünk túl rajta. Nem szeretnék több kényelmetlenséget okozni, mint amennyi valójában szükséges. Ismét kaptam egy ideges, de tisztelet teljes pillantást. Miért furdal a lelkiismeret? Főleg azok után, amit a fia, Keith tett. Tom kinyitotta előttem az ajtót és intett, hogy kövesem. -

Uram? Vihetnék magammal még egy kávét?

-

Természetesen.

Az ajtókkal teli betonfolyosón haladtunk tovább. Úgy szorítottam magamhoz a kávát, mint ha abban reménykednék, hogy az meg véd attól, ami rám vár. Most már több mint rémült voltam. Tom néhány ajtóval arrébb megállt. Az ajtó mellett lévő számkombinációs zár pirossan villogott. Egy pillanatig habozott, majd csendben megszólalt. -

Azt akarom, hogy tudd…. amit tettél hihetetlenül bátor dolog volt – mondta, de nem nézett a szemembe. – Tudom, hogy te és Keith barátok voltatok… vagytok és tudom nem lehetett könnyű. Ez is azt mutatja, hogy milyen elkötelezett vagy a munkád iránt. Tudom nem lehet ez könnyű, főleg, ha személyes érzelmekről van szó.

Keith és én nem voltunk barátok, sem akkor sem most, de tudtam ezt Tom sose értené meg. Keith egy egész nyáron át a családomnál nyaralt pár évvel ezelőtt, majd később mi együtt

dolgoztunk Palm Springs-ben. De feladni őt a rendőrségen egyáltalán nem eset nehezemre. Igazából élveztem. Azonban látva Tom arcán a fájdalmat, tudtam nem mondhatom ezt el neki. Nyeltem egy nagyot. – Igen Uram. A munkámat nagyon komolyan veszem. Szomorúan rám mosolygott. – Igen, ebben biztos vagyok. Tom beütötte a tízjegyű biztonsági kódot és az ajtó egy kattanással kinyílt. Tom Kitárta az ajtót és belépett rajta, én pedig követtem őt. A terem halvány fényben úszott és volt odabent három másik ember, de a szürkületi félhomályban hirtelen nem is vettem észre őket. A másik három ember is Alkimista volt. Alkimistákon kívül senki más nem lehetett idelent. De persze rajtuk is ott volt az árulkodó jel, amivel egyértelműen azonosítani tudtam volna őket még egy forgalmas utcán is. Üzleties jellegtelen színű ruhát viseltek és arany liliom tetoválás volt a bal orcájukon. Ezek jelképezett minket. Titkos hadsereg voltunk, kik igyekeztek megóvni embertársainkat a természetfelettitől. Mind hárman maguk elé meredtek. Ekkor vettem csak észre, hogy mi ez a szoba. Egy hatalmas üveg ablak volt az egyik oldalsó falon, amin keresztül át lehetett látni egy másik szobába, ami sokkal erősebben volt megvilágítva, mint az amiben álltam. És a másik szobában ott ült Keith Darnell. Felugrott a helyéről és ütni kezdte az üvegfalat, ami elválasztott minket egymástól. Szívem zakatolni kezdett és egy pár lépést hátráltam. Biztos meglátott – gondoltam. Bele telt párt pillanatba, míg rájöttem, hogy nem láthat minket. Ekkor kisé megnyugodtam. De nem ment egykönnyen. Az ablak egy egyirányú tükör volt. Keith talán sejtette, hogy kik lehetnek a tükör mögött, de egyértelműen nem tudta. -

Kérlek, kérlek – kiáltotta. – Engedjetek ki innen.

Keith haja hosszabb és bozontosabb volt, mint amikor utoljára láttam őt. Úgy tűnt, mint ha jó ideje nem vágták volna le a haját. Keith egy egyszerű szürke kezeslábast viselt, olyat, mint amilyet a foglyok, vagy az elmebetegek viselnek. De a leg figyelemre méltóbb a kétségbeesett pillantása volt. Keith egy vámpír támadás alkalmával elvesztette az egyik szemét, amit titokban én szerveztem meg. Erről nem tudtak az Alkimisták, mint ahogy arról sem, hogy Keith megerőszakolta a nővéremet Carly-t. Kétlem, hogy ezek fényében Tom Darnell valaha is azt mondta volna rólam, hogy elkötelezett vagyok. Most látva Keith-et, úgy éreztem nagyon rossz lehet neki – és Tomnak pedig még rosszabb, az idős férfi arca tele volt nyers fájdalommal. De még ennek ellenére se éteztem rosszul magam azért, amit tettem. Letartóztatás ide, vagy oda. Keith Darnell rossz ember volt. -

Biztos vagyok benne, hogy felismered Keith-t – mondta az egyik Alkimista az asztal mellől. Szürke haja volt és az arcát egy sebhely torzította el.

-

Igen asszonyom – mondtam.

Keith ismét ütni kezdte az üveget. – Kérem! Komolyan gondolom! Azt mondok, amit akarnak. Bármit megteszek. Hallgatok is, ha kell. Elhiszek mindent. Csak ne küldjenek oda vissza! Tom is és én is összerezzentünk, de a többiek továbbra is csak az asztalt bámulták és jegyzeteltek az előttük heverő jegyzettömbjükbe. A kontyos hajú nő felnézett rám, mint ha semmi se történt volna. -

A fiatalabbik Mr. Darnell már eltöltött egy rövidebb időt az egyik átnevelő intézetünkben. Nem épp túl szerencsés dolog, de szükségszerű. Ő vámpír vért árult az emberek számára. Bár azt állítja, hogy nem állt át a vámpírokhoz… de ebben nem lehetünk biztosak. Még ha igazat is mond, ott a lehetőség, hogy később megteszi – és mi van, ha később a Moroi helyett a Stirgoi-at választja szövetségesnek. Meg kell állítanunk, ne hogy elinduljon lefelé a lejtőn.

-

Ez tényleg csak az ő érdekében történik – mondta a harmadik Alkimista. – Mi csak szívességet teszünk neki.

Rettegés söpört végig rajtam. Az egész eljárás lényege, hogy az Alkimisták továbbra is titokba tudják tartani az emberek előtt a vámpírok létezését. Úgy gondoltuk a vámpírok természetellenes lények, ők mások, mint mi. Különös képen a Strigoi-k miatt aggódtunk – gonosz, gyilkos vámpírok – akik képesek szolgasorba hajtani az embereket, azzal, hogy halhatatlanságot ígérnek nekik. Még a szintén vámpír Moroi-k és a félig vámpír, félig ember dhampir-ok is igyekeztek féken tartani a Strigoi-at. Sőt nem régiben ők és mi elkezdtünk együtt dolgozni. Bár mi, Alkimisták, nem kedveltük a Moroi-at se és a dhampir-at se… de a mostani együttműködésünk szükségesnek és hasznosnak bizonyult. Őrültség lett volna azt állítani, hogy Keith barátságot akar kötni a vámpírokkal – még akkor is, ha tényleg a vérükkel kereskedett – ő lenne az utolsó ember a földön, akinek ilyen megfordulna a fejében. Keith ellenszenve a vámpírok iránt tökéletesen nyilván való volt, legalább is számomra. Ha valaki megérdemli, hogy vámpír szimpátiával vádolják…. … nos akkor az én vagyok. Az egyik Alkimista – aki az ing gallérját művészien felhajtva hordta – átvette a szót. – Ön, Miss. Sage, az élő példája annak, hogy hogyan lehet a vámpírokkal együtt dolgozni és ennek ellenére még is objektívan, kívülállóként szemlélni őket. Biztosíthatom arról, hogy nem hagyjuk figyelmen kívül az Ön odaadását. -

Igazán köszönöm Uram – mondtam zavartan, vajon még hányszor fogom hallani az „odaadó” szót ma este.

Néhány hónappal ezelőtt még nem ezt mondogatták, mikor egy gyilkosságal vádolt dhampir szökésében segédkeztem. A dhampir lány később ártatlannak bizonyult, de ettől még ez derékba törte a karrieremet és az előre lépési lehetőségeimet és jócskán beszűkítette. -

És – folytatta a férfi – figyelembe véve Mr. Darnell-vel szerzett tapasztalatait, azt hiszem Ön a legalkalmasabb ember, hogy megossza velünk eddigi tapasztalatait.

A figyelmem ismét Keith-re terelődött. Ő megállás nélkül kiabált és dörömbölt az üvegen. A többieknek sikerült figyelmen kívül hagyni ezt, ezért hát én is igyekeztem így tenni. -

Milyen beszámolóra gondol Uram?

-

Azon gondolkodunk, hogy visszaküldjük-e Mr. Darnell-t az átnevelő központunkba – magyarázat Gray Bun. – Ő nagyon szép fejlődik, de bizonyos szempontból még nem vagyunk benne biztosak, hogy az állapota tartósnak és stabilnak mondható.

Ha Keith viselkedése fejlődést mutat, akkor nem nagyon tudom, hogy mi az ami elbizonytalanítja őket. A felhajtott gallérú férfi a jegyzeteit nézegette. – Annak alapján, amit Palm Springs-ben tapasztalt, Miss Sage, mi a véleményen hogyan viselkedett Mr. Darnell a vámpírok közelében? Mi a véleménye Mr. Darnell további kezeléséről? Indokolt lehet a múlt fényében? Bár Keith továbbra se hagyta abba az ablak püffölését, de minden szem rám szegeződött. Az asztal előtt ülő Alkimisták elgondolkodóan és kíváncsian néztek rám. Tom Darnell láthatóan izzadt és a szeméből félelem tükröződött. Ez érthető volt. A fia sorsát tartottam, most a kezemben. Egymásnak ellentmondó érzelmek kavarogtam benne. Nem csak hogy nem szerettem Keith-t, hanem egyenesen gyűlöltem. Nem utáltam sok embert. De neki nem tudtam elfelejteni azt, amit Carly-val tett. Arról se tudtam megfelejtkezni, amit velem és a többiekkel tett Palm Springs-ben. Azért, hogy magárról elterelje a vérkereskedés gyanúját engem próbált meg befeketíteni. Gyűlölte a vámpírokat, akikre Palm Springs-ben kellett vigyázunk Ezek miatt merült fel bennem azt a kérdést, hogy melyikük a nagyobb szörnyeteg, Kieth, vagy a vámpírok? Nem tudtam, hogy pontosan mi is történhet egy ilyen átnevelő központban. De Keith reakciójából ítélve valószínűleg negy egy kellemes hely lehetett szó. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy vigyék vissza és tartás ott örökre. Megérdemelte volna azért, amit tett, de nem voltam benne biztos, hogy ez lenne a helyes megoldás. -

Azt hiszem…. Keith Darnell korrupt – mondtam végül. – Önző és erkölcstelen. Másokat használ fel saját céljai elérése érdekében. Képes csalni, lopni, hazudni, ha kell – egy pillanatig haboztam mielőtt folytattam volna. – De… nem hiszem, hogy

összejátszana a vámpírokkal. Kétlem, hogy valaha is ez a veszély fennállna. De mindennek ellenére azt hiszem, Alkimistaként nem állná meg a helyét. Azt nem tudom, hogy ezt most mit jelent, további átnevelést, vagy csak egy egyszerű felfüggesztést. De nem is az én tisztem ezt eldönteni. Az eddigi munkájából számomra az derült ki, hogy nem veszi komolyan a hivatását, de ez azért van, mert túlságosan önző. Nem pedig azért, mert kötődik a természetfeletti lényekhez. Ő… nos, egyszerűen, csak egy rossz ember. Végignéztem az Alkimistákon, akik őrült mód jegyzeteltek, majd egy óvatos pillantást vetettem Tomra, aki legnagyobb meglepetésemre megkönnyebbültnek látszott… és hálásnak. Sőt úgy tűnt a sírás határán van. Elkaptam a tekintetemet, de még a szemem sarkából láttam, ahogy egy köszönöm hagyja el az ajkát. Csodálatos. Épp most állítottam azt a fiáról, hogy egy szörnyeteg. De mind ez nem számított, legalább is addig nem, amíg nem vádoltam Keith vámpír szimpátiával. Akár gyilkosnak is nevezhettem volna, ha ez egyértelműen azt jelenti, hogy Keith biztosan nem szövetkezett a vámpírokkal. Ez borzasztóan zavart és megint azon kezdtem gondolkodni, hogy ki az igazi szörnyeteg. A csapat, akiket Palm Springs-ben hagytam százszorta becsületesebbek voltak, mint Keith valaha lesz. -

Köszönjük Miss. Sage – mondta Gray Bun, miután befejezte a jegyzetelést. – Ez rendkívül hasznos volt és mindenképp figyelembe fogjuk a vallomását a döntésünk meghozatalakor. Most elmehet. A hallban Zeke várnifogja.

Meglepett a hirtelen leléptetés, bár ez jellemző volt az Alkimistákra. Csak hatékonyan – ez volt az egyik jelmondatunk. Egy udvarias fejbiccentéssel elindultam kifele, de az ajtó előtt megálltam és vetettem egy utolsó pillantást Keith-re, aztán kisiettem. A folyosó már szerencsére csendes volt nem lehetett hallani Keith kiabálását. Zeke, mint kiderült az az Alkimista volt, aki lekísért. – Minden rendben? – kérdezte. -

Úgy tűnik – mondtam még mindig megilletődötten a történtek után.

Tisztában voltam vele, hogy vár még rám egy beszámoló a Palm Springs-i helyzetről, de ez már csak formalitás volt ehhze képest. A valódi oka, amiért ide hívtak az Keith volt, most már ezt is tudtam. Ahogy visszafele sétáltunk a folyosón valami megragadta a figyelmemet, amit eddig még nem vettem észre. Az egyik ajtó telis tele volt biztonsági eszközökkel – sokkal nagyobb védelemmel volt ellátva, mint a többi. Nem csak számkombináció zár, hanem egy kártyaolvasó is fel volt az ajtó mellé szerelve. Bármi is volt ott egyértelműen fontos dolog lehetett.

Megálltam egy pillanatra és tanulmányoztam az ajtót, majd lassan tovább indultam, tudtam nem lenne értelme semmit se kérdezni. Egy jó Alkimista nem kérdez. Zeke észrevette töprengésemet és hol engem, hol pedig az ajtót figyelte. -

Szeretnéd… szeretnéd látni, hogy mi van ott? – szeme az ajtóra szegeződött.

Zeke alacsony ragú tiszt volt, biztos voltam benne, hogy nincs bejárása a szobába. De ugyan akkor abban is biztos voltam, hogy tudja mi van ott és szívesen megosztaná ezt a titkot mással. Óvatos voltam. -

Azt hiszem ez attól függ, hogy mi van odabent – mondtam.

-

Az oka annak, amit csinálunk – mondta titokzatosan. – Vess rá egy pillantást és megérted miért is olyan fontosak a céljaink.

Döntöttem, kockáztatok. Zeke pedig elővette a kártyáját végighúzta az ajtón beütötte a számkombinációt és már fel is villant a zöld fény az ajtó pedig kinyílt. A szobában olyan erős volt a fény, hogy szinte fájt a szemem tőle. A homlokomhoz emeltem a kezemet, hogy megvédjem a szemem az erős fénytől. -

Ez egyfajta fényterápia – magyarázat Zeke bocsánatkérően. – Olyasmi, mint a kvarclámpa. Így próbálják meg az embereket visszatartani attól, hogy Strigoi-vá akarjanak válni.

Egy ideig eltartott, mire rájöttem, hogy mire is gondol. De miután megszokta a szemem a fényt láttam, hogy a szoba egy börtöncella. Hatalmas fém rudak torlaszolták el a bejáratot, amit belülről is csak kártyával és kóddal lehetet kinyitni. Ez a nagy biztonság túlzásnak tűnt, mikor észrevettem az embert, aki a cellában ült. Az férfi idősebb volt nálam, talán a húszas éveiben járhatott és a megjelenése épp oly zilált volt, mint Keithé. Szikár férfi lehetett, de most egy sarokban volt összegömbölyödve és szemében rettegés fénylett. A keze és a lába össze volt bilincselve. A férfi ránk emelte a tekintetét. Hideg futott végig a gerincemen. Ember volt, de arca olyan hideg és gonosz volt, mint azoké a Strigoié, akiket eddig láttam. Szürke szeme vadállatiasan villogott. Tekintete sivár volt, érzelemmentes, mint egy gyilkosé. -

Hoztál nekem vacsorát? – kérdezte reszelős hangon. – Látom, egy szép fiatal lányt. Soványabb, mint amilyet szeretem volna, de biztos vagyok benne, hogy a vére még mindig zamatos.

-

Liam - Zeke hangja türelmetlenül csengett. – Tudod, hogy hol van a vacsorád.

Zeke egy érintetlen tálca felé mutatott az egyik sarokban, úgy tűnt, már jó ideje ott lehetett. Csirkefalatok, zöldbab és valamilyen süti.

-

Szinte soha nem eszik semmit – magyarázta Zeke. – Ezért olyan sovány. Ragaszkodik a vérhez.

-

Mi… Micsoda? – kérdeztem, de nem tudtam levenni a szememet Liam-ról.

Persze ez egy nagyon hülye kérdés volt. Liam egyértelműen ember volt és mégis… volt valami nem normális benne. -

Korrupt, vagy is Strigoi szeretne lenni – mondta Zeke. – Néhány testőr talált rá, a szörnyeket szolgálta, és elküldték hozzánk. Megpróbáljuk őt rehabilitálni. Nem sok szerencsével. Folyton a Strigoi-ról beszél, azt mondja eljönnek érte és eközben azt hiszi, hogy ő is egy közülük.

-

Ó – mondta Liam egy ravasz mosoly kíséretében. – Egy leszek közülük. Megjutalmazzák a hűségemet. Felébresztenek, erős leszek és örökké élni fogok. Eljönnek érted, érted és mindenkiért. Szinte már a számban érzem a véred ízét. Azt hiszitek megállíthatjátok őket. Hát nem. Őket semmi nem állíthatja meg.

-

Látod – mondta Zeke és megrázta a fejét. – Szánalmas. És még is akár ez is megtörténhet, ha nem végezzük rendesen a munkánkat. Más emberek is ilyenné válhatnak, mint ő. Eladják a lelküket a hallhatatlanság ígéretéért.

Zeke egy kis keresztet rajzolt a vállára, ez volt az Alkimisták gonosz elleni jele. Csak néztem magam elé és már csak azt vettem észre, hogy Zeke következő szavai visszhangoznak a fejemben. -

Nem szeretek itt lenni, de néha… néha jó, mert arra emlékezet, hogy miért kell a Moroi-k és a többiek létezését eltitkolni az emberek elől.

Valahol mélyen tudtam, hogy a Moroi-k és a Strigoi-k között hatalmas különbség van. De mégse tudtam most egyetlen egy különbséget se mondani, miközben Liam-t néztem. Döbbenten néztem a férfit és közben könnyű volt elhinni az Alkimisták tanait. Ez volt az ami ellen harcoltunk. Ez volt a rémálmunk, amit nem volt szabad hagynunk bekövetkezni. Nem tudtam mit mondani, de Zeke nem is várt választ tőlem. -

Gyerünk. Mennyünk – mondta. – Jobb lenne, ha megennéd az ételt, amit hozunk, mert úgy se kapsz mást.

Liam szeme elsötétült. – Mit bánom én, úgy is nem sokára vért fogok inni. A te véred lesz az első, ami az ajkaimat fogja melengetni kicsi lány – nevetni kezdett és ez a zaj még zavaróbb volt, mint Keith kiabálása. A férfi csak nevetett, míg Zeke kivezetett a szobából. Az ajtó becsukódott mögöttünk és már csak azt vettem észre, hogy a folyosón állok és a fejem zsibog. Zeke tekintete rám siklott, aggodalom tükröződött a szemében.

-

Sajnálom… Talán nem kellett volna megmutatnom.

Nagyon lassan megráztam a fejemet. – Nem… igazad van. Ez látni kell, ahhoz, hogy megértsük, mi a küldetésünk. Mindig is tudtam… csak nem sejtettem. Próbáltam a gondolataimat hétköznapi irányba terelni és törölni a rettenetes képeket a fejemből. A kávémat néztem. Érintetlen volt és langyos. Grimaszoltam egyet. -

Kaphatok még egy kávét, mielőtt elmegyünk? – szükségem volt valami normális dologra. Valami emberire.

-

Persze.

Zeke visszakísért a társalgóba. A kávémmal voltunk elfoglalva, amikor kivágódott az ajtó és Tom Darnell jött be rajta. Úgy tűnt nem is veszi észre, hogy ott vagyunk. Leült a kanapéra és a tenyerébe temette az arcát. Zeke és én bizonytalanul néztünk egymásra. -

Mr. Darnell – kezdtem. – Jól van?

Nem felelt azonnal. Az arcát még mindig elrejtette és teste remegett a zokogástól. Már épp indulni készültem felé, mikor rám nézett, bár az volt az érzésem nem biztos, hogy felfogta ki vagyok. – Döntöttek – mondta. – Eldöntötték, hogy mi lesz Keith-tel. -

Máris? – kérdeztem ijedten. Zeke és én kb. öt percet töltöttünk Liam-nál.

Tom mogorván bólintott. – Visszaküldik őt… vissza az átnevelő központba. Nem tudtam elhinni. -

De… de én mondtam neki, hogy….! Elmondtam, hogy ő sose szimpatizálna a vámpírokkal. Ő… Ő egyszerűen, csak rossz döntést hozott.

-

Tudom. De azt mondták, hogy nem merik vállalni a kockázatot. Még ha úgy is tűnik, hogy Keith nem szimpatizál velük, akkor sem változtat azon a tényen semmi, hogy Keith üzletet kötött velük. Arra a következtetésre jutott a bizottság, hogy talán tudat alatt befolyásolják őt. Így aztán az a legjobb, ha visszaküldik. Talán … talán igazuk van. Így lesz a legjobb.

Felvillant előttem a kép, ahogy Keith az ablakon dobolt és könyörögött, hogy ne küldjék őt vissza. – Sajnálom Mr. Darnell. Tom zaklatott tekintettel nézett rám. – Ne haragudj rám Sydney. Te annyira… annyira sokat tettél Keith-ért. A te vallomásod segített abban, hogy lecsökkentsék azt az időt, amit Keithnek az átnevelő központban kell letölteni. Nagyon sokat jelent ez nekem. Köszönöm. A gyomrom összeszorult. Keith énmiattam vesztette el a szemét. Keith énmiattam került átnevelő központban. Ismét rám tőrt ez a furcsa érzés: Keith megérdemli, hogy szenvedjen, de nem így.

-

Igazat mondtak rólad – tette hozzá Tom. Megpróbált mosolyogni, de nem ment. – Példamutató a hozzá állásod és a hűséged. Kiváló. Az édesapád nagyon büszke lehet rád. Nem tudom, hogy vagy képes ezekkel a lényekkel együtt élni nap, mint nap és még is megmaradni önmagad. Más Alkimisták sokat tanulhatnának tőled. Tudod, hogy mi a felelősség és a kötelezettség.

Palm Sprongs-ből idefele sokat gondolkodtam a Kaliforniai kis csapatomról. Jill, Adrian, Eddie és még Angeline… bosszantóak néha, de végtére ők is csak emberek és azt hiszem ők tényleg törődnek velem. Mindennek ellenére mikor az Alkimisták hívtak azonnal ott hagytam őket és ide utaztam. Most viszont, hogy nem voltak itt velem olyan üresnek éreztem magam. Úgy éreztem, hogy össze vagyok zavarodva. Elmosódhat a határvonal barátság és kötelesség között? Ha Keith-t ilyen nagy bajba sodorta egy kis üzlet a vámpírokkal, akkor mekkora lehet az én bűnöm? Zeke szavai csendültek fel ismét a fejemben: Nem hagyhatjuk, hogy ez másokkal is megtörténjen. Tom nagy szemekkel nézett rám. Sikerült egy mosolyt erőltetnem az arcomra, leküzdve minden félelmemet. -

Köszönöm Uram – mondta. – Megteszem, ami tőlem telik.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

második FEJEZET

AZON AZ ÉJSZAKÁN EGY PERCET SE ALUDTAM. Egyrészt az idő eltolódás miatt. A gépem reggel hatkor indult vissza Palm Sprongs-be – az idő eltolódás miatt hajnal háromig nem jött álom a szemre, akkor meg már nem láttam értelmét lefeküdni. És persze ott volt az a másik pici apró tény, aminek nemrég a szemtanúja voltam. Ha nem épp Liam képe jelent meg előttem, akkor folyamatosan azon kattogott az agyam, hogy miért nem kerülhet az ember túl közel a vámpírokhoz. Az üzenetek, amiket Palm Springből kaptam, azok se könnyítették meg a dolgomat. A szállodai szobámban ültem és azon kaptam magam, hogy tele vagyok kétségekkel. Tényleg profi lennék? Jillék nem túlzottan barátságosak velem? Vajon nem rejtegetik előlem a valódi énjüket? Keith esetét látva, tudtam, nem kell sok, hogy én is bajba kerüljek. Az egyik üzenet Jill-től érkezett, a tárgyban ez szerepelt: Angeline….. és egy sóhajátst utánzó szó következett. Ez nem lepett meg és egyáltalán nem zavart, hogy el kell olvasnom a levelet. Angeline Dawes egy dhampir volt és Jill szobatársa, plusz egy extra biztonsági védelem Jill-nek. De Angeline kisé nehezen tudott beilleszkedni Amberwood-ba. Folyton bajba került és tudtam bármi is történt odaát Palm Spring-ben nem tehetek semmit. A másik üzenetem Angeline-től jött. Még nem olvastam el, de a tárgyban ez szerepelt: OLVASS EL! Annyira vicces. Angelina még csak nem rég fedezte fel az internetet. De mióta felfedezte a modern technika csodáit – mail, net – el se lehet szakítani tőlük. A laptopjainkra gyerekzárat tettünk, hogy megakadályozzuk őt bizonyos oldalak megnyitásában. Az utolsó e-mail Adrian Ivashkov-tól érkezett. Ő volt az egyetlen ember, aki nem járt az Amberwood-i előkészítő iskolába. Adrian huszonegy éves volt és Moroi. Azért volt velünk, mert közte és Jill között volt egy lelki kötelék, ami akkor jött létre, mikor mágiával megmentette Jill életét. Minden Moroi képes volt varázsolni, de mind más mágiát használtak.

Adrian mágiája lélek mágia volt – ez egy rejtélyes elem még a Moroi-k számára is, gyógyításra képes. A köztük lévő kötelék lehetővé tette, hogy Jill átélje azt, ami Adriannal történik, lássa a gondolatait és megélje az éréseit. Adrian jelenleg a legújabba kutatásokban segédkezett, ami a lélekel volt kapcsolatos. Ezen kívül más dolga nem nagyon volt. Az ő üzenetének tárgya: AZONNAL KÜLDJ SEGÍTSÉGET! Angéline-val ellentétben Adrian ismerte az e-mail-es kommunikáció szabályait és tudta is haszálni. Tudtam a segítségkérése mögött semmilyen sürgős és ijesztő dolog nincs. Amatőr próbálkozás volt. Adrien nem tartozott a feladataim közé. Én még is elsőként az ő üzenetét olvastam el. 24. nap. A helyzet egyre rosszabb. Az elrablóim továbbra is rettenetes módon kínoznak. Amikor nem dolgozok, akkor a Vörös Ügynökkel egész álló nap színmintákat és koszorús lány ruhákat nézeget és arról beszélgetünk (beszél), hogy milyen szerelmes. Ez persze Káposztaleves Ügynököt nem zavarja, így aztán hallgathatom, hogy milyen is egy tipikus Orosz esküvő. Az összes menekülési kísérletem eddig meghiúsult. Nincs cigarettám se. De bármilyen dohány terméket küldesz, annak nagyon fogok örülni.

A 24601-es fogoly Elmosolyodtam. Adrian szinte majdnem minden nap küldött nekem egy ehhez hasonló levelet. Idén nyáron egy új felismerésre jutottunk a Storigoi-kal kapcsolatosan. A lélek képes visszaváltoztatni a Strigoi-at. Bár ez egy igen nehéz és bonyolult folyamat… és az is nehezítette, hogy nagyon kevés lélekhasználóról tudtunk. Az is kiderült, hogy az egyszer visszaváltoztatott Strigoi soha nem változhat újra azzá. Ez a felfedezés mind a Morio-t, mind az Alkimistákat egyaránt felvillanyozta. Már csak az lenne jó, ha megtudnánk akadályozni azt, hogy az olyan emberek, mint Liam átváltozzanak, akkor semmilyen problémánk nem lenne. Itt került képbe Sonya Karp és Dimitri Belikov – vagy ahogy Adrian nevezte őket az előző levelében „Vörös Ügynök” és „Káposztaleves Ügynök”. Sonya Moroi volt, Dimitri dhampir. Mindketten egykor Strigoi-k voltak, de a lélek által visszaváltoztak. Ők ketten a múlthónapban jöttek Palm Springs-be, hogy Adriennel együtt dolgozzanak és kiderítsék, hogyan lehetne megakadályozni, hogy az emberek Strigoi-vá váljanak. Ez egy nagyon fontos feladat. Sonya és Dimitri nagyon keményen dolgoztak – ami Adrian stílusához nem mindig passzolt.

Az ehhez kapcsolódó munkálatok nagyon aprólékosak – Eddie Kasztilia is bevontuk a kísérletekbe. Eddi szintén Jill egyik testőre Amberwood-ban és dhampir, mint Dimitri. Eddiere azért volt szükségünk a kutatásban, hogy összevethessük az ő eredményeit Dimitri-vel, mivel Eddie Dimitri-vel ellentétben sose volt még Strigoi. Biztos voltam benne, hogy a helyzet Palm Springs-ben közel se volt olyan drámai, mint Adrian leírta, de hát ő már csak ilyen. Szereti felnagyítani a dolgokat. Az előzmények tükrében, amit ma láttam az Alkimista központban, már épp törölni akartam az üzenetet, de…. Egy dolog mégis hezitálásra késztetett. Adrian az e-mail aláírásával Victor Hugo Nyomorultak könyvére hivatkozott. A könyv a francia forradalomról szól és olyan vastag, hogy azzal már gyilkolni is lehetett. Én már angolul is és franciául is olvastam a könyvet. Adrianról viszont nehezen tudtam elképzelni, hogy valaha is elolvasta a könyvet. De akkor mit jelent az aláírás? Nem számít Sydney – mondta egy szigorú Alkimista hang a fejemben. – Töröld. Lényegtelen számodra, hogy Adrian milyen könyveket olvas (vagy sem). De nem tudtam megtenni. Pedig meg kellett volna. Ezek voltak azok a kis apró részletek, amelyek megőrjítettek. De végül írtam egy gyors választ: Honnan vetted a 24601 számot? Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy olvastad a könyvet. Láttad a musicalt, igaz? Még szinte el se küldtem az mailt, de már jött is a válasz: Kötelező olvasmányok röviden. Tipikus. Hangosan felnevettem, de azonnal bűntudat fogott el. Nem kellett volna válaszolnom. Ugyan ez a személyes levelző rendszeremből küldtem, de ha az Alkimisták kutakodni akartak ez nem akadályozza meg őket. Ez volt a legijesztőbb ebben a munkában, azonnal töröltem az mailváltást – nem mintha számítana. Az adat még így is visszakereshető. Mikor másnap reggel hétkor leszálltam Palm Springs-ben, nyilván való volt, hogy minden korlátomat túlfeszítettem, már csak a koffein volt, mai ébren tartott. Iszonyatosan fáradt voltam. Nem volt annyi kávé, ami ébren tartott volna. Majdnem elaludtam a reptéren, míg az indulásra vártam. Amikor kisétáltam a Palm Sprongs-i terminálból nem vettem észre Dimitrit, aki értem jött, csak mikor már többedjére szólított a nevemen. Dimitri Belikova egy kék autóból szállt ki, odasietett hozzám és elvette a bőröndömet, mielőtt még meg tudtam volna szólani. Néhány mellettem álló nő elhallgatott és elismerően mért végig. -

Hagyd csak – hebegtem, de már be is tette a kocsiba a bőröndömet.

-

Hát persze – mondta könnyed orosz akcentussal, majd kedvesen rám mosolygott. – Nagyon fáradtnak látszol. Mindjárt elalszol.

-

Nincs akkora szerencsém – mondtam, miközben beszálltam az anyós ülésre.

Dimitri még azok közé a férfiak közé tartozott, akik még előzékenyek voltak nőkkel szemben és udvariasak, ami mai világban nagy kincsnek számít. De ez csak egyike volt Dimitir elképesztő dolgainak. Dimitir nagyon jól nézett ki. Sötétbarna haja hátul rövid lófarokba volt kötve, hajához illő barna szemei titokzatosak és csábítóak voltak. Nagyon magas volt – kb. két méter – magassága szinte a Moroi-k magasságával vetekedett. A dhampir-at nehéz volt megkülönböztetni az emberektől, de Dimitri ő más volt. Még nekem is el kellett ismernem, hogy nagyon vonzó férfi. Volt valamiféle megfoghatatlan energia mező, ami körül vette. Mindig éber volt, mindig készen arra, hogy valami váratlan dolog történik. Soha nem láttam még ennyire éber testőrt. Állandóan készen állt, hogy akcióba lépjen. Veszélyes volt, ez nem kérdéses, az egyetlen ami vígasztalt, hogy a mi oldalunkon áll. Mindig biztonságban éreztem magam mellette. -

Köszi a fuvart – tettem hozzá. – De nem kellett volna fáradnod, taxival is haza tudtam volni menni – bár komolyan gondoltam, de tudtam, hogy feleslegesen beszélek, mint mikor azt mondtam, hogy nem kell segíteni elbírom a bőröndömet.

-

Ugyan, ez semmiség – mondta, miközben indultunk Palm Springs külvárosa felé. Dimitri letörölte az izzadságot a homlokáról, de még ez is olyan vonzó volt tőle. Még ilyen korán reggel a hőség ellenére is edzett mielőtt értem jött. – Sonya ragaszkodott hozzá. És ma amúgy sincs kísérlet.

A homlokomat ráncoltam. Ezek a kísérletek nagyon fontosak voltak, főleg számukra. Dimitri és Sonya rengeteg időt szenteltek az ügynek – általában hétvégéken, mikor Eddie és Adrien se volt iskolában – pont ezért lepődtem meg ennyire a hír hallatán. A kemény munkamorálomnak köszönhetően kicsit nehéz volt megértenem, hogy vasárnap miért nem dolgoznak. -

Adrian miatt? – úgy sejtettem talán nem volt kutatásra alkalmas állapotban.

-

Félig – mondta Dimitri. – Meg Eddie-nek is volt valami dolga és nem tudott lejönni.

Homlokomat ráncoltam. – Milyen dolga lehet Eddie-nek? Eddie is minden idejét a munkájának szentelte. Adrian néha mini-Dimitri-nek hívta. Ugyan Eddie is akár csak én iskolába járt, így volt néhány iskolai köteleztettségünk: házi feladat írás és néhány fakultatív foglalkozás, de ezeket mindig igyekeztünk a lehető legrövidebb idő alatt letudni, hogy aztán csinálhassuk azt, amiért valójában itt vagyunk. Hirtelen összeszorult a mellkasom. -

Jillel minden rendben?

Nem lehetett semmi baja. Ha igen arról már tudnom kellett volna, igaz? Eddie-nek, akár csak nekem az elsődleges feladata: Jill biztonságban tartása. Ha ő veszélyben volt, akkor minden más lényegtelen volt. -

Jól van – mondta Dimitri. – Beszéltem vele ma reggel. Nem tudom pontosan, hogy miről van szó, de biztos vagyok benne, hogy Eddie nem hagyta volna ki a mai napot alapos indok nélkül.

-

Én is így gondolom – dörmögtem az orrom alá.

-

Pont úgy aggódsz, mint én – ugratott Dimitir. – Nem is hittem volna, hogy ez lehetséges.

-

Ez a munkám, hogy aggódjak. Az én felelőségem, hogy minden rendben mennyen.

-

Az hogy aggódsz mások miatt az nem rossz dolog. Tudod olykor, nagyon jól tud esni a másiknak.

Gunyorosan rá pillantottam – Rose mindig viccelődött, hogy egy „Bölcs Zen mester” vagy. Most azt hiszem kapok egy kis ízelítőt belőle. De már látom, hogy miért nem tudott neked ellenállni. Ritka pillanatok egyike volt, mikor Dimitri elnevette magát, mint most. – Azt hiszem igen. Bár ha megkérdeznéd tőle, biztos azt mondaná, hogy ezt utálta bennem a legjobban. De én is azt hiszem, hogy ezzel csavartam el a fejét. A saját mosolyom azonnal beleolvadt egy ásításba. Elképesztő, hogy én is képes vagyok megnevettetni egy dhampir-t. Régebben pánikrohamot kaptam volna, már attól is, hogy egy szobában kell lennem egy Moroi-val. Az elmúlt hat hónapban ez a szorongás kezdett eltűnni. Soha nem tűnt el ez az érzés teljesen, mindig tudtam, hogy ők mások, de még is, már nem zavart, hogy ha egy szobába kellett lennem velük. Ez is mutatta, hogy képes vagyok kezelni a szokatlan helyzeteket. Egy Alkimistának nem árt, ha rugalmas. Bár a kis Alkimista a fejemben, aki folyton figyelmeztetéseket duruzsol, nem épp a rugalmasságáról volt híres. -

Itt vagyunk – mondta Dimitri leparkolva az Amberwood-i kollégiumi épületem előtt. – Szerintem le kellene pihenned egy kicsit.

-

Igen megpróbálok – mondta. – De előbb ki kell derítem, hogy mi van Eddie-vel.

Dimitra arca üzleties lett. – Ha megtalálod őt mondod neki, hogy van egy kis munka, amiben szükségünk lenne a segítségére. Van néhány új ötletünk. Bólintottam és emlékeztettem magam arra, hogy be kell tartanom a protokollt. Munka, munka, munka. Magasabb célok érdekében vagyunk, most itt. – Meglátom mit tehetek. Ismét megköszöntem a fuvart, Dimitri pedig egy mosollyal felet, majd elhajtott. Szörnyű, mikor a magasztos célok egy pillanat alatt szertefoszlanak.

-

Miss. Melrose?

Azonnal megfordultam, itt Amberwood-ban ez volt a vezetéknevem. Mrs. Weathers, kövér öreg matróna és a kollégiumunk vezetője, sietve közeledett felém. Arca aggodalmas volt, mai rossz jel. -

Annyira örülök, hogy visszajött – mondta. – Bízom benne, hogy jól érezte magát otthon a családjánál.

-

Köszönöm, asszonyom, jól. – ha a „jól” azt jelenti, hogy „félelmetes és nyugtalanító” látogatásom volt, akkor igen.

Mrs. Weathers oda intett az asztalához. – Beszélünk kell az ön unokahúgáról. Próbáltam nem grimaszolni. Pedig Jill írt egy mailt. Angeline volt az unokahúgunk. Mi mind hamis papírokkal tanultunk itt Amberwood-ba és mi mind egy család voltunk. Jill és Eddie a testvéreim voltak. Angeline pedig az unokatestvérünk. Ez megmagyarázta azt, hogy miért lógtunk folyton együtt és miért kellett általában mindig egyszerre elhagyunk az iskolát családi okokra hivatkozva. Leültem Mrs. Weathers íróasztalához és vágyakozva gondoltam az ágyamra. – Mi történt? – kérdeztem. Mrs. Weathers sóhajtott. – Az Ön unokatestvére öltözködése okozott némi gondot. Ez meglepett. -

De hát mi egyenruhát viselünk asszonyom.

-

Igen – mondta. – De az iskolán kívül nem.

Ebben igaza volt. Rajtam is egy khaki nadrág és zöld rövid ujjú blúz volt, valamint egy kis arany lány kereszt medállal, amit mindig magamon viseltem. Próbáltam magamban felidézni Angeline szekrényének tartalmát, de semmi kihívó ruhára nem emlékeztem. Talán a ruhák minősége hagyhatom maga után kívánni valót. De erre magyarázat volt, hogy Angeline egy olyan nomád közösségből érkezett, ahol a Moroi-k és a dhamipr-ok együtt éltek az Appalache-hegységben. -

Péntek este megdöbbentően rövid farmernadrágot viselt – folytatta Mrs. Weathers. – Azonnal rászóltam, erre ő azt monda nekem, hogy csak így érzi jól magát ebben a nagy melegben, ami odakint van. Figyelmeztettem őt, hogy öltözzön át. Szombaton ugyan azt a rövidnadrágot vette fel egy toppal, aminek még válla se volt. Ez erkölcstelen. Így kénytelen voltam őt felfüggeszteni a következő hétvégékre.

-

Sajnálom asszonyom – mondtam. Fogalmam se volt, hogy mi más mondhatnék.

Az egész hétvégemet az emberiség megmentésével töltöttem és itt a legfontosabba dolog… túl rövid a farmernadrág?

Mrs. Weathers tétován nézett rám. – Tudom… vagy is hát, értem, hogy ez nem olyan dolog, amivel fárasztani kellene a szüleiket. De mivel te vagy a testvéreid itteni gyámja, úgy gondoltam erről tudnod kell. Sóhajtottam egy nagyot. – Igaza van asszonyom. Beszélni fogok vele. Köszönöm, hogy nem tett komolyabb intézkedéseket ez ügyben. Elindultam felfele a kollégiumi szobámba, de éreztem, hogy minden egyes lépcsőfokkal egyre nehezebbé válik a bőröndöm. A második emeletre érve, már tudtam mit kell tennem. Az én szobám a harmadikon volt. A második emeleten „Angelisen kuzinom” lakott. És bár kicsit vonakodva, de elindultam a szobája felé. Tudtam, hogy előbb, vagy utóbb úgy is meg kell tennem. -

Sydney! – Jill Mastrano nyitotta ki a kollégiumi szoba ajtaját. A lány világoszöld szeme ragyogott az örömtől. – Visszajöttél.

-

Úgy tűnik – mondtam, miközben követtem őt a szobába.

Angeline is a szobában volt az ágyán feküdt egy könyvel a kezében. Ez volt az első alkalom, hogy tanulni láttam őt, de valószínűleg ez a házi őrizetnek volt köszönhető. -

Mit akartak az Alkimisták? – kérdezte Jill, miközben leült az ágyára törökülésbe és az egyik göndör szőke hajtincsével kezdett játszani.

Vállat vontam. – Papír munka. Tiszta unalom. De úgy hallottam, hogy itt sokkal izgalmasabb dolgok történtek – Angeline-ra pillantottam. A dhampir lány leugrott az ágyáról, szeme dühösen csillogtak. – Nem az én hibám volt! Ez a Weathers nő teljesen kihozott a sodromból! – kiabálta enyhe déli akcentussal. Végigmértem Angeline-t, hogy mi van rajta. Egy kopott farmert és egy normális pólót viselt, a szőkés, vöröses haja pedig lófarokba volt fogva. -

Mi az ördögöt vettél fel? – kérdeztem.

Angeline mogorván odament a szekrényéhez és kivett belőle egy farmer rövidnadrágot, ami olyan rongyos volt, hogy féltem mindjárt szétfoszlik és tényleg igaza volt Mr. Weathers-nek rettenetesen rövid volt – mint egy fehérnemű. -

Honnan szedted ezt?

Angeline büszkén nézett rám. – Én csináltam. -

De hát ez akkora, mint egy fehérnemű.

-

Volt két farmerom – mondta gyakorlatiasan. – De itt olyan meleg van, gondoltam az egyikből sortot csinálok.

-

Hozott egy kést az étteremből – kommentálta Jill segítőskészen.

-

Nem találtam ollót – magyarázta Angeline.

Az ágyam. Hol van az ágyam? -

Mrs. Weathers azt is mondta, hogy valami toppot is viseltél – mondtam.

-

Ó – mondta Jill. – Az én toppom volt.

Éreztem, hogy a szemöldököm megemelkedik. – Hogy? Biztos vagyok benne, hogy neked nincs olyan ruhád, amit Mrs. Weathers illetlennek találhatna. Mielőtt Angeline megérkezett volna Amberwood-ba – egy hónappal ezelőttig – én voltam Jill szobatársa. -

Nem is – értett egyet Jill. – De a topp kicsit kicsi volt Angeline-ra.

Ránéztem a két lányra és megértettem a problémát. Jill magas volt és karcsú, mint a legtöbb Moroi. Igazi modell alkat – és ő már részt is vett egy divatbemutatón itt Amberwood-ban. Míg Jill-nek kicsi formás mellei voltak, Angelika mellkasa…. nem volt annyira kicsi. Ha Angeline tényleg felvette Jill topját feltételezem, hogy jóval többet mutathatott az ő alakjából, mint amit még a jó ízlés megengedett volna. -

Jill is több alkalommal viselte azt a toppot és még sose került bajba – mondta Angeline védekezés képen. – Ezért hát úgy gondoltam, hogy nem lehet belőle baj, ha kölcsön veszem.

A fejem elkezdett fájni. -

Nos, azt hiszem ezen könnyen segíthetünk. Ma este elmehetünk, vagy is én, mert te szobafogságban vagy és vehetek neked egy két nyári ruhát a méretedben.

-

Ó – mondta Angeline vidáman – már nincs rá szükség. Eddie elintézte.

Ha Jill nem bólogatott volna, akkor azt hittem volna, hogy viccel. -

Eddie? Eddie ruhát vesz neked?

Angeline boldogan felsóhajtott. – Hát nem rendes tőle? Rendes? Nem éppen, de megértettem, hogy mi az ami Eddie-t erre késztette. Angeline-nak szüksége volt néhány tisztességes ruhára. Semmi kedvem nem volt elmenni és ruhákat venni Angeline-nak, mint ahogy gondolom Eddie-nek se, de megtette. És én is megtettem volna kötelességből. Feltételezem, hogy Eddie-nek is ez volt a legnyomósabb indítéka. Rögtön elővettem a mobilomat és felhívtam Eddie-t, aki azonnal fel is vette, mint mindig. Biztos voltam benne, hogy sose került három lépésnél távolabb a mobiljától. -

Hello, Sydney. Örülök, hogy visszajöttél – hirtelen lehallgatott. – Ugye visszajöttél?

-

Igen. Épp itt vagyok Angeline és Jill szobájában. Hallom, hogy elmentél Angeline-nak ruhát venni.

Eddie felnyögött. – Igazából pont most értem vissza. Épp most léptem be a szobámba. -

Sikerült megvenned amit akartál, vagy szükséged van segítségre?

Eddie egy pillanatig habozott. – Hát lehet, hogy jó lenne, ha át tudnál jönni megnézni őket. Vagy én mennyek? Jillel minden rendben van? Nincs szüksége rám? Mert ha kell, akkor…. -

Jill jól van – nyugtattam meg. Már nagyon vágytam az ágyamra és egy kiadós alvásra, de még is azon kaptam magam, hogy igent mondok. – Át tudok menni, úgy is szükségem van a kocsimra. Találkozzunk a hallban tizenöt perc múlva.

-

Rendben, jól hangzik. Köszi Sydney.

Amint letettem a telefont Angeline izgatottan kérdezte – Eddie átjön? -

Nem, én megyek hozzá – mondtam.

Arca elkomorodott. – Ó. Mindegy, úgy se mehetek ki a szobából. Majd találkozok vele, mikor ismét szabad leszek. Szeretnék egy kicsit több időt tölteni vele. Nem tudtam, hogy Angeline mennyit eddz Eddie-vel, de úgy tűnt, hogy a lány most nagyon izgatott. Kisétáltam a szobából és meglepődtem, mikor Jill jelent meg mögöttem az ajtóban. A szeme ijedt volt. -

Sydney… sajnálom.

Kíváncsian néztem rá, vajon mit csinálhatott. – Miért? Az ajtó felé intett. – Angeline miatt. Jobban távol kellett volna őt tartanom a bajtól. Majdnem elmosolyodtam. – Ez nem a te feladatod. -

Igen tudom… - lenézett a földre és ettől néhány kusza hajtincse előre zuhant. – De még is. Jobb lenne, ha olyan lennék, mint te. Ehelyett én… csak jól érzem magam.

-

De ez így rendben is van – mondtam és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a finom a velem kapcsolatos finom elismerését.

-

Sokkal felelősségteljesebbnek kellene viselkednem – magyarázta.

-

Te felelősségteljes vagy – biztosítottam őt.

Jill arca felderült én pedig elindultam a szobám felé. Angeline és Keith után megérdemeltem egy kis magányt a szobámban. A szobámban minden nyugodt volt és rendezett. Ez volt az én tökéletes világom. Az egyetlen hely, ahol a káosz elkerült. Ott volt a rendezett ágyam és megígértem neki, hogy nemsokára bele is fekszek. Legalább is nagyon reméltem. Amberwood-i kollégium három épületből állt: a keleti kampusz (ahol a lányok laktak), a nyugati kampusz (ahol a fiúk laktak) és a középső (ahol a tantermek voltak). Az épületek között buszok szállították a diákokat, de a bátrabbak gyalogolhattak is a rekkenő hőség ellenére. Engem általában nem zavart a nagy meleg, de a mai nap után elég fáradtnak éreztem

magam. Így aztán felszálltam a buszra, amit átvitt a keleti kampuszhoz és megpróbáltam nem elaludni a buszon. A fiú kollégium hallja nagyon hasonlított a miénkre. Az emberek jöttek mentek, vagy azért, hogy utolérjék magukat a tudományos kutatásokban, vagy egyszerűen csak élvezték a vasárnapot. Körülnéztem, de Eddie nem volt sehol. -

Hé, Melbourne.

Megfordultam és Tery Juarez-t láttam meg felém közeledni egy széles mosollyal az arcán. Ő is felsős volt, mint én és rászokott a Melbourne becenévre, amit az egyik tanárom ragasztott rám, mert a Melrose-t nem tudta megjegyezni. Őszinténszólva csoda, hogy még tudtam ki vagyok ebben a név kavalkádban. -

Hello Tery – mondtam.

Tery jóképű focista volt – de okos is, bármennyire is próbálta titkolni. Mi egész jól kijöttünk egymással és a múlt hónapban segítettem neki, hogy újra megmutathassa milyen jó is a fociban. -

Végül befejezeted a házi dogát? – kérdeztem.

-

Folyamatban – mondta. – Dolgozunk rajta én és a fél pompon lány csapat. Szeretnél csatlakozni hozzánk?

A szememet forgattam. – Kétlem, hogy ott túl sok hasznomat vennéd. Amúgy pedig dolgom van Eddie-vel. Tery megrántotta a vállát, így néhány rakoncátlan fekete hajtincse a szemébe hullott. -

Pedig, ha tudnád, hogy mit hagysz ki. Holnap látjuk egymást – tett néhány lépést, majd visszafordult. – Te randizol most valakivel?

Már majdnem rávágtam, hogy nem, de ekkor hirtelen fölötlött benne, hogy mit is mondott Kristin és Julia a közép sulis kommunikációról. A legfőbb tanulság azt volt, hogy az emberek nem mindig azt mondták, mint amire valójában gondoltak – legfőképpen szívügyekben. -

Te… te most randira hívsz? – kérdeztem meglepetten. Ez volt az utolsó dolog, amire ma szükségem volt.

Hogy kellene erre reagálnom? Mi van ha igent mondok? Vagy ha nemet? Trey még jobban meglepődött, mint én. – Hogy mi? Nem. Természetesen nem. -

Hál istennek – mondtam. Tetszet Trey, de nem akartam volna vele randizni – sem kitalálni, hogy hogyan mondjak neki udvariasan nemet.

Legyintett egyet. – Ne izgulj! -

Sajnálom – mondtam és igyekeztem elrejteni a zavarodottságomat. – Miért kérdezted?

-

Mert ismerek egy pasit, aki tökéletes lenne számodra. Biztos vagyok benne, hogy ő lenne a te lelkitársad.

Most már ismerős területen voltunk: logika vs. logikátlanság. -

Nem hiszek a lelkitársakban – mondtam. – Ez statisztikailag nem bizonyított, hogy egy embernek csak is egyetlen egy másik emberrel passzol össze az egész világon.

És még is egy pillanatig azt kívánta, hogy ez lehetséges legyen. Jó lett volna, ha van mellettem valaki, aki megérteni, hogy mi játszódik le bennem. Trey szemég forgatta. – Ok. Akkor nem lelkitárs. Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy tudok valakit, akivel kellemes órákat tölthetnél el? Megráztam a fejemet. – Nincs időm ilyesmire. És nem is tehetem. Az én munkám egy teljes ember kívánt a nap huszonnégy órájában nem terelhettem el a gondolataimat ilyesmivel. -

Én mondom, kedvelnéd. Egy állami iskolába jár és most kezdett a Spencer-be.

A Spencer az a kávézó volt ahol Trey dolgozott és ahova elég sokat jártam kévéért. Trey-től mindig kaptam kedvezményt, ha ott vásároltam. -

Aminap ő részt vett azon az aerobikos légzéses izén és arra gondoltam, hogy ez talán téged is érdekel Melbourne.

-

Anaerob légzés – javítottam őt ki. – Mint mondtam sajnos nincs ilyenre időm.

El kell ismernem, hogy kíváncsi lettem volna erre a srácra, de nem akartam felbíztatni Trey-t. -

Rendben – mondta. – De ne mond, hogy én nem próbáltam segíteni.

-

Nem fogom – biztosítottam őt erről. – Áh, ott van Eddie.

-

Engem is vár a foci. Sziasztok srácok – Trey tisztelgett egyet Eddie előtt. – Ne feledd Melbourne az ajánlatomat, csak szólj, ha még is érdekelnek a forró nyári délutánok.

Trey elment, Eddie pedig döbbenten nézett rám. – Csak nem radira hívott? -

Nem. Csak az egyik munkatársával akar összehozni.

-

Lehet, hogy ez nem is olyan rossz ötlet.

-

Ez egy szörnyű ötlet. Mennyünk!

A sivatagi hőség nem enyhült, pedig, már október volt. A kocsihoz indultunk és csak néhány pálmafa árnyékolta be az utunkat. Az emberek megesküdtek, hogy enyhült az idő szeptemberhez képest, de én semmilyen változást nem éreztem. Eddie átadta nekem a kocsi kulcsot és egy szatyrot. -

Csak tippeltem a méretet illetően – mondta. – Úgy gondoltam inkább nagyobb legyen. Az úgy biztonságosabb.

-

Talán.

Leültem egy padra és átnéztem a szatyor tartalmát. Egy farmer és néhány egyszínű póló volt benne. Nagyon praktikus dolgok voltak és ahogy néztem a méret is pont jó lehetett. -

Jó a szemed. Azt hiszem gyakrabban kellene elküldenünk vásárolni.

-

Ha ezzel segíthetek nektek – mondta komoly arccal. Nem tudtam megállni elnevettem magam.

-

Csak vicceltem – visszatettem a ruhákat a zacskóba. – Bár tény hogy nem vagyok jó benne. – Eddie arca rezzenéstelen maradt. – Ugyan már! Ne csináld, tudom, hogy te se szereted ezt.

-

Azért vagyok itt, mert ez a munkám. Nem számít, hogy élvezem-e vagy sem.

Tiltakozni akartam, de aztán meggondoltam magam. Elvileg nem ez volt az én filozófiám is? Feláldozni a saját életemet magasztosabb célok érdekében. Eddei is a munkájának szentelte az egész életét. Soha nem visszakozott. De pont ezt vártam tőle. -

Akkor, ha jól értem most mész a kutatóközpontban? – kérdeztem.

-

Igen – bólintott. – Jill és Angeline is jön?

-

Nem. Angeline még mindig házi őrizetben van.

-

Hál Istennek – mondta.

Láthatóan Eddie megkönnyebbültnek tűnt ettől. Ez volt az ami a legjobban meglepett a mai nap folyamán. El se tudtam képzelni, hogy miért érez így. A kötelesség tudatától eltekintve Eddie teljesen oda volt Jillért. De Eddie nem volt hajlandó kimutatni az érzelmeit a lány iránt, mivel úgy gondolta, hogy nem elég méltó egy hercegnőhöz. Ekkor valami eszembe jutott. -

Te… te kerülöd Jillt Micah miatt?

Micha Eddie szobatársa volt, nagyon kedves srác, de Eddie-nek Micah nagy traumát okozott, mivel a srác megszólalásig hasonlított Eddie meghalt legjobb barátjára, Masonra. Ráadásul Micah és Jill kapcsolata kezdett romantikus jelleget ölteni. Ennek se Eddie se én nem örültünk, hiszen (eltekintve az Őrzőktől) az emberek és a Moroi-k, dhampir-ok nem keveredtek egymással. Végül úgy döntöttünk, hogy a jelenlegi helyzetben képtelenség lenne Jillt távol tartani az emberi kapcsolatoktól. Ráadásul Jill megesküdött, hogy semmilyen fizikai kapcsolat nem lesz közte és Michan között. Egyszerűen mostanság, kicsit több időt töltöttek együtt. És folyton flörtöltek. Mich nem tudta az igazságot Jill-ről, de azon tűnődtem mit is várhat Michan ettől a kapcsolattól. Eddie sokkal inkább illet volna Jill-hez, de ő érdemtelennek tartotta magát. -

Természetesen nem – mondta Eddie élesen. – Nem Jill miatt van, hanem Angeline miatt.

-

Angeline? Mit csinált már megint?

Eddie frusztráltan beletúrt a hajába. Homokszínű haja volt, majdnem olyan, mint az enyém. Ez a hasonlóság megkönnyítette, hogy mások is elhiggyék, ikerek vagyunk. -

Nem hagy békén! Folyton célozgat… és folyton engem bámul. Úgy tűnik, te nem látod, hogy ez milyen hátborzongató, pedig az. Mindig figyel. És még csak el se tudom őt kerül, mivel mindig Jillel lóg, nekem pedig vigyáznom kell Jill-re.

Megpróbáltam felidézni a közelmúlt eseményeit. – Száz százalékig biztos vagy ebben? Én még nem vettem észre. -

Azért, mert te sose veszed észre az ilyen dolgokat – mondta. – El sem tudod képzelni, hogy mennyi ürügyet talál arra, hogy velem lehessen.

Miután láttam Angeline rövidnadrágját, már bármit el tudtok képzelni. – Huh. Nos, talán beszélhetnék vele. Eddie idegesen csattant fel. – Nem. Ez az én dolgom. Az én életem. Majd én megoldom. -

Biztos vagy benne? Mert én….

-

Sydney – mondta kedvesen. – Te vagy a világ legfelelősségteljesebb ember, legalább is azok közül, akiket ismerek, de ezt nem neked kell megoldani. Nem kell, hogy mindenre és mindenkire vigyázz.

-

Szívesen teszem – mondtam automatikusan. – Ezért vagyok itt – de ahogy ezt kimondtam felötlött benne, hogy ez tényleg igaz.

Újra ugyan azt a szorongást éreztem a mellkasomban, mint a bunkerban, vajon tényleg csak munka ez az egész számomra, vagy valójában segíteni akarok az időközben barátokká vált „ellenségeimen”. -

Látod? Pontosan erről beszélek – mondta Eddie, majd felállt és rám mosolygott. – Van kedved velem tartani, Andrina-hoz megyek? Legyünk mindketten felelősségteljesek?

Szavait bóknak szánta, de még is visszhangként csendült fel a „felelősségteljes” szó a fejemben. Hol az Alkimisták, hol Mrs. Weathers, hol Jill hangján szólat meg a fejemen. Mindenki azt hitte, hogy felelősségteljes és tökéletes vagyok. De ha tényleg ilyen tökéletes és felelősségteljes vagyok, akkor miért nem vagyok biztos abban, hogy helyesen cselekszem?

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

harmadik FEJEZET

ANNAK ELLENÉRE, HOGY EDDIE AZT MONDTA ne foglalkozzak Angelie-val – mivel úgy se tudok segíteni – még is úgy éreztem tennem kell valamit, ha mást nem kárpótlásul elvinni őt Adrian-hez. -

Hogy fogod kezelni ezt a helyzetet? – kérdeztem. – Ez elég intim dolog, nem?

Megrázta a fejét. – Ha csak nem feltétlenül szükséges, akkor mindenképp szeretném egy esetleges beszélgetéseket Angelina-val. -

Ez is egy lehetőség. De te egy igazán közvetlen ember vagy – biztos voltam benne, hogy ha Eddie egy tucat Strigoi-val találna magát szembe nem hezitálna ennyit azon, hogy mit tegyen, mint jelen esetben. – Megpróbálhatnád másképp megközelíteni a dolgot. Csak ülj le vele szembe és mondd el neki őszintén, hogy te mit érzel.

-

Elméletben ez nagyon könnyű – mondta. – De megvalósítani, már nem annyira.

-

Nekem ez tűnik a legegyszerűbbnek.

Eddie skeptikus volt ezzel kapcsolatosan. – Azért, mert te még sose csináltál ilyet. Az út Adrian lakásához vezető út, már nem tűnt olyan folytogatónak, mint rég. Régen abban a lakásban lakott Keith és ott halt meg Lee és két Strigoi. Felkavaró emlékek. Az Alkimisták felajánlották nekem Keith lakását, mivel Palm Springs-ben jelenleg én voltam az Alkimisták képviselője, de én átengedtem Adriannak. Nem voltam benne biztos, hogy képs lennék ott élni a történtek után. Adrian helyzete pedig elég reménytelen volt. Amikor láttam, hogy milyen boldog a lakásban tudtam jól döntöttem. Adrian már azelőtt kinyitotta az ajtót, mielőtt mi még bekopoghattunk volna. – A lovasság! Hál Istennek! Elmosolyodtam, miközben besétáltunk a szobába. Az első dolog, ami mindig meglepett a lakásban a nap sárgára festett falak. Adrian festett ilyenre, úgy gondolta ez feldobja a

hangulatát és jobban is inspirálja őt. A sárga falak elég szörnyen néztek ki a kockás bútorokkal. Vagy inkább nem volt elég művészi az én ízlésemnek. Ennek ellenére még is megnyugtatónak találtam a szoba kiszámíthatatlan stílusát. A lakás jelenlegi külseje kevés hasonlóságot mutatott Keith egykori lakásával, így egy kicsit könnyebb volt elfelejteni annak a szörnyű éjszakának az emlékét. Néha mikor körbenéztem a nappaliban a lélegzetem is elakadt az ördögi emlékektől. Adrian jelenléte fénnyel töltötte meg a lakást és elűzte a szörnyű árnyakat. A jelenléte sokszor megnyugtatott. -

Szép blúz Sage – mondta pléhpofával. – Jól kiemeli a khaki nadrágodat.

A szarkazmusa ellenére, úgy tűnt nagyon örül nekünk. Adrian magas volt és szikár, mint a legtöbb Moroi srác, bőre pedig hófehér (bár nem annyira, mint a Strigoi-é). Utáltam beismerni, de sokkal jobban nézett ki, mint amihez joga lett volt. Sötétbarna haja stílusosan kócos volt, szeme pedig élénkzöld. Adrian egy divatos mintás kék pólót viselt. Érződött rajta, hogy dohányzott, aminek nem örültem. Dimitri és Sonya a konyhaasztalánál ültek és egy köteg kézzel írt jegyzet felett görnyedtek. A papírok szanaszét hevertek az asztalon, nem is értettem, hogy tudtak kiigazodni rajtuk. Legszívesebben odamentem volna és témakörönként összerendeztem volna a papírokat. -

Örülök Sidney, hogy visszajöttél – mondta Sonya. – Szükségem van egy kis női támogatásra – mondta és kedvesen rám mosolygott a vörös hajú nő, aminek hatására kivillantak az agyari.

A legtöbb Moroi nagyon ügyelt arra, hogy elrejtse agyarait, de Sonya nem foglalkozott ezzel. Dimitri is rám mosolygott. Ez még inkább szébbé tette az arcát és tudtam, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy Rose bele szeretett. -

Ahogy látom még se pihentél le – jegyezte meg Dimitri.

-

Túl sok volt a teendő – mondtam.

Sonya kíváncsian pillantott Eddie-re. – Már hiányoltunk. -

Amberwood-i elfoglaltság – felelte Eddie bizonytalanul. Már a kocsiban is említette Eddei, hogy nem szeretne beszélni senkinek se az Ageline-ról. – Szem előtt akartam tartani Jillt és Angeline-t. És szerettem volna megvárni Sydenyt is, neki is látnia kell, amit csinálunk – hagytam, hogy belevonjon a hazugságába.

-

Hol van Angeline? – kérdeztet Dimitri. – Most is képzi magát?

Eddie és én összenéztünk. Ennyit arról, hogy ne beszéljünk Angeline-ról. -

Miben? – kérdeztem. – A harcban, az öltözködésben, vagy az önkontrolban?

-

Vagy a zárak feltörésében? – tette hozzá Eddie.

-

Ezt is észrevetted? – kérdeztem.

-

Nem volt egyszerű – felelte Eddie és rám mosolygott.

Dimitri meglepettnek tűnt, ami nem volt gyakori dolog. Dimitrin nem sűrűn fogott ki senki, de azokra, amiket Angeline tett nem nagyon lehetett felkészülni. -

Nem gondoltam, hogy ennyire konkrétnak kell lennem – monda Dimitri egy kis szünet után. – A harcra gondoltam.

Eddie megvonta a vállát. – Van némi javulás, de nagyon nehéz vele haladni. Nagyon makacs, úgy gondolja, hogy már mindent tud. Nehéz fogadja el a tanácsaimat. Plusz… könnyen elkalandozik a figyelme. Visszafojtottam egy nevetést. Dimitri nyugtalannak tűnt. – Talán beszélnem kellene vele. -

Nem – mondta Eddie határozottan, ritkán fordult elő, hogy valaki nemet mondott Dimitrinek.

-

Az én feladatom az ő kiképzése. És megfogom oldani. Ne aggódj.

Adrian odahúzott egy széket és megfordította, úgy hogy az állát a szék háttámlájának támasztotta. -

Mi van veled Sage? Tudod, mi nem aggódunk amiatt, hogy te megsérted az öltözködési szabályokat. Jól szórakoztál az Alkimistákkal a hétvégén?

Letettem a táskámat és odamentem a hűtőszekrényhez. – Ha a szórakozás egy földalatti bunkert töltött éjszakát jelent… ez csak munka volt – grimaszoltam egyet és visszafordultam Adrian felé. – Megígérted, hogy veszel nekem diétás üdítőt. -

Így van – felelte Adrian lelkiismeret-furdalás nélkül. – De aztán elolvastam néhány cikket ezekről a mesterséges édesítő szerekről, nem egészségesek. Szóval úgy döntöttem vigyázok az egészségedre – elhallgatott egy pillanatra. – Szívesen.

Dimitri kimondta, amire mindenki gondolt. – Ha már az egészséges életmódról van szó és is tudnák neked javasolni néhány dolgot. Ha Eddie, vagy én mondtuk volna ezt – még ha igaz is – Adrian csak megrántotta volna a vállát. De Dimitri monda. Ez teljesen más volt. A két férfi között szinte tapintható volt a feszültség és ez már jó ideje így van. Dimitri barátnője egy közismert dhampir lány volt, Rose Hathaway, aki egy rövid ideig Adriannal is járt. Nem akarta megbántani Adriant, de hiába járt vele végig Dimitribe volt szerelmes. Így Rose és Adrian kapcsolata nem végződött valami jól. Adrian volt az, akit ez jobban megviselt és ezek a sebek még mindig elég mélyek voltak. Persze így érthető volt a feszültség a két férfi között.

-

Nem szeretnék kényelmetlenséget okozni neked – mondta Adrian kissé hűvösen. – Különben is elég keményen dolgozok és az is a kutatás részét képezni, hogy kiderítsük, hogyan befolyásolja a cigaretta és a gin a természetfeletti képességet.

Dimitri felvonta a szemöldökét. – Várj, vissza. Azt mondtad keményen dolgozol? – Dimitri hangja könnyed és játékos volt. Adrian azonban ismét meglepett személyiségének kettősségével, ha én tettem volna fel Adriannak ezt a kérdést, biztos vagyok benne, hogy azt válaszolta volna: „Persze, Sage, ez egyértelmű. Talán még a Nobel-díjat is kapok érte.” De most Adrian szemei keményen csillogtak, valamiféle megfoghatatlan fájdalom tükröződött bennük és ez engem nagyon zavart. Adriannak mindig volt egy kedves mosolya, vagy egy csípős megjegyzése felém, mér akkor is ha ezek a megjegyzések néha illetlenek voltak. Hozzászoktam. Mondhatni tetszettek. Mosolyogva néztem Adrianra és reméltem, hogy a mosolyom valódinak tűnik, nem pedig erőltetettnek. -

Kutatás, mi? Azt hittem te a szerencsejátékban hiszel – szúrtam közbe.

Beletelt néhány pillanatban, amíg Adrian Dimitri-ről rámp pillantott. -

Így van – mondta óvatosan. – De miért is?

Megvontam a vállamat. – Csak gondoltam fogadhatnánk, ha te kibírsz egy napot cigi nélkül, akkor ígérem, hogy aznap én se cukormentes üdítőt fogok inni. Mit szólsz hozzá? Adrian korábbi mosolya visszatért. -

Benne vagyok. Csak vigyázz ne hogy kómába ess a végén.

Sonya a homlokát ráncolta. – Cukorbeteg vagy? – kérdezte. -

Nem – felelte Adrian. – Csak Sage meg van róla győződve, hogy még mindig nem elég vékony, így ahol tudja elkerüli a felesleges kalória bevitelt. Kész tragédia.

-

Hé – mondta. – Azt hittem az a tragédia, ha egy órán keresztül nem gyújthatsz rá.

-

Ne akard megkérdőjelezni az elszántságomat Saga. Ma gond nélkül kibírtam két órát is egy huzamba cigi nélkül.

-

Ha le akarsz nyűgözni, akkor mutasd meg, hogy egy napig is kibírod cigi nélkül.

Adrien színlelet meglepetéssel nézett rám. – Úgy érted, már nem kápráztatlak el? Én pedig azt hittem, hogy abban a pillanatban elvarázsoltalak, mikor először találkoztunk. Sonya megrázta a fejét és elnézően nézett ránk, úgy viselkedtünk, mint két gyerek. -

Le vagy szavazva Sydney – jegyezte meg Sonya és kivett egy üdítőt a hűtőből. – Én egy nap három ilyet iszok meg, csak így vagyok képes a munkára összpontosítani. És eddig még nem vettem észre semmilyen káros mellékhatást se.

Nincs káros mellékhatása? Persze, hogy nincs. Moroi-ra soha nem is lesz. Sonya, Jill… ők annyit ehettek amennyit csak akartak, a különleges genetika felépítésük miatt nem híztak. Miközben én folyton számolgattam a kalóriákat és még így se tudtam elérni, hogy tökéletes alakom legyen. A méretem még mindig négyes volt. Végignéztem Sonya-n, aki hihetetlen karcsú volt és úgy éreztem hatalmas vagyok hozzá képest. Hirtelen megbántam a megjegyzésemet, amit az üdítőre tettem, még akkor is, ha ezzel sikerült elterelnem Adrian gondolatait. Biztos voltam benne, hogy Adrian nem bír ki egy napot se cigi nélkül. Soha nem fog velem fogadni. -

Dolgoznunk kéne, mert minden percért kár – mondta Dimitri visszaterelve a szót a munkára.

-

Igaz – mondta Adrian. – Ezzel az öt perccel is értékes időt veszítettünk. Jöhet egy kis móka, Castile? Tudom mennyire élvezed ezt az egészet.

A kutatás jelenleg arról szólt, hogy Dimitri és Eddie leültek egymás mellé, míg Adrian és Sonya azt figyelték, hogy milyen apró eltérések vannak a két dhampir aurájában. Abban reménykedtünk, hogy Dimitri visszaváltozása hagyott némi nyomot, ami megmagyarázza, hogy ez miért nem történhet meg még egyszer. Ez persze nem olyan munka volt, amit a két dhampir nagyon élvezett volna. De mindketten nagyon jól tűrték. -

Én minden segíthetek?

-

Egy újabb aura összehasonlítást akarunk csinálni – mondta Sonya. Úgy tűnt Eddie-nek nincs más feladati, mint nyugodtan üldögélni. – Legutóbb mi azt vizsgáltuk, hogy a lélek milyen nyomokat hagyott Dimitri auráján. Ezúttal képeket mutatnánk nekik és azt vizsgálnánk, hogyan változik ennek hatására az aurájuk – jóváhagyóan bólintottam.

Sok esetben a pszichológusok is kísérleteznek hasonló technikákkal, bár ők általában a betegek fizikai reakcióját vizsgálták a misztikus aurájuk helyett. -

Még mindig azt mondom, hogy ez nem ér semmit – mondta Adrian. – Igaz, hogy mindketten dhampirok, de adott képekre nem azért lesz más a reakciójuk, mert Belikov Strigoi volt, hanem, mert mindketten egyediek. Mindenki másképp reagál egy cicára és egy pókra. Például ott az öregem. Utálja a macskákat.

-

Hogy utálhatja a macskákat? – kérdezte Eddie.

-

Allergiás rájuk – vágta rá Adrian.

-

Adrian – kezdte Sonya. – Ez már megbeszéltük. Tiszteletben tartom a véleményedet, de én még mindig úgy gondolom, hogy ebből sokat tanulhatnák.

Igazából engem teljesen lenyűgözött, hogy Adriannak volt saját véleménye. Eddig úgy gondoltam, hogy Adrian mindent megtett, amit Sonya, vagy Dimitri mondott neki, de valójában ő soha nem tett hozzá semmit se a kísérletekhez, legalább is elméleti síkon. És bár nem voltam tisztába azzal, hogy nézhet ki ez az aura, ami minden embert körül vesz, így aztán azt se tudtam megérteni, hogy milyen különbségeket fedezhetnek fel rajta. -

Jelen esetben minden adat hasznos lehet – mondta Dimitri. – Különösen azért, mert eddig még semmit se találtunk. Tudjuk, hogy van bennünk valami más, mióta visszaváltoztunk. Így nem zárhatunk ki egyetlen esélyt sem, hogy ezt bebizonyítsuk.

Adrian összeszorította az ajkát és nem tiltakozott tovább. Talán azért, mert ő is elismerte, hogy van abban valami, amit Dimitri mond, de az volt az érzésem, hogy ő inkább csak nem szeretett volna szembeszállni Dimitri-vel. Míg ők nekiláttak a kísérletnek én leültem a nappaliba egy könyvel és megpróbáltam magam ébren tartani. Nem volt szükség rám. Én csak egyszerűen egy kísérő voltam. A kísérletekben nem vettem részt, csak néha ellenőriztem, hogy minden rendben megy-e. Dimitri és Eddie azt nézték, hogy Sonya milyen képeket mutat fel. Viszont Adrian és Sonya a két dhampir-t figyelte és egy folytában jegyzeteltek. Majdnem azt kívántam, hogy bárcsak én is látnám az aurákat. De ha így is lenne, vajon tényleg észre vehető volna a két aura közti különbség. Én az egészből, csak annyit érzékeltem, hogy egy, egy képnél Eddie és Dimitri arca megváltozott, de az rejtély maradt számomra, hogy a két Moroi mi mást láthat. A kísérlet felénél kíváncsian átsétáltam Sonya mellé. – Mit látsz? – kérdeztem halkan. -

Színeket – mondta Sonya. – Színes aura vessz körül minden élő lényt. Eddie és Dimitri aurája más színű, de a képre adott reakciójuk ugyan az.

Egy kép jelent meg a monitoron, ami egy gyárat ábrázolt, ahonnan füst áramlott ki. -

Egyikkőjüknek sem tetszik. Az aurájukban ilyenkor zavaros foltok jelennek meg – Sonya felvillantotta a következő képet és egy mosoly jelent meg a nő ajkán. Három cica jelent meg a képernyőn. – Egyenlőre nincs semmilyen jel, hogy az aurájuk bármiben is különbözne.

Visszatértem a kanapéra. Sonya egy pár óra elteltével abbahagyta. -

Azt hiszem mindent megtudtam, amire szükségem volt. Köszönöm a segítséget Eddie – mondta Sonya.

-

Örülök, hogy segíthettem – mondta a fiú, majd felállt a székből és nyújtózott egy nagyot.

Úgy tűnt örül, hogy vége van a kísérletnek, bármi is jön most biztosan izgalmasabb lehet, mint idétlen képeket bámulni. Eddie mozgékony és energikus ember volt, nem szerette, ha lekötözték. -

Bár… van még néhány ötletem – tette hozzá Sonya. – Mit mondotok srácok jöhet még egy kísérlet?

Ahogy a kérdés elhangzott én egy hatalmast ásítottam. Eddie együtt érzően nézett rám. – Én még maradok, de te menny nyugodtan haza. Pihenj le. Haza tudok menni. -

Nem, nem – mondtam elnyomva egy ásítást. – Maradok. Mi lenne a másik kísérlet?

-

A feladat ugyan az lesz – mondta Sonya. – Csak most nem a képekre adott reakciójukat vizsgáljuk, hanem adott hangkokra. Majd aztán azt szeretném látni, hogyan reagálnak a közvetlen érintkezésre a lélekkel.

-

Szerintem ez egy jó ötlet – mondtam, bár nem igazán tudtam, hogy ez meddig fog tartani. – Kezdjetek hozzá. Megvárom Eddie-t.

Sonya körbe nézett és úgy tűnt nem én voltam az egyetlen, aki fáradt volt. -

Talán ennünk kéne valamit előbb – mondta a nő.

Eddie egyből felderült. -

Majd én – ajánlottam fel.

Már nem lettem egyből rosszul, mikor a vámpírok az „evés” szót használták. Tudtam, hogy ha én, vagy a dhampir-ok velük vannak, akkor nem vérre gondolnak. Különben pedig nem is volt etető a közelben. Az etetők azok az emberek voltak, akik önként vérrel látták el a Moroi-at, közvetlenül a vénájukból. -

Van egy nagyon jó thai kajálda pár háztömbbel arrébb, kiszaladok.

-

Majd én segítek – mondta lelkesen Adrian.

-

Inkább én – vágott közbe Sonya. – Legutóbb, mikor kiszaladtál pár percre, több mint két óra múlva jöttél vissza. – Adrian összevonta a szemöldökét, de nem tagadta a vádakat. – Mind a ketten pontosan ugyan azt vizsgálnánk. Szerintem elegendő, ha a további megfigyeléseket csak az egyikőnk végzi. Én addig elkísérem Sydney-t.

Sonya-val felvettük a rendeléseket és elindultunk. Nem igazán volt szükségem kíséretre, pár papírdoboz elszállításához, de állítólag ez egy bonyolut dolog – még akkor is, ha a kajálda csak pár háztömbnyire van. De hamar rá kellet jönnöm, hogy más volt Sonya valódi indítéka. -

Jó érzés egy kicsit kinyújtóztatnom a lábaimat – mondta Sonya.

Kora este volt és jóval hűvösebb volt az idő, mint napközbe. A nap se tűzött, már olyan erősen, mint napközben – ezt az időt szerették a Moroik.

Egy kis utcán haladtunk Sonyával, ami a belváros felé tartott. Az utca telis, tele volt boltokkal. Az utca mindkét oldalán pálmafák magasodtak, különös külsőt kölcsönözve ezzel a városnak. -

Ma egész nap be voltunk zárva – folytatta Sonya.

Kedvesen rámosolyogtam. – Azt hiszettem, hogy csak Adrian viseli ilyen nehezen ezt a sok munkát. -

Csak a bezártságot kifogásolja ő is – magyarázta Sonya. – Ami azért elég vicces, mert ő tölti a legtöbb időt a szabadban – cigarettaszünet.

Már majdnem el is felejtkeztem arról, hogy Adrian a helyi művészeti főiskolára jár a munka mellett. Ő általában a nappalijában szokta felállítani a festő állványait, de az utóbbi időben nem találkoztam ott velük. Eddig nem is gondoltam bele, hogy mennyire hiányozhat neki a festés. Sonya az útközben röviden beszámolt nekem az esküvői terveiről. Sonya kapcsolata a dhampir Mihail Tanner-rel nagyon szoros volt, ami meglepett. Mivel Moroi-k és dhampirok között nem igazán volt jellemző a komoly kapcsolat. Mindemellett Mihail leakarta vadászni Sonya-t, amíg ő Strigoi volt, hogy megszabadítsa őt attól az állapottól. Rose ugyan ezt akarat tenni Dimitri-vel is, mondván inkább legyen halott, mint Strigoi. Mihail kudarcot vallott, de szerelme elég erős volt, ahhoz, hogy addig várjon Sonya-ra, míg Ő Rose segítségével ismét vissza nem változott Moroi-vá. Nem tudtam elképzelni, hogy létezhet ilyen erős szerelem, mint az övék. -

Még mindig nem döntöttem a virágokról – folytatta. – A hortenzia és a liliom között vacilálok. Te mit mondasz?

-

Ha engem kérdezel én a hortenziát választanám. Engem, már így is túl sok liliom vesz körül.

Sonya felnevetett, majd hirtelen letérdelt az egyik virágágyás mellé. – Több is mint hinnéd. Ez a virágágyás is tele van liliommal. -

Igen, de még nincs itt a szezonjuk – mutattam rá.

-

Ez nem így van – Sonya lopva körülnézett, majd ráhelyezte kezét az ágyásokra. Pár pillanattal később sötétzöld hajtások bújtak ki a földből és egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek, míg ki nem bontakozott belőlük a tűzpiros liliom. – Ah, ez piros. Az Alkimistáké fehér – oh, jól vagy?

Eddig a járdán mentem Sonya mellett, de most hátrálni kezdtem. -

Inkább… inkább ne. Még valaki meglátja.

-

Senki nem látta – mondta és felállt. Az arca ellágyult. – Nagyon sajnálom. Néha elfelejtem, hogy mit érzel ezzel kapcsolatosan. Ez a baj velem.

-

Jól vagyok – mondta, bár nem voltam benne teljesen biztos.

Irtóztam a vámpír varázslatoktól. Nekik vérre volt szükségük és ez elég rossz dolog volt. De ami még rosszabb volt, hogy képesek voltak manipulálni az embereket. Ezek a liliomok gyönyörűek voltak, de tudtam mostani virágzásuk természetellenes. A liliomok az év ezen szakaszában nem virágoznak. Többet nem beszéltünk a mágiáról és nem sokára elértük az éttermet. Mi leadtuk a megrendelésünket, ők pedig azt mondták, hogy kb. 15 perc még elkészül. Sonya és én kimentünk az étteremből, hogy megcsodálhassuk a félhomályban Palm Springs belvárosát. Már csak néhány perc volt hátra kilencig, amikor is az üzletek zártak, de még mindig sokan voltak az utcákon. Sokan a szabadtéri éttermek asztalainál ültek és beszélgettek. Az étteremtől nem messze volt egy szökőkút, ahol a turisták mindig megálltak fotózkodni, most azonban egy csapat gyerek fogócskázott körülötte. Sonyát megnyugtatta ez a sok növény, ami körülvett minket. Lélekhasználó lévén szerette a növényeket és képes volt befolyásolni a növekedésüket. -

Hé! Az idősebb Melrose!

Lassan megfordultam és összerezzentem, amikor megláttam Lia Distefano-t, aki épp felém ballagott. Lia Palm Springs egyik belvárosi butikjának divattervezője. Eddig nem vettem észre, hogy pont a boltja előtt állunk. Ha erre előbb rájövök, akkor inkább az étteremben maradtam volna. Lia alacsony volt, de megjelenése mindig nagyon extravagáns volt, a viselete mondhatni kissé cigányosnak hatott. -

Már hetek óta hívogatlak – mondta, mikor átért az utcának azon oldalára, ahol mi is álltunk. – Miért nem hívtál vissza?

-

Én, nagyon elfoglalt voltam – mondtam egyenesen a szemébe.

-

Aha – Lia csípőre tette a kezét és rám meredt, ami elég érdekes látvány nyújtott, mivel én voltam a magasabb. – Mikor dolgozhatok újra húgod?

-

Miss Distefano – mondtam türelmesen. – Már mondtam korábban is. Jill nem modellkedhet tovább. A szüleinknek nem tetszik. A mi vallásunk nem engedi, hogy fényképezzék őt.

A múlt hónapban Jill résztvett Lia divatbemutatóján, ahol mindenki figyelmét magára vonta. Jill alakja tökéletes volt. Azért egyeztem bele, hogy Jill részt vegyen ezen a bemutatón, mert a modellek álarcot viseltek, így senki nem ismerhette fel őt. Lia azóta nem szállt le rólam, azt akarta, hogy engedjem Jill-t újra modellkedni. Nehéz volt nemet mondanom, mert tudtam Jillt

ez mennyire boldoggá teszi, de ő is megértette, hogy a biztonsága az első és a legfontosabb. A nemleges választ, valami furcsa vallási szokással magyaráztam és reméltem, így talán békén hagy. De nem. -

Még soha nem találkoztam a szüleitekkel – mondta Lia. – Pedig rajtuk kívül, már mindenkivel találkoztam a családból. Itt te vagy az egyetlen ember, aki megmondja, hogy mit lehet és mit nem. Jill arra született, hogy modelkedjen. Van rá esély, hogy ismét együtt dolgozzak vele? Fizetek is érte.

Mély levegőt vette. – Ez nem a pénzről szól. Nem mutogathatjuk az arcát. Ha megígéri, hogy Jill maszkot fog viselni a fotózás során, akkor talán beszélhetünk róla. Lia összevonta a szemöldökét. – Ezt nem tehetem. -

Akkor sajnos nem.

-

Kell, hogy legyen valami más megoldás is. Mindennek és mindenkinek van ára.

-

Sajnálom – nem volt annyi pénz a világon, amiért megszegtem volna a kötelességemet és elárultam volna Jillt és az Alkimistákat.

Egy felszolgáló kidugta a fejét az étteremből és szól, hogy kész a rendelésünk. Hál Istennek, végre megszabadulok Lia-tól. Sonya jólesően kuncogott, miközben összeszedtük a csomagjainkat és elindultunk hazafele. Az ég még mindig lilás volt a lenyugvó naptól, az utcákon, már égtek a lámpák. -

Te láttál már valaha ilyen agresszív divattervezőt? – kérdezte Sonya.

-

Nem – ismeretem el. – Őszinténszólva nem gondoltam volna, hogy egy ilyen munkához ennyi…

-

Sonya?

Egy fiatal férfi bukkant elő a semmiből és elállta az utunkat. A férfi nem volt sokkal idősebb nálam. Fekete haj volt és kíváncsian bámult Sonya-ra, aki egy pillanatra megtorpant, majd összevont szemöldökkel nézett vissza a férfira. -

Ismerjük egymást?

A férfi felderült. – Hát persze. Jeff Eubanks. Emlékszel? -

Nem – mondta udvariasan egy pár pillanattal később, miután alaposan végigmérte a férfit. – Sajnálom, de biztosan összetéveszt valakivel.

-

Nem, nem – erősködött a férfi. – Tudom, hogy te vagy az. Sonya Karp, ugye? Tavaly találkoztunk Kentucky-ban.

Sonya megmerevedett. Ő Kentucky-ban élt mikor még Strigoi volt. Biztos voltam benne, hogy nem sok kellemes emléke lehet abból az időből.

-

Sajnálom – mondat ismételten Sonya, de a hangja most már feszültebb volt. – Nem tudom, hogy miről beszél.

A fiú nem tágított és még mindig úgy mosolygott, mint ha egykoron a legjobb barátja lett volna. -

Hosszú utat tettél meg Kentucky-ból idáig. Mi szél hozott ide? Csak nem a munka? – kérdezte a srác.

-

Van egy kis dolgunk – mondtam és oldalba böktem Sonya-t. Nem tudtam, hogy pontosan mi a baj, de Sonya viselkedése ijesztő volt számomra. – Most mennünk kell.

A srác nem követett minket, de Sonya hallgatag volt a visszafele. -

Biztosan nehéz lehetet neked találkozni egyes emberekkel a múltadból – mondtam, mert úgy éreztem mondanom kell valamit.

Sonya megrázta a fejét. – Nem… én nem… én még soha nem láttam őt ezelőtt. Úgy véltem, talán az agya így védekezik a rossz emlékek ellen – egyszerűen elfelejti azokat. -

Biztos vagy benne? Nem úgy tűnt, mint aki csak futólag ismer.

Eltorzult Sonya egyenesen a szemebe nézett. – A Strigoik nem ismerkednek emberekkel. Csak egyszerűen megeszik őket vacsorára. Ennek a fickónak nem kellett volna tudni, hogy ki vagyok. -

Ő ember volt? Nem dhampir? – nem tudtam megkülönbözteni az embereket a dhapirtól, de abban biztos voltam, hogy nem Moroi volt a fickó.

-

Egyértelműen.

Sonya, már megint megállt és visszatekintett a srác elmosódó sziluettjére. Követtem a pillantását. – Kell hogy legyen erre valamilyen ésszerű magyarázat erre. Elég ártalmatlannak tűnik. Sonya kedvesen rám mosolygott. – Ugyan már Sydney. Elég régóta vagy már velünk, hogy tudd. -

Mit?

-

Semmi nem az aminek látszik.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

NEGYEDIK FEJEZET

SONYA NEM BESZÉLT a többieknek a titokzatos idegenről, akivel az utcán találkoztunk. Kis társaságunkat teljesen lekötötte a vacsora és a kísérlet. Miközben ők dolgoztak volt időm eltöprengeni a titokzatos idegenen. Sony azt mondta, hogy látni akarja, hogy Eddie és Dimitri hogyan reagálnak a lélekre. Ezt úgy tesztelték, hogy Adrian erősen összpontosított hol az egyik, hol a másik dhampir-ra. -

Ez olyasfajta mágia, mint amit a gyógyításkor használunk, meg amit a virágoknál is használtam – magyarázta nekem Sonya. – Ne aggódj ők már nem fognak ennél nagyobbra nőni. Ennek a folyamatnak az a lényeg, hogy körbevegyük Dimitirt és Eddie-t a lélekkel. Ha Dimitri esetében visszamarad valami a Strigoi énéből, akkor az most ki kell, hogy derüljön.

Sonya is csatlakozott Adrianhoz. Eddie volt az akivel először megcsinálták a kísérletet. Kezdetben nem volt semmi látnivaló – mind a két lélekhasználó meredten bámulta Eddie-t. Úgy tűnt Eddie számára elég kényelmetlen a kísérlet. Miután Eddie-vel végeztek Dimitri-vel is megismételték ugyan ezt a folyamatot. Az ő esetében se történt semmi említésre méltó. Elég távol ültem a kísérlettől, de mikor látta, hogy a két férfi hogyan reagál a mágiára, úgy éreztem, hogy engem is átjár a lélek. Miután végeztünk Eddie és én visszamentünk Amberwood-ba. A kocsiban megpróbáltam olyan távol kerülni Eddie-től amennyire csak lehetett, szinte éreztem az őt körülvevő mágikus mező maradványait és rossz érzés volt ennek közelsége. Hazafelé, mint általában beszélgettünk Eddie-vel – és ezeket a beszélgetéseket élvezni szoktam – de most nagyon kellett koncentrálnom, hogy elrejtsem az ellenséges érzelmeimet. Bűnösnek éreztem magam a mágia közelsége miatt és szorongtam. De Eddie a barátom volt. Nem akartam ezt az egészet éreztetni vele.

Biztos voltam benne, hogy egy nagy alvás helyrerázza majd a bűntudatomat és a szorongásomat. Mikor másnap reggel felébredtem nagyon távolinak tűnt a tegnap este és úgy éreztem felkészültem az előttem álló napra. Annak ellenére, hogy Amberwood, csak egy munka volt számomra, szerettem az elit iskolába járni. Ezelőtt magántanuló volta. Apán oktatott otthon és ő mindig csak azt tanította meg, amire egy Alkimistának szüksége lehet. Ugyan az itteni oktatás még mindig nem volt olyan kemény, mint apám órái, még is a legnagyobb ösztönző erő az volt, hogy végre iskolába járhatok. Apám nem engedte, hogy egyetemre mennyek, de úgy gondoltam az is félig, meddig ilyen lehet. Mielőtt iskolába mentem volna még gardedámoskodnom kellett Angelie edzésén, amit Eddie tartott. Annak ellenére, hogy Eddie szerette volna elkerülni a találkozásokat Angeline-vel – nem tehette, hisz Jill biztonsága volt az első. Angeline-nak is szerepe volt Jill védelmében. Egy csésze kávéval a kezembe leültem a fűbe és azon töprengtem, hogy Eddei vajon tényleg csak beképzeli Angeline közeledését. Nem rég szereztem be egy kávéfőzőt a kollégiumi szobámba, bár azt a kávét, amit a kávéfőzővel tudtam főzni össze se lehetett hasonlítani azzal, amit egy rendes kávézóban adnak, de arra pont jó volt, hogy kihúzzam vele ezeket a durva délelőttöket. Egy hatalmas ásítást fojtottam vissza, mikor Jill leült mellém. -

Eddie nem edz már engem – monda szomorkásan, ahogy néztük a két dhampir-t.

Eddie épp azt próbálta meg elmagyarázni Angeline-nak, hogy a verekedési stílusa inkább alkalmas egy kocsmai verekedéshez, mint sem egy Strigoi legyőzésére. -

Biztos vagyok benne, hogy ha több ideje lesz, akkor folytatni fogja az edzésedet – mondtam, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos.

Mióta Eddei bevallotta magának, hogy mit érez Jill iránt, ideges volt, ha túl sok időt kellett a lánnyal kettesben tölteni. Emiatt aztán hanyagolta az edzéseket Jill-el. Ironikus, mert Jill nagyon szeretett volna önvédelmet tanulni – ritka dolog volt ez egy Moror-tól. -

Angeline feladata, hogy megvédjen téged. Eddie pedig csak azt szeretné, ha Angeline képes lenne tégeded megvédeni.

-

Tudom. Én csak úgy érzem, hogy mindenki elkényeztet – Jill a homlokát ráncolta. – A tesi órákon, semmit se csinálhatok mellette. A múltkori rosszullét után tiszta paranoid lett. Pedig mondtam neki, hogy jól vagyok, hogy csak a nap miatt volt… de ő nem tágít mellőlem. Ami nagyon kedves tőle… de néha megőrjít.

-

Én is észrevettem – ismeretem el. Mi ugyan arra a tesi órára jártunk Jillel. – De nem hiszem, hogy ennek bármilyen köze is lenne az edzésekhez. Eddie tudja, hogy meg

tudod csinálni. És nagyon büszke rád… csak úgy gondolja, hogy ha ő jól csinálja a dolgát, akkor neked nem kell megvédened magad. Furcsa egy logika. -

Én nem értem – Jill arca meglepett volt. – Eddie annyira elkötelezett… és tényleg nagyon jó abban, amit csinál.

-

Használd a térded, ez egy nagyon egyszerű módja annak, hogy valakit távol tarts magadtól – mondta Eddie Angeline-nak. – Különösen jó, ha fegyvert fog rád és…

-

Mikor fogod megtanítani, hogy hogyan kell valakit lefejezni, vagy megkarózni? – kérdezte a lány csípőre tett kézzel. – Minden alkalommal csak ez a rengeteg blabal. Hol ott azt kellene megtanulnom, hogy hogyan kell megölni egy Strigoit.

-

Nem – Eddie egyre feszültebb lett, de jól leplezte. – Te nem azért vagy itt, hogy Strigo-t ölj. Talán, majd valamikor ezt is gyakorolni fogjuk, de most az a fontos, hogy távol tudd tartani a bérgyilkosokat Jilltől. Ez most a legfontosabb dolog, minden más nem számít – Eddei hangsúlyosan Jillre pillantott és egy pillanatra felvillant a lány iránt érzett csodálat a szemében, de rajtam kívül úgy tűnt senki más nem vette észre.

-

Azt hiszem a Moroik is meghal, ha lefejezik őket – mérgelődött Angeline. – És különben is, ha jól tudom a múlt hónapban a Strigoik okoztak komoly fejtörést nektek.

Jill nyugtalanul fészkelődött mellettem és még Eddie is megtorpant egy pillanatra. Ebben Angeline-nak igaza volt – Eddie-nek a közelmúltban két Strigoi-val is végeznie kellett, amikor még Adrien lakása Keith-é volt. Lee Donahue vezette el hozzánk a két Strigoit. Lee egy Moroi volt, aki egykor Strigoiként élt. Majd Strigoiból ismét Moroi-vá változtatta őt egy ismeretlen lélekhasználó és attól kezdve a fiú mindenáron újra Strigoi akart lenni. Az ő segítségével jöttünk rá, hogy azok, akik Strigoiból visszaváltoztak nem egészen olyanok, mint azelőtt. A két Strigoi azért érkezett, hogy segítsenek Lee-nek visszaváltozni, de végül megölték őt – véleményem szerinte ez jobb, mint élőhalottként élni tovább. De azok a Stirgoik másra is fényt derítettek, ami váratlan volt és aggasztó (bár nem a Moroinak, hanem inkább nekem). Kiderült, hogy a vérem ehetetlen. Megpróbáltak inni belőlem, de nem tudtak. Szerencsére erre senki nem figyelt fel azon az éjszakán, se a Moroi-k, se az Alkimisták és ennek nagyon örültem. Rettegtem attól, hogy ha valaki fényt derítene erre, akkor tutira mikroszkóp alá vetnének.

-

Szerencsém volt – mondta Eddei végül. – De nem valószínű, hogy ez újra megtörténik. Most nézd a lábamat, ahogy mozog és ne feledd egy Moroi biztosan magasabb, mint te.

Eddie demonstrálta az elmondottakat Aneline-nak a gyakorlatot, én pedig Jillre pillantottam. Jill arca megfejthetetlen volt. Soha nem beszélt Lee-ről, akivel egy rövid ideig randiztak. Micah sokat segített abban, hogy elvonja a lány figyelmét Lee-ről, de biztos voltam benne, hogy nehéz túltennie megát azon, hogy az előző barátja megpróbált szörnyeteggé változni. Volt egy olyan érzésem, hogy még mindig fáj neki annak ellenére, hogy ezt nem mutatta.

-

Túl merev vagy – mondta Eddie Angeline-nak többszöri próbálkozás után.

A lány teste teljesen ellazult, szinte olyan volt, mint egy marionett figura. – Hogy? Mit? Eddie felsóhajtott. – Nem. Még mindig túl merev vagy. Eddie megkerülte a lányt és hátulról megpróbálta a megfelelő pozícióba állítani – megmutatta neki, hogy hogyan hajlítsa a térdét és hogyan tartsa a karját. Angeline pedig megragadta az alkalmat, hogy közel hajoljon a fiúhoz. A testük szinte teljesen összeért. A szemem elkerekedet. Oké. Talán Eddie még se képzelődött. -

Hé – ugrott hátra Eddie, ahogy Angelina teste hozzá simult, a fiú az arca rémült volt. – Nézd, muszáj lesz ezt megtanulnod.

Angeline arckifejezése tiszta és ártatlan volt. – Oké. Én csak megpróbáltam leutánozni a testtartásodat – mondta és megrebegtette a szempilláit. Eddie még egy lépést hátrált. Úgy gondoltam, talán közbe kellene lépnem, nem törődve azzal, mit mondott Eddie. De ekkor megszólalt a jező csengő, ami arra figyelmeztetett minket, hogy 30 perc múlva kezdődnek az órák. A csengő megmentette Eddie-t Angeline-tól, engem pedig attól, hogy közbelépjek. Felugrottam. -

Mennünk kell, ha megakarunk még reggelizni is.

Angeline gyanúsan rám pillantott. – Te nem is szoktál reggelizni? -

Ez igaz, de nektek szükségetek van rá egy ilyen kemény edzés után. És még át kell öltöznötök…. várj, te már fel is vetted az egyenruhádat?

Észre se vettem, hogy Angeline egyenruhát visel. Amikor Eddie és Jill edzettek, mindig erre alkalmas ruhát viseltek – mint amit most Eddie is viselt. -

Igen és? – Angeline blúza gyűrött volt és piszkos.

-

Meg kellene változnod – mondta.

-

Nem hinném. Rendben vagyok.

Nem voltam benne teljesen biztos, de ez még mindig talán egy fokkal jobb volt, mint a farmernadrágja. Eddie felment átvenni a ruháját, de nem jött le reggelizni. Tudtam, hogy Eddie számára mennyire fontos a reggeli és srác lévén biztos voltam benne, hogy elég gyorsan át tudja venni a ruháját, hogy még időben visszaérjen. De ő inkább kihagyta a reggelit, csak hogy távol maradhasson Angeline-tól. Ahogy beléptünk a kávézóba valaki a nevemet kiáltotta, oldalra fordultam és megláttam Kristin Sawyer-t és Julia Cavendish-t, akik lelkesen felém integettek. Trey-től eltekintve ők voltak a legjobb barátaim itt Amberwood-ba. Én még mindig mérföldekre voltam attól, hogy szocializálódjak, de a két lány rengeteget segít ebben. És a rengeteg természetfeletti dolog miatt, ami körül vett megnyugtatónak találtam, ha normális, hétköznapi emberek is voltak a közelemben… és nos ez olyan emberi dolog volt. Még akkor is ha nem lehettem velük teljesen őszinte. -

Van egy divattal kapcsolatos kérdésem – mondta Julia. A háta mögé dobta hosszú szőke haját, ami azt jelentette, hogy nagyon fontos dologról van szó.

-

Tőlem akarsz divat tanácsot kérni? – majdnem a hátra pillantottam, hogy megnézzem ki állhat mögöttem, akihez valójában intézte ezt a kérdést. – Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.

-

A ruháid igazán szépek – mondta Kristin. A lánynak sötét bőre és haj volt. – Túl szépek valójában. Ha anyám tíz évvel fiatalabb lenne biztosan úgy öltözne, mint te.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ezt bóknak szánták-e vagy sem, de Julia nem adott esélyt arra, hogy visszakérdezzek. -

Mond el neki Kris.

-

Emlészel arra, hogy a következő szemeszterben szakmai tanácsadó szeretnék lenni? Behívtak egy interjúra – magyarázta Kristin. – Próbálom eldönteni, hogy milyen ruhát vegyem fel, a nadrágkosztümöt, vagy egyberuhámat.

Ah, szóval ezért érdekli őket a véleményem. Az interjú miatt. Biztos voltam benne, hogy bármi másban a divatmagazinokra hallgattak volna. -

Milyen színűek ezek a ruhák?

-

A blézer az piros a ruha pedig matrózkék.

Tanulmányoztam Krisztin vonásait. A lány csuklóján volt egy heg, egy tetoválás hege, amit én segítettem eltávolítani. Ez akkor volt, amikor Keth tetoválásai leterjedtek az iskolában. -

Legyen a ruha. Várj… ezt a ruhát hol viselnéd szívesen egy diszkóban, vagy a templomban?

-

Templomban – mondta és nem tűnt túl boldognak emiatt.

-

Igen, akkor legyen a ruha – mondtam.

Kristin diadalmasan Juliara nézett. – Látod? Mondtam, hogy ezt fogja mondani. Julia kétkedően nézett rám. – A blézer sokkal mókásabb. Világos piros. -

Igen, de általában egy interjúra nem olyan ruhát veszünk fel, ami „mókás” – mutattam rá az igazságra. Nehéz volt komolynak maradnom. – Legalább is egy ilyen munkánál.

Julia még mindig nem tűnt meggyőzöttnek, de nem is próbálta meg lebeszélni Kristin-t a divat tanácsomról. Néhány pillanattal később Julia kapta fel a fejét. – Igaz, hogy Trey össze akar hozni egy sráccal? -

Hogy… mi? Nem. Hol hallottátok ezt? – mit kellet volna kérdeznem. Biztos voltam benne, hogy Trey-től hallották.

-

Trey azt mondta, hogy már beszélt veled erről – mondta Kristin. – Meg azt is mondta, hogy ez a srác pont hozzád illik.

-

Ez egy nagyszerű ötlet Syd – mondta Julia, arca olyan komoly volt, mint ha élet, halál kérdésről lenne szó. – Jót tenne neked. Érted mire gondolok? Mióta ide járok, már vagy ő… - csendesen számolgatott valamit az ujján – négy sráccal jártam. Te mennyivel jártál?

-

Nincs szükségem arra, hogy randizgassak – magyaráztam. – Elég komplikált már így is az életem. Biztos vagyok benne, hogy egy barát, csak még jobban megnehezítené az életemet.

-

Milyan komplikációról beszélsz? – nevetett Kristin. – A tökéletes alakodra gondolsz, vagy a gyönyörű hajadra? Jó rendben, a családod egy kicsit komplikált, de ne csináld már, mindenkinek van egy kis szabadideje, hogy randizzon – nézd csak Julia-t.

-

Hé – mondta Julia, de nem tagadta a vádakat.

Kristin nem hagyta annyiban a dolgot. – Egyszer ne írj házit. Adj egy esélyt a srácnak. Mi akár csinálhatnák négyesben valamit. Az vicces lenne. Mosolyt erőltettem az ajkamra és valami semmitmondó választ mormoltam az orrom alatt. Mindenkinek van szabadideje és randija is. Mindenkinek, csak nekem nem. És ez zavart, persze nem a randi miatt, hanem a szocializálódás miatt. Kristin és Julia sokat jártak el ide-oda egy nagyobb baráti társasággal és sokszor meghívtak magukkal. Ők azt hitték, hogy a tanulásba menekülök, amiért nincs barátom. Sokszor azt kívántam, hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne a dolog és hírtelen feltűnt, hogy milyen hatalmas szakadék választ el engem a két lánytól. A barátjuk voltam ugyan és ezt a barátságot ők is viszonozták. De közben engem titkok vettek körül és féligazságok. Egyik részem azt kívánta, hogy bárcsak nyitottabb lehetnék velük, de a másik érszem tudta,

hogy ez nem lehetséges. Pedig annyira szerettem volna, csak egy éjszakára megfelejtkezni a munkámról. De tudtam ez nem lehetséges. Még ha el is mennék velük szórakozni folyton attól rettegnék, hogy kapok egy üzenetet, hogy azonnal mennyek, mert egy Strigoi megölt valakit. Egy ilyen esemény nem volt szokatlan a mi szakmánkban. Meg volt az életem megszokott ritmusa és az időbeosztásom, így is nagyon szoros volt. A tanárok mindig sok házit adtak fel hétvégére és én örömmel írtam meg őket. Rengeteg időmet elvették a külön órák Ms. Terwiliger-rel. Bár a külön óra nem is jó kifejezés, inkább kutatásnak nevezném. Ms. Tereiliger nem rég elmondta nekem, hogy ő egy boszorkány, egy olyan embercsoport tagja, akik mágiát használnak, vagy mi. Az Alkimisták, már hallottam róluk pletykálódni, de nem volt semmilyen kézzelfogható bizonyítékunk a csoport létezéséről. Legjobb tudomásunk szerint, csak a Moroi-k képesek varázsolni. Mi ezt a fajta varázslatot használjuk a liliom tetoválásnál – ami nyomokban vámpír vért is tartalmaz – de az hogy az emberek is képesek varázsolni, ez hihetetlen volt számomra. Épp ezrét lepődtem meg annyira, mikor Ms. Terwiliger nem csak, hogy leleplezte magát, de a szemem láttára varázsolt. Mocskosnak és döbbentnek éreztem magam, mikor kiléptem a szobájából. Az emberek nem használhatnak mágiát. Nincs jogunk manipulálni a világot, mert ez százszorta rosszabb lenne, mint amit Sonya tett a virágokkal. Ms. Terwiliger azt bizonygatta, hogy van érzékem a természetfelettihez, a mágiához és felajánlotta, hogy oktat engem. Fogalmam se volt, hogy mi oka lehet erre, de én visszautasítottam az ajánlatát. Így hát kénytelen volt másik megoldást keresni, hogy maga mellett tartson. -

Miss Melboure, mint gondol mennyi idő alatt fordítja el ezt a könyvet? – kérdezte, mint ha mi se történt volna.

Trey tőle tanulta el a Melboure nevet, mivel a tanárnő sose tudta megjegyezni a nevemet, folyton elfelejtette. Ms. Terwiliger a negyvenes éveiben járt, egérszürkeszínű haja volt és valami ravasz fény csillogott a szemében. A kérdésével arra kényszerített, hogy felnézzek rá és udvariasan feleljek. – Még két nap. Vagy inkább három. -

Győződjön meg róla, hogy mind a három álom igézetet pontosan lefordította-e – mondta. – Mindegyiknek meg van a saját jelentősége.

-

Négy álom igézet van a könyvben – javítottam ki.

-

Négy? – kérdezte ártatlanul. – Örülök, hogy ilyen alaposan átolvastad a könyvet.

Nem feleltem, csak magamban puffogtam, mivel Ms. Terwiliger a tanárom volt és nem akartam magamra haragítani. Nem tudtam kibújni a kutató munka alól, így aztán folytattam a

munkát. Különben is milyen kifogást hozhattam volna fel a különórákkal kapcsolatosan? Mondjuk, hogy a tanárnő egy boszi. Így aztán kötelesség tudóan folytattam az általa adott könyvek fordítását, de igyekeztem a vele töltött időt minimálisra csökkentetni. Eközben pedig saját magamban fortyogtam. A tanárnő tisztában volt azzal, hogy ez milyen kellemetlen nekem, de meg se próbálta oldani a köztünk lévő feszültséget. Eléggé patt helyzet volt. Csak egy dolog tudott felderíteni. -

Ez el se hiszem. Már közel két órája ez elfogyott a cappuccino. Kész csoda, hogy még tudok gondolkodni. Lennél olyan kedves és hoznál nekem egye másikat a Spencerből? Mert így sose fogjuk befejezni ezt.

Már jó pár órája dolgoztunk megállás nélkül. Még végig se mondta a mondókáját én már össze is csuktam a könyvet és indulásra kész voltam. Kezdetben nehezményeztem az ilyesfajta megbízásokat. Most viszont alig várta, hogy kávéért küldjön és végre elhagyhassam a szobát. Nem is beszélve a saját koffein igényemről. A kávézóba érve összefutottam Trey-vel, aki épp akkor állt munkába. Ennek nagyon örültem, de nem csak azért, mert Trey jó fej srác volt, hanem azért is mert mindig kedvezményes áron adta a kávét. Már fel is adta a megrendelésemet, tudta, hogy mit fogok kérni. Az egyik felszolgálónak épp pontos utasításokat osztogatott a kávém elkészítése kapcsán. -

Vaniliás latta – mondta Trey, miközben kitöltötte a karamellás cappuccinot Mr. Trewiliger számára. – Édesítővel és sovány tejjel. Ne rontsd el. Kiszagolja több mérföldről is, ha nem édesítő és a 2%-os tej van a kávéban.

Elmosolyodtam. Talán az Alkimistákkal kapcsolatos titkaimat nem mondhattam el a barátaimnak, de azért jó érzés volt, hogy tudják milyen dilijeim vannak például a kávémta illetően. A másik felszolgáló kissé morcosan nézett Trey-re. – Tisztában vagyok azzal, hogy mit jelent a sovány tej. -

Szép tőled, hogy figyelsz a részletekre – ugrattam Trey-t. – Nem is tudtam, hogy ennyi mindent tudsz rólam.

-

Hé, azért élek, hogy szolgáljak – mondta. – Amúgy pedig szükségem lenn ma este a segítségedre, a labormunkámhoz. Te mindig észreveszel egy két dolgot, amiről én biztosan megfelejtkeznék.

-

Este? – ismételtem és viccesen összeszídtam. – Amúgy már két hetet meg kellett volna csinálnod. Talán nem kellett volna a hétvégédet a pompon lányokkal töltened.

-

Igazad van. De segítesz nekem? Átugrok hozzád este.

-

Órám van, de utána ráérek – tudtam a takaródó után a fiuk és a lányok nem találkozhatnak egymás kampuszaiban. – Az órám után találkozhatunk a Központi épületben, ha az jó neked.

-

Hány épületből áll az iskolátok? – kérdezte a srác, aki a kávémat csinálta.

-

Három – feleltem türelmetlenül. – Mint Gallilea.

-

Hogy? – kérdezte Trey.

-

Sajnálom – mondtam. – Latin vicc.

-

„Omnia Gallia int res partes divisa est”1 – mondta a másik felszolgáló srác.

Felkaptam a fejemet. Julius Cézárt idézet egy felszolgálótól. -

Tudsz latinul? – kérdeztem.

-

Persze – mondta. – Ki nem?

Trey a szemét forgatta. – Csak a világ összes többi embere – motyogta. -

Különösen a klasszikus latint szeretem – folytatta a srác. – Úgy értem a középkori latint.

-

Egyértelmű, - mondtam – a porosz birodalom megalakulásával a nyelv eltorzult.

A srác bólintott. – Bár ha összehasonlítjuk az új latinnal, akkor a szabályok kezdenek értelmet nyerni. Ha az ember megismerkedik vele, akkor nagyobb képet kap a nyelv fejlődéséről. -

Ez – szakított minket félbe Tray – a leggusztustalanabb beszélgetés, amit valaha is hallottam. És egyben a legszebb. Sydney ő Brayden. Brayden ő Sydney – Trey ritkán használta a keresztnevemet, ezért kissé furcsán hatott, de közel se annyira furcsa, mint ahogy rám kacsintott.

Megráztam Brayden kezét. – Örülök, hogy találkoztunk. -

Én is – mondta. – Te Klasszik rajontó vagy? – egy pillanatra elhallgatott és végigmért. – Láttad már a Park Színházban az Antonius és Kleopátra színdarabot?

-

Nem. Még nem is hallottam róla – elég bénának éreztem magam, hogy nem tudok semmit az itteni kulturális életről, de volt rá egy magyarázatom. – Én csak egy hónapja költözte Palm Srings-be.

-

Azt hiszem tudok még egy két érdekes előadást ajánlani – Brayden habozott egy pillanatig. – Szívesen megnézem megint, ha érdekel. Habár figyelmeztetlek, ez egy újra értelmezett Shakespeare feldolgozás. Shakespeara modern köntösben.

-

Nem bánom. Pont ezért mondjuk azt, hogy Shakespeare művei időtállóak – a szavak automatikusan kicsúsztak a számon.

1

Gallilea három részre szakadt.

A két srác összenézett, nekem pedig hirtelen bevillant, hogy mi a fene folyik itt. Visszajátszottam Brayden szavait és rákellett jönnöm, hogy megcsinálta. Ez volt az a srác, akit Trey be akart mutatni nekem. Az állítólagos „lelkitársam”. -

Ez egy nagyszerű ötlet – mondta Trey. – A gyerekeknek néha muszáj játszaniuk. Tiétek az egész nap. Vacsorázhattok, lóghattuk együtt a könyvtárban, vagy csinálhattok valami mókásat.

Találkozott a tekintetünk Brayden-nel. Mogyoró barna szemei voltak, majdnem olyanok, mint Eddié, de Brayden-ben vegyült egy kis zöldes árnyalat is. Persze nem annyira zöld, mint Adriané, hisz olyan elképesztően zöld szeme, mint Adriannak senki másnak nincs. Brayden barnás haja helyenként aranyszínben játszott, arccsontja szögletes volt. El kellett ismernem, hogy nagyon helyes srác. -

A társulat csütörtökön és vasárnap szokott fellépni Palm Springs-ben – mondta. – Hétvégn egy vitavarsenyen kell részt vennem…. neked jó lenne a most csütörtök?

-

Én… azt hiszem. Nem terveztem még semmit se csütörtökre.

Egy héten kétszer vittem Jillt Clarence Donahue-hoz, aki egy öreg Moroi volt és akinek volt egy etetője. De nem csütörtök estére volt beütemezve az etetés. -

Persze, hogy ráér – szólt közbe Tray. – Igaz Sydney?

-

Igen – mondtam, miközben dühös pillantást vetetem Trey-re. – Szabad vagyok.

Brayden elmosolyodott. Én pedig visszamosolyogtam rá. Trey erősen oldalba bökte Brayden-t. – Ez az a pillanat, amikor elkéred a számát. Brayden bólintott, de nem úgy tűnt, mint aki hálás Tray-nek az oldalba vágásért. – Igen, igen – elővette a mobilját a zsebéből. – Sydney-t i-vel, vagy y-nal írod? Trey a szemét forgatta. -

Most meg mi van? A mai világban már nem lehet tudni és nem szeretném, ha hibásan írnám be a nevét a telefonomban.

-

Ez igazán kedves tőled, én is megkérdeztem volna – érettem egyet Brayden-nel. Majd megadtam neki a telefonszámomat.

-

Nagyszerű, már alig várom a csütörtök estét – mondta mosolyogva.

-

Én is – mondtam és valóban így is gondoltam.

Kisétáltam a Spencer-ből. Én is randizni fogok. Hogy az ördögbe lehet ez? Trey rohant ki hozzám a kocsihoz pár pillanattal később, miközben egyik kezemben a kávákkal egyensúlyozva megpróbáltam kinyitni a kocsi ajtót. Még mindig rajta volt a felszolgáló kötény. -

Nos? – kérdezte. – Igazam volt, vagy igazam volt?

-

Miben? – kérdeztem ártatlanul, bár tudtam, hogy mire gondol.

-

Arról, hogy Brayden a lelkitársad.

-

Én már mondtam neked…

-

Tudom, tudom. Nem hiszel a lelkitársakban. De még is – vigyorgott – ha nem ő a tökéletes pasi a számodra, akkor nem tudom, hogy ki az.

-

Majd meglátjuk – letettem a kocsi tetejére Ms. Terwiliner kávéját, így végre belekortyolhattam az enyémbe. – De egyenlőre, úgy tűnik, hogy ő nem nagyon szeretni az új Shakespeare feldolgozásokat, így aztán ki tudja.

Trey hitetlenkedve nézett rám. – Ez most komoly? -

Nem – válaszoltam egy fél pillanattal később. – Csak vicceltem. Nos, talán.

A latte, amit Brayden csinált elég jó volt, így úgy döntöttem, hogy elnézem neki ezt az aprócska hibáját. -

Miért érdekel ennyire a magán életem?

Trey vállat vont és zsebre dugta a kezét. A késő esti napsütésben egy izzadság csepp csillant meg a homlokán. – Nem tudom. Azt hiszem, úgy éreztem tartozom neked ennyivel a tetoválások miatt. Na meg a házi feladatokban is mindig segítesz. -

Nincs szükségem segítségre. És a tetoválások… - a homlokomat ráncoltam, beugrott egy kép Keith-ről, aki épp az üvegablakot veri. Keith árult a tetoválásokhoz a vámpír vért, de persze erről Trey nem tudott. A tetoválás segítségével a diákok Amberwoodban kiemelkedő sportteljesítményt értek el – egyfajta dobbingszerként hat az emberekre a vámpírvér. Bárcsak megtudtam volna szabadulni a képtől, ahogy Keith ott áll és kétségbeesetten püföli az üveget. - … azt azért tettem, mert ez volt helyes.

Trey erre elmosolyodott. – Hát persze. De sok bánattól megkímélted az apámat. -

Ennek örülök. Most nincs versenytársad a csapatban. Mi mást is akarhatna még az apád?

-

Ó, biztos lehetsz benne, hogy nemsokára kitalál még valamit, amiben még jobb lehetnék. Nem csak a focira gondolok.

-

Tudom, hogy milyen az – mondtam és eszembejutott az apám.

Egy pillanatnyi csend támadt közöttünk. -

Az meg végképp nem segít a helyzetemen, hogy a tökéletes unokatestvérem nemsokára a városba jön – mondta végül. – Ő mindent jól csinál én meg hozzá képest mindenben béna vagyok. Van ilyen unokatestvéred?

-

Őőőő, nem nincs

Apám igyekezett távol maradni anyám családjától, így aztán nem nagyon tartottam a kapcsolatot az unokatestvéreimmel. Apám részéről nem voltak élő rokonaim. -

Valószínűleg te vagy a tökéletes unokatestvér – motyogta Trey. – Amúgy meg nálunk mindig is nagyok voltak az elvárások… de a foci azért adott nekem egy kis tekintélyt – rám kacsintott. – Ez a félelmetes kémfokozatom.

Az utolsó megjegyzése megütötte a fülemet. – Hát jó. Most megyek fordítani, este majd jövök. -

Adok majd Braydien-nek egy két jó tanácsot, hogy biztosan ne legyen probléma csütörtökön.

Az agyam még mindig tele volt a latinnal meg Shakespeare-val. – Milyen tanácsra gondolsz? Trey megrázta a fejét. – Őszintén Melbourne nem is tudom, hogy voltál képes nélkülem életben maradni ebben a világban ilyen sokáig. -

Oh – mondtam és éreztem, hogy elpirulok. – Hát ez remek. Most legalább egyel több dolog miatt aggódhatok.

Trey gúnyosan elmosolyodott. – Hogy köztünk legyen mondva. Brayden az egyetlen ember a világon, aki miatt nem kell aggódnod. Azt hiszem, hogy pont olyan tudatlan, mint te. Ha nem érdekelne, hogy a tiszta erkölcsöd sértetlen maradjon, akkor tudnák neki egy két dolgot javasolni. -

Nos akkor igazán köszönöm, hogy ezzel is törődsz – mondtam szárazon. – Mindig is szerettem volna egy bátyót, aki vigyáz rám.

Tray kíváncsian tanulmányozott. – Ne csináld már három bátyád van. Óh, ne. -

Őőőő, ezt olyan képletesen érettem – igyekeztem nem pánikba esni. – Ritkán csúsztam meg a sok hazugságban. Három bátyám is volt az álcsaládomban: Eddie, Keith és Adrina. – És amúgy egyikőjük se aggódik a szerelmi életem miatt – kinyitottam a kocsi ajtót, ahonnan hullámokban áradt ki a meleg levegő. – Akkor este a laborban.

Trey bólintott, de tekintete fürkésző volt. -

Szívesen segítek, ha bármilyen további kérdésed lenne a randival kapcsolatosan.

Gyilkos pillantást vetettem rá, de miután bement én pedig beszálltam az autóba és bekapcsoltam a légkondit az arroganciám elpárolgott. Szorongás lépett a helyére. A kérdés, ami azóta ott motoszkál a fejembe, mióta kiléptem a kávézóból, most ismét felcsendült: Hogy a fogom átvészelni élve ezt a randit?

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

ÖTÖDIK FEJEZET

A RANDIM HÍRE szélsebesen terjedt. Csak gondolom, hogy Trey mondhatta el Kristin-nek és Julia-nak, akik tovább adták az infót Jill-nek, Eddie-nek és Isten tudja, hogy még kinek… Szóval nem kellett volna meglepődnöm Adrian telefonhívásán. Még azelőtt elkezdte a mondókáját, mielőtt bele tudtam volna szólni a telefonba. -

Ez komoly Sage? Egy randi?

Sóhajtottam egy nagyot. – Igen, Adrian. Egy randi. -

Egy valódi randi. Nem valami házi feladat írás? – tette hozzá hitetlenkedve. – Ugye valami olyat fogtok csinálni, aminek nincs köze az iskolához, mint például elmentek egy moziba?

-

Ez egy igazi randi lesz – azt gondoltam, hogy jobb, ha nem említem meg, hogy egy Shakespeare színdarabot fogunk megnézni.

-

Mi a szerencsés fickó neve?

-

Brayden.

Egy pillanatnyi csend támadt a vonal másik végén. – Baryden? Ez az igazi neve? -

Miért kérdezed? Azt hiszed, hogy csak kitaláltam?

-

Nem, nem – felelte Adrian. – Ezt sose feltételezném rólad. Aranyos srác?

Ránéztem az órámra és láttam, hogy mindjárt el kell indulnom a tanuló csoportba. -

Hé, talán el kellett volna küldenem a fotóját, hogy lecsekkol hasd?

-

Igen, már épp kérni akartam. A teljes átvilágításhoz szükségem van az önéletrajzára és egy teljes alakos fényképre is.

-

Most mennem kell. Amúgy miért érdekel ez ennyire? – kérdeztem kissé ingerülten.

A válasz csak pillanatok múlva érkezett, ami nagyon szokatlan volt. Adriannak mindig volt egy tucat frappáns válasz a tarsolyában. Talán csak nem tudta eldönteni, hogy melyiket használja. Amikor végre válaszolt a szokásos szarkazmusával tette, bár a lazaság, most kissé erőltetettnek tűnt. – Mert ez egy olyan dolog, amit nem gondoltam, hogy valaha is megtörténik – mondta. – Ez pont olyan, mint az Halley üstökös. Vagy a világbéke. Én csak azt hittem, hogy te egy olyan magányos farkas típus vagy. Valamiért nagyon zavart ez engem. – Nem hiszed, hogy van olyan srác, akit érdekelhetek? -

Valójában – mondta nagyon is komolyan Adrian. – Nagyon is eltudom képzelni, hogy sok srác érdeklődik utánad.

Biztos voltam benne, hogy most is csak ugrat és nem voltam épp vicces kedvemben. Így elköszöntem tőle és elindultam a tanuló csoportba. Amikor később találkoztam Trey-el a könyvtárba már kissé untam a randi témát. De Trey se tudta megállni, hogy ne hozza szóba. -

Még nem is randiztam Brayden, de már el is ment tőle a kedvem – mondtam.

Szétterítettem a papírokat az asztalon, amin a kísérlethez kapcsolódó képletek voltak. – Tényleg nincs túl sok időnk. Trey megvonta a vállát. – Nem akarsz segíteni nekem? -

De igen. Segítek neked, de nem csinálom meg helyetted.

Trey elég intelligens volt ahhoz, hogy megértse ennél többre úgy se vagyok hajlandó. Ejtette a randi témát is, látva mennyire zavar és inkább a munkára koncentráltunk. Úgy gondoltam, hogy végre vége a kihallgatásomnak Brayden-ről, míg egyszer csak Jill és Micah jelent meg kéz a kézben. Jill és Micah egy kisebb csoport társaságában jelent meg a tanuló szobában, ami nem lepett meg. Micah nagyon népszerű volt és ezáltal Jill is a figyelem középpontjában került, amit nagyon élvezett. A szeme sugárzott a boldogságtól, miközben valaki épp egy vicces történetet adhatott elő a kis társaságuk számára. Látva őt elmosolyodtam. Ez a Jill nagyon más volt, mint az aki Amberwood-ba érkezett. Akkoriban olyan volt, mint egy számkivetett. Most Micah oldalán teljesen kivirult. Mosolyom azonban lehervadta, mikor Jill otthagyva a kis társaságot Micah-el az oldalán elindult az asztalunkhoz. A lány lelkes arckifejezése aggasztani kezdett. -

Ez igaz? – kérdezte. – Randid lesz?

-

Az ég szerelmére! Te mondta el Adriannak? – rosszallóan néztem végig Jillen.

Közte és Adrian között a lelki kötelék nem állt fent a nap huszonnégy órájában, de valami azt súgta, hogy a korábbi telefonhíváshoz Jill-nek is köze volt. A köteléken keresztül Jill néha

látta, hogy mi történik Adriannal és érezte az érzéseit. De a kötelék, csak egy irányba működött. Adrian nem volt képes betekinteni Jill életébe és érzéseibe. Jill szégyenlősen pillantott rám. – Igen… nem tudtam magamban tartani, amikor megtudtam Micah-től… -

Eddie mesélte el nekem – tette hozzá gyorsan Micah.

Micah-nek vörös haja és kék szeme volt. Egy igazán vidám és barátságos fiú volt. Kedveltem őt és Jill is nagyon kedvelte, ez persze sok dolgot megnehezített. -

Hé, nem én mondtam el Eddie-nek – mondta védekezően Trey.

Trey-re szegeztem a tekintetemet. – De másnak elmondtad és ők meg gondolom tovább mondták Eddie-nek. A fiú megrántotta a vállát. – Talán már említettem egy két embernek. -

Hihetetlen – mondtam.

-

Milyen a srác? – kérdezte Jill. – Aranyos?

Egy pillanatig gondolkoztam. – Nagyon helyes. Jill elmosolyodott. – Nos, ez ígéretesen hangzik. Hová mentek? Valami jó helyre? A városban találkoztok? Vacsorázni visz? Micah és én találtunk egy nagyon jó kis éttermet a tengerparton. Nagyon szép hely. Vagy elmehetnétek egy romantikus piknikre – arca rózsaszín lett és egy pillanatra megtorpant, hogy levegőt vegyen, mint aki rájött, hogy megint túl sokat beszélt. Ez volt Jill egyik legelragadóbb tulajdonsága. -

Megnézünk egy Shakespeare darabot a parkban – mondtam. – Antonius és Kleopátrat. Jónak tűnik – úgy éreztem, hogy meg kell győznöm őket erről. – Klasszikus darab. Brayden és én is szeretjük Shakespeare-t.

-

Brayden-nek hívják? – kérdezte Micah hitetlenkedve. – Ez milyen név?

Jill a homlokát ráncolta. – Antonius és Kleopátra… az egy romantikus darab? -

Fogjuk rá – mondtam. – Az elején még romantikus, de a végére meghal mindkét főszereplő.

Jill arckifejezése rémült volt. – Hát… Biztos nagyon um… érdekes lehet – mondta félszegen, de aztán felragyogott a szeme. – Lia hívott ma este. Azt mondta, hogy beszéltetek arról, hogy talán újra modellkedhetnék neki, ez igaz? -

Hogy mi? – kiáltottam. – Nem egészen ezt mondtam neki. Azt mondta, hogy fotózáson kéne részt venned. Én pedig mondtam, hogy ez nem lehetséges.

-

Óh – Jill arca szomorkás lett. – Értem. Abból amit mondott… én azt hittem… hogy talán találtatok rá valami megoldást…

Adtam neki egy jelentőségteljes pillantást. – Sajnálom Jill. Bárcsak lenne rá mód. De tudod, hogy miért nem. Jill szomorúan bólintott. – Persze, tudom. -

Nincs szükséged modell kampányra, anélkül is gyönyörű vagy – mondta Micah gálánsan.

Ez egy halovány mosolyt csalt meg Jill arcára, ami egyértelműen emlékeztetet Adrianra. Azon tűnődtem, hogy ez vajon a lélek egyik mellékhatása? Jill az órájára pillantott – Uh. Mindjárt itt a kijárási tilalom. Vissza kéne mennünk a kampuszhoz. Jössz Sydney? Visszapillantottam Trey labor munkájára. Kész volt és biztos voltam benne, hogy hibátlan. -

Egy pár perc és én is megyek.

Jill és Micah elindultak. Trey felé fordultam és meglepődve tapasztaltam, hogy Trey a távolodó Jill alakját bámulja. Oldalba böktem. -

Hé! Ne felejtsd el ráírni a nevedet, különben ez a sok idő és energia teljesen felesleges volt.

Még így is beletelt néhány másodpercbe, mire Trey ismét felém fordult. – Ő a húgod, ugye? – kérdezte szomorúan, mint valami szerencsétlen körülményt. -

Um, igen. Már vagy több százszor találkoztál vele. Már egy hónapja ő is ide jár.

Trey a homlokát ráncolta. – Csak még sose beszélgettem vele… nincs közös óránk. -

Ott volt a divatbemutatón is, modellkedett.

-

Maszk volt rajta – sötét szeme tetőtől, talpig végigmért. – Egyáltalán nem hasonlítotok egymásra.

-

Ezt már sokan mondták.

Trey még mindig elszörnyedve nézett, de fogalmam se volt, hogy miért. – Okos vagy, hogy nem hagyod őt modellkedni – mondta végül. – Még túl fiatal. -

Ez olyan vallási dolog – mondtam, tudván, hogy így Trey nem fog több kérdést feltenni ezzel kapcsolatosan.

-

Bármi is legyen az oka tartsd őt távol a nyilvánosságtól – ráírta a nevét a labormunkára, majd összecsukta a könyveit. – Nem akarhatod őt viszont látni a magazinok címlapján. Rengeteg szörnyű ember él a világban.

Most én voltam meglepve. Egyetértettem vele. Túl veszélyes lenne, ha Jill egy újság címlapján tündökölne, még a végén az egyik lázadó Moroi ráismer. De vajon Trey mi miatt aggódik? Azt mondja, hogy túl fiatal ehhez, de volt valami nyugtalanító a hangjában. Furcsa volt tőle ez a nagy aggodalom. De vagyon mi más oka lenne rá?

Az elkövetkezendő pár napban semmi említésre méltó nem történt – normális hétköznapok következtek. Adrian továbbra is küldözgette a maileket, amiben azért könyörög, hogy mentsem meg őt (miközben kéretlen tanácsokat osztogatott a randimmal kapcsolatosan). Ms. Terwiliger folyamatosan passzív agresszivitással kísérletezett azon, hogy megtanítson varázsolni. Eddie továbbra is ádáz elkötelezettséggel védelmezte Jill-t. Angeline pedig folytatta Eddie becserkészését nem túl nőise módon. Miután az egyik edzés alkalmával Angeline vizes pólós versenyt játszott, úgy éreztem közbe kellene avatkoznom, nem törődve azzal, hogy Eddie mit mondott. Mint olyan sok más kínos helyzet kapcsán, most is biztos voltam benne, hogy cselekednem kell. Úgy gondoltam, hogy ezt a helyzetet, csak egy személyes beszélgetés kapcsán lehetne tisztázni, de aznap este, mikor Brayden-nel randiztam nyílván valóvá vált számomra, hogy én vagyok az utolsó ember a földön, aki tanácsot adhat egy ilyen helyzetben. -

Ezt akarod felvenni? – kérdezte Kristin követelőzően, miközben mutató ujjával az ágyamra terített ruhára bökött.

Kritin és Julia azért jöttek, hogy megnézzék mibe megyek a randira. Jill és Angeline is átjött és úgy tűnt, mindnyájan sokkal izgatottabbak voltak, mint én. Kissé zavarban voltam és izgultam az este miatt. Furcsa, új érzés volt ez számomra. -

Ez nem az egyenruhám – mondtam védekezően, mert tudtam, hogy a lányok sose engednék, hogy azt vegyem fel. – És színes is.

Julia felemelte a ropogósra vasalt halványsárga pamutos rövid ujjú blúzomat. Úgy gondoltam, hogy ez jó választás, mivel a lányok mindig azzal vádoltak, hogy sose veszek fel színes ruhát. A blúzhoz egy farmert készültem felvenni. Julia a fejét rázta. -

Ez az a fajta felső, ami azt sugallja: „ez csak egy randi.”

-

De hág ez így is van, nem? – kérdeztem.

Kristin törökülésben ült az asztal melletti széken és elgondolkozva oldalra billentette a fejét, ahogy a blúzomat tanulmányozta. – Nem ez az ing jóval többet mond. Azt mondja:”bocsi, de sietnem kell, még ma meg kell írnom egy prezit.” Ezen mindenki felnevetett. Én már épp tiltakozni akartam, amikor észrevettem, hogy Jill és Angeline elindul a szerkényem felé. – Hé, nem kéne megkérdezni, hogy szabad-e. -

Minden ruhád túl komoly és zárt – mondta Jill, majd kivett egy szürke színű kasmír felsőt. – Ez legalább ujjatlan, de még ez is túlzárt ilyen nagy melegben.

-

A szerkényem fele tele van meleg ruhával – mondtam. – Négy évszakra készültem. Nem volt túl sok időm összepakolni mielőtt idejöttem.

-

Látod? – kiáltott fel Angeline. – Most már megérted a problémámat. De ha szeretnéd levághatok pár centit a felsődből.

-

Nem! – megkönnyebbültem, amikor Jill visszatette a felsőt a szerkénybe. Néhány pillanattal később előhúzott egy másik felsőt a szerkényemből.

-

Mi ez? – Jill egy hosszú, fehér ujjatlan felsőt tartott a kezében, könnyű fodros anyagból.

Kristin Angeline-ra pillantott. – Gondolod, hogy tudunk valamit kezdeni a nyakkivágásával? -

A kivágás, már így is túl mély. És ezt nem szoktam csak úgy magában hordani – tiltakoztam. – Úgy értem ezt csak blézer alá szoktam felvenni.

Julia felállt és hátra dobta a haját, most valami komoly dolog jön. – Nem, nem… ez így nem az igazi. Elvette Jilltől a felsőt és a farmerem mellé fektette. Pár pillanatig tanulmányozta, majd odasétált a szerkényemhez – ami mostanra az ittlévők játszóterévé vált – és kutatni kezdett benne. Egyszer csak kihúzott belőle egy fekete kígyóbőr övet. -

Azt hiszem így már jó lesz. – A fekete övet a ráfektette a fehér felsőre és hátrább lépett. Egy gyors tanulmányozás után biccentett. A többiek mellé sereglettek.

-

Jó a szemed – mondta Kristin.

-

Hé, én találtam a felsőt – emlékeztette őket Jill.

-

Nem tudom magába felvenni ezt a felsőt – mondtam. Reménykedve, hogy megértik félelmemet.

Vajon tényleg olyan rossz volt a sárga blúzom? Annyira biztos voltam benne, hogy az legmegfelelőbb öltözet erre az alkalomra. Hogyan fogom úgy túlélni ezt az estét, ha még fel se tudok öltözni? -

Ha ragaszkodsz a blézerhez, akkor adok neked egyet – mondta Julia. – De higgy nekem, nem kall aggódod a fölső miatt nem mutat túl sokat. Még Mrs. Weathers se figyelne fel rá.

-

A sárga blúzra sem – mutattam rá.

Ők döntöttek a ruhámmal kapcsolatosan és most jött volna a haj és smink tanácsadás. Ebben azonban nem hagytam magam. A smink, amit minden nap viseltem nagyon természetes hatást keltett és ezen nem akartam változtatni, bármennyire is esküdözött Julia, hogy a rózsaszín szemfesték milyen jól állna nekem. Egyikük sem fordított túl nagy gondot a hajamra. Jelenleg fokozatosra volt levágatva és a vállamig ért. Ez volt az egyetlen fazon, ami jól állt és amit képes voltam beszárítani. Minden más stílusban úgy nézett ki, mint egy szénaboglya.

Mivel a lányok nem akarták megengedni, hogy felvegyek egy blézert a fehér felsőmre, így aztán még egyszer ellenőriztem, hogy nem-e túl átlátszó. Már csak egy dolog hiányzott rólam, a kis arany nyakláncom a keresztes medálommal. Felcsatoltam a nyakamba és közben elmormoltam egy csendes imát. Mi Alkimisták kis kereszt alakú medált hordtunk a nyakunkban, de nem a hagyományos keresztény hit gyakorlása miatt. Sajátos vallásai szertartásunk és hitünk volt. Hittünk istenben, aki jóságos és mindenható, de biztos voltam, hogy nincs ideje egy randira készülő lánnyal foglalkozni, de talán nem hagyja, hogy teljesen kudarcba fulladjon ez a randi. Mind a négy lány lekísért egészen a halig, mikor eljött az idő, hogy Brayden-nel találkozzak. (Tulajdonképpen egy kicsit korábban érkeztünk, de utáltam késni.) A lányok már összegyűjtötték az összes indokot, amiért találkozniuk kell Brayden-nel. Jill azt mondta: „Ez családi ügy.” Kristin azt állította: „Látonom kell! Egyből kiszagolom, hogy milyen ember”. Ebben nem voltam száz százalékig biztos, mivel ő nemrégiben azt állította: Keith egyértelműen jó parti. Mindemellett egy tucat kéretlen tanáccsal halmoztak el. -

Felezzétek el a vacsora költségét, vagy a darabét – mondta Julia. – De nem mind a kettőt. Azt kell, hogy az egyiket ő fizesse a kettő közül.

-

Jobb, ha ő fizet mindent, bár… – mondta Kristin.

-

Rendelj valamit, még akkor is ha nem vagy éhes – tette hozzá Jill. – És figyelj arra is, hogy azért ne a legolcsóbb ételt választ az étlapról, az neki is sértő lehet.

-

Ez komoly srácok? – kérdeztem. – Mi van ha… oh, inkább mennyünk.

A hallba érve megláttam Eddie-t és Micha-t, akik egy padon ültek. Ők legalább annyira tisztességesek voltak, hogy csak szolidan mértek végig. -

Nahát fiúk, ti itt? – kérdeztem színlelt meglepetéssel.

-

Én csak Jill-t vártam – mondta Micah meggyőzően.

-

Én pedig, um… - Eddie habozott, felemeltem a kezem, hogy megállítsam őt.

-

Ne fáradj. Őszinténszólva meg vagyok lepődve, hogy Trey nincs itt egy kamerával a kezében, vagy ilyesmi. Az hittem, hogy szeretné megörökíteni a bukásom pillanatát… Oh. Hey, itt vagyok – intettem mosolyogva Brayden felé, aki épp most lépett be a hallba. Úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen, aki szeret korábban érkezni.

Brayden egy kicsit meglepetnek tűnt a kíséretem láttán. Nem hibáztatom érte, én is az lettem volna. -

Örülök, hogy mindenkivel találkozhatok – mondta Brayden barátságosan, de még is kicsit összezavarodottan.

Eddie azonnal belépett a testvér szerepbe és megrázta Brayden kezét. – Úgy hallottam, hogy egy színdarabot akartok megnézni ma este. -

Igen – mondta Brayden. – Ez egy dráma és már tulajdonképpen láttam is egyszer, de kíváncsi vagyok a legújabb feldolgozására. A megszokott hagyományos feldolgozás, már kicsit unalmas.

Senki se tudott megszólalni, talán épp azon töprengtek, hogy vajon miről is beszélhet Brayden. Eddie rám pillantott, majd vissza Brayden-re. -

Nos. Valami azt súgja nekem, hogy nagyon jól fogtok szórakozni.

Miután sikerült megszabadulnom a rengetek jóakarómtól Brayden kedvesen megjegyezte. -

Igazán nagyon…. összetartó családod van.

-

Ó – mondtam. – Ez csak véletlen, hogy így összefutottunk. Ők épp tanulni készülődtek.

Brayden az órájára pillantott. – Nincs túl késő ahhoz. Én ha tehetem mindig egyből suli után megcsinálom a házit, mert… -

Sose tudhatod később milyen váratlan dolog jön közbe, nem?

-

Pontosan – mondta.

Brayden rám mosolygott én pedig viszonoztam. Követtem őt a vendégparkolóban egy ezüstmetál Ford Mustang-hoz. Majdnem elájultam. Azonnal hozzá kellett érnem. Finoman végig futattam a kezemet az autó sima felületén. -

Szép – mondtam. – Vadonat új. Ez már egy kevésbé karakterisztikus modell, de az biztos, hogy gazdaságos és biztonságos.

Brayden meglepettnek tűnt. – Ismered az autókat? -

Ez az egyik hobbim – ismertem be. – Édesanyám nagyon ért hozzájuk.

Amikor először találkoztam Rose Hathaway-el, akkor egy Citroen 1972 modellt vezettem. Most egy Latte nevezetű Subarum volt. Nem épp a legjobb, de megteszi. Észrevettem, hogy Brayden átjött velem az autó utas oldali felére. Fél másodpercig azt hittem, hogy hagy vezetni. Észrevette, hogy mennyire megtetszett az autó? De aztán, amikor kinyitotta előttem az ajtót, rájöttem, hogy csak udvarias akar lenni. Próbáltam felidézni az utolsó alkalmat, amikor egy srác kinyitotta előttem az autó ajtaját. Arra a következtetésre jutottam, hogy nem volt ilyen.

A vacsorát ugyan nem egy gyors étteremben fogyasztottuk el, de nem is valami romantikus helyen. Kíváncsi voltam, hogy mi lenne Julia és Kristin véleménye a helyről. Egy kávázóba ültünk be ahol szendvicset és salátát lehetett fogyasztani vacsora gyanánt. -

Szeretném, ha jó helyünk lenne – mondta. – Ezért nem akarom megkockáztatni, hogy elkésünk. A park innen csak néhány háztömbnyire van, így biztos vagyok benne, hogy időben odaérünk. Én… Én remélem ez így megfelel? – hitelen idegesen nézett. – De ha nem tetszik, akkor mehetünk máshova is…

-

Nem, ez nagyszerű – mondtam, miközben körbenéztem a kávézó kivilágított kertjében. Ez egy olyan hely volt, ahol a pénztárnál lehetett leadni a rendelést, majd helyet foglaltunk és megvártuk míg kihozzák a kávénkat. – Én már alig várom, hogy elkezdődjön az előadás.

Brayden rendeztet a számlát. Én pedig próbáltam felidézni azt a rengeteg szabályt, amit a lányok az indulás előtt mondtak. -

Mivel tartozom neked? – kérdeztem bátortalanul.

Brayden meglepettnek tűnt. – Semmivel. Én hívtalak meg – mondta és próbaképpen rám mosolygott. -

Köszönöm – mosolyogtam vissza rá.

Ezek szerint ő fizeti. Ez tenné csak igazán boldoggá Kristin-t, engem azonban nyugtalanított – persze ez nem Bradyen hibája volt. Alkimista lévén hozzászoktam, hogy mindig én rendezem a számlát és az ezzel kapcsolatos papír munkát is mindig én csinálom. Azt hiszem azért, mert attól féltem más nem lenne képes erre. A papír munka gyerekjáték volt számomra. De itt Amberwood-ban azt meg kellett tanulnom, hogy szoktak a korom béli fiatalok együtt lógni, ez sokkal keményebb feladat volt számomra, mint bármilyen papírmunka. Már egész jó voltam a lógásba, de még mindig rengeteg fejtörést okozott nekem, hogy kitaláljam mi a megfelelős viselkedés bizonyos helyzetekben. Brayden esetében nem volt ilyen problémám. Végtelen mennyiségű témánk volt, alig vártuk, hogy minden átrághassuk magukon. Ez elég félelmetes volt, de még is élveztem. A komoly gond csak az volt, hogy Brayden megkérdezte, hogy kérek-e desszertet. Megdermedtem. Jill azt mondta, hogy mindenképp rendeljek valamit és azért ha lehet ne a legolcsóbb ételt az étlapról. Én minden gondolkozás nélkül a legolcsóbb salátát rendeltem meg – de csak azért mert nagyon jól nézett ki. Vajon most rendelnem kéne desszertet is? Megéri ezért felrúgnom a cukorral és a desszerttel kapcsol szabályaimat? És őszintén mennyivel tudhat többet Jill a randizás szabályairól, mint én? Az utolsó barátja egy gyilkos volt a jelenlegi meg még azt se tudja, hogy Jill vámpír.

-

Uh, nem köszönöm – mondtam végül. – Inkább induljunk, hogy kiválaszthassuk a legjobb helyet.

Brayden bólintott, miközben felállat az asztaltól és rám mosolygott – Egyre gondoltunk. A legtöbb ember úgy véli a pontosság nem fontos. -

De igen is fontos! Nagyon fontos – mondtam. – Én általában minden hová legalább tíz perccel korábban érkezek.

Brayden mosolya kiszélesedet. – Cél a 15. Az igazat megvallva… egyébként nem is akartam desszertet enni – kinyitotta előttem a kávézó ajtaját. – Szeretném a lehető legkevesebbre csökkenteni az egynapra jutó cukorbevitelet. Majdnem megálltam a döbbenettől. – Teljesen egyetértek veled, de a barátaim mindig neheztelnek rám emiatt. Brayden bólintott. – Nem is értem az embereket. Sokk hatása alatt sétáltam át a parkon Brayden-nel. Még soha senkivel nem érettem meg ennyire jól magam. Olyan volt, mintha olvasna a gondolataimban. Palm Springs sivatagra épült város volt, így hosszú szakaszokon kilátás nyílt a sivatagra és a sziklás hegyekre. De ez is csak egy város volt, amit az ember a saját igényeihez alakított, így sok helyen – például Amberwood-ban is – buja aljnövényzet dacolt a természetes környezettel. Ez a park sem volt ez alól kivétel. Hatalmas kiterjedésű zöld mező terült el előttünk a fák zöldellő lomboronái alatt. A színpad a park közepén állt és előtte a nézőtéren, már jó pár ember a legjobb helyek után kutatott. Mi is választottunk egy árnyékos helyet, ahonnan jó kilátás nyílt a színpadra. Brayden elővett a hátizsákjából egy takarót – amit az ülésekre terített – és egy példányt az Antonius és Kelopátrából. A könyv tele volt jegyzettel és ragacsokkal. -

Sajátod? – kérdeztem.

-

Nem – mondta. – Nem hoztam magammal túl sok könyvet, mikor ideköltöztem – egy pillanatig habozott, mintha félt volna kimondani azt amire gondolt. – Szeretnéd, ha együtt olvasnánk a könyvet?

Őszinténszólva én úgy gondoltam, hogy csak megnézzük a darabot, de a tudós bennem minden bizonnyal elragadtatta magát az eredeti szöveg láttán. Kíváncsi voltam a könyvbe írt megjegyzéseire is. Csak miután, már igent mondtam, akkor jöttem rá, hogy valójában miért is volt olyan ideges. A közös olvasás azt jelentette, hogy nagyon, nagyon közel kellett ülnünk egymáshoz. -

Nem harapok – mondta mosolyogva, amikor nem mozdultam meg azonnal.

Ezzel megtörte a köztünk lévő feszültséget és sikerült közelebb csúsznom hozzá annyira, hogy mindketten lássuk a könyvet. Elkerülhetetlen volt, hogy a térdünk összeérjen, de mindkettőnkön farmer volt, így nem éreztem magam kellemetlenül. Tovább nem tudtam figyelmen kívül hagyni az illatát, ami a kedvenc kávémra emlékeztetett. Ez egyáltalán nem volt rossz dolog. Sőt. Mégis tudatában voltam, hogy milyen közel is vagyok egy férfihoz. De nem éreztem semmi romantikus vibrálást. A pulzusom nyugodt volt a szívem nem zakatolt. Tudatában voltam annak is, hogy talán soha senkihez nem ültem ilyen közel még életemben. Nem engedtem még senkit se be az intim szférámba. Amint a darab elkezdődött el is feledkeztem erről. Brayden lehet, hogy nem szerette Shakespeare-t modern köntösben, de én úgy gondoltam, hogy ez egy nagyon jól sikerült feldolgozás. Miután mi követtük a szöveget észrevettük, mikor a színészek elcsesztek egy, egy sort. Ilyenkor persze jót mosolyogtunk. Brayden kommentárjain is jól szórakoztam, már szinte alig bírtam kivárni, hogy hazafele a kocsiba kivesézzük a darabot. A leg drámaibb pillanatban, amikor Kleopátra meghall valaki mellettem elkezdett csörögni a csipszes zacskójával, így előrébb kellett hajolnom, hogy halljam a darabot. De hiába valaki ismét összegyűrte a csipszes zacskóját, de most sokkal hangosabban, mint az előbb. Hátranéztem és egy csapat srác ült tőlünk nem messze, akik valószínűleg főiskolások lehettek. Mind az előadást nézték kivéve egyet, aki a táskájában kotorászott. A táskája túl nagy volt, így valószínűleg nem találta benne, amit keresett. A srác arca feszült volt és ideges, körbe pillantott. Ez még így ment egy pár percig, mikor a mellette ülő srácok kérdőn fordultak felé. A srác mélyebbre nyúlt a táskájában és elégedett arccal emelte ki belőle egy barna karton zacskót. A zacskóban rejtegetett tárgyat felemelte és ivott belőle. Valószínűleg alkohol lehetett benne. A számhoz kaptam a kezemet, hogy visszatartsak egy mosolyt. A srác Adrianra emlékeztetett. Elképzelte, hogy Adrian is pontosan így csempészne be egy kis alkoholt valami hasonló eseményre, hogy enyhítse fádalmait. És valószínűleg ő is pont a legizgalmasabb pillanatban próbálná meg elővenni. Elképzeltem az arcát, ami azt sugallja: ugyan, úgy se tudja senki se, hogy mit csinálok! Amikor persze mindenki tisztában van vele. Nem is értem, hogy miért nevetek ezen. Brayden még mindig az előadásra összpontosított. – Ó – suttogta. – Ez egy nagyon jó rész – mikor megölik magukat. Hazafele másról sem beszéltünk, csak az előadásról. Egy kicsit csalódott is voltam, mikor Brayden lehúzódott az út szélére a kollégiumi épület előtt. Ahogy ott ültem rájöttem, hogy mi

következik – egy újabb fontos mérföldkő a randin. Mi ilyenkor a helyes eljárás? Vajon gondolta arra, hogy megcsókol? Hagynom kéne? Vajon ez a valódi ára a salátámnak? Brayden túl idegesnek tűnt és én már a legrosszabbat feltételeztem. Amikor lenéztem a kezemre, ami az ölemben pihent, láttam remeg. Igen ez veled is megtörténhet – mondtam magamnak. – Ez olyan, mint egy beavatás rítus. Elkezdtem lehunyni a szemet, de mikor Brayden megszólalt kinyitottam. Mint kiderült Brayden nem volt annyira bátor, hogy megcsókoljon. -

Volna… volna kedved velem máskor is randizni? – kérdezte egy félénk mosoly kíséretében.

Meglepődtem a feltörő érzelmeimen. Megkönnyebbültem. Azt hiszem itt az ideje, hogy elolvassak egy két könyvet a csókolózásról. Ugyan akkor csalódott is voltam, hogy nem csókolt meg. Egyik részem úgy gondoltam, hogy igen is meg kellett volna tennie. -

Nos, miután ez az este tökéletes volt, nem tehetünk mást, mint hogy sort kerítünk egy másikra.

Hirtelen hülyén éreztem mega. Nem egy üzleti tárgyaláson vagyok – figyelmeztettem megam. -

Hát persze – fakadtam ki.

Brayden megkönnyebbülten felsóhajtott – Kriály – mondta – akkor mail-ban egyeztetünk, mit szólsz? -

Az nagyszerű lenne – mosolyogtam.

Egy pillanatra kínos csend támadt és hirtelen azon tűnődtem, hogy talán most még is megcsókol. -

Sze… szeretnéd, ha elkísérnélek az ajtóig? – kérdezte.

-

Hogy? Ó, nem. Köszönöm. Nem lesz bajom addig. De köszönöm.

Éreztem, hogy úgy hebegek, mint Jill. -

Nos – mondta Brayden. – Nagyon szép este volt, már alig várom a következőt.

-

Én is.

Brayden felém nyújtotta a kezét. Megráztam. Aztán kiszálltam a kocsiból és bementem a kollégiumba. Kezet fogtam vele? Ismét lejátszottam a fejemben az elköszönésünk pillanatát és hirtelen összeszorult a gyomrom. Mi a baj velem? Ahogy átsétáltam a kollégium hallján elővettem a mobilomat, hogy megnézzem kaptam-e üzenetet. Ma estére kikapcsoltam a telefont. Legnagyobb meglepetésemre senki nem keresett. Bár volt rajta egy üzenet Jilltől, amit kb. tizenöt perccel ezelőtt küldött: Milyen volt a randi Brandonnal? Milyen a srác?

Kinyitottam a kollégiumi szobám ajtaját és beléptem rajta. Az ő neve Brayden – írtam a válasz üzenetben. Aztán átfuttattam az agyamon a többi kérdés is és úgy döntöttem válaszolok rá. – És ő pont olyan, mint én.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

HATODIK FEJEZET

-

KEZET RÁZOTT VELED? – kérdezte Adrian.

Vádlón néztem Eddie-re és Angeline-ra. – Errefelé semmilyen magánélete nincs az embernek? -

Nem nagyon – mondta Angeline nyers őszinteséggel. Eddie kuncogott. Ritka pillanatok egyike volt, mikor Angeline és Eddie között ilyen nagy volt az egyetértés.

-

Talán szeretnél még egy-két titkot? – kérdezte Eddie.

Clarence Donahue házaban voltunk. Jillt és Adrant hoztam etetésre, ami heti kétszer volt esedékes. Jill Clarence házvezető nőjével, Dorothy-val volt, aki ember és vállalta, hogy megeteti a Moroi-kat. Sok mindent képes voltam elfogadni, de a vérivás – az emberi vér ivása – kiakasztott. A legjobban úgy tudtam túltenni magam ezen, ha egyszerűen nem vettem róla tudomást arról, hogy miért is vagyunk itt. Kizártam az igazságot. -

Nem – mondtam.

Julia és Kristin minden egyes apró részletről kikérdeztek, ami a randin történt és hát… én elmondtam neki. Ők ugyan megfogadták, hogy nem mondják el senkinek se, de úgy tűnik nem így történt. Ahhoz sem fér kétség, hogy Adrian a kis Amberwood-i családomtól hallott a randi történtekről. -

Ez most komoly? – Adrian továbbra is a randi témán lovagolt. – Kezet fogott veled?

Sóhajtottam egy nagyot és neki döltem a bőrkanapé háttámlájának, amin ültem. Clarencde háza mindig egy kísértet járta kastély hangulatát idézte fel bennem – de belülről modern volt és jól felszerelt. -

Nézd ez csak úgy megtörtén, jó. És tudod mit? Nem baj. Nem a te dolgod. Ejtsük is a témát.

De valami Adrian arckifejezésében azt sugallta, hogy nem fogja annyiban hagyni még egy darabig. -

A mindent felperzselő szenvedély ellenére, ti még is távol maradtatok egymástól, ez csodálatos – mondta Adrian pléhpofával. – Lesz második randi is?

Eddie és Angeline várakozóan néztek rám. Haboztam. Ez volt az az információ, amit még Kristin-nek és Julia-nak se mondtam el, mert még én se tudtam biztosan, csak az nap fixáltuk le a részleteket. -

Igen – mondtam végül. – Mi, őőő, elmegyünk egy szélmalom túrára.

Ha fel akartam volna őket állítani biztosan sikerült volna. Mindannyian döbbenten néztek rám. Adrian szólalt meg először. – Ugye jól gondolom, hogy ez azt jelenti, hogy elrepültök Amsterdamba egy privát géppel. Igen, oda én is szeretnék menni. De nem a szélmalmok miatt. -

Palm Springs északi részén van egy hatalmas farm tele szélmalmokkal – magyaráztam. – Nagyon különleges hely, szinte egyedülálló a világon.

A többiek üres tekintettel néztek rám. -

A szél energia megújuló energiaforrás, ami óriási hatással van az ország jövőjére – mondtam ingerülten. – Ez egy klassz dolog.

-

Cool – mondta Adrian – Szél. Már látom is hogy mit fogtok ott csináltok, Saga. Nagyon okos.

-

Nem, ez nem azt jelenti…

A nappali üvegajtaja kinyílt, Dimitri és Sonya lépett be rajta a vendéglátónk Clarence kíséretében. Még nem találkoztam ma vele, így udvariasan rámosolyogtam. Örültem, hogy valami végre eltereli a figyelmet az úgynevezett: szerelmi életemről. -

Üdv Mr. Donahue – mondtam. – Örülök, hogy újra látom.

-

Eh? – az idős Moroi férfi hunyorogva pislogott felém, csak pár pillanat múlva ragyogott fel a felismerés szikrája a szemében. Clarence haja még nem volt ősz, de mindi úgy volt felöltözve, mint aki épp egy ötven évvel ezelőtti vacsorára készül. – Hát itt vagy. Örülök, hogy újra látlak, kedvesem. Mi szél hozott ide?

-

Jill etetése – mint általában minden héten kétszer – de Clarence elméje már nem volt a régi, így ezt nem mondtam ki hangosan.

Az idős Moroi a fia halála óta nagyon szétszórt volt. Úgy tűnt az öreg nem nagyon akarja elfogadni, hogy Lee meghalt. Pedig már jó párszor elmeséltük neki, hogy hogyan halt meg a

fia – kihagyva persze a Strigois részt. De feledékeny vagy sem, Clarence mindig kedves volt velem és viszonylag ártalmatlan – természetesen egy vámpírhoz képest. -

Hát persze – mondta Clarence, miközben beleült hatalmas karosszékébe, majd Sonyara és Dimitrire pillantott. – Szóval akkor megtudja oldani az ablakzárral kapcsolatos problémámat? – nyilvánvalóan másról folyat a diskurzus, mielőtt csatlakoztak volna hozzánk.

Dimitri úgy tűnt, hogy megpróbál a lehető legkedvesebben felelni az öregember kérésére. Dimitri csodálatosan nézett ki most is, mint mindig. Sötét farmert és pólóbt vislet és mind ezen egy fekete bőrkabátot. El se tudom képzelni, hogy valaki, hogy tud ilyen melegben elviselni magán egy bőrkabátot, de már jó ideje ismerem őt és azóta még nem sűrűn láttam a kabátja nélkül. Egyszer megemlítettem ezt a furcsaságot Adriennek: „Nincs melege benne?”. Adrien válasza mondhatni nem lepett meg: „Nos, a legtöbb nő oda van érte.” Dimitri arca kedves volt és válasza nagyon udvarias. – Nem hinném, hogy komoly baj lenne az abalkokkal – kezdte Dimitir. – Az illesztékek mindenhol rendben vannak. -

Csak úgy tűnik – mondat Clarence vészjóslóan. – De tudod nagyon sok leleményes ember él errefele. Nem vagyok még olyan idős, hogy ne tudjam, milyen különféle technológiák léteznek, amik segítségével pillanatok alatt be lehet törni egy házba. Szükségem lenne valamiféle plusz védelemre.

Dimitri szemöldöke felszökött. – Egy biztonsági rendszerrel célzol? -

Igen, pontosan – mondta Clarence. – Az a vámpírvadászokat is távol tartaná.

A beszélgetés ezen fordulat nem volt meglepő számomra. Clarence paranoiája tovább növekedett az utóbbi időben – és ezt folyton mondogatta is. Állandó rettegésben élt az állítólagos vámpírvadászok miatt, akik emberek voltak és akik… nos vámpírokra vadásztak. Hosszú ideig azt állította, hogy az unoka húga haláláért is ők a felelősek és a jelentések, amik azt állítják, hogy Strigoi-k ölték meg a lányt tévednek. Mint kiderült félig, meddig igaza is volt. Valóban nem Strigoik ölték meg az unokahúgát, hanem Lee tette az egyik kétségbeesett pillanatában, amikor ismét Strigová akart változni. Clarence ezt a tényt nem volt hajlandó elfogadni, így kitartott előző elképzelése mellet. Az Alkimistáknak nem vezettek semmilyen feljegyzés holmi vámpírvadászokról, így aztán arra a következtetésre jutottam, hogy csak Clarence fejében léteznek. -

Az hiszem, nem én vagyok a legalkalmasabb ember egy biztonsági rendszer feltelepítésére – mondta Dimitri.

-

Tényleg? Van olyan dolog, amihez nem értesz? – Adrian hangja annyira halk volt, hogy én is alig hallottam, pedig mellettem ült.

Hirtelen kételkedni kezdtem abban, hogy a többieknek tényleg olyan jó hallásuk van-e. Miért hagyja ezt Dimitiri? Csodálkoztam rajta. -

Szakembert kéne hívni – folytatta Dimitri.

-

Nem szeretnék idegeneket beengedni a házamba – Clarence a homlokát ráncolta. – Igen, igen. Így csak megkönnyíteném a vadászok dolgát, ha behívnám őket.

Dimitri a türelem mintaképe volt. – Amíg itt vagyok ígérem, hogy mindent megteszek a biztonsága kedvéért. Minden nap ellenőrizni fogom az ajtókat és az ablakokat, hogy rendben vannak-e. -

Ez remek lenne – mondta Clarence és láttam kicsit megkönnyebbült. – Tudod, én nem vagyok az tipikus vadász típus. Nem vagyok eléggé veszélyes. Most már nem – Clarence magában kuncogott. – Még. Soha nem tudhatod, hogy mi történik. A legfontosabb a biztonság.

Sonya szelíd mosollyal nézett rá. – Biztos vagyok benne, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Nincs miért aggódni. Calrence tekintete találkozott Sonya-val és pár pillanat múlva a férfi arcán is mosoly tündökölt. Merev testtartása ellazult. – Igen, igen. Igazad van. Semmi okom az aggodalomra. Megborzongtam. Épp elég időt töltöttem a Moroi-k között, hogy tudjam mi is történt. Sonya épp kényszert használt Clarancen, hogy megnyugtassa. A kényszer az a képesség, mellyel a Moroi-k képesek volta a saját akaratukat egy másik élőlényre rákényszeríteni. Ezt a képességet, minden Moroi birtokolta, csak más, más mértékben. A lélekhasználók voltak ebben a legjobbak, felvéve a versenyt a Strigoikal. A kényszer tilos volt Moroi-nak Moroi-on alkalmazni, de ha még is használták annak súlyos következményei voltak. Feltételezem, hogy a Moroi hatóságok ezt az egy esetet figyelmen kívül hagynák, hisz Sonya, csak a szegény öregembert próbálta megnyugtatni. A kényszer mindig különösen hatott rám. Tényleg szükséges volt erre? Ő amúgy is olyan kedves és megnyugtató ember. Kényszer nélkül nem lett volna képes megnyugtatni az idős férfit? Sokat tűnődtem azon, hogy vajon csak a varázslat kedvéért teszik. És vajon, ha a körülöttem élőkön képesek használni… rajtam is tudják. Clarence továbbra is a vámpírvadászokról beszélt, mi pedig kerestünk magunknak saját elfoglaltságot. Sonya gyümölcslét tartott a kezében és lassan kortyolgatta, hogy lehűtse felhevült testét. A legtöbb Moroi kerülte meleget és a napot, de Sonya-t nem zavarta. Látva Clarence kertjében hervadozó virágokat, vállalta a nagy hőséget és kiment segíteni rajtuk.

-

Már amúgy se leszek itt sokáig – kezdte Sonya. – Még néhány hét, aztán vissza kell mennem, hogy segítsek Mihali-nak az esküvő szervezésben.

-

Mikor lesz a nagy nap? – kérdezte Adrian.

Sonya elmosolyodott. – Decemberben – ez nagyon meglepett, majd hozzá tette. – Van egy hatalmas trópusi üvegház a Bíróság közelében, ott fogjuk tartani. Gyönyörű lesz, de nem ez számít. Mihail és én bárhol lehetnénk a világon, ha együtt vagyunk az nekünk elég. Persze, ha már van választási lehetőségünk, akkor miért ne legyen minden tökéletes. Elmosolyodtam. Hagytuk Sonya-t tovább álmodozni a Pennsylvaniai tél közepén álló üvegházról. -

Persze Dimitri még itt marad – folytatta egy pillanat múlva Sonya. – De jó lenne, ha addig is sikerülnie elérni valamiféle eredményt, mielőtt még elmegyek. Az aura tesztek elég…

-

Haszontalanok? – javasolta Adrian.

-

Azt akartam mondani, hogy meggyőzőek – felelte Sonya.

Adrian megrázta a fejét. – Tehát a hátralévő időnket is erre akarjuk elpazarolni? Sonya nem válaszolt, ehelyett még egyet kortyolt az italából. Biztos voltam benne, hogy alkoholmentes ital – Sonya nem úgy élt, mint Adrian – és ha esetleg Dorka nagyon legyengülne, akkor Sonya képes lenne meggyógyítani a nőt. De még is úgy gondoltam, hogy az üdítő, amit Sonya iszik szörnyű lehet. Talán meg kéne néznem, van-e diétás Cola a konyhában. Sonya hozzám hajolt, szeme csillogott. – Beszélgettem Dimitrivel és rájöttünk, hogy van valami nyilvánvaló különbség, ami már annyira nyilvánvaló, hogy nem is vettük észre. Tulajdonképpen azt kell mondanom, hogy elkerülte a figyelmünket. -

Mi az? – kérdezte Adrian.

-

A vér – mondta Dimitir.

Összerezzentem. Nem szerettem, ha erről beszélgetnek előttem. Ez eszembe juttatta, hogy én más vagyok, mint ők. Én ember vagyok. -

Nyilvánvaló, hogy valami megvédi az visszaváltoztatott Strigoi-at, vagy is minket – mondta. – Mi megvizsgáltuk az összes mágikus jelet, de nem találtunk semmit. A jelentéseket olvasgattam és abban láttam, hogy L…. vére másmilyen volt – Dimitri Lee nevét akarta kimondani, de nem tette Clarence való tekintettel.

-

Ezt a Strigoi-k is mondták – értettem egyet. – De ez nem úgy tűnt, hogy meggátolja őket az ivásban.

Stritoi-t csak erőszakkal segítségével lehet teremteni, úgy hogy egy Strigoi majdnem kiszívja valakiből az összes vért, majd ad neki az övéből. Lee megkérte a halála előtt a Strigoi barátait, hogy változtassák vissza, de nem voltak képesek átváltoztatni. -

Szeretnék összehasonlítani Dimitri és Eddie vérét – mondta Sonya. – A vérünk olyan mágikus tulajdonságokat rejthet, ami talán segít felvenni a harcot a Strigoi-kal.

Remélhetőleg senki nem vette észre, de a tekintetem valószínűleg olyan üres lehetett, mint egy lyukas hordó. Ez a beszélgetés eszembe jutatta, hogy az én vérem is visszataszító volt a Strigoi-k számára. Vajon miért? Soha nem voltam Strigoi. Sem dhampir. Nem volt okom aggodalomra. De akkor még is miért vert ki a víz? -

El tudjuk küldeni a labornak a véred, hogy összehasonlítsuk Dimitri-vel – kérdezte Sonya Eddie-től, bár inkább kijelentésként hangzott, mint sem kérdésként.

-

Nem gond – mondta Eddie. – Bármit, amire szükségetek van.

De biztos voltam benne, hogy Eddie milliószor jobb dolognak tartotta a vérvételt, mint az órákon át tartó üldögélést. Valószínűleg több vért is veszített már. -

Ha esetleg szükség van egy másik dhampir-ra – mondta Angeline. – Én is segíthetek. Dolgozhatnánk együtt Eddie-vel, mint egy igazi csapat. Sydney-nek így nem kellene mindig minket kísérgetnie, főleg, most hogy már barátja is van.

Annyi rossz érzésem volt ezzel kapcsolatosan, hogy nem is tudom hol kezdjem. De ami a leginkább szembeötlő volt az Angelina túlzott elbizakodottság, miszerint „ő és Eddie egy csapat”, még a vérrel kapcsolatos undoromon is felülkerekedet. -

Majd megfontoljuk – mondta Sonya és volt valami a tekintetében, ami eszembe jutatta, hogy ő látja az emberek aurájában az érzelmi töltöttséget.

Vajon ő is észrevette, hogy Angeline mennyire oda van Eddie-ért? -

Talán előbb inkább az iskolával kellene foglalkoznod. Ez Eddie számára már kevésbé fontos, hiszen ő már leérettségizett, de neked nagyon fontos, hogy lépést tudj tartani a többiekkel.

Angeline elégedetlen volt a válaszommal. Pedig igazam volt. Rengeteg problémája volt a tanulással – olyanok, mint amikor azt kérdezte nem csinálunk-e egy olyan térképet KözépAmerikáról, ahol látható Nebraska és Kansas. Jill csatlakozott hozzánk. A lány teljesen felfrissült és kivirult. Ideális esetben a Moroi-k minden nap ittak vért. Bár heti kétszeri ivással elegendő volt számukra, de észrevettem Jill-en, hogy sokkal fáradtabb és elcsigázottabb, ha túl sok idő telik el a két etetés között. -

Te jössz Adrian – mondta.

Adrian épp ásított egy nagyot és meglepettnek látszott, hogy valaki őt is észrevette. Nem hiszem, hogy nagyon lekötötték őt Sonya tervei. Ahogy felállt rám pillantott. -

Sage, velem jönnél egy pillanatra? – mielőtt még tiltakozni tudtam volna hozzá tette. – Ne aggódj, nem kell bejönnöd velem az etetőhöz, csak egy gyors kérdés.

Bólintottam és követtem őt ki a folyosóra. Mikor már elég távolvoltunk a többiektől, azt mondtam neki: -

Ugye nem egy újabb „szellemes” kommentár következik Brayden-nel kapcsolatosan.

-

A kommentárjaim viccesek és nem szellemesek. De nem erről akartam veled beszélni – hirtelen megállt a folyosón az egy csukott ajtó előtt, azt gyanítottam, hogy a szobában volt Dorothy. – Úgy tűnik, hogy az öregem San Diego-ba jön a hétvégén egy üzleti ügy kapcsán.

A falnak dőltem és keresztbe fontam a karomat. Már most rossz érzésem volt ezzel kapcsolatosan. -

Nem tudja, hogy miért vagyok itt, és persze azt se hogy Jillel vagyok. Még azt se tudja melyik városban élek, úgy sejti, azért jöttem Kaliforniába, mert itt nagyokat lehet bulizni.

Meg se lepődtem azon, hogy Mr. Ivashkov nem tudja, hogy Adrian valójában miért is van itt. Jill „feltámasztása” szigorúan titkos dolog volt, akár csak a hollétünk. Nem kockáztathattunk semmit se – még akkor sem, ha olyas valakiről volt szó, aki szándékosan sose ártott volna a lánynak. A legjobban azonban az lepett meg, hogy Adrian milyen keményen dolgozott azon, hogy lehitesse velem egyáltalán nem érdekli, mit is gondol, vagy mond róla az apja – de nyilvánvaló volt, hogy fontos neki. Adrian arckifejezése meggyűző volt, de a hangjában megcsendülő keserűség elárulta. -

A lényeg, – folytatta – hogy találkozni szeretne velem, együtt akar velem ebédelni. Általában lemondom az ilyesmit… de szeretném megtudni, hogy mi van az édesanyámmal. Soha nem mond róla semmit, amikor telefonon, vagy mail-en beszélünk.

Vegyes érzelmek törtek fel bennem. Adrian édesanyját egy Moroi börtönben tartották fogva, bűnrészesség volt ellene a vád. Adrian magabiztos volt és nem törődöm, most is mint mindig, de ez nagyon nehéz volt számára. -

Had találjam ki – mondtam. – Azt szeretnéd, ha kölcsön adnám a kocsim.

Átéreztem, hogy milyen nehéz is lehet Adriannak egy ilyen apával, de a szimpátiám nem terjed ki Latte-ra. Nem akartam semmilyen esetleges karcolásveszélynek kitenni. Különben is az ötlet, hogy vámpírok vezessék a kocsimat megrémített. -

Szó sem lehet róla – mondta. – Van egy sokkal jobb ötletem.

Jobb ötlete van? -

Mire gondolsz? – kérdeztem meglepetten.

-

Reméltem, hogy te viszel el engem.

Felnyögtem. – San Diego több, mint két órára van innen. -

Autópályán tudnák menni, sima út lenne – mutatott rá. – És azt hiszem, hogy szívesebben vezetsz négy órát, mint sem, hogy odaad az autót valaki másnak.

Megérezte. – Ez igaz. Közelebb lépett és valamiféle nyugtalanító kifejezés jelent meg az arcán. -

Kérlek Sage. Tudom, hogy ez egy nagy kérés és nem is akarok úgy tenni, mint ha ez olyan előnyös lenne számodra. Úgy értem egy egész nap San Diego-ban miközben azt csinálsz, amit akarsz, nem olyan, mint egy naplementés este Brady-vel. És ezután sokkal fogok tartozni neked – szó szerint és képletesen is. De kifizetem neked a benzint.

-

Brayden. Miből fizetnéd ki a benzint?

Adrian nagyon kevés támogatást kapott az apjától. Ezért is járt Adrian suliba, hogy az ösztöndíjból fedezhesse a kiadásait. -

Én… én egy-két dologból visszább vettem – mondta rövid tétovázás után.

Ez egyáltalán nem zavart, de meglepett. A „dolog” alatt feltételezem, hogy a cigarettát és az alkoholt értette. Ezek voltak azok, amire Adrian a csekélyke jövedelmét elköltötte. -

Komolyan? – kérdeztem. – Felhagytál az ivással, csak hogy láthasd az apádat?

-

Nos, nem örökre – mondtam. – Az nevetséges lenne. De talán válthatnák, mondjuk egy kicsivel olcsóbbra. Mondjuk… üdítőre. Tudod mennyire szeretem őket? A cseresznyéset különösen.

-

Um…. nem – mondtam. – Tele vannak cukorral.

-

Arra gondolsz, hogy milyen finomak.

-

Azt hiszem kissé eltértünk az eredeti témánktól – mutattam rá.

-

Óh, igaz. Szóval kész vagyok erre a diétára, csak hogy ki tudjam neked fizetni a benzint. De van egy másik okom is… abban reménykedem, hogy az öregem belátja, hogy milyen kevés az a pénz, amit nekem küld. Valószínűleg nem hiszed el, de útálok folyton kölcsönkérni tőled. Ez nagyszerű lehetőség számomra, hogy szemtől szemben

beszéljek az apámmal. Így nem tud elmenekülni a válaszok elől. Plusz, ő úgy gondolja ez sokkal „férfiasabba” és „tisztességesebb”. Klasszikus Nathan Ivashkova becsület dolog. - ismét keserűség csengett a hangjában. Talán egy kis harag is. Adriantól tanulva én is hosszasan gondolkodtam a válaszon. A folyosón sötét volt, ami Adriant egy kis előnyhöz jutatta. Valószínűleg Ő tökéletesen látott engem, míg számomra nehezebben kivehetők voltak a vonásai. A szemei azonban még ebben a félhomályban is élénk zölden világítottak, nagyon zöldek voltak. Olyan sokszor csodáltam meg ezt a szempárt, annak ellenére, hogy Adrian mindig üres tekintettel pillantott végig rajtam. A félhomály ellenére is jól kivehető volt számomra a fájdalo, ami Adrian arcán tükröződött. Mindig nagyon igyekezett elrejteni valódi érzéseit a világ elől, de én tudtam, hogy nem törődöm hozzá állása, csak álca – úgy tűnt rajtam kívül ezt más nem látta. Azonban ez volt az első alkalom, hogy engedte hagy lássam milyen sebezhető. Furcsa volt számomra, hogy én vagyok az egyetlen ember, akivel hajlandó megosztani az érzéseit. Vajon ez tényleg így van? Vagy csak ez is csak a társadalmi hiányosságaimból eredően félreértés egyike? -

Mi ez az egész? A pénz miatt csinálod? – kérdeztem félretéve az összes többi kérdésemet, ami felötlött bennem ezzel kapcsolatosan. – Te nem szereted őt. Valami más van e-mögött.

-

Igen, a pénz az egyik oka és ahogy az előbb is mondtam… az édesanyám. Tudnom kell hogy van. Soha nem beszél róla. Őszinténszólva azt hiszem, hogy csak úgy tesz, mint ha semmi történt volna – talán a hírneve miatt, vagy talán… talán, mert fáj neki. Nem tudom, de mint mondtam, ha személyesen találkozok vele nem tud kibújni a válasz alól. Plusz… - Adrian oldalra pillanatra, mint ha bátorságot próbálna gyűjteni ahhoz, hogy aztán újra a szemembe nézzen velem. – Nem tudom. Ez lehet, hogy hülyeség. De azt hiszem…. talán örülne, ha megtudná, hogy főiskolára járok. Nem. Talán még sem.

Ennek hallatán összeszorult a szívem – tudtam milyen fontos az apai jóváhagyás. Tudtam milyen egy apa, aki folyton elítél, akinek semmi se elég jó. Átéreztem az ellenséges érzéseit az apja iránt… és hogy szeretné, ha nem vágyna folyton a jóváhagyására, de még is valamiért fontos. Természetesen megértettem azt is, hogy mit érezhet az édesanyja iránt. Számomra is ez volt az egyik legnehezebb dolog itt Palm Springs-ben, hogy nagyon távol voltam az édesanyámtól és a húgomtól. -

Miért én? – fakadtam ki. Ennek a kérdésnek végképp semmi köze nem volt az előző beszélgetéshez, de hirtelen nem tudtam másképp megszűntetni a mellkasomat feszítő

érzést. Ez már túl sok volt. – Miért nem kérted meg Sonya-t, vagy Dimimitri-t, hogy vigyenek el. Talán még az autójukat is kölcsön adták volna. Adrian arcán egy szórakozott mosoly suhant át. – Nem hinném. És azt hiszem te is nagyon jól tudod, hogy miért nem őket kértem meg. Nem szeretnék csapdába kerülni egy autóban a mi orosz barátunkkal. Ami a többieket illeti… nem tudom Sage. Valami van benned… te nem ítélsz el, mint a többiek. Úgy értem, te is ítélkezel, talán még jobban is, mint ők, de még is őszinte vagy. Úgy érzem… - a mosoly az arcán marad, miközben a következő szavakat hebegte - … van valami megnyugtató abban, ha mellettem vagy… azt hiszem. Nem tudtam ellenállni neki, pedig láttam az iróniát a szemében, miközben azt mondta „van valami megnyugtató abban, ha mellettem vagy”. Adrian, már jó pár alkalommal szemtanúja volt a pánikrohamnak, ami akkor törtek rám, ha összezártak egy vámpírral. És még is erre kért. Nem kell neki segítened – figyelmeztetett egy belső hang. – Nem tartozol neki semmivel. Elfelejtetted Keih hogy jártt? Ez nem része a munkádnak. Eszembe jutott a földalatti bunker és az is, hogy mi történik azokkal, akik vámpírokkal szimpatizálnak – az átnevelő. Mennyivel rosszabb voltam náluk? A társadalmi kölcsönhatások elkerülhetetlenek voltak a munkám során, de én most ezeket a határokat teljesen összemostam. -

Rendben – mondtam. – Legyen. Írd meg mail-ben, hogy mikor induljunk.

Most jött a legviccesebb rész. Úgy tűnt meglepődött. -

Komolyan mondod?

Nem tudtam megállni, nevetnem kellet. – Ugyan ne csináld, már rég tudtad, hogy igent fogok mondani, nem de? -

Nem – vallotta be, még mindig meglepetten. – Még mindig kiismerhetetlen vagy számomra. Általában előre tudom az emberek válaszát. Úgy értem egész jól olvasok az emberek arcáról és persze az aurájukról. De tiéd még mindig kész rejtély számomra, nem tudlak kiismerni. Az aurád színe pont olyan, mint másoké, de a mögötte húzódó érzéseid valahogy másak.

Az aura nem volt annyira furcsa számomra, mint a többi vámpír mágiával kapcsolatos dolog, de nem sokat tudtam róla. -

Milyen színű az aurám?

-

Természetesen sárga.

-

Természetesen?!

-

Az intelligens, analitikus gondolkodású emberek aurája általában sárga. Bár imitt, amott lilás színben játszik – a félhomály ellenére is láttam egy két huncut szikrát megcsillanni a szemében. – Ez nagyon érdekes.

-

Mit jelent a lila?

Adrian rátette a kezét az ajtókilincsre. – Mennem kell Sage. Nem akarom megvárakoztatni Dorothy-t. -

Gyerünk már. Mond el mit jelent a lila – annyira kíváncsi voltam, hogy majdnem megragadtam a karját.

Elfordította az ajtónyitó gombot. – Elmondom, ha úgy döntesz, hogy csatlakozol hozzánk. -

Adrian…

Adrian hangosan felnevetett, majd eltűnt a szobába és belülről bezárta maga mögött az ajtót. Megráztam a fejemet és elindultam vissza a többiekhez, de útközben úgy döntöttem inkább keresek magamnak a konyhába egy Diétás Cola-t. Egy darabig elidőztem a konyhába. Nekidőltem a gránit munkalapnak és szórakozottan bámultam a szemközti falra felakasztott rézedényeket. Miért egyeztem bele, hogy elviszem Adrian-t? Hogyan sikerült beférkőznie a logikus és jól felépített életembe? Azt már kezdtem érteni, hogy miért voltam olyan sokszor elfogult Jillel szemben. Emlékeztetett a húgomra, Zoe-ra. De Adrian? Senki hozzá hasonlót nem ismertem. Sőt meglehetősen biztos voltam benne, hogy ez egész világon senki se hasonlíthat Adrian Ivashkov-hoz. Addig késlekedtem a konyhába, hogy én is pont akkor értem vissza a nappaliba, mikor Adrian. Leültem a kanapéra a diétás Colámmal. Sonya tekintete felragyogott. -

Sydney, van egy remek ötletünk.

Talán nem én voltam a legjobb a társadalmi kapcsolat felvétel jeleiben, de most biztos voltam benne, hogy Sonya az előbb nekem címezte a mondatát és nem nekem meg Adriannak. -

Mi csak arról az éjszakai incidensről beszélgettünk – mondat és jelentőség teljesen Clarence felé pillantott. – Ha jól tudom a te véredet is borzasztónak találták a Strigoi-k igaz?

Hírtelen megdermedtem. Nem tetszett nekem ez az egész. A beszélgetés kezdett egyre kellemetlenebbé válni számomra. A Strigoi, aki megölte Lee-t azt mondta valami „baj” van a véremmel. Lee vére csak furcsa volt számára, de az én véremet undorítónak találta. Az a Strigoi, aki megpróbált inni belőlem, szinte azonnal kiköpte a véremet. -

Igen… - mondtam óvatosan.

-

Nyilvánvaló, hogy te nem vagy visszaváltoztatott Strigoi – mondta Sonya. – De szeretnék egy pillantást vetni a te véredre. Talán találunk valamit, ami segít nekünk. Egy nagyon kevés is elegendő.

Minden szem rám szegeződött, még Clarence is engem nézett. A szoba egyre kisebb és kisebb lett. Régóta próbálom kiverni ezt a fejemből. Nem akartam elhinni, hogy különbözhet a vérem más emberekétől. Talán nem is különbözik. De minden esetre nem akartam, hogy bárki is foglalkozzon ezzel. Most még csak egy tesztet akarnak, de mi lesz később. Mi van, ha különbözik a vérem. A végén bezárnak egy laborba és kísérleti nyúl leszek. Ott volt még az a tény is, hogy nem akartam vért adni. Nem számít, hogy ez tetszik-e Dimitrinek, vagy Sonya-nak. Nem számított, hogy ezt a vért tűvel veszik el tőlem és nem foggal. Ez sértené a legősibb Alkimista szabályt, miszerint „vámpírnak vért adni bűn”. A véremről van szó. Az enyémről. Senkinek – de különösen a vámpíroknak – semmilyen dolga nem lehet a véremmel. Nyeltem egy nagyot, remélve, hogy senkinek nem tűnik fel, hogy épp megfutamodni készülök. -

Ez csupán egy Strigoi véleménye. Ti is nagyon jól tudjátok, hogy nem szeretik az emberek vérét – ezért is rettegtek annyira a Moroi-k a Strigoi-tól. A Moroi-k voltak a Strigoi-k számára az ínyenc falat. – Valószínűleg csak erről van szó.

-

Talán – mondta Sonya. – De ha megnézzük abból még nem lehet semmi baj.

Sonya arca szinte ragyogott az új ötlettől. Utáltam ezt tenni, de az elveim túl erősek voltak. Nekem csak ennyi volt… ebben hittem. -

Azt hiszem ez csak időpocsékolás lenne – mondtam. – Ismerjük lélekhez kapcsolódó feltevéseket, én nem illek a képbe.

-

Azt hiszem, hogy hasznos lenne – mondta Sonya. – Kérlek.

Hasznos? Az ő szemszögéből biztosan. Ki akart zárni minden eshetőséget. De a véremnek nincs köze a Strigo-k átváltozásához. -

Én… én inkább nem szeretném – próbáltam kedvesen válaszolni, figyelembe véve a bennem kavargó érzéseket.

A szívem egyre hevesebben zakatolt és a falak egyre közelebb jöttek. A szorongás egyre jobban nőtt bennem és egy régi ismerős érzés tört felszínre bennem, egy szörnyű felismerés: itt Clarence házában ők túlerőben vannak. Egyedül voltam egy szobára való vámpírral és dhampir-ral. Természetellenes lényekkel. És ezek az ördögi teremtmények a véremet akarják…

Dhimitir kíváncsian tanulmányozott. – Nem fog fájni, ha ettől félsz. Nincs többre szükségünk, mint egy orvosi vizsgálatnál. Hajthatatlanul ingattam a fejem. – Nem. -

Sonya-val mind ketten csináltunk, már ilyet – tette hozzá meggyőzően. – Nem kell aggódnod.

-

Azt mondta nem, rendben?

Miden szemem hírtelen Adrianra szegeződött. Előre hajolt a tekintetét Sonya-ra és Dimitri-re szegezte és akkor hirtelen megláttam valamit azokban a szemekben, amit még soha azelőtt: haragot. Olyan volt a tekintete, mint a smaragdos tűz. -

Hányszor mondja, hogy nem? – követelte Adrian. – Joga van nemet mondani. Semmi köze sincs ehhez az egészhez. Ez itt a mi tudományos projektünk. Sydney feladata Jill és az ő védelme. Ne zaklassátok őt tovább!

-

Zaklatás? Ez azért egy kicsit túlzás – mondta Dimitri.

Adrian arcáról eltűnt a nyugalom. -

Nem, ha folyton a nyakát szorongatjátok, miközben ő csak levegőt szeretne venni – szállt vitába Adrian Dimitri-vel. De mielőtt folytatta volna vetett rám egy aggódó pillantást, majd dühösen visszanézet Sonya-ra és Dimitri-re. – Ne kényszerítsétek őt olyanra, mit nem akar.

Sonya bizonytalanul pislogott hol rám, hol Adrianra. Úgy tűnt jogosan aggódik. Biztos voltam benne megértette, hogy valójában ez mennyire zavar engem. -

Adrian… Sydney… mi nem akartunk senkit megbántani, vagy felbosszantani. Mi csak a végére akartunk járni a dolgoknak. Azt hittük ez nem túl nagy kérés. Hisz Sydney mindig is támogatta az ötleteinket.

-

Nem számit – morogta Adrian. – Vegyél vért Eddie-től, vagy Belikov-tól, vagy saját magadtól. De ha Sydney nem szeretné a vérét adni ehhez, akkor jogában áll nemet mondani. És ő már mondta, hogy nem.

Az agyam egyik leghátsóbb zuga észrevette, hogy ez volt az első alkalom, hogy Adrian szembeszállt Dimitri-vel. Általában egyszerűen, csak megpróbálta őt figyelmen kívül hagyni – és abban reménykedett, hogy cserébe Dimitri is figyelmen kívül hagyja őt. -

De… - kezdte Sonya.

-

Hagyjuk – mondta Dimitri. Az ő arcáról, mint mindig most is nehéz volt leolvasni, hogy mint is gondol valójában, de a hangjában valamiféle elismerés csendült. – Adrian-nak igaza van.

Nem meglepő módón elég nagy volta a feszültség a szobában ezek után. Ugyan volt néhány beszélgetési kísérlet, de nem vettem róluk tudomást. A szívem még mindig zakatolt és a lélegzetem is szaporább volt. Keményen dolgoztam azon, hogy megnyugtassam magam. A vitát lezártuk. Sonya és Dimitri nem fogják erőszakkal a véremet venni. Megkockáztattam egy gyors pillantást Adrian irányába. Már nem tűnt dühösnek, de tekintete még mindig heves volt. Már majdnem… védelmező. Egy furcsa meleg érzés kavargott a mellkasomban és egy pillanatra, amikor ránéztem láttam… a menedéket. Nem ez volt a megszokott érzés, mikor rápillantottam. Hálásan néztem rá és ő alig észrevehetőn bólintott. Tudja – döbbentem rá. – Pontosan tudja, mit érzek a vámpírokkal kapcsolatosan. Persze mindenki tudta. Az Alkimisták nem csinálnak titkot abból, hogy úgy gondoljuk a vámpírok és a dhampir-ok sötét lények, akiket távol kell tartani az emberektől. Bár itt Palm Springs-ben barátok voltunk, de attól még én is csak egy voltam az Alkimistá közül és én is ebben hittem. Ők tudták, hogy én is így gondolkodok, de még sem értették meg. Vagy talán csak azért nem értették, mert soha nem mutattam ki mit is érzek igazán. De Adrian megértette. Nem tudom, hogy, de neki sikerült. Azt hiszem talán azért, mert ő volt az egyetlen, aki valahogy mindig ott volt körülöttem, mikor kiakadtam. Egyszer a mini-golf pályán, mikor Jill varázsolt. Egy másik alkalommal, mikor Lee meghalt én pedig megsebesültem és Adrian felajánlotta, hogy meggyógyít. Milyen furcsa, hogy pont Adrian Ivashkov az aki a rengeteg „felelősségteljes” ember közül képes minderre odafigyelni? Adrian, aki soha semmit nem vesz komolyan. Ő az egyetlen, aki igazán érti, hogy mit érzek? Amikor eljött az ideje elindultunk vissza Amberwood-ba. Az utóban hosszas csend volt. Miután Adriant kitettük, Eddie elgondolkodóan megrázta a fejét. -

Ember. Ezt el se hiszem, ha nem a saját szememmel látom. Adrian nagyon dühös volt. Őszintén, még sose láttam őt ilyennek, igazából sose láttam még csak mérgesnek se.

-

Nem volt olyan dühös – mondtam, miközben a szememet az útra szegeztem.

-

Nekem úgy tűnt, hogy nagyon dühös volt – magyarázta Angeline. – Azt hittem, hogy felugrik és rátámad Dimitri-re.

Eddie gunyorosan tette hozzá. – Nem hinném, hogy erre képes lenne. -

Nem tom – ellenkezett még mindig Angeline. – Szerintem kész lett volna bárkivel szemben megvédeni téged, Sydney.

Én továbbra is meredtem bámultam az utat, nem voltam hajlandó rájuk pillantani. Ez az egész teljesen összezavart. Miért védett meg Adrian? -

Megígértem, hogy segítek neki valamiben a jövő hét végén – mondtam. – Talán csak úgy érezte tartozik nekem.

Jill mellettem ült az anyós ülésen és eddig csendben volt. A kötelék miatt, talán ő tudta a választ. -

Nem – mondta Jill zavartan. – Ezt mindettől függetlenül tette. Nem a saját érdekeit nézte.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

Hetedik FEJEZET

A MÁSNAPOMAT ÖNMARCANGOLÁSSAL TÖLTÖTTEM, amiért nem segítettem Sonya-nak. Újra és újra lejátszottam a beszélgetést a fejemben, miközben egyik óráról a másikra mentem. Az egyik felem rosszul érezte magát, amiért nem segítettem. Végtére is tudtam a kísérletük milyen hasznos lehet. Ha van rá mód, hogy a Moroi-t megvédjék a Strigoi-vá változástól, akkor az emberek esetében is működhet. Ez pedig megkönnyítené az Alkimisták életét is. Az olyan emberek, mint Liam, akivel a bunkerben találkoztam, már nem jelente számunkra problémát. „Sterilizálhatnánk” őt, majd elengedhetnénk és nem kellene attól tartanunk, hogy Strigoi-vá változik. Azzal is tisztában voltam, hogy Sonya és a többiek komoly falakba ütköztek a kutatás során. Egyszerűen nem találták az okát, hogy Lee miért nem tudott ismét Strigoi-vá változni. De még ennek ellenére se éreztem magamban a késztetést, hogy a véremet adjam ezért. Nagyon féltem attól, hogy ez csak még több kísérletet jelentene a számomra. És ezt nem akartam. Nem volt semmi különleges bennem. Nem mentem át semmilyen hatalmas átalakuláson. Bennem és Lee-ben nem volt semmi közös. Ugyan olyan voltam, mint bármilyik másik ember, mint más Alkimista. Csak látszólag volt rossz ízű a vérem, ami még szerencsés fordulat is lehet.

-

Mesélj az amulett varázslatról – mondta egyik délután Ms. Terwiliger.

Ez néhány nappal az után történt, hogy Clarence-nál jártunk, nekem még mindig nem sikerült teljesen túljutnom az ott történteken. Felnéztem az előttem heverő könyvből. – Melyikről? A szellemiről, vagy a tárgyiról? Az középkorú nő az asztalánál ült és elégedetten rám mosolygott. – Aki ilyen körültekintő az biztos, hogy hamar meg is tudná őket tanulni. A tárgyiról.

Nem rég olvastam el és még frissen élt bennem, de gondoskodtam róla, hogy lássa mennyire nehezemre esik ez az egész. Sóhajtottam egy nagyot. – A tárgyi amulett abban segít, hogy valakit kontroll alatt tartsunk. Ha kialakul a fizikai kapcsolat az amulett és a viselője közöt…. – mondtam a homlokomat ráncolva – egy rövid ráolvasás segítségével létre jön a kontroll. Ms. Terwilliger feljebb tolta az orrnyergén a szemüvegét. – Mi volt ez a tétovázás? Észrevette a csúsztatásomat. Nem akartam ebben az egészben részt venni, de ő a tanárom volt és ez is a feladatom része volt. Én pedig beragadtam ebbe a nyomorúságos szituációba. -

Ennek így nincs semmi értelme. Bár az igazat megvallva ennek az egésznek nincs sok értelme. Az ember úgy gondolná, hogy az ilyen varázslatokhoz szükségünk van valami testi kontaktusra. Vagy talán inni kell valamit. De azért egy amulettnél talán kicsit többre lenne szükség. Úgy vélem ez így kevés.

-

Az amulett megnöveli a varázsló erejét – mondta. – Ha a varázsló megfelelően készíti el az amulett, az az egyik leghatékonyabb eszközévé válik.

-

Kényszerítő varázslat – motyogtam az orrom alá és gondolkodás nélkül keresztet rajzoltam az ujjaimmal, ahogy az Alkimisták szokták tenni a gonosz, ártó dolgokkal szemben. – Nem tűnik igazinak.

-

Miben más ez a fajta kényszer, mint amit a kis vámpír barátaid alkalmaznak?

Megdermedtem. Ms. Terwilliger már még beismerte, hogy tud a vámpírok világáról – a Moroi-ról és a Strigoi-ról – de én ezt a témát igyekeztem kerülni. A tetoválásom ugyan nem akadályozott meg abban, hogy olyannal beszéljek ilyenekről, akik már tudtak róla, de nem szerettem volna véletlenül elárulni olyan részleteket, amiről még nem tud. És Jill-t se akartam bajba sodorni. Mindazon által szavai megdöbbentettek. Ez a varázslat tényleg nagyon hasonlított arra a fajta kényszere, amit Sonya Clarence-vel szemben alkalmazott a minap. A vámpírok mindenféle eszköz nélkül alkalmazzák. Az általam ismertetett varázslathoz legalább szükség volt valamiféle fizikai elemre, de ez az emberek esetében Ms. Terwilliger szerint, teljesen normális. Azt mondta a Moroi-k így születnek, de nekünk a természet erőire van szükségünk. Ez még inkább azt erősítette bennem, hogy nincs jogunk használni ezeket az erőket. -

Amit ők csinálnak az sincs rendben – mondtam. Ez azon ritka pillanatok egyike volt mikor beismertem előtte, hogy tudom miről beszél. – Senkinek nincs joga ilyet tenni a másikkal.

Ajka megremegett. – Elítélsz valami olyat, amit nem is ismersz. -

Nincs szükségem személyes tapasztalatra, ahhoz, hogy tudjam mi a jó és mi a rossz. Még soha nem öltem embert, de attól még tudom, hogy ez rossz dolog.

-

Nem csak rosszra lehet használni ezeket a varázslatokat. Ezekkel megvédjük magunkat – mondta egy vállrándítással. – Ez csak is attól függ, ki használja és mire. Önvédelemre, vagy támadásra.

Grimaszoltam egyet. – Egyik esetben se tűnik jó ötletnek. -

Minden varázslatnak meg van a maga haszna – mondta és a kezével egy kecses mozdulatot tett az ablakpárkányon lévő agyagedények felé.

Azok összetörtek és padlóra zuhantak. Felugrottam az asztaltó és pár lépést hátráltam. Ezt a valamit milyen régóta csinálhajta? Olyan könnyed volt. Mekkora kárt okozhatna, ha igazán megerőltetné magát? Mosolygott. – Látod? Milyen hatékony varázslatok vannak. Hatékony és egyszerű, olyan egyszerű, mint ha egy vámpír csinálta volna elemi mágiával. Miután annyi fáradságos varázslatról olvastam ezekben a könyvekben, meglepett, hogy vannak ilyen „egyszerű” varázslatok is. Az is megdöbbentett, hogy Ms. Terwilliger már ilyen komoly – és veszélyes – szinten használja a mágiát. Az egész testem megfeszült, mint más hasonló esemény kapcsán. A nő arca nyugodt volt. Hál istennek ez volt az egyetlen ilyen előadás, amivel demonstrálta felém a hatalmát. Hírtelen nagyon ostobán éreztem magam az iménti reakcióm miatt, visszaültem. Vettem egy mély levegőt és igyekeztem alaposan megválogatni a szavaimat, miközben próbáltam elnyomni a haragomat és a félelmemet. Nem hiányzik egy pánikroham a tanárom előtt. -

Asszonyom miért csinálta ezt?

Ms. Terwilliger oldalra billentette a fejét. – Mit csináltam drágám? -

Ezt – az előttem heverő könyvre mutattam. – Miért akarja, hogy akaratom ellenére varázslatokkal foglalkozzak? Útálom, és ezt maga is nagyon jól tudja. Nem akarok semmit se kezdeni ezzel! Miért akar megtanítani varázsolni? Mit kap ezért? Van egy boszorkány klub, ahol valamiféle fejépnzt kap az újoncok után?

Mókás mosolya visszatért az arcára. – Mi inkább a rend szót használjuk, nem a boszorkány klubot. Bár egész találó név. De hogy válaszoljak a kérdésedre nem kapok semmit se ezért – legalább is nem úgy, ahogy te gondolod. A rendem tagjai nagyon erősek és tebenned is meg van ez az erő. Az egyetlen bajod ezzel az egésszel, hogy félsz az emberek rossz dolgokra használhatják, igaz? -

Igen – mondtam fogcsikorgatva. De volt még vagy egy millió ellenérvem.

-

Nos, ebben teljesen egyetértek veled. Te amiatt aggódsz, hogy egyes emberek visszaélnének az erejükkel? Ebben teljesen igazad van. Ez többször meg is történik.

Pontosan ezért van szükségünk olyan erkölcsös emberekre, mint te. Aki csak is jóra használnák a mágiát. Megszólalt a csengő, megkegyelmezve nekem. Felálltam és összeszedtem a holmimat. -

Sajnálom Ms. Terwilliger. Ez igazán hízelgő, hogy ilyen erkölcsös embernek tart, de én már csatlakoztam egy csoporthoz és nincs szükségem egy újabbra – mondtam és kisétáltam a szobából.

Dühös voltam és reméltem, hogy a hátralévő két hónap gyorsan el fog telni. Ha az Alkimistaküldetésen a jövő félévre is kiterjed, akkor majd valami más szabadon választható tárgyat veszek fel. Szinte szégyelltem magam, amiért eleinte annyira kedveltem Ms. Terwilliger-t. Csodálatos nőnek tartottam, aki járatos a történelem – nem a varázslatban – és örültem, hogy az ő segédje lehetek. Ezt szinte kitüntetésnek vettem. Ha ő ugyan olyan lelkesedést tanúsít a történelem iránt, mint a mágia iránt, akkor nincs ez a felfordulás. Általában Julia-val és Kristin-nel, vagy a „családommal” vacsoráztam Amberwood-ban. A mai este a családomé volt. Az egyik asztalnál Eddie és Angaline ült, amikor beléptem a Keleti kampusz étkezőjébe, mint mindig most úgy tűnt, hogy Eddie nagyon örült nekem, a felmentő sereget jelentettem számára. -

Valójában miért ne? – kérdezte Agnelie, mikor leültem az asztalhoz.

Valamiféle kínai étel volt a vacsora. Angeline pálcikákat tartott a kezében, ami igen rossz ötletnek tűnt. Egyszer már próbáltam megtanítani őt, hogy használja, de nem sok sikerrel. Angeline épp megpróbálta leszúrni az egyik tojásos tekercsét a pálcikával. -

Én csak… szóval, tudom ez nem az én dolgom – kezdte Eddie és úgy tűnt épp megpróbált valamiféle diplomatikus választ adni egy számomra ismeretlen kérdésre. – Egyáltalán nem megyek. Senkivel se.

-

Jill is ott lesz Micah-val – mutatott rá ravaszul Angeline. – Neked is jönnöd kel, hogy szemmel tarthasd Jill-t, hisz a buli nem a suliban lesz.

Eddie könyörgően nézett felém. -

Miről beszélsz? – kérdeztem végül.

-

A Halloweeni buliról – mondta Angeline.

Ez új volt nekem. – Lesz Halloweeni buli? Eddie meglepetten nézett rám. – Hogy hogy nem tudsz róla? Hisz mindenhol ki van plakátolva. Beletúrtam a párolt zöldségköretbe. – Még ne láttam, talán csak nem járok olyan helyeken.

Eddie a villájával a hátam mögé bökött. Megfordultam és észervettem a tálaló pult felett lógott hatalmas plakát, ami az állt HALLOWEENI PARTI. A plakáton még szerepelt az időpont, a helyszín és díszítésként egy hatalmas sütőtök nyomtattak a plakátra. -

Huh – mondtam.

-

Hogy lehet, hogy egy egész könyvet képes vagy memorizálni, de egy ilyet észre se veszel? – kérdezte Angeline.

-

Úgy hogy Sydney agya, csak a hasznos információkra reagál – mondta Eddie mosolyogva.

Nem tagadtam. -

Nem úgy gondolod, hogy Eddie-nek mennie kéne? – nyomatta tovább Angeline az előző témát. – Vigyáznia kell Jill-re. És ha Jill megy nekünk is mennünk kell.

Eddie kétségbeesetten nézett rám és én megpróbáltam kiutat találni. – Igen, természetesen menni kell… ez hivatalos ügy – a plakáton ott volt a helyszín is, de még soha nem hallottam róla. Ami azt jelentette, hogy számos veszélyt rejtegethet. – De ez komoly munka lesz. Eddie az egész idejét azzal fogja tölteni, hogy biztosítja a terepet és figyeli az ott lévő embereket. Az csak megnehezítené a dolgát, ha veled is foglalkoznia kellene. Valószínűleg amúgy se lenne jó móka. Jobb, ha valaki mással mész. -

De nekem is az a dolgom, hogy vigyázzak Jillre – érvelt Angeline. – Különben miért vagyok itt? Meg kell tanulnom, hogy mit kell ilyenkor csinálni.

-

Igen – mondta Eddie, valószínűleg érezte, hogy csapdába került. – Rád is szükségünk lesz.

Angeline felderült. – Tényleg? Akkor mehetünk együtt. Eddie pillantása ismét fájdalommal telt meg. – Nem. Mind ketten elmegyünk, de nem együtt. Angeline nem úgy tűnt, mint aki megértette. – Soha nem voltam még ilyen táncmulatságon – ismerete el. – Vagy is hát otthon igen. De gondolom ezek teljesen másmilyenek. Ezzel teljes mértékben egyetértettem. Láttam egy összejövetelt az Őrzőknél. Egy nagy tábortűz mellett gyűltek össze, ahol zene szolt és rengeteg házi készítésű alkoholt fogyasztottak, olyanokat, amiket még Adrien se bírna meginni. Az Őrzők úgy gondolták egy buli se lehet igazán jó verekedés nélkül. Meglepő is volt számomra, hogy Angeline még nem keveredett semmi ilyesmibe itt Amberwood-ban. Örülnöm kellett volna ennek és hálát adni az égnek, hogy eddig csak az öltözködésével és a trágár beszédével volta problémánk. -

Valószínűleg – mondtam közömbös hangon. – Nem tudom, még én se voltam ilyen táncmulatságon.

-

De ti is eljöttök? – kérdezte Eddie. – Brody-val?

-

Brayden. És még nem tudom. Még azt se tudom mikor lesz a következő randink. Nem akarok semmit se elkapkodni.

-

Helyes – mondta Eddie. – Mert egy ilyen Halloweeni buli, már igen komoly kötelezettségekkel jár.

Biztos voltam benne, hogy arra utal velük kellene tartanom, így neki nem kellene egész este Angeline-val lennie, mivel Jill biztosan Micah-vel lesz. Mind a ketten felnevettek és én hirtelen kényelmetlenül kezdtem érezni magam, nem értettem, hogy mi volt olyan vicces. Egyszer csak Jill jelent meg az asztalnál. -

Janna Hall elkészült az öltönnyel a varró klubban ma este – mondta Jill kuncogva. Jó érzés fogott el, mikor megláttam őt. – Miss Yamani azt mondta ez a legjobb férfiruha, mit az elmúlt öt évben látott. Persze Janna-nek szüksége volt egy modellre és csak egy fiúnk van…

Micah megkísérelt egy meggyötört pillantást, de aztán elmosolyodott. – Igen, igen. Ez egy igazán férfias dolog. De az öltöny szörnyű. -

Oh – mondta Jill. – az öltöny nem is szörnyű – jól van, de igen. Janna nem figyelt a méretekre, így a nadrág hatalmas volt. Mint egy sátor. És mivel Janna nem vart rá övtartót, ezért Micah-nek egész végig tartania kellett.

-

Alig bírtam magamon tartani a kifutón – mondta Micah.

Jill játékosan oldalba bökte. – Mindenki örült volna neki, ha véletlenül leesik rólad. -

Emlékeztess, hogy soha többet ne csatlakozzak egy csajos klubhoz – mondta Micah. – Következő félévben a karate lesz a választott tárgyam.

-

Nem fogsz divattervezésre járni? Még a kedvemért se? – Jill pillantása elképesztően csábító volt. Rájöttem ez hatékonyabb volt a pasiknál, mint bármilyen varázslat, vagy kényszer.

Micah felnyögött. – Tehetetlen vagyok. Nem tartom magam szentimentálisnak – és még mindig helytelenítettem Jill és Micah között a romantikus kapcsolatot – de mindig mosolyt csalt az arcomra, ha együtt láttam őket. Legalább is addig, amíg meg nem pillantottam Eddie arcát. Bár jó póker játékos volt és sokat tanult mostanában Dimitri-től is, de Eddie még nem volt Dimitiri. Ugyan nagyon halványan, de láttam az arcán a fájdalmat és a vágyat. Miért csinálja ezt? Inkább mondaná el Jill-nek mit érez, mint sem, hogy elbújik a védelmező szerepe mögé. Egy részről megértettem őt. De azt nem tudtam megérteni, miért kínozta megát és hagya, hogy a szobatársa elrabolja tőle Jill-t. Még akkor sem értettem, ha Micah hasonlított Mason-re. Még akkor se kényszerítettem volna

magam arra, hogy végignézzem, hogy a lány, akit szeretek valaki mással legyen. Nem volt hasonló élményem, de biztos voltam benne gyötrelmes lehet. Eddie is rám nézett és alig láthatóan megrázta a fejét. Mint ha csak azt akarta volna jelezni, hogy nem is foglalkozzak vele. Ne aggódj miattam. Jól leszek. Angeline hamarosan magához ragadta a szót és egyfolytában, csak arról beszélt, hogy milyen jó lesz majd a buli. Meg hogy ő és Eddie „együtt” mennek. Ettől Eddie még rosszabb hangulatba került. A beszélgetés Eddie jelenlegi problémáján akadt el. Micah összeráncolta a homlokát és rámutatott arra a problémára, ami nekünk eddig nem tűnt fel. -

Miért menétek együtt? Nem unokatestvérek vagytok?

Eddie, Jill és én lefagytunk. Íme egy újabb baki. El se hiszem, hogy kétszer is elsiklottam a kérdés felett. Nekem is észre kellett volna vennem ezt az apró tényt, mikor Angeline megemlítette ezt a táncos dolgot. Az iskola előtt, mi rokonok voltunk. -

Na és? – kérdezte Angeline.

Eddie megköszörülte a torkát. – Um, harmadik unokatestvérek. De igazából nem együtt megyünk, ez csak egy vicc. Ez gyakorlatilag keresztbe húzta Angeline terveit és Eddie pedig nem tudott mit tenni diadalmasan elmosolyodott. Másnap iskola után Brayden értem jött a sulihoz kocsival és elindultunk a szélmalom túránkra. Ms. Terwilliger elengedett pár perccel korábban, miután megígértem neki, hogy visszafele hozunk neki egy kapucsínót. Izgatott voltam a túra miatt és amiatt is, hogy újra látom Brayden-t, de amint beszálltam a kocsijába egyfajta bűntudat fogott el. Szabad nekem szórakoznom, miközben azért vagyok itt Amberwood-ba, hogy dolgozzak? Különösen most, hogy már két baki is becsúszott a héten, amiből komoly baj lehetett volna. Talán túl sokat törődtem magammal és kevesebbet a küldetéssel. Brayden sokat beszélt a múlt hétvégi vita estről. Kielemeztünk néhány komolyabb témát, ami szerepelt a vita esten és jót nevettünk a könnyebbeken. Féltem ettől az egész randizós dologtól, de kellemesen meglepetés volt számomra, hogy milyen könnyen el tudok beszélgetni Brayden-nel. Ez a mostani randi sokkal jobb volt, mint az előző. Rengetek kimeríthetetlen téma hevert előttünk. Néhány dologban azonban bizonytalan voltam – például a randi dologban. A társkereséssel kapcsolatos könyveket, amiket olvastam az utolsó randink óta azt állították, hogy a

kirándulások igazán alkalmasak a szexre. Ami a mi esetünkben teljesen felesleges lett volna, hisz előbb még azt kell kitalálnunk, hogy megfogjuk-e egymás kezét, vagy sem. Az óriási szélmalmok igazán lenyűgözőek voltak. Nem volt olyan szép, karcsú formájuk, mint az autóknak, de úgy véltem ugyan olyan mérnöki tudást és precizitást igényelnek. Néhány szélmalom több mint 100 láb magas volt és a lapátjaik olyan szélesek voltak, mint egy futballpálya. Ilyenkor elcsodálkozom az emberi találékonyságon. Kinek van szüksége mágiára, mikor varázslat nélkül is ilyen csodákat lehet létrehozni? Az idegenvezetőnk egy nagyon kedves, vidám lány volt, aki a húszas éveinek közepén járhatott. Egyértelműen szerette a munkáját és mindent tudott, ami a szélenergiával kapcsolatos volt. Tudott mindent a szélmalmokról – de Brayden kíváncsiságát nem elégítette ki. -

Hogyan lehet az energiahatékonyságot tovább fokozni?

Majd. – Mit mutattak ki a vizsgálatok a fosszilis tüzelőanyagok átalakítása esetében kevesebb a szén-dioxid kibocsátás? Még később: - A szélenergiát úgy kell kezelnünk, mint egy életképes lehetőséget – figyelembe véve az építési és egyéb karbantartási költséget – a fogyasztóknak végül többet kell majd fizetni, mint a hagyományos villamos energiáért? A vezetőnk a túra végén úgy tűnt kissé megkönnyebbült. Míg másoknak azt javasolta jöjjenek vissza máskor, tőlünk igyekezett gyorsan elköszönni. -

Ez a nő rettenetesen tájékozatlan volt – mondta, miközben visszafele tartottunk az autópályán.

-

Nagyon sokat tudott a szélmalmokról és magáról a létesítményről is – jegyeztem meg. – És nagyon jól tudta kezelni, um, az rámenős turistákat is.

-

Erőszakos voltam? – kérdezte látszólag jogos meglepetéssel. Meglepődött ezen és láttam, ahogy sorra veszi a túra egyes pillanatait. Próbáltam nem nevetni.

-

Te csak sok mindent szerettél volna tudni. Nem hiszem, hogy felvoltak készülve egy olyan emberre, mint te.

-

Pedig annak kéne lenniük. A szélenergia ígéretesnek tűni, de persze rengeteg költséggel jár és a hatékonysága is kérdéses. Ezekkel mind foglalkozniuk kell. Egyébként semmi haszna az egésznek.

Néhány pillanatig csendben ültem és azt latolgattam mi lenne a legjobb válasz. Egyik pár kapcsolati tanácsadó könyvben se volt semmi arról, hogy hogyan kell kezelni egy vitát a

szélenergiáról. Feltételeztem, hogy Kristin és Julia azt mondaná: mosolyogjak rá kedvesen és dobáljam a hajam, semmiképp se hagyjam tovább fajulni a vitát. De nem tudtam megtenni. -

Tévedsz – mondtam.

Brayden – aki híve a biztonságos vezetésnek, egy fél pillanatra levette a szemét az útról. -

Hogy? – kérdezte.

Meg sem lepett a reakciója. Nem tetszet neki, hogy valaki meg meri mondani, ha téved. Ebben is nagyon hasonlítottunk. Lefogadom, hogy még soha nem mondtak neki ilyet – akkor se ha véletlenül tényleg így volt. Talán még most se lett volna késő a hajdobálós dologhoz. De csak tovább rontottam a helyzetet. -

Tévedsz. Talán a szélenergia még nem olyan hatékony, mint lehetne, de az tény, hogy ez az energiaforrás még tesztelés alatt áll. Ám abban biztosak lehetünk, hogy hatalmas előre lépés a régi elavult technológiával szemben. Nem várhatjuk, hogy egyből költség hatékony legyen.

-

De…

-

A költség nem minden. Az éghajlatváltozás egyre inkább komoly problémákat vet fel és a szélenergia által csökken a szén-dioxid kibocsátás. Továbbá – és ez a legfontosabb – a szél megújuló energia. Nem számít, ha más források olcsóbbak, ha egyszer elfogynak.

-

De…

-

Azt kell szem előtt tartanunk, hogy mi az ami a jövőben megmenthet minket. Ennek érdekében a rövidtávú költségeket figyelmen kívül kell hagyni és ha ezt valaki nem így gondolja az szűklátó körű. Akik ezt nem így gondolják azok, csak állandósítják a problémát. A panaszkodás nem segítenek a helyzeten.

Megálltam egy pillanatra, hogy levegőhöz jussak, majd Brayden-re pillantottam. Az utat nézte, de a szemi elkerekedtek. Nem hiszem, hogy képes lettem volna több gyomrost bevinni neki. Lehordtam magam az előbbiek miatt: Sydney, miért nem maradtál a szempilla rebegtetésnél! -

Brayden? – kérdeztem bátortalanul, majdnem egy perc elteltével, miután semmi válasz nem érkezett tőle.

Semmi válasz, csak csend. Aztán hírtelen figyelmeztetés nélkül kisorolt a leálló sávba. Por és kavicsdarabok repkedtek körülöttünk. Ebben a pillanatban teljesen biztos voltam benne, hogy ki fog tenni a kocsiból és

itt hagy, én pedig gyalogolhatok vissza Palm Srings-be. Mérföldekre voltunk a várostól. Ehelyett megfogta a kezemet és felém hajolt. -

Bámulatos vagy – mondta izgatottan. – Proaktív, tökéletes, egyszerűen csodálatos – és megcsókolt.

Annyira meglepődtem, hogy nem bírtam megmozdulni. A szívem zakatolt, de ez más milyen volt, mint mikor megijedek. Jól akartam csinálni. Próbáltam átélni a csókot, átengedni az ajkaimat, de a testem merev maradt. Brayden mindennek ellenére nem húzódott hátrébb, ez jó jel volt. Még soha nem csókolt meg senki ezelőtt, de már rengeteget gondolkodtam azon milyen lehet. Mint kiderült a mechanikája nem olyan bonyolult. Amikor aztán végre hátrébb húzódott, mosolygott. Jó jel, sejtettem. Visszamosolyogtam rá, mert tudtam ez az elvárt. Őszinténszólva egyik részem kissé csalódott volt. Ennyi volt? Ezért izgultam ennyire? Nem volt rossz, de nem is volt égberepítő érzés. Egyszerűen, csak összeérintettük az ajkainkat. Brayden egy nagy sóhaj kíséretében visszafordult a volán irányába és újra elindultunk. Egy pár pillanatig csak néztem őt meglepetten és zavarodottan, nem tudtam megszólalni. Mi történt? Ez volt az első csókom?

-

A Spancer-be ugye? – kérdezte Braydem, amikor beértünk a városba. Még mindig a csók hatása alatt voltam és el is felejtkeztem Ms. Terwilliger cappuccinojáról.

-

Igen, persze.

Mielőtt befordultunk volna a kávézó utcájába Brayden hirtelen leparkolt egy virágüzlet előtt. -

Mindjárt jövök – mondta.

Szótlanul bólintottam. Öt perc múlva egy csokor halvány rózsaszín rózsával tért vissza és átnyújtotta. -

Köszönöm – mondtam, bár inkább kérdésnek hangzott.

A csók és virág. -

Nem épp alkalomhoz illőek – ismerete el – a hagyomány szerint narancs, vagy vörös színűt illik adni ilyenkor. De csak ez volt, vagy pedig levendula, de nekem úgy tűnt, hogy nem vagy lila típusú ember.

-

Köszönöm – mondtam ezúttal határozottabban.

Ahogy belélegeztem a rózsa édes illatát rádöbbentem, hogy még soha senkitől nem kaptam virágot ezelőtt. Nem sokkal ez után megérkeztünk a kávézóba. Kisszálltam a kocsiból és egy fél pillanattal később Brayden ott volt az oldalamon, hogy becsukja az ajtómat. Bementünk és szinte

megkönnyebbültem, ahogy megpillantottam Trey-t. Dolgozott. Reméltem, hogy a kötekedő stílusa, majd visszazökkenti felbolydult életemet a normális kerékvágásba. Trey észre se vett minket az elején. Trey épp oktatott egy srácot, aki nem sokkal volt idősebb nálunk. Brayden türelmesen megvárta még Trey észrevesz minket. Mikor felpillantott Trey arca borzasztóan feszültnek tűnt, ami nem igazán volt rá jellemző. Úgy tűnt meglepődött, amikor meglátott minket, de aztán arca kisimult és megkönnyebbült, hogy lát minket. -

Melbourne, Cartwrigth. Egy kis koffein a szélmalmok után?

-

Tudod, hogy sose iszok kávét négy után – mondta Brayden. – De Sydney megígérte a tanárnőjének, hogy visszafele visz neki cappucinot.

-

Aha – mondta Trey. – A szokásosat neked és Ms. T-nek?

-

Igen, de az én kávémba kérnék egy kis jegyet ebben a nagy melegben.

Trey mindent tudóan nézett végig rajtam. – Le kell kicsit hűtened magad, mi? A szememet forgattam. A srác még mindig ott állt Trey mellett. Trey a srác felé biccentett, miközben megfogott két csészét – Ő az unokatestvérem, Chris. Chris, ők Sydney és Brayden. Ő lehet Trey „tökéletes” unokatestvére. Végignéztem a srácon és egyből láttam, hogy semmivel se jobb Trey-nél, talán egy kicsit magasabb. Ugyan Chris magasabb volt Trey-nél, de Dimitri-nél biztosan nem. Egyébként mindkettőjük sportos volt és jó megjelenésű. -

Honnan jöttél? – kérdeztem.

-

San Francisco-ból – mondta Chris.

-

És meddig maradsz? – kérdezte Brayden.

Chris óvatosan Brayden-re pillantott. – Miért érdekel? Brayden meglepettnek tűnt és ezért nem hibáztattam. Mielőtt még meg szólalhattunk volta Trey vágott közbe. – Nyugi C. ők csak kedves próbáltak lenni. Ők nem kémek, vagy titkos ügynökök. Hát Brayden nem. -

Sajnálom – mondta Chris, de valójában nem úgy hangzott. Ez volt a különbség kettejük között. Trey viccelődve próbálta volna meg kijavítani a tévedését. Sőt ő talán sose hibázott volna ekkorát. – Talán néhány hétig.

Ezután sem én sem Brayden nem mertünk semmit se mondani. És hála az égnek Chris úgy döntött, hogy elmegy és csak annyit mondott Trey-nek, hogy majd később hívja. Miután elment Trey megrázta a fejét és bocsánatkérően letette a kész kávékat a pultra. A pénztárcámért nyúltam, de Brayden intett, hogy ezt ő fizetni. Trey Brayden-nek adta oda a visszajárót. – Meg van a jövő heti beosztás.

-

Igen? – Brayden rám pillantott. – Nem bánod, ha elmegyek és megnézem.

-

Nem – mondtam. Amint elment kétségbeesetten fordultam Trey-hez. – Segítened kell.

Trey szemöldöke felszalad. – Sose gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondasz nekem. Ezzel már ketten voltunk, de most segítségre volt szükségem és Trey volt az egyetlen, akihez fordulhattam. -

Brayden-től virágot kaptam – közöltem vele. A csókot nem akartam megemlíteni.

-

És?

-

Miért csinálja ezt?

-

Mert szeret téged Melbourne. Ezt szokták csinálni a srácok. Elvisznek vacsorázni, ajándékot vesznek neked remélve, hogy um… te is megkedveled őket.

-

De én vitatkoztam vele – sziszegtem, mivel megpillantottam Braydent kijönni az ajtón. – Már mint azelőtt, mielőtt a virágot kaptam volna. Épp előadást tartottam arról, hogy milyen nagy tévedésben van az alternatív energiaforrásokkal kapcsolatosan.

-

Várj, várj – mondta Trey. – Azt mondtad… komolyan azt mondtad Breyden Cartwright-nek, hogy tévedett:

Bólintottam. – Akkor ő még is miért csinálta ezt? Trey felnevetett, sőt szinte már kacagott, azt hittem így szeretné magára vonni Brayden figyelmét. – Az emberek sose mernének ilyet mondani neki, még akkor se, ha így van. -

Igen, ezt sejtem.

-

És egy lány különösen nem merne ilyet mondani Brayden-nek. Te vagy az egyetlen, aki ezt megmerte tenni. Talán mert te elég okos vagy ehhez.

Kezdtem türelmetlen lenni. – Ezt értem, de akkor miért vett nekem virágot? Miért bókolt? Trey megrázta a fejét és úgy tűnt, mindjárt újra elneveti magát. – Melbourne, ha nem érted attól félek nem tudom jobban elmagyarázni. Féltem, hogy Brayden még idő előtt visszaér, mert Trey eddigi tanácsai hasznavehetetlenek voltak. Tovább akartam faggatni, de inkább csak ennyit mondtam: -

Chris a tökéletes unokatestvéred, akiről beszéltél?

Trey vigyora elhalványult. – Az egyik. Bármit amit én csinálok, azt ő biztosan jobban csinálja. Rögtön megbántam a kérdést, mikor láttam Trey-t ez mennyire bántja. Trey is egyike volt azon embereknek, akik nem szoktak szomorkodni. Olyan volt, mint Adrian. -

Hát, nekem nem tűnt olyan tökéletesnek. Bár valószínűleg, csak túlelfogult vagyok, mivel annyit lógunk együtt. Szerintem te is tökéletes vagy.

Trey arcára visszatért a mosoly. – Köszi. Ez mindig is így volt. Ez olyan Juarez dolog. De hát ez vagyok én. -

Ez így van jól – értettem egyet.

Trey még akkor is mosolygott , amikor Brayden visszatért, de amikor mi elhagytunk a kávézót, láttam, hogy újra visszamerült a gondolatiba. Szerettem volna segíteni neki, de nem tudtam hogyan. Az úton visszafele Brayden azt mondta: - Most már tudom, hogyan fogok dolgozni a következő két hétben. -

Ez… tök jó – mondtam.

Habozott. – Most már tudom, hogy… hogy mikor tudnák újra találkozni. Ha… ezt … úgy értem, ha te is akarod. Ez is meglepett, mint minden más a mai napon. Brayden ismét randizni akart velem? Miért? Még sose mondta neki egy lány, hogy nincs igaza. – idéztem vissza Eddie szavait. Én vagyok az egyetlen. Az aki elég okos ehhez. De ami ennél is fontosabb, nem én akarok vele újra randizni? Rá pillantottam, majd pedig a rózsákra. És ahogy megállt az autó rájöttem, hogy annak az esélye, hogy találjak egy olyan fiút, aki szeleti Shakespeare-t és a szélmalmokat is szinte esélytelen volt. -

Oké – mondtam.

Brayden szemei összeszűkültek. – Nincs valamiféle táncos buli az iskolában mostanában? Ahova szívesen elmennél? -

De. De honnan tudsz róla?

-

A plakát – mondta.

Aztán végszóra befordultunk a kollégium kapuján és a kapu felett ott lógott a denevérekkel és pókhálóval feldíszített plakát: FÉLELMETES HALLOWEEN TÁNCEST. -

Ó – mondtam. – A plakát. - Eddie-nek igaza volt. Tényleg mindenhol ott voltak a plakátok. – Azt hiszem elmehetnék. Ha van kedved.

-

Persze. Úgy értem igen, ha te is akarsz menni.

Egy pillanatnyi csend után mindketten felnevettünk. -

Nos, hát – mondtam. – Azt hiszem mennem kell.

Brayden felém hajolt, én pedig bepánikoltam és csak egy fél pillanat múlva jöttem rá, hogy a Brayden a plakátot próbálta jobban szemügyre venni. – Ez másfél hát múlva lesz. -

Elég idő, hogy addig leegyeztessük az este részleteit, azt hiszem.

-

Azt hiszem. Bár…

És ez volt az a pillanat, amikor a következő őrült dolog történt. Megfogta a kezemet.

Bevallom nem számítottam semmi extrára, főleg a csók után, ami vegyes érzelmeket váltott ki belőlem. Még is ahogy rátette a kezét a kezemre meglepődtem, olyan érzés volt, mint… nos, mint mikor megérintem bárki másnak a kezét. Azt hittem, hogy libabőrös leszek, vagy legalább hevesebben fog verni a szívem. A legnagyobb érzelmi reakcióm az volt, hogy elkezdtem izgulni, hogy vajon, mint kéne tennem. Fogjam meg a kezét? Vagy toljam el? -

Szeretnék veled hamarabb találkozni – mondta. – Ha te is akarod.

Lenéztem a kezünkre és megpróbáltam kitalálni, hogy mit is érzek. Nem volt szép keze. Sima és meleg. De ezt meg tudtam volna szokni. És persze ott volt az illata, finom kávé illat. Vajon ez elég? Ismét bizonytalanság gyötört engem. Milyen jogon szórakozok? Nem ezért vagyok Palm Sprongs-ben. Alkimista voltam. És tudtam a feletteseim nem engedélyeznék ezt. És még is mikor kapok mégy egy ilyen lehetőséget? Mikor fog rám nézni valaki ismét ilyen hévvel? Úgy döntöttem fejest ugrok. -

Persze – mondtam. – Jó lenne megint találkozni.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

nyolcadik FEJEZET

BRAYDEN-NEL EGÉSZEN A HÉT VÉGÉIG nem sikerült összehoznunk a randit. Mindketten nagyon elfoglaltak voltunk. Brayden a szabadideje nagy részét a kávézóban töltötte, nekem pedig az etetések és a kísérletek emésztették fel a szabadidőm nagyrészét. Eddie vért adott a kísérlethez, én pedig igyekeztem nem ott lenni, amikor ez történt, ne hogy Sonya újra próbálkozzon nálam is. Brayden szombaton akart velem ismét találkozni, de Adriannak, már megígértem, hogy aznap elviszem őt San Diegoba. Brayden azt javasolta, hogy reggelizzek vele, mielőtt útnak indulunk, így aztán elmentünk egy Palm Springs melletti golf paradicsomba. Mint már számtalanszor, most is felajánlottam Brayden-nek, hogy fizetem a részemet, de ő nem fogadta el. Visszaérve a kollégiumhoz egy meglepő és nem igazán örvendetes dolog várt rám: Adrian ült az egyik padon nem messze a vendégparkolótól és látszólag unatkozott. -

Hűű – mondtam.

-

Mi az? – kérdezte Brayden.

-

Az ott a testvérem – tudtam, hogy ezt úgy se úszhatom meg szárazon. Biztos voltam benne, hogy Adrian nem fog békén hagyni addig, amíg nem találkozik Brayden-nel. – Gyere, bemutatlak neki.

Brayden leparkolt az út mellett, de a motort járva hagyta. Kiszállt az autóból, de láttam a szemei idegesen méregetik NO PARKING feliratot. Adrian felugorott a padról, az arcán elégedettség tükröződött. -

Nem azt beszéltük, hogy én ugrom be érted? – kérdeztem.

-

Sonya-nak volt valami dolga itt a közelben és felajánlotta, hogy elhoz – magyarázta – Így gondoltuk megkíméltünk egy felesleges úttól.

Adrian nagyon jól tudta, hogy mit csinálok ma reggel, így nem voltam teljesen biztos abban, hogy az indítékai önzetlenek voltak.

-

Ő Brayden – mondtam neki. – Brayden, Adrian.

Adrian megrázta Brayden kezét. – Már sokat hallottam rólad. Kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon kitől is. Brayden barátságosan mosolygott vissza Adrianra. – Igazából nekem Sydney még sose mesélt rólad. Nem is tudtam, hogy Sydney-nek két bátya is van. -

Soha nem mesélt rólam? – Adrien színlelt fájdalommal pillantott rám.

-

Nem került szóba – mondtam.

-

Te még középiskolába jársz, ugye? – kérdezte Adrian és a Mustang felé biccentett. – Egy ilyen fent tartásához nem árt egy jó állás. Ha csak nem olyan vagy, aki folyton a szüleit húzza le pénzzel.

Brayden felháborodottan nézett Adrianra. – Természetesen nem. Majdnem minden nap dolgozok egy kávézóban. -

Kávézóban – ismételte Adrian, halovány helytelenítéssel a hangjában. – Értem – rám pillantott. – Azt hiszem rosszabb is lehetne.

-

Adrian…

-

Persze nem fogok örökké ott dolgozni – tiltakozott Brayden. – Már elfogadták a jelentkezésemet az USC-ra, a Stanford-ra és a Dartmouth-ra is.

Adrian elgondolkodva bólogatott. – Azt hiszem ez igazán tiszteletre méltó. Habár én mindig is úgy gondoltam, hogy a Dartmouth-ra csak olyanok mennek, aki nem tudtak bejutni a Yalere vagy a Harv… -

Mennünk kell – szakítottam félbe Adriant és megragadtam karját. Megpróbáltam elrángatni a hallgatói parkoló irányába, de nem sikerült. – Nem akarunk dugóba kerülni.

Brayden a mobiljára pillantott. – A forgalom vizsgálók szerint ilyenkor gyorsan lehet haladni nyugati irányba, de mivel hétvége van sose lehet tudni biztosan, hogy a turisták hogyan befolyásolják a forgalmat, hisz rengeteg látnivaló van San Diego-ban. Ha megvizsgáljuk a forgalmi modelleket és a káosz teóriát… -

Pontosan – mondtam. – Jobb félni, mint megijedni. Küldök üzenetet, ha vissza értem, rendben? Majd később kitaláljuk, hogy mit csináljuk a héten.

Most az egyszer nem rágódtam az elköszönésen. Szorosan tartottam Adrian-t és elrángattam még mielőtt megszólalhatott volna. Brayden-t még akkor se láttam ilyen feszültnek, amikor nem adtam neki igazat egy tudományos okfejtés során, de most úgy tűnt Adriannak sikerült őt kizökkentenie a

megszokott nyugalmából. Bár biztos voltam benne, hogy Adrian még a világ legnyugodtabb emberét is képes lenne felbosszantani.

-

Most ez mire volt jó? – kérdeztem, mikor már végre biztonságban éreztem magam a kocsimban. – Nem lehetett volna csak annyit mondani, hogy „örülök” és hagyni hadmennyen?

Adrian az anyós ülésen ült és a biztonsági övet igyekezett épp becsatolni. – Csak vigyázok rád. Nem akarom, hogy összetörje a szívedet. Hidd el értek az ilyesmihez. -

Nos, ezt igazán nagyra értékelem, de ez az én dolgom és nincs szükségem mások segítségére.

-

Komolyan egy felszolgáló? Miért nem inkább egy közgazdász tanonc?

-

Nekem tetszik, hogy felszolgáló. Mindig finom kávé illata van.

Adrian letekerte az ablakot, hagyta, hogy a szél összeborzolja a haját. -

Meglep, hogy hagyod őt vezetni, különös tekintettel arra, hogy mennyire kiborulsz, ha valaki csak rosszul néz az autódra.

-

Arra gondolsz, hogy lehúzod az ablakot, amikor megy a légkondi? – kérdezetem ironikusan. Adrian megértett a célzást és felhúzta az ablakot. – Szeret vezetni, úgy hogy hagyom. Amúgy pedig szeretem azt a kocsit.

-

Szép autó – ismerte el Adrian. – Bár soha nem vennék olyan autót, ami ennyire kihangsúlyozza, hogy ki is vagyok.

-

Én nem így látom. Szeretem egy nagyon jó autó és érdekes a története is.

-

Lefordítom: az az autó egyfajta státusz szimbólum.

-

Adrian – sóhajtottam egy nagyot. – Érzem hosszú út lesz ez.

De valójában egész jól el voltunk. Annak ellenére, hogy Brayden sokat agyat a dolgon nem volt nagy forgalom, de fél úton úgy éreztem megérdemelek egy kávét. Adrian kapott egy mochachinot, így megmarad a megszokott lendülete. -

Meg tudod állítani az időt Sage? – kérdezte, kissé elkesredetten, ahogy közeledtünk a célhz.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy ahogy közeledtünk San Diego fele, Adrian úgy lett egyre csendesebb. Egyre többet bámult kifelé az ablakon. Csak sejtettem, hogy nem a tájat nézi, hanem az apja lebeg a lelki szemei előtt. Megtudtam őt érteni. Én is pont ilyen ideges lennék, ha találkoznom kéne az apámmal. De azt nem hinném, hogy Adrian örülne egy közös pszichoterápiának, habár… de inkább egy biztonságosabb témát választottam. -

Kiderült valami a vértesztből? – kérdeztem.

Adrian meglepetten nézett rám. – Nem gondoltam volna, hogy ezt pont te fogod felhozni. -

Hé, csak kíváncsi vagyok. Én csak nem akartam benne részt venni.

Nem firtatta tovább a dolgot. – Még nem tudunk sokat. Elküldték a laborba a mintákat, ahol a fizikai eltéréseket vizsgálják. Sonya-val mi is megvizsgáltuk a mintákat és úgy tűnik… nem is tudom, hogy magyarázzam el. Mintha Belikov vérében lenne valamiféle „zörej”, amit a lélek okozhat. Nem mintha ez meglepő lenne. Sokan úgy gondolják, amit Dimitri véghezvisz az már szinte varázslat, így nem csoda, ha vére is más. -

Ugyan már – mondtam. – Ez nem fair.

-

Valóban? Láttad, hogy Castile mennyire Isteníti őt. Ő is olyan akar lenni, mint Belikov, mikor felnő. És bár Sonya a kutatás vezetője, de még levegőt se képes venni Blikov nélkül. „Kérdezzük meg Dimitri-t mit gondol róla. Dimitri szerinted ez jó ötlet?” Kérjük az áldását és imádjuk őt.

Ingerültem ráztam a fejemet. – Adrian… igazságtalan vagy Dimitri-vel. Sonya a sorstársának tartja Dimitri-t és egyenlő félként kezeli. Persze, hogy egyeztetnek mindenről. -

Sonya többet konzultál vele, mint velem.

Valószínűleg, mert a kísérletek során mindig rettenetesen unottnak tűnsz – gondoltam, de tudtam ez nem segít a jelenlegi helyzeten. – Ők mindketten Strigoi-k voltak. Másképp látják a dolgokat, mint mi. Adrian nem felelt pár pillanatig. – Oké. Egy pont oda. De azzal nem tudsz vitatkozni, hogy Rose esetében igen is versenytársak voltunk. Láttad őket. Soha nem volt esélyem. Össze se tudsz hasonlítani vele. -

Miért kéne?

Egyik részem szerette volna megkérdezni, hogy mi is történt pontosan Rose és közte, de Jill már többször elmeséltem, hogy ez mennyire kényes téma Adrian esetében. -

Mert akartam őt – mondta Adrian.

-

Még mindig akarod?

Semmi válasz. Rose veszélyes társalgási téma volt volt, egyszer már belebotlottunk véletlenül. -

Nézd – kezdtem. – Ti nagyon különbözőtök Dimitri-vel. Nem lenne szabad hozzá hasonlítani magadat. Ne akarj olyan lenni, mint ő. Úgy értem, nem fogok itt ülni veled és őt szidni. Kedvelem Dimitri-t. Ő okos és odaadó, félelmetesen bátor és kegyetlen. Nagyon jó harcos. De ő csak egy kedves fickó.

Adrian gunyorosan hozzá tette. – Te kihagytad azt, hogy durván jóképű. -

Hé, te is egész kellemes látványt nyújtasz – próbáltam az egyik meséből idézni. De nem mosolygott. – Ne becsüld le magad. Te is okos vagy és jókat lehet veled beszélgetni. Nincs is szükséged mágiára, ahhoz, hogy kedveljenek.

-

Számomra nem úgy tűnik, mint ha nagyon különböznék egy farsangi bohóctól.

-

Hé, állj – mondtam. Adrian még a legkomolyabb helyzetekben is képes megnevetetni. – Tudod, mit gondolok. Te vagy az egyik leghűségesebb ember, akit ismerek. Gondoskodsz az emberekről és vigyázol rájuk. Látom, ahogy Jill-re is vigyázol. Nem sok ember utazott volna ilyen messzire érte. És szinte senki se tette volna meg azt amit tettél azért, hogy megmentsd az életét.

Adriannak ismét időbe telt mire felelni tudott. – De vajon tényleg megéri hűségesnek és gondoskodónak lenni? -

Ha engem kérdezel? Mindent megér.

Egy percig se gondolkoztam a válaszomon. Már túl sok szörnyűséget láttam az életemben. Adrian hihetetlen szenvedéllyel gondoskodott másokról mind amellett, hogy milyen habitussal rendelkezett és látszólag milyen komolytalan volt. Láttam, ahogy az életét kockáztatja mások biztonságáért. Nem sok ilyennel találkoztam eddig. Vegyünk csak engem a példának okáért, képes voltam kinyomatni valaki szemét, csak hogy megbosszuljam a húgomat… igen. Adrian egyik legnagyobb erénye az odaadása volt és én ezt igazán értékeltem benne. Adriannal nem beszélgettünk az út hátralévő részében, de az volt az érzésem, hogy egy kicsit oldottabb a hangulata. Többnyire úgy tűnt átgondolta a dolgot és ez nem is baj. Én pedig újra és újra azon gondolkoztam, hogy miért is érdekel engem ennyire, hogy mi van vele. Adrian apja egy puccos San Diego-i hotelben szállt meg, olyasmi hely volt, mint ahol ma reggel Brayden-nel reggeliztem. Öltönyös üzletemberek keveredtek, a laza öltözetű nyaralókkal. A reggelihez, majdnem egy kopott farmert vettem fel, de most örültem, hogy máshogy döntöttem. Egy szürke szoknyát és egy rövid ujjú kék, szürke mintás blúzt viseltem. A szoknyám alján volt egy nagyon, nagyon halvány fodor, de a stílusa még így is hivatalos maradt. Általában nem viseltem ennyire különböző anyagú és stílusú ruhákat, de ennyi merészséget megengedtem magamnak mára. Reggel megmutattam Jill-nek is az összeállítást. Ő csak a szemét forgatta és ennyit mondott: „Ó igen, Sydney. Egy igazi lázadó vagy ebbe a ruhában.” Adrian tipikus nyári öltözetben volt – farmert és inget viselt – bár az ing rettenetesen gyűrött volt. Siralmas látványt nyújtott. Pedig ő mindig elegánsan szokott felöltözni. De ma valamiért

még se. Ez volt a legkopottabb farmer, amit valaha is láttam rajta – a térdénél lyukas volt. A sötétzöld ing, ami nagyon illett a szeméhez pedig értékelhetetlen volt. Olyan volt, mint ha ebben alud volna. Ha nem lettem volna reggel az a kellemetlen szituáció Amberwood-ba, akkor biztosan ragaszkodtam volna, hogy vasaljuk ki az inget. Persze mindennek ellenére Adrian még mindig jól nézett ki. Mindig szívdöglesztő volt nem számított, hogy milyen ruha volt rajta. Ez is egyike volt Adrian bosszantó dolgainak. Még a szakadt nadrág és gyűrött ing ellenére is úgy nézett ki, mint egy modell. Miközben átsétáltunk a szálloda hallján és beszálltunk a liftbe Adriant tanulmányoztam és arra a következtetésre jutottam, hogy nem véletlenül van ma ilyen ruhában, pont mikor az apjával találkozik. A kérdés csak az volt: Miért? Talán azért, mert az apja így is úgy is talált rajta valami kivetnivalót, így legalább joggal letolhatja az öltözködésért. A lift ajtaja kinyílt, ziháltam, ahogy kiléptünk a folyosóra. A szálloda hátulja a Csendesóceánra nézett és még folyosóról is panorámás kilátás nyílt rá. Adrian kuncogott a reakciómon és elővette mobiltelefonját. -

Nézd meg közelebbről, addig én felhívom az öregemet.

Nem kellett kétszer mondania. Odasétáltam a hatalmas üvegablakhoz és megcsodáltam a kilátást. Elképzeltem egy felhős napot és biztos voltam benne, hogy olyankor nem lehet tudni, hogy hol kezdődik a tenger és hol végződik az égbolt. Az idő gyönyörű volt, sütött a nap és az ég tökéletesen tiszta azúrkék volt. Az előcsarnok jobb oldalán mediterrán stílusú erkélyek sorakoztak. Lenéztem a földszintre és megpillantottam a pezsgő medencét, ami olyan kék volt, mint az ég és pálmafák ölelték körül. Szinte elmondhatatlan vágy fogott el a víz láttán. Persze ez nem ugyan az a vágy volt, mint amit Jill érezhetett, de két hónapig a sivatag közepén éltem. Elképesztő volt. Annyira elmerültem a táj szépségében, hogy észre se vettem Adriant, aki már egy ideje ott állhatott mellettem. Csak centiméterekre volt tőlem és szórakozottan figyelt. Arra kaptam fel a fejemet, hogy egy anya a gyerekét szólongatja, aki szintén Sydeny-nek hívnak. Észrevéve Adrian közelségét egy lépést hátráltam. -

Legközelebb szólj rám nyugodtan.

Elmosolyodott. – Nem akartalak megzavarni. Boldognak tűntél. -

Máskor is boldog vagyok.

Tudtam, hogy Adrian elég jól ismer és valami szarkasztikus megjegyzést vártam tőle, de az utolsó pillanatban megváltozott az arckifejezése, komoly lett. – Van ez a srác, hogy is hívják, Brendan… -

Brayden.

-

Ez a Brayden srác boldoggá tesz?

Meglepett. Az ilyen típusú kérdések mindig összezavartak és Adrian arca teljesen semleges volt, nehéz volt kitalálni, hogy miért kérdezi. -

Azt hiszem – mondtam végül. – Igen. Úgy értem nem vagyok boldogtalan.

Ez visszacsalta Adrian mosolyát. – Tüzes válasz, már ha létezik ilyen. Mit szeretsz benne? De most hagyjuk az autóját és az illatát. -

Szeretem benne, hogy okos – mondtam. – Szeretem, hogy nem kell butának tetetnem magam mellette.

Adrian most a homlokát ráncolta. – Úgy érted, hogy sok más esetben meg kell játszanod a hülyét? Én is meglepődtem a saját nevetésemen, ami tele volt keserűséggel. – Sok…? Szinte folyton. Talán az egyik legfontosabb dolog, amit Amberwood-ban megtanultam, hogy az emberek nem szeretik, ha túl sokat tudsz. Brayden nem ilyen. Láttad milyen volt ma reggel. Egyik pillanatban még a Halloweeni jelmezekről beszélgettünk a következő pillanatban, pedig az athéni demokráciáról. -

Nem mondom azt, hogy a srác nem egy zseni, de hogy a fenébe tudtok ilyen élesen témát váltani.

-

Hát – kezdtem – mi ógörögöknek öltözünk Halloween-kor.

-

Hát persze – mondta. És ezúttal visszatért a szarkazmusa. – Feminista öltözet… egy szexi macskanő jelmez jobb lett volna.

Megráztam a fejem. – Feminista? Ó, nem. Az athéni nők nem voltak feministák. Olyan távol álltak a feminizmustól, amennyire csak tudtak. De ez nem fontos. -

Nem fontos? – mondta és olyan közel hajolt hozzám, hogy majdnem hátra hőköltem… de valami visszatartott. Talán a szemében lévő intenzitás.

-

Mi az? – kérdeztem.

Ő felém bökött. – Te most hagyd ezt abba és figyelj rám. Egy pillanatig haboztam. – Redben. -

Miért csinálod ezt?

-

Mert azt mondtad nem szeretnél még többet megtudni Athénról.

-

Ez másról szól – mondta Adrian, de mozdulatlan marad. Még mindig pár centire volt tőlem. Zavarni kellett volna, de nem zavart. – Ez már nagyon unalmas. Még hogy a tanulás szórakoztató? Olyan, mint egy gyermek könyv? Most én mesélek neked… um, az athéni nőkről.

Próbáltam nem mosolyogni. Csodáltam az elszántságát, de tudtam valójában nem a törilől szól ez az egész. Ismét azon tűnődtem, hogy miféle játékot játszik velem. Miért tesz úgy, mint

ha érdekelné őt ez az egész? Megpróbáltam kitalálni valami frappáns választ, amire kevesebb, mint hatvan másodpercen volt, de hiába minden a szavak, csak úgy záporoztak a számból – A legtöbb athéni nő nem volt képzett. Többnyire otthon voltak, gyerekeket neveltek és háztartást vezettek. A legelőrehaladottabb nők a hetérák voltak. Olyanok voltak, mint a kurtizánok. Okosak és feltűnően csinosak. Az erős athéni férfiak a feleségeiket bezárták a házba a gyerekeikkel együtt, ők meg a hetéráknál kerestek szórakozást – megálltam, úgy éreztem nem követi, amit mondok. – Mindegy, nem számít, hogy milyenek voltak. -

Nem is tudom – mondta Adrian elgondolkodva. – Szerintem a prostituáltak igen is számítanak.

-

Nos. Örömmel látom, hogy a dolgok sosem változnak – egy új, ismeretlen hang szakította félbe a beszélgetésünket.

Mindketten összerezzentünk és felnéztünk a haragos tekintetű emberre, aki épp most csatlakozott hozzánk. Adrian apja megérkezett.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

KILENCEDIK FEJEZET

AZOK, AKIK TUDTÁK, HOGY MIT KERESSENEK egyből kiszúrták Moroi-kat: magas, karcsú testalkatuk és sápadt bőrük alapján. A legtöbb ember megnézte őket, de nem gondolt arra, hogy ők vámpírok. Az emberek inkább feltűnő szépségnek vélik a Moroi-kat, mint Lia Jillt. Nem akarok senkit se tipizálni, de miután végignéztem Mr. Ivashkov sápadt Moroi arcán, morcos tekintetén és ezüstös haján, egy tipikus üzletember megjelenését idézte fel bennem. De még is volt valami benne, ami több volt ennél. -

Apa – mondta Adrian mereven. – Mennyire örülök.

-

Nem mutatsz be minket – Adrian apja rám pillantott és tekintete megakadt az arcomon, majd felém nyújtotta a kezét. Büszkén elfogadtam az üdvözlését, hisz egy Moroi nemes nyújtotta felém a kezét. – Nathan Ivashkov.

-

Sydney Sage – feleltem. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem Önt uram.

-

Ingyen élősködésem közepette találkoztam Sage-gel – kezdte Adrian – és ő volt olyan kedves, hogy elhozott ide L.A-ból, mert nekem ugye nincs autóm.

Nathan döbbenten nézett rám. – Az egy igazán hosszú út lehetett. Közel sem, de nem baj, ha Nathan nem tudta, hogy valójában csak Palm Sprongs-ből jöttünk és nem Los Angeles-ből. -

Nem probléma – mondtam, majd Adrianra pillantottam. – Van egy kis dolgom, amit el kell intéznem, ha végeztetek üzenj és jövök. Rendben?

-

Munka? – kérdezte undorral az arcán. – Ugyan Sage, inkább vegyél magadnak egy bikinit és fürödj egyet a medencében.

Nathan hitetlenkedve nézett hol rám, hol Adrianra. – Te komolyan elhoztad őt idáig és most csak úgy vársz rá míg el nem intézi a dolgát? -

Valóban – mondtam. – Én nem…

-

Ő egy Alkimista – folyatta Nathan. – Nem egy sofőr. Ez azért elég nagy különbség.

Ebben egyre jobban elbizonytalanodtam azóta, mióta Amberwood-ban éltem. -

Jöjjön Miss Sage. Ha már elhozta ide a fiamat az a legkevesebb, hogy meghívom ebédelni.

Adrianra pillantottam. Már nem rémített meg, hogy ha két Moroi-val kell együtt ebédelnem. Régen teljesen kiborultam efféle helyzetekben. De abban nem voltam biztos, hogy Adrian szeretné, ha velük maradnak. Továbbá abban se voltam biztos, hogy végig akarom-e nézni a csatározásukat. -

Apa… - próbálkozott Adrian.

-

Ragaszkodom hozzá – mondta Nathan élesen. – Te csak figyelj és tanulj.

Nathan megfordult és elindult feltételezve, hogy mi követjük őt. És így is volt. -

Mindjárt kitalálok valamit, hogy kettesben maradhass vele – suttogtam Adriannak.

-

Nem, amíg ő használja a „ragaszkodom hozzá” hanghordozását – jött a válasz és Adrian rám mosolygott.

Egy pillanatra ismét megláttam a gyönyörű éttermet és az előtte heverő óceánt, úgy gondoltam képes vagyok ilyen környezetben kezelni Ivashkov-t. Nathan a liftekhez sétált és mi beszálltunk vele a liftbe. A lift levitt minket Dugóhúzó nevezetű szállodai pubba. A hely sötét volt és nem voltak ablakai. A pub mennyezete alacsony volt és faberakásos. A helyen fekete ülőgarnitúrák várták a vendégeket. Tölgyfahordók sorakoztak a fal mellett és hordók mellől sötétvörös üveglámpák világították meg a termet. Eltekintve a magányos csapostól a helység üres volt, ami ilyen jó időben egyáltalán nem lepett meg. Ami meglepett, hogy a Nathan nem a napos teraszt választotta. Adrian apja drága öltönyében úgy nézett ki, mint aki most lépett ki egy manhattani tanácsteremből. Egy ilyen ember miért válasza ezt a sötét pincehelységet a divatos elit étterem helyet. Felnyögtem. Persze a terasz nem volt opció egy Moroi számára ilyen időben. Úgy éreztem ez az ebéd nem sok jót tartogat számomra a két Ivashkov-val. -

Mr. Ivashkov – mondta a csapos. – Örülök, hogy újra látom.

-

Megoldható, hogy megint idelent fogyasszuk el az ebédet? – kérdezte Nathan.

-

Természetesen.

Ismét… szóval mióta Nathan itt van mindig ebbe a kis földalatti bunkerba fogyasztotta el az ebédjét. Sóvárogva gondoltam vissza napfényes teraszra, majd egy nagy sóhajtással követtem Nathan-t és Adriant a sötét pubba. Nathan egy nyolcszemélyes asztalnál foglalt helyet. Lehet, hogy tetszett neki a hely. Vagy talán csak azt élvezte, hogy olyan az asztal elrendezése,

mintha egy elnöki asztalnál ülne. Adrian egy martinit rendelt ezzel kiérdemelve az apja és az én rosszallásomat. -

Még alig múlt dél – mondta Nathan.

-

Tudom – felelte Adrian. – Meglep, hogy ilyen sokáig bírtam.

Nathan figyelmen kívül hagyta a fia megjegyzését és felém fordult. – Maga nagyon fiatal. Még csak most nem rég állhatott az Alkimisták szolgálatába. -

Mi mind fiatalon kezdünk – értettem egyet vele. – De már majdnem egy éve nekik dolgozok.

-

Ez csodálatra méltó. Ön igazán felelősségteljes és elkötelezett ember lehet – Nathan a pincér felé intett. – Nem titok számorma, hogy az Alkimisták nem sok jót gondolnak rólunk. Pedig én elismeréssel adózom az Önök munkája előtt. Kár, hogy a népen nem ápol szorosabb kapcsolatot az Alkimistákkal.

-

Hogy mennek a dolgok Moroi világban? – kérdeztem – Mi a helyzet a királynővel?

Nathan szinte mosolygott. – Azt akarja mondani, hogy nem tudja? Pontosan azt akartam mondani – vagy is hát annyit tudtam amennyit az Alkimisták. -

Más dolog olyan ember szájából hallani ezt, akit valójában érint is a dolog.

Nathan kuncogott. Bá elég rémesen hangzott, nem úgy tűnt, mint ha ezt sokat gyakorolta volna. -

A helyzet jobb, mint volt. Nem sokkal, de még is. Az a lány okos, ezt el kell ismernem – úgy gondoltam „ a lány” alatt Vasilisa Dragomir-ra gondolt, a tizenéves Moroi királynőre, Rose legjobb barátjára. – Biztos vagyok benne, hogy már sokat halad előre a dhampir és az öröklési törvénnyel kapcsolatosan, de azt is tudja, hogy ezzel csak még tovább növelte ellenségei haragját. Sokat kocáztat, de egyenlőre úgy tűnik nyerésre áll.

Az öröklési törvény. Ez érdekelt engem. Tizenkét nemesi Moroi vérvonal volt és közülük a Dragomir családnak, már csak két élő leszármazottja volt: Vasilisa és Jill. A jelenlegi Moroi törvények szerint, ahhoz, hogy valaki uralkodó legyen legalább egy másik élő hozzátartozóra van szüksége. Ez a törvény tette Jill a politika játékszerévé. Bérgyilkosok üldözték őt, hogy megdöntsék Vasilisa hatalmát. Emiatt kellet Jillnek rejtőzködnie. Nathan tovább vezette előző gondolatait. – Elég okos volt ahhoz, hogy féltestvérét elrejtse. Tudtam, hogy jelen esetben a „féltestvér” szót nem sértésnek szánta, hanem ténynek, de ettől még mindig összerezzentem. -

Azt híresztelik, hogy az emberek tudják hol van – folytatta Nathan. – De talán egy bennfentes erről többet tud, igaz?

Megráztam a fejemet és megpróbáltam magabiztos hangon megszólalni. – Sajnálom uram, de az én hatásköröm nem terjed ki ilyenekre. Néhány pillanatnyi csend után Nathan megköszörülte a torkát. – Nos, Adrian. Mit szeretnél tőlem? Adrian belekortyolt a Martiniba – Ó, csak nem észrevetted, hogy én is itt vagyok? Azt hittem, hogy ma csak Sydney-vel fogsz foglalkozni. Egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Ez volt az a helyzet, amit szerettem volna elkerülni. -

Miért kell minden egyes kérdésemre így felelned? – kérdezte Nathan fáradtan.

-

Mert talán olyanok a kérdéseid apa.

Ez a pub nem lesz elég nagy ahhoz, hogy elférjen benne az egyre növekvő feszültség. Minden ösztönöm azt súgta, hogy jobb lenne, ha láthatatlanná válnák, de ehelyett azon kaptam magam, hogy beszélek. -

Adrian egyetemre jár – mondtam. – Művészeti órákat vesz. Nagyon tehetséges.

Adrian kérdőn nézett rám – de jól szórakozott. Figyelte mire akarok kilyukadni. Adrian egyes festményei tényleg nagyon jók voltak. Más festményei pedig érdekesek, főleg mikor úgy tűnt, csak végigöntötte festékkel a vásznat. Ezt többször el is mondtam neki jó tanácsnak szánva. Nathan rezzenéstelen arccal nézet maga elé. – Igen. Már máskor is próbálkozott a festéssel. Csak ez sem tartott nála sokáig. -

Az máskor volt és máshol – mondtam. – A dolgok talán nem változnak. De az emberek igen.

-

Legtöbbször nem – jelentette ki Nathan. A pultos visszatért, hogy felvegye az ebédmegrendeléseinket, de még egyikünk se nézte meg az étlapot. – Majd én rendelek mindenkinek, ha megfelel? – Nathan kinyitotta a menüt és gyorsan átfutotta. – Hozzon nekünk egy fokhagymás vajas gombát, egy kecskesajtos fondüt, egy baconba csomagolt kagylót, osztrigát és Cézár salátát. A salátából hármat kérnénk.

A csapos gyorsan feljegyzetelte a rendelést, majd eltűnt, mielőtt még meg tudtam volna szólalni. -

Túl szigorú vagy apa nem gondolod? – kérdezte Adrian. – Meg se kérdezted, hogy megfelel-e a választásod.

Nathan közömbösen nézett. – Én már ettem itt. Tudom mit érdemes rendelni. Bíz bennem tetszeni fog. -

Sage semmi ilyesmit nem eszik.

Tényleg jobb lett volna, ha maradok az eredeti tervnél és úgy teszek, mint ha itt se lennék.

-

De miért? – kérdezte Nathan kíváncsian. – Talán allergiás a tengergyümölcseire?

-

Sydney csak egészséges dolgokat eszik – mondta Adrian. – A rendelésed pedig csöpög a zsírtól.

-

Egy kis vaj senkinek se fog megártani. Mindketten meglátjátok, hogy igazam van. Nagyon finom lesz. És különben is – tette hozzá Nathan és megállta egy pillanatra, hogy igyon egy korty vizet – salátát is rendeltem. A saláta egészséges.

Meg se próbáltam rámutatni, hogy a Caesear salátába az ilyen helyeken sültosztrigát tesznek. Esélyem se volt megszólalni, mert Adrian ragadta magához a szót – és meglepetten vettem észre, hogy már csak félig van a martinis pohara. -

Látod? – mondta undorodva. – Ez már csak így működik. Azt hiszed te tudod, hogy másnak mi a jó. Te meghozod a magad kis döntéseit és nem törődsz senkivel se, meg se kérdezel másokat, mit gondolnak a dologról, mert te olyan biztos vagy abban, hogy úgyis mindent jobban tudsz.

-

Elég nagy tapasztalaton van – mondta Nathan hidegen. – És általában igazam van. De te hol tettél szert ilyen nagy tapasztaltra, hogy azt állítod te jobban értesz ehhez. Nos, bárhogy is biztos lehetsz benne, hogy jól döntöttem.

-

Ez csak egy ebéd – érvelt Adrian. – Nem élet halál kérdése. Csak annyit mondtam, hogy legalább megkérdezhetted volna, hogy megfelel-e nekünk. Nyilvánvaló, hogy az a „hatalmas tapasztalatod” nem terjed ki az alapvető udvariasságra.

Nathan rám pillantott. – Úgy véli Miss Sage, hogy udvariatlan voltam Önnel? Azt kívántam bárcsak elnyelt volna a föld, vagy legalább elég nagy lett volna a szék ahhoz, hogy elrejtsen. Adrian egy húzásra megitta a martiniját és felemelte a poharat, hogy rendeljen még egyet a csapostól. – Hagyd őt ki ebből – mondta Adrian az apjának. – Ne próbáld meg őt manipulálni, csak hogy neked legyen igazad. -

Aligha kellene bárkit is manipulálnom, hogy bebizonyítsam az igazamat – mondta Nathan.

-

Nem lesz gond az ebéddel – fakadtam ki, bár teljesen biztos voltam benne, hogy a veszekedés apa és fia között már rég nem az ebédről szól. – Egyszer amúgy is mindent ki kell próbálni.

-

Ne hagyd magad Sydney – figyelmeztetett Adrian. – Így próbál meg nyomást gyakorolni az emberekre – különösen a nőkre. Ezt tette éveken át az anyámmal is.

A csapos eközben csöndben megjelent Adrian mellett és az üres poharát telire cserélte.

-

Kérlek – mondta Nathan egy nehéz sóhaj kíséretében. – Hagyjuk ki ebből az egészből az anyádat.

-

Az lenne a legegyszerűbb számodra – mondta Adrian. Az arca feszült volt. Édesanyja érzékeny téma volt a számára. – Látom, hogy mit csinálsz. Hetek óta próbálom megtudni, hogy mi van vele! Próbálom megtudni, hogy van. Tényleg ennyire nehezedre esik beszélni róla? Nem hiszem, hogy olyan helyen van, ahol még levelet se fogadhat.

-

Jobb, ha nem beszélsz vele, míg ő börtönben van – mondta Nathan. Még én is megdöbbentem, hogy képes ilyen hidegvérrel beszélni a feleségéről.

Adrian ivott egy kortyot a martinijából és gunyorosan folytatta. – Ismét itt: had halljam mi a legjobb mindenkinek. Tudod, én nagyon szeretném hinni, hogy csak azért csinálod ezt, mert neked is nagyon fáj ami vele történt. Tudom milyen távol lenni attól a nőtől, akit szeretsz, szinte mindent megtennél, hogy újra lásd. És te tudod? Talán ez az egész csak túl nehéz neked is. Talán nem tudsz megbirkózni az elvesztésével és ezért kizáród őt – és engem is. Ezt megtudnám érteni. -

Adrian… - kezdte Nathan.

-

De ez nem igaz, ugye? Te csak azért nem akarod, hogy kapcsolatba legyek vele, mert ez nagyon kínos neked – Adrian vett egy levegőt és tovább folytatta. – Távol akarsz lenni tőle. Úgy teszel, mint ha nem is létezne. Hisz ő tönkretette a család hírnevét.

Nathan acélos tekintettel nézett Adrianra. – Figyelembe véve a mostani viselkedésedet, nem hinném, hogy hasznodra lenne, ha beszélnél vele azok után, amit tett. -

Miért fújod ezt így fel? – követelte Adrian. – Mi mind elcsesztük. Mindenki követ el hibákat. Vele is ez történt. Hozott egy rossz döntést, ennyi az egész. Ennyiért még ne lökd el magadtól azokat az embereket, akiket szeretsz.

-

Azért tette, mert te… - mondta Nathan. Hangja tekintélyt parancsoló volt - … mert te nem hagytad el azt a dhampire lányt. Fitogtatnod kellett a kapcsolatotokat. Csak magadnak köszönheted, hogy az anyád belekeveredett a nagynénéd meggyilkolásába. Amit az anyád tett, csak azért tette, hogy megvédjen. A te felelőtlenséged miatt van ő most börtönben. Ez mind a te hibád.

Adrian elsápadt – még fehérebb volt, mint általában – megdöbbenten nézett előre, még csak meg se próbált válaszolni. Felemelte a martinis poharát és szinte biztos voltam benne, hogy remegett a keze. Ezt követően két pincér érkezett meg és felszolgálták az ételeinket. Mi pedig néztük, ahogy az ételt művészien elrendezték az asztalon. Nem bírtam ránézni az asztalon lévő ételekre, hányingerem volt, de ennek semmi köze nem volt az olajos kajákhoz.

-

Mr. Ivashkov – kezdtem annak ellenére, hogy minden ésszerű hang a fejemben azt ordította: hallgass. – Ez nagyon nagy igazságtalanság Adrian szemben még akkor is, ha az ő választása nem volt épp a legjobb. Biztos vagyok benne, hogy bármit megtett volna az édesanyjáért.

-

Biztos benne? Huh! – Nathan beleszúrta a villáját a tányérján lévő húsdarabba, látszólag nagyon izgatta őt az étel. Sem Adrian, sem én nem voltunk éhesek. – Nos, Miss Sage, igazán nem szeretném össze törni az illúziót a fiammal kapcsolatosan, de nekem nagyon úgy tűnik – mint már sok másik fiatal nő esetében – a fiam teljesen elkápráztatta önt. Biztos lehet benne, hogy Adrian soha nem tesz semmi olyat, ami nem szolgálj az érdekeit. Neki nincsenek ötletei, nincs ambíciója. Kisgyerek kora óta ő folyamatosan megszeg minden szabály, soha nem hallgat senkire. Nem nagy meglepetésemre a főiskolai kísérletei kudarcot vallottak – és higgye el ez most is így lesz – a gimnáziumot is alig tudta elvégezni. És itt most nem is az ivásról, a lányokról, vagy az egyéb mutatványairól van szó… őt egyszerűen csak nem érdekelte. A munka es érdekli. Egyetlen dolog motiválta: a csekk könyv, csak is így tudta befejezni a középiskolát. Azóta csak lejjebb és lejjebb csúszik a lejtőn.

Adrian úgy festett, mint akit pofonvertek. Megakartam őt védeni, de csak azt értem el, hogy Nathan kegyetlen szavai még jobban a földbe döngölték az önbizalmát. Adriannak egyértelműen voltak húzásai. Azonban egy dolog, hogy tudta az apja csalódott benne – az elmondottak alapján talán érthető is volt. De teljesen más dolog volt ezzel így szembesülni. Tudtam, mert voltam már hasonló helyzetben. -

Őszinténszólva, az hogy iszik nem is zavart annyira, amíg ezt nem verte nagydobra – folytatta Nathan teli szájjal. – Azt hiszi az anyja, most szenved? Higgye el ő sokkal jobban szenvedett, mikor éjszakánként a fia miatt aggódott. Éjszakákat virrasztott a fia miatt. Most jobb neki, legalább nem tud a fia kis dolgairól. A tudatlanság boldoggá tesz. Jó helyen van és nem bánom, ha nincs kapcsolata a külvilággal és azt szeretném, ha ez így is maradna – felém nyújtott a fésűskagyló tálat – Kóstolja meg. Ez csak fehérje, egészséges.

Megráztam a fejemet, nem találtam szavakat a kegyetlenségére. Adrian vett egy mély lélegzetet. – Ez komoly? Csak is azért jöttem el ide, hogy megtudjam, hogyan léphetnék kapcsolatba az anyámmal… és ez miden? Jobb, ha nem beszél velem? Adriant néztem és úgy tűnt keményen dolgozik, hogy nyugodt maradjon. Adrian szarkasztikus stílusa ismét előtérbe került, bár biztos vagyok benne, hogy ő is tudta nem megy vele sokra.

Nathan meglepettnek látszott. – Ez az egyetlen ok, amiért ide jöttél? Egyértelmű volt számomra, hogy ezt Nathan nevetségesnek tartja. Adrian az ajkába harapott, valószínűleg megpróbálta visszatartani a valódi érzéseit. Nagyhatással volt rám az önkontrollja. -

Úgy gondoltam… nos, talán hallani akarod, hogy mit csinálok. Gondoltam örülnél, ha tudnád, hogy valami hasznossal foglalkozom.

Egy pillanatig csak bámult maga elé Adrian apja. – Ah. Te viccelsz. -

Elegem van – mondta Adrian.

Egy villanással később Adrian martinis pohara az ajtófélfának vágódott. Nathan rezzenéstelenül evett tovább. Én felugrottam. Nathan csak akkor reagált az egészre, mikor már a fél kocsma minket nézett. És Adrian távozott. -

Miss Sage? – minden részem Adrian után akart futni, de megálltam és visszafordultam. Nathan elővette a tárcáját. – Engedje meg, hogy kifizessen önnek a benzin árát és az elvesztegetett idejét.

A kezében tartott a pénzt és szinte majdnem elnevette magát. Adrian azért jött ide, hogy felsorolja az okokat, amiért az apja megnövelhetné a járadékát. De még esélye se volt, hogy erről beszéljen vele. Nem mozdultam. -

Nincs szükségem semmire se Öntől – mondtam. – Kizárólag egy bocsánatkérésre Adriantól.

Nathan üres tekintettel nézett fel rám. Tényleg zavarodottnak látszott. – Miért kéne bocsánatot kérnem? Otthagytam. Adrian vagy felment a lépcsőn, vagy azonnal fogott egy liftet, de nyoma se volt a kocsma előtt. Aggodalmasan tértem vissza az előcsarnokba és néztem körül. Beletelt egy pár pillanatba, míg összeszedtem magam. -

Elnézést. Hol van itt a legközelebbi dohányzára kijelölt hely? – kérdeztem az egyik inastól.

A férfi a bejárati ajtó felé mutatott. – Az ajtón túl, a parkolónál. Megköszöntem neki és szinte kirohantam. Adrian a dohányzásra kijelölt helyen volt az egyik narancsfa árnyékában állt. Odarohantam. -

Adrian – kiáltottam. – Jól vagy?

Beleszívott egy nagyot a cigarettájába. – Valóban csak ezt az egy kérdést szeretnéd feltenni Sage?

-

Nem hiszek neki – mondtam hajthatatlanul. – Egy szót se hittem el abból, amit rólad mondott.

Adrian ledobta a földre a cigarettáját, majd a cipője orrával elnyomta az égő csikket. -

Mennyünk vissza Palm Springs-be.

Visszapillantottam a szálloda irányába. – Nem szeretnél egy kis vizet, vagy valamit. Azt hiszem elég gyorsan ittad meg azt a vodkát. Majdnem elmosolyodott, de csak majdnem. – Ezúttal nem leszek rosszul. Nem koszolom össze az autódat. Ígérem. De nem szeretném kockáztatni, hogy újra összefutok vele. Beleegyeztem és nemsokára ismét úton voltunk. Kevesebb időt töltöttünk San Diego-ban, mint amennyi az oda út volt. Adrian hazafele csöndben volt és ez alkalommal nem próbáltam meg elterelni a figyelmét valamiféle értelmetlen beszélgetéssel. Nem jutott semmi eszembe, ami segíthetett volna rajta. Kétlem, hogy bárki is tudott volna segíteni Adrianon. Nem hibáztattam őt a hangulatáért. Én pont ugyan így éreztem magam, mikor apán mások előtt beszélt rólam. Mégis azt kívántam, bár csak tehetnék érte valamit, hogy megkönnyítsem a fájdalmát. Csekély vigaszként megnyugtatóan néztem rá. A felvidíts lehetősége, csak úgy belénk botlott. Az egyik kis benzinkútnál a következő felirat volt olvasható „DÉL-KALIFORNIA LEGJOBB ÜDÍTŐI CSAK ITT A JUMBO JIM-BEN”. Eszembe jutott a vicc a diétájáról, ami szerint ezután, csak üdítőt fog inni. Letértem az autópályáról, bár tudtam, hogy hülyeség, amire készülök. De még is tennem kellett valamit – bármit – amitől Adrian jobban érezheti magát. Még csak fel se tűnt neki, hogy letértünk a pályáról, míg meg nem álltam és ki nem szálltam a kocsiból. -

Mi az? – kérdezte visszarántva magát sötét gondolataiból a valóságba. A tankra pillantott. – Félig van a tank.

-

Mindjárt jövök – mondtam.

Öt perccel később két pohárral a kezemben tértem vissza és bekopogtattam az ablakon. Adrian kiszállt a kocsiból, most igazán zavarban volt. -

Mi folyik itt?

-

Üdítő – mondtam. – Cseresznyés, csak neked. Innod kell, nem szeretném kockára tenni az autóm épségét.

Adrian úgy pislogott, mint ha épp délibábot látna. – Mi ez? Meglepetés nekem? Ennyire szánalmas vagyok? -

Nem mindig minden rólad szól – szidtam össze. – Láttam a feliratot és megkívántam. Gondoltam te is innál egyet. De ha nem akkor kidobhatod.

Csak egy lépésre volt tőlem, mikor megállt és átvette a fényes piros üdítőt. Az autónak dőltünk és szótlanul iszogattunk egy darabig. -

Öcsém – mondta végül, amikor már a felénél járunk. Volt valami csodálat a szemében. – El is felejtettem, hogy ez milyen jó érzés. Milyet iszol?

-

Szedreset.

Bólintott és hangosan beleszürcsölt az üdítőjébe. Még mindig borús volt a hangulata és tudtam, hogy egy gyerekkori ital nem fogja vele elfeledtetni mind azt amit ma az apja mondott ma neki. A legtöbb amit tehettem, hogy néhány pillanatnyi vidámságot csempészek a napjába. Befejeztük és nem sokkal később kidobtuk a szemétbe a poharakat. Amikor beszálltunk a kocsiba Adrian sóhajtott egy nagyot és fáradtam megdörzsölte a szemét. -

Istenem ez félelmetes. Azt hiszem, hogy aludnom kell egy kicsit. A martini erősebben volt, mint gondoltam. Örülök, hogy úgy döntöttél, hogy álljunk meg és igyunk valamit, ami nem kávé. Üdítő ez a változás.

-

Hé, ha lett volna kávé ízű szörpűk, akkor biztos azt választottam volna.

-

Ez undorító – mondta. – Nincs annyi cukor a világon, ami… - Adrian félbe hagyta a mondatát és olyan riadtan nézett rám, hogy elakadt a lélegzetem.

-

Mi a baj? – kérdeztem.

-

A szörp, 99% cukrot tartalmaz. És te megittál egyet Sage – úgy tűnt, csak most értette meg – Te folyékony cukrot ittál.

-

Csak te ittál folyékony cukrot – mondtam. – Az enyém cukormente volt – reméltem hogy meggyőzően hangzott.

-

Oh – nem tudtam volna meg mondani, hogy megkönnyebbült, vagy csak csalódott volt. – Aggódtál miattam? Ennyire szánalmas látványt nyújtok?

-

Láttalak, már jobb passzban is.

-

Igen. Azt hiszem, igazad van – visszazuhant a mélabújába és egy pillanatig zavarodottnak tűnt. – Tudod mi a legrosszabb az egészben?

-

Mi?

-

Gondolom, most azt hiszed, hogy az bosszant, hogy apám nem adott pénzt, vagy hogy ő felhánytorgatta a múltat, vagy az hogy nem hisz benne. De ezek mind rendben vannak. Ezt már megszoktam tőle. Ami igazán bánt, hogy tényleg én tettem tönkre az anyám életét.

-

Nem tudom elhinni, hogy ezt mondod – mondta, sokkolva őt a szavaimmal. – Hisz pont te mondtad nem rég, hogy azért mert valaki egyszer hibázott, még nem kell örökké őt hibáztatni mindenért. Biztos vagyok benne, hogy édesanyád szeret téged.

Különben is ez valami olyan dolog, amit anyukáddal kell megbeszélned – nem pedig az apáddal. Bólintott. – A másik dolog, ami zavar… nos, hogy ezt mind előtted mondta el. Ez engem sokkolt. Megrázkódtam, izgatott lettem. Fontos neki a véleményem. De miért? -

Ne aggódj miatta. Találkoztam már sokkal rosszabb emberrel, mint ő.

-

Nem.... nem úgy értem… - Adrian rám nézett, majd gyorsan elfordította a tekintetét. – Nem tudok megbirkózni a gondolattal, hogy mit is gondolhatsz most rólam. Félek ezek után minden más lesz.

Annyira meglepődtem, hogy nem tudtam azonnal válaszolni. És mikor végre meg bírtam szólalni kimondtam, mai először az eszembe jutott. -

Természetesen nem így lesz – Adrian még mindig nem nézett rám, nyilvánvalóan nem hitt nekem. – Adrian – a vállára fektettem a kezem és hirtelen valamiféle melegség kerített hatalmába. Felkapta a fejét és csodálkozva nézett rám. – Semmi, amit mondott, nem változtatott azon, amit gondolok rólad. Sokáig tartott még kialakult ez a kép… de nem olyan rossz.

Adrian elfordult. Én elpirultam, majd levettem a kezem a válláról. – Sajnálom. – Biztosra vettem, hogy kiakasztottam őt. Visszanézett rám. – Ez volt a legjobb dolog, ami ma velem történt. De azt hiszem indulnunk kéne. Visszatértünk az autópályára és azon kaptam magam, hogy két dolog jár egyfolytában az eszembe. Először is a kezem, ami még mindig bizsergett Adrian érintésétől. Adrian teste meleg volt. Mindig úgy gondoltam, hogy a vámpírok hidegek, de nem. Természetesen Adrian teste is meleg volt. Az érzés egyre jobban halványodott, ahogy távolodtunk a kis benzinkúttól, de valahol mélyen azt kívántam bár csak ott maradtunk volna. A másik, ami zavart, hogy cukrot ittam. Végig futtattam a nyelvem a fogamon. Az egész szám émelyítően édes volt. Szerettem volna fogat mosni és meg akartam inni egy üveg szájvizet. „Folyékony cukor”. Igen, pontosan azt ittam. Nem akartam inni, de tudtam, ha csak Adriannak hozok tényleg azt hiszi, hogy szánakozásból teszem. Úgy kellett tennem, mint, ha én is inni akartam volna egyet. És úgy tűnt, azt is elhitte, hogy az enyém cukormentes volt, habár én tényleg azt akartam inni, de mikor a Jumbo Jim-ben megkérdeztem, hogy nincs-e cukormentes szörp. Ők kinevettek. Gondoltam kihagyom az ebédet, hogy kompenzáljam a kalória bevitelt. Az édes íz azonban egyhamar nem akart eltűnni a számból.

A leggyorsabban Adrian süllyedt vissza a depresszióba, hirtelen hülyén kezdtem érezni magam a kis figyelem elterelésem miatt. A szörp nem feledtette el vele azt, amit az apja mondott, de az biztos, hogy én egy jó pár fonttal több leszek a nap végén a szörpnek köszönhetően. Ennyit nem ért az egész. De aztán visszagondoltam a benzinkútnál töltött pillanatokra, Adrian tekintetére, a melegségre, amit éreztem és aztán hírtelen belém nyílalt: Istenem, valóban szükség volt erre. A béke kellős közepén sötét érzések törtek rám, de próbáltam magam megnyugtatni: Ezt akartad Sage és meg is tetted. – mondtam magamnak. – De vajon megérte? Megérintettem a kezemet, ahol hozzáértem Adrina vállához és még mindig éreztem azt a furcsa melegséget. Igen – döntöttem – megérte.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZEDIK FEJEZET

A SAN DIEGOI KIRÁNDULÁSUNK ADRIANNAL továbbra is foglalkoztatott, bár tudtam nem kellene. Sokszor emlékeztettem magam arra, hogy Adrian nem az én dolgom, ő nem Jill. De még se tudtam elfelejteni a szörnyű vitát közte és Nathan között – vagy Adrian arcát a vita után. Mikor kirándulásunk utáni hétfőn megláttam Eddie aggódó arcát tudtam, hogy ez csak rosszabb lesz. -

Valami baj van vele – mondta.

Azonnal az önkiszolgáló pult felé fordultam, ahol Jill állt tálcával a kezében. Kifejezéstelen volt az arca, mint aki azt se tudja hol van. Nem volt szükségem semmilyen mágikus képességre ahhoz, hogy tudjam, nincs jól. -

Micha is észrevette – tette hozzá Eddie. – De nem igazán tudjuk, hogy mi történhetett vele, ami így megrázta. Talán Lia miatt? Vagy talán valaki ismét zaklatja őt?

Abban a pillanatban nem voltam biztos benne, hogy ki érzi rosszabbul magát Adrian, Jill – vagy Eddie. Eddie arca szinte eltorzult az aggodalomtól. Rettenetesen féltette Jill-t. De miért csinálja ezt? Egyértelmű, hogy mennyire fontos neki a lány, de ezt nem merte bevallani neki. -

Nincs semmi baja Jillnek. Csak azt hiszem Adrian érzései kivetülnek rá. Adrian, most nehéz időszakon megy át.

Semmi többet nem mondtam Eddie-nek erről. Eddie arca dühös lett. – Ez nem fair tőle. Folyton világvége hangulata van. -

Nem is tudom – mondtam. – Talán ez az ára annak, hogy Jill még mindig életben van.

Adrian mentette meg Jill életét és hozta vissza őt a halálból a lélek segítségével, ami engem még mindig nagyon nyugtalanított. Az Alkimisták meg volt róla győződve, hogy a lélek a leggonoszabb mágia, minden másnál rosszabb. Úgy véljük, hogy az aki így tér vissza a

halálból, majdnem olyan, mint egy Strigoi. De most hogy láttam élve Jillt meg voltam róla győződve, hogy Adrian jól tette, amit tett. -

Igen én is azt hiszem – mondat Edde fáradtan. – Bárcsak valahogy blokkolhatná őt. Vagy legalább is egy kicsit korlátozni lehetne ez az egészet.

Megráztam a fejemet. – Amit eddig hallottam erről, az is azt igazolja, hogy ez nem olyan egyszerű. Még is a beszélgetés komoly hatással volt rám. Egész nap azt kérdezgettem magamtól: mit tehetnék, hogy Adrian egy kicsit jobbkedvre derítsem? Az új apa az kizárt dolog volt. A szörp is csak átmeneti megoldás volt és max. tíz perc jobb kedvet eredményezve. A megoldás végül később jutott eszembe, de tudtam ezt nem lesz könnyű megvalósítani. Valójában tudtam, hogy ez egy olyan dolog, amit a feletteseim biztos nem hagynának jóvá, így úgy döntöttem, hogy semmilyen írásos jegyzetet nem készítek róla. Fejbe összeszedtem a teendőket. Amúgy pedig lehet, hogy nem is lesz rá szükség, mivel Adrian nem sokára összeszedi magát és túljut ezen a krízisen is. Még inkább reménykedtem benn, hogy Adrian mihamarabb helyre jött, mikor másnap megláttam Jill-t az iskolában a gyülekező alkalmával. A gyülekező számomra új fogalom volt, még csak kétszer voltan ilyenen, mióta ide járok. Az első gyülekező az első héten vont, mikor eligazítottak minket, újoncokat. A másodikat a labdarúgó válogatottunk hazatérése előtt tartották. Ami az „egészséges életmódról” szólt. Most viszont nem tudtam rájönni, hogy miről is akarnak velünk beszélni, mi lehet olyan fontos, hogy félbeszakítsák a kémia órát. A gyülekező a tornateremben volt, Jill egy másik szektorban ült, mint én. Nyújtózkodnom kellett egy kicsit, hogy láthassam őt. Angeline-vel és a kis barátaival ült. Még így is kedvelték Jill-t és aggódtak miatta, ami nem lepett meg. Jill kedves volt és gyönyörű. Még Laurel, a lány, aki megfogadta, hogy megkeseríti Jill itteni életét, még ő is kedves mosollyal üdvözölte őt most. Angeline valamit Jill fülébe súgott, amin Jill nevetett. Ez persze nem volt egyértelmű javulás, de még is elég nagy előre lépésnek számított az eddigiekhez képest. Megdobban a szívem. Talán Adrian tényleg összeszedi magát. -

Meg tudja valaki mondani, hogy mi ez az egész? – kérdeztem. Eddie és Micah ültek az egyik oldalamon, Trey pedig a másikon.

-

Egy csoport jön az iskolába, aki előadást tartanak a drogokról és a biztonságos szexről – magyarázta Micah, aki a diákönkormányzat egyik aktív tagja volt, így nem meglepő, hogy tudta mi vár ránk.

-

Ezért ez a nagy felhajtás – mondtam. – Nem a biosz órán szoktak erről előadást tartani? Nem úgy tűnik, mint ha túl felkészültek lennének.

-

Azt hiszem, hogy ez inkább csak egy gyors kurzus lesz – mondta Trey. – Nem úgy tűnik, mint ha nagy előadást akarnának tartani.

-

Hát pedig azt kellene – nyilvánítottam ki a véleményemet.

-

Lemaradtunk valamiről? – Julia és Kristin jelent meg mellettünk és bepréselődtek közém és Trey közé arrébb tolva ezzel az egész sort. Nem úgy tűnt, hogy ez Trey-t nagyon zavarná.

-

Épp megpróbáltuk elmagyarázni Sydney-nek a dolog lényegét – közölte velük Trey.

-

A lényeg, hogy végre kijutottunk az osztályteremből – jelentette ki Julia.

Kristin a szemét forgatta. – Ezek olyasmit is megmutatnak neked, amit magántanulóként nem láthattál Sydney. Semmi olyat nem mutattak, mit arra késztetett volna, hogy figyelemmel kövesem az előadást – főleg, hogy még a legmerészebb álmaimat is felülmúlták a zeneválasztásukkal, ami az előadás alatt szólt. A csoport neve: Hűsítő. A név hallatán majd hogy nem kirohantam a teremből. A bemutatkozásukat követően minden egyes dal előtt valami homályos előadást tartottak az adott témába, ami rosszabb volt, mint egy paródia. Az összes kiselőadás úgy kezdődött, hogy „ Hé, gyerekek!” Az egyik dal arról szólt, hogy „Nem kell nekem nemi betegség”. Ez volt az a pont, amikor elővettem a matek füzetemet és elkezdtem írni a házimat. -

Ugyan Sydney – mondta Eddie nevetve. – Nem is olyan rossz. És nem árt tisztába lenni az ilyen dolgokkal is.

-

Pontosan – mondta, fel se pillantva a ház feladatomból. – És az lenne a lényeg, hogy ezeket a dolgokat komolyan is vegyék.

Az egyetlen alkalom, amikor én is odafigyeltem az előadásra, mikor az alkoholról beszéltek. Az egyik dalszövegük különösen kegyetlen volt. „Ne hallgass másokra, az alkohol tönkre teheti az életedet”. -

Uh. Ennyi – motyogtam az előadás végén.

Majd ismét Jill után kezdtem kutatni a tömegben. Egy fajta döbbentettel és hitetlenkedéssel figyeltem őt, de akár csak korábban nem volt semmi jele az eddigi melankóliának. Az ösztöneim azt súgták, hogy Adrian még nem jöhetett helyre. Valószínűleg ő ivott. Ennek a jeleli néha felfedezhetőek voltak Jill-en – ezt már korábban volt lehetőségem megfigyelni. Az alkohol azonban egy idő után megbénítja a lélek által létre hozott köteléket. Ennek az volt a jó oldala, hogy így Jill megmenekült a depressziótól, viszont így sajnos Jillnek el kellett viselnie a másnaposság kellemetlen tüneteit. A Hűsítő tagjai elénekelték az utolsó dalt is az egészséges és kiegyensúlyozott életről. Majd az előadók táncra invitálták a diákokat. Sokakat akaratuk ellenére is felrángattak, így néhány

hallgató, csak zavarodottan állt ott és arcukról lesírt, hogy már alig várják, hogy vége legyen ennek. Más diákok – különösen azok, aki az osztályukban is szerették felhívni magukra a figyelmet – most különös látványt nyújtottak a tornaterem közepén. -

Sydney.

Eddie hangjára lettem figyelmes. Eddie, csak akkor használt ilyen hanghordozást, ha valami baj volt Jillel, így aztán rögtön a lányra irányítottam a tekintetemet. De Jillel jól volt. A probléma forrása Angeline volt, akit a Hűsítő egyik tagja fel akart rángatni és táncra akart bírni. Angeline megrázta a fejét, de látszott a srác nem vette észre, így elkezdet húzni a lányt a karjánál fogva. Ebből még baj lehet, Angelie a Nyugat-Virginiai őserdőből szárazik, ahol szoktak hasonló táncot járni, de nem hinném, hogy az itt a civilizációban megállná a helyét. De ha igazságos akarok lenni, ami ez után történt nem csak Angeline hibája volt. Tényleg békén kellett volna őt hagyni, amikor azt mondta, hogy nem. A srác azonban hajthatatlanul rángatta. Angeline felállt és ütni kezdte a srácot. A fickó hátra tántorodott és elesett. A közelben lévő diákok döbbenten nézték az eseményt, de nem mozdultak. A zenekar egyik tagja – a gitáros – figyelt fel először a verekedésre. A többiek zavartalanul játszottak tovább. A gitáros a srác a másik srác segítségére indult, míg Angeline tovább püfölte zaklatóját. -

Eddie csinálj valamit! – kiáltottam.

Eddie döbbenten felém fordult. – Mint például? Soha nem érek oda időben. Igaza volt. Nagyon távol voltunk az eseményektől és nagyon nagy volt a tömeg. Tehetetlenül figyeltem. A zenekar többi tagja is észrevette a verekedést és elhallgatott. Miközben egy maroknyi tanár futva közeledet Angeline felé és a gitáros fiú is megérkezett a verekedés helyszínére. Angeline szemében megcsillanta a kétségbeesés, hirtelen olyan hatást keltett, mint egy űzött vad, aki épp csapdába esett. Nem tudott elmenekülni sehová. A tanároknak végül sikerült visszatartani őt, de mielőtt még végleg leállíthatták volna Angeline-t a lány kiütötte az énekkar énekesét és gitárosát is. Trey előre hajolt és tátott szájjal nézte a földön heverő férfit. – Ő az unokaöcsém? Wow. Olyan dühös voltam, hogy nem bírtam válaszolni. Azon gondolkodtam, hogy hogyan tudnám helyrehozni a helyrehozhatatlant, vagy legalább hogyan tudnám enyhíteni Angeline vétkét. A verekedés súlyos szabálysértés. Nem jutott eszembe semmi olyan kifogás, amiért Angeline ilyet tehetett volna. -

Kiütött három embert, akik kétszer nagyobbak nála – kiáltotta hitetlenkedve Kristin. – Egy laza mozdulattal a földre küldte őket.

-

Igen tudom – mormoltam. – Itt állok melletted. Én is láttam az egészet.

-

Hogy képes erre? – kérdezte Julia.

-

Megtanítottam neki néhány önvédelmi technikát – jegyezte meg Eddie hitetlenkedve.

Nem túl nagy meglepetésemre az ügy Mrs. Weathers elé került. Angeline és Mrs. Weathers egyenesen utálták egymást. Mivel én voltam Angeline „rokona” a szülők hiányában engem kértek meg, hogy vegyek részt az unokahúgom meghallgatásán, amit a verekedéssel kapcsolatosan tartottak. A tanácson, amit Angeline-nak adtam rövid volt és velő. – Szépen bemész, először is elnézést kérsz, majd felsorolod a mentségeidet – mondtam, miközben az igazgatói előtt ültünk és vártuk, hogy elkezdődjön a tárgyalás. -

Mit értesz mentség alatt?

-

Az igazat.

-

Hát miért nem ezt mondod…

-

És – folytattam. – Mond el, hogy a mentségedre szóljon, hogy nagy nyomás nehezedik rád az iskola miatt, túlterhelt voltál és pánikba estél.

-

De én nem…

-

Nem beszélve, hogy milyen ostobán viselkedtek a Hűsítő tagjai, vagy mennyi negatív dolgot mondtak.

-

De ők…

-

Tény, hogy nem is nagyon beszéltek. Mindegy is, ha hagyod, hogy én beszéljek, akkor hamar elrendezzük az ügyet.

Angeline keresztbe font karral, meredten bámult rám, de nem szólt semmit se. Az igazgató irodában az igazgató és az igazgató helyettes – Mrs. Welch és Mr. Redding – várt ránk egy üres íróasztal mögött ülve, elszeparálták magukat tőlünk, mint ha az életüket féltenék. -

Miss McCormick – kezdte Mrs. Welch. – Remélem, hogy tisztában tettének súlyosságával.

McCormick volt Angeline hamis vezetékneve. -

Itt Amberwood-ban nem tűrjük az erőszakot – mondta Mr. Redding. – Ez egy igen magas színvonalú iskola. A szabályaink egyértelműek és világosak. Minden idejáró diáktól elvárjuk, hogy betartsák őket. Ön, ma megsértette az egyik legfontosabb szabályunkat.

-

Még ha a többi kihágását nem veszem figyelembe, akkor sem kérdéses, hogy az Ön számára nincs hely itt Amberwood-ban – mondta Mrs. Welch.

A gyomrom összeszorult. Kirúgás. Bár az Őrzők műveltsége igen alacsony volt, még egy átlagos középiskolás szintjét se érte el. De Angeline rengeteg külön órán vett részt és már kezdett egész jól felzárkózni, ami igen nagy teljesítmény volt a részéről. Bár a kirúgás még mindig nem volt olyan rossz, mint ha valaki azután érdeklődne, hogy egy ilyen karcsú lány, hogyan képes kiütni három nagydarab embert. Ezt nem szerettem volna. Már hallottam is a feletteseim szavait: Miért nem vetted észre, hogy milyen nehéz volt beilleszkednie? Amire én csak ennyit tudtam volna reagálni: Mert nagyon lekötött a randizgatás és az olyan vámpírok támogatása, akikhez semmi közöm nem volt. -

Szeretne valamit mondani mielőtt értesítjük a szüleit? – kérdezte Mrs. Welch és várakozóan nézett Angeline-ra.

A merev racionális beszédem helyett Angeline-nak sikerült előrukkolni egy sokkal meghatóbb bűnbánó beszéddel. – Én… én igazán sajnálom – mondta, miközben könnyek csillogtak a szemében. – Nem tudom, hogy mi ütött belém. Annyi minden történt hirtelen és az a srác olyan félelmetes volt, én pedig kiakadtam. Úgy éreztem, hogy veszélyben vagyok. Csak azt akartam, hogy békén hagyjon… Engem meggyőzött, valószínűleg, azért, mert ismertem az igazságot. Angeline számára az iskola, a környezet, a szokások, még a civilizáció is új volt. Kiszakadva a hegyi közösségből a sok új inger hatására túlterhelté vált. Sokkal jobban oda kellett volna rá figyelnünk az első hetekben. Mr. Redding együttérzően nézett Angeline-ra, de ez még nem volt elég ahhoz, hogy meg is gondolja magát. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehéz lehetett ez az egész az Ön számára, de ez még nem indokolja az ilyen viselkedést. Három ember komoly testi bántalmazása és a berendezés összetörése semmilyen körülmények között nem lehet megoldás a problémáira – jelentette ki határozottan Mr. Redding. Rettenetesen fárad voltam és úgy éreztem le kell szögezzek néhány dolgot, mielőtt a helyzet tovább romlana. Előre hajoltam a székben. – Tudja mi nem megoldás? Hogy egy harmincas éveiben járó srác – bár az most nem is számít, hogy hány éves – megragadja egy tizenöt éve lány karját és elkezdi rángatni. Ez igen rossz döntés volt a férfi részéről, mikror nyilvánvaló volt, hogy Angeline nem akar velem menni. Angeline még kiskorú. Ha ezt egy tanár teszi egy diákkal biztosan kirúgják. Olvastam a könyvet, amit a tanárok kapnak HR-től – Ms. Terwilliger-nél láttam. – Ami arról szól, hogy mit kell tennie orvosi vészhelyzet esetén, vagy más olyan esetben, amikor a diákok biztonsága veszélybe kerül. A tanárok semmi kép se

veszélyeztethetik a diákok testi épségét. Ugyan a srác nem állt az iskola alkalmazásában, de a csoport az iskola vendége volt, így ezáltal rájuk is vonatkozik ez szabály, miszerint a diákok biztonsága az elsődleges. Ez egy magán iskola, de biztos vagyok benne, hogy a Kaliforniai Oktatási Központot érdekelni fogja, hogy mi is történt ma itt – ahogy Angelina szüleit és a családunk ügyvédjét is. Angeline apja ugyan egy csoport nomád vámpír vezetője volt, akinek egyszerre több felesége volt, de ez most lényegtelen. Figyeltem Mrs. Welch és Mr. Redding arcát. -

Ebben az esetben lehet, hogy érdemes lenne újra átgondolunk az ügyet?

Angeline felszabadult miután kiléptünk az irodából. -

Felfüggesztés – kiáltott fel túl nagy lelkesedéssel, mint minidg. – Tényleg nem kell suliba járnom? Ez inkább jutalom, mint sem büntetés.

-

Attól még ugyan úgy kell tanulnod és a házi feladatokat is meg kell írnod – tájékoztattam őt. – És nem hagyhatod el a kollégium szobádat. És ne is gondolkozz azon, hogy kilógsz, mert akkor tutira kirúgnak és még én se segíthetek.

-

Mégis – mondta gyakorlatiasan – ez az egész nagyon könnyűnek tűnik.

Megálltam Angeline előtt és kényszerítettem őt, hogy a szemembe nézzen. – Nem olyan könnyű. Rengeteg formalitás van, amit be kéne tartanod. Te már eddig is rengeteg szabályt szegtél meg. Persze ez benne volt a pakliban. De te már nem otthon vagy. Itt az egyetlen alkalom, mikor harcolnod kell, ha Jillt megtámadják. Ezért vagy itt. Nem csinálhatsz azt, amit akarsz. Te azt mondtad képes vagy megvédeni Jillt. Ha kirúgnak – és az hogy ez eddig még nem történt meg kész csoda – Jill komoly veszélyben kerül. Szóval, vagy szedd össze magad, vagy pedig csomagolj össze és menny haza. És az Isten szerelmére hagyd békén Eddie-t. Angeline arca piros volt a szégyentől és a haragtól, de az egyetlen dolog, amire felkapta a fejét az az utolsó mondatom volt. – Mit akarsz ezzel mondani? -

Úgy értem, te folyton ráveted magad.

Szippantott egyet. – Ti talán nem így mutatjátok ki ha tetszik nektek egy fiú? -

Itt a civilizációban nem! Meg kellene tanulnod úgy viselkedni, mint egy civilizált felelősség teljes ember… er, dhampir. Hagyjuk. Csak megkeseríted az életét. És amúgy is te az unokatestvére vagy. Ezzel csak elrontod ezt az egészet.

Angeline-nak leesett az álla. – Én… én teszem őt szerencsétlenné?

Rosszul éreztem magam, ahogy Angeline rám nézett. Nyilván valóvá vált számomra, hogy Angeline-nak fogalma se volt arról, mint tesz. Nem is sejtette, hogy Eddie mennyire rosszul érezte magát a viselkedése miatt. Megsajnáltam a lányt. Mikor visszatértünk a kollégiumi szobába Jill már ott volt, így aztán frusztráló lett volna tovább folytatni az iménti beszélgetésünket. Nem tudtam, hogy ezek után vajon jól, vagy rosszabbul mennek, majd a dolgok, csak reménykedtem. Nem tudtam neki segíteni, így hát magára hagytam a dühös és csalódott Angeline-t a szobában, miután szemügyre vettem Jill-t, akin ismét látszódtak Adrian által fogyasztott alkohol nyomai. Az izgatottságom és ez az egész elég volt ahhoz, hogy úgy döntsek itt az ideje elhagyni a kampuszt. Brayden korábban írt, hogy szeretne velem találkozni, de most nem voltam olyan állapotba, hogy találkozzak vele. Így küldtem neki egy gyors üzenetet: Nem tudok ma este kimenni. Családi ügy. Majd elindultam Clarence-hoz, de előtte meggyőződtem róla, hogy Sonya és Dimitri ott van-e, mivel nem az öreg Moroi-val szerettem volna beszélgetni. Clarence nem volt a házban, mikor megérkeztem hozzá. Dimitri és Sonya a nappaliban voltak és épp valamit nagyon tanulmányoztak. -

Jó lenne, ha lenne Strigoi vérünk és meg tudnánk vizsgálni, hogy mi történik a vérrel, ha kapcsolatba kerül a lélekkel – elmélkedett Sonya. – Gondolod, hogy tudnál szerezni?

-

Szíves örömest – mondta Dimitri.

Nem vettek észre. Mikor Sonya megérezte a jelenlétem és rám nézett egyből azt kérdezte: -

Mi a baj?

Most valahogy nem zavart, hogy észrevette. Biztos voltam benne, hogy az arcom többet mond az aurámnál. -

Angeline verekedésbe keveredet az iskolában.

Dimitri és Sonya döbbenten néztek rám. -

Itt most egy vacsorára van szükség – mondta Dimitri és felvette a kocsi kulcsot az asztalról.

-

Mennyünk a belvárosba.

Soha nem hittem, hogy valaha is örülni fogok annak, hogy egy Moroi-val és egy dhampir-ral tölthetem az estémet. Ez egy újabb jele az Alkimista szabályok semmibevételének. De Dimitri és Sonya stabil, megbízható emberek voltak. És most erre volt szükségem. Beszámoltam nekik Angeline viselkedéséről, valamint a burkolt fenyegetésemről. A sztori ezen részén Sonya nagyon jól szórakozott.

-

Ravasz – mondta, miközben feltekerte a spagettit a villájára. – Talán az Alkimisták beírathatnának a jogi egyetemre.

Dimitri kevésbé találta viccesnek. – Angeline itt dolgozik. Neki az a feladata, hogy megvédje Jillt. -

Azt hiszem ez a konfliktus a kultúrák közötti eltérésből ered – ismeretem el és magam se tudtam, miért vettem a védelmembe Angeline-t. – És azok a srácok…. akik arról győzködtek minket, hogy a párkapcsolat milyen veszélyes… azt hiszem valahol megérdemelték, amit kaptak.

-

Ez akkor is elfogadhatatlan – mondta Dimitri. – Amit tett az meggondolatlanság volt. Első mindig a küldetés.

Sonya ravaszul rámosolygott. – Azt hiszem túl kemény vagy egy fiatal és vakmerő lánnyal szemben, pedig már találkoztál hasonló esettel. -

Rose, soha nem tett volna ilyet – jelentette ki Dimitri határozottan. De aztán elhallgatott, mint aki ismét végiggondolja a dolgot és a szája sarkában megjelent egy fél mosoly. – Nos, legalább is nem egy ilyen nyilvános rendezvényen.

Miután kiveséztük Angeline-t előálltam jövetelen valós céljával. -

Ma nem volt kísérlet?

Sonya jókedve megingott. – Ah. Nem, nem egészen. Megvizsgáltam néhány dolgot, de Adrian… ő … ő egész héten távol maradta a kutatástól. Mit ahogy az iskolától is. Dimitri bólintott. – Ma reggel én értem a lakásához elsőként és ő alig bírta kinyitni az ajtót. Fogalmam sincs mit ivott, de csúnyán kiütötte magát – ismerve Dimitri és Adrian kapcsolatát nem várt csalódottság csendült Dimitri hangjában a vélt megvetés helyet. Úgy tűnt mint aki többre számított Adriantól. -

Pontosan erről szerettem volna beszélni veletek – mondtam. Én is rendeltem magamnak vacsorára egy zöldséges tekercset, amit most idegesen próbáltam felszelni. – Adrian jelenlegi hangulata azt hiszem nem egészen az ő hibája. Amit csinál az nem helyes, de meg tudom őt éretni. Nem tudom, hogy tudjátok-e, de a múlt hétvégén találkoztunk Adrian apjával. Hát… nem ment túl jól a dolog.

Dimitri sokatmondóan nézett rám. – Ezen nem vagyok meglepve. Nathan Ivashkov nem éppen könnyű eset. -

Az a férfi Adrian minden tervét összedöntötte. Igyekeztem segíteni Adriannak, de Mr. Ivashkov nem hallgatott rám. Gondoltam, talán ti tudnátok segíteni.

Sonya nem tudta elrejteni a meglepettségét. – Én szívesen segítek Adriannak, de valami azt súgja nekem, hogy Nathan nem igazán foglalkozik azzal amit mások mondanak neki.

-

Nem is ilyesmire gondoltam – feladtam a tekercsem szeletelését és a kést a tányéromra fektettem. – Ti mindketten jóban vagytok a királynéval. Talán meglehetne őt kérni, hogy beszéljen Adrian apjával… vagy nem is tudom. Biztos, hogy Mr. Ivashkov nem hallgat senkire se, de talán a királyné jobb belátásra tudja őt téríteni.

Dimitir elgondolkodott. – Lisa biztosan megtenné. Mindig is nagyon kedvelte Adriant. Mint ahogy mindenki más is. -

Nem – mondtam makacsul. – Nem mindenki. Az emberek egy része haszontalan naplopónak tartja őt, mint ahogy az apja is. A többek pedig csak megvonják a vállukat és annyit mondanak: „Ez Adrian.”

Sonya szórakozottsága ismét visszatért. – És te? -

Nem hiszem, hogy ez érdekelné Adriant. De abban biztos vagyok, ha bizalmat szavazunk neki és el hisszük, hogy képes voltozni, akkor változni is fog.

Sonya nem felelt azonnal és én egyre kényelmetlenebbül kezdtem érezni magam. Nem szerettem, ha így néz rám. Ez már nem csak az aurámról szólt. Olyan volt, mint ha a szívembe látna. -

Beszélni fogok Lissával – mondta végül Sonya. – És biztos vagyok benne, hogy Dimitri is így fog tenni. Addig is remélem az is segíteni fog, ha követjük a tanácsaidat és bizalmat szavazunk neki és reméljük, hogy nemsokára hamarosan ismét józan lesz.

Dimitri telefonja éppen akkor szólalt meg mikor fizettünk. -

Igen? – kérdezte. Az arca hirtelen megváltozott. Arcvonásai ellágyultak, Dimitri szinte izzott. – Nem, dehogy. Jókor hívtál Roza.

Bármi is volt erre a válasz a telefon túl végén Dimitri elmosolyodott. -

Rose – súgta oda Sonya, majd felállt. – Hagyjuk őt egy kicsit magára. Had legyen egy kis magánéletük. Van kedved sétálni?

-

Persze – mondtam és én is felálltam. Odakint szürkült. – Van egy jelmez bolt néhány háztömbbel arrébb szeretnék megnézni ott valamit, ha még nyitva van.

Sonya Dimitrire pillantott. – Akkor ott találkozunk? – suttogta. Dimitri bólintott. Ahogy kiértünk az étteremből Sonya felnevetett. – Ezek ketten kemények, mint az acél, ha harcról van szó. De egymás mellett teljesen megolvadnak. -

Mint te és Mikhail? – kérdeztem kíváncsian.

Brayden és köztem semmi ilyesmi nem történt, még akkor sem, ha tényleg nagyon élveztem az együtt töltött időt.

Sonya felnevetett ismét és felnézett a narancssárgás, kékes égboltra. – Nem a mi kapcsolatunk egészen más. Minden kapcsolat más. Mindenki másképp szeret – egy hosszú szünet után Sonya úgy döntött még is folytatja. – Igazán szép dolog, amit Adrianért teszel. -

Nem volt más választásom – mondtam.

Átmentünk az út túloldalára, ami tele volt üzletekkel és kutakkal, ahol a melegben a gyalogosok felfrissíthették magukat. Vízpára terjengett a levegőben. Hirtelen elszörnyedtem a gondolattól, hogy a pára mit csinál majd a hajammal. -

Segítenem kell neki – folytattam. – Nem ezt érdemli. Nem szeretném, ha így élné le az életét. Mert… te el tudod, hinni, hogy Adriant leginkább, most az érdekli, hogy mit gondolok róla?

-

Őszintén – mondta halkan Sonya. – Elhiszem.

A jelmez bolt még mindig nyitva volt, de már csak tíz percig. Sonya céltalanul lézengett az üzletben, miközben én a Halloween-i beöltözős bálhoz kerestem jelmezt. Találtam egy egyszerű fehér ruhát arany műanyag övvel, ami nem volt épp a legszebb volt, de emlékezetett a régi görög viseletre. Lehajoltam, hogy elővegyek egyet a pult alatt lévő becsomagolt darabokból. Ahogy felbontottam éreztem, hogy nejlonos az anyagja. Olcsó és gyúlékony. Csak XL-es mértet találtam és azon tűnődtem, vajon Jill át tudja-e alakítani nekem a bálig. Kevesebb, mint egy hét volt hátra. -

Ez most komoly? – egy hang csendült fel mellettem. – Már e-nélkül is elég megbántottál.

Felnéztem és ott állt mellettem Lia Destefano. A nő göndör haja össze volt kötve egy fényes vörös sállal és karcsú alakján egy nagyméretű vékony parasztblúzt viselt derékba megkötve. Rosszallóan nézett végig rajtam. -

Te követsz engem? – kérdeztem meglepetten. – Akár hányszor bejövök a belvárosba biztosan összefutunk.

-

Ha követnélek, akkor soha nem tetted volna be ide a lábadat – mondta, majd a ruhára pillantott. – Mi az?

-

Ruha Halloween-ra. Görögnek szeretnék öltözni.

-

Ez még csak nem is a te méreted.

-

Gondoltam bevetetek belőle.

Elképedten nézett rám. – Ez annyira megdöbbentő, hogy ne is tudom hol kezdjem. Szeretnél egy igazi görög jelmezt? Csinálok neked. Egy rendesen. Nem egy ilyen vackot. Istenem. Az emberek tudják, hogy ismersz. Ha meglátnak ebben az tönkreteszi a karrieremet.

-

Nem hinném, hogy komoly hatással lenne a karrieredre az, hogy mit viselek a suli bulin.

-

Mikor lesz a buli? – kérdezte.

-

Szombaton.

-

Akkor sietnünk kell – jelentette ki. Végignézett rajtam és elégedetten bólintott. – Gyorsan méretet kell vennünk. A húgod mit vesz fel?

-

Nem vagyok benne biztos – ismertem el, – de azt hiszem azt mondta, hogy tündérnek öltözik és ő maga készíti a jelmezét.

Lia elfehéredett. – Rosszabb, mint gondoltam. Neki is varrok egy ruhát. Az ő méreteit, már tudom. Sóhajtottam egy nagyot. – Lia, tudom, mire megy ki ez az egész. Jill többet nem modellkedhet. Nem tudsz megvesztegetni. Lia megpróbálkozott egy ártatlan pillantással, ami egyáltalán nem volt meggyőző. -

Ki mondta, hogy megakarlak vesztegetni? Én egyszerűen, csak nem akarom, hogy valami másodosztályú ruhát vegyetek fel. A legjobb jár nektek.

-

Lia…

-

Ne vedd ezt meg – mondta figyelmeztetően a ruha felé bökve. – Ez egy hulladék. Inkább azt a pénzt, amit erre költenél, add a szegényeknek. Én meg szólok, ha kész vannak a jelmezek. Nem lesz egyszerű, de üzenek – mondta és azzal sarkon fordult és ott hagyott.

-

Meg van a ruha, amit akartál? – kérdezte egy kicsit később Sonya, mikor kitessékeltek minket a boltból a záróra miatt.

-

Meg van a ruha – mondtam. – De nem itt veszem meg.

Dimitri láthatóan még mindig telefonált, mivel még nem volt a bolt előtt, így mi komótosan visszaballagtunk az étteremhez. Nem akartuk megzavarni őt. Séta közben elmeséltem Sonyának a találkozásomat Lia-val. -

Hát akkor ne akadályozzuk meg őt az alkotásban – mondta. – Ha egy tervező tervezni akar, akkor hagyni kell. Talán nekem is segíthetne a koszorúslány ruha megtervezésében.

Eközben átsétáltunk egy kevésbé forgalmas utcán és átvágtunk egy keskeny sikátoron az étterem felé. A sikátor végén egy templom állt, ami a leáldozó nappal feketébe öltözött. Szerettem a templomokat és képes lettem volna órákig nézegetni, de most nem bántam, hogy

csak egy rövid ideig láthatom, mert így sötétben elég félelmetesnek tűnt. Annak is örültem, hogy nem egyedül kell most itt sétálgatnom. Furcsamód megnyugtatott a vámpír jelenléte. -

Lia elképesztően jó ruhákat tervez – ismertem el. – De azt nem tudom, hogy ilyenbe segítene-e.

-

Nem baj – mondta Sonya. – Talán valamikor te is tudnál nekem ebben segíteni. Neked is nagyon jó…

Sonya hirtelen megpördült a templom mögött lévő sötét temető irányába. A tekintete tele volt félelemmel, de én semmi ijesztőt nem láttam – elsőre. Aztán néhány másodperc múlva négy sötét alak jelent meg templom kertjében. Az egyikük rám vetette magát és a templom falának szegezett, a másik három a földhöz szögezte Sonya-t. Megpróbáltam ellökni a srácot, aki a falnak szegezett, de izmos karja visszatartott. Halvány fényre lettem figyelmes. Valami megcsillant az egyik fickó kezében, amit sose gondoltam, hogy itt Palm Springs-ben láthatok. Egy kard volt. A sötét alak Sonya nyakához nyomta a kardot. – Ideje, hogy visszatérj a pokolba – mondta.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZENEGYEDIK FEJEZET

NEM VAGYOK EGY ERŐSFIZIKUMÚ EMBER. Ugyan jól tudok röplabdázni és Eddie egyszer megmutatta, hogyan kell behúzni valakinek, de nem vagyok testőr. Nem olyan jók a reflexeim, mint nekik. Nem voltam képes kiszabadulni a srác szorításból, így tudtam, csak egy dolgot tehetek. Ordítottam. -

Segítség! Valaki segítsen!

Reméltem, hogy ez egy kicsit megzavarja Sonya támadóját és így talán elkerüljük a lefejezését, vagy isten tudja, mi volt a férfi szándéka. Ez volt az utolsó reményem. Mi ugyan letértünk a főútról, de még elég közel voltunk hozzá, hogy valaki meghalljon – különösen, mivel a főút tele volt emberekkel. Reménykedtem, hogy valaki meghallotta a kiáltásomat. Sonya egyik támadója összerezzent, mondhatjuk a tervem sikeres volt. Ekkor a férfi, aki a falhoz szorított, az egyik kezével még jobban odapréselt a téglafalhoz, a másik kezével pedig befogta a számat. A támadom – aki minden bizonnyal férfi volt, bár az arcát nem láttam – egy pillanatra megfagyott. Ugyan még mindig fogva tartott, de lazított a szorításon. Olyan volt, mint ha meglepődött volna. Nem igazán tudtam, hogy miért. Bizonyára az nem meglepő dolog, ha valaki segítségért kiált, mikor megtámadják. Biztosra vettem, hogy nem tudnám legyőzni a férfit, de talán ki tudom használni a meglepettségét. Ismét megpróbáltam ellökni magamtól, hát ha most sikerül. Egy picit megtántorodott, mielőtt ismét a falnak szegezett. -

Mennünk kell – kiáltott fel Sonya egyik fogva tartója. Ő is srác volt. – Valaki jön.

-

Majd legközelebb – dörmögte a kardot tartó fickó. – Minden ördögfajzattól meg kell szabadulnunk.

Néztem az előttem elterülő horrort, a szívem hevesen kalapált. Féltettem az életemet, de különösen Sonya életét. Még soha nem láttam lefejezést és nem most akartam elkezdeni. Fél pillanattal később, már szabad voltam. Valaki a segítségünkre sietett és a fogva tartómat a járdaszegélybe döngölte. Még a rossz fényviszonyok ellenére is felismertem a megmentőmet

hosszú bőrkabátjáról. Dimitri volt az. Már láttam őt harcolni, de még soha se ilyen közelről. Megával ragadó volt. Egy pillanatra se állt meg. Minden mozdulata kecses és halálos volt. Miután kiszabadított Sonya-t a srác szorításából felém indult és az engem fogvatartó srácot is kiütötte. Dimitri egy gyors rúgással távolította el Sonya felöl a kardos srácot. A férfi elejtette a kardot és a kőfalnak vágódott. Ezalatt az egyik férfi, aki Sonya-t tartotta fölpattant és futásnak eredt a belváros irányába. Dimitri nem futott utána. Figyelmét arra a férfira szegezte, aki még talpon volt és megpróbálta hatástalanítani őt. Sonya így kiszabadult és egy pillanatig se vesztegette az idejét, felugrott és átszaladt hozzám. Ritkán ölelkeztem valakivel – főleg nem egy Moroi-val – de most gondolkodás nélkül átkaroltam őt. Ő is ugyan ezt tette. Éreztem, hogy remeg. Ez érthető volt egy ilyen eset után, pár másodperccel ezelőtt még egy kard volt a torkánál. Az ottmaradt férfi megpróbált bevinni Dimitri-nek egy két ütést és bár volt néhány jó pillanata, de Dimitirinek még így is sikerült behúznia egyet a srácnak, aki idióta volt, ha azt hitte képes lesz legyőzni Dimitri-t. A magas srác megtántorodott, de aztán megpróbált ismét nekitámadni Dimitri-nek, mikor az egyik barátja, aki már kissé összeszedte magát megragadta a vállát és elrángatta őt. Dimitri nem foglalkozott velük, minden figyelmét rám és Sonya-ra irányította. -

Jól vagytok? – kérdezte és oda sietett hozzánk.

Sikerült egyet bólintanom, de még mindig remegtem. -

Mennyünk – mondta Dimitri és a vállunkra helyezte a kézét, majd sietve kivezetett minket a sikátorból.

-

Várj – mondta. – A kard.

A földet vizslattam, de most még sötétebb volt, mint korábban, szinte semmit se láttam. Dimitri a kiváló látásával azonnal megtalálta a kardot. Majd otthagytuk a sikátort és egyenesen Adrian lakásához mentük, mivel az sokkal közelebb volt, mint Clarence háza, ami a városon kívül helyezkedett el. De még így is egy örökké valóságnak tűnt az a rövid út is. Egyfolytában attól rettegtem, hogy valaki ismét ránk támadhat, de Dimitri nagyon gonddal és körültekintéssel vigyázott ránk. Adrian meglepődött, amikor bekopogtattunk hozzá. Dimitri gyanakodva nézett végig Adrianon, hogy vajon részeg-e. Engem nem érdekelt. Csak arra vágytam, hogy a lakása biztonságos falai között lehessek. -

Mi folyik itt? – kérdezet Adrian, miközben Dimitri sietve betuszkolt minket a lakásba. Adrian hosszasan végigmért minket, különösen engem figyelt hosszasan. – Jól vagytok? Mi történt?

Dimitri fürkésző tekintettel végignézett rajtunk és minden tiltakozásom ellenére óvatosan az állam alá nyúlt és oldalra billentette a fejemet, a nem tetovált orcámból kiseperte a hajamat. -

Ez csak egy kis karcolás – mondta. – Nem komoly, de ki kell tisztítani.

Hozzáértem az arcomhoz ott ahol mutatta és megdöbbentem láttam, hogy az ujjam véres lett. Nem is emlékeztem rá, hogy mikor sérülhettem meg. Sonya-n nem voltak külsérelmi nyomok, de eléggé fájt a feje hátul, ahol a támadás következtében bevert. -

Mi történt? – kérdezte Adrian újra.

Dimitri felemelte a kardot, aminek a pengéjén megcsillant a fény. – Azt hiszem egy kicsit többről lehet szó, mint egy szimpla rablás. -

Az hiszem igazad lehet – mondta Sonya, aki közben leült a kanapéra. Meglepően nyugodt volt. A nő megérintette a tarkóját és összerezzent. – Különösen, mivel természetellenes, gonosz lénynek hívott.

Dimitri szemöldöke felszalad egészen a homloka középéig. – Micsoda? Nem mozdultam. Csak magam köré font kézzel álltam Adrian nappalijában és éreztem, hogy mindenem zsibbad. A mozgás túl nehéznek tűnt. És a gondolkodás is. Én is, mint Dimitri megvizsgáltam a kardot és valamin megakadta a szemem, majd éreztem, hogy az agyam újra el kezd működni. Látva az érdeklődésemet Dimitri felém nyújtotta a kardot. Elvettem és megvizsgáltam a markolatán lévő jeleket. -

Mond ez neked valamit? – kérdezte Dimitri.

A tudatom még mindig zavaros volt a félelem és az adrenalin hatására, de igyekeztem megnyugodni és csak a jelekre koncentrálni. – Ezek régi Alkimista szimbólumok – mondtam. – A középkorig nyúlnak vissza, amikor még az Alkimisták ólomból próbáltak aranyat csinálni. Erről bármelyik történelemkönyvben olvashat az ember. Persze nem jártunk sikerrel, de mint később megtudtuk a természet sokkal kifinomultabb anyagokat tartogat számunkra, mint például a vámpírvér. Mára már együttműködünk a vámpírokkal, de volt idő, mikor szörnyű kísérleteket végeztünk rajtuk. Nem engedhetjük, hogy az emberek saját céljaik érdekében használják a vámpírokat, ezért el kellett titkolnunk a létezésünket. Felismertem a kardon a legnagyobb szimbólumot, egy kört, aminek a közepén egy pont volt. -

Ez az arany szimbóluma. A másik az ezüsté. Ez a négy háromszög, pedig az elemi erőket jelképezik. A földet, a tüzet, a vizet és a levegőt. És ezek… Mars és a Jupiter, az pedig a vasat és az ónt jelképezik. Valószínűleg ebből készült a kard. – A homlokomat ráncolva tovább tanulmányoztam a jelképeket. – Nem, aranyat és ezüstöt

biztos nem tartalmaz, azt hiszem. A szimbólumok még utalnak a napra és a holdra is. De talán nem a fizikai égitesteket akarták jelképezni... Nem is tudom. Visszaadtam a kardot Dimitri-nek. Sonya a kardon lévő jelképeket nézte. – Azt mondod ez egy Alkimista fegyver? Megráztam a fejemet. – Az Alkimisták soha nem használnának ilyesmit. A lőfegyver biztonságosabb. A szimbólumok pedig archaikusak. Mi most már a periódusrendszert használjuk. Könnyebb és egyszerűbb leírni, hogy Au, mint lerajzolni ezt a sok szimbólumot. -

Van ennek az egész szimbólum rengetegnek valamilyen jelentése? – kérdezte Dimitri.

-

Hát a nap és az arany volt az ókorban az Alkimisták egyik legfontosabb jelképe. Ezek körül forogott minden, ez jelentette a fényt és a világosságot – megérintettem az arcomat. – Persze ezek a dolgok most is nagyon fontosak számunkra, mi még mindig használjuk az aranyat. Eltekintve az arany köztudatban meghonosult jelentésével… számunkra a tisztaságot jelképezi. Megszentelt. Egy szent ügy érdekében használjuk. De ez a jelkép ezen karodon… nem tudom. Talán azt akarja jelképezni, hogy a kard is megszentelt – visszagondoltam a támadó szavaira: „Ideje, hogy visszatérj a pokolba.” Grimaszoltam. – Vagy talán a támadó úgy érzi, hogy ezáltal valamiféle szent ügyet szolgál.

-

Kik voltak ezek a srácok amúgy? – kérdezte Adrian. – Jill is veszélyben lehet?

-

Tudtak a vámpírokról. De emberek voltak – mondta Dimitri.

-

Szerintem is – értettem egyet. – Bár az egyik elég magas volt, de nem hinném, hogy Moroi lehetett.

Nehezemre esett, de el kellett fogadnom, hogy a támadóink emberek voltak. Azt mindig is tudtam, hogy a Strigoi-k gonoszak. Ezt könnyű volt elhinnem. A Moroi-ban sem voltam képes megbízni, épp ezért akartam azt hinni, hogy a támadóink olyan Moroi-k voltak, akik Jillt keresik. De hogy pont azok az emberek… akiket meg kellene védenünk a vámpíroktól, pont azok támadtak ránk. Ezt már nem igazán tudtam felfogadni. A saját fajtám volt az, aki megtámadott, az úgynevezett jófiúk, és nem a „gonosz, ördögi lények”, ahogy azt gyerekkorom óta belém sulykolták. Ez sokkolta csak igazán a világnézetemet. Dimitri arca egyre komorabb lett. – Még soha nem hallottam ilyenről. Elsősorban azért, mert a legtöbb ember nem is tud a Moroi-k létezéséről. Eltekintve az Alkimistáktól. Szúrós tekintettel néztem rá. – Ehhez nem volt semmi közünk. Mondtam már, a kard nem a mi stílusunk. Sem az ilyen támadás. Sonya a dohányzó asztalnak támasztotta a kardot. – Senki nem vádol senkit semmivel. Csak arra szeretnék fényt deríteni, hogy mi a kapcsolat az események és kard között. – Dimitri is és

én is bólintottunk. – De azt hiszem, hogy most jön a lényeg. Ők úgy bántak velem, mint egy Strigoi-val. A kard nem épp a legegyszerűbb módja annak, hogy megölj valakit. Ha valaki így akar megölni valakit, annak meg van az oka. -

Egy ember, csak így ölhet meg egy Strigoi-t – mormoltam.

-

Az emberek nem képesek mágiával bevonni az ezüstöt. Gondolom a tűz pedig nem épp a legpraktikusabb egy sikátorban – Sonya egy pillanatra elcsendesedett, majd halkan folytatta. – Azt hiszem, hogy nem megyünk sehova innen, amíg nem beszéltünk a többiekkel. Szeretnéd, hogy meggyógyítsam ezt?

Beletelt pár pillanatba, míg rájöttem, hogy hozzám beszél. Megérintettem az arcomat. -

Nem. Hamar meggyógyul ez magától is – ez volt az egyik pozitív mellékhatása annak a vámpír vérnek, ami a liliomtetoválással került a szervezetembe. – Megyek és kitisztítom.

Olyan magabiztosan, amennyire csak tudtam kisétáltam a mosdóba. Amikor odaértem és belenéztem a tükörbe, teljesen elvesztem. A horzsolás nem volt veszélyes. Inkább csak az zavart, amit képviselt. Ugyan Sonya torkához szorítottak azt a kardot, de az én életem is ugyan olyan veszélyben volt. Megtámadtak és tehetetlen voltam. Elvettem egy törölközőt és megnedvesítettem, megpróbáltam letörölni az arcomat, de a kezem remegett. -

Sage?

Adrian jelent meg az ajtóban, én pedig megpróbáltam elrejteni a könnycseppeket, amik a szemem sarkában csillogtak. – Igen? -

Jól vagy?

-

Nem látod az aurámon?

Adrian nem válaszolt, csak elvette tőlem a törölközőt, mielőtt kiejtettem volna a kezemből. -

Fordulj meg – parancsolta.

Nem ellenkeztem. Felé fordultam és ő óvatosan megtisztította a horzsolásomat. Olyan közel álltam hozzá, hogy láttam a szeme milyen véreres és az alkohol illatát is éreztem rajta, de mindennek ellenére a keze nyugodt volt, nem úgy mint az enyém. Ismét megkérdeztet. -

Jól vagy?

-

Nem az én torkomhoz szorították azt a kardot.

-

Nem ezt kérdeztem. Fáj valamid?

-

Nem – mondtam és elnéztem. – Csak talán… talán a büszkeségem.

-

A büszkeséged? – míg kiöblítette a törölközőt elhallgatott. – Mit szerettél volna csinálni egy ilyen helyzetben?

Felnéztem, de még mindig nem a szemébe. – Adrian, egy csomó dologra vagyok képes. És, bár ez most lehet, hogy kissé egoistán hangzik, de egy csomó olyan dolgot csinálok nagyon jó, amit a legtöbb ember nem tud. Adrian hangja komoly volt. – Nem is tudom. Tény, hogy nem sok ember cserél kereket úgy tíz perc alatt, hogy közben görögül beszél. -

Öt perc – mondtam. – De ha az életem forog kockán, vagy másoké, akkor tehetetlen vagyok. Nem tudok harcolni. Épp olyan tehetetlen voltam, mint mikor Lee és a Strigoi-k ránk támadtak. Én csak álltam és néztem, hogy mi történik, egy olyan emberre várva, mint Rose és Dimitri, aki majd megment. Én… én olyan vagyok, mint egy mesebeli hercegkisasszony.

Adrian befejezte a sebem tisztogatását és letette a rongyot. Az arcomat a keze közé fogat. – Az egyetlen ami igaz a mesebeli hercegkisasszonyos rész és az is csak azért, mert te pont olyan szép vagy. De minden más nevetséges. Te nem vagy tehetetlen. Végre felnéztem. Ez a beszélgetés Adriannal egyre érdekesebb kezdett lenni. – Ó! Szóval én olyan vagyok, mint Rose, vagy Dimitri? -

Nem. Pont, úgy mint ahogy én sem. És ha a memóriám nem csal valaki nem rég azt mondta nekem, hogy ne másokhoz akarjak hasonlítani, hanem inkább próbáljak meg önmagam lenni.

Összevontam a szemöldökömet, amiért a saját szavaimat használta. – Ez egyáltalán nem ugyan olyan. Én saját magamat akarom megvédeni, nem lenyűgözni másokat. -

Sage, túl kemény vagy magaddal szemben. Te is tudod, milyenek a Strigoik. Ők nem mindennapi lények. Nem hiszem, hogy bármely más ember képes lenne megvédeni magát velük szemben.

-

De nekem tudnom kell – motyogtam.

Együttérzés villant a szemében. – Akkor tanulj. Valaki, aki lőszerettettel lát el tanáccsal, egyszer azt mondta, hogy ne csináljak magamból áldozatot. Te se tedd. Már egy csomó más dolgot képes voltál megtanulni. Tanuld meg ezt is. Vegyél önvédelmi órákat. Vagy egy fegyvert. Nem lehetsz testőr, de nem csak ez az egyetlen módja, hogy megvédd magad. Az érzelmek felforrtak bennem. Harag. Zavar. Megnyugvás. -

És mi mondani valód van egy részeges srác számra?

-

Ó, Sage. Nagyon is sok mondani valóm van annak a srácnak, akár részeg, akár józan. – Adrian ellépett tőlem és félre állt. Hirtelen furcsán éreztem magam nélküle. Sebezhető voltam. – A legtöbb ember nem olyan, mint én. Így kisebb az esélye, hogy

megőrülök a lélektől. – Adrian az ujjával megérintette a homlokát, miközben a szemét forgatta. -

Ha már itt tartunk… megígérem, hogy nem fogok kiselőadást tartani – mondtam és titkon örültem, hogy elterelte a témát. – Az ebéd apáddal borzasztó volt. Megértem. Azt is, hogy úgy érzed itt mentem megfulladsz. De kérlek, ne felejtkezz el Jillről. Tudod ez mit tesz vele. Talán nem is most, majd később.

Egy mosoly villant át az ajkán. – Te folyton az okokat sorolod. De bárcsak egyszer hallanád magad közben. A szavak ismerősek voltak. Egyszer Dimitri mondott valami hasonlót. És ha két ennyire különböző embernek ugyan az a véleménye, akkor talán van benne valami. Ezen aztán rengeteget gondolkoztam később, amikor visszatértem Amberwood-ba. Az egyik jó dolog Adrian részegségének, hogy Jill nem láthatta a veszekedésünket. Így aztán másnap az ebédnél elmeséltem Jill-nek Eddie-nek és Angeline-nak, hogy mi történt, persze a nemkívánatos részeket kihagytam. Jill és Angeline reakciói pont olyanok voltak, mint amilyet vártam. Jill-t nagyon megérintette a dolog és többször elmondta, hogy mennyire örül, hogy Sonya és én jól vagyunk. Angeline arról beszélt, hogy mit is tett volna a támadóinkkal. Ő Dimitri-vel ellentétben a támadóink után futott volna. Eddie nyugodt volt és nem sok mindent mondott, amíg a két lány el nem ment – Angeline a szobájába, Jill pedig órára. -

Jól sejtettem, hogy valami nincs rendben veled – mondta Eddie. – Ma reggel nem javítottad ki Angeline-t, mikor zöldségnek nevezte a paradicsomot.

Ezzel sikerült is egy fél mosolyt csalnom Eddie arcára. -

Hát igen. Te is tudod, hogy milyen, ha megtámadnak. Persze talán nektek ez megszokott. De egy sikátorbéli támadás te se neveznéd normális dolognak, ugye?

Eddie megrázta a fejét. – Semmiképp sem. Egy ilyen támadás mindig kemény dolog. Ne érezd magad rosszul emiatt. Én csak kevergettem a krumplipürémet, de végül feladtam. – Nem szeretem, ha bizonyos dolgok készületlenül érnek. Ne érts félre, láttam, hogy milyen amikor Rose Strigoi-val harcol. Én akkor is tehetetlen voltam… de az más. Ők nagyobbak voltak, mint mi… de a mostani támadóink emberek. Nem tudok harcolni. És mi történt tegnap este? Tehetetlen voltam. Pedig ők emberek voltak, mint én. Nem kellett volna, hogy olyan nagy hatással legyenek rám. -

Akarod, hogy megtanítsak néhány trükköt? – kérdezte Eddie kedvesen.

Visszamosolyogtam rá. – Amit te csinálsz azt hiszem az kicsit sok nekem. Talán valami olyat kéne kitalálnom, mai hozzám való. Adrian azt javasolta, hogy szerezzek be egy pisztolyt, vagy iratkozzak be egy önvédelmi tanfolyamra. -

Ez jó ötlet.

-

Tudom. Ijesztő mi? Az Alkimisták, amúgy tartanak lőfegyveroktatást, de én nem igazán szeretem. Jó jegyeim voltak belőle és elméletben tudom használni, de nem nekem való.

Eddie kuncogott. – Értem. Ha még is meggondolod magad, szólj. Angeline után bármire kész vagyok. Bár… ha tisztességesek akarunk lenni, akkor mostanában visszavett magából. Visszagondoltam az utolsó beszélgetésemre Angeline-val, ami tegnap volt, de még is úgy tűnt, mint ha évek teltek volna el azóta. -

Ó! Elbeszélgettem vele.

-

Mit mondtál neki? – kérdezte Eddei meglepetten. – Meg mondta, hogy nem foglalkozz a magán életemmel. Ez az én dolgom.

-

Tudom. Tudom. De ez csak úgy megtörtént. Arról beszéltem neki, hogy a viselkedése mennyire kilóg a sorból és nem ártana, ha egy kicsit visszafogná magát. Elég dühös volt rám, nem voltam benni biztos, hogy megértette mire célzok.

-

Huh. Hát, azt hiszem megértette – a következő szavak azt hiszem igen nagy kitűntetésnek számítottak Eddei-től. – Talán nem is volt olyan rossz ötlet, mint gondoltam.

-

Talán – értettem egyet. – És nézd a dolog jó oldalát. A felfüggesztése azt is jelenti, hogy nem kell vele menned a bálba.

Abból, ahogy az arca egy villanásra eltorzult egyértelmű volt számomra, hogy ezt még fel se fogta. De nem telt be egy fél pillanat se az arca ismét rezzenéstelen volt. – Ha ilyen veszélyek leselkednek itt a vámpírokra megyek és szerzek erősítést a bálra, hogy Jill biztonságban legyen – én el se tudtam képzelni, hogy Eddie hogyan lehetne még ennél is óvatosabb, de azt hiszem meg fogom tudni. A legtöbb órán nehezen tudtam összpontosítani a tananyagra, mivel folyton a tegnap este járt a fejemben, de Ms Terwilliger órája túl halk volt ahhoz, hogy az órára figyeljek. Így volt egy kis időm gondolkodni. Ez egyszerűen csak simán lemásoltam a varázslatokat és nem próbáltam meg memorizálni őket. Általában nem szoktam ilyet csinálni, de ma nem volt ott az agyam. Az óra felénél jártam, mikor végre képes voltam összeszedni magam és rákoncentrálni arra, amit csinálok. Épp egy varázslatot másoltam le, ami állítólag arra volt

képes, hogy az ember támadóját skorpióval árassza el. A varázslat szövevényes és időigényes volt. -

Ms. Terwillinger? – utáltam szívességet kérni, de a közelmúlt eseményei nagy nyomást gyakoroltak rám.

Meglepetten nézett fel a papírjai közül. A hidegháborúnk óta megszokta, hogy nem beszélgetünk. – Igen? Ráböktem a könyvre. – Mire jók ezek az úgynevezett támadó varázslatok? Hogyan tudja az ember harc közben ezeket használni, mikor több napos előkészületet igényel? Ha az embert megtámadják semmire sincs idő. Még gondolkodni is alig van idő. -

Melyiket nézed épp?

-

A skorpiósat.

A nő bólintott. – Ó, igen. Ez inkább amolyan előre megfontolt varázslat. Ha valakit megakarsz leckéztetni. A volt barátom esetében bevált – arca zaklatott lett, de aztán ismét rám összpontosított. – De vannak olyan varázslatok, amik ilyen helyzetben sokkal hatékonyabbak. A tűz varázslat. Gondolom emlékszel még rá, sok vele előkészület, de elég gyorsan fel lehet használni. Vannak olyan varázslatok is, amik könnyen és gyorsan elkészíthetőek, de mint ahogy már mondtam az ilyen varázslatokhoz szükség van bizonyos készségekre. Minél képzettebb vagy annál kevesebb hozzávalóra van szükséged. Ahhoz, hogy mindezt megtanuld több tapasztalatra van szükséged. -

Soha nem mondtam, hogy meg akarom tanulni – csattantam fel. – Én csak… érdeklődtem.

-

Ó! Ez az én hibám. Félre értettem a dolgot, azt hittem, hogy azért kérdezed, mert talán érdekelhet a dolog.

-

Nem – örültem, hogy a gyógyító tetoválás révén a tegnap esti horzsolás már teljesen eltűnt az arcomról. Nem akartam, hogy azt gondolja komoly okok húzódnak meg a kérdésem mögött. – Látja, pont ezért nem kérdezek soha semmit. Maradjunk abban, hogy ön tovább folytatja az olvasást és egyben a kínzásomat.

-

Kínzás? Önszántandból olvasol és kávézol itt nap mint nap. Pontosan mit is csinálnál, ha nem itt lennél?

-

Elég egy szerencsétlen helyzet ez – mondta neki. – Minden percét utálom. Ez az egész beteges és zavaros és…

Ebben a pillanatban kopogtattak az ajtón és szinte azonnal Trey jelent meg az ajtóban. Ms. Terwilliger elkezdett összecsomagolni és mosolyogva a fiúra pillantott, mint ha idebent minden teljesen rendben lenne.

-

Miért jött Mr. Juarez? Kedves öntől hogy meglátogat, miután elhalasztotta a reggeli órámat.

Visszagondolva rájöttem, hogy ez igaz. Trey nem volt ma se történelem, se kémia órán. -

Sajnálom – mondta. – Családi okok miatt otthon kellett maradnom.

„Családi okok” ezt a mentséget én olyankor használtam, mikor a vámpírokat vittem etetni, de nem gondoltam, hogy Trey-t hasonló okok tartották volna távol az iskolától. -

Megtudná nekem mondani a tanárnő, hogy miről maradtam le? – kérdezte Trey.

Ms. Terwilliger felakasztotta a táskáját a vállára. – El kell mennem, már várnak rám. De talán kérdezze Miss Melbourne – ő talán alaposabban el is magyarázza, mint én. Az ajtót zárják be, ha végeztek. Trey leült a szemközti asztalhoz és úgy húzta az asztalt, hogy pont szemben legyünk egymással, közben én elővettem a történelem és kémia könyvemet, mert gondoltam talán az utóbbi és érdeki, majd őt. A táskája felé biccentettem, ami a földön hevert. -

Kihagytad a gyakorlatot?

Trey a füzete felé hajolt és egyből neki állt lemásolni az enyémet. – Nem akartam kihagyni – mondta, de nem pillantott fel a füzetéből. -

Értem. Csak itt ne hagyd a sulit.

-

Ne ítélj – mondta. – Ott lettem volna, ha tudok.

Békén hagytam őt. Míg Trey másolt én bekapcsoltam a mobilamat és láttam, hogy Brayden írt. Ez állt benne: Vacsora? Haboztam. Még nem dolgoztam fel a tegnap estét, bár Brayden vicces volt és nekem most erre volt szükségem. Még is ezt írtam neki vissza: Nem biztos. Van még egy kis dolgom ma este. Szerettem volna körbenézni, hogy milyen önvédelmi oktatásra tudnák beiratkozni. Erre volt szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak. Tények kellettek. Brayden szinte azonnal reagált az üzenetemre: Késői vacsora? Stone Grill 8? Úgy döntöttem vissza írok neki, hogy ott leszek. Épp rá akartam nyomni a válasz gombra, mikor ismét zümmögni kezdett a telefonom és egy újabb üzenetem érkezett. Adrian írt. H érzed magad? Nagyon aggódtam m. Adrian szívesen kommunikált írásban, de furcsa rövidítéseket használt – amiket én személy szerint soha nem használtam volna. Még olvasni is nagyon fura volt, nem hogy használni. Még is volt valami az üzenetében, ami megérintett. Aggódott miattam. Ez jó érzéssel töltött el. Válaszoltam neki: Be fogok iratkozni egy önvédelmi tanfolyamra. Adrian majdnem olyan gyorsan válaszolt, mint Brayden-é: Biztos voltam benne, h keresel 1-t. Talán é is elmegyek 1re. Meglepetten pislogtam. Erre már csak egy dolgot tudtam visszaírni: Miért?

-

Nahát! – mondta Trey és összecsukta a jegyzetfüzetét. – Miss Népszerűség.

-

Mr. Családi okok– mondtam.

Gúnyosan rám pillantott és betette a füzetét a hátizsákjába. – Ezt köszönöm. Te mondod… az unokatestvéred. Kirúgták őt igaz? -

Két hétre felfüggesztették.

-

Tényleg? – felállt. – Ennyi? Azt hittem sokkal rosszabb lesz.

-

Igen. Közel volt hozzá. De ráébresztettem őket, hogy nem eszik olyan forrón a kását.

Trey felnevetett. – Eltudom képzelni. Nos, azt hiszem két hetet tudok várni. Homlokomat ráncoltam. – Mire? -

Hogy kikérdezzük őt.

Egy pár másodpercig szótlan voltam. – Angeline-t? – úgy kérdeztem, mint ha lenne itt másik unokatestvérem. – Te ki akarod kérdezni… Angeline-t? -

Igen – mondta. – Ő olyan kis törékeny. És még is kiütött három srácot, na meg egy hangszórót. Nézd… nem akarok neked hazudni. Ez azért elég meleg.

-

Azt hiszem sok szót tudnák arra használni, amit tett, de a „meleg” nem tartozik közéjük.

Trey vállat vont és az ajtó felé indult. – Véleményem szerint egy kicsit fel lett fújva a dolog. De te a szélmalmokhoz értesz, én a verekedéshez. -

Hihetetlen vagy – mondtam.

Igaza volt Trey-nek mi ketten tényleg nagyon mások voltunk. Ő rengeteget sportolt és mindig tele volt kék-zöld foltokkal, most is. Sőt talán most még több volt rajta, mint máskor. A telefonom ismét rezgett. -

Jobb lesz, ha megyek – mondta Trey és ott hagyott.

Hirtelen egy furcsa gondolat jutott szembe. Trey zúzódásait valóban a foci meccseken szerni? Rengeteg különös utalást tesz a családjára és mi van, ha valamit rejteget. Nyugtalanítani kezdett ez a furcsa gondolta. Ismét a telefonom zökkentett ki a gondolataim menetéből. Még egy üzenet Adriantól – az üzenet olyan hosszú volt, hogy nem fért bele egy sms-be. Ez jó ürügy, h elkerüljem S & D. Amúgy n csak te vagy az 1etlen, akinek +kell védenie magát. Azok a fickók emberek volta és tudták, h S vámpír. Talán még is vannak Vámpírvadászok. Gondoltál már arra, h C még is csak igazat mondott? Nem. Addig a pillanatig, nem.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZenkettedik FEJEZET

MIKOR MEGÉRKEZTEM A RANDIRA – a megbeszélt helyen és időben – Brayden a laptopja előtt ült az étteremben. -

Túl korán jöttem – magyarázkodott. – Gondoltam addig befejezem a házi feladatomat. Te mindent meg tudtál csinálni, mait akartál?

-

Igazából önvédelmi tanfolyam után kutattam a neten. És nem fogod el hinni, hogy mit találtam.

Leültem mellé, hogy hozzáférjek én is a laptophoz. Mint rendesen, most is kávé illata volta. Ezt soha nem lehet megunni határoztam el magamban. Egy web címet diktáltam Braydennek, amit nem rég találtam. A web oldal úgy nézett ki, mint egy régi tíz évvel ezelőtti website és tele volt állatos képpel. Wolfe önvédelmi iskola – Malachi Wolfe az oktató. -

Ez komoly? – kérdezte Brayden. – Malakiás Wolfe?

-

Nem változtatta meg a nevét – mondtam. – Nézd mennyi díjat kapott – a honlapon fel volt tűntetve néhány díj, de mind jó néhány évtizeddel ezelőtti. – Ez a legjobb érsz.

Rákattintottam az „induló kurzusok” nevezetű linkre. Mal Wolfe igen elfoglalt volt. Négy hetes kurzusokat tartott, heti egyszeri órával. -

Ne épp olyan, amit keresek – ismertem el – ráadásul ezek a tanfolyam már el is kezdődtek.

-

Ne olyan hosszúak a kurzusok. És itt egy, ez holnap kezdődik– tette hozzá Brayden. – De segíts nekem egy picit. Mi ez a nagy érdeklődés az önvédelem iránt?

Ismét bevillant a kép a sötét sikátorról, a tehetetlenség érzése, amint a falnak szorítottak. Hirtelen akadozni kezdett a lélegzetem és emlékeztetnem kellett magam, hogy már nem vagyok a sikátorban. Most egy jól megvilágított étterembe vagyok egy fiúval, akiben megbízok. Biztonságban vagyok.

-

Úgy érzem nagyon fontos egy nő számára, hogy megtudja védeni magát – mondtam. – Bár ez… talán igaz a férfiakra és a nőkre is egyaránt.

-

Megpróbálsz engem is rávenni? – először azt hittem, hogy komolyan beszél, de mikor felnézett láttam, hogy mosolyog.

Visszamosolyogtam. – Én és a… bátyám úgy döntöttünk beiratkozunk egy ilyen tanfolyamra. -

Talán akkor jobb, ha én nem megyek. Habár úgy gondoltam a főiskolán a harcművészet lesz a választható tárgyam – Brayden kikapcsolta a laptopot én pedig elfoglaltam a vele szemközt lévő helyet az asztalnál. – Azt hiszem a családod, amúgy is elég összetartó és zárkózott. Nem biztos, hogy rájuk akarom kényszeríteni magam.

-

Azt hiszem ez okos ötlet – értettem egyet, gondolván, hisz Breyden bizonyos dolgokról úgy se tudhat.

A vacsora nagyon jó volt a termodinamikáról beszélgettünk. Annak ellenére, hogy a témát érdekesnek találtam a gondolataim sokszor elkalandoztak. Sokszor vissza kellett terelnem őket, hogy oda tudjak figyelni arra, amit Brayden mond. A támadás és Adrian rögtönzött megjegyzése a vámpírvadászokról sok fejtörést okozott. Még is elég sokáig maradtunk az étterembe Braydan-nel. Olyannyira, hogy mire elindultunk, már teljesen besötétedett. Nem parkoltam messze – és nem is valami eldugott helyen állt Latte – de hirtelen megrémültem az előttem álló sétától a sötétben, amit egyedül kellett megtennem. Brayden belekezdett valamibe a suli bulival kapcsolatosan, de észrevette a különös reakciómat. -

Mi a baj? – kérdezte.

-

Én… - az utcát bámultam. Csak kétsaroknyira volt a kocsim és emberek voltak minden fele, de éreztem, hogy a félelem fojtogat. – Nem kísérnél el a kocsimig?

-

De, persze – vágta rá egyből Brayden.

Ketten tettük meg az utat, de én még így is teljesen meg voltam rémülve. Ahogy azt Eddie és Adrian is mondta nem szeretek másoktól szívességet kérni. Így ez a helyzet még megalázóbb volt számomra. Rose-t biztosan nem kellene kísérgetni. Angeline-t sem. Ő még talán meg is verne egy két embert útközben ne hogy ki jöjjön a gyakorlatból. -

Itt vagyunk – mondtam Brayden-nek miután elértük Latte-t. – Köszönöm. Akkor szombaton?

Brayden bólintott. – Jó ha ott találkozunk? Vagy szeretnéd, ha felvennélek a sulinál. -

Találkozzunk ott, mert én viszem a húgomat és bátyámat is. Ez így talán most egyszerűbb.

-

Oké – mondta és kedvesen rám mosolygott. – Alig várom, hogy lássam a jelmezedet. Én egy színtársulattól kaptam kölcsön a jelmezemet. Nem épp a leg élet hűbb, de jobb, mint amiket eddig találtam.

Már majd el felejtettem, hogy én Lia-ra bíztam a jelmezem elkészítését, így nem Brayden volta az egyetlen, aki kíváncsi volt milyen lesz a ruhám. -

Majd meglátod – mondtam.

Néhány pillanat múlva azon tűnődtem, hogy mire vár még. Ő még mindig kissé félénknek és bizonytalannak tűnt, mint ha épp valamit mondani készülne. De mint kiderült, nem akart semmit se mondani. Egyszerűen, csak előre lépet és megcsókolt. Jó volt, de még is hiányzott valami. Brayden arca sugárzott, szinte szárnyalt a boldogságtól. Miért nem ugyan ilyen az én reakcióm is? Talán valamit rosszul csinálok. Vagy valamit kihagyok? Ezt is feljegyeztem a gondolatban készített listámra – utána kell néznem listámra. -

Viszlát, szombaton – mondtam.

Visszamentem Amberwood-ba és miközben a kollégiumi szobám felé sétáltam írtam egy smst Adriannak: Holnap este indul egy önvédelmi kurzus. 75$. Annak ellenére, hogy Adrian azt mondta ő is szeretne beiratkozni egy önvédelmi tanfolyamra, nem hittem, hogy tényleg velem tart. Talán megint elhatalmasodott rajta a depresszió és meggondolja magát. Még abban se voltam biztos, hogy visszament a művészeti suliba. Egy perccel később jött a válasz: Ott leszek. Majd: Kölcsön adnád nekem a tandíjat? Jill sétált be a kollégium aulájába, ahol rajtunk kívül, már senki más nem volt, mindjárt kezdődött a kijárási tilalom. Jill észre se vett, zaklatottnak és töprengőnek tűnt. -

Hé – kiáltottam utána. – Jill?

Megtorpant és meglepetten pislogott rám. – Oh. Szia. Te ma randiztál a… barátoddal? Összerezzentem. – Nem vagyok benne biztos, hogy hívhatom-e őt így. -

Hányadik randi volt ez?

-

A negyedik.

-

És el akar vinni táncolni?

-

Mi ott találkozunk.

Vállat vont. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ő nagyon is a barátod akar elenni. -

Ez úgy hangzott, mint ha Kristin és Julie társkereső kalauzból idéztél volna.

Ez egy röpke mosolyt csalt Jill arcára, de nem tartott sokáig. – Azt hiszem ez csak a józanész szava.

Óvatosan tanulmányoztam Jillt a hangulata még mindig elég komor volt. – Jól vagy? Szomorúnak tűnsz. Csak… csak nem Adrian? Ez még mindig az ő hatása? – egy pillanatig azt hiszem sokkal idegesítőbb lehettem, mint Adrian valah volt. -

Nem – mondta Jill. – Úgy értem, hát igen. De ő most már egy kicsit jobban van. Nagyon izgatott az önvédelmi tanfolyam miatt.

A kötelékük mindig megdöbbentett. Hisz még egy perc se telt el azóta, hogy írtam Adriannak. -

Izgatott? – kérdeztem meglepetten. Elképesztően erős reakciónak tűnt ez Adriantől. – Ez egy figyelem elterelés. Most pontosan erre van szüksége – magyaráztam. – Még mindig nagyon depressziós az apja miatt… Nem kellett volna San Diego-ba vinnem – mondtam inkább magamnak, mint sem Jillnek. – Ha nem vittem volna őt el, akkor nem tudott volna elmenni.

Jill kissé szkeptikusan nézett rám. – Ebben nem vagyok olyan biztos. Szerintem megtalálta volna a módját, akár veled, akár nélküled. Ami köztük történt mindenképp megtörtént volna – rendkívül bölcsen hangzott ez Jilltől. -

Szörnyű érzés ilyennek látni Adriant.

-

Ezek a hangulatváltozások nála csak úgy jönnek és mennek. Mindig így van ez – Jill elmerengően nézett, mint aki nagyon messze jár. – Ő felhagyott az ivással egy időre… a kedvemért. De aztán újra előbukkan benne… nos, nehéz ezt elmagyaráznom. Tudod mi hajtja az elmebeteg embereket? Mikor ő józan, akkor sokkal sebezhetőbb.

-

Azt akarod mondani, hogy Adrian őrült? – erre a beszélgetésre még nem voltam kész.

-

Nem, nem igazán – Jill lebiggyesztette az ajkát, míg gondolkodott. – Csak egy kicsit szétszórt… furcsa. Megérted, ha meglátod. Folyton ábrándozik és álmodozik. De nem úgy ahogy én. Az egésznek olyan – nem is tudom – misztikus hangulata van. De ez nem mágia. Ez által inkább átmenetileg… elveszíti a mágikus képességét. Soha nem tart örökké, de mint mondtam te is látni fogod, ha meglátod.

-

Azt hiszem én… - hirtelen bevillant egy kép, mielőtt Sonya és Dimitri megérkezetek volna, akkor Adriannal valami hasonló történhetett. Furcsán nézett rám, mint aki először lát. Ahogy visszagondolok erre még mindig ki ráz tőle a hideg. És a szavai: Istenem Sage. A szemed. Hogy nem vettem eddig észre? Olyan a színe, mint… mint a megolvadt aranyé. Ezt megtudnám festeni…

-

Lányok? – Mrs. Weathers állt a dolgozó szobája ajtajában, épp becsukni készült azt. – Mennyetek fel a szobátokba.

Engedelmesen bólintottunk és elindultunk felfelé a lépcsőn. Amikor elértünk az emeletre, ahol Jill szobája volt, megfogtam Jill csuklóját és megállítottam.

-

Hé! Ha nem Adrian miatt volt rossz kedved, akkor mi a baj? Minden rendben?

-

Huh! Ez csak – Jill aranyosan elpirult. – Én azt hiszem. Nem is tudom. Micah… ummm, izé, megcsókolt ma este. Ez az első alkalom. És azt hiszem eléggé meglepett, hogy mennyire jó érzés is ez.

Engem az lepett meg, hogy még csak most történt meg és hálásnak kellett volna lennem érte. Szavai még mindig a fejemben visszhangoztak. – Mit akarsz ezzel mondani? Sokkal kevésbé volt felkavaró a dolog, mint amire számítottál? Pont olyan volt, mint ha bárki mással ért volna össze az ajkatok? Mit ha csak az egyik rokonodat csókolnád? Jill értetlenül nézett rám. – Nem. Bolond. Miből veszed ezt? -

Hát… én csak találgattam – ostobán éreztem magam.

Mégis számomra miért ilyen érzés, ha Barydennel csókolózok? -

Nagyon jó volt, de tényleg – távoli tekintetét rám irányította. – Vagy is, majdnem. Nem mertem igazán átadni magam az egésznek, mert aggódtam az agyaraim miatt. Könnyű mosolygás, vagy beszéd közben elrejteni. De nem csókolózás közben. És egy folytában azon gondolkodtam: „Mit fogok mondani, ha észreveszi?” És akkor eszembe jutott az a sok dolog, amit mások mondtak, hogy miért nem jó ötlet együtt lennem Micah-val és hogy milyen sok dolog van, amiről nem tudhat. Szeretem őt. Nagyon szeretem. De ez még nem elég ok ahhoz, hogy kockára tegyem a Morak… vagy Lissa életét.

-

Ez egy igazán nemes hozzáállás.

-

Azt hiszem. Nem akarom, hogy vége legyen ennek. Micah annyira helyes… és imádom őt és a barátait, meg azt a rengeteg dolgot, amit együtt csináltunk. Azt hiszem, majd meglátjuk mi fog történni…. de nehéz. Mindenesetre ez észhez térített.

Jill nagyon szomorú volt, mikor bement a szobájába. Folytatattam az utamat a saját szobámba, de rossz érzésem volt Jill miatt… de egyúttal meg is könnyebbültem. Aggódtam amiatt, hogy Jill Micah-val randizgat, tanúja voltam pár romantikus pillanatnak közöttük és attól féltem, hogy Jill egy idő után nem lesz képes a józan eszére hallgatni. De most már tudom, hogy jobban kellett volna bennem bíznom. Jill nem volt olyan éretlen, mint az gondoltam. Jill különbséget tudott tenni helyes és helytelen dolgok között és képes volt bármit megtenni azért, hogy helyes döntéseket hozzon. Jill szavai Adrianról még másnap is ott vízhangoztak a fejemben, mikkor felvettem Adriant a házánál az önvédelmi óra előtt. Vidáman szállt be a kocsimba, mint ha nem is lenne depressziós, sem őrült. Az is feltűnt, hogy nagyon elegánsan volt felöltözve, a mostani öltözet pont megfelelt volna az apjával való találkozásra. Ő is egyből kiszúrta a ruhámat.

-

Wow. Nem gondoltam volna, hogy valaha is látlak ilyen ruhában… bármikor is.

Egy olajzöld jóga nadrágot és egy Amberwood-i pólót viseltem. -

A leírás szerint kényelmes ruha kell az edzéshez. Ahogy azt neked is megírtam – egy éles pillantást vetettem a selyemingjére.

-

Ez nagyon kényelmes – mondta megnyugtatóan. – Különben is nincs semmilyen olyan ruhám, ami alkalmas lenne edzésre.

Ahogy visszakanyarodtam az útra a kocsival megpillantottam Adrian ball kezét. Eleinte azt hittem, hogy véres, de később rájöttem, hogy csak festékes – vörös festék. -

Te újra festesz? – kérdeztem vidáman. – Azt hittem abba hagytad.

-

Hát igen. De tudod Sage festő suliba járok.

-

Azt hittem azt is abbahagytad.

Sandán rám pillantott. – Majdnem. De aztán eszembe jutott egy lány, aki adott nekem egy esélyt és segített bejutnom a suliba, így aztán úgy döntöttem nem játszom el a bizalmát. Ebből is sokat tanulhatok azt hiszem. Elmosolyodtam és rákanyarodtam a főútra. Hogy legyen időnk regisztrálni füllentettem Adriannak a kezdéssel kapcsolatosan. Mikor ma felhívtam a Wolfe Önvédelmi iskolát egy izgatott ember azt mondta, hogy egészen az utolsó alkalomig visszaigényelhetjük a pénzünket, ha az órák nem felelnek meg, de első alkalommal fizetni kell. Az iskola a városon kívül helyezkedett el. A környéken minden kopár és kietlen volt. Csak egy ház álldogált a semmi közepén szomorúan és magányosan. He nem lett volna kirakva az iskola cégére a házra, biztos azt gondoltam volna, hogy rossz helyen vagyok. Leparkoltam és kíváncsian néztem körbe – sehol egy másik autó. -

Ez az a fajta hely, amilyet, csak a filmekben látsz – mondta Adrian. – Ahol az ember biztosan belebotlik egy sorozatgyilkosba.

-

Legalább ki van világítva – mondtam. A sikátori incidens óta volt egy újabb ellenségem: a sötétség. – Nem lehet olyan rossz.

Adrian kinyitotta az autó ajtaját. – Nézzük meg. Megnyomtuk a csengőt és bentről azonnal kutyaugatás csendült fel. -

Útálom a rosszul kiképzett kutyákat – motyogtam. – Meg kell őket tanítani viselkedni és kordában kell őket tartani.

-

Ahogy az embereket is, mi? – kérdezte Adrian.

Az ajtó kinyílt és egy ötvenes éveiben járó őszes, szakállas férfi állt az ajtóban. Bermudát és Lynyrd Skynyrd pólót viselt. És az egyik szeme le volt kötve, mint a kalózoknak.

-

Ez hitetetlen – hallottam Adrian morgását. – Ez már a legmerészebb álmaimat is felülmúlja.

Meghökkentem. A szemkendőről Keith üvegszeme jutott szembe, ami azt juttatta szembe, hogy nekem milyen szerepen is volt abban. Nem tetszett az emlék, de kíváncsi lettem, hogy vajon mi történhetett a férfi szemével. A fickó arrébb tolta a kutyákat – valamiféle Chihuahua keveréknek tűntek – alig bírt kijönni tőlük a házból és csak nehezen tudta becsukni maga mögött az ajtót. -

Igen? – kérdezte.

-

Mi, um, a tanfolyamra jöttünk. Az önvédelmi tanfolyamra – úgy éreztem tisztáznom kell, hogy pontosan milyen tanfolyamra gondolok. – Sydney vagyok. Ő pedig Adrian. Ma reggel beszéltünk telefonon.

-

Ah, igen, igen – a férfi a szakállát tekergette. – Meg van a pénz? Kizárólag készpénzt fogadok el.

Elővettem a 150$ és odaadtam neki. Megszokásból majdnem számlát kértem, de aztán meggondoltam magam. A férfi a nadrágja zsebébe tömködte a pénzt. -

Rendben – mondta. – Mennyetek be a garázsba, megvárjuk a többieket is. Az oldalsó ajtó nyitva van.

Egy nagy, ipari épület felé intett – ami kétszer akkor volt, mint a ház. Anélkül, hogy megvárta volna, jó fele indulunk-e el visszament a házba az ugató kutyákhoz. A garázs belseje volt az első dolog, ami rendesen nézett ki, ettől egy kicsit megkönnyebbültem. A padló tiszta volt és az egyik falon tükör volt. A Tv és a videó lejátszó mellett önvédelmi kazetták hevertek. A falon egy jó pár nuncsakuk2 volt felakasztgatva. -

Ne érintsd meg – figyelmeztettem Adriant, látva, hogy elindul feléjük. – Ezek olyan srácok, akik agyonütnek, ha valami bajuk lesz.

Adrian a zsebében tartotta a kezét. – Gondolod, hogy megtanuljuk használni ezeket? -

A nuncsaku-ról nem írtak semmit az ismertetőben. A leírás csak alapvető önvédelmi technikákat említett.

-

Akkor ezek minek vannak itt? – Adrian odasétált az egyik vitrinhez, amiben csomó boxer volt. – Ezek olyan cuccok, amiket Castile minden nap használ. Ő is megmutatta volna, hogy mit lehet velük csinálni.

2

A nuncsaku az okinavaiak és a kínaiak sajátos fegyvere, melynek őse egy cséphadaróhoz hasonlító eszköz. Védekező-támadó fegyver, amivel nagyon lehet csapni, de használható fojtásra, feszítésre. Két 20-30 cm hosszú, 2-3 cm átmérőjű kör keresztmetszetű keményfából készült, amelyek az egyik végüknél lánccal voltak összeerősítve. Később számos változat keletkezett (pl. egyetlen bottá összecsúsztatható). Forrás: Wikipédia

-

Azt szerettem volna, ha valaki jól érthetően magyarázza el a dolgokat – feleltem védekezően.

-

Mint például Mr. Trópusi-Rövidnadrág odakintről? Hogy találtár rá egyáltalán?

-

Interneten. Erősen ajánlották.

-

Kicsoda? Sir Long John Silver? – annak ellenére, hogy engem figurázott ki elnevettem magam.

Az elkövetkező fél órában még jó pár ember csordogált be a terembe. Ez egyik egy 70 év körüli nő volt. A másik egy anya volt, akinek már volt négy gyerek és úgy gondolta itt az ideje, hogy megtanulja, hogyan védje meg magát. Volt még másik két nő is, akik a húszas éveik közepén jártak és angry girl-power-es pólót viseltek. Mi voltunk Adriannal a legfiatalabbak a teremben és Adrian volt az egyetlen férfi, leszámítva az oktatót, aki idő közben megérkezett, amit abból sejtettünk, hogy Wolfe feliratú pólót viselt. Hirtelen rossz érzésem támadt, már az óra kezdetekor. Mi hatan a padlón ültünk a Wolfe pólós férfi pedig nekidőlt az egyik tükörnek és fürkészően vizslatta a társaságot. -

Feltételezem azért vagytok itt – kezdte – hogy megtanuljátok ezeket használni – a férfi a nuncsakukra pillantott.

Megpillantottam Adrian arcát a tükörben. Arckifejezése azt sugallta: Igen, pontosan ezt akarom megtanulni. -

Nos, ez nem jó – mondta a Wolfe. – Ti soha nem fogtok ilyeneket használni. Legalább is nem itt. Higgyétek el nekem, enne is meg van az oka. Ugyan néhány évvel ezelőtt Alaszkában megmentették az életem. De ha mindenre alaposan odafigyeltek, amit itt megtanítok nektek, akkor soha nem lesz szükségetek ezekre itt, figyelembe véve, hogy Palm Springs-ben nincs jávorszarvas veszély.

Az anyuka felemelte a kezét. – Egy jávorszarvas ellen használta a nuncsakut? Wolf szemében egy kísérteties pillantás csillant meg. – Mindenféle hülyeségre használom az ilyeneket. De sem most, sem az elkövetkezendő órákon nem fognak kelleni. Itt másra van szükség. A józanészre és nem a fegyverekre. Vagy ökölre. Te – sokkot kaptam, Wolfe rám mutatott és a földhöz szegezett egy acélos pillantással. – Mit mondtam neked, mikor megérkeztetek? Nagyot nyeltem. – Adjam oda a kézpénzt. -

És utána?

-

Hogy jöjjek ide és várjak.

A férfi elégedetten bólintott, így feltételeztem, hogy jól válaszoltam. – Mi kb. két mérföldre vagyunk minden lakott településtől és egy mérföldre az országúttól. Te nem ismersz engem és

valljuk be ez a hely úgy néz ki, mint egy sorozat gyilkos otthona – a szemem sarkából láttam, hogy Adrian diadalmasan rám pillant. – Ideküldtelek egy ablak nélküli épületbe. Te pedig idejöttél. Körülnéztél az úton idefele? Felmérted a terepet, mielőtt bejöttél volna ide? Megnézted, hol vannak a kijáratok? -

Én…

-

Persze, hogy nem – szakított félbe. – Ez soha senkinek nem jut eszébe. Ez az első szabály az önvédelmi tanfolyamunkon. Ne bízzuk a véletlenre a dolgot. Nem kell félelembe élnünk, de tudjuk, hogy mire számíthatunk. Légy okos és megfontolt. Ne járkálj vakon egy sötét sikátorban, vagy parkolóban.

Mint ahogy én is tettem. Wolfe meglehetősen felkészült volt. Rengeteg történet és példát hozott fel – megdöbbentem, hogy az emberek is milyen gonoszak, nem csak a vámpírok. Megmutatott néhány ábrát különféle veszélyes helyzetekről, megmutatva a szituációk gyenge pontját és elmondta, hogy hogyan kell sértetlenül kijönni az adott szituációból. Minél többet beszélt, annál hülyébbnek éreztem magam, a sikátorbéli eset kapcsán. Azok a srácok, már jó ideje kigondolták a támadást Sonya ellen, ebben biztos voltam. De millió egy módon elkerülhettük volta a konfrontációt azon az estén. Kiderült számomra, hogy Wolfe fő filozófiája az elkerülésen alapszik. Végezetül tanultunk pár alaplépést, aminek az volt a lényege, hogy ragad meg a támadódat és vidd a földre. Aztán hagyta had gyakoroljunk az óra utolsó félórájában. Párban dolgoztunk és egyikőnk se nagyon merte igazán kipróbálni a fogásokat a másikon, féltünk, hogy fájdalmat okozunk egymásnak. -

Hál Istennek – mondta Adrian, amikor elkezdődött a gyakorlat. Ő volt a partnerem. – Már azt hittem, azért vagyunk itt, hogy megtanuljuk a harc semmire se jó.

-

Igaza van – mondtam halkan. – Ha el tudod kerülni a harcot az annál jobb.

-

De mi van ha nem? – kérdezte Adrian. – Mi van a kardforgató kis haverjaiddal? Mi csinálsz, ha bajban vagy?

-

Azt fogjuk most gyakorolni.

Wolf a legfontosabb önvédelmi lépésként azt tanította meg nekünk, hogy hogyan kell elkerülni, hogy az ellenfél hátulról szorító fogást alkalmazzon rajtunk. Volt egy két technika, ami nem volt sokkal bonyolultabb, mint a fejbe vágás, vagy a lábon rúgás. Adrian és én felváltva játszottuk a támadót, miközben a másik a kilépő manővert gyakorolta – lassan csináltunk és szinte alig kellett egymáshoz érünk. Én kb. öt centivel volta alacsonyabb Adriannal és Adrian se tűnt túl félelmetes támadónak, így aztán az egész gyakorlási időt végig

nevettük. Wolfe rosszallóan nézett ránk, de még ennek ellenére is mi voltunk azok, akiknek a legjobban sikerült elsajátítani a technikát. Volt egy pillanat, mikor Adrian hátat fordított nekem és a vizes palackjáért indult. Én a háta mögé lopakodtam és köré fontam a karomat. Wolfe megmutatta, hogyan kell elkerülni ezt a szorítást. Őszintén hittem, hogy Adrian észre vette, hogy jövök és még azelőtt leguggol, mielőtt még megérinthettem volna. Nyilvánvalóan nem így volt. Adrian megdermedt, egy pillanatig csak úgy álltunk, mint ha megállt volna az idő. Éreztem ahogy a selyemingje végigcirógatja a bőrömet és megéreztem alatta teste melegét. Finom illata lengte őt körül. A változatosság kedvéért, most nem volt füstszaga. Mindig azt mondogattam neki, hogy a parfüm, amit használ nem sokat ér, de most hitelen átértékeltem a dolgot. Csodálatos illata volt. Melegség fogott el, nem voltam képes gondolkodni, mikor végre sikerült eltolnia magától. -

Mit csinálsz? – kiáltott fel.

Azt gondoltam, hogy el lesz ragadtatva a ravaszságomtól, de mikor megfordult láttam, hogy nem viccel. Az én mosolyom is lehervadt. -

Teszteltelek, hogy tudod-e kezelni a váratlan helyzeteket – a hangom szinte remeget. Nem igazán tudtam, hogy mit ronthattam el. Adrian feszengett. Majd dühösen felcsattantam. – Mi a baj?

-

Semmi – mondta mogorván. Egy pillanatra olyan intenzitással nézett végig rajtam, hogy kihagyott a lélegzetem. Aztán elnézett, mint ha zavarba lenne. Én is összezavarodtam. – Csak soha nem gondoltam volna, hogy megélem azt a napot, amikor egy olyan valakit átölelsz, mint én, egy démont.

Rájöttem, hogy ez egy baklövés volt. Szavai felébreztettek. Igaza volt. Anélkül érintettem meg őt, hogy eltöprengtem volna ezen az érintésen – ez nem csak egy formális Moroi kézfogás volt, mint máskor. Persze ez összefüggésben volt az önvédelmi oktatással, de igaza volt ezt én se gondoltam volna néhány hónappal ezelőtt. Adrian arca most már megnyugodott, teljesen természetesnek tűnt. Vajon miért volt ilyen mérges? Talán aggódik miattam és az Alkimisták miatt? Wolfe ballagott oda hozzánk. – Szép munka te lány – a férfi megütögette Adrian hátát. – Felkészületlenül ért. Úgy tűnt, még mindig szorong az előbbiek miatt, de biztosra vettem, hogy a következőket motyogta. – Ebben átkozottul biztos lehet.

Nem sokkal később az óra után visszatértünk az autóhoz, de Adrian még mindig csendes és megfontolt volt. Én pedig egyfolytában azon töprengtem, hogy vajon, mi lehet az oka a hirtelen hangulatváltozásának. -

Szükséged van vérre? Megálljunk Clarence házánál?

Talán az óra kimerítette. -

Nem – mondta. – Nem akarom, hogy elkéss. De talán… talán a hétvégén mindannyian elmehetnék, nem gondolod?

-

Szombaton van a suli buli – mondtam bocsánat kérően. – Azt hiszem, hogy Sonya holnap suli után elviszi Jillt Clarence-hez. Gondolom téged is összeszed útközben.

-

Azt hiszem – mondta.

A hangja csalódott volt, de reméltem, hogy egy nap nem olyan hosszú idő vér nélkül. Talán csak félt, hogy Sonya bevonja őt egy újabb kísérletbe – ami nem is lenne olyan rossz dolog. Hirtelen felegyenesedett. -

Apropó Sonya… az előbbieken gondolkodtam. Azon amit Wolfe mondott.

-

Mi? Csak nem odafigyeltél rá?

-

Sage ne kezd – figyelmeztetett. – Wolfe őrült és ezt te is tudod. De mikor arról magyarázott, hogy ha körültekintőek vagyunk ki tudunk térni a veszély elől. Emlékszel?

-

Igen, ott voltam – dörmögtem. – Még egy óra se telt el.

-

Igaz. Azok a srácok, akik megtámadtak titeket nekem nagyon úgy tűnik, hogy tudták Sonya-ról, hogy egy vámpír. Amiért karddal támadtak rátok biztos vagyok benne, hogy utána is néztek, hogyan árthatnának neki. Úgy értem, lehet, hogy ők csak akkor vettek észre titeket az utcán és rájöttek: „Ó itt egy vámpír”. De lehet, hogy már figyeltek titeket egy ideje.

Észrevették őt a utcán… ziháltam. Millió darab került hirtelen a helyére a fejemben. – Adrian te egy zseni vagy. Meglepetésében összerezzent. – Várj. Mi van? -

A héten, a támadás előtt. Sonya és én elmentünk vacsoráért és mi összefutottunk egy sráccal, aki azt állította, hogy ismeri őt Kentucky-ból. Sonya nagyon kiakadt, mert ő akkor Strigoi volt és nyilvánvalóan nem barátkozott ott emberekkel.

Adriannak beletelt pár percbe, míg megértette. -… szóval azt mondod, ők már egy ideje követik Sonyát. -

Valójában te is ezt mondtad.

-

Igen. Mert én egy zseni vagyok – hosszabb hallgatás következett, míg mind a ketten Sonya helyzetét elemezgettük magunkban. Amikor Adrian ismét megszólalt hangja közel sem volt könnyed. – Sage… tegnap este. Te még nem válaszoltál a tegnapi üzenetemre, amit a vámpírvadászokról írtam.

-

Az Alkimisták nem rendelkeznek semmilyen feljegyzéssel a vámpír vadászokról – mondtam automatikusan. – Az apán mesélt arról, hogy az emberek néha rájönnek az igazságra. Úgy gondoltam talán valami ilyesmi áll a támadások hétterében, nem pedig egy szervezett vámpír ellenes gyülekezet.

-

Vajon lehetséges, hogy talán… esetleg az Alkimisták elhibáztak valamit? És ennek milyen következményei lehetnek?

Az Alkimista történetek olyan mélyen belém ivódtak, mint az életfilozófiánk, amik a cselekedeteimet irányították. – Volt idő, a középkorban, amikor még az Alkimisták nem tudták, mint kezdjenek a vámpír helyzettel. Több csoportra szakadtunk és komoly viták alakultak ki ezzel kapcsolatosan. A vélemények nagyon megoszlottak a vámpír helyzetről, de egy dologban mindenki egyetértett, hogy az emberek nem élhetnek együtt a vámpírokkal. Külön kell őket választani. Az a csoport, ahova én is tarozok, úgy döntött, hogy legjobb, ha bizonyos mértékben együtt működünk a Moroi-kal, legalább annyira, hogy távol tartsuk őket az emberektől. De voltak olyanok is, akik nem tudtak azonosulni ezzel az állásponttal. Ők úgy gondolták, hogy az embereknek meg kellene próbálni felszámolni a vámpír társadalmat, mindegy milyen eszközzel – mindig a tényekre alapoztam az állításaimat és pajzsként használtam őket. De ha ezek a tény azt támasztják alá, hogy lehetnek olyan emberek, akik a Moroi-ra vadászhatnak, valahogy már nem is akartam hinni a tényeknek. -

Eléggé úgy hangzik, mint ha ők lennének a vámpírvadászok – mutatott rá Adrian.

-

Igen, de az ő mozgalmuk nem járt sikerrel. Idővel ez az irányzat elhalt – még én is hallottam a hangomban felcsendülő bizonytalanságot.

-

Azt mondtad a kardon Alkimista szimbólumok voltak.

-

Régiek.

-

Elég rég volt az is amikor néhány Alkimista más utat választott?

Sóhajtottam egy nagyot. – Igen. Rég. Szerettem volna lehunyni a szememet és elsüllyedni. Repedések mutatkozta a páncélomon. Még mindig nem voltam benne biztos, hogy eltudnám fogadni a vámpír vadászok létezésének gondolatát, de nem is tudtam egyértelműen tagadni. Láttam, hogy Adrian a szeme sarkából tanulmányoz. – Miért sóhajtottál ekkorát? -

Mert már rég rá kellett volna jönnöm erre.

Úgy tűnt nagyon elégedett az elismerésemmel. – Te nem hiszel a vámpírvadászokban. Te a számok és tények világában élsz, ez megnehezítette számodra, hogy egy ilyen valótlannak tűnő veszélyt felismerj. De még is hogyan… hogyan maradhattak fent ilyen sokáig? Most, hogy Adrian új megvilágításba helyezte a dolgokat az én agyam is elkezdett dolgozni. – Mert ők, csak Strigoi-ra vadásznak, ha ugyan tényleg léteznek. Ha Moroi-t öltek volna arról ti biztosan tudnátok. A Strigoi-k nem alkotnak egységes társadalmat, úgy mint ti, így nem is veszik észre, ha valaki meghal közülük, de ha észre is vették volna, akkor sem hiszem hogy jelentették volna nekünk. Plusz, rengeteg Strigoi hal meg Moroi-k, vagy dhampir-ok keze által. Ti nem foglalkoztok a halott Strigoi-val egyszerűen csak kidobjátok őket a napra, hogy elporladjanak – megkönnyebbültem zúdítottam Adrianra a következtetést. Ha létezik is egy ilyen csoport, nem gyilkolnak Moroi-t. Strigoi-vadász is még mindig veszélyesen hangzik. Habár az Alkimistáknak célja is az, hogy minél távolabb tartsák az ördögfajzatokat az emberektől. -

Beszéltél, már más Alkimistával is a vadászokról? – kérdezte Adrian.

-

Nem, még nem. Ugyan volt lehetőségem utána járni, hogy létezhetnek-e, de hivatalosan sose foglalkoztam ezzel. Az Alkimisták nem foglalkoznának velem, csak jót nevetnének rajtam.

-

Tudod, ki az aki nem nevetne ki minket?

-

Clarence – egyszerre mondtuk ki az idős férfi nevét.

-

Nem ez lesz az a beszélgetés, amire egész életemben vártam – mondtam fáradtan. – De talán még is csak tudhat valamit. Még egy paranoia is lehet hasznos. Még hogy biztonságos otthon? Ha ez a csoport tényleg létezik és követték Sonya-t, akkor még nagyobb veszélyben lehet, mint gondoltuk.

-

Talán szólnunk kéne Belikov-nak. Ő jó az ilyen testőri dolgokban. Még aludni se fog, ha meg tudjuk őt győzni, hogy tényleg baj van, ami elég valószínűnek tűnik a támadás után.

Észrevettem, hogy ez volt az első alkalom, amikor Adrian keserűség nélkül beszélt Dimitriről. Tény Adrian dicsérő szavai jogosak voltak. Ő hitt Dimitri képességeiben. Nem említettem ezt az észrevételemet Adriannak. De örültem, hogy képes volt a gyűlölete ellenére is belátni, hogy most szükségünk lesz „külső segítségre”. Kidobtam Adriant a lakásánál, úgy gondoltam jobb, ha később beszélünk erről Dimitri-vel. Mire visszaértem Amberwood-ba Mrs. Wethers, már várt rám. Most mi lesz? Már

felkészültem a legrosszabbra, biztos Angeline csinált valamit. Ehelyett Mrs. Weathers arca nyugodt volt – sőt, már majdnem kellemes – így aztán a legjobbakat reméltem. -

Van itt valami az Ön számára kedvesem – mondta. Odasétált az íróasztalához és a szék támlájáról felemet két ruhaszállító táskát. – Egy alacsony, energikus nő hozta.

-

Lia – elvettem a ruhaszállító táskákat. Vajon mi lehet bennük? – Köszönöm.

Kezdtem megfordulni, amikor Mrs. Weathers újra megszólalt. – Még egy dolog. Ms Terwilliger is hagyott itt valamit az Önnek. Megpróbáltam semleges arcot vágni. De már most rosszul voltam Ms. Terwilliger újabb feladatától. Vajon most mit kell majd csinálnom? Mrs. Weathers átnyújtott egy nagy borítékot, úgy tűnt, hogy egy könyv van benne. A borítékra az volt írva: „Nem házi feladat.” Talán, akkor nem útálom annyira. Megköszöntem Mrs. Weathers-nek újra és felvittem őket a szobámba. Miután beléptem a szobába a jelmezeket azonnal az ágyra dobtam és feltéptem a borítékot. Hirtelen kellemetlenül kezdtem érezni magam. Nem nagy meglepetésemre egy varázskönyv volt benne. Ami meglepett, hogy az eddigiekkel ellentétben ez új volt. Nem volt rajta kiadó. Talán valamiféle régi házi készítésű könyv, amit az évek során kinyomtattak és bekötöttek. Ez szintén meglepő volt. Sosem kérdeztem Ms. Terwilliger-t, hogy miért kell annyi régi, poros könyvet átolvasnom és lefordítanom, de valószínűleg szerette volna megírni a saját varázskönyvét – ez még sose fordult meg a fejemben. Elolvastam a könyv címét: Gyakorlati varázslatok: védekező és támadó mágia. Gyorsan átlapoztam a könyvet. Gyorsak és hatékonyak varázslatok voltak benne olyanok, amiket egy esetleges pánik helyzetben azonnal fel lehetett használni, mint például a tűz mágiát. Erről kérdeztem tegnap Ms. Terwilligert. Dühös lettem és visszacsúsztattam a borítékba a könyvet. Hogy merészel ilyeneket küldözgetni nekem? Azt hiszi, hogy ez kárpótól mindazért, amin keresztül kellett mennem mellette? Mrs. Weathers még mindig a földszinten van, talán le kellene vinnem és vissza kéne adnom, hogy ez valami tévedés, ezt biztosan nem nekem küldték. Vagy csak egyszerűen holnap reggel visszaadom Ms. Terwilliger-nek. Bárcsak ne nyitottam volna ki. Csak egyszerűen bontatlanul vissza küldtem volna a feladónak. Nem fogja rám erőltetni ezt az egészet. Mrs Weathers nagyon jól ismerete a kapcsolatomat Ms Terwilliger-el, így nem vette volna jól ki magát, ha leviszem és azt mondom adja vissza a tanárnőnek. Tehet, maradt a második lehetőség. Ugyan visszacsomagolni, már nem tudtam, de úgy éreztem, ez megfelelő elégtétel lesz.

Ahogy kezdtem egy kicsit megnyugodni a gondolataim visszaterelődtek Adrianra és Wolfera. Wolfe azt mondogatta, hogy a legtöbb támadásban az áldozat is hibás, mivel nemtörődöm és felelőtlen. Rengeteg személyes példát említett, amik szándékosságon alapultak. És ez felszínre hozta Adriannal folytatott beszélgetésemet is. Mi van, ha Clarence-nek igaza van? Mi van, ha tényleg vannak vámpírvadászok? Ha Sonya támadása nem volt véletlen, akkor ez azt jelenti, hogy ők egészen a középkór óta tevékenykednek… Ez pedig azt jelentené, hogy feltevésünk Adriannal valószínűleg helyes: akkor ők ismét támadásba lendülnek. Nincs az az elszigetelt parkoló, vagy kivilágított utca, ami megállítja őket. A borítékra pillantottam és úgy döntöttem, még nem zárol le teljesen ezt a témát.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZeNHARMADIK FEJEZET

A HALLOWEEN BULI NAPJÁN úgy éreztem vissza kell mennem a jelmezboltba és meg kell vennem azt a gyúlékony ruhát. Lia ruhája… egy kicsit több volt, mint amire számítottam. Lia igazán tisztességes munkát végzett a görög stílusú ruhával. A ruha ujjatlan volt, földig ért és a vállánál egy brossal volt megtűzve, az egyetlen dolog, amivel elégedett voltam az a nyakkivágása. Nem tudom, hogy csinálta, de anélkül, hogy tudta volna a magasságomat pont jó volt a ruha hossza. Ezen a ponton azonban véget ért a ruha történelmi hasonlósága. Az anyaga valamilyen selyem volt, áramló, ami teljesen körülölet. A ruha jóval többet mutatott az ember alakjából, mint amennyit elvárnál, vagy amennyit képes lennél kezelni. Bármiből is készült a ruha biztos voltam benne, hogy a görögök nem ismerték és ráadásul…. piros volt. Nem emlékszem, hogy mikor viseltem utoljára pirosat. Talán, amikor gyerek voltam. Persze az egységes Amberwood-i egyenruhában megtalálható volt a piros szín, de az egy jóval visszafogottabb árnyalatban. Ez a ruha skarlát vörös volt. Soha nem viseltem ilyen intenzív színeket. Nem szerettem, mert vonzzák a tekintetet. A skarlátvörös ruha széle arany szállal volt szegélyezve és egy arany öv volt hozzá – nem olyan olcsó vacak, mint amilyen műszálás ruhához járt. Lia jelmezéhez még járt egy pár arany fülbevaló, arany nyaklánc és egy arany fésűt is küldött, ami piros kristályokkal volt kirakva. Felpróbáltam a ruhát kollégiumi szobámban és meglepődtem milyen jól nézett ki. -

Nem – mondtam hangosan.

Valaki kopogtatott az ajtón, grimaszoltam egyet. Egy örökké valóságig tartott volna, amíg átöltözök, így hát kinyitottam az ajtót. Szerencsére Jill volt. A szája tátva maradt, mikor meglátott. -

Tudom – hebegtem. – Nevetséges.

Néhány másodperccel később Jill összeszedte magát. – Nem…. nem! Ez gyönyörű. Ó istenem.

Berángattam őt a szobába, mielőtt még valaki más is meglátna. Jill is felvette a tündér jelmezét, mait Lia készített és persze tökéletesen állt rajta a halván kék fátyolruha. -

Ez piros – mondtam neki. Attól félve, hogy ez számára nem egyértelmű hozzátettem. – Én soha nem hordok pirosat.

-

Tudom – mondta tágra nyílt szemmel. – De kellene. Nagyon jól áll rajtad. El kell égetni minden szürke és barna ruhádat.

Megráztam a fejemet. – Ezt nem vehetem fel. Ha most elindulok, akkor még van elég időm, hogy megvegyem azt a másik ruhát. Jill konokul megrázta a fejét és ádáz pillantással nézett végig rajtam. – Nem. Ez egyáltalán nem jó ötlet. Fel kell venned ezt a ruhát. A barátod el fog ájulni. Csak egy kicsit több smink kellene. Tudom, tudom. Nem szereted, de csak egy kicsit erősebb szem ceruzára van szükség és egy kicsit intenzívebb rúzsa, hogy mennyen a ruha intenzitásához. -

Nézd! Nekem már ez a szín is problémát okoz.

Jill nem hátrált meg. – Nincs időnk elmenni és új ruhát venni. Ez minden amink van. Ha nem indulunk el időben, akkor el fogunk késni. Brayden pedig mindenhova szeret korábban érkezni, igaz? Nem válaszoltam azonnal, de Jill-nek igaza volt. Brayden mindig korábban érkezik mindenhova és már nem volt elég időm, hogy elmenjek megvenni a másik ruhát – azt pedig nem akartam, hogy Brayden várjon rám. -

Rendben – mondtam és felsóhajtottam. – Mennyünk.

Jill diadalmasan vigyorgott. – De előbb a smink. El kellett ismernem, hogy a smink nagyon jó lett és tényleg kellet, de a kereszt medálos nyakláncomhoz ragaszkodtam. Az amit Lia küldött túl sok volt. Legalább egy normális dolog legyen rajtam. A mikor végre lementünk Eddie a hallban várt ránk. Normális ruha volt rajt és a kezében egy sima fehér maszkot tartott, amely az Operaház Fantomjára emlékezetett. Mikor meglátott minket felugrott a székről és arca átszellemült, ahogy meglátta Jill-t halványkék ruhájában. Őszinténszólva nem értettem, hogy nem vette észre senki, hogy Eddie mennyire oda van Jill-ért? Mikor annyira fájdalmasan nyilvánvalóak voltak az érzései. Szinte felfalta őt a szemével. Aztán hirtelen a tekintete átvándorolt rám és az arca teljesen megváltozott. Ez nem szerelmes pillantás volt. Eddie meglepődött. -

Tudtam. Tudtam – én már előre láttam, hogy mindenki ki lesz akadva a ruhámon. – Piros. Sose viselek porosat.

-

Pedig kellene – ismételte meg Eddie Jill szavait. Rám, majd Jill-re pillantott és megrázat a fejét. – Kár hogy „testvérek” vagyunk, különben azonnal felkérnélek titeket egy táncra. Bár ha azt vesszük, hogy a saját unokatestvéremmel akartam menni a bálba, ebből se lehet nagyobb pletyka.

-

Szegény Angeline – mondta Jill, ahogy kimentünk a kocsihoz. – Ő nagyon szeretett volna jönni.

-

De talán jobb ez így – mondtam.

Eddie megállt mikor elértük Latte-t. – Vezethetek én? Úgy értem ma estére szükségetek van egy sofőrre. Csodálatosan néztek ki – Eddie Jill-re vigyorgott. – Bár te mindig csodálatos vagy – Eddie kinyitotta az autó hátsó ajtaját Jill előtt. – Csak Ön után Hölgyem. Állok szolgálatára. Eddei ritkán volt ilyen drámaian romantikus, Jill meg is lepődött. – Kö… köszönöm – mondta Jill és beült a hátsó ülésre. Eddie segített neki behajtogatni a kocsiba a ruháját és a lány meglepetten pillantott fel rá, mint aki még soha látta a fiút. Ez után nem voltam képes nemet mondani Eddie kérésére. A Halloween bulit egy nagyon szép csarnokban tartották, egy botanikus kert mellet. Eddie és én ellenőriztük a helyet biztonsági szempontok alapján és rendben találtuk. Jill itt találkozott Micah-val, mint ahogy én is Brayden-nel. A diákok többsége busszal érkezett a buliba, amit az iskola indított és járatott egész este a suli és a csarnok között. A felsősöknek, mint Eddie, vagy én már engedélyezett volt, hogy a saját autónkkal jöjjenek, valamint a testvérünket - mi estünkben Jill-t – elhozzuk magunkkal. -

Remélem készen álltok erre – motyogtam, miközben leparkoltunk.

A ruha annyira megzavart, hogy nem volt időm a másik problémámmal foglalkozni a tánccal. A jó öreg szociális hiányosságommal összefüggő szorongásom visszatért. Mit csinálok itt? Nem vagyok normális. Persze ezt a problémámat, most nem osztottam meg a barátaimmal. -

Minden rendben lesz – mondta Eddie. – A barátod és Micah szóhoz se fognak jutni, ha meglátnak titeket.

Kikapcsoltam a biztonsági övet. – Ez már a sokadik alkalom, hogy ti csak úgy hívjátok Braydent, hogy „a barátod”. Miért? Miért nem tudjátok a nevén nevezni? Egyikük se válaszolt azonnal. Végül Jill szólalt meg szégyenlősen. – Mert egyikünk se tudja megjegyezni a nevét. -

Ugyan már! Azt elfogadom, hogy Adrian nem tudja megjegyezni a nevét, de ti srácok! Nincs semmi különös a nevében.

-

Igaz – ismeret el Eddi. – De van benne valami…. valami nem is tudom mi. Olyan felejthető. Örülök, hogy boldog vagy vele, de mikor elkezd beszélni én folyton kikapcsolok.

-

Ezt nem tudom elhinni – mondtam.

Brayden az épület előtt várt rám, már legalább tíz perce. A gyomrom egy merő görcs volt, ahogy végig nézett rajtam. Nem mondott semmit, de a szem elkerekedett. Vajon ez jót vagy rosszat jelent? Felmutattam a diákomat, így beengedtek. Jill pedig csatlakozott Micah-hoz. Eddie rövid romantikus fellángolása szertefoszlott, tekintete ismét hivatalos lett. Egy fél pillanatnyi fájdalom ugyan még felvillant az arcán, de az is azonnal tova tűnt. Megérintettem a karját. -

Minden rendben? – kérdeztem halkan.

Visszamosolygott. – Nem lesz baj. Csak érezd jól magad. Eddie hamar beolvadt a tömegbe. Így aztán magamra maradtam Brayden-nel. Csend ereszkedett közénk, ami nem volt szokatlan. Néha eltelt pár perc, míg belemelegedtünk a beszélgetésbe. -

Szóval – mondta Brayden, ahogy beljebb mentünk. – DJ játszik. Reméltem, hogy élő zenekar lesz.

-

Az iskolának rossz élményei vannak az élőzenekarról – mondtam Angeline-ra gondolva.

Brayden nem firtatta a részleteket, inkább a dekorációkat vette szemügyre. Mindenhol műpókhálók és csillám gömbök lógtak a mennyezetről. Papír csontvázak és boszorkányok voltak a falakra ragasztgatva. Az egyik távoli asztalnál a diákok a puncsos tál fölött gyülekeztek. -

Csodálatos, nem? – kérdezte Brayden. – Egy pogány kelta ünnepből mekkora üzleti fogás csináltak.

Bólintottam. – Ráadásul megpróbálják összeolvasztani a mindenszentekkel. Brayden rám mosolygott és én is visszamosolyogtam rá. Végre ismét biztonságos tudományos területen voltunk. -

Megnézzük a puncsot? – kérdeztem.

Valami nagyon ismert szám ment, mert mindenki a táncparkett felé igyekezett. Az ütem nagyon gyors volt, nem igazán az én stílusom. Nem tudta, hogy Brayden szereti-e és féltem, hogy majd be akar hívni a tánc parkettre, így a puncsos jobb ötletnek tűnt. -

Persze – mondta és az arca megkönnyebbült.

Valami azt súgta nekem, hogy ő legalább annyira tud táncolni, mint én. A puncs újabb témát adott: a cukor kontra mesterséges édesítő szerek. De a szívem nem volt benne a társalgásba. Mással voltam elfoglalva. Brayden nem mondott semmit se a ruhámra és emiatt szorongani kezdtem. Vajon őt is annyira megdöbbentette a ruha, mint engem? Vajon csak udvariasságból nem mond semmit? Úgy döntöttem kiderítem. -

Jó a ruhád – mondta. – Egy színházból való, igaz?

-

Igen – lenézett a ruhájára és kisimította a ráncokat a köntösén. – Nem teljesen élethű, de megteszi.

Brayden térdig érő tunikát viselt, ami az egyik vállánál volt összetűzve és szintem majdnem fehér volt. Volt egy gyapjúból készül köpeny a vállán, ami sötét barna volt, pont, mint az ókorban. A köpeny ellenére is a ruha kimutatta enyhén izmos testének idomait. Mindig is úgy gondoltam, hogy Brayden testalkata igazán arányos, de csak ebben a pillanatban vettem észre, hogy milyen jó kiállású is. Továbbra is arra vártam, hogy megdicsérje a ruhámat, de nem tette. Arra várt, hogy mondjak valamit. – Az én ruhám se…, um, teljesen élethű. -

Nem. Egyáltalán nem – értett egyet. – Bár egyes részei nem állnak olyan távol a valóságtól – egy pillanatra elhallgatott, valamin elgondolkodott. – De még így is úgy gondolom, hogy nagyon szép és nagyon jól áll.

Egy kicsit megnyugodtam. Ez valódi dicséret volt. Tudtam, hogy miközben másról nagyon sokat képes beszélni, ha érzelmekről van szó, akkor nem olyan bőbeszédű. Ez az egyszerű ténymegállapítás nagyon nagydolog volt tőle. -

Jé, Melbourne. Hol bujkáltál eddig? – Trey ballagott oda hozzánk és töltött magának egy csésze zöldesen fluoreszkáló puncsot. – Igazán jól nézel ki. Mondhatni tüzesen – Trey bocsánatkérően pillantott Brayden-re. – Ne vedd sértésnek. De egyszerűen ez az igazság.

-

Értem – mondta Brayden.

Trey az elmúlt napokban furcsán viselkedett és jó volt őt újra a réginek látni. Trey még egyszer elismerően végig nézett rajtam, majd visszafordult Brayden-hez. – Hé! Mi aztán szépen összeöltöztünk. Éljenek a Római uralkodók! Felemelte a kezét, hogy egy ötöst adjon Brayden-nek, de ő nem viszonozta. -

Ez egy görög ruha – magyarázta Brayden türelmesen, majd nagy szakértelemmel tanulmányozta Trey házi készítésű tógáját, ami egy lepedőből készült és tényleg nagyon hasonlított Breyden ruhájához.

-

Görög, Római egy kutya – vonta meg a vállát Trey. – Mi a különbség?

Brayden szólásra nyitotta a száját és tudtam, most el fogja magyarázni Trey-nek, hogy pontosan mi is a különbség a kettő között. Így hát gyorsan közben szóltam. – Jó rád nézni – mondtam Trey-nek. – Úgy tűnik minden óra, amit edzéssel töltöttél az most kifizetődik és még a tetoválásodra is vethetek egy pillantást. Trey tunikája is, ugyan úgy mint Braydené az egyik vállánál volt csak megkötve, így a másik válla szabadon volt. Trey-nek is, mint az iskola felének volt egy tetoválása. De a többiekkel ellentétesen neki nem vámpír vérrel dúsított tetoválása volt. Eddie egyszer azt mesélte, hogy rendes sötét tintával készítették a fiú tetoválását, de én még soha nem láttam, mivel ő nem igazán szokott félmeztelenül szaladgálni. Trey előbbi lelkesedése kissé megcsappan és ahogy megpróbáltunk szemügyre venni a tetoválását hirtelen szembefordult velünk. -

Nos, az enyém sokkal szerényebb, mint a tiéd. Örülök, hogy újra láthatom.

Szórakozottan megérintettem az arcomat. Én általában mindig eltakartam a sminkkel, de most úgy véltem megy a ruhámhoz, így nem baj, ha nem takarom el. Egy újabb pörgős szám következett és Trey újra felderült. – Itt az ideje mozogni egyet. Jöttök? Vagy egész este a puncsos tál körül akartok álldogálni? -

Nekem ez tényleg nagyon gyors – mondta Brayden. Én szinte összerogytam a megkönnyebbüléstől.

-

Nekem is – mondtam.

Trey egy bánatos pillantást vetett ránk, majd elindult a táncparkett felé. – Meglepett ez a szín. Brayden-nel az egész időt azzal töltöttük, hogy a Halloween eredetéről vitatkoztunk. Miközben néha egy, egy barátom odajött hozzám és elismeréssel adózott a ruhám előtt. Főleg Kristin és Julia volt lenyűgözve. Eközben láttam, ahogy Eddie folyamatosan járőrözik a tömegben. Sose tévesztette szem elől Jill-t és Micah-t. Mi épp csöndben voltunk Brayden-nel, mikor egy lassú szám következett. Mindketten megfeszültünk és összenéztünk. Tudtuk mi következik. -

Rendben – mondta Brayden. – Nem halogathatjuk örökké.

Majdnem elnevettem magam. Brayden is tisztában volt a társadalmi elvárásokkal és azzal is hogy ennek néha milyen nehéz megfelelni. Ez valahogy egy kicsit megnyugtatott. -

Most vagy soha – értettem egyet.

Átsétáltunk a táncparkettre és csatlakoztunk a többi ölelkező párhoz. A legtöbb pár csak valamiféle merev ringó mozgást imitált. Néhányan, csak arra használták a táncparkettet, hogy egymásba gabalyodhassanak. Őket a tanárok igyekeztek szétválasztani.

Brayden az egyik kezével megfogta a kezemet a másikat pedig a csípőmre helyezte. Eltekintve attól a csóktól, ez volt talán a legintimebb pillanatunk az eddigi kapcsolatunkban. Volt még pár centi közöttünk, de a biztonságos személyes terem megszűnt és én kicsit megijedtem. Emlékeztettem magamat arra, hogy Brayden tetszik nekem és hogy ebben semmi furcsa nincs. Nem éreztem mellette semmi különöset, de nem is éreztem veszélyben magam. Megpróbáltam a közelségére koncentrálni és átadni magam a zenének. Körülbelül egy percbe telt Bráyden-nek, míg rájött, mit csinálok. -

Te… te tudsz táncolni – mondta elképedve.

Meglepetten néztem fel rá. – Persze. Már jó pár bálterem padlóját felsepertem a ruhámmal keringő közben. De fogalmam se volt, hogyan leszek képes a mai modern zenékre táncolni. Brayden még mindig meglepetten nézett rám. -

Nem nehéz – tettem hozzá. – Ez olyan, mint a matematika.

Brayden a „matematika” szó hallatán fellelkesült. Gyorsan tanult és mi együtt számoltunk a ritmust. Mivel a szám nagyon lassú volt, másoknak úgy tűnhetett, mint ha mindig is tudtunk volna táncolni. De még jobban meglepett, mikor néhány perccel később felpillantottam rá és ő ahelyett, hogy számolt volna átható és gyengéd pillantással nézett. Zavarba jöttem és lenéztem. Meglepő módon ma is kávé illata volt pedig nem is dolgozott. Talán már beivódott a bőrébe a kávé illata. Még is bármennyire szerettem a kávé illatát hirtelen azon kaptam magam, hogy Adrian parfümjének igéző illatára gondolok. Mikor a következő dal jött lesétáltunk a parkettről és Brayden elment beszélni a DJ-vel. Amikor visszatért nem volt hajlandó elmondani, hogy mit beszéltek, de roppant elégedettnek tűnt. Nem sokkal később egy másik lassú tánc következett és mi visszamentünk a táncparkettre. És most az egyszer csendben maradtunk. A tánc is elég volt és nem volt kínos a csent. Remek érzés volt. Ilyen egy hétköznapi ember élete. Minden korombeli így tesz. Nincs semmi taktikázás, küzdelem jó és… -

Sydney?

Jill állt mellettünk – arca aggodalmas volt. Saját belső vészjelzőm azonnal megszólalt, valami komoly oka lehet, hogy így megváltozott a hangulata a korábbiakhoz képest. -

Mi a baj? – kérdeztem.

Az első gondolatom Adrian volt, talán bajba került és Jill megérezte a köteléken át. De megráztam a fejemet. Nekem a Moroi merénylők miatt kell aggódnom, itt most Jill biztonsága a legfontosabb.

Jill nem szólt semmit, a puncsos asztal felé biccentett. Pontosan abba az irányba, ahol nem rég Brayden-nel álltunk. Trey állt ott és egy velencei maszkos lánnyal beszélgetett. A lány maszkja bámulatos volt – fagyos kék színe volt és ezüstös levelek és virágok díszítették a maszkot. Jill viselte ezt a maszkot Lia divatbemutatóján. A maszk mögött rejtőző lány is nagyon ismerős volt, aki rövid farmer nadrágot és rongyos inget viselt. -

Nem – mondta felismerve a hosszú eper szőke hajzuhatagot. – Angeline. Hogy került ide? De mindegy is. Azonnal el kell őt vinnünk innen. Ha észreveszik, hogy itt van azonnal kirúgják őt.

-

A maszk nagyon jól elrejti őt – mutatott rá Jill. – Talán senki nem veszi őt észre.

-

Mrs. Weathers igen – mondtam sóhajtva. – Annak a nőnek van egy hetedik érzéke. Oh! Túl késő!

Mrs. Weathers a terem másik oldalán állt, de sas szemét semmi se kerülhette el. Láttam, ahogy átnéz a zsúfolt táncparkett felett és a puncsos pult mellett állókat figyelte. Nem hittem volna, hogy ő egyértelműen fel ismerete Angeline-t, de a gyanú fellángolt benne. -

Mi a baj? – kérdezte Brayden, hol rám, hol Jill-re pillantva.

Nem kétséges, hogy mindketten meg voltunk döbbenve Jill-el és ez egyértelműen látszott is rajtunk. -

Az unokatestvérünk komoly bajban van – mondtam.

-

Tennünk kell valamit – Jill szemei szélesek és idegesek voltak.

-

Ki kell őt innen vinnünk.

-

Hogyan? – kiáltottam.

Mrs. Weathers elért a puncsos pultothoz, mikor Trey és Angeline a táncparkett felé indultak. Láttam, hogy az idős nő elindul utánuk, de nem jutott messzire, mivel a puncsos tál hirtelen felrobbant. Talált süllyedt. A puncs belülről robbant szét és látványosan beterített mindent a zöld folyadék. Voltak, aki hangosan felsikítottak. A puncsos tál mellett állókat összefröcskölt a puncs, de a java Mrs. Weathers-re ment. Hallottam, hogy Breyden nagy levegőt vett. – Hogy történhetett ez? Kellene… Sydney? Ziháltam és pár lépést hátráltam, mivel pontosan tudtam, hogy mitől robbant fel a tál. Brayden persze azt gondolta, hogy a robbanástól ijedtem meg. – Semmi baj – mondta. – Mi elég messze vagyunk tőle, ne aggódj. Én azonnal Jill-re néztem. Jill gyámoltalanul megrándította a vállát, mint aki azt mondja „Mi mást tehettem volna?” Engem, mint rendesen, undor fogott el a Moroi mágia láttán. Ma este ez már sok volt. Nem kellene felhívni magunkra a figyelmet. Igaz, senki nem tudja, hogy Jill vízmágiát használt, hogy elterelj Mrs. Weathers figyelmét, de ez nem számított. Nem

akartam, hogy ilyen megmagyarázhatatlan dolgok történjenek Amberwood-ban míg mi itt vagyunk. -

Jól vagy? – Eddie jelent meg mellettünk, vagy inkább Jill mellett. – Mi történt?

Eddie még csak nem is fordult a puncsos tál irányába. Eddie csak Jillel foglalkozott, nem hiszem, hogy észrevette ki állt a puncsos pult mellet. Brayden volt az, aki felet a kérdésére, miközben azt figyeltük, hogy a tanárok, hogyan megpróbálják elsimítani a felfordulást. -

Valamiféle kémiai reakció, ha találgathatok. Valószínűleg szódabikarbóna. Vagy talán valamilyen mechanikus eszköz okozhatta?

Szúrós tekintettel néztem Eddie-re. – Biztos valamilyen diák csíny – mondtam. – Akárki nem csinálhatta. Eddie először rám, majd Jill-re pillantott. Biccentett. – Látom. Ki kellene mennünk – mondta. – Soha nem tudhatjuk, hogy mi… -

Nem, nem – mondtam. – Ki kell vinnünk Angeline-t.

-

Angeline-t? – Eddie hitetlenkedve nézett ránk. – De hogy…?

A táncparkett felé pillantottam, ahol Angeline állt Trey mellett. Ugyan úgy, mint sokan mások figyelték a káoszt. -

Nem tudom – mondtam. – De lényegtelen. Nem hagyhatjuk, hogy Mrs. Weathers elkapja őt.

Értelem csillant fel Eddie szemében. – De a puncs elvonta a figyelmét, nem? -

De igen.

Eddie ismét Jill-re pillantott és elmosolyodott. – Remek időzítés. A lány visszamosolygott rá. – Azt hiszem szerencsénk van – tekintetét lesütötte, mint aki szégyenkezik. -

Megyek – mondta Eddie. – Elviszem Angeline-t.

Ő még egy utolsó pillantást vetett Jill-re, majd elsietett. Nem hallottam a beszélgetést, ami Eddie, Angeline és Trey között zajlott, de láttam, hogy Trey elengedi a lányt. Eddie gyorsan kisietett Angelne-val és úgy tűnt Mrs. Weathers nem vette észre. -

Jill – mondtam. – Azt hiszem az lenne a legjobb, ha te és Micah nemsokára hazamennétek. Nem kell most azonnal… de hamarosan.

Jill bólintott, bár arca szomorúnak tűnt. – Értem. Az a legbiztonságosabb, ha nincs a közelben, így nem terelődhet rá a gyanú. Már láttam, ahogy az emberek a puncsos tál köré gyűltek, hogy kiderítsék, mi történt. Brayden is ezen agyalt.

Jill hamarosan eltűnt a tömegben én pedig visszafordultam Brayden-hez. Belekezdett egy mondókába, majd hirtelen a DJ-re pillantott. -

Jajj, nem – mondta, az arca eltorzult.

-

Mi az? – kérdeztem és követtem a tekintetét, de semmi.

-

A dal. Ezt neked kértem… de már mindjárt vége.

Oldalra billentettem a fejemet és hallgattam. Nem ismertem a számot, de a dal lassú volt és romantikus. És most igazán bűnösnek éreztem magam. Milyen kedves gesztus volt ez Brayden-től és a „családom” tönkre tette. Megragadtam Brayden kezét. -

Még nincs vége. Gyere.

Mi még tudtunk rá egy kicsit táncolni, de egyértelmű volt számomra, hogy Brayden csalódott volt. Azt akartam, hogy jobb kedve legyen és a történtek ellenére is elfelejtsen mindent. -

Fiatal még az éjszaka – ugrattam. – Most én kérek számot. Kíváncsi vagyok, hogy kitalálod-e melyiket kértem.

Figyelembe véve, hogy nem hallgatok rádiót, nem lesz nehéz dolga. Elmentem számot kérni, majd visszasiettem Brayden-hez és a következő lassú számra mi is beálltunk táncolni. Egy kicsit még mindig aggasztottak a történtek, de próbáltam megnyugtatni magam. Jill hazament. Eddie hazavitte Angeline-t. Nekem pedig csak annyi a dolgon, hogy lazítsak és… Valami rezegni kezdett a táskámban. A vállamon egy apró piros pénztárca méretű táska lógott. Ebben voltak az irataim és telefonom. A rezgés egyértelműen a mobilomtól származott. Bocsánatot kértem Brayden-től és elővettem a mobilomat, hogy megnézzem ki keresett. Adrian volt az: Beszélnünk kell. Nagyszerű – gondoltam és éreztem, ahogy a szívem összeszorul. Mi jöhet még ma este? Visszaírtam neki: Elfoglalt vagyok. Válasz: Gyors leszek. Itt v a közelben. Elfogott a félelem: Milyen közel? A válsz még rosszabb volt, mint amire számítottam: a parkolóban.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZennegyedik FEJEZET

-

URAM. – MONDTAM.

-

Mi a baj? – kérdezte Brayden. – Miden rendben?

-

Nehéz lenne megmondani – tettem vissza a táskámba a telefont. – Útálom ezt, de ki kell mennem egy pillanatra. De ígérem, sietek vissza, amennyire csak tudok.

-

Szeretnéd, hogy elkísérjelek?

Haboztam. – Nem. Semmi komoly – fogalmam se volt, hogy mire számítsak odakint. Lehet, hogy valami olyan dologról van szó, amiről Brayden nem tudhat. – Sietek. -

Sydney, várj – Brayden megragadta a karomat. – Ez… ez az a dal amit kértél, igaz?

Az előbbi számnak vége lett és egy újabb következett – egy régi, nagyon régi, kb. harminc éves. Sóhajtottam. – Igen. Ez az. Sietek, ígérem. Odakint kellemes meleg volt, de a nappali nyomasztó hőségnek, már nyoma se volt. Ma estére esőt jósoltak. Ahogy a sötét parkolóban sétáltam Wolfe szavai ismétlődtek a fejemben. Mindig ellenőrizd a terepet. Néz körbe, hogy milyen veszély leselkedhet rád az autók között. Maradj mindig a fényben. Ügyelj arra, hogy… -

Adrian!

Minden ésszerű gondolat eltűnt a fejemből. Adrian az autómon feküdt. Olyan gyorsan szaladtam oda, amilyen gyorsan csak sietni tudtam a ruhámban. -

Mit csinálsz? – kérdeztem. – Szállj le onnan!

A kocsihoz érve automatikusan a horpadásokat és karcolásokat kerestem. Adrian a motorháztetőn feküdt, dohányzott és az eget kémlelte. Felhős volt az ég és csak időnként bújt elő mögülük a félhold.

-

Nyugi Sage. Nem fogom megkarcolni. Tényleg meglepően kényelmes ez az autó. Én csak vártam… - felém fordult és hirtelen belé fagyott a szó.

Még sose láttam ilyennek – ilyen csendesnek. Olyannyira meglepődött, hogy elejtette a cigarettát. -

Ahh – kiáltottam fel és a cigaretta után kaptam, ne hogy valami kárt okozzon az autóban. A cigi az aszfalton landolt én pedig azonnal eltapostam. – Utoljára mondom gyere le onnan!

Adrian tágra nyílt szemmel nagyon lassan felült. Majd szép lassan lecsúszott a motorháztetőről, remélhetőleg nem karcolta meg, de ezt majd később ellenőrzöm. -

Sage – mondta. – Mi van rajtad?

Sóhajtottam és lenéztem a ruhámra. – Tudom. Vörös. Ne kezd. Eléggé fárasztó ezt halltatni. -

Viccelsz – mondta. – Nem hiszem, hogy valaha is képes lennék elfáradni a nézésében.

Ahogy megértettem szavai jelentését, hirtelen forróság öntött el. Mit gondolhat? Mennyire furcsa érzés látni, hogy nem tudja levenni rólam a szemét? Bizonyára… biztosan nem arra akar utalni, hogy szép vagyok… Azonnal megpróbáltam visszaterelni a gondolataimat a megfelelő mederbe. Tudnom kellett miért van itt. – Adrian randim van. Miért vagy itt? Az autómon? -

Sajnálom Sage, hogy ide kellett rángassalak. Nem lennék itt, ha azok ott beengedtek volna – mondta és a korábbi meglepettsége elhalványult. Egy szokványos Adrian pózt vett fel: zsebre dugott kézzel nekitámaszkodott Latte-nak.

Legalább, így kevesebb kárt okozhat benne. -

Igen. Általában nem szoktak beengedni huszonéveseket egy középiskolai rendezvényre. Mit akarsz?

-

Beszélni veled.

Vártam, hogy folytassa, de semmi többet nem mondott. Szombat volt egész nap a kollégiumban voltam, bármikor beszélhetett volna velem. Nagyon jól tudta, hogy ma este van a bál. Ahogy Adrian beszélt éreztem a leheletén az alkohol, biztos voltam benne, hogy semmi fontosat nem akarhat ma este. -

Miért nem ért rá holnap? – kérdeztem. – Mi az a komoly dolog, amiért ma este ide kellett … - a homlokomat ráncoltam. – Hogy jöttél ide?

-

Busszal – mondta szinte büszkén. – Sokkal egyszerűbb, mint ha a Carlton-ra mennék.

Carlton a főiskola volt, ahol Adrian festeni tanult és ahova tömegközlekedéssel járt – ez is egy olyan dolog volt, amit ezelőtt még soha nem csinált életében. Reménykedtem, hogy Sonya, vagy Dimitri hozta őt ide – ami azt jelentette volna, hogy ők haza is viszik. De persze nem

volt ilyen nagy szerencsém. Egyikük se hozta volna ide Adriant részegen – Akkor gondolom, most szeretnéd, ha haza vinnélek… - mondtam. -

Hé, el tudtam jönni ide, úgy hogy haza is tudok menni – Adrian megpróbált egy újabb szál cigarettát elővenni. Szigorú pillantást vettetem rá.

-

Nem – mondtam élesen. Adrian egy vállrándítással eltette a cigis dobozt. – Haza kell menned. Nem sokára itt a vihar. Nem akarom, hogy esőben sétálj. Induljunk!

Egy villám cikázott át az égen hangsúlyt adva szavaimnak és egy könnyed szellő fellebbentette a ruhámat. -

Hé – mondta. – A világért se ellen…

-

Sydney? – Brayden közeledett felénk. – Minden rendben?

Nem, nem igazán. -

Haza kell vinnem a bátyámat – mondtam. – De sietek. Megvársz? Csak pár perc. – nagyon rosszul éreztem magam, hisz tudtam Brayden senkit se ismer az iskolában. – Talán addig megkereshetnéd Trey-t?

-

Rendben – mondta Brayden bizonytalanul. – Vagy veletek is mehetek.

-

Nem – mondtam gyorsan. Nem akartam összezárni őt Adriannal, aki ráadásul részeg volt. – Menny csak vissza nyugodtan és érezd jól magad.

-

Szép tóga – mondta Adrian.

-

Ez egy görög ruha – felelte Brayden. – Görög.

-

Bocsánat. Elfelejtkeztem a témájáról – Adrian alaposan végigmérte Barydent, majd rám pillantott, majd ismét visszafordult Brayden-hez. – Szóval. Mit gondolsz a lányunk ruhájáról?

Döbbenet, mi? Mint Hamupipőke. Vagy talán inkább, mint egy Görög Hamupipőke. -

Valójában nem látszik rajta, hogy görög – mondta Brayden. Összerezzentem. Tudtam, hogy Brayden nem érzéketlen, de még is fájt ez a mondat tőle. – A ruha történelmileg pontatlan. Úgy értem nagyon szép ruha, de az ékszerek nem a kornak megfelelőek és a szövet sem olyan, mint amilyet az ókori görögnők hordtak. És természetesen a színe se anakorisztikus.

-

Mit hordtak azok a görög nők? – kérdezte Adrian. – Azok a mutatós lányok – Adrian a homlokát ráncolta, mint aki keresi a szavakat. És legnagyobb meglepetésemre meg is találta. – A hetérák.

Őszinténszólva meglepett, hogy emlékezett a San Diego-i beszélgetésünkre. Próbáltam nem mosolyogni.

-

Hetérák? – Brayden még jobban megdöbbent, mint én. A fiú kérdőn nézett rám. – Igen… igen. Azt hiszem – ha ismerték volna a selymet, akkor feltehetjük – hogy ők azt viselte volna az egyszerű görög nőkkel ellentétben.

-

Ők prostituáltak voltak, ugye? – kérdezte Adrian. – Már mint a Hetérák?

-

Néhányuk – értett egyet Brayden. – De nem mind. Azt hiszem a megfelelő kifejezés a kurtizán lenne.

Adrian pléhpofával folytatta. – Azt akarod mondani, hogy a húgom, úgy öltözik, mint egy prostituált. Brayden a ruhámat méregette. – Hát igen, ha még mindig fent tartjuk az előző hipotézist… -

Tudod mit? – szakítottam félbe. – Nekünk mennünk kell. Az eső bármelyik pillanatban el kezdhet esni. Haza viszem Adrient, aztán itt találkozunk. Rendben?

Nem engedtem, hogy Adrian tovább játsszon Brayden-nel – és tágabb értelemben velem. -

Írok, ha itt vagyok.

-

Persze – mondta Brayden, de zavarodottnak látszott.

Brayden elment én pedig a vezető oldal felé indultam, amikor észrevettem, hogy Adrian bajlódik a kocsi zárjával. Nem tudta kinyitni az ajtót. Sóhajtottam egy nagyot és a segítségére siettem. -

Ahogy gondoltam, te ittál – mondtam. – Sejtettem, hogy részeg vagy.

Adriannak sikerült beszállnia a kocsiba és nekem is, ahogy becsuktam az ajtót hatalmas esőcseppek fröccsentek szét a szélvédőn. -

Elég részeg vagyok ahhoz, hogy a Kislány nyugodtan szórakozzon nélkülem – mondta. – Azt akartam, hogy legyen egy Adrian mentes éjszakája.

-

Ez nagyon figyelmes tőled – mondtam. – Bár biztos vagyok benne, hogy nem ezért néztél az üveg fenekére. Vagy jöttél ide. Amennyire látom eddig csak annyit tettél, hogy belekötöttél Brayden-be.

-

Prostituáltnak nevezett.

-

Nem. Csőbe húztad.

Adrian beletúrt a hajába, neki dőlt az ablaknak és a kibontakozó vihart figyelte. – Nem számít. Úgy döntöttem, hogy nem kedvelem őt. -

Mert túl okos? – kérdeztem. Most eszembe jutott Jill és Eddie korább megjegyzése. – És érdektelen?

-

Nem. Csak azt hiszem te jobbat érdemelsz.

-

Hogy?

Adrian nem felelt, én pedig megpróbáltam a figyelmemet az útra összpontosítani. A vihar egyre erősödött. Palm Spring-ben ritkán volt vihar, de azok nagyon hevesek voltak. Az eső zuhogott és alig lehetett látni. Szerencsére Adrian nem lakott messze. Ezt most duplán értékeltem, mert mikor már csak pár háztömbnyire voltunk, azt mondta: -

Nem érzem magam jól.

-

Ne – nyögtem. – Kérlek, ne legyél rosszul az autómba. Már majdnem ott vagyunk.

Pár perccel később, már a lakás előtt voltunk és én gyorsan leparkoltam. – Kifelé. Most. Adrian engedelmeskedett, én pedig magamhoz vettem az esernyőmet. Adrian meglepetten vizslatott, miközben felfelé tartottunk a lakásába és azt kérdezte: -

A sivatag kellős közepén komolyan egy esernyőt tartasz az autódban?

-

Igen. Mi ezzel a baj?

Adrian leejtette a kulcsait, én pedig felvettem őket és kinyitottam az ajtót. Megpróbáltam felkapcsolni a villanyt a lakásban, de nem történt semmi. Ott álltunk a sötét lakásban, csak ketten, egyikünk se mozdult. -

Vannak gyertyák a konyhában – mondta Adrian és néhány lassú lépes tett a konyha irányába. – Mindjárt csinálok egy kis fényt.

-

Ne – tiltakoztam és már fel is sejlett előttem a kép, ahogy felgyújtja az épület. – Inkább feküdj le a kanapéra. Vagy menny a fürdő szobába. Addig én meggyújtom a gyertyákat.

Adrian a kanapét választotta, nyilván nem volt annyira rosszul, mint gondoltam. Eközben én találtam egy gyertyát a konyhában. Meggyújtottam és a gyertya halovány fénye mellett vittem Adriannak egy pohár vizet. -

Ezt idd meg.

Megfogta a poharat és sikerült felülni annyira, hogy igyon pár kortyot belőle. Aztán visszaadta és összeesett a kanapén, az egyik kezét a csukott szemeire fektette. Odahúztam egy közeli széket és leültem mellé. A fenyőillatú gyertya pontelégedő fényt adott, hogy lássam őt. -

Köszönöm Sage.

-

Jól leszel, ha most elmegyek? – kérdeztem. – Biztos vagyok benne, hogy reggelre jobban leszel.

Nem felelt. Ehelyett azt mondta – Tudod, én nem csak azért iszom, hogy berúgjak. Persze ez is benne van, igen. De néha az alkohol az ami képes tisztán tartani a fejemet. -

Ennek semmi értelem. Itt van – mondtam és átnyújtottam neki a poharat. Eközben egy gyors pillantást vetettem a mobilomra. Aggódtam Brayden miatt. – Igyál még egy kicsit.

Adrian eleget tett a kérésemnek, majd visszafeküdt és tovább folytatta. – Tudod milyen érzés, ha valami felfalja az elmédet? Épp mondani akartam, hogy mennem kell, de szavai nem hagytak hidegen. Eszembe jutották, amit Jill mondott a lélekről. – Nem – mondtam őszintén. – Nem tudom milyen érzés… de azt hiszem, ez a világ egyik legrosszabb dolga lehet. Bár szerintem… persze ez én vagyok. Inkább elviselek bármi mást, mint sem hogy hozzá nyúljanak az agyamhoz. Nem tudtam, most itt hagyni Adriant. Nem tudtam. Írtam egy üzenetet Brayden-nek: Ez egy kicsit hosszabb lesz, mint gondoltam. -

Ez szörnyű dolog – mondta Adrian. – És jobb híján azt mondanám rá, hogy furcsa. Egyik feledet ismered… de tudod, hogy a másik feleddel valami nem stimmel. A gondolkodásoddal valami nincs rendben. De nem tudod mi? Minden attól függ, hogy mit gondolunk, hogy hogyan látjuk a világot. Ha te már a saját elmédben se bízhatsz, akkor kiben? Talán abban, amit mások mondanak neked?

-

Nem tudom – feleltem jobb híján.

Szavai jobban hatottak rám, mint gondoltam. Az én életem is pont ilyen; mások irányítják. -

Rose egyszer felolvasott nekem egy verset: „Ha szemed folyton csukva van, nem tudod mi különbség van álom és ébrenlét között.” Tudod, mitől félek? Hogy egy nap a szeme nyitva lesz, de még sem fogom tudni megkülönböztetni az álmot az ébrenléttől.

-

Óh, Adrian. Nem – úgy érzetem, hogy a szívem darabokra hasad. Leültem a kanapé mellé a földre. – Ez nem fog megtörténni.

Felsóhajtott. – Ha iszom… a lélek egy kicsit lecsendesül bennem és akkor tudom a dolgok azért olyan furcsák, mert részeg vagyok. Persze ez nem a legjobb indok, de még is, így legalább tudod, hogy olyankor nem bízhatsz meg magadban. Brayden válaszolt: Meddig? Idegesített, így gyorsan válaszoltam: Tizenöt perc. Hátra pillantottam és felnéztem Adrianra. Az arcát megvilágította a gyertya fénye, így jól láthatóak voltak a vonásai. -

Akkor… te emiatt ittál ma este? Úgy értem… nekem a minap úgy tűnt, hogy már egész jól vagy…

Adrian egy nagyot sóhajtott. – Nem. A lélekkel, most minden oké. Igazából ma este berúgtam, mert… csak így tudtam magam rávenni, hogy beszéljek veled. -

Adrian, de hisz folyton beszélünk.

-

Tudom kell valamit Sage – Adrian elvette a kezét a szeme elől és egyenesen rám nézett, csak most jöttem rá, hogy milyen közel ülök hozzá. Egy pillanatra kihagyott az

agyam, nem tudtam a szavaira figyelni. A gyertya villódzó fénye jól kiemelte Adrian arcának gyönyörű vonásait. – Meg akartad kérni Lissa-t, hogy beszéljem az apámmal? -

Hogy mi? Ó. Az. Egy pillanat.

Felkaptam a mobilomat és újabb üzenetet írtam Brayden-nek: Inkább legyen harminc perc. -

Biztos vagyok benne, hogy ha valaki Lissa tutira segítene – folytatta Adrian. – Lissa nagyon szeret engem, de neki rengeteg dolga van. Nem hinném, hogy egy nap így ébredne: „Ma meg kell hívnom Nathan Ivashkov-ot és beszélnem kell vele a fiáról. El kell neki mondanom, hogy Adrian milyen jó gyerek”. Van jobb dolga is ennél.

-

Én nem ismerem őt – mondtam. – De… ööö… talán Sonya és Dimitri közbenjárhatnának az érdekedben.

-

Így aztán Lissa biztosan beszélne az öregemmel.

-

Valami ilyesmi.

-

Tudtam – mondta. A hangjából nem tudtam megítélni, hogy ideges, vagy csak megkönnyebbült. – Tudtam, hogy valaki erre bíztatta őket és azt is sejtettem, hogy te voltál. Senki más nem tette volna meg értem. Nem tudom Lissa, mint mondott az apámnak, de hatásos volt. Az apám teljesen le lehet nyűgözve, mert ő küldött pénzt és egy autót is. És még a havi járandóságomat is felemelte egy ésszerű kereten belül.

-

De hisz ez remek – mondtam. – Nem?

A telefonom felvillant, egy újabb üzenet Breyden-től: A táncnak addigra vége lesz. -

De miért? – kérdezte Adrian.

Leült a földre mellém. Szinte zavarodottnak tűnt. Közelebb hajolt hozzám és aztán megdöbbent, mikor rájött, hogy mit csinál. Hátra dőlt egy kicsit – de csak egy kicsit. -

Miért csináltad ezt? Miért tetted ezt meg értem?

Mielőtt válaszolhattam volna egy újabb szöveges üzenet jött Brayden-től: Visszaérsz még az előtt? Most nem akartam vele foglalkozni. Gondolkodás nélkül visszaírtam: Ezt most talán ki kellene hagyni. Majd hívlak holnap. Bocsánat. Lefordítottam a telefonomat, így nem láttam az ezt követő üzenetet. Visszanéztem Adrianra, aki feszülten engem figyelt. -

Azért tettem, mert nem volt fair az apádtól, amit tett. Mert megérdemelsz egy kis bizalmat azok után, amit tettél. Mert itt az ideje, hogy rádöbbenjen nem az az ember vagy, akinek hisz. Észre kéne vennie, hogy ki is vagy valójában, nem kellene, hogy minden az ő elképzeléseiről szóljon – Adrian elmélyülten nézett, miközben beszéltem. Ideges voltam amiatt, ahogy csendben bámult. Emellett féltem, hogy talán túl kemények a szavaim és attól is tartottam, hogy rájön az én apám is pont olyan, mint az

övé. – Te szeretted volna elmondani neki, hogy ki vagy, de ő nem hallgatott meg. Nem szeretem az ilyet. Úgy tűnt ez az egyetlen lehetőség. -

Nos – mondta végül Adrian. – Azt hiszem működött. Köszönöm.

-

Elmondta, hogy hogyan léphetsz kapcsolatba az édesanyáddal?

-

Nem. Még ha most büszke is rám ezt nem fogja megtenni.

-

Nem hiszem, hogy ezt képes lennék ezt kideríteni – mondtam. – De… de talán Dimitri. Mint már korábban is mondtad, úgy is beszélnünk kell vele.

Adrian kis híján elmosolyodott. – És megint. Miért? Miért akarsz nekem segíteni? Legalább egy millió válaszom lett volna erre, de helyettük, csak ennyit mondtam – Mert akarok. Ezúttal Adrian őszintén elmosolyodott, de volt valami sötét a mosolyában. Még közelebb hajolt hozzám. -

Mert úgy gondolod, hogy mindjárt becsavarodik ez az őrült fickó?

-

Nem fogsz megőrülni – mondtam határozottan. – Sokkal erősebb vagy, mint gondolnád. Legközelebb, mikor úgy érzed, hogy jön, akkor emlékeztesd arra magad, hogy ki vagy. Keress valami fogódzót.

-

Mint például? Van erre valamiféle mágikus tárgy?

-

Nincs szükséged semmilyen mágikus tárgyra – mondtam. Gondolkodtam. – Tessék – levettem az arany láncomat. – Nekem ez mindig segít. – A kezébe akartam fektetni a láncot, de ő elkaptam a csuklómat még mielőtt visszahúzhattam volna a kezem.

-

Mi ez? – kérdezte és összeszűkült szemmel nézett rám. – Várj… Én már ezt láttam. Ez mindig a nyakadban van.

-

Németországban vettem.

Adrian még mindig fogta a csuklómat és a keresztet tanulmányozta. – Teljesen egyszerű. Semmi virág. Semmi szimbólum, semmi titok. -

Pont azért tetszik – mondtam neki. – Sok régi történt szól arról, hogy az Alkimisták szeretik a tiszta és egyszerű dolgot. Ez az. Ez segít nekem szem előtt tartani a tiszta dolgokat.

Adrian még mindig a keresztet bámulta, de aztán szépen lassan rám emelte a tekintetét. Pillantásunk összeforrt. Nem tudtam értelmezni az arcán átcikázó érzelmeket. Olyan volt a tekintete, mintha csak most vett volna észre valamit, valami nyugtalanítót. Vett egy mély levegőt, keze még mindig a csuklómat tartotta, amivel, most gyengéden maga felé húzott. Zöld szemei sötétek voltak a gyertya fényében, de még is lenyűgöző látványt nyújtottak. Ujjai összefonódtak az enyémekkel. Különös melegség terjedt szét az egész testemben.

-

Sage…

A szoba hirtelen megtelt fénnyel, visszatért az áram. A varázslat megtört, mindketten összerezzentünk az erős fénytől. Adrian távolabb ugrott tőlem, a lánc a kezemen csüngött. -

Nincs még tánc, vagy kijárási tilalom, vagy valami? – kérdezte hirtelen és nem nézett rám. – Nem akarlak feltartani. A pokolba, mindent összezavartam. Bocsánat. Gondolom Aiden már keres.

-

Brayden – mondtam és felálltam. – És semmi baj. Ő már haza ment. Én pedig mindjárt indulok vissza Amberwood-ba.

-

Sajnálom – ismételte, miközben elindult az ajtó fele. – Sajnálom, hogy tönkre tettem az estédet.

-

Ezzel? – majdnem elnevettem magam. – Nem tetted tönkre – néhány lépést tettem felé. – Adrian?

Végül még is csak rám nézett. – Igen? -

Legközelebb… ha beszélni szeretnél velem valamiről, bármiről, nem kell innod, csak szólj.

-

Könnyebb mondani, mint megtenni.

-

Ne hogy azt hidd – elindultam az ajtó felé, de ő a vállamra tette a kezét.

-

Sage?

Megfordultam. – Igen? -

Tudod, miért nem tetszik nekem Brayden? – annyira meglepődtem, hogy tudta a nevét, hogy hirtelen nem tudtam megszólalni se. – Amiatt, amit mondott.

-

Mire gondolsz?

Elég sok dolgot mondott Brayden, nem egészen tudtam, hogy pontosan mire is gondol Adrian. -

„Történelmileg pontatlan” – Adrian a ruhámra mutatott az egyik kezével, a másikat még mindig a vállamon pihentette. – Ki a fene mond ilyet – ha így meglát téged – hogy „történelmileg pontatlan”?

-

Hát – kezdtem – valójában így igaz.

-

Nem kellett volna ezt mondania.

Hátrább kellett volna lépnem, nagyon jól tudta… de nem tettem. – Nem akart ezzel semmi rosszat. -

Akkor se kellett volna ezt mondania – ismételte halál komolyan és közelebb lépett hozzám. – Nem érdekel, hogy ő nem egy érzelmes típus, vagy mi. Ez a ruha tiszt tűz

és arany. Ő pedig arról beszél, hogy milyen anakhorikus. Ha velem lettél volna én biztos azt mondom, hogy te vagy a legszebb teremtés, aki valaha erre földre született. Szavaitól a lélegzetem is elakadt. Valami megmozdult benne. Nem tudtam mire vélni, csak azt tudtam, hogy ki kell jutnom onnan. Távol kell kerülnöm Adriantól, távol attól, amit nem értek. Elhúzódtam tőle és meglepve tapasztaltam, hogy remegek. -

Még mindig részeg vagy – mondtam és ujjaimat az ajtó kilincse köré fontam.

Adrian oldalra billentette a fejét és nyugtalanítóan nézett végig rajtam. – Bizonyos dolgok részegen is épp úgy igazak, mint józanul. Te már csak tudod. Hisz egész életedben tényekkel foglalkoztál. -

Igen, de nem ez… - nem tudtam vitatkozni vele, ahogy nézett… - mennem kell. Várj… a keresztet itt hagyom – felé nyújtottam.

Adrian megrázta a fejét. – Tartsd meg. Az hiszem én találtam valami mást, ami egyensúlyba tartja majd az életem.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZenötödik FEJEZET

NAGYON ROSSZUL L ÉREZTEM MAGAM Brayden miatt, így másnap inkább felhívtam a megszokott sms-ek és mail-ok helyet. -

Sajnálom – mondtam. – Elszámoltam maga… hidd el, nem szokott velem ilyen megtörténni.

Talán túl hosszúra nyúlt ez a bocsánatkérés. De nem biztos. -

Semmi baj – mondta. Nem láttam az arcát, így nem tudtam eldönteni, hogy tényleg igazat mond-e. – Felejtsük el a dolgot.

Kíváncsi voltam, hogy mit ért „dolgok” alatt. A táncot? Vagy minket? -

Had engeszteljelek ki valamivel – mondtam. – Mit szólsz egy vacsorához? Én mindent elintézek és el is megyek érted.

-

A Subaru-val?

Figyelmen kívül hagytam az előítélet a hangjában. – Benne vagy, vagy sem? Benne volt. Legyeztettünk mindent, majd letettem a telefont, de most már sokkal jobban éreztem magam. Brayden nem volt bolond. Egyértelmű volt számára, hogy Adrian látogatása vágta haza az esténket. A dolgok szép lassan visszatértek a rendes kerékvágásukba – legalább is nálam. Próbáltam elnyomni magamban a tánc után történteket és szerettem volna a munkámmal foglalkozni és nem a szocializálódási problémáimmal. Hétfő reggel újra suli volt, egy újabb szokványos nap. Eddie, mint rendesen átjött hozzánk reggelizni és mi együtt várakoztunk a tálaló pult előtt. Arról kérdezett, hogy mit akart tőlem Adrian szombat este, én pedig egyszerűen, csak annyit mondtam neki, hogy Adrian nagyon részeg volt és haza kellett vinnem. Nem beszélten neki arról, hogy a királynője a kérésemre közben járt Adrian érdekében az apjánál, sem hogy Adrian a világ legszebb teremtményének nevezett. Arról meg végképp nem beszéltem, hogy milyen érzés volt, mikor Adrian megérintett.

A megszokott asztalunk felé vettük az irányt, ahol valami igazán szokatlan látvány fogadott minket. Angeline épp megpróbálta felvidítani Jill-t. Szerettem volna leszidni Aglenine-t a szombat este miatt, de Jill ábrázata megzavart. Lehetetlen, hogy már megint Adrian miatt ilyen szomorú. Eddie azonban előbb észrevette, azt amit én nem. -

Ugye nem Micah? – kérdezte. – Nem látom őt itt? Pedig az előbb találkoztam vele odakint.

-

Muszáj volt megkérdezned, ugye? – grimaszolt Angeline. – Összevesztek.

Esküszöm Eddie hirtelen szomorúbbnak tűnt, mint Jill. – Mi? De hát ő nem mondott semmit. Mi történt? Úgy tűnt, nagyon jól megvagytok. Jill mogorván bólintott, de nem nézett fel, csak a tányérján lévő ételt bámulta, ami még sértetlen volt. Így alig vettem észre, hogy sír. -

Megtettük. Ő tegnap megkérdezte… hogy szeretném-e a családjával tölteni a Hálaadást, Pasadena-ban. Ki akart kérni a suliból és tőletek is el akart kérni.

-

Ez nem hangzik olyan rosszul – mondta Eddie óvatosan.

-

Ez komoly, egy Hálaadás a családjával! Egy dolog, hogy együtt lógunk, de ez már kezdett túl komoly lenni… egyre többet találkoztunk iskolán kívül… - felsóhajtott. – Kezdett túl gyors lenni. Meddig lennék képes eltitkolni előle, hogy mi vagyok? És ha még ez nem merült fel senkiben se, nem lenne túl biztonságos, ha a családjával tölteném a hálaadást. Az a lényeg, hogy folyamatosan egy biztonságos ellenőrzött környezetbe legyek. Ott nem tudnánk ezt megoldani.

Jill tényleg nagyon felelősség teljes volt és mindenre gondolt. Tettem egy semleges megjegyzést. -

Úgy tűnik, elég sokat gondolkodtál ezen – Jill úgy pillantott fel rám, mint aki csak most jött rá, hogy én is ott vagyok.

-

Igen, azt hiszem – egy pár pillanatig még tanulmányozott, majd arckifejezés megváltozott, meglágyult, végül elmosolyodott. – Nagyon csinos vagy ma Sydney. Szinte ragyogsz… ez csodálatos.

-

Um, köszönöm – mondtam kissé bizonytalanul, nem nagyon értve mi késztette őt erre a megjegyzésre.

Ma reggel nem volt semmi figyelemre méltó rajtam. A hajam és a sminkem ugyan olyan volt, mint máskor. Egy fehér inget viseltem egy egyen szabású szoknyával. Muszáj volt valamivel kompenzálnom a hétvégi kihívó ruházatomat.

-

A bordós árnyalt kiemeli a szemed színét – folytatta Jill. – Ez persze nem olyan, mint az a fényes vörös, de még mindig jól néz ki. Persze minden szín jól áll neked még az unalmasak is.

Eddie még mindig Micah-val volt elfoglalva. – Hogy, hogy összevesztetek? Legnagyobb megkönnyebbülésemre Jilla Eddie-re irányította a tekintetét. – Hát. Én mondtam neki, hogy nem tölthetem a Hálaadást a családjával. Talán ha ezt a választ jobban megindokolom, akkor most minden rendben lenne. De én kiborultam és nem jutott eszembe semmi, pedig mondhattam volna: hogy vissza kell mennem Dél-Dakotába, vagy, hogy a családom jön ide, vagy azt, hogy nem hiszem, hogy anyuék elengednek … vagy… bármi mást. De azt hiszem a rövid válaszom eléggé nyilván valóvá tette számra, hogy nem akarom vele tölteni a Hálaadást. Mikor megkérdezte, hogy ez most mit jelent én csak annyit mondtam, hogy ez az egész olyan bonyolult, de persze nem tudtam neki elmagyarázni… - Jill felemelte a kezét. – És aztán csak úgy kirobban köztünk ez a vita. Még soha nem gondoltam arra, hogy milyen lehet együttölteni a Hálaadást a barátom családjával, olyan lehet ez, mint egy beavatási szertartás. Brayden családja Dél-Kaliforniában élt… vajon én is találkozok, majd velük valamikor? -

Micah nem az a fajta, aki sokáig haragudna – mondta Eddie. – Ő nagyon jó ember és reálisan látja a dolgokat. Csak mond el neki az igazat.

-

Mit, hogy a vámpírok királynőjének a húga vagyok és az hogy a nővérem sorsa tőlem függ és én épp egy tucat vámpír fejvadász előle bujkálok? – kérdeztet hitetlenkedve Jill.

Valami megvillant Eddie szemében, de sikerült megelőznöm őt a válasszal. – Ez az egyik lehetőség. De ez veszélyes. Azt hiszem egy sokkal egyszerűbb magyarázat is megteszi. Te még csak 15 éves vagy. És alig egy hónapja ismeritek egymást. Neki is meg kell érteni, hogy ez túl gyors neked. Jill elgondolkodott. – Gondolod? -

Igen – mondta Eddie. – Ha tényleg fontos vagy neki meg fogja éretni és tiszteletben fogja tartani a kérésedet és boldog lesz, hogy továbbra is melletted lehet.

Azon töprengtem, hogy Eddie magára, vagy Micah-ra utal ezzel, de tudtam igaza van. Jill arca felderült. -

Köszönöm – mondta Jill. – Talán igazatok van. Ha nem tudja elfogadni azt amit érzek, akkor nincs is értelme ennek az egésznek. – Jill a falon lévő órára pillantott. – Azt hiszem megyek megkeresem őt és még az órák előtt és beszélek vele.

Jill ezzel elviharzott.

Ez szép munka volt Eddie – gondoltam. – Lehet, hogy csak segíteni akartál Jill-nek, de most ismét Micha-n karjai közé űzted őt. Amikor Eddie-re pillantottam láttam az arcán, hogy ő is pontosan erre gondol. Angeline követte a szemével Jill-t, miközben a lány kisietett az étteremből. – Még ha ki is békülnek nem hiszem, hogy ez valaha is működne köztük. -

Azt hittem, hogy te működőképesnek tartod egy vámpírok és az emberek közötti kapcsolatot – mondtam kissé meglepetten.

-

Persze. Ez nálunk, otthon, nem probléma. Talán máshol sem. De Jill egy különlegeseset. Rá mindig vigyázni kell majd, az ő biztonsága elsődleges. És bármennyire is szeretné ezt a kapcsolatot a végén, úgy is befogja látni, hogy ez így nem működik és úgy is azt fogja tenni, ami a kötelessége. Számára a kötelesség mindig előrébb való lesz, mint a személyes vágyai. Jill ilyen – jelentette ki Angelina, majd úgy döntött vissza megy a szobájába, hogy utolérje magát a tanulásban.

Eddie csodálkozva pislogott Angeline után. – Nem hiszem, hogy valaha is ilyennek láttam volna Angeline-t, ilyen… -

visszafogottnak? – javasoltam.

-

Én inkább… következetest mondanák.

Felnevettem. – Ne viccelj, Angeline számtalan alkalommal rendkívül következetes. -

Te is tudod mire gondolok – érvelt. – Az iméntire. Neki teljesen igaza van. Ez nagyon… bölcs megállapítás volt tőle. Megérti Jillt és átlátja a helyzetét.

-

Azt hiszem, hogy ez többről szól, mint megértés. Mi adtunk neki egy esélyt – mondtam. – Szüksége volt egy kis időre, hogy hozzá szokjon ehhez az új környezethez. De ha olyat lát, amit már ismer, azt megérti.

-

Lehet, hogy nagyon rosszul ítéltem meg őt – ismerte el Eddie és úgy tűnt ő is meglepődött saját szavain.

Azt hitte Trey, azzal fog fogadni reggel, hogy jól lehord, amiért szombaton ott hagytam Brayden-t. Ehelyett legnagyobb meglepetésemre Trey megint nem jött első órára. Már kezdtem aggódni, de aztán emlékeztettem maga, hogy a fiú unokatestvére még mindig a városban van és talán ő megint valami zavaros „családi ok” miatt maradt távol az órától. Trey okos volt. Bármi is folyt nálunk tudta kezelni. De vajon mitől van rajta annyi zúzódás? – Töprengtem.

Amikor odaértem Ms. Terwilliger-hez a nő már várt rám, amit elég rossz ómennek gondoltam. Általában ilyenkor már keményen dolgozni szokott és szinte alig pillant fel a papírjai közül, hogy üdvözöljön. Most az íróasztala mellett állt karbatett kézzel. -

Miss Melbourne. Bízom benne, hogy kellemesen telt a hétvégéje? Igazán csinos volt a Halloween-i bulin.

-

Ön látott? – kérdeztem meglepetten.

Egy pillanatig azt hittem, hogy azt fogja mondani: egy kristály gömbön keresztül volt szerencséje végig nézni a bált. -

Természetesen. Én voltam ez egyik felügyelő tanár. A DJ pulttól nem messze álltam, ezért nem vagyok meglepve, hogy nem vett észre. Én nem is voltam olyan feltűnő jelenség, mint Ön. De el kell ismernem igazán remek jelmez volt.

-

Köszönöm – meglepett a bókja, de meg kell hagyni ez kevésbé volt ijesztő, mint Jill bókja.

-

Nos – kezdte Ms. Terwilliger és visszaült az asztalához. – Arra gondoltam, hogy hasznos lenne, ha megvitatnák, hogy miért is van szükségem ezekre a varázslatokra a kutatási anyagomhoz.

Összeszorult a gyomrom. Számomra teljesen kényelmes volt, hogy nem tudtam, mit csinálok, így nem is kellett vele igazán foglalkoznom. Mindaddig, amíg nem kellett ténylegesen tanulmányoznom őket, addig úgy éreztem, hogy nincs is közöm a varázslatokhoz. Bármennyire is irtóztam a varázslattól, úgy véltem azzal, hogy leírom őket még senkinek se okozok komolyabb kárt. -

Lenne olyan kedves és bezárná az ajtót? – kérdezte. Megtettem és éreztem, hogy egyre feszültebbé válok. – Most pedig szeretném, ha átbeszélnék a könyvet, amit adtam. Kezdjük a védő varázslatokkal.

-

Jelenleg nincs nálam a könyv asszonyom – mondtam egy kicsit megkönnyebbülve – De ha akarja elmegyek érte a kollégiumba és ide hozom – ha szerencsém van, akkor ezzel a kis manőverrel egy jó félórát nyerhetnék.

-

Nem gond. Készítettem belőle egy másolatot, csak Önnek – mutatott az egyik könyvre, ami az asztalán hevert. – Nekem itt a sajátom. Nézzük csak bele, rendben?

Nem tudtam leplezni a döbbenetemet. Leültem a vele szemközt elhelyezkedő asztalhoz és nekiálltunk végignézni a tartalomjegyzéket. A könyv három részből áll: Önvédelem, Előre megtervezett támadások, azonnali támadások. Minden egyes fejezet nehézségi fokokra volt bontva.

-

A Önvédelem c. fejezet elkerülő bűbájokkal foglalkozik – mondta. – Mint gondol miért ezzel foglalkozik először a könyv?

-

Mert a legegyszerűbben úgy lehet megnyerni a harcot, ha elkerüljük – feleletem azonnal. – Így a többivel, már nem is kell foglalkoznunk.

Meglepetnek látszott. – Igen… pontosan. -

Wolfe is ezt javasolja– magyaráztam. – Ő egy első osztályú önvédelmi oktató.

-

Azt hiszem száz százalékig igaza van. A legtöbb varázslat ebben a fejezetben pontosan erről szól. Például itt van egy… - belelapozott a könyvbe. – …. nagyon egyszerű, de rendkívül hasznos varázslat. A láthatatlanná tévő bűbáj. Rengeteg összetevőre van szükség hozzá, de megéri elkészíteni. Készíteni kell egy amulettet és az amulettől elkülönítve hordanunk kell magunknál egy kis gipszet. Ha aktiválni akarjuk a varázslatot, csak morzsoljuk szép a gipszet és gyúrjuk össze az amulettel. Ettől szinte láthatatlanná válunk. Ezáltal képesek vagy észrevétlenül elhagyni az adott helységet, még mielőtt a hatása elmúlna.

Hallottam amit mond, de a józan eszem nem akarta elhinni és még is megkérdeztem: - Ez tényleg lehetséges? -

Nem lehet, csak úgy láthatatlanná válni, bár vannak erre komolyabb varázslatok is ennél. De ha valaki nem tudja, hogy ott vagy, akkor a varázslat után biztosan nem fog észrevenni.

Beszéltünk még számos más varázslatról. Olyanokról, amik képesek megvédeni minket más bűbájjal szemben, vagy amik egy időre megvakíthatják az ellenfelünket. Miközben végiglapoztuk a könyv egy részét azon töprengtem, hogy elrejtőzni valaki elől egy dolog, de megvakítni valakit? Vagy kényszeríteni őt valamire? Ezek mind, mind természetellenes dolgok, amiket nem tehetünk meg embertársainkkal. És mégis… valahol mélyen tudtam, hogy bizonyos helyzetekben milyen hasznos lehet egy ilyen bűbáj. A támadás után másképp láttam ezeket a dolgokat. Bármennyire is fájt bevallanom, nem lettem volna képes végignézi, ahogy megölik Sonya-t. Türelmesen hallgattam a tanárnőt, miközben átrágta magát a könyv egy részén. Végül, mikor már csak öt perc volt hátra az órából, azt mondta – Szeretném, ha jövő hét hétfőre elkészítetnél egy ugyan olyan amulettet, mint amit a tűzmágiához készítettél. -

Ms. Terwilliger… - kezdtem.

-

Igen, igen – motyogta és összecsukta a könyvet, majd felállt. – Tisztában vagyok az érvivel és a kifogásaival, miszerint az embereket nem irányíthatjuk egy külső hatalom

által és még egy csomó ilyen ostobaság. Tiszteletben tartom az érzéseit ezzel kapcsolatosan. Senki se várja el, hogy használja is. Csak azt akarom, hogy gyakorolj. -

Nem tehetem – tiltakoztam hajthatatlanul. – Nem is fogom megtenni.

-

Ez pont olyan lenne, mint mikor felboncol egy békát a biológia órán – érvelt. – Csak azért csinálja, hogy megértse a tanagyagot.

-

Azt hiszem… - ismertem el rosszkedvűen, de kissé megenyhültem. – Melyiket akarja, hogy megcsináljam asszonyom?

-

Bármelyiket, amelyik tetszik.

Ez a válasz még jobban zavart, mint az eddigiek. – Inkább válaszon Ön. -

Ne viccelődjünk – mondta. – Szabadságot akart, most megkapta. Nem érdekel melyiket választja. Azt csinálja meg, amelyiket szeretné.

És ez volt a legnagyobb baj. Így akart berángatni a mágia világába. Eddig könnyű volt elhitetni magammal, hogy semmi közöm a mágiához. Azért vagyok csak itt, mer nincs más választásom. De most arra kért, hogy aktívan vegyek részt ebben az egészben. Ezzel a kérésével döntésre akar kényszeríteni. Egyik felem úgy gondoltam, ha nem csinálom meg a házi feladatot, akkor talán előbb utóbb feladja. De addig még volt egy hetem. Nem volt értelme ezen rágódnom. Bár tudtam, hogy nem tartozunk semmivel se Lia-nak, de még is úgy éreztem, hogy vissza kéne vinnem neki a ruhákat – kétség se fért a szándékaihoz. Miután Ms. Terwiliger nagy nehezen elenged, összeszedtem a jelmezeket és elindultam a belvárosba. Jill szomorú volt, amiért meg kellett válni a jelmezétől, de elismerte, hogy ezt kell tennünk. Lia kicsit másképp érezte. -

Mit csináljak ezekkel? – kérdezte, mikor megjelentem a boltjában. Strasszos karika fülbevalója szinte világított a haja alatt. – Ezeket nektek készítettem. Rátok szabtam.

-

Biztos vagyok benne, hogy át tudod alakítani őket – a szépen becsomagolt ruhákat felé nyújtottam. – Lia, ezek igazán szép ruhák. Mi igazán hálásak vagyunk, azért, hogy hordhattuk. De nem tarthatjuk meg.

-

De igen – mutatott rá.

-

Ha nem veszed el tőlem, akkor leteszem a pultra – figyelmeztettem.

-

És én pedig visszaviszem őket a kollégiumba.

Felnyögtem. – Miért olyan fontos ez neked? Miért nem értesz meg minket? Rengeteg csinos lány van Palm Springs-ben. Neked nincs szükséged Jill-re.

-

Hát pont ez az – mondta Lia. – Rengeteg csinos lány van itt és mind egyformák. Jill különleges. Ő könnyed és természetes, és még csak nem is tud róla. Egy nap még sokra viszi.

-

Egy nap – ismételtem meg Lia szavait. – De nem most.

Lia egy újabb javaslatot tett. – A következő kampány fő témája a sapkák és a sálak. Nem adhatok az arcára maszkot, de felvehetne egy napszemüveget… Ez így már megfelelő lenne a számotokra… -

Lia, kérlek. Ne…

-

Csak figyelj. Csinálunk egy próbafotó sorozatot. Aztán te végignézheted az összes fotót, ami Jill-ről készült és megengedem, hogy kiválogasd azokat, amik nem felel meg a ti vallási szempontjaitoknak.

-

Nincs kivétel – jelentettem ki határozottan. – Most megyek, ezeket itt hagyom.

Letettem a ruhákat a pultra és elindultam kifelé ügyet se vetve Lia tiltakozására, meg arra, hogy milyen csodás dolgokat tudna tenni Jillel. Talán majd egy napon – gondoltam. – Egy nap, amikor Jill összes problémája tovatűnik. Valami mélyen azt súgta nekem, hogy ez még messze van. Mindig is lojális voltam a Spencer kávézóhoz, de a kocsim felé sétálva észrevettem egy kis francia kávézót. Vagy is inkább a kávé illata keltette fel a figyelmemet. Nem volt ma délután semmi dolgom, így hát megálltam egy csésze kávéra. Volt nálam egy könyv és úgy döntöttem, hogy egy kis olvasás és egy finom kávé tökéletes délutáni program. Így hát leültem egy kis asztalhoz, ahol aztán SMS csatába kezdtünk Brayden-nel. Azt karta tudni, hogy mit olvastam és hogy mi a kedvenc Tennessee Williams idézetem. Alig voltam ott tíz perce, mikor egy árnyék eltakarta előlem a napot. Felpillantottam és két srác állt mellettem, akiket nem ismertem. Egy kicsivel idősebbek lehettek nálam. Az egyik srácnak szőke haja és kék szeme, a másiknak sötét haja és szeme volt. Az arckifejezésük alapján nem tűntek ellenségesnek, de túl barátságosnak se. A fiúk felső teste jól ki volt dolgozva, mint akik folyton edzenek. És akkor rájöttem, felismertem őket. A sötét hajú srác volt az akivel Sonya és én a múltkor összefutottunk és aki azt állította ismeri Sonya-t Kentucky-ból. Azonnal pánikba estem és a múlthét eseményei felderengettek, úgy éreztem csapdába vagyok és tehetetlen. Lassacskán sikerült megértetnem magammal, hogy fényes nappal egy nyilvános helyen vagyok, nem történhet velem semmi rossz, így aztán szép lassan megnyugodtam. -

Igen? – kérdeztem.

-

Beszélünk kell veled Alkimista – mondta a szőke srác.

Rezzenéstelen arccal válaszoltam. – Azt hiszem összekevertek valakivel. -

Senki másnak nincs errefelé liliomtetoválása – mondta a másik srác.

A sötét hajú fiú neve Jeff volt, de vajon ő tényleg igazat mondott. -

Az lenne a legjobb, ha sétálnánk egyet.

Azt állították, hogy a tetoválásomról ismertek fel, de valahogy az volt az érzésem, hogy már egy jó ideje a nyomomban lehetnek, ha feltűnt nekik a liliomtetoválásom, amint mindig gondosan elfedek. -

Ez sajnos nem megoldható – mondtam. Nem volt szükségen Wolfe tanácsaira, hogy tudjam ez egy szörnyű ötlet. Itt biztonságba vagyok. – Ha beszélgetni szeretnétek, akkor foglaljatok helyet. Egyébként hagyjatok békén.

Visszapillantottam a könyvemre, a szívem hevesen vert és nagyon kellett ügyelnem, hogy ne remegjem a kezem, amiben a könyvet tartottam. Néhány pillanattal később hallottam a székek fémes csikorgását a betonon. A két srác leült velem szemben. Szervtelen arccal pillantottam vissza rájuk. -

Önkiszolgálós a hely – jegyeztem meg. – Ha szeretnétek valamit bent kell mennetek.

-

Mi nem azért vagyunk itt, hogy kávézgassunk – mondta Jeff. – Hanem, hogy a vámpírokról beszélgessünk.

-

Mi? Ez valami kandikamera? – kérdeztem.

-

Tudjuk, hogy velük lógsz – mondta a szőke hajú srác. – Beleértve a Strigoi Sonya Karp-ot.

A tetoválás megakadályozta abban az Alkimistákat, hogy titkos információit kotyogjanak ki illetékteleneknek személyeknek. Egyértelműen lehetetlenség volt erről beszélnem. A tetoválásomban rejlő mágia azonnal működésbe lépett volna. De jó láthatóan ezek a srácok, már tudtak a vámpírok létezéséről, így a tetoválás valószínűleg nem akadályozott volna a beszélgetésben. Mégis úgy döntöttem nem fedem fel előttük az igazságot, valami azt súgta: nem tehetek mást. -

Vámpírok nem léteznek – mondta. – Nézzétek, ha ez valamiféle vicc…

-

Mi tudjuk, hogy mit csinálsz – folytatta a szőke hajú srác. – Ti se kedvelitek őket jobban, mint mi. Akkor miért segítetek nekik? Hogy lehet, hogy ennyire eltávolodattok a legfontosabb irányelveitektől? Évszázadokkal ezelőtt, min mind együtt munkálkodtunk azon, hogy a vámpírokat elszigeteljük az emberektől. Ti elárultátok ezt a célt.

Már épp egy következő elterelő monológon gondolkodtam, mikor észrevettem Jeff egyik fülében egy aranyfülbevalót. Pici arany gömböcske középen egy sötét ponttal.

-

A fülbevaló – mondtam. – Ez a nap szimbóluma, az arany jele.

Ez a szimbólum volt a sikátorból elhozott kard markolatán is. A srác megérintette a fülbevalóját és bólintott. – Mi nem feledkeztünk meg a küldetésünkről, vagy a céljainkról. A fényt szolgáljuk. Nem a sötétséget, mely elrejti a vámpírokat. Még mindig nem voltam hajlandó beismerni, hogy tudom miről beszél. -

Ti támadtatok rám és a barátomra a sikátorban a múlthéten?

Egyikük se tagadta. -

A „barátod” a sötétség teremtménye? – kérdezte a szőke srác. – Nem tudom miféle varázslat változtatta így meg, de minket nem lehet becsapni. Az a nő egy szörnyeteg. Meg fog ölni téged is és másokat is.

-

Srácok ti őrültek vagytok – mondtam. – Ennek a beszélgetésnek nincs semmi értelme.

-

Csak mond meg hol van most – mondta Jeff. – Nem élhet a városban. Mi már egy ideje megfigyelés alatt tartjuk őt, de a múltkori kísérletünk óta eltűnt. Segítened kell, hogy megszabadíthassuk a világot a gonosztól.

„Követtük őt”. Adrian lakás a városban volt. Hideg futott át rajtam. Vajon mióta követhették Sonya-t? Hogy csinálhatták? Talán, mint a zsaruk? Van valamiféle spéci felszerelésük? Csekély vigasz volt, de legalább megtudtam, hogy nem tudták hol él most Sonya. Ebből arra következtettem, hogy nem lehettek túl alaposak. De vajon engem is követtek? Tudják hova járok iskolába? A szavaik megerősítették bennem azt az elképzelést, amitől rettegem, hogy vámpír vadászok igen is léteznek. Az Alkimisták orra előtt munkálkodtak évtizedek óta és mi nem vettük észre. Ez pedig egy tucat újabb kérdést vetett fel. Mit jelent ez a Moroi-k számára? Jill veszélyben van? És Adrian? -

Az egyetlen dolog, amit mindjárt csinálni fogok, hogy hívom a rendőrséget – mondtam. – Nem tudom, hogy kik vagyok és miért üldözitek a barátomat, de biztos vagyok benne, hogy egyikőnk se ártott. Ti még őrültebbek vagytok, mint ahogy ezt elsőre gondoltam.

Szerencsémre egy járőröző rendőrautó gördült végig az utcán. Mindhárman az autó felé pillantottunk, biztos voltam benne, hogy a srácok kitalálták a gondolataimat. Nagyon könnyű lenne felhívnom magamra a rendőrök figyelmét. A két srácot biztosan egy rövid időre hűvösre kerülne, ha megvádolnám őket azzal, hogy rám támadtak. Mindketten ugyan abban a pillanatban pattant fel a székről. -

Szörnyű hibát követek el – mondta Jeff. – De ez a probléma, már nem új keletű, pedig ha együtt tudnánk működni, akkor képesek lennék felszámolni a démonokat. Először a

Strigoi-kat, aztán a Moroi-kat. Ti már rég letértetek a helyes útról, a korrupció mindent felemésztett. De szerencsére, mi még mindig az igaz úton járunk. Az általuk emlegetett másik csoport, aminek ők is a tagjai voltak, eléggé aggasztott. Veszélyesnek tűntek. És szinte mindent tudtak a vámpírokról. A szőke hajú srác az asztalra dobott egy szórólapot. – Ezt olvasd el és talán rátalálsz a fényre. Még látjuk egymást. -

Remélem nem – mondtam. – Ha szórakozni mertek velem a következő beszélgetésünk garantálhatom, hogy nem lesz ilyen kellemes.

Szavaim hevesebbek voltak, mint vártam. Lehet, hogy Dimitri és Wolfe is megirigyelték volna. Jeff felnevetett, miközben elsétáltak. – Kár, hogy ennyire elmerültél a könyvedben – mondta. – Te egy igazi szellem vadász vagy.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZenhatodik FEJEZET

NEM VESZTEGETTEM AZ IDŐT. Még mindig nem tudtam, hogy Mekkora veszéllyel állunk szembe, de ki akartam deríteni. Clarence háza megfelelő találkahelynek bizonyult, mivel a vadászok arról biztosan nem tudtak. Még mindig eléggé ideges voltam. Sokkal idegesebb, mint mikor egy Alkimistagyűlésre megyek. Úgy tűnt, hogy a „vadász” szó nem épp a leg megfelelő jelző a csoport számára. Eléggé fantáziátlannak tűnt, inkább a „Fény Harcosait” használnám rájuk. Bár nem voltam benne biztos, hogy megérdemlik-e ezt a divatos nevet, különösen azért, mert ők a „Beláthatatlan Mélység” jelzőjével illették magukat. A szórólap, amit a két sráctól kaptam nagyon rövid volt. Mindössze ez állt benne, hogy a gonosz közöttünk jár és csak a Harcosok képesek elpusztítani. A vámpírokat nem említik, aminek nagyon örültem. Szerencsére a röpirat az Alkimistákat se említette. Mielőtt elindultunk volna Clarence-hez Eddie átkutatta Latte-t, hogy nincs-e rajta nyomkövető. Még a gondolatától is kirázott a hideg, ugyan így Adriant is figyelhették. Ez mind illegális. Bár őket a valószínűleg ez nem zavarta. -

Nem hinném, hogy ilyen korszerű technológiájuk lenne – mondta Eddie, miközben bebújt az autóm alá. – Úgy értem, ahogy a szórólapjuk kinéz, mint ha egy 1980-as évekbeli fénymásolóval készítették volna. De mindegy is nem hinném, hogy túl modern technológiával rendelkeznének.

-

Talán – értettem egyet kissé tompa hangon. – De nem kockáztathatunk. Nem tudjuk mire képesek valójában. Minden, amit tudunk, hogy régen kapcsolatban álltak az Alkimistákkal.

Hideg futkorászott rajtam. Még a gondolat is felháborító volt, hogy az Alkimistáknak köze lehet ehhez a csoporthoz. Mikor először hallottam erről Adriantól őrültségnek tűnt, nem akartam elhinni. Most azonban számtalan bizonyíték volt a kezemben, hogy a vámpír

vadászok léteznek. Most már legalább nem nevetnek ki, majd a feletteseim se. Személy szerint én soha nem hallottam a vadászokról, de úgy tűnt, hogy nem először próbálnak velünk kapcsolatba lépni. Remélhetőleg találok olyan Alkimistát, aki segíthet nekem ebben. Eddie kimászott Latte alól. – Tiszta. Indulhatunk. Jill és Angeline izgatottan várakozott a közelben. Jill egy bámulatos mosolyt villantott Eddie-re. – Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz. Soha nem is gondoltam volna. Eddie letörölte a homlokáról a verítéket. – Úgy gondoltad, hogy a testőrök kiképzése a verekedésben ki is merül? Jill elpirult. – Nagyjából igen. -

Ezt nekem is megtudnád mutatni valamikor? – kérdezte Angeline. – Azt hiszem nekem is tudnom kellene ilyeneket.

-

Persze – mondta Eddie és úgy tűnt komolyan is gondolja.

Angeline szinte ragyogott. Eddie sokkal könnyedebb volt Angeline-val mióta a lány visszafogottabban viselkedett. Azt hiszem, hogy az eddigi jó magaviselete játszott komoly szerepet abban, hogy hagytam had jöjjön velünk ma este. Gyakorlatilag még mindig felfüggesztés alatt állt, de sikerült családik okokra hivatkozva elérnem, hogy kiengedjék. Jill esetében is erre hivatkoztunk a múlt hónapba, tudtam, hogy ez járható út. Persze ennek is megvolt az ára. Csak két órás kimenőt kapott ma estére és ez egy nappal meghosszabbították a büntetését. Mi a megszokott út helyett egy másikat útvonalon mentük Clarence-hez és Eddie folyamatosan azt figyelte, hogy nem követnek-e minket. Nekünk is megpróbálta elmagyarázni, hogy mit kell figyelni. De én olyan ideges voltam, hogy szinte nem is hallottam, amit mond. Miután feszült csendben megérkeztünk Clarence házához ott találtuk Adrian, aki ránk várt. A jelek szerint Dimitri, már korábban felvette őt a belvárosban. Eddie-nek és Dimitri-nek elmondtam egy két dolgot a vadászokról, de mindenki más kíváncsian várt, hogy pontosan miről is van szó. Miért gyűltünk ma össze és Dimitri miért járkál fel alá a teremben, mint aki minden pillanatban arra számít, hogy megtámadnak minket. Clarence a székében ült és zavart tekintettel pislogott. Amikor felemeltem a szórólapot visszatért belé az élet. -

Ezek ők – kiáltotta. Azt hittem felugrik a székből és kitépi a szórólapot a kezemből. – Ezek szimbólumok! – a kardon lévő szimbólumok alkották a szórólap mintázatát. – Az a kör. Emlékszem arra a körre.

-

Ez az arany szimbóluma – magyaráztam. – Az ő esetükben azt hiszem inkább a napot jelképezi, mivel ők egyértelműen a fény megszállottjai.

Clarence kétségbeesetten nézett körül. – Visszajöttek! El kell tűnnünk innen. Azért jöttem ide, hogy elkerüljem őket, de még is megtaláltak. Nincs időnk. Hol van Dorothy? Hol van Lee? Csomagolni kell! -

Mr. Donahue – mondtam szelíd hangon. – Nem tudják, hogy itt van. Biztonságban van.

Nem voltam benne biztos, de reméltem, hogy meggyőztem őt. -

Igaza van – mondta Dimitri. – De ha még is úgy alakul nem hagyom, hogy bántsák magát.

Olyan megnyugtatóan és határozottan csengett a hangja, hogy még akkor is képes lettem volna hinni neki, ha épp egy csoport Strigo támadt volna ránk. -

Ha igaz, amit mondasz – mondta Sonya. – Én vagyok az egyik, aki komoly veszélyben van – nő sokkal nyugodtabbnak tűnt, mint én.

-

Ezek az emberek senkit se fognak bántani – mondta Dimitri továbbra is megnyugtató hangon. – Különösen akkor, ha nem hagyjuk el a házat.

-

A kutatás… – kezdte Sonya.

-

…az most nem fontos első a biztonságod – fejezte be Dimitri. Pillantása éles volt, ellenkezést nem tűrő. – Vissza kell menned a Bíróságra. Amúgy is így terveztük, csak egy kicsit előbbre kell hozni a haza utazást.

Sonya nem tűnt túlzottan boldognak. – Hagyjalak itt titeket a bajban? -

Talán nem vagyunk bajban – mondta Eddie, bár a feszült testtartása nem ezt sugallta. – Abból, amit Sydney elmondott – és a szóró lapuk – őket a Strigoi-k érdeklik és nem a Moroi-k – elmélkedett Sonya-t Eddie, majd Jillre pillantott. – Nem hagyhatod el az iskola területét, míg ez meg nem oldódik. Ha Sonya-t összetévesztik egy Strigoi-val ki tudja milyen őrültségekre képesek? Ne aggódj! Nem engedem őket a közeledbe.

-

Ez egy jó ötlet – mondtam. – Én is azt hiszem, hogy talán a Moroi-kat is veszélyeztethetik, de biztosan nem annyira, mint a Strigoi-kat.

-

Olyanok, mint az Alkimisták – mondta Adrian, aki egész idő alatt a sarokban lévő karosszékben ült, arca nyugalmat tükrözött.

Szombat este óta nem láttam és nem is beszéltem vele, ami nagyon furcsa volt. Még ha nem is váltottunk egyetlen mailt sem szombat óta, máskor mindig volt hozzám egy-egy szellemes megjegyzése, mikor találkoztunk. De most semmi.

-

Igaz – ismertem be mosolyogva. – De mi nem akarunk megölni titeket. Még csak az összes Strigoi-t sem.

-

Épp ez a baj – mondta Dimitri. – Ezek a harcosok meg vannak arról győződve, hogy Sonya még mindig Strigoi és csak valamiféle trükk segítségével álcázza magát.

-

Lehet, hogy van még néhány levadászandó Strigoi a listájukon – merengett Sonya.

-

Téged nem ismertek fel – pillantottam Dimitrire. A férfi arca semleges maradt, de tudtam nagyon nehéz neki szembenézni azzal, hogy ő is Strigoi volt. – És ahogy én tudom… te sokkal, um, feltűnőbb alak voltál, mint Sonya – Dimitri mondhatni egy Strigoi maffiózó volt. – Szóval, ha téged nem ismeretek fel, akkor valószínűleg a szervezet nem működik nemzetközi szinten – vagy legalább is oroszokra nem terjed ki.

Angeline összekulcsolt kézzel előre hajolt és kedvesen Clarence-re mosolygott. – Honnan tud róluk? Hol találkozott velük először? Eleinte úgy tűnt Clarence nem akar válaszolni, de a lány kedves mosolya megnyugtatta őt. -

Természetesen mikor megölté az unokahúgomat.

Mindannyian tudtuk, hogy Lee ölte meg Clarence unokahúgát, de ezt az idős férfi épp úgy nem volt hajlandó elfogadni, mint azt se, hogy Lee halott. -

Látta is őket akkor? – kérdezte Angeline. – Vagy valamikor máskor?

-

Mikor Tamara meghalt, akkor nem – ismerte el a férfi. Szeme egy nagyon távoli pontra szegeződött, valahol a múltban járt. – De tudtam milyen jeleket kell keresnem. Még azelőtt találkoztam velük, mielőtt ide költöztem volna. Akkor Santa Cruz-ban éltem. Szeretik Californiát. És Dél-nyugatot. Ez is a napimádatukhoz kapcsolódik.

-

Mi történt Santa Cruz-ban? – kérdezte Dimitri.

-

Egy csapat fiatal srác elkezdett rám vadászni. Megpróbáltak megölni.

A többiek összenéztek. –

Szóval Moroik-ra is rátámadnak – mondta Eddie, aki egy kicsit közelebb lépve Jillhez.

Clarence megrázta a fejét. – Általában nem. Abból, amit Marcus mondott rólunk inkább csak Strigoi-ra vadásznak. Ezek a fiatalok zabolázatlanok voltak és felettesük nem tudott az ellenem irányuló támadásukról. Gondolom, mint Tamara esetében se. -

Ki az a Marcus? – kérdeztem.

-

Marcus Finch. Néhány évvel ezelőtt ő mentette meg az életemet Santa Cruz-ban. Elkergette a srácokat, majd később felvette a kapcsolatot a vezetőjükkel és megkérte,

hogy maradjanak távol tőlem – Clarence megborzongott. – Nem maradtam ott. Fogtam Lee-t és elköltöztünk. Ezután egy ideig Los Angeles-ben éltünk. -

Ez a Marcus – kezdtem – testőr volt?

-

Ember. Olyan idős lehetett, mint te. De mindent tudott a vadászokról.

-

Ha ez a Marcus kapcsolatba lépett a vadászokkal, hogy segítsen neked – spekulált Dimitri – akkor talán tudott a Moroi-ról is, nem?

-

Ó igen – mondta Clarence. – Nagyon is sokat tudott rólunk.

Dimitri rám pillantott – Gondolod, hogy… -

Igen – feleltem még mielőtt befejezhette volna a kérdést. – De majd kiderül, ha megtaláljuk ezt a Marcus srácot. Jó lenne tudni, hogy ki ő és mit akart? Nem lehet, hogy ő is egy másik őrült harcos lesz? Utána járok, hogy ki is lehet ő valójában.

-

Én is utánkérdezek – jelentette ki Dimitri.

Habár Clarence nem tudott sok mindent a vadászokról, vagy erről a Marcus fickóról, de még így is jóval több információval rendelkezett, mint mi, mivel eddig még egyikünk se halott a vadászokról. A Fény Harcosai a Strigoi-ra vadásztak (egyenlőre) és a csoport összes tagja erre szentelte az életét. Clarence elmondása alapján úgy tűnt szervezett csoportban dolgoznak. Az óra egyre csak ketyeget és Angline-t lassan vissza kellett vinnünk az iskolába, így rövid időn belül pontot kell tennünk ennek az ügynek a vébére. Nekem kellett Adriant is haza vinnem, mert attól tartottunk, hogy esetleg Dimitri-t követhetik visszafele. Különben pedig azt javasoltam Dimitri-nek, hogy tegye meg a szükséges óvintézkedéseket. Dimitri szerette volna mihamarabb visszaküldeni Sonya-t a Bíróságra – megfelelő kíséretet biztosítva számára. Ami, féltem azt jelenti, hogy mi egy időre Amberwood falai közé leszünk zárva. Míg Dimitri Eddie-vel egyeztette a teendőket én egy pillanatra félre hívtam Sonya-t. -

Gondolkodtam…. valamin – suttogtam.

Sonya tanulmányozóan vizslatott, talán az aurámat nézte, vagy a testbeszédemet. – Mi az? – kérdezte. -

Ha szeretnéd… ha igazán akarod, akkor adok vért a kutatáshoz.

Ez egy hatalmas gesztus volt tőlem. Talán csak tenni akartam valamit ebben a reménytelen helyzetben? Nem. Egyáltalán nem. Még mindig irtóztam a véradás gondolatától, főleg egy Moroi számára, még akár tudományos céllal is. De még is a tegnap esti események és a támadás megváltoztatták a világnézetemet. Nem csak a vámpírok lehetnek szörnyetegek. Jelenleg a vámpírok alig ha tűntek szörnyetegeknek, különösen a vadászok mellett. Vajon ki a nagyobb ellenség? Egyre több dolog bizonyította azt, hogy ez emberek is képesek ugyan

olyan gonoszságokra, mint a vámpírok és azt is hogy nem minden vámpír gonosz. Sonya és Dimitri igazán nemes célért küzdöttek. Ők is a gonosz elpusztításán munkálkodtak, így már nem tűnt olyan helytelen dolognak az, ha vért adok a kísérletükhöz. Sonya tudta micsoda áldozat ez tőlem. Az arca nyugodt maradt és ünnepélyesen biccentett. -

Nálam vannak a szükséges eszközök. Le tudom venni a mintát, mielőtt elmentek, ha biztos ezt akarod.

Ilyen hamar? Végül is, miért ne. Ez lesz a legjobb. Essünk túl rajta mihamarabb – különösen, mivel Sonya hamarosan elmegy. A konyhát választottuk a vérvételre, az egy kicsit jobb helyszínnek tűnt, mint a nappali. Sonya nem volt orvos, de nagy szakértelemmel hajtotta végre a műveletet. Kesztyűt vett, lefertőtlenítette a kezemet, alig érezhetően megszúrt a tűvel és pár pillanattal később a fecskendő megtelt vérrel. -

Köszönöm Sydney – mondta Sonya és leragasztotta a szúrás helyét. – Tudom milyen nehéz volt ez neked, de hidd el sokat segít a kutatásban.

-

Komolyan segíteni akarok.

A nő elmosolyodott. – Tudom. És szükségünk is van minden segítségre. Főleg miután egy közülük… - mosolya elhalványult. – Nos, mindegy is, a lényeg, hogy meg kell fékezünk a gonoszt. Lehet, hogy te vagy a kulcs ebben. Szavai inspirálóan hatottak rám – talán még nagyobb szerepet tudok majd vállalni a gonosz elpusztításában és talán még meg is állíthatom. Ez a gondolat elnyomta a pánikot, amely eddig uralkodott a lelkemben. Nem. Nem. Tudtam nem vagyok különleges. Legalább is nem akartam az lenni. Én megpróbáltam segíteni, de tudtam semmi nem lesz belőle. Visszatértem a nappaliba a többiekhez. Adrian és Jill komoly beszélgetésbe temetkeztek. Eddie és Angeline is beszélgettek és hallottam mikor Angeline azt mondja: -

Én a biztonság kedvéért itt maradok Jillel és a többiekkel. Nem hagyhatjuk, hogy bajuk essen.

Eddig bólintott és lenyűgözve nézte a lányt. – Egyet értek. Csodálatos – gondoltam. Nem sokkal később elindultunk vissza a suliba, de előtte Adrian lakása felé kanyarodtam. Ahogy Adrian lakásához értünk észrevettem, hogy valami nincs rendben. Félelem fogott el. Félszegen leparkoltam és leállítottam a motort. A többiek is követték a félszeg pillantásomat. -

Mi… ez? – szinte alig bírtam lélegezni.

-

Óh – mondta Adrian könnyedén. – Ez az új autóm.

Kiszálltam a kocsiból és pár lépéssel közelebb mentem az autóhoz, de nem mertem igazán megközelíteni. – Ez egy 1967-es Ford Mustang – mondtam és biztos voltam benne, hogy a

szemem majd kiesik a helyéről. Elkezdtem körbesétálni – Eléggé fel van ugyan tuningolva, hogy lépést tudjon tartani a többi nagyteljesítményű versenyautóval. Látod? Ez az első modellek egyike, a Ford feliratból látszik, utoljára 1974-ben használták ezt a betűformátumot. -

Milyen színe van ennek? – kérdezte Eddie. – Talán át kellene festeni.

-

Nem! – kiáltottam. Letettem a táskámat földre és óvatosan megérintettem az autó oldalát. Brayden új Mustang-ja, már csak átlagosnak tűnt emellett. – Nyílván retusált, de ez egy klasszikus szín. Milyen motor van benne? C-s, ugye?

-

Ummm… nem biztos – mondta Adrian. – Úgy tudom, hogy a motor V8-as.

-

Hát persze – mondtam. Nehezemre esett, hogy ne forgassam a szemem. – Egy 289-es. Hány lóerős lehet?

-

Biztos benne van a forgalmijában – mondta Adrian sután.

Ez volt az a pillanat, amikor valóban felfogtam Adrian korábbi szavait. Felnéztem ár és tudtam, hogy az arcomon hitetlenség tükröződik. – Ez tényleg a te autód? -

Ja – mondta. – De mondtam is. Az öregem küldött nekem egy kis pénzt.

-

És te vettél egy autót? – a belsejét is szemügyre vettem. – Szép. Fekete belső és kézi váltó.

-

Igen – mondta Adrian némi nyugtalansággal a hangjában. – Pont ez a baj.

Hátranéztem. – Mi? A fekete nagyon jó szín. És a bőrkárpit állapota fantasztikus. Ez több mint egy autó. -

Nem a belsejével van a probléma. Hanem a sebváltóval. Nem lehet ezzel a bottal mit kezdeni.

Megdermedtem. – Nem tudsz váltani? -

Én se tudok – mondta Jill.

-

De neked nincs is jogsid – emlékeztettem Jill-t.

Engem édesanyám tanított vezetni, de egyaránt tudtam manuális és automata sebváltós autót is vezetni. Tudtam, hogy nem kellene meglepődnöm ezen, ismerve Adriant. -

Miért veszel egy ilyen autót, ha nem tudod vezetni? Hisz annyi más jó autó van a földön, aminek automata váltója van.

Adrian vállat vont. – Szeretem a színét. Megy a nappalimhoz. Eddie felhorkant. -

De nem tudod vezetni – mutattam rá.

-

Feltételezem, hogy nem olyan nehéz – felelte Adrian közönyösen. – Egy párszor gyakorlás képen vezetgetem a háztömb körül, így lassan belejövök, gondolom.

Nem hittem a fülemnek. – Mi? Elemnet az eszed? Tönkre teszed, ha nem tudod hogyan kell kezelni! -

Mi mást kellene tennem? – kérdezte. – Talán te megtanítod, hogyan használjam?

Visszapillantottam a gyönyörű Mustang-ra. – Igen. – mondtam hajthatatlanul. – Ha csak így tudom megóvni tőled, akkor igen. -

Én is megmutathatom, hogy kell kezelni a sebváltót – mondta Eddie.

Adrian ügyet se vetett Eddie-re, tekintetét rám szegezte. – Mikor tudjuk kezdeni? Gondolatban végigfutottam a heti teendőimen, ott volt a suli, beszélnem kellett a Fény Harcosairól az Alkimistákkal…. aztán hírtelen eszembe jutott a legkézenfekvőbb megoldás. -

Ó! Amikor Wolfe órájára megyünk. Akkor megmutatom.

-

Tényleg segíteni akarsz nekem? – kérdezte Adrian. – Vagy csak szeretnéd vezetni az autót?

-

Mindkettő – mondtam mellébeszélés nélkül.

Vissza kellett vinnem Angeline-t a kollégiumba és az idő szorított minket. Már három háztömbnyire jártunk Adrian lakásától, amikor rájöttem, hogy a táskámat az autó mellett hagytam. Visszasiettünk. A táskám még mindig a földön hevert, de a Mustang eltűnt. -

Hol van a kocsi? – kérdeztem kétségbeesetten. – Nem lophatták el ilyen gyorsan.

-

Ó – csendült fel Jill kissé ideges hangja a hátsó ülés irányából. – Látom a köteléken keresztül Adriant, nála van.

Milyen szerencse, hogy tudjuk nincs komoly baj, de szavai nem nyugtattak meg. -

Mi?

-

Itt van a közelben – felelte gyorsan. – Az épület mögött. Északára nem hagyhatja itt az utcán, szigorú parkolási előírás van érvényben a környéken.

Grimaszoltam egyet. – Remek, legalább nem fogják elvontatni, de ha Adrian nem tudja használni a sebváltót, akkor egy ilyen rövid úton is tönkreteheti a kocsit. -

Biztos vagyok benne, hogy nem lesz baja – mondta Jill nyugodtan, de a hangja furcsán csengett.

Nem válaszoltam. Jill nem értett az autókhoz. Egyikőjük sem. -

Ez pont olyan, mint ha egy tucat kisgyereket magára hagynál a porcelán boltban – motyogtam. – Ti nem így gondoljátok?

Senki se felet. Időben visszaértünk Amberwood-ba még a kijárási tilalom előtt. Angeline visszasietett a szobájába. Amint meggyőződtem arról, hogy minden a legnagyobb rendben van és is felmentem a szobámba és megírtam a levelet Donna Stanton számára – aki egy magas rangú

Alkimista volt és megmagyarázhatatlan módon jó kapcsolatot ápoltunk egymással – a vadászokról és arról, amit tudunk róluk. Miután elküldtem a levelet leültem az ágyamra és megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hát ha találok még valamit, ami segíthet. Csak mikor már sorra vettem az össze lehetőséget (és jó párszor frissítettem a mailbox-om, hát, ha válaszolt Donna), akkor láttam neki a házi feladatomnak. Mint mindig meglehetősen hamar végeztem a leckével – kivéve egyel. Ms. Terwilliger-vel. Az a hülye könyv ott hevert az asztalomon és meredten bámult rám, mint aki arra bíztat: nyiss ki. Már jó néhány napja halogattam a dolgot. Úgy gondoltam nem leszek képes végrehajtani a feladatot. Figyelembe véve, hogy milyen régóta halogatom, talán hagynom kéne az egészet. A könyvért nyúltam és szép lassan lehúztam az asztalról, majd az ölembe fektettem és kinyitottam a tartalomjegyzéknél. Végig futtattam a szemet a sorokon. A gyomrom összeszorult tudtam, hogy a varázslat nem helyes dolog. A mágia a vámpírok kiváltsága nem az embereké. Még is úgy gondoltam a védő bűbájok bizonyos helyzetben hasznosak lehetnek. Ez a gondolat is úgy sokkolt, mint mikor úgy döntöttem vért adok Sonya-nak. Rossz dolog a varázslat? Igen. De ott a sötét sikátorban nagyon is hasznosnak bizonyult volna. Találtam egy varázslatot, ami egy időre elkábítja és megbénítja az embereket. Ezt használhattam volna. Persze csak 30 másodpercig tartott, de addig simán elmenekülhettünk volna. Egyre lejjebb és lejjebb haladtan a listán. Akár mennyire is rossz dolog a mágia… éppen annyira hasznos is. Ha nem tapasztaltam volna, hogy működik a tűzmágia, akkor nem hittem volna bennük. Ez a rengeteg erő… és képes lennék megvédeni magam… - szinte azonnal lehordtam magamat az iménti gondolatok miatt. Nem volt szükségem hatalomra. Pont az ilyen gondolkodás vezet oda, ahova Liam is tart, aki Strigoi-vá akar válni. Nem akartam másokat bántani. Csak saját magamat akartam megvédeni. Wolfe sok mindent megtaníthat nekünk, de abban nem tud segíteni, hogy mit csináljak, ha ismét vámpírvadászokkal találkozok. Ahogy telt az idő úgy döbbentem rá, hogy a vadászok nagyon is elszántak. Ismét visszapillantottam a tartalomjegyzékre és meg kellett állapítsam, hogy nagyon sok hasznos varázslat lappang a könyvben, több mint amennyit szeretnék. A kérdés már csak az volt, hogy melyik varázslatot szeretném megcsinálni? Mennyi időm volt az elkészítésükre? A válasz egyszerű volt és hátborzongató. Mindet van időm megcsinálni.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZenhetedik FEJEZET

ADRIAN AUTÓJÁT ÁLOM VOLT VEZETNI. Amikor beültem a volán mögé még arról is megfeledkeztem, hogy ellenőrizzem nem követnek-e minket valaki. Sőt az is kiment a fejemből, hogy Wolfe órájára megyünk és hogy Adriant meg kell tanítanom vezeti manuális váltóval. Minden megszűnt számomra ez egetlen dolog, ami számított a motor zümmögése és a bőr finom illata. Az autó csak úgy siklott az úton. Egyfolytában figyelmeztetnem kellett magamat, hogy nem nyomjam tövig a gázt Palm Spring zsúfolt utcáin. Én csodáltam Brayden Mustang-t, de ezt egyenesen imádtam. -

Úgy érzem magam, mint egy harmadik fél egy randin – közölte Adrian, amikor felhajtottunk az autópályára. A pályán, már kevesebb autó volt itt már lehetett nyomni a gázpedált. – Mint ha zavarnálak titeket. Ha szeretnél kettesben maradni vele, csak dobj ki valahol, én megértem.

-

Hogy?

Az utat figyeltem és gyorsítottam, de a kocsi hangja nem változott, csendes és nyugodt maradt. A Mustang lenyűgöző volt. Az emberek sokszor azt hiszik, hogy az ilyen klasszikus autók fenntartása sokba kerül. De ha jó kondiban vannak tartva, akkor nem. Ha valaki nem törődik az autójával évekig, akkor az egy idő után szétesik, emiatt rengetet öreg autó a kerül bontóban. De nem Adriané. Ez az autó remek állapotban volt, bár feltételezem, hogy sose hagyta el Kaliforniát, ami azt jelenti, hogy nem volt kitéve az időjárás viszontagságainak – vagy hosszú hideg télnek. Mind ezt figyelembe véve a kocsi igen sokba kerülhetett, így még nevetségesebbnek tűnt, hogy Adrian pont ezt az autót választotta. Felnyögtem. – Sajnálom… nem tudom, hogy mire gondolsz – valójában tudtam. Szerettem volna megtudni, hogy mennyivel megy az autó, de nem akartam átlépni a sebesség korlátozást. – Ígérem, ha vége Wolfe órájának mindent megmutatok, lépésről, lépésre. Egyenlőre vegyük át az alapokat. Ez a kuplung…

Úgy tűnt Adriant nem nagyon zavarja a hanyagságom, sőt inkább szórakoztatónak találja a magyarázatomat. Egész idő alatt kedves mosollyal az arcán figyelt. Wolfe pont ugyan úgy nézett ki most is mint a múlt alkalommal, ugyan az a nadrág és a fölső volt rajta. Azért reménykedtem benne, hogy megfürdött. Wolfe ismét emlékeztetett minket arra, hogy milyen fontos a konfliktus elkerülése és a környezetünk tudatos megfigyelése, de ezeket hamar átismételtük és most már a nagyobb hangsúlyt az önvédelmi gyakorlatokra helyezte. Figyelembe véve, hogy a múlt órán Adrian mennyit panaszkodott az óra monotonitására, most végre megnyugodhatott volna, de ehelyett egyre feszültebbnek tűnt. Wolfe részletesen elmagyarázta az óra anyagát, majd hagyta, hogy begyakoroljuk. Ahogy párba álltunk Adrian arca gondterheltnek tűnt. -

Mi a baj? – kérdeztem. Eszembe jutott a múltkori alkalom, amikor Adrian kiakadt a „támadásomon”. Lehet nem igazán volt kedve komolyan edzeni. – Ugyan már, ezek nagyon egyszerű gyakorlatok. Nem fogod összekoszolni velük a kezed.

Wolfe nem volt híve a verekedésnek. Olyan manővereket tanultunk, amelyekkel kitérhettünk egy esetleges támadás elől. A próbababán való gyakorlást befejeztük és jöhetett az egymás elleni küzdelem. Úgy tűnt Adriant ez kifejezetten zavarja. Ezt Wolfe is észrevette. – Gyerünk fiam! Nem tud kitérni előled, ha meg se próbálod őt megtámadni. Nem fogod bántani és ő se téged. Az egyik manőver igazán hasznosnak tűnt, úgy véltem, hogy a sikátorba is használhattam volna. Szóval én nagyon szerettem volna gyakorolni és egy kicsit frusztrált, hogy Adrian fél gőzzel csinálta ezt az egészet. Adrian körém fonta a karját és megpróbálta befogni a számat. Sajnos az erőfeszítései olyan gyengék voltak, hogy nem volt szükségem semmilyen speciális technikára, hogy kiszabaduljak a szorításából. Egyszerűen, csak eltoltam a jobb karját. Mikor Wolfe oda jött Adrian egy kicsit jobb bemutatóval rukkolt elő. Mikor ismét ketten maradtunk kezembe vettem az irányítást. -

Nézzük! – kezdtem és a fülem mögé simítottam a hajamat. – Próbálj elmenekülni előlem. Ahogy vettük.

Nem tudtam elhinni, hogy Adriannak problémája volt azzal, hogy hozzám érjen. Igaz, hogy eleinte engem is nagyon zavart, ha hozzá kellett érnem egy vámpírhoz, de már egyáltalán nem jelent gondot. Nem úgy gondoltam Adrianra, mint egy vámpírra. Ő a társam volt az önvédelmi suliban. Szükségem volt rá, hogy megtanuljam az önvédelmi gyakorlatokat. A Moroi-nak pedig sose jelentett gondot, hogy hozzá érjenek egy emberhez, így ennek az egésznek nem volt semmi értelme. Mi a baj velem? Miért nem akar hozzám érni Adrian?

-

Mi folyik itt? – követeltem, mikor már a kocsiban ültünk. – Megértem, hogy nem vagy egy nagy sportoló, de mi a fene volt veled odabent?

Adrian nem volt hajlandó a szembe nézni, ehelyett inkább kifelé bámult az ablakon. -

Nem hiszem, hogy ez az én világom. Én azt hittem, de most… nem is tudom. Ez egy rossz ötlet volt. Ez sokkal több munkával jár, mint gondoltam – mondta nyegle elutasító hanghordozással, amit már egy jó ideje nem hallottam tőle.

-

Mi a fene van veled? Miért nem tudsz befejezni valamit, amit elkezdtél? – kérdeztem. – Azt mondta megváltozol.

-

A művészetre értettem – felelte Adrian gyorsan. – És még járok is suliba, igaz? De ezt nem szeretném folytatni. Nem kell aggódnod. Most, hogy több pénzt kapok apámtól visszafizetem neked a tandíjat. Nem probléma.

-

Nem számít a pénz – érveltem. – Ez a legkevesebb! Csak nem értelek! Wolfe remek tanár és megmutatja, hogy nem is olyan nehéz megvédenie magát az embernek. Mi nem vagyunk olyanok, mint Eddie és Angeline. Miért esik ennyire nehezedre együtt dolgozni velem? – a korábbi önbizalmam visszatért. – Te nem akarsz együtt dolgozni velem, igaz? Valami…baj van velem?

-

Nem. Dehogy. Egyáltalán nem erről van szó – mondta Adrian. A szemem sarkából láttam, hogy végre rám néz. – Talán csak túl sok új dolgot kell mostanában megtanulnom. Úgy értem meg kellene tanulnom váltani. Nem nagyon tudom, hogy kell csinálni.

Szerettem volna felpofozni magam. Annyira frusztrált voltam, hogy ez teljesen kiment a fejemből. Úgy éreztem magam, mint egy idióta, bár még mindig mérges voltam rá az előbbiek miatt. Az órára pillantottam. Este még dolgom volt Amberwood-ban, de úgy éreztem kötelességem segíteni Adriannak. -

Ha vissza értünk a lakásodhoz mindent megmutatok – ígértem. – Talán már ma esete tehetsz egy kört a háztömb körül, persze ha mindenre oda tudsz figyelni.

Adrian hangulata szinte azonnal megváltozott. Eddig mogorva volt és távolságtartó, de ezt követően vidámmá és energikus lett. Nem értem mi történt. Persze én imádtam az autókat, de ennek semmily köze nem volt Adrianhoz. Mennyivel könnyebb megtanulni használni a manuális váltót, mint begyakorolni Wolfe önvédelmi gyakorlatait? – töprengtem. Egy órámba telt, mire mindent elmagyaráztam. Adrian javára legyen mondva minden apró dologra odafigyelt. Sőt amikor visszakérdeztem, hogy mit jegyzett meg a hallottakból, úgy válaszolgatott, mint egy profi. Úgy döntöttem, hogy kipróbálhatja az autót a környéken.

-

Ez egész jól ment – mondtam neki, mikor leparkoltunk a Mustangot a ház mögött. A ház főbájára felé tartottunk, ahol Latte-val parkoltam. – De azért még nem menny vele túl messzire. Megnéztem a kilométeróra állást. Tudni fogom mennyit mentél vele.

-

Megjegyeztem – mondta Adrian, de az a hamis mosoly még mindig ott csillogott az arcán. – Mikor lesz a következő óra? Mondjuk holnap este?

-

Nem – mondtam. – Holnap Brayden-nel találkozok.

Meglepődtem, hogy mennyire várom ezt a találkozót Brayden-nel. Nem csak azért, mert szerettem volna kiengesztelni, hanem mert annyira vágytam valami normális dologra – legalábbis arra az érzésre, amit Brayden mellett érzek. Plusz, ezek a dolgok Adriannal annyira furcsák voltak…. -

Ó – Adrian mosolya elhalványult. – De megértem. Úgy értem a szerelem és a romantika mindenekelőtt.

-

A textil múzeumba megyünk – mondtam. – Nem gáz, de félek ez azért nem annyira romantikus hely.

Adrian szinte megtorpant. – Van itt textil múzeum? Mit csinálnak ott az emberek? -

Hát, megnézik… um, az anyagokat. Most van egy nagy selyem kiállítás…

Meglepődtem, a ház előtti parkolóban pont Latte mögött ott áll Dimitri és Sonya bérelt autója. Kérdőn néztem Adrianra. -

Vártad őket?

-

Nem – mondta, de nem állt meg tovább sétált a bejárati ajtó irányába. – Van kulcsuk a lakáshoz, bármikor be tudnak menni és azt hiszem nagyon otthonosan érzik magukat. Sokszor átjönnek. Dimitri megeszi a kajámat, Sonya pedig használja a hajas cuccaimat.

Követtem Adriant. – Remélhetőleg ez csak Dimitri. Miután egyértelmű vált, hogy a harcosok Sonya-ra vadásznak, Dimitri házi őrizetben tartotta a nőt. Legalább is így gondoltam. De amikor beléptünk a lakásba Sonya ott ült a kanapén. Dimitri nem volt a szobában. Sonya felpillantott a laptopjából. -

Hála az égnek, hogy itt vagy – mondta Sonya és rám pillantott. – Jill azt mondta, hogy együtt vagyok és reméltem, hogy összefutunk.

Valami azt súgta, hogy ez nem sok jót jelent, de sokkal jobban aggódtam amiatt, hogy egyedül van itt. -

Mit csinálsz itt? – kérdeztem. – Clarence házában kellene lenned, míg el nem hagyod a várost.

-

Holnap után utazok – közölte velem, de szem izgatottan csillogott és biztos voltam benne, hogy ennek köze volt ahhoz, amiért ide jött, bár mi is az. – De előtte beszélnünk kell. Most… négyszemközt.

-

Nem kellett volna idejönnöd – tiltakoztam. – Nem biztonságos.

-

Jól vagyok – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy nem követtek. Ez nagyon fontos – rettenetesen izgatottnak látszott.

Mi lehet fontosabb a biztonságánál? Ezzel azért tudtam volna vitatkozni. Adrian keresztbe fonta karral és rosszallóan nézett maga elé. -

Elég késő van. Mi folyik itt?

-

Végre megkaptam Sydney vérének eredményeit – magyarázta Sonya.

A szívem is megállt. Nem – gondoltam. – Nem, nem, nem. -

Csak úgy mint Dimitri vérében Sydney-ben se találtak semmi.

Hirtelen nyugalom árasztott el. Jobban lettem. Semmi különleges és megmagyarázhatatlan dolog nincs a véremben. És mégis… valahol egy kicsit bántott. Nincs megoldás. -

Elküldtük a véredet egy Moroi laborba is – folytatta Sonya és felsóhajtott. – Az egyik kutató, egy földmágus valami furcsa zümmögést érzett a véredben, földmágiát. Csak úgy ahogy Adrian és én is érezzük a lélek rezgéseit Dimitri vérében. A véredet más mágia használói is megvizsgálták és arra a következtetésre jutottak, hogy mind a négy fő elem megtalálható a véredben.

Ismét pánikba estem. Hirtelen hányingerem lett. – Mágia… a véremben? – egy pillanattal később értettem csak meg. – Persze hogy – mondtam lassan és megérintettem az arcomat. – A tetoválásom vámpírvért és mágiát is tartalmaz. Talán ez az oka. Mind a négy elem megtalálható a tetoválásban. Emiatt találhattak mágiát a véremben. Megborzongtam. Ez teljesen logikus magyarázat volt. Sonya bólintott. – Igen, persze. De kell még legyen valami a véredben, ami visszatartja a Strigoi-t attól, hogy igyanak belőled. És nekünk talán ez a legfontosabb, ez segítené a munkánkat. Legnagyobb meglepetésemre Adrian közelebb lépett hozzám és megállt mellettem, volt valami védelmező a tekintetében. -

Ezt te is tudtad, hogy az Alkimisták vére fel van turbózva egy kis mágiával – mondta. – Ez nem meglepő. Ügy lezárva. Mit szeretnél még Sydney-től?

-

Egy másik mintát – mondta Sonya lelkesen. – Nem marad már semmi se az előző mintából, mindent felhasználták az eddig tesztekhez. Tudom furcsán hangzik, de arra gondoltam, hogy talán…. egy Moroi-nak is meg kéne kóstolnia a véredet Sydney,

hogy számunkra is ugyan olyan taszító-e, mint egy Strigoi számára. Friss vér lenne az ideális, de nem szeretnélek arra kérni, hogy vegyél részt egy etetésen. Így jobb híján a mintával is beérném és…. -

Nem – mondtam és az ajtó felé kezdtem hátrálni. – Egyáltalán nem. Nem vagyok hajlandó vért adni azért, hogy azt később valaki kényére, kedvére kóstolgassa. El tud képzelni milyen megalázó dolog ez? Nem leszek etető. Ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, akkor nem segítek. Nincs szükségetek a véremre. A lélek a kulcs. Lee az élő bizonyíték arra, hogy a visszaváltoztatott Strigo-k vérében van a válasz a kérdésetekre.

Sonya nem rettent meg az előbbi kitörésemtől. Tovább erősködött, bár kissé szelídebb hangon. -

Megértem a félelmedet, de még is úgy gondolom ez nagyon fontos lenne! Ha van valami a véredben, ami taszítja a Stirgoi-at, akkor ki kell deríteni, hogy mi az. Ezzel több tucat emberéletet menthetünk meg.

-

Az Alkimisták vére nem taszítja a Storigo-at – mondtam. – Ez a tetoválás nem véd meg bennünket azoktól a szörnyetegektől, ha erre akartál célozni. Gondolod, hogy itt tartanák, ha mind ez igaz lenne?

-

Valójában? Igen – mondta.

Szavai összezavartak és elbátortalanítottak. -

A varázslat, amit a véremben találtatok a tetoválásnak köszönhető. Minden Alkimistának van ilyen tetoválása. Talán emiatt rossz a vérünk íze, de ez nem azt jelenti, hogy közünk lehet a visszaváltozásukhoz – kissé csapongó voltam, de nem érdekelt.

Sonya értetlensége tovább nőtt és közben láttam, ahogy megpróbálja helyre tenni a dolgokat. -

De tényleg minden Alkimistának rossz a vére? Ha igen, akkor hogy lehet, hogy néhányukat szárazra szívták?

-

Lehet, hogy változunk mi is – mondtam. – Vagy talán nem minden Strigoi egyforma, vannak erősebbek. Nem tudom. De nem velünk kellene foglalkoznotok.

-

Kivéve, ha van benned valami különleges – merengett Sonya.

Nem. Nem akarom. Nem akarok kísérleti nyúl lenni, akit elzárnak a világtól, mint Keith és kísérleteznek rajta. Imádkoztam, hogy ne vegye észre mennyire megijedtem. -

Rengeteg különleges dolog van benne – mondta Adrian. – De nem a vére az. Miért ilyen fontos ez számodra?

Sonya Adrianra meredt. – Nem magam miatt csinálom, te is tudod! Meg akarom menteni az embereket. Segíteni akarok nekik. Nem akarom, hogy még több Strigoi legyen a világon.

Senki nem szeretne úgy élni – Sonya egyfajta űzött tekintettel nézet ránk. – Az a fajta vérszomj és az empátia teljes hiánya… ezt senki se tudja elképzelni milyen érzés. Üres vagy. Az egész egy rémálom és még is…. akkor semmi se érdekel… -

Furcsa hozzá állás – kezdte Adrian – miután te döntöttél úgy, hogy Strigoi-vá változol.

Sonya elsápadt. Nagyra értékeltem Adrian védelmét, de sajnáltam Sonya-t. Ő elmesélte nekem, hogy a lélek régen mennyire instabillá tette őt – akár csak Adriant – ez volt az ami miatt Strigoi-vá változott. Azt mondta soha semmit nem bánt semmit se ennyire az életében, mint ezt a döntését. -

Hiba volt – mondta szárazon. – És nagyon jó lecke is – ezrét szeretnék ennyire segíteni másoknak.

-

Nos, biztos megtaláljunk ennek a módját anélkül, hogy Sydney-t belerángatnák! Tudod, mit gondol rólunk…. – Adrian bizonytalan volt, mikor rám nézett és meglepődtem a hangjában csengő keserűség hallatán. – Tudod, mit gondolnak rólunk az Alkimisták. Ha belerángatod őt ebbe, csak magadra hozol bajt. Ha annyira biztos vagy abban, hogy tudod a választ a kérdésre, akkor beszélj velük és kérd meg, hogy segítsenek.

-

Ebben biztosan segítenek – értettem egyet Adriannal. – Beszélek a feletteseimmel és összehozhatunk egy találkozót. Mi is szeretnék magakadályozni, hogy több és több ember váljon a Strigoi-k áldozatává, mint ahogy te is.

Sonya nem felet, így Adrian válaszolt helyette. -

Tudja, hogy úgy is nemet mondanának Sage. Ezért jött egyből ide, hogy személyesen beszéljen veled és ezért nem küldte el a véredet egy Alkimista labornak.

-

Miért nem látod, hogy milyen fontos a segítsége? – kérdezte Sonya esdeklően, szemeit Adrianra szegezve.

Bűnösnek éreztem magam és ellentmondásosnak. -

Tudom – mondta Adrian. – Gondolod, hogy én szeretem nézni, ahogy a Strigoi-k kényük, kedvük szerint játszadoznak az emberekkel? Nem. De nem az a megoldás, hogy olyas valamire kényszerítjük az embereket, amit nem akarnak.

Sonya tekintete elidőzött Adrianon. – Nem hagyhatod, hogy a személyes érzelmeid irányítsanak egy ilyen fontos kérdésben. Az érzéseid teszik tönkre ezt a kutatást. Adrian elmosolyodott. – Nos, akkor biztos élvezni fogod, hogy két nap múlva, már nem kell velem dolgoznod.

Sonya úgy tűnt tiltakozni akart, de aztán meggondolta magát. Szó nélkül ment ki az ajtón, az arca legyőzöttnek tűnt. Úgy éreztem szétszakadok. Elméletben tudtam, hogy igaza volt… da a gyomrom egyszerűen nem volt képes bevenni ezt az egészet. -

Nem akartam őt megbántani – mondtam végül.

Adrian arca nem tükrözött együttérzés. – Nem bántottad meg. Tudja, mit érzel. Még mindig kicsit rosszul éreztem magam, nem tudtam megszabadulni ettől az érzéstől. Eszembe jutott az a nap, mikor Eddie-t és Dimitri-t vették körül lékek mágiával és ők milyen odaadóan viselték. Én nem voltam képes ugyan ezt megtenni. Ez nekem túl sok lett volna. -

Tudom… de ez nagyon nehéz – mondtam. – Kedvelem Sonya-t. Ezért is mentem bele a kísérletbe és talán ő pont ezért gondolta, hogy most is meg tud győzni.

-

Nem számít – mondta. – Egyáltalán nem fontos.

-

Azért megemlítem ezt a dolgot az Alkimistáknak is – mondta. – Talán segítenek.

A kezdeti kísérletekre is megkaptam a támogatást, talán ebben is hajlandóak lesznek együtt működni a Morori-kal. Adrian megvonta a vállát. – Ha igen, az jó lenne. Ha nem, az nem a te felelőséged. -

Igazán köszönöm a gáláns segítségedet ismételten – ugrattam. – Talán még is csak volt értelme Wolfe óráinak, ha ilyen jól megy a védekezés, nem gondolod?

Korábbi mosolya visszatért. – Egyszerűen, csak nem szeretem látni, ha valakit terrorizálnak, ennyi az egész. -

De nem akarsz eljönni velem a következő önvédelmi órára?

Adrian ismét komollyá vált. Félrepillantott. – Nem tudom, Sage. Majd meglátjuk. Most inkább a vezetésre koncentrálnák, ha a barátod is megengedi. Nem sokkal később elindultam vissza Amberwood-ba. Adrian viselkedése még mindig zavaros és furcsa volt. Talán ez is a lékek egyik hatása volt? Egyik percben még védelmező volt. A másik pillanatban szomorúnak és makacsnak tűnt. Úgy éreztem van valami a viselkedése mögött, de nem voltam képes rájönni, hogy mi. Amint vissza értem Amberwood-ba, felsiettem a szobámba lepakoltam és lementem a könyvtárba. A fejemben már hallottam is ahogy Ms. Terwilliger arról prédikál, hogy miért nem fordítottam több időt a varázslatok fordítására. De mivel az ő tárgya szabadon választható volt, így most jobbnak tűnt, ha inkább valami mással foglalkozok, mint sem a varázslatokkal. Ahogy kiléptem a könyvtárból és átsiettem a tanaulószobán megpillantottam Jillt és Eddit-t, amint épp az egyik asztalnál ültek és tanultak. Kissé furcsálltam, hogy Micah nem volt velük. -

Hello srácok – mondtam és lehuppantam az egyik székre. – Kemény a munka?

-

Tudod, milyen érzés ismét végzősnek lenni? – kérdezte Eddie. – Nem is gondoltam, hogy ilyen fárasztó lesz.

Elmosolyodtam. – Minden tudás, csak minket erősít. Megbökte az előtte heverő papírokat. – Igen? Tudod ki volt az első írónő, aki Pulitzer díjat nyert fikció témakörben? -

Edith Warton – mondtam automatikusan. Eddie ráírta a papírjára én pedig Jill-hez fordultam. – Hogy vagy? Hol van Micah?

Jill az asztalra könyökölt, az állát a tenyerébe fektetett és furcsa kifejezéssel nézett rám. Már majdnem… álmodozón. Beletelt pár percbe, míg kizökkent ebből az állapotból és válaszolt a kérdésemre. Álmodozó arckifejezése eltűnt, majd megdöbbent és visszapillantott a könyvére. -

Sajnálom. Épp azon gondolkodtam, hogy milyen jól áll neked ez a barnásszürke. Mit kérdeztél?

-

Hol van Micah?

-

Ó! Igen. Ő… valami mást csinál.

Biztos voltam benne, hogy ez volt a legrövidebb magyarázat, amit valaha is hallottam Jill-től. -

Akkor ha jól értem rendben vagyok?

-

Igen. Azt hiszem. Megértette a hálaadást – Jill felderült. – Hé, Eddie és én arról beszélgettünk, hogy együtt tölthetnénk a hálaadást Clarence-nél, mint egy nagycsalád. Te mit gondolsz erről? Segítenék Clarence-nek mindenben. Tök jó móka lenne. Úgy értem, ha nem vesszük figyelembe ezt a színjátékot, mi tényleg olyanok vagyunk, mint egy nagycsalád. Eddie azt mondja el tudja készíteni a pulykát.

-

Azt hiszem Clarence is örülne neki – mondtam és boldog voltam, hogy újra vidámnak láthattam Jill-t. Aztán ismét átpörgettem az agyamban, hogy mit is mondott és visszapillantottam Eddie-re. – Te tényleg tudod, hogyan kell elkészíteni a hálaadásnapi pulykát? Hol tanultad?

Abból, amit tudtam a vámpírokról, úgy sejtettem, hogy a dhampir-ok az év nagy részét az iskolában töltik. Nem sok idejük van ilyesmire. -

Hé – nézett egyenesen a szembe. – Minden tudás csak minket erősít.

Jill felnevetett. – Nekem se akarta elmondani. -

Angeline is tud főzni, legalább is ezt mondta – folytatta Eddie. – A reggelinél mesélte. Azt mondta ő is tudja, hogyan kell elkészíteni a pulykát, így már ketten vagyunk, csak nem rontjuk el. Persze ő valószínűleg szeretné saját maga levadászni és megölni.

-

Valószínűleg – értettem egyet Eddie-vel.

Elképesztő volt, hogy mikről nem beszélgetnek mostanában, Eddie és Angeline. De ami még inkább meglepett, hogy Eddie vére hajlandó volt úgy beszélni Angelina-ról, hogy közben nem fintorogjon. Persze ennek igazán örültem. Nem volt szükségünk gyűlölködésre egymás között. -

Nos, amiért lejöttem az meg van, úgy hogy megyek, hagylak tieteket. Holnap reggel látjuk egymást. Sziasztok

-

Szia – mondta Eddie.

Jill nem szólt semmit, de amikor felé fordultam láttam, hogy ugyanazzal az elragadtatott furcsa arckifejezéssel néz. Majd felsóhajtott. – Ugye tudod, hogy Adrian nagyon jól érezte magát veled ma este. A szememet forgattam. – Semmi se marad titokba a kötelék miatt, igaz? De amúgy nem úgy nézett ki, mint aki jól érzi magát. -

Nem, ezt komolyan mondom – felelte kedvesen és a kábult mosoly visszatért az arcára. – Imádja ahogy oda vagy az autóért és úgy gondolja te nagyon jó vagy az önvédelemben. Nem mintha ez meglepő lenne. Te mindenben jó vagy és még csak nem is veszed észre. Mint ahogy azt sem látod, hogy mennyire alá rendeled a saját életedet mások céljainak és vágyainak, csak azért, hogy boldoggá tedd őket.

Még mintha Eddie is kissé meglepettnek tűnt volna. Mindketten zavarodottan néztünk egymásra. -

Hát – kezdtem félszegen, mert nem nagyon tudtam, hogy kezeljem Jill újszerű rajongását. Úgy döntöttem, inkább menekülőre fogom a dolgot. – Köszönöm. Majd később még beszélünk… De. Ezt hol szerezted?

-

Hum?

Jill egy kézzel festett kendőt viselt, ami nagyom emlékezetett egy pávatollra és még valami másra, de nem tudtam mire. – Ezt a kendő. Láttam már valahol. -

Ezt – Jill végigfuttatta hosszú ujjait a sálon. – Lia adta.

-

Mi? Mikor találkoztál vele?

-

Tegnap a kollégiumban, visszahozta a ruhákat. Nem szóltam róla, mert tudtam, hogy nem akarod megtartani őket.

-

Így van – mondtam hajthatatlanul.

Jill egy nagyot sóhajtott. – Légyszi, hagy tartsuk meg őket. Olyan szépek. És te is tudod, hogy megint visszahozná. -

Ezt megbeszéljük később. Inkább a sálról mesélj.

-

Ez nem nagy ügy. Megmutatta a sál gyűjteményét, amit majd be kellene mutatni…

-

Igen, igen nekem is mondta. Meg azt is, hogy így senki nem ismerne rád – a fejemet ingattam és iszonyatosan dühösnek éreztem magam. Minden kicsúszik az irányításom alól? – Ezt nem tudom elhinni, hogy képes így kijátszani! Kérlek, mond, hogy nem mondtál neki igent.

-

Nem, nem – felelte gyorsan Jill. – Természetesen nem. De ugye te se gondolod, hogy ennyivel feladja?

-

Talán igen. Talán nem. De ugye tudod, hogy nem vállalhatod el.

Jill bólintott, bár az arca szomorú volt. – Igen. Annyira dühös voltam, hogy majdnem nekimentem Trey-nek a könyvtárból kifelé jövet, hirtelen nem vettem őt észre. Csak akkor jöttem rá, hogy ő még jobban el volt gondolkodva, mint én, mikor nem viszonozta az üdvözlésemet. Kísérteties szemekkel nézett rám és úgy tűnt nagyon kimerült. -

Jól vagy? – kérdeztem.

Egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára. – Igen, igen. Csak kicsit nagy a nyomás rajtam. Minden kicsúszik a kezemből. Veled mi a helyzet? Általában nem úgy kell kidobni innen téged? Vagy már reggel óta itt vagy és elfáradtál? -

Csak egy könyvet kerestem – mondtam. – Valójában csak tíz perce jöttem. A délutánomat és az estém egy részét odakint töltöttem.

Trey elmosolyodott és rosszallóan rám nézett. – Barydennel? -

Vele majd holnap találkozok. Ma, um, családi ügyeket intéztem.

Trey a szemöldökét ráncolta. – Te sokat lógsz odakint, Melbourne. Sok barátod van odakint. -

Nem sok – mondtam. – Nem élek kettős életet, ha erre akartál célozni.

-

Nos, igen. Légy óvatos. Hallottam, hogy furcsa dolgok történnek a városban.

Ez felébresztette a védelmező énemet, egyből Jill jutott eszembe. Általában figyelemmel kísérem a helyi híreket, de mostanában semmilyen aggasztó dologról nem hallottam. -

Csak nem újabb bűncselekmények Palm Springs-ben, amiről esetleg tudnom kéne?

-

Csak légy óvatos – mondta.

Mindketten tovább folytattuk az utunkat, de aztán eszembe jutott még valami – Trey? Tudom, hogy ez a te dolgod, de ha bármiben tudok segíteni… vagy ha csak szeretnél valamiről beszélni. Szólj. Én itt vagyok. Ez egy igazán kedves gesztus volt tőlem, ha figyelembe vesszük, hogy nem vagyok szociálisan túl érzékeny. Trey szomorkásan elmosolyodott. – Megjegyeztem.

Kissé kimerülten mentem vissza a kollégiumi szobámba. Adrian, Jill, Trey. Azt hiszem Eddie-t és Angeline-t leszámítva mindenki nagyon furcsán viselkedik mostanában. Ez is a munkám része – gondoltam. Amint visszaértem a szobámban felhívtam Donna Stanton-t az Alkimistát. Soha nem voltam benne biztos, hogy melyik időzónába tartózkodik épp, így nem aggódtam a késői időpont miatt. Ő rögtön felvette a telefont, hangja nem volt fáradt, amit jó jelnek vettem. Donna nem válaszolt az mailemre ezért egy kicsit aggódtam. -

Miss Sage – mondta. – Már én is terveztem, hogy felhívom. Remélem, hogy minden rendben van a Dragomir lánnyal?

-

Jill-el? Igen, ő jól van. De most más ügyben keresem Önt. A mail miatt, amit néhány nappal ezelőtt küldtem a Fény Harcosairól. Sikerült róluk valamit kideríteni?

Stanton felsóhajtott. – Pont emiatt akartam hívni. Vannak újabb fejlemények? -

Nem. Az utóbbi időben nem láttuk őket. Lehet, hogy feladták.

-

Az nem valószínű – hosszas csend következett. – Nem ezek voltak a múltbéli tapasztalataink.

Megdermedtem, egy pillanatra elakadt a szavam. – A múltban? Úgy érti… tudtak a létezésükről? Én… azt hittem, hogy ők, csak… nem is tudom… egy őrült helyi csoport. -

Sajnos nem. Már találkoztunk velük máskor is. Néha, néha felbukkannak. De ott vannak mindenhol.

Még mindig nem akartam hinni a fülemnek. – De még is azt tanítják, hogy minden vadász évszázadokkal azelőtt eltűnt. Miért nem beszél erről soha senki? -

Őszintén? – kérdezte Stanton. – A legtöbb Alkimista nem tud róluk. Azt szeretnék, ha úgy tűnne, hogy mi hatékony és jól működő szervezet vagyunk, akik képesek megbirkózni a vámpírkérdéssel. Vannak olyan emberek, akik kisebb csoportokba verődnek és radikális módon próbálják meg kezelni ezt a kérdést. Az a legjobb, ha ezen radikális csoportok létezése titokban marad. De erről nem tőlem hallottál.

-

De hát… ők olyanok mint mi! – hebegtem.

-

Nem, ők évekkel ezelőtt elszakadtak tőlünk – úgy hangzott Donna is nagyon utálja ezt az egészet. – Nem hasonlítunk rájuk. Ők vakmerőek és kegyetlenek. Az egyetlen dolog, ami motiválja őket, amiért mindenre képesek, hogy megöljék a Strigoi-t. Sonya Karp helyzete csak még jobban bonyolítja a dolgot. Nem érte őt több támadás?

-

Nem. Épp ma este láttam… erről jut eszembe a másik dolog, ami miatt hívtam…

Beszámoltam Stanton-nak a vér kísérletekről, beleértve a saját véremmel kapcsolatos eredményeket is. Megpróbáltam tudományos szemszögből beállítani a dolgot, ezzel indokolva

tettem fontosságát. Aztán úgy tettem, mint akit rettenetesen felháborít, hogy meg szeretnék ismételni a kísérletet, ami nem esett nehezemre. -

Egyértelműen ne hagyja – mondta Stanton.

Nem habozott. Gyakran előfordult, hogy az ilyen döntéseket az Alkimistavezetők hozzák meg. Ehhez legalább két olyan magas rangú vezetőre volt szükség, mint Donna. Azzal, hogy azonnal rávágta a nemleges választ azt jelezte, hogy mennyire ellenkezik a véradás az Alkimista szabályokkal és elvekkel. -

A véradással kapcsolatos szabályozás csak egy dolog. De a többi szóba se jöhet. Nem fogom hogyani, hogy embereket használjanak ilyen kísérletekhez, különösen, ha már korábban bizonyított volt, hogy a Strigoi-ra kell fókuszálnunk és nem ránk. Amúgy pedig biztos vagyok, hogy ez is csak egy újabb Moroi trükk, amivel még több vérhez juthatnak.

-

Nekem úgy tűnik, Sonya őszintén hisz abban, hogy képesek megtalálni a Strigoi-k ellenei ellenszert. Ő csak nem képesek megérteni, hogy mit jelent számunkra a véradás.

-

Persze, hogy nem – mondta Stanton elutasítóan. – Egyikük se érti meg.

Visszatereltem a szót az eredeti célomhoz, a vámpírvadászokhoz. Az Alkimisták ugyan tudtak a vadászokról, de minden információ jól jöhet. Donna nem akarta, hogy kutakodjak, de kérte, hogy ha még is megtudnák valamit, azonnal tegyek róla jelentést. Biztos volt benne, hogy a Fény Harcosai aktívak és vigyáznunk kell velük. Nem voltam benne biztos, hogy tudom ez mit jelent, de hangja reszketett. Ahogy azt már Donna korábban is említette egy ez igazán agresszív csoport… bár mi nagyon jók voltunk abban, hogy megszabaduljunk az ilyen problémától. -

Jut eszembe – mondtam mielőtt leettük volna a telefont. – Arról van valami információnk, hogy ki az a Marcus Finch?

Próbáltam kideríteni, hogy ki lehet az a titokzatos ember, akiről Clarance beszélt. Reméltem Stanton többet tud róla. -

Nem. De utána nézünk – egy kis szünet következett. – Miss Sage… nem tudom eléggé kihangsúlyozni, hogy milyen elégedettek vagyunk a munkájával. Bármilyen probléma is merül fel, Ön mindig hatékonyan, gyorsan és megfelelően kezeli azokat. A Moroi-k irányába tanúsított magaviselete kiváló. Sokan nem tudták volna megfelelően kezelni Ms. Karp-ot. Ön visszautasította az ajánlatát és egyből kapcsolatba lépett velem. Nagyon büszke vagyok Önre.

Egyfajta szorítást érzetem a mellkasomban. „Büszke rám.” Nem emlékszem, hogy utoljára, mikor mondott ilyet nekem valaki. Talán anyám mondogatta ezt nekem kiskoromban, de a munkám során még soha senki. Azt még csak remélni se mertem, hogy az apám valaha is ilyet mondana. De nem is ez a lényeg. Ugyan Stanton nem egy szülő figura, de nagyon jól esett a dicsérete. -

Köszönöm asszonyom – mondtam mikor végre meg tudtam szólalni.

-

Csak így tovább – bíztatott Stanton. – Amint tudunk, kerítünk magának egy olyan állást, ahol nem kell napi kapcsolatba lennie a Moroi-kal.

Úgy éreztem egy világ omlik össze bennem. Hirtelen bűnösnek éreztem magam. Kaptam tőlük egy esélyt és én most is folyamatosan becsapom őket. Olyan voltam, mint Liam, bár én sose adtam volna el a lelkem egy Strigoi-nak, de nem tudtam objektív maradni a Moroi-kal szemben. Autó vezetői órák. Hálaadás. Mi lenne, ha erről is beszámolnák Stanton-nak? Nem érdemeltem meg a dicséretet. Ha tényleg egy igazi Alkimista lette volna másképp viselkedtem volna. Megszakítottam volna minden baráti kapcsolatot Jillel és a többiekkel. Nem maradtam volna Amberwood-ban – elfogadtam volna Keith lakását. Csak akkor jönnék be az iskolába, amikor feltétlenül szükséges. Ha meg tudtam volna mind ezt tenni, akkor lettem volna igazi Alkimista. De ekkor döbbentem csak rá, hogy akkor milyen szörnyen magányos is lennék. -

Köszönöm asszonyom – mondtam.

Ez volt az egyetlen válasz, amit adhattam.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZennyolcadik FEJEZET

JILL SZEME MÉG MÁSNAP REGGEL IS CSILLOGOTT, ami megnyugtatott. Micah is felbukkant és bár nem voltak olyan kacérak, mint rég, de élénken beszélgettek valamiféle tudományos projectről. Eddie és Angeline is teljesen belemerültek egy beszélgetésbe. A lány kék szeme vidáman csillogott a boldogságtól. Stenton-nal folytatott beszélgetésem még ott motoszkált a fejemben, de nagyon örültem ennek békés idilli látványnak. Már csak az tett volna boldogabbá, ha Trey viselkedése is helyreáll, de amikor megérkeztem az első óránkra, láttam, hogy ismét hiányzik. Biztos voltam benne, hogy megint valami családi dolog, de abban is biztos voltam, hogy a furcsa sérüléseiről a családja tehet. Vajon ezt valakinek jelentenem kellene? Kinek? Nem akartam beleütni az orromat olyanba, ami nem rám tartozik, de nem is akartam félvállról venni. Eddie ezen az órán mindig mellettem ült, így odahajoltam hozzá, még mielőtt becsengettek volna és a fülébe súgtam. -

Te is észrevetted, hogy Jill milyen furcsa mostanában velem?

-

Elég sok mindenem történt velem mostanában – sietett a lány védelmére.

-

Igen, tudom, de te nem láttad őt tegnap este? A könyvtárban? Olyan volt, mint aki mindjárt elolvad tőlem, vagy ilyesmi.

Eddie felnevetett. – Csak kedves akart lenni, de nem hiszem, hogy aggódnod kellene a romantikus rajongása miatt. Csak felnéz rád, ennyi az egész. Egyik része még mindig bátor harcos szeretne lenni, aki félelem nélkül képes szembe szállni bármivel… - elhallgatott egy pillanatra, büszkeség és csodálat jelent meg az arcán. – Te pedig pont olyan vagy, erős és tettre kész. -

Köszi – mondtam. – Lehet. De jut eszembe a „bátor harcosról”… Miért nem edzed Jillt is? Nem akarod, hogy meg tudja védeni magát?

-

De igen. Csak hát van egy két dolog… az egyik, hogy szeretnék többet foglalkozni Angeline-val. A másik az én dolgom megvédeni Jill-t. Én vagyok a tetőre – ezek

voltak a hivatalos okok és ezt én is tudtam. De a következő mondata meglepett. – És azt hiszem… nem érzem jól magam, ha meg kell őt érintenem ilyen helyzetben. Tudom, hogy neki ez semmit se jelent… de nekem annál többet. Ismét előtérbe került a szociális érzékenységem, mai nem volt jellemző rám. -

Arra gondolsz, hogy zavar, ha meg kell érintened?

Eddie elpirult. – Nem zavar. Nem jelent problémát… csak úgy gondolom jót tesz nekünk, ha tartunk egy kis távolságot. Meglepő módon tudtam miről beszél. Nem sokkal később elfelejtkeztem Eddie belső démonjairól. A nap hamar eltelt. Reméltem, hogy a délutáni órákon találkozok Trey-vel, de nem érkezett meg. Már csak abban bíztam, hogy talán ismét befut Ms. Terwillinger-hez, hogy elkérje az óra anyagát. -

Kissé szétszórtnak tűnik ma – mondta Ms. Terwilliger, mikor megérkeztem hozzá. – Van rá lehetőség, hogy időben befejezze a feladatot?

-

Nem – feleltem. Ugyan már elkészítettem két varázslatot, de eszem ágában se volt elmondani neki. – Kissé aggódom Trey miatt. Folyton hiányzik az iskolából. Nem tudja, hogy mi lehet vele? Úgy értem Ön esetleg tudhat valamit róla.

-

A szülei jelezték, hogy ma nem jön iskolába, de nem indokolták meg, hogy miért. Ha ettől jobban érzi magát Mr. Juarez nem hagyja itt az iskolát.

Már majdnem megemlítettem neki a félelmeimet, de úgy döntöttem ehhez több bizonyítékra lesz szükségem. Trey iránt érzett aggodalmam, Ms. Terwillinger feladatai, a vadászok, Baryden és még sok más megoldatlan dolog várt rám. Tudtam nem pazarolhatom feleslegesen az időmet. De mindennek ellenére suli után átugrottam Adrianhoz. Wolfe órájáról hazafelé jövet Adrian megemlítette, hogy el akarja vinni a kocsit egy szerelőhöz. Bár első ránézésre úgy tűnt az autó makulátlan, de egy alapos átvizsgálás sose árt. Délután randim volt Braydennel, de biztos voltam benne, hogy van még időm előtte. -

A fickó elég megbízhatónak tűnt – mondta Adrian, miután leadtuk a kocsit a szerelőnél.

Azt mondta a fickó, hogy azonnal megnézni, nyugodtan várjuk meg. A szerelőműhely a város szélén volt, így Adrian azt javasolta, hogy járjunk egyet a környéken. -

Nekem úgy tűnt, mikor vezettem, hogy minden rendben van az autóval.

-

Ez még nem azt jelenti, hogy tényleg rendben is van – mondtam rosszallóan és tudtam, hogy ezt prédikációnak gondolja. – Elég nagy baj, hogy van egy autód, amit nem tudsz vezetni – oldalra pillantottam és ismét láttam azt a furcsa mosolyt az arcán.

-

De a te segítségeddel nemsokára profi leszek. Persze ha nem akarsz segíteni megértem, akkor majd kitalálok valamit.

Felnyögtem. – Már úgy is tudod, hogy mit fogok válaszolni erre. Nem? Meglehetősen tehetős környéken voltunk. A környéken lévő házakat inkább nevezném villáknak, mint sem háznak. Megálltunk az egyik ilyen villa előtt, ami úgy nézett ki, mint egy régi ültetvényes nagybirtokokhoz tartozó kúria, hatalmas tornáca volt, amelyeket faragott oszlopok tartottak. A nagy meleg ellenére előkert füve szép zöld volt és a bejárathoz vezető utat pálmafák szegélyezték. A fák úgy sorakozta az út mellett, mint egy trópusi őrezred. -

Gyönyörű – mondtam. – Imádom az építészetet. A következő életemben azzal fogok foglalkozni és nem a kémiával, meg a vámpírokkal.

Tovább sétálva láttuk, hogy a házak egymással versenyeznek nagyságukban és szépségükben. Itt már a házakat magas kerítés vette körül. -

Kíváncsi vagyok, hogy mi lehet az udvarban. Valószínűleg medence.

Adrian megállt egy sárga ház előtt, aminek pont olyan volt a színe, mint a nappalijának, de a modern színválasztással ellentétesen az épület középkori stílusban volt felépítve, tornyokkal meg minden. -

Jól mutat így együtt ez a két stílusjegy – jegyezte meg Adrian.

Megfordultam és tágra nyílt szemekkel néztem rá. – Te használsz ilyen szavakat, mint hogy stílus jegy? -

Igen, Sage – mondtam türelmesen. – A suliba is használjuk ezt a szót. És bármilyen hihetetlen is, de az értelmező kézi szótárat is tudom használni, ha úgy adódik – a ház felé fordult ismételten és jobban szemügyre vette a kertben tevékenykedő férfit, majd egy ravasz mosollyal az arcán felém fordult. – Szeretnéd látni, hogy mi van a kertben? Gyere!

-

Mi…?

Mielőtt befejezhettem volna a mondandómat Adrian lelépett a gránit útról átsétált a gyepen és a kertész felé tartott. Nem akartam semmibe se belekeveredni, de a felelősség teljesebb részem nem engedhette, hogy Adrian bajba kerüljön. Utána futottam. -

A tulaj otthon van? – kérdezte Adrian.

A kertész abba hagyta a sövények nyírását és Adrianra pillantott. – Nem. -

Mikor jönnek haza?

-

Hat után.

Meglepett, hogy a fickó válaszolt ezekre a kérdésekre. Ha valaki tőlem ilyet kérdezett volna biztosan azt feltételeztem volna róla, hogy betörő. De aztán észrevettem a férfi üveges tekintetét és rájöttem mi történik. -

Adrian…

Adrian nem vette le a szemét a férfiról. – Mutasd meg nekünk a kertet. -

Rendben – felelte a kertész és a földre hajította a sövény nyírót, majd elindult a kapu felé.

Megpróbáltam Adrian figyelmét magamra irányítani, de már késő volt. A kertész megállt a kapu előtt és beütötte a kódot. A tiltakozás elhalt az ajkamon, amikor megláttam az elém táruló látványt. Ez a kert majdnem háromszor akkor volt, mint a korábbiak. A kert csordultig volt pálmafával, virágokkal és mindenféle zöldellő növényekkel, olyanokkal, amelyek őshonosak és olyanokkal is melyek nem. A kert közepén egy hatalmas ovális alakú medence állt, majd tőle nem messze volt egy másik négyszögletes medence is. Ez egyik medencéből egy kisebb vízeséssel folyt át a víz a másik medencébe. Lenyűgöző látvány volt. -

Köszönöm – mondta Adrian. – Most menj és csináld a dolgodat. Nem probléma, hogy itt vagyunk. Mi csak körbenézünk.

-

Rendben – válaszolta a férfi és visszasétált a sövényekhez, mi pedig beljebb mentünk.

Hirtelen visszazökkentem a valóságba. – Adrian! Te arra kényszerítetted ezt a fickót, hogy beengedjen minket. Ez… ez… olyan…. -

Félelmetes? – Adrian odasétált a felső medence lépcsőjéhez. – Igen, tudom.

-

Ez az egész borzalmas! Te betörtél, illetve kényszert használtál… - megborzongtam a tikkasztó meleg ellenére. – Ez erkölcstelen. Belenyúltál valaki más fejébe. Tisztában vagy ezzel! Ebben még a vámpírok és az Alkimisták is egyet értenek.

-

Ah, nincs semmi baj! – Adrian felmászott a medence szélére és onnan szemlélte a minket körülvevő csodálatos kertet. A nap megcsillant gesztenyebarna haján. – Hidd el ez a srác egy könnyen irányíthat ember. Gyenge az akarata. Alig kellett használnom a kényszert.

-

Adrian…

-

Gyerünk már Sage! Senkinek se fáj ez. Ezt nézd!

Én szinte féltem felmenni oda. Ritka volt, hogy egy Moroi a jelenlétemben mágiát használt, így úgy tettem, mint ha nem is lennének képesek erre. Látva, hogy Adrian mágiát használt – és ráadásul az egyik legerősebbet – teljesen kiakadtam. Ahogy Ms. Terwilliger is mondta, senki nem képes befolyásolni mások gondolatait. Tévedett?! -

Gyere – ismételte meg Adrian. – Nem foglak semmire se kényszeríteni, oké?

-

Persze, hogy nem – mondtam.

Én is pontosan így gondoltam. Nem tudom miért, de egy részem biztos volt abban, hogy Adrian soha, de soha nem ártana nekem. Vonakodva bár, de csatlakoztam hozzá, remélve, hogy ezzel ráveszem, hogy lassan távozzunk. Amikor felmásztam a medencéhez még a lélegzetem is elakadt. A medence mellől csodálatos kilátás nyílt a közeli hegyekre. A nagy medence víztükre olyan volt, mint a folyékony ezüst. Káprázatos látványt nyújtott. A kis vízesés olyan hangulatot kölcsönzött az egésznek, mint ha egy misztikus oázisban lennék. -

Jó, mi? – kérdezte.

Adrian leült a medence szélére feltűrte a farmernadrágját és levette a cipőjét meg a zokniját. -

Most mit csinálsz? – kérdeztem.

-

Megpróbálok kihozni ebből a lehető legtöbbet – mondta és belemártotta a lábát a vízbe. – Gyerünk már! Ne tégy úgy, mint ha ez tényleg olyan rossz lenne. Egy kis móka mindenkinek jár, vagy mi.

Haboztam, de a fénylő víztükör csalogatónak tűnt. Hallottam, hogy hívogat. Leültem a medence szélére és én is belelógattam a csupasz lábamat a medencébe. A víz meglepően hűvös volt ebben a nagy melegben. -

Hozzá tudnák szokni ehhez – ismertem be. – Mi van, ha idő előtt hazajönnek?

Adrian megvonta a vállát. – Akkor majd beszélek velük, ne aggódj! Ettől nem nyugodtam meg. Visszafordultam a gyönyörű kilátás irányába. Nem voltam egy igazán fantázia dús ember, de komolyan gondoltam, hogy megtudnám szokni. Tudnák itt élni. Mi lenne, ha lenne egy olyan otthonom, mint ez? Letudnák telepedni egy városban és képes lennék egyhelyen élni? Elviselném, hogy egész nap a medence partján fekszek és nem aggódok semmiért? Annyira elmerengtem, hogy elvesztettem az időről. -

Vissza kell mennünk a szerelőműhelybe – kiáltottam fel.

Adrianra pillantottam és megdöbbentem, amikor megláttam, hogy engem néz. Egy elégedett mosoly terült el az arcán. Szeme minden egyes apró rezdülésemet észlelte. Ahogy észrevettem, hogy engem néz azonnal elfordítottam a tekintetemet. A szokásos önelégült arckifejezésének nyoma se volt. Tekintete tiszta és nyugodt volt. -

Már biztosan vár minket a szerelő – mondta.

-

Igen és hamarosan találkozom Brayden-nel. Én… - ismét Adrianra pillantottam és megdöbbentem. – Mit tettél? Nézz magadra! Nem kellene idekint lenned.

-

Nem is olyan vészes.

Hazudott és ezt mindketten nagyon jól tudtuk. Késő délután volt és nap még mindig kegyetlenül tűzött. Bár én elbírtam volna viselni ezt a hűvös vízben. De én ember voltam. Persze a napszúrás veszélye nálam is fennállt, de szerettem a napot és jól bírtam. De a vámpírok nem. Az izzadság átitatta Adrian ingjét és a haját is kissé megviselte. Rózsaszín foltok jelentek meg az arcán. Tudtam, mit jelentenek. Találkoztam, már ilyennel, mikor Jillt szabadtéri tornára kényszerítették. Ha nem avatkozunk be időbe, akkor ezek komoly égési sérülésekké fajulhatnak. Felugrottam. -

Mit hittél?

Arckifejezése meglepődött volt, mint aki csak most tért magához. -

Megérte. Olyan … boldognak tűntél.

-

Ez őrület – mondtam.

-

Nem ez a legőrültebb dolog, amit valaha csináltam – elmosolyodott. Szemei a távolba révedtek, mint ha nem csak engem nézne. – Mi ez a kis őrültség azokhoz képest? Ezt látnom kellett… nem tudtam eldönteni, hogy melyik fényesebb a nap, vagy az aurád?

Ahogy nézett és ahogy beszél hozzám feldühített és eszembe juttatta azt, amit Jill mondott a lélek használók elmebetegségéről. Adrian alig ha tűnt őrültnek, de szemei a távolba révedtek. Olyan volt, mint ha valami más tartaná fogva a tekintetét. Eszembe jutott a vers az álomról és az ébrenlétről. -

Gyere – ismételtem és felé nyújtottam a kezem. – Nem kellett volna használnod a lelket. El kell mennünk innen.

Megfogta a kezemet és felállt. Abban a pillanatban, hogy hozzám ért melegség és elektromosság futott végig rajta, mint ahogy múltkor is, mikor megérintett és a tekintetünk összeforrt. Egy pillanatig nem voltam képes másra gondolni, csak az iménti szavaira: Olyan boldognak tűntél… Megpróbáltam kiűzni magamból ezeket a furcsa érzéseket. Tudtam vissza kell mennünk a műhelybe. Adriannak szüksége volt egy kis vízre és árnyékra. Miközben az autóra várakoztunk a műhelyben üzentem Brayden-nek. Csúszok egy órát. Családi dolog. Bocsánat. Sietek. Fél perccel később, már jött is Brayden válasza: Akkor csak egy óránk maradna a textil múzeumra. -

Az közel se elegendő – mondta Adrian pléhpofával.

Nem vettem észre, hogy mögöttem állt és az SMS-et olvasta. Elfordítottam a telefont, majd azt javasoltam Brayden-nek, hogy hagyjuk ki a múzeumot és csak vacsorázzunk. Egyetértett. -

Rettenetesen nézek ki – motyogtam, mikor belenéztem a tükörombe.

A hőség és az hogy megizzadtam a napon nem tett túl jót a sminkemnek.

-

Ne törődj vele – mondta Adrian. – Ha nem vette észre, hogy milyen jól néztél ki a piros ruhában, valószínűleg ezt se fogja észrevenni – habozott. – Nem mint, ha bármit is észre lehetne venni. Te most is ugyan olyan csinos vagy, mint mindig.

Már épp vissza akartam vágni neki, de amikor rápillantottam az arca komoly volt. Szavaim az ajkamra égtek. Idegességemben gyorsan felpattantam, hogy megnézzem mikor lesz kész az autó és hogy elhessegessem ezeket a furcsa érzéseket, amik belülről mardostak. A szerelő végre elkészült – nem talált semmilyen problémát – és mi visszamehettünk a városba. Aggódva néztem Adriant attól tartottam, hogy mindjárt elájul. -

Ne idegeskedj Sage. Jól vagyok – mondta. – Bár jobban lennék, ha… ennénk egy fagyit, vagy egy jégkrémet. Ne mond, hogy nem esne jól neked is.

Valóban jól esett volna, de nem akartam neki örömöt szerezni. – Mi ez a nagy rajongás a fagyasztott desszertek iránt? Miért akarsz folyton fagyit enni? -

Mert egy sivatagban élünk.

Nem tudtam vele vitatkozni. Adrianhoz érve leparkoltam a kocsit, de mielőtt beengedtem volna a lakásba elárasztottam őt néhány jó tanáccsal. -

Köszönöm a mai kirándulást – mondtam. – A napszúrást félre téve elképesztő volt.

Grimaszolt egyet. – Talán nem ártana hozzászoknod a vámpír mágiához. -

Nem – mondtam automatikusan. – Sose fogom megszokni.

A mosoly azonnal eltűnt az arcáról. – Persze, hogy nem – mondta. – Viszlát Sage. Végre jöhetett a vacsora. Egy olasz éttermet választottam, ahol finom foghagyma és sült sajt illata fogadott. Baryden egy sarok asztalnál ült és egy pohár vizet kortyolgatott, mikor megérkeztem. Leültem vele szembe és magam mellé tettem a táskámat. -

Annyira sajnálom – mondtam neki. – Segítenem kellet a, uh, a testvéremnek.

Brayden, ha örült is nekem nem mutatta. Ő ilyen volt. Azonban kíváncsian rám pillantott. -

Csak nem sportoltál? Úgy nézel ki, mint ha futottál volna.

Nem szánta sértésnek, egyáltalán nem, de még is nagyon rosszúl esett – leginkább azért, mert Adrian megjegyzése jutott egyből az szembe. Brayden szinte semmit nem mondott a Halloween-i jelmezemre, de ezt még is észrevette? -

Mi Santa Sofi-ban voltunk egy autószerelőnél.

-

Szép hely. Az autópályáról lehet látni a Joshua Tree Nemzeti Parkot. Jártál már ott?

-

Nem csak olvastam róla.

-

Ironikus hely. A geológiája lenyűgöző.

A pincérnő megérkezett és én végre rendelhettem magamnak egy jeges kávét. Braydent teljesen felvillanyozta a park geológiája és csakhamar kényelmes eszmefuttatásba kezdtünk.

Brayden a parkról beszélt, miközben a gondolataim Adrian körül forgtak. Eszembe jutott, hogy mit is mondott a ruhámról. És felrémlett, ahogy azt mondja, hogy milyen boldognak tűntem és hogy ezért megérte szenvedni. -

Mit gondolsz?

-

Hogy? – rá kellett döbbennem, hogy teljesen elvesztettem a beszélgetés fonalát.

-

Azt kérdeztem, hogy melyik sivatag rejt több meglepetést szerinted – magyarázta Brayden. – A Mojave körül több a felhajtás, de szerintem a Kolorádói sivatag érdekesebb.

-

Oh – vettem fel újra a fonalat. – Um. A Mojave. A sziklás helyeket jobban szeretem.

Miközben ettünk ezen vitatkoztunk és úgy tűnt Brayden egyre jobban érzi magát. Rájöttem, hogy ő tényleg képes velem lépést tartani. Egyik párkapcsolati könyvem se írt arról semmit, hogy az emberi szív hogyan reagál a tudományos vitákra. Bár nem is bántam. Tetszett a beszélgetés, de nem okozott semmilyen bizsergést. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy még csak a kapcsolatunk elején járunk – vagy hogy is hívják ezt az időszakot. Bizonyára a „fülig” része még csak ez után jön. Sokáig beszélgettünk a vacsora után. A pincérnő kéretlenül kihozta a desszert kártyákat. Mikor kinyitottam meglepődve tapasztaltam, hogy megint megkívántam a fagyit. -

Hűű… nem tudom elhinni, hogy mennyire megennék most egy kis fagyit. Nem szoktam ilyet csinálni – talán a nagy meleg miatt volt… vagy talán Adrian érvei miatt.

-

Tudom, még soha nem láttalak desszertet rendelni – mondta Brayden. – De nem lesz ez egy kicsit túl sok?

Ez elég furcsa kijelentés volt és többféle módon is lehet értelmezni. Ezzel most elítél? Vagy arra akar célozni, hogy már nincs szükségem több édességre? Nem tudtam eldönteni, így inkább becsuktam az étlapot. Nem volt más programunk estére, így úgy döntöttünk sétálunk egyet az utcán. A meleg már viselhető volt, de még elég világos is volt ahhoz, hogy nem kelljen attól rettegnem, hogy a Fény Harcosai, mikor vetik ránk magukat valamelyik utcasarkon. Ez persze nem jelenti azt, hogy megfelejtkeztem Wolfe tanításáról. Szemmel tartottam a környezetet és odafigyeltem a gyanús jelekre. Az egyik közeli parkban sétáltunk és találtunk egy üres padot, így leültünk a padra, ami egy játszó térre nézett. A gyerekeket figyeltük miközben még mindig a sivatagokról vitatkoztunk. Brayden átkarolt beszélgetés közben, majd szép lassan kimerítettük a témát és mi csak csenden ültünk egymás mellett. -

Sydney…

Levettem a szememet a gyerekekről és meglepetten pillantottam Brayden-re, aki bizonytalan hangon szólítgatott. Szemei lágyan csillogtak, ahogy rám nézett. Ez esti fénybe egyöntetűen mogyoró barnának tűnt, a zöldes árnyalatok, most nem látszottak benne. Sajnos. Mielőtt megszólalhattam volna Brayden előre hajolt és megcsókolt. Ez a csók sokkal hosszabb volt, mint az utóbbiak, de a mindent felemésztő tűznek – amit a filmekben lát az ember – nyoma se volt. Brayden a kezét a vállamon pihentette, így egy kicsit közelebb húzott magához. A következő csók még hosszabb ideig tartott és én hagytam magam sodródni. Ő volt az, aki végül elszakította magát tőlem. – Sa… sajnálom – mondta, majd elfordult. – Nem kellett volna. -

Miért nem? – kérdeztem.

Ugyan nem volt annyira tüzes a csók, mint vártam, de ez egy igazán romantikus pillanat volt. Egy park kellős közepén, egy padon ültünk, miközben a lemenő nap vérvörösre festette a horizontot. És csókolóztunk. -

Mi nyilvános helyen vagyunk. Ez elég durva.

Dúrva? Nem voltam benne teljesen biztos – hogy tényleg annyira nyilvános helyen vagyunk. Ha jobban körbenéztünk senki nem volt körülöttünk és egy fa védelmező lombkoronája ölelt körül minket. Brayden nagyot sóhajtott. – Azt hiszem elvesztettem az önuralmamat. Nem fog újra megtörténni. -

Semmi baj – mondtam.

Nem igazán úgy tűnt, mint aki tényleg elvesztette az önkontrolját, de mit tudhatok én erről? Azon tűnődtem, hogy talán nem is volt olyan rossz ez a kis önkontrol elvesztés. Vajon nem erről szól a szenvedély? Nem igazán tudtam, hogy is van ez. De abban biztos voltam, hogy ez a csók sokkal jobb volt, mint az előzőek. Jó volt, de még se az igazi. A szívem összeszorult. Valami baj van velem. Mindenki folyton azt mondja, hogy nem vagyok képes szocializálódni. Vajon ez kiterjed a párkapcsolatomra is? Vajon tényleg olyan hideg lennék, hogy nem vagyok képes semmilyen erős érzelemre? Azt hiszem a rémületemet Brayden félre értette és azt gondolta, hogy az előbbiek miatt haragszom. Felállt és felém nyújtotta a kezét. -

Hé, mi lenen, ha megnéznénk egy közeli tázót. Nagyon jó kis hely. És a teába nincs semmi kalória? Jobb, mint a desszert.

-

Rendben – mondtam.

Ahogy felálltam megcsörrent a telefonom, mind a ketten meglepődtünk. Felvettem.

-

Igen?

-

Sage? Én vagyok.

Nem volt okom haragudni Adrianra, de még is idegesített, hogy megint megzavarta a randimat. Megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni ebből a találkozóból és már megint Adrian az, aki ezt keresztül húzza. -

Mi a baj? – kérdeztem.

-

Még mindig a belvárosban vagy? Át kell jönnöd.

-

Tudod, hogy Brayden-nel vagyok – mondtam. Tolakodónak éreztem Adriant. – Nem tudok most mindent itt hagyni, csak hogy téged szórakoztassalak.

-

Nem rólam van szó – ekkor vettem csak észre, hogy Adrian hangja milyen komoly. Összeszorult a mellkasom. – Sonya… eltűnt.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

TIZenkilencedik FEJEZET

-

NEM EMLÉKSZEL, VISSZAMENT A BÍRÓSÁGRA? – kérdeztem kissé ignerülten.

-

Nem, csak holnap indult volna.

Igaza van – döbbentem rá. Tegnap azt mondta Sonya, hogy két nap múlva indul. – Biztos, hogy tényleg eltűnt? – kérdeztem. – Talán csak… elment valahova. -

Belikov van itt és kiakadt. Azt mondja tegnap este nem ment haza.

Majdnem elejtettem a telefont. Tegnap este óta? Olyan rég? Az majdnem 24 órája volt. -

Miért nem szólt erről eddig senkinek se? – kérdeztem.

-

Nem tudom – mondta Adrian. – Ide tudnál jönni? Kérlek Sydney.

Tehetetlen voltam, mikor a keresztnevemen szólított. Mindig mindent elrontott az élet. Sonyányak huszonnégy órája nyoma veszett. Minden amit tudtam, hogy ha Sonya-t elrabolták a vadászok, akkor lehet már nem is él. Brayden arcán hitetlenség és csalódottság tükröződött, mikor elmondtam neki, hogy el kell mennem. -

De te csak… úgy értem… - ritka pillanatok egyike volt, mikor elakadt Brayden szava.

-

Sajnálom – mondtam komolyan. – Különösen azután, hogy elkéstem és emiatt ki kellett hagynunk a múzeumot. De ez egy családi vészhelyzet.

-

Mindig családi vészhelyzet van.

Ezt nem értheted – gondoltam, de helyette inkább, csak ennyit mondott. – Nagyon, nagyon sajnálom. De ezt most… - ki kell hagynunk, már majdnem kimondtam, mikor eszembe jutott, hogy pont ezt mondtam neki a Halloween-i bulikor is. Ma este jobbnak láttam, ha nem ismételem magam. – Sajnálom!

ADRIAN LAKÁSA NEM VOLT MESSZE A PARKTÓL, akár gyalog is elsétáltam volna odáig, de Brayden ragaszkodott hozzá, hogy elvigyem, mivel már későre járt és sötét volt. Én pedig szíves örömest elfogadtam. -

Jé – mondta Brayden, amikor leparkolt Adrian háza előtt. – De szép Mustang.

-

Igen. Ez egy 1967-es C széria – mondtam automatikusan. – Nagy teljesítményű motorral. A bátyámé. Ismét előhozta! Remélem nem ment vele sehova… hú. Mi ez?

Brayden is követte a pillantásomat. -

Egy Jagurá? – kérdezte Brayden megdöbbentem.

-

Szemlátomást – egy karcsú fekete autó parkolt Adrian Mustangja mellett. – Kié lehet?

Persze Brayden nem tudta a választ. Így számos bocsánatkérés és néhány ígéret után elbúcsúztam tőle. Nem volt búcsúcsók. Brayden nagyon csalódott volt, én pedig túlzottan aggódtam Sonya miatt. Abban a pillanatban el is felejtkeztem Brayden-ről, ahogy beléptem a lépcsőházba. Volt komolyabb dolog is, ami miatt aggódhattam. -

Clarenc-é – mondta Adrian, amint beléptem az ajtón.

-

Hogy? – kérdeztem.

-

A Jag. Gondolom kíváncsi vagy, hogy kié. Megengedte Belikov-nak, hogy elhozza, mivel a bérelt autó Sonya-nál van – mondta, majd félreállt, hogy beljebb mehessek és kétségbeesetten megrázat a felét.

-

Eltudod hinni, hogy eddig a garázsban tartotta bezárva? Azt mondta el is felejtette, hogy ott van. Én meg már ott tartottam, hogy mindjárt buszra szállok – dühöngöt Dimitri.

Bármilyen helyzetben jót nevettem volna Dimitri szavain, de mikor megláttam az arcát minden jókedvem elszállt. Ő fel és alá járkált a nappaliban, mint egy csapdába esett vad. Frusztráció és aggodalom sugárzott belőle. -

Idióta vagyok – motyogta Dimitri. Nem voltam benne biztos, hogy magában beszél, vagy nekünk mondja-e. – Nem vettem észre, hogy elment. Fél napig azt hittem, hogy csak odakint kertészkedik!

-

Próbáltad, már őt felhívni? – tudtam, hogy ostoba kérdés, de meg kellett kérdeznem.

-

Igen – mondta Dimitri. – Ki van kapcsolva. Beszéltem Mihail-kal is hát ha ő tud róla valamit, de semmi. Nem hallott felőle. Csak annyit értem el ezzel is, hogy őt is halálra rémítettem.

-

Tudnia kellett róla – mondtam, miközben leültem a kanapé szélére.

Semmi jó ötlet nem jutott eszembe. Tudtuk, hogy a Harcosok megszállottan üldözték Sonya-t és ő ennek ellenére egyedül bejött a városba.

-

Én csak most tudtam meg, hogy hozzátok jött – tette hozzá Dimitri. Elhallgatott és felén pillantott. – Mondott valamit, hogy hová megy?

-

Nem – feleltem. – Mi nem valami szépen váltunk el.

Adrian bólintott. -

Adrian is valami ilyesmit mondott – mormolta Dimitri.

Adrianra pillantottam. -

Sonya megpróbálta Sydney-t belekényszeríteni egy újabb kísérletbe, de Sydney visszautasította. Én csak akkor avatkoztam bele a dologba, mikro Sonya nem tágított. Sonya ez után elment, de nem mondta, hogy hova készül – magyarázta Adrian.

Dimitri arca még sötétebb lett. – Ettől nem lettünk okosabbak. Akár elszökhetett, akár el is rabolhatták. Vagy akár meg is hallhatott. Dimitri úgy tűnt biztos benne, hogy Sonya még életben van, de én nem voltam ebben olyan biztos. A vadászok, akik ránk támadtak a sikátorban, nagyon úgy tűnt, hogy meg akarják ölni Sonya-t. Ha ő tényleg nem ment haza tegnap este, akkor a vadászok biztosan sikerrel jártak. Huszonnégy óra szörnyen hosszú idő volt. Dimitri arcát tanulmányozva biztos voltam benne, hogy ő is tisztában van ezzel. Ő egyszerűen, csak reménykedett, próbált tenni valamit, nem akarta beismerni, hogy tehetetlenek vagyunk. Egyszer csak Dimitri fogta magát és az ajtóhoz indult. – Beszélnem kell a rendőrséggel. -

Beakarod jelenti, hogy eltűnt? – kérdezte Adrian.

-

Igen, de ami még fontosabb, hogy körözést kell kiadni az autójára. Ha Sonya-t… - egy pillanatig habozott, őt is a félelem irányította, mint minket. – …. elrejtették valahol nagyon nehéz lesz megtalálni. De egy autót jóval nehezebb elrejteni, mint egy nőt. A rendőrség ebben nagy segítségünkre lehet – elkezdte kinyitni az ajtót, majd visszapillantott ránk. – Biztos, hogy nem emlékeztek semmire másra, ami esetleg segíthet?

Mi csak ugyan azt tudtuk mondani, mint eddig: „Nem”. Dimitri feleslegesen, ugyan, de meghagyta, hogy ha valami még eszünkbe jut, akkor szóljunk neki – ez kész csoda lenne. Mikor Dimitri elment felnyögtem. -

Ez én hibám – motyogtam.

Adrian csodálkozva nézett rám. – Mi a fenéjért mondod ezt? -

Mert Sonya miattam jött ide és hagytam elmenni, pedig nem kellett volna. Az én vérem hozta őt ide. Ki tudja mi történt volna, ha belemegyek egy újabb kísérletbe? Talán csak néhány percen később megy el, akkor a vadászok nem kapták volna el. Vagy talán ő nem lett volna olyan ideges és meg tudta volna védeni magát.

Az emlékek elárasztottak. Sonya volt, aki kivirágoztatta a liliomot. Aki beszélt a királynővel Adrian érdekében. Aki koszorúslány ruhákat mutogatott nekem. Sonya fáradságot nem kímélve dolgozott azon, hogy megállítsa a Strigoi-at. -

Talán, talán, talán – Adrian leült mellém a kanapéra. – Nem gondolkozhatsz így, nem hibáztathatod magad egy őrült szélsőséges csoport tettei miatt.

Tudtam, hogy igaza volt, de nem éreztem magam jobban ettől. – Fel kell hívni az Alkimistákat. Jó kapcsolataink vannak a bűnüldözéssel. -

Talán – mondta, de szavai nem csengtek őszintén – de tudod rossz érzésem van a srácokkal kapcsolatosan. Még ha… ha Sonya él is fogalmam sincs, hogyan tudnánk megtalálni. Talán valami mágikus megoldásra van szükségünk.

Megdermedtem. – Ó, Istenem. -

Mi a baj? – kérdezte Adrian és aggodalmasan nézett rám. – Eszedbe jutott valami?

-

Igen… de nem az, amire gondolsz – becsuktam a szemem és mély lélegzetet vettem.

Nem, nem, nem. Őrült ötlet jutott az eszembe. Nem épp üzleties megoldás. De Adriannak igaza volt. -

Sage? – Adrian finoman megérintette a kezemet, az érintésétől felugrottam. – Jól vagy?

-

Nem tudom – mondtam halkan. – Valami őrült dolog jutott eszembe.

-

Isten hozott a világomban.

A földre pillantottam, ez a döntés ellenkezett mindennel, amiben eddig hittem. A tervem… minden eddigi tettemmel ellenkezett. És mégis, úgy éreztem tennem kellett valamit. Nem volt más választásom. Vagy csak nem akartam másképp dönteni. Itt volt az ideje, hogy használjam a szabad akaratomat. -

Adrian… mi van, ha van valami, amivel megtalálhatnák Sonya-t, de ez ellenkezik mindazzal, amiben hiszek?

Pár pillanatig eltartott, mire Adrian válaszolt. – Hiszel abban, hogy ez segít Sonya-n? Mert ha igen, akkor még sem ellenkezik mindennel, amiben hiszel. Furcsa egy logika, de ez adta meg nekem a szükséges lökés. Elővettem a mobilomat és tárcsáztam egy számot, amit még eddig soha nem hívtam, pedig én már számtalan SMS-t kaptam tőle. Két csengés után egy hang szólalt meg a túloldalon. – Ms. Terwilliger? Sydney vagyok. -

Miss Melbourne. Miben segíthetek?

-

Találkoznunk kellene. Arról, ummm, arról lenne szó. Sürgős. Az iskolában találom a tanárnőt?

-

Nem. Gondolom, ez most sokkolni fogja, de haza szoktam menni – elhallgatott egy pillanatra. – De gondom… ön talán szívesen ellátogatna hozzám.

Nem tudom, miért, de kényelmetlenül éreztem magam. Végtére is elég sok időt töltöttem Clarance-nal. Ha így nézzük egy vámpír háza sokkal rosszabb, mint egy középiskolai tanárnő otthona. Persze – gondoltam magamba – a tanárnő boszorkány – így nem voltam benne biztos, hogy egy unalmas külváros házikóban lakik. Nyeltem egyet. – A varázskönyveit nem az iskolában tartja? Adrian szemöldöke felszalad egészen a homloka közepéig szaladt. Ms. Terwilliger habozott egy pillanatig. – Nem – felelte végül. Megadta a címét, majd letettem a telefonom. -

Veled megyek – mondta Adrian.

-

Nem is tudod hova megyek.

-

Igaz – mondta. – De az információ hiánya még soha nem tántorított el semmitől. Amúgy pedig azt tudom, hogy köze van Sonya-hoz és ez nekem ez éppen elég. És teljesen halálra vagy rémülve. Így pedig nem foglak elengedni egyedül.

Keresztbe fontam a karomat magam előtt. – Ennél jóval rémisztőbb dolgokon is keresztülmentem már. Nem lesz semmi bajom, ez nem a te dolgod, nekem kell segítened – Adrian arca nyugodt volt és biztos voltam benne, hogy nem fogom tudni lebeszélni őt erről, főleg, hogy tényleg meg voltam rémülve. – Jól van. De meg kell ígérned, hogy nem beszélsz erről senkinek se. -

Uhh. Mi folyik itt Sage? – kérdezte Adrian. – Csak nem állatáldozatra készülünk?

-

Adrian – mondtam csendesen.

Ismét elmosolyodott. – Megígérem. Egy szót se szólok róla senkinek. Tudtam megbízhatok benne. – Rendben, akkor mennyünk. De mielőtt elindulunk szükségem van a hajkefédre…. Ms. Terwilliger Vista Azul-ban élet, ami Amberwood része volt. Legnagyobb meglepetésemre a ház eléggé hétköznapinak tűnt. Kicsi volt, de jól besimult a környezetébe. A nap, már rég lenyugodott, mikor odaértünk és Amberwood-ban közeledett a kijárási tilalom. A tanárnő házának belseje, már sokkal jobban beleillett abba a képbe, amire számítottam. Persze volt a házban TV és jó pár modern bútor, de rengeteg gyertya volt mindenfele és a polcokon lévő szobrok különbözi isteneket és istennőket ábrázoltak. Füstölő illata töltötte be a

levegőt. Megszámoltam, ez első öt percben legalább három macskát láttam és biztos voltam, hogy van még több is a házban. -

Szép estét Melbourne kisasszony – Ms. Terwilliger érdeklődve méregette Adriant. – És szép estét a barátjának is.

-

Ő Adrian, a testvérem – nyomatékosítottam.

Ms. Terwilliger, aki tisztában volt az igazsággal elmosolyodott. – Ó, értem. Ön vigyázott Carlton-ra, igaz? -

Igen – mondta Adrian. – És ön volt az egyetlen, aki segített nekem, ha jól gondolom? Köszönöm.

-

Nos – mondta Ms. Terwilliger egy vállrándítással. – Szívesen segítek a tanulóknak főleg azoknak, akik szorgalmasak és szeretik a kávét. De halljuk mi ilyen sürgős, hogy nem várhatott reggelig?

A szemem, már a nappalijában álló a könyves polcot pásztázta. A polc tele volt régi bőrkötéses könyvvel – pontosan olyanokkal, mint amilyenekből én is dolgoztam. -

Van… van olyan varázslat, amely segíthet meg lehet találni valakit? – kérdeztem. Minden egyes szó fájdalmat okozott. – A munkám során, már találkoztam hasonlóval, de gondoltam Ön talán tud segíteni, hogy melyik a leghatékonyabb.

Ms. Terwilliger halkan felnevetett és rám pillantott. – Igen, igen. Ez mindenképp megér egy ilyen késő esti látogatást. Az étkezőjében álltunk, a tanárnő kihúzott egy díszes széket és hellyel kínált minket. Az egyik macskája odadörgölőzött a lábamhoz, miközben leültem. -

Számos ilyen varázslat van, de az Önszintjén még egyiket se javasolnám. És itt a szintet értse úgy, hogy a folyamatos tagadás az ami megakadályozza benne.

Összevontam a szemöldökömet. – Ön meg tudja ezt csinálni? Ms. Terwilliger megrázta a fejét. – Nem. Ez a te problémát. Neked kell megoldani. -

De az előbb mondta, hogy ez meghaladja a képességeimet – tiltakoztam. – Kérem. Ez élte és halál kérdése – és nem szerettem volna megfertőzni magam a varázslattal.

-

Nyugalom! Ezt nem csinálhatom én – magyarázta szelíden – csak olyan embert tudunk megtalálni, akivel, már személyesen is találkoztunk. És ezenkívül szükségünk van még valami személyes dologra is tőle.

Elővettem Adrian fésűjét a táskámból. – Egy hajszála jó lesz? -

Pontosan ilyesmire gondoltam – mondta, nyilvánvalóan meglepte a körültekintésem.

Hál Istennek eszembe jutott, mikor Adrian arról panaszkodott, hogy Sonya folyton az ő dolgait használja. Bár látszólag Adrian rendszeresen takarította a keféjét (bár ez nem lepett

meg egy olyan embertől, aki ilyen sok időt töltött a haja belövésével), de még így is marad néhány vörös hajszál a hajkefén. Óvatosan kihúztam a hajszálat a hajkeféből és felemeltem. -

Mit kell tennem? – kérdeztem. Megpróbáltam nyugodtnak látszani, de a kezem remegett.

-

Lássuk csak – felelte Ms. Terwellinger és besietett a nappaliba.

Adrian felém fordult. – Ez most komoly? – egy pillanatra elhallgatott. – Ő? És Te? Varázslat? Mágia? Ne érts félre, én vért iszok és tudom befolyásolni az emberek akaratát, de ilyenről még soha nem hallottam. -

Én is így voltam ezzel egy hónappal ezelőttig – nagyot sóhajtottam. – Sajnos, ez komoly. Ami még rosszabb, azt hiszi, hogy van érzékem hozzá. Emlékszel, mikor az egyik Strigoi lángra kapott a lakásban, akkor estet?

-

Homályosan, de igen. Bár nem sokat foglalkoztam ezzel, gondoltam szerencsés véltetlen volt – Adrian a homlokát ráncolta és az emlékei között kutatott.

-

Nem volt véletlen. Az…. varázslat volt – Ms. Terwilliger felé intettem. – Én csináltam.

Szeme elkerekedett. – Te valami mutáns ember vagy? Van köze a vámpírok által használt tűzmágiához? A mutánst bókként értettem. Nem úgy értettem, hogy valami baj van veled. -

Ez nem olyan varázslat, mint amit a vámpírok használnak – mondtam. Egyik részem örült, amiért Adrian még ezek után is barátságosan viselkedik velem. – Ez nem valamiféle belső kapcsolat az elemekkel. De azt állítja, hogy az emberek is képesek varázsolni, csak amulettekkel kapcsolódnak a természeti elemekhez. Tudom ez hülyén hangzik, de…. igaz. A felgyújtott Strigoi rá a bizonyíték.

Adrian tekintete Ms. Terwilligere szegeződött, aki épp visszatért hozzánk. A nő egy piros bőrkötéses könyvet tett le az asztalra és mi mind azt néztük. -

Ez nem angol nyelvű – mondta Adrian segítőkészen.

-

Görög – mondta és végig futtattam a tekintetemet az összetevők listáján. – Úgy tűnik, nem kell hozzá sok minden.

-

Azért mert a hangsúly a mentális fókuszon van – magyarázta Mr. Terwilliger. – Hidd el ez sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. Egy jó pár órába bele fog telni.

A falon lévő díszes órára pillantottam. – Annyi időnk nincs, mindjárt itt a kijárási tilalom. -

Ez nem akadály – mondta Ms. Terwilliger. Felvette a mobilját az asztalról és tárcsázott. – Helló, Desiree? Itt Jaclyn. Igen, köszönöm. Sydney Melrose nálam van és az egyik sürgős munkában segédkezik - a szememet forgattam. Tökéletesen monda a nevemet. – Attól tartok, hogy Sydney nem fog visszaérni a kollégiumba kijárási

tilalom előtt. Megtennéd, hogy engedélyezed neki a kijárási tilalmon túli kimaradást. Igen… igen, tudom. De ez tényleg nagyon fontos munka és azt hiszem abban egyetérthetünk, hogy Sydney sose fog visszaélni egy ilyen helyzettel. Ő minden bizonnyal az egyik legmegbízhatóbb diákunk, ahogy én tudom. Adrian arcán egy kis vigyor jelent meg. Harminc másodperc volt hátra a kijárási tilalomig és én megkaptam a felmentést. -

Ki az a Desiree? – kérdeztem miután Ms. Terwilliger letette a telefont.

-

A kollégiumotok gondnoka, Mrs. Weathers.

-

Komolyan? – nem gondoltam volna, hogy a vaskos és anyáskodó Mrs. Weathers Desiree-nek hívják. Ez az a fajta név volt a számomra, amit egy dekoratív csábító nőszemélyhez társítottam volna. Talán volt néhány botrányos éve az iskola előtt. – Ha jól értem, akkor jelenleg nem vonatkozik rám a kijárási tilalom? Így előttünk az egész éjszaka?

-

Azért nem az egész éjszaka – mondta Ms. Terwillinger. – De elengedő időt kaptunk, hogy elkészítsük a varázslatot. Nem tudom pontosan, hogy mennyi időbe fog telni, de amiben tudok segítek.

Visszapillantottam a könyvre és megfeledkeztem a félelmemről, ahogy szemügyre vettem a hozzávalók listáját. Az adatok és a számok hirtelen megnyugtattak, újra biztonságban éreztem magam. – Minden szükséges hozzávalóval rendelkezünk? -

Természetesen.

Ms. Terwillinger egy kis szobába vezetett minket, ami a konyhából nyílt, azt hittem a szobája lesz, de ez a szoba olyan volt, mint egy bolt. Olyan volt, mint egy varázsló barlangja, vagy inkább, mint egy őrült tudós labirintusa. A szoba egyrészről nagyon modern volt: üvegszekrények sorakoztak a falak mellet, krómozott mosogató volt beépítve az egyik szekrénybe és a mennyezeten spotégők sorakoztak. Másrészről középkori hatást kölcsönzött, a szerkényekben lévő apró üvegcsékben tárolt olajok és szárított fűszernövények. A szobában mindenütt régi tekercsek és kis üstök sorakoztak. A szoba ablaka be volt sötétítve és az ablakpárkányon gyógynövények száradtak. A szobában újabb két macska üldögélt. -

Kissé kaotikusnak néz ki – mondat Ms. Terwilliger. – De remélem, hogy egy ilyen tehetség, mint Ön képes felfedezni benne a rendszert.

Amikor közelebb léptem láttam, hogy igaza van. Minden egyes üvegcse fel volt címkézve és ABC sorrendbe volt rendezve. A szoba közepén állt egy kőasztal, ahova a varázskönyvet kellett tennem. -

Most mi lesz? – kérdeztem.

-

Most jön a kivitelezés – mondta. – Magadra hagyunk, csendre és nyugalomra van szükséged. Minél jobban koncentrálsz, annál erősebb leszel. De ha bármire szükséged lenne, akkor kint megtalálsz minket.

-

Itt akar hagyni? – kérdeztem ijedten.

Bármennyire is nem tetszett a gondolat, hogy együtt kell megcsinálnom a varázslatot, az még ijesztőbb volt számomra, hogy egyedül maradjak egy ilyen misztikus helyen. Az középkorú nő az ajtó felé intett. – A konyhában leszünk. Addig elszórakoztatom a „testvéredet”. Egyre erősebb szorongás kerített hatalmába. Először nem akartam, hogy Adrian velem jöjjön, de most szerettem volna, ha mellettem marad. – Egy kávét, azért kaphatok? Ms. Terwilliger kuncogott. – Normális esetben azt mondanám, hogy igen – főleg, ha mondjuk egy bájitalt, vagy amulettet akarnál el készíteni. De jelen esetben a szervezetedbe kerülő kávé befolyásolja a mentális képességeidet. Ilyen esetekben kerülni kell minden olyan anyagot, ami zavarja a szabad és tiszta gondolkodást. -

Milyen ismerősen hangzik – motyogta Adrian.

-

Redben, hát akkor elkezdem – döntöttem. – Sonya már vár – feltételeztem, hogy még életben van.

Ms. Terwilliger kiment a szobából. Adrian még egy pillanatig késlekedett. -

Biztos vagy benne, hogy minden rendben lesz? Úgy értem, ahogy ismerlek téged és az alkimistákat… hát, ez szöges ellentéte annak.

-

Nincs minden rendben – értettem vele egyet. – Mint mondtam ez ellenkezik mindazzal, amiben eddig hittem, vagy amit eddig tanítottak nekem. Érted már miért nem beszélhetsz erről senkinek se. Hallottad a megjegyzéseit rólam? Már egy jó ideje azzal gyötört, hogy különleges mágikus képességgel rendelkezem, persze ezt én tagadtam. Ezt követően, csak a kutatásra koncentráltam és abban reménykedtem, hogy a jövőben elkerülhetem ezt.

-

Semmi olyat nem kell tenned, amit nem akarsz – mondta határozottan. – Nem kell ezt végig csinálnod.

Kedvesen rámosolyogtam. – Szeretném megtalálni Sonya-t. Végig csinálom. Visszamosolygott rám. – Rendben. Én oda kint leszek. Ha szükséged van rám, csak kiálts. És ha még is meggondolnád magad, csak szólj és kiviszlek innen bármi is történjen. A mellkasom összeszorult és egy pillanatra az egész világ megszűnt létezni, csak Adrian zöld szemeire tudtam koncentrálni. – Köszönöm.

Adrian kiment és én egyedül maradtam. Vagy is majdnem. Az egyik macska ott maradt velem. A kis fekete, sárga szemű cica. Az egyik polcon feküdt és kíváncsian méregetett. Egy pillanatig moccanni se tudtam. A szívem zakatolt. A varázslat ellen szóló eddigi érveim elszálltak, mint a hamu a szélben. Remegni kezdtem és úgy éreztem mindjárt megfulladok. Aztán Sonya-ra gondoltam. A kedves és bátor Sonya-ra, aki annyi időt és energiát fordított mások megmentésére. Hogy tehettem volna mást? Ahogy azt Ms. Terwilliger is megjegyezte a varázslat könnyűsége megtévesztő. Ugyan nem állt annyi lépésből, mint a tűz amulett elkészítése. Egy kis üstben forrásban kellett tartanom a vizet. Hozzá kellett adnom különféle olajokat – pontosan kimérve persze. A szoba lassan megtelt vanília és virágillattal. Volt néhány lépés, amit többször is meg kellett ismételni. Például, 13 friss mentalevelet kellett szedni és egy meghatározott időpontban egyesével bele kellett dobálni az üstbe, miközben görögül meg kellett számolni a menta leveleket. Aztán mikor a levelek megpárolódtak rózsafa kanállal ki kellett őket szedni a főzetből. Mielőtt Ms. Terwilliger kiment a szobából azt mondta koncentráljak a varázslatra és arra, amit el akarok érni vele. Így tettem Sonya-ra összpontosítottam és imádkoztam, hogy életben legyen. Mikor az első lépéseket befejezetem láttam, hogy már vagy egy óra eltelt. Alig vettem észre, hogy így elszaladt az idő. Letöröltem az izzadságot a homlokomról és kimentem, hogy megkeressem Ms. Terwilliger-t és Adriant. Féltem, hogy biztos valami furcsa dolgot csinálnak, de legnagyobb meglepetésemre Tv-t néztek. Mindketten rám szegezték tekintetüket. -

Kész vagy? – kérdezte Ms. Terwilliger.

Bólintottam. -

Tea illatod van – mondta Adrian, miközben elindultak velem vissza a szobába.

Ms. Terwilliger belepillantott a kis bográcsba és elégedetten bólintott. – Jónak tűnik. Nem igazán tudtam, hogy honnan tudja, de ráhagytam. – Szükségem lenne egy ezüstből készült tálra. A tanárnő az egyik polc felé mutatott. – Arra nem lesz szükség. Használd inkább azt. A polcról egy 12 cm-es átmérőjű kerek lemezt vettem elő. Egy sima tálca volt, semmi dísz nem volt rajta és úgy ragyogott, mint egy tükör. Ahogy megláttam magamat benne észrevettem, hogy a hajamat és a sminkemet mennyire megviselte ez a hosszú nap. Nem foglalkoztam, most ezzel. Lefektettem a tálcát az asztalra és rácseppentettem pár csepp főzetet. A főzet hullámozni kezdett a tálcán. Ms. Terwillinger a kezembe nyomott egy gallon tömjént, már csak ez hiányzott a varázslathoz. Meggyújtottam a gyertyát és keserű zöld illat szállt fel, keveredve a folyadék édes illatával.

-

Meg van még a hajszáll? – kérdezte Ms. Terwilliger.

-

Természetesen.

A hajszálat ráfektettem a sima felületre. Egyik felem azt hitte történni fog valami – elkezd majd szikrázni, vagy füstölni – de a józan eszem, amely a varázskönyvet olvasta tudta nem ez fog történni. Odahúztam egy széket az asztalhoz és ráültem, így könnyebben tudtam a főzetre koncentrálni -

Most nézzem?

-

Igen – erősített meg. – De muszáj, hogy csak erre összpontosíts. Gondolja a varázslatra és érezned kell, hogy tényleg megakarod őt találni. Ezzel egy időben a feladatodra kell összpontosítanod. Te vagy a látó.

A tálcára néztem és megpróbáltam követni az utasításait. Semmi nem történt. – Nem látok semmit. -

Persze hogy nem – mondta. – Még egy perc se telt el. Ez egy nagyon különleges varázslat. Eltarthat egy ideig, míg meglátod, amire szükséged van. Mi addig kint várunk.

Erősen a tálcán lévő folyadékra összpontosítottam. Vajon meddig tart az „egy ideig”? Izgatott lettem, mikor megláttam, hogy milyen kevés összetevőből áll is ez a varázslat. Most azonban azt kívántam, bár csak bonyolultabb lett volna a főzet része. Ez a rengeteg összpontosítás frusztrálni kezdett. Sokkol jobban tetszik, mikor tudom, hogy milyen anyagból mennyi szükséges ahhoz, hogy egy másik anyag legyen. Ok és okozat. De ez? Csak nézem a vízszerű folyadékot és reménykedek, hogy hát ha látok valamit. Mi van, ha nem vagyok rá képes? Nem gondolhatok erre, most csak is arra gondolhatok, hogy meg kell mentenünk Sonya-t. Ahogy múltak a percek egyfolytában az járt a fejembe, hogy abba kéne hagynom és meg kéne kérnem Ms. Terwilliger-t, hogy segítsen, de kényszerítettem magam, hogy tovább összpontosítsak a tálcára. Sonya, Sonya. Gondolj Sonya-ra. Még mindig nem történt semmi. Végül, már éreztem, hogy megfájdul a hátam, így felálltam, hogy nyújtózkodjak egyet és visszamentem a nappaliba, ahol láttam, hogy még csak egy fél óra telt el. -

Van valami? – kérdezte Ms. Terwilliger.

-

Nem – mondtam. – Valamit biztosa rosszul csinálok.

-

Elég erősen koncentrálsz Sonya-ra és arra hogy meg akarod találni őt?

Nagyon fáradt voltam a rengeteg koncentrálástól. Frusztráltnak éreztem magam a varázslat miatt. -

Igen, igen és igen – mondtam. – De még sem működik.

Vállat vont. – Még van időnk a meghosszabbított kijárási tilalom végéig. Próbáld újra. Adrian egy megértő pillantással nézett rám és olyan volt, mint ha valamit mondani akarna, de aztán meggondolta magát. Megtorpantam egy pillanatra és gondolataimmal viaskodtam. -

Mi van, ha ő már nem él? – kérdeztem. – Lehetséges, hogy azért nem működik?

Ms. Terwilliger megrázta a fejét. – Nem. Akkor is látnod kell őt, ha már nincs közöttünk. És… akkor azt tudni fogod. Visszatértem a szobába és tovább próbálkoztam, persze hasonló eredményességgel. Mikor ismét visszamentem a nappaliba észrevettem, hogy kevesebb, mint egy órám maradt. -

Valamit rosszul csinálok – jelentettem ki kétségbeesetten. – Vagy talán elrontottam a kezdeti varázslatot. Vagy ez tényleg túl nehéz nekem.

-

Biztos vagyok benne, hogy a főzet hibátlan volt – mondta. – És abban is hogy ez nem lehet túl nehéz neked, meg van erőd ahhoz, hogy megcsináld.

Túlfáradt voltam, hogy megértem az ezoterikus célzásait. Megfordultam és szó nélkül visszavánszorogtam a szobába. Mikor odaértem, csak akkor vettem észre, hogy valaki mögöttem van. Megfordultam. Adrianra állt mögöttem. Egy nagyot sóhajtottam. -

Nem zavarhat senki, nem emlékszel? – kérdeztem.

-

Nem maradok – felelte. – Csak azt akarom tudni, hogy tényleg jól vagy-e.

-

Igen… vagy is nem tudom. Pont úgy érezhetem magam, mint bárki más ezután – az ezüst tálca irányába pillantottam.

-

Talán el kellene vigyelek innen – mondta, majd megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.

Hitetlenkedve néztem rá. – Gondolod nem vagyok képes megcsinálni? És te miért vagy ilyen nagylelkű velem? Egy kis mosoly jelent meg a szája szegletében. – Azt hiszem, ez történik az emberrel, ha valami olyat tesz, ami ellenkezik az elveivel és a hitéve. Azt hiszem a legnagyobb probléma a pesszimizmusod és az, hogy nem hiszed el, hogy meg tudod csinálni. És őszintén, pedig ez baromság. De tudom, hogy bármire képes vagy. -

Pesszimista vagyok? – háborodtam fel. – Adrian, már órák óta bámulom azt a tálcát! Kimerült vagyok, kávéra vagyok és minden porcikám sajog. Ráadásul mindjárt hányok a tömjén illatától.

-

Ezt mind megértem – érett egyet. – De nemrégiben nem te tartotál nekem előadást arról, hogy a nehézségek ellenére és végig kell csinálni a dolgokat. Azt mondod nem vagy képes segíteni Sonya-nak?

-

Bármit megtennék, hogy segítsek neki! Bármit, de nem vagyok benne biztos, hogy ez az.

-

Nem is tudom – töprengett. – Elég sok időt töltöttem Jaclie-nel és elég részletesen elmagyarázta ez a fajta emberi mágiát. Rengeteg dolgot lehet vele csinálni.

-

Ross dolgokat – morogtam.

-

Annyira azért még sem, ha meg tudjuk vele találni Sonya-t – Adrian egy pillanatig, habozott, de aztán döntött és közelebb lépett hozzám, a kezét a vállamra fektette. – Jaclie-n azt mondta, hogy te vagy az egyik legtehetségesebb ember, akivel valaha is találkozott. Azt is mondta, hogy egy kis gyakorlással nagyon jó lehetnél és akkor te is belátnád, hogy mennyi minden jóra lehet használni ezt a fajta mágiát. És én hiszek neki. Nem azért mert bizonyítékaim vannak arra, hogy mágikus erővel bírsz, hanem, mert látom, hogyan milyen vagy. Nem fogsz elszalasztani egy ekkora lehetőséget. És biztos vagyok benne, hogy nincs veled semmi baj.

Annyira kimerültnek éreztem magam, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. Legszívesebben a mellkasára fektettem volna a fejemet és arra kértem volna, hogy vigyen ki innen, mint ahogy korábban meg is ígérte. -

Ez a baj. Pontosan attól tartok, hogy kudarcot fogok vallani. Nem tudom milyen érzés az. És ez megrémít – különösen, mert Sonya élete múlott rajtam.

Adrian az arcomhoz ért és ujjával végig simított a liliomtetoválásomon. – Ne kell, hogy megtudd milyen érzés, mert az azt jelentené nem jártunk sikerrel. De tudom, hogy megtudod csinálni. És én itt leszek veled végig, rendben? Vettem egy mély levegőt és megpróbáltam megnyugtatni magam. – Rendben. Visszaültem a székre és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a rettenetes fáradságot, amit éreztem. Arra gondoltam, hogy sikerülni kell, meg arra, hogy Adrian mennyire hisz bennem. És ami még fontosabb volt, Sonya-ra gondoltam, meg hogy milyen nagyon szeretnék rajta segíteni. Miközben ezek a dolgok zakatoltak a fejemben a kristályos főzetet bámultam, amiben egy szál vörös hajszál úszkált. Egy piros vonal volt, ami lassan arannyá színeződött és egyre nagyobb és kerekebb formát öltött. A nap – döbbentem rá. Egy ócska lemez darabra festett napkorong volt, ami egy láncon lótott. Igazán formás kis rajz volt a selejtes vászon ellenére. A kerítés, amin lógott a festett lemez, már szinte rohadt, magas volt és olyan, min ha egy gyár kerítése lenne. A táj kopár volt, de a távolban lévő hegyek azt súgták Palm Spring-ben vagyunk még. A környék hasonlított arra a helyre ahol Wolfe lakott. A kerítésen túl megpillantottam egy hatalmas épületet…

-

Ó!

A látomás eltűnt és a fejem a padlón koppant. Leestem a székről. Sikerült felülnöm, de ez volt minden, amire képes voltam. A világ forgott és éreztem, hogy a gyomrom üres és émelyeg. Nem tudtam eldönteni mennyi idő tel el, mire végre léptek hangját hallottam. Erős karok öleltek át és Adrian segített nekem talpra állni és visszaülni a székre. Az asztalnak támaszkodtam, miközben Ms. Terwilliger elhúzta előlem az ezüst tálcát és egy tányér töltöttkekszet tolt elmém, amit egy pohár narancslé követett. -

Tessék – mondta Ms. Terwilliger. – Egyél és mindjárt jobban leszel.

Annyira gyengének éreztem magam, hogy nem is gondolkodtam azon, mint teszek, csak nekiálltam enni, addig Adrian és Ms. Terwilliger türelmesen vártak. Csak mikor már mindent elpusztítottam, akkor döbbentem rá tettem súlyosságára. -

Keksz és narancslé? – nyögtem. – Ez rengeteg zsír és cukor egy éjszakára.

Adrian gúnyosan felelt. – Örüljünk, hogy nem lett maradandó károsodásod. -

Jobb, ha megszokod, ha sok mágiát használsz a szervezetednek szüksége van a tápanyagra – mondta Ms. Terwillinger. – A varázslat kimerít. Ha ilyenkor leesik a vércukrod a narancslé a legjobb barátod.

-

Soha nem fogom megszokni és soha… - ziháltam, mikor hirtelen bevillant a kép. – Sonya! Azt hiszem láttam, hogy hol van.

Elmondtam nekik, amit láttam, de egyikőnk se tudta, hogy pontosan hol található ez a hely. -

Biztos vagy benne, hogy olyan volt, mint egy nap? Szabályos sugarakkal? – kérdezte Adrian. – Pont olyan, mint amit vadászok és a régi alkimisták használtak. Egy kör és a közepén egy pont.

-

Igen, de ez határozottan… Ó Istenem – Adrianra pillantottam. – Vissza kell mennem Amberwood-ba. Most.

-

Nem tanácsolom – mondta Ms. Terwilliger és szigorú szemekkel nézett rám. – Ez sokkal nagyobb varázslat volt tőled, mint amire számítottam. Aludj itt és én holnap mindent elrendezek Desiree-vel.

-

Nem – felálltam, de éreztem, hogy a lábaim kezdenek összecsuklani, de végül megtartottak. Adrian támogatóan körém fonta az egyik karját, nyilván valóan nem bízott abban, hogy tényleg jobban vagyok. – Vissza kell mennem. Azt hiszem tudom, hogy deríthetjük ki, hogy hol van Sonya.

Adriannak igaza volt ez a jelkép tényleg olyan volt, mint amit a vadászok használta, már annyiszor láttam ezt a szimbólumot, hogy fel se tűnt ez az újszerű modern képi megjelenítés,

de rá kellett döbbenem, hogy nem most láttam először. Ez pont olyan volt, mint Trey tetoválása.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

HUSZADIK FEJEZET

AZT, HOGY AZONNAL BESZÉLNÜNK KELL TREY-VEL könnyebb volt mondani, mint megtenni. Egy lánynak még fényes nappal is elég nehéz volt bejutnia a fiú kollégiumba. De kijárási tilalom után? Az éjszaka közepén? Szinte lehetetlen volt. Valami igazán ütős dologra volt szükségünk. Míg Adrian lakása felé tartottunk felhívtam Eddie-t. Tudtam Eddie-t bármikor fel lehet hívni, így emitt nem volt lelkiismeret furdalásom. Azonnal felkapta a telefont (kétség kívül Micah legnagyobb örömére), gondolom esténkén a párnája mellett tartotta. -

Igen? – Eddie hangja ébernek tűnt, mint ha még nem aludt volna.

-

Arra szeretnek megkérni, hogy menj és nézd meg ébren van-e még Trey-t – mondtam neki. – Sonya-t elrabolták és a nyomok egy logóhoz vezetnek olyanhoz, amilyen Trey tetoválása. Ki kell derítenünk, hogy mit tud.

Eddie most hallott először Sonya elrablásáról, de nem kérdezett semmit. Tudta Sonya veszélyben van és ez elég indok volt számára, hogy azonnal cselekedjen. Fogalmam se volt, hogy mi fog történni Eddie és Trey között, de tudtam nem várhatok reggelig. Valahol el kellett kezdenünk. -

Rendben – felelete Eddie. – Rajta vagyok. Majd hívlak.

Leraktam a telefont és megpróbáltam elfojtani egy ásítást. – Egyenlőre nem tehetünk mást. Remélem Eddie talál valamit. -

Remélhetőleg nem fogja agyon verni ezt a Trey-t – mondta Adrian, miközben a fejét nekitámasztott az ülésnek, ez volt az egyetlen jele annak, hogy késő este lévén talán ő is fáradt lehet. A vámpír napirend szerint nálunk ilyenkor volt nappal. – Mivel úgy tűnik Trey az egyetlen kapcsolatunk Sonya-val.

Grimaszoltam egyet. – Ha Trey-nek tényleg köze van ehhez nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom könnyíteni a helyzetét. De még is… nem tudom elhinni, hogy köze lehet Sonya elrablásához. -

Az emberek folyton csak hazudoznak, Sage. Te vagy rá az élő példa. Trey talán tudja, hogy egy olyan titkos társaság tagja vagy, akik megpróbálják eltitkolni az emberek elől a vámpírok létezését, ez nem lehetséges?

-

Tulajdonképpen…. lehet – megálltam az egyik piros lámpánál és felidéztem magamban Trey furcsa viselkedését. – Tudja, hogy Jill egy Moroi és hogy én is benne vagyok. Nem azonnal vette észre, de mikor rájött azt javasolta, hogy vigyázzak Jill-re. Miután Sonya-t megtámadták azt mondta, hogy jobb, ha én is vigyázok magamra – rettenetes volt rádöbbenni erre. – Ő tudta. Tudta, hogy Sonya bajban van. Valószínűleg a támadásról is tudott, de soha nem mondta!

-

Nem meglepő, ha a másik csoportban játszik – Adrian hangja kedvesen csengett. – Ha szólt volna jobban éreznéd magad? Mi van, ha ő komoly bajba kerül, ha figyelmeztet téged?

-

Ezt nem tudhatjuk biztosan. Óh, Adrian – lehúzódtam az út szélére és beparkoltam a sárga Mustang mögé. – Kint hagytad a kocsid. Szerencséd, hogy még nem vontatták el.

-

Majd hátra állok vele – mondta. – És kérlek ne nézz rám így. Tudom, csak is fél mérföldes körzetben használhatom. Nem fogom megszegni a szabályaidat.

-

Csak légy óvatos – motyogtam.

Adrian kinyitotta Latte ajtaját, majd visszafordult hozzám. – Biztos, hogy vissza akarsz menni a suliba? Ott egész reggelig be leszel zárva. -

Mi mást tehetnék. Szeretnék ott lenni és mi előbb beszélni Trey-vel. Biztos vagyok benne, hogy Eddie kitalál valamit.

Adrian úgy tűnt, nem szívesen száll ki az autóból, de végül bólintott. – Hívj, ha szükséged van valamire. Addig megyek és tovább próbálkozok, hát ha kapcsolatba tudok lépni Sonya-val az álmában. Eddig nem sok szerencsével jártam. Adrian a lélek segítségével képes volt behatolni mások álmába, ez most igazán jól jött. -

Biztos nem hagyják őt aludni – mondtam.

-

Vagy talán elkábították.

Egyik lehetőség miatt se éreztem magam jobban. Adrian még egy pillantást vetett rám, majd besétált a házba. Visszamentem Amberwood-ba, ahol Mrs. Weathers egyik szárnysegéde egy álmos diák intett, hogy mehetek. Mrs. Weather, már rég haza ment, egyáltalán nem izgatta

magát a kis esti kimaradásom miatt. A lépcső felé tartottam, mikor megszólalt a telefonom. Eddie volt. -

Bekopogtam a szobája, a szobatársa nyitott ajtót – mondta Eddie.

-

És?

-

Trey nem volt ott. Tegnap este se aludt a kollégiumban. Valami családi vészhelyzet miatt.

-

Nem mondta mikor jön vissza?

Rá kellett jönnöm, hogy Trey „családi dolgai” mögött sokkal alattomosabb dolgok állnak, mint eddig sejtettem. Abban is biztos voltam, hogy nem ő az egyetlen, akinek ilyen tetoválása van. -

Nem.

EGÉSZ ÉJSZAKA HÁNYKOLÓDTAM. Kimerült voltam a varázslás miatt, de annyira aggódtam Sonya-ért, hogy nem bírtam rendesen aludni. Többször felébredtem éjszaka és idegesen a mobilomért nézegettem, attól féltem, hogy elszalasztok egy fontos telefont – még annak ellenére is, hogy maximumra állítottam a mobilom hangerejét. Végül nem bírtam tovább úgy tenni, mint ha aludnák. Feladtam a próbálkozást és kikeltem az ágyból jó pár órával a reggeli kezdete előtt. Miután lezuhanyoztam és főztem egy jó erős kávét úgy döntöttem, hogy felhívom a Spencert, hát ha Trey dolgozik. Persze biztos voltam benne, hogy nem, de jó ürügy volt arra, hogy kiderítsem mikor járt bent utoljára. De az elmúlt napokban nem volt bent. Ezt követően felhívtam Stanton-t és beszámoltam neki Sonya eltűnéséről, meg arról, hogy valószínűleg a vadászok fokságába került és hogy valahol a városon kívül tartják őt fogva. Azt nem mondtam el, hogy mindezeket honnan tudom. De szerencsére Stantont az emberrablás eléggé felzaklatta és annak körülményeiről kérdezgetett inkább. A reggelinél a kis „családom” Micah-val egyetemben a megszokott asztalnál ült. Eddie, Angeline és Jill arca viharvert volt, ami azt sugallta, hogy tudnak Sonya-ról. Micha vidáman magyarázott valamit, de senki se figyelt rá igazán. Úgy éreztem a jelenléte megakadályoz minket abban, hogy nyugodtan beszélgessünk. Amikor Micah Eddie-hez fordult én odahajoltam Jillhez és halkan a fülébe súgtam: -

Valamit csinálni kéne vele.

-

Mondjam neki, hogy mennyen? – kérdezte halkan Jill.

-

Ha úgy látod ez jó megoldás, vagy csak csald el valahova.

-

De én is szeretnék… - Jill hirtelen az ajkába harapott, mikor Micah visszafordult felénk.

Jill szomorúnak tűnt amiatt, amit tennie kellett, de arckifejezése hamar megváltozott: határozott és semleges tekintettel nézett Micah-ra. Márt többször láttam ezt az arckifejezést az elmúlt hetekben. -

Nem azt mondtad, hogy valamit el kell intézned? Nekem is beszélnem kell Miss Yamani-vel. Van kedved elkísérni?

Micah felderült. – Hát persze. Miután ők ketten elmentek kérdőn pillantottam a két dhampire felé. -

Van valami hír Trey-ről? – kérdezetem.

-

Nincs – felelte Eddie. – Kora reggel újra bedörömböltem a szobájába. A szobatársa már nagyon utálhat. De nem hibáztatom őt érte.

-

Ez őrjítő! – mondtam és legszívesebben a falba vertem volna a fejemet. – Már olyan közel a cél és még is tehetetlenek vagyunk. Minden perc számít.

Eddie grimaszolt egyet. – Biztos, hogy életben van? -

Tegnap este még életben volt – mondtam.

Eddie és Angeline csodálkozva néztek rám. – Honnan tudod? – kérdezte Angeline. -

Um, hát… sehonnan – leesett az állam és csak bámultam magam elé, nem hittem el, amit látok – Ez Trey!

Trey épp most lépett be az étterembe. A haja nedves volt, ami arra utalt, hogy nemrég zuhanyozhatott. A teste tele volt zúzódással és horzsolással, de ezt már nem lehetette a focira fogni. Eddie még azelőtt felpattan a helyéről, mielőtt még meg tudtam volna szólalni és Angeline is követte őt. Hirtelen azt hittem, hogy Eddie csak beszélni akar vele. De ehelyett Eddie Trey-hez sétált és nem engedte, hogy belépjen az étteremben. Akkor értem oda, mikor Eddie azt mondta: -

Ma reggel nem! Most velem jössz.

Trey tiltakozni akart, de aztán észrevette Angeline-t, majd engem. Jill is hirtelen megjelent Trey háta mögött, és úgy tűnt valahol elhagyta Micah-t. Trey szomorúan – majd hogy nem legyőzötten – nézett végig rajtun és egy biccentéssel megadta magát. -

Mennyünk ki – javasolta Trey.

Amint kiléptünk az ajtón Eddie megragadta Trey-t és nekilökte a kollégium falának. -

Hol van Sonya Karp? – követelte Eddie.

Trey meglepődötten nézett rá. Sokan alábecsülték Eddie testi erejét, vékony, szálkás testalkata miatt.

-

Nyugi Eddie – sziszegtem és nyugtalanul körbe pillantottam.

Megértettem Eddie dühét és igazat is adtam neki, de ha egy tanár meglát így minket, akkor biztosan nem tudunk meg semmit Trey-től. Eddie is felmérte a helyzetet és hátrébb lépett, de a szeme még mindig veszedelmesen csillogott. -

Hol tartjátok őt fogva?

Úgy tűnt, hogy Trey felocsúdott előző kábulatából. – Honnan tudtok erről? -

Én kérdezek – mondta Eddie. Nem vágta ismét a falhoz Trey-t, de közelsége és a testtartása megfélemlítő volt, akár a végletekig is képes lett volna elmenni. – Sonya még életben van?

Trey habozott… Úgy éreztem nem akarom hallani a választ. – I…igen. Most még. Eddie egy hirtelen mozdulattal megragadta Trey ingjét és magához rántotta. – Esküszöm, ha te vagy a kis barátaid kezet mernek rá emelni… -

Eddie – szóltam rá.

Eddie egy pillanatig nem mozdult, majd vonakodva elengedte Trey ingjét, de nem lépett hátrébb. -

Trey – kezdtem és igyekeztem nyugodt és megfontolt hangot megütni, hiszen Trey a barátom volt. – Segítened kell nekünk. Kérlek, segíts nekünk megtalálni Sonya-t.

Megrázta a fejét. – Nem tudok Sydney. A ti érdeketekben. Ő gonosz. Nem tudom, mi a trükkje, amivel elrejti valódi énjét, de nem bízhattok meg benne. Ő meg fog ölni titeket. Engedjétek, hogy megtegyük, amit kell. A szavai a szórólapjukra emlékeztettek. De volt valami Trey beszédében és testtartásában…. nem mertem volna a kezemet rátenni, de mintha Trey nem mindenben értett volna egyet a Harcosokkal. Sokszor mondták azt rám, hogy rosszul értelmezem a társadalmi jelzéseket, de most még is ez volt a megérzésem. -

Ez nem te vagy Trey – mondta. – Elég jól ismerlek már, nem lennél képes megölni egy ártatlan nőt.

-

Ő nem ártatlan – ismét vegyes érzelmek gyűltek a hangjában. Kételkedett. – Ő egy szörnyeteg. Te is ismered őket. Nagyon jól tudod mi mindenre képesek. Nem olyan mint ő – Trey Jill felé biccentett . – Ő élőhalott.

-

Te is úgy látod, hogy Sonya tényleg élőhalott? – kérdezte Eddie. – Láttad a vörös szemét?

-

Nem – ismerte el Trey. – De vannak más jelek. Tanuk, akik látták őt Kentucky-ban. Az áldozatairól nem is beszélve.

Nehéz volt rezzenéstelen arccal állni ott és hallgatni ezeket. Láttam Sonya-t Strigoi-ként. Félelmetes volt és tudtam, hogy akkor képes lett volna szemrebbenés nélkül megölni minket. Nehéz volt elfogadni, hogy Strigoi-k elvesztették az irányítást állati vágyaik felett. Elvesztették minden kapcsolatukat az emberiséggel – a Moroi-kal – és nem voltak önmaguk. Sonya tettei szörnyűek voltak, de már nem volt szörnyeteg. -

Sonya megváltozott – mondtam. – Nem tartozik közéjük többé.

Trey szeme elkerekedett. – Ez lehetetlen. Becsaptak téged. Van valami… nem is tudom…. valami sötét varázslat. -

Ezzel nem jutunk sehova se – morogta Eddie. – Hívjuk Dimitri-t. Mi ketten kiszedjük belőle, hogy hol tartják fogva Sonya-t. Már betörtem egy börtönbe. Ide se lehet sokkal nehezebb bejutni.

-

Te csak azt hiszed? – mosolygott humortalanul Trey. – Elektromos kerítés veszi körül és tele van fegyveres őrrel. Plusz, az a démon dupla őrizet alatt van. Nem lehet őt csak úgy kihozni onnan.

-

Miért van még életben? – kérdezte Angeline. Ez neki is feltűnt. – Persze én örülök, hogy él. De ha tényleg azt hiszitek, hogy ilyen gonosz, akkor mért nem öltétek már meg? – Angeline bocsánatkérőn nézett ránk. – Sajnálom.

-

Ez egy jó kérdés – erősítette meg Eddie a lányt.

Trey csak egy kis idő után válaszolt. Az volt az érzésem, hogy szerette volna igazolni a társai döntését, de nem is akarta elárulni őket. – Mert kísérletezünk rajta – felelte végül. – Tudni akarjuk, hogyan lehet őket elpusztítani. -

Ó istenem – jajdult fel Jill.

-

Ezért volt rajtad az a rengeteg zúzódás – mondtam. A félelmem, hogy családon belüli erőszak áldozata lett, kilőve. – Segítesz megölni egy nőt, aki soha nem tett neked semmi rosszat.

-

Ne mond ezt – kiáltott fel Trey. – Ő nem ártatlan.

-

De ebben te se vagy olyan biztos – szegeztem neki a kérdést. – Igaz? A szemeid nem azt sugallják, hogy hiszel nekik.

Trey kitért a válasz elől. – A családom ezt várja tőlem. Meg kell próbálnunk megölni őt, főleg az után, hogy a sikátorba elcsesztük. Mi akkor eljátszottuk egy lehetőséget. A Tanács elrendelte, hogy csak úgy válthatjuk meg magunkat, ha bizonyítunk. -

Te ott voltál – mondtam hitetlenkedve. – A sikátorban! Te voltál… Te voltál az… aki a falhoz szorított! – felrémlett a támadóm tétovázása.

Trey arckifejezése igazolta a meglátásomat.

-

Tisztában voltam, hogy jóban vagy velük. Figyeltelek titeket. De azt hittem, hogy csak velük – Eddie és Angeline felé biccentett, majd ismét felém fordult. – Egyből felismertem a tetoválásodat, már amikor először megláttalak tudtam mi vagy. De nem foglalkoztam vele, mert úgy gondoltam nincs közöd hozzájuk. Azt hittem, csak itt a suliba lógsz együtt velük. Nem számítottam arra, hogy ott leszel akkor este. Sose akartam, hogy bajod essen. És ez még mindig így van, ezért hagynod kell, had tegyük a dolgunkat.

-

Fáradt vagyok ezt hallgatni – mondta Eddie. Csoda hogy ilyen sokáig bírta szó nélkül. – Kell egy hely, ahol magunkra zárjuk az ajtót és…

-

Várj, várj – valami eszembe jutott, bár őrültségnek tűnt, de meg kell próbálni. – Trey azt mondta, hogy nem lehet besétálni oda csak úgy. De ha mégis?

-

Miről beszélsz? – kérdezte Trey, az arca zavart volt és kíváncsi.

-

Te is tudod mi vagyok. És azt is mit csinálok – Trey biccentett. – Azok a srácok, akikkel múltkor a kávézóban „beszélgettem” azt mondták szívesen dolgoznának ismét velünk együtt. Mi régen egy csoport voltunk. Ti is vágytok valamire…

-

Mit akarsz… egyességet? – kérdezte Trey miközben a homlokát ráncolta.

-

Nem. De szeretnék beszélni azzal a Tanáccsal. El akarom magyarázni nekik, hogy Sonya miért nem….őőőő, miért nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Egyes Moroi-k különös mágia birtokában van és ezt meg is tudjuk mutatni…

-

Nem – mondta Try azonnal. – Egyikük se kerülhet a Tanács elé. Ők elviselik őket, de ennyi. A hibridjeid se tehetik be oda a lábukat.

Soha nem hallottam a hibrid kifejezést, de egyértelmű volt, hogy Eddie-re és Angeline-re gondol, vagy is a dhapmir-okra. -

Oké – mondtam. – Csak emberek. Én ember vagyok és fegyvertelen. Vigyél el hozzájuk. Beszélek a vezetőiddel és…

-

Nem Sydney – tiltakozott Eddie. – Nem mehetsz oda egyedül! Az ég szerelmére megpróbálták lefejezni Sonya-t. És emlékszel, hogy mit mondott Clarence? Őt is megtámadták.

-

Nem bántjuk az embereket – mondta Trey határozottan. – Ő biztonságba lenne.

-

Hiszek neki – biztosítottam Eddie-t, majd Trey-re pillantva. – És biztos vagyok benne, hogy soha nem hagynád, hogy bajom essen. Te nem akarod tudni, hogy miért olyan Sonya, amilyen? Mi van, ha barátaid tévednek? Azt mondtad, hogy a Moroi-kat elviselik. Sonya Moroi. Csak had magyarázzam meg. Nem kérek mást, csak egy esélyt, hogy beszélhessek velük.

-

Mi a garancia a biztonságára? – kérdezte Angeline, aki épp olyan felháborodottnak tűnt, mint Eddie. A dhampir srác elégedetten nyugtázta a lány kérdését. – Ez nagy megtiszteltetés számotokra, igaz? De hogy garantáljátok a biztonságát.

-

Ha megígérjük, hogy biztonságban lesz, akkor az úgy is lesz.

-

Kérdezd meg őket - sürgettem. – Kérlek. Megtennéd a kedvemért? A barátodért?

Trey fájdalmas pillantással nézett rám. A tetoválás ügy lezárása után azt mondta tartozik nekem. Amiből arra következtettem, hogy a barátjának tart. Már tudtam, hogy mennyire hasonlítunk Trey-el. Több volt bennünk a közös, mint gondoltuk. Mindkettőnk életét egy csoport irányította, akár számunkra nem tetsző módon is. Mindkettőnk apja hatalmaskodó volt. Ha nem lettek volna ilyen ellentétes céljaink, mi egész jót nevethettünk volna ezen. -

Megkérdezem – mondta Trey. Valami azt súgta, hogy neki is feltűnt a köztünk lévő hasonlóság. – De csak mert te kéred. De nem ígérhetek semmit.

-

Akkor kérdezd – morogta Eddie. – Nincs vesztegetni való időnk. És biztos vagyok benne, hogy Sonya-nak sincs.

Trey nem tiltakozott. Haboztam. Vajon okos döntés ez? Mi lesz, ha hagyjuk Trey elsétálni? Nem lenne jobb, ha tényleg szólnánk Dimitri-nek? És Sonya… mennyi ideje volt még hátra? -

Most – erősítettem meg Eddie. – Sietnünk kell. Nem menny órára. - ez volt az első és az utolsó alkalom, hogy ilyet mondtam.

-

Rendben – mondta Trey. – Felhívom őket, most.

A csengő megszólat és véget vetett a mi kis találkánknak. Hagytuk, hogy Trey vissza mennyen a kollégiumi szobájába telefonálni. Angelina – a felfüggesztése miatt – visszasietett a szobájába, míg Jill, Eddie és én órára mentünk. -

Hiba volt elengedni őt – mormolta Eddie és komor arckifejezéssel követte a távolodó Trey-t. – Le fog lépni és minden esélyünket elveszítjük, hogy megtaláljuk Sonya-t.

-

Nem hinném – mondtam. – Bízok Trey-ben. Jó ember. Csak azt teszi, amiben hisz. De most, hogy esélyt adtunk neki másképp látni a dolgokat, talán megtanulja használni a saját szemét.

Biztos vagy benne? – szólalt meg egy belő hang. Reméltem, hogy Trey a következő óra előtt visszatért a válasszal. De egész délelőtt nem láttam őt. Türelmesen vártam és meglett a jutalma, az utolsó óra végén kaptam egy üzenetet Trey-től: Még tart az egyeztetés. Néhány hajlandóak beszélni veled, de egyeseket még meg kell győznöm.

Mikor megmutattam Eddie-nek Trey üzenetét, csak annyit reagált rá: „Ez semmit se bizonyít.” Ő egyeztetni akart mihamarabb Dimitri-vel az új fejleményekkel kapcsolatosan. Így aztán megyeztünk Eddie-vel, hogy órák után lemgyünk Adianhoz és beszélünk Dimitrivel. Értesítettem erről a kis „családom” minden egyes tagját. A kocsinál volt a gyülekező. Jill ért a kocsihoz elsőként és megtorpant mikor meglátott. -

Wow, Sydney… a hajad.

Felpillantottam a telefonomból, mivel épp SMS-t írtam Brayden-nek, arról, hogy a hétvégét nem tudom vele tölteni. -

Mire gondolsz?

-

Ez a fokozatos stílus. Tökéletesen kiemeli az arcod – Jill ismételten csodálattal teli pillantással nézett végig rajtam.

-

Hát, igen – mondtam és valami új téma után kutattam. – Ez egy, um, új a fodrászom. Ne haragudj, hogy arra kértelek reggel, hogy szabadulj meg Micah-től.

Bele telt néhány pillanatba, míg ez kizökkentette őt a hajam felett érzett kábulatából. -

Ó, nem probléma. Úgy értem a dolgok egyre furcsábbak közöttünk.

-

Hogy érted ezt? – Micah reggel boldogabbnak tűnt, mint valaha. – Még mindig gondjaitok vannak?

-

Hát…azt hiszem velem van a gond. Szeretek vele és a barátaival lógni. De folyton csak arra tudok gondolni, hogy mi az, ami sose történhet meg velünk. Például vegyük a ma reggelt. Van egy másik életem, amiről ő még csak nem is tudhat. Ki nem állhatom, hogy hazudnom kell neki és ki kell zárnom az életemből. Lehet, hogy meg kell tennem… tényleg. Be kell fejeznünk ezt. Tudom, hogy már régóta mondogatom, de most komolyan is gondolom.

-

Ha úgy döntesz, hogy megteszed, én melletted állok – mondtam.

Technikailag ez igaz is volt, de nem voltam benni biztos, hogy tudom, mit kellene tennem, ha Jill odajönne hozzám a szakítás után zokogva. Talán találok egy könyvet, amiben leírják, hogy ilyen esetekben mi a teendő. Fanyar mosoly suhant át Jill arcán. – Tudod… bár ez lehet butaság. Ha szakítok Micah-val nem akarok új barátot, még mindig szeretem Micah-t….de van egy másik srác, aki igazán jó pasi… Eddie. -

Eddie egy nagyon rendes srác – erősítettem meg őt.

-

Moroi-k és dhampir-k között ez idősebb korban nem meglepő, de most…. úgy értem ismerek olyat, akikkel még a Szt. Vladimirban találkoztam – Jill zavartan felnevetett. – Tudom, tudom… nem gondolkodhatok így Eddie-re. Egy időben, csak egy pasi. De

még is… minél többet látom Eddie-t… ő annyira bátor és magabiztos. Bármire képes lenne értünk, ugye tudod? Ő olyan, mint egy mesekönyvből kilépett hős. Persze ő annyira elkötelezett, soha nem érdekelné őt olyas valaki, mint én. Nincs ideje randizni. -

Valójában… – kezdtem – …azt hiszem, hogy nagyon is érdekeled őt.

Jill szeme elkerekedett. – Tényleg? Elakartam mondani neki mindent. De ehelyett, úgy döntöttem nem árulom el Eddie-t, hagyom, hogy ő alakítsa a saját életét. -

Mindig arról mesél, hogy milyen okos és elkötelezett vagy. Azt hiszem Eddie eléggé nyitott srác.

Eddie többször említette, hogy nem méltó a lány szerelmére, de azt hiszem, ha Jill közeledne felé az megrendíthetné őt ebben elhatározásában. Láttam, Jill komolyan elgondolkozott azon, amit mondtam, de mi nem folytathattuk tovább a beszélgetést, mivel Eddie és Angeline közeledett felénk. Bementünk a városba. Eddie-t, Angeline-t és Jillt kidobtam Adriannál, míg én elszaladtam elintézni néhány dolgot. Tery-re várni kész gyötrelem volt, szükségem volt valamire, ami eltereli a figyelmemet. Plusz kifogyóban volt néhány alkimista kellékem és mindenképp be akartam őket szerezni, mielőtt besétálok a Harcosok táborába. A telefonom éppen akkor csörgött, mikor kiléptem az egyik gyógynövény boltból. Trey volt az. -

Rendben – mondta. – Hajlandóak beszélni veled ma este, de csak veled.

Szorongás és izgatottság kerített hatalmába. A ma este nagyon közel volt, de hát pont ezt akartuk. Ki kell hoznunk onnan Sonya-t. -

Elviszlek oda hétkor – folytatta Trey. – És… hát, sajnálom… de be kell kötnöm a szemedet. Figyelni fogom, hogy biztosan senki se követ minket. Ha még is, akkor lefújjuk az egészet.

-

Megértettem – mondtam, bár a bekötött szem elég nagy kockázatot jelentett. – Várin foglak. Köszönöm, Trey.

-

Továbbá – tette hozzá Trey. – Szeretnénk visszakapni a kardot.

Adrian-t hívtam fel és kértem meg, hogy segítsen, mert féltem, hogy Dimitri-nek és Eddienek túl sok aggja lenne az estével kapcsolatosan. Amint Trey-vel letettük a telefon azonnal hívtam is Adrinat. Majd Stanton-t hívtam és tájékoztattam a jelenlegi helyzetről. -

Nem tetszik, hogy egyedül mész oda – mondta. – De nem hiszem, hogy bántanának. És ha van rá esély, hogy Karp épségben kiszabaduljon… akkor mindent meg kell

próbálnunk. Ez sok bajtól megkímélne minket – Stanton hangja azt sugallta, hogy nem reménykedik abban, hogy Sonya épségben előkerül. – Legyen óvatos Miss Sage. Mikor megérkezetem Adrianhoz, a lakás lakása tele volt feszültéggel. Dimitri, Eddie és Angeline feszültek voltak, gondolom azért, mert kihagytam őket ebből. Adrian viszont meglepő módon idegesnek tűnt, de nem tudtam rájönni, hogy miért. Jill aggodalmasan bámult Adrianra, aki viszonozta pillantását és biztosra vettem, hogy a köteléken keresztül kommunikálnak. Végül Adrian felém pillantott befejezve ezzel a titkos társalgást Jill-el. A lány sóhajtott és a többiek után indult a konyhába. Adriannal akartam beszélni, de Eddie magához intett. -

Mi arról vitatkoztunk, hogy adjunk-e neked fegyvert, vagy sem – mondta Eddie.

-

Semmiképpen – mondta azonnal. – Be akarják kötni a szememet, gondolom át is fognak motozni, nem?

-

Ki kell találnunk valamit – mondta Dimitri. Légkondis szobában voltunk, így Dimitri csak egy pólót viselt. – Nem hagyom, hogy védtelenül menj oda.

-

Nem vagyok védtelen – mondta és ismét felsoroltam az érveimet Trey mellet. – Lehet, hogy őrültségnek hangzik, de hiszek Trey-nek. Ha azt mondja nem esik bántódásom, akkor így is lesz.

-

Sonya esetében nincs semmilyen biztosítékunk erre – mutatott rá Dimitri.

-

Nincs szükségem fegyverre, hogy megmentsem őt – mondtam. – A legnagyobb fegyverem, az érveim. Ehhez értek.

A dhampir-ok ettől nem nyugodtak meg, láttam, hogy tovább tanácskoznak. Otthagytam őket és kimentem Adrianhoz a nappaliba. -

Van diétás üdítőd.

Kinyitottam a hűtőszekrényt, ami tele volt mindenféle üdítővel és rengeteg kajával, többel, mint amennyit valaha is láttam egyrakáson. Ez volt a másik előnye Nathan Ivashkov nagylelkűségének. Megragadtam egy diétás kólát és leültem Adrian mellé a kanapéra. -

Köszi – mondtam és kinyitottam az üdítős dobozt. – Azt hiszem a fagyi után ez a második legjobb dolog a világon.

Adrian felvonta a szemöldökét. – Fagyi? Sage ugye tudod, hogy az egy desszert? -

Igen – feleltem határozottan. Ez a hétköznapi téma megnyugtatott. – És ez is a te hibád. Mostanában folyton fagyira vágyok. Tegnap eset szerettem volna enni egy gránátalma fagyit, de Brayden lebeszélt róla. Viszont azóta is a fagyin jár az agyam.

Volt már veled is ilyen, hogy annál jobban vágytál valamire minél elérhetetlenebb volt? -

Igen – felelte Adrian keserűen. – Mindig ez történik velem.

-

Mi a baj? Te is úgy gondolod, hogy szükségem lenne egy fegyverre?

Adrian hangulatváltozásainak okát nehéz volt megfejteni. -

Nem, megértem az álláspontodat és azt hiszem igazad van – mondta. – De az nem tetszik, hogy odamész.

-

Segíteni szeretnék Sonya-nak – mondtam.

Tanulmányozóan rám pillantott, majd elmosolyodott. – Tudom miért csinálod. És azt kívánom, bárcsak veled mehetnék. -

Tényleg? Komolyan megvédenél és kimenekítenél onnan, mint tegnap este Mrs. Terwilliner-től? – ugrattam őt.

-

Hé, ha erre van szükséged. Szívesen leszek a támaszod. Ez elég férfias, nem de?

-

De igen – mondtam boldogan, látva, hogy újra viccelődik.

Azonban Adrian jókedve hamar elillant és ismét gondterhelté vált. – Had kérdezzek valamit. Melyik rémisztőbb besétálni ezek közé az őrülte emberek közé, vagy biztonságos környezetben egy légtérben lenni néhány vámpírral és fél vámpírral? Tudom, hogy gondolkoznak az alkimisták, de… nem is tudom… az emberek esetében ezek mind nem számítanak? Ez egy meglepően komoly kérdés volt Adriantól. Felidézte bennem a kis kiruccanásomat az alkimista központban, ahol ismét láthattam Keitht. Eszembe jutott Keith apja, akinek az se számított, ha a fia egy utolsó gazember, a lényeg az volt, hogy ne legyen vámpír szimpatizáns. Aztán visszagondoltam a sikátorbéli estére. Majd a konyhában tanakodó dhampir-okra pillantottam, akik fáradságot nem kímélve azon töprengte hogyan védjék meg Sonya-t és engem. Visszafordultam Adrianhoz. – Itt lenni sokkal megnyugtatóbb. Adrian tekintetében valami megváltozott. Én is meglepődtem saját magamon. Ez egyfajta alkimista hazaárulás volt. Angeline és Eddie kicsit később elmentek a kocsimmal, hogy vacsorát hozzanak. Eközben Dimitri megpróbált megtanítani nekem néhány önvédelmi fogást, de ilyen rövid idő alatt ez számomra teljesen lehetetlen volt. Folyton az járt a fejembe, amit Wolfe mondott: a legjobb védekezés, ha elkerüljük a veszélyt. Vajon mit mondana, most mikor fegyveres vámpírvadászok közé készülök besétálni fegyvertelenül? Eddie és Angeline dühösen tértek vissza.

-

Nem akartam elhinni, hogy ilyen sokat kell várni néhány adag kajára – mondta Eddie. – Féltem, hogy nem érünk vissza időben.

-

Nem hiszem, hogy képes lennék most enni – ismertem be. Annak ellenére, hogy eddig bátrnak mutattam magam, most éreztem, hogy egyre jobban növekszik bennem a feszültség. – Legyen nálad a kocsi kulcs arra az esetre, ha szükségetek lenne rá – mondtam Eddie-nek, mikor felém nyújtotta a kulcsot.

Eddie meglepetten nézett rám. – Biztos vagy benne? -

Persze.

Eddie megvonat a vállát és zsebébe csúsztatta a kulcsot. Legnagyobb meglepetésemre Adrian összeszűkült szemmel vizslatott, úgy tűnt ideges valami miatt. Nem voltam képes lépést tartani a hangulatváltozásaival. Adrian felállt és odasétált Eddie-hez. Néhány pillanattal később a két srác még jobban eltávolodott a társaságtól és valamiről sugdolóztak, miközben néha, néha rám pillantottak. Mindketten feszengtek és biztos voltam benne, hogy rólam beszélgetnek. Egy ideig csak döbbenten bámultam őket, valami nem volt rendjén. Trey pontban hétkor hívott, hogy megérkezett. Felpattantam a kanapéról, megragadtam a táskámat és kardot, majd vettem egy mély lélegzetet. – Kívánjatok sok szerencsét. -

Kikísérlek – mondta Adrian.

-

Adrian – figyelmeztette őt Dimitir.

Adrian a szemét forgatta. – Tudom, tudom. Ne aggódj. Megígértem. Megígérte? De mit? Minden a terv szerint ment. Ráadásul, csak a földszintre kellett lemennem, az pedig nem egy nagy távolság, de amikor kiléptünk a lakásból Adrian elkaptam a karomat. Megborzongtam az érintésétől és a váratlan érzelmi reakciójától, ami most egyértelműen kiült Adrian arcára. Ő csak Jillel volt kedves és gyengéd, legalább is eddigi tapasztalataim szerint. -

Sage – mondta. – Légy óvatod, de tényleg. Ne akarj hős lenni. Most ne. És… nem számít mi történik, én biztos vagyok benne, hogy helyesen fogsz cselekedni. Okos vagy és bátor.

-

Úgy beszélsz, mint ha nagyon jól tudnád mi lesz ennek az egésznek a vége – mondtam.

-

Nem, nem. Én csak… csak azt akarom, hogy tudd bízom benned.

-

Tudom – mondtam és éreztem, hogy kissé zavarban vagyok. Hirtelen úgy érzetem, hogy valamit mondanom kell. – Remélhetőleg a tervem beválik.

Mennem kellett és ott kellett hagyonom Adriant, de valamilyen oknál fogva nehezen ment az elszakadás. Biztonságban éreztem magam mellette. Tudtam, odakint az oroszlán barlangja vár. Még pár pillanatig késlekedtem, majd szép lassan elindultam lefele. -

Kérlek légy óvatos – ismételte. – Épségben gyere vissza.

-

Nem lesz bajom – mondtam, majd kikapcsoltam a nyakláncomat, megragadtam a kezét és a tenyerébe zártam a keresztet. – Ez legyen nálad. Egy fogódzó. Ha ránézel erről tudni fogod, hogy visszajövök.

Féltem, hogy visszaadja, de nem tette. Megszorította a medált és eltette. Ott hagytam Adriant, bár tudtam, hogy kissé labilis, de bíztam benne, hogy a medál, majd erőt ad neki. Hirtelen az én problémám kicsinek tűnt, csak arra tudtam gondolni, hogy Adrian rendben legyen. Betettem a kardot Trey kocsijának hátsó ülésére, majd beszálltam mellé az autóba. Trey ugyan olyan szerencsétlennek tűnt, mint korábban. -

Biztos, hogy készen állsz erre?

Miért kérdezi mindenki ezt? – Igen. Természetesen. -

Add ide a telefonodat.

Át adtam a telefont, Trey kikapcsolta, majd visszaadta és elővett egy fekete kendőt. – Én megbízom benned, de ez az előírás. -

Persze, nem gond.

Mielőtt bekötötte volna a szememet még egyszer visszanéztem. Adrian még mindig az ajtóban állt zsebre dugott kézzel, arca rezzenéstelen volt. Mikor észrevette, hogy visszafordultam elmosolyodott és felemelte az egyik kezét… mit akart ez jelenteni?Ez egy Ég veled? Vagy egy viszont látásra volt? Nem tudtam, de egy kicsit még is jobban éreztem magam. Adrian arca volt az utolsó dolog, amit láttam, mielőtt a világ elsötétült.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

HUSzonegyedik FEJEZET

LÁTTAM EGY FILMET, ahol az emberek akár bekötött szemmel is képesek voltak tájékozódni. Hát én nem voltam erre képes. Néhány kanyar után, már nem tudtam megmondani, hogy hol vagyunk. Abban is biztos voltam, hogy Trey direkt köröz ennyit, hogy megbizonyosodjon arról senki se követ minket. Egyetlen dolog, amiben biztos volta, hogy jó néhány kanyar után felhajtottunk valamelyik autópályára, azt nem tudtam melyikre és hogy épp merre tartunk, de a sebesség alapján biztos voltam benne, hogy már a pályán vagyunk. Trey nem nagyon szeretett volna beszélgetni, minden egyes alkalommal, mikor kérdeztem tőle valamit csak pár szavas választ kaptam. -

Mikor csatlakoztál a vámpírvadászokhoz?

-

Ők a Fény Harcosai – helyesbített Trey. – És az ember nem csatlakozik hozzájuk, hanem közéjük születik.

-

Hát erről a nyomásról beszéltél és ezért ilyen nagyok az apadá elvárásai veled szemben? Ezért aggódott ennyire a sportteljesítményed miatt?

Trey nem felelt. Ezt igennek vettem. De még több információra volt szükségem. -

Milyen gyakran szerveztek ilyen… um, találkozót? Milyen kísérleteket csináltok Sonyával?

Egészen az elmúlt hetekig semmi se utalt arra, hogy Trey élete bármiben is különbözne egy átlagos diákétól, akik igyekeznek jól tanulni miközben keményen sportolnak, dolgoznak és mindemellett aktív társadalmi életet élnek. De azt nem is mertem volna feltételezni, hogy Trey-nek köze lehet a Fény Harcosaihoz. -

Nem sűrűn veszünk részt ilyenen – mondta. – Legalább is az én szintemen. Néha meghívnak minket és akkor is általában vadászaton kell részt vennünk. Vagy néha részt veszünk egy, egy versenyen, ahol összemérhetjük az erőnket. A vezetőink folyamatosan utaznak és figyelik a harcosok munkáját és hogy készen állunk-e.

-

Készen mire?

-

Arra a napra, mikor végleg leszámolunk a vámpírokkal.

-

És te tényleg úgy gondolod, hogy ez így helyes?

-

Láttad már őket? – kérdezte. – Láttál már igazi élőhalottat?

-

Igen. Láttam már egy párat.

-

És nem gondolod, hogy el kell őket pusztítani?

-

Nem erre akartam kilyukadni. Hidd el, én se szeretem a Strigoi-t. De Sonya nem Strigoi.

Ismét nem felelt. Hirtelen úgy éreztem, hogy elhagyjuk az autópályát. Egy darabig egyenesen haladtunk, majd lelassítottunk és ráfordultunk egy kavicsos útra. Majd nem sokkal később megálltunk és Trey letekerte az ablakot. -

Ő az? – kérdezte egy ismeretlen férfihang.

-

Igen – felelte Trey.

-

Kikapcsoltad a mobilját?

-

Igen.

-

Akkor beviheted. A többiek, már várják.

Hallottam egy régi nyikorgó kaput, majd folytattuk az utunkat a kavicsos úton, amíg fel nem hajtottunk egy kocsibeállóra. Trey leállította a kocsit és kiszállt, ugyan ebben a pillanatban az én ajtóm is kinyílt és valaki a vállamra tette a kezét. -

Szállj ki.

-

Vigyázz rá – figyelmezette Trey az alaktalan fickót.

A kocsi mellett besétáltunk egy épületbe és végre levették a szememről a kendőt. A szobában lévő fények hirtelen elvakítottak. Egy jó párat pislogtam, mire lassan visszatért a látásom. Jó néhány ismeretlen ember állt körülöttem – három férfi és egy nő. Mindegyikük a húszas éveiben járt és ott volt az a két srác is, akik odajöttek hozzám a kávézóba. Mindegyikük fegyvert viselt. -

Ürítsd ki a táskádat – mondta Jeff, akinek sötét haja volt és egy napot ábrázoló aranyszínű fülbevaló volt a fülében.

Fogtam a táskámat és a tartalmát ráborítottam az asztalra, ami mellett álltam. Az egyik nő – akinek a haja majdnem fehér vol, valószínűleg rossz minőségű szőkítőt használt – sietve átnézte a táskám tartalmát. Nagyon hatékony volt. -

Mi ez? – kérdezte a szőke hajú srác a kávézóból, a zacskózott szárított gyógynövényre mutatva. – Nem olyannak nézel ki, mint aki szívni szokott.

-

Ez pot-purri – vágtam rá azonnal.

-

Te pot-purrit tartasz a táskádban? – kérdezte hitetlenkedve.

Vállat vontam. – Mindenfélét tartok benne. De a vegyszereket és a sósavat kitettem, mielőtt ide jöttem. Nem tartották veszélyesnek a pot-purrit, így visszatették a táskámba és a fából készült karkötőmet is utána dobták. De volt még az asztalon valami, ami meglepett egy aranyfülbevaló, apró drága kövekkel. Gyönyörűek voltak, de még sose láttam őket korábban. Nem akartam felhívni rájuk a figyelmet, így nem foglalkoztam velük. Különösen, mikor az egyik nő felkapta a mobilomat. – Ezt azonnal meg kell semmisíteni. -

Kikapcsoltam – mondta Trey.

-

És ha visszakapcsolja? Akkor megtalálhatnak minket.

-

Ő nem tenne ilyet – érvelt Trey. – Nem vagy te kissé paranoid? Ki rendelkezne manapság ilyen technológiával?

-

Meg lennél lepve – felelte a nő szárazon.

Trey a nő felé nyújtotta a kezét. – Add ide a telefont, majd én vigyázok rá. Ő is megbízik bennünk. A nő egy pillanatig habozott, de mikor Jeff bólintott odaadta Trey-nek a telefont. Trey a zsebébe csúsztatta, én pedig nagyon hálás voltam érte. Volt egy csomó olyan szám elmentve benne, amit nem akartam elveszteni. A táskám többi részét ártalmatlannak találták, így magammal vihettem. -

Rendben – mondta a szőke hajú srác. – Mennyünk az arénába.

Aréna? Nehéz volt elképzelnem, hogy mit érthetnek aréna alatt. A látomásomból nem sokat tudtam meg az épületről, csak annyit tudtam, hogy egy ütött-kopott gyárépület. Ahogy végig néztem termen, amiben voltunk, úgy tűnt egy elég elavult és korszerűtlen helyen vagyunk, így az „arénától” se vártam sokat. Tévedtem. Bármennyire is elavult helynek tűnt ez a gyárépület az arénájuk – vagy hivatalos néven A Pompás Fényességű Szentséges Isten Arénája – megdöbbentő látványt nyújtott. Az arénát a gyár udvarán emelték fel. Közelről se volt modern és nélkülözött minden high-tech felszerelést, de ha visszagondolok arra, amit Trey mondott, hogy a Harcosok, csak ezen a héten jöttek a városba és csak néhány napjuk volt az aréna felállítására… nos, akkor őszintén mondhatom, hogy lenyűgöző volt. És ijesztő. Két fából készült lelátó volt felállítva az aréna jobb és bal oldalán. A lelátókon többnyire különböző korú férfiak foglaltak helyet és szúrós, sőt mi több ellenséges szemekkel néztek ránk. Megvető pillantásukat a tetoválásomnak

tulajdonítottam. Vajon mindnyájan tisztában vannak a történelmünkkel? A résztvevők rendes ruhába voltak öltözve, de imitt amott felfedeztem néhány fényesen csillogó míves arany ékszert. Sokan viseltek díszes – nyakláncot, vagy fülbevalót – amin a régi, vagy új szimbólum rendszerüket fedezhettem fel. A lelátó többi része, majdhogynem üres volt. Három ember állt egymás mellet az arénába, akik olyan idősek lehettek, mint az apám. Mindhárman sárga köpenyt viseltek arany hímzéssel, amin megcsillant a lenyugvó nap fénye. A fejükön aranyszínű sisakot visltek, régi napszimbólum hímzéssel. Mindhárman engem néztek, én pedig magasra emeltem a fejemet és egyenesen farkas szemet néztem velük abban a reményben, hogy így nem veszik észre mennyire remeg a kezem. Nem leszek képes megvédeni Sonya-t, ha meglátják, hogy mennyire megijedtem tőlük. Az arénakörüli oszlopokat különféle kárpitok díszítették, ezek középkori hangulatot kölcsönöztek a helynek. A hideg futkosott a hátamon ettől a helytől. Olyan volt, mint ha tényleg visszamentem volna az időben. Egyesek ősi alkimista szimbólumokat viseltek magunkon, másokon az új modern szimbólum rendszert részesítették előnyben, mint amit Trey is használt. Azon tűnődtem, hogy vajon a fiatalok az új szimbólumrendszert egyfajta lázadásnak tekintik. Mideközben azon rágódtam, hogy ezt a hatalmas arénát kevesebb, mint egy hét alatt állították fel ide. Lehet, hogy a hely primitív volt, de ettől még a Harcosok nem tűntek kevésbé veszélyesnek. Bár a lelátókon ülő embertömeg, úgy nézett ki, mint egy isten háta mögötti milícia. De ami a legjobban nyugtalanított az a rengeteg fegyver, ami körülvett, teljesen kikészültem a látványuktól. Nagyon reméltem, hogy többnyire, csak elrettentésképpen tartanak maguknál pisztolyt. Elértünk az aréna közepére. Trey mellém lépett. -

Ez a Fény Harcosainak Nagy Tanácsa – mondta Trey. A kezével rámutatott a három férfira. – Jameson mester, Angeletti mestere és Otrega mester. Ő pedig Sydney Sage.

-

Lég üdvözölve minálunk, kicsi húgom – mondta Angeletti mester nehéz, férfias hangon. A férfi arcát hosszúkás szakáll takarta. – Ez a találkozó, már régóta esedékes volt számunkra. Mi sokkal erősebbek lennék, ha félretennénk a nézeteltéréseinket és ismét együtt dolgozhatnánk.

Kedvesen rámosolyogtam és úgy döntöttem nem mutatok rá, hogy ez mennyire valószínűtlen. Az alkimisták nem egyezkednek egy pisztoly mániás bandával. -

Uraim, örülök a találkozásnak. Köszönöm, hogy lehetővé tették számomra, hogy eljöjjek ide. Szeretnék beszélni Önökkel…

Jameson mester felemelte a kezét és megállított. A férfi szemei túl kicsinek tűntek a fejéhez képest. – Csak mindent a maga idejében. Először is szeretnénk megmutatni neked, hogy milyen képzettek a mi fiatal harcosaink. Ahogy ti fejlesztitek az elméteket, mi úgy fejlesztjük a testüket. Egy dárda repült be az arénába, az ajtó felé pillantottam, ahol Chris állt, Trey unokatestvére. Chris tréningnadrágot viselt és nem volt rajta póló, így tisztán láthatóvá vált a napot jelképező tetoválása. Tekintete vad volt és a porond közepére sietett. -

Azt hiszem, már találkoztál Chris Juarez-zel – mondta Jemeson mester. – Ő az egyik döntősünk a harc utolsó fordulójában. Azt hogy ki a másik, gondolom, már te is sejted. Meglehetősen ironikus, hogy pont két unokatestvér versenyezik egymással, de eddig még egyikőjüknek se sikerült elintézni azt az Ördög fajzatot.

Az állam a földre zuhant és Trey felé fordultam. – Te? Te vagy a másik…. aki meg akarja ölni Sonya-t? – alig tudtam kipréselni magamból a szavakat. Majd visszafordultam a tanács irányába. – Nekem azt mondták, hogy meghallgatnak Sonya-val kapcsolatosan. -

Így lesz – mondta Ortega mester, olyan hangon, hogy feleslegesnek éreztem az ellenkezést. – De előbb ki kell kiáltanunk a bajnokot. Maradsz a porondon, vagy inkább helyet foglal velünk.

Csak most vettem észre, hogy Trey is melegítő nadrágot és pólót viselt, mint mikor edzésre megy. Trey levette az pólóját és odaadta nekem. Elvetem és meglepetten bámultam ár, még mindig nem tudtam elhinni ezt az egészet. Tekintetünk találkozott egy pillanatra, de nem bírtam a szemébe nézni. Trey elsétált mellettem és csatlakott Chrishez, engem pedig Jameson mester a lelátóhoz kísért. Trey és Chris egymással szemben álltak. Kissé zavarban éreztem magam két félmeztelen srác láttán, akiknek ilyen szépen kidolgozott felső teste volt. Ez az egész túl mocskos volt nekem. Az első benyomásom nem változott meg Chris-ről. Mind a két srác egyformán erősnek és izmosnak tűnt. Chris egyetlen előnye az volt, hogy valamivel magasabb volt Trey-nél, amit már korábban is észrevettem. A magassága hirtelen felidézte bennem a sikátorbéli emlékképeket. Chris is a támadók között volt és ő lehetett az, aki a karddal megpróbálta lefejezni Sonya-t. Egy másik köpenyes férfi jelent meg az aréna bejáratánál. Talárja némileg eltért a Tanács tagjainak viseletétől. Az ő talárján még több arany hímzés volt. Nem viselt sisakot, haja rövid volt és viselkedése egy papra emlékeztetett. Chris és Trey pedig letérdeltek előtte. A pap olajat kent a homlokukra és valami áldásféleséget mondhatott, de ezt nem hallottam. Aztán legnagyobb meglepetésemre az Alkimisták által a gonosz erők kivédésére használt jelképet rajzolta a vállukra. Ez még jobban megerősítette benne, hogy egykor egyek

voltunk. A gonosz erők kivédésére használt jelkép egy kereszt alakzat volt. Borzongás futott át rajtam. Amikor a pap befejezte az áldást egy másik férfi lépett elő és átnyújtott a két fiúnak egy, egy fából készült gumibotszerű fegyvert – olyat amilyet a rendőrség használ a tömegoszlatásokkor. A két fiú egymással szembe fordult és agresszió jelent meg az arcukon. Izmaik duzzadtak az adrenalintól, a feszültség egyre jobban nőtt. A szél felkavarta körülöttük a sivatag porát, de egyikük se rezzent meg. Én a tanács felé fordultam. -

Komolyan egymásra fognak támadni? – kérdeztem hitetlenkedve. – Ők még a végén megölik egymást!

-

Ó, nem – mondta Ortega mester a lehető legnagyobb nyugalommal. – Nem volt még ilyenre precedens. Ők csak megküzdenek egymással, talán meg is sérülnek, de semmi komolyabb. Mi megtanítjuk a fiainkat arra, hogy emelt fővel viseljék a fájdalmat. Hozzá vannak edződve a kemény harchoz.

-

Fiaikat? – ismételtem és tekinttetem a szőke lányra vándorolt. – Mi a helyzet a nőkkel?

-

A nőket is kiképezzük – mondta Ortega mester. – És nagyon jók, de soha nem hagyjuk őket, hogy az arénába harcoljanak, vagy vámpírra vadásszanak. Egyrészt, mert amit teszünk azt azért tesszük, hogy megvédjük asszonyainkat. Harcolunk a gonosz ellen, hogy a jövő gyermekei biztonságban nevelkedhessenek.

Hirtelen egy hangos csengő hangja töltötte be az arénát. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a Juarez unokatestvéreknek nem kellett megölniük egymást. Volt egy jól kidolgozott rendszer arra, hogy eldöntsék ki a győztes. Csak bizonyos helyeken üthették meg egymást. Ha máshol érte az ellen felet az ütés annak komoly szankciói voltak. Egy sikeres támadás egy pontot ért. Az első ember, aki eléri az öt pontot az nyer. Amint elkezdődött a párharc egyből tudtam, hogy nem lesz ez olyan civilizált, mint reméltem. Chris azonnal bevitt egy találatot, olyan erősen ütöttem meg Trey vállát, hogy összerezzentem. Állatias éljenzés csendült. A tömeg egy része vérszomjasan felmorajlott, Trey támogatói pedig felszisszentek. Trey az ütés követően meg se rezzent, rendületlenül próbálta eltalálni Chris-t, de biztos voltam, hogy nagyon csúnya zúzódást szerzett. Mindketten gyorsak és ügyesek voltak. Körbe, körbe táncoltak a porond közepén és megpróbáltak átjutni a másik védelmén. Izzadt bőrükre a felkevert por rátapadt. Azon kaptam magam, hogy a kezem ökölbe szorul az izgalomtól és testem előre dől. A szám teljesen kiszáradt és nem voltam képes megszólalni. Ez az egész küzdelem kissé emlékeztetett arra, mikor Eddie harcolni tanította Angelina-t. Bár ők valójában nem próbáltak kárt tenni a

másikba. Azonban a szituáció emlékeztetett egy Eddie és Angeline által gyakorolt Strigoi és testőr küzdelemre. A két srácot figyelve összeszorult a gyomrom. Olyan érzésem volt, mintha egy ókori gladiátor viadalt néznék. A nézők éljenzése tovább fokozódott. Lábukkal dobolva bíztatták Chris-t és Eddie-t. Az éljenző tömeg hangja volt az ami megtörte az éjszakai sivatag csendjét. Annak ellenére, hogy Trey kapta az első ütést keményen küzdött. Ahogy néztem őket nem tudtam eldönteni, hogy melyiket rosszabb látni, hogy az ismerősömnek milyen fájdalmat okoznak, vagy azt, hogy ő okoz fájdalmat valaki másnak. -

Ez szörnyű – mondtam, mikor végre megtaláltam a hangom.

-

Remek küzdelem – mondta Angeletti mester. – Ami nem is meglepő, hisz mindkét fiú apja remek harcos.

Angeletti mester a szembelévő lelátó felé mutatott, ahol két középkorú férfi állt egymás mellett és teljesen átszellemülten buzdították a harcosokat. Nem kellett elárulni a mesternek, hogy kik ők. Az apák fáradhatatlanul buzdították fiaikat és még akkor se rebbent meg a tekintetük, mikor fiaik megsebesültek. Semmi nem számított nekik, csak a család büszkesége és hírneve, olyanok voltam, mint az apám, vagy Keith apja. Egészen addig, míg Jameson mester meg nem szólalt, nem tudtam mennyi az állás. – Ez jó kis menet lesz. A következő találat dönti el, hogy ki lesz a győztes. Mindig szeretem az ilyen kiegyenlített küzdelmeket. Ez mindig megerősít abban, hogy helyesen cselekszünk. Könnycseppek csípték a szememet, nem tudtam, hogy a száraz levegő miatt, vagy egyszerűen, csak így jön ki rajtam a feszültség. Nagy felelősség nehezedett mind két fiúra. Testük tele volt horzsolásokkal. A feszültség szinte tapintható volt az arénában, ahogy mindenki azt figyelte ki lesz a győztes. Az unokafivérek megtorpantak egy pillanatra, egymást méregették és rájöttek, hogy eljött az igazság pillanata. Chris arca izgatott volt, Trey izmai megfeszültek. Ziháltam és ugrásra kész voltam. Az arénában a tömeg éljenzése fülsüketítő volt. Chris arcán egyértelműen tükröződött, hogy már érzi a győzelem ízét. Talán már azt is elképzelte, ahogy megöli Sonya-t. Chris orcáján megcsillant a lemenő nap fénye és ekkor eszembe jutott Eddie egyik alapszabálya: „Sose vedd félvállról az ellenfeled”. Chris mozdulatai hanyagok voltak. Trey jól mozgott és ügyesen hárította Chris támadását, de aztán Chris egyik hanyag mozdulata hirtelen betalált. Egy ideig azt hittem, hogy Trey simán elhajol előle, de aztán… aztán valami történt. Az agyam zakatolt: Mi lett volna, ha Trey nyer? Mi lett volna, ha az ő kezébe kerül Sonya élete? De ezt már nem tudhatjuk meg. Hirtelen megkönnyebbültem felsóhajtottam és megkönnyebbülten belesüppedtem a székembe, tudtam végre vége ennek az egész rémálomnak.

Saját mellkasomhoz szorítottam a kezemet, mint ha én is éreztem volna Chris ütésének súlyát. A tömeg őrjöngött. Még az illedelmes mesterek is felugrottak és éljeneztek. Magamra kellett parancsolnom, hogy ülve tudjak maradni. Szerettem volna odarohanni Trey-hez, hogy meggyőződjek róla jól van. De biztos voltam benne, hogy ha csak egy lépést is tennék felé az őket körülvevő fegyveresek azonnal rám lőnének. Az aggodalmam egy kicsit elhalványult, mikor láttam, hogy Trey talpra áll. Chris megveregette Trey hátát, majd vigyorogva és tapsolva a tömeg felé fordult, akik a nevét kiáltozták. Trey lassan és csöndesen kisétált az arénából, miután egy gyors pillantást vetett az apjára. Egy férfi közeledett Chris felé, a férfi egy kardot tartott a kezében, amit átadott Chris-nek. Chris a feje fölé emelte a kardot és erre tapsvihar tört ki. A mellettem helyet foglaló Jameson mester felállt és átordított az éljenző tömegen. -

Hozzátok ki a lényt!

Szörnyű látvány következett, szinte alig tudom leírni. Négy állig felfegyverzett férfi vonszolta be Sonya Karp-ot az arénába. Sonya láthatóan alig bírta mozgatni a lábait. Kába volt. Talán emiatt nem tudott Adrian kapcsolatba lépni vele. Ilyen állapotban érthető, hogy nem volt képes mágiát használni a kiszabadulásához. Sonya haja bozontos volt és ugyan az a ruha volt rajta amiben utoljára láttam, tegnap este Adriannál. Ruházata piszokos volt, de semmi más nem árulkodott arról, hogy fizikailag bántalmazták volna. Ez alkalommal nem bírtam ülve maradni. A szőke lány azonnal a vállamra tette a kezét, maradásra kényszerítve. Néztem Sonya-t és kétségbeesetten szerettem volna segíteni neki, de tehetetlen voltam. Leküzdöttem a félelmemet és a dühömet, majd szép lassan a tanács felé fordultam. -

Azt mondták lesz lehetőségem beszélni Sonya védelmében – eszembe jutott régen milyen sokra tartottuk a becsületet. – A szavukat adták. Jelent ez még maguknak valamit?

-

Igen, nagyon is sokat – mondta Ortega mester és látszólag megsértődött. – Halljuk! Most van itt a lehetőség.

Még két őr jelent meg Sonya mögött, akik egy hatalmas fakardot tartottak a kezükben. Olyan érzésem volt, mint ha egy középkori film forgatásán lennék és ekkor döbbentem csak rá, hogy mi jön. A gyomrom összeszorult. Ezek itt le akarják fejezni Sonya-t. A nap már majdnem leáldozott, ami arra kényszerítette az embereket, hogy fáklyát gyújtsanak. Alig tudtam elhinni, hogy a 21. századi Kaliforniában vagyok. Úgy éreztem, mint ha barbárok közé keveredtem volna. Az egyik őr térdre lökte Sonya-t, akinek feje előre csuklott és hátra kötözött kezével még csak meg se tudta támasztani magát, hogy orra ne essen. Nem mintha képes lett volna rá

szegény ilyen kábult állapotban. Egy másik őr tartotta meg Sonya-t a vállánál fogva. Nem tudtam elhinni, hogy képesek ezt tenni egy ártalmatlan nővel. A tömeg egyfolytában azt kiabálta, hogy „vért” én pedig kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Angeletti mester felállt és csendre buzdította a tömeget. -

Mi azért érkeztünk ide az ország minden államából, hogy egy ritka és különleges dolognak legyünk a tanúi, mikor is egy élő Strigoi-t tartunk fogságban. Áldott ez a nap.

Ő nem egy Strigoi – gondoltam dühösen. – Ezek sose lesznek képesek ezt megérteni. -

Ez a szörnyeteg egykor embereket gyilkolt, olyanokat, mint mi és most itt a lehetőség, hogy visszaküldjük őt a pokolba. Ez a nőszemély ráadásul különösen veszélyes, mivel képes elrejteni valódi énjét és úgy viselkedik, mint a jóindulatú démonok, a Moroik, akikkel majd később foglalkozunk. De mielőtt megölnék őt egyik alkimista testvérünk szeretne velünk beszélni a démonról.

Hangos morajlás követte a mester szavait, majd egy fél pillanattal később elcsendesedtek, mikor a mester ismét felemelte a kezét. -

Mi meghallgatjuk a kishúgunkat – folytatta Angeletti mester. – Az alkimisták a rokonaink, egyszer mi egy csapat voltunk. És nagyon fontos esemény lenne, ha mi újra egyesülhetnénk.

Ezzel leült és felém intett. Ezt úgy értelmeztem, hogy kezdhetem, enyém a porond. Hirtelen azt se tudtam hol kezdjem. A tanács már döntött Sonya ügyében. Felálltam és vártam, hogy megállít-e a szőke hajú lány, de most nem tett semmit se. Lassan lesétáltam a lelátóról és az arénába sétáltam, figyelve arra, hogy nem mennyek túl közel Sonya-hoz. Nem gondoltam, hogy az jó ötlet lenne. Úgy álltam meg, hogy a testemmel félig a tanács felé, félig pedig a tömeg felé forduljak. Sokszor tartottam, már előadást alkimistáknak, de még sose tartottam beszédet ekkor embertömeg előtt. A legtöbb ember arcát eltakarta a félhomály, de eltudtam képzelni a csőcselék vérszomjas tekintetét. Egy pillanattal később tudtam, hogy a félelem nem fog tova szállni (egyenlőre biztosan nem) és hirtelen eszembe jutott mit is akartam mondani. -

Nagy hibát követtek el – kezdtem. Hangom halk volt, így megköszörültem a torkomat arra kényszerítve magam, hogy hangosabban beszéljek. – Sonya Karp nem egy Strigoi.

-

Sokan látták mit tett Kentacky-ban – szakított félbe Jemeson mester. – Vannak szemtanúink, akik látták őt ölni.

-

Mert akkor még tényleg Strigoi volt. De már nem az – ha ez csoport nem tudott volna a vámpírokról a tetoválásom, most megakadályozott volna, hogy kiejtsem ezeket a szavakat. – Mi Alkimisták az elmúlt években sok új dolgot tudtunk meg a vámpírokról. Ti is tudjátok, hogy a Moroi-k, vagy is ahogy ti nevezitek a „jóindulatú démonok” képesek varázsolni. Nemrég kiderült, hogy van egy új, nagyon ritka mágia, amely gyógyító erővel bír és képes az elmét befolyásolni. Ez a mágia képes visszaváltoztatni a Strigo-at emberré, moroivá, vagy akár dhampirá.

Ennek hallatán az ott lévő tömeg felmorajlott. Jameson mesternek kellett őket megnyugtatnia. -

Ez – mondta Jameson mester – lehetetlen.

-

Három ilyen dokumentált estről tudunk – nem négyről – amikor ez történt. Három Mori és egy dhampir változott vissza. Visszakapva ezzel régi önmagukat.

Lee esetében ez nem teljesen igaz, de ebbe most nem akartam belemenni. Főleg, hogy biztos voltam benne ez nem segítene Sonyan. -

Nézzetek rá. Tényleg olyan, mint egy Strigoi? Ha az lenne ki tud menni a napra? – A nap már szinte majdnem leáldozott, de egy Strigoi-t még ez is megölt volna. Bár ahogy most izzadtam a félelemtől, akár dél is lehetett volna. – Ti magatok mondtátok, hogy itt Palm Springs-ben nem úgy viselkedik, mint egy Strigoi, igaz?

Senki nem felet. Végül Angeletti mester szólalt meg. – Ez a nő képes volt legyőzni egy seregnyi vadászt, akik rá támadtak az utcán. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben képes kimutatni a foga fehérjét. Az igazi gyilkos énét. Gúnyosan feleltem. – Nem ő volt az, hanem Dimitri Belikov, aki az egyik legnagyobb dhampir harcos. Ne vedd sértésnek, de a katonáidnak esélye se volt ellene – a tekintetem találkozott a mesterek agresszív tekintetéve. Rájöttem, hogy talán nem ez volt a legjobb dolog, amit mondhattam. -

Téged becsaptak – mondta Angeletti mester. – És ezen meg se lepődök, hisz az embereket régóta behálózták a Moroi-k. Ti nem vagytok olyanok, mint mi. Te még sose találkoztál szemtől szemben Strigoi-val. Ők gonosz, vérszomjas lények, akiket meg kell semmisíteni.

-

Ezzel egyetértek, de Sonya nem tartozik közéjük. Nézzetek csak rá – egyre bátrabb lettem és hangom egyre erősebbé vált a sivatagi éjszakában. – Ti azt állítjátok, hogy egy szörnyeteget tartotok fogva, de én itt nem látok mást, mint egy védtelen fiatal nőt. Szép munka, mint ne mondjak. Ő egy méltó ellenfél számotokra.

Ortega mester még mindig jóhiszeműen nézett le rám. – Ő csak visszafogja megát. Pontosan ez bizonyítja a bátorságunkat és rendíthetetlenségünket.

-

Egy ártatlan nő! – biztos voltam benne, hogy ezek a szavak nem segítene, de még is ki kellett mondanom. – Nem először hibáznátok. Tudok Santa Cruz-ról. – Fogalmam se volt, hogy kik voltak, akik Clarance-re támadtak a vadászok közül, de úgy gondoltam próba szerencse. – Csoportotok néhány buzgó tagja egy Moroi-ra támadt. Komoly hibát követtetek volna el, ha Marcus Finch nem lép közbe. De még nem késő ezt a hibát orvosolni.

Legnagyobb megdöbbenésemre Ortega mester elmosolyodott. – Marcus Frinch? Te egyfajta hősnek tartod őt? Igazából nem. Nem ismeretem a srácot. De lehet, hogy ő volt az utolsó esélyem. -

Miért ne? – kérdeztem. – Ő legalább képes megkülönböztetni a jót a rossztól.

Angeletti mester is kuncogott. – Sosem vártam ezt egy Alkimistától. Azt hittem a ti nézeteitek megingathatatlanok. -

Mire gondol? – nem akartam másra terelni a témát, de a megjegyzése túl rejtélyes volt.

-

Marcus Finch elárulta az Alkimistákat – magyarázta Angeletti mester. – Nem tudtad? Azt hittem, hogy őt minden Alkimista egyöntetűen megveti.

Egy pillanatra elnémultam. Vajon igaz amit mond…. Marcus Finch tényleg egy volt Alkimista? Az lehetetlen. Akkor Stanton-nak tudnia kellett volna, hogy ki ő. Hacsak nem hazudott nekem – figyelmeztetett egy hang a fejemben. Jameson mester látszólag eleget hallott tőlem. – Nagyra értékeljük, hogy eljöttél ide és tiszteletben tartjuk azt amiben hiszel. Bízunk benne, hogy hírünket viszed az Alkimistáknak, látva milyen egységet alkotunk. Ha más nem talán ez majd bebizonyítja, hogy mekkora szükségünk is van egymásra. Nyilvánvaló, hogy ti rengeteg tudásra tettetek szert az évek során, ami nagyon hasznos lehet a számunkra, ahogy nektek szükségetek lehet a mi erőinkre. Ennek ellenére – Sonya-ra pillantott és összevonta a szemöldökét – a helyzet változatlan. Még ha igazat is mondasz és ő tényleg egy Moroi… akkor sem kockáztathatunk. Nem hagyhatjuk, hogy kényük, kedvük szerint játszadozzanak velünk. Ismét megakartam szólalni, de nem most valami más volt, ami szólásra késztetett. Jameson mester szavai pont olyanok voltak, mint Keith apjáé, mikor a fiát vissza akarták vinni az átnevelő központba. Mr. Darnell szavai visszhangoztak a fejemben és rájöttem: Egyformák vagyunk. Az alkimisták és a Fény Harcosai. Évszázadok választottak el egymástól, de mi még is ugyan azok voltak a céljaink és az attitűdjeink. És ekkor Jameson mester valami megdöbbentőt mondott. -

Még ha tényleg egy Moroi, akkor sem nagy veszteség. Ők lesznek a következők, ha a Strigoi-kal, már végeztünk.

Megdermedtem ezektől a szavaktól. A szőke lány odalépett hozzám és arra kényszerített, hogy ismét helyt foglaljak. Ellenállás nélkül elindultam a helyem felé. Mit jelentenek ezek a szavak? Sonya még csak a kezdet, aztán majd jönnek a barátaim és… Adrian. Angeletti mester rántott vissza a valóságba. A mester engedélyt adott Chris-nek. -

Elnyerted a jogot, hogy elpusztítsd ezt a szörnyeteget, hát cselekedj!

Chris magasba emelte a kardot, mi megcsillant a fáklyák és a lemenő nap fényében. A fiú szeme csillogott a vágytól, hogy lesújthasson Sonya-ra. Dmitiri és Rose, már sok embert ölt meg, de egyik áldozatuk halálában se leltek örömöt. Ők megvédik a szeretteiket, de nem gyönyörködnek a halálban. Ők tanították meg nekem, hogy a vámpírok mások, mint amilyeneknek gondoljuk őket. És most ezt meg is tapasztalhattam. Nem a vámpírok, hanem a Harcosok a szörnyetegek, akik olyanok, mint mi… emberek. Sikítani szerettem volna. Az arénában vérfagyasztó csend volt. Aztán minden figyelmeztetés nélkül valami keresztül hasított a csenden. Chris megállt és meglepetten a hang irányába fordította a fejét. Összerezzentem. Nem tudtam levenni a szemet a kardról, féltem. De az arénában mindenki megdöbbent. Aztán nagy nehezen én is a hang irányába fordultam és megláttam Eddie-t és Dimitrit, ahogy berontanak az arénába.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

HUSzonkettedik FEJEZET

LÖVÉSEK DÖRDÜLTEK körbe az egész arénába, de nem a Harcosok lőttek. Rájöttem, hogy Dimitri és Eddie nem voltak egyedül, mivel nálunk nem volt lőfegyver. A lövések az összetákolt épület tetejéről záporoztak az arénába. Kitört a káosz. Az összegyűlt nézők talpra ugrottak, hogy csatlakozzanak a csetepatéhoz. Sokan előrántották a saját fegyvereiket. Megdöbbenten tapasztaltam, hogy az arénában rengeteg harcos feküdt eszméletlenül a földön – vér sehol. Golyózápor hullott rájuk oda fentről, mint ha mesterlövések álltak volna lesben a közelben. De vajon kik lőttek? Visszapillantottam a bejárat irányába és akkor láttam, hogy jó pár testőr követi Dimitrit és Eddie-t ez arénába. Puszta kézzel szálltak szembe a Harcosokkal köztük Chris-el. Dimitri és Eddie Sonya kiszabadítására indultak. Egy eperszőke hajú lányon akadt meg a tekintetem, aki Eddie és Dimitri közelében harcolt, Angeline volt az. Dimitri egyetlen egy mozdulattal kiszabadította Sonya-t a kötelei fogságából és segített neki talpra állni. Buzgó Harcosok közeledtek feléjük, de Angeline hamar hatástalanította őket. Az egyik mester hangja csendült fel tőlem nem messze. – Kapjátok el az alkimistát! Túszra van szükségünk! Kell a tárgyalásokhoz! Az alkimistát? Remek. Ez én lennék. A mester kiáltásai szinte senki nem hallotta – kivéve az egyik harcost. A hidrogén-szőke hajú nő megfordult és elindult felém. Az adrenalin hirtelen elöntette az agyamat és már nem féltem. Azonnal a táskám felén nyúltam és előrántottam belő a „pot-purit”. Szétszakítottam a zacskót és magam elé hajítottam, majd egy latin varázsigét mormoltam. Összehasonlítva a kereső varázslattal, ez igazán könnyű volt. Az erő szinte azonnal keresztülhullámzott a testemen, valami nem várt izgalommal töltött el. A lány felsikoltott, kiejtette a fegyvert a kezéből és a szeméhez kapott.

Ideiglenes megvakítottam a lányt a varázslattal. Egyik felem tudta, hogy ez nem jó, de a másik felem diadalmas tort ült a győzelmem felett. Nem vesztegettem a drága időmet, futni kezdem kifelé az arénából. -

Sydney!

Nem tudom, hogy hallottam meg a nevemet ebben a rettenetes zajban, de a hang irányába fordultam. Eddie és Angeline az aréna ajtajában álltak Sonya-t támogtva. Egy pillanatra megálltak és Eddie fájdalmas arccal pillantott körbe az arénán. Kitaláltam a gondolatait. Azt szerette volna, ha velük megyek. A legtöbb Harcos azon volt, hogy megakadályozzák Sonya szökését és most falként ott tornyosultak köztem és a barátaim között. Lehetetlenség volt, hogy észrevétlenül kiosonjak – különösen azért, mert egyre hangosabban hallottam a kiáltásokat: „kapjátok el az Alkimistát”. Makacsul megráztam a fejemet, jelezve Eddie-nek, hogy menniük kell. Az arca elárulta, hogy vívódik, csak remélni mertem, hogy nem próbál áttörni a tömegen, hogy eljusson hozzám. Az ajtó felé mutattam, sürgetve őket, hogy menjenek. Sonya cselekvő képtelen volt. Szerettem volna mihamarabb megtalálni a kivezető utat. Nem vártam meg, hogy mit tesz a két dhampire, csak megfordultam és folytattam az utamat az előbb kiválasztott irányba, arra amerre nem láttam egyetlen Harcost sem. Kijutottam az arénából és egy irodára emlékeztető sok ablakos épület előtt találtam magam. Az épület felé siettem, de nem volt nálam semmi amivel be tudtam volna törni az üveget. Az irodaépület lévő ajtók be voltak zárva, legalább is kilincsre. Az egyiket megpróbáltam kinyitni, de nem ment. A másik ajtó felé rohantam és ekkor egy kiáltásra lettem figyelmes a hátam mögül. A hidrogén-szőke hajú lánynak visszatért a látása és ismét a nyomomban volt. Kétségbe esetten rángattam az ajtót, de nem történt semmi. Benyúltam a táskámba és kivettem egy kis üvegcsét, amiben sav volt. Ráöntöttem az ajtó zárra, ami azonnal megmarta a fémet. Most már be tudtam lökni az ajtót a vállamat. Aztán visszapillantottam a lány felé, aki a földön feküdt egy másik Harcossal egyetemben. Testükön nem volt vérnyom – nyugtató lövedék. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és beléptem az ajtón. Egy irodaépületre számítottam, de ez valamiféle lakó épület volt. Az üres folyosók össze visszakacsáztak az épület belsejében, összezavarodtam. Az épület üres volt, mindenki az arénában tartózkodhatott. Egy szobába tévedtem, ami tele volt kicsomagolatlan bőröndökkel. Már kifelé indultam, mikor észrevettem, hogy ez egy iroda. Az asztalon mindenféle papírok hevertek és én kíváncsi lettem, hogy mi állhat bennük. Annyira szerettem volna többet megtudni a Harcosokról, hisz az Alkimisták számára kész rejtélyt jelentettek. Ki tudja, mit rejtenek ezek a papírok? Mi van, ha találok valami hasznos információt? Néhány szívdobbanásig, csak álltam ott, majd

vonakodva ugyan, de tovább indultam. A testőrök kábító lövedéket használtak, de a Harcosoknál igazi fegyver volt. Jobb, ha itt marad az információ, mint hogy a végén én is itt maradjak. A szoba ablakához szaladtam és kinéztem rajta. Odakint sötét volt. Így biztos voltam benne, hogy nem az arénára néz az ablak. Ez egész jó jel, bár a legjobb az lett volna, ha lett volna egy ajtó, amin kisétálhatok. Megragadtam egy széket és nekivágtam az ablaküvegnek. Meglepődtem, amikor az ablak könnyedén megadta magát. Néhány szilánk ugyan felém repült, de szerencsére nem sebzett meg. Felálltam a székre és sikerült anélkül kimásznom, hogy megvágtam volna a kezemet. Odakint meleg sötét éjszaka fogadott. Sehol semmi világítás, ez azt jelentette, hogy Trey nem itt hozott be, hisz akkor hallanom kellett volna az autópálya morajlását, de csend volt. Semmilyen mozgolódást nem láttam, ez is jó jel volt. Remélem, hogy a Harcosok a testőrökkel vannak elfoglalva. És ha Sonya-t már kiszabadítottak, akkor a testőrök visszavonulót fújnak – és talán engem is összeszednek valahol az út mentén. De még ha nem is így lenne, csak az autópályát kell megtalálnom. Körbe, körbe járkáltam, de a pályának nyoma se volt. a körzés kezdett egyre frusztrálóbb lenni. Hogy jutok ki innen? A Harcosok, csak egy ideig lesznek eszméletlenek. És aztán vadászni fognak rám. De volt még egy nyugtalanító probléma, ha még is megtalálom a kivezető utat, akkor is ott van az épületet körülvevő kerítés, amiben áram van. Már ott tartottam, hogy felhagyok az autópálya keresésével és visszamegyek az arénához, mikor egy kéz ragadta meg a vállamat. Felsikítottam. -

Nyugalom Sage. Nincs fegyverem, csak egy őrült srác vagyok. Őrült, igen. De nem tehetetlen.

Hitetlenkedve pillantottam a kéz irányába, nem akartam hinni a szememnek. – Adrian? – a sötét árny magasságra olyan magas volt, mint Adrian és ahogy egyre tovább néztem őt kirajzolódott a fiú sziluettje. Örömömben megragadtam a kezét és megszorítottam. Annyira örültem, hogy végre láthatok egy barátságos arcot – hogy láthatom őt – hogy felé fordultam és belevetettem magam a karjaiba. -

Ez meg. Hogy találtál meg?

-

Te vagy itt az egyetlen ember sáraga és lila aurával – mondta. – Könnyű észrevenni.

-

Nem úgy értem. Hogy találtál ide? Egyedül vagy?

-

Követtem a többieket. Azt mondták, hogy ne tegyem, de… hát – a halvány holdfényben alig láttam, ahogy megrántja a vállát. – Jöttem és mikor Castile kijött Sonya-val, aki arról fecsegett, hogy bementél valamelyik ajtón, úgy döntöttem

körbesétálom az épületet. Azt hiszem nem kellett volna ezt tennem, de a testőrök nagyon elfoglaltak voltak. -

Te őrült vagy – csattantam fel annak ellenére, hogy boldog voltam, amiért újra láthatom. – A Harcosok elég őrültek ahhoz, hogy megöljenek téged, ha itt találnak, nem számít nekik, hogy Moroi vagy.

Adrian megragadta a kezemet és húzni kezdett maga után. – Akkor jobb lenne, ha mihamarabb eltűnnénk innen – hangja keményen csengett. Tudtam tisztában van vele, mint kockáztat. Adrian visszavezetett ahhoz az épülethez, ahonnan jöttem, majd megkerültük azt. Nem láttam az autópálya fényeit, de kijutottunk az épület rengetegből és távolodni kezdtünk tőle. Mellé siettem, miközben ő még mindig a kezemet fogta. -

Hová megyünk? – kérdeztem.

-

A testőrök egy részen kiiktatták a kerítés védelmét, így ott át tudunk mászni, ha tudod, hogy kell.

-

Persze hogy tudom. Tesiből is kiváló vagyok – jegyeztem meg kissé sértődötten. – Ezt akarta tudni Mr. Somker?

Közeledtünk kerítéshez. -

Erről a részről beszéltem. A kerítés túloldalán bokrok vannak – mondta Adrian.

Ugyan nem láttam a bokrokat, de megbíztam benne – ő a sötétben is jól látott. -

Ha átjutunk a kerítésen ott egy út lesz, ami az autópályához vezet. Az út mellett parkolok.

Odaértünk a kerítéshez, mindketten teljesen kifulladtunk a nagy sietségben. A kerítésre pillantottam. – Biztos vagy benne, hogy nincsen benne áram? -

Amikor bejöttem biztos nem volt – mondta Adrian, de hallottam a hangján, hogy kissé bizonytalan. – Gondolod, hogy ilyen gyorsan megtudták volna javítani?

-

Azt nem hinném – ismeretem el. – De azért ki kéne próbálni, hogy biztosra mennyünk. Persze a legtöbb elektromos kerítés nem okoz komolyabb károsodást, de azért nem ártana lecsekkolni.

Adrian körbe nézett. – Kellene egy fadarab. -

Az nem jó – beletúrtam a táskámba és elővettem egy tollat. – Remélhetőleg ezzel sérülés nélkül kiderítjük, hogy üzembe helyezték-e újra.

Próbáltam nem fintorogni, miközben kinyújtottam a kezemet és a tollal megérintettem a kerítést, számítottam valami furcsa csípő érzésre, de nem történt semmi. Végig futtattam a tollat az egész táblán, de semmi. – Azt hiszem nincs benne áram. Auh!

Erős fény világított a szemembe, ami teljesen elvakított. Hallottam, ahogy Adrian is meglepetten felszisszen. -

Ez a lány! – kiáltotta egy férfihang. – És…. és az egyik közülük!

A zseblámpa fénye elvándorolt az arcomról, de a szemem még mindig szikrákat hányt, nem tudtam kivenni, hogy kik közelednek felén. vagy hogy volt-e fegyverük. Az agyam zakatolt. Biztos voltam benn, hogy nagy veszélyben vagyunk, a Harcosok minket akarnak. -

Ne mozduljatok – mondta az egyik férfi. Egy kés pengéje csillant meg, ahogy leeresztette a zseblámpáját. Szerencsére nem pisztoly, de azért még nem éreztem magam sokkal jobban. – Ti most mind ketten velem jöttök.

-

Lassan – tette hozzá a másik férfi. – Ne próbálkozzatok semmilyen trükkel.

Szerencsére még volt valami a tarsolyomban, vagy is a táskámban. Lassan visszatettem a tollat a táskámba és megragadtam a vékony kerek fa karkötőt, amit Ms. Terwilliger különórájára készítettem. Mielőtt még a harcosok megmozdulhattak volna négy darabra törtem a karkötőt és a földre hajítottam, majd egy latin varázsigét kiáltottam. Ismét egyfajta jóleső érzés járta át a testemet. A férfiak felkiáltottak – ez egy összezavaró varázslat volt, amely elhomályosította a látásukat és kizökkentette őket az egyensúlyukból. Ez sokkal nehezebb varázslat volt, mint az előző, de hatásosabb is. Előre ugrottam és az egyik férfit a földre löktem, a másik srác magától a földre zuhant és elejtette a zseblámpáját. De még ennek ellenére is mellkason rúgtam a férfit, csak hogy biztosra mennyek, majd megragadtam a zseblámpát. Ugyan Adrian lát a sötétben, de azért nem jöhet rosszul egy lámpa. -

Sage! Mi a fenét csináltál velem?

Megfordultam és láttam, hogy Adrian a kerítésbe kapaszkodva próbálja megtartani magát. Annyira a Fény Harcosaira koncentráltam, hogy elfelejtkeztem arról, hogy a varázslat mindenkire hat, aki a közelembe tartózkodik. -

Ó! Ne – mondtam. – Sajnálom!

-

Sajnálod? De mi…? Nem működik a lábam.

-

Ez csak varázslat, nem a valóság. Másznod kell. Gyerünk. Fogd meg a kerítést és mássz. Egyik kéz a másik után.

Megragadtam őt és sürgettem, hogy másszon. Nem ez volt a legveszedelmesebb kerítés, amit valaha is láttam – nem volt benne áram, nem volt túl magas és nem volt rajta szögesdrót se – de Adrian jelenlegi állapotában nagyon is veszedelmesnek tűnt. Lassan közeledtünk a teteje felé. Ez a varázslat kicsit tovább tartott, mint a vakság, de tudtam, ha Adrian helyre jön, akkor a Harcosok is felépülnek, így nem volt vesztegetni való időnk. Hihetetlen volt számomra, de

lassan elértük a kerítés tetejét. De még csak most jött a neheze, át kellett billentenem Adriant a kerítés túloldalra úgy, hogy közben ne billenjen ki az egyensúlyából Végül megoldottam. -

Jó – mondtam. – Most ugyan azt kell csinálnod, mint eddig, csak most lefelé…

Adrian hírtelen elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Nem volt túl magas a kerítés, Adrian pedig elég magas volt, így nem eshetett nagyot, de a puffanás hallatán összerezzentem. -

Vagy így is megteheted ezt a rövidke utat – fejeztem be a mondatomat.

Utána siettem és segítettem neki talpra állni. Eltekintve a varázslat mellékhatásaitól, nem úgy tűnt, mint ha szenvedne. A vállamra fektettem a karját és hagytam, hogy rám támaszkodjon, majd megpróbáltam az általa említett út felé sietni, amennyire a helyzet engedte. De nem volt könnyű, mivel csak botladoztam Adrian súlya alatt. Aztán egyik pillanatról a másikra helyre jött. Lábai, már megtartották őt és nehézkes járása határozottá vált. -

Jól vagy? – kérdeztem és elengedtem.

-

Igen. De mi a fene volt ez?

-

Most nem fontos. Ami fontos, hogy a Harcosok is helyre jöttek. Talán őket jobban kiütöttem, mint téged és nem jöttek ilyen hamar helyre – bár ez elég valószínűtlennek tűnt. – De azért siessünk!

Futni kezdtünk. Adrian hosszú lábaival meglepően gyors haladt, ahhoz képest, hogy dohányzott. Könnyedény megelőzött, de aztán lelassított, hogy bevárjon. Mikor utol értem megragadta a kezem és együtt haladtunk tovább. Hangokat hallottam magam mögött és kikapcsoltam a zseblámpát, remélve, így kevésbé találnak ránk. -

Ott – mondta Adrian – látod az autót?

Lassan kiértünk a sötétségből és két szürek SUV és egy sokkal feltűnőbb sárga Mustang állt tőlünk nem messze az útszélén. -

Hála az égnek – motyogtam.

-

A legtöbb testőr már elment – mondta Adrian. – De úgy tűnik még páran itt vannak.

Mielőtt válaszolhattam volna valaki megragadott hátulról. Egy Wolfe-tól tanult manőverrel sikerült kiszabadulnom a szorításból. Ez a mozdulat meglepte a támadómat, de a társa a földre lökött. A SUV felől három testőr rohant felénk és szinte azonnal a támadóinkra vetették magukat. Dimitri is köztük volt. -

Mennyetek innen – mondta Dimitri Adriannak, miközben Adrian segített nekem felállni. – Tudod, hol van a találka. Mi majd fedezünk titeket. Gyorsan hajtsatok, akkor nem tudnak követni.

Talpon voltam és ismét futásnak eredtünk. A bokám azonban megsérült, úgy hogy nem ment túl jól a futás, de Adrian segített, hagyta, hogy rá támaszkodjak. A szívem vadul zakatolt a mellkasomban, még akkor is mikor biztonságban elértük a Mustángot. Adrian az utas oldali üléshez vezetett. -

Be tudsz szállni?

-

Jól vagyok – hazudtam. Nem voltam hajlandó elismerni, hogy a bokám egyre jobban fáj.

Adrian becsukta az ajtóm és átsiette a kocsi másik oldalára és beüllt a kormány elé. A motor felbőgött és Adrian pontosan követte Dimitri utasításait. Az autópályán azon tűnődtem, vajon lehetnek-e ilyenkor rendőrök az utakon. Magam mögé pillantottam, de nyilvánvalóan senki nem követett. Fellélegeztem és fejemet az ülésnek döntötte, bár tudtam még messze nincs ennek vége. Tudtam még nem vagyunk biztonságban. -

Jól van – kezdtem. – Áruld el, hogy az ördögbe találtatok meg?

Adrian nem válaszolt azonnal, tépelődött, majd lassan vonakodva felelt. – Eddie egy nyomkövetőt tett a táskádba. -

Hogy? Ez lehetetlen! A harcosok átkutatták a táskámat.

-

Biztos vagyok benne, hogy nem gyanakodtak rá, nem igazán hasonlított egy nyomkövetőre. Bár nem tudom melyik mellett döntöttek végül. Amint Trey megerősítette a ma esti találkozót Belikov idehívta a környék összes testőrjét. Majd felhívta az Alkimistákat is és meggyőzte őket, hogy segítsenek nekünk az akcióban.

Olyan sok őrült dolgot mondott nem tudtam hol is kezdjem. Ennyi óvintézkedés és senki nem szólt erről nekem. Plusz még az alkimistákkal is beszéltek? Akik hajlandóak voltak együttműködni a testőrökkel? -

A fülbevaló – mondtam. – Nem tudtam honnan vannak, de ezt sose gondoltam volna.

-

Ezen nem vagyok meglepve.

Kezdett visszatérni a valóság. A félelem csillapodott és felváltotta a harag. -

Hazudtál nekem! Mind hazudtatok! El kellett volna mondanotok, hogy mire készültök! Hogy titkolhattátok el?

Adrian felsóhajtott. – Én ezt nem akartam, higgy nekem. Én újra és újra elmondtam nekik, hogy be kéne téged avatni. De attól tartottak, hogy lebuktatnád őket, ha tudsz az akcióról. Persze én biztos voltam benne, hogy nem így van. -

De még sem szóltál – csattantam fel még mindig felháborodottan.

-

Nem tehettem! Megeskettek, hogy nem teszem.

Valahogy Adrian árulása sokkal jobban fájt, mint a többieké. Bíztam benne. Hogy tehett velem ilyet? -

Egyikőtök se hitt abban, hogy képes vagyok meggyőzni a Harcosokat arról, hogy Sonya nem Strigoi, így kitaláltatok egy B tervet – jól tették, de még is. – Szólnotok kellett volna erről…. neked szólnod kellett volna.

Jogtalan fájdalom és megbánás színezte be Adrian hangját. – Én szóltam neked, vagy is akartam. De csapdába kerültem. Sege, te tudod a legjobban milyen érzés, ha egy csoport nyomás alatt tart. És különben is nem emlékszel mit mondtam, mielőtt beszálltál Trey-hez az autóba? Minden egyes szóra pontosan emlékeztem: „Nem számít mi történik tudom, hogy helyesen fogsz dönteni. Okos vagy és bátor.” Összegörnyedtem az ülésben és úgy éreztem mindjárt sírva fakadok. Adriannak igaza volt. Nagyon jól tudtam, hogy milyen hűségesnek lenni egy csoporthoz. Megértettem őt, de mégis önző felem arra vágyott, hogy Adrian mindig lojális legyen hozzám. Megpróbált szólni – suttogta egy belső hang. – El akarta mondani. A találkozó helyszíne, amiről Dimitri beszélt Clarence házában volt. A ház tele volt testőrökkel, akik egymás sérüléseit próbálták meg ellátni. Senkit nem öltek meg szerencsére. A Fény Harcosai, már így is eléggé gyűlölték a vámpírokat, nem kellett még több olaj a tűzre. Ugyan a mai csetepaté se javított sokat a helyzeten. Nem tudtam, hogy a Harcosok hogyan fognak erre reagálni. De gondolom ez már az Alkimisták fejében is megfordult. Azon töprengtem, hogy vajon a vezetőség megosztja-e velem, hogy mire jutottak ezzel kapcsolatosan. -

Tudok valami jobbat, mint hogy arról győzködjelek, hogy had gyógyítsam meg a lábadat – mondta Adrian miközben átvágtunk a testőrök seregén. – Ülj le a nappaliban, én pedig hozok neked egy kis jeget.

Tiltakozni akartam, de a bokám egyre jobban fájt, így csak bólintottam és nappali felé indultam. Egy pár számomra ismeretlen testőr tartózkodott a nappaliban meg Clarence és legnagyobb meglepetésemre Eddie és Angeline, akik egymás mellett ületek – kézen fogva? -

Sydney! – kiáltott fel Eddie. Azonnal elengedte Angeline kezét, majd oda sietett hozzám és megölelt. – Hála az Égnek, hogy jól vagy! Utáltam, hogy ott kell hagyjalak. Ez nem volt benne a tervben. Úgy volt, hogy Sonya-val együtt kihozunk téged is.

-

Ó, igen, hát, talán majd legközelebb valaki beavat a tervbe – mondtam nyomatékos hangon.

Eddie elfintorodott. – Nagyon sajnálom. Én tényleg, mi csak…

-

Tudom, tudom. Nem bíztatok abban, hogyha tudok a dologról nem buktatlak le titeket és stb., és stb.

-

Sajnálom.

Nem tudtam neki maradéktalanul megbocsátani, de túlfáradt voltam, hogy tovább folytassam. Így inkább témát váltottam és odasúgtam neki. – Csak annyit mondj meg nekem: te Angeline kezét fogtad az imént? Eddie elpirult. – Őőő, igen. Mi csak… beszélgettünk. Úgy értem, ez… ez azt hiszem, talán egyszer működhet. Nem itt az iskolában, mert itt mindenki azt hiszi, hogy unokatestvérem. És még semmi komoly. De azt hiszem ő más, mint gondoltam. És ő igazán nagyszerű harcos. Talán itt az ideje, hogy kiverjem a fejemből Jill-t és egy megfelelő társat keresek magam mellé. Ha kölcsön tudnád adni az autódat néha, mi jobban megismerhetnék egymást. Alig bírtam felszedni az államat a padlóról. – Persze – mondtam. – Távol álljon tőlem, hogy a bimbózó románcotok útjába álljak. – Talán ha elmondanám neki, hogy Jill már nem csak egy állom számára? De nem akartam közbelépni. Eddie megérdemli, hogy boldog legyen, nem segíthettem, de még is kissé rosszul éreztem magam, hogy nem szóltam semmit. Reméltem, hogy a dolgok valójában nem ilyen bonyolultak. Adrian egy zacskó jéggel a kezében lépett be a nappaliba. Leültem az egyik karosszékbe, Adrian pedig lejegelte a bokámat, miután felpolcolta egy székkel. A jég kissé csillapította a fájdalmamat és reméltem, hogy nem lett komoly baja a bokámnak. -

Hát nem izgalmas? – kérdezte Clarence. – Végül a saját szemetekkel láthattátok a vámpírvadászokat!

Nem voltam benne biztos, hogy azonosulni tudok a lelkesedésével, de el kellett ismernem – Igaza volt – mondtam. – Sajnálom, hogy nem hittünk önnek korábban. Clarence kedvesen rám mosolygott. – Semmi baj kedvesem. Én se hittem volna egy őrült vénembernek. Visszamosolyogtam rá, majd eszembe jutott valami. – Mr. Donahue… Ön azt mondta, hogy találkozott egy Marcus Finch nevű férfival, aki megmentette Önt a vámpírvadászoktól. Clarence bólintott. – Igen, igen. Szép szál fiatalember volt. Remélem, hogy találkozok még vele. -

Ő egy alkimista volt? – kérdeztem. Látva Clarence zavarodott pillantását az arcomra mutattam. – Ő is viselt ilyen tetoválást?

-

Mint a tiéd? Nem, nem. Ez más volt. Nehéz elmondani.

Előre hajoltam. – De volt tetoválás az arcán? -

Igen. A képeken nagyon is jól látszik.

-

Milyen képeken?

Clarence tekintete elhomályosult. – Meg mertem volna esküdni, hogy neked is megmutattam azt a képet… a képek, amik Tamara és Lee kiskorában készült… ah, azok szép napok voltak. Clarence gondolatai sűrűn elkalandoztak, így vissza kellett terelnem őt az előbbi témához. – És Marcus? Róla is van fényképe? -

Természetesen. Megkeresem és ha megtalálom megmutatom.

Meg akartam kérni rám, hogy most azonnal keresse meg, de a háza most nem volt alkalmas ilyen dolgokra. Dimitri érkezett meg nem sokkal később. A férfi azonnal Sonya után kérdezősködött, aki az egyik szobában pihent. Adrian felajánlotta, hogy meggyógyítja, de Sonya csak vért akart és pihenni szeretett volna. Miután Dimitri megbizonyosodott, hogy Sonya jól van egyenesen hozzám sietett. -

Sajnálom – mondta a lábamra pillantva. – Gondolom, már tudod mi történt.

-

Arra gondolsz, hogy önként besétáltam az oroszlán barlangjába féligazságok birtokában? – kérdeztem. – Igen erről, már tudok.

-

Nem vagyok nagy rajongója a hazugságoknak és féligazságoknak – kezdte. – Bárcsak lett volna más választásom. Kevés volt az időnk és úgy tűnt ez a legjobb döntés. Senki se kételkedett a képességeidben, lenyűgöző szónok vagy. Lenyűgözted a Harcosokat.

-

De még így se bíztatok meg bennem – körbepillantottam és láttam, hogy Adrian hátrább lép. Nem szándékosan használtam többes számot, de csak most jöttem rá, hogy milyen arrogáns is voltam. – Azt meg még inkább nem tudom elhinni, hogy az alkimisták hajlandók voltak együttműködni veletek és beleegyeztek, hogy ne szóljatok nekem.

Nem volt szabad szék a szobában, így Dimitri a leült a földre törökülésben. -

Mint mondtam nagyon kevés időnk volt és mikor beszéltem Donna Stanton-nal ő is azon a véleményen volt jobb, ha nem tudsz a tervünkről. Úgy gondolta nagyobb biztonságban leszel így. Csak a biztonságod lebegett a szeme előtt.

-

Talán – mondtam. – De jobb lett volna, ha inkább arra gondol, hogy mit érzek majd, amikor kiderül az igazság.

-

Ez nem számított – mondta Dimitri kissé kényelmetlenül érezve magát. – Azt mondta nem bánja, mert bízik bennünk. És tudja értjük a dolgunkat és abban is biztos volt, hogy épségben kihozunk. Csak ez számított neki. Azt mondta egy igazi példamutató alkimista vagy, megfogod érteni, miért tette.

Nem kérdeztem többe. Ők tudták mi a legjobb nekem. És mi, alkimisták, sose vállaltunk semmilyen kockázatot. -

Megértettem – feleltem. Sose kérdőjelezném meg a döntésüket.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

HUSZONHARMADIK FEJEZET

BELETELT PÁR NAPBA, míg Sonya jobban lett, így néhány nappal el kellett halasztani a visszaútját Pennsylvania-ba. Mikor már indulás kész állapotban volt felajánlottam neki, hogy kiviszem őt a reptérre. A bérelt autójukat megtalálták, de azt Dimitri használta, aki igyekezett megtisztítani a környéket. A csetepatét követő huszonnégy órán belül a Harcosok elhagyták Palm Springs-et. Semmilyen nyomot nem hagyva maguk után, de Dimitri azért átfésülte a gyár minden egyes négyzetcentiméterét, remélve, hátha talál valamit. -

Még egyszer köszönöm – mondta Sonya, miközben kifele tartottunk a reptérre. – Tudom, hogy milyen elfoglalt vagy.

-

Nem tesz semmit. Hétvége van és különben is azért vagyok itt, hogy nektek segítsek.

Sonya halkan felkuncogott. Már teljesen felépült és most sokkal jobban nézett ki, mint a támadás előtt. Aranybarna haját kiengedve viselte, amely laza loknikban hullottak a vállára. -

Ez így van, de nekem úgy tűnik, hogy egyes dolgok túlmutatnak a munkaköri leírásodon.

-

Én tényleg örülök, hogy jobban vagy – igyekeztem más mederbe terelni a beszélgetést, de őszintén, így gondoltam. Közel került hozzám Sonya és nehéz volt most elbúcsúznom tőle. – De visszatérve az arénára…. az igazán félelmetes volt.

Sonya szórakozottsága elhalványult. – Az tényleg borzasztó volt. Nem sok mindenre emlékszem még mindig, de a szavaidat sose feledem. Elképesztő voltál, nem is beszélve a bátorságodról. Kiálltál a védelmemben azokkal szemben. Tudom milyen nehéz lehetett szembe szállni a tieiddel. -

Nincs semmi közöm azokhoz a barbár emberekhez – mondtam hajthatatlanul. Miközben azon töprengtem vajon kikhez is tartozok. – Mi lesz a kutatással ezek után?

-

Tovább folytatjuk, csak mostantól keleten. Dimitri is hamarosan visszatér és tovább segít nekünk a Bíróságon. Hasznos lenne más lélekhasználó segítsége is, mint például Adrian, de ő most nagyon elfoglalt. Ha szükségünk lesz rá, újra megkeressük, de az eddig minták és kísérletek nagyon hasznosak voltak. És jobb, ha Adrian egyenlőre a festészettel foglalkozik.

Még mindig mardosott a bűntudat, amiért nemet mondtam Sonya ismételt vérminta kérésére. -

Sonya az én vérem…

-

Ne aggódj miatta – szakított félbe. – Igazad volt, nekünk a visszaváltoztatott Strigoikal kell foglalkoznunk, mint Dimitri és én. Különben is mi talán komoly előre lépésekre tehetünk szert, most hogy az Alkimisták is besegítenek.

-

Tényleg? – Stanton eléggé ellenezte ezt, mikor utoljára beszéltünk. – Igent mondtak?

-

Nem, de azt mondták nem is akadályoznak minket.

Felnevettem. – Ez igazán pozitív válasz – értettem egyet. Elhallgattam egy pillanatra. Vajon ez tényleg azt jelenti, hogy többet nem foglalkoznak a véremmel. A Harcosok és az esetleges Alkimista támogatás reménysugara mellett az én vérem már nem számított. Senkinek nem volt oka többé a vérem miatt aggódni. Kivéve saját magamat. Mert nem számít a kísérlet, de egy dolog még mindig nem hagyott nyugodni: Miért nem volt képes az a Strigoi inni a véremből? Sonya korábbi mondata az aurákról eszembe jutatott valami mást. – Sonya, mit jelent az hogy valakinek lila az aurája? Adrian azt mondja látja az aurámat, de nem mondja el milyen. Csak folyton célozgat, azt mondja van benne lila. -

Jellemző rá – mondta kuncogva. – Lila… nos, lássuk csak. Abból amit eddig megfigyeltem azt tudom mondani, hogy a lila ez egy nagyon összetett szín. Ez egy lelki dologhoz kapcsolódik, de még is szenvedélyes érzelmeket fejez ki, mély érzelmeket és spirituális képességet. Az csodálatos, ha valaki képes ilyen érzésekre. Általában az embereket fehér és aranyszínű aura veszi körül. A piros és a narancssárga a szerelem és az ösztönös vágyain színe. A lila az magába foglalja mindezeket. Bárcsak világosabban el tudnám magyarázni.

-

Nem, azt hiszem ennek van értelme – mondta és lehúzódtam a reptéri parkoló irányába. – Nem úgy hangzik, mint amit képes lennék megérteni, de még is.

-

Hát igen, ezt alig ha nevezhetném egzakt tudománynak. És Adriannak igaza van… ténlyeg van lila az aurádban. Furcsa… - leparkoltunk, miközben Sonya aprólékosan tanulmányozott. – ... eddig még sose vettem ezt észre. Persze biztos vagyok benne, hogy mindig is ott volt benned, de eddig, csak a sárgát vettem észre az aurádon.

Adrian nem olyan ügyes az aurák olvasásában, mint én, ezért is vagyok ezen ennyire meglepve, hogy ő észrevette, azt mit én nem. Nem Sonya volt az egyetlen, akit ez meglepett. Spiritualitás és szenvedély… ezek mind meglennének bennem? Adrian mindig is hitte, hogy képes vagyok varázsolni? Ennek a gondolatától még furcsábban éreztem magam. Összezavarodtam. Sonya úgy tűnt szeretett volna mondani még valamit, de aztán meggondolta magát. Megköszörülte a torkát. – Hát, itt vagyunk. Még egyszer köszönöm a fuvart. -

Szívesen – feleltem és még mindig a lila színen töprengtem. – Szerettem volna, ha biztonságban ideérsz.

Sonya kinyitotta a kocsi ajtaját, majd megállt. – Ó, van itt neked még valami. Clarence kérte, hogy adjam oda neked. -

Clarence?

Sonya benyúlt a táskájába és kivett belőle egy borítékot. – Ez az. Ő elég hajthatatlan volt, de ismered milyen, amikor valamit a fejébe vesz. -

Igen. Köszönöm.

Sonya elment maga után húzva a poggyászát. A kíváncsiság, majd meg ölt, még azelőtt meg akartam nézni mi van a borítékba, mielőtt visszaindulok a városba. Kibontottam a borítékot és kivettem belőle egy fényképet, amin egy velem egykorú fiatal srác volt. Eegy ember. Az ismeretlen szőke fickónak egyenes szőke haja volt, formás csiszolt álla, lenyűgözően kék szeme és finom, napbarnított bőre. Nagyon jó képű volt és bár a képen a szeme is mosolygott nem csak az ajkai, még is volt valami szomorú a tekintetében. Annyira helyes volt a srác, hogy nem vettem észre egyből a tetoválást az arcán. A ball orcáján volt egy absztrakt motívum, amely olyannak tűn, mint egy szőlő. Egzotikus, gyönyörű minta volt és az indigókék festék, amivel készül a tetoválás szinte teljesen megegyezett a szeme színével. Ahogy jobban tanulmányoztam a képet szinte meg mertem volna esküdni, hogy a kék vonalak szélét halvány aranyszínű festék szegélyezi. Majdnem kiejtettem a képet a kezemből. Az absztrakt motívum az alkimista liliomtetoválást fedte el. A kép hátuljára ez volt írva: Marcus Finch. Az a Marcus Finch, akiről a Harcosok azt állították, hogy ex-alkimista. Marcus Finch, akiről az Alkimisták azt állították nem is létezik. Őrület. Ha azt nézzük, hogy az renegát alkimistákat bezárják, mint Ketih-t, akkor nem is lehettek ex-alkimisták. De ő még is hogy lehet szabadon? Hogy bújt el az alkimisták elől? Talán nem Marcus-nak az igaza neve? Vagy Stanton és a többiek hazudnak nekem? De miért? Egy héttel ez előtt azt mondtam volna, hogy Stanton sose hazudna nekem, de most már koránt se voltam benne biztos. Néhány pillanatig csak ületem és a mélykék szempárt figyeltem, amelyek egyenesen rám szegeződtek, aztán

eltettem a képet és visszatértem Amberwood-be, de elhatároztam, hogy erről egyenlőre nem beszélek senkinek se. Ha az alkimisták el akarják titkolni előlem Marcus Finch létezését, akkor hagy tegyék egészen addig, amíg rá nem jövök, hogy miért. Ez azt jelentette, hogy csak Clarence és a Harcosok tudták, hogy tudok Marcus-ról. De ez még csak a kezdet volt. Meg kell találnom Marcus-t, hogy választ kaphassak a kérdéseimre – gondoltam. – Egyszer… valamikor. Visszaérve Amberwood-ba meglepett, hogy Jill-t odakint találtam a kollégium udvarán, egy fa árnyékban ülve. Jill arca töprengő volt, de egy kicsit felderült, amikor meglátott. -

Hé, Sydney. Reméltem, hogy elcsíplek. Nem tudtalak utolérni telefonon.

Kissé elszomorodtam. – Igen tudom, legnagyobb sajnálatomra azt nem kaptam vissza. Azt hiszem vennem kell egy újat. Jill együtt érzően bólintott. – Kidobtad Sony-t a reptérre? Minden rendben ment? -

Igen. Visszatér Mikhail-hoz a Bíróságra és reméljük, hogy rendbe jön az élete.

-

Igen, biztosan – mondta Jill és lebiggyesztette az alsó ajkát.

Már jól ismertem őt ahhoz, hogy tudjam pont ilyen, mikor el akar mondani valamit, de nem mer. Csendben figyeltem őt és vártam, hogy előhozakodjon vele. -

Megcsináltam – mondta végül. – Megmondtam Micah-nak, hogy vége… hogy tényleg vége.

Kissé megkönnyebbültem. Eggyel kevesebb dolog, ami miatt aggódnom kell. – Sajnálom – mondtam. – Tudom, hogy nagyon nehéz lehet ez most neked. Jill hátra dobta hullámos haját és felnézett rám. -

Igen is, és nem is. Szeretem őt. Szeretnék továbbra is vele – meg a barátaival – lógni, persze ha őt ez nem zavarná. De Micah ezt most nem igazán tartja jó ötletnek… és ők most nem igazán kedvelnek engem, azt hiszem.

Próbáltam nem felnyögni. Jill igen nagy előre lépést tette, de most teljesen összetört. -

Ez így van rendjén – folytatta Jill. – Micah-vel annyira különbözőek vagyunk. Sose lenne közös jövőnk. Amúgy pedig az utóbbi időben én is sokat gondolkodtam a szerelemről… mint szenvedélyes mindent elsöprő érzésről… - Jill gyengéd pillantott rám. – És ez nem az volt. Ha együtt vagyok valakivel, akkor éreznem kell azt a mindent elsöprő szenvedélyt.

Azt hiszem, hogy ez a fajta szerelem még túl korai számára – de nem szóltam semmit. -

Rendben leszel?

Jill hirtelen visszazökkent a valóságba. – Igen, azt hiszem – egy kis mosoly jelent meg az ajkán. – És talán egyszer majd, valamikor, távol az iskolától, távol a kollégiumtól én és Eddie… talán lehet valami köztünk. Szavai üres vízhangként ismétlődtek a fejemben és felrémlett a szemem előtt a kép Clarence házában. – Nem is tudom… én azt hittem, hogy Angeline már elmondta… hisz a szobatársad… Jill összeráncolta a homlokát. – Miről beszélsz? Miről nem tudok? Ó, Istenem. Miért? Miért nekem kell ezt is elmondani? Miért nem tudtam bezárkózni a könyvtárba és valami sokkal érdekesebbet csinálni, mondjuk házi feladatot? -

Eddie, um, beszélt Angeline-val és úgy döntött ad neki egy esélyt – és kölcsön kérte a kocsimat is – de azt hiszem ezt nem lett volna ésszerű elmondani Jillnek.

Jill összezavarodottan pislogott. – Mi…micsoda? Edddie és Angeline? De… ő … ki nem állhatja Angelina-t…. -

Valami megváltozott – feleltem sután. – Nem vagyok benne biztos, hogy mi. Ez nem olyan, mint, ümmm, egy igazi szenvedélyes szerelem, de még is sokkal közelebb kerültek egymáshoz az elmúlt hetekben. Sajnálom.

Jill elfordította a fejét, miközben a könnyeivel küzdött. – Nincs min meglepődnöm. Sose jeleztem Eddie-nek, hogy tetszik nekem. Valószínűleg még mindig azt hiszi, hogy együtt vagyok Micah-val. Miért várt volna rám? Neki is szüksége van valakire. -

Jill…

-

Semmi baj. Jól vagyok – Jill arca szívbemarkolóan szomorú volt. – Ó, Sydney. Nagyon fogsz haragudni rám.

Még mindig Micah töprengtem, így egyre zavarosabb lett ez az egész. -

Miért? – kérdeztem zavarodottan.

Jill a hátizsákjáért nyúlt és elővett belőle egy színes magazint. Egy dél-kaliforniai tursztikai cikknél nyitotta ki, majd lapozott egyet. Egy teljes oldal volt tele Lia DiStefano által tervezett ruhákkal. És az egyik képen Jill volt. Bele telt pár pillanatba, mire fel ismeretem. Nagyon profi kép volt. Jill napszemüveget és sapkát viselt, ami alól patakokba hullámzott ki a lány göndör hajzuhataga. Gyönyörű volt a képen. Ha nem tudtam volna, hogy mit kell nézni sose ismerem meg az elegáns modellt a képen – bár minden bizonnyal aki tudja, hogy mit kell keresnie egyből kiszúrta volna, hogy ő egy Moroi. -

Hogyan? – követeltem. – Hogyan történt ez?

Jill mély lélegzetet vett, majd bűnbánóan pillantott rám. – Akkor este, mikor visszahozta a jelmezeket és nekem adta a sálat, megkért, hogy had csináljon rólam egy képet. Volt még néhány egyéb kiegészítő is nála a kocsiban és én felvettem őket. Azt mondta megmutatja nekem, hogy képes teljesen elrejteni az igazi személyazonosságomat. De ezt soha nem gondoltam volna… nem mondta, hogy fel akarja használni. Istenem, nagyon hülyén érzem most magam. Jill nem volt hülye, csak naiv. Olyan dühös lettem, hogy majdnem összegyűrtem a magazint. De nem Jillre, hanem Lia-ra haragudtam. Egyik részem be akarta őt perelni, amiért engedély nélkül használta fel Jill képét, de most volt ennél sokkal nagyobb problémánk is. Vajon hányan olvassák ezt a magazint? Ha csak Kaliforniában olvassák ezt az újságot, talán senki se ismeri fel Jillt. De még is ki tudja mekkora bajt hozhat ez ránk? -

Sydney, sajnálom – mondta Jill. – Nem tudom, mit tegyek, hogy…

-

Semmit – mondtam. – Csak maradj távol Lia-tól. A többit majd én elintézem.

Tényleg nem tudtam, hogy mit tehetnénk, csak azért imádkoztam, hogy senki ne ismerje fel Jillt. -

Meg teszem, amit csak szeretnél, ha úgy gondolod, hogy tudok valamiben segíteni. Én… oh – Jill szeme a hátam mögé vándolrolt – Talán, majd később beszélünk.

Hátra pillantottam. Trey sétált felénk. Egy újabb probléma, ami nem váratott magára. -

Igen azt hiszem, ez jó ötlet – motyogtam.

Jill elsietett én pedig megvártam míg Trey odaér hozzám. -

Melboure – mondta és megpróbálkozott egy régi tőle megszokott mosollyal, ami kissé ingatag volt.

-

Nem tudtam, hogy te még mindig itt vagy – mondtam. – Azt hittem elmentél a többiekkel.

A Harcosok elhagyták Palm Springs-et. Feltételeztem, hogy Trey is el fog tűnni, mint akit a föld nyelt el. -

Nem – mondta. – Ide járok iskolába és az apán, azt akarja, hogy itt fejezzem be a sulit. Mindemellett a Harcosoknak még sose volt itt Palm Sprongs-ben embere. Most talán hasznos lehet, ha van itt egy emberük, ahol… - nem hagytam, hogy befejezze.

-

Ahol mindent megtudhattok a Ti szörnyeitekről, igaz?

-

Ez nem olyan, mint az volt – mondta. – Mi úgy gondoltuk, hogy az a nő egy Strigoi.

Az arcát tanulmányoztam, azt hittem a barátom, de már nem voltam benne biztos. -

Ők, vagy te? Te nem voltál benne biztos. Ezért is hagytad nyerni Chris-t.

-

Nem – tiltakozott.

-

Láttam. Láttam, hogy haboztál és aztán hagytad nyerni őt. Nem akartál nyerni. Te nem akartad megölni Sonya-t, mert te se vagy benne biztos, hogy ő Strigoi.

Nem tagadta. – Azt hiszem, hogy ők még mindig szörnyetegnek tartják és megakarják semmisíteni. -

Van rá lehetőség, hogy megmentsük a Strigoi-at – de nem akartam semmi többet megosztani Trey-el a kísérletről. – Mi fog történni, ha a Harcosok ismét erre járnak? Vagy L.A-ba? Csatlakozni fogsz hozzájuk? Elutazol velük a következő vadászatra?

-

Nem – mondta és egy nagyot sóhajtott. Még sose láttam ilyen topmának.

Remény hullámzott át rajtam. – Talán úgy döntöttől, hogy elszakadsz tőlük? Trey arcán nehéz volt eligazodni, de nem tűnt boldognak. – Nem. Úgy döntöttek, hogy engem és az apámat kitagadnak. Számkivettek lettünk. Egy pillanatig csak meredtem néztem magam elé. Nem kedveltem a Harcosokat, sem azt, hogy Trey közéjük tartozik, de ez nem változtatott a lelkiismeret furdalásomon. – Miattam? -

Nem, vagy is igen. Vagy is nem tudom – vonta meg a vállát. – Közvetetten talán igen. De sem téged, sem az alkimistákat nem tartják felelősnek ezért az egészért. A fenébe is, ők még mindig szeretnének veletek egyesülni. Engem hibáztatnak az egészért. Mert én mondtam azt, hogy minden rendben lesz. Másokat is felelősségre vontak, de csak engem és apámat száműztek.

-

Én… én annyira sajnálom. Soha nem gondoltam volna, hogy ez fog történni.

-

Nem a te hibád – mondta, de hangja még mindig szomorúan csengett.

-

Bizonyos értelemben igazuk van. Én vittelek oda téged, ami történt, az valahol az én hibám, de az apámat ezért nem kellett volna megbüntetniük. Ez a legrosszabb az egészben – Trey megpróbált hűvös maradni, de láttam, hogy mennyire fáj ez neki. Olyan keményen igyekezett, hogy lenyűgözze az apját, de mindhiába. Trey következő szavai megdöbbentettek. – Apám egész életében a Harcosokhoz tartozott. Azzal, hogy kirúgták… nos, elég rosszul viseli. De mindent megteszek, hogy megtaláljam a módját, hogy újra visszafogadják. Esetleg tudsz nekem segíteni abban, hogy hol tudok megölni itt könnyedén egy Strigo-t?

-

Nem – mondtam döbbenten. – Különösen azért nem, mert nem olyan könnyű őket megölni – egy pillanatig haboztam. – Trey mit jelent most ez? Megértem, ha azt mondod, hogy ne legyünk többé barátok, hisz tönkre ettem az életedet.

Az ő régi, megszokott mosolya visszatért. – Semmit se tettél tönkre. Mondtam, hogy megoldom. És ha nem tudok megölni egy Strigoi-t, akkor ki tudja? Talán segíthetek ismét közelebb hozzni egymáshoz a Harcosokat és az Alkimistákat. Ez is jó pontnak számítana.

-

Isten hozott a talánok világában – mondtam diplomatikusan.

Nem hittem, hogy ez valaha is megtörténhet – gondoltam, de nem akartam ezt így kimondani. -

Hát, majd kitalálok valamit – arca ismét komor lett. – Tudod, mi a legrosszabb? Így most nem hívhatom el Angelina-t randizni. Lógni vele az egy dolog, de számkivetettként randira hívni egy Moroi-t, vagy egy dhampir-t, az lehetetlen. Különösen egy nap számkivetettség után. Már egy ideje tetszik nekem, csak hát eddig szobafogságban volt. És most ez a számkivetettség elvágta minden esélyemet. A Harcosok nem igazán szeretik sem a dhampir-at, sem pedig a Moroi-at. Szeretnének egyszer majd velük is fogalkozni, de most egyenlőre nem ők a fontosak.

Ezek a szavak teljesen megrémítettek, különösen, mert eszembe jutott a Harcosok megjegyzése a Moroi-ról. Mi se imádtuk a Moroi-t és a dhampire-t, de nem akartuk elpusztítani őket. -

Mennem kell – mondta Trey, majd bele nyúlt a zsebébe elővette a telefonomat. – Gondolom, ez már hiányzott.

-

Igen – vettem el tőle mohón a mobilom és azonnal bekapcsoltam. Nem is reméltem, hogy visszakapom és már épp azon gondolkodtam, hogy veszek egy újat. – Köszi. Oh! Wow. – Egy millió olvasatlan üzenetem volt Brayden-től. – Sonya eltűnésének estélyén beszéltem utoljára Brayden-nel.

Trey kedvesen rám mosolygott. – Akkor ne várasd őt tovább. Bár az igaz szerelem képes örökké várni. -

Igaz szerelem, uh – elkeseredetten megráztam a fejem. – Örülök, hogy újra láttalak és hogy itt vagy.

Leplezetlen vigyorral mosolygott vissza rám. – Akkor a holnapi viszont látásra. Amit egyedül maradtam azonnal írtam egy üzenetet Brayden-nek: Bocsi, hogy eddig nem jelentkeztem, de három nappal ezelőtt elvesztettem a telefonomat. A válasz szinte azonnal megérkezett: Mindjárt szünetem lesz a kávézóba. Ide tudsz jönni? Mivel nem volt semmi életbevágóan fontos dolgom, most itt Amberwood-ba, így jó ötletnek tűnt. Visszaírtam neki, hogy megyek. Mikor a Spencer-hez értem Brayden a kedvenc kávémmal fogadott. -

Most készítettem, még jó meleg, ahogy szereted – mondta Brayden.

-

Köszönöm – mondtam lelkesen és bűntudatom is volt amiatt, hogy jobban örültem a kávénak, mint Braydennek.

Szólt a másik felszolgálónak, hogy elmegy szünetre, majd az egyik távoli asztalhoz vezetett.

-

Nem fog sokáig tartani – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg dolog történt veled a hétvégén.

-

Hát igen összejöttek a dolgok – feleltem.

Brayden vett egy mély lélegzetet. Láttam, hogy szorong, mint mikor először randira hívott. -

Sydney – kezdte, hangja formális volt. – Azt hiszem többé nem kellene találkoznunk.

Épp a kávémat kortyolgattam, de hirtelen elemeltem a poharat a számtól. – Várj… mi? -

Tudom, nagyon nehéz lehet most ez számodra – tette hozzá.

-

Azt is elismerem, hogy nekem se könnyű. De a közelmúlt eseményei teljesen világossá tették számomra, hogy te nem vagy kész egy kapcsolatra, még nem.

-

A közelmúlt eseményei?

Brayden ünnepélyesen bólintott. – A családod. Rengeteg társadalmi eseményt szakítsz félbe miattuk. Be ilyen az igaz család, csak nem egy ilyen illékony kapcsolat estében. -

Illékony? – egy párszor elismételtem magamban az iménti szavakat, majd összeszedtem magam. – Várj… tisztázzuk. Te most szakítasz velem.

Baryden bólintott. – Igen. Vártam valamiféle belső reakciót. Azt hittem, hogy kiakadok, vagy szomorú leszek, vagy úgy érzem majd a szívem darabokra tört. De leginkább egyfajta zavarodottságot éreztem. -

Huh – mondtam.

Nyilvánvalóan ezzel Baryden-t is kissé összezavartam. – Kérlek, ne tegyük ezt nehezebbé, mint amilyen. Te egy csodálatos ember vagy. Te vagy a világ legokosabb lánya, akivel valaha is találkoztam. De én nem tudom elviselni, ha valaki ilyen felelőtlen, mint te. Megdöbbenten néztem Brayden-re. – Felelőtlen? Brayden ismét bólintott. – Igen. Nem vagyok benne biztos, hogy hol is kezdődött a dolog, talán a gyomromban, vagy talán a mellkasomban. De hirtelen nevetésben törtem ki és nem tudtam abbahagyni. Vigyáznom kellett ne, hogy kiöntsem a kávémat. Annyira nevettem, hogy még a könnyem is kicsordult. -

Sydney? – kérdezte Brayden óvatosan. – Ez valami hisztérikus gyász reakció?

Majd egy percbe telt, mire megtudtam nyugtatni magam és válaszolni tudtam neki. – Ó Brayden. Te bearanyoztad a napomat. Olyas valamit adtál nekem, amire sose számítottam volna. Köszönöm – letettem a kávét az asztalra és felálltam. Úgy tűnt Brayden teljesen összezavarodott. -

Um, szívesen?

Kisétáltam a kávézóból, miközben még mindig rázott a kacagás, olyan lehettem, mint egy bolond. Az elmúlt hónapban mindenki azt hajtogatta, hogy milyen felelősség teljes és

példamutató vagyok. És még egy csomó ehhez hasonló pozitív dolgot mondogattak. De még soha, de soha senki nem nevezett felelőtlennek. És ez valahogy tetszett.

~ Richelle Mead: Golden Lily - Az Arany Liliom ~

HUSZONnegyedik FEJEZET

MIVEL ÚGY GONDOLTAM, HOGY EZ A NAP MÁR NEM LEHET FURCSÁBB, így Anderwood-ba menet megálltam Adrian lakásánál. Szerettem volna megkérdezni valamit tőle, de eddig nem volt esélyem rá. Amikor bekopogtam hozzá, egy ecsettel a kezében nyitott ajtót. -

Oh – mondta. – Megleptél.

-

Megzavartalak valamiben?

-

Csak a házi feladatomban – mondta és félreállta az ajtóból, hogy beengedjen. – De ne aggódj, ez nem olyan nagy tragédia a számomra, mint számodra.

Beléptem a nappalijába és örömmel láttam, hogy ismét tele van vásznakkal és festő álvánnyal. -

Ismét felállítottad a stúdiódat.

-

Hát, igen – letette az ecsetet és megtörölte a kezét egy ronggyal. – Mivel, most már nem használjuk kutatási központként visszaállítottam az nappalit az eredeti állapotába.

Adrian leült a kockás kanapéra, hátradőlt és rám nézett, míg én egyik vászontól a másik vászonig sétáltam. Az egyik előtt megálltam. -

Mi ez? Ez pont úgy néz ki, mint egy Alkimista liliom.

-

Ez – mondta. – Ne vedd sértésnek, de ez egy teljesen másfajta liliom, mint a tiéd. De ha az Alkimisták meg szeretnék venni a jogot, hogy a továbbiakban ezt használják hajlandó vagyok velük leülni és tárgyalni erről.

-

Megjegyeztem – mondtam.

Még mindig mosolyognom kellett, ha Brayden szakítására gondoltam. A liliom annak ellenére, hogy mást volt, mint az arcomon lévő tetoválás, még egyértelműen liliom volt, ami arany és vörös színben úszott és káprázatos látványt nyújtott a vásznon. Nem jelentett semmit, de még is valamiért jó érzéssel töltött el a festmény.

-

Szörnyen jó kedvűnek tűnsz – jegyezte meg Adrian. – Csak nem jó jegyet kaptál valamiből?

Feladtam a kép művészi értelmezését és felé fordultam. – Nem. Brayden szakított velem. Adrian vigyora elhalványult. – Oh. A francba. Sajnálom. Te… szükséged van egy italra? Úgy értem te szeretnél sírni, uh, vagy ilyesmi? Felnevettem. – Nem. Furcsamód jól vagyok. Nem zavar, de tényleg. Bár félek, hogy valami baj van velem. Adrian zöld szeme engem vizslatott. – Nem hiszem, hogy bármilyen baj is lenne veled. Nem minden szakításnak kell tragikusnak lennie. Mégis… talán egy kicsit zavarnia kellene. Felállt és átsétált a konyhába. Zavartan néztem, ahogy kivesz valamit a hűtőből, majd a fiókban kotorászott. Adrian egy adag gránátalma fagyival tért vissza a nappaliba és felém nyújtotta egy kanállal egyetemben. -

Mi ez? – kérdeztem elfogadva a felajánlást.

-

Gránátalma fagyi. Erre vágytál, nem?

Visszaemlékeztem az éjszakára az olasz étteremben. – Hát, igen… de nem kellett volna… -

De igen – mondta nyugodtan. – Az üzlet az üzlet.

-

Milyen üzlet?

-

Emlékszel mikor azt mondtad, hogy ha nem dohányzok egy napig, akkor megiszol egy cukros dobozos üdítőt? Egy gombóc fagyiban ugyan annyi kalória van, mint egy dobozos üdítőben.

Majdnem elejtettem a fagylajtot. – Te… te kibírtál egy napot dohányzás nélkül? -

Igazából majdnem egy hetet – mondta. – Szóval nyugodtan megeheted az egészet, ha akarod.

-

Miért tetted ezt? – kérdeztem.

Adrian megvonta a vállát. – Hé, te dobtad fel a labdát. Különben is a dohányzás egészségtelen szokás, igaz? -

Rendben… - mondtam még mindig teljesen megdöbbenten.

-

Egyél. Meg fog olvadni.

Visszaadtam neki a fagyit. – Nem is tudom. Nem, amíg nézel. Ez túl furcsa. Inkább később ennék belőle, ha nem baj? -

Dehogy – mondta és visszavitte a fagyit a fagyasztóba. – Ha tényleg szeretnél belőle enni, tudod hol találod.

Keresztbe fontam a karomat ő pedig megállt előttem. – Ez nem olyan egyszerű.

Adrian rám szegezte nyugtalanítóan kemény pillantását. – Lehet, hogy mindenki más aranyosnak tartja ezt a fajta mániákus diétádat, de én nem. Látom, ahogy Jillt nézed. De te soha nem leszel olyan, mint ő. Soha. Ez lehetetlen. Ő Moroi. Te ember vagy. Ez genetika. A legtöbb ember ölni tudna, azért ahogy kinézel, de ha még fel is szedsz pár kilót, akkor is jól fogsz kinézni. Mondjuk úgy öt fontot. Legalább eltűnnének a bordáid és egy kicsit nagyobb lenne a melled. -

Adrian! – megdöbbentem. – Neked… neked elment az eszed? Nincs jogod ezt mondani! Egyáltalán nincs.

Adrian gúnyolódott. – Minden jogom meg van hozzá Sage. A barátod vagyok és senki más nem tenné meg. És különben is én vagyok a rossz szokások bajnoka. Gondolod, hogy nem látom, mit csinálsz – túl nagy rajtad a nyomás, a családod, a Moroi-k – de én mondom neked, nem kell ezt csinálnod. Nem kell tökéletesnek lenned. -

Tehát, ez most valamiféle jó tanács akart lenni.

-

Az igazság akart lenni – mondta egyszerűen. – Egy olyan embertől, aki törődik veled és aki azt akarja, hogy olyan csodálatos és egészséges legyél, mint a lelked.

-

Én ezt nem hallgatom tovább – mondtam és elfordultam. Vegyes érzelmek keveredtek bennem. Harag, düh. És egyfajta furcsa megkönnyebbülés. – Megyek. Nem kellett volna idejönnöm.

A vállamra tette a kezét és megállította. – Várj… hallgass meg. Vonakodva megfordultam. Arckifejezése még mindig szigorú volt, de hangja ellágyult. -

Szeretném, ha megértenéd, hogy mit akarok mondani. Te vagy az utolsó ember a világon, akit meg szeretnék bántani… de nem akarom, hogy tovább sanyargasd magad. Ha szeretnéd elfelejtheted mind azt amit mondtam, oké? Nem mondom el újra. Te irányítod az életed.

Földre pillantottam és megpróbáltam visszapislogni a könnyeimet. – Köszönöm – motyogtam. El kellett volna mennem, de valami visszatartott. Iszonyatos fájdalom bugyogott fel bennem, de megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt, amit mondott. Nem akartam bevallani magamnak az igazságot. Állszent voltam, pedig mindig is olyan embernek tartottam magam, aki reálisan látja a világot és csak a kézzel fogható tényeknek hisz. A tények pedig tagadhatatlanok voltak. Akár egyetértettem Adriannal, akár nem. De egy dologban biztosan igaza volt: senki más nem merte volna ezt megmondani nekem. -

Miért jöttél valójában? – kérdezte. – Biztos nem azért, hogy új fantasztikus emblémát szerezz az Alkimistáknak?

Nem bírtam elrejteni a mosolyomat. Örömmel vettem a hirtelen témaváltást. – Nem valóban nem. Valami sokkal komolyabb miatt. Megkönnyebbült mosollyal nézett vissza rám, majd elfintorodott. – Biztos nagyon komoly dolog lehet. -

Az nap este, mikor utána jöttél a Harcosokhoz. Honnan tudtad, hogy kell vezetni a Mustangot?

Adrian mosolya eltűnt. -

Te akkor – folytattam. – Habozás nélkül vezetted azt az autót. Épp olyan jól vezettél, mint én. Senki nem lesz ilyen jó egy két óra után. Pont úgy vezettél, mint ha egész életedben gyakoroltad volna.

Adrian sarkon fordult és átsétált a nappali túl oldalára. -

Lehet, hogy egy őstehetség vagyok – mondta, de nem nézett a szembe.

Vicces volt, milyen gyorsan fordult a kocka. Egy perce még engem szorított sarokba és olyan kérdéseket feszegettünk, amire nem akartam felelni, de most rajtam volt a sor. Követtem őt az ablakhoz és a szemébe néztem. -

Igazam van ugye? – nem szálltam le a témáról. – Te egész életedben gyakoroltad a vezetést.

-

Sage, még egy Moroi se kaphat csecsemőkorban jogsit – mondta fanyarul.

-

Ne búj ki a válasz alól. Tudod, mire gondolok. Vezettél, már manuális váltójú autót, nem is egyszer.

Nem felelt és ez azt sugallta igazam volt, még akkor is biztos voltam ebben, ha arca ismét a szokásos maszkot öltötte magára és lehetetlenség volt bármit is leolvasni róla. -

Miért? – kérdeztem, szinte könyörögve.

Mindenki olyan okosnak tart, éles eszűnek, olyannak, akit nem könnyű átvágni és remekül átlátja a dolgokat. De ezt még se vettem észre és nem értettem Adrian miért csinálta. -

Miért? Miért tettél, úgy mint ha nem tudnád használni a váltót?

Millió dolog járhatott most a fejében, de úgy tűnt egyiket se szeretné megosztani velem. Végül ingerülten megrázta a fejét. -

Komolyan nem látod Sage? Hát persze, hogy nem. Azért csináltam, hogy melletted lehessek. Tudtam, hogy ezt biztosan nem utasítod vissza.

Jobban összezavarodtam, mint valaha. -

De… miért? Miért akartad ezt?

-

Miért? – kérdezte. – Mivel csak is így lehettem a közeledben.

Adrian jobb kezét a derekam köré fonta és magához húzott, míg a másik kezét a nakamhoz csúsztatta. Oldalra billentette a fejét és közelebb hajolt, egészen közel… teljesen közel. Becsuktam a szemet és úgy éreztem, mindjárt elolvadok, mint ha az egész testemet forró csokiba mártották volna. Megsemmisültem, olyan volt, mint ha körbezárt volna a mindenség. Borzongás futott végig rajtam és tűz lángolt a testemben. Teste az enyémhez préselődött és én átkulcsoltam a karomat a nyaka körül. Az ajkai melegebbek és puhábbak voltak, mint amilyennek elképzeltem, de még is hevesek és erőteljesek. Ajkaim mohón válaszoltak neki és még közelebb akartam hozzá kerülni. Ujjai lassan lesiklottak a hátamon és ahol hozzám ért furcsa bizsergést éreztem. De talán a legjobb érzés az volt, hogy én Sydney Katherine Sage, ezt a bűnös dolgot is képes voltam élvezni. Nem gondolkodtam. Ez kész csoda volt. Legalább is addig, amíg el nem kezdtem újra gondolkodni. Ekkor hirtelen az agyam átvette az irányítást. Elhúzódtam Adriantól, annak ellenére, hogy a testem minden egyes idegszálla tiltakozott, még is hátrább léptem. -

Mi… mit csinálsz? – kérdeztem és biztos voltam benne, hogy szememben rémület tükröződött.

-

Nem tudom – mondta vigyorogva és tett egy lépést felém. – De biztos vagyok benne, hogy te is ugyan azt csináltad.

-

Nem. Nem. Ne gyere közelebb! Ilyet még egyszer ne csinálj. Érted? Mi soha többé… ezt nem kellett volna… oh Istenem. Nem. Soha többé. Ez rossz… – a kezemet a szám elé kaptam és úgy húztam végig rajta, mint ha azt remélném ettől meg nem történté válik a dolog, de ez csak még inkább felkavarta bennem az iménti érzelmeket és eszembe juttatta ajkai puha érintését. Azonnal leeresztettem a kezem.

-

Rossz? Nem tudom Sage. Őszinténszólva ez volt a leghelyesebb dolog, amit valaha csináltam – mindemellett Adrian nem lépett közelebb hozzám.

Kétségbeesetten megráztam a fejem. – Hogy mondhatsz ilyet? Te is tudod. Ez nem… hát, tudod. Az emberek és a vámpírok nem… nem. Nem lehet semmi se közöttük. -

Ha ez így lenne – kezdte nyugodt, ésszerű hangon – akkor ma nem lennének dhampirok. Különben is mi a helyzet az Őrzőkkel?

-

Az Őrzőkkel? – majdnem elnevettem magam, pedig nem volt vicces. – Az Őrzők barlangokban élnek és a tábortűz mellett oposszum pörköltöt esznek. Ha te így szeretnél élni, akkor rajta. De ha a civilizált világ mellett döntesz, akkor többé ne érj hozzám. És mi a helyzet Rosezal? Te nem vagy belé őrülten szerelmes?

Adrian túl nyugodtnak tűnt a jelenlegi helyzetben. – Talán az voltam, egyszer. De az már… közel három hónapja volt. És őszinténszólva, már egy jó ideje nem sokat gondolok rá. Persze

még mindig fáj, amit tett, de… nem ő az aki folyton az eszemben jár. Nem az ő arcát látom, amikor elalszom. És nem ő rá vág… -

Nem! Nem akarom ezt tovább hallgatni. Nem kell, hogy végighalgassalak.

Megfordultam és ki akartam rohanni a lakásból, de Adrian ismét előttem termett. A hátam csak egy pár centire volt a faltól. Nem tudtam hová menekülni. Nem tett semmi fenyegető dolgot, de megfogta a csuklómat és a mellkasához szorította, miközben lehajolt hozzám. -

Hallgass meg. Most az egyszer valami olyan dolgot fogsz hallani, ami nem illik bele a racionális, ésszerű, logikus életedbe. Mert ennek semmi köze nincsen az ésszerűséghez. Ha félsz tőle, hát hidd el engem is halálra rémiszt. Azt kérdezed mi van Rosezal? Ő érte megpróbáltam jobb ember lenni, de ez neki semmit se jelentett. De mikor melletted vagyok, akkor jobb ember akarok lenni, mert… hát mert úgy érzem ez jó. Mert én ezt akarom. Jobbá teszel. Inspirálsz, minden egyes szabály, minden egyes szó inspirál. Rád nézetek és te olyan vagy, mint… mint a nap. Halloweenkor azt mondtam, hogy te vagy a legszebb teremtés, akit valaha láttam. És még csak nem is tudsz róla. Fogalmad sincs milyen gyönyörű vagy, hogy milyen fényesen ragyogsz.

Tudtam, hogy ki kéne tépnem a kezem a kezéből. De nem tudtam. Még nem. -

Adrian…

-

És tudom Sage – folytatta, a szeme tele volt tűzzel. – Tudom, hogy te is így érzel. Nem vagyok hülye. És hidd el próbáltalak kiverni a fejemből De nincs elég alkohol, vagy művészet, vagy bármi más a világol, amivel megtehetném. Abba kellett hagynom az önvédelmi órákat, mert túl nehéz volt olyan közel lenni hozzád. Nem tudtam elviselni az érintésedet. Gyötrelem volt számomra az érintésed, mert tudtam számomra ez jelenti a mindenséget, de neked semmit se jelent. Azt mondogattam magamnak, hogy távol kell maradjak tőled, de akkor jöttek a kifogások… mint az autó, csak hogy újra melletted lehessek. Hayden egy seggfej volt, de amíg vele voltál meg volt az okom rá, hogy távol maradjak tőled.

Adrian még mindig tartott a kezemet, arca tüzes volt és egyben rémült is, ahogy kiöntötte előttem a szívét. A szívem kontrollálatlanul zakatolt és ezért ez a rengeteg érzelem volt a hibás. Adrian zaklatott csodállattal fürkészett… pont olyan volt, mint mikor a lélek magával ragadta. Imádkoztam, hogy ez is csak egy lélek által okozott érzelmi kitörés legyen. Annak kell lennie. Igaz? -

Az ő neve Brayden – feleltem végül. Lassan csökkent a szorongásom és visszanyertem az önkontrollomat. – És akár vele, akár nélküle milliónyi okod van arra, hogy távol maradj tőlem. Azt mondod tudod, hogy érzem magam. De tényleg tudod? – kihúztam

a kezemet a szorításából és az arcomra mutattam. – Tudod mit jelent az aranyliliom? Ez egy ígéret, egy fogadalom, egy életmód, és egy hit. Nem olyan amit az ember csak úgy elhajít. Ez nem engedné, még ha akarnám is. És az igazat megvallva, nem akarom! Hiszek abban, amit csinálunk. Adrian tekintete nyugodt volt. Nem próbálta meg visszaszerezni a kezemet, de nem lépett el előlem. Fájdalmasan üresnek éreztem a kezemet nélküle. -

Ez az „életstílus” és „hitrendszer” csak kihasznál téged és fogva tart. Úgy kezelnek, mint egy gépet, akinek nem szabad gondolkodni, de te ennél sokkal jobb vagy.

-

A rendszer egyes részei hibásak – ismeretem el. – De én hiszek az elveinkben. Van egy nagy szakadék az emberek és a vámpírok között – közted és köztem – és ez a szakadék nem fog megszűnni. Túl különbözőek vagyunk. Nem csinálhatjuk ezt.

-

Nem csinálunk semmit – mondta. – Egyszerűen, csak el kell döntenünk hogyan is akarunk élni. Azt mondtad nekem egyszer, hogy nincsenek áldozatok, mert mi mind eldönthetjük, hogy mit akarunk csinálni.

-

Ne próbáld felhasználni a saját szavaimat ellenem – figyelmeztettem őt.

-

Miért? – kérdezte halovány mosollyal az arcán. – Pedig átkozottul jók voltak. Te nem vagy áldozat. Te nem egy fogságban tartott liliom vagy. Tudod mit akarsz és meg is teheted.

-

Igazad van – elléptem előle és ő nem próbált meg megállítani. – És nem téged választalak. És ez az amit egyáltalán nem értesz.

Adrian elcsendesedett, mosolya elhalványult. – Nem hiszek neked. -

Had találjam ki – feleltem gúnyolódva. – Amiért visszacsókoltam?

A csókjától végre úgy éreztem magam, hogy élek és ezt Adrian is tudta. Megrázta a fejét. – Nem. Mert senki más nem ért meg úgy, mint én. Csendben vártam. – Enni? Ugye nem akarod elmagyarázni, hogy ez mit is jelent? Adrian zöld szemei szinte fogságban tartottak. – Azt hiszem nincs rá szükség. El kellett néztem, bár nem tudtam, miért. – Ha tényleg olyan jól ismersz, akkor tudni fogod, hogy miért megyek el. -

Sydney…

Szinte futva közeledtem az ajtó irányába. – Viszlát Adrian. Az ajtó fele futottam és attól tartottam, hogy az utamba fog állni. Ha meg tette volna nem biztos, hogy el tudok menni. De nem jött utánam. Nem tett semmit, hogy megállítson. Egészen addig míg ki nem értem az utcára nem mertem hátra pillantani. Csak mikor már oda

kint voltam néztem vissza. Adrian az ajtóban állt és figyelt, szemei csillogtak. Majd kiugrott a szívem a mellkasomból. De az arcomon lévő liliom figyelmeztetett arra, hogy ki vagyok. Elfordultam és tovább sétáltam. Nem néztem vissza.