Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet

Tartalomjegyzék Első fejezet .............................................................................................................................................. 3 Második fejezet ..................................................................................................................................... 11 Harmadik fejezet ................................................................................................................................... 27 Negyedik fejezet .................................................................................................................................... 47 Ötödik fejezet ........................................................................................................................................ 69 Hatodik fejezet ...................................................................................................................................... 97 Hetedik fejezet .................................................................................................................................... 108 Nyolcadik fejezet ................................................................................................................................. 124 Kilencedik fejezet ................................................................................................................................ 135 Tizedik fejezet ...................................................................................................................................... 153 Tizenegyedik fejezet ............................................................................................................................ 170 Tizenkettedik fejezet ........................................................................................................................... 184 Tizenharmadik fejezet ......................................................................................................................... 207 Tizennegyedik fejezet.......................................................................................................................... 224 Tizenötödik fejezet .............................................................................................................................. 247

Első fejezet Bill a számítógép felett görnyedt, amikor bejutottam a házába. Ez egy túlságosan is ismerős forgatókönyv volt az elmúlt egy vagy két hónapban. Az elmúlt néhány hétben kiszakította magát a munkájából, amikor hazajöttem. Most a billentyűzet volt az, ami vonzotta. „Szia, kedvesem,” mondta szórakozottan, a tekintetét a képernyőre szegezve. Egy üres O-ás TrueBlood volt az asztalon a billentyűzet mellet. Legalább gondja volt rá, hogy egyen. Bill, nem az a farmer-és-póló fajta pasas, khakit viselt és egy kék-zöld kockás inget. A bőre izzott, és a sűrű sötét hajának olyan illata volt, mint Herbal Essence-nek. Már ő elég volt ahhoz, hogy bármelyik nőnek egy hormonális robbanást adjon. Megcsókoltam a nyakát, és nem reagált. Megnyaltam a fülét. Semmi. 6 órája voltam talpon a Merlotte’s-nál, és minden alkalomal amikor valamelyik vendég alámnyúlt vagy valami bolond megpaskolta a fenekemet, emlékeztettem magam arra, hogy rövid idő múlva a barátommal leszek, hihetetlent szexelek és sütkérezem a figyelmességében. Ami nem tűnt úgy, hogy történik. Lassan és egyenletesen beszívtam a levegőt és mereven bámultam Bill hátát. Az egy gyönyörű hát volt, széles vállakkal, és már láttam, ahogy a csupasz körmeimet beleásom. Nagyon erősen számítottam arra. Lassan és egyenletesen kilélegeztem. „Egy perc és a veled vgyok,” mondta Bill. A képernyőn egy előkelő naparnított ősz hajú férfi fényképe volt. Ő olyan Anthony Quinn típus volt, érzéki és erőteljes. A kép alatt volt egy név, és azalatt volt egy kevés szöveg. Úgy kezdődött, hogy „Született 1756-ban Szicíliában”. Éppen ki akartam nyitni a számat, hogy megjegyezzem, hogy a vámpírok a legenda ellenére fényképekben jelentek meg, Bill átölelt, és észre vette, hogy én épp olvasok.

Leütött egy gombot és a képernyő üres lett. Bámultam őt, nem egészen hittem el, hogy mi is történt. „Sookie”, mondta miközben megkísérelt egy mosolyt. Az agyarai be voltak húzva, úgyhogy egyáltalán nem volt abban a hangulatban, amiben reméltem, hogy találom őt; nem gondolt rám testileg. Mint minden vámpír, az agyarait csak akkor ereszti ki teljesen, amikor a hangulata a szex-fajta vágyban vagy a táplálkozás és megölés fajta vágyban van. (Néha, azok vicsorítanak a legjobban, akik nem is használják a szemfogukat. Hacsak nem vonzzák alapvetően a veszélyt, legalábbis szerintem.) Bár engem azzal vádoltak, hogy azok közül a szánalmas teremtmények közül az egyik voltam, ami vámpírok körül lebzsel annak a reményében, hogy felkelti a figyelmüket, ez csak egyetlen egy vámpír volt (legalább önszántamból), és ez az volt, aki egyenesen itt ül előttem. Az aki titkolt előlem valamit. Az, aki közel sem volt boldog, hogy lát engem. Bill, mondtam fagyosan. Valami jött fel, nagy F betűvel. És az nem Bill libidója volt. (Libidó, új szó a Minden Napra egy Szó naptáramban.) „Nem láttad, amit azelőbb láttál”, mondta kitartóan. A sötét barna szemeivel nézet engem, anélkül, hogy pislogott volna. „Uh-hö”, mondtam, miközben talán egy kicsit szarkasztikusnak hangzottam. „Mire készülsz?” „Nekem van egy titkos feladatom.” Nem tudtam hogy nevessek vagy büszkén elvonuljak felindultságomban. Tehát csak felemeltem a szemöldökeimet és vártam a többit. Bill volt Luisiana vámpírállam 5. körzetének az ellenőrző tisztje. Eric, az 5. körzet feje, soha nem adott Billnek olyan megbízatást, amit el kellett volna előlem titkolnia. Valójában, én általában a nyomozó csapat egy szerves része voltam, bármennyire is vonakodtam attól. „Ericnek nem szabad tudnia. Egyik 5. körzetbe tartozó vámpír sem tudhatja meg.”

A szívem lesüllyedt. „Tehát, ha nem Ericnek dolgozol, akkor kinek?” Térdeltem, mert a lábaim nagyon fáradtak voltak, és Bill térdeinek dőltem. „Luisiana királynőjének,” mondta, majdnem suttogva. Amiért annyira ünnepélyesnek tűnt, megpróbáltam komoly arcot vágni, de ez nem volt valami sikeres. Elkezdtem nevetni, kicsit kuncogtam, amit nem tudtam elnyomni. „ Te most komoly vagy?” Kérdeztem miközben tudtam, hogy neki komolynak kell lenni. Bill majdnem mindig komoly pasi volt. Eltemettem az arcomat a combába, úgyhogy nem láthatta a mulatságomat. Felnéztem a szemeimmel, hogy egy gyors pillantást vessek az arcára. Eléggé kiakadtnak tűnt. „Én olyan komoly vagyok, mint a sír”, mondta Bill, ő nagyon keménynek hangzott, jelentős erőfeszítést kellett tennem, hogy változtassak a hozzáállásomon. „Ok, engedd meg, hogy megértsem,” mondtam meglehetősen kiegyensúlyozott hangnemben. Visszaültem a földre keresztbe tett lábakkal, és a kezeimet a térdeimen pihentettem. „Te Ericnek dolgozol, aki az 5. körzet seriffje, de Luisiana királynőjének is? Bill bólintott. „Szóval az állam fel van osztva körzetekre? És ő Eric felettese, mióta Eric viszi az üzletet Shreveportban, ami az 5. körzetben van.” Megint bólintás. Kezembe temettem az arcom és megráztam a fejem. „ Szóval a királynő hol lakik, Baton Rouge-ban?” Az államfőváros nyilvánvaló helynek tűnt. „Nem, nem. New Orleansban, természetesen”. Persze. Vámpír központ. Alig tudnál bedobni egy sziklát a Big Easybe anélkül, hogy ne ütnél agyon egy élőhalottat, papír szerint (bár csak egy igazi bolond tenné azt). Az idegenforgalom New Orleansban fellendülőben van, de nem

pontosan ugyanaz a tömeg mint azelőtt, az a kemény-ivó, vidám tömeg, aki a jókedéjű partijaival töltötte fel a várost. Az új turisták azok voltak, akik az élőhalotthoz akartak érni; pártfogoltak egy vámpírbárt, látogatták a vámpír prostituáltakat, nézték a vámpír szex show-kat. Ez volt az, amit hallottam. Kiskorom óta nem voltam New Orleansban. Az anyám és apám vittek el engem és Jasont, a testvéremet. Ez még azelőtt volt, mielőtt 7 éves lettem, mert akkor ők meghaltak. Anyu és apu meghaltak majdnem húsz évvel azelőtt, mielőtt a vámpírok a televízión keresztül bejelentették, hogy ők ténylegesen köztünk vannak, majd követte egy olyan közlemény egy japán fejlesztésű szintetikus vérről, ami ténylegesen fenntartotta a vámpírok életét anélkül, hogy emberekből kelljen inniuk. Az Egyesült Államok vámpír közössége megengedte a Japán vámpír klánnak, hogy először ők jöjjenek elő. Aztán egyidejűleg a világ legtöbb nemzetének televíziójában, és aki nem ezekben a napokban?; A bejelentéseket több száz nyelven, töb száz óvatosan kiválogatott megnyerő küllemű vámpír által nyújtották be. Azon az éjszakán, két és fél évvel ezelőtt, mi a rendes életet élő emberek megtudtuk, hogy mi mindig szörnyekkel körbevéve éltünk. „De”; a lényege a kinyilatkoztatásnak az volt, hogy "most mi előjövünk és csatlakozunk hozzád egyetértésben. Ti többé már nem vagytok veszélyben tőlünk. Nekünk nincs szükségünk, hogy igyunk belőletek, hogy élhessünk.” Képzelheted, hogy ez a magas nézettség és szörnyű nyugtalanság éjszakája volt. A reakciók nemzettől függően élesen változatosak voltak. A vámpírok a túlnyomóan az iszlám nemzetekben boldogultak az legrosszabbul. Ráadásul ne akard tudni, hogy mi történt az élőhalottszóvivővel Szíriában, noha a női vámpír Afganisztánban még borzalmasabb módon halt meg, és végül; halál. (Mire gondoltak, amikor egy női vámpírt választottak ki erre a különös munkára? A vámpírok lehet, hogy nagyon okosak, de néha nem tűntek úgy, mintha összeköttetésben lennének a jelenlegi világgal.)

Néhány nemzet, Franciaország, Olaszország és Németország volt a legfigyelemre méltóbb; megtagadta, hogy a vámpírokat egyenlő állampolgárokként fogadja el. A legtöbb, mint Bosznia, Argentína és a legtöbb afrikai nemzet; megtagadta tőlük valamennyi státuszt, és és kijelentette, hogy szabad prédák bármilyen fejvadásznak. De AmErica, Anglia, Mexikó, Kanada, Japán, Svájc és a skandináv országok elfogadták a toleránsabb hozzáállást. Nehéz volt eldönteni, hogy ez a reakció volt az volt-e, amire a vámpírok mire számítottak vagy nem. Azóta még mindig küzdenek, hogy fenntartsanak egy talpalatnyi helyet a megélhetés áramlásában, a vámpírok a szervezetükről és kormányukról megmaradtak nagyon zárkózottnak, és az, amit Bill most elmondott nekem, az volt a legtöbb, amit valaha hallottam ebben a témában. „Tehát a vámpírok luisianai királynőjének dolgozol egy titkos projecten,” mondtam miközben megpróbáltam semlegesnek hangzani. „És ez az, amiért te minden ébren töltött órádat a számítógép előtt töltötted az elmúlt néhány héten keresztül.” „Igen,” mondta Bill. Felvette a TrueBlood palackot és felhajtotta azt, de abban csak néhány csepp volt. Lement az étkező kicsi konyhai részébe (amikor átalakítota az öreg családi otthonát, elég sokat vett el a konyhából, mert neki nem volt szüksége rá) és kinyert egy másik palackot a hűtőszekrényből. Követtem őt a hang által, ahogy kinyitotta a palackot és betette azt a mikrohullámú sütőbe. A mikrohullámú sütő kikapcsolt, és ő újraindította, megrázta az ujjával bezárt palackot, így nem lettek túlmelegedett részek benne. „Szóval mennyi időt kell neked erre a projectre fordítanod?”Annyira, az, hogy több mennyit időzít, neked költened kell ezen a projekten? kérdeztem; ésszerűen, úgy gondoltam. „Mindaddig, amíg tart,” mondta kevésbé ésszerűen. Voltaképpen Bill egyenesen ingerlékenynek tűnt. Hmmm. Vége a mézesheteinknek? Természetesen képletesen értem a mézesheteket, mióta Bill vámpír, mi nem tudunk legálisan összeházasodni gyakorlatilag sehol a világon.

Nem mintha megkért volna. „Nos, ha te annyira el vagy mélyülve a projectedben, akkor én távol fogom tartani magamat, amíg ennek vége van,” mondtam lassan. „Lehet, hogy az lesz a legjobb,” mondta Bill egy észlelhető szünet után, és éreztem mintha gyomron vágott volna. Villámgyorsan talpon voltam és a kabátomat magamra húztam, rá a hideg időjárás pincérnő ruházatomra; puha fekete, fehér csónak nyakú, hosszú ujjú a bal mellrész felett a „Merlotte’s” emblémával. Hátat fordítottam Billnek, hogy elrejtsem az arcomat. Megpróbáltam nem sírni, ígyhát nem néztem rá, miután éreztem Bill kezét, hogy megérinti a vállamat. „Nekem valamit el kell mondanom neked,” mondta Bill az ő hideg, selymes hangján. Megálltam a kesztyűm felhúzása közepén, de nem hittem, hogy készen álltam rá, hogy lássam őt. A hátsó felemnek tudta mondani „Ha bármi történik velem” folytatta (és itt van az, amikor nekem el kell kezdjek aggódni), „bele kell nézz a rejtekhelyembe, amit a házadban építettem. A számítógépemnek és néhány lemeznek ott kell lennie. Ne mond el senkinek. Ha a számítógép nincs a rejtekhelyen, gyere át a házamba és nézd meg, hogy itt van-e. Gyere ide nappal, és felfegyverkezve. Fogd a számítógépet és a lemezeket ha megtalálod, és rejtsd el azokat a bújós-lyukban, ahogy te hívod azt.”

Bólintottam. Láthatta azt a hátulról. Nem bíztam a hangomban. “Ha nem jövök vissza, vagy ha nem hallasz felőlem nyolc hétig; igen, nyolc hétig, akkor mondj el Ericnek mindent, amit én ma elmondtam neked. És kérd a védelme alá magadat.” Nem beszéltem. Túl nyomorultul voltam, hogy dühös legyek, de nem voltam messze a teljes összeomlástól. Egy fejrántással nyugtáztam a szavait. Éreztem, hogy a lófarkam a nyakamhoz csapódik. “Rövidesen megyek Seattlebe,” mondta Bill. Éreztem a hűvös ajkait megérinteni azt a helyet, amit a lófarkam súrolt.

Hazudott. „Amikor visszatérek, beszélni fogunk.” Valahogy az nem hangzott úgy, mint egy magával ragadó remény. Valahogy vészjóslónak hangzott. Újra meghajtottam a fejem, nem kockáztatva a beszédet, mert most ténylegesen sírtam. Inkább meghaltam volna, minthogy lássa a könnyeimet. És ahogy elhagytam, az olyan volt, mint az a hideg decemberi éjszaka. *** A következő napon, munkába menet, tettem egy ostoba kerülőutat. Abban a hangulatban voltam, amikor minden rettenetes volt. Egy majdnem álmatlan éjszaka ellenére, valami bennem azt mondta nekem, hogy valószínűleg rontanám a hangulatomat, ha elkocsikáznék a Magnolia Creek útra: tehát ahogy várható volt, azt tettem. Az öreg Bellefleur udvarház, Belle Rive, a munkálkodás méhkasa volt, még ezen a hideg és csúnya napon is. Voltak furgonok a rovarirtó vállalattól, a konyhatervező cégtől, és egy építési vállalkozó parkolt aháború előtti otthonba vezető konyhai bejáratnál. Az élet gyors ütemben pergett Caroline Holliday Bellefleurnek, az ősi hölgy, aki irányította Belle Rive-ot és (legalább akkora részben) Bon Tempst az elmúlt nyolcvan évben. Azon töprengtem, hogy Portia, egy ügyvéd, és Andy, egy detektív, vajon hogyan fogják élvezni a Belle Rive-i változásokat. A nagyanyjukkal éltek (ahogy én a nagyanyámmal) egész felnőtt életükben. Most maximum az ő házfelújítás örömeit kell élvezniük. Az én nagymamámat néhány hónappal ezelőtt megölték. A Bellefleur-öknek semmit sem kellett tenniük ezzel kapcsolatban, természetesen. És Portianak és Andynek nem volt oka, hogy megosszák ennek az új jómódnak az örömét velem. Valójában ők mindketten elkerültek engem mint a pestist. Tartoztak nekem, és ezt nem tudták elviselni. Csak éppen nem tudták, hogy mennyivel tartoztak nekem.

A Bellefleur-ök kaptak egy titokzatos örökséget egy rokontól, aki meghalt „titokzatos körülmények között valahol Európában,” , hallottam Andyt elmondani egy zsaru társának, amíg Merlotte-nál ittak. Amikor tett némi alamizsnát a Getszemáné Baptista Egyház perselyébe, Maxine Fortenberry azt mondta nekem, hogy Miss Caroline átfésült minden családi feljegyzést, amit ki tudott ásni hogy azonosítsa a jótevőjüket, és ő még mindig zavarban volt a család szerencséjével. Mindazonáltal, ő nem úgy tűnt, mintha lenne bármilyen lelkiismeretfurdalása a költőpénz miatt. Még Terry Bellefleur, Portia és Andy unokatestvére is egy új teherautóban ült a csömöszkölt földű duplaszéles udvaron. Szerettem Terryt, egy sebhelyes vietnámi veterán, akinek nem volt sok barátja, és én nem sajnáltam tőle egy új készlet kocsikereket. De arra a porlasztóra gondoltam, amit éppen kénytelen voltam kicserélni az öreg autómban. Teljes árat fizettem a munkáért, bár megfontoltam, hogy megkérdezem Jim Downeyt, hogy fizethetném-e a felét, és többit megkapja a következő két hónap folyamán. De Jimnek volt egy felesége és három gyereke. Épp ma reggel arra gondoltam, hogy megkérdezem a főnökömet, Sam Merlotteot, hogy tenne-e az óráimhoz a bárnál. Különösen hogy Bill elment „Seattle-be”, én tulajdonképp a Merlotte-ban élnék, ha Sam tudna engem használni. Nekem persze szükségem volt a pénzre. Igazán keményen megpróbáltam nem keserű lenni ahogy elhajtottam Belle Rive-től. A várostól délre mentem majd lefordultam balra a Hummingbird útra a Merlotte’s irányába. Megpróbáltam tettetni, hogy minden rendben volt; a Seattle-ből vagy akárhonnan való visszatérése után; Bill megint szenvedélyes szerető volna, és Bill nagyra becsülne engem és elérné, hogy még egyszer értékesnek érezzem magamat. Megint az az érzésem lenne, hogy tartozom valakihez, ahelyett, hogy egyedül vagyok. Természetesen nekem volt a testvérem, Jason. Bár ami a barátságot és a bizalmas viszonyt illeti, nekem el kellett ismernem, hogy ő alig vette azokat számításba.

De a fájdalom a bensőmben az elutasítás félreérthetetlen fájdalma volt. Ismertem az érzést nagyon jól, olyan volt, mint a második bőr. Kétség kívül gyűlöltem magamba nézni. Második fejezet Teszteltem a kilincsgombot hogy meggyőződjek arról, hogy bezártam azt, körbefordultam,és a szemem sarkából láttam egy alakot ülni a hintaszékben a verandámon. Elfojtottam egy sikoltást ahogy felemelkedett. Azután felismertem őt. Egy súlyos kabátot viseltem, de ő a tank tetején volt, ami nem lepett meg igazán. „El”; Uh-oh, fejeztem be."Bubba, hogy vagy?” Én megpróbáltam közömbösnek, gondtalannak hangzani. Megbuktam, de Bubba nem volt a legélesebb eszköz a csűrben. A vámpírok bevallották, az, hogy áthozták őt, amikor ő annyira közel volt a halálhoz és annyira telítve volt gyógyszerekkel, az nagy hiba volt. Azon az éjszaka, amikor őt felvették, a hullaházkísérők közül az egyik vámpír volt, és történetesen hatalmas rajongó. Egy sietve alkotott és bonyolult tervvel, ami egy vagy kettő gyilkossággal járt, a kísérő „áthozta”, megalkotva Bubbát, a vámpírt. De a folyamat nem mindig működik jól, tudod. Attól fogva őt elfogadták úgy mint az idióta király. Louisiana látta vendégül őt az elmúlt éven keresztül. „Miss Sookie, hogy van?” Az akcentusa még mindig hatalmas volt, és az arca még mindig jóképű, némi tokával. A sötét haj előrebukott a homlokán egy gondosan hanyag stílusban. A vastag pofaszakálla kefélve volt. Valami vámpír rajongó az esténként kefélte neki azt. „Jól vagyok, köszönöm,” mondtam udvariasan, miközben fülig ért a szám. Tettem azt azért, mert ideges voltam. Akkor csinálom ezt, ha ideges vagyok. „Csak rögzítettem mindent, mert megyek dolgozni,” tettem hozzá, miközben töprengtem, hogy lehetséges volna, hogy képes legyek csak egyszerűen bejutni az autómba és elhajtani. Gondoltam nem. „Jó, Miss Sookie, én lettem ideküldve, hogy őrízzelek téged ma éjszaka.”

Te?ki által? „Eric által,” mondta büszkén. „Én voltam az egyetlen az irodában, amikor kapott egy telefonhívást. Ő mondta, hogy toljam ide a seggemet.” „Mi a veszély?” Körbesandítottam a tisztáson az erdőben, ahol az öreg házam állt. Bubba hírei nagyon idegessé tettek engem. „Nem tudom, Miss Sookie. Eric, ő mondta nekem, hogy figyeljelek téged ma éjszaka, amíg valaki közülük nem jön a Fangtasiatól ide; Eric vagy Chow vagy Miss Pam vagy még Clancy. Szóval ha mégy dolgozni, én megyek veled. És gondoskodom bárkiről, aki zaklat téged.” Nem volt értelme Bubba kihallgatásának tovább, megpróbálni megterhelni az ő törékeny agyát. Ő csak felidegesíti magát, és te nem akarod azt, hogy megtörténjen. Az volt az, hogy neked miért kellett emlékezned arra, hogy ne hívd őt a korábbi nevén; bár időnként énekelt, és az egy pillanat volt, hogy emlékezzen. „Nem tudsz bejönni a bárba,” mondtam nyíltan. Az egy katasztrófa volna. Merlotte ügyfélköre persze hozzászokott az alkalmi vámpírhoz, de nem figyelmeztethetnék mindenkit, hogy ne mondja ki a nevét. Ericnek kétségbeesettnek kellett lennie; a vámpírközösség távol tartotta a hibákat, mint Bubba látványát, habár időről időre fogta magát és egyedül utazgatott távolabbra. Azután van a nagy „észlelés” és a bulvárlapok megőrültek. „Talán ülhetnél az autómban, amíg dolgozom?” A hideg nem hatna Bubbára. „Nekem közelebb kell lennem, mint az”mondta, és megingathatatlannak tűnt. „Oké, akkor mit szólsz a főnököm irodájához? Egyenesen a bár mellett van, és te meghallod, ha én ordítok.” Bubba még mindig nem tűnt elégedettnek, de végül bólintott. Kiengedtem egy lélegzetet, amit nem vettem észre, hogy bent tartottam. Nekem a legkönnyebb az volna ha otthonmaradok, beteget jelentek. Mindazonáltal, nem csak Sam

számíott arra, hogy hogy megjelenek, hanem nekem szükségem volt a fizetésre. Az autó kicsit kicsinek tűnt Bubbával első ülésben mellettem. Ahogy eldöcögtünk a házam mellett a fákon keresztül, és kimentünk az egyházközségi útra, készítettem egy szellemi feljegyzést hogy kérjem meg a kavicsvállalatot, hogy hozzon némi kavicsot a hosszú, kanyargós kocsifelhajtómra. Azután töröltem a rendelést, szintén szellemileg. Most nem engedhetem meg magamnak. Tavaszig várnom kell. Vagy nyárig. Jobbra fordultunk a néhány mérföldnyire lévő Merlotte’s irányába, a bár ahol pincérnőként dolgoztam, amikor én nem a Sok Nagy Titkos Dolgot csináltam a vámpírokért. Amikor félúton voltunk, eszembe jutott, hogy nem láttam semmilyen autót, amivel Bubba a házamhoz jött volna. Talán repült? Néhány vámpír tud. Bár Bubba volt a legkevésbé tehetséges vámpír, akivel találkoztam, talán ehez volt neki érzéke. Egy évvel ezelőtt megkérdeztem volna, de most nem. Megszoktam, hogy most a vámpírokkal lebzselek. Nem mintha én vámpír lennék. Én egy telepata vagyok. Az életem maga volt a pokol kerekeken, amíg nem találkoztam egy olyan emberrel, akinek az elméjét nem tudtam olvasni. Sajnos, nem tudtam olvasni az elméjét, mert ő halott volt. De Bill és én együtt vagyunk már több hónapja, és eddig a kapcsolatunk igazán jó volt. És más vámpíroknak szükségük van rám, úgyhogy én biztonságban vagyok; bizonyos értelemben. Legtöbbször. Néha. Merlotte nem tűnt túl forgalmasnak a félig üres gépjárműparkolóból ítélve. Sam körülbelül öt évvel ezelőtt vette a bárt. Ez bukásra volt ítélve; talán azért mert az erdőből vágták ki, ami nagy mértékben körülvette a parkolót. Vagy talán a korábbi tulajdonos csak nem találta meg az italok helyes kombinációját, az ételt, és a szolgáltatást. Valahogy, miután átkeresztelte a helyet és rendbe hozta azt, Sam átbillentette a mérleg nyelvét. Most ez neki egy jó megélhetést adott. De a ma este egy hétfő éjszaka volt, ami nem egy nagy ivós éjszaka a környékünkön, amely történetesen Luisiana északi részén volt. Lehúzódtam a dolgozói gépjárműparkolóba, ami egyenesen Sam Merlotte utánfutója előtt volt, amelyik hátul és derékszögekben volt a bárba vezető dolgozói bejárathoz. Kiugrottam a vezető üléséből, keresztülügettem a raktáron, és bekukucskáltam az ajtó

üvegtábláján keresztül hogy ellenőrizzem a rövid termet, a mosdókba és a Sam hivatalába vezető ajtóival együtt. Üres. Jó. És amikor kopogtam Sam ajtaján, az ő íróasztala mögött volt, ami még jobb volt. Sam nem egy nagy ember, de ő nagyon erős. Eperszőke haja van kék szemekkel, és ő talán három évvel idősebb azén 26 évemnél. Már dolgoztam vele néhány évvel ezelőtt. Rajongok Samért, és főszerepben játszott a kedvenc fantáziáim közül néhányban; de mióta néhány hónappal korábban randizott egy szép de gyilkos teremtménnyel, a lelkesedésem némileg megfakult. Mindazonálta, ő természetesen a barátom. „Bocs, Sam” mondtam és vigyorogtam mint egy idióta. „Mi a helyzet?” Becsukta szállítóleveles könyvét amit épp tanulmányozott. „Nekem kicsi ideig el kell rejtsek valakit itt bent.” Sam nem egészen tűnt boldognak. „Kit? Bill visszaért?” „Nem, még mindig utazik.” A mosolyom még fényesebb lett. „De, um, küldtek rám egy másik vámpírt, valami őr félét? És nekem el kell rejtenem őt itt bent, amíg dolgozom, ha neked az oké.” „Neked miért van szükséged arra, hogy őrizzenek? És miért nem tud csak kint ülni a bárban? Nekünk sok TrueBlood-unk van.” TrueBlood határozottan az éllovasnak bizonyult a versenyező vérpótlások között. „A második legjobb ital az élethez.”, volt az első hirdetés, és a vámpírok reagáltak a hirdetési kampányra. Hallottam egy parányi zajt mögöttem, és sóhajtottam. Bubba türelmetlen lett. „Szóval, én kérdezem” kezdtem, miközben kezdtem megfordulni, de nem jutottam tovább. Egy kéz megragadta a vállamat és megperdített engem. Szembenéztem egy olyan emberrel, akit azelőtt soha nem láttam. Felemelte az öklét hogy fejbe üssön engem. Noha az a vámpírvér, amit hónapokkel ezelőtt magamhoz vettem (hogy

megmentse az életem, hagy jegyezzem meg) javarészt elenyészett; Éppen csak hogy fénylettem a sötétben; Én még mindig gyorsabb voltam mint a legtöbb ember. Lebuktam és begurultam a férfi lábai közé, amitől megtántorodott, és ez könnyűvé tette Bubbának, hogy megragadja őt, és kitörje a nyakát. Gyorsan lábra álttam és Sam kirohant az irodából. Bámultuk egymást, Bubba, és a halott. Nos most mi igazán pácban voltunk. „Megöltem” mondta büszkén Bubba.”Megmentettelek, Miss Sookie.” Az, hogy a Férfi Memphisből, megjelenik a bárodban, és rájössz, hogy ő vámpírrá változott és nézed, ahogy megöl egy állítólagos támadót; nos az kicsit sok volt egyszerre még Samnek is, bár ő maga is több volt, mint amit mutatott. „Nos, neked van,” Sam mondta Bubbának nyugodt hangon. „Tudod, hogy ki volt az?” Soha nem láttam még halott férfit; a helyi ravatalozón kívül; amíg elkezdtem járni Billel (aki természetesen technikailag halott volt, tehát ezt úgy értem, hogy emberi halott embert) Úgy tűnik, hogy eléggé gyakran futok össze velük mostanában. Szerencsére nem vagyok túl finnyás. Ez a különös halott bent a negyvenes évei körül lehetett, és annak minden éve kemény volt. Neki a karján szinte mindenhol tetoválásai voltak, főleg olyan gyenge minőségűek, mint amit a börtönben kapsz. és neki hiányzott néhny kulcsfontosságú foga.Ő úgy gondoltam, hogy valamiféle motoros ruhába volt felöltözve: olajos farmer egy obszcén pólóval és egy bőrmellény. „Mi van a mellény hátán?” kérdezte Sam, mintha annak valami jelentősége lett volna számára. Bubba előzékenyen leguggolt és átfordította a férfit az oldalára. Az, ahogy a férfi keze lógott a karján, arra késztetett engem, hogy émelyegjek. De

kényszerítettem magamat, hogy megnézzem a mellényt. A hátát egy farkas-fej jelvénnyel díszítették. A farkas oldalnézetben volt, és úgy tűnt, hogy ordít. A fej egy fehér körben volt, amiről úgy gondoltam, hogy az egy hold. Sam ráadásul úgy látszott, hogy még gondterheltebb lett, amikor meglátta a jelvényt. „Vérfarkas,” mondta tömören. Az sokat megmagyarázott. Az időjárás túl hideg volt egy embernek, aki csak egy mellényt hord, ha ő nem vámpír volt. A farkasok testhője egy kicsit melegebb volt, minta az átlagos embereké, de legtöbbször óvatosak voltak, hogy hideg időben hordjanak kabátot, mivelhogy a farkas társadalom még mindig titokban volt az emberiség előtt. (kivéve szerencsés, szerencsés engem, és valószínűleg néhány száz másik). Azon töprengtem, hogy a halott hagyott-e kinn egy kabátot a bárban kabáttartóján, ami a főbejáratnál van; ebben az estetben, ő hátrajött ide elbújni a férfi mosdóban, várva, hogy előbukkanok. Vagy lehet, hogy egyenesen utánam jött a hátsó ajtón keresztül. Lehet, hogy a kabátja a járműjében volt. „Láttad őt bejönni?” Kérdeztem Bubbát. Én talán egy kicsit meggondolatlan voltam. „Igen, madam. Neki a nagy gépjárműparkolóban kellett rád várnia. A sarkon túlra vezetett, kiszállt az autójából, és bement hátra épp egy perccel utánad. Te behúztad a csíkot az ajtón keresztül, és azután ő bement. És én követtem őt. Te nagyon szerencsés vagy, hogy veled voltam.” „Köszönöm Bubba. Igazad van. Én szerencsés vagyok, hogy te itt vagy nekem. Azon töprengek, hogy mit tervezett, hogy mit tesz velem.” Kirázott a hideg, ahogy erre gondoltam. Ő épp csak egy egyedülálló nőt keresett hogy megkaparintsa, vagy neki kifejezetten velem voltak tervei? Azután rájöttem, hogy ez egy buta gondolat volt. Ha Eric elég riadt volt, hogy küldjön egy testőrt, neki tudnia kellett hogy volt egy fenyegetés, amit eléggé kizárta azt, hogy én egy véletlen célpont voltam.Minden magyarázat nélkül Bubba kilépett a hátsó ajtón. Egy percen belül visszatért. „Az autója első ülésén volt vezeték ragasztószalag és szájpecek.” mondta Bubba. „A kabátja is ott volt. Idehoztam ezt a feje alá.” Lehajolt, hogy elrendezze az eléggé kitömött álcadzsekit a halott férfi a arca és nyaka körül. Becsomagolni a fejet egy igazán jó ötlet volt, mióta az férfi egy kicsit csöpögött.

Amikor befejezte a feladatát, Bubba megnyalta az ujjait. Sam átölelt, mert elkezdtem remegni. „Ez furcsa, habár,”mondtam, mikor a folyosóról a bárba vezető ajtó elkezdett kinyílni. Megpillantottam Kevin Pryor arcát. Kevin édes fickó, de ő zsaru, és ez az utolsó dolog, amire nekünk szükségünk volt. „Sajnálom, a vécé folyik,” mondtam, és rácsuktam az ajtót az ő előítélettel teli, megdöbent arcára. „Idehallgassatok fiúk, mi lenne, ha csukva tartanám ezt az ajtót, amíg ti ketten fogjátok ezt a pasit és beteszitek az autójába? Azután majd kitaláljuk, hogy mit csináljukn vele.” A folyosó padlójára ráfért egy felmosás. Észrevettem, hogy a folyosóajtó épp zárva van. Rájöttem, hogy még soha nem figyeltem meg. Sam bizonytalan volt. „Sookie, nem gondolod, hogy nekünk hívnunk kellene a rendőröket? kérdezte. Egy évvel ezelőtt hívtam volna a 911-et még mielőtt a holttest földet ér. De eben az évben én sokat tanultam. Elkaptam Sam tekintetét és a fejem Bubba irányába hajlítottam. „Mit gondolsz, hogy kezelné a börtönt?” Mormoltam. Bubba elkezdte dúdolnia „Blue Christmas” nyitó sorát. „A kezeink alighanem elég erősek hogy megtegyük,” mutattam rá. Egy pillanatnyi habozás után Sam bólintott, beletörődött az elkerülhetetlene. „OK Bubba, gyerünk, vigyük ki a fickót az autójába.” Elfutottam egy felmosórongyért, amíg a férfiak, nos a vámpír és az alakváltó; kicipelték a Motoros Srácot a hátsó ajtón. Miközben Sam és Bubba visszatért, behoztak magukkal egy kis hideg levegőt. Feltöröltem a folyosót és a férfi mosdót (mintha tényleg kifolyt volna). Fújtam némi légfrissítőt a folyosóra, hogy javítsam a környezetet. Jó, hogy mi ilyen gyorsan lejátszottuk ezt, mert Kevin kilökte az ajtót, amint kinyitottam azt.

„Minden oké itt hátul?” kérdezte. Kevin futó, így rajta alig van némi zsír és ő nem egy nagy srác. Neki olyan birka tekintete van, és ő még mindig a mamájával él. De mindezek mellet azért ő nem bolond. A múltban, amikor hallgattam a gondolatait, azok vagy a rendőrségi munkán, vagy a fekete amazon társán, Kenya Jones-on jártak. Most a gondolatai inkább gyanúsak voltak. „Azt gondolom, hogy helyrehoztuk,” mondta Sam. „Nézz a lábaid elé, épp most lett felmosva. Nehogy elcsússz és beperelj!’ Kevinre mosolygott. „Van valaki az irodádban?” Kérdezte Kevin a zárt ajtó felé bólintva. „Sookie egyik barátja,” mondta Sam. „Jobb ha kimegyek és kilökök némi italt,” mondtam derűsen nevetve mindkettőjükre. Megfogtam a lófarkamat, hogy ellenőrízzem, hogy az sima, majd elindultam. A bár majdnem üres volt, és a nő, akit felváltottam (Charlise Tooten) megkönnyebbülve nézett. „Ez egy lassú éjszaka,” motyogta nekem. „A fickók a hatos asztalnál órák óta dajkálják azt a korsót, és Jane Bodehouse megpróbált felszedni minden férfit, aki csak bejött. Kevin egész este írt valamit a noteszébe.” Rápillantottam az egyetlen női vevőre a bárban miközben megpróbáltam távol tartani az ellenszenvet az arcomtól. Minden ivóintézménynek megvan a saját alkoholista vevője, emberek akik nyitják és zárják a helyet. Jane Bodehouse az egyik volt ezek közül. Általában Jane egyedül ivott otthon, de körülbelül két hetente bedugta ide a fejét, hogy felszedjen egy pasast. A pasizás egyre rázósabb lett, hiszen nemcsak hogy Jane az ötvenes éveibe lépett, de a hiányzó rendszeres alvás és táplálkozás mintha autópálya díjat szedett volna tőle az elmúlt tíz évben. Ezen a különös éjszakán, észrevettem, hogy amikor Jane sminkelte magát kihagyta a szemöldökét és az ajkait kikontúrozni. Az eredmény elég felkavaró volt. Hívnunk kellene a fiát, hogy vigye haza. Első pillantásra meg tudom mondani, hogy ő nem tudna vezetni. Bólintottam Charlsie-nak, és integettem Arlene-nek, a másik pincérnőnek, aki egy asztalnál ült az éppen aktuális szeretőjével, Buck Foley-vel. A dolgok

tényleg halottak voltak, ha Arlene kikapcsolta a lábati. Arlene visszaintegetett, a vörös göndör fürtjei ugráltak. „Hogy vannak a kölykök?” kiáltottam, miközben elkezdtem eltenni néhány poharat, amit Charlsie kipakolt a mosogatógépből. Színleltem a normálist, amíg észrevettem, hogy a kezeim hevesen remegnek.

„Nagyszerűen. Coby aranyérmes lett görkorcsolyából és Liza megnyerte a helyesírási versenyt,” mondta egy széles mosollyal. Bárkinek, aki azt hitte, hogy egy négyszeresen férjezett nő nem tud jó anya lenni, csak Arlene-re kellett mutassak. Bucknak adtam egy gyors mosolyt egy gyors mosolyt Arlenre való tisztelettel. Buck egy átlagos srác akivel Arlene jár, aki nem elég jó Arlene-nek. „Ez remek! Ők okos gyerekek mint a mamájuk,” mondtam. „Hé, az a fickó megtalált téged?” „Milyen fickó?" Volt egy olyan érzésem, hogy én már tudom. „Az a fickó a motoros felszerelésben. Kérdezte, hogy én vagyok-e az a pincérnő, aki Bill Comptonnal jár, mivel neki valamit kézbesíteni kell annak a pincérnőnek.” „Nem tudta a nevemet?” „Nem, és ez elég furcsa, ugye? Ó istenem, Sookie, ha nem tudta a nevedet, hogyan jöhetett volna Billből?” Talán Coby az élénk eszét az apjától örökölte, mivel Arlene-nek elég sokáig tartott, hogy azt felfogja. Arlene-t a természetéért szerettem, nem az eszéért. „Szóval mit mondtál el neki?”kérdeztem, miközben nevettem rá. Ez egy ideges mosoly volt, nem az igazi. Nem mindig tudom megkülönböztetni mikor használom azt. „Azt mondtam neki, hogy én a férfiakat melegen és lélegezve szeretem,”

mondta és nevetett. Arlene néhanapján teljes mértékben tapintatlan volt. Emlékeztettem magamat, hogy újra kell gondoljam, hogy miért ő volt a legjobb barátom. „Nem, én igazából nem mondtam azt neki. Csak azt mondtam, hogy te az a szőke vagy, aki 9-kor bejött.” Köszi, Arlene. Szóval a támadóm már tudta, hogy én ki voltam, mert a legjobb barátom azonosított engem; nem tudta a nevemet vagy hogy hol éltem, csak annyit, hogy a Merlotte-nál dolgoztam és Bill Comptonnal jártam. Ez egy kicsit megnyugtató volt, de nem nagyon. A három óra vánszorgott. Sam kijött, azt mondta egy suttogó hangon, hogy Bubbának adott egy magazint hogy nézegesse, és egy üveg Life Support-ot iszogatni, és elkezdett kotorászni a bár mögött. „Hogy-hogy a fickó autót vezetett motor helyett?” Sam motyogott halkan. „Hogy-hogy az autójának Mississippi-i rendszámtáblája volt?” Elhallgatott, amikor Kevin odajött, hogy ellenőrízze, hogy mi hívtuk-e Jane fiát, Marvint. Sam telefonált, amíg Kevin ott állt, úgyhogy tudta továbbítani a fiú ígéretét, hogy Merlotte-nál lesz húsz perc alatt. Kevin azután elindult, a noteszét a karja alá dugta. Azon tűnődtam, hogy Kevin költővé fog válni, vagy az összefoglalóját írta. Az a négy ember, aki megpróbálta figyelmen kívül hagyni Jane-t amíg kortyolták a korsójukat egy teknősbéka sebességével befejezte az italozást és távoztak, mindegyik letett egy dollárt az asztalra borravaló gyanánt. Nagy költekezők. Soha nem kapnám a felhajtómat, ha a vevők ilyenek lennének mint ezek.

Mindössze fél órai várakozás után, Arlene megcsinálta a záró munkáit és megkérdezte, hogy mehet-e és eltávozott Buck-kal. „Bill nemsoká hazajön?” kérdezett engem, ahogy felvette a kabátját. Buck a fociról beszélgetett Sammel. Vállat vontam. Három éjszakával korábban hívott engem, elmondta, hogy biztonságosan odaért Seattle-be és volt egy találkozója; akárki is legyen az akivel találkozott. A hívóazonosító azt írta ki, hogy „ismeretlen”. Úgy éreztem, hogy ez elég sokat elmond az egész helyzetről. Úgy éreztem, hogy ez egy rossz

jel. „Hiányzik neked?” A hangja alattomos volt. „Mit gondolsz?” kérdeztem egy kevés mosollyal a szám sarkában. „Menj haza, érezd jól magad.” „Buck nagyon jól bevált szer erre,” mondta miközben kihívóan nézett. „Szerencsés Te.” Úgyhogy Jane Bodehouse volt az egyetlen vevő Merlotte-ban, amikor Pam megérkezett. Jane aligha vehető számításba, ő ebből nem vett részt. Pam vámpír, és ő Fangtasiának, egy turistabár Shreveport-i turistabár társtulajdonosa.Ő Eric helyettes parancsnoka. Pam szőke, talán kétszáz éves, és valójában van érzéke a humorhoz; nem egy vámpír védjegy. Ha egy vámpír lehet a barátod, nekem akkor ahhoz ő állt a legközelebb. Ült egy bárszéken és szembefordult velem a csillogó fa felett. Ez vészjósló volt. Soha nem láttam még Pamot a Fangtasian kívül. „Mi újság?” mondtam üdözlés gyanánt. Rá mosolyogtam, de én teljesen feszült voltam. „Hol van Bubba?” kérdezte az ő éles hangján. Elnézett a vállam felett. „Eric dühös lesz, ha Bubba nem csinálta itt a dolgát.” Először vettem észre, hogy Pamnek volt egy enyhe akcentusa, de nem vettem azt biztosra. Talán csak régi angol hanghordozás. „Bubba hátul van, Sam irodájában,” mondtam az arcára koncentrálva. Azt kívántam, hogy mehessek és lecsillapodhassak. Sam odajött mellém és bemutattam egymásnak őket. Pam sokkal jelentőségteljesebben üdvözölte mint egy közönséges embert. (akiket talán nem is ismert egyáltalán) mivel Sam egy alak-váltó volt. És én arra számítottam, hogy látok egy kevés érdeklődést, mióta Pam mindenevő a szex terén, és Sam vonzó természetfeletti lény. Bár a vámpírok nem az arckifejezésükről voltak híresek, úgy dönöttem, hogy Pam határozottan boldogtalan volt.

„Mi a helyzet?” kérdeztem egy pillanatnyi csönd után. Pam találkozott a tekintetemmel. Mi mindketten kék szemű szőkék vagyunk, de az olyan, mintha azt mondanánk, hogy mindkét állat kutya. Vagyis ennyi volt az összes hasonlóság. Pam haja egyenes volt és fakó, és a szemei nagyon sötétek voltak. Most azok tele voltak szomorúsággal. Samre nézett merev kifejezéssel. Sam szó nélkül elment, hogy segítsen Jane fiának - aki egy megviselt, harmincas éveiben lévő férfi - betenni Janet az autóba. „Bill eltűnt,” mondta Pam mondta kapásból a társalgás helyett. „Nem, ő nem. Ő Seattle-ben van,” mondtam. Szándékosan tompán. Megtanultam azt a szót a Minden Napra egy Szó naptáramból már azon a reggelen, és itt sikerült használnom azt. „Hazudott neked.” Lenyeltem azt, csináltam a kezemmel egy „ugyan már” mozdulatot. „Ő egész idő alatt Mississippiben volt. Jacksonba ment.” Lebámultam a vastagon politúrozott bárpultra. Ez eléggé megmagyarázza Bill hazugságát, de hallani azt hangosan kimondva, őszintén, pokolian fájt. Hazudott nekem és eltűnt. „Szóval mit fogtok csinálni, hogy megtaláljátok?” kérdeztem, és útáltam, hogy a hangom ilyen bizonytalan volt. „Keressük. Mindent megteszünk, amit csak tudunk,” mondta Pam. „Akárki is kapta el, lehet utána téged akar. Ezért is külde Eric Bubbát.” Nem tudtam válaszolni. Küzdöttem, hogy uralkodjak magamon. Sam visszatért, felteszem azért mert látta, hogy milyen feldúlt voltam. Egy centire hátam mögül monda, „Valaki megpróbálta Sookiet elkapni, amikor ma este jött dolgozni. Bubba megmentette őt. A test kint van a bár mögött. El fogjuk

vinni amint bezárunk.” „Milyen gyorsan,” mondta Pam. Még boldogtalanabbnak hangzott. Pam bólintott Samnek. Ő jópofa természetfeletti lény volt, ámbár határozottan a második legjobb dolog az volt bennetárs volt ő élő volt, miközben a másik vámpír volt. ”Jobb lesz, ha kimegyek az autóhoz, és megnézem, hogy mit találok.” Pam biztosra vette, hogy magunk szabadulunk meg a testtől, minhogy valami hivatalosat tegyünk. A vámpíroknak problémát okoz hogy betartsák a törvényt és az hogy állampolgári kötelezettségük, hogy értesítsék a rendőrséget, ha gond merül fel. Noha a vámpírok nem csatlakozhatnak a fegyveres erőkhöz, ők azért lehetnek rendőrök, és ők pokolian élvezik a munkát. De a vámpír rendőrök gyakran a vámpírok egy alacsonyabb néposztályából valóak. Kétszer is meggondolnám a vámpírzsarukat, bármit is mondott Pam. „Mikor tűnt el Bill?” kérdezte Sam. A hangját sikerült szinten tartania, de a felszín alatt harag volt. „Ő tegnap éjszka volt esedékes,” mondta Pam. Felkaptam a fejem. Én nem tudtam ezt. Miért nem mondta Bill, hogy hazajön? „Épp Bon Temps felé vezetett, hívott minket a Fangtasianál, hogy tudassa velünk, hogy hazajön és ma találkozni akar velünk.”. Ez egy bevált szokás volt a vámpíroknál. Pam számokat ütött be a mobiljába, hallottam a kicsi sípjeleket. Hallottam a beszélgetését Ericcel. Miután ismertette a tényeket, Pam azt mondta neki, „Itt ül. Nem beszél.” A kezembe nyomta a telefont. Automatikusan a fülemhez tettem. „Sookie, hallgatsz?” Tudtam, hogy Eric hallja ahogy mozog a hajam a telefon fölött, és a lélegzetemet.

„Elmondom,” mondta. „Figyelj és fogadj szót nekem. Semmilyen körülmények között se mond el senkinek, hogy mi történt. Cselekedj csak a szokásos módon. Éld az életed ahogy eddig. Valamelyikünk mindig figyelni fog téged ha gondolod, vagy nem. Még nappal is, mi keresni fogunk valakit, hogy megvédjen

téged. Meg fogjuk torolni Billt, és meg fogunk védeni téged.” Megtorolni Billt? Tehát Eric biztos volt abban, hogy Bill halott. Jobban mondva, nem létező. „Nem tudtam az állítólagos múlt éjszakai érkezéséről,” mondtam, mintha ez lett volna a legfontosabb dolog, amiről értesültem. „Ő neki voltak rossz hírei amiket készült elmondani neked,” mondta hirtelen Pam. Eric meghallotta őt és ellenszenves hangot adott ki. „Mond meg Pamnak, hogy fogja be,” mondta kétségtelenül dühösen első ízben mióta ismertem őt. Nem láttam semmi szükségét, hogy átadjam az üzenetet, mert rájöttem, hogy Pam is hallotta őt. A legtöbb vámpírnak nagyon éles hallása van. „Szóval te tudtál erről a rossz hírről és te tudtad, hogy vissza fog jönni,” mondtam. Nem csak hogy Bill eltűnt és valószínűleg halott; véglegesen halott; de ő még hazudott nekem arról, hogy ő hova ment és miért, és eltitkolt tőlen néhány rám is vonatkozó fontos dolgot. A fájdalom olyan mélyre hatolt, hogy még a sebet sem éreztem. De tudtam, ami késik, nem múlik. Visszaadtam a telefont Pamnak, megfordultam és elhagytam a bárt. Botladozva jutottam el az autómig. Nekem maradnom kellene Merlotte-nál, hogy segítsek megszabadulni a testtől. Sam nem volt vámpír, és neki csak miattam volt köze volt ehhez. Ez nem volt becsületes vele szemben. De csak egy másodperc habozás után elhajtottam. Bubba tudott segíteni neki, és Pam; Pam, aki mindent tudott, amíg én nem tudtam semmit. Ahogy várható volt, megpillantottam egy fehér arcot a fák között amikor hazaértem. Majdnem kiáltottam az ügyeletesnek, hogy behívjam a vámpírt hogy legalább a kanapén üljön az éjszaka alatt. De akkor azt gondolkodtam, nem. Egyedül kellett lennem. Ez nem az én dolgom volt. Nem az én döntésem volt. Nekem tétlennek kellett maradjak, és én szabad akaratomból voltam tudatlan.

Én annyira sebesült és dühös voltam, amennyire csak lehet. Vagy végülis azt hittem, hogy az voltam. A későbbi felfedezések bebizonyították, hogy tévedtem. Berobogtam a házamba és bezártam az ajtót mögöttem. A zár nem tartaná kívül a vámpírokat természetesen, de egy felhívás hiánya, hogy belépjenek, igen. A vámpír legalább hajnalig határozottan távol tudott tartani bármilyen embert. Felvettem a régi hosszú kék nylon köntösömet, és és ültem a konyhaasztalomnál, üresen bámulva a kezeimet. Azon töprengtem, hogy Bill hol volt most. Körbevándorolta a Földet; vagy ő egy halom hamu volt valami barbecuegödörben? A sötét barna hajára gondoltam, annak vastag tapintására az ujjaim között. Átgondoltam az ő titkos tervezett visszatérését. Azután, ami egy vagy kettő percnek tűnt, rápillantottam az órára a tűzhelyen. Az aztalnál ültem a semmibe bámulva, már egy órája. Nekem le kellene feküdnöm. Késő volt, és hideg, és az alvás lenne a normális dolog amit tenni kellene. De semmi sem lesz normális már a jövőmben újra. Ó, várj! Ha bill eltűnne, a jövőm normális lenne. Nincs Bill. Így nincsenek vámpírok: nincs Eric, Pam vagy Bubba. Nincsenek természetfölötti teremtmények: nincsenek farkasok, alak-váltók vagy menádok. Nem találkoztam volna velük, egyikkel sem, ha Billel nem lett volna ez az összegabalyodásom. Ha soha nem jött volna be Merlotte-ba, én csak felszolgáló lettem volna, figyeltem volna a nemkívánatos gondolatokat körülöttem: piti kapzsiság, vágy, kiábrándultság, remények, és a fantáziák. Őrült Sookie, a Louisianai Bon Temps falusi telepatája. Szűz voltam Bill-ig. Most az egyetlen lehetőségem a szexre JB du Rone-val lenne, aki annyira csinos volt, hogy majdnem átsiklottál a tény fölött, hogy ő buta volt mint egy tuskó. Neki annyira kevés gondolata volt, hogy a társasága nekem már-már kellemes volt. Ráadásul megérinthetném JB-t anélkül, hogy kellemetlen képeket kapnék. De Bill; észrevettem, hogy a jobb kezem ökölbe szorult, és lecsaptam olyan keményen az asztalra, hogy pokolian fájt. Bill elmondta nekem, hogy ha bármi történne vele, nekem Erichez kell mennem. Én persze egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy azt mondta nekem, hogy

Eric gondoskodni fog arról, hogy megkapjam Bill egy kevés pénzügyi hagyatékát, vagy azt, hogy Eric megvédene engem a más vámpíroktól, vagy azt, hogy én Ericé volnék; ebben a helyzetben, hogy nekem olyan kapcsolatomnak kellene lennie Erickel, mint amilyen Billel volt. Mondtam Billnek, hogy engem nem fognak körbeadni, mint egy karácsonyi gyümölcstortát. De Eric már odajött hozzám, úgyhogy nekem ráadásul nem nyílt az alkalmam arra, hogy eldöntsem, hogy követem-e Bill tanácsát. Elvesztettem a gondolatom fonalát. Ez amúgy sem volt soha érthető. Ó, Bill, hol vagy? A kezeimbe temettem az arcomat. A fejem kimerülten lüktetett, és még a barátságos konyhám is rideg volt ebben a néhány órában. Felkeltem, hogy menjek lefeküdni, bár tudtam, hogy nem fogok aludni. Nekem szükségem volt Billre olyan gyomorszorító intenzitással, hogy azon töprengtem, hogy ez valahogy abnormális, hogy engem így elbűvölt némi természetfölötti hatalom. Bár a telepatikus képességem miatt immunis voltam a vámpírok delejezésére, talán sebezhető voltam egy másik hatalommal szemben? Vagy talán nekem csak hiányzott az az egyetlen ember, akit valaha szerettem. Kizsigereltnek, üresnek, és elárultnak éreztem magamat. Rosszabbul éreztem magam, mint amikor a nagyanyám meghalt, vagy mint mikor a szüleim megfulladtak. Amikor a szüleim meghaltak, én nagyon fiatal voltam, és talán nem egészen értettem meg, hogy ők végleg elmentek. Nehéz volt most emlékezni. Amikor a nagyanyám néhány hónappal ezelőtt meghalt, egy ünnepélyes délvidéki temetési szertartással vigasztalódtam. És tudtam, hogy ők nem önszántukból hagytak el engem. A konyhai ajtónál állva találtam magam. Lekapcsoltam a fenti fényt. Amint a sötétben felöltöztem, elkezdtem sírni, és nem is hagytam abba egy hosszú, hosszú ideig. Nem volt olyan éjszaka, hogy számítson az áldásom. Ez olyan éjjel volt, hogy minden veszteség, ami engem valaha ért, keményen szorongatott engem. Úgy tűnt, hogy engem több balszerencse ért, mint a legtöbb

embert. Bár tettem egy kísérletet, hogy kivédjem az özönlő önsajnálatot, nem voltam túl sikeres. Ez eléggé összefonódott azzal a nyomorúsággal, hogy nem tudtam Bill sorsáról. Azt akartam, hogy Bill kuporodjon össze a hátam mögött; akartam a hűvös ajkait a nyakamon. Akartam a fehér kezeit, amelyek végigjárják a hasamat. Beszélni akartam vele. Azt akartam tőle, hogy nevessen a szörnyű gyanúimon. A napomról akartam mesélni neki; arról a hülye problémáról, ami nekem a gázszolgáltató vállalattal volt, és az új csatornákról, amit a kábeltelevíziós társaság adott. Emlékeztetni akartam őt, hogy neki szüksége van egy új mosógépre a fürdőszobájába, hogy megtudja, hogy a testvérem, Jason rájött, hogy ő végülis nem lesz apa (ami jó volt, mert ő még nem volt házas). A legkellemesebb része a kapcsolatnak, hogy megosztod az életedet valaki mással. De az életem, nyilvánvalóan, nemvolt elég jó ahhoz, hogy megosszam. Harmadik fejezet Amikor a nap felkelt, addigra sikerült egy fél órát aludjak. Elkezdtem felkelni, hogy csináljak kávét, de nem láttam értelmét. Ágyban maradtam. A telefon egész reggel csengett, de nem vettem fel. Az ajtócsengő csengett, de nem válaszoltam rá. Délután közepe táján rájöttem, hogy volt egy dolog, amit meg kellett tegyek, egy feladat, amihez Bill ragaszkodott, hogy megtegyem, hogy ha őt feltartóztatnák. Ez pontosan az a helyzet volt, amit elmondott nekem. Most a legnagyobb hálószobában aludtam, ami azelőtt a nagyanyámé volt. Keresztül támolyogtam a folyosón a korábbi szobámba. Néhány hónappal ezelőtt Bill kivette az öreg szekrényem alját és csapóajtót csinált bele. Kialakított magának egy fénymentes elbújós-lyukat a ház alatti szűk térben. Nagyszerű munkát végzett. Meggyőződtem, hogy engem nem lehet látni az ablakból, mielőtt kinyitom a szekrény ajtaját. A szekrény alja csupasz volt a szőnyegen kívül, amelyik a

szekrény méretére volt vágva. Miután visszahúztam azt a csappantyút, ami biztosította a szekrény alját, körbefuttattam egy zsebkést a padlózat körül és végül felfeszítettem azt. Lenéztem a fekete doboz alá. Ez tele volt: Bill számítógépe, egy doboz lemez, még a monitora és nyomtatója is. Szóval Bill előre látta, hogy ez megtörténhet, és elrejtette a munkáját még mielőtt elment. Neki volt egy valamennyi belém vetett hite, ő maga bármilyen hitetlen is volt. Bólintottam, feltekertem a szőnyeget, majd gondosan beillesztettem azt a sarkokba. A szekrény aljára szezonon kívüli dolgokat tettem; cipődobozokat, melyekben nyári cipők voltak, strandtáskát benne nagy strandtörülközővel és az egyik napolajammal, és egy összecsukható ágyat, amit napozásra használtam. Beállítottam egy hatalmas esernyőt a hátsó sarokba, és megállapítottam, hogy a szekrény elég életszerűen néz ki. A nyári ruháim néhány jelentéktelen fürdőköpennyel és hálóinggel egyetemben ott lógtak a keresztrúdon A lendületem elfogyott, ahogy rájöttem, hogy befejeztem azt az utolsó szolgálatot, amit Bill elvárt tőlem, és nekem nem volt módom tudatni vele, hogy teljesítettem a kívánságát. Az egyik felem (szánalmasan) tudatni akarta vele, hogy hiszek benne; a másik felem meg néhány karót akart a szerszámoskamrából kiélesíteni. Túl nagy küzdelem volt a cselekvésnek bármilyen formája, visszakúsztam az ágyamba és össezhúztam magam. Elveszítettem az életem fontos dolgait, hogy erős legyek és vidám és céltudatos, visszatértem hogy dagonyázzak a fájdalmamban és az árulás megsemmisító érzésében. Amikor felébredtem, megint sötét volt, és Bill velem volt az ágyban. Ó, köszönöm Istenem! A megkönnyebbülés söpört végig rajtam. Mostmár minden rendben lesz. Éreztem a hűvös testét mögöttem, és félálomban átfordultam, és átöleltem a karjaimmal. Kioldotta a hosszú nejlonköntösömet, és a keze a lábamat simogatta. A csöndes mellkasához tettem a fejemet és belefúrtam az orromat. A karjai összezáródtak körülöttem, erősen hozzám préselődött, és örömmel sóhajtottam miközben becsúsztattam a kezemet közénk hogy kikapcsoljam a nadrágját. Minden visszatért a normális kerékvágásba. Kivéve, hogy neki más volt az illata.

A szemeim kipattantak és hátralöktem magam a kőszikla kemény vállaktól. Kieresztettem egy rémült nyüszítést.

„Én vagyok,” mondta egy ismerős hang. „Eric, mit csinálsz te itt?” „Átölellek.” „Te szemétláda! Azt hittem, hogy te Bill vagy! Azt hittem, hogy visszajött!” „Sookie, neked szükséged van egy zuhanyra.” „Mi?” „A hajad piszkos, és a leheleted egy lovat is kiütne.” „Nem érdekel, hogy mit gondolsz,” mondtam határozottan. „Szedd össze magad.” „Miért?” Valószínűleg semmi sem küldött volna ki engem annál gyorsabban az ágyból, mint amit mondott. A forró zuhany csodásnak tűnt a hideg testemnek, és a haragom felmelegítette a belsőmet. Nem ez volt az első alkalom, hogy Eric meglepett engem a saját otthonomban. Törölni fogom a meghívását az otthonomba. Korábban mi akadályozott meg engem abban a drasztikus lépésben; mi akadályoz meg engem most; az ötlet, hogy ha nekem valaha segítségre lenne szükségem, és ő nem tudna bejönni, lehet, hogy meghalnék, mielőtt kiáltani tudnám, hogy „Gyere be!” Bementem a fürdőszobába, vittem magammal a farmeremet és fehérneműt és egy piros-zöld karácsonyi pulóvert rénszarvas mintával, mert az volt a fiókomban legfelül. Csak egy hónapod van, hogy hord a megstoppolt holmikat, így én kihozom belőle a legtöbbet. Megszárítottam a hajam, és azt kívántam,

hogy Bill bárcsak itt lenne, hogy kifésülni azt. Ő igazán élvezte azt csinálni, és én szertettem neki megengedni. Ettől a képtől majdnem megint kiborultam, de nekitámasztottam a fejemet a falnak egy hosszú pillanatig, amíg összeszedtem magam. Vettem egy mély lélegzetet, belenéztem a tükörbe és magamra kentem egy kevés sminket. A barnaságom nem tartott ki a téli szezonig, de még mindig szép rózsás volt az arcszínem, köszönet a Bon Temps-i Video Kölcsönző szoláriumának. Én egy nyári ember vagyok. Szeretem a napot, és a rövid ruhákat, és az érzést, hogy a nappali órákban bármit meg tudok tenni amit csak akarok. Még Bill is szerette a nyár illatát, szerette, amikor érezte a bőrömön a napolaj és (ő mondta nekem)a nap illatát. De a legkellemesebb része a télnek az volt, hogy legalább az éjszakák sokkal hosszabbak voltak; ezt úgy értem, hogy amikor Bill megoszotta velem azokat az éjszakákat. Átdobtam a hajkefémet a fürdőszobán keresztül. Ez egy megnyugtató csörömpölést adott ahogy az visszapattant a fürdőkádról. „Te szemét!”. Sikítottam tüdőből. Semmi más nem nyugtatott meg jobban,mint hogy hallottam a hangom kimondani egy ilyen szót hangosan. Amikor kijöttem a a fürdőszobából, Ericet teljesen fel volt öltözve. Egy farmert és egy olyan ingyen pólót viselt, amit az egyik sörfőzdétől kapott, ami a Fangtasianak szállított be („Ez a Vér a Tied” volt olvasható rajta), és körültekintően beágyazott. „Pam és Chow be tudnak jönni?” kérdezte. Végigmentem a nappali szobán a bejárati ajtóhoz és kinyitottam azt. A két vámpír csendesen ült a tornácon a hintaágyban. Abban, az állapotban voltak, amiről én úgy gondoltam, hogy üzemen kívüli idő. Amikor a vámpírok nem tesznek semmi különöset, valahogy kiürülnek; visszahúzódnak magukba, ülnek vagy állnak teljesen mozdulatlanul, a szemük nyitva van, de kifejezéstelen. Ez úgy tűnik, hogy felfrissíti őket. „Kérlek gyertek be,” mondtam. Pam és Chow lassan beléptek miközben érdeklődéssel néztek körül, mintha egy

tanulmányi kiránduláson volnának. Louisianai tanyaház, körülbelül korai huszonegyedik századi. A ház a családunké volt, mióta azt százhatvan évvel ezelőtt megépítették. Amikor a testvérem, Jason elindult a saját útján, ő beköltözött abba a házba, amit a szüleink építettek, amikor megházasodtak. Én ittmaradtam a nagyanyámmal ebben a sokat változtatott, sokat tatarozott házban; és ő ezt rám hagyta. A nappali volt csak az eredeti az egész házból. A többi toldalékok, mint a modern konyha és a fürdőszobák relatíve újak voltak. A következő szint, amelyik sokkal kiseb volt, mint a földszint, korai 1900-as években lett hozzáépítve egy egész generáció befogadására, akik valamennyien megmaradtak. Mostanában ritkán mentem oda fel. Ezen a nyáron szörnyen meleg volt fent, még az ablaklégkondícionálóval is. Az összes bútorom öreg volt, kevésbé stílusos, és kényelmes; abszolút hagyományos. A nappaliban kanapék, székek, TV és egy videolejátszó volt, majd ahogy keresztülmentél a folyosón, ott volt az én nagy hálószobám hozzá tartozó fürdővel az egyik oldalon, és egy előcsarnok, egy fürdőszoba és a korábbi hálószobám, és néhány szekrény, fehérneműs, kabátos és egyebek. Egyenesen az átjárón bejutottál a konyhába/étkezőbe, ami nem sokkal a nagyszüleim esküvője után lett hozzáépítve. A konyha után, volt egy nagy fedett hátsó tornác, amit nemrég fedtem be. A tornác otthont adott egy használható öreg padnak, a mosógépnek és szárítónak, és néhány polcnak. Minden szobában volt menyezeti ventilátor és légycsapó is, ami egy diszkrét helyen lógott egy kicsi szögön. A nagyi nem kapcsolná be a légkondicionálót, hacsak nem muszáj. Bár nem merészkedtek fel, semmilyen részlet sem kerülte el Pam és Chow figyelmét a földszinten. Mire letelepedtek annál az öreg fenyőasztalnál, ahol Stackhouse-ok néhány nemzedéke evett, úgy éreztem, mintha egy múzeumban élnék, amit épp katalogizálnak. Kinyitottam a hűtőszekrényt és kivettem három üveg TrueBlood-ot, megmelegítettem azokat a mikrohullámú sütőben, összeráztam őket, és letettem az asztalra a vendégeim elé.

Chow gyakorlatilag még mindig idegen volt a számomra. Ő néhány hónapja dolgozott a Fangtasianál. Felteszem, hogy őt megvásárolták a bárnak, mint az előző csapost. Chownak bámulatos tetoválásai voltak, sötét kék nagyon bonyolult ázsiai fajta, mint egy készlet különleges ruha. Ezek annyira különböztek a támadóm börtön díszítéseitől, hogy nehéz volt elhinni, hogy azok azonos művészeti formák voltak. Nekem elmondták, hogy Chow-nak Yakuza tetoválásai voltak, de nekem soha nem volt bátorságom, hogy megkérdezzem őt, főleg, hogy semmi közöm nem volt hozzá. Azonban, ha ezek igazi Yakuza tetoválások vltak, Chow nem volt olyan öreg vámpír. Utána néztem a Yakuzának, és a tetoválás (viszonylag) újkeletű fejlesztés volt ennek a bűnügyi szervezetnek a hosszú történelmében. Chownak hosszú fekete haja volt (nincs abban semmi meglepő), és sok forrásból hallottam, hogy ő egy óriási fogás volt Fangtasiánál. A legtöbb este félmeztelen dolgozott. Ma este, mintegy engedményként a hidegnek, ő egy cipzáros piros mellényt hordott. Nem tudtam, hogy vajon ő valaha érezte-e magát meztelennek, a teste annyira részletesen ki volt díszítve. Bárcsak megkérdezhetném őt, de természetesen nem fogom. Ő volt az egyetlen ázsiai leszármazott, akivel valaha találkoztam, nem számít, hogy tudod, hogy az egyének nem képviselik az egész nemzetségüket, úgy vélem, hogy legalább néhány általános dolog igazolható. Chow úgy tűnt, hogy nagyon ragaszkodik a privát szférához. De messze volt attól, hogy csöndes és kifürkészhetetlen legyen, Pammal elpletykálkodtak, habár olyan nyelven, amit nem értettem. És zavarba ejtő módon rám mosolygott. Ok, talán túl távol volt a kifürkészhetetlentől. Valószínűleg pokolian megsértett engem, és túl bárgyú voltam, hogy tudjam azt. Pam fel volt öltözve, mint mindig, olyan kispolgári névtelen ruhába. Ma este ez egy téli fehér kötött nadrág és egy kék pulóver volt. A szőke haja csillogott, egyenes volt és laza, ki volt engedve.Úgy nézett ki mint Alice Csodaországban agyarakkal. „Megtudtál még valami mást Billről?” kérdeztem, Iasked, mikor ők megitták az italukat. „Egy keveset,” mondta Eric. Ölbe tettem a kezeimet és vártam.

„Tudom, hogy Billt elrabolták,” mondta, és a szoba egy másodpercig körbeforgott velem. Vettem egy mély lélegzetet, hogy megállítsam. „Ki volt az?” A nyelvhelyesség miatt aggódtam a legkevésbé. „Nem vagyunk benne biztosak,” mondta nekem Chow. „A tanúk nem nem értenek egyet.” Az angolja akcentusos, de nagyon tiszta volt. „Hadd lássam őket,” mondtam. „Ha emberek, akkor meg fogom tudni.” „Ha az uralmunk alatt volnának, azt lenne az ésszerű tenni,” monda Eric barátságosan. „De sajnos nincsenek.” Uralom, na ne mondd. „Kérlek magyarázd meg.” Én biztos voltam, hogy az adott körülményekhez képest rendkívüli türelmet mutattam. „Ezek az emberek Mississippi királyának tartoznak hűséggel.” Tudtam a szám nyitva volt, de nem tudtam abbahagyni. „Elnézést,” mondam egy hosszú pillanat után, „de esküszöm, te azt mondtad, hogy Mississippi királya?” Eric mosoly nélkül bólintott. Lesütöttem a szememet miközben megpróbáltam tartani a pléhpofát. Még az adott körülményekhez képest is ez lehetetlen volt. Éreztem, hogy megrándul a szám. „Tényleg?”kérdeztem ügyefogyottan. Segítség nélkül kérdeztem. Nem tudom, hogy ez miért tűnt még viccesebbnek, mint hogy Mississippinek királya volt; végülis Luisiananak királynője volt; de ez... Emlékeztettem magamat, hogy nekem nem kellene tudjak a királynőről. , hogy rólam azt hitték, hogy nem tuok a királynőről. at rólam nem hitték azt, hogy tudok a királynőről. Rendben. A vámpírok egymásra néztek. Egyszerre bólintottak. „Te vagy Luisiana királya?” kérdeztem Ericet, minden szellemi erőfeszítést igénybe véve, hogy az eltérő sztorikat rendezzem magamban. Olyan nagyon

elkezdtem nevetni, hogy alig bírtam megmaradni a széken. Talán ez a hisztéria egy jele volt. „Ó, nem,” mondta. „Én az 5. körzet seriffje vagyok.” Az igazán kiakasztott engem. A könnyeim csorogtak az arcomon, és Chow nyugtalannak tűnt. Felkeltem, csináltam magamnak egy kevés Swiss Miss forró csokit a mikrohullámú sütőben, megkavartam egy kanállal, hogy lehűljön. Megnyugodtam, ahogy ezt a feladatot végrehajtottam, és mire visszatértem az asztalhoz, én majdnem lehiggadtam. „Azelőtt soha nem mondtad el mindezt nekem,” mondtam magyarázat gyanánt. „Ti mind fel vagytok osztva amEricai királyságokra, igaz? Pam és Chow egy kis meglepetéssel nézett Ericre, de ő nem figyelt rájuk.”Igen,” mondta egyszerűen. „Ez azóta van, mióta a vámpírok AmEricába jöttek. Természetesen az évek során a rendszer változott a népességgel. Az első kétszáz évben sokkal kevesebb vámpír volt AmEricában, mert az utazás több, mint veszélyes volt. Nehéz volt megoldani a hosszú utat a rendelkezésre álló vérellátmányból.” Amelyik a legénység lett volna természetesen. „És a Luisianai Purchase (Mississippitől a Sziklás hegységig terjedő terület) nagyon különbözött volna.” Nos, természetesen. Elfojtottam a vihogás egy másik rohamát. „ És a királyságok fel lettek osztva…?” „Körzetekre. Valaha hűbérbirtoknak nevezték, addig amíg el nem határoztuk, hogy az már idejemúlt. Mindegyik körzetet egy seriff irányítja. Ahogy tudod, mi a Luisianai királyság 5. körzetében élünk. Stan, akit meglátogattál Dallasban, a királyság 6. körzetének a seriffje, Texasban.” Elképzeltem Ericet, mint Nottingham seriffjét, és amikor az elvesztette mulatságos értéké, mint Wyatt Earp. Én határozottan hibbant voltam. Én fizikailag igazán rosszul éreztem magam. Elmondtam magamnak, hogy csomagoljam el az erről az információról való véleményemet, és fókuszáljak a közvetlen problémára. „Tehát Billt fényes nappal rabolták el, jól értem?”

Többszörös bólintások körös-körül. „Ennek az elrablásnak néhány ember a szemtanúja volt, akik Mississippi királyságában élnek.” alig szerettem kimondani. „És ők a vámpír király ellenőrzése alatt vannak?” „Russell Edgington . Igen, ők az ő királyságában élnek, de néhányuk adott nekem némi információt. Fizetségért.” „Ez a király nem fogja megengedni neked, hogy kikérdezd őket?” „Még nem kérdeztük meg őt. Bill elrablását lehet ő rendelte el.” Ez egy sor új kérdést vetett fel, de azt mondtam magamnak, hogy maradjak az összpontosításnál. „Hogyan tudom elérni őket? Felteszem, ha eldönöttem, hogy akarom.” „Kitaláltunk egy módot, hogy információkat tudj gyűjteni abban a körzetben lévő emberektől, ahol Bill eltűnt,” mondta Eric. „Nem csak azoktól az emberektől, akiket megvesztegettem, hogy megtudjam, hogy mi történt, hanem az összes embertől, akivel Russel kapcsolatban van. Ez kockázatos.. Nekem el kell mondanom neked, amit tudok, hogy működjön a dolog. És te lehet, hogy vonakodni fogsz. Valaki már egyszer megpróbált elkapni téged. Úgy tűnik, bárkinél is van Bill, nincs sok információja rólad. De hamarosan Bill beszélni fog. Bárhol is leszel akkor, amikor megtörik, ők meg fognak téged találni.” „Nekik igazán nem lesz rám szükségük akkor,” mutattam rá. „ha már őt kifaggatták.” „Az nem szükségképpen igaz,” mondta Pam. Ők váltottak még egy titokzatos tekintetet. „Mondd el nekem az egész történetet,” mondtam. Észrevettem, hogy Chow végzett a vérrel, így felkeltem, hogy hozzak még neki egyet. „Ahogy Russell Edgington emberei elmondták, Betty Jo Pickard, Edgington másodparancsnoka, állítólag tegnap St. Louisba repült. Az emberek, akik azért

felelősek, hogy a repülőtérre vigyék a koporsóját, tévedésből Bill ugyanolyan koporsóját vitték el. Amikor a koporsót kézbesítették az Anubis Airlines által bérelt hangárba, ők magára hagyták őrízetlenül körülbelül 10 percre, míg kitöltötték a papírokat. Ezalatt az idő alatt; állításuk szerint; valaki eltolta a koporsót, ami egy Gurney volt, kivitték a hangár hátsó részén, betették egy teherautóba és elhajtottak vele.” „Valaki, aki be tud hatolni az Anubis biztonsági rendszerébe,” mondtam, erős kételkedéssel a hangomban. Az Anubis Airlines-t a vámpírok biztonságos szállítására hozták létre, és az alvó vámpírok koporsójának nagyfokú védelme volt a nagy névjegyük. Természetesen a vámpíroknak nem kell aludniuk koporsókban, de minden bizonnyal úgy könnyebb szállítani őket. Voltak szerencsétlen balesetek, amikor a vámpírok a Delta-val akartak repülni. Néhány fanatikus kinyitotta a poggyásztárolót és baltával szétvert néhány koporsót. Északnyugat ugyanazt a problémát szenvedte el. Takarékoskodás a pénzzel hirtelen nem látszott annyira vonzónak a vámpírnak, akiket most majdnem kizárólag az Anubis szállít. „Azt gondolom, hogy valaki elvegyült Edgington embereivel, valamelyik Anubis alkalmazott gondolom Edgington alkalmmazottja is volt, és Edgington emberei gondolom az Anubis-hoz tartoztak. Ki tudta volna tolni Billt, ahogy Edgington emberei elmentek, és az őrök nem jöttek volna rá semmire.” „Az Anubis emberei nem kérték el a papírokat? Egy felszálló koporsóét?” „Azt mondják, hogy látták a papírokat, Betty Jo Pickardé volt. Ő utazott, hogy letárgyaljon egy kereskedelmi szerződést a St. Louis-i vámpírokkal”. Nekem volt egy üres pillanatom, hogy töprengjek, hogy mi a fenével akarnak a Mississippi-i vámpírok kereskedni a Missouri-i vámpírokkal, majd eldöntöttem, hogy egyáltalán nem akarom tudni. „Volt szintén egy extra kavarodás abban az időben,” mondta Pam. „Tűz keletkezett egy másik Anubis repülő farok részében, és ez megzavarta az őröket.” „Ó, véletlenül szándékos.”

„Én is úgy gondolom,” mondta Chow. „Szóval, miért akarná bárki is megkaparintani Billt?" kérdeztem. Félő, hogy én tudtam. Reméltem, hogy valami mással állnak elő. Köszönöm Istenem hogy Bill felkészült erre a pillanatra. „Bill egy kicsit különleges projekten dolgozott,” mondta Eric, a szemei az arcomat fürkészték. „Tudsz valamit erról?” Többet, mint amennyit akartam. Kevesebbet, mint amit kellett volna. „Milyen project?” mondtam. Arra használtam az egész életemet, hogy megtanuljam elrejteni a gondolataimat, és most össeszedetem az egész készségemet. Az élet az őszinteségemtől függött. Eric tekintete átsiklott Pamról Chowra. Mindketten adtak valami végtelenül kicsi jelet.Ő megint rámnézett, és mondta, „Ezt elég nehéz elhinni, Sookie.” „Hogy-hogy?” kérdeztem haraggal a hangomban. Amikor bizonytalan vagy, támadj. „Mikor szokta bármelyikőtök is kiönteni a lelkét egy embernek? És Bill is pontosan olyan, mint ti.” Mondtam azzal a dühvel ami összegyűlt bennem. Megint egymásra néztek. „Azt gondolod, hogy mi elhisszük, hogy Bill nem mondta el neked, hogy min dolgozott?” „Igen, úgy gondolom. Mert ő nem mondta el.” Én azt már amúgyis többé kevésbé magamtól kitaláltam. „Ezt fogom csinálni,” mondta Eric végül. Rámnézett az asztalon keresztül, a kék szemei olyan kemények voltak, mint a márvány de mégis melegek. Már nem volt Mr. Jó Vámpír. „Nem tudom megmondani, hogy hazudsz vagy nem, ami igazán figyelemreméltó. A kedvedért remélem, hogy elmondod az igazságot. Tudnálak kínozni téged, amíg elmondtad az igazságot nekem, vagy amíg én megbizonyosodnék, hogy elmondtad az igazságot az elejétől fogva.”

Ó, atyám. Vettem egy mély lélegzetet, majd kifújtam, és megpróbáltam egy megfelelő imára gondolni. Istenem, ne hagyd, hogy hangosan sikítsak, elég gyengének és negatívnak tűnt. Azonkívül senki sem hallana engem a vámpírokon kívül, akármilyen hangosan is sikítanék. Amikor eljön az idő, lehet, hogy én is engedek neki. „De,” Eric folytatta elgondolkozva, „lehet, hogy sérülésed sokkal rosszabb lenne a tervem másik része miatt. És igazán, az nem tesz akkora nagy különbséget, ha tudod, hogy Bill tette-e valamit a hátunk mögött vagy nem.” A hátuk mögött? A hátaik mögött? Ó, francba. És most már tudtam, hogy kit okoljak a nagyon súlyos helyzetem miatt. A saját kedves szerelmemet, Bill Comptont. „Erre reagált,” jegyezte meg Pam. „De nem úgy, ahogy számíotttam,” mondta lassan Eric. „Nem vagyok túl boldog a kínzás lehetőségétől.” Én annyira nagy bajban voltam, ráadásul még fel sem fogtam, és túl voltam terhelve stresszel, hogy úgy éreztem, hogy valahol a testem felett legbegek. „És nekem hiányzik Bill.” Bár pillanatnyilag boldogan megrúgnám a seggét, akkor is hiányzott. És ha tudtam volna vele beszélni legalább tíz percet, mennyivel könnyebben tudtam volna szemenézni az elkövetkezendő napokkal. Könnyek folytak végig az arcomon. De nekik volt még több, amit el kellett mondjanak nekem, többet kellett halljak, akár akartam, akár nem. „Azt remélem, hogy elmondod nekem, hogy miért hazudott ezzel az utazással kapcsolatban, ha tudod. Pam rossz híreket említett.” Eric ránézett Pamra a szemében minden szeretet nélkül. „Ő megint izzad,” jegyezte meg Pam, hangjában némi kényelmetlenséggel. „Azt gondolom, hogy mielőtt elmegy Mississippibe, tudnia kellene az igazságot. Azonkívül, ha ő valamit titkol Billért, ez..,” Elárult minket? Vajon Bill hűséges volt? Minden igaz volt, amit mondott? Nyilvánvaló volt, hogy Chow és Eric nem mond el nekem semmit,és ők erősen

gondterheltek voltak, hogy Pam célozgatott nekem rá, mindamellett én nem tudtam, hogy mi lesz velem és Billel.De ők mindketten egy hosszú percen keresztül elszántan nézték Pamet, majd Eric kurtán bólintott. „Te és Chow várjatok kint,” mondta Eric Pamnek. Pam adott neki egy nagyon éles pillantást, majd kisétáltak, otthagyva az üres palackjaikat az asztalon. Még egy köszönöm-öt sem mondtaka vérért. Nem is beszélve a palackok kiöblítéséről. Egyre sápadtabb lettem, ahogy figyeltem a gyatra vámpír magatartást. Éreztem, hogy a szemhéjaim remegnek, és eszembe jutott, hogy az ájulás szélén vagyok. Én nem vagyok olyan törékeny lány, aki minden jelentéktelen dologtól összeesik, de éreztem, hogy ez most indokolt. Plusz, homályosan rájöttem, hogy nem ettem több mint huszonnégy órája. „Ne csináld,” mondta Eric. Határozottnak hangzott. Megpróbáltam koncentrálni a hangjára, és rá néztem. Bólintottam hogy jelezzem, hogy megteszek mindent. Az asztal mellett átjött az én oldalamra, megfordította a széket, amin Pam ült, addig amíg szembenézett velem és nagyon közel került hozzám. Ült és odahajolt hozzám, a nagy fehér keze betakarta mindkét kezem, ami még mindig az ölemben volt. Ha összezárná a kezét, össze tudná az összes ujjamat törni. Soha nem dolgozhatnék megint pincérnőként. „Nem szeretem látni, ha megijedsz tőlem,” mondta, az arca nagyon közel volt az enyémhez. Éreztem az arcszeszét, Ulysee, azt hiszem. „Én mindig nagyon rajongtam érted” . Ő mindig úgy le akart velem feküdni. „Plusz, meg akarlak dugni téged.” Vigyorgott, de ebben a pillanatban ez nem okozott nekem semmit. „Amikor csókolózunk, az nagyon izgató.” Mi már csókolóztunk kötelességből, hogy úgy mondjam, nem szórakozásból. De ez izgalmas volt. Hogy ne lett volna? Ő nagyszerű volt, és neki volt több száz éve, hogy volt hogy dolgozzon a csókolózási technikáján. Eric közelebb és közelebb jött. Nem voltam benne biztos, hogy ő most

megharapni vagy megcsókolni fog engem. Az agyarai megnyúltak. Ő dühös volt, vagy kanos, vagy éhes, vagy mindhárom együtt. Az új vámpírok hajlottak arra, hogy selypítsenek, amíg beszéltek, amíg hozzászoktak az agyaraikhoz; ezt Ericről nem mondhattad el. Neki századok voltak arra, hogy ennek is tökéletesítse a technikáját. „Valahogy a kínzás tervezésétől nem érzem magam szexinek,” mondtam neki. „Ez egy kicsit Chow-ért volt, jóllehet,” suttogta Eric a fülembe. Nem remegtem, de kellett volna. „Rá tudnál térni a lényegre?” kérdeztem. „Meg fogsz kínozni engem vagy nem? A barátom vagy az ellenségem vagy? Meg fogod találni Billt, hogy hagyod megrohadni?” Eric nevetett. Ez rövid volt és nem vol vicces, de ez jobb volt, mint közelebb tudni őt, legalábbis ebben a pillanatban. „Sookie, te túl sokat,” mondta, de nem úgy tűnt, mintha ő különösen megnyerő lett volna. „Nem foglak megkínozni. Egyrészt, útálnám tönkretenni ezt a szép bőrt; egy napon látni fogom mindezt.” Én csak remélni tudtam, hogy nyugodt volt a testem, amikor ez történt. „Nem fogsz mindig félni tőlem,” mondta, mintha ő teljesen biztos lett volt a jövőben. „És te nem mindig leszel olyan hű Billhez, mint most. Van valami, amit ell kell mondanom neked.” Itt jött a Nagy Rossz. A hűvös ujjai összefonódtak az enyémmel, és akaratomon kívül, keményen tartottam a kezét. Nem tudtam semmilyen szóra gondolni, legalább egy szóra, ami biztonságos volna. A szemeim összekapcsolódtak az övével. „Billt beidézték Mississippibe,” mondta nekem Eric, „egy vámpír, egy nő, akit Bill ismer nagyon sok éve. Nem tudom, hogy rájöttél-e, hogy a vámpíroknak szinte soha nincs párkapcsolatuk hosszabb ideig más vámpírokkal, mint egy egyéjszakás kaland. Nem tesszük ezt, mert ez nekünk egymás fölötti hatalmat ad örökre, a közösülés és a vér megosztása. Ez a vámpír,” „A nevét,” mondtam.

„Lorena,” mondta vonakodva. Vagy talán mindvégig el akarta mondani nekem, és a vonakodás csak show volt. A fene sem tudja egy vámpírnál. Várta, hátha beszélek, de én nem tettem. „Ő Mississippiben volt. Nem vagyok benne biztos, hogy ő rendesen ott él, vagy azért ment oda, hogy elcsábítsa Billt. Ő évek óta Seattle-ben él, tudom, mert ő és Bill sok évig éltek ott együtt.”. Azon töprengtem, miért Seattle-t választotta a kitalált úticéljául. Csak nem a levegőből szedte. „De bármilyen szándékkal kérte, hogy ott találkozzon vele; mentségére szolgáljon, hogy nem ő jön ide; talán ő csak elővigyázatos volt miattad,” Abban a pillanatban meg akartam halni. Vettem egy mély lélegzetet és az összekulcsolt kezeinkre pillantottam. Túlságosan meg voltam szégyenítve, hogy Eric szemeibe nézzek. „Ő azonnal le lett nyűgözve, egészen odavolt érte újra. Néhány éjszaka után, hívta Pamot, hogy elmondja hogy hamarabb jön haza, mint ahogy neked mondta, így ő el tudta rendezni a jövődet, mielőtt újra találkozott volna veled.” „A jövőm?” a hangom akár a varjúé. „Bill pénzügyi lépéseket akart tenni érted.” A sokk miatt elsápadtam. „Nyugdíjazott engem,” mondtam tompultan. Bármennyire is jót akart, Bill nem tudott volna ennél jobban megsérteni. Mikor belépett az életemben, egyszer sem jutott eszébe megkérdezni engem, hogy hogy álltak a pénzügyeim; ámbár alig tudta kivárni, hogy segíteni tudjon az újonnan felfedezett leszármazottjainak, a Bellefleur-öknek. De amikor készült kilépni az életemből, és bűnösnek érezte magát a szánalmas elhagyása miatt; akkor elkezdett aggódni.

„Ő akart,” kezdte Eric, majd megállt, és közelől rámnézett.”Hagyjuk ezt most. Nem mondtam volna el neked ebből semmit, ha Pam nem avatkozott volna be. Tudatlanságban küldtelek volna el téged, mert akkor nem sebeztelek volna megy ennyire a szavaimmal. És nekem nem kellett volna könyörögnöm neked, ahogy én most fogok fogok.” Kényszerítettem magam, hogy figyeljek. Fogtam Eric kezét, mintha az egy mentőkötél lett volna. „Amit én most tenni fogok, és ezt meg kell értened, Sookie, ráadásul a bőröm múlik rajta,” Egyenesen az arcába néztem, és látta a hirtelen meglepődésemet. „Igen, a munkám, és talán az életem is, Sookie; nem csak a tiéd és Billé. Holnap küldök hozzád egy kapcsolatot. Ő Shreveport-ban él, de van egy másik lakása Jacksonban. Neki vannak barátai az ottani természetfölötti közösségben, vámpírok, alakváltók, és farkasok. Rajta keresztül tudsz találkozni néhányukkal, és az emberi alkalmazottaikkal.” Nem teljesen voltam fejben ok, de úgy éreztem, hogy mindent megértettem, mikor fejben visszajátszottam azt. Szóval bólintottam. Az ujjai az enyémet símogatták újra meg újra. „Ez az ember egy farkas,” mondta Eric nemtörődöm módon, „szóval ő egy söpredék. De ő megbízhatóbb, mint néhány másik, és egy nagy személyes szívességgel tartozik nekem.” Felfogtam, bólintottam újra. Eric hosszú ujjai majdnem melegnek tűntek. „El fog vinni téged egy Jacksoni vámpírközösségbe, és te az emberi alkalmazottak fejéből tudsz információt szedni. Tudom ez egy totálkép, de ha van valami felfedezni való, ha Russell Edgington elrabolta Billt, talán elcsípsz egy utalást. Az az ember, aki megpróbált elrabolni téged, Jackson-i volt, az autójában lévő számlák alapján, és ő egy farkas volt; mint ahogy azt a farkas fej jelezte a mellényén. Nem tudom, hogy miért követtek téged. De azt gyanítom, hogy ez azt jelenti, hogy Bill még él, és el akartak kapni téged, hogy eszközként

felhasználjanak ellene.” „Akkor úgy vélem, hogy nekik Lorenát kellett volna elrabolniuk,”mondtam. Eric szemei elismerően szélesedtek ki. „Talán már elkapták,” mondta. „De talán Bill rájött, hogy Lorena volt az, aki elárulta. Őt nem kapták volna el, ha Lorena nem fedte volna fel a titkot, amit Bill elmondott neki.” Fontolóra vettem azt, újból bólintottam. „A másik rejtély, hogy Lorena miért került egyáltalán elő,” mondta Eric. „Úgy gondolom, hogy nekem tudnom kellett volna, ha ő hivatalosan a Mississippi csoport tagja. De én nem feledkezem meg erről, ha lesz egy kis szabadidőm.” A komor arcáról ítélve, már volt egy jelentős elképzelése ezzel a kérdéssel kapcsolatban. „Ha ez a terv nem tudjuk végrehajtani három napon belül, Sookie, nekünk lehet, viszonzásul el kell rabolnunk egy Mississippi-i vámpírt. Ez majdnem biztos, hogy háborúhoz vezetne, és egy hábo; még Mississippivel is; költséges lenne életekben és pénzben is. És a végén, mindenképp megölnék Billt. Rendben, a világ súlya pihent a vállaimon. Köszi, Eric. Nekem még több felelősségre és nyomásra volt szükségem. „De tudnod kell: Ha náluk van Bill, és ő még mindig él, vissza fogjuk szerezni őt. És te megint együtt lehetsz vele. Ha ez az amit akarsz.” Nagy Ha. „Válaszolva a kérdésedre: A barátod vagyok, és ez addig fog tartani, amíg én a barátod tudok lenni anélkül, hogy kockáztatnám a saját életemet. Vagy a területem jövőjét.” Nos, ez nagy vonalakban le lett fektetve. Értékeltem az őszinteségét. „Úgy érted, hogy amíg ez neked kényelmes,” mondtam nyugodtan, amelyik igazságtalan és téves volt. Mindazonáltal furcsállottam, hogy az ő hozzáállásának a furcsa

jellemzése egyáltalán zavarná őt. „Hadd kérdezzek valamit, Eric.” Felemelte a szemöldökeit hogy elmondja, hogy várja a kérdést. A kezei fel és le jártak a karomon, szórakozottan, mintha nem is gondolkodna, hogy ő mit is csinál. A mozgás emlékeztetett engem egy emberre, aki kezeit melegíti egy tűznél. „Ha jól értelek téged, Bill egy projecten dolgozott ,” éreztem a feltörekvő nevetés egy buborékát, és könyörtelenül elnyomtam azt. „Luisiana királynőjének,” fejeztem be. „De nem tudtál erről. Igazam van?” Eric mereven nézett engem egy hosszú pillanatig, amíg arra gondolt, hogy mit kell elmondania nekem. „Ő azt mondta nekem, hogy van egy munkája Bill számára,” mondta. „De nem mondta, hogy mi volt az, vagy hogy miért neki kell azt megcsinálnia, vagy hogy mikor lesz az befejezve.” Rosszkedvűvé tesz minden vezetőt, ha az alárendeltjét átveszik. Különösen ha a vezetőt tudatlanságan tartották. „Tehát, ez a királynő miért nem keresi Billt?” Kérdeztem miközben vigyáztam, hogy a hangom semleges maradjon. „Ő nem tudja, hogy Bill eltűnt.” „Miért?” „Nem mondtuk el neki.” Előbb-utóbb meg kell adnia a választ. „Miért nem?” „Megbüntetne minket.” „Miért?” Kezdtem úgy hangzani, mint egy két éves. „Amiért hagytuk, hogy bármi is történjen Billel, amikor neki egy különleges projectje volt a királynő részére.” „Mi volna az a büntetés?”

„Ó, nála nehéz megmondani.” Adott egy elfojtott nevetést. „Valami nagyon kellemetlen.” Eric elég közel volt hozzám, az arca majdnem érintette a hajamat. Nagyon finoman levegőt vett. A vámpírok inkább szagra, hallásra támaszkodnak, mint a látásra, habár a látásuk rendkívül éles. Ericnek volt a véremből, így ő sokkal többet tudott elmondani az érzéseimről, mint az a vámpír, akinek nem volt. Az összes vámpír az emberi érzelmek tudósa volt, minthogy a legtöbb sikeres ragadozó ismeri a zsákmánya szokásait. Eric tulajdonképpen hozzádörzsölte az aráct az enyémhez. Ő olyan volt, mint egy macska, ami élvezte a kontaktust. „Eric.” Ő több információt adott nekem, mint ahogy ő tudta. „Mmm?” „Igazán, a királynő mit fog tenni veled, ha nem tudod neki előkeríteni Billt időre a project miatt?” A kérdésem meghozta a kívánt eredményt. Eric elhúzódott tőlem és lenézett rám szeme kékebb volt mint az enyém, keményebb, mint az enyém és hidegebb, mint az Északi sarkvidék. „Sookie, te igazán nem akardod tudni,” mondta. „Meglehetősen jó volna felmutatni Bill munkáját. Termelni a munkáját elég jó volna. Bill tényleges jelenléte bónusz volna.” Majdnem olyan hideg szemekkel néztem vissza rá, mint ő. „És mit fogok kapni azért cserébe, hogy ezt érted fmeg fogom tenni?” Kérdeztem. Ericnek sikerült egyszerre meglepettnek és elégedettnek tűnnie. „Ha Pam nem célozgatott volna neked Billről, a biztonságos visszatérése elég lett volna, és megragadtad volna az esélyt, hogy segíts,” emlékeztetett engem Eric. „De most tudok Lorenáról.”

„És most hogy tudod, beleegyezel, hogy megtedd ezt értünk?” „Igen, egy feltétellel.” Eric óvatosnak tűnt. „Mi volna az?” kérdezte. „Ha valami történik velem, azt akarom tőled, hogy intézd el őt.” Bámult engem legalább egy egész másodpercig mielőtt harsogó nevetésben tört ki. „Nekem ezért hatalmas bírságot kellene fizesek,”mondta amikor abbahagyta a nevetést. „És először is nekem véghez kellene vinnem. Amit könnyebb mondani, mint megtenni. Ő háromszáz éves.” „Elmondtad nekem, hogy mi fog történni veled, ha mindez kiderülne, az nagyon szörnyű volna,” emlékeztettem őt. „Igaz.” „Azt mondtad nekem, hogy neked reménytelenül szükséged van arra, hogy ezt megtegyem érted.” „Igaz.” „Ez az amit cserébe kérek tőled.” „Lehet, hogy csinálsz egy tisztességes vámpírt, Sookie,” mondta Eric végül. „Rendben. Eldöntve. Ha valami történik veled, Lorena soha többet nem fogja megdugni Billt újra.” „Ó, nem éppen azt.” „Nem?” Eric nagyon szkeptikusnak tűnt, lehet az is volt. „Azért, mert elárulta őt. Eric hideg kék szemei találkoztak az enyémmel. „Mond meg nekem Sookie. Evárnád ezt tőlem ha ő egy ember volna?” A széles, keskeny szája, ami

leggyakrabban szórakozott volt, most egy komoly egyenes vonalban volt. „Ha ő ember volna, magam intézném el,” mondtam, és álltam, hogy ajtót mutassak neki. Miután Eric elhajtott, az ajtónak dőltem és a fának nyomtam az arcomat. Komolyan gondoltam, amit mondtam neki? Régóta töprengtem azon, hogy igazán civilizált ember vagyok-e, bár én folyton arra törekedtem. Tudtam abban a pillanatban, amikor mondtam, hogy magam intézem el Lorenát, hogy komolyan gondoltam. Volt bennem valami meglehetősen vad, és mindig irányítottam azt. A nagyanyám nem úgy nevelt fel engem hogy egy gyilkos legyek. Ahogy nehéz léptekkel mentem a folyosón a hálószobámba, rájöttem, hogy a dühöm egyre inkább később mutatkozott. Attól kezdve, hogy megismertem a vámpírokat. Nem tudtam rájönni, hogy annak miért kell úgy lennie. Ők óriási kontrollt gyakorolnak maguk felett. Miért kell az enyémnek kisiklani? De az elég önelemzés volt egy éjszakára. Nekem gondolnom kellett a holnapra. Negyedik fejezet Mivel úgy tűnt, hogy elhagyom a várost, volt némi mosni valóm, és néhány dolog, amit a hűtőszekrényből ki kellett dobni. Én nem voltam különösen álmos, miután olyan sok időt töltöttem az ágyban az előző nap és éjjel, így elővettema bőröndömet, kinyitottam, és beledobtam néhány ruhát a mosógépbe a fagyos hátsó tornácon. Nem akartam a saját személyiségemre gondolni egy ideig. Volt más sok dolog, amin töprenghettem. Eric határozottan a vadászpuska megközelítését választotta annak, hogy hogy maga felé hajlítson. Bombázott engem számos indokkal, hogy azt tegye amit akart: megfélemlítés, fenyegetés, csábítás, könyörgés Bill visszatéréséért, könyörgés az ő (és Pam és Chow) életéért vagy egészségéért; de semmi a saját

egészségemért. „Lehet, hogy meg kell kínozzalak, de akarok veled szexelni; nekem szükségem van Billre, de dühös vagyok rá, mert becsapott engem; nekem meg kell tartanom a békét Russell Edgingtonnel, de vissza kell kapjam Billt Átkozott vámpírok. Láthatod, hogy miért örülök, hogy a delejezésük nem hat rám. Ez az egyik pozitívum, amit az elme-olvasási készségem ad nekem. Sajnálatos módon, a pszichés működési hibákkal rendelkező emberek nagyon vonzóak a vámpíroknak. Határozottan nem láttam előre ennek a semekkora részét, amikor beleszerettem Billbe. Billre már majdnem annyira szükségem volt, mint a vízre; és nem csak az iránta való mély érzéseim vagy a vele való szeretkezés miatt. Bill volt az egyetlen biztosítás az ellen, hogy egy másik vámpírhoz legyek kötve akaratom ellenére. Miután néhányszor elindítottam a mosógépet és a szárítógépet és összehajtogattam a ruhákat, sokkal ellazultabbnak éreztem magam. Már majdnem becsomagoltam, és betettem néhány romantikus regényt és rejtvényt arra az esetre, lesz egy kis időm olvasni. Én műfaj könyvekből autodidakta vagyok. Nyújtózkodtam és ásítottam. Terveim között volt egy kis lelki nyugalom, továbbá a nyugtalan alvás az elmúlt nap és éjszaka sem frissített fel annyira, mint ahogy gondoltam. Lehet, hogy most el tudok könnyen aludni. Még a vámpírok segítsége nélkül is, meg tudnám találni Billt, gondoltam, ahogy mostam a fogaimat és bemásztam az ágyba. De kiszabadítani őt bármilyen börtönből ahol volt és sikeresen kimenekíteni, az egy másik kérdés volt. És azután nekem el kell döntenem, hogy mit csináljak a kapcsolatunkkal. Körülbelül reggel négykor felébredtem egy olyan ötlet furcsa érzésével, ami csak arra várt, hogy igazolják. Az éjszaka folyamán én gondolkodtam néhány részletről; ez az a fajta ötlet volt, ami tudod, csak bugyborékol az agyadban, miközben arra vár, hogy felforrjon. Ahogy várható volt, egy perc múlva az ötlet a felszínre került. Mi van, ha Billt nem elrabolták, hanem megszökött? Mi van, ha annyira szerelmes lett vagy

függővé vált Lorenától, hogy úgy döntött, hogy elhagyja a Luisianai vámpírokat és csatlakozik a Mississippi csoporthoz? Abban a pillanatban, nekem kétségeim voltak afelől, hogy ez Bill terve volt; nagyon bonyolult lett volna, hogy az informátorok kiszivárogtassák Ericnek Bill elrablását, Lorena megerősített jelenlétét Mississippiben. Bizonyára volt egy kevésbé drámaibb és egyszerűbb módja, hogy elrendezzék az eltűnését. Gondoltam, hogy Eric, Chow és Pam még mindig Bill házában kutat, ami az enyémmel szemben van a temető túl oldalán. Nem találták meg, amit kerestek. Talán visszajöttek ide. Nekik nem kellene visszaszerezni Billt egyáltalán, ha megtalálnák a számítógép fájlokat, amit a királynő annyira akart. A puszta kimerültségtől elaludtam, miközben azt gondoltam, hogy Chow-t hallottam kint nevetni. Még a Bill árulásának tudata sem akadályozott meg abban, hogy utána kutassak az álmaiman. Több, mint háromszor kellett megforduljak, hogy lássam, hogy tényleg becsúszott-e az ágyba velem. És minden alkalommal az ágy másik fele üres és hideg volt. Mindazonáltal ez jobb volt, mintha Ericet találtam volna ott helyette. Én fent voltam és gondtalanul letusoltam, és csináltam egy fazék kávét, mielőtt a bejárati ajtónál kopogtak. „Ki az?” Kérdeztem és megálltam az ajtó egyik oldalán. „Eric elküldött engem,” mondta egy mogorva hang. Kinyitottam az ajtót és felnéztem. És még feljebb néztem. Ő hatalmas volt. A szemei zöldek voltak. Az összekócolt haja göndör volt, vastag és fekete, mint a szurok. Az agya zümmögött és energiával pulzált; egy piros jelzés féleség. Farkasember. „Gyere be. Kérsz egy kávét?” Akármit is várt, nem az volt, amire számított. „Biztos lehetsz benne, Chery.

Kérsz egy kis tojást? Kolbászt?” „Persze.” Beengedtem a konyhába. „Én Sookie Stackhouse vagyok,” mondtam a vállam fölött. Elhajoltam, hogy kivegyek néhány tojást a hűtőből. „Te?” „Alcide,” mondta, az ő egyszerű kiejtésével Al-see-nek ejtve. „Alcide Herveaux.” Kitartóan nézett engem, amíg kivettem a serpenyőt; a nagyanyám öreg, befeketedett serpenyőjét. Akkor kapta, amikor megházasodott. Most ez tökéletesen edzett volt. Meggyújtottam a gázt a tűzhelynél. Először a kolbászt sütöttem meg (a zsírja miatt), tátettem egy papírtörlőre egy tányéron és betettem a sütőbe, hogy melegen tartsam. Miután megkérdeztem Alcide-ot, hogy hogyan akarta a tojásokat, össze kevertem és gyorsan megsütöttem, majd rácsúsztatt őket a meleg tányérra. Első kísérletre a jó fiókot húzta ki az ezüst evőeszközökért, és töltött magának egy kevés gyümölcslevet és kávét, miután csendesen mutattam kint melyik vitrin tartalmazta a csészéket. Újratöltötte a bögrémet, amíg ő ezeket csinálta. Rendesen evett. És mindent megevett. A forró, mosószeres vízbe mártottam a kezeimet hogy a elmossam azt a néhány tálat. Utoljára mostam el a serpenyőt, megszárítottam, és beledörzsöltem egy kevés Criscót a feketeségbe, miközben időnként rápillantottam a vendégemre. A konyhának enyhe reggeli és mosogatószer illata volt. Ez egy különösen békés pillanat volt. Ez egyáltalán nem az volt, mint amire számítottam, amikor Eric azt mondta nekem, hogy valaki, aki egy szívességgel tartozott neki, a belépőm lesz a Mississippi-i vámpír miliőbe. Ahogy néztem az ablakon a hideg tájat, rájöttem, hogy ez olyan volt, mint ahogyan elképzeltem a jövőmet; azon ritka alkalom, hogy megengedtem magamnak, hogy elképzeljek egy férfit, akivel megosztom a házamat. Ez volt az élet, így kellett volna lennie, a normális emereknek. Reggel volt, ébredés és munka, a nő elkészíti a férfinek a reggelit, ha neki menni kell pénzt keresni. Ez a nagy vaskos férfi igazi ételt evett. Ő szinte biztos, hogy egy

teherautóval parkolt a házam előtt. Természetesen ő egy vérfarkas volt. DE a farkasok sokkal emberibb életet tudtak élni, mint a vámpírok. Másfelől az, amit nem tudtam a farkasokról, megtölthetne egy könyvet. Befejezte, mosogatóba tette a tányérját a vízbe, elmosta és megszárította amíg letöröltem az asztalt. Ez olyan símán ment, mintha megkoreografáltuk volna. Eltűnt a fürdőszobában egy percre, amíg átfutottam a gondolati listámat, hogy mit kell megtennem, mielőtt elmegyek. Beszélnem kellett Sam-mel, ez volt a legfontosabb dolog. Előző este hívtam a testvéremet, elmondtam neki, hogy néhány napig nem leszek. Liz Jasonnél volt, így ő igazán nem sokat törődött az utazásommal. Beleegyezett, hogy felvegye a postámat és az újságjaimat. Alcide leült velem szemb az asztalhoz. Megpróbáltam arra gondolni, hogy nekünk hogyan kellene a közös feladatunkról beszélgetnünk; megpróbáltam előre látni, hogy milyen érzékeny mancsokra fogok rátaposni. Talán ő ugyanazon dolgok miatt aggódott. Nem tudom az alakváltók vagy vérfarkasok elméit összefüggően olvasni; ők természetfeletti lények. Megbízhatóan hangulatokat tudok értelmezni, és esetenként csípek csak el tiszta gondolatokat. Szóval az „emberek egy kis eltéréssel” kevésbé átláthatatlanok, mint a vámpírok. különbAnnyira a humans-with-a-differenceare sokkal kevesebb a vámpíroknál átlátszatlan nekem. Mindamellett megértem, hogy az alakváltók és vérfarkasok egy csoportja meg akar változtatni dolgokat, a létezésük ténye még mindig titok marad. Amíg nem látják, hogy a nyilvánosság hogy megy a vámpíroknak, a természetfeletti két-természetűek nagyon védik a magánéletüket. A vérfarkasok az alakváltó világ nehéz fiújai. Ők definíció szerint alakváltók, de ők az egyetlenek, akiknek ott van a saját elkülönült társadalma, és nem fogják megengedni senkinek, hogy a fülük hallatára farkasoknak nevezzék őket. Alcie Herveaux eléggé keménynek tűnt. Ő hatalmas volt mint egy szikla, olyan bicepszekkel, amitől tartani kell. Neki másodszor is kellene borotválkoznia, ha az tervezné, hogy este elmegy szórakozni. Ő alkalmas lenne egy építkezésre vagy egy rakpartra.

Ő egy igazi férfi volt. „Mivel kényszerítenek téged, hogy ezt tedd?” kérdeztem. „Apám tartozik nekik,” mondta. A hatalmas kezeit az asztalra tette és rádőlt. „Nekik van egy kaszinójuk Shreveportban, tudod?” „Persze” Ez egy népszerű hétvégi kirándulás volt az embereknek ebben a térségben, elmenni Shreveportba vagy egészen Tunica-ba (Mississippiben, Memphistől lejjebb), néhány éjszakára lakást bérelni, automatákon játszani, megnézni egy vagy két műsort, jó sok büfékaját enni. „Az apám túl mélyre csúszott. Neki van egy földmérő cége; Neki dolgozom, de ő szeret hazardírozni.” A zöld szemek haragosan parázslottak. Nagyon elmerült a kaszinózásban Luisianaban, így a vámpírjaidnál vannak azadóslevele, a tartozása. Ha azt behívják, a vállalatunk csődbe fog menni.” A vérfarkasok úgy tűnt, annyira tisztelik a vámpírokat, mint a vámpírok őket. „Így, hogy visszakapjam az adóslevelet, segítenem kell neked, hogy a Jacksoni vámpírok körül lóghass.” Hátradőlt a széken miközben belenézett a szemeimbe. „Nem olyan nehéz dolog egy csinos nőt Jaksonban bárról bárra vinni. Most, hogy találkoztam veled, örülök, hogy ezt kell csináljam, hogy apámat kihúzzam az adósság alól. De mi a pokolért akarod ezt tenni? Úgy nézel ki, mint egy igazi nő, nem az egyik vagy azok közül a beteg szukák közül, aki lelép, hogy a vámpírok körül lődörögjön.” Ez egy üdítő beszélgetés volt a vámpírokkal való megbeszélés után. „Csak egy vámpírral lebzselek, saját akaratomból,” mondtam keserűen. „Bill, az én, nos, nem tudom, hogy ő még a barátom-e többé. Úgy tűnik, hogy a Jacksoni vámpírok elrabolták őt. Valaki megpróbált engem elkapni az előző éjszaka.” Gondoltam úgy tisztességes, ha tudja. „Mert az emberrabló nem úgy tűnt, hogy tudná a nevemet, csak azt, hogy a Merlotte-nál dolgozom, valószínűleg biztonságban leszek Jaksonban, ha senki sem jön rá, hogy én vagyok az a nő, aki Billel jár. El kell mondjam neked, hogy az a férfi, aki megpróbált elrabolni egy vérfarkas volt. És neki Hinds megyei rendszám táblája volt.” Jackson Hinds megyében volt. „Hordott banda mellényt?” kérdezte Alcide. Bólintottam. Alcide úgy tűnt,

gondolkodik, ami jó dolog volt. Ez nem egy olyan helyzet volt, amit könnyen vettem, és jó jel volt, hogy ő sem vette könnyen. „Van a vérfarkasoknak egy kisebb bandája Jacksonban. A nagyobb alakváltók közül néhány a banda körül lebzsel; párducok, medvék. Bérbe adják magukat a vámpíroknak elég rendszeresen.” „Eggyel kevesebb van belőlük,” mondtam. Miután egy pillanat alatt megemésztette az információkat, az új társam adott nekem egy hosszú, kihívó merev pillantást. „Szóval mi jót fog egy kicsi emberi nő csinálni a Jacksoni vámpírok ellen? Harcművész vagy? Nagyszerű lövész? A hadseregben vagy?” Nekem mosolyognom kellett. „Nem. Te soha sem hallottad még a nevemet?” „Te híres vagy?” „Feltételezem nem.” Örültem, hogy neki nem voltak semmilyen előítéletei rólam. „Azt hiszem, megengedem, hogy megold a rejtélyemet.” „Már ha nem fogsz kígyóvá változni.” Felállt. „Nem vagy férfi, ugye?” A legutolsó gondolatra a szemei kiszélesedtek. „Nem, Alcide. Én nő vagyok.” Megpróbáltam azt tárgyilagosan monddani, de egy kicsit keményen hangzott. „Kész voltam pénzt tenni rá.” Vigyorgott rám. „Ha te nem valamiféle szupernő vagy, mit fogsz tenni, ha megtudod, hogy hol van a pasid?” „Hívni fogom Ericet, az..,” Hirtelen rájöttem, hogy rossz ötlet vámpír titkokat elmondani. „Eric Bill főnöke. Majd ő eldönti, hogy aztuán mit kell tenni.” Alcide szkeptikusnak tűnt. „Nem bízom Ericben. Egyikőjükben sem bízok. Ők valószínűleg át fognak téged verni.” „Hogyan?”

„Lehet, hogy eszközként használja a barátodat. Lehet, hogy kárpótlást követel, hiszen náluk van az egyik embere. Lehet, a barátod elrablását ürügyként használja, hogy elindítson egy háborút, ebben az esetben közvetlen a barátod lesz kivégezve.” Erre távolról nem is gondoltam. „Bill tud dolgokat,” mondtam. „Fontos dolgokat.” „Jó. Az talán életben tartja.” Azután rámnézett, és bosszúság futott át az arcán. „Hé, Sookie, sajnálom. Néha nem gondolkodom, mielőtt beszélek. Visza fogjuk őt kapni, bár dühbe hoz ha rágondolok, hogy egy olyan nő mint te , mint azok közül a vámpírok közül az egyikkel van.” Ez fájdalmas, de furcsamód üdítő volt. „Köszi, úgy vélem,” mondtam, miközben megkíséreltem egy mosolyt. „És mi van veled? Van már terved, hogy vigyél be engem a vámpírokhoz?” „Igen. Van egy night klub Jacksonban, közel a fővároshoz. Ez csak a természetfelettieknek és a hozzátartozójuk nak van. Nem a turistáknak. A vámpíroknak nem sikerült venni egy sajátot, és ez egy kényelmes találkozóhely nekik, így megengedik nekünk, hogy részesedjünk az alantas szórakozásból.” Vigyorgott. A fogai tökéletesek voltak, fehérek és élesek. „Nem lesz gyanús, ha odamegyek. Mindig benézek, amikor Jaksonban vagyok. Neked úgy kell odajönnöd, mint az én barátnőm.” Úgy látszott, hogy zavarban volt. „Uh, jobb, ha elmondom neked, hogy te egy olyan farmeres embernek tűnsz, mint én, de ez a klub, szeretik, ha te parti stílusban öltözöl fel.” Attól félt, hogy nekem nem voltak ízléses ruháim a szekrényemben; ezt világosan kiolvastam az elméjéből. És nem akarta, hogy megalázva érezzem magam, ha nem megfelelő ruhában jelenek meg. Micsoda férfi. „A barátnőd nem fog rajongani ezért,” mondtam miközben puszta kíváncsiságból áhítoztam információra. „Ami azt illeti, Jacksonbanél. De néhány hónappal ezelőtt szakítottunk,” mondta. „Egy másik alakváltóval járkál. A pasas egy átkozott bagollyá tud változni.”

Ez meghibbant? Természetesen többnek kellett lennie a sztoriban. És természetesen ez beleesett a „nem a te dolgod” kategóriába”. Úgyhogy megjegyzés nélkül a szobámba mentem hogy csomagoljam a két estélyi ruhámat és a hozzá tartozó kellékeket, amik az akasztón lógtak. Mindkettőt a Tara's Togs-ban vásároltam, amit a barátnőm, Tara Thorton vezet (és mostmár a tulajdona).Tara lelkiismeretesen tisztázta velem a dolgokat, amikor szükség volt rá. Billé volt ténylegesen az az épület, amiben a Tara’s Togs volt, és megmondta az összes üzletnek, hogy amit vásárolok, azt ő kifizeti ki, de ellenálltam a kísértésnek. Nos, kivéve azokat a pótolt ruhákat, amiket maga Bill hasított szét izgalmasabb pillanatainkban. Nagyon büszke voltam ezek közül a ruhák közül mindkettőre, mivel nekem azelőtt soha semmi ilyenem nem volt, és mosolyogva zártam be a táskát. Alcide bedugta a fejét a hálószobába hogy megkérdezze, hogy kész vagyok-e. Megnézte a krém és sárga színű ágyat és függönyöket, és jóváhagyólag bólintott. „Fel kell hívjam a főnökömet,” mondtam. „Azután mehetünk.” Leültem az ágy szélére és felvettem a telefont. Alcide nekitámaszkodott a szekrényemnek, amíg tárcsáztam Sam személyi telefonszAlcide a titkos ajtóm által alátámasztotta magát a fal ellen, amíg tárcsáztam Sam saját telefonszámát. A hangja álmos volt, amikor válaszolt, és elnézést kértem, hogy ilyen korán hívom őt. „Mi az, Sookie?” kérdezte ingatag hangon. számát. „Néhány napra el kell utazzak,” mondtam. „Sajnálom, hogy nem tudtalak értesíteni, de felhívtam Sue Jennings-et tegnap este, hogy el tudná-e látni a munkámat. Igent mondott, így neki adnám a munkaóráimat.” „Hova mégy?” kérdezte. „Mississippibe kell menjek,” mondtam. „Jacksonba.” „Találtál valakit, hogy átvegye a postádat?”

„A testvéremet. Köszi, hogy megkérdezted.” „Viráglocsolás?” „Nem hiszem, hogy nem élik túl, amíg visszatérek.” „Ok. Egyedül mégy? „Nem,” mondtam határozatlanul. „Billel?” „Nem, ő, ú, ő még nem jelentkezett.” „Bajban vagy?” „Én igazán jól vagyok,”hazudtam. „Mondd neki, hogy megy egy ember veled,” mormogott Alcide, és és adtam neki egy felbőszült pillantást. Nekitámaszkodott a falnak, és borzasztó nagy részét elfoglalta. „Van ott valaki?” Nem semmi Sam gyors felfogása. „Igen, Alcide Herveaux,” mondtam, megállapítva, hogy okos dolog volt azt mondani valakinek, aki aggódott érted, hogy ezzel a fickóval utazom el. Az első benyomás teljesen hamis lehet, és Alcide-nak körültekintőnek kellett lennie, mert volt aki felelősségre vonja őt. „Aha,” mondta Sam. Nem úgy tűnt, hogy a név ismeretlen neki. „Engedd meg, hogy beszéljek vele.” „Miért?” én rengeteget atyáskodtam, de azért figyeltem is mindenre. „Add át azt az átkozott telefont.” Sam szinte sohasem szitkozódik, úgyhogy vágtam egy pofát, hogy megmutassam mit gondolok a követelőzéséről, és átadtam a telefont Alcide-nak. Kimentem a nappali szobába és kinéztem az

ablakon. Aha. Egy Dodge Ram, megnövelt utastér. Hajlandó lettem volna fogadni, hogy hogy ebben van minden, ami csak lehetséges. Kihúztam a bőröndömet a fogójánál fogva, és a ledobtam az utazótáskámat a széken keresztül az ajtó mellé, így nekem csak a vastag dzsekimet kellet felvegyem. Örültem, hogy Alcide figyelmeztetett engem a bár öltözködési szabályokairól; miveln nekem soha nem jutott volna eszembe, hogy bármi különlegeset becsomagoljak. Hülye vámíprok. Hülye ruhaetikett. Mogorva voltam, nagy M betűvel. Visszahátráltam a folyosóra, mentálisan számba vettem a bőröndöm tartalmát, amíg a két alakváltó (feltehetően), mint férfi a férfival beszélt. Bepillantottam a hálószobám ajtaján, és láttam, hogy telefonnal a kezében az ágyam szélén ül, ahol korábban én ültem. Átnéztem a hálószobám kapualját hogy lássam azt, Alcide, a telefonnal a fülébe, volt leszállt az ágyamnak az oldalára, ahol ültem. Ő furcsamód otthonosan érezte magát. Nyugtalanul lépdeltem vissza a nappaliba és tovább bámultam kifelé az ablakon. Talán kettőjüknek alakváltó beszélgetésük volt. Habár Alcide-nak Sam (aki általában juhászkutyává változott, bár nem volt csak erre az alakra korlátozva) ugyanolyan képességű, legalábbis ők ugyanabból az ágból származnak. Sam másfelől kicsit furfangosabb Alcide-nál; a vérfarkasoknak rossz a hírnevük. Alcide nagy léptekkel jött a folyosón, a cipői dübögtek a keményfa padlón. „Megígértem neki, hogy vigyázok rád,” mondta. „ Most mi csak reménykedni tudunk, hogy menni fog a dolog.” Nem mosolygott. Már így is kétségbe voltam esve, de az utolsó mondata annyira hihető volt, hogy lélegzetem is elállt, mintha kifogytam volna a szuszból. Az összetett kapcsolat a vámpírok, farkasok és emberek között nagyon különös volt, valami hibás volt. Végül is a tervem gyenge volt, és a vámpírok fenyegetése Alcide ellen, nagyon homályos volt. Lehet, hogy Billt nem rabolták el erőszakkal; lehet, hogy ő boldog, hogy a király tartja fogva, amíg a vámpír Lorena színen van. Lehet, hogy ő ideges lesz, hogy jöttem, hogy megtaláljam őt. Lehet, hogy ő halott.

Bezártam az ajtót mögöttem, és követtem Alcide-ot, ahogy betette a dolgaimat a Ram utasterébe. A nagy teherautó külsője ragyogott, de belül ez egy olyan embernek a rendetlen járműve volt, aki az a munkaidejét az úton töltötte; egy védősisak, számlák, véleményezések, cégkártyák, csizmák, egy elsősegély láda. Legalább nem volt kajamaradék. Ahogy ledöccentünk az elkopott felhajtómról, felvettem egy egy köteg gumiszalaggal átfogott brossúrát, aminek a tetején „Herveaux és Fia, AAA Precíz Helyszíni szemle” volt olvasható. Kilazítottam a tetején lévőt és gondosan áttanulmányoztam amíg Alcide megtette a rövid utat keleti irányban a 20-as államközi úton Monroe-ba, Vicksburgba majd Jacksonba. Felfedeztem, hogy a Herveaux-nak, apjának és fiának, két államot érintő földmérő cége volt, irodákkal Jacksonan, Monroe-ban, Shreveportban és Baton Rouge-ban. A fő iroda, ahogy Alcide elmondta nekem, Shreveportban volt. Volt egy fotó a belső oldalon két férfiról, és az öregebb Herveaux épp olyan lenyűgöző volt (öregebb kiadásban), mint a fia. „Az apád szintén vérfarkas?” Kérdeztem, miután megemésztettem az információt és megállapítottam, hogy a Herveaux család legalább virágzó volt, és esetleg gazdag. Keményen megdolgoztak ezért, bár; és ők folyamatosan keményen dolgozak, hogyha az öregebb Mr. Herveaux kontrollálni tudja a hazardírozását. „Mindkét szülőm,” mondta Alcide, egy rövid szünet után. „Ó, bocsánat.” Nem voltam benne biztos, hogy miért kértem elnézést, de ez biztonságosabb volt mint nem kérni elnézést. „Ez az egyetlen módja, hogy vérfarkas gyermek szülessen,” mondta egy pillanat múlva. Nem tudtam megmondani, hogy ezt udvariasságból magyarázta el, vagy ő igazán azt gondolta, hogy nekem tudnom kell azt. „Szóval hogy-hogy nincs tele AmErica vérfarkasokkal és alakváltókkal?” Kérdeztem, miután megfontoltam a beszámolóját.

„Az követelmény, hogy valaki szerelemből házasodjon, de ez mégsem mindig megoldható. És egy-egy házasságban csak egy gyermek születik a jellegzetességgel. A csecsemőhalandóság magas.” „Szóval, ha összeházasodsz egy vérfarkassal, akkor csak az egyik gyermeked lesz vérfarkas baba?” „A kondíciók meg fognak jelenni a kezdeti szakaszban, a serdülőkorban.” „Ó, az rettenetes. Tizenévesnek lenni elég kemény.” Mosolygott, nem rám, az úra. „Igen, ez bonyolult dolgokat művel.” „Szóval, a te ex-barátnőd; ő alakváltó?” „Ja. Általában nem járok alakváltókkal, de azt hittem, hogy vele más lesz. Vérfarkasok és alakváltók erősen vonzódnak egymáshoz. Állati vonzerő, úgy hiszem.” mondta Alcide, megkísérelve a humort. A főnököm, szintén alakváltó, nagyon megörült, hogy barátkozhatott más váltókkal a környéken. Ő egy maenád-dal lógott (az „együtt járás” túl kedves szó az ő kapcsolatukra), de ő elment. Most Sam reméli, hogy talál egy másik hozzá hasonló alakváltót. Ő sokkal kényelmesebben érezné magát egy furcsa emberrel, mint én, vagy egy másik váltóval, mint egy átlagos nővel. Amikor ezt elmondta nekem, ezt ő dícséretként értette, vagy talán egy egyszerű ténymegállapításként, de ez egy kicsit megbántott engem, bár a rendellenességemet egész fiatal korom óta hurcolom magaman. A telepátia nem várt serdülőkorig. „Hogy-hogy? kérdeztem őszintén. „Miből gondoltad, hogy az más lesz?” „Azt mondta nekem, hogy ő terméketlen. Rájöttem, hogy fogamzásgátlót szedett. Nagy különbség. Nem hagyhattam ezt tovább. Még egy váltónak és egy vérfarkasnak is lehet olyan gyereke, akinek át kell változnia teliholdkor, ámbár csak a tiszta párnak a gyermeke; ahol mindkettő vérfarkas vagy minkettő alakváló; tud átváltozni tetszés szerint.

Elgondolkodtató, ami azt illeti. „Szóval általában te átlagos öreglányokkal randizol. De ez nem nehezíti meg a randit? Megtartani a titkot olyan nagy, öö, fontos dolog az életedben?” „Ja,” ismerte be. „Randevúzni normális lányokkal fájdalmas lehet. De nekem kell valakivel randizzak.” A morajló hangjában volt némi kétségbeesés. Egy hosszú pillanatig elmerengtem, majd becsuktam a szemeim és elszámoltam tízig. Nekem hiányzott Bill a legelemibb módon és váratlanul. Az első nyom a gyomrom táján az összerándulás volt, amit akkor éreztem, amikor néztem Az utolsó Mohikán filmet a múlt héten és rögződött bennem, ahogy Daniel DayLewis ugrált az erdőben. Feltéve, ha elő tudtam volna jönni a fák mögül, mielőtt meglátta MadeleineStowe-t ; Vigyáznom kellett, hogy mit mondok. „Szóval, ha te megharapsz valakit, akkor nem lesz belőle vérfarkas?” Úgy döntöttem, hogy elterelem a gondolataimat. Majd eszembe jutott az utolsó alkalom, amikor Bill megharapott engem, és éreztem ahogy a hőség keresztülrohan rajtam, ó a pokolba. „Az az, amikor te egy farkas-embert kapsz. Olyanok, mint a moziban. Ők nagyon gyorsan meghalnak, szegény emberek. És arról ne is beszéljünk, ha ők, öö, gyermeket nemzenek emberi alakjukban. Ha ez akkor történik meg, amikor ők az átváltozott alakjukban vannak, akkor ők elvetélnek a babával.” „Milyen érdekes.” Nem tudtam másra gondolni, hogy mit mondjak. De az a szerves része a természetfelettinek, csak úgy, mint a vámpíroknál,” mondta Alcide, még mindig nem nézve rám. „A genetika rejtett összefüggései és a természetfeletti tényezők, azok azok, amikt úgy tűnik, senki sem ért. Mi nem tudjuk csak úgy elmondani a létezésünket, mint a vámpírok tették. Be lennénk zárva állatkertekbe, sterilizálnának, elkülönítenének; mert mi néha állatok vagyunk. A vámpírok nyilvánosság elé lépése úgy tűnik, hogy a vámpírokat elbűvölővé és gazdaggá tette” A hangjában volt egy kis keserűség.

„Szóval hogy-hogy nekem mindent elmondtál erről azonnal? Ha ez egy ilyen nagy titok?” Ő több információt adott nekem tíz perc alatt, mint amit és Billtől kaptam az elmúlt hónapokban. „Ha veled készülök tölteni néhány napot, könnyebbé teszi az életemet, ha tudsz erről. Azt hiszem, neked megvannak a saját problémáid, és úgy tűnik, hogy a vámpíroknak szintén van némi hatalma feletted. Nem hiszem, hogy te el fogod mondani. És ha megtörténik a legrosszabb, és én tévedtem veled kapcsolatban, akkor meg fogom kérni Ericet, hogy tegyen egy látogatást, és törölje ki a memóriádat.” Megrázta a fejét zavarbaejtően ingerülten. „Én nem tudom miért, igazán. Csak úgy érzem, hogy ismerlek.” Nem tudtam, hogy mit válaszoljak erre, de mondanom kellett valamit. A csend túl nagy jelentőséget kölcsönözne az utolsó mondatának. „Én sajnálom, hogy a vámpíroknak befolyása van az apád felett. De nekem meg kell találjam Billt. Ha ez az mód, amit tenni tudok, akkor ezt nekem meg kell tegyem, ennyivel legalább tartozom neki, még ha” a hangom elcsuklott. Nem akartam befejezni a mondatot. A lehetséges befejezések közül mindegyik túl szomorú volt, túl végleges. Megvonta a vállát, egy óriási mozdulat volt Alcide Herveauxtól. „Bárba vinni egy csinos lányt nem olyan rossz dolog,” nyugtatott meg engem újra, próbálta borogatni a lelki sebeimet. Az ő társadalmi rangjában én nem voltam előkelő származású. „Az apád mindig szerencsejátékos volt?” „Csak mióta az anyám meghalt,” mondta Alcie segy hosszú szünet után. „Sajnálom.” Levettem a szemeimet az arcáról, hátha neki szüksége volt egy kevés egyedüllétre. „Az én szüleim közül már egyik sem él,” mondtam. „Ők már rég elmentek?” „Amikor hét éves voltam.” „Ki nevelt fel téged?”

„A nagyanyám nevelt engem és a testvéremet.” „Ő még mindig él?” „Nem. Ő ebben az évben halt meg. Meggyilkolták.” „Kemény.” ő táryilagos volt. „Ja.” Volt még egy kérdésem. „A szüleid meséltek neked önmagadról?” „Nem. A nagyapám mondta el nekem, amikor tizenhárom voltam. Észrevette a jeleket. ÉN nem is tudom, hogy az árvaságrajutott farkasok hogy tudnak ezen túljutni útmutatások nélkül.” „Az igazán durva volna.” „Megpróbálunk folyamatosan tudatában lenni az összes farkas fajtán belüli házasságának, szóval senki nem marad figyelmezetés nélkül.” Még egy másodkézből kapott figyelmezetés is jobb volt, mint ha nemfigyelmeztetnék egyáltalán. De még mindig ez egy olyan időszak, ami jelentős trauma bárki életében. Megálltunk Vicksburgtonál tankolni. Felajánlottam, hogy kifizetem a tankolást, de Alcide azt mondta, hogy el tudja számolni üzleti költségként, mivel neki tényleg találkoznia kellett néhány vevővel. Elutasította azt az ajánlatomat is, hogy megtankoljak. A kávét elfogadta, amit vettem neki, olyan hálásan, mintha egy új öltönyt kapott volna. Hideg napsütéses nap volt, és tettem egy gyors sétát a benzinkút körül, hogy kinyújtsam a lábaimat mielőtt viszamászok a teherautóba. Látva a csatatér nyomait, emlékeztetett engem a legmegerőltetőbb napok közül az egyikre, ami nekem felnőttként volt. Azon kaptam magam, hogy beszélek Alcidenak a nagyanyám kedvenc klubjáról, a Dicső Halottak Leszármazottai-ról, és a két évvel ezelőtti tanulmányi kirándulásukról a csatatérre. Én vezettem az egyik autót, Maxine Fortenberry (Jason egyik jóbarátjának a nagyanyja) egy

másikat, és mi kirándultunk. Mindegyik Leszármazott hozott egy kedvenc szöveget az ostrom leírásáról, és egy kezdeti megállónál, a látogatói központál az összes Leszármazott feltankolta magát térképekkel és relikviákkal. Annak ellnére, hogy kihagytuk Velda Cannon Tárgyalását, nekünk nagyszerű időnk volt. Elolvastuk az összes elmlékművet, piknikeltünk a USS Cairo-nál, és haza értünk megrakodva hadizsákmány emléktárgyakkal és kimerülve. Ráadásul bementünk a Capri Sziget Kaszinóba, egy órán át bámultunk elképedve, és kipróbáltunk néhány játékautomatát. A nagyanyámnak ez majdnem olyan boldog nap volt, mint amikor Billt elcsábította, hogy beszéljen egy Leszármazott találkozón. „Miért akarta, hogy megtegye? kérdezte Alcide. Mosolygott az ábrázatomon, amikor megálltunk a Cracker Bárnál vacsorázni. „Bill állatorvos,” mondtam. „Egy hadseregbeli állatorvos, nem egy állat-doktor állatorvos.” „Úgy?” egy dobbanás után, azt mondta, „Úgy érted, hogy a barátod egy polgárháborús veterán!” „Ja. Ő akkor ember volt. Őt csak a háború után alakították át. Neki volt felesége és gyerekei.” Alig nevezhetném őt a barátomnak, mióta azon volt, hogy valaki más miatt elhagyjon engem. „Ki tette vámpírrá?” kérdezte Alcide. Jacksonban voltunk, és azon a belvárosba vezető úton volt, ami a vállalata által fentartott lakásához vezetett. „Nem tudom,” mondtam. „Nem beszél erről.” „Az kicsit furcsának tűnik nekem.” Voltaképpen, nekem is kicsit furcsának tűnt, de úgy gondoltam, hogy ez valami igazán személyes dolog volt, és amikor Bill akar róla beszélni, akkor majd fog. Tudtam, hogy a kapcsolat elég erős, az öregebb vámpír és a között, akit „áthozott”. „Úgy vélem, hogy ő nem igazán a barátom már,” ismertem be. Bár a „barát”

elég halvány kifejezésnek tűnt arra, amit Bill számomra jelentett. „Ó, igen?” Elvörösödtem. Nekem nem kellett volna mondanom semmit. „De nekem még mindig meg kell találnom őt.” Ezután egy ideig csöndben voltunk. Az utolsó város, amit meglátogattam, Dallas volt, és bárki láthatja, hogy Jackson majdnem akkora volt. (Ez egy jutalom volt, amit pluszban kaptam) Alcide rámutatott az új Capitolium kupoláján lévő alakzatra, és én illő módon megcsodáltam. Azt gondolom, hogy az egy sas volt, de nem voltam biztos benni, de én kicsit zavarban voltam, hogy megkérdezzem. Nekem kellene szemüveg? Az az épület, ahova mentünk, a High és State utca sarkához volt közel. Ez nem volt egy új épület; a téglák aranybarnák voltak eredetileg, de most koszos világos barna volt. „A lakások itt nagyobbak, mint új épületekben,” mondta Alcide. „Van egy kicsi vendéghálószoba. Mindennek kész kell, hogy legyen számunkra. Használjuk a lakástakarítás-szolgáltatást.” Csendesen bólintottam. Nem emlékszem, hogy valaha lettem volna lakóházban. Majd rájöttem, hogy voltam, természetesen. Bon Temps-en volt egy két emeletes U alakú lakóház. Én biztosan meglátogattam ott valakit, az elmúlt hét évben, mint minden egyedülálló ember Bon Tempsben, aki kibérelt egy lakást a Kingfisher Apartman az ő randizós pályafutása során. Alcide lakása, azt mondta, a legfelső emeleten volt, az ötödiken. Behajtottál az utcáról lefelé egy rámpán a parkolóba. Egy őr volt a garázsbejáratnál, egy felállított kis bódéban. Alcide megmutatott neki egy műanyag engedélyt. A lassú felfogásó őr, akinek cigaretta lógott ki a szájából, alig pillantott rá a kártyára mielőtt megnyomta volna a gombot, hogy felemelje a sorompót. Nem voltam lenyűgözve a biztonságtól. Úgy éreztem, hogy egyedül el tudnék bánni ezzel a pasassal. A testvérem, Jason beledöngetné a járdába. Kimásztunk a teherautóból és előkerestük a táskáinkat a hátsóülésről. A hátizsákom elég jól utazott. Kérdezés nélkül Alcide vitte a kicsi bőröndömet. Előre ment a parkoló központi részéhez, és én megláttam egy fénylő liftajtót.

Megnyomta a gombot, és az ajtó azonnal kinyílt. A lift nyikorgott a felfelévezető úton, miután Alcide benyomta az 5. emeletet jelző gombot. Legalább a lift nagyon tiszta volt, és amikor az ajtó suhogva kinyílt, az egy szőnyeges folyosó végén volt. „Társasházzá alakultak, így mi megvettük a helyet,” mondta Alcide, mintha ez nem lenne nagy dolog. Igen, neki és az apjának volt pénze. Alcide elmondta, hogy négy lakás van szintenként. „Kik a szomszédaid?” „Kettő állami szenátoré az 501-es, és biztos vagyok benne, hogy ők már hazamentek a nyaralószezonra,” mondta. „A III. Mrs. Charles Osbugh lakik az 502-ben az ápolójával. Mrs. Osburgh az elmúlt évig egy nagyszerű öreg hölgy volt. Nem hiszem, hogy ő tudna sétálni többé már. 503-as most üres, hacsak nem az ingatlanügynök eladta az elmúlt két hétben.” Kinyitotta az 504-es számú ajtót, meglökte, hogy kinyíljon, és intett, hogy lépjek be előtte. Beléptem a csendes meleg folyosóra, ami a bal oldalamon lévő konyhában végződött, ami pultokkal volt bekerítve, nem falakkal, úgyhogy akadálytalan volt a kilátás a nappali/étkezőre. Volt egy ajtó közvetlen a jobb oldalamon, ami valószínűleg a gardróbba vezetett, és egy másik kicsit távolabb, ami egy rendesen felszerelt franciaágyas kicsi hálószobába vezetett. Egy ajtó után feltárult egy kicsi fürdőszoba fehér-kék csempékkel és lógó törülközőkkel egy fogason. A nappalin keresztól, a bal oldalamon volt egy ajtó, ami egy nagyob hálószobába vezetett. Röviden körülnéztem belól, miközben nem akartam, hogy úgy látszódjon, hogy túlságosan érdeklődök Alcide személyes tere iránt. Az ágy abban a szobában királyi volt. Azon töprengtem, hogy vajon Alcide és az apja sokat szórakoztak-e, mikor látogatást tettek Jacksonban. „A fő hálószobának van a saját fürdője,” magyarázta Alcide. „Boldog volnék, ha átengedhetném neked a nagyobbik szobáz, de ott van a telefon, és nekem le kell bonyolítsak néhány üzleti hívást.” „A kisebb hálószoba pont jó,” mondtam. Még egy kicsit körülkukucskáltam, miután a táskáimat elhelyezte a szobámban.

A lakás a beige-vel harmonizált. Beige szőnyeg, beige bútorok. Afféle keleti bambusz y-mintás tapéta beige háttérrel. Nagyon csendes és nagyon tiszta volt. Ahogy a ruháimat akasztottam fel a szekrénybe, azon töprengtem, hogy hány éjszaka kell nekem elmenjek a klubba. Több mint kettő, és nekem kellene vásároljak valamit. De az lehetetlen volt, legalábbis a költségvetésem miatt. Egy ismerős aggodalom telepedett a vállaimra. A nagyanyámnak nem volt sok, amit rám hagyjon, Isten áldja meg őt, különösen a temetési szertartás után. A ház egy csodálatos és váratlan ajándék volt. A pénz, amit arra használt, hogy felneveljen Jasont és engem, az egy olajkútból származott, ami már kimerült, és régóta eltűnt. Az a tiszteletdíj, amit azért kaptam, mert a Dallasi vámpíroknak dolgoztam másodállásként, javarészt elment a két vásárolt ruhára, a vagyonadóra, és egy favágóra, mert az előző téli jégvihar meglazította a fa gyökereit és elkezdett dőlni a ház felé. Egy nagy ág már ráesett, és egy kicsit megrongálta az óntetőt. Szerencsére Jason és Hoyt Fortenberry tudtak eleget tetőfedésről, hogy megjavítsák nekem azt. Eszembe jutott a tetőfedő teherautó Belle Rive-n. Hirtelen leültem az ágyra. Hogy került az oda? Elég jelentéktelen voltam, hogy dühös legyek, hogy a barátom egy tucat különböző módon megbizonyosodott arról, hogy a leszármazottjai (a barátságtalan, és néha felvágós Bellefleur-ök) boldoguljanak, amíg én, az ő túlvilági életének szerelme, a könnyeivel küszködve aggódott a saját anyagi helyzete miatt? Fogadok, hogy eléggé jelentéktelen voltam. Nekem szégyenkeznem kellene magam miatt. Majd később. Az agyam nem tudott több problémát feldolgozni. Amíg pénzt fontolgattam (a hiányát), azon tűnődtem, hogy egyáltalán eszébe juott-e az Ericnek, amikor elküldött engem erre a küldetésre, hogy mivel kihagyom a munkámat, én nem kapok fizetést. Mivel nem kapok fizetést, nem tudom kifizetni az elektromos szolgáltatót, vagy a kábelt, vagy a telefont, vagy

az autó biztosítást; bár nekem erkölcsi kötelességem volt, hogy megtaláljam Billt, mindegy, hogy mi történt a kapcsolatunkkal, ugye? Hátra dőltem az ágyon és elmondtam magamnak, hogy minden jól fog alakulni. Tudtam tudat alatt, hogy amit nekem kell tenni, az az, hogy leülök Billel; feltételezve hogy valaha visszakapom őt; és elmagyarázom a helyzetemet neki, és ő; és ő tesz valamit. De én nem kérhetek pénzt Billtől. Természetesen, ha házasok lennénk, ok lenne; férj és feleség éppen nem vehetnék pénzt Billtől. Természetesen, ha házasak volnánk, ez oké volna; a férj és feleség mindenen osztoznak. De mi nem házasodhatunk meg. Ez törvénytelen. És ő nem kért meg engem. „Sookie?”mondta egy hang az ajtóból. Pislogtam és felültem. Alcide ácsorgott az ajtófélfánál, a karjait keresztbefonta a mellkasa körül. „Jól vagy?” Bizonytalanul bólintottam. „Neked hiányzik ő?” Túl szégyenlős voltam, hogy megemlítsem a pénzügyi gondjaimat, és azok természetesen nem voltak fontosabbak, mint Bill. Hogy leegyszerűsítsem a dolgokat, bólintottam. Leült mellém és átkarolt. Ő annyira meleg volt. Neki olyan illata volt, mint Tide mosószernek, és az Irish Spring szappannak, és férfinak. Becsuktam a szemeimet, és megint elszámoltam tízig. „Neked hiányzik ő,” mondta, megerősítve. Átnyúlt a testén keresztül, hogy megfogja a bal kezemet, és a jobb karja összezárult körülöttem.

Nem tudod, hogy nekem mennyire hiányzik, gondoltam. Úgy tűnik, amint hozzászoktál rendszeres és látványos szexhez, a testednek volt egy saját tudata (hogy úgy mondjam) amikor megfosztották attól a szórakozástól; nem is szólva a hiányzó átkarolásról és ölelkezős részről. A testem könyörgött nekem, hogy húzzam hátra Alcide Herveaux-ot az ágyra, hogy ezzel keresztül vigye az akaratát. Most. „Nekem nagyon hiányzik ő, mindegy, hogy nekünk milyen problémáink vannak,” mondtam, és a hangom vékony volt és reszketett. Nem nyitottam ki a szemem, mert ha kinyitottam volna, lehet, hogy láttam volna az arcán egy apró ipmulzust, egy kicsi hajlandóságot, és az lehet elég lett volna, hogy hatalmába kerítsen. „Mikor gondoltad, hogy a klubba menjünk?” kérdeztem, miközben szilárdan irányt váltottam. Ő annyira meleg volt. Másik irány! „Szeretnéd, hogy főzzek vacsorát, mielőtt megyünk?” Legkevesebb, amit tehettem. Kilőttem az ágyból, mint egy rakéta; megfordultam, hogy szembenézzek vele a legtermészetesebb mosollyal, amit össze tudtam szedni. Csak elléptem mellette, hogy eltűnjek a közeléből. „Ó, gyerünk a Mayflower Kávézóa. Ez úgy néz ki, mint egy öreg ebédlő; ez egy öreg ebédlő, de élvezni fogod. Mindenki odamegy; szenátorok és ácsok, mindenféle ember. Ők csak sört szolgálnak fel, nem baj?” Vállat vontam és bólintottam. Az jó volt nekem. „Nem iszom sokat,” mondtam neki. „Én sem,” mondta. „Talán azért, mert apám időnként hajlik arra, hogy túl sokat igyon. Akkor ő rossz döntéseket hoz.”Alcide úgy tűnt, hogy megbánta, hogy elmondta ezt nekem. „A Mayflower után a klubba fogunk menni,” mondta Alcide sokkal élénkebben. „Elég korán kezd el sötétedni mostanában, de a vámpírok addig nem mutatkoznak, amig nem vettek magukhoz némi vért, felszedik a randijukat, csinálnak némi üzletet. Nekünk tíz körül kellene odaérnünk. Úgyhogy nyolc körül elmegyünk enni, ha neked megfelel?”

„Persze,az nagyszerű lesz.” Tanácstalan voltam. Még csak délután kettő volt. A lakásának nem volt szüksége takarításra. Nem volt okom főzni. Ha olvasni szerettem volna, akkor nekem ott voltak a romantikus regényeim a bőröndömben. De az aligha segítene a jelenlegi lelkiállapotomon. „Figyelj, rendben volna, ha elszaladnék meglátogatni néhány ügyfelet?” kérdezte. „Ó, az jó volna.” Azt gondoltam, hogy ez tiszta haszon, ha nincs a közvetlen közelemben. „Tegyél meg mindent, amit tenned kell. Van néhány könyvem olvasni, és van itt televízió.” Talán elkezdhetném a detektív regényt. „Ha te akarsz…; én nem tudom…; a nővéremnek, Janice-nek van egy szépségszalonja néhány blokkal arrébb, az egyik legrégebbi a környéken. Ő férjhez ment egy helyi sráchoz. Akarsz…, te átsétálhatnál, és kaphatnál valami munkát.” „Ó, én.., nos.., az,” nem jutott eszembe egy hihető belegondoltam, hogy milyen komoly pénzhiányom van.

kifogás sem, amikor

Hirtelen a megértés futott végig az arcén. „Ha beugranál, Janice-nek adnál a lehetőséget, hogy megszemléljen téged. Végül is rólad azt hiszik, hogy a barátnőm vagy, és utálta Debbie-t. Igazán élvezné a látogatást.” „Te borzasztóan kedves vagy,” mondtam, miközben megpróbáltam nem összezavartnak és meghatottnak hangzani, mint ahogy éreztem magam. „Ez nem az amire számítottam.” „Te sem nem olyan vagy, mint amire számítottam,” mondta, és kinnhagyta a nővére bolti telefonszámát, mielőtt elment az ügyét intézni. Ötödik fejezet Janice Herveaux Phillips (két éve ment férjhez, egy gyermeke van, gyorsan tanulok) pontosan olyan volt, mint ami Alcide nővérétől elvárható volt. Magas volt, vonzó, őszinte és magabiztos; és hatékonyan működtette az üzletét. Ritkán jártam kozmetikai szalonokba. A nagyim mindig magána dauerolta a

haját, és én soha nem színeztem a hajamat vagy tettem bármi mást vele, kivéve néha a hajvágást. Amikor bevallottam ezt Janice-nek, észre vette, hogy körbenéztem a tudatlanok kíváncsiságával, egy széles mosoly terült el az arcén. „Akkor neked mindenre szükséged lesz,” mondta megelégedve. „Nem, nem, nem,” tiltakoztam aggódva. „Alcide;” „Hívott engem a mobiltelefonján tisztáztuk, hogy én mindent megcsinálok neked,” mondta Janice. „És őszintén, kedvesem, bárki, aki segít neki, hogy megszabaduljon Debbie-ből, az a legjobb barátom.” Mosolyognom kellett. „De fizetni fogok,” mondtam neki. „Nem, a pénzed itt nem jó,” mondta. „Még akkor is, ha te szakítasz is Alcide-dal holnap, csak engedd meg, hogy ma a ma este megérje neki.” „Ma este?” Elkezdtem süllyedni megint, én nem tudtam mindent, amit tudnom kellett volna. „Történetesen tudom, hogy ma este az a szuka be fogja jelenteni az eljegyzését abban a klubban, ahova mentek,” mondta Janice. Rendben, ez egyszer, amit nem tudtam, az elég jelentős volt. „Férjhez megy ahhoz a; ahhoz a férfihez, akivel azután jött össze, miután dobta Alcide-t?” the; (Alig tudtam megakadályozni, hogy azt mondjam hogy alakváltóhoz) „Gyors munka, huh? Mit tudott ő, amit a testvérem nem?” „El sem tudom képzelni,” mondtam teljesen őszintén, kiérdemelve egy mosolyt Janice-től. Biztos, hogy volt valami hiba a testvérében; talán Alcide fehérneműben jött a vacsoraasztalhoz, vagy piszkálta az orrát nyilvánosság előtt. „Nos, ha megtudod, hadd tudjam meg én is. Most pedig, kezdjük a munkát.” Janice körbepillantott hozzáértő módon. „ Corinne megcsinálja neked a manikűrt és pedikűrt, és Jarvis a hajadat fogja megcsinálni. Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű lesz,” mondta személyesebben Janice.

„Minden a sajátom, minden természetes,” ismertem be. „Semmi hajfesték?” „Semmi.” „Te nagyon szerencsés vagy,” mondta a fejét rázva Janice. Ez a vélemény kisebbségben volt. Maga Janice olyan ügyfélen dolgozott, akinek az ezüst haja és arany ékszerei hirdették, hogy ő egy kiváltságos ügyfél, és amíg ez a hűvös tekintetű hölgy közönyös arccal megvizsgált engem, Janic kiosztott néhány utasítást az alkalmazottainak és visszament Ms. Nagy Piperkőchöz. Engem még soha nem kényeztettek életemben. És minden új volt számomra. Corinne (manikűrös és pedikűrös), aki olyan dundi és szaftos volt, mint az egyik kolbász, amit azon a reggelen főztem, kifestette a kezemen és a lábamon a körmeimet visító pirosra, hogy passzoljanak a ruhához, amit este akartam felvenni. Az egyetlen férfinek az üzletben, Jarvisnak, az ujjai olyan gyorsak és könnyűek voltak, mint a pillangó. Ő nádszál vékony volt, és festett platinaszőke. Miközben pletykák özönével szórakoztatott engem, megmosta és megtűzte a hajamat és beültetett engem a szárító alá Egy székre ültem a gazdag hölgytől, de azért kaptam némi figyelmet. Kaptam egy People magazint olvasni, és Corinne hozott nekem egy kólát. Annyira jó volt, hogy az emberek arra ösztönöztek, hogy ellazuljak. Eléggé megsültnek éreztem magam a hajszárító alatt, mikor az időzítő jelzett. Jarvis kiküldött a hajszárító alól, és visszaültetett a székébe. Miután Janice-el tanácskozott, elsuhant a hajsütőért, ami a falon lógott olyan pisztolytáska féleségben, és a hajamat gondosan laza fürtökbe rendezte el a hátamra engedve. Mutatósnak tűntem. Ha látványosan nézel ki, boldoggá tesz téged. Ez volt a legjobb dolog, amit éreztem, mióta Bill eltűnt. Janice ha tudott, minden percben átjött beszélgetni. Azon kaptam magam, hogy elfelejtettem, hogy én nem voltam Alcide igazi barátnője, nem volt igazi esélyem, hogy Janice sógornője legyek. Ilyen fajta elfogadással nem találkoztam

túl gyakran. Azt kívántam, hogy bárcsak valahogy viszonozni tudnám a kedvességét, amikor ennek a lehetősége adódott. Jarvis helye Janice helyének tükörképe volt, szóval én háttal voltam Janice ügyfelének. Egyedül maradtam, amíg Jarvis elment hozni egy flakon kondícionálót, amiről úgy gondolta, hogy ki kellene próbáljam, én figyeltem (a tükörben), ahogy Janice kiveszi a fülbevalóit és beleteszi azokat egy kicsi porcelán tálba. Lehet, hogy soha nem figyeltem volna meg, hogy azután mi fog történni, ha nem csíptem volna el egy mohó gondolatot a gazdag hölgy fejéből, ami egyszerű „Aha!” volt, Janice elment, hogy hozzon egy másik törülközőt, és a tükörben figyeltem, ahogy az ezüst hajú vevő ügyesen belesöpri a fülbevalókat a kabátzsebébe, amíg Janice hátat fordított. Mire kész lettem, kitaláltam, hogy mit kell tegyek. Csak arra vártam, hogy elköszönhessek Jarvistól, akinek a telefonhoz kellett mennie, tudtam a fejében látott képből, hogy az anyjával beszél. Tehát kicsusszantam a PVC-székemből és odasétáltam a gazdag nőhöz, aki épp csekket írt Janice-nek. „Bocsánat,” mondtam ragyogó mosollya. Janice kicsit megdöbbentettnek tűnt, és az elegáns hölgy beképzeltnek. Ez olyan ügyfél volt, aki sok pénzt költött el itt, és Janice nem akarta elveszíteni őt. „Némi hajzselé elkenődött a kabátján. Ha kibújik belőle egy másodpercre, rendbehozom.” Nemigen tudott volna visszautasítani. Megragadtam a kabát vállait és finoman meghúztam, és ő automatikusan segített nekem hogy a karjai kicsússzanak a zöld-piros skótkockás kabátjából. Elvittem azt egy elválasztó fal mögé, ami a hajmosó részt takarta el, és megtöröltem rajta egy tökéletesen tiszta területet csak a valószerűség kedvéért (egy nagszerű szó a a Nap Szava naptáramból). Természetesen ezen felül kivettem a fülbevalókat és a saját zsebembe tettem azokat. „Na tessék, jobb, mint újkorában!” rámosolyogtam, és felsegítettem a kabátját. „Köszi, Sookie,” mondta túl élénken Janice. Gyanította, hogy valami nem stimmelt. „Szívesen!” mosolyogtam kitartóan.

„Igen, persze,” mondta az elegáns nő kicsit zavartan. „Nos, jövő héten találkozunk, Janice.” Végig kopogott a magas sarkain az ajtóig, hátra sem nézve. Amikor hallótávolságon kívülre került, benyúltam a zsebembe és odanyújtottam a kezem Janice-nek. Kinyitotta az övét az enyém felett, és beleejtettem a fülbevalókat a tenyerébe. „Mindenható Isten,” mondta Janice, hirtelen öt évvel öregebbnek tűnt. „Elfelejtettem, hogy ne hagyjak semmit a közelében.” „Folyton ezt csinálja?” „Ja. Ezért mi már körülbelül az ötödik szépségszalon vagyunk, ahova az elmúlt tíz évben járt. Mások elviselték egy ideig, de végül ő ezt a dolgot túlzásba vitte. Ő olyan gazdag és olyan iskolázott, és ő nagyon jó nevelésben részesült. Nem tudom, hogy miért tesz ilyen és ehhez hasonló dolgokat.” Mindketten megvontuk a vállunkat, a jómódú értelmiségiek hóbortja számunkra érhetetlen volt. Egy pillanat alatt teljesen megértettem. „Remélem, hogy nem veszted el, mint vevődet. Megpróbáltam tapintatos lenni,” mondtam. „És én igazán nagyra értékelem ezt. De sokkal jobban útáltam volna, ha elveszítem a fülbevalómat, mint hogy őt elveszítem, mint vevőt. A férjem adta nekem a fülbevalókat. Egy kis idő után elkezdenek szorítani,és én nem gondolkodtam, mikor levettem őket.” Sokkal jobban megköszönték, mint kellett volna. Felvettem a kabátomat. „Nekem szolgált örömömre” mondtam. „Igazán élveztem a csodálatos kezelést.” „Köszönd a testvéremnek,” mondta Janice újra széles mosollyal. „És végülis, fizettél érte.” Feltartotta a fülbevalókat. Én is mosolyogtam, ahogy elhagytam a szalon meleg és szívélyes légkörét, de ez nem tartott túl sokáig. A hőmérséklet leesett és az ég a percről percre sötétebb lett. Nagyon gyorsan tettem meg a távolságot vissza a lakásig. A lifthez való

gyors rohanás után örültem, hogy hogy használtam a kulcsot, amit Alcide adott, és beléptem a melegbe. Felkapcsoltam egy lámpát és bekapcsoltam a televíziót egy kis társaságért, és összehúztam magam a kanapén, és átgondoltam a délután örömeit. Amint kiolvadtam, rájöttem, hogy Alcide biztos letekerte a hőfokszabályzót. Bár kellemesebb volt a kinti hőmérséklethez képest, a lakás határozottan hűvös volt. Az ajtóban levő kulcs hangja felriasztott az álmodozásomból, és Alcide egy papírmunkával teli irattartóval jött be. Fáradtnak és aggódónak tűnt, de az arca ellazult, amikor meglátta, hogy várom őt. „Janice hívott, hogy elmondja,hogy elmentél,” mondta. A hangja lelkesebb lett, ahogy eszélt. „Azt akarta, hogy mondjam, hogy köszöni neked még egyszer.” Vállat vontam. „Nagyra értékelem a hajamat és az új körmeimet, „mondtam. „Azelőtt soha nem csináltam ilyet.” „Te soha nem voltál még szépségszalonban ezelőtt?” „A nagyanyám ment időnként. Egyszer vágtak a hajam végéből.” Olyan meglepődötten nézett, mintha azt vallottam volna be, hogy még soha nem láttam angol wc-t. Hogy elfedjem a zavaromat, meglegyeztem a körmeimet, hogy azokat figyelje. Nem akartam nagyon hosszúakat, és ez volt a legrövidebb, amit Corinne elmondása szerint meg tudott csinálni. „A lábujjkörmeim összeillenek,” mondtam a vendéglátómnak. „Lássuk,” mondta. Kikötöttem az edzőcipőmet és levettem a zoknimat. Kinyújtottam a lábaimat. „Hát nem csinosak?” kérdeztem. Elég viccesen nézett rám. „Nagyszerűen néznek ki,” mondta csendben. Rápillantottam a TV tetején lévő órára. „Úgy gondolom, készülődnöm kellene,”

mondtam, miközben megpróbáltam kitalálni, hogy hogyan lehetne anélkül fürödni, hogy ártsak a hajamnak és a körmeimnek. Janice-nek a Debbie-ről szóló híreire gondoltam. „Te tényleg készen álsz hogy kicsípd ma este magad, ugye?” „Persze,” mondta játékosan. „Mert én mindent bele adok.” Az érdekelte őt. „Ami mit jelent?” „Várd ki és meglátod.” Ő egy kedves fickó volt, kedves családdal, és egy nagy szívessséget tett nekem. Ok, őt belekényszerítették ebbe. De ő rendkívül udvarias volt velem, minden körülmény ellenére. *** Egy órával később kiperdültem a szobámból. Alcide a konyhában állt, épp kólát töltött magának. A kóla kicsordult a pohárból, amíg nézett engem.

Ez egy igazi bók volt. Amíg Alcide egy papírtörölközővel feltörölte a pultot, állandóan rámpillantott. Lassan megfordultam. Pirosban voltam, visító pirosban, tűzoltóautó pirosban. Meg fogok fagyni az este legnagyobb részében, mert a ruhámnak nem voltak egyáltalán vállai, bár az ujjai hosszúak voltak, amibe külön-külön kellett belebújjak. A hátán cipzáras volt. A csípő alatt kiszélesedett. A nagyanyám az ajtó elé vetette volna magát, hogy távol tartson attól, hogy ilyen ruhába menjek el. Szerettem ezt. Egy végkiárusításban vettem ezt a Tara’s Togs-nál; feltételezem, hogy Tara ezt félretette nekem. Egy hatalmas és esztelen indíttatásból vettem hozzá egy cipőt és egy rúzst, amik passzoltak hozzá. És most a körmök, Janice-nek köszönhetően! Volt egy szürke-fekete rojtos selyem kendőm, hogy a vállaimra terítsem, és egy kicsi táskám, ami illett a cipőimhez. A táska ki volt rakva gyöngyökkel.

„Fordulj meg újra,” javasolta Alcide egy kicsit rekedten. Ő maga egy hagyományos fekete öltönyt, fehér inget és egy olyan zöld mintás nyakkendőt viselt, ami ment a szeme színéhez. Látszólag semmi sem tudta megszelídíteni a haját. Talán neki kellett volna elmenni Janice szépségszalonjába helyettem. Csinosnak és erősnek tűnt, habár a vonzó sokkal megfelelőbb szó, mint a csinos. Lassan körbe fordultam. Nem voltam benne biztos, hogy a szemöldökeim egy csöndes kérdésben ívelnek felfelé, ahogy befejeztem a körbe fordulásomat. „Ínycsiklandónak tűnsz,” mondta őszintén. Kifújtam a levegőt, amit nem vettem észre, hogy bent tartottam. „Köszi,” mondtam miközben megpróbáltam nem úgy viselkedni, mint egy idióta. Alcide autójába való beszállás kicsit próbára tett engem a ruha rövidsége és a cipősarkak magassága miatt, de Alcide ügyesen felemelt engem, így boldogultam. A célunk egy kis hely volt a Capitol és Roach sarkán. Kívülről ez nem volt valami megkapó, de a Mayflower Kávézó tényleg olyan érdekes volt, ahogy Alcide előre megmondta. A fekete-fehér mozaikpadlón elhelyezkedő asztaloknál ülő emberek közül néhányan épp úgy ki voltak öltözve, ahogy Alcide és én. Volt, amelyikük flanel inget és farmert viselt. Néhányan kihozták maguknak a borukat vagy italukat. Örültem, hogy mi nem ittunk; Alcid csak egy sört ivott. Én pedig egy jeges teát. Az étel igazán jó volt, de nem különleges. A vacsora sokáig tartott, hosszúra nyúlt és érdekes volt. Sok ember ismerte Alcide-ot, és ők odajöttek az asztalhoz köszönni és megtudni, hogy én ki voltam. Néhányan az állami vezetésben, volt aki az építőiparban volt érdekelt, mint Alcide, és néhány úgy tűnt, hogy Alcide apjának a barátja volt. Néhányuk egyáltalán nem volt törvénytisztelő ember; bár én mindig Bon Tempsben éltem, megismerem a gengsztereket, amikor látom az agyuk szüleményét. Nem azt mondom, hogy arra gondolnak, hogy kinyírtak valakit, vagy megvesztegetik a szenátorokat, vagy bármi hasonlót. A gondolataik mohóak; pénz után sóvárognak, utánam, és egy esetben Alcide után.

De legfőképpen, ezek a férfiak, mindegyikük; a hatalom után sóvárogtak. Úgy vélem, hogy egy állami fővárosban, a hatalomvágy elkerülhetetlen volt, még a szegénység sújtotta Mississippi államban is. A legkapzsibb férfiakkal lévő nők szintén végtelen jól ápoltak voltak és nagyon drága ruhákba voltak öltözve. Ezért van ez az este, megmérkőzök velük, és az elmémre támaszkodom. Az egyikük azt gondolta, hogy úgy néztem ki, mint egy drága kurva, de eldöntöttem, hogy egy egy bók volt, legalábbis ma este. Legalább azt gondolta, hogy drága voltam. Egy nő, egy bankár, ismerte Debbiet, az exbarátnőt, tetőtől talpig megvizsgált engem, gondolva, hogy Debbie majd akar egy részletes leírást rólam. Ezek közül az emberek közül természetesen egyik sem tudott egy dolgot rólam. Csodálatos volt olyan emberek között lenni, akiknek fogalma sem volt a származásomról és nevelkedésemről, a foglalkozásomról vagy a képességemről. Határozottan élveztem ezt az érzést, arra koncentráltam, hogy ne beszéljek, hacsak nem hozzám beszéltek, arra, hogy ne öntsem ki az ételt a szép ruhámra, az asztalnál és a társaságban való viselkedésemre. Amíg jól éreztem magamat, azon gondolkodtam, hogy milyen kár lenne, ha Alcide-nak bármi kellemetlenséget okoznék, mert beléptem az életébe egy rövid ideig. Alcide hirtelen elkapta a számlát, mielőtt elérhettem volna azt, és mogorván nézett rám, amikor nyitottam a szám, hogy tiltakozzak. Végül bólintottam egy kicsit a fejemmel. A csöndes küzdelem után örültem, hogy láttam, hogy Alcide nagylelkű volt a borravalóval. Véleményem szerint ez felemelte őt. Az igazat megvallva, ő már egészen nagyon magas volt szerintem. Hirtelen figyelmes lettem, mert elkaptam egy negatív gondolatot egy férfitől. Amikor visszaértünk Alcide teherautójához, most még nagyobb segítség volt, hogy fellendített engem az ülésbe, és én eléggé élveztem a procedúrát, mindketten csöndesek voltunk, és a gondolatainkba merültünk. „Nem beszéltél sokat a vacsoránál,” mondta. „Nem érezted jól magadat?” „Ó, hogyne, jól éreztem magam. Csak nem gondoltam, hogy ez igazán a megfelelő idő arra, hogy véleményeket osztogassak.”

„Mit godolsz Jake O'Malley-ről?” O'Malley, egy hatvanas éveiben járó férfi vastag acél színű szemöldökkel, aki amíg legalább 5 percig beszélt Alcide-val, egész idő alatt lopva a cicijeimet figyelte. „Azt gondolom, hogy ő vasárnap óta azt tervezi, hogy legalább hat féleképpen meg fog sanyargatni.” Szerencsére mi még nem húzódtunk le a járdáról. Alcide felkapcsolta a fej fölötti lámpát és rám nézett. Az arca zord volt. „Miről beszélsz?” kérdezte. „A következő munkánál alád fog licitálni, mert megvesztegetett egy nőt az irodádba; valamilyen Thomas?; megmutatta neki az összes árajánlatot. Majd;” „Mi?” Boldog voltam, hogy a fűtés teljes erővel ment. Amikor a vérfarkasok dühösek lesznek, azt te magad körül éreézheted a levegőben. Nagyon reméltem, hogy nekem nem kell kimagyaráznom magam Alcide-nál. Annyira szerecsés dolog ismeretlennek lenni. „Te..mi?” kérdezte úgy, hogy biztosan megértsem őt. „Telepata,” mondtam inkább motyogva. Hosszú csönd lett, amíg Alcide megemésztette ezt. „Hallottál valami jót is?” kérdezte végül. „Persze. Mrs. O'Malley szeretne veled kefélni,” mondtam neki ragyogó mosollyal. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne húzgáljam a hajamat. „Az jó?” „Többé-kevésbé,” mondtam. „Jobban tud kavarni fizikailag, mint pénzügyileg” Mrs. O'Malley legalább húsz évvel fiatalabb volt, mint Mr. O'Malley, és ő volt a legápoltabb személy, akit valaha láttam. Én fogadni mertem volna, hogy a szemöldökét egy éjszaka alatt legalább százszor megkefélte.

Alcide megrázta a fejét. Nem kaptam tiszta képet arról, hogy ő épp mire is gondol. „Mi van velem, bennem is olvasol?” Aha. „Az alak-váltók nem annyira könnyű esetek,” mondtam. „Nem tudom elcsípni a gondolatok tiszta sorát, csak általános hangulatot, szándékot, ilyesmiket. Úgy hiszem, ha direkt a számomra gondolnál valamit, akkor azt venném. Ki akarod próbálni? Gondolj valamire nekem.” A tálaknak, amiket a lakásban használok, a szélén sárga rózsák vannak. „Én nem nevezném azokat rózsáknak,” mondtam kétkedve. „Inkább vasvirágok, ha engem kérdezel.” Éreztem a visszavonulását, az óvatosságát. Sóhajtottam. Ugyanaz a halvány, ugyanaz a régi. Ez valahogy fájt, mert megkedveltem őt. „De gondolatokat kiszedni a fejedből, az egy homályos dolog,” mondtam. „Nem tudom következetesen ezt csinánli a vérfarkasoknál és az alakváltóknál.” (Néhány természetfeletti lényt meglehetősen könnyű volt olvasni, de nem láttam szükségesnek, hogy ezt felhozzam ebben a pillanatban.) „Köszönöm Istenem.” „Ó?”mondtam pajkosan, hogy oldjam a feszültséget. „Mitől tartasz, mit fogok kiolvasni a fejedből?” Alcide ténylegesen rámvigyorgott, mielőtt lekapcsolta volna a világítást és elindultunk volna a parkolóból. „Nem fontos,” mondta majdhogynem szórakozottan. „Nem számít. Szóval amit ma este tenni fogsz, az az lesz, hogy elmékben olvasol, megpróbálsz valamit elcsípni a vámpírod hollétéről?” „Így igaz. Nem tudok a vámpírokban olvasni, nem úgy tűnik, hogy ők kifejtenének bármilyen agyi hullámokat. Mert hogy én azokat fogom. Nem tudom, hogy csinálom ezt, vagy hogy van-e tudományos módja a kifejezésének.” És igazából nem is hazudtam. Az élőhalott elmék igazán olvashatatlanok voltak, kivéve időnként egy töredékmásodpercet (ami aligha számított, és senki sem tudott erről) Ha a vámpírok tudnák, hogy tudok olvasni

az elméjükben, még Bill sem tudna megvédeni. Ha Pontosan nem feküdtem: Az élőhalottelmék igazán egy keveset unreadable;exceptfor voltak töredékmásodperc pillantás időnként (melyik számított alig, és senki nem tudta tudni körülbelül). Ha a vámpírok azt gondolták, hogy tudom olvasni az elméiket, ki tudom simítani Billt meg tudott menteni engem. Ha akarna egyáltalán. Minden alkalommal, amikor elfelejtem egy pillanatra, hogy a kapcsolatunk gyökeresen megváltozott, nagyon fáj az egész, ha úrja emlékezek rá. „Tehát mi a terved?” „Megcélzom az embereket akik randiznak a vámpírokkal vagy felszolgálnak nekik. Emberek voltak a tényleges emberrablók. Őt nappal kapták el. Legalábbis ezt mondták Ericnek.” „Korábban meg kellett volna kérdezzelek erről,” mondta, javarészt magának. „Ha netalántán hallanék valamit a szokásos módon, gondolok itt a fülemre, neked el kellene mondanod a körülményeket.” Ahogy az öreg vasútállomás felé hajtottunk, ahogy Alcide mondta, gyorsan összefoglaltam neki a dolgokat. Megpillantottam egy „Amite” nevű utcatáblát, ahogy hirtelen lefékeztünk egy ponyvatetőnél, ami túlnyúlt egy kietlen járdán Jackson belvárosának peremterületén. A hely, ami közvetlen a ponyvatető alatt volt, meg volt világítva pompás és barátságtalan lámpákkal. Valahogy a járdának ez a része különösen hátborzongatóan vészjóslónak tűnt, mivel az utca többi része sötét volt. Nyugtalanság kúszott végig a hátamon. Valami mély vonakodást éreztem, hogy megálljak a járdának azon a részén. Hülye érzés, mondtam magamnak. Ez csak egy szakasz cement. Vadállatok nem voltak a láthatáron. Miután az üzletek ötkor bezártak, Jackson belvárosa nem volt valami zsúfolt, még rendes körülmények között sem. Hajlandó lettem volna fogadni, hogy a legtöbb utca egész Mississippi államban üres volt ezen a hideg decemberi éjszakán. De volt valami vészjósló a levegőben, egy adag rosszindulattal tarkított óvatosság. A szemek, amik figyeltek minket, láthatatlanok voltak, de ők ennek ellenére folyamatosan figyeltek minket. Amikor Alcide kimászott a teherautóból

és körbejött, hogy segítsen nekem, láttam, hogy a kulcsot gyújtáson hagyta. Kilógattam a lábaimat, és a kezeimet a vállaira tettem, a hosszú selyemstólám körémcsavarodott erősen, és lelógott mögöttem, a rojtjai reszkettek a hideg levegő szélrohamában. Ellöktem magam, ahogy felemelt, és máris a járdán voltam. Majd a teherautó elhajtott. Oldalvást rápillantottam Alcide-ra, hogy lássam, hogy meglepődött-e, de eléggé gyakorlatiasan tényként vette azt. „Az elöl parkoló járművek felhívják a nagyközönség figyelmét,”mondta nekem, a hangja megnyugtatólag hatott a járda azon részének hatalmas csöndjében. „Be tudnak ide jönni? A nagyközönség?” kérdeztem, miközben bólintottam az egyetlen fémajtó irányába. Ez annyira visszataszító volt, amennyire egy ajtó kinézhet. Nem volt rajta sehol név, de az épületen sem, ami azt illeti. Még Karácsonyi díszítés sem. (Természetesen a vámpírok nem tartják az ünnepeket, kivéve a Halloween-t. Ez Samhain ősi fesztivál, olyan ruhákba öltözve, amit a vámpírok elbűvölőnek találnak. Tehát a Halloween nagy kedvenc, és azt világszerte megünneplik a vámpírközösségekben.) „Persze, ha ki akarnak fizetni húsz dollárt belépődíjra azért, hogy a legrosszabb italt igyák, ami az öt államban fellelhető. A leggorombább pincérek által felszolgálva. Nagyon lassan.” Megpróbáltam elfolytani a mosolyomat. Ez nem olyan mosolygós fajta hely volt. „És ha kibírják azt?” „Nincs revü műsor, senki nem beszél hozzájuk, és ha több időt töltenek el, akkor a járdán találják magukat az autójukhoz indulva, és fogalmuk sem lesz róla, hogy kerültek oda.” Megragadta az ajtókilincset és kinyitotta az ajtót. Az a rettegés, ami áthatotta a levegőt, nem úgy tűnt, hogy hatna Alcide-ra. Egy olyan kicsi terembe léptünk be, ami körülbelül négy láb után le volt zárva egy másik ajtóval. Ott megint tudtam, hogy néztek minket, bár nem láttam

kamerát vagy kémlelőnyílást sehol. „Mi a neve ennek a helynek?” suttogtam. „A vámpír, akinek a tulajdonában van, úgy hívja, hogy Josephine’s,” mondta épp olyan csendesen. „De a farkasok Holtak Klubjának hívják.” Közel voltam a nevetéshez, de a belső ajtó épp akkor nyílt ki. A portás egy manó volt. Még soha nem találkoztam eggyel sem, de a „manó” szó úgy bukkant elő az agyamban, mintha lenne egy természetfeletti szótáram kinyomtatva a szemgolyóm belső részén. Ő nagyon alacsony és nagyon házsártos kinézetű manó volt dudoros arccal és durva kezekkel. A szemei tele voltak tűzzel és rosszindulattal. Úgy pillantott ránk, minta mi lettünk volna az utolsó vendégek, akire neki szüksége volt. Hogy mi visz rá egy közönséges embert arra, hogy besétáljon a Josephine’s-be a halmozottan kísérteties hatású járda, az elenyésző járművek és a manó ajtónálló után; nos, néhány ember arra született, hogy megöljék, úgy hiszem. „Mr. Herveaux,” mondta a manó lassan mély, morgó hangon. „Jó, hogy újra látom. Az ön partnere..?” „Miss Stackhouse,” mondta Alcide. „Sookie, ő itt Mr. Hob.” A manó megvizsgált engem az izzó szemeivel. Egy kicsit gondterheltnek tűnt, mintha csak nem tudna engem beilleszteni a képbe, de egy másodperc múlva félreállt és beengedett minket. Josephines nem volt nagyon zsúfolt. Persze még korán volt a törzsvendégeknek. A kísérteties felépítés után, a hatalmas terem majdnem olyan kiábrándító volt, mint bármilyen más bár. Maga a kiszolgáló pult a terem közepén volt, egy nagy négyzet alakú bár csapóajtóval a személyzetnek a ki-be járkálásra. Azon töprengtem, hogy a tulajdonos nézte-e a Cheers ismétléseit. A poharak felfüggesztett rácsokon lógtak, és voltak még művirágok és halk zene, tompa világítás. A sima bárszékek egyformán be voltak állítva a négyzet körül. A bár

bal oldalán volt egy kicsi táncparkett, és még távolabb egy apró színpad együttesnek vagy a DJ-nek. A négyzet másik három oldalán a megszokott kicsi asztalok voltak, kb a fele volt használatban. Akkor megláttam a félreérthető szabályok egy listáját a falon, a szabályokat a rendszeres megjelenőknek tervezték, nem az alkalmi turistáknak. „Nincs átváltozás a helyiségben,” mondta az egyik szigorúan. (A farkasok és az alakváltók nem változhattak át az állat alakjukból emberibe, amikor a bárban voltak; nos, ezt meg tudom érteni.) „Nincs semmiféle harapás,” mondta egy másik. „Nincs élő Snack,” olvastam a harmadikat. Uh. A vámpírokat szét voltak szóródva a bár egész területén, volt aki a saját fajtájával, volt aki emberrel volt. Az alakváltóknak volt egy partija a délkeleti sarokban, ahol több asztalt összetoltak, hogy elég férőhelyet biztosítson a partinak. Ennek a csoportnak a középpontjában feltűnt egy magas , fiatal nő, rövid fekete hajjal, sportos alkattal és hosszú keskeny arccal. Őt átkarolta egy széles vállú tagbaszakadt férfi, aki vele egykorú lehetett, úgy hiszem körülbelül huszonnyolc éves. Neki kerek szemei voltak és lapos orra és a leglágyabb kinézetű haja, amit valaha láttam; majdnem hogy baba finomságú, és olyan szőke, hogy már majdnem fehér. Azon töprengtem, hogy vajon ez-e az eljegyzési parti, és hogy Alcide tudta-e, hogy ennek ez a hely lett lefoglalva. A figyelmét határozottan arra a csoporta fókuszálta. Természetesen azonnal megvizsgáltam, a nő a bárnál mit visel. A női vámpír és a a nő a férfi vámpírral hasonlóan voltak öltözve, mint én. Az alakváltó nő inkább alulöltözött volt egy kicsit. A fekete hajú nő, akiről megállapítottam, hogy Debbie volt, arany színű selyemblúzt és testhez símuló barna bőr nadrágot viselt csizmával. A szőke hajú férfi valamilyen megjegyzésén nevetett, és éreztem, hogy Alcide karja megmerevedik az ujjaim alatt. Aha. ő lesz az exbarátnő, Debbie. A jókedve határozottan fokozódott, mióta megpillantotta belépni Alcide-t. Hamis szuka, eldöntöttem, hogy fogok viselkedni, ahogy megérdemled. A manó Hob előre ment egy üres asztalhoz figyelembe véve a boldog partit, és kihúzott nekem egy széket. Udvariasan bólintottam neki, és letekertem a kendőmet, és egy üres székre dobtam. Alcide a jobb oldalamon lévő székre ült, úgyhogy háttal ült annak a saroknak, ahol az alakváltók olyan jól érezték magukat.

Egy csontsovány vámpír jött, hogy felvegye a rendelésünket. Alcide oldalra billentett fejjel megkérdezte, hogy mit szeretnék. „Egy pezsgőkoktélt,” mondtam, mert fogalmam sem volt, hogy milyen az íze. Soha nem vettem a fáradságot, hogy keverjek egyet magamnak a Merlotte-ban, de most hogy egy másik bárban voltam, adtam neki egy esélyt. Alcide egy Heinekent rendelt. Debbie folyton ránk pillantott, úgyhogy előre dőltem és hátrasímítottam Alcide göndör fekete hajának egyik tincsét. Meglepődöttnek tűnt, de ezt Debbie természetesen nem látta. Sookie? mondta egy kicsit bizonytalanul. Rá mosolyogtam, nem az ideges mosolyommal; mert nem voltam ideges, most az egyszer. Billnek köszönhetően most nekem volt egy kis önbizalmam a testi vonzerőmet illetően. „Hé, én a barátnőd vagyok, emlékszel? A színlelt barátnőd,” mondtam neki. A vékony vámpír épp akkor hozta az italainkat, és koccintottunk. „A közös vállalkozásunkra,” mondtam, és a szemei felragyogtak. Kortyintottunk egyet. Szerettem a pezsgőkoktélokat. „Mondj nekem többet a családodról,” mondtam, mert szerettem hallgatni az élénk hangját. Várnom kellett, amíg több ember lett a bárban, mielőtt elkezdtem hallgatni mások gondolatait. Alcide előzékenyen elkezdett mesélni arról, hogy az apja milyen szegény volt, amikor elindította a földmérő vállalkozását, és milyen hosszú ideig tartott, hogy felvirágoztassa. Épp az anyjáról kezdett el beszélni, amikor Debbie odaosont hozzánk. Ez csak idő kérdése volt. „Szia, Alcide,” dorombolt. Alcide szilárd arca megremegett, mert nem látta, hogy jön Debbie. „Ki az új barátod? Erre az estére vetted kölcsön?” „Ó, már régebb óta,” mondtam érthetően, és rámosolyogtam Debbie-re, azzal a

mosollyal, ami pont olyan őszinte volt, mint az övé. „Igazán?” Ha a szemöldökei még egy kicsit feljebb kúsztak volna, akkor már az égben lettek volna. „Sookie egy jó barát,” mondta közömbösen Alcide. „Ó?” vonta kétségbe a szavaival Debbie. „Nem is olyan rég még azt mondtad nekem, hogy neked soha nem lesz másik ’barátnőd’, hogy te nem tudnál.., Nos.” Önelégülten mosolygott. Befedtem Alcide rápillantottam.

hatalmas

kezét

a

sajátommal

és

jelentőségteljesen

„Mondd meg nekem,” mondta Debbie az ajkait kétkedően elhúzva, „hogy tetszik Alcide anyajegye?” Ki gondolta volna előre, hogy hajlandó lesz ilyen nyíltan szuka lenni? A legtöbb nő megpróbálja elrejteni ezt, legalább az idegenektől. Ez a fenekem jobb oldalán van. Olyan a formája, mint egy nyúlnak. Nos, olyan takaros. Alcide emlékezett arra, hogy mit mondtam, és direkt rám koncentrált. „Szeretem a nyuszikat,” mondtam, még mindig mosolyogva, miközben a kezemet lecsúsztattam Alcide hátán cirógatva, nagyon finoman a fenekéig. Egy másodpercig láttam a valódi dühöt Debbie arcán. Annyira öszpontosított, annyira controllálta magát, hogy az elméje sokkal kevésbé volt átláthatatlan, mint a legtöbb alakváltóé. A bagoly vőlegyényére gondolt, hogy ő nem volt olyan jó az ágyban, mint Alcide, de neki sok készpénze volt és hajlandó volt a gyerekvállalásra, amire Alcide nem. És hogy ő erősebb volt, mint a bagoly, így képes volt, hogy uralja őt. Ő nem volt ördög (persze a vőlegényének elég rövid lenne a szavatossági ideje, ha ő az lenne), de szerelmes sem volt. Debbie még mindig megmenthette volna a helyzetet, de a felfedezése, hogy

tudtam Alcide kicsi titkát, megőrjítette. Elkövetett egy nagy hibát. Úgy pásztázott végig a pillantásával, hogy az egy oroszlánt is megbénított volna. „Úgy látszik, hogy te ma voltál Janice szalonjában,” mondta, nézett az alkalmi frizurámra és a körmeimre. A saját egyenes fekete haját aszimmetrikus csomókba vágták, az apró tincsek különböző hosszúak voltak, ami miatt úgy nézett ki, mint egy kutya bemutatón, talán mint egy afgán. A keskeny arca csak növelte a hasonlóságot. Janice soha nem endegett el még senkit ilyen kinézettel ebben a században. Alcide kinyitotta a száját, az összes izma a dühtől tombolt. A karjára fektettem a kezemet. „Mi a véleményed a hajamról?” Kérdeztem lágyan, miközben mozgattam a fejemet, hogy a hajam a vállaim felett siklott ide-oda. Megfogtam a kezét és finoman odatartottam a fürtökhöz a mellkasomhoz. Hé, elég jó voltam ebben!Sookie a szexcica. Alcide visszatartotta a lélegzetét. Az ujjait végighúzta a hajamon, majd megérintette a kulcscsontomat. „Azt gondolom, hogy gyönyörű,” mondta, és a hangja őszinte volt és rekedt. Rá mosolyogtam. „Úgy hiszem, hogy inkább kibérelt, mint kikölcsönzött téged,” mondta Debbie, belehajszolva magát egy helyrehozhatatlan hibába. Ez rettenetes sértés volt mindkettőnk számára. Szükségem volt minden képességemre, hogy megőrízzem női önkontrollomat. Éreztem a primitív önmagamat, az igazibb magamat, ami majdnem a felszínre úszott. Ültünk és meredtünk az alakváltóra, és ő elsápadt a hallgatásunktól. „Ok, nem kellett volna ezt mondanom,” mondta idegesen. „Felejtsük el a dolgot.” Tisztességes küzdelemben legyőzne engem, mert ő egy váltó. Természetesen nem állna szándékomban tisztességesen küzdeni, ha sor kerülne a harcra. Odahajoltam hozzá és az egyik piros ujjhegyemmel megérintettem a bőr

nadrágját. „Az unokatesód, Elsie megunta?” kérdeztem. Váratlanul Alcide hahotában tört ki. Rá mosolyogtam, ahogy összegörnyedt, és amikor felnéztem, Debbie már vissza is száguldott a partijához, ami közben elcsendesedett, amíg csevegtünk. Emlékeztettem magamat, hogy ma este ne menjek egyedül a női mosdóba. *** Mire megrendeltük a második italunkat, a hely tele lett. Néhány barátja Alcidenak jött be, egy nagyobb csoport; A farkasok szeretnek csoportokban közlekedni, megértem. Alakváltók, attól függ, hogy melyik állat formájába változnak át leggyakrabban. Az elméleti sokoldalúságuk ellenére Sam elmondta, hogy az alakváltók leggyakrabban ugyanabba az állat alakba változnak át, olyan élőlénnyé, amihez leginkább vonzódnak. És az alapján hívják magukat: vérkutyának, vérdenevérnek vagy vértigrisnek. De soha nem csak úgy, hogy „vérfarkas”, ezt a megnevezést csak a farkasok használják. Az igazi vérfarkasok lenézik az olyan formációkat, és ők nem sokra becsülik az alakváltókat egyáltalán. Ők, a vérfarkasok, az alakváltó világ krémjének tartják magukat. Az alakváltók, másrészről, Alcid elmondása szerint, úgy gondolnak a vérfarkasokra, mint a természetfeletti világ gonosztevői. „És sokunkat megtalálod az építőiparban,” mondta, mintha minden erejét összeszedve próbált volna tisztességes lenni. „Sok vérfarkas műszerész, vagy kőműves vagy vízvezetékszerelő vagy szakács.” „Hasznos foglalkozások,” mondtam. „Igen,” értett egyet. „De nem egészen értelmiségi. Habár annak ellenére, hogy bizonyos mértékig együtt működünk egymással, sokszor nagy a társadalmi megkülönböztetés. Farkasok egy kisebb csoportja lépett be motoros felszerelésben. Ugyanolyan fajta bőr mellényt viseltek farkas fej emblémával a hátukon, mint amilyet az az ember hordott, aki megtámadott engem a Merlotte-nál. Azon gondolkodtam, hogy elkezdték-e már keresni a társukat. Azon gondolkodtam, hogy volt-e nekik

tisztább képük róla, hogy kit keresnek, és hogy mit csinálnának, ha rájönnének, hogy én vagyok az. A négy férfi több korsó sört rendelt, és nagyon titkolózóan kezdtek el beszélgetni, összedugták a fejüket és a székeket egészen odahúzták az asztalhoz. A DJ, történetesen egy vámpír;elkezdett lejátszani egy hanglemezt olyan tökéletes hangerővel, hogy hallható legyen a dal, de közben lehessen beszélgetni is. „Gyerünk táncolni,” javasolta Alcide. Nem számítottam erre, de ez közelebb vihetett a vámpírokhoz és az ő embereikhez, így hát elfogadtam. Alcide megtartotta a székemet és megfogta a kezemet, ahogy átmentünk a parányi táncparkettre. A vámpír lecserélte a heavy metal féle zenét Sarah McLachlan „Good Enough” számára, ami lassú volt, de volt benne némi ütem. Nem tudok énekelni, de tudok táncolni; amit történetesen Alcide is tud. A táncban az a jó, hogy egy ideig nem kell beszélned, ha nem akarsz. A rossz pedig az, hogy túlságosan megismered a partnered testét. Én már aggasztóan óvatos voltam Alcide testével, bocsáss meg, állati vonzerejével. Most, olyan közel hozzá, együtt mozogni a zene ritmusára, követni minden mozdulatát, egyfajta extázisban találtam magam. Amikor a dalnak vége lett, még ott maradtunk a kicsi táncparketten, és a padlóra szegeztem a tekintetemet. Amikor a következő dal elkezdődött, egy kicsit gyorsabb zene, amit meg kell mondjam, életemben nem hallottam még, újra elkezdtünk táncolni, és csak forogtam és hajoltam és mozogtam a vérfarkassal együtt. Akkor az izmos zömök férfi odaült a bárhoz mögöttünk és azt mondta a vámpír társának, „Még nem beszélt. És Harvey hívott ma. Azt mondta, hogy átkutatták a házat, és nem találtak semmit.” „Nyilvános hely,” mondta a társának éles hangon. A vámpír nagyon alacson férfi volt, talán akkor lett belőle vámpír, amikor még a férfiak alacsonyabbak voltak.

Tudtam, hogy Billről beszélnek, mert az ember Billre gondolt, amikor azt mondta, hogy „Még nem beszélt.” És az ember rendívül jó „adókészülék” volt, a hangok és képek tökéletesen jöttek át. Amikor Alcide megpróbált elvezetni engem a közelükből, ellenálltam az irányításának. Felnéztem a meglepődött arcába, és a szemeimmel a pár felé intettem. A megértés szűrődött ki a tekintetéből, de nem tűnt túl boldognak. Táncolni és ugyanakkor megpróbálni olvasni egy másik személy elméjét nem olyan valami, amit javasolni tudok. Erőlködtem szellemileg, és a szívem dübörögve vert, ahányszor csak felvillant Bill arca. Szerencsére Alcide elnézést kért, hogy épp most kell kimennie a férfi mosdóba, és egyenesen odavezetett engem a vámpíroktól jobbra lévő székhez. Próbáltam a tekintetemet a különböző táncosokon és a DJ-n tartani, és minden egyéb máson, csak nem a vámpír bal oldalán lévő férfin, akinek az elméjét olvastam. Arra gondolt, amit a nap folyamán csinált, valakit megpróbált ébren tartani, valakit, akinek nagyon nagy szüksége lett volna az alvásra, egy vámpírt, Billt. Egy vámpírt ébren tartani nappal, az a legrosszabb fajta kínzás. Ezt nagyon nehéz volt megtenni. A késztetés, hogy aludjanak, amikor a nap felkelt, kényszerítő volt, és maga az alvás olyan volt, mint a halál. Valahogy ez soha nem fordult meg a fejemben, úgy hiszem, mivel amEricai vagyok, hogy lehet, hogy a vámpírok, akik elkapták Billt, gonosz eszközökhöz folyamodnak, hogy beszédre bírják őt. Ha akarták az információt, természetesen nem kezdek volna el csak várni, hogy Billnek kedve legyen elmondani. Hülye én, buta, buta, buta. Tudván, hogy Bill elárult engem, tudván, hogy elhagyott engem a vámpír szeretője miatt, mindezek ellnére a fájdalom mélyen belém nyilallt miatta. Lekötöttek a szomorú gondolataim, és nem ismertem fel a bajt, amikor az megállt egyenesen előttem. Amíg a kar meg nem ragadott engem. Az egyik farkas banda tag, egy nagy sötét hajú férfi, nagyon erős és nagyon büdös, megragadott a karomnál fogva. Otthagyta a zsíros ujjlenyomatait mindenhol a gyönyörű piros ruhám ujján, és megpróbáltam elhúzódni tőle.

„Gyere oda az asztalunkhoz, hadd ismerjnk meg téged, édeském,” mondta, miközben vigyorgott rám. Az egyik fülében volt néhány fülbevaló. Azon gondolkodtam, hogy mi történik azokkal teliholdkor. De majdnem azonnal rájöttem, hogy nekem volt több komoly problémám is, amit meg kellet oldanom. A kifejezés az arcán túl nyilvánvaló volt; a férfiak nem néztek így a nőkre, hacsak nem az a nő nem állt az utcasarkon forró nadrágan és melltartóban: más szóval, azt gondolta, hogy én egy tuti dolog voltam. „Nem, köszönöm,” mondtam udvariasan. Nekem volt egy elcsigázott, óvatos érzésem, hogy ezzel még nem lesz vége, de azért megpróbáltam. Sok tapasztalatom volt a rámenős alakokkal a Merlotte-nál, de ott nekem mindig volt egy biztonsági mentésem. Sam nem tolerálja, ha a felszolgálókat fogdossák vagy inzultálják. „Persze, kedvesem. Te meg akarsz ismerni minket,” mondta állhatatosan. Most az először életemben, azt kívántam, Bubba bárcsak itt lenne velem. Kezdtem túlságosan is kihasználni azokat az embereket, akik aggódtak értem a rossz végimenetel miatt. És talán nagyon hozzászoktam, hogy van néhány ember, aki megoldja helyettem néhány problémámat. Arra gondoltam, hogy megrémísztem a farkast azzal, hogy olvasok a fejében. Könnyen tudnám olvasni, tárva-nyitva volt, annak ellenére, hogy farkas. De a gondolataik nem csak unalmasak és kiszámíthatóak (paráznaság, agresszivitás) voltak, ha ezt a bandát azzal vádolnák meg, hogy kutatott Bill a vámpír barátnője után, és ők tudták, hogy ő egy pincérnő és egyben telepata volt, és ők találnak egy telepatát, nos…; „Nem, nem akarok odaülni hozzátok,” mondtam határozottan. „Hagyj békén.” Lecsúsztam a székről, így nem tudott beszorítani egy helyre. „Nincs itt neked való férfi. Mi igazi férfiak vagyunk, édes.” A szabad kezével magához nyúlt. Ó, elragadó. Ez igazán kanossá tesz engem. „Boldoggá fogunk téged tenni.”

„Te akkor sem tudnál boldoggá tenni, ha te magad lennél a Mikulás,” mondtam, miközben teljes súlyommal rátapostam a lábfejére. Ha nem viselt volna motoros csizmát, hatásos lett volna. Úgyszólván közel jártam ahhoz, hogy kitörjem a cipőm sarkát. Magamban megátkoztam a hamis körmeimet, mert túl kemények voltak, hogy ökölbe tudjam szorítani a kezem. A szabad kezemmel készültem orrbavágni, egy ökölcsapás az orrba igazán tud fájni. Ettől el kellene hogy engedjen. Rám mordult, valóságosan vicsorgott, amikor a sarkam eltalálta a lábfejét, de nem lazított a szorításán. A szabad keze megragadta a csupasz vállamat, és az ujjaival felszántotta. Megpróbáltam csendben maradni, remélve, hogy hangzavar nélkül meg tudom oldani, de már túl voltam azon a ponton. „Gyerünk!” ordítottam, és tettem egy hősies kísérletet, hogy beletérdeljek a golyóiba. A combjai kemények voltak, és a lábai össze voltak zárva, így nem sikerült olyan jól a rugás. De elértem, hogy meghátráljon, bár a körmei kivésték a vállamat, és elengedett. Ez a részt követte az az esemény, hogy Alcide a nyakánál fogva megragadta őt. És Mr. Hob közbe lépett, ahogy a többi bandatag rohant be a bárba, hogy segítsen a haverjuknak. A manó, aki betessékelt minket a klubba, ráadásul kidobó is volt történetesen. Bár külsőre úgy nézett ki, minegy egy nagyon kicsi férfi, a karjait a motoros dereka köré fonta, és könnyedén megemelte. A motoros elkezdett sikoltozni, és égett hússzag kezdett el terjengeni a bárban. A piszkafa pincér felkapcsolt egy nagy teljesítményű ventillátort, ami sokat segített, de mi egész végig hallottuk a motoros sikítozását végig a szűk sötét folyosón, amit azelőtt én nem vettem észre. Ez az épület hátsó kijáratához vezethetett. Majd volt egy nagy érces hang, egy üvöltés, majd megint ugyanaz az érces hang. Nyilvánvalóan kinyitották a bár hátsó ajtaját és kilökték a bűnöst. Alcide körbefordult, hogy szembe nézzen a motoros barátaival, mire én remegve a reakciótól mögé álltam. Véreztem a motoros vállamon hagyott személyes körömlenyomatától. Szükségem volt egy kevés Neosporinra, amit a nagyanyám tett minden sérülésre, amikor kifogásoltam Campho-Phenique-et. De mindenféle elsősegély ügynek várnia kellett: úgy nézett ki, hogy szembe kellett nézzünk egy másik küzdelemmel. Körbepillantottam valami fegyverért, és megláttam, hogy a pincér kitett egy baseball ütőt a pultra. Nagyon körültekintően figyelte a

szituációt. Megragadtam az ütőt, és odamentem Alcide mellé. Pozícióba lendítettem az ütőt és vártam a következő lépést. Ahogy a testvérem, Jason tanította nekem, attól félek, hogy a sok kocsmai verekedését vette alapul, kiválasztottam, mégpedig egy férfit,elképzeltem magamat, hogy lengetem az ütőt és elindítom, hogy eltaláljam a térdét, ami hozzáférhetőbb volt számomra a fejénél. Az tuti leterítené őt. Azután valaki belépett az Alcide, köztem és a farkas közötti senki földjére. A kicsi vámpír volt az, aki azzal az emberrel beszélgetett, akinek az elméjéből azt a kellemetlen információt szedtem ki. Talán öt és fél láb volt a cipővel együtt, ő szintén törékeny testalkatú volt. Amikor ő meghalt, úgy vélem, hogy a huszas évei elején lehetett. Borotvált volt és nagyon sápadt, a szemei keserű csokoládé színűek voltak, ami kirívó ellentétben volt a piros hajával. „Miss, az elnézését kérem ezért a kellemetlenségért,” mondta, a hangja lágy volt és az akcentusa erősen déli. Nem hallottam ilyen erős akcentust, mióta húsz évvel ezelőtt a dédnagyanyám meghalt. „Sajnálom, hogy a bár nyugalma meg lett zavarva,” mondtam, összeszedve a maradék méltóságomat, miközben szorongattam a baseball ütőt. A cipőimet már ösztönösen lerúgtam, úgyhogy akár tudtam volna harcolni is. Felegyenesedtem a küzdőállásomból, és bólintottam, elismerve az ő hatáskörét. „Nektek fiúk most távoznotok kellene,” mondta a kicsi férfi odafordulva a farkasok csoportjához, „miután bocsánatot kértetek ettől a hölgytől és az ő kísérőjétől.” Kelletlenül mozgolódtak, de egyikük sem akart az első lenni, aki visszavonul. Az egyikük, látszólag fiatalabb volt és butább, mint a többi, szőke volt nagy szakállal és kendő volt a fején egy különösen idióta stílusban. A csata tüze lobogott a szemeiben, a büszkesége miatt nem tudta kezelni ezt az egész helyzetet. A motoros „megtáviratozta” a mozgását, még mielőtt elindult volna, és villámgyorsan odanyújtottam a vámpírnak az ütőt, aki olyan gyorsan utána kapott, hogy még csak nem is láttam. Arra használta azt, hogy eltörje a vérfarkas lábát.

A bár teljesen elcsöndesült, ahogy a sikoltozó motorost kicipelték a barátai. A farkasok kórusban mondták, hogy „Bocsánat, bocsánat,” ahogy megemelték a szőkét és eltávolították a bárból. Azután a zene újra elkezdődött, a kicsi vámpír visszaküldte az ütőt a csaposhoz, Alcide elkezdett megvizsgálni, sérüléseket keresve rajtam, és én elkezdtem remegni. „Jól vagyok”, mondtam nagyjából, csak azt akartam, hogy mindenki másfelé nézzen. „De te vérzel, kedvesem,” mondta a vámpír. Ez igaz volt; a vállamon a motoros körme nyomaiból szivárgott a vér. Tudtam az etikettet. A vámpír felé hajoltam, és felajánlottam neki a vért. „Köszönöm,” mondta azonnal, és kinyújtotta a nyelvét. Tudtam, hogy a nyálától amúgy is gyorsabban gyógyulok, úgyhogy eléggé nyugodtan tartottam, de az igazat megvallva, ez olyan volt, mintha megengedtem volna valakinek, hogy nyilvánosan fogdosson engem. A kényelmetlenségem ellenére mosolyogtam, bár tudom, hogy ez nem lehetett egy kellemes mosoly. Alcide tartotta a kezemet, ami megnyugtató volt. „Sajnálom, hogy nem jöttem ki gyorsabban,” mondta. „Van, amit nem lehet előre megjósolni.” Nyalás, nyalás, nyalás. Ó, gyerünk már, mostanra már el kellett állnia a vérzésnek. A vámpír felegyenesedett, végig futtatta a nyelvét az ajkain és rám mosolygott. „Ez egy élmény volt számomra. Bemutatkozhatom? Russel Edgington vagyok.” Russell Edgington, Mississippi királya, ezt sejtettem is a motorosok reakciójából. „Örülök, hogy megismerhetem,” mondtam udvariasan, miközben arra gondoltam, hogy nem voltam-e udvariatlan. De ő nem mondta a társadalmi rangját. „Én Sookie Stackhouse vagyok, és ő a barátom, Alcide Herveaux.”

„Ismerem a Herveaux családot évek óta,” mondta Mississippi királya. „Jó, hogy látlak, Alcide. Hogy van az apád?” Inkább álltunk volna egy vasárnapi napfényben az Első Presbiteriánus Templom előtt, mint éjfélkor egy vámpír bárban. „Jól, köszönöm,” mondta Alcide, kicsit mereven. „Sajnáljuk, hogy lett egy kis baj.” „Nem a ti hibátok,” mondta jóindulatúan a vámpír. „A férfiaknak néha el kell hagyniuk a hölgyüket, és a hölgyek nem felelősek az együgyűek rossz modoráért.” Edgington meghajolt előttem. Fogalmam sem volt róla, hogy mit válaszoljak, de egy mélyebb fejhajlítás veszélytelennek tűnt. „Te olyan vagy kedvesem, mint egy virágzó rózsa egy őrízetlen kertben.” Te meg tele vagy bikahokival. „Köszönöm, Mr. Edgington,” mondtam lepillantva a szemeimmel, nehogy kiolvassa belőlük a kételkedésemet. Talán „Nagyságos Úrnak” kellett volna szólítanom? „Alcide, attól félek, hogy be kell fejezzük az estét,” mondtam, miközben próbáltam szelídnek és jóindulatúnak és megrendültnek hangzani. Ez egy kissé túl könnyű volt. „Persze, kedvesem,” mondta azonnal. „Hadd hozzam a kendődet és a pénztárcádat.” Azonnal elindult az asztalunkhoz, áldja meg az Isten. „Na már most, Miss Stackhouse, szertném, ha holnap este visszajönne,” mondta Russel Edgington. Az emberi barátja Edgington mögött állt, a kezei Edgington vállain pihentek. A kicsi vámpír felnyúlt és megpaskolta az egyik kezet. „Nem akarjuk, hogy megrémülj egy rossz modorú személy miatt.” „Köszönöm, meg fogom említeni Alcide-nak,” mondtam úgy, hogy még véletlenül se tűnjek lelkesnek. Reméltem, hogy elég alázatosnak hatottam Alcide-nak anélkül, hogy gerinctelennek tűntem volna. A gerinctelen emberek nem sokáig maradtak meg a vámpírok körül. Russell Edgington elhitte, hogy ő régimódi déli úriember látszatát kelti, és ha ő ezt így gondolta, akár táplálhatom is ezt. Alcide visszatért, és az arca zord volt. „Attól tartok, hogy a kendődet baleset érte,” mondta, és rájöttem, hogy mitől volt dühös. „Úgy hiszem, Debbie volt.”

A szép selyemkendőmre egy nagy lyuk volt égetve. Megpróbáltam közömbös maradni, de nem boldogultam valami jól. A könnyek előtörtek a szemeimből, úgy vélem azért, mert az incidens a motorossal már épp eléggé megrázott engem. Edgington, természetesen, felitatta az összeset. „Inkább a kendő, mint én,” mondtam, miközben megkíséreltem egy vállrándítást. Elértem, hogy a szám mosolyra húzódjon. Legalább a kicsi pénztárcám épnek tűnt, bár ebben csak púder és rúzs volt, és némi pénz a vacsorára. A heves zavaromra Alcide kibúlyt az öltönyéből és odatartotta, hogy belebújjak. Elkezdtem tiltakozni, de a kifejezés az arcán nem tűrt ellentmondást. „Jó éjszakát, Miss Stackhouse,” mondta a vámpír. „Herveaux, látlak holnap este? Az üzleti ügyed tart itt Jacksonban?” „Igen, az,” mondta kellemesen Alcide. „Jó volt beszélgetni veled, Russel.” *** A teherautó a klub előtt volt, mire kiértünk. A járda most sem látszott kevésbé fenyegetőnek, mint amikor megérkeztünk. Azon töprengtem, hogy hogy érték el ezeket a hatásokat, de túl levert voltam, hogy megkérdezzem a kísérőmet. „Nem kellett volna ideadnod a kabátodat, biztos minjárt megfagysz,” mondtam miután már elhagytunk néhány háztömböt. „Több ruha van rajtam, mint rajtad,” mondta Alcide. Ő nem reszketett, mint én, még a kabátja nélkül sem. Belebújtam, élveztem a selyem bélést, a meleget és az illatát. „Soha nem lett volna szabad magadra hagynom téged a bárban azokkal az alakokkal.” „Mindenkinek kell menni a fürdőszobába,” mondtam enyhén.

„Nekem meg kellett volna kérnem valakit, hogy üljön itt veled.” „Nagy lány vagyok. Nincs szükségem egy állandó őrre. A kicsi incidensekkel, mint az, mindig elbánok a Merlotte-nál.” Ha egy kicsit elcsigázottnak tűntem, azért, mert az voltam. Amikor te pincérnő vagy, akkor te nem épp a legjobb oldalát látod a férfiaknak, még az olyan helyeken is, mint a Merlotte, ahol a tulajdonos vigyáz a felszolgálóira, és a vevőkör majdnem egésze helyi. „Azután neked nem kellene ott dolgoznod.” Alcide nagyon határozottnak tűnt. „Rendben, vegyél el feleségül és vigyél el engem mindettől,” mondtam, fapofával, és cserébe egy rémült pillantást kaptam. Rávigyorogtam. „Nekem pénzt kell szerezzek a megélhetésemre, Alcide. És főként, szeretem a munkámat.” Hitetlennek és elgondolkozónak tűnt. Ideje volt témát változtatni. „Ők kapták el Billt,” mondtam. „Biztosan tudod.” „Igen.” „Miért? Mit tud, amit Edgington annyira tudni akar, annyira, hogy megkockáztasson egy háborút?” „Nem tudom elmondani neked.” „De tudod?” Az utolsó dolog lenne, ha azt mondanám, hogy bízok benne. Ugyanabban a fajta veszélyben voltam, mint Bill, ha kitudódik, hogy én tudom, amit ő tud. És engem sokkal gyorsabban megtörnének. „Igen,” mondtam. „Tudom.”

Hatodik fejezet Csöndesek voltunk a liftben. Ahogy Alcide kinyitotta a lakását, a falnak dőltem. Össze voltam zavarodva:fáradt, konfliktusba került, és zaklatott a motorossal való veszekedés és Debbi vandalizmusa miatt. Szerettem volna bocsánatot kérni, de nem tudtam, hogy miért. „Jó éjszakát,” mondtam a szobám ajtajában. „Ó, itt van. Köszönöm.” Levettem a kabátját a vállamról, és odatartottam neki. Ráakasztotta a pultnál lévő egyik bárszékre. „Kell segítség a cipzárhoz?” kérdezte. „Nagyszerű volna, ha megkezdenéd.” Hátat fordítottam neki. Amikor öltöztem fel, ő a maradék egy hüvelyk részt becipzározta, és értékeltem, hogy gondolt erre, mielőtt eltűnt a szobájában. Éreztem a nagy ujjait a hátamon, és a cipzár kicsi sziszegését. Majd valami váratlan történt; éreztem, hogy megint megérint engem. Mindenütt remegtem, ahogy az ujjait végighúzta a hátamon. Nem tudtam, hogy mit kell tenni. Nem tudtam, hogy mit akartam tenni. Megfordultam, hogy szembe nézzek vele. Az arca olyan bizonytalan volt, mint az enyém. „A lehető legrosszabb idő,” mondtam. „Te ott vagy a határon, de én keresem a barátomat; rendben, ő az én hűtlen barátom, de még mindig..;” „Rossz időzítés,” egyetértett, és a kezei megállapodtak a vállaimon. Akkor lehajolt és megcsókolt engem. Fél másodperc alatt a karjaim a derekán voltak és a nyelve becsúszott a számba. Puhán csókolt meg. Bele akartam túrni a hajába és felfedezni, hogy milyen széles a mellkasa és hogya feneke tényleg olyan erős

és kerek volt-e, mint ahogy az a nadrágban tűnt; ó pokol. Finoman visszahúzódtam. „Rossz időzítés,” mondtam. Elvörösödtem miközben, rájöttem, hogy a ruhám félig ki volt cipzárazva, Alcide könnyen megláthatta a melltartómat és a mellem felső részét. Nos, jó volt, hogy csinos melltartót viseltem. „Ó, Istenem,”mondta kerekre nyílt szemmel. Erőt vett magán, és becsukta a zöld szemeit. „Rossz időzítés,” értett egyet úrja. „Ámár remélem, hogy nemsoká lesz egy jó időzítés.” Mosolyogtam. „Ki tudja?” mondta, és visszaléptem a szobáma addíg, amíg még rá tudtam venni magam, hogy abba az irányba mozduljak. Miközben finoman becsuktam az ajtót, felakasztottam a piros ruhát, örömteli volt, hogy ez még mindig jónak és folttalannak tűnt. A kabátujj katasztrófa volt a zsíros ujjlenyomatokkal és egy kevés rajta levő vérrel. Sajnálkozva sóhajtottam. Nekem suhannom kellett ajtótól ajtóig, hogy használjam a fürdőszobát. Nem akartam ingerelni, és a határozottan rövid volt, nejlon és rózsaszín. Szóval száguldottam, mert hallottam, ahogy Alcid turkál a konyhában. Egy és más okból kifolyólag egy ideig a fürdőszobában maradtam. Amikor kijöttem, a lakásban lévő fények közül mindegyik le volt kapcsolva a hálószobámon kívül. Elsötétítettem, miközben kicsit ostobának éreztem magamat mivel ez volt az egyetlen háztömb, ami öt emelet magas volt. Bekapcsoltam a rózsaszín hálóingemet, és bekúsztam az ágyba, hogy olvassak a romantikus regényből egy fejezetet megnyugtatás gyanánt. Ez az volt, ahol a hősnő végül lefeszkik a hőssel, úgyhogy ez nem működött túl jól, de abbahagytam a gondolkodást a lidérces motoros heves arcáról s Debbi gyűlölködő képéről. És Bill kínzásának a gondolatáról. A szerelmi jelenet (voltaképpen, a szexszínhely) elirányította az elmémet Alcide meleg ajkaira. Lekapcsoltam az éjjeli lámpát, miután a könyvembe betettem a könyvjelzőt. Bebújtam a jó meleg ágyba, és a párnákat ráraktam a fejemre magas halomba, és végül meleget és biztonságot éreztem.

Valaki kopogott az ablakomon. Kiengedtem egy kis sikoltást. Majd kitaláltam, hogy ki lehet az. magamra rángattam a köntösömet, és kinyitottam a sötétítőt. Hát persze, Eric lebegett kint. Felkapcsoltam megint a lámpát, és viaskodtam az ismeretlen ablakkal. „Mi a fenét akarsz?” mondtam, ahogy Alcide berohant a szobába. Alig szántam neki egy pillantást a vállam fölött. „Neked békén kellene hagynod, és megengedni, hogy aludjak egy keveset,” mondtam Ericnek, miközben nem törődtem vele, ha úgy hangzottam, mint egy öreg satrafa, „és jobb ha nem mutatkozol kint az éjszaka közepén arra számítva, hogy beengedlek!” „Sookie, engedj be,” mondta Eric. „Nem! Nos, voltaképpen ez Alcide lakása. Alcide, mit akarsz csinálni?” Először odafordultam hozzá, hogy vessek rá egy pillantást, és megpróbáltam nem eltátani a szám. Alcide olyan hosszú húzózsinóros nadrágban aludt. Wow. Ha ő harminc perccel korábban félmeztelen lett volna, lehet, hogy az időzítés tökéletes lett volna. „Mit akarsz, Eric?” kérdezte Alcide sokkal nyugodtabban, mint én. „Nekünk beszélnünk kell,” mondta miközben türelmetlennek hangzott. „Ha most beengedem őt, el is tudom eltörölni azt?” kérdezett Alcide engem. „Persze.” Vigyorogtam Ericre. „Bármikor el tudod törölni.” „Rendben. Bejöhetsz, Eric.” Alcide kinyitotta a zsalut az ablakon, és Eric becsusszant két lábra. Kilazítottam mögötte az ablakreteszt. Most megint fáztam. Alcide mellkasa mindenhol libabőrös lett, és a mellbimbója…; Kényszerítettem magam, hogy a tekintetem Ericen tartsam.

Eric mindkettőnknek adott egy éles pillantást, kék szemei zafírként ragyogtak a lámpafényben. „Mit tudtál meg Sookie?” „A vámpíroknak itt kapták el.” Eric szemei kiszélesedtek egy kicsit, de ez volt az egyetlen reakciója. Úgy tűnt, hogy elszántan gondolkodik. „Ez egy kicsit nem veszélyes neked, hogy Edgington területén vagy bejelentetlenül?” kérdezte Alcide. Mondta ezt a „falnak támaszkodva módon” megint. Ő és Eric mindketten nagy férfiak voltak, és a szoba hirtelen zsúfoltnak tűnt. Talán az egójuk felhasználta az összes levegőt. „Ó, igen,” mondta Eric. „Nagyon veszélyes.” Sugárzott a mosolya. Azon töprengtem, hogy észre vennék-e, ha visszamegyek az ágyba. Ásítottam. Két pár szem fókuszált rám. „Van még szükséged bármi másra, Eric?” kérdeztem. „Van valami más közölni valód?” „Igen, ők megkínozták.” „Azután ők nem fogják elengedni.” Persze hogy nem. Te sem engednéd szabadon azt a vámpírt, akit megkínoztál. Félvállról vesze az életed. Ezt nem is gondoltam át, de láttam, hogy igaz. „Támadni fogsz?” Nem akartam Jackson környékén lenni, amikor az megtörténik. „Hadd gondoljam át,” mondta Eric. „Holnap éjszaka visszamégy a bárba?” „Igen, Russel kifejezetten meghívott minket.” „Sookie ma este felkeltette a figyelmét,” mondta Alcide.

„De hát az tökéletes!” mondta Eric. „Holnap éjszaka ülj le Edgington embereivel és csípd el a gondolataikat, Sookie.” „Nos, az nekem soha nem jutott volna eszembe, Eric,” mondtam miközben töprengtem. „A mindenit, én örülök, hogy ma este felébresztettél, hogy ezt elmagyarázd nekem.” „Semmi probléma,” mondta Eric. „Bármikor felébresztelek, amikor csak akarod, Sookie, csak mondanod kell.” Sóhajtottam. „Menj el Eric. Jó éjt újra, Alcide.” Alcide kiegyenesedett miközben arra várt, hogy Eric kimenjen az ablakon. Eric várt Alcide-ra hogy távozzon. „Eltörlöm a meghívásodat a lakásomba,” mondta Alcide, és hirtelen Eric odasétált az ablakhoz, újra kinyitotta azt, és katapultált. Mogorván nézett. Mihelyt kiért, visszanyerte a lélekjelenlétét és ránk mosolygott, integetett miközben eltűnt lefelé. Alcide becsapta az ablakreteszt és visszaengedte a függönyöket. „Nem, van sok ember, aki nem engem egyáltalán nem szeret,” mondtam neki. Könnyű volt őt ekkor olvasni, helyes. Furcsán rámpillantott. „Valóban?” „Igen, így van.” „Ha te mondod.” „A legtöbb ember, az emberek általában, azt gondolják, hogy én hibbant vagyok.” „Ez igaz?” „Igen, így igaz! És ez nagyon idegessé teszi őket hogy megkérjenek, hogy

kiszolgáljam őket.” Elkezdett nevetni, ez a reakció annyira távol állt attól, amit én akartam tenni, hogy nekem fogalmam sem volt, hogy mit kellene mondjak. Elhagyta a szobát, meglehetősen kuncogva magában. Nos ez furcsa volt. Lekapcsoltam a lámpát és bizonytalanul levettem a köntöst, majd átdobtam az ágy lábán keresztül. Magamhozöleltem a takarót és felhúztam az államig. Kint hideg volt és szeles, de itt végülis, végülis, melegben és biztonságban voltam és egyedül. Igazán, igazán egyedül. *** Másnap reggel, Alcide már eltűnt, amikor felkeltem. A tervező és földmérő emberek korán kezdtek, természetesen, és én hozzászoktam, hogy a munkám miatt sokáig aludtam, és mert egy vámpírral lebzseltem. Ha Billel akartam tölteni az időmet, akkor azt éjszaka kellett tegyem nyilvánvalóan. Egy jegyzet volt a kávéskannának támasztva. Egy kicsit fájt a fejem, mivel nem szoktam hozzá az alkoholhoz, és az elmúlt éjszaka én két italt is megittam, a fejfájás nem épp macskajaj volt, de én nem voltam az a vidám önmagam, mint általában. Ráhunyorogtam az apró írásra. „Ügyintézek. Érezd magadat otthon. Délután fogok visszaérni.” Egy percig csalódottnak és reményvesztettnek éreztem magamat. Majd összeszedtem magam. Ez nem olyan volt, mint amikor felhív engem és megtervezünk egy romantikus hétvégét, vagy mintha mi igazán ismernénk egymást. Alcide-ra rásóztak engem. Vállat vontam, és töltöttem magamnak egy csésze kávét. Csináltam néhány pirítóst és bekapcsoltam a híreket. Miután megnéztem a CNN főcímek egy részét, úgy döntöttem, hogy lezuhanyozom. Töltöttem az időt. Mi mást tudtam volna tenni? A tapasztalatszerzés veszélyeinek voltam kitéve egy majdnem ismeretlen államban; unalom.

Otthon, mindig voltvalamit tenni, bár lehet, hogy ez olyan volt, amit nagyon élveztem. Ha van egy házad, ott mindig van valami kis feladat ami a figyelmedre vár. És amikor Bon Tempsben voltam, ott volt a könyvtár, ahova mehettem, vagy a dollárbolt vagy az élelmiszerbolt. Mióta Bill-lel jártam, neki szintén intéztem el ügyeket, amit csak nappal lehetett, amikor az irodák nyitva voltak. Ahogy Bill bekúszott a gondolataimba, kitéptem egy kósza szálat a szemöldökömből, miközben a mosdóhoz hajolva merőn bámultam a fürdőszobai tükörbe. Le kellett tegyem a csipeszt hogy leüljek a kád szélére. Az érzéseim Bill iránt annyira zavarosak és ellentétesek voltak, hogy nekem semmi reményem sem volt arra, hogy mostanában helyre tudom rakni őket. De tudni, hogy ő szenvedett és bajban volt, és nem tudtam, hogy fogom megtaláni; az túl sok volt, hogy elviseljem. Soha nem feltételeztem, hogy a szerelmünk zökkenőmentes lesz. Ez egy olyan fajok közötti kapcsolat volt, végül is. És Bill nálam sokkal öregebb volt. De ez a fájdalmas űr, amit éreztem, most hogy ő elment; az olyan volt, amit soha el nem képzeltem. Felvettem egy farmert és egy pulóvert és megcsináltam az ágyamat. Felsorakoztattam a fürdőszobában a sminjeimet, amit használtam és felakasztottam a törülkközőt. Rendbe raktam volna Alcide szobáját, ha nem éreztem volna azt, hogy valahogy nem helyén való hozzányúlni a dolgaihoz. Úgyhogy elolvastam a könyvem néhány fejezetét, azután eldöntöttem, hogy egyszerűen nem ülhetek a lakásban tovább. Hagytam egy feljegyzést Alcide-nak, hogy elmentem sétálni, majd bepréselődtem a liftbe egy utcai ruházaba öltözött férfivel, aki egy nagy golftáskát cipelt. Tartózkodtam a mondástól, „Gyerünk golfozni?” és korlátozott magamat arra, hogy csak megemlítsem, hogy ez egy jó nap kint lenni a szabadban. Az idő ragyogó volt és napos, tiszta mint a harang valószínűleg az ötvenes években. Ez egy boldog nap volt a napban csillogó karácsonyi díszítésekkel együtt, és a sok vásárlóval együtt. Arra gondoltam, hogy Bill otthon lesz-e Karácsonyra. Arra gondoltam, hogy Bill eljön velem a templomba Szent Este, vagy hogy el jöhetne. Arra az új Skil fűrészre gondoltam, amit Jasonnek szereztem; már hónapokkal ezelőtt félretetettem Monroeban a Sears-nél, és épp egy hete vettem meg. Vettem

játékokat Arlene két gyerekének, és egy pulóvert Arlene-nek. Nekem igazán nem volt senki más, akinek ajándékot vegyek, ami szánalmas volt. Eldöntöttem, hogy ebben az évben egy cd-t fogok venni Samnek. Az ötlet felvidított engem. Szeretek ajándékozni. Ez lett volna az első Karácsonyom a barátommal. Ó, a fenébe, körbeforogtam, mint a főcím hírek. „Sookie!”szólíott meg egy hang. Felriadtam a szomorú gondolataim körforgásából, körbenéztem, és láttam, hogy Janice integet nekem az üzletének az ajtajából az utca másik oldalán. Öntudatlanul sétáltam az irányába, jöttem rá. Visszaintegettem neki. „Gyere át!”mondta. Elmentem a sarokig és átmentem a jelzőlámpás kereszteződésen. Az üzlet tele volt, és Jarvis-nek és Corinne-nek is vendégei voltak. „Ma este Karácsonyi partik vannak,” magyarázta Janice, amíg a kezei feltekerték egy fiatal családanya fekete vállig érő haját. „Általában nem vagyunk nyitva szombat délután.” A fiatal nő, akinek a keze lenyűgöző gyémántgyűrű szettel volt díszítve, a Délvidéki Élet egy példányát lapozta át, amíg Janice dolgozott a fején. „Jót ír?” kérdezte Janice. „Gyömbéres húsgombóc?” Egy ragyogó köröm mutatott ráa receptre. „Olyan keleties?” kérdezte Janice. „Öhm, olyasmi.” olvasta áthatóan a receptet. „Senki más nem tálalná fel ezeket,” motyogta. „Fogpiszkálókat tudsz beleszúrni.” „Sookie, mit csinálsz ma?” kérdezte Janice, amikor megbizonyosodott, hogy a vendége a marha húson gondolkodott. „Csak lógok,” mondtam. Vállat vontam. „A testvéred elment ügyet intézni, ezt írta az üzenetben.”

„Hagyott neked egy üzenetet, hogy elmondja mit csinál? Lány, neked büszkének kellene lenned. Az az ember nem írt tollal papírra középiskola óta.” Oldalvást rámpillantott és vigyorgott. „Tegnap éjszaka jól éreztétek magatokat?”

Ezt átgondoltam. „Á, rendben volt,” mondtam határozatlanul. A tánc egyébként mulatságos volt. Janice nevetésben tört ki. „Ha erre neked ilyen keményen kell gondolnod, akkor az nem lehetett egy tökéletes este.” „Nos, nem,” ismertem be. „Volt egy kis küzdelem a bárban, és egy férfit el kellett távolítani. És végül ott volt Debbie.” „Milyen volt az eljegyzési partija?” „Elég sokan gyűltek össze az asztalánál,” mondtam. „De ő egy idő után átjött és feltett egy csomó kérdést.” Mosolyogtam visszagondolva. „Ő bizonyára nem szerette Alcie-t mással látni!” Janice megint nevetett. „Kit jegyeztek el?” kérdezte őt egy vendég, miután végzett a recepttel. „Ó, Debbie Pelt. Aki a testvéremmel járt” mondta Janice. „Ismerem őt,” mondta a fekete hajú nő, örömmel a hangjában. „Ő valmikor a testvéreddel, Alcide-val járt. És most valaki máshoz megy feleségül?” „Charles Clausennel házasodik össze,” mondta Janice komolyan bólintva. „Ismered őt?” „Persze, ismerem! Együtt jártunk középiskolába. Elveszi Debbie Peltet? Nos, inkább ő, mint a testvéred,” mondta bizalmaskodva Fekete Haj. „Már rájöttem,” mondta Janice. „Te tudsz valamit, amit én nem, ugyebár?”

„Az a Debbie, valami furcsa dologban van benne,” mondta Fekete Haj, felemelve a szemöldökét jelentőségteljesen. „Mint mi?” kérdeztem, miközben alig vettem levegőt, míg vártam, hogy mi fog jönni. Lehet, hogy ez a nő tényleg tud az alakváltókról és vérfarkasokról? A szemeim megtalálták Janice-ét, és ugyanazt az aggódást láttam bennük. Janice tudott a testvéréről. Tudott a világáról. És tudta, hogy én is tudom. „Azt mondják, sátán imádás,” mondta Fekete Haj. „Boszorkányság.” Mindketten szájtátva néztük őt a tükörben. Megkapta azt a reakciót, amire számított. Elégedetten bólintott. A sátánimádásnak és a boszorkányságnak nem ugyanaz volt a jelentése, de nem készültem vitatkozni ezzel a nővel; rossz volt az idő és a hely. „Igen, hölgyem, ezt hallottam. Minden teliholdkor, ő, és néhány barátja bemennek a fák közé és csinálak dolgokat. Senki sem tudja, hogy pontosan mit,” ismerte be. Janice és én egyidejűleg kifújtuk a levegőt. „Ó, Istenem,” mondtam erőtlenül. „Akkor jó, hogy a testvérem kilépett a kapcsolatukból. Mi nem értünk egyet az ilyen dolgokkal,” mondta Janice erényesen. „Természetesen nem,” értettem egyet. Nem néztünk egymás szemébe. A kis kitérő után, készültem távozni, de Janice megkérdezte, hogy ma este mit fogok felevenni.

„Ó, az olyan pezsgő színű,” mondtam. „Olyan fényes beige.” „Akkor a piros körmöknek menniük kell,” mondta Janice. „Corinne!” Minden tiltakozásom ellenére bronz ujjakkal és lábujkörmökkel hagytam el az üzletet, és Janice újra megcsinálta a hajamat. Megpróbáltam fizetni Janice-nek, de a legtöbb, amit megengedett nekem, hogy borravalót adjak az alkalmazottainak. „Engem még soha nem kényeztettek ennyire az életemben,” mondtam neki. „Mit csinálsz, Sookie?” Valahogy ez még nem jött fel előző nap. „Én pincérnő vagyok,” mondtam. „Az nagy változás gondolataiban.

Debbie-hez képest,” mondta Janice. Elmerült

a

„Ó, igen? Mit csinál Debbie?” „Ő törvényszéki asszisztens.” Debbie határozottan tanult volt. Soha nem voltam képes, hogy elvégezzek egy főiskolát; pénzügyileg elég kemény lett volna, habár megtaláltam volna amódját, azt hiszem. De a rokkantságom elég nehézzé tette, hogy elvégezzem a középiskolát. Egy telepatikus tinédzsernek ez nagyon kemény dolog, hadd mondjam el neked. És akkoriban nagyon nehezen tudtam kontrollálni. Minden nap tele volt drámával; más gyerekek drámájával. Megpróbálni koncentrálni az órán, tesztet írni egy zümmögő agyakkal teli szobában; egyetlen dologban jeleskedtem, az a házi feladat elkészítése volt. Nem úgy tűnt, hogy Janicet érdelekné, hogy pincérnő vagyok, ez olyan foglalkozás volt, ami garantáltan nem nyűgözte le azoknak a családjait, akikkel randevúztál. Emlékeztetnem kellett magamat újra és újra, hogy Alcide-dal ez a felállás olyan ideiglenes egyezség volt, amit ő soha nem kért, és miután megtaláltam, hogy

Bill hol van - rendben, Sookie emlékszel Billre, a barátodra? -, soha nem fogom újra látni Alcide-t. Ó, lehet, hogy beugrik a Merlotte’s-ba, ha kedve van, amikor Shreveportból utazik Jacksonba, de ennyi. Janice valóban remélte, hogy én a családja állandó tagja leszek. Ez annyira kedves volt tőle. Nagyon megszerettem őt. Majdnem azon kaptam magamat, hogy azt kívánom, hogy Alcide igazán szeressen engem, akkor igazán lenne rá esély, hogy Janice a sógornőm legyen. Azt mondják, hogy nincs semmi rossz az álmodozásban, de igenis van.

Hetedik fejezet Alcide már várt, amikor visszaértem. A konyhaszekrényen heverő becsomagolt ajándékok halma jelezte, mivel töltötte a reggelt. Befejezte a karácsonyi vásárlásait. Zavart tekintetéből ítélve (nem ő volt Mr. Rejtélyes), csinált valamit, amiben nem volt biztos, hogy nekem is tetszeni fog. Akármi is volt ez, nem volt rá kész, hogy felfedje előttem, szóval megpróbáltam udvariasan távolmaradni a gondolataitól. Ahogy átmentem az apró hallon, amelyet a hálószoba fala és a konyhaszekrény képeztek, valami legkevésbé sem kellemes illatot éreztem. Lehet, hogy ki kéne hajítani a szemetet? Mi tudott ilyen rövid tartózkodási idő alatt képződni a szemétből, ami ezt a csekély, de kellemetlen szagot okozta? De az öröm, hogy Janice-szel beszélgettem és az új öröm, hogy látom Alcide-ot, könnyedén elfeledtette velem a problémát. „Jól nézel ki.” szólalt meg. „Benéztem Janice-hez.” Aggódtam, hogy azt gondolhatja, visszaélek a testvére nagylelkűségével. „Megvan rá a módja, hogy elfogadtasson az emberrel dolgokat, amit addig nem is volt szándékában.” „Jó ember.” felelte egyszerűen. „Tud rólam mindent, amióta gimibe jártunk, mégsem mondta el soha egy teremtett léleknek se.”

„Én elmondhatnám.” „Hogy? Vagy úgy.” megrázta a fejét. „Te a legátlagosabb személynek nézel ki, akivel valaha találkoztam, nehéz eszembe juttatni, hogy van ez az extra izéd.” Ezt még soha senki nem fogalmazta így meg. „Nem éreztél valami fura szagot, amikor bejöttél?” kezdte, de csengettek. Alcide ment, hogy ajtót nyisson, amíg levettem a kabátomat. Úgy hangzott, örül, úgyhogy én is mosollyal fordultam az ajtó felé. A fiatal férfi, aki bejött, nem látszott meglepettnek, hogy ott lát engem is. Alcide Janice férjeként mutatta be, Dell Phillips volt a neve. Kezet ráztam vele, úgy éreztem, éppolyan kedves ismerősöm lesz, mint Janice. Olyan röviden érintett meg, amennyire csak lehetséges volt, aztán nem vett tudomást rólam. „Csak jöttem megkérdezni, átjönnél-e ma délután, segíteni felszerelni odakint a karácsonyi égősort?” kérdezte Dell Alcide-tól, de csak tőle. „Hol van Tommy?” kérdezte Alcide. Csalódottnak tűnt. „Nem hoztad magaddal látogatóba?” Tommy Janice kisbabája volt. Dell rámnézett, aztán megrázta a fejét. „Van most veled egy nő és nem láttam helyesnek. Tommy anyámnál van.” A megjegyzés olyan váratlan volt, éppcsak megálltam, hogy csendben maradjak. Dell viselkedése Alcide-ot is váratlanul érte. „Dell” szólt rá „ne gorombáskodj a barátommal.” „Itt lakik a lakásodban, ami azt mutatja, hogy több, mint barátod.” állapította meg Dell tárgyilagosan. „Sajnálom, hölgyem, ez nem volt szép tőlem.” „Ne ítélj, hogy ne ítéltessél.” jegyeztem meg, remélve, hogy nem hangzik olyan dühösen, amennyire a gombóccá összeszorult gyomrom jelentette nekem. Hibásnak éreztem a Bibliát idézni, amikor harag tornyosul az emberben.

Bementem a vendégszobába és becsuktam az ajtót. Miután hallottam, hogy Dell Phillips elmegy, Alcide bekopogott az ajtón. „ Akarsz játszani egy Scrabble-t?” kérdezte. „Naná” hunyorítottam. „Amikor vásároltam Tommynak, vettem egyet.” Már letette a dívány előtti kávézóasztalra a dívány elé, de még nem volt eléggé magabiztos ahhoz, hogy ki is csomagolja és előkészítse. „Hozok kólát” mondtam. Nem először vettem észre, hogy a lakás elég hideg, bár persze melegebb volt, mint odakint. Azt kívántam, bár hoztam volna egy vékony pulóvert, hogy felvehessem, és azon gondolkodtam, vajon megbántanám-e Alcide-ot, ha megkérném, kapcsolja feljebb a fűtést. Aztán eszembe jutott, milyen meleg a bőre és rájöttem, hogy egyike azoknak az embereknek, akik valamiféle forrósággal működnek. Vagy lehet, hogy az összes farkas ilyesféle? Visszahúztam magamra a tegnap viselt pulóveremet és nagyon óvatos voltam, amikor lazán áthúztam a hajamon. Alcide máris elhelyezkedett a padlón az asztal egyik oldalán, én meg a másikon. Már jó régóta nem játszott egyikünk se Scrabble-t, úgyhogy a szabályokat tanulmányoztuk egy darabig, mielőtt elkezdtük a játszmát. Alcide a Luisianai Műszaki Főiskolán diplomázott. Én sose jártam főiskolára, de sokat olvasok, úgyhogy kábé egyforma eséllyel indultunk a szókincsünk nagyságát tekintve. Alcide volt a jobb stratégiában, de úgy tűnt, én kicsit gyorsabban gondolkodom. Nagy pontszámot szereztem a lovaglókorbács szóval, rám öltötte a nyelvét. Nevettem és azt mondta, „Ne olvass a gondolataimban, az csalás.” „Természetesen semmi ilyesmit nem tennék” mondtam szerénységet tettetve, mire haragos tekintetet vettt rám.

Veszítettem, de csak 12 ponttal. Miután kellemesen kiveszekedtük magunkat a játék elemzésén, Alcide felkelt és kivitte a poharainkat a konyhába. Letette aztán nekifogott átkutatni a szekrényeket, amíg visszarámoltam a dobozba a játék darabjait és lecsuktam a fedelet. „Hova rakjam?” kérdeztem. „Ó, az ajtó melletti beépített szekrénybe. Van pár polc benne.” A hónom alá csaptam a dobozt és odamentem a szekrényhez. A már korábban is észlelt szagot erősebbnek éreztem. „Tudod, Alcide” mondtam, remélve, hogy nem vagyok ciki „van itt valahol valami, aminek a szaga olyan, mintha rothadna.” „Már én is észrevettem. Ezért kotorászok a szekrényekben. Lehet, hogy egy döglött egér?” Amíg beszéltem, elfordítottam az ajtógombot. Fel is fedeztem a szag forrását. „Jaj, ne” kiáltottam, „Jaj, nenenene.” „Ne mondd, hogy egy patkány jött be és megdöglött” figyelt fel Alcide. „Nem patkány” nyögtem, „Egy vérfarkas.” A szekrényben volt egy polc a kabátakasztó rúd felett, de ez csak egy kis szekrény volt, a vendégek kabátjainak szánták. Most tele volt a Holtak Klubjabeli napbarnított pasival. Azzal a pasival, aki elkapta a vállamat. Igazán halott volt. Halott, már jó néhány órája. Nem éreztem magam képesnek arra, hogy levegyen a tekintetem róla. Alcide jelenléte a hátam mögött váratlan vigaszt jelentett. Átbámult a fejem fölött, a keze megszorította a vállamat. „Nincs vér” suttogtam izgatottan. „A nyakán” Alcide legalább annyira reszketett, mint én.

A feje a vállain nyugodott, amennyire még kapcsolódott a testéhez. Fúj, fúj, fúj. Nagyot nyeltem. „Hívnunk kéne a rendőrséget” ajánlottam, de nem voltam túlságosan meggyőződve arról, hogy el is fogadja. Észrevettem, milyen módon gyömöszölték a holttestet a szekrénybe. A halott férfi szinte állt. Azt gondoltam, benyomták, aztán akárki is tette, erőszakkal csukta rá az ajtót. Ez valahogy megnehezítette a helyzetet. „Ha a rendőrséget hívjuk” Alcide hangja elhalt. Vett egy mély levegőt.”Sose fogják elhinni, hogy nem mi tettük. Meg fogják kérdezni a barátait és azok azt fogják mondani, hogy múlt éjjel a Holtak Klubjában volt, aztán ellenőrzik. Aztán rájönnek, hogy bajba keveredett azzal, hogy téged zaklatott. Senki nem fogja elhinni, hogy nincs benne a kezünk a meggyilkolásában.” „Másfelől” mondtam lassan, hangosan gondolkodva „gondolod, hogy akárcsak egy szóval is említenék a Holtak Klubját?” Alcide latolgatta egy ideig a dolgot. Hüvelykujjával a szája körül körözött, amíg gondolkodott. „Lehet, hogy igazad van. És ha nem említenék meg a Holtak Klubját, hogy tudnák leírni a, öööö, konfrontációt? Tudod, mit tennének? Saját maguk akarnák megoldani a problémát.” Ez kitűnő meglátás volt. Meggyőzött: a rendőrségről szó sem lehet. „Akkor meg kell szabadulnunk tőle” tértem a lényegre. „Mit csináljunk?” Alcide gyakorlatias ember volt. A problémáit régebben is úgy oldotta meg, hogy a nagyobbakkal kezdte. „Ki kell vinnünk valahova vidékre. Előbb le kell vinni a garázsba” tette hozzá pár pillanat gondolkodás után. „És ahhoz előbb be kell valamibe tekerni.” „A zuhanyfüggönybe” ajánlottam, fejemmel az épp nemrég igénybevett fürdőszoba felé bökve. „Ööö, becsukhatnánk a szekrényt, és odébb mehetnénk innen, amíg kidolgozzuk a részleteket?” „Ja.” egyezett bele Alcide, hirtelen olyan aggodalommal, hogy végre el tudtam szakítani a tekintetem az elénk táruló hátborzongató látványtól. Úgyhogy a nappali kellős közepén álltunk és értekezletet tartottunk. Először is

kikapcsoltam a fűtést az egész lakásban és kinyitottam az összes ablakot. A holttest jelenléte azért nem volt észrevehető már korábban, mert Alcide szerette a lakás hőmérsékletét alacsonyan tartani, és mert a szekrényajtó jól zárt. Mostanra szétterült a gyenge, de átható bűz. „ Ez öt emelet lefelé és nem hiszem, hogy olyan messze tudnám cipelni.” aggodalmaskodott Alcide. „Meg kell tennie legalább annyi távolságot, hogy eljussunk a liftig. Ez a legveszélyesebb rész.” Addig vitattuk, finomítottuk a részleteket, amíg úgy éreztük, megvan a működőképes eljárás. Alcide kétszer is megkérdezett, hogy beleegyezem-e, és én mindkétszer biztosítottam arról, hogy igen. Végül lassan ráébredtem, hogy amire gondol, attól vagy hisztérikus rohamot kapok, vagy elájulok. „Sosem engedhettem meg magamnak, hogy túl kényes legyek.” sóhajtottam. „Nem természetem.” Ha Alcide azt várta tőlem, vagy azt akarta, hogy kérjem meg, hadd szagoljak sót, vagy könyörgök neki, hogy védjen meg attól a csúnya nagy farkastól akkor rossz nőt választott. Bár elhatároztam, hogy nyugodt maradok, az nem jelenti azt is, hogy éreztem is. Olyan izgatott lettem, amikor kimentem a zuhanyfüggönyért, hogy úgy kellett visszatartani magam, nehogy kitépjem a műanyag gyűrűkből. Lassan, de biztosan, erőszakoltam magamra. Belégzés, kilégzés, leveszed a zuhanyfüggönyt, kiteríted a hall padlóján. Kék volt zöld csíkokkal és minden csíkban sárga halak úszkáltak békésen. Alcide már lement a földszintre a garázshoz, hogy olyan közel álljon a teherautójával a lépcső ajtajához, amennyire csak lehetséges. Figyelmesen magával hozott egy pár munkáskesztyűt. Amíg felvettem, vett egy mély levegőt: talán csak tévedésből, ha figyelembe vesszük a hulla közelségét. Az arcára rákövült az elhatározottság maszkja, megragadta a holttest vállát, és megrántotta. Az eredmény drámaian felülmúlta a képzeletünket. A motoros egy merev darabban dőlt ki a szekrényből. Alcide jobbra ugrott, hogy elkerülje a zuhanó testet, ami nekikoppant a konyhaszekrénynek, aztán oldalra esett, rá a

zuhanyfüggönyre. „Hűha.” mondtam remegő hangon, lenézve az eredményre. „Ez jól sült el.” A test majdnem pontosan úgy hevert, ahogy akartuk. Alcide és én bólintottunk egyet és letérdeltünk a két végéhez. Összhangban fogtuk meg a műanyag függöny egyik oldalát, rádobtuk a testre, aztán megfogtuk a másikat. Mindketten ellazultunk kissé, amint a férfi arcát elfedtük. Alcide egy tekercs szigetelőszalagot is hozott; egy igazi férfi teherautójában mindig van szigetelőszalag; aztán jól leragasztottuk vele a függönybe csomagolt hullát. Aztán behajtottuk fejtől-lábtól is, és azt is leragasztottuk. Szerencsére, habár izmos pasi volt, nem volt túl magas. Felálltunk, aztán engedélyeztünk magunknak pár pillanatot, hogy magunkhoz térjünk. Alcide szólalt meg először. „Úgy néz ki, mint egy nagy zöld burrito.” A számra csaptam a kezem, hogy elfojtsam a kuncogó rohamot. Alcide szemei riadtan bámultak rám a becsomagolt tetem fölött. Hirtelen ő is elnevette magát. Miután lenyugodtunk, megkérdeztem tőle: „Készen állsz a második fázisra?” Bólintott, felvettem a kabátomat eliszkoltam a holttest és Alcide mellett. Kimentem a lifthez, nagyon gyorsan becsukva magam mögött a lakásajtót, hátha valaki épp arra jár. Abban a pillanatban, ahogy megnyomtam a gombot, egy férfi tűnt elő a sarok mögül és odajött, hogy megálljon a liftajtó előtt. Talán az öreg Mrs Osburgh rokona volt, vagy talán az egyik szenátor tett egy kis kirándulást, megszakítva a hazafelé repülést Jacksonba. Akárki is volt, jólöltözött hatvanasként elég udvarias volt, hogy kötelességének érezzen egy kis csevegést. „Igazán hideg van ma, ugye?” „Igen, de nem annyira, mint tegnap.” Bámultam a becsukott liftajtót, azt kívánva, hogy nyíljon ki és mehessen már. „Most költözik be?”

Eddig még sosem idegesítettek a kíváncsi emberek. „Csak látogatóban vagyok.” válaszoltam olyasféle határozottsággal, ami jelezte, hogy a beszélgetésnek vége. „Ó.” szólt derűsen. „Kihez?” Szerencsére a lift ezt a pillanatot választotta a megérkezésre, az ajtó épp időben nyílt ki, hogy megmentse ezt a túl szívélyes embert, hogy letépjék a fejét. Egy suhintó mozdulattal mutatta, hogy előre kíván engedni, de hátraléptem és felkiáltottam: „ó, a mindenit, otthagytam a kulcsaimat!” és fürgén elsétáltam anélkül, hogy egy pillantást is vettettem volna vissza. Odamentem Alcide szomszédjának lakása ajtajához, ahhoz, amiről elmondta, hogy üres, és kopogtam az ajtón. Hallottam, hogy a liftajtó bezáródik mögöttem, és megkönnyebbültem fellélegeztem. Amikor úgy gondoltam, hogy Mr. Csevelynek volt elég ideje, hogy beszálljon a kocsijába és kihajtson a garázsból; kivéve ha lebeszélgeti a biztonsági őr füleit a helyükről; újra hívtam a liftet. Szombat volt, és nem lehetett megmondani, milyen lehet az emberek időbeosztása. Alcide szerint egy csomó társasházi lakást befektetésként vásároltak meg, aztán kiadták haszonbérletbe a jogalkotóknak, akik ilyenkor már elutaztak előszünidőt tartani. Az éves bérlők azonban nem szokványos módon mozogtak, mivel ez egyszerűen hétvége volt, hanem ráadásul a Karácsony előtti második hétvége is. Amikor a nyikorgó szerkezet visszajött az ötödikre, üres volt. Visszafutottam az 504-eshez, kettőt kopogtam az ajtón, aztán visszarohantam a lifthez, hogy nyitva tartsam az ajtót. A hulla lábait megelőzve Alcide bukkant elő az lakásból. Olyan gyorsan mozgott, ahogy csak egy férfi tud, aki egy merev testet cipel a vállain. Ez volt a legsebezhetőbb pillanat. Alcide csomagja semmi máshoz nem hasonlított ezen a földön, kivéve egy zuhanyfüggönybe bugyolált hullához. A műanyag nem engedte át a szagot, de azért még észrevehető volt egy is „mellékletként”. Lementünk egy emeletet biztonságosan, aztán még egyet. A harmadik emeletnél az idegeink felmondták a szolgálatot. Megállítottuk a liftet, és nagy megnyugvásunkra egy üres folyosó tárult elénk. Kiszökkentem át a lépcsőház ajtajához, hogy kinyissam Alcide-nak. Aztán lefelé szökdécseltem előtte, és átkémleltem a garázsajtó üvegén.

„Hűha”-szóltam hátra, feltartva a kezem. Egy középkorú asszony és egy tinilány pakoltak ki a Toyotájuk csomagtartójából, egyidejűleg élénk vitába merülve. A lányt meghívták egy egész éjszakai buliba. Anyja nemet mondott. Neki mennie kell, az összes barátnője ott lesz. Nem, mondta az anyja. De anya, mindenki mást elenged az anyja. Nem, kötötte meg magát az anyja. „Kérlek, ne a lépcsőház felé akarjatok feljönni.” De a vita elfajult, ahogy beszálltak a liftbe. Tisztán hallottam, hogy a lány megtöri a panaszkodás lendületét, és felkiált: „Fúj, minden olyan büdös itt.” mielőtt a liftajtó bezáródott. „Mi történt?” suttogta Alcide. „Semmi. Lássuk, tart-e még ez egy pillanatig.” Tartott, úgyhogy kiléptem az ajtón Alcide teherautójáig, jól körülnéztem mindenfelé, hogy biztos legyek benne, tényleg egyedül vagyunk. Még épp nem estünk a biztonsági őr látószögébe, aki a kis üvegkunyhójában ült a lejtős rámpánál. Kinyitottam Alcide teherautójának hátulját; szerencsére a hátsó rész fedett volt. Még egy mindenre kiterjedő körülvizslatás a garázsban, aztán visszasiettem a lépcsőház ajtajáig és megkoppantottam. Egy másodperccel később kinyitottam. Alcide kilőtt a teherautójához gyorsabban, mintsem képesnek hittem rá ilyen teherrel. Megtoltuk amilyen erővel csak tudtuk, és a test Alcide hátáról lassan belecsusszant a teherautóba. Óriási megkönnyebbüléssel csaptuk be a hátsó ajtót és bezártuk. „Második fázis teljesítve.” mondta Alcide valahogy úgy, amit én szelesnek neveztem volna, ha nem lett volna olyan nagy férfi. Végighajtani a város utcáin egy tetemmel a járműben rémisztő gyakorlat az üldözési mániához. „Engedelmeskedj minden egyes közlekedési szabálynak” emlékeztettem Alcide-

t, boldogtalanul fedezve fel, milyen feszültség bujkál a hangomban. „Jó-jó” morogta és a hangja ugyanolyan feszült volt. „Gondolod, hogy azok az emberek abban a Jimmyben minket néznek?” „Nem.” Nyilvánvaló volt, hogy jó lenne, ha csendben maradnék, úgyhogy ezt tettem. Visszamentünk az I-20as úton, ugyanarrafelé, ahol bejöttünk Jackson-be és addig mentünk, amíg már nyoma sem maradt a városnak, csak farmokat láttunk. Amikor odaértünk a Boltonhoz vezető kijárathoz, Alcide megszólalt: „Ez jól néz ki.” „Ja.” mondtam. Nem gondoltam, hogy még túl sokáig kibírnám a kocsikázást a hullával. A föld Jackson és Vicksbug között elég alacsony és sima, leginkább nyílt mezők, melyeket néhol mocsaras részek törtek meg, és ez átlagos terület volt. Lejöttünk az autóútról és északnak fordultunk az erdők felé. Pár mérföld után Alcide jobbra fordult egy utra, aminek már évek óta szüksége lett volna a javításra. A fák a foltos szürke sáv egyik oldalán nőttek csak. A puszta téli ég nem nem adott esélyt, hogy elég fény legyen efféle versenyhez és én megborzongtam a teherautó kabinjában. „Nem tart már soká.” bátorított Alcide. Rázkódva bólintottam rá. Egy kis út nyílt balra, és én rámutattam. Alcide fékezett, aztán megvizsgáltuk a kilátást. Határozott bólintással jeleztük egymásnak a jóváhagyást. Alcide betolatott, ami meglepett, de aztán úgy döntöttem, jó ötlet volt. Minél távolabb megyünk be a fák közé, annál jobban tetszett nekünk a helyszínválasztás. Az utat nemrég kaviccsal szórták be, így nem hagytunk keréknyomot. És azt gondoltam, jó esélyünk van, hogy ez a kezdetleges út egy vadásztáborhoz vezet, amit nincs túlzottan igénybe véve most, hogy a szarvas szezonnak vége. Elég az hozzá, hogy miután végigrecsegtünk pár jardnyit a nyomon, kiszúrtam egy jelzést, amit felszögeztek egy fára. Azt hirdette: „Kiley-Odum Vadász Klub magántulajdona. Behajtani tilos!”

Haladtunk tovább az úton, Alcide lassan és óvatosan tolatott. „Itt” mondta, amikor elég messze értünk be az erdőbe ahhoz, hogy szinte teljesen biztosak lehessünk abban, senki nem láthat meg az útról. Leállította a teherautót. „Figyelj, Sookie, neked nem kell kiszállnod.” „Nyugodtabb leszek, ha együtt dolgozunk.” Megpróbált egy fenyegető pillantást vetni rám, de én kőarccal bámultam vissza, végül felsóhajtott. „Oké, járjunk a végére.” A levegő hideg és nedves volt, és ha egy percig csendesen álltál, a fagyos nyirkosság bekúszott volna a csontjaidba. Mondhatom, a hőmérséklet lezuhant és a reggeli fényes égbolt csak egy szeretnivaló emlék volt. Épp arra volt alkalmas a nap, hogy megszabaduljunk egy hullától. Alcide kinyitotta a teherautó hátulját, mindketten kesztyűt húztunk, aztán megragadtuk a fényes kék-zöld csomagot. A vidám sárga hal szinte obszcén hatást tett itt kint a fagyos erdőben. „Adj bele mindent, amit tudsz.” tanácsolta Alcide, aztán háromra minden erőnkkel megrántottuk. Ezzel a csomag félig kijutott, és a vége rusnyán kilógott a hátsó ajtóból. „Kész? Akkor újra. Egy, kettő, három!” újra megrántottam, és a holttest saját tehetetlenségének köszönhetően kilőtt a teherautóból, rá az útra. Ha csak úgy elhajtottunk volna onnan, sokkal boldogabb lettem volna; de elhatároztuk, hogy magunkkal visszük a zuhanyfüggönyt. Ki a megmondhatója, hogy miféle ujjlenyomatokat lehet találni valahol a szigetelőszalagon, vagy magán a függönyön? Minden bizonnyal volt más, olyan mikroszkopikus bizonyíték is, amit még csak el sem tudunk képzelni. Nem semmiért nézem a Discovery Channelt. Alcide-nak volt egy hasznos kése, és én ráhagytam e különleges feladat dicsőségét. Nyitva tartottam egy szemeteszsákot, amíg levágta a műanyagot és belegyömöszölte a nyílásba. Próbáltam nem nézni, de persze láttam.

A tetem külleme nem javult. Az a munka is hamarabb végetért, mint vártam. Félig elfordultam, hogy visszaüljek a teherautóba, de Alcide állt, az arcát az égnek emelte. Úgy nézett ki, mintha az erdőt szaglászná. „Ma éjjel telihold lesz.” jegyezte meg. Az egész teste reszketni látszott. Amikor rám nézett, a szeme idegennek tűnt. Nem mondhatom, hogy színében, vagy körvonalában megváltozott, de mintha valami más személy nézett volna ki belőle. Nagyon egyedül voltam az erdőben egy bajtárssal, aki hirtelen valami teljesen új dimenziót öltött. Harcoltam az egymásnak ellentmondó késztetésekkel, hogy sikítsak, könnyekben törjek ki, vagy fussak. Derűsen rámosolyogtam és vártam. Hosszú, feszültségteli szünet után Alcide megszólalt: „Szálljunk vissza a teherautóba.” Egyszerűen túlságosan örültem, hogy bemászhatok az ülésre. „Szerinted mi ölte meg?” kérdeztem, amikor már úgy láttam, Alcide-nak volt ideje visszatérni a normális kerékvágásba. „Azt hiszem, valami jól elcsavarta a nyakát.” válaszolta Alcide. „Ki nem tudom találni, hogy jutott be a lakásba. Tudom, hogy tegnap éjjel bezártam az ajtót. Biztos vagyok benne. És ma reggel megint zárva volt.” Próbáltam találgatni egy darabig, de nem sikerült. Aztán azon gondolkodtam, mi az, ami igazából megöl, ha a nyakad törött. De úgy döntöttem, nem valami nagyszerű ötlet ezen gondolkodni. Útban a lakás felé megálltunk a Wal-Martnál. Egy ilyen Karácsony-közeli hétvégén csak úgy rajzottak benne a vásárlók. Már megint, gondoltam, és még semmit nem kaptam Billtől. Újra éles fájdalmat éreztem a szívemben, amint megértettem, hogy lehet, hogy sosem vásárolok már Billnek karácsonyi ajándékot, nemcsak ma, hanem soha.

Légfrissítőre volt szükségünk, tisztítószerre a szőnyeghez és egy új zuhanyfüggönyre. Elcsomagoltam a nyomorúságomat és kissé élénkebben sétáltam. Alcide engedte, hogy kiválasszam a zuhanyfüggönyt, ami igazán felvidított. Készpénzzel fizetett, hogy ne legyen semmi nyoma a látogatásunknak. Ellenőriztem a körmeimet, miután visszamásztunk a teherautóba. Szépek voltak. Aztán az jutott eszembe, milyen érzéketlen vagyok, hogy a körmeim miatt aggódom. Épp most intéztem el egy hullát. Néhány percig csak ültem, és nagyon elégedetlen voltam magammal. Továbbadtam ezt Alcide-nak, aki sokkal barátságosabb lett most, hogy csendes utasunk nélkül tértünk vissza a civilizációba. „Nos, nem te ölted meg.” mutatott rá. „Á, vagy igen?” Belenéztem zöld szemébe, és csak egy kis meglepődést éreztem. „Nem, természetesen nem én. És te?” „Nem.” válszolta be, és az arckifejezéséből ítélve már várta, hogy feltegyem a kérdést. Még soha nem fordult elő, hogy ilyet tegyek. Jóllehet én sosem gyanúsítottam Alcide-ot, persze valakinek be kellett tegye a farkast a szekrénybe. Először megpróbáltam kitalálni, hogy ki gyömöszölhette be a hullát a szekrénybe. Amíg ezen agyaltam, szorgalmasan próbálkoztam, hogy eltüntessem a tetemet. „Kinek van kulcsa? kérdeztem. „Csak apámnak és nekem, meg a takarítónőnek, aki az épület legtöbb lakását takarítja. Nem tart magánál kulcsot. A gondnok ad neki.” Megkerültük az üzletsort, és Alcide eldobta a régi zuhanyfüggönyt tartalmazó szemeteszsákot. „Az elég rövid lista.” „Az.” mondta Alcide lassan. „Igen, az. De tudom, hogy apám Jacksonban van. Beszéltem vele telefonon reggel rögtön felkelés után. A takarítónő csak akkor

jön, ha hagyunk neki egy üzenetet a gondnoknál. Ő az, aki tart magánál egy másolatot a kulcsainkból és átadja a takarítónőnek, amikor szükség van rá, aztán vissza is kapja.” „Mi van a biztonsági őrrel a garázsban? A kötelességét végzi egész éjjel?” „Igen, mert ő az egyetlen védelmi vonal az emberek között, akik besettenkednek a garázsba és bejutnak a liftbe. Te mindig így jössz, de igazából van egy bejárati ajtó az épületen, ami a főutcára néz. Az az ajtó állandóan zárva van. Ott nincs őr, de kell, hogy legyen kulcsod ahhoz, hogy bejuss. „Szóval ha valaki észrevétlenül el tud menni az őr mellett, akkor fel tud jönni a lifttel az emeletedre, anélkül, hogy bárki megállítaná?” „Ó, biztosan.” „És az a valaki feltörné a zárat.” „Igen, és becipelne egy hullát, és begyömöszölné a szekrénybe. Hát ez elég valószínűtlenül hangzik.” vetette ellen Alcide. „De nyilvánvalóan épp ez történt. Ó, öööö, adtál valaha Debbie-nek kulcsot? Talán valaki kölcsönvette az övét?” keményen próbáltam, hogy tökéletesen semlegesnek hangozzon. Talán nem sikerült túl jól. Hosszú szünet. „Igen, neki volt kulcsa.” ismerte be Alcide kimérten. Kissé beharaptam az ajkam, hogy ne tudjam feltenni a következő kérdést. „Nem, nem kaptam vissza tőle.” Még csak meg se kellett kérdeznem. Megtörve a valahogy vádló csöndet, Alcide azt ajánlotta, együnk egy késői ebédet. Elég furcsamódon úgy találtam, hogy igazán éhes vagyok.

A Hal és Mal-nál ettünk, egy étteremben, ami közel van a belvároshoz. Egy öreg raktárépületben volt és az asztalok épp elég messze voltak egymástól ahhoz, hogy lehetséges legyen anélkül beszélgetnünk, hogy valaki hívja a rendőrséget. „Nem hinném” suttogtam, „hogy valaki körbe tud sétálni a házad körül egy hullával a vállain, nem számít hány óra van.” „Mi is épp ezt tettük” – szögezte le megválaszolhatatlanul. „Azt gondolom, mondjuk hajnali kettő és hét között kellett történnie. Mi aludtunk kettőkor, ugye?” „Sokkal valószínűbb, hogy háromkor, figyelembevéve Eric kis látogatását.” A tekintetünk összeakadt. Eric. Heuréka! „De miért csinálta volna? Megbuggyant miattad?” kérdezte Alcide tompán. „Nem olyan nagyon buggyant meg.” dünnyögtem zavartan. „Ó, be akar jutni a bugyidba.” Bólintottam, de elkerültem a tekintetét. „Sokan szeretik azt” jegyezte meg Alcide a bajsza alatt. „Hú” néztem rá elutasítóan. „Még mindig gátlásaid vannak Debbie miatt, és ezt tudod is.” Egyenesen szembe néztünk egymással. Jobb ezen most túl lenni, aztán felejtsük el. „Jobban tudsz olvasni a gondolataimban, mint gondoltam.” bökte ki Alcide. Széles arca boldogtalannak látszott. „De nem. Miért törődnék vele? Abban sem vagyok biztos, hogy valaha kedveltem. Ellentétben veled.” „Kösz.” mosolyogtam szívemből. „Én is kedvellek.”

„Nyilvánvalóan jobban összeillünk egymással, mint akármelyik emberrel, akikkel a többiek akarják, hogy randizzunk.” vetette fel. Tagadhatatlanul igaz. „Igen, és én boldog lennék veled.” „És élveztem, hogy veled tölthetem a napot.” „De úgy néz ki, hogy még nem jutottunk el odáig.” „Nem” sóhajtott súlyosan. „Gondolom, nem.” A fiatal pincérnő ragyogott ránk, ahogy elmentünk, biztos akart lenni abban, hogy Alcide észrevette, milyen jó áll neki a farmer. „Amit azt hiszem, tenni fogok.” határozott Alcide. „az az, hogy megteszek minden tőlem telhetőt, hogy Debbie-t gyökerestől kiirtsam magamból. Akkor aztán az ajtódnál termek egy nap, amikor a legkevésbé várod, és remélem, addigra te is feladod a te vámpírodat.” „És aztán boldogan élünk, míg meg nem halunk?” mosolyogam. Bólintott. „Nos, akkor van valami, amire várhatunk.”

Nyolcadik fejezet Annyira fáradt voltam, mire beléptünk Alcide lakásába, hogy biztos voltam benne, hogy csak egy szundításra vagyok alkalmas. Ez volt az egyik leghosszabb nap az életemben, és még csak délután közepe volt. De először még nekünk el kellett végezzünk némi házimunkát. Amíg Alcide felakasztotta az új zuhanyfüggönyt, Resolve-val kitisztítottam a szőnyeget a szekrényben, kinyitottam az egyik légfrissítőt, és betettem a polcra. Becsuktuk az összes ablakot, bekapcsoltuk a fűtést, és kísérletképpen lélegeztünk egyet, a szemeink egyszerre csukódtak be. A lakásnak rendben volt az illata. Egyidejűleg kifújtuk a levegőt a megkönnyebbülés jeleként. „Mi épp valami igazán törvénytelent tettünk,” mondtam még mindig kényelmetlenül a saját erkölcstelen cselekedetem miatt. „De én igazából boldogságot érzek, hogy ezt megúsztuk.” „Ne aggódj amiatt, hogy nem érzed magad bűnösnek,” mondta Alcide. „Valami jönni fog hamarosan, ami miatt bűnösnek fogod érezni magad. Takarékoskodj arra.” Ez olyan jó tanács volt, hogy úgy döntöttem, hogy kipróbálom. „Szundítok egy kicsit,” mondtam, „így legalább ma este egy kicsit éber leszek.” Nem akarsz a vámpírok körül lenni lassú felfogással. „Jó ötlet,” mondta Alcide. Felhúzta a szemöldökét, és nevettem, miközben ráztam a fejem. Bementem a kisebbik hálószobába, és becsuktam az ajtót, levetettem a cipőmet és bezuhantam az ágyba az öröm érzésével. Egy pillanat múlva átnyúltam az ágy túloldalára, megragadtam a zseníliaágytakaró peremét, és magam köré tekertem. A csendes lakásban, a meleg levegőt a szobába fújó fűtési rendszerrel csak néhány percbe telt, hogy elaludjak. Hirtelen felébredtem, és én teljesen ébren voltam. Tudtam, hogy van valaki más

is a lakásban. Talán hallottam egy kopogást egy ajtón valamelyik szinten, vagy talán hangok moraját hallottam a nappali szobában. Csendesen leszálltam az ágyról és odaosontam az ajtóhoz, a zoknijaim egyáltalán nem okoztak zajt a beige szőnyegen. Az ajtóm be volt hajtva, de nem volt kilincsre csukva, és most úgy fordítottam a fejemet, hogy a fülemet a nyílásra illesztettem. Egy mély, reszelős hang azt mondta, „Jerry Falcon eljött a lakásomba tegnap éjszaka.” „Nem ismerem őt,” válaszolta Alcide. Nyugodtnak, de óvatosnak tűnt. „Azt mondta, hogy bajba keverted őt Josephine’s-nél tegnap éjszaka.” „Én kevertem őt bajba? Ha ő az a fickó, aki megragadta a barátnőmet, akkor ő keverte magát bajba!” „Mondd el nekem, hogy mi történt.” „Kikezdett a barátnőmmel, amíg én a férfi mosdóban voltam. Amikor ő tiltakozott, elkezdte bántalmazni őt, és a barátnőm hívta fel erre a helyzetre a figyelmet.” „Megsebezte őt?” „Megrázta. És véresre karmolta a vállát.” „ Egy vér offenzíva.” A hang halálosan komollyá vált. „Igen.” Szóval a körömnyomok a vállaimon egy vér offenzívát képeztek, bármi volt is az. „És azután?” „Kijöttem a férfi mosdóból, elhúztam őt tőle. Majd Mr. Hob közbelépett.”

„Az megmagyarázza az égéseket.” „Igen. Hob kidobta őt a hátsó ajtón. Az volt az utolsó alkalom, amikor láttam őt. Azt mondod, hogy a neve Jerry Falcon?” „Igen. Ő egyenesen a házamba jött azután, miután a fiúk többi része elhagyta a bárt.” „Edgington beavatkozott. Ők készültek nekünk ugrani.” „Edgington ott volt?” A mély hang nagyon boldogtalannak hangzott. „Ó, igen, a barátjával.” „Hogy reagált Edgington?” „Azt mondta nekik, hogy távozzanak. Mióta ő a király, és néha-néha neki dolgoznak, engedelmességre számított. De egy kölyök okozott neki egy kis bajt, úgyhogy Edgington eltörte a térdét, elérve ezzel, hogy a többiek kivigyék a fickót. Én sajnálom, hogy gond volt a városodban, Terence. De ezt nem mi okoztuk.” „Neked a csapatunknál kiváltságos vagy, Alcide. Tisztelünk téged. És a mieink közül azokról, akik a vámpíroknak dolgoznak, nos, mit mondhatnék? Nem a legjobb tagok. De Jerry a vezetőjük, és őt tegnap éjszaka megszégyenítették a népe előtt. Mennyi ideig maradsz a városunkban?” „Csak még egy éjszaka.” „És az telihold.” „Ja, tudom, megpróbálom meghúzni magam.” „Mit fogsz csinálni ma este? Próbáld meg elkerülni az átváltozást, vagy gyere el velem a vadászerületemre.” „Majd megpróbálom elkerülni a holdat, megpróbálom kikerülni a feszültséget.”

„Akkor maradj távol a Josephine’s-től.” „Sajnos, Russell eléggé követelte, hogy ma este térjünk vissza. Úgy érezte, hogy bocsánatot kell kérnia, amiért a barátnőmet ilyen fenyegetés érte. Hogy ezt bebizonyítsa, ragaszkodott, hogy ő visszatérjen a bárba.” „A Club Dead egy telihold éjszakán, Alcide. Nem okos dolog.” „Mit tudok csinálni? Russel a főnök Mississippiben.” „Meg tudom érteni. De tartsd nyitva a szemed, és ha látod Jarry Falcont, kerüld el az útját. Ez az én városom.” A mély hang tekintélyt parancsolt. „Értem, Falkamester.” „Jó. Most hogy te és Debbie Pelt szakítottatok, reménykedem, hogy rövid időn belül visszajössz ide, Alcide. Adj lehetőséget a dolgoknak, hogy leülepedjenek. Jerry egy bosszúálló szemétláda. Kárt fog okozni neked, anélkül, hogy viszályt kezdene.” „Ő volt az, aki a vér offenzívát okozta.” „Tudom, de a vámpírokkal való hosszú kapcsolata miatt Jerry túl jó véleménnyel van magáról. Nem mindig követi a falka szokásokat. Ő egyedül jött hozzám, ahogy kell, mert Edington a másik oldalt támogatta.” Jerry már nem készült követni hagyományt. Jerry a fák között feküdt nyugatra. Amíg szunyókáltam, addigra kint besötétedett. Kopogtatást hallottam az ablaküvegen. Felugrottam, természetesen, de utána olyan csendben mentem oda, ahogy csak tudtam. Elhúztam a függönyt, és az ujjamat az ajkamra tettem.Eric volt az. Reméltem, hogy senki nem nézett felfelé kint az utcán. Rám mosolygott és intett, hogy nyissam ki az ablakot. Erősen ráztam a fejemet és megint odatettem az ujjamat a számhoz. Ha most beengedném Ericet, Terence meghallaná, és felfedezné a jelenlétemet. Terence, ösztönösen tudtam, nem kedvelné, ha rájönne, hogy kihalgatták. Visszamentem az ajtóhoz és

hallgatóztam. Elkezdtek búcsúzkodni. Visszapillantottam az ablakra, és láttam, hogy Eric nagy érdeklődéssel nézett engem. Felmutattam egy ujjamat, hogy jelezzem, hogy csak egy percig tart még. Hallottam a lakásajtót becsukódni. Pillanatokkal később kopogtak az ajtómon. Ahogy beengedtem Alcide-ot, reméltem, hogy nem voltak vicces gyűrődések az arcomon. „Alcide, a legnagyobb részét hallottam,” mondtam. „Sajnálom, hogy hallgatóztam, de úgy tűnt, hogy ez engem is érintett. ÖÖ, Eric itt van.” „Valóban, látom,” mondta Alcide lelkesedés nélkül. „Úgy vélem, hogy jobb, ha beengedem. Lépj be, Eric,” mondta, ahogy odalépett kinyitni az ablakot. Eric belépett olyan simán, mint ahogy egy magas ember be tud lépni egy kicsi ablakon. Öltönyt viselt mellénnyel és nyakkendővel. A haja hátra volt símítva, és be volt kötve lófarokba. Még szemüveg is volt rajta. „Álruhában vagy?” Kérdeztem. Alig tudtam elhinni. „Igen, abban.” Büszkén lenézett magára. „Nem tűnök másnak?” „De,” ismertem be. „Úgy nézel ki, mint Eric, ez egyszer felöltözve.” „Szereted az öltönyt?” „Persze,” mondtam. A tudásom korlátozott volt a férfi öltözködéssel kapcsolatban, de hajlandó lettem volna fogadni, hogy ez az oliva barna három részes együttes többe került, mint amit én két hét alatt megkeresek. Vagy négy. Lehet, hogy nem ezt választottam volna egy kékszemű férfinek, de el kell ismerjem, ő látványosnak tűnt. Ha felkérték volna, hogy szerepeljen a GQ egyik vámpíros példányában, határozottan feltört volna a fotóival. „Ki csinálta a hajad?” Kérdeztem miközben először vettem észre, hogy az egy bonyolult mintába volt befonva. „ÓÓ, féltékeny vagy?”

„Nem, arra gondoltam, hogy megtanítatnák nekem, hogy magamnak meg tudjam csinálni.” Alcide-nak elege lett a divat eszmecseréből. „Mit képzelsz, hogy egy hullát hagysz a szekrényemben?” kérdezte ellenségesen. Ritkán láttam, hogy Eric nem talál szavakat, de most ő határozottan szótlan volt, egészen harminc másodpercig. „Nem Bubba van a szekrényben, ugye?” kérdezte. Most rajtunk volt a sor, hogy tátott szájjal álljunk, Alcide, mert ő nem tudta, hogy ki a fene az a Bubba, és én, mert el sem tudtam képzelni, hgoy mi történhetett a narkós vámpírral. Gyorsan tájékoztattam Alcide-ot Bubbáról. „Szóval az megmagyarázza az összes megfigyelést,” mondta a fejét megrázva. „A pokolba; mindnyájuknak igaza volt!” „Memphisi csoport meg akarta tartani őt, de az lehetetlen volt,” magyarázta Eric. „Folyton haza akart menni, és ezért volt vele egy kis összetűzésünk. Úgyhogy inkább elhagytuk egy időre.” „És most elvesztetted őt,” jegyezte meg Alcie, nem nagyon szomorkodva Eric problémáján. „Lehet, hogy azok az emberek, akik megpróbálták elkapni Sookiet Bon Tempsben, helyette elkapták Bubbát,” mondta Eric. Lejjebb húzta a mellényét és némi elégedettséggel lesütötte a szemét.”Szóval, ki volt a szekrényben?” „Az a motoros, aki tegnap éjszaka megjelölte Sookie-t,” mondta Alcide. „Egy elég durván átment rajta, amíg én a férfi mosdóban voltam.” „Megjelölte őt?” „Igen, vér offenzíva,” mondta Alcide jelentőségteljesen.

„Semmit sem mondtál nekem erről a múlt éjszaka.” mondta Eric felemelt szemöldökkel. „Nem akartam erről beszélni,” mondtam. Olyan kétségbeesetten hangzott, nem szerettem ezt. „Azonkívül nem volt sok vér.” „Hadd nézzem.” „A szemeimet forgattam, de tudtam, hogy a gyógyítás jó, és nos, hát Eric nem adná fel. Letoltam a pulóveremet a vállamról a melltartó pánttal együtt. Szerencsére az nagyon régi volt, a nyakrész elvesztettea rugalmasságát, és eléggé ki volt nyúlva. A körmök nyoma a vállamon félhold alakú volt, dagadt volt és piros, ámbár az előző éjszaka gondosan megsikáltam a területet. Tudom, hogy milyen sok baktérium van a körmök alatt. „Nézd,” mondtam. „Nem nagy ügy. Inkább dühös voltam, mint rémült vagy megsebzett.” Eric szemeit a csúnya sebekre szegezte, amíg visszahúztam a ruhát a vállaimra. Majd Alcide-ra fordította a figyelmét. „És ő volt a szekrényben?” „Igen,” mondta Alcide. „Órák óta halott volt.” „Mi ölte meg?” „Nem volt megharapva,” mondtam. „Úgy nézett ki, mintha kitörték volna a nyakát. Nem volt kedvünk közelebbről megnézni őt. Azt mondod, hogy semmi közöd hozzá?” „Nem, bár nagy örömömre szolgált volna, hogy megtegyem.” Vállat vontam, nem voltam hajlandó a sötét gondolataival foglalkozni. „Szóval ki tette oda?” kérdeztem, hogy folytassuk a beszélgetést. „És miért?” kérdezte Alcide. „Sokkal több lenne a kelleténél, ha megkérdezném, hogy ő most hol van?” Eric úgy nézett, mintha két makrancos gyerek kedvében akarna járni.

Alcide és én egymásra pillantottunk. „Ú, nos, ő..” a hangom elcsuklott. Eric beszívta a levegőt, letesztelte a lakás levegőjét. „ A test nincs itt. Hívtátok a rendőrséget?” „Nos, nem,” motyogtam. „Voltaképpen, mi, öö..” „Leraktuk őt a városon kívül,” mondta Alcide. Nem ez volt a legmegfelelőbb szó erre. Másodszor is megleptük Ericet. „Nos,” mondta üresen. „Nem vagytok ti ketten túl merészek?” „Kidolgoztuk az egészet,” mondtam, miközben talán úgy hangzott mint egy kölyök védekezése. Eric mosolygott. Ez nem volt egy boldog látvány. „Igen, fogadni mernék, hogy te voltál.” „A Falkamester eljött ma hozzám,” mondta Alcide. „Épp most, ami azt illeti. És ő nem tudta, hogy Jerry eltűnt. Valójában Jerry elment panaszkodni Terencenek, miután elhagyta a bárt tegnap éjszaka, hogy elmondja Terencenek a velem kapcsolatos sérelmét. Úgyhogy őt látták és hallották Josephine’s-nél az incidens után.” „Szóval lehet, hogy megúsztad.” „Úgy gondolom, hogy igen.” „El kellett volna, hogy égessétek,” mondta Eric. „Az megölte volna a szagod bármilyen nyomát rajta.” „Nem gondolom, hogy bárki felismerné a szagunkat,” mondtam neki. „De tényleg. Nem hiszem, hogy megérintettük őt csupasz bőrrel.” Eric Alcide-ra nézett, és Alcide bólintott. „Egyetértek,” mondta. „És én egy

kettős-természetű vagyok.” Eric vállat vont. „Fogalmam sincs, hogy ki ölte meg, és ki tette őt a lakásodba. Nyilvánvalóan valaki, aki rád akarta kenni a halálát.” „Akkor miért nem hívtuk a rendőrséget egy utcai telefonról, és mondtuk el nekik, hogy egy holttest van az 504-ben?” „Jó kérdés, Sookie, és erre most nem tudok válaszolni.” Úgy tűnt Eric hirtelen elvesztette az érdeklődését. „Ma este a klubban leszek. Ha beszélnem kell veled, Alcide, mondd Russelnek, hogy én egy barátod vagyok a városból, és meghívtál engem, hogy megismerjem az új barátnődet, Sookie-t.” „Rendben,” mondta Alcide. „De nem értem, hogy miért akarsz ott lenni. Ezzel csak baj lesz. Mi van, ha valaki felismer téged?” „Egyiküket sem ismerem.”. „Miért vagy ebben ennyire biztos? kérdeztem. „Miért mégy egyáltalán oda?” „Lehet lesz valami, amit el tudok csípni, amit te nem hallasz, vagy Alcide nem fog tudni, mert ő nem vámpír,” mondta Eric ésszerűen. „ Bocsáss meg nekünk egy percre, Alcide. Sookie-nak és nekem van néhány üzleti megvitatni valónk.” Alcide rám nézett, hogy meggyőződjön arról, hogy velem minden rendben, mielőtt kelletlenül bólintott és kiment a nappaliba. „Szeretnéd, hogy meggyógyítsam a jeleket a válladon?” mondta Eric hirtelen. A csúnya, kérges félholdakra gondoltam, és arra a vékony pántos ruhára gondoltam, amit azért hoztam, hogy felvegyek. Majdnem igent mondtam, de akkor eszembe jutott valami. „Hogyan magyaráznám azt meg, Eric? Az egész bár látta, hogy megragadott engem.” „Igazad van.” Eric megrázta a fejét, becsukta a szemeit, mintha mérges lenne magára. „Természetesen. Te nem vagy sem farkas, sem vámpír. Hogy tudnál olyan gyorsan meggyógyulni?”

Majd valami váratlan dolgot tett. Eric megfogta a jobb kezemet, és megfogta azt mindkét kezével. Közvetlenül az arcomba nézett. „Átkutattam Jacksont. Megnéztem a raktárakat, temetőket, tanyákat és egyéb helyeket, ahol lehetett nyoma egy vámpír illatának: Edgington összes tulajdonát, és néhány követőjének a tulajdonát. Nem bukkantam Bill nyomára. Nagyon meg vagyok ijedve, Sookie, attól tartok, hogy az a legvalószínűbb, hogy Bill halott. Végleg halott.” Úgy éreztem, mintha egy pöröllyel homlokon vert volna engem. A térdeim megrogytak, és ha ő nem mozog olyan gyorsan, mint a villám, a padlón találtam volna magam. Eric leült egy székre, ami a szoba sarkában volt, és felnyalábolt engem az ölébe. Majd azt mondta, „Túlságosan felidegesítettelek téged. Megpróbáltam gyakorlatias lenni, ehelyett…” „Embertelen.” Éreztem, hogy a könnyek folynak a szemeimből. Eric kinyújtotta a nyelvét, és éreztem a nedvesség apró nyomát, ahogy lenyalta a könnyeimet. Úgy tűnik, hogy a vámpírok szeretnek bármilyen testnedvet, ha nem kapnak vért, és ez nem különösen zavart engem. Boldognak éreztem magamat, hogy valaki vígasztalt engem, még ha az Eric volt is. Mélyen belesüllyedtem a nyomorúságomba, amíg néhány másodpercet gondolkodással töltött. „Az egyetlen hely, amit nem ellenőríztem le, az Russel Edgington háza; az ő udvarháza, a hozzá tartozó épületekkel. Meglepő volna, ha Russel olyan meggondolatlan volna, hogy a saját otthonában tartana egy másik vámpírt rabként. De ő már több száz éve király. Lehet, hogy ezért olyan magabiztos. Talán be tudnék osonni a falon keresztül, de ki nem tudnék jönni ezután. A telken farkasok őrjáratoznak. Nagyon valúszínűtlen, hogy mi be tudnánk jutni egy olyan biztonságos területre, és ő nem fog meghívni minket, kivéve rendkívüli körülmények között.” Eric hagyott mindent elsüllyedni. „Úgy gondolom, hogy el kellene mondj mindent, amit Bill projektjéről tudsz.” „Ezért volt ez az egész halogatás és finomkodás?” Dühös voltam. „Ki akarsz húzni belőlem némi információt?” Felugrottam újraéledt haraggal.

Eric talpra ugrott és a legnagyobb fenyegetéssel közeledett felém. „Úgy gondolom, hogy Bill halott,” mondta. „ És én próbálom megvédeni a saját életemet, és a tiédet, hülye nő.” Eric épp olyan dühösnek tűnt, mint én. „Meg fogom találni Billt,” mondtam miközben minden szót körültekintően ejtettem ki. Persze nem tudtam, hogy azt hogy fogom véghez vinni, de én tudtam, hogy ma nagyon jól fogok tudni kémkedni, és valami ki fog derülni. Én nem vagyok Pollyanna, de én mindig optimista voltam. „Nem tudsz szerelmes pillantásokat vetni Edgingtonra, Sookie. Nem érdeklik a nők. És ha flörtölnék vele, ő bizonyára gyanút fogna. Vámpír, aki a másik vámpírral randizik; az szokatlan. Edgington kapott az alkalmon, hogy azt hiszik róla, hogy hiszékeny. Talán az ő segítőjét, Betty Joet, talán érdekelném, de ő is vámpír, és ugyanaz a helyzet. El sem tudom mondani, hogy Bill vonzalma Lorena iránt mennyire szokatlan. Valójában mi ellenezzük, hogy a vámpírok szeressék a saját fajtánkat.” Figyelmen kívül hagytam az utolsó két mondatát. „Hogy találtad mindezt ki?” „Tegnap éjszaka összetalálkoztam egy vámpír nővel, és az ő barátja szintén ment Edgington partijába a házába.” „Ó, ő biszex?” Eric vállat vont. „Ő egy vérfarkas, szóval úgy hiszem, hogy ő több szempontból is kettő-természetű.” „Azt hittem, hogy a vámpírok nem randiznak vérfarkasokkal sem.” „Ő nagyon perverz. A fiatalok szeretnek kísérletezgetni.” A szemeimet forgattam. „Szóval azt mondod, hogy nekem arra kell koncentráljak, hogy meghívassam magam Edgington rezidenciájára, mivel Bill csak ott lehet elrejtve Jacksonban, sehol máshol?” „Valahol máshol kell legyen a városban,” mondta Eric óvatosan. „De nem hiszem. Elég kicsi az esélye. Emlékezz Sookie, már napok óta náluk van.”

Amikor Eric rám nézett, amit az arcán láttam, az a részvét volt. Ez jobban megijesztett engem, mint bármi más. Kilencedik fejezet Olyan reszkető, ingatag érzés volt rajtam, mint ami a veszélybe való sétálást előzi meg. Ez volt az utolsó éjszaka, hogy Alcide el tudott volna menni a Holtak Klubjába. Terence nagyon határozottan figyelmeztette, hogy tartsa magát távol. Ezek után magamra maradtam, és ráadásul bemehetek a klubba Alcide kísérete nélkül. Ahogy öltöztem, magamhoz tértem, és azt kivántam bárcsak egy szokványos vámpír bárba készülnék, abba a fajtába, ahol az emberek megbámulják az élőhalottakat. Fangtasia, Eric bárja olyan hely volt Shreveportban. Az emberek valójában egy bemutatóútra jönnének, hogy ezen az estén csupa feketét viseljenek, miközben talán kiöntenek némi hamis vért vagy feltesznek egy sajt alakú hamis vámpírfogat..Bámulnák a vámpírokat, akiket gondosan lültettek a bárban, és megborzongnának a saját merészségükön. Időnként ezek közül a turisták közül az egyik átlépné azt a vonalat, ami megvédi őket. Talán kikezdene az egyik vámpírral, vagy talán tiszteletlenül bánna Chow-al, a csapossal. Ezek után az a turista rájönne, hogy mibe avatkozott bele. És a bárban, mint pédául a Holtak Klubjában,, minden kártya ki volt terítve az asztalra. Az emberek voltak a díszítések, a fodrok. A természetfelettiek voltak a kellékek. Az előző éjszakán ilyenkor izgatott voltam. Most csak egy közönyös eltökéltséget éreztem, mint amikor egy erős drog különválaszt az összes szokványos érzésemtől. Felhúztam a harisnyám, és egy pár fekete harisnyatartót, amit Arlene adott nekem a szülinapomra. Elmosolyodatm ,ahogy vörös hajú barátnőmre gondoltam, és az ő hihetetlen optimizmusáról a férfiakról négy házasság után. Arlene azt mondaná nekem, hogy élvezzem a percet, a másodikat is, akkora lelkededéssel, amekkorát csak össze bírok szedni. Azt mondaná, hogy soha nem tudhatom, milyen férfivel gtalálkozom, talán a ma éjszaka varázslatos éjszaka lesz. Talán a harisnyatartók viselése megváltoztatja a életem, Arlene ezt mondaná nekem.

Nem tudom azt mondani, hogy mosolygok, de ahogy áthúztam a ruhát a fejemen, éreztem egy kevéske grimaszt. Pezsgő színe volt a ruhának. Nem sok anyag volt a ruhában.Fekete magas sarkú cipőt és fekete borostyánkő fülbevalót vettem fel, és próbáltam eldönteni, hogy ha a régi kabátomat veszem fel, túl rémesen fogok-e kinézni, vagy csupán hiúságból meg kellene fagyasszam a fenekem. Ránzétem a nagyon viseltes kék kabátra, és sóhajtottam. Bevittem a nappaliba a karomra hajtva. Alcide kész volt, és rám várt a szoba közepén állva. Az igazat megvallva idegesnek tűnt. Alcide felvett egyet, a ma reggeli bevásárlásból származó becsomagolt dobozok közül. Felvette azt az zavarban lévő ábrázatát, mint amikor visszaértem a lakásába. „Azt hiszem ezzel tartozom neked,” mondta. És átadott egy nagy dobozt. „Ó, Alcide, ez egy ajándék nekem?” Tudom, tudom csak állok a dobozt tartva, de nem gyakran történik ez velem, meg kell értenetek. „Nyisd ki,” mondta mogorván. Leraktam a kabátot a legközelebbi székre, és ügyetlenül kicsomagoltam az ajántékot; nem használtam a műkörmeimet. Egy kis manőverezés után kinyitottam a fehér dobozt, és felfedeztem, hogy Alcide lecserélte az estélyi belépőköpenyemet. Lassan kihúztam a hosszú téglalapot, kiélvezve minden pillanatot. Gyönyörű volt, a fekete bársony felöltő göngydiszítéssel a végén. Nem volt súgóm, de rájöttem, hogy ez ötször anniyba került, mint amennyit a megrongáltra költöttem. Megnémultam. Ez nagyon nehezen történik meg velem. De nem szoktam túl sok ajándékot kapni, és nem fogadom őket könnyen. Körbecsavartam magamon a bársonyt, tobzódtam az érzésben. Hozzádörzsöltem az arcomat. „Köszönöm.” mondtam bizonytalan hangon. „Szívesen,” mondta. „Istenem, ne sírj Sookie, Az volt a szándékom, hogy boldog légy.” „Én igazán boldog vagyok,” mondtam. „Nem fogok sírni.” Visszatartottam a

könnyeimet, és elmentem megnézni magam a fürdőszoba tükörben. „Ó, ez gyönyörű!” mondtam szívből. „Jó, örülök, hogy tetszik,”mondta Alcide ridegen. „Azt hiszem ez volt a legkevesebb amit tehettem.” Elrendezte a köpenyt, így az anyag befedte a piros, heges jeleket a bal vállamon. „Te nem tartozol semmivel.” mondtam. „Én tartozom neked.” Elmondhattam, hogy Alcide miatt épp annyira aggódtam, mint a sírásom miatt.”Gyerünk” mondtam. „Irány a Holtak Klubja. Mindent meg fogunk tudni ma este, és senki nem fog megsérülni.” Hogy melyik igazolódik be, sejtésem sem volt. *** Alcide is, és én is különböző ruhát, és öltönyt viseltünk, de a Josaphine’s ugyan olyannak tűnt. Elhagyatott járda, a balsors atmoszférája. Hidegebb volt ma este, elég hideg ahhoz, hogy lássam a leheletem a levegőben, elég hideg, hogy szánalmasan hálás legyek a selyem köpeny melegéért. Ma este Alcide gyakorlatilag kiugrott az autóból a ponyvatető alá, miközben ráadásul kisegített engem, majd megállt alatta, és rám várt. „Telihold” magyarázta meg röviden. „Feszült éjszaka lesz.” „Sajnálom” mondtam tehetetlenséget érezve. „Ez rettenetesen nehéz lehet neked.” Ha őt nem kötelezték volna arra, hogy kísérjen engem, ő már rég nyuszik vagy szarvasok után ugrándozott volna az erdőben. Vállat vont a mentegetőzésemre. „Mindig lesz holnap éjszaka,” mondta. „Az majdhogynem jó.” De morgott a feszültségtől. Ma este nem ugrottam olyan nagyot, amikor az autó elgurult, úgy tűnik ez a sajátsága, és ráadásul nem remegtem, amikor Mr. Hob kinyitotta az ajtót. Nem mondhatnám, hogy a manó elégedettnek tűnt, hogy lát minket, de azt sem mondhatom, hogy a szokásos arckifejezése hogy néz ki. Tehát tettetthette volna a nagy örömöt, akkor sem tudtam volna.

Valahogy kételkedtem benne, hogy a klubjában való második megjelenésemtől lenne annyira izgatott. Vagy ő volt egyáltalán a tulajdonos? Nehéz volt elképzelni, hogy Mr. Hob egy klubot Josephine’s-nek nevez el. Talán Halott Rodhatt Kutyák, vagy Lángoló Férgek, de nem Josaphine's. „Ma este nem fogunk bajba keveredni.” mondta nekünk Mr. Hob zordan. A hangja szaggatott és rekedt volt, mint aki nem beszél sokat, és nem is szeret. „Nem az ő hibája volt.” mondta Alcide. „Minden bizonnyal,” mondta Hob, és annyiban hagyta. Bizonyára úgy érezte, nem kell mást mondania, és igaza volt. A kicsi, dudorokkal borított manó a fejét odabillentette egy olyan asztalokból álló csoporthoz, ahol az asztalokat összetolták. „A király vár titeket.” A férfiak felálltak, ahogy az asztalhoz értem. Russel Edgington és az ő különleges barátja, Talbot szemben a táncparkettnek álltak, és velük szemben egy öregebb (nos, idősebb korában lett halhatatlan) vámpír és egy nő volt, aki természetesen ülve maradt. A tekintetem elsiklott felette, majd visszatért és felsikoltottam örömömben. „Tara!” Középiskolás barátom ugyanúgy felsikított és felugrott. Átöleltük egymást teljes odaadással, semmint azzal a kevésbé lelkes fél-öleléssel, ahogy általában szoktuk. Mindketten furcsák voltunk egy furcsa földön, itt a Holtak Klubjában. Tara, aki néhány centivel magasabb mint én, sötétbarna haja és szeme, és olívaszínű bőre van. Hosszú ujjú arany-bronz ruhát viselt, úgy csillámlott, ahogy mozdult, és nagyon magassarkú cipőben volt. Hozzáigazította a magasságát a partneréhez. Épp hogy kiszabadultam az öleléséből, kedvesen hátbaveregettem, majd rájöttem, hogy Tarát látni, a legrosszabb dolog volt, ami történhetett, bementem a fejébe, és láttam, ahogy várható volt, hogy az készül megkérdezni, hogy miért vagyok olyan valakivel, aki nem Bill.

„Gyerünk, barátnőm, menjük a női mosdóba egy percre!” mondtam jókedvűen, és ő megfogta a táskáját, adott a partnerének egy tökéletes mosolyt, ami biztató és szomorú volt egyben. Én integettem Alcide-nak, elnézést kértem egy másik úriembertől, és fürgén átsétáltunk a mosdóba, ami a folyosón túl volt. A női mosdó üres volt. A hátamat nekivetettem az ajtónak, hogy mások ne jöhessenek be. Tara rám nézett, arcán kérdések tükröződtek. „Tara, kérlek ne mondj semmit se Billről, se Bon Tempsről!” „Elmondanád, hogy miért?” „Csak...” próbáltam valami ésszerűre gondolni, de nem ment. „Tara, az életembe fog kerülni, ha megteszed. Megrándult, és mereven rám nézett. Ki nem? De Tara sok mindenen keresztül ment életében, és ő kemény volt, ha megsebezték, rideg. „ Nagyon örülök, hogy itt látlak,” mondta. „Magányos voltam egymagam ebben a tömegben. Ki a barátod? Mi ő?” Mindig elfelejtem, amit másoknak nem mondanak el. És néha elfelejtem, hogy az emberek nem tudnak a vérfarkasokról, és az alakváltókról. „Ő egy földmérő,” mondtam. „Gyerünk, be foglak mutatni neki.” „Sajnálom hogy olyan gyorsan távoztunk,” mondtam ragyogó mosollyal. „Elfelejtettem a modoromat.” Bemutattam Tarát Alcidenak, aki hozzáillően megértőnek tűnt. Ezután Tarán volt a sor. „Sook, ő Franklin Mott.” „Örülök, hogy megismerhetem,” mondtam, és odanyújtottam a kezem, milőtt felfogtam volna a baklövésem. A vámpírok nem fognak kezet. „Elnézést kérek,” mondtam gyorsan, és helyette intettem neki. „Jacksonban lakik, Mr.Mott?” Megállapítottam, hogy nem hoztam zavarba Tarát. „Kérem szólítson Franklinnek,” mondta. Gyönyörű meleg hangja volt, lágy olasz akcentussal. Amikor meghalt talán az ötvenes évei végén, vagy hatvanas évei elején lehetett, a haja és szakálla őszült, az arca ráncos volt. Életerősnek, és férfiasnak tűnt. „Igen, de franchise rendszer által van üzletem Jacksonban, egy

Rustonban, és egy Vicksburgban. Tarát egy Rustoni összejövetelen ismertem meg.” Fokozatosan egyre inkább egymásnak hátat fordítva ültünk, mert magyaráztuk a férfiaknak, hogy Tara és én együtt jártunk középiskolába, és rendeltük az italokat. Az összes vámpír, természetesen, szintetikus vért rendelt, és Talbotnak, Tarának, Alcide-nak és nekem italokat kevertek. Eldöntöttem, hogy jól lesz megint egy másik fajta pezsgő koktél. A pincér, egy alakváltó furcsán, majdnem lopakodva közlekedett, és nem sok hajlandóságot mutatott a beszélgetésre. A telihold éjszakája éreztette hatását mindenfajta módon. Sokkal kevesebb kettős-természetű volt ma este a bárban a holdciklus miatt. Örültem, hogy Debbie és a vőlegénye nincsenek itt, és csak néhány vérfarkas motoros volt most itt. Több volt a vámpír és az ember. Azon töprengtem, hogy tudják a vámpírok titokban tartani ezt a bárt Jacksonan. Az emberek közül néhányat, akik a természetfelettiekkel jöttek, biztosan késztettek már arra, hogy beszéljenek riporterrel, vagy éppen mesélt már a barátainak a bár létezéséről. Megkérdeztem Alicedet, de ő halkan azt válaszolta: „A bár meg van bűvölve. Ha megpróbálnád sem tudnád elmondani senkinek, hogy hogy lehet eljutni ide.” . Később ki kellene ezt próbáljam, látni, hogy működik-e. Azon tűnődtem, hogy ki tette rá ezt a varázslatot vagy akárhogy is hívják. Ha képes voltam hinni a vámpírokban és a vérfarkasokban és az alakváltókban, akkor az nem lenne túl elrugaszkodott, hogy higgyek a boszorkányokban. Be voltam szorítva Alcide és Talbot közé, szóval hogy valamiképp beszélgetést kezdeményezzek, Talbot-ot kérdeztem a titoktartásról. Talbot nem úgy tűnt, mint aki beszélgetni akar velem, és Alcide és Franklin Mott rájöttek, hogy vannak közös ismerőseik. Talbot túl sok kölni vizet használt, de nem róttam ezt fel neki. Talbot egy szerelmes férfi volt, és ráadásul szenvedélyes híve volt a férfi vámpír szexnek, a két helyzet nem mindig keveredett. Ő egy könyörtelen, intelligens férfi volt, aki nem érette, hogy az élete hogy vehetett egy ilyen egzotikus kanyart. (ő szintén nagy „műsorsugárzó” volt, ezért tudtam ilyen sok mindent meg az életéről.) Elismételte Alcide sztoriját a báron lévő varázslatról. „De a módszer, hogy mi

történik itt, hogy megtartsák a titkot, az már más,” mondta Talbot, mintha egy hosszú és egy rövid választ fontolt volna meg. Ránéztem kellemes, jóképű arcára, és emlékeztettem magam arra, hogy tudott Bill szenvedéseiről, és ő nem törődött vele. Azt kívántam bárcsak gondolna még Bill-re, mert akkor legalább tudnám, hogy halott-e, vagy él. „Nos, Miss Sookie, hogy megtartsák a titkot, azt fenyegetéssel és rettegéssel teszik.” Talbot úgy mondta, mintha valami pikáns dolog lenne. Tetszett neki. Szerette, hogy elnyerte Russel Edgington szívét, hogy könnyen ölhetett, aki kiérdemelte, hogy rettegjenek tőle. „Bármilyen vámpír vagy vérfarkas, tulajdonképpen, bármilyen természetfeletti lény, és még jóhénányukat nem is láttad, hidd el nekem, aki magával hoz egy embert, az felel az ember miselkedéséért. Például, ha te ma este elmégy innen és felhívsz egy bulvárlapot, Alcide-nak kötelessége lenne, hogy kövessen és megöljön téged. „Értem.” És tényleg értettem. „Mi van ha Alcide nem tudja rávenni magát, hogy megtegye?” „Akkor elveszíti az életét, és valakit a fejvadászok közül megbíznak, hogy végezze el a munkát.” Jézus Krisztus, Júdea pásztora. „Vannak fejvadászok?” Alcide sokkal többet mondhatott volna el nekem, mint amennyit elmondott; ez egy kellemetlen felfedezés volt. A hangom lehet egy kissé reked volt. „Persze. A vérfarkasok, akik motoros cuccot viselnek, ezen a területen. Valójában épp kérdéseket tesznek fel a bár körül ma éjjel, mert….” A kifejezése élesebbé vált, mert gyanakvó lett. „A férfi aki zaklatott téged, láttad tegnap este újra? Miután elmentél a bárból?” „Nem,” mondtam, az igazsághoz híven. Nem láttam őt újra, a múlt éjjel. Tudtam, hogy Isten gyakorlatilag mit gondol az igazságról, de szintén megállapítottam, hogy arra számított, hogy a saját életemet mentem. „Alcide és én rögtön visszamentünk a lakásba. Meglehetősen izgatott voltam.” Lesütöttem a szemem, mint egy szerény lány, aki nem szokott bárokba járni, aki csak néhány lépésre volt az igazságtól. (habár Sam próbálta a minimumon tartani az incidenseket, és széles körben ismert volt, hogy őrült voltam és ezért nem

kívánatos személy, nekem kétségtelenül fel kellett lépjek az esetenkénti agresszióval szemben, továbbá átsiklani bizonyos lagymatag fickókon, aki túl sokat ittak, hogy törődjenek azzal, hogy én állítólag őrült vagyok.) „Nagyon bátor voltál, amikor úgy tűnt, hogy harc lesz belőle,” jegyezte meg Talbot. Talbot azon gondolkodott, hogy a múlt éjszakai bátorságom nem egyezik a ma esti szerénységemmel. Javítanom kell, túljátszottam a szerepem. „A bátorság a legmegfelelőbb szó Sookie-ra.” mondta Tara. Ez egy jókor jött közbeszólás volt. „Amikor együtt táncoltunk a színpadon sok millió évvel ezelőtt, ő volt az, aki bátor volt, nem én! Én csak remegtem a cipőmben.” Köszönöm Tara. ”Táncolt?” kérdezte Franklin Mott, a társalgás megragadta a figyelmét. „Ó, igen és tehetségkutató versenyt nyertünk,”mondta Tara. „Amit mi fel sem fogtunk, amíg nem kaptuk a diplomát és nem szereztünk némi tapasztalatot a világról, az volt, hogy a mi kis gyakorlatunk igazán, öö,” „Sokatmondó” mondtam nevén nevezve. “Mi voltunk a legártatlanabb lányok a mi kis iskolánkban, és ahogy voltunk, mi kapásból megnyertük az MTV-t” „Évekbe telt, hogy megértsék, hogy az igazgató miért izzadt annyira,” mondta Tara, csibészes mosolya meglehetősen elbűvölő volt. “Csakugyan, engedjék meg, hogy beszéljek a DJ-vel.” Felpattant és odament a vámpírhoz, aki a kicsi színpadon állította fel a felszerelését. Odahajolt és elszántan hallgatott, majd bólintott. „Ó, ne.” Szörnyen zavarba jöttem. „Mi az?”Alcide szórakozott volt. „El fogja érni, hogy megint újra csináljuk” Ahogy várható volt, Tara ide-oda kígyózott a tömegben, hogy odaérjen hozzám, és csak úgy sugárzott. Huszonöt jó indokra gondoltam, hogy miért ne tegyem

meg amit akar, mire megragadta a kezeimet és talpra rántott. De nyilvánvaló volt, hogy az egyetlen út, hogy kikeveredjek ebből, hogy megsiettetem. Tarának a szíve csücske volt ez a bemutató, és Tara a barátom volt. A tömeg csinált egy teret, ahogy Pat Benatar „A szerelem egy harcmező” című számát elkezdték játszani. Sajnos emlékeztem minden felugrásra, csípőriszálásra és lökésre. Naivságunkban Tara és én megterveztük a gyakorlatunkat, majdnem úgy, mint egy korcsolyapáros, szóval mi elég megindítóak (vagy nagyon közel ahhoz) voltunk az egész dolog alatt. Ez vajon másnak tűnt, mint egy leszbikus incselkedős előadás egy sztriptízbárban? Nem sokkal. Nem mintha valaha is lettem volna sztriptíz bárban, vagy pornófilm üzletben, de felteszem, hogy a tömeges vágy emelkedése, amit a Josephine’s-ben éreztem azon az estén, hasonló volt. Nem szerettem, hogy ennek én vagyok a tárgya, de mégis, felfedeztem, hogy érzek valamiféle hatalom áradását. Bill már megmutatta a testemnek, hogy milyen a jó szex, és biztos voltam benne most úgy táncolok, mintha a szexet élvezném, és Tara szintén. Perverz módon nekünk volt egy „Nő vagyok, halld hogy ordítok” pillanatunk. És istenemre, a szerelem tényleg egy csatatér volt. Benatarnak igaza volt ebben. Felvágtunk a közönségünknek. Tara átfogta a derekamat az utolsó ütemre, és összelökdöstük a ritmusra a csípőnket, és kezünkkel nagy ívben végigsöpörtünk a padlón. A zene megállt. Volt egy rövid másodpercnyi hallgatás, és aztán sok taps és füttyögés. A vámpírok a vénáinkban folyó vérre gondoltak, biztos voltam benne, hogy éhesek, látszott az arcukon. És aztán hallottam, ahogy a vérfarkasok azt képzelik, milyen jó ízünk lehet. Így teljesen élelmiszernek éreztem magam, ahogy mentem vissza az asztalunkhoz. Tara és én az úton végig vállveregetéseket, és bókokat, valamint sok meghívást kaptunk. Majdnem elcsábultam, hogy elfogadjak egy tánc felkérést egy göndör barna hajú vámpírtól, aki körülbelül az én méretem volt, és olyan helyes volt, mint egy nyuszi. De csak mosolyogtam és mentem tovább. Franklin Mott el volt ragadtatva “Ó, igazad volt,” mondta, miközben kihúzta a

széket Tarának. Alcide, megfigyeltem, hogy ülve maradt és rosszallóan nézett rám, és kényszerítette Talbotot, hogy áthajoljon és kihúzza nekem a székem egy ügyetlen és rögtönzött udvariassággal. (Russel megcirógatta a vállát ezért a gesztusáért) „Nem hiszem el lányok, hogy nem kergettek ki benneteket,” mondta Talbot, hogy elfedje az kellemetlen pillatatot. Soha nem gondoltam volna Alcide-ról, hogy egy hatalommániás seggfej. ”Nem volt nyom,” tiltakozott Tara nevetve.“Semmi.. Nem is értettük, miről szólt ez az egész hűhó” „Mi harapta meg a segged?” kérdeztem Alcide-t, nagyon csendesen. De amikor figyelmesen hallgatóztam, megtudtam az elégedetlenség forrását Neheztelte a tényt, hogy beismerte nekem, hogy még mindig Debbie van a szíve mélyén, mert ellenkező esetben komoly erőfeszítéseket tenne, hogy megosszam vele az ágyamat ma éjszaka. Bűnösnek érezte magát és mérges volt e miatt, mivel telihold volt, most hogy belegondolok, ez az ő ideje volt. Bizonyos szempontból. ”Nem nagyon keresed a barátodat, vagy igen?” kérdezte hűvösen útálatos hangnemben. Olyan volt, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna az arcomba. Sokkolt, és iszonyatosan bántott. Könnyek szöktek a szemembe.Mindenkinek nyilvánvaló volt az asztalnál, hogy mondott valamit, hogy így felzaklatott. Talbot, Russell, és Franklin tekintete gyakorlatilag tele volt fenyegetéssel Alcide irányába. Talbot pillantása a szeretője egy gyenge visszhangja volt, úgyhogy azt akár figyelmen kívül is hagyhatnánk, de Russel volt a király, végülis, és Franklin úgy tűnt, hogy egy befolyásos vámpír volt. Alcide-nak eszébe jutott, hogy hol is van és kikkel. „Elnézést Sookie, csak egy kicsit féltékeny voltam,” mondta elég hangosan, hogy az egész asztal hallja. "Ez igazán érdekes volt.” „Érdekes?”mondtam olyan könnyedén, amennyire csak tudtam. Átkozottul dühös voltam, magamra. Végigfuttattam az ujjaimat a haján ahogy odahajoltam a székéhez. „Csak érdekes?” Egymásra mosolyogtunk eléggé hamisan, de a

többiek bevették. Kedvem lett volna, hogy a kezemben lévő fekete haját jól megrántsam. Ő nem volt gondolatolvasó mint én, de tisztán érezte az impulzusokat. Alcide-nak kényszeríteni kellett magát, hogy ne ránduljon össze. Tara tett még egy lépést, hogy megkérdezze, hogy mi Alcide foglalkozása, Isten áldja meg őt, és még egy kellemetlen pillanat lett ártalmatlan. Kicsit messzebb toltam a székem az asztaltól, és hagytam, hogy az elmém barangoljon. Alcideneki igaza volt, hogy nekem inkább dolgoznom kellene, minthogy szórakoztatom magam, de nem tagadhattam meg Tarától azt, amit annyira élvezett. A testek összezsúfolódtak a kicsi táncparketten, megpillantottam Eric-et, ahogy a szímpad mögött egy falnak támaszkodva állt. A szemei rajtam voltak, és tele voltak forrósággal. Volt valaki, aki nem pöccent be rám, akit teljesen feltüzelt a kis műsorunk, amit előadtunk. Eric jól nézett ki az öltönyében és a szemüvegében. A szemüveg kevésbé tette fenyegetővé, és eldöntöttem, az üzletre figyelek. A kevesebb vérfarkas és ember könnyebbé tette tette, hogy mindegyiküket tudjam hallgatni, könnyebb volt követni a gondolatokat egészen a tulajdonosukig. Becsuktam a szemem, hogy segítsen koncentrálni, és szinte azonnal ráakadtam egy monológra, ami megrázott. ”Vértanúhalál,” gondolta a férfi. Tudtam, hogy aki ezt gondolta, férfi volt, és a gondolat a mögöttem lévő környezetből, a bár környékéről jött. Elfordítottam a fejem, és leállítottam magam.A nézés nem segítene, de ellenállhatatlanul vonzott. Helyette lesütöttem a szemem, úgyhogy a többi törzsvendég mozgása nem zavart. Természetesen az emberek nem egész mondatokban gondolkodtak. Én csak megfejtem a gondolataikat, amikor hallgatom őket. ”Amikor meghalok, a nevem majd híres lesz,” gondolta. “Már majdnem itt van. Istenem, kérlek, add, hogy ne bántson. Végülis ő itt van velem; remélem a karó elég éles.” Ó, a fenébe. A következő dolog amit tudtam, hogy felálltam, és elsétáltam az

asztaltól. *** Tovább araszoltam, miközben elzártam a zene zaját, hogy élesebben halljam, hogy mit mondanak halkan. Olyan volt mint a víz alatt sétálni. A bárnál, szintetikus vért kortyolva egy feltupírozott hajú nő volt. Ő egy testhez símuló bodyt viselt bő szoknyával, aminek a széle bolyhos volt. Az izmos karjai és a széles vállai elég furcsának tűntek a ruházatában, de ezt épelméjű ember soha nem mondaná neki. Neki Betty Joe Pickardnak, Russel Edgington helyettesének kellett lennie. Szintén fehér kesztyűt és papucscipőt viselt. Neki már csak egy kis fél-fátylas kalapra volt szüksége, döntöttem el. Hajlandó lettem volna fogadni, hogy Betty Joe Mamie Eisenhower nagy rajongója volt. És emögött a félelmetes vámpír mögöt, szemben a bárral két férfi állt. Az egyik magas volt, és furcsa módon ismerős. Őszes barna haja hosszú volt, de gondosan kifésült. Úgy tűnt, mint egy rendezett férfi frizura, megengedve, hogy úgy nőjön, ahogy akar. A haja furcsának tűnt az öltönyével. Alacsonyabb társának érdes, zilált őszes fekete haja volt. A második férfi sport dzsekit viselt, amit talán az egyik kiárusításról szármaott a JC Penney-ből. És az olcsó kabát belsejében egy különlegesen megvarrt zsebben egy karót vitt magával. Borzasztóan elég! Haboztam. Ha megállítom őt, felfedem a rejtett képességem, és ezzel felfedem az álarcot az igazi kilétemről. A következmény a kilétemről azon függöt, mit tud Edginton rólam; úgy tűnt tudja, hogy Bill barátnője egy felszolgáló a Bon Temps-i Merlotte-ban, de a nevét nem tudja. Ezért mutatthattam be úgy magam, mint Sookie Stackhouse. Ha Russel tudta, hogy Bill barátnője egy telepata, és felfedezi, hogy én látnok vagyok, ki tudja mi fog történni utána? Igazából, nem tudtam mit kitalálni. Ahogy tétováztam szégyenlősen és rémülten, az elhatározás megszületett bennem. A fekete hajú férfi benyúlt a kabátjába, és fanatizmus kavarodás a tetőfokára ért a fejében. Kihúzta a hosszú kiélesített kőrisfa darabot, és azután

sok minden történt. „Karó!” ordítottam, és előrelendültam a fanatikus karjához, megragadtam mind két kezemmel kétségbeesetten. A vámpírok és az embereik megperdültek, keresve a fenyegetést, és az alakváltók és a vérfarkasok bölcsen a falakhoz húzódtak, hogy szabadon hagyják a területet a vámpíroknak. A magas férfi megütött, nagy kezei a fejemet és a vállamat ütötték, és a fekete hajú társa kicsavarta a kezét, hogy kiszabadítsa azt a szorításomból. Egyik oldalról a másikra dobálta magát, hogy ledobjon engem. Valahogy a küzdelem közben a tekintetem találkozott a magas férfiéval, és felismertük egymást. Ő G. Steve Newlin volt,a Nap Gyülekezetének a fővezére, egy vámpír ellenes társaság aktivistája, akinek a dallasi csapatának több kevesebb tagja fűbe harapott, miután megfizettema vendégeskedésem árát. Készült elmondani nekik, hogy én ki voltam, tudtam jól, de figyelnem kellett arra, hogy az férfi a karóval mit csinál. A sarkaimon ingadoztam, és próbáltam megállni a lábaimon, amikor a merénylőt elkapta egy briliáns szélütés és a karót áttette a lefogott jobb kezéből a szabad bal kezébe. Egy végső ütéssel a hátamba, Steve Newlin a kijárathoz rohant, és én elkaptam a teremtmények egy villanásait az üldözés közben. Hallottam sok nyüszítést és csiripelést, majd a fekete hajú férfi hátralendítette a bal karját és belemerítette a jobb oldalamba a karót. Elengedtem a karját, és lenéztem, hogy mit tett velem. Visszanéztem a szemébe egy hosszú pillanatig, semmit sem olvastam ki, csak a saját rémületem tükröződött vissza. Akkor Betty Joe Pickard hátralendítette a kesztyűs öklét és megütötte őt kétszer; bumm-bumm. Az első ütée a nyakát találta el. A második összetörte a koponyáját. Hallottam, ahogy eltörtek a csontok. Majd földrezuhant, és mivel a lábaim összegebelyodtam az övével, így én is elterültem. A hátamon landoltam. Feküdtem, miközben néztem a bár mennyezetén a fejem fölött komolyan forgó ventillátort. Csodálkoztam, hogy miért üzemel a ventilátor tél közepén. Láttam egy héját keresztül repülni a mennyezeten, miközben épphogy elkerülte a ventilátor lapátjait. Egy farkas jött az oldalamhoz és megnyalta az arcomat és

nyöszörgött, de megfordult és elrohant. Tara sikított. Én nem. Nagyon fáztam. A jobb kezemmel betakartam a helyet, ahol a karó beleszúródott a testembe. Nem akartam látni, és túl ijedt voltam, ahhoz, hogy lenézzek. Éreztem a növekvő nedvességet a sebkörül. „Hívd a 911-t!!” kiáltotta Tara ahogy melllém térdelt. A csapos és Betty Joe egymásra néztek a feje felett. Megértettem. ”Tara,” mondtam, és inkább hangzott brekegésnek.“Édes, az alakváltók átváltoznak. Telihold van. A rendőrség nem jöhet ide, és ők ki fognak jönni, ha valaki hívja a 911-et.” A váltók nem úgy tűntek, hogy egyetértenek Tarával, aki nem tudta, hogy az ilyen dolgok lehetségesek. „A vámpírok nem fogják engedni, hogy meghalj”mondta Tara határozottan „Éppen megmentetted az egyiküket!” Én nem voltam benne biztos. Láttam Franklin Mott arcát Tara feje felett. Rám nézett, és megértettem az arckifejezését. „Tara,” suttogtam “el kell innen menned. Ez az egész kezd felfordulni, és ha van rá valami esély, hogy a rendőrség ki jön, nem lehetsz itt!” Franklin Mott helyeslően bólintott. ”Nem foglak itt hagyni, amíg segítségre van szükséged,” mondta Tara, hangja tele volt eltökéltséggel. Isten áldja meg a szívét. A tömeg körülöttem vámpírokból állt. Az egyikük Eric volt. Nem tudtam megfejteni az arckifejezését. „A magas szőke segíteni fog nekem” mondtam Tarának, a hangom mint a ráspoly. Rámutattam Ericre. Nem féltem ránézni, kiolvastam a szeméből az elutasítást. Ha Eric nem segít, gyanítom, hogy itt fogok feküdni és meghalni a kifényezett fa padlón egy vámpír bárban Jacksonban, Mississippi államban. A testvérem Jason be lesz pöccenve.

Tara már találkozott Ericcel Bon Tempsben, de ismeretségük egy nagyon stresszes éjszakán történt meg. Nem úgy tűnt, hogy azt a magas szőkét beazonosítja ezzel a magas szőkével, akit ma este látott, mert szemüvegben és öltönyben volt, és a haja szorosan hátra volt fonva. „Kérlek, segíts Sookie-nak,” mondta neki közvetlenül, ahogy Franklin Mott majdhogynem rántotta fel a lábaira. „Ez a fiatal férfi boldog lesz, hogy segíthet a barátodnak,” mondta Mott. Élesen Ericre pillantott, amivel jelezte Ericnek, hogy jobb, ha átkozottul egyet ért vele. „Természetesen. Jó barátja vagyok Alcide-nak.” hazudta Eric egy szemrebbenés nélkül. Elfoglalta Tara helyét az oldalamon, és elmondhatom, hogy miután térdre ereszkedett, megérezte a vérem illatát. Az arca még fehérebb lett, és a csontjai tökéletesen látszottak a bőre alatt. A szeme vágytól égett. „Nem tudod milyen nehéz ez” suttogta nekem, “nem rádhajolni, és megnyalni.” „Ha megteszed, más is megfogja,” mondtam „És ők nem csak megnyalnának, hanem meg is harapnának” Egy németjuhász bámul rám a fénylő sárga szemeivel, épp a lábaim mellett.” ”Ez az egyetlen dolog, ami megállít” „Ki vagy te?” kérdezte Russel Edington. Óvatosan végigmérte Ericet. Russel a másik oldalamon állt, és kettőnkre hajolt. Elmondhatom neked, hogy már meglehetősen szédültem, de nem voltam abban a helyzetben, hogy tegyek ezért bármit is. „Alcide barátja,” ismételte Eric. “Ő hívott meg, hogy ismerjem meg az új barátnőjét. A nevem Leif.” Russel lenézett Ericre, mivel Eric térdelt, aranybarna szemei belefúródtak Eric kék szemeibe. “Alcide nem lóg vámpírokkal” mondta Russell .

”Én a kevesek egyike vagyok.” ”Ki kell vinnünk ezt a fiatal hölgyet innen”mondta Russell. A vicsorgás néhány lépéssel arrébb egyre intenzívebb lett.Ott úgy tűnt, hogy egy csomó állat összegyűlt valami körül a padlón. ”Vigyétek ki innen!” üvöltötte.“Ki a hátsó ajtón!Tudjátok a szabályokat!” A vámpírok közül kettő kivitte a hullát - ami miatt a vérfarkasok és alakváltók annyit civakodtak - a hátsó ajtón az állatok kíséretében. Ennyit a fekete hajú fanatikusról. Alcide és én épp ma délután szabadultunk meg egy hullától. Soha nem gondoltunk arra, hogy csak idehozzuk a klubhoz, hogy lefektessük a sikátorba. Persze ez most friss hulla volt. „Lehet, hogy elérte a vesét,” mondta Eric. Nem voltam magamnál, vagy legalábbis valahol máshol voltam néhány pillanatig. Nagyon izzadtam, és kínzott a fájdalom. Egy kicsit bosszankodtam, amikor rájöttem, hogy mindenhol átizzadtam a ruhámat. De lehet, hogy a véres lyuk már amúgy is tönkretette az egész ruhát, huh? „El kell vinnünk hozzám” mondta Russel, és ha nem lettem volna benne biztos, hogy nagyon súlyosan megsérültem, még nevettem is volna. „A limó úton van. Biztos vagyok benne, hogy egy ismerős arc megnyugtatná, ugye?” Ahogy gondoltam, Russel nem akarta bemocskolni az öltönyét azzal, hogy felemel. És Talbot talán nem tudna cipelni. Habár az alacsony, rövid, fekete hajú vámpír még mindig itt volt, és még mindig mosolygott, én szörnyen nagy darab lettem volna neki. Egy kis időre megint elvesztettem az eszméletemet. „Alcide farkassá változott, és üldözi a merénylőt” mondta Eric, pedig nem

emlékeztem hogy kérdeztem volna. Majdnem elkezdtem mondani Ericnek, hogy ki volt a társa, aztán rájöttem, hogy jobb, ha nem teszem. „Leif,” motyogtam, próbáltam az agyamba vésni a nevet. “Leif. Azt hiszem kilátszik a harisnyakötőm. Ez azt jelenti, hogy..?” ”Igen Sookie?” És megint elájultam. Majd arra eszméltem, hogy mozgásban vagyok, majd rájöttem, hogy Eric vitt engem. Semmi soha nem fájt ennél jobban az életemben,és azon töprengtem, nem első ízben, hogy azóta nem voltam kórházban mióta megismertem Bill-t, és most úgy tűnt, hogy a fél életemet vagy kékre-zöldve verve töltöm, vagy épülök fel a sérüléseimből. Ez nagyon jelentős és fontos volt. Egy hiúz kutyagolt mellettünk kifelé menet a bárból. Lenéztem az arany szemekbe. Micsoda éjszaka ez, teljesen kifordult magából Jackson. Reméltem, hogy a jó emberek úgy döntöttek, hogy ma éjszakára otthon maradnak. És aztán a limóban voltunk. A fejem Eric combján pihent, és velünk szemben ült Talbot, Russel, és az alacsony, göndör hajú vámpír. Ahogy megálltunk a jelzőlámpánál,, egy bölény ballagott át nehézkesen. „Szerencsére senki sincs kint az utcákon a hétvégén Jacksonban ezen a decemberi éjszakán,” jegyezte meg Talbot, és Eric nevetett. Úgy tűnt, hogy már megyünk egy ideje. Eric rásimította a szoknyámat a lábaimra, és kisimította a hajamat az arcomból. Felnéztem rá, és ; „Tudta, hogy mit fog a férfi csinálni?” kérdezte Talbot. „Látta, ahogy kihúzta a karót” hazudta Eric. „Épp ment a bárhoz, hogy kérjen egy újabb italt.” „Betty Joe szerencsés,” mondta Russel szenvtelenül a déli akcentusával. „Azt hiszem, még mindig vadásznak arra, aki megszökött.” Azután mi felhajtottunk egy kocsibejáróba és megálltunk egy kapu előtt. Egy

szakállas vámpír jött ki és bámult be az ablakon, mindenkit alaposan megnézve. Ő sokkal elővigyázatosabb volt, mint az a közönyös Alcide lakásánál. Hallottam egy elektronikus zúgást, és a kapu kinyílt. Felmentünk a kocsifelhajtóra (hallottam a kavicsok ropogását) és azután ráfordultunk az udvarház bejáratához. Ez ki volt világítva mint egy születésnapi torta, és ahogy Eric óvatosan kivett engem a limo-ból, láttam, hogy egy kőből faragott boltíves előtér alatt voltunk, ami olyan különleges volt, mint az összes többi ajtó. Még a garázsnak is oszlopai voltak. Arra számíottam, hogy látom Vivian Leigh-t lejönni a lépcsőn. Volt megint egy üres pillanatom, majd mi már az előcsarnokban voltunk. A fájdalom úgy tűnt, hogy enyhül, és a hiánya meggondolatlanná tett engem. Mint az udvarház ura, Russel visszatérése egy nagy esemény volt, és ahogy a lakók megérezték a friss vér szagát kétszer olyan gyorsan értek le, miközben tolongtak. Úgy éreztem, mint aki egy romantikus regény borítóján landolt volna. Soha nem láttam ennyi csinos férfit egy helyen az életemben. De ők nem voltak nekem valók. Russel, mint a homokos vámpír Hugh Hefner, és ez volt itt a Playboy villa, a hangsúlly a „boy”-on. „Víz, víz mindenütt, egy csepp sincs, hogy megigyam!” mondtam, és Eric hangosan nevetett. Ez volt az, amiért annyira kedveltem őt, gondoltam elpirulva, megértett engem. „Jó, a szúrás hatása,” mondta a fehér fajú ember egy sportos ingben és plisszírozott nadrágban. Ember volt, és egy sztetoszkóp volt a nyaka körül, nyilvánvaló volt, hogy orvos volt. „Szüksége lesz még rám?” „Miért nem maradsz egy kicsit?” javasolta Russell “Josh el fogja viselni a társaságodat, ebben biztos vagyok.” Nem láttam, hogy nézett Josh, mert Eric az emeletre vitt fel. ”Rhett és Scarlet,” mondtam ”Nem értem,”mondta Eric.

”Nem láttad az Elfújta a szelet?” elborzadtam. De aztán, miért kellene egy viking vámpírnak látnia a legfontosabb délvidéki misztikumot? De olvasta Az ókori tengerész verseit, ami végigkísért engem a középiskolai éveimen. „Meg kell nézden videón. De miért viselkedek ilyen hülyén? Miért nem vagyok megijedve?” „Az ember doktor nagy adag gyógyszert adott” mondta Eric, rámmosoloygva. “Most felviszlek a hálószobába, hogy meg tudjanak gyógyítani.” ”Itt van,” mondtam Ericnek. Figyelmeztetően rámvillant a szeme.“Russell, igen. De attól tartok Alcide-ra kevesebb az esély, mint ha egy sztárt választanál, Sookie. Elfutott az éjszakába a másik támadó után. Neki kellene itt maradnia veled.” ”Kínozzák” mondtam feszülten. ”Arra vágyik, főleg mióta látott téged táncolni.” Nem éreztem elég jól magam ahhoz, hogy nevessek, de ez eszembe ötlött. „Talán gyógyszereket adni nekem, nem volt valami nagy ötlet,” mondtam Ericnek. Túl sok titkot kellett megtartanom. ”Egyetértek, de azért örülök, hogy elmúltak a fájdalmaid.” Aztán a hálószobában voltunk, és Eric rajtam feküdt egy olyan „hű a mindenit” baldahinos ágyban. Kapott az alkalmon, hogy belesuttogjon a fülembe, „Légy óvatos,” És megpróbáltam visszaszorítani ezeket a gondolatokat a begyógyszerezett zavarodott agyamba.Lehet, hogy kikotyogtam az igazságot, amit tudtam, de minden kétséget kizáróan Bill valahol itt volt a közelemben. Tizedik fejezet Kisebb tömeg gyúlt össze a hálószobában. Eric tett az ágyra, ami nekem túl magas volt, lehet, hogy zsámolyra lesz szükségem a leszálláshoz. De így kényelmesebb a gyógyítás, magyarázta Russel, és azon kezdtem aggódni, hogyan is történik a gyógyítás. A legutolsó alkalom, amikor részt vettem egy

vámpír gyógyításon, az eljárás semmiképpen sem volt hagyományosnak mondható. "Mi fog történni?" kérdeztem Erictől, aki az ágy bal oldalán - az ép oldalamnál - állt. De az a vámpír válaszolt, aki a jobb oldalon állt. Hosszúkás lóarca volt, szőke szempillái és szemöldöke láthatatlannak tetszett sápadt bőrén. Mesztelen mellkasa teljesen szőrtelen volt. Nadrágot viselt, amiről gyanítottam, hogy PVC volt. Még télen is, nekik így kel, ööö, A vámpírnak az egyetlen erénye az egyenes haja volt, aminek a színét kukoricafehérként tudnám leírni. "Miss Stackhouse, ő itt Ray Don," mondta Russell. "Örvendek," Az első jó benyomás mindenhol szívesen látottá tesz, mondta mindig a nagyi. "Örülök, hogy találkoztunk," válaszolt kifogástalanul. A jobb oldalamnál helyezkedett el. "Nem fogom megkérdezni, hogyan csináltad, anélkül is látom, hogy van egy elég csúnya seb az oldaladon." „Elég irónikus, nem, egy ember, akit ledöftek egy karóval," feleltem tárgyilagosan. Reméltem, hogy megint látom azt a doktort, mivel meg akartam kérdezni, hogy mit adott nekem. Minden pénzt megért. Ray Don furcsán nézett rám, én pedig észrevettem, hogy a társalgási módommal átléptem a kényelmi zónáját. Talán kap majd tőlem egy öröknaptárt, ahogy én kapok minden évben Arlene-től karácsonyra. "Elmondom, mi fog történni, Sookie," kezdte Eric. "Tudod, amikor táplálkozni kezdünk, és előjönnek az agyaraink, azok némi véralvadásgátlót bocsátanak ki magukból." "Ühüm," „És amikor befejeztük a táplálkozást, az agyarunk olyan anyagot bocsájt ki, amit segíti azt, hogy...”

„...olyan gyorsan meggyógyuljatok?" "Igen, pontosan." "Hogy jön ehhez Ray Don?" "Ray Donnak ebből az anyagból többet tud tárolni a teste, ahogy a társai elmondták. Ez az ő különleges tehetsége." Ray Don szinte sugárzott mellettem. Látszott rajta, hogy büszkeséggel tölti el ez az adottság. "El fogja indítani ezt a folyamatot egy önkéntesen, és amikor befejezte a táplálkozást, meg fogja tudni gyógyítani a sebedet." Az egyetlen dolog, amit Eric kihagyott a dologból az volt, hogy a karót ki kell húzni, és hogy ez pokolian fájni fog. Az utolsó pillanatban világosított fel. "Oké, kezdődjék a műsor," mondtam. Az önkéntesről kiderült, hogy egy vékony, szőke tizenéves, aki alig volt magasabb, mint én, és vállban sem volt túl széles. Úgy tűnt, hogy elég elszánt. Ray Don, mielőtt megharapta volna, egy nagy csókot nyomot a szájára, amit nélkülözhetett volna egy ideig (a "nagy" alatt nem egy durva csókot értek, hanem egy élénk, nyöszörgős, mandulaszívó csókot). Amikor befejezte a táplálkozást, a szőke elfordította a fejét, Ray Don agyarai pedig visszahúzódtak. Sokkal ragaszkodóbb volt ez a táplálkozás, Ray Don alsónadrágja legalábbis erről adott tanúbizonyságot. Eric minden rekació nélkül nézte végig. A vámpírok rendkívül toleránsak voltak a szexszel kapcsolatban, néhány száz évvel ezelőtt még nem voltak tabuk. Ray Don az ágy felé fordult a szőkétől; a szája véres volt. Az eufóriám azonnal elpárolgott, ahogy Eric lefogta a vállaimat. A Nagy Rossz Dolog jön. „Nézz rám," követelte. „Nézz rám, Sookie!"

Éreztem, ahogy az ágy lesüllyed mellettem, nyilván Ray Don térdelt mellém, és hajolt a sebemhez. Az oldalamban érzett fájdalom a csontomig hatolt. Éreztem, hogy kifut a vér az arcomból, a torkom kiszárad. „Nem, Sookie! Nézz rám!" mondta Eric sürgetően. A tekintetem Ray Dont figyelte, ahogy kihúzza belőlem a karót. Utána elkezdte összeforrasztani; Sikítottam, ahogy csak tudtam. Láttam Eric tekintetét, ahogy Ray Don a sebemet kezelte. Eric fogta a kezem, a körmeim a bőrébe mélyedtek. Nem fogja bánni, gondoltam, amikor észrevettem, hogy vér szivárog a körmeim alatt. Természetesen, még nem volt elég. "Gyerünk," tanácsolta, és lazított a szorításomon. "Nem, nem velem," mondta, és elmosolyodott. „Addig szorítod a kezem, ameddig csak akarod, de át kell adnod magad a fájdalomnak. Gyerünk." Ez volt az első alkalom, hogy az idő valaki más pártjára állt. Ahogy ránéztem, ez egyértelművé vált, és visszasodródtam ennek a furcsa helynek a szenvedéssel és fájdalommal teli részére. A következő dolog, amire emlékszam az, hogy fekszek. Az ágyra fektettek a hátamra, a ruhámat levették. Szerencsére a bézs csipkefehérneműm még mindig rajtam volt. Eric velem együtt az ágyon volt, ami már nem volt jó. A karja körém fonódott, a lába az én lábamon volt. A hajunk szinte egybeolvadt. Egy ideig néztem, bár kissé homályos volt a látásom. Eric aludt. Abban a teljesen mozdulatlan állapotban, amibe a vámpírok esnek, ha nincs mit tenniük. Talán felfrissíti őket, gondoltam, csökkenti a világ súlyát, ami mellett évről évre elmennek, éhínséggel és háborúkkal tele, alkalmazkodniuk kell ahhoz, ahogy mi változunk, egyre jobban és jobban, a stílusokhoz, a találmányokhoz, hogy be tudjanak illeszkedni. Félrehúztam a kötést, hogy megnézzem az oldalamon lévő sebet. Nyugodt voltam, nyilván a

sok fájdalomcsillapító miatt. A seb körül furcsa volt a bőr: egyszerre volt forró, ragyogó, piros és valahogy fényes is. „Sokkal jobb," mondta Eric. Nem éreztem, hogy felébredt volna. Eric selyemboxert viselt. Egy zsokéhoz tudtam volna hasonlítani. „Köszönöm, Eric," Nem törődtem a hangom remegésével, a kötelezettség az kötelezettség. „Mit?" kérdezte, kezével finoman simogatva a hasam. „Hogy mellettem áltál a klubban. Hogy eljöttél velem ide. Hogy nem hagytál magamra ezekkel az emberekkel." „Mennyire vagy hálás?" kérdezte, az ajka az enyém fölött. A szemei éberek voltak, és mélyen az enyémbe fúródtak. „Ez eléggé tönkre teszi ezt, amikor valami ilyet mondasz, mint ez,” felletem, és próbáltam elnyomni a hangom remegését. "Nem kellene azt várnod tőlem, hogy szexeljek veled, csak mert az adósod vagyok." „Nem igazán érdekel, miért szexelsz velem, amíg csinálod," mondta ugyanolyan fojtott hangon. A szája most már az enyémen volt. Csúfos kudarcot vallott abbéli igyekezetem, hogy ne csókoljak vissza. Egyrészt Ericnek több száz éve volt arra, hogy tökéletesítse a csóktechnikáját, és ezt jól is alkalmazta. A kezem a vállán volt, és szégyenkezve mondhatom, válaszoltam neki. Amennyire fájt és fáradt volt a testem, ugyanannyira akarta is, és az elmém és akaratom emögé szorult. Úgy tűnt, Ericnek hat keze van, és arra biztatja a testem, hogy vigye keresztül az akaratát. Egy ujj a (elenyésző méretű) bugyim alá csúszott, és siklott egyenesen belém. Felnyögtem, de nem elutasítóan. Az ujj belekezdett egy csodálatos ritmusba. A kezeim élvezettel simítottak végig sima bőrén és a kidolgozott izmokon. Ekkor kivágódott az ablak, és Bubba ugrott be rajta.

„Miss Sookie! Mr. Eric! Megtaláltalak titeket!" Bubba büszke volt. „Ó, jó neked, Bubba," felelte Eric a csók végén. A kezem a csuklójára fonódott, és eltoltam. Hagyta, hogy megtegyem. Közel sem vagyok olyan erős, mint akár a leggyengébb vámpír. „Bubba, itt voltál egész idő alatt? Itt, Jacksonban?" kérdeztem. Jó volt, hogy Bubba idejött, még ha Eric nem is gondolta így. "Mr. Eric mondta, hogy kövesselek," felete egyszerűen. Egy virágmintás anyaggal kárpitozott székhez lépett. A haja a homlokáig ért, minden ujján egy aranygyűrű csillogott. "A klubban kaptál egy csúnya sebet, Miss Sookie?" "Most már sokal jobb", feleltem. „Sajnálom, hogy nem végeztem a munkámat, de az a kis fráter őr a bejáratnál nem volt hajlandó beengedni. Nem úgy tűnt, mintha tudná, ki vagyok, hihetetlen." Nem volt meglepő, hogy egy manó nem ismeri fel Bubbát, aki visszanyerte az emlékezetét, nyilván nem volt képben az amerikai pozenét illetően. „De láttam Mr. Ericet, ahogy kivitt téged, ezért követtelek." „Köszönöm, Bubba. Ez nagyon kedves volt tőled." Bubba lazán elmosolyodott. „Miss Sookie, mit csinálsz az ágyban Mr. Erickel, ha Bill a barátod?" „Ez egy nagyon jó kérdés, Bubba," feleltem. Megpróbáltam felülni, de nem sikerült. Felnyögtem, mire Eric egy számomra idegen nyelven elkáromkodta magát. "Vért fogok adni neki, Bubba," felelte Eric. "Hadd mondjam el neked, hogy mire van szükségem, mit tegyél meg." "Persze," felelte Bubba beleegyezően.

„Mivel észrevétlenül surrantál be ide, szeretném, ha átkutatnád ezt a birtokot. Úgy gondoljuk, Bill itt van valahol. Rabként tartják itt. Ne próbáld meg kiszabadítani. Ez parancs. Gyere ide vissza, és mondd meg, hol találtad meg őt. Ha meglátnak, ne rohanj. Ne mondj semmit. Se rólam, vagy Sookie-ról, vagy Billről. Semmi többet annál, mint "Hello, a nevem Bubba" „Hello,

a

nevem

Bubba."

"Helyes." "Hello, a nevem Bubba." "Igen. Helyes. Most menj, legyél láthatatlan és csendes." Bubba mosolygott. "Igen, Mr. Eric. De ezután elmegyek, és keresek magamnak élelmet. Nagyon éhes vagyok." "Oké,

Bubba.

Menj,

és

keress

most."

Bubba az ablakhoz ment, és kiugrott rajta. Azon gondolkoztam, hogy fogja elérni a földet, de ha egyszer bejutott, akkor biztos meg tudja oldani. "Sookie," kezdte Eric a jobb fülemnél. "Tudom, hogy most egy hosszú vitánk lenne arról, hogy kapsz a véremből, és tudom, hogy mit felelnél. De hajnalodik. Nem tudom, megengedik-e neked, hogy itt maradj nappalra, vagy sem. Nekem búvóhelyet kell keresnem, itt vagy valahol máshol. Erőssé és rátermetté akarlak tenni, hogy megvédd magad; vagy, hogy gyorsan mozogj." "Tudom, hogy Bill itt van," feleltem, miután átgondoltam a hallottakat. "Muszáj megtalálnom Billt. A legjobb idő, hogy kiszabadítsam őt, amikor a vámpírok alszanak. Tud egyáltalán mozogni nappal?" "Ha tudja, hogy nagy veszélyben van, talán képes arra, hogy tántorogjon," felelte lassan és megfontoltan Eric. "Most már biztos vagyok bene, hogy szükséged van a véremre; erősnek kell lenned. Jól le kell majd takarnod. Vidd ezt a takarót, ez elég vastag. Hogyan fogod kivinni őt innen?"

„Itt jösz te a képbe," feleltem. „Miután kaptam a véredből, hoznod kellene egy nagy csomagtartóval rendelkező autót, mint például a Lincoln vagy egy Caddy. A kulcsokat majd ide kell adnod nekem. És valahol máshol kell aludnod. Nyilván nem akarsz itt lenni, amikor felébrednek, és rájönnek, hogy a rabjuk megszökött." Eric keze a hasamon pihent, még mindig fehérneműben voltunk. De ez a szituáció most más volt. "Sookie, hova fogod őt vinni?" „Egy föld alatti helyre," feleltem parkolóházába! Kezdetnek jó lesz."

bizonytalanul.

"Hé,

talán

Alcide

Eric felült, hátát a fejtámlának vetve. A selyemboxer királykék volt. Szétterpesztette a lábait, én pedig beláthattam alá. Ó, egek. Be kellett csuknom a szemem. Felnevetett. „Dőlj a mellkasomnak, Sookie. Kényelmesebb lesz." Óvatosan a mellkasára húzott, és körém fonta a karjait. Kellemesen hűvös volt, és egyben nyugtató. Ekkor elhúzta a jobb karját, és valamilyen recsegő hangot hallottam. Az arcom elé emelte a csuklóját, amin két apró sebből vér szivárgott. „Ez segíteni fog meggyógyulni," mondta. Haboztam, de rögtön ki is gúnyoltam magam a habozásért. Tudtam, hogy Eric vére által Eric jobban fog ismerni engem. Tudtam, hogy adni fog neki egyfajta uralmat fölöttem. Tudtam, hogy sokáig erős lennék, és tekintve Eric korát, talán egy picivel még erősebb. Hamarabb meggyógyulnék, és csodálatosan érezném magam. Sokkal szebb lennék. Ez volt az az ok, amiért a vámpírokat üldözték a csapolók; olyan emberek, akik csoportokban dolgoztak, hogy vámpírokat fogjanak el, megbénítsák őket ezüsttel, és fiolákba csapolják a vérüket, amit aztán a feketepiacon árultak. Tavaly $200-nál kezdődött egy fiola ára; Isten tudja, Eric vére mennyit érne, a kora miatt. Az eredetiséget bizonyítani elég megterhelő probléma volt a csapolók számára. A csapolás rendkívűl kockázatos művelet, és abszolút illegális cselekedet.

Eric adott nekem egy nagyszerű ajándékot. Sosem voltam egy émelygős alkat, hála az égnek. A sebre tapasztottam a szám, és szívni kezdtem. Eric felnyögött, én pedig tudtam, hogy élvezi ezt a közeli kapcsolatot. Mozogni kezdett, én pedig nem sokat tudtam tenni ez ellen. A bal karjával szilárdan tartott, amíg a jobbjából ittam. Nehéz volt nem moccanom az ivásom alatt. De Eric határozottan elévezte a helyzetet, én pedig minden egyes szívással jobban éreztem magam, és nehézkessé vált ellenálnom a kísértésnek. Megpróbáltam nem gondolni semmire, és nem biztatni őt azzal, hogy én is mozogni kezdek. Emlékeztem arra, amikor Bill véréből kaptam, mert plusz erőre volt szükségem, és a reakciójára. Eric még erősebben szorított, aztán egy hosszú "Oooooh"t nyögött, és elernyedt. Nedvességet éreztem a hátamnál, és egy utolsót szívtam a sebből. Eric mélyen felsóhajtott, a szája a torkom felé közelített. „Ne harapj meg," szólaltam meg Próbáltam megnyugtatni magam. Az, ami felizgatott, csak egy emlék volt; Bill reakciója, amikor ittam belőle. Eric pedig történetesen itt volt. Nem tudtam volna egy vámpírral szexelni, különösen Erickel, csak, mert vonzónak találom őt, egyébként is szörnyű következményei lennének a dolognak. Csak túl megkötött voltam ahhoz, hogy felsoroljam a következményeket. Felnőtt vagy, szóltam magamra, és a felnőttek nem fekszenek le csak azért, mert a másik személy jóképű. Eric szemfogai megkarcolták a vállamat. Úgy ugrottam ki az ágyból, mint egy rakéta. Keresni akartam egy fürdőszobát, és ahogy kinyitottam az ajtót, egy vámíprral találtam szemben magam; a göndör hajúval, a karján ruhákkal és a kezét kopogásra emelve. „Nos, egészségedre," mondta mosolyogva. És természetesen engem nézett. Úgy tűnik, mindkét végén égette a gyertyát. „Beszélni szeretnél velem?" kérdeztem, az ajtófélfának dőlve, gyengének tettetve magam.

"Igen, miután levettük a ruhád, Russell megállapította, hogy szükséged lehet némi ruhadarabra. Történetesen ezek ép a szekrényemben voltak, és mivel egy súlyban vagyunk." "Oh," nyögtem ki halkan. Sosem osztottam meg ruhát egy fickóval. "Nos, köszönöm szépen. Ez nagyon kedves tőled." És tényleg az volt. Hozott néhány púderkék pulóvert, zoknit, egy selyem fürdőköpenyt, és tiszta fehérneműt is. Nem akartam megjegyezni, hogy ez már túl személyes. "Jobban nézel ki," mondta az alacsony fickó. A szemei elragadtatással mértek végig. Talán alábecsültem a külsőmet. "Még nem állok túl stabilan," kezdtem. "Azért keltem fel, hogy egy fürdőszobát keressek." Összeszűkült szemei kitágultak, és Ericre nézett a vállam fölött. A pillantása határozott volt, a mosolyától csábítóvá vált. "Leif, szeretnéd, ha ma megosztanám veled a koporsómat?" kérdezte, és lesütötte a szempilláit. Nem fordultam vissza Erichez. A hátamon még mindig ott volt az a nedves folt. Undorodtam magamtól. A gondolataim Alcide körül forogtak, jobban, mint Eric körül. Nem voltam elégedett az erkölcsi természetemmel. Az nem volt mentség, hogy Bill hűtlen volt hozzám. Az sem volt mentség, hogy Billel rendszeres, látványos szexhez szoktam hozzá. Itt az idő, hogy fegyelmezzem magam. Eldöntöttem, hogy csak azért csinálta, hogy jól érezzem magam. „Egy megbízást kell teljesítsek Sookie-nak," mondta Eric a göndör hajúnak. "Nem biztos, hogy vissza fogok érni hajnal előtt, de ha mégis, biztos lehetsz benne, hogy felkereslek." Eric flörtölt. Felvettem a fürdőköpenyt, amin fekete, fehér és rózsaszín virágok voltak. A göndör hajú felém pillantott, a tekintete most érdeklődőbb volt, mint amikor megjelentem egy szál fehérneműben. „Nyam," mondta egyszerűen.

"Köszönöm, megint." feleltem. "Megmondanád, merre van a fürdőszoba?" A hall felé mutatott, egy félig nyitott ajtóra. „Elnézést." Emlékeztetnem kellett magam, hogy még mindketten látnak, ezért gyengének kell tűnnöm, ahogy a fürdőszoba felé igyekszek. A fürdőszobán túl talán két ajtóval láttam a lépcsőházat. Rendben, most már tudom a kivezető utat. Ez határozottan kényelmesebbnek bizonyult. A fürdőszoba egy átlagos, régi fürdőszobának bizonyult. Egy átalgos fürdőszoba kellékeivel volt telezsúfolva: hajszárítók, hajsütővasak. dezodorok, samponok, hajzselé, némi smink. Fogkefék, fésűk, borotvák. Bár a mosdó tiszta és rendes volt, láthatóan többen osztozkodtak a fürdőn. Néhány hajcsattal feltűztem a hajam a fejem tetejére és új rekordot állítottam fel a zuhanyzás történetében. A hajamat aznap reggel mostam meg; mintha évek teltek volna el, és örültem, hogy nem kell a darabokban hulló szappannal megmosnom. Nagy megkönnyebülés volt a tiszta törülközők látványa is. Alig tizenöt perc múlva mentem vissz a szobába. A göndör hajú eltűnt, Eric öltözködött, Bubba pedig visszajött. Eric egy szót sem ejtett a kettőnk közötti kínos incidensről. A köntöst bámulta. "Bubba átvizsgálta a területet, Sookie," közölte Eric. Bubba elégedetten elmosolyodott. "Miss Sookie, megtaláltam Billt," mondta. "Nincs túl jó formában, de legalább él." Szerencsém volt, hogy a hátam mögött volt egy szék, amire le tudtam ülni. Amikor végre másra is tudtam gondolni, észrevettem Eric arckifejezését, amiben keveredett az öröm, sajnálat, elégedettség és harag. Bubba boldognak tűnt. "Hol van?" A hangom mintha nem is az én hangom lett volna.

"Hátul egy nagy épületben, ami egy négyes garázsnak tűnik, de van felette egy lakás." Russell szerette kézben tartani a dolgokat. "Vannak ott más épületek? Össze tudnak zavarni?" "Van egy úszómedence, Miss Sookie, és egy kisebb épület, ahol átöltözhetnek fürdőruhába." "A garázs melyik részén tartják fogva?" kérdezte Eric. "A jobb oldalon lévő szobában. Korábban biztos istálló lehetett, és ott tarthatták a nyergeket és kantárokat. Nem túl nagy." "Hányan vannak ott vele?" Eric kifejezetten jókat kérdezett. Nem tudtam túltenni magam azon, hogy Bill itt van, és hogy mennyire közel vagyok hozzá. "Most hárman vannak vele, Mr. Eric. Két férfi és egy nő. Mind vámpírok. A nő az egyedüli, akinél kés van." "Kés," ismételtem meg. "Igen. Eléggé összekaszabolták..." Nem most volt itt az ideje a gyengeségemnek. Nemrégiben még a finnyásság hiányával büszkélkedtem, de most nem. Ez volt az a pillanat, hogy bebizonyítsam magamnak az igazságot. "Ez nem sok jóval kecsegtet," mondtam. "Valóban," Eric egyetértett velem. "Sookie, el fogok menni szerezni egy autót. Megpróbálom leparkolni az istálló mögött." "Szerinted megengedik, hogy odaállj?" "Ha magammal viszem Bernardot."

"Bernard?" "Az alacsony vámpír," Eric sután elmosolyodott. "Úgy érted... Ha magaddal viszed a göndör hajút, akkor megengedik, hogy leparkolj, mert itt lakik?" "Igen. De lehet, hogy itt kell maradnom. Vele." "Nem tudsz, ah, egyszerűen elmenni?" "Talán, talán nem. Nem akarok itt lenni, hogy elkapjanak, amikor felfedezik, hogy te és Bill eltűntetek." "Miss Sookie, vérfarkasokkal őriztetik őt napközben." Egyszerre meredtünk Bubbára. "Azok a vérfarkasok, amik téged követtek? Őrizni fogják Billt, amikor a vámpírok aludni mennek." "De ma este telihold van," kezdtem. "Az átváltozás kimeríti őket. Ha egyáltalán átváltoznak." Eric meglepetten nézett rám. "Igazad van, Sookie. Ez a legalkalmasabb időpont." Egy rövid ideig még beszélgettünk; talán el tudom játszani azt, hogy még elég gyenge vagyok, amíg Eric egyik emberi szövetségesére várunk, aki Shreveportból jön. Erik mondta, hogy azonnal hívni fogja telefonon, ahogy kiért a területről. "Talán Alcide holnap reggel tudna segíteni" mondta Eric. Be kell ismerjem, hogy csábított az az elképzelés, hogy Alcide-t hívjam újra. Alcide nagy volt és kemény és hozzáértő, valami titkosan és gyengén bennem

azt sugallta, hogy Alcide bizonyára mindent jobban meg tudna oldani, mint én. De a lelkiismeretemtől kaptam egy nagy szúrást. Alcide, vitatkoztam magammal, nem adós többé. Elvégezte a munkáját. Neki üzleti ügye van ezekkel az emberekkel, és ez tönkre tenné őt, ha Russel rájönne, hogy neki köze volt Bill Compton szökéséhez. Nem tudtunk tovább beszélgetni, mivel már csak két óra maradt hajnalig. Amíg a részleteken goldolkoztam, Eric elment megkeresni a göndör hajút; Bernardot; és megkérni, hogy szerezzen neki egy autót. Hogy milyen autókölcsönző van nyitva ilyenkor, az számomra rejtély, de nem úgy tűnt, hogy Eric kételkedne. Megpróbáltam a kétségeimet kiűzni az elmémből. Bubba beleegyezett, hogy újra átnézze Russell falát, ahol bejött, és keres magának egy helyet hogy elbújjon a nap elől. Csak az a tény mentette meg Bubba életét, hogy telihold volt, mondta Eric, és én el is hittem. Lehet, hogy a vámpír, aki őrzi a kaput, jó, de nem tud ott lenni mindenhol. A nap végéig annyi volt a feladatom, hogy gyengének mutassam magam, amikor a vámpírok visszatérnek, és ezek után valahogy kicsempésszem Billt az istállóból az Eric által hozott autóba. Nem lesz semmi okuk, hogy megállítsanak, ha el akarok menni. "Ez talán a legrosszab lehetőség, amit valaha hallottam," mondta Eric. "Talán nem a legjobb ötlet, de ezzel kell beérnünk," feletem. "Jól fogod csinálni, Miss Sookie," mondta Bubba bátorítóan. Ez volt az, amire szükségem volt: pozitív hozzáállás. "Köszönöm, Bubba," feleltem, és próbáltam a hangomat olyan magabiztosnak mutatni, mint ahogy éreztem magam. Éreztem Eric vérének az energiáját. A szemeim csillogtak, a hajam pedig mintha tele lett volna elektromossággal. „Ne tűnj túl izgatottnak," javasolta Eric. Emlékeztettett arra, hogy a vámpírok nem kedvelik a feketepiacon szerzett vért. Akik vámpírvért ittak, őrült dolgokat kíséreltek meg, túl bátornak hitték magukat, és nem mindig álltak a helyzet magaslatán; például amikor egy fickó szembeszállt egy bandával vagy egy nő a vonat elé ugrott. Mélyet lélegztem, próbáltam lehiggadni, és a feladatra

koncentrálni. A legszívesebben kimásztam volna az ablakon, hogy felkapaszkodjak a tetőre. Hűha, Eric vére döbbenetes. Sosem használtam korábban ezt a szót, de most ez volt a legpontosabb jellemző Eric vérére. Soha nem döbbentem volna rá, hogy mi a különbség Eric és Bill vére között, ha nem ittam volna mindkettőből. Kopogtattak, mire mindketten az ajtóra meredtünk, mintha átlátnánk rajta. Szinte pillanatok alatt, Bubba kimászott az ablakon, Eric egy fotelbe ült az ágyhoz közel, én pedig az ágyra feküdve próbáltam gyengének tűnni. „Gyere be," szólt ki Eric olyan hangon, mint akinek egy társa súlyos sebesülést szenvedett, és éppen lábadozik. A göndör hajú volt, vagyis Bernard. Farmert és egy sötétpiros felsőt viselt, és jóllakottnak tűnt. Becsuktam a szemeim, és próbáltam lecsillapodni. A vér elég élénkké tett. „Hogy van?" kérdezte csendesen Bernard. "Úgy tűnik, már jobb színben van." "Még vannak fájdalmai, de már gyógyul, hála a királyod gyógyító erejének." "Boldog volt, hogy segíthetet," felelte Bernard udvariasan. "De biztos elégedettebb lesz, ha holnap már a saját lábán fog távozni. Akkora már biztos, mire a barátja visszatér a lakásába a telihold kiélvezése után. Remélem ez nem hangzott túl nyersnek.” "Nem, megértem az aggodalmát," felelte Eric udvariasan. Úgy látszik, Russell tartott attól, hogy ha néhány napig még maradnék, a hősiességemet be akarnám váltani készpénzre. Russell nem nagyon értett a női vendégszeretethez, azt akarta, hogy menjek vissza Alcide-hoz, amikor biztos benne, hogy már tud ápolni engem. Russelt nyugtalanította egy ismeretlen nő jelenléte, aki szabadon járkálhatott akkor, amikor ő és a társai aludtak. Russell-nek eléggé igaza volt, hogy aggódott emiatt.

"Majd elmegyek szerezni neki egy autót, amit a ház hátsó részénél fogok leparkolni, ahonnan ki tudja majd vezetni holnap. El tudod intézni, hogy biztonságosan át tudjon jutni a bejárati kapun, amit feltételezem, hogy nappal is őríznek? Akkor teljesíteném a kötelezettségemet a barátomnak, Alcie-nek.” "Ez elég ésszerűen hangzik," felelte Bernard, és kaptam egy mosolytöredéket abból, amit Ericnek szánt. Nem mosolyogtam vissza. Fáradtan lehunytam a szemeimet. "Üzenetet fogok hagyni a kapunál. Az én autóm, oké? Az egy kis öreg autó, de jó lesz nekünk; hova akartál menni?” "Útközben elmondom. A közelben lakik egy barátom. Ő ismer egy embert, aki tud adni egy autót egy vagy két napra." Nos, talán tud egy módot arra, hogy papírok nélkül is el tudjuk vinni az autót. Remek. Mozgást éreztem a bal oldalamon. Eric hajolt fölém. Tudtam, hogy Eric az, mivel a vére informált engem. Ez elég ijesztő volt, és Bill ezért nem akarta, hogy egy másik vámpír véréből igyak, kivéve az övéből. Túl késő. Már megtettem. Megcsókolta az arcomat a barát barátjához illő módon. ”Sookie," kezdte halkan. "Hallasz engem?" Csak egy aprót biccentettem. "Rendben. Figyelj, elmegyek egy autóért. Amikor visszajövök, a kulcsokat az ágynál fogom hagyni. Reggel elvezetsz innen, és visszamész Alcide-hoz. Érthető?" Bólintottam. "Szia," feleltem. "Köszönöm." "Szívesen," felelte, és hallottam az élt a hangjában. Kis erőfeszítéssel az arcom rezzenetlen maradt. Nehéz volt elhinnem, de miután elmentek, elaludtam. Bubba nyilván a

küldetését teljesítette, és most a kerítés túloldalán keres menedéket a napfény elől. A ház nagyon csendes lett az éjszakai dorbézoláshoz képest.Feltételeztem, hogy a vérfarkasok valahol az utolsókat üvöltötték. Ahogy sodródtam, azon töprengtem, hogy a többi alakváltó hogy táplálkozott. Mit csináltak a ruháikkal? A ma esti dráma a Holtak Klubjában mázli volt; biztos voltam benne, hogy ez a normális eljárás. Azon töprengtem, hol lehet Alcide. Talán elkapta azt a szemétláda Newlint. A kulcsok csörgésére ébrdtem fel. "Visszajöttem," mondta Eric. A hangja olyan halk volt, hogy muszáj volt kinyitnom a szememet, hogy biztos legyek benne, tényleg ott van. "Egy fehér Lincoln. A garázs előtt áll, sajnos bent nem volt hely, ami igazán sajnálatos. Nem engedtek közelebb, hogy megerősítsem Bubba állítását. Hallasz engem?" Bólintottam. "Sok szerencsét." Eric hezitált. "Ha ki tudom magam menteni innen, az első sötétedéssel a parkolóháznál foglak várni. Ha nem leszel ott, visszamegyek Shreveportba." Kinyitottam a szemem. A szobában sötét volt, így láthattam, ahogy izzik Eric bőre. És az enyém is. Ez egy kicsit megijeszett. A csillogásig sosem jutottam el, ha Bill véréből ittam (vészhelyzet esetén), most meg úgy világítottam, mint egy diszkógömb. A vámpírokkal való élet az már egy vészhelyzet, döntöttem el. "Később beszélünk." mondta Eric vészjóslóan. "Kösz az autót," feletem. Eric lenézett rám. A nyakán észrevettem egy kis kiszívás nyomot. Kinyitottam, aztán becsuktam a számat. Inkább meg se szólalok. "Nem szeretem, ha vannak érzéseim," felelte Eric hidegen, és eltűnt.

Tizenegyedik fejezet Egy vékony fénycsík húzódott végig az égbolton, mikor kiszöktem Mississippi királyának otthonából. Egy kicsit melegebb volt a reggel, mint szokott és az ég sötét volt. Nem úgy, mint éjszaka, hanem mint mikor esni készült az eső. A hónom alatt volt egy kis csomag, amibe a holmijaimat raktam. A pénztárcám és a fekete bársony kendőmet valahogy sikerült elhozzam a klubból. A magas sarkú cipőmet belecsavartam a kendőmbe. A pénztárcámban pedig Alcide lakás kulcsa hevert, amit kölcsönadott nekem, így egy kicsit megnyugodtam, hogy szükség esetén ott találhatok menedéket. A másik kezemben egy összecsavart takarót fogtam. Megágyaztam, így a hiánya egy ideig nem fog senkinek feltűnni. Az, amit Bernard nem adott volna nekem kölcsön, az egy kilopóztam, elcsentem egy sötétkék steppelt dzsekit, ami Rettentően bűnösnek éreztem magam miatta. Ezelőtt még semmit. Most elvettem egy kabátot is és egy takarót is. élénken tiltakozott.

kabát volt. Mikor a korláton lógott. soha nem loptam A lelkiismeretem

Arra gondoltam, hogy ahhoz, hogy el tudjak szökni, nekem lopnom kellet, ez így már enyhébben hangzott. Pofa be! , parancsoltam rá a lelkiismeretemre. Ahogy keresztül osontam az üres konyhán és kinyitottam a hátsó ajtót, megcsúsztam a gumi papucsokban, amiket még Bernard hozott a szobámba a többi ruhával együtt. A zokni és a papucs jobb volt, mint magas sarkúban tántorogni végig a hosszú úton. Eddig senkit sem láttam. És úgy tűnt, pont eltaláltam a bűvös időt. Majdnem az összes vámpír már a koporsójában, az ágyában, a földben feküdt, vagy legyen az bármi, amit nappal csináltak. Valamennyi vérfarkas teremtmény, vagy akármilyen faj, vagy még nem jött vissza az előző éjszakai tivornyájukból vagy már épp kialusszák a részegségüket. Én mégis feszült voltam, mert bármelyik pillanatban elfogyhatott a szerencsém. A palota mögött volt egy meglehetősen kicsi medence, amit télen lefedtek egy hatalmas, fekete ponyvával, ami jóval nagyobb volt a szükségesnél. A mellette lévő apró ház teljesen sötét volt. Csendesen mozogtam az egyenlőtlen kőlapok alkotta ösvényen, átbújtam a sövényen lévő résen, és egy kikövezett területen

találtam magam. Így azonnal láthattam, hogy mi van előttem az udvaron. Egy nagy épület volt fehér deszkákkal burkolva, a második, amit észrevettem (ahonnan Bubba észrevette a lakásokat) az oromzat volt - ízléses ablakokkal. Ebben volt a legkülönlegesebb garázs, amit valaha láttam. A kocsielőtérnek nem ajtaja volt, hanem nyitott kapuboltozat. Úgy számoltam négy autó parkol bent, többek között egy Limo és egy Jeep. Ettől jobbra az ötödik árkád alatt volt egy tömör fal és azon egy ajtó. Bill - gondoltam. Bill. A szívem valósággal ki akart ugrani a helyéről. A megkönnyebbülés elsöprő tudatával vettem észre a leparkolt Lincoln-t a csukott ajtónál. Elfordítottam a kulcsot az ajtajában és az kattant, ezzel jelezve, hogy nyitva van. Mikor kinyitottam felkapcsolódott a lámpa, de nem úgy tűnt, hogy bárki látta volna azt. Rádobtam az utasülésre a kis köteg holmimat és kicsit lecsillapodtam, míg a vezető ülés ajtaja majdnem becsukódott. Kapcsolgattam egy keveset a műszerfalon, mire a világítás eloltódott. Egy értékes percet vesztettem azzal, hogy csak bámultam a műszerfalra, de én annyira izgatott és rémült voltam. Nehéz volt összpontosítanom. Aztán a jármű hátsó részéhez mentem és kinyitottam a csomagtartót. Hatalmas volt, de tisztának egyáltalán nem nevezhető, mint ahogy az utastér. Gyanítottam, hogy Eric összegyűjtött össze mindent és dobta be a szemétbe, de a cigarettacsikkeket, nylonzacskókat és fehér púder foltokat hagyott az alján. Hmmm. Hát, oké. Nem lehet túl fontos. Eric berakott két palack vért, amiket átraktam az egyik sarokba. A csomagtartó piszkos volt, igen, de nem volt benne semmi olyan, ami Billnek kényelmetlenséget okozhatott volna. Vettem egy mély lélegzetet és a mellkasomra rántottam a pokrócot. Ebben volt az a karó, ami olyan nagyon megsebzett engem. Ez volt az egyetlen fegyverem és a hátborzongató kinézete ellenére ( még mindig volt rajta egy kicsi a véremből ) megkerestem a szemétben és magammal hoztam. Végül is erről biztosan tudtam, hogy kárt tudnék vele okozni. Az ég egy árnyalatnyit világosabb lett, de mikor megéreztem az esőcseppeket az arcomon, biztosan tudtam, hogy a sötétség tovább fog tartani. Az utat a garázsig lapulva tettem meg. Másznom túl gyanús lett volna, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni, hogy szándékosan nagyokat lépjek. A kavics majdnem lehetetlenné tette, de azért megpróbáltam hangtalanul lépkedni.

A fülemet az ajtóhoz tettem, ez felerősítette a képességem. De nem hallottam semmit. Legalább tudtam, hogy nem volt bent ember. Lassan lenyomtam a kilincset és enyhén belöktem az ajtót, majd én is beléptem a szobába. A padlót fából volt, és le volt pácolva. Rettenetes szag volt. Rögtön tudtam, hogy Russel kínzásra használta ezt a helyet korábban. Bill a szoba közepén egy támla nélküli székhez volt kötözve ezüst láncokkal. Az elmúlt néhány napi zavaros érzelmek és az ismeretlen hely után úgy éreztem a világ hirtelen a helyére került. Minden tiszta volt. Itt volt Bill. Megmenthetem őt. Jó pár pillanatig csak bámultam, ahogy ott ült a plafonon lógó, csupasz villanykörte fényében. Tudtam, hogy mindent meg fogok tenni, hogy megmentsem őt. Soha semmit még csak el sem képzeltem, ami ennyire rossz tud lenni. Az ezüst láncok alatt, amikkel körbe tekerték, égés nyomok látszottak. Tudtam, hogy az ezüst szüntelen gyötrődést okozott egy vámpírnak, amit most az én Billem, mind elszenvedett. Mással is megégették őt és összevagdosták, többször, minthogy be tudná gyógyítani. Éheztették és megtagadták tőle az alvást. Rettentően érezte magát, és én tudtam milyen szívesen pihenne, amíg elmúlnak a kínjai. Sötét haja vérrel volt bemocskolódva. Két ajtó nyílt az ablaktalan szobából. A jobb oldalamon lévő a hálóhoz vezetett. Én nem láthattam az ágyakon keresztül a nyitott kaput. Egy ember volt ott kiütve, teljesen felöltözve terpeszkedve a priccsen. Az egyik vérfarkas hátul éppen a havi átváltozásából lábadozott. Horkolt és sötét maszatok voltak a szája körül, amiket nem akartam megnézni közelebbről. A szoba többi részét nem láthattam, úgyhogy nem tudtam van-e még itt valaki. Persze okosabb volt azt feltételezni, hogy igen. Az ajtó a szoba hátsó részénél messzebb vezetett, talán a lépcsőkig, amik felvittek a szobákhoz. Nem pocsékolhattam arra az időt, hogy megnézzem. Volt bennem egy sürgető érzés, ami arra kényszerített, hogy szabadítsam ki Billt,

amilyen gyorsan csak tudom. Megborzongtam az idő hiányától. Eddig óriási szerencsém volt. Nem folytattam a számolgatást, hogy meddig fog tartani. Tettem két lépést Bill felé. Tudtam, mikor megszagolt, rájött, hogy én vagyok az. Felém kapta a fejét és a szemei lángoltak, ahogy végigmért. Remény fénylett fel piszkos arcán. Feltartottam az ujjam, halkan lépkedtem és finoman behúztam a reteszt a szállásra vezető ajtón. Aztán mögé siklottam és lenéztem a láncokra. Két kicsi lakat - olyanok, mint amiket az iskolában lévő szekrényekre szoktak akasztani – tartotta össze azokat. „Kulcs?” suttogtam Bill fülébe. Volt egy ujja, ami nem tört el, azzal rámutatott arra az ajtóra, amin bejöttem. A két kulcs magasan az ajtó fölött lógott. Természetesen gondoltak arra, hogy megpróbálom majd megszöktetni. A padlóra tettem a pokrócot és a karót Bill lábához. Áthaladtam a koszos padlón és addig nyújtózkodtam, amíg csak bírtam. Nem értem el a kulcsokat. Egy olyan vámpírnak, aki tud lebegni, nem volt nehéz leszedni őket. Emlékeztettem magam, hogy én erős vagyok Eric vérétől. A polcon érdekes jogarokhoz és csipeszekhez hasonlatos dolgok voltak. Csipesz! Lábujjhegyre álltam és leemeltem a polcról, miközben erősen próbáltam megakadályozni, hogy a gyomrom felforduljon. Észrevettem, hogy a csipesz el van rozsdásodva. Ó, szörnyű anyag! Megfogtam és rájöttem, hogy nagyon nehezek. De nekem sikerült szétfeszítenem vele a szorítókapcsokat a kulcsokon és leemeltem azokat a szögről. Leengedtem a csipeszt, míg a végéről le tudtam szedni a kulcsokat. Óriásit sóhajtottam a megkönnyebbüléstől, olyan halkan amilyen halkan csak lehetett. Ez nem volt annyira nehéz. Valójában ez volt az utolsó könnyű dolog, amivel találkoztam. Elkezdtem azt a szörnyű feladatot, hogy kiszabadítsam Billt, miközben próbáltam olyan csendes lenni, amilyen csak tudtam. Furcsamód nehéz volt letekerni az ezüstöt. Úgy tűnt mintha ragaszkodnának Billhez, akinek az egész teste merev és feszült volt. Aztán megértettem. Próbáltam nem sikítani, ahogy kihúztam a láncokat a szénné égetett húsából. Felfordult a gyomrom. Értékes másodpercekre abba kellett hagynom a munkát, és nagy gonddal ki-belélegezni. Ha nekem ilyen nehéz elviselni, hogy szemtanúja vagyok Bill gyötrelmének, milyennek kell lennie

Billnek, hogy elviselje azt? Megerősítettem a lelkem és újra dolgozni kezdtem. A nagyanyám egyszer azt mondta, hogy a nők bármit megtudnak tenni, amit meg kell tenniük. Igaza volt. Az ezüstlánc letekergetése több időt vett igénybe, mint azt szerettem volna. Minden több időbe telt, mint azt szerettem volna. Veszély leselkedett ránk mindenhol. A lélegzés egy katasztrófa volt, be és ki, minden egyes lélegzetvétel. Bill nagyon fáradt volt, és nagyon küzdött, hogy ébren maradjon most, hogy a nap felkelt. Az segített, hogy ma elég sötét volt, de nem eléggé ahhoz, hogy sokat mozoghasson, mikor fent volt a nap. Nem számított mennyire sivár is az a nap. A lánc utolsó szeme is a padlóra hullott. „Fel kell állnod” suttogtam Billnek.”Meg kell tenned. Tudom, hogy ez fáj, de nem bírlak vinni téged.” Legalábbis, nem hittem hogy tudtam volna. „Van egy nagy Lincoln kint és a csomagtartó nyitva van. Beteszlek oda és letakarlak ezzel a takaróval, aztán elmegyünk innen. Érted, édesem?” Bill sötét fejével biccentett egy aprót És akkor a szerencsénk elfogyott. „Ki az ördög vagy te?” kérdezte egy nagyon határozott hang. Valaki bejött azon az ajtón, aminek háttal álltam. Bill megrándult a kezeim alatt. Azon gondolkodtam, hogy szembe nézzek-e a hívatlan vendéggel vagy hajoljak le a karóért. De mielőtt dönthettem volna, rám vetette magát. Elhitettem magammal, hogy minden vámpír a koporsójában pihen a nap miatt, de ez az egy épp engem akart megölni. Valószínűleg egy másodperc alatt meghaltam volna, ha ő nem lett volna pont olyan megdöbbent, mint én. Kicsavartam a karomat a szorításából és megkerültem a széket, amin Bill ült. Az agyarai teljes hosszúságában kint

voltak, mikor rám mordult Bill feje fölött. Szőke volt, mint én, de a szemei barnán villogtak és alacsonyabb is volt nálam, egy egészen apró nő volt. A kezére rászáradt a vér, amiről tudtam, hogy Billé. A harag fellobbant bennem. Éreztem a vibrálást a szemeimen keresztül. „Te csakis a kicsi, emberi kurvája lehetsz” mondta. „Ő egész idő alatt velem szexelt, tudd meg. Abban a percben, hogy meglátott engem, elfelejtett téged, csak a szánalma maradt meg.” Nos Lorena talán nem volt túl elegáns, de tudta, hogy lehet megmártani azt a bizonyos szóbeli kést. Elütöttem a megjegyzését, mert csak meg akart zavarni velük. Változtattam a fogásomon a karón, hogy kész legyek és Ő átszökkent Bill felett az én térfelemre. Ahogy tudatos döntés nélkül mozgott, fürgén felemeltem a karót a megfelelő szögbe. És mikor nekem esett, a karó a mellkasába fúródott és a másik oldalon kijött. Aztán mindketten a padlóra estünk. Még mindig fogtam a karót, Ő pedig a karjaival eltartott magától. Lenézett a fára a mellkasában és láttam ahogy megdöbben. Felnézett a szemeimbe, csodálkozva kinyitotta a száját, így láthattam, hogy az agyarai visszahúzódtak. „Ne” nyögte. A szemei kifejezéstelenek lettek. Arra használtam a karót, hogy áttoljam őt a bal oldalamra, és feltápászkodtam. Ziháltam és a kezeim remegtek. Nem mozdult. Az egész incidens annyira gyors és annyira csendes volt, hogy alig tűnt igazinak. Bill szemei Lorenáról rám vándoroltak. A kifejezése olvashatatlan volt. „Nos” mondtam neki, „ megöltem a picsát.” A térdeimre támaszkodtam, miközben megpróbáltam nem hányni. Még több értékes időt vettem el magunktól, míg megpróbáltam visszanyerni a testem feletti uralmam. Volt egy célom, amit véghez kellett vigyek..A halála nem lenne hasznos, ha valaki bejönne ide, mielőtt Billt eltüntetem innen. Mivel ilyen borzalmas doltot tettem, kellett, hogy valami előnyöm származzon belőle. Okos dolog lett volna elrejteni a testet, ami kezdett összezsugorodni, de egy

másik helyre kellett volna elvinnem, miután elszállítottam Billt. A takarót a vállai köré tekertem, miközben azon a piszkos széken ült. Féltem ránézni, mióta megtettem az előbbi dolgot. „Ez Lorena volt?” kérdeztem, miközben odahajoltam Billhez, akit hirtelen elborított a kétség „Ő tette ezt veled?” Megint bólintott egy aprót. Ding-dong a banya halott volt. Vártam, hátha érzek valamit, az egyetlen dolog, amire tudtam gondolni, hogy megkérdezem Bill-t, hogy ennek a nőnek, akit Lorenának hívtak, miért volt olyan idegen akcentusa. Ez hülyeség volt, úgyhogy meg is feledkeztem róla. „Maradj ébren. Maradj ébren, amíg beteszlek az autóba, Bill” megpróbáltam a következő szobában tartani a szellemi szemem, ami a vérfarkasok szállására nyílott. Az egyikük elkezdett horkolni a zárt ajtó mögött és éreztem egy másik tudatát is, de nem voltam képes megállapítani, hogy hol van. Csak álltam perceken keresztül, amíg hozzászoktattam az elmém, ahhoz, hogy megérezzem az alvókat is, megint. Vettem egy mély levegőt és ráhúztam a takarót Bill fejére. A vállamra tettem a bal karját és felemelkedtem. Ő is felállt velem együtt és bár felszisszent a fájdalomtól, sikerült odacsoszognunk az ajtóhoz. Majdnem teljesen rám nehezedett, ezért boldog voltam, mikor megálltam ott és lenyomhattam a kilincset. Majdnem elejtettem őt, szó szerint állva elaludt. Csak a veszély, hogy elfoghatnak minket adott elég erőt neki, hogy tovább mozogjon. Az ajtó kinyílt és én megálltam, hogy megbizonyosodjam arról, hogy a sárga takaró teljesen befedte a fejét. Bill felnyögött és majdnem teljesen ernyedt lett, amikor megérezte a napfényt, úgymond gyenge és erőtlen lett.Beszélni kezdtem hozzá suttogva, miközben átkozódtam és kényszerítettem őt, hogy mozogjon, mondtam neki, hogy én is ébren tudom tartani, ha az a kurva Lorena tudta, elmondtam neki, hogy megverem, ha nem jut el az autóig. Végül óriási erőfeszítések árán, sikerült Billt az autó csomagtartójához

segítenem. Meglöktem, hogy kinyíljon.. „Bill, csak ülj le a peremére” mondtam és addig rángattam, míg a kocsi szélén nem ült, velem szemben. De az élet teljesen elhagyta őt, ennél a pontnál és egyszerűen hátra esett. Ahogy hátrazuhant a mélybe, fájdalmas zaj tépdeste a szívemet, aztán teljesen elcsendesedett és elernyedt. Mindig rémisztő volt így, látni meghalni Billt. Szerettem volna megrázni, ordibálni vele és magam mellé ráncigálni. De nem lett volna semmi értelme. Ellöktem magam, megfogtam a csomagtartó ajtaját és bezártam. Megengedtem magamnak a megkönnyebbülés érzésének luxusát. Miközben álltam a homályos napvilágban, az elhagyatott udvaron egy rövid vita folyt le bennem, hogy elrejtsem-e Lorena testét, vajon megéri az időt és az energiát? Fél perc alatt körülbelül hatszor meggondoltam magamat. Végül úgy döntöttem, hogy valószínűleg megéri. Ha a testet nem látja senki, talán a vérfarkasok azt feltételezik majd, hogy Lorena egy kis extra kínzásra vitte Billt valahová. És Russel és Betty Joe halottak voltak, így nem adhattak utasításokat. Nem voltak illúzióim, hogy Betty Joe elég hálás lenne, hogy szabadon engedjen, ha most elkapnak. Csak a valamivel gyorsabb halál volt az, amit remélhettem volna tőle. Így hát úgy döntöttem, hogy visszamegyek abba a rettenetes, véres szobába a nyomorúságos, átázott falak és foltok közé. Azon töprengtem, hogy hány ember, vérfarkas és vámpír lehetett itt rab. Összeszedtem a láncokat, olyan halkan, amennyire csak tudtam és beletömtem Lorena blúzába, így ha valaki átvizsgálja a szobát, azt hiheti, hogy még mindig Billen vannak. Körülnéztem, hátha valamit meg kell tisztítanom. Nem volt sok vér a szobában, ha Lorenáét nem számítjuk. Itt volt az idő, hogy menjek. Hogy ne csapjak zajt azzal, hogy végig húzom a sarkait a padlón, felemeltem őt a vállamra. Soha nem csináltam még ilyet, így az eljárás esetlenre sikeredett. Szerencsém volt, hogy Ő ilyen kicsi és, hogy évekig gyakoroltam, hogy hogyan ne vegyek tudomást bizonyos dolgokról. Máskülönben az, hogy Lorena a

vállamon lógott és mállott szét kiborított volna. Összeszorítottam a fogam, nehogy kibukjon belőlem az egyre fokozódó hisztériám. Zuhogott az eső, mikor a testet a medencéhez vittem. Eric vére nélkül képtelen lettem volna felemelni a lesúlyozott ponyvát, de így egy kézzel is sikerült. Tisztában voltam vele, hogy bárki, aki kinézett az ablakon megláthatott engem és rájöhetett mit tettem, de ha az emberek közül, akik a házban éltek, ha látott is valaki, úgy döntött csendben maradt. Kezdtem túlnyomórészt fáradtnak érezni magam. Visszavánszorogtam a sövényen keresztül vezető úton a kocsihoz. Egy percig neki dőltem, mélyeket lélegeztem, amíg összeszedtem magam. Aztán elfordítottam a kulcsot, beültem és betettem a kulcsot a gyújtásba. A Lincoln volt a legnagyobb autó, amit valaha vezettem, és az egyik legfényűzőbb, amiben valaha ültem, de pillanatnyilag nem találtam ebben semmi érdekeset vagy éppen örömet. Bekapcsoltam az övem, beállítottam a tükröt és az ülést és gondosan végig tanulmányoztam a műszerfalat. Úgy nézett ki, szükségünk lesz az ablaktörlőkre, természetesen. Ez az autó új volt és a lámpák automatikusan felkapcsolódtak, úgyhogy emiatt nem kellett aggódnom. Vettem egy mély lélegzetet. Bill megmentésének legalább három fázisa volt. Félelmetes volt, hogy mennyi véletlen jött közbe, de a legjobban lefektetett tervek, amúgy sem vesznek számításba minden eshetőséget. Az lehetetlen. Általában a terveim elég tágas lehetőségeket nyújtottak az ilyen esetekre. Beindítottam az autót és elhajtottam az udvarról. A útsáv könnyedén bekanyarodott és átment a főépület elülső részén. Először az villa homlokzatát láttam meg. Gyönyörű volt az oldalt álló, fehérre festett, hatalmas oszlopaival, pont, ahogy elképzeltem. Russel elég csinos összeget költött a hely rendbehozatalára. Az út keresztül ment olyan területen, ami még gondozottnak látszott a téli barnaság állapotában is, de a hosszú felhajtó összességében túl rövid volt. Megláttam a falat magam előtt. A kapunál volt egy ellenőrzési hely, ami el volt látva személyzettel. A hideg ellenére izzadtam. A kapu előtt megálltam. Oldalt volt egy kicsi, fehér fülke, amit derékszinttől

már csak egy üveg választotta el a külvilágtól. A fal kiterjedt kintre és bentre is, így az őrök ellenőrizhettek, minden járművet. Nagyon reméltem, hogy két vérfarkas van szolgálatban. Mindketten bőröket hordtak és nagyon mogorvának tűntek. Kemény éjszakán mentek keresztül efelől semmi kétségem nem volt. Amikor lehúzódtam, ellen álltam annak az elsöprő vágynak, hogy egyenesen keresztül száguldjak azokon a kapukon. Az egyik vérfarkas kijött. Puska volt nála, úgyhogy jól tettem, hogy nem engedtem a kísértésnek. „Azt hiszem, mondta nektek Bernard, hogy ma távozni fogok’ mondtam, miközben letekertem az ablakot és megkíséreltem egy mosolyt. „ Te vagy az, akit megkaróztak múlt éjjel?” a kérdezőm goromba és borostás volt, és olyan szaga volt, mint egy ázott kutyának. „Igen.” „Hogy érzed magad?” „Jobban, köszönöm.” „Visszajössz a keresztre feszítésre?” Nem voltam benne biztos, hogy jól hallottam. „Tessék?”kérdeztem halkan. A társa, aki a kunyhó ajtajának támaszkodott megszólalt, „Doug, fogd be!” Doug haragosan rámeredt a társára, de csak vállat vont, miután a szikrázó tekintetének nem volt semmi hatása. „Rendben, megkapod az engedélyt, hogy távozhass.” A kapu túlságosan is lassan nyílt ki, ahhoz, hogy megfeleljen nekem. Amikor már elég széles volt a vérfarkas hátra lépett és én higgadtam átvezettem. Hirtelen rájöttem, hogy fogalmam sincs, merre kellene mennünk, de úgy tűnt, hogy balra kell fordulni, minthogy Jacksonba akartam visszajutni. A tudatalattim, azt súgta, hogy mikor előző éjszaka befordultunk ide, jobbra kanyarodtunk.

A tudatalattim egy hatalmas hazudozó volt. Öt percig teljesen pozitívan gondolkodtam, aztán rájöttem, hogy eltévedtem. A nap természetesen folytatta az emelkedését, ráadásul magam mögött hagytam a felhők tömkelegét. Nem emlékeztem, hogy a takaró mennyire fedi Billt, és persze azt sem tudtam, hogy a csomagtartó mennyire, tudja kizárni onnan a fényt. Végül is a vámpírok biztonságos szállítása biztos nem volt a listán, mikor az autógyártók neki fogtak ennek a kocsinak. Másfelől, azzal biztattam magam, hogy a csomagtartónak vízhatlannak kell lennie, ezt elég fontosnak találtam ahhoz, hogy figyeltek rá a gyártásnál. Mindazonáltal életbe vágóan fontosnak éreztem, hogy leparkoljak egy árnyékos helyen, amíg fent van a nap. Bár az agyam minden porcikája azt mondta, hogy vezessek minél távolabb a kastélytól amennyire csak tudok, ha netalántán valaki menne ellenőrizni Billt, és levonná a következtetéseket, lehúzódtam az út szélére és kinyitottam a kesztyűtartót. Isten áldja Amerikát! Volt benne egy Mississippi térkép behajtva Jacksonnál. Ami segítette nekem kitalálni, hogy hol is voltam abban a pillanatban. Az emberek, akik reménytelenül menekülnek, nem engedhetik meg maguknak, hogy eltévedjenek. Vettem néhány mély lélegzetet. Visszahúzódtam az útra és addig vezettem, amíg meg nem láttam egy benzinkutat. Bár a Lincoln tankja tele volt (köszönet érte Eric-nek) Beparkoltam az egyik szivattyú mellé. A másik oldalamon egy fekete Mercedes volt, amibe egy nő tankolt éppen, egy értelmes - középkorú nő kényelmes és szép ruhában. Ahogy kivettem a szélvédőmosót a vizes vödörből, azt mondtam, „Meg tudnád mondani, hogyan jutok vissza az I-20-as útra?” „Ó, persze” Mosolygott. Az a fajta ember volt, aki szeret másokon segíteni. Én pedig hálát adtam a szerencsecsillagaimnak, mikor megláttam őt „Ez Madison, és Jackson délre van innen. Az I-55 út talán egy mérföldre van attól az úttól.” Nyugatra mutatott. „Tarts az I-55-ön délre, és bele fogsz futni az I-20-as útba. Vagy inkább..” Az információk kezdtek túlterhelni. „Ó, ez tökéletesen hangzik. Én vagy

megcsinálom, vagy megint elvesztem az útirányt.” „Biztos, örülök, ha segíthettem.” „Ó, bizonyára segítettél.” Mosolyogtunk egymásra, mint két kedves nő. Küzdenem kellett, nehogy kibukjon belőlem: „Egy megkínzott vámpír van a csomagtartómban.” Ez abszolút könnyelműség lett volna. Megmentettem Bill, túléltem, és ma este visszamegyünk Bon Tempsbe. Az élet csodálatosan nehézségektől mentes lesz. Leszámítva persze az ügyemet a hűtlen barátommal, rájönni, hogy vajon a vérfarkast, akit Bon Tempsben eltüntettünk, megtalálták-e, várni, hogy halljunk ugyanezt a vérfarkasról, aki Alcide szekrényébe volt begyömöszölve, és várni a királynő reakciójára a Bill Lorenával való helytelen viselkedéséről.. A Billre vonatkozó szóbeli tapintatlansága: Egy percig sem gondoltam azt, hogy Lorena törődne Bill szexuális ténykedésével. Minden más pompás volt. „Minden napnak megvan a maga gondja” mondtam magamnak. Ez volt a nagyi kedvenc bibliai idézete. Mikor még csak kilenc voltan, megkértem, hogy magyarázza el nekem, mire Ő azt mondta: „Ne keresd a bajt, az már amúgy is keres téged.” Ezt figyelembe véve, kiürítettem a gondolati pályámat. A következő célom az volt, hogy visszatérjek Jacksonhoz a garázs menedékébe. Követtem az utasításokat, amiket az a kedves nő adott és nagy megkönnyebbülésemre megtaláltam Jackson-t egy fél óra alatt. Tudtam, hogy ha megtalálnám a capitoliumot, megtalálnám Alcide lakását is. Nem vettem számításba az egyirányú utcákat és nem szenteltem túl nagy figyelmet az irányoknak, mikor Alcide körbevezetett lent, Jackson városában. De ott nem volt annyira sok öt emeletes épület, mint Mississippi állam fővárosában. Egy feszült idő után, amíg cirkáltam, megláttam. Azt gondoltam, hogy most vége szakad a problémáknak. Nem hülyeség ezt gondolni? Valamikor?

Megérkeztem a területre, ahol egy kicsi őrfülkén keresztül vezetett az út, ahol neked várnod kell, hogy felismerjenek, és a fickó felpöccintse a kapcsolót, megnyomja a gombot, vagy csináljon valamit, amitől a sorompó felemelkedik. Féltem, hogy megtagadják tőlem a belépést, mert nem volt olyan matricám, mint Alcide kocsiján. Nem volt ott ember. A fülke üres volt. Valami baj volt? A szemöldökömet ráncoltam, miközben azon rágódtam, hogy mit tegyek. De jött az őr sötét barna egyenruhában, felcammogott a rámpára. Amikor észrevett meglepettnek tűnt és odasietett az autóhoz. Sóhajtottam. Nekem végül is beszélnem kellene vele. Megnyomtam a gombot, ami lehúzza az ablakomat. „Sajnálom ,hogy távol voltam a posztomtól” - mondta azonnal. „Nekem személyes szükségleteim voltak” Nekem volt egy kis befolyásom itt. „Nekem kölcsön kellett kérni ezt az autót” mondtam.” Kaphatok rá egy ideiglenes matricát?” Ránéztem úgy, ami rögtön rávezette a gondolkodásmódomra. A szemeim ezt mondták: „Ha kapok egy matricát, én nem mondom el, hogy elhagytad a pozíciódat.” „Igen asszonyom. Az 504-es lakás?” „Csodálatos memóriád van” mondtam, mire ráncos arca elvörösödött. „A munka része”mondta közönyösen, és átadott nekem egy olyan réteges sorszámot, amit a műszerfalra ragasztottam. „Ezt Önnek vissza kell adnia, mikor végleg elmegy innen, rendben? Vagy ha azt tervezi, hogy ideköltözik, Önnek ki kell tölteni egy űrlapot, amit leadunk a nyilvántartásba és mi adunk magának egy matricát. Tulajdonképpen” mondta kicsit akadozva, zavarba jött. „Mr. Herveaux-nak kell kitöltenie majd, mint az ingatlan tulajdonosa.” „Persze” mondtam.”Semmi probléma.” Küldtem felé egy vidámság hullámot és visszavonult a fülkébe, hogy felemelje a sorompót.

Behajtottam a sötét parkolóba, miközben éreztem a megkönnyebbülés hullámát, hogy sikerült elintéznem az egyik legnagyobb akadályt. A reakció beköszöntött. Mindenem remegett, ahogy kivettem a gyújtásból a kulcsokat. Azt hiszem láttam Alcide autóját néhány sorral feljebb, de én olyan mélyen parkoltam a garázsban, amilyen mélyen csak tudtam. A legsötétebb sarok távol a többi autótól, pont erre volt most szükségem. Ez pont olyan messze volt, mint amennyire terveztem. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Én igazán nem hittem, hogy eljutok eddig. Egy percig hátra dőltem a kényelmes ülésben, hogy ellazuljak és abbahagyjam a remegést, mielőtt kiszállok. A fűtés azóta ment, mióta kiértem a kastélyból, így rettentően meleg volt az autóban. Jó pár órával később ébredtem fel csak. Az autó hideg volt és a lopott steppelt dzseki ellenére fáztam. Mereven kikászálódtam a kocsiból és kinyújtózkodtam, hogy enyhítsem a görcsöket az ízületeimben. Talán ellenőriznem kellene Billt. Becsavartam a csomagtartóban és meg kellett győződnöm róla, hogy rendesen befedtem őt. Voltaképpen csak megint látni akartam. A szívem valósággal hevesebben vert a gondolattól. Én egy igazi idióta voltam. Ellenőriztem a távolságom a gyenge napfénytől a bejáratnál, jó távol voltam tőle. És úgy parkoltam, hogy a Lincoln orra nézett a napfény felé. Engedve a kísértésnek, a kocsi farához léptem elfordítottam a kulcsot a zárba, aztán kihúztam és elsüllyesztettem az dzsekimbe, amíg a fedél felemelkedett. A sötét garázsban nem láttam túl jól és még a rojtos, sárga takaró körvonalait is nehéz volt kivenni. Úgy tűnt Bill elég jól elrejtőzött. Egy kicsit fölé hajoltam, így már láttam a gyűrődéseket is a feje fölött. Egyszer csak két papucsot vettem észre, majd egy erőteljes lökést éreztem hátulról. Beestem a csomagtartóba, rá Billre.

És szinte azonnal ezután valaki belökte a lábaimat és lecsapta az ajtót. Billt és engem bezártam a Lincoln-ba.

Tizenkettedik fejezet Debbie. Megállapítottam, hogy Debbie volt az. Átjutottam a kezdeti pánikhullámon, ami tovább tartott, mint amit be akartam ismerni, megpróbáltam nagyon gondosan újrajátszani az utolsó néhány másodpercet. Elkaptam egy agynak a gondolatát, ami elég volt ahhoz, hogy megtudjam, hogy a támadóm egy alakváltó volt. Rájöttem, hogy ennek Alcide előző barátnőjének kellett legyen, aki nem is olyan előző úgy tűnik, mivelhogy itt lebzsel a garázsában. Előző éjszaka óta várt rám, hogy visszavágjon Alcide-nak? Vagy összetalálkozott vele valamikor a telihold őrülelte alatt? Debbit még annál is jobban feldühítette, hogy én voltam Alcide kísérője, mint ahogy el tudtam képzelni. Vagy szerette őt, vagy rendkívüli módon birtokolni akarta. Nem az indítéka volt most a legnagyobb gondom. A nagy aggodalmam a levegő volt. Először éreztem szerencsének, hogy Bill nem lélegzett. Lelassítotam és egyenletessé tettem a lélegzetem. Semmi mély, pánikszerű zihálás, semmi csapkodás. Késztettem magam, hogy kitaláljak valamit. Oké, a csomagtartóba kerültem körülbelül, hmm délután egykor, Bill körülbelül ötkor fog felébredni, amikor besötétedik. Talán ő kicsit tovább alszik, mert nagyon kimerült, de nem később, mont hat harminc, persze. mikor felébred, ő ki tud innen juttatni minket. Ki tudna? Nagyon gyenge. Rettenetesen megsebesítették, és a sérüléseinek időbe telik meggyógyulni, még így is, hogy vámpír. Neki pihenésre és vérre lett volna szüksége, mielőtt lefekszik. És ő nem kapott vért egy hete. Ahogy ez a gondolat átfutott az agyamon, kirázott a hideg. Fáztam mindenhol. Bill éhes lenne. Igazán, igazán éhes. Őrülten éhes. És itt voltam én, a gyorskaja.

Tudná, hogy én vagyok az? Rájönne, hogy én vagyok, és időben megállna? Még jobban fájt azt gondolni, hogy őt talán nem érdekli többé, nem érdeklem többé, hogy abbahagyja. Lehet, hogy csak folyamatosan szív és szív, egészen addig, amig szárazra csapol. Végülis, neki volt Lorenával afférja. Látta, hogy megölöm őt, egyenesen a szemei előtt. Rendben van, elárulta és megkínozta őt, és ennek ki kellett volna, hogy oltsa a lelkesedését teljesen. De a kapcsolatok nem volt őrült amúgy is? „Ó, a francba” mondaná még a nagyanyám is. Rendben. Nyugodtnak kell maradjak. Kicsiket kellett lélegezzek és lassan, hogy tartalékoljam a levegőt. És át kellett rendezzem a testünket, hogy egy kicsit kényelmesebben lehessek. Megkönnyebbültem, mert ez volt a legnagyobb csomagtartó, amit valaha láttam, mert így lehetővé vált manővereznem. Bill ernyedte volt, nos, halott volt, persze. Tehát meg tudnám úgy lökni, hogy túl sokat kellene aggódnom a következmények miatt. A csomagtartón hideg volt, és megpróbáltam kicsomagolni Billt egy kicsit kapjak a takaróból. A csomagtartóban eléggé sötét volt. Tudnék írni egy levelet az autótervezőnek, és tudatnám vele, hogy kezeskedem a csomagtartó fény-kizárásáról, ha így kell megfogalmazni ezt. Ha élve kijutok innen, akkor az lesz. Éreztem az alakját a két üveg vérnek. Talán Bill megelégedne ezzel? Hirtelen eszeme jutott egy cikk, amit egy hírújságban olvastam, amíg vártama a fogorvosi rendelőben. Egy olyan nőről szólt, akit fogjul ejtettek, és belekényszerítették a saját autójának a csomagtartójába, és azóta is azért kampányol, hogy szereljenek fel belső kilincset a csomagtartóba, hogy bárki ki tudja magát szabadítani. Azon töprengtem, hogy vajon tudta-e befolyásolni azokat, akik a Lincolnt csinálták. Körbetapogattam a csomagtartónak az összes részét, már amit el tudtam érni, és éreztem a kilincs helyét ahol a drótok álltak ki a csomagtartóból. De bármilyen kilincset is tettek oda, az tönkre volt téve. Próbáltam húzni, rángatni jobbra-balra. Fenébe, ez nem működött. Meg fogok bolondulni een a csomagtartóban. Feltett szándékom volt, hogy én kijutok innen, csak épp nem tudtam hogy. Az ujjaim végigmentek újra és újra a drótokon, de

hiába. A szerkezet tönkre ment. Igazán keményen próbáltam kitalálni, hogy hogyan is történhetett ez meg. Bevallom szégyellem, hogy azon töprengtem, hogy ha Eric valahogyan tudná, hogy itt vagyok bent a csomagtartóban, akkor azt mondaná, hogy „Ezt kapod, amiért jobban szereted Billt.” De én nem igazán hittem ezt. Ericnek persze volt néhány nagy üres erkölcsi fehér foltja, de nem gondoltam azt, hogy ezt tenné velem. Végül is nem érte el a kitűzött célját, hogy az övé legyek, ez volt a legjobb dolog, amit elmonhatnék magamnak. Mivel semmi más dolgom nem volt, csak hogy gondolkodjak, ami nem igényelt extra oxigént, tudomásom szerint, az autó előző tulajdonosán gondolkodam. Ez eszembejuttatta azt, hogy Eric barátja megmutatta, hogy milyen könnyű ellopni egy autót, egy autót, aki olyan valakié, aki biztos, hogy késő éjszakáig nincs otthon, valaki, aki megengedhet magának egy jó autót, valaki, aki a csomagtartójában egy halom cigaretta papírt, púdert és rövidnadrágot tart. Eric egy drogkereskedőt szabadított meg a Lincolntól, erre hajlandó lettem volna fogadni. És az a drog díler tönkre tette a csomagtartó belsejét olyan okok miatt, amikre nem is nagyon akartam gondolni. Ó, hagyjuk ezt a hülyeséget, gondoltam ingerülten. (Nem lesz nehéz elfelejteni a sok hülyeséget, egész nappalom volt rá.) Semmi más nem számít, kivéve ha találok egy végső megoldást, és eltűnök a csomagtartóból, mielőtt Bill felébred. Vasárnap volt, nagy közel volt a Karácsony, így a garázs csöndes volt. Talán néhány ember hazament az ünnepekre, a törvényhozók hazamentek a választókerületükbe, és mások meg buzgón csinálták a dolgukat; Karácsony, vasárnapi zabálás. Hallottam egy autót elhaladni, amíg ott feküdtem, majd később két férfi hangját, akik kiszálltak a liftből. Sikítottam, és beleütöttem a csomagtartó tetejébe, de a hangot elnyelte egy nagy motor zaja.Azonnal megnyugodtam, megrémültem, hogy több levegőt használtam el, mint amennyit lehetett volna. Elmondhatom, hogy majdnem koromsötétben, egy bezárt helyen tölteni az

idődet, várva arra, hogy történjen valami, az eléggé szörnyű időtöltés. Nem hordtam órát, vennem kellett volna egy olyat, aminek a kijelzője világít. Soha nem alszom el, de belesodródtam valamiféle furcsa állapotba. Ez java részt a hideg miatt volt, azt hiszem. Még a steppelt dzsekim és a takaró ellenére is nagyon hideg volt a csomagtartóban. Nyugalom, hideg, mozdulatlanság, sötét, csönd. Az elmém elsodródott. Azután megrémültem. Bill mozgott. Megmoccant, kiadott egy fájdalmas hangot. A teste úgy tűnt megfeszült. Tudtam, hogy megérzett engem. „Bill,” mondtam rekedten, az ajkaim túl merevek voltak, hogy beszéljek. „Bill, én vagyok, Sookie. Bill, jól vagy? Van itt néhány üveg vér. Idd meg most.” Lecsapott. Az éhségében meg sem kísérelte, hogy megkíméljen engem, és ez fájt, mint a pokol hat bugyra. „Bill, én vagyok,” mondta, és elkezdtem sírni. „Bill, én vagyok. Ne csináld ezt, Édes. Bill, Sookie vagyok. Van itt bent TrueBlood.” De nem állt meg. Folyamatosan beszéltem, és folyamatosan szívott, és én egyre hidegebb lettem, és nagyon gyenge. A karja magához láncoltak, és küzdeni sem lehetett, az csak jobban felizgatta volna. A Lábait átvetette a lábaimon. „Bill,” suttogtam miközben azt gondoltam, hogy már túl késő. Azzal a kevés erővel, amim megmaradt, a jobb kezemmel megcsíptem a fülét. „Kérlek hallgass meg, Bill.” „Áú,” mondta. A hangja durvának hangzott; a torka érzékeny volt. Abbahagyta vér ivást. Most egy másik szükség volt rajta, ami a táplálkozással szorosan összefüggött. A kezei lehúzták a melegítő alsómat, és a sok ügyetlenkedés és átrendezés és kitekeredés után, minden előkészület nélkül belém hatolt. Sikítottam, és a kezével rácsapott a számra. Sírtam, zokogtam, az orrom be volt fogva, és a számon kellett lélegezzek. Minden józanság elhagyott, és elkezdtem

harcolni mint egy vadmacska. Haraptam és kapartam és rúgtam miközben nem törődtem a levegő készlettel, nem törődtem azzal, hogy fel fogom bőszíteni. Nekem csak levegő kellett. Néhány másodperc után leejtette a kezét. És abbahagyta mozgást. Egy mély, borzongó zihálással elállt a lélegzete. Én igazán sírtam, majd átcsaptam zokogásba. „Sookie?” mondta Bill bizonytalanul. „Sookie?” Nem tudtam válaszolni. „Ez te vagy,” mondta, a hangja rekedt volt és csodálkozó. „Ez te vagy. Te tényleg ott voltál abban a szobában?” Megpróbáltam összeszedni magam, de nagyon szédültem és féltem, hogy elájulok. Végül csak annyit tudtam mondani, „Bill,” azt is suttogva. „Ez te vagy. Jól vagy?” „Nem,” mondtam majdnem bocsánatkérően. Végül is Bill volt az, akit fogvatartottak, és megkínoztak. „Én..” Szünetet tartott, és úgy tűnt, hogy feltámaszkodik. „ Több vért vettem, mint amennyit kellett volna?” Nem tudtam válaszolni. A fejemet a karjára hajtottam. Túlságosan fáradt voltam beszélni. „Úgy tűnik, hogy egy fülkében szexelünk,” mondta Bill levert hangon. „Erre önként jelentkeztél?” Megráztam a fejem, majd megint a karjára hajtottam. „Ó, nem,” suttogta. „Ó, nem.” Kihúzódott belőlem és másodjára ügyetlenül körbetapogatózott. Visszatett engem eredeti helyzetembe, és magát is, úgy vélem. A kezei megpaskolátk a környezetünket. „Autó csomagtartó.” motyogta.

„Levegőre van szükségem,” mondtam alig hallható hangon. „Miért nem mondtad?” Bill egy rést ütött a csomagtartóba. Erősebb volt. Jó neki. A hideg levegő beszáguldott és mélyen beszívtam, gyönyörűséges oxigén. „Hol vagyunk?” kérdezte egy pillanat múlva. „Parkológarázs,” ziláltam. „Háztömb. Jackson.” Annyira gyenge voltam, csak menni akartam, és a felszínen maradni. „Miért?” Megpróbáltam elég energiát gyűjteni hogy válaszoljak neki. „Alcide itt él,” sikerült végül motyogjam. „Alcide ki? Látszólag mi most mit csinálunk?” „Eric, jön. Idd meg a palack vért.” „Sookie? Jól vagy?” Nem tudtam válaszolni. Ha tudtam volna, azt mondtam volna, „Mit érdekel az téged? Épp készültél elhagyni egyébként.” Azt mondtam volna, „Megbocsájtok,” bár az nem tűnt volna elég hihetőnek. Talán éppen azt mondtam volna neki, hogy hiányzott nekem, és a titka még mindig biztonságban volt nálam, hűséges vagyok a sírig; ez volt Sookie Stackhouse. Hallottam, ahogy kinyit egy palackot. Ahogy sodródtam egyre távolabb egy csónakban, ami úgy tűnt, hogy egyre gyorsabban mozog, rájöttem, hogy Bill soha nem árulta el a nevemet. Tudtam, hogy megpróbálták úgy megtudni, hogy elrabolnak engem, és elhoznak ide, hogy a szeme láttára kínozzanak meg extraként. És nem mondta el.

A csomagtartó egy fémes zajjal kinyílt. Eric alakja rajzolódott ki a garázs fénycsövei által. Jöttek, amint sötét lett. „Mit csináltok ti ketten itt?” kérdezte. De az ár elragadott engem, mielőtt válaszolhattam volna. *** „Mindjárt magához tér,” jegyezte meg Eric. „Talán elég volt a vér.” A fejem zsongott egy percig, majd megint minden csöndes lett. „Valóban,” mondta ezután, és a szemeimet hunyorogva kinyitottam, és észrevettem három aggódó férfi arcát fölém hajolva. Eric, Alcide és Bill arcát. Valahogy a látvány arra késztetett engem, hogy nevessek. Annyi férfi félt tőlem otthon, vagy nem akartak rám gondolni, és itt volt a földkerekség három férfija, aki szexelni akart velem, vagy legalábbis komolyan elgondolkodott róla; mindannyian összegyűlve az ágy körül. Kuncogtam, igazán kuncogtam úgy tíz év óta először. „A három muskétás,” mondtam. „Hallucinál?” kérdezte Eric. „Azt hiszem, hogy rajtunk nevet,” mondta Alcide. Nem tűnt ettől boldogtalannak. Letett egy üres TrueBlood üveget a mögötte lévő pipereasztalra. Mögötte volt egy nagy korsó és egy pohár. Bill hűvös ujjai összefonódtak az enyémmel. „Sookie,” mondta olyan csöndes hangon, amitől mindig végigfutott a borzongás a gerincemen. Megpróbáltam az arcára fókuszálni. A jobb oldalamon ült az ágyon. Jobban nézett ki. A legmélyebb vágások már csak karcolások voltak az arcán, és a horzsolások elhalványultak. „Azt kérdezték, hogy visszatérek-e a keresztrefeszítésre.” mondtam neki. „Ki mondta ezt neked?” Fölém hajolt, az arca elszánt volt a sötét szemei kikerekedtek.

„Az őrök a kapunál.” „Az őrök az udvarház kapujánál megkérdeztek téged, hogy ma este visszatérsz-e egy keresztrefeszítésre?” „Igen.” „Kiére?” „Nem tudom.” „Arra számítottam, hogy azt mondod, hogy ’Hol vagyok? Mi történt velem?’” mondta Eric. „Nem arra, hogy valakinek a keresztrefeszítése lesz, vagy talán épp zajlik,” javította ki magát, miközben rápillantott az ágynál lévő órára. „Talán az enyémre gondoltak?” Bill úgy tűnt, mintha az ötlet kicsit elkábította volna. „Talán úgy döntöttek, hogy ma éjjel megölnek engem?” „Vagy talán elkapták azt a fanatikust, aki megpróbálta megkarózni Betty Joet?” találgatta Eric. „Ő lenne az első számú jelölt a keresztrefeszítésre.” Újra átgondoltam mindent, amennyire csak tudtam következtetni, mert a fáradság állandóan azzal fenyegetett, hogy legyőz engem. „Nem ezt a képet kaptam.” suttogtam. A nyakam nagyon-nagyon fájt. „Ki tudtál valamit olvasni a farkasokból?” kérdezte Eric. Bólintottam. „Azt gondolom, hogy Bubbára gondoltak,” suttogtam, és mindenki ledermedt a szobában. „A kretének,” monta Eric mérgesen, miután feldolgozta a dolgot. „Elkapták őt?” „Úgy gondolom, igen.” Ez volt a benyomásom, amit kaptam. „Vissza kell szerezzük őt,” mondta Bill. „Ha még életben van.”

Nagyon bátor dolog volt Billtől, hogy azt mondta, hogy visszamenne abba a fogolytáborba. Én soha nem mondtam volna azt, ha a helyében lettem volna. A csönd, ami ránk zúdult, határozottan nyugtalan volt. „Eric?” Bill sötét szemöldökeit felhúzta; magyarázatra várt. Eric királyi módon dühös volt. „Úgy vélem, hogy igazad van. Felelősséggel tartozunk érte. Nem tudom elhinni, hogy a szülőfölde képes kivégezni őt! Hol van a hűségük?” „És te?” Bill hangja figyelemre méltóan hűvösebb volt, ahogy Alcie-t kérdezte. Alcide melegje betöltötte a szobát. Lám-lám összezavarta a kusza gondolatait. Az éjszak a egy részét Debbie-vel töltött, rendben. „Nem hiszem, hogy tudnék,” mondt reménytelenül Alcide. „Az üzletem, az apám üzlete attól függ, milyen gyakran tudok ide jönni. És ha nem vagyok jóban Russellel és az ő embereivel, akkor ez majdhogynem lehetetlen volna. Elég nehéz lesz az, amikor rájönnek, hogy Sookie volt az, aki megszöktette a rabjukat.” „És megölt Lorenát,”tettem hozzá. Egy másik sokatmondó hallgatás. Eric elkezdett vigyorogni. „Te kicsináltad Lorenát?” Nagyon öreg vámpír létére nagyon jól megtanulta a köznyelvet. Nehéz volt értelmezni Bill kifejezését. „Sookie megkarózta őt,” mondta. „Az egy tisztességes hatástalanítás volt.” „Egy küzdelemben ölte meg Lorenát?” Eric vigyora még szélesebb lett. Olyan büszke volt, mint ha az elsőszülött gyermekét hallotta volna előadni Shakespeare-t. „Nagyon rövid küzdelem volt,” mondtam, miközben nem akartam olyan

érdemet, ami nem nekem volt köszönhető. Már ha ezt érdemnek lehet nevezni. „Sookie megölt egy vámpírt,” mondta Alcide, mintha az szintén felértékelne engem. A két vámpír a szobában mogorván nézett. Alcide kiöntött és átadott nekem egy nagy pohár vizet. Lassan és fájdalmasan ittam meg. Egy perc vagy kettő után észrevehetően jobban éreztem magam. „Vissza az eredeti témához,” mondta Eric, miközben úgy pillantott rám, hogy megmutassa, hogy többet kell majd mondjak neki Lorena meggyilkolásáról. „Ha Sookie nem lepleződött le, hogy ő segített Billnek megszökni, akkor ő a legjobb választás, hogy visszavigyen minket a területre anélkül, hogy riadót fújnának. Lehet, hogy nem számítanak rá, de nem is fogják visszafordítani, ebben biztos vagyok. Különösen, hogy ha azt mondja, hogy üzenete van Russelnek Louisiana királynőjétől, vagy ha azt mondja, hogy van valami, amit vissza akar szolgáltatni Russelnek,” Vállat vont, minta biztos lenne benne, hogy ezt mi jó sztorinak tartjuk. Nem akartam visszamenni oda. A szegény Bubbára gondoltam, és megpróbáltam a pusztulására gondolni, ami már valószínűleg megtörtént, de túl gyenge voltam, hogy aggódjak emiatt. „Békezászló?” javasoltam. Kitiszítottam a torkomat. „ Van a vámpíroknak olyasmilyük?” Eric belemerült a gondolataiba. „Persze, miután elmagyarázom, hogy ki vagyok,” mondta. A boldogság sokkal könnyűbbé tette Alcide-ot hogy olvasshassam. Arra gondolt, hogy milyen hamar tudná hívni Debbie-t. Kinyitottam a számat, majd becsuktam, újra megfontoltam, és kinyitottam megitn. Mi a fasz. „Tudod, hogy ki lökött engem be a csomagtartóba és csukta azt rám?” kérdeztem Alcide-t. A zöld szemei rámfókuszáltak. Az arca nyugodtá vált, tartózkodóvá, mintha aggódott volna azért, hogy az érzelmei kiszivárognak. Megfordult, és elhagyta a szobát behúzva az ajtót maga mögött. Most első ízben jöttem rá, hogy megint a vendégszobában voltam a lakásában.

„Szóva, ki tette ezt, Sookie?” kérdezte Eric. „Az ex-barátnője. Aki nem annyira ex, a tegnap éjszaka után.” „Miért tette volna azt?” kérdezte Bill. Megint egy másik jelentős csönd. „Sookie-t Alcide új barátnőjének volt feltüntetve, hogy bembehessen a klub-ba,” mondta finoman Eric. „Ó,” mondta Bill. „Miért kellett a klub-ba menjél?” „Téged bizonyára többször fejbe vertek, Bill,” mondta ridegen Eric. „Megpróbálta ’meghallani’, hogy hova vittek téged.” Ez túl közel vitt olyan dolgokhoz, amit Billnek és nekem egyedül kellett megbeszélnünk. „Hülyeség visszamenni oda,” mondtam. „Mi van a telefonhívással?” Ők mindketten úgy bámultak engem, mintha békává változtam volna. „Nos, az jó ötlet,” mondta Eric. *** A telefonról kiderült, hogy szimplán Russel Edgington neve alatt futott, nem úgy, hogy a „Pusztulás Háza” vagy „R Vámpír”. Kidolgoztam a sztorimat, amíg behúztam egy nagy műanyag bögre tartalmát. Útáltam a szintetikus vér ízét, amihez Bill ragaszkodott, hogy igyam, így összekeverte némi almalével, és megpróbáltam nem odafigyelni, ahogy próbáltam lenyelni. Rávettek hogy megigyam, amikor felvittek Alcide lakásába este, és én nem kérdeztem meg őket, hogyan. Legalább tudtam, hogy azok a ruhák, amiket kölcsönvettem Bernardból, miért voltak most olyan szörnyű állapotban. A Bill szétmarcangolt fájó harapásnyoma helyett úgy néztem ki, mintha a torkomat összevadgosták volna. Még mindig nagyon fájt, de valamivel jobb volt.

Persze engem választottak, hogy telefonáljak. Én még soha nem találkoztam olyan tizenhat év feletti férfivel, aki szeretett telefonálni. „Betty Joe Pickard-ot legyen szíves,” mondam a férfihangnak, aki felvette a telefont. „Elfoglalt,” mondta azonnal. „Nekem beszélnem kell vele, most.” „Egyébként épp mással beszél. Elkérhetem a számát?” „Én az a nő vagyok, aki megmentette az életét tegnap éjszaka.” Semmi kétség, beletapostam a lelkébe. „Nekem beszélnem kell vele. Tout de suite.” (azonnal) „Mindjárt meglátjuk.” Volt egy hosszú szünet. Hallottam emereket, akik néha-néha elmennek a telefon mellett, és hallottam sok éljenzés hangját, amit mintha egy szájharmonikázás kapta volna. Nem akartam túlságosan belegondolni. Eric,Bill és Alcide, aki végül visszajött a szobába, amikor Bill megkérdezte, hogy kölcsönvehetik-e a telefonját, ott álltak mindenfajta arckifejezéssel, és én válaszul csak megvontam a vállam. Végül jött a klikk, klikk, klikk a a padlón. „Én hálás vagyok, de ezt nem hozhatod fel örökké,” mondta fürdén Betty Joe Pickard. „Mi elintéztük a gyógyulásodat, kaptál egy helyet ahol maradhattál felépülni. Nem töröltük a memóriádat,” tette hozzá, mintha valami kicsi részletet, mintha ez épp csak elkerülte volna a figyelmét. „Miért hívtál, mit szeretnél kérni?” „Nektek van ott egy vámpírotok, egy Elvis imitátor?” „Na és?” Hirtelen nagyon óvatosnak tűnt. „Mi elkaptunk egy betolakodót a kerítésünknél tegnap éjszaka, igen.”

„Ma reggel, miután elhagytam a házatokat, megint megállítottak,” mondtam. Megállapítottuk, hogy ez meggyőzőnek fog hangzani, mert olyan rekedtnek és gyengének hangzottam. Volt egy hosszú csönd, amíg alaposan átgondolta a jelentőségét. „Neked érzéked van ahhoz, hogy a rossz helyen légy,” mondta, mintha halványan sajnálna engem. „Megkérnek engem, hogy hívjalak fel téged most,” mondtam óvatosan. „Ha megengeded, elmondanám neked, hogy a vámpír, aki nálatok van, ő az igazi.” Egy kicsit felnevetett. „Ó, de..” kezdte. Majd elcsöndesedett. „ Te most hülyítesz engem, ugye?” Eisenhower Mama soha nem mondta volna ezt, káromkodni akartam. „Abszolúte nem. Egy vámpír dolgozott a halottas házban azon az éjszakán,” brekegtem. Betty Jo olyan hangot adott ki, ami a zihálás és egy fulladás keveréke volt. „Ne hívd őt az igazi nevén. Hívd Bubbának. És az ég szerelmére nehogy megsebezzétek.” „De mi már.., várj!” Elfutott. Hallottam a sietős hangokat elhalkulni. Sóhajtottam, és vártam. Néhány másodperc múlva, teljesen megbolondultam a két pasitól, akik körbeálltak és bámultak le rám. Elég erős voltam, hogy felüljek, úgy gondoltam. Bill finoman felemelt engem, amíg Eric párnákat támasztott a hátam mögé. Boldog voltam, hogy láttam, hogy legalább az egyiküknek volt annyi lélekjelenléte, hogy a a sárga plédet ráterítse az ágyra, nehogy összekoszoljam a díszes ágytakarót. Ez idő alatt a telefont a fülemhez tartottam, és amiko az vijjogott, teljesen megijedtem. „Időben levettük őt,” mondta Betty Joe élénken.

„A hívás időben jött,” mondtam Ericnek. Becsukta a szemeit és úgy tűnt, hogy elmormol egy imát. Azon töprengtem, hogy Eric kihez imádkozik. Vártam a további utasításokra. „Mondd meg nekik,” mondta, „csak hagyják elmenni, és ő majd hazatalál. Mondd meg nekik, hogy nagyon sajnáljuk, hogy hagytuk, hogy elkóboroljon.” Továbbítottam a „lányrablóm” üzenetét. Betty Jo gyorsan elvesztette az irányítást. „Megkérhetnélek, hogy maradjon és énekeljen nekünk egy kicsit? Nagyon jó formában van,” mondta. Tehát továbbítottam azt. Eric a szemeit forgatta. „Megkérheti őt, de ha nemet mond, tudomásul kell vegye, és ne kérje meg többet,” mondta. „Az csak felidegesítené őt, ha nincs épp hangulatban. És néha, amikor énekel, felidézi az emlékeit, és ha eszébe jut, ööö, az nagyon lármás.” „Rendben,” mondta, miután elmagyaráztam. „Megteszünk minden tőlünk telhetőt. Ha nem akar énekelni, akkor meg fogjuk engedni neki, hogy azonnal elmenjen.” Ezután a hangjából ítélve odafordult valakihez. „Tud énekelni, ha ő is akarja,” mondta, és az a valaki mondta,”Hurrá!” Két hatalmas éjszaka egymás után a a csőcseléknek Mississippi királyának palotájában, úgyhiszem. „Remélem kikeveredsz a nehézségeidből. Nem tudom hogy valaki lehet-e egyáltalán olyan szerencsés, mint te, hogy a legnagyszerűbb sztár vigyáz rá.. Lehetne esetleg tárgyalni róla?” Nem tudott még a vele járó bajokról. „Bubba” sajnálatos módon a macskavért részesítette előnyben, tökkelütött volt, és csak az egyszerűbb utasításokat követte, habár időnként mutatott némi éles elmét. Eléggé szó szerint vette az utasításokat. „Az engedélyedet kéri, hogy megtarthassa,” mondtm Ericnek. Elegem volt abból, hogy a közvetítő voltam. De Betty Joe nem találkozhat Eric-kel, vagy nem tudhatja meg, hogy ő volt Alcide feltételezett barátja, aki segített nekem hogy eljussak a palotába az előző éjszaka.

Ez az egész túl komplikált volt nekem. „Igen?” mondta Eric a telefonba. Hirtelen angol akcentusa lett. Mr. Álcázás Mestere. Nem sokkal ez után ilyen dolgokat mondott a telefonba, mint „Ő szent és sérthetetlen,” és „Nem tudod, mibe harapsz bele”. (Ha nekem azon az éjszakán bármilyen humorérzékem lett volna, azt gondoltam volna, hogy az utolsó kijelentés nagyon vicces volt.) Még egy kevés beszélgetés után elégedett sóhajjal letette a telefont. Azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa volt, hogy Betty Joe nem tett említést, hogy bármi más baj lett volna a fogolytáborban. Nem vádolta azzal Bubbát, hogy kiszabadította a rabjukat, és nem tett megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy előkerült Lorena teste. Nem mintha szükségszerű lett volna, hogy ezeket a dolgokat telefonon megbeszélje egy idegen emberrel, és ami azt illeti nem nagyon találhatták meg, a vámpírok elég gyorsan felbomlanak. De az ezüstláncok még mindig a medencében lehetnek, és talán van elég iszap, hogy azonosítsák a vámpír holttestét. Persze, miért is nézne bárki a medence aljára? De bizonyára valaki csak észrevette, hogy eltűnt a rabjuk? Talán azt feltételezték, hogy Bubba szabadította ki Billt, amíg a birtokon kóborolt. Elmondtuk neki, hogy ne mondjon semmit, és ő minden bizonnyal szószerint vette az utasításokat. Talán kint voltam a slamasztikából. Talán Lorena teljeesn feloldódik, mire tavasszal elkezdik kitiszítani a medencét. A holttestek témája emlékeztetett engem arra a testre, amit betömve találtunk egy szekrényben ebben a lakásban. Valaki biztos tudta, hogy mi hol voltunk, és valaki biztos nem szeretett minket. Azzal, hogy a testet otthagyták, megpróbáltak ránk kenni egy gyilkosságot, amit, voltaképpen én támogattam. Csak hogy nem én követtem el ezt a különös gyilkosságot. Azon töprengtem, hogy Jerry Falcon testét fedezték-e már. A lehetőség távolinak látszott. Kinyitottam a számat hogy megkérdezzem Alcide-ot, hogy benne volt-e a hírekben, majd becsuktam megint. Hiányzott az energia a mondat megformálásához. Az életem kontroll nélkül pörgött. A két nap alatt egy holttestet elrejtettem, és

egy másikat meg létrehoztam. És mindezt azért, mert beleszerettem egy vámpírba. Billnek adtam egy rideg pillantást. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy alig hallottam meg a telefont. Alcide-nak kellett felvenni a telefont, aki kint volt a konyhában. Alcide megjelent a hálószoba ajtóban. „Mozgás,” mondta, „mindannyiótoknak át kell menni a szomszédos üres lakásba. Gyorsan, gyorsan!” Bill felnyalábolt takaróstól meg mindenestől együtt. Kint voltunk az ajtón és Eric feltörte a szomszédos lakás zárját, még mielőtt azt mondhattad volna, hogy „Jack Daniels.” Hallottam a lift lassú mozgását, ahogy felér az ötödik szintre, ahol Bill becsukja mögöttünk az ajtót. Mozdulatlanul álltunk a sivár lakás üres hideg nappalijában. A vámpírok elszántan hallgatóztak, hogy mi folyik a szomszéd ajtó mögött. Elkezdtem remegni Bill karjaiban. Az igazat megvalla, nagyszerű volt a karjaiban lenni, bármilyen mérges is voltam rá, bármennyi problémát is kellett megvitassunk. Az igazat megvallva, megdöbbentett a csodálatos hazatérés érzése. Az igazat megvallva nem számított, hogy mennyire volt a testem megviselve, és összezúzódva a kezeitől, vagy inkább az agyaraitól, a testem alig várta, hogy találkozhasson az ő testével újra, anyaszült meztelenül, a borzasztó incidens ellenére a csomagtartjóban. Sóhajtottam. Csalódtam magamban. Az elmém mellett kellene, hogy kitartsak, mert a testem készült elárulni engem, nagyszerű időzítés. Ez úgy tűnt, hogy kioltja Bill esztelen támadását. Bill lefektetett a padlóra a lakás egyik kisebb vendégszobájában olyan óvatosan, mintha egymillió dollárjába kerültem volna neki, és bepólyázott engem biztonságosan a plédbe. Ő és Eric hallgatóztak a falnál, ami közös volt Alcide hálószobájával. „Micsoda ribanc,” morogta Eric. Ó. Debbi visszajött. Becsuktam a szemeimet. Eric meglepődött hangot adott ki, mire kinyitottam újra a szemeimet. Rám nézett, és megint kiült az arcára az a zavarba hozó szórakozott kifejezés.

„Debbie tegnap éjszaka megállt a nővére házánál, hogy rólad faggasa őt. Alcide nővére nagyon szeret téged,” mondta nagyon suttogva Eric. „Ez feldühítette az alakváltó Debbie-t. Ő megsértette a nővérét a füle hallatára. Bill arcán látszott, hogy ez nem nagyon villanyozza fel. Hirtelen Bill egész teste feszültté vált, mintha valaki bepréselte volna Bill ujját egy elektromos foglalatba. Eric álla leesett és egy olvashatatlan kifejezéssel rám nézett. A másik szobában egy pofon félreérthetetlen hangja hallattszott, amit még én is hallottam. „Hagyj magunkra egy pillanatra,” mondta Bill Ericnek. Nem szerettem ahogy ez hangzott. Becsuktam a szemeimet. Nem gondoltam, hogy kész voltam bármire is ami ezután következett. Nem akartam Billel vitatkozni, vagy szemrehányást tenni neki a hűtlenségéért. Nem akartam hallani a magyarázatokat és mentségeit. Hallottam a mozgás zizegését, ahogy Bill letérdelt mellém a szőnyegre. Bill lefeküdt mellém, oldalára fordult, és átölelt a karjaival. „Azt mondta annak a nőnek, hogy te jó vagy az ágyban,” mormogta óvatosan Bill. Olyan gyorsan keltem fel a hason fekvő helyzetemből, hogy már csak épp ez hiányzott a gyógyuló nyakamnak, és az oldalamba is jól belenyillalt. Odaszorítottam a tenyeremet a nyakamra, és összeszorítottam a fogaimat, nehogy felnyögjek. Amikor meg bírtam szólalni, csak annyit mondtam, „Ő, mit? Mit?” majdhogynem összefüggéstelenül dühömben. Bill szúrósan rámnézett, de az ujjait az ajkaimra tette, hogy emlékeztessen, hogy maradjak csendben. „Én soha nem tettem,” suttogtam dühösen. „De még ha meg is tettem volna, tudod mit? Megérdemelted volna, te áruló szemétláda.” Elkaptam a tekintetét és

közvetenül a szemébe néztem. Rendben, akkor ezt most mégiscsak meg kell beszéljük. „Igazad van,” mormogta. „Feküdj le, Sookie. Fájdalmaid vannak.” „Persze, hogy fáj,” suttogtam, és könnyekben törtem ki. „És hogy mások mondják el nekem, hogy épp készültél nyugdíjazni engem, hogy elmenj vele, és még ahhoz sem voltál bátor, hogy te magad mondd el! Bill, hogy voltál képes megtenni egy ilyen dolgot! Én elég idióta voltam, hogy elhiggyem, hogy szeretsz!”Olyan vadság jött elő a bensőmből, amit el sem tudtam képzelni, ledobtam magamról a takarót, és az ujjaimmal nekiestem a torkának. És pokolba a fájdalommal. A kezeim nem érték körbe a nyakát, de belevájtam olyan erősen, ahogy csak bírtam, és éreztem, ahogy a vörös harag elragad engem. Meg akartam ölni. Ha Bill visszavágott volna, folytathattam volna, de a hosszan tartó szorítással a dühöm nagy része elszállt, ott hagyva engem hidegen és üresen. Ráültem Billre, miközben ő hátán feküdt a padlón passzívan, a kezei maga mellett voltak. A kezeimet levettem a nyakáról, és eltakartam az arcomat. „Remélem, hogy fájt, mint a fene,” mondtam, a hangom folytott volt, de elég érthető. „Igen,” mondta. „Pokolian fájt.” Bill odahúzott magához a padlóra, betakart mindkettőnket egy pléddel. Finoman odahúzta a fejem a válla és nyaka közötti Bill általa lehúzott engem a padlóra, befedett mindkettőnket a takaróval. Finoman odatolta a fejemet a nyaka és válla közötti gödörbe. Csöndben feküdtünk ott, ami miatt úgy tűnt, hogy hosszú idő telt el, te talán csak egyetlen perc volt. Megszokásból odafészkeltem magam a testéhez és mély szükségletből, bár nem tudtam, hogy kimondottan Billre volt-e szükségem, vagy az intimitásra, amit csak vele osztottam meg. Gyűlöltem őt. Szerettem őt.

„Sookie,” mondta egyenesen bele a hajamba, „Én..” „Hallgass,” mondtam. „Hallgass.” Közelebb bújtam hozzá. Ellazultam. Ez olyan volt, mint amikor levesznek egy gézkötést, ami túl szorosan volt bebugyolálva. „Te valaki más ruháját hordod,” suttogta egy vagy két perc múlva. „Igen, egy Bernard nevű vámpírét. Ő adott nekem ruhát, miután a sajátomat tönkretették a bárban.” „Josephine’s-nél?” „Igen.” „Hogy tették tönkre a ruhádat?” „Megkaróztak.” Eltűnt róla minden nyugodtság. „Hol? Fájt?” Felhajtotta a takarót. „Mutasd.” „Természetesen fájt,” mondtam kimérten. „Pokolian fájt.” Óvatosan felemeltem a pulóver alját.” Az ujjai megsimogatták a fényes bőrt. Nem úgy gyógyulok, mint Bill. Lehet, hogy neki egy vagy két éjszakáig tartott, hogy olyan sima és tökéletes legyen, mint amilyen előtte volt, még egy hét kínzás után is. Nekem egész hátralévő életemben meglesz a sebhely, vámpírvér vagy sem. A sebhely nem lesz olyan erőteljes, és ez bizonyára csodás mértéken javulni fog, de ez most tagadhatatlanul piros és csúnya volt, a hús alatta még mindig fájt, az egész terület érzékeny volt. „Ki tette ezt veled?” „Egy férfi. Egy fanatikus. Hosszú történet.” „Meghalt?”

„Ja. Betty Joe Pickard két ökölcsapással megölte. Ez nagyon emlékeztetett engem egy történetre, amit Paul Bunyan-ról olvastam az iskolában.” „Nem ismerem azt a történetet.” pillantott rám a sötét szemeivel. Megvontam a vállam. „Mindenesetre legalább halott.” állapította meg Bill. „Sok ember halt meg. Valamennyien a programod miatt.” Hosszú pillanatig csönd volt. Bill rápillantott az ajtóra, amit Eric tapintatosan becsukott maga mögött. Természetesen, ő valúszínűleg hallgatózott az ajtó mögött, és mint minden vámpírnak, Ericnek kitűnő hallása volt. „Ez biztonságos?” „Igen.” Bill ajka a épp a fülemnél volt. Csiklandozott, amikor suttogta, hogy „Átkutatták a házamat?” „Nem tudom. Talán a vámpírok Mississippiből bementek. Nem sok alkalmam nyílt arra, hogy átmenjek, miután Eric, Pam és Chow eljött, hogy elmondja, hogy elkaptak téged.” „És elmondták, hogy..?” „Azt, hogy azt tervezted, hogy elhagysz engem. Igen. Elmondták nekem.” „Én már megfizettem annak az őrültségnek az árát,” mondta Bill. „Az, hogy megfizettél érte, lehet, hogy neked elég” mondtam, „de nem tudom, hogy az elég-e nekem.” Volt egy hosszú csönd a hideg, üres szobában. A nappaliban is csönd volt.Remélem Eric kitalálta, hogy mi lesz a következő lépés, és remélem, hogy

abba az is beletartozott, hogy hazamegyünk. Mindegy, hogy mi történt Bill és köztem, szükségem volt rá, hogy otthon legyek Bon Tempsben. Szükségem volt a munkámra, a barátaimra, és a testvéremre Jasonra. Lehet, hogy ő nem sok, de nekem csak ő volt. Azon töprengtem, hogy mi történt éppen a szomszéd lakásban. „Amikor a királynő eljött hozzám, és mondta, hogy hallott róla, hogy egy olyan programon dolgozok, amilyenen még azelőtt senki, ez nagyon hízelgő volt számomra,” mondta Bill nekem. „A pénz, amit felajánlott, nagyon jó volt, és ő megtehette volna, hogy nem ad semmit értem, mivel hogy én az ő alattvalója vagyok.” Éreztem, hogy a szám grimaszba húzódik ennek hallatára, de emlékeztettem magam, hogy Bill világa különbözött az enyémtől. „Mit gondolsz, ki mondta el neki?” kérdeztem. „Nem tudom. Igazán nem akarom tudni,” mondta Bill. A hangja fesztelen volt, egészen nyájas, de én észhez tértem. „Tudod, hogy már egy ideje ezen dolgoztam,” mondta Bill, amikor rájött, hogy nem készültem semmit mondani. „Miért?” „Miért?” Furcsamód zavarban volt. „Nos, mert jó ötletnek tűnt nekem. Egy lista AmErica vámpírjairól, vagy legalább egy másik világ egy részéről? Az egy értékes projekt volt, és voltaképpen elég szórakoztató volt összeállítani. És amint elkezdtem a kutatást, gondoltam, hogy teszek bele képeket. És álneveket. És előzményeket. És csak gyarapodott.” „Szóval te, ööö, összeállítasz egy.., valami jegyzéket? Vámpírokról?” „Pontosan.”Bill ragyogó arca még fényesebb lett. „Én csak elkezdtem egy éjszaka gondolkodni, hogy hány másik vámpírral találkoztam az utazásaim során az elmúlt század folyamán, és elkezdtem csinálni egy listát, azután elkezdtem hozzáadni egy rajzot, amit én rajzoltam, vagy egy fotót, amit

készítettem.” „Szóval a vámpírok készítenek fényképet? Úgy értem, hogy látszanak a képeken?” „Persze. Soha sem szerettük, ha készült rólunk kép, amikor a fénykép általános dologgá vált AmEricában, mert a kép bizonyíték volt, hogy mi voltunk egy adott helyen egy adott időben, és ha mi felbukkantunk pontosan ugyanúgy húsz évvel később, nos, nyilvánvaló vá vált volna, hogy mik vagyunk. De mióta bevallottuk a létezésünket, nincs értelme ragaszkodnunk a régi szokásokhoz.” „Fogadni mernék rá, hogy néhány vámpír még mindig így tesz.” „Persze. Néhányan még mindig bújkálnak az árnyékban és kriptában alszanak minden éjjel.” (Ezt egy olyan srác mondja, aki már aludt a temetőben néha-néha) „És más vámpírok segítettek neked ebben?” „Igen,” mondta meglepetten. „Igen, néhányan. Néhányan élvezték az emlékek felelevenítését, néhányuk arra használta, hogy régi ismeősök után kutasson, hogy elutazzon régi kedvelt helyekre. Biztos vagyok benne, hogy nekem nincs meg az összes vámpír AmEricában, különösen a legutóbbi bevándorlók, de azt gondolom, hogy talán a nyolcvan százalékuk megvan.” „Oké, szóval a királynő miért aggódik annyira, hogy van ez a program? Miért akarják ezt más vámpírok, mióta tudnak erről? Ők össze tudnák gyűjteni ugyanazokat az információkat, igaz?” „Igen,” mondta. „De sokkal könnyebb, ha elveszik tőlem. És, hogy miért olyan kívánatos ez a program, nem szeretnéd, ha lenne egy olyan füzet, ami felsorolná az összes többi telepatát az Államokban?” „Ó persze,” mondtam. „Sok tippem van, hogy kezeljük a problémámat, vagy hogyan használjuk jobban.”

„Szóval nem lenne jó dolog, hogy lenne az Egyesült Államoknak egy vámpír jegyzéke, hogy ők miben jók, és miben rejlik a képességük?” „De néhány vámpír biztosan igazán nem akarna benne lenni egy olyan könyvben,” mondtam. „Azt mondtad nekem, hogy néhány vámpír nem akar előjönni, hogy a sötétségben akarnak maradni és titokban vadászni.” „Pontosan.” „Azok a vámpírok is benne vannak?” Bill bólintott. „Azt akarod, hogy megkarózzanak?” Soha nem tudatosult bennem, hogy ez a projekt milyen csábító lehet akárkinek is. Soha nem gondoltam arra, hogy ez mekkora hatalmat ad annak, akinek a birtokában van, és hogy mások megpróbálják ellopni.” Bill rosszkedvűnek tűnt. A kiabálás hangja a másik lakásban felkeltette a figyelmünket. Alcide és Debbie megint kezdték. Ők igazán rossz hatással voltak egymásra. De valami kölcsönös vonzerő tartotta őket vissza arról, hogy szétmenjenek. Talán távol Alcide-tól Debbie jó ember volt. Nah, nem tudtam rávenni magamat, hogy el is higyjem. De talán ő egy kicsit tűrhetőbb volt, mikor Alcide szeretete nem volt kérdéses. Természetesen nekik szakítaniuk kellene. Nekik soha többé nem kellene ugyanabban a szobában lenniük. And I had to take this to heart. És nekem szívbe kellett vinnem ezt. Nézz csak rám. Összevagdalt, lecsapolt, megkarózott, viharvert. Egy hideg

lakásban fekszem egy furcsa városban egy vámpírral, aki elárult engem. Egy nagy döntés állt előttem, ami arra várt, hogy felismerjék és végrehajtsák. Eltoltam magam Billtől, és a lábra álltam. Felvettem a lopott dzsekimet. A hallgatásának súlyával a hátam mögött kinyitottam a nappaliba vezető ajtót. Eric szórakozva hallgatta a másik szobában folyó vitát. „Vigyél haza,” mondtam. „Persze,” mondta. „Most?” „Igen. Alcide be tudja dobni a cuccaimat, amikor megy vissza Baton Rouge-ba.” „A Lincoln vezethető állapotban van?” „Ó, igen.” Kihúztam a kulcsokat a zsebemből. „Itt van.” Kimentünk az üres lakásból, és lementünk a lifttel a garázsba. Bill nem követett. Tizenharmadik fejezet Eric utolért, ahogy bemásztam a Lincolnba. „Adnom kellett néhány utasítást Billnek a zűrzavar helyrehozásával kapcsolatban, amit okozott,” mondta, ámbár én nem kérdeztem. Eric ahhoz volt szokva, hogy sportkocsikat vezessen, és neki volt némi problémája a Lincolnnal. Felmerült már benned,” mondta, miután kiértünk a belvárosból,”hogy elhúzz, amikor a dolgok Bill és közted meredekké váltak? Nem mintha kifogásolnám, természetesen, mivelhogy örülnék, ha szakítanátok. De ha ezt a sémát követed a romantikus kapcsolataidban, akkor azt most szeretném tudni.”

Több dolgot akartam mondani, az elsőt el is vetettem, amelyik a nagymamám füleit is felhólyagosította volna, majd vettem egy mély lélegzetet. „Először is, Eric, ami köztem és Bill között történt, az egyáltalán nem a te rohadt dolgod.” Néhány másodpercre megengedtem magamnak, hogy összeroskadjak. „Másodszor, a kapcsolatom Billel az egyetlen kapcsolat, ami nekem valaha volt, úgyhogy nekem fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni még a következő napokban, még kevésbé, hogy a későbbiekben mi lesz a célom. Megálltam, hogy összeszedjem magam. „Harmadjára meg, torkig vagyok veletek. Nekem elegem van abból, hogy minden ilyen beteg dolgot látok. Elegem van abból, hogy bátornak kell lennem, és olyan dolgokat kell csináljak, amik megijesztenek engem, és kiakadok a bizarr és természetfeletti dolgoktól. Én csak egy normális ember vagyok, és csak normális emberekkel akarok randizni. Vagy legalábbis olyanokkal, akik lélegeznek.” Eric arra várt, hogy befejezzem. Egy gyors pillantást vetettem rá, az utcai lámpák megvilágították az egyenes orrú profilját. Legalább nem nevetett rajtam. Ráadásul még nem is mosolygott. Röviden rám pillantott mielőtt visszafordította a figyelmét az útra. „Hallom, amit mondasz. Meg tudom mondani, hogy tényleg úgy gondolod. Bennem van a véred: ismerem az érzéseidet.” Ahogy haladtunk, besötétedet. Elégedett voltam, hogy Eric komolyan vett engem. Néha ő nem vett komolyan; és néha nem tűnik úgy, hogy törődik azzal, hogy mit mond nekem. „Téged az emberek rontanak el,” mondta Eric. A csekély idegen akcentusa most érezhetőbb volt. „Talán. Bár nem látom, hogy ez akkora veszteség lenne, mivelhogy nekem még nem volt szerencsém azelőtt pasikhoz.”Nehéz randizni, amikor pontosan tudod, hogy a pasi mire gondol. Nagyon sokszor, ismerve a férfi pontos gondolatait, kitöröl minden vágyat és szeretetet. „De én nem lennék boldogabb senkivel, mint amilyen most vagyok.” Megfontoltam az öreg Ann Landers tapasztalati szabályát: Nekem vele lenne

jobb, vagy nélküle? A nagyanyám, Jason és én amíg felnőttünk, minden nap olvastuk Ann Landerst. Ann összes válaszát megvitattuk, amit az olvasóknak válaszolt. A legtöbb tanáccsal segíteni akart azoknak a nőknek az olyan pasikkal kapcsolatban, mint Jason, ígyhát Jasonnak adott perspektívát a szexuális kapcsolataihoz. Ebben a pillanatban és átkozottul biztos voltam, hogy nekem jobb Bill nélkül. Ő használt engem és kihasznált, elárult és lecsapolt engem. Ő szintén megvédett engem, megbosszult, a testével imádott engem, és társaságával gúnyolódás mentes órákat adott nekem, ami jelentős áldás volt. Nos nekem éppen nem volt kéznél a mérlegem. Az, ami nekem volt, az egy sebbel teli szív, és egy mód volt, hogy hazamenjek. Keresztülsuhantunk a fekete éjszakán a saját gondolatainkba merülve. A forgalom gyenge volt, de ez egy autópálya volt volt, így természetesen időről időre voltak autók körülöttünk. Fogalmam sem volt róla, hogy Eric mire gondolt, ami egy csodálatos érzés. Lehet, hogy azon gondolkodik, hogy magához húz, és kitöri a nyakam, vagy lehet, hogy kíváncsi, hogy milyen lesz a mai este a Fangtasiaban. Azt akartam, hogy beszéljen hozzám. Azt kívántam, hogy az életéről meséljen nekem, mielőtt vámpír lett, de az sok vámpírnál igen kényes téma, és én nem akartam ezt ma éjszaka felhozni. Egy órányira Bon Tempsből tettünk egy kis kitérőt. Tankolnunk kellett, és nekem el kellett menjek a mosdóba. Eric már elkezdett tankolni, mire fájó testtel kimásztam az autóból. Egy „Nem, köszönöm”-mel elutasította az ajánlatomat, hogy én tankoljak.” Egy másik autót már megtankoltak, egy nő, hidrogénszőke, körülbelül korombeli, felakasztotta a töltőpisztolyt ahogy kiszálltam a Lincolnból. Hajnal egykor a benzinkút/vegyeskereskedés majdnem üres volt a fiatal nőt leszámítva, aki erősen ki volt sminkelve és egy steppelt kabátba volt bebugyolálva. Megláttam egy ütött-kopott Toyota teherautót, ami a benzinkút oldalánál áltt az árnyékan. A teherautóban két férfi ült, miközben hevesen beszélgettek.

„Túl hideg van kint ücsörögni az autóban,” mondta a lenőtt szőke hajú nő, ahogy mentünk együtt az üvegajtókhoz. Tett egy reszkető mozdulatot. „Azt hiszem, igazad van,” tettem hozzá. Félúton voltam a bolt hátsó részébe vezető folyosón, amikor az eladó, aki a magas pult mögött állt, elfordult a a kicsi televíziójától, hogy elvegye a szőke pénzét. A fürdőszobába vezető ajtót nehéz volt becsukni magam mögött, mert a küszöb fából készült, és a víz elfolyás miatt megdagadt. Valójában, ez talán nem is csukódott be mögöttem, mivel eléggé rohantam.. De a mosdó ajtaja becsukódott és be is lehetett zárni, és elég tiszta is volt. Nem siettem vissza az autóhoz és a csendes Erichez, eltöltöttem még egy kis időtt, miután elvégeztem a dolgom. Merőn néztem a mosdó feletti tükörbe, arra számítva, hogy úgy nézek ki, Sietségben hogy a csöndes Erickel érjek vissza az autóban, az időmet vettem igénybe miután használtam a létesítményeket. Merőn néztem bele a tükörbe a mosogató fölött, arra számítva, hogy pokolian nézek ki, és amit láttam, nem is mondott ellent annak, amire számítottam. A szétmarcangolt harapásnyom a nyakamon igazán undorítónak tűnt, mintha egy kutya harapott volna meg. Ahogy szappannal és nedves papírtörölközőkkel tisztítottam a sebet, azon töprengtem, hogy vajon a bevitt vámpírvér ad nekem különleges mértékű extra erőt és gyógyulást, és majd végül kimerül, vagy hogy alkalmas-e egy ideig, mint egy tempó-fokozó kapszula, vagy ahogy nevezték. Miután nekem volt Bill vére, néhány hónapon keresztül nagyszerűen éreztem magamat. Nekem nem volt fésűm vagy a fogkefém vagy bármi egyebem, és úgy néztem ki, mintha valami macska megcibált volna. Megpróbáltam az ujjaimmal megszelídíteni a hajamat, de csak egyre rosszabb lett. Megmostam az arcomat és nyakamat, és visszamentem a kivilágított boltba. Nem foglalkoztam vele, hogy az ajtó nem csukódik mögöttem, helyette csendben ráhúztam a megdagadt küszöbre. A fűszeráru hosszú polcai mögött léptem ki, amik meg voltak tömve CornNuts-al, Lays Chips-el, Moon Pies-el, Scotch Snuf-fal és Prince Albertinnel; És két felfegyverkezett rabló állt az eladópulttal szemben az ajtón belül.

Szent Mózes, miért is nem adnak ezeknek a szegény eladóknak olyan ruhát, aminek az elejére egy nagy célkereszt van rajzolva? Az volt az első gondolatom, mintha egy bolti rablás jelenetet néznék a moziban. Majd visszaugrottam a jelenbe, ráhangolódva a nagyon is valós eltorzult arcú eladóra. Szörnyen fiatal volt, egy sovány, pattanásos tinédzser. És épp két nagy fegyveres fickóval nézett szembe. A kezei a levegőben voltak, és pokolian dühös volt. Azt vártam, hogy hangosan sír az életéért, vagy összezavarodik, de ez a fiú dühös volt. Ez volt a negyedik alkalom, amikor kirabolták, olvastam ki a a legfrissebbet a fejéből. Éa a harmadik alkalom, hogy fegyverrel. Azt kívánta, bárcsak meg tudná ragadni a vadászpuskáját, ami a teherautója ülése alatt van, és a pokolba küldhesse ezeket a nyamvadtakat. És senki nem jött rá, hogy ott voltam. Nem tűnt úgy, hogy tudják. Nem, mintha panaszkodnék, oké? Magam mögé pillantottam, hogy ellenőrízzem,hogy a fürdőszobába vezető ajtó újra nyitva van, szóval a hangja valószínűleg nem árult el engem. A legjobb dolog, amit csinálhatok, hogy kicsusszanok erről a helyről a hátsó ajtón, ha megtalálom, és körbefutok az épület körül, hogy elérjem Ericet, hogy megkérjem, hogy hívja a rendőrséget. Várj egy percet. Most hogy Ericre gondoltam, hol van ő? Miért nem jött be fizetni a benzinért? Ha lehetséges, hogy legyen még egy vészjóslóbb rossz előérzetem annál, ami már volt nekem, akkor ez az volt. Ha Eric eddig nem jött be, akkor Eric nem is fog. Talán úgy döntött, hogy elmegy. Itthagy engem. Itt. Egyedül. Épp úgy, ahogy Bill elhagyott téged, az elmém nagyon segítőkész volt. Nos, hát köszi a fenébe is, Elme.

Vagy talán lelőtték őt. Ha fejlövést kapott; és nem tud meggyógyulni, ha a szívébe telitalálatot kap egy nagy kaliberű golyóval. Mindenesetre nem volt értelme állni és aggódni. Ez egy tipikus vegyeskereskedés volt. Bejöttél a bejárati ajtón, és az eladó a hosszú pul mögött volt tőled jobbra, egy dobogón. A hűtött italok a hűtőben voltak, ami elfoglalta a bal oldali falat. Három hosszú folyosóval néztél szembe, ami a bolt szélességében futott végig, plusz különféle különleges kijelzőkkel és halomba rakott bögrékkel és faszénnel és madáreleséggel. Én egész végig az üzlet hátsó részében voltam, és láttam az eladót (könnyen) és a bűnözőket (éppen hogy) az élelmiszer áru felett. Nekem el kell tűnnöm a boltból, lehetőleg észrevétlenül. Megláttam egy megrepedt, fából készült ajtó, megjelölve a „Csak dolgozók” felirattal távolabb a hátsó fal mentén. Ez ténylegesen azon a pulton túl volt, ami mögött az eladó állt. Volt egy rés a pult vége és a fal között, azon a résen meglátnának. Semmit nem nyernék a várakozássl. Négykézlábra ereszkedtem és elkezdtem kúszni. Lassan mozogtam, így hallgatózni is tudtam. „Láttál bejönni egy szőkét, aki kb ilyen magas?” kérdezte a két rabló közül a testesebb, és hirtelen nagyon gyengének éreztem magamat. Melyik szőke? Én vagy Eric? Vagy a hidrogénszőke? Természetesen nem láttam, hogy milyen magasat mutatott. Egy férfi vámpírt vagy egy szőke telepatát keresnek? Vagy, végül is, nem én voltam a világon az egyetlen nő, aki bajba kerülhetett, emlékeztettem magamat. „Egy szőke nő jött be ide körülbelül 5 perccel ezelőtt, vett néhány cigarettát,” mondta a fiú mogorván. Jó neked, hapsikám! „Nem, az már elhajtott. A másikat akarjuk, aki a vámpírral volt.” Igen, az én volnék.

„Nem láttam másik nőt,” mondta a fiú. Felpillantottam egy kisi visszapillantó tükörre, ami a boltban volt egy sarokba felszerelve. Ez egy biztonsági tükör volt, hogy kiszúrja az eladó a bolti tolvajokat. Úgy hiszem, hogy ő látja, hogy én itt guggolok. Tudja, hogy itt vagyok. Isten áldja meg őt. A legjobbat cselekedte számomra. Meg kellett tennem nekem is a legjobbat számára. Ugyanakkor nagyon jó dolog volna, ha el tudnánk kerülni, hogy meglőjenek minket. És hol a pokolban van Eric? Áldottam a kölcsönvett melegítő alsót és a papucsokat, mert diszkrét és csendes voltam, megfontoltan csúsztam a fából készült koszos „Csak alkalmazottak” feliratú ajtó felé. Azon töprengtem, hogy vajon nyikorog-e. A két rabló még mindig az eladóval beszélgetett, de kizártam a hangjukat, és így tudtam arra koncentrálni, hogy elérjem az ajtót. Korábban már nagyon sokszor féltem, de ez készült az életem legijesztőbb eseménye lenni. Az apám valaha vadászot, és Jason a haverjával is vadászott, és én végig néztem a mészárlást Dallasban. Tudtam, hogy mit tud okozni egy golyó. Most, hogy elértem a folyosó végét, elfogyott a fedezékem. Merőn bámultam a kihelyezések sarkának végét. Nekem körülbelül négy lépést kellett megtegyek a nyitott padlón, amíg elérem annak a hosszú pultnak a részleges menedékét, ami a pénztárgép előtt futott. Alacsonyan lennék, és jól el lennék rejtve a rablók szeme elől, amint át tudok menni azon az üres helyen. „Egy autó fordult be,” mondta az eladó, és a két rabló automatikusan kinézett a síküveg ablakon, hogy megnézze. Ha én telepatikusan nem tudtam volna, hogy mit csinált, én túl sokáig haboztam volna. Átsiklottam a védtelen linoleumon, gyorsabban, mint ahogy azt el tudtam képzelni. „Nem látok semmilyen autót,” mondta a kevésbé kövér férfi. „Azt hittem, hogy a csengőt hallottam csengeni, azt, amelyik műkködésbe lép, ha egy autó keresztülhajt rajta.” mondta az eladó. Megfogtam és elfordítottam az ajtógombot. Csendben kinyílt.

„Ez néha akkor is cseng, amikor senki sincs ott,” folytatta a fiú, és rájöttem, hogy próbál zajt kelteni és a figyelmüket megtartani, hogy én elérjem az ajtót. Isten áldja meg, újra és újra. Egy kicsit szélesebbre nyitottam az ajtót, és kitotyogtam rajta. Egy keskeny átjáróban voltam. A végén volt egy másik ajtó, ami feltehetően a bolt mögötti területhez vezetett. Az ajtón zár volt. A hátsó ajtót bölcsen zárva tartották. A hátsó ajtótól kb tíz centiméterre egy fogason egy vastag túra dzseki lógott. Belenyúltam a jobb oldali zsebbe, és megtaláltam a fiú kulcsait.Ez csak egy szerencsés találgatás volt. Ez van. Megmarkoltam, hogy ne csörömpöljenek, kinyitottam a hátsó ajtót, és kiléptem. Semmi sem volt kint, csak egy viharvert teherautó és egy bűzlő Dumpster. A világítás gyér volt, de végre volt valami fény. Az asztfalt meg volt repedve. Mivel tél volt, a repedésekben kinőtt gyomok most szárazak és kifakultak voltak. Valami hangot hallottam tőlem balra és vettem egy ingatag lélegzetet miután felugrottam kb egy lábnyit. A hangot egy hatalmas öreg mosómedve okozta, ami elbaktatott az üzlet mögötti fák közé. Épp olyan bizonytalanul engedtem ki a levegőt, mint ahogy beszívtam. Késztettem magam, hogy a kulcs csomóra koncentráljak. Sajnos körülbelül húsz volt belőle. Ennek a fiúnak több kulcsa volt, mint amennyi makkja a mókusoknak. Isten szent egére mondom, senki sem használ ennyi kulcsot. Reménytelenül átfordítottam őket, és végül kiválasztottam egyet, aminek egy GM jelű fekete gumi volt a fején. Kinyitottam a kocsiajtót, és beküzdöttem megam egy dohos helyre, ami erősen bűzlött a cigaretta és kutyaszagtól. Igen, a vadászpuska az ülés alatt volt. Szétnyitottam. Töltve volt. Köszönöm Istenem, hogy Jason hitt az önvédelemben. Megmutatta nekem, hogy kell megtölteni és lőni az új Benellijével. Az új védelmem ellenére annyira rémült voltam, nem voltam biztos benne, hogy körbe tudok menni a bolt elülső részéhez. De nekem ki kellett derítenem a körülményeket, és kitalálni, hogy mi történt Eric-kel. Könnyen megtettem az utat az épületnek azon az oldalán, ahol az öreg Toyota teherautó parkolt. Semmi sem volt hátul, kivéve egy kicsi foltot, amit egy kóbor fény rajzolt oda. A vadászpuska belesímult az egyik karomba, és lenyúltam, hogy végig futtassam rajta az ujjaimat.

Friss vér. Öregnek és hidegnek éreztem magam. Álltam lehajtott fejjel egy hosszú pillanatig, majd összeszedtem magam. Benéztem a vezető felőli ablakon, és láttam, hogy az autó nyitva volt. Nos, boldog napok. Kinyitottam csendben az ajtót, és bepillantottam. Az első ülésen volt egy méretes nyitott doboz, és amikor leellenőríztem a tartalmát, a szívem olyan mélyre süllyedt, hogy azt hittem, hogy a cipőm talpán fog kijönni. A doboz külsején volt egy bélyegző lenyomat „Tartalma: Kettő.” Most ez egy ezüst hálót tartalmazott, aza fajta, amit a „zsoldos” magazinokban árulnak, az a fajta, amit úgy hirdetnek, hogy „vámpír álló”. Az olyan volt, mint a cápabiztos ketren, ami távol tart a cápaharapástól. Hol volt Eric? Átnéztem a közvetlen szomszédba, de nem láttam más nyomot. Hallottam a forgalom zúgását az autópályán, de csönd lebegett a sivár parkoló felett. Megpillantottam egy zsebkést a műszerfalon. Hurrá! Óvatosan az ülésre tettem a vadászpuskát, megfogtam a kést, és kinyitottam, miután már letettem a puskát, és kész voltam, hogy belemélyesszem a kocsikerékbe azt. Azután kétszer átgondolkodtam. Egy szívből jövő gumi kilyukasztás bizonyíték volna valakinek, aki itt van kint, míg a rablók meg bent. Ez nem éppen jó dolog. Megelégedtem azzal, hogy egyetlen lyukat szórtam a gumiba. Ez éppen egy olyan meglehetősen kicsi lyuk volt, ami származhatott akármitől, mondtam magamnak. Ha elhajtanának, meg kellene állniuk valahol az úton. Majd határozottan zsebre vágtam a kést, az utóbbi időben minden bizonnyal tolvaj voltam, és visszatértem az épület árnyékába. Ez nem tartott olyan sokáig, mint gondolnád, de még így is eltartott néhány percig, amíg felmértem a helyzetet a boltban. A Lincoln még mindig a kútnál parkolt. A tank zárva volt, így tudtam, hogy Eric befejezte a tankolást, mielőtt történt vele valami. Az épület sarkainál oldalaztam, szorosan hozzálapulva a falhoz. Elöl jó fedezéket találtam a jég automata és az üzlet elülső fala közötti sarokban. Megkockáztattam, hogy felálljak, és kikukucskáljak az automata teteje felett.

A rablók felbukkantak azon a nagyobb területen, ahol az eladó állt, és elkezdték üni őt. Hé, most. Ezt meg kellett állítani. Verték őt, mert tudni akarták, hogy hol bujkálok, azt hiszem, és én nem engedhettem meg, hogy miattam valaki márt verjenek meg. „Sookie,” mondta egy hang épp mögöttem. A következő pillanatban ez kéz tapadt a számra, mert sikítani készültem. „Bocsánat,” suttogta Eric. „Egy jobb módot kellett volna találnom, hogy tudassam veled, hogy itt vagyok.” „Eric,” mondtam, amikor újra beszélni tudtam. Tudta, hogy már nyugodt vagyok, és elvette a kezét. „Meg kell mentenünk őt.” „Miért?” Néha megdöbbentenek a vámpírok. Nos, az emberek is, de ma este ez egy vámpír volt. „Mert meg fogják verni miattunk, és valószínűleg megölik, és ez a mi hibánk lesz!” „Kirabolják a boltot,” mondta Eric, mintha én nagyon kába lettem volna. „Volt nekik egy új vámpír hálójuk, és azt gondolták, hogy kipróbálják rajtam. Még nem tudják, hogy nem működött. De ők csak elvtelen söpredékek.” „Minket keresnek,” mondtam dühösen. „Mondd el,” suttogta, és én elmondtam neki. „Add ide a vadászpuskát,” mondta. Erősen megmarkoltam. „Tudod, hogy kell használni az ilyen dolgokat?”

„Valószínűleg olyan jól, mint te.” De elég bizonytalanul nézett rá. „Ez az, amiben tévedsz,” mondtam neki. Inkább legyen egy hosszú vitánk, minthogy az új hősöm belső sérüléseket szerezzen, guggolva elszaladtam a jégautomata, a propán gáz állvány mellett, és a bejárati ajtón keresztül bementem a boltba. Az ajtó fölött a kicsi harang őrült módra csillingelt, és bár az őrült kiabálás miatt úgy tűnt, hogy nem hallják meg, arra már persze felfigyeltek, hogy belelőttem a mennyezetbe a fejük felett. Csempék, por és a szigetelés záporozott lefelé. Ez majdnem engem is kiütött rendesen, de csak majdnem. Egyenesen rájuk szegeztem a fegyvert. Lefagytak. Ez majdnem olyan volt, mint amikor kiskoromban Találd el a Szobrot játszottam. De nem egészen. A szegény szeplős eladónak véres volt az arca, és én biztos voltam benne, hogy az orra el volt törve, és néhány foag meglazult. Éreztem a tiszta dühöt magamban. „Engedd el a fiút,” mondtam érthetően. „Le akarsz lőni minket, kis hölgy?” „Naná, majd hülyéskedek,” mondtam. „És ha elhibázza, akkor én kaplak el,” mondta Eric hangja felettem és mögöttem. A nagy vámpír csinált egy nagyszerű hátraszaltót. „A vámpír kiszabadult, Sonny.” A beszélő a koszos kezű és olajos csizmás vékony férfi volt. „Látom,” mondta Sonny, a nehezebb. Ő volt a sötétebb hajú. A kisebb férfi haja olyan seszínű volt, az ilyen emberek ezt barnának hívják, mert valahogy csak el kellett nevezniük. A fiatal eladó összeszedte magát a fájdalmából és félelméből, és kijött a pult mögül olyan gyorsan, ahogy csak tudott mozogni. Az arcán a vér összekeveredett azzal a fehér porral, ami a plafonról szállt le amikor belelőttem a mennyezetbe. Elég látványosnak tűnt.

„Látom, megtaláltad a vadászpuskámat,” mondta, ahogy elhaladt mellettem óvatosan, hogy ne kerüljön közém és a két rosszfiú közé. Elővett egy mobil telefont a zsebéből, és hallottam az apró sípjeleket, ahogy nyomkodta a számokat. A zsörtölődő hangja hamarosan szaggatott beszélgetésbe fordult a rendőrséggel. „Mielőtt a rendőrök ide érnek, Sookie, ki kell találjuk, hogy ki küldte ezt a két gyengeelméjűt ide,” mondta Eric. Ha én a helyükben lennék, nagyon megrémülnék a hangszínétől, és úgy tűnt ők is tudatában voltak vele, hogy mit tud tenni egy dühös vámpír. Először Eric mellém lépett, majd egy kicsit előrébb, és én láttam az arcát. Keresztmintásan meg volt égve, úgy nézett ki, mint a mérges szömörce a varrórámán. Szerencséje volt, hogy csak az arca volt fedetlen, de kétlem, hogy szerencsésnek érezte magát. „Gyere ide,” mondta Eric, és elkapta Sonny tekintetét. Sonny azonnal elsétált az eladó pultjától és megkerülte az asztalt, míg a társa bámulta. „Állj,” mondta Eric. A seszínű hajú férfi összeszorította a szemeit, hogy nehogy Eric megbűvölje, de résnyire kinyitotta őket, amikor hallotta, hogy Eric egy lépést közelebb ment, és az elég volt. Ha neked nincs semmilyen exra képességet, akkor te csak úgy nem tudsz belenézni egy vámpír szemeibe. Ha ők akarnak, akkor elkapnak téged. „Ki küldött ide?” kérdezte Eric lágyan. „A Pokol Kutyái közül valaki,” mondta Sonny semleges hangon. Eric megdöbbentettnek tűnt. „A motoros banda tagja,” magyaráztam óvatosan, figyelve arra, hogy nekünk volt egy civil közönségünk, aki kíváncsian hallgatott mindent. A válaszuk kiegészítését egyenesen az agyukból kaptam meg. „Mit mondtak, mit kell tenned?” „Azt mondták, hogy várakozzunk az autópálya mentén. Többen is várakoznak más benzinkutaknál.”

Mindent egybevéve ez körülbelül negyven orgyilkost jelentett. Jó sok pénzt adtak ki erre. „Mire kellett figyeljél?” „Egy nagy barna és egy magas szőke fickóra egy szőke nővel, elég fiatal, jó kis mellbimbókkal.” Eric keze túl gyorsan mozgott hogy követhessem. Biztos voltam benne, hogy mozgott, amikor láttam, hogy vér csorog le Sonny arcán. „A leendő szeretőmről beszélsz. Légy tisztelettudó. Miért kerestél minket?” „Úgy képzeltük, hogy elkapunk benneteket. És visszaviszünk Jacksonba.” „Miért?” „A banda gyanította, hogy van valami közötök Jerry Falcon eltűnéséhez. Fel akartak tenni nektek néhány kérdést. Volt nekik valaki, aki figyelt néhány épületet, látott kettőtöket kijönni a Lincolnal, és követett benneteket egy ideig. A barna fickó nem volt veletek, de a nő stimmlet, így elkezdtünk követni benneteket.” „A Jacksoni vámpírok tudnak erről a tervről bármit is?” „Nem, a banda úgy gondolta, hogy ez nem az ő problémájuk. De nekik szintén volt számos más problémájuk, egy rab megszökött és a többi, és sok ember nekiiramodott a keresésnek. Szóval egyik dolog a másik után jött, ők összeszedtek egy csomót belőlönk, hogy segítsünk nekik.” „Mik ezek az emberek?” kérdezett engem Eric. Becsuktam a szemeimet és figyelmesen koncentráltam. „Semmi,” mondtam. „Ők senkik.” Ők nem voltak alakváltók, vagy vérfarkasok, vagy bármi más. Ők a véleményem szerint aligha voltak emberi lények, de senki sem halt meg és nem küldött engem Istenhez.

„El kell tűnnünk innen,” mondta Eric, és én szívől egyetértettem. Az utolsó dolog, amit akartam, hogy az éjszakát a rendőrségen töltsem, és ez Ericnek lehetetlen volna. Nem volt a közelben vámpír biztos cella, csak leghamarabb Shreveportban. Fenébe, a rendőrség Bon Tempsben csak mozgássérült feljárót kapott. Eric benézett Sonny szemeibe. „Mi nem voltunk itt,” mondta. „Ez a hölgy és én.” „Csak a fiú,” értett egyet Sonny. Ellenben a másik rabló megpróbálta szorosan zárva tartani a szemeit, de Eric belefújt az arcába, épp úgy, ahogy egy kutya csinálná, a férfi kinyitotta a szemét és megpóbálta azt ide-oda mozgatni. Eric adott neki néhány másodpercet és megismételte a procedúráját. Majd az eladóhoz fordult, és átadta neki a vadászpuskát.”Azt hiszem, a tiéd,” mondta Eric. „Köszi,” mondta a fiú, a szemeit a puskacsőre szegezve. A rablókra célzott. „Tudom, hogy nem voltatok itt,” morgott miközben maga előtt tartotta a tekintetét. „És nem mondok semmit a rendőröknek.” Eric letett negyven dollárt a pultra. „A tankolásért,” magyarázta. „Sookie, lépjünk.” „Egy Lincolt egy nagy lyukkal az oldalán elég szembetűnő,” kiáltotta a fiú utánunk. „Igaza van,” csatoltam be magam, és Eric felgyorsított, ahogy meghallottuk a szirénákat elég közelről. „El kellett volna hoznom a teherautót,” mondta Eric. Úgy látszott, hogy elégedett volt a kalandunkkal, most hogy ennek vége volt. „Hogy van az arcod?”

„Egyre jobban.” A varrórámák már alig voltak észrevehetőek. „Mi történt?” kérdeztem, remélve hogy ez nem nagyon kényes téma. Féloldalasan rám pillantott. Most, hogy megint az úton voltunk, visszavettünk a sebességből, hogy ne tűnjön fel a benzinkúthoz tartó rendőrautóknak, hogy mi épp menekülünk. „Amíg a dolgodat intézted a mosdóban,” mondta, „befejeztem a tankolást. Felakasztottam a töltőpisztolyt és már indultam az ajtó felé, amikor azok ketten kiszálltak az atuóból és rámdobták a hálót. Nagyon megalázó volt, hogy meg tudták ezt csinálni, két hülye egy ezüsthálóval.” „Az elmédnek valahol máshol kellett lennie.” „Igen,” mondta szűkszavúan. „Az volt.” „Szóval akkor mi történt?” kérdeztem, amikor úgy tűnt, hogy itt abba fogja hagyni. „A kövérebbik leütött engem a fegyvere markolatával, és egy kis időbe telt amíg magamhoz tértem.” mondta Eric. „Láttam a vért.” Megérintett egy helyet a feje hátsó részén. „Igen, véreztem. Miután hozzászoktam a fájdalomhoz, kibogoztam a háló egy sarkát a teherautójuk lökhárítóján, és sikerült kigurulnom belőle. Ők olyan idétlenek voltak ebben, mint a rablásban. Ha a hálót körbe zárták volna ezüst lánccal, akkor lehet, más lett volna az eredmény.” „Szóval kiszabadultál?” „A fej sérülés volt a komolyabb probléma, mint először gondoltam,” mondta

mereven Eric. „Végigfutottam a bolt hátsó részén a túloldalon lévő vízcsaphoz. Majd hallottam, hogy valaki jön ki hátulról. Amikor összeszedtem magam, követtem a hangokat, és megtaláltalak téged.” Egy hosszú pillanatnyi csönd után Eric megkérdezte, hogy mi történt bent az üzletben. „Összekevertek engem a másik nővel, aki ugyanabban az időben ment be az üzletbe, mint amikor én a mosdóba,” magyaráztam. „Nem úgy tűnt, hogy tudták, hogy az üzletben vagyok, és az eladó azt mondta, hogy az a nő volt az egyetlen, aki már elment. Megtudtam, hogy egy vadászpuska van a teherautójában, tudod, hallottam a fejében, és kimentem érte, és tönkretettem az autójukat, és kerestelek téged, mert rájöttem, hogy valami történhetett veled.” „Úgyhogy azt tervezted, hogy megmentesz engem és az eladót is?” „Nos, igen.” Nem értettem a furcsa hangszínét. „Nem hittem, hogy nekem lenne más választásom.”. A varrórámák már csak rózsaszínűek voltak. A csönd még mindig nem tűnt nyugodtnak. Körülbelül negyven percre voltunk az otthonunktól. Megpróbáltam elengedni magam. Nem tudtam. „Valami miatt nem vagy túl boldog,” mondtam egy határozott éllel a hangomban. A saját dühöm már megkopott. Tudtam, hogy ezzel a beszélgetéssel rossz irányba megyek, tudtam, hogy meg kellene elégedjek a csenddel, de az nyomasztó volt és terhes. Eric elérte a Bon Temps-hez vezető kijáratot és délnek fordult. Néha, ahelyett, hogy a megfelelő úton haladnál, letérsz a kitaposott ösvényről. „Volt valami baj azzal, hogy megmentettelek benneteket?” Mi ekkor már Bon Tempsen hajtottunk keresztül. Eric keletnek fordult, majd az épületek szép lassan elkezdtek ritkulni, majd végleg eltűntek. Elhagytuk a Merlotte-t, még mindig nyitva volt. Újra délnek fordultunk a kicsi egyházközösségi útra. Végül már a az autófelhajtómon zötykötölődtünk.

Eric félrehúzódott és leállította a motort. „Igen,” mondta. „Valami nem stimmelt vele. És mi a francért nem javítod ki a felhajtódat?” A feszes zsinór, ami köztünk feszült, most elszakadt. Egy másodperc alatt kint voltam az autóból, és ő is. Szembenéztünk egymásra a Lincoln tetején keresztül, bár az nem sokat mutatott meg belőlem. Körbementem, mígnem egyenesen előtte álltam. „Mert nem engedhetem meg magamnak, és miért? Mert nincs pénzem! És te mindig megkérsz, hogy a szabadnapjaimat miattad vegyem ki! Nem tudom! Nem tudom tovább csinálni!” sikítottam. „Befejeztem!” Egy hosszú csendes pillanatig Eric figyelt engem. A mellkasom megemelkedett a lopott dzsekim alatt. Ez valami vicces volt, az hogy zaklatnak engem a házam kinézete miatt, de túl ideges voltam, hogy ezzel foglalkozzak. „Bill” kezdte óvatosan Eric, és ez kilőtt engem, mint egy rakétát. „Ő az összes pénzét a rohadt Bellefleur-ökre költi,” mondtam, a hangom ezúttal mélyebb volt és mérges, de nem kevésbé őszinte. „Ő soha nem gondolt arra, hogy pénzt adjon nekem. És hogyan is hagyhatnám azt? Az kitartott nővé tenne engem, és én nem vagyok a kurvája, én az ő.., én az ő barátnője voltam.” Vettem egy mély, remegő lélegzetet, mivel éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. Jobb lett volna, ha megint dühös leszek. Megpróbáltam. „Hogy jössz te ahhoz, hogy azt mondtad nekik, hogy én a te, a te szeretőd vagyok? Hogy jön ez ide?” „Mi történt azzal a pénzzel, amit Dallasban kerestél?” kérdezte Eric, ami teljesen meglepett engem. „Kifizettem belőle a vagyonadóimat.” „Gondoltál valaha arra, hogy elmondd nekem, hogy Bill hova rejtette el a számítógépes programját, hogy mit adtam volna neked ezért? Fel sem fogtad, hogy Russel milyen szép összeget fizetett volna neked érte?”

Beszívtam a levegőt, annyira megsértődtem, hogy azt sem tudtam, mit mondjak. „Látom nem is gondoltál ilyen dolgokra.” „Ó, igen, én egy angyal vagyok.” Voltaképpen azok közül a dolgok közül egyik sem jutott az eszembe. Dühömben remegtem, és az összes józan eszemet kidobtam az ablakon. Munka közben megérezném más agyak jelenlétét, és a tény, hogy valaki volt az otthonomban, mégjobban felbőszített engem. Az elmém józan részét elnyomta a haragom. „Valaki vár a házamban, Eric.” Hirtelen meglódultam, és felléptem a tornácra, megkerestem a kulcsot a hintaszék alatt, amit a nagyanyám annyira szeretett. Figyelmen kívül hagytam mindent, amit az agyam el akart mondani nekem, figyelmen kívül hagytam, hogy Eric elkezdett ordítani, kinyitottam a bejárati ajtót és valaki fejbevert egy kilós téglával. Tizennegyedik fejezet „Elkaptuk,” mondta egy hang, amit nem ismertem fel. Felrántottak a lábaimra, és két ember között inogtam, akik tartottak engem. „Mi a helyzet a vámpírral?” „Kétszer rálőttem, de a fák között volt. Elmenekült.” „Az rossz hír. Csináld gyorsan.” Érzékeltem, hogy sok ember volt velem a szobában, és kinyitottam a szemeimet. Felkapcsolták a lámpát. A házamban voltak. Az otthonomban. Ugyanúgy, mint az államra mért ütés, elkeserített. Valahogy azt feltételeztem, hogy a látogatóim Sam vagy Arlene vagy Jason lesznek. Öt idegen volt a nappalimban, ha jól számoltam. De mielőtt megformálódott volna bennem egy másik ötlet, az egyik férfi, és most jöttem rá, hogy ő egy ismerős bőr mellényt viselt, gyomron vágott. Nekem nem volt elég levegőm sikítani.

A két férfi, aki tartott engem, visszarángattak állóhelyzetbe. „Hol van ő?” „Ki?” Én igazán nem emlékeztem, ezen a ponton, hogy milyen különös eltűnt személyt keres rajtam. De, persze megint megütött. Egy rettenetes percig elnémultam, mert nem kaptam levegőt. Engem folytogattak és én fulladoztam. Végül vettem egy nagy lélegzetet. Ez hangos volt és fájdalmas, de maga volt a mennyország. A farkas vallatóm, akinek a világos haja majdnem tar kopaszra volt vágva, és egy undorító kicsi kecskeszakálla volt, keményen arcon csapott. A fejem úgy ringott a nyakamon, mint az autó a rossz lengéscsillapítókon. „Hol van a vámpír, szuka?” kérdezte a farkas. Hátrahúzta az öklét. Nem bírtam többet elviselni. Elhatároztam, hogy felgyorsítom a dolgokat. Felhúztam a lábaimat, és amíg ketten tartottak elszántan mindkét karomat szorítva, az előttem lévő farkast megrúgtam mindkét lábammal. Ha nem viseltem volna hálószobai papucsot, akkor valószínűleg hatásosabb lett volna. Soha nem viselek bakancsot, amikor épp szükségem lenne rá. De Undorító Kecskeszakáll hátra tántorodott, majd gyilkos tekintettel a szemében jött vissza hozzám. Addigra a lábaim már visszalendültek a padlóra, de elkezdem őket hátrafelé lendíteni, és a két fogvatartómat teljesen kimozdítottam az egyensúlyukból. Megtántorodtak, megpróbálták visszanyerni az egyensúlyukat, de az eszeveszett próbálkozásuk hiába való volt. Elestünk mindannyian, a farkassal együtt. Ez talán nem válik be, de haladás volt, minthogy vártam volna hogy megüssenek. Az arcomra estem, mivel a kezeimet fogva tartották. Az egyik fickó elengedett amikor estünk, és amikor az a kezem szabaddá vált, kirángattam magam a másik fickó kezeiből.

Már félig felálltam, amikor a farkas, gyorsabban, mint az emberek, megragadta a hajamat. Pofon vágott, amíg a kezei köré csavarta a hajamat, hogy jobban bírjon tartani. A másik keze bezárult vagy azért, hogy a másik két férfit felsegítse vagy hogy összezúzzon engem. Egy igazi küzdelemnek néhány perc alatt vége van, mert az emberek hamar kidőlnek. Ez egy nagyon hosszú nap volt, és tény, hogy kész voltam feladni az elsöprő túlerővel szemben. De nekem volt egy kis büszkeségem, és nekimentem a hozzám legközelebb lévő fickónak, egy zsíros hajú pocakos férfinek. bedöftem az ujjaimat az arcába, és amíg tudtam, megpróbáltam a legnagyobb kárt okozni, amit csak bírtam. A farkas beletérdelt a hasamba és felsikítottam, és a disznó-férfi el kezdett ordítozni a másiknak, hogy szedjen le engem róla, és a bejárati ajtó összetörve kinyílt ahogy Eric bejött, a mellkasa és a jobb lába véres volt. Bill pontosan mögötte volt. És ők megszabadultak minden önkontrolljuktól. Első kézből láttam, hogy mit tud egy vámpír csinálni. Egy másodperc után rájöttem, hogy nem lesz szükség a segítségemre, és amíg becsuktam a szemeimet elhatároztam, hogy az Igazán Kemény Lányok Istennőjének meg kell bocsátania majd nekem. Két perc múlva a nappali szobámban levő férfiak közül mindegyik halott volt. *** „Sookie? Sookie?" Eric hangja rekedt volt. „El kell vigyük őt kórházba?” kérdezte Billt. Hűvös ujjakat éreztem a csuklómon, majd megérintették a nyakamat. Majdnem elmagyaráztam, hogy tudatomnál vagyok ez egyszer, de túl nehéz volt. A padló jó helynek tűnt feküdni. „A pulzusa erős,” jelentette Bill. „Meg fogom fordítani.”

„Él még?” „Igen.” Eric hangja hirtelen közelebb volt, „Ez az ő vére?” „Igen, egy része.” Vett egy mély, remegő lélegzetet. „Az övé nem mindennapi.” „Igen,” mondta hidegen Bill. „De mostanra már biztosan tele vagy.” „Régen volt nekem valódi vér ilyen nagy mennyiségben.” mondta Eric, épp úgy, mint a testvérem, Jason jegyezte volna meg, hogy rég volt, amikor utoljára evett szedres gyümölcstortát. Bill alám csúsztatta a kezeit. „Nekem is. Mindegyiküket ki kell rakjuk az udvarra,” mondta mellékesen, „és ki kell takarítsuk Sookie házát.” „Persze.” Bill elkezdett átfordítani, és én elkezdtem sírni. Nem tudtam mit tenni. Akármennyire is erős akartam lenni, minden, amire tudtam gondolni, a testem volt. Ha te voltál már valaha igazán legyőzve, akkor tudod, hogy mire gondolok. Amikor téged igazán megvertek, rájössz, hogy te csak egy bőr boríték vagy, egy könnyen átszúrható boríték, ami sok folyékony és néhány szilárd szerkezetet tart össze, melyek ettől a bánásmódtól egyszerűen összezúzódnak és betörnek. Ez előtt azt hittem, hogy én súlyosan megsérültem Dallasban néhány héttel ezelőtt, de ez rosszabb érzés volt. Tudtam, hogy nem azt jelentette, hogy ez rosszabb volt, volt sok lágyszöveti sebesülésem. Dallasban eltört az arccsontom és kicsavarodott a térdem. Azt gondoltam, lehet, hogy a térdem megint veszélybe került, és talán az egyik pofon miatt újra eltört az arccsontom. Kinyitottam a szemem, pislogtam, és újra kinyitottam. A látásom néhány másodperc után kitisztult.

„Tudsz beszélni?” kérdezte Eric egy hosszú, hosszú pillanat után. Próbáltam, de a szám annyira száraz volt, hogy nem jött ki semmi. „Szüksége van egy italra.” Bill a konyhába ment egy kisebb kerülővel, mert sok akadály volt az útjában. Eric keze hátrasímította a hajam. Őt lelőtték, emlékeztem, és meg akartam kérdezni, hogy érzi magát, de nem tudtam. A földön ült mellettem a kanapé párnáinak dőlve. Véres volt az arca, és rózsásabb, mint amilyennek én valaha láttam, az egészségtől majd ki csattanó pirospozsgás. Amikor Bill visszatért a vizemmel; tett bele szívószálat; ránéztem az arcára. Bill majdhogynem napbarnított volt. Bill nagyon óvatosan megfogott és odatette a szívószálat a számhoz. Ittam, és ez volt a legjobb dolog, amit valaha megízleltem. „Mindet megöltétek,” mondtam nyikorgó hangon. Eric bólintott. A kegyetlen arcokra gondoltam, amik bekerítettek engem. A farksra gondoltam, aki arcon ütött engem. „Jó,” mondtam. Eric egy kicsit szórakozottnak tűnt, de csak egy pillanatig. Bill nem tűnt egyáltalán különösnek. „Hányan?” Eric bizonytalanul körülnézett, és Bill csendesen felemelte az ujjait, ahogy cipelte őket ki. „Hét?” mondta Bill habozva. „Kettő az udvaron, és öt a házban?” „Azt hiszem nyolcan voltak,” morgott Eric. „Miért jöttek utánad?”

„Jerry Falcon.” „Ó,” mondta Bill nem mindennapi hangnemben. „Ó, igen. Találkoztam vele. A kínzószobában. Ő volt az első a listámon.” „Nos, kihúzhatod,” mondta Eric. „Alcide és Sookie tegnap szabadultak meg az erdőben a testétől.” „Ez az Alcide ölte meg őt?” nézett le rám Bill megfontolva. „Vagy Sookie?” „Azt mondja nem. Alcide lakásának a szekrényében találták meg a holttestet, és kiötlöttek egy tervet, hogy elrejtsék a maradványait.” Eric úgy hangzott, mintha ez egy aranyos dolog lett volna tőlünk. „Az én Sookiem elrejtett egy holttestet?” „Nem hiszem, hogy túl biztos lehetsz abban a birtokos névmásban.” „Hol tanultad meg azt a kifejezést, Northman?” „A hetvenes években egy főiskolán a második nyelvként vettem fel az angolt.” „Ő az enyém.” mondta Bill. Csodálkoztam volna, ha a kezeim tudtak volna mozogni. De tudtak. Mindkettőt felemeltem, tettem egy félreérthetetlen egy ujjas kézmozdulatot. Eric nevetett, és Bill a „Sookie!” –t megdöbbenten. „Azt gondolom, hogy Sookie azt mondja nekünk, hogy ő a saját magáé,” mondta lágyan Eric. „Közben, hogy befejezzem a beszélgetésünket, bárki tömte is bele a holttestet a szekrénybe, azt akrta, hogy Alcide-t terhelje a felelősség, mivelhogy Jerry Falcon az előző éjszakán égbekiáltóan kikezdett Sookie-val a bárban, és Alcide ezért nagyon megneheztelt rá.” „Úgyhogy lehet, hogy ez az egész összeesküvés Alcide-ra irányul helyettünk?”

„Nehéz megmondani. Nyilvánvalóan abból, amit a fegyveres rablók a benzinkútnál elmondtak nekünk, a banda megmaradt része, akit a gengszerek felhívtak és ismertek, az egész autópálya mentén szétszóródtak, hogy elfogjanak minket a visszaúton. Ha előbb hívták volna őket, akkor ők most nem volnának börtönben fegyveres rablásért. És én határozottan biztos vagyok benne, hogy ott vannak.” „Szóval ezek a fickók hogy kerültek ide? Honnan tudták, hogy hol él Sookie, hogy ki ő igazából?” „Ő a saját nevét használta a Holtak Klujában. Ők nem tudták Bill ember barátnőjének a nevét. Te hűséges voltál.” „Én nem voltam hűséges más módon,” mondta Bill barátságtalanul. „Úgy gondolom, ez volt a legkevesebb, amit megtehettem érte.” És ez volt az a fickó, aki miatt madarat lehetett fogatni velem. Másfelől ez volt az a fickó, aki úgy beszélt, mintha nem is lettem volna a szobában. És a legfontosabb, hogy ez volt az a fickó, akinek már volt egy másik „kedvese”, akiért azt tervezte, hogy kerek-perec elhagy engem. „Úgyhogy a farkasok nem tudhatták, hogy ő a barátnőd volt, csak azt tudták, hogy ő Alcide-al volt a lakásában, amikor Jerry eltűnt. Tudták, hogy Jerry a lakásba jöhetett. Ez az Alcide azt mondta, hogy a falkavezér Jacksonban azt mondta Alcide-nek, hogy menjen el, és ne jöjjön vissza egy ideig, de azt elhitte, hogy Alcide nem ölte meg Jerryt.” „Úgy tűnt, hogy ennek az Alcidenak eléggé zavaros a kapcsolata a barátnőjével.” „A csajt valaki más jegyezte el. Azt hiszi, hogy Alcide Sookie-val jár.” „És Alcide? Ő pofátlanul azt mondta ennek a boszorkány Debbie-nek, hogy Sookie jó az ágyban.” „Féltékennyé akarta tenni. Nem feküdt le Sookie-val.”

„De szereti őt.” Bill ezt úgy mondta, mintha valami főbenjáró bűn lenne. „Ki nem?” „Épp most ölted meg az olyan fickóknak egy csokrát, akik úgy tűnik nem szerettek engem egyáltalán.” mondtam nagy erőfeszítéssel. Elegem volt abból, hogy rólam beszélgettek egyenesen a fejem fölött. Igazán nagyon rosszul voltam, és a nappalim tele volt halottakkal. Kész voltam, hogy orvosoljam mindkét helyzetet. „Bill, mivel jöttél ide?” kérdeztem reszelősen suttogva. „Az autómmal. Alkut kötöttem Russell-el a nyugalmam érdekében. Russell dühöngött, amikor hívtam. Nem csak azért, mert én eltűntem és Lorena meg nincs többé, hanem a bérelt farkasai nem engedelmeskedtek neki, és így veszélyeztették az üzleti kapcsolatot, ami Russell és Alcide ésaz ő apja között van. „Kire volt Russell a legmérgesebb?” kérdezte Eric. „Lorenára, hogy hagyott engem elszökni.” Ezen jót nevettek, mielőtt Bill folytatta a történetét. Ezek a vámpírok. A nevetés egy pillanat. „Russell beleegyezett, hogy visszaadja az autómat és békén hagy engem, ha megmondom neki, hogy szöktem meg, így megtalálná a rést a pajzson, ahol kibújtam. És megkért engem, hogy tegyek neki egy árajánlatot, hogy részesedjen a vámpír névjegyzékből.” Ha Russell először ezt tette volna meg, akkor mindenkit megmentett volna a sok fájdalomtól. Más részről viszont, akkor Lorena még élne. Szóval hogy kik lehettek az orgyilkosok, akik megvertek engem, és Jerry Falcon halála, még mindig rejtély volt. „Tehát,” Bill folytatta, „végig száguldoztam az országúton, hogy elmondjam

nektek, hogy a farkasok és a bérelt emberei üldöznek benneteket, és hogy út közben lesben állnak. Ők számítógép segítségével megtalálták, hogy Alcide barátnője, Sookie Stackhouse Bon Tempsben él.” „Ezek a számítógépek veszélyes dolgok,” mondta Eric. A hangja fáradtnak hangzott, és emlékeztem a vérre a ruháin. Ericet kétszer lelőtték, mert velem volt. „Fel van dagadva az arca,” mondta Bill. A hangja kedves volt és dühös. „Eric oké?” kérdeztem fáradtan, rájöttem, hogy ki kellett hagytak néhány szót, ha a tervemet keresztül akartam vinni. „Meg fogok gyógyulni,” mondta jelentős távolságból. „Különösen, mióta minden, ami jó…” Azután elaludtam, vagy elájultam, vagy a kettő keveréke. *** Napsütés. Annyira régen volt, hogy láttam a napsütést. Majdnem elfelejtettem, hogy milyen jól néz ki. A saját ágyamban voltam, és a puha kék bolyhos könytös volt rajtam, és teljesen be voltam bugyolálva, mint egy múmia. Nekem igazán, igazán fel kellett kelnem és elérnem a fürdőszobáig. Amint megmozdultam, eléggé meg tudtam állapítani, hogy milyen rettenetes lesz a séta, csak a hólyagom kényszerített arra, hogy felkeljek az ágyból. Apró lépéseket tettem a padlón, ami egyszerre úgy tűnt, hogy olyan széles és üres, mint a sivatag. Minden lépésem fájdalmas volt. A lábujjkörmeim még mindig festett bronz színűek voltak, összeillettek a körmeimmel. Rengeteg időm volt, hogy nézegessem a lábujjaimat útközben. Köszönöm Istenem, hogy volt házon belüli vízvezetékhálózatom. Ha nekem ki kellett volna menjek ezért az udvarra, mint nagyanyámnak gyerekkorában, én már feladtam volna.

Amikor befejeztem az utamat és felvettem egy gyapjas kék köntöst, lépésrőllépésre végigmentem a folyosón a nappaliba, hogy megvizsgáljam a padlót. Útközben észrevettem, hogy kint ragyogott a nap és az égbolt mélykék volt. 5,5 fokot mutatott a hőmérő, amit Jasontól kaptam a születésnapomra. Az ablakkeretre szerelte fel, úgyhogy épp csak ki kellett kukucskáljak, hogy le tudjam olvasni. A nappali elég jónak tűnt. Persze nem tudtam, hogy előző éjszaka a vámpír takarító legénység meddig dolgozott rajta, de nem láttam testrészek nyomait sehol. A padló fája ragyogott, és a bútor tiszta volt. Az öreg ágyelő pokróc hiányzott, de nem foglalkoztam vele. Ez amúgy sem volt valami gyönyörű családi ékszer, csak egy takaros pokróc, amit a nagyanyám szerzett 35 dollárért a bolhapiacon. Miért is emlékszem erre? Ez egyáltalán nem számított. És a nagyanyám halott volt. Hirtelen a sírás veszélye fenyegetett, és ellöktem magamtól. Nem fogok visszaesni az önsajnálat vályújába. A reakcióm Bill hűtlenségére alig érezhetőnek és távolinak tűnt most, én most tartózkodó nő voltam, vagy talán a védekező bástyám lett vastagabb. Megdöbbenésemre már nem éreztem dühösnek magam miatta. Őt megkínozta egy nő, nos, egy vámpír, aki azt hitte szerette őt. És ő anyagi nyereség miatt kínozta meg, ez volt a legrosszabb. Döbbent rémületemre hirtelen átéltem a pillanatot, amikor a karó beszúródott a bordái közé, és éreztem a fa mozgását, ahogy az átrágta magát a testén. Épp időben értem vissza a fürdőszobába. Rendben, megöltem valakit. Egyszer megsebeztem valakit, mert meg akart ölni, de még soha nem zaklattak engem: ó, kivéve egyszer vagy kétszer álmomban. De a vámpír Lorena megkarózásának borzalma rosszabb volt. Sokkal gyorsabban megölt volna engem, és biztos voltam benne, hogy neki ez nem jelentett volna gondot. Valószínűleg halálra nevette volna magát. Talán ez volt az, ami arra késztetett, hogy megtegyem. Miután beledöftem a

karót, egy pillanatra, egy másodpercre felvillant az a gondolatom, hogy nesze neked kurva. És ez tiszta gyönyörűség volt. *** Néhány órával később felfedeztem, hogy kora délután van, és hétfő. Felhítam a testvéremet a mobilján, és elhozta a postámat. Amikor kinyitottam az ajtót, ő egy hosszú percig csak állt, miközben végigmért engem tetőtől talpig. „Ha ezt ő tette veled, átmegyek hozzá egy fáklyával és egy kiélesített seprűnyéllel,” mondta. „Nem, nem ő tette.” „Mi történt azzal, aki ezt tette?” „Jobb, ha nem foglalkozol vele túl sokat.” „Legalább néhány dolgot jól csinált.” „Nem fogok többé találkozni vele.” „Aha. Ezt már hallottam korábban.” Neki igaza volt. „Egy ideig,” mondtam határozottan. „Sam azt mondta, hogy megléptél Alcide Herveaux-zal.” „Samnek nem kellett volna elmondania neked.” „A pokolba, a testvéred vagyok. Tudnom kell, hogy kivel vagy, amikor elmégy.” „Üzleti ügy volt,” mondtam, megpróbálva egy kicsit mosolyogni. „Földméréssel fogsz foglalkozni?”

„Ismered Alcide-ot?” „Ki nem, legalább a nevét? Azok Herveaux-ok, elég jól ismertek. Makacs alakok. Jó nekik dolgozni. Gazdagok.” „Ő kedves fickó.” „Jön még ide valamikor? Szeretnék vele találkozni. Nem akarok egész életemben útmunkásként a plébániának dolgozni.” A hír új volt számomra. „Ha legközelebb találkozom vele, fel foglak hívni. Nem tudom, hogy be fog-e mostanában ugrani, de ha igen, akkor tudni fogsz erről.” „Jó.” Jason körbe pillantott. „Mi történt a pokróccal?” Észrevettem egy vérfoltot a kanapén, körülbelül ott, ahol Eric nekidőlt. Leültem, és a lábaimmal eltakartam. „A pokróc? Kiöntöttem egy kis paradicsomszószt, mikor néztem a TV-t.” „Úgyhogy elvitted a tiszítóba?” Nem tudtam, hogy mit válaszoljak. Nem tudtam, hogy a vámpírok azt csináltáke a pokróccal vagy felgyújtották. „Igen,” mondtam némi habozással. „De nem tudták kivenni a foltot, azt mondták.” „Az új kavics jól néz ki.” Tátott szájjal bámultam rá meglepetésemben. „Mi?” Úgy nézett rám, mintha bolond lennék. „Az kavics. Az autófelhajtón. Jó munkát csináltak, kiegyenlítették. Nincs benne egyetlen egy gödör sem.” n amíg becsuktam a szemeimet mTökéletesen megfeledkeztem a vérfoltról, kisebb nehézséggel felemelkedtem a kanapéról és kiámultam az elülső ablakon, ezúttal tényleg kinéztem. Nem csak a felhajtó volt kész, de ezen felül a ház előtt volt egy új parkoló

terület. Ez körbe volt rakva fekvő fa gerendákkal. A kavics nagyon drága fajta volt, az a fajta, ami állítólag annyira egymásba illeszkedik, hogy nem gurul el a kívánt területről. A számhoz tettem a kezem, ahogy kiszámoltam, hogy ez mennyibe kerülhetett. „Ez egészen a bekötő útig kész van?” kérdeztem Jasont alig hallhatóan. „Ja. Láttam a Burgess és Fia csapatát kint, amikor erre jártam korán reggel,” mondta lassan. „Nem te kérted, hogy megcsinálják?” Megráztam a fejem. „A fenébe, tévedésből csinálták?” a haragtól Jason elvörösödött. „ Fel fogom hívni Randy Burgess-t, és szétrúgom a seggét. Ki ne fizesd a számlát! Itt a rövid levél, ami a bejárati ajtóra volt tűzve.” Jason előhúzott egy összegöngyölt nyugtát az elülső zsebéből. „Bocs, épp oda akartam adni neked, mikor észrevettem az arcodat.” Kibontottam a sárga papírlapot, és elolvastam a feljegyzést, ami rá volt írva. „Sookie, Mr. Northman mondta, hogy ne kopogtassak az ajtón, így ideszúrtam ezt. Neked szükséged lehet erre, ha valami rossz lenne. Csak hívj minket. Randy.” „Ez ki van fizetve,” mondtam és Jason egy kicsit elcsendesedett. „A barátod? Az ex?” Emlékeztem, hogy Eric hogy rikácsolt a felhajtómról. „Nem,” mondtam. „Valaki más.” Azon kaptam magam, hogy azt kívántam, hogy ez a férfi, aki ennyire figyelmes volt, bárcsak Bill lett volna. „Persze manapság közismert vagy,” mondta Jason. Nem tűnt olyan elítélőnek, mint ahogy vártam, de Jason alighanem elég agyafúrt volt ahhoz, hogy tudja ki tudott ilyen sok követ behányni. „Nem, nem vagyok,” mondtam határozottan. Rám nézett egy hosszú pillanatig. A tekintetünk találkozott. „Oké,” mondta

lassan. „Akkor valaki tartozott neked, nagyszerű időzítés.” „Az már közelebb van az igazsághoz,” mondtam, és másfelől azon töprengtem, hogy őszinte voltam-e magamhoz. „Köszi, hogy átvetted a postámat, Nagy Tesó. Vissza kell kússzak az ágyamba.” „Semmi baj. Akarsz doktorhoz menni?” Megráztam a fejem. Nem bírtam szembenézni a váró teremmel. „Akkor engedd meg, hogy hozzak neked valami élelmiszert, amire szükséged van.” „Köszi,” mondtam újra még nagyobb örömmel. „Te igazán jó testvér vagy.” Kölcsönös meglepetésünkre lábujjhegyre álltam és adtam az arcára egy csókot. Ügyetlenül átkarolt, és megpróbáltam mosolygni ahelyett, hogy összeránduljak a fájdalomtól. „Gyerünk vissza az ágyba, hugi,” miközben gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Észrevettem, hogy egy teljes percen keresztül állt a tornácon, felmérte az egész első osztályú kavicsot. Majd megrázta a fejét és visszament a teherautójához, ami tiszta volt és ragyogó, a rózsaszín és zöldeskék lángok elképesztően néztek ki a fekete színnel szemben, amilyenre a teherautó többi része volt festve. Egy kicsit néztem a TV-t. Megpróbáltam enni, de az arcom túlságosan fájt. Szerencsésnek éreztem magamat, amikor felfedeztem egy kevés joghurtot a hűtőszekrényben. Egy nagy teherautó hajtott fel a ház elé körülbelül három órakor. Alcide hozta a bőröndömet. Óvatosan kopogott. Lehet, hogy ő boldogabb lenne, ha nem válaszolnék, de megállapítottam, hogy nem az én dolgom volt Alcide Herveauxot boldoggá tenni, és kinyitottam az ajtót. „Ó, Jézus Krisztus,” mondta, nem tiszteletlenül, ahogy meglátott.

„Gyere be,” mondtam majdnem zárt állkapoccsal, mert annyira fájt, hogy alig bírtam kinyitni a számat. Tudtam, hogy azt mondtam Jasonnak, hogy hívni fogom, ha Alcide jön, de Alcide-nak és nekem beszélnünk kellett. Bejött és megállt, hogy rám nézzen. Végül betette a bőröndömet a szobámba, és egy hozott nekem egy pohár jegyes teát szívószállal, és letette a kanapéval szemközti asztalra. A szemeim megteltek könnyel. Nem mindenki volt tudatában annak, hogy egy forró italtól a megdagadt arcom fájt volna. „Mondd el, mi történt, kedves,” mondta, miközben leült mellém a kanapéra. „Tessék, tedd fel a lábaidat, amíg elmondod.” Segített nekem ldalvást fordulni és az ölébe fektette a lábaimat. Néhány párnával kitámasztottam magam, és kényelmesen éreztem magam, vagy legalábbis olyan kényelmesen, amit már napok óta nem éreztem. Elmondtam neki mindent. „Szóval azt gondolod, hogy ők utánam fognak jönni Shreveportba?” kérdezte. Nem tűnt úgy, hogy engem okolna, hogy mindezt én hoztam a fejére, amitől én őszintén egy kicsit féltem. Tehetetlenül megráztam a fejem. „Én igazán nem tudom. Bárcsak tudnánk, hogy mi történt valójában. Akkor talán letennének a szándékukról.” „A farkasok ha mások nem is, de hűségesek,” mondta Alcide. Megfogtam a kezét. „Tudom.” Alcide zöld szemei kitartóaan figyeltek engem. „Debbi megkért, hogy öljelek meg téged,” mondta. Egy pillanatig a csontjaimig lefagytam. „Mit válaszoltál neki?” kérdeztem feszes ajkakkal. „Azt mondtam neki, hogy bassza meg magát, bocsánat a stílusomért.”

„És hogy érzed most magad?” „Zsibbadtan. Hát nem hülyeség? Annak ellenére, hogy kihúztam magamból gyökerestől. Megmondtam neked, hogy megtettem. Meg kellett tegyem. Ez olyan, mintha rabja lennél a reccsenésnek. Debbie rettenetes.” Lorenára gondoltam. „Néha,” mondtam, és még a saját füleimnek is szomorúan hangzott,”a szukák győznek.” Lorena messze nem volt halott Bill és közöttem. Beszélni Debbie-ről felhozott még egy kellemetlen emléket. „Hé, azt mondtad neki, hogy mi lefeküdtünk egymással, amikor ti ketten küzdöttetek!” Úgy látszott, hogy mélyen zavarban volt, az olívaszínű bőre elvörösödött. „Szégyellem magam amiatt. Tudtam, hogy jól érezte magát a vőlegényével, hencegett is erről. Hiába, valahogy feljött a neved, amikor igazán dühös voltam. Bocsánatot kérek.” „Meg tudtam érteni, bár nem nagyon szerettem ezt. Felemeltem a szemöldökeimet, hogy mutassam, hogy ez nem éppen volt elég. „Rendben, az igazán aljas dolog volt. Egy dupla bocsánatkérés és egy ígéret, hogy soha nem teszem meg újra.” Bólintottam. Szerettem volna elfogadni. „Útáltam, hogy ki kellett benneteket taszigálnom a lakásból, de nem akartam, hogy meglásson benneteket, tekintettel az elhatározására, amit felvázolt. Debbie igazán be tud dühödni, és gondoltam, ha meglát téged a vámpírokkal, és hall olyan szóbeszédet, hogy Russelnek hiányzik egy rabja, akkor a kettőt összeteszi. Lehet, hogy elég dühös lett volna, hogy felhívja Russellt.” „Ennyit a farkasok közötti lojalitásról.” „Ő alakváltó, nem farkas,” mondta azonnal Alcide, és egy gyanúmat azonnal megerősítette. Már elkezdtem hinni Alcide-nak, az ismert meggyőződése ellenére, miszerint eltökélt szándéka, hogy megtartsa a farkas vérvonalat, senkivel nem lenne boldog, csak egy másik farkassal. Sóhajtottam:

megpróbáltam, hogy egy kedves, csendes sóhajnak tűnjön. Lehet, hogy végül is tévedek. „Félre Debbie-vel,” mondtam, meglendítve a kezemet, hogy mutassam, hogy Debbie tökéletesen eltűnt a társalsági témáinkból, „valaki megölte Jerry Falcont és betette a szekrényedbe. Ami nekem és neked sokkal több bajt okozott, mint az eredeti küldetés, ami Bill felkutatása volt. Ki tett volna olyat? Annak igazán rosszindulatúnak kellett lennie.” „Vagy igazán hülyének,” mondta Alcide tárgyilagosan. „Tudom, hogy nem Bill tette, ő fogságban volt. És megesküdnék, hogy Eric az igazat mondta, amikor azt mondta, hogy nem ő tette.” Haboztam, útáltam újra felhozni egy nevet. „De mi van Debbie-vel? Ő…” leállítottam magam, hogy azt mondjam, hogy „igazi szuka,” mert csak Alcide-nak kellene úgy hívnia őt. „Ő mérges volt rád a randid miatt,” mondtam lágyan. „Talán azért tette Jerry Falcon-t a szekrényedbe, hogy bajba sodorjon téged?” „Debbie kicsinyes és sok bajt tud okozni, de még nem ölt meg senkit,” mondta Alcide. „Neki nincs meg a határozottsága, a mersze. Az akaratereje, hogy öljön.” Rendben. Csak hívj engem Szöszinek. Alcide-nak látnia kellett a döbbenetet az arcomon. „Hé, farkas vagyok,” mondta vállrándítva. „Megteszem, ha meg kell tegyem. Különösen a holdnak a megfelelő idejében.” „Talán lehet, hogy valmelyik cimborája a falkából nyírta ki, olyan okok miatt, amit nem tudunk, és elhatározta, hogy rád hárítja a felelősséget?” Másik lehetséges forgatókönyv. „Nem hiszem, hogy úgy volt. Ha egy másik farkas tette volna, nos, a test nem úgy nézett volna ki.” Mondta Alcide úgy hogy kímélje az érzéseimet. Úgy értette, hogy a a test cafatokra lett volna tépve. „És úgy gondolom, hogy egy másik farkas szagát megéreztem volna rajta. Nem azt a dohos szagot.”

Nekünk nem volt semmilyen más ötletünk, ámbár ha ezt a beszélgetést felvettük volna egy magnóra, és visszajátszottuk volna, lehet, hogy elég könnyen gondoltam volna egy másik lehetséges bűnösre. Alcide azt mondta, hogy vissza kell érjen Shreveportba, és felemeltem a lábaimat, hogy fel tudjon kelni. Felállt, de leereszkedett a térdeire a kanapé végénél, hogy elköszönjön tőlem. Olyan udvarias dolgokat mondtam, mint az, hogy milyen jó volt, hogy maradt egy kicsit, mennyire örültem, hogy megismertem a nővérét, milyen jó móka volt vele együtt elrejteni egy testet. Nem, nem éppen azt mondtam, mivel engem a nagyanyám udvariasságra nevelt, de átfutott az agyamon. „Boldog vagyok, hogy láttalak,” mondta. Közelebb volt hozzám mint gondolkodtam, és búcsúzóul adott a számra egy puszit. De a puszi után, ami rendben is volt, visszatért egy hosszabb búcsúzásért. Az ajkai annyira melegek voltak, és egy másodperc múlva, a nyelve még melegebbnek tűnt. A feje kissé elfordult hogy jobb szöget kapjon, azután megint nekilátott a dolognak. A jobb keze ott lebegett körülöttem, hogy egy olyan helyet keressen, ahol nem okoz fájdalmat. Végül befedte a bal kezemet. Te jó ég, ez jó volt. Nem csak a számnak volt jó, hanem a medencém környékének is. Az összes többi fájt. A keze kérdőn elcsúszott, egészen a mellemig, és én erősen ziláltam. „Ó, Istenem, fájdalmat okoztam neked!” mondta. Az ajkai a hosszú csók után nagyon teltnek és pirosnak tűntek, a szemei ragyogtak. Úgy éreztem, hogy nekem kell bocsánatot kérni. „Én csak annyira érzékeny vagyok,” mondtam. „Mit tettek veled?” kérdezte. „Nem csak néhány pofont kaptál?” Azt hitte, hogy a megdagadt arcom volt a legsúlyosabb problémám. „Bárcsak annyi lett volna,” mondtam, és megpróbáltam mosolyogni. Igazán lesújtottnak tűnt. „És én meg itt vagyok, és nem veszem észre.” „Nos, nem toltalak el,” mondtam lágyan. (Túl fájdalmas lett volna eltolni) „És

nem mondtam, hogy ’Nem, Uram, hogy merészeli rámkényszeríteni a figyelmét!” Alcide némileg megdöbbentettnek tűnt. „Hamarosan visszajövök,” ígérte. „Ha bármire szükséged van, hívj fel.” Egy kártyát halászott ki a zsebéből és a kanapéval szemközti asztalra tette. Ezen rajta van a munkahelyi számom, és a hátuljára ráírom a mobilszámomat, és az otthoni számomat. Add meg a tiédet.” Engedelmesen lediktáltam neki a számokat, és leírta, nem viccelek, egy kicsi fekete könyvbe. Nem volt energiám, hogy viccet csináljak belőle. Amikor elment, a ház különösen üresnek tűnt. Ő olyan nagy és energikus volt, olyan élő, a személyiségével és jelenlétével olyan nagy űrt töltött ki. A mai nap a sóhajtások napja volt. Miután Jason a Merlotte-ban beszélgetett, Arlene eljött fél hat körül. Szemrevételezett engem, és úgy nézett rám, mintha sok megjegyzést nyomna el magában, amit igazából el akart mondani, és felmelegített nekem egy kis Campell-t Megvártam, míg kihűl, mielőtt nagyon óvatosan és lassan megettem, sokkal jobban éreztem magam tőle. Beletette a mosogatógépbe a tányérokat, és megkérdezte, hogy van-e szükségem másféle segítségre. Arra gondoltam, hogy a gyerekei már otthon várták, és azt mondtam, hogy ennyi elég volt. Jó volt, hogy láttam Arlene-t, és tudni, hogy viaskodott magával, hogy előbb hozzám jött, ettől még jobban éreztem magam. Testileg egyre jobban merevebbnek éreztem magam. Késztettem magam, hogy felálljak és sétáljak egy kicsit (ámbár az inkább a bicegésre hasonlított), de ahogy a zúzódásaimat egyre jobban felszínre jöttek, és ahogy a ház kezdett hidegebb lenni, egyre rosszabbul éreztem magam. Ilyen az, amikor egyedül élsz, igazán szükséged van valakire, amikor rosszul érzed magad, és beteg vagy, de nincs senkid, hogy veled legyen. Lehet, hogy egy kis önsajnálatot is éreztem volna, ha nem lettem volna óvatos. Meglepetésemre, az első vámpír, aki sötétedés után érkezett, Pam volt. Ma este egy földig érő fekete köpenyt viselt, szóval ma este be volt osztva dolgozni a Fangtasiában. Általában Pam kerülte a feketét, ő olyan pasztell-es nő volt.

Ingerülten rángatta a huhadíszt a kabátujjon. „Eric mondta, hogy lehet szükséged lesz némi mői segítségre,” mondta türelmetlenül. „De hogy miért hiszik azt rólam, hogy a szobalányod vagyok, nem tudom. Tényleg szükséged van a segítségre, vagy csak keresni próbálta a kegyeidet? Én eléggé kedvellek téged, de elvégre, én vámpír vagyok, te meg ember.” Ez Pam, milyen kedves… „Ülj le és beszélgessünk egy kicsit,” javasoltam hogy könnyítsek a helyzeten. Voltaképpen kapóra jönne egy segítség a kádba való be- és kiszállásnál, de tudtam, hogy Pam-et megsérteném, ha megkérném rá. Végül is ő vámpír, én meg ember vagyok.. Pam letelepedett a kanapéval szemközti karosszékbe. „Eric azt mondta, hogy el tudsz sütni egy vadászpuskát,” mondta társalgósabb stílusban. „Megtanítanál engem rá?” „Igazán örülnék neki, majd ha jobban leszek.” „Tényleg megkaróztad Lorenát?” Úgytűnt, a vadászpuskaleckék fontosabbak voltak, mint Lorena halála. „Igen. Amúgy megölt volna engem.” „Hogy csináltad?” „Nálam volt egy karó, amit korábban ellenem használtak.” Akkor Pam erről akart hallani, és megkérdezte, hogy mit éreztem, merthogy én vagyok az egyetlen személy, aki túlélt egy megkarózást, majd megkérdezte, hogy pontosan hogy öltem meg Lorenát, és máris visszatértünk a kedvenc témámhoz. „Nem akarok erről beszélni,” ismertem be.

„Miért nem?” kérdezte Pam kíváncsian. „De hát azt mondtad, hogy megpróbált megölni téged.” „Igen, megpróbált.” „És miután megtette volna, tovább kínozta volna Billt, egészen addig, amíg megtörik, és te meghaltál volna, és ez az egész a nagy semmiért történt volna.” Pam az egyik oldalát nézte, a jót, és én megpróbáltam úgy rágondolni, mintha ez egy célszerű lépés lett volna, nem mintha egy kétségbeesett reflex. „Bill és Eric hamarosan itt lesznek,” mondta Pam, miközben megnézte az óráját. „Bárcsak hamarabb elmondtad volna ezt nekem,” mondtam, miközben küzdöttem, hogy lábra álljak. „Megkeféljem a hajadat a fogadat?” Pam derűsen szarkasztikus volt. „Ezért mondta Eric, hogy neked lehet szükséged lesz a segítségemre.” „Azt hiszem magam is meg tudok tisztálkodni, ha nincs kifogásod az ellen, hogy felmelegíts egy kis vért a mikrohullámú sütőben; persze; magadnak. Sajnálom, nem voltam valami udvarias.” Pam kétkedően rám pillantott, de további megjegyzés nélkül ügetett a konyhába. Egy percen keresztül hallgattam, miként győződik meg arról, hogy kell egy mikrohullámú sütőt működtetni, de végül hallottam az elszánt sípjeleket, ahogy beütötte a számokat, és benyomta a Start gombot. Lassan és fájdalmasan megmosakodtam a csapnál, megfésültem a hajam és megmostam a fogam, és felvettem egy rózsaszín pizsamát hozzá illő köntössel és papucsokkal. Szerettem volna felöltözni, de nem tudtam megbírkózni a fehérneművel, a zoknikkal és a cipőkkel. Nem volt hely sminknek a horzsolások felett. Sehogysem tudtam azokat elfedni. Valójában azon töprengtem hogy miért is keltem fel a kanapéról, hogy ilyen sok fájdalomnak tegyem ki magam. Belenéztem a tükörbe, és azt mondtam

magamnak, hogy egy idióta vagyok, hogy bármiféle előkészületeket teszek a fogadásukra. Egyszerűen csinos voltam. Ez hozzáadva az teljes nyomorúságomhoz (szellemileg és fizikailag is), a viselkedésem nevetséges volt. Sajnáltam hogy éreztem ezt az indíttatást, és még jobban sajnáltam, hogy Pam szemtanúja volt ennek. De az első férfi látogatóm Bubba volt. Ő teljesen ki volt öltöztetve. Ahogy várható volt, a vámpírok Jacksonban élvezték Bubba társaságát. Bubba piros cirádás overallt viselt (nem lepődtem meg azon, hogy volt egy ilyen valamelyik srácnak a palotában) kiegészítve széles övvel és félhosszú csizmával. Bubba jól nézett ki. Nem tűnt elégedettnek. Mentegetőzőnek tűnt. „Miss Sookie, sajnálom, hogy elveszítettelek tegnap éjszaka,” mondta rögtön. Elsuhant Pam mellett, aki meglepetten nézett. „Láttam, hogy valami rettenetes történt veled az elmúlt éjszaka, és én nem voltam ott, ahogy Eric megmondta nekem. Jót szórakoztam Jacksonban, azok a srácok igazán tudják, hogy kell feldobni egy partit.” Volt egy ötletem, egy káprázatosan egyszerű ötlet. Ha egy képregényben lettem volna, akkor most egy villám szerű nyíl lenne a fejem fölött. „Te minden éjszaka figyeltél engem,” mondtam olyan kedvesen, ahogy csak tudtam, megpróbálva minden izgalmat elnyomni a hangomban. „Ugye?” „Igen, azóta, hogy Eric mondta nekem.” Egyenesen állt, a haja gondosan be volt fésülve abba az ismerős stílusba. A srácok Russell palotájában igazán keményen dolgoztak rajta. „Szóval te ott kint voltál azon az éjszakán, amikor jöttünk vissza a klubból? Az első éjszaka?” „Na ná, Miss Sookie.” „Láttál valaki mást a lakáson kívül?” „Természetesen.” Büszkének tűnt.

Te jó ég! „Ez fickó olyan banda bőr öltözetben volt?” Úgy látszott, hogy meglepődött. „Igen, az a fickó volt, aki bántott téged a bárban. Láttam őt, amikor a portás hátul kidobta őt. Néhángy haverja hátra ment, és arról beszélgettek, hogy mi történt. Szóval én megtudtam, hogy megsértett téged. Mr. Eric mondta, hogy ne közelítsek hozzád vagy hozzá nyilvánosan, szóval nem tettem. De követtelek vissza a lakáshoz, a teherautóban. Fogadjuk, hogy ráadásul nem tudtad, hogy én ott voltam a hátuljában.” „Nem, én tényleg nem tudtam, hogy te a teherautó hátuljában vagy. Az igazán okos volt. Most mond el nekem, hogy amikor később láttad a farkast, akkor mit csinált?” „Ő már a zárat piszkálta, mire odasettenkedtem mögé. Éppen időben fogtam meg a balekot.” „Mit tettél vele?” Bubbára mosolyogtam. „Eltörtem a nyakát és beletömtem őt a szekrénybe,” mondta büszkén Bubba. „Nem volt időm, hogy bárhova is elvigyem a testet, de kitaláltam, hogy te és Mr. Eric ki tudjátok találni, hogy mit kell teenni vele.” Nekem félre kellett néznem. Annyira egyszerű. Annyira őszinte. Ahhoz, hogy megoldjuk ezt a rejtélyt, csak a megfelelő emernek kell feltenni a megfelelő kérdést. Miért nem gondoltunk erre? Bubbának nem lehet utasítást adni és nem lehet arra számítani, hogy azt a körülményekhez igazítja. Eléggé valószínű, hogy megmentette az életemet azzal, hogy megölte Jerry Falcont, mivelhogy a hálószobám lett volt az első, ahova a farkas bejött volna. Annyira fáradt voltam, mire ágyba kerültem, lehet, hogy mire felébredek, már túl késő lett volna. Pam kérdő tekintete ide-oda cikázott közöttünk. Feltartottam a kezem, hogy jelezzem, hogy később megmagyarázom, és rámosolyogtam Bubbára, és megmondtam neki, hogy a helyesen cselekedett. „Eric annyira elégedett lesz,” mondtam. És elmondani Alcide-nak érdekes élmény lesz.

Bubba egész arca ellazult. Mosolygott, így a felső ajkai egy kicsit felfelé kunkorodtak. „Örülök, hogy ezt mondod,” mondta. „Van neked itthon egy kis vér? Nagyon szomjas vagyok.” „Persze,” mondtam. Pam volt elég figyelmes, hogy hozza a vért, és Bubba vett egy nagy slukkot. „Nem olyan jó, mint egy macska,” jegyezte meg. „De ugyanúgy nagyon jó. Köszönöm, nagyon köszönöm.” Tizenötödik fejezet Micsoda kellemes este kerekedett; én magam és négy vámpír; Bill és Eric különkülön érkeztek, de szinte majdnem egyszerre. Csak én és a haverjaim voltunk a házban. Bill ragaszkodott hozzá, hogy befonja a hajamat, így tehát meg tudta mutatni a házammal és szokásaimmal kapcsolatos jártasságát azáltal, hogy bement a fürdőszobába és kihozta a hajgumis dobozomat. Azután odahúzott engem a heverőre, majd mögém ült hogy megfésülje és befonja a hajamat. Ez a folyamat mindig megnyugtató volt számomra, és előhozta egy másik estének az emlékeit, amikor Bill és én ugyanígy kezdük, és befejeztük egy mesés fináléval. Természetesen. Bill nagyon jól tudta óvatosan előtérbe tolni ezeket az emlékeket. Eric megfigyelte ezt, látszólag tudomásul vette, és Pam nyíltan kinevette. Ha agyonütöttek volna, sem értettem, hogy miért vannak mindannyian itt egyszerre, és ők miért nem bosszantják egymást; és engem; és miért nem mennek el. Néhány perc múlva a viszonlagos tömeg miatt a házamban, arra vágytam, hogy még egyszer egyedül legyek. Miért is gondoltam azt, hogy magányos voltam? Bubba meglehetősen gyorsan távozott, izgatottan, hogy egy kicsit vadászni fog. Nem akartam ebbe jobban belegondolni. Amikor elment, akkor tudtam mesélni a többi vámpírnak arról, hogy mi történt igazán Jerry Falconnal. Eric nem tűnt túl izgatottnak, hogy Bubba okozta Jerry Falcon halálát, és már én is elfogadtam, hogy ne izgassam magam nagyon rajta. Ha ez jött le neki, vagy

nekem, nos, én jobban éreztem magam. Bill közönyös volt Jerry halála miatt, és Pam úgy gondolta, hogy az egész dolgog vicces volt. „Az, hogy követett téged Jacksonba, amikor az utasítása csak ide szólt, egy éjszakára; az, hogy ő állandóan követi az utasításokat, mindegy, hogy az mi, ez nem nagyon vámpírszerű, de ő határozottan jó katona.” „Sokkal jobb lett volna, ha elmondja Sookie-nak, hogy mit tett, és hogy miért tette,” jegyezte meg Eric. „Igen, jó lett volna, ha megemlíti,” mondtam szarkasztikusan. „Bármi más jobb lett volna, mint az, hogy kinyitva a szekrényajtót egy testet találok ott belegyömöszölve.” Pam hangosan nevetett. Megtaláltam, hogy lehet igazán szórakoztatni. Csodálatos. „Épp csak magam előtt látom az arcodat,” mondta. „Neked és a farkasnak kelleett elrejteni a testet? Ez hallatlanul mulatságos.” „Bárcsak tudtam volna mindezt, amikor Alcide itt volt ma,” mondtam. Becsuktam a szemem, amikor a kiadós hajfésülés megnyugtatott engem. De a hirtelen csönd elbűvölő volt. Végre sikerült egy kicsit elterelmi a figyelmem. „Alcide Herveaux idejött?” kérdezte Eric. „Igen, elhozta a táskámat. Maradt, hogy segítsen nekem, miután látta, hogy engem jól elvertek.” Amikor kinyitottam a szemeimet, mert Bill abbahagyta, elkaptam Pam tekintetét. Rám kacsintott. Adtam neki egy apró mosolyt. „Kicsomagolom a táskádat, Sookie,” mondta Pam nyájasan. „Honnan kaptad ezt a gyönyörű bársonykendőt?” Erősen összeszorítottam a számat. „Nos, az első este tönkretették a kendőmet a Klubban; a Josephine’s-nél. Alcide volt olyan kedves, hogy elment vásárolni és

ezt vette nekem nagy meglepetésemre, azt mondta, hogy felelősnek érezte magát az elsőért, amit kiégettek.” Örültem, hogy felvittem a lakásba azt a Lincoln első üléséről. Nem emlékszem, hogy ezt megtettem. „Kitűnő ízlése van, ahhoz képest, hogy farkas,” ismerte el Pam. „Ha kölcsön kérem a piros ruhádat, ezt is kölcsön kérhetem?” Nem tudtam, hogy Pam és én mióta vagyunk ruhacserélős viszonyban. Ő határozottan rosszban sántikált. „Persze,” mondtam. Nem sokkal azután, hogy ezt mondta, Pam elment. „Azt hiszem a fákon keresztül szaladok haza,” mondta. „Olyan, mintha érezném az éjszakát.” „Szaladni fogsz egészen Shreveportig?” kérdeztem megdöbbenve. „Nem ez lesz az első alkalom,” mondta. „Ó, mellesleg, Bill, a királynő hívta a Fangtasia-t az este, hogy miért késlekedsz az ő kis munkájával. Több éjszakán keresztül képtelen volt elérni az otthonodban, azt mondta.” Bill újrakezdte fésülni a hajamat. „Később hívni fogom,” mondta. „Otthonról. Boldog lesz, ha meghallja, hogy elkészültem a munkával.” „Te majdnem elveszítettél mindent, mondta Eric, a hirtelen kitörése mindenkit megdöbbentett a szobában. Pam kicsusszant a bejártati ajtón, miután Ericről Billre nézett. Az eléggé megijesztett engem. „Igen, én tisztában vagyok vele,” mondta Bill. A hangja, ami mindig hűvös volt és kellemes, most teljesen fagyos volt. Eric, másfelől, már-már heves volt. „Te bolond voltál hogy azzal a nő-démonnal járkáltál újra,” mondta Eric. „Hé, srácok, én itt ülök,” mondtam. Mindketten dühösen néztek rám. Úgy tűnt, hogy eltökéltek voltak, hogy befejezzék ezt a veszekedést, és megállapítottam, hogy hagyni fogom őket, hogy

egymásnak menjenek. Amint kint voltak. Még nem köszöntem meg Ericnek a kocsifelhajtót, de meg akartam, de nem ma este volt itt az ideje. „Rendben,” mondtam. „Reméltem, hogy elkerülöm ezt, de; Bill, eltörlöm a meghívásodat a házamba.” Bill elkezdett hátrafelé sétálni az ajtóhoz, egy kétségbeesett kifejezésel az arcán, és a fésűm még mindig a kezében volt. Eric diadalmasan vigyorgott rá. „Eric,” mondtam, és a mosolya elhalványult. „Eltörlöm a meghívásodat a házamba.” És hátrafelé kiment az ajtón, ki a tornácon. Az ajtó becsapódott mögöttük (vagy előttük?). Ültem a heverőn, miközben kimondhatatlan megkönnyebbülést éreztem a hirtelen csendben. És hirtelen, eszembe jutott, hogy az a számítógépes program, amire Luisiana királynője annyira vágyott, a számítógépes program, ami számos életbe, és a Billel való kapcsolatomba került, itt volt a házamban; ahova sem Eric, vagy Bill, vagy még a királynő sem tudott belépni a meghívásom nélkül. Hetek óta nem nevettem ilyen jót.