TOM BOBB: KIBUC – IV. RÉSZ
- folytatásos regény -
HETEDIK FEJEZET A ragyás arcú srác már negyedik alkalommal piszkált. A haverjaival járta az utcákat, keresték a
nekik való, általában védtelen, magányos balekokat, és kisebb vitatkozást, lökdösődést követően jól helybenhagyták a szerencsétlent, hogy azután elvegyék, amit találnak nála. Ezen a héten újra én voltam a balekjuk.
- Te sosem tanulsz - mondta a ragyás, ahogy közelebb értem hozzájuk. Felnéztem a magasba. Szürkült az ég alja. Eső közeledett. Pali cigarettáért küldött le a sarki
boltba, és szerintem kínos lett volna, ha megint a kedvenc paklija nélkül megyek haza.
- Hallod, amit mondok? - hajolt közelebb a ragyás, mikor észrevette, hogy némán megállok, és látszólag bambán, üveges tekintettel bámulok felfelé.
Szemem sarkából láttam, amint a többiek vihogva, mosolyogva körém állnak. Egyiküknél jókora
faragott bot volt. Olyan gyűrűbe fogtak, amiből nem lehetett szabadulni. - Nézzétek - mondtam -, a múltkor már odaadtam az összes pénzemet… - Az a múltkor volt. Most mennyi van nálad? - Húsz forint. A srácoknak felderült az arcuk.
- Ide vele! - nyújtotta kezét a ragyás. - Nem lehet. Ma nem. Elképedt.
- Ezt nem értem. Azt mondtad, nem adod oda a pénzedet?! - Nem az én pénzem. - Ki nem szarja le?! Nálad van, tehát te fogod odaadni, különben… - Nem fejezte be. Akkorát
csuklott, hogy meglepődve kaptam felé a tekintetemet. Láttam, amint valahová a hátam mögé néz, és a szeme kerek a meglepődéstől. Lassan megfordultam.
- Szevasztok. - Pali farmernadrágban és pólóban állt mögöttünk. Úgy tornyosult a srácok fölé, mint egy megingathatatlan hegy. Óriás volt, és ezt valamiért csak most fedeztem fel. Csípőre tette a kezeit. - Mi történik itt?
- Mi csak… mi… beszélgetünk - felelte a ragyás. - Ó. - Pali mindössze ennyit mondott, majd elhallgatott. Olyan szúrósan nézett a srácokra, hogy
azok lassan, óvatosan kezdtek ellépni mellőlem. Sütött belőlük: legszívesebben elsüllyednének a
beton alá, vagy beleolvadnának a házfalba. Aztán Pali közeledni kezdett. Akár egy mamut. A ragyás szemébe nézett: - Mennyi lóvé kell? Mennyivel lennétek megelégedve? A srác összerezzent. Dermedten figyelte a férfit.
- Na? - noszogatta Pali. Már ott állt mellettem, és elővette a tárcáját. - Hé - suttogta a ragyás. Beszéd közben egyre mélyült, keményedett a hangja. - Hé, veled semmi bajunk, nagy ember!… Mi csak beszélgettünk… Nem tudom, miféle lóvéról beszélsz. Rendben?
- Arról a lóvéról, kisöreg, amit a múltkor is elvettetek ettől a fiútól. Azt hiszem, az elmúlt hetekben nem sokat basztattam. Mindössze háromszor küldtem le egy pakli cigiért, és ő mindháromszor véres fejjel jött haza. Cigit sem hozott. Ez gyanús lett. A ragyás felfújta magát: - Te vagy a dajkája? - Így is mondhatjuk.
- Rendben. Adj ötszázat, és soha többé nem nyúlunk hozzá. Pali elvigyorodott. - Ez egyenes beszéd.
Még sosem láttam verekedni. Most is olyan hirtelen történt, hogy alig tértem magamhoz. Az
egyik pillanatban még úgy látszott, hajlik elővenni a kért pénzt, ujjai már-már ott kotorásztak a tárcájában, aztán a következő másodpercben elrobogott mellettem, felkapta a ragyást, és teljes erejéből a falhoz vágta. Hallottam, amint a srác feljajdul. A többiek közül kettő rögtön futásnak eredt, de a másik kettő lassúnak tűnt. Talán fel sem
fogták, mi történik körülöttük. Egyiknél ott volt a faragott bot; Pali kikapta a kezéből, és úgy törte
ketté, mint egy fogpiszkálót. Ezt követően megragadta a fiú grabancát, háromszor villant az ökle, majd elejtette a vérző, tehetetlen, félig eszméletlen testet. Máris az utolsó srácért nyúlt, aki a vészterhes toporgásban egyetlen kiutat látott: nyílt támadást kezdeményezett. Számomra hatalmas ökle vészesen robbant Pali oldalába, de a férfi fel sem vette az ütést. Feléje fordult, és felöklelte. Mire magamhoz tértem meglepődésemből, a fiú már ott hevert a ragyás mellett a betonon, és sziszegve fogta be törött orrát.
A túlsó oldalon az emberek felfigyeltek a csetepatéra. Egyikük, egy hetven év körüli, jól öltözött öregúr fenyegetően rázta az öklét, de nem mert kilépni a parkoló gépkocsik közül. Többen szörnyülködve, csendesen társalogva vitatták meg, mit látnak. Pali elkapta a vállamat: - Gyerünk. A bolt felé rángatott. Ahogy távolodtunk, egyszer lopva hátrafelé pillantottam, és láttam, hogy a
ragyás és társai csak most térnek magukhoz. Lassan feltápászkodtak, és reszketegen, imbolyogva siettek el a másik irányba. Ekkor Palira tekintettem, aki magabiztosan tartott a boltja irányába.
Hazafelé tartva, miközben kényelmesen cigarettázott, megkérdeztem tőle: - Miért jöttél utánam?
- Miért nem hoztál cigit? Miért titkoltad, hogy ezek a köcsögök rád szálltak? - kérdezett vissza. Úgy tesz, gondoltam magamban, mint aki nem emlékszik arra, mi történt, mikor igazgatói intővel jöttem haza az iskolából. Aznap úgy éreztem (immáron nem először ebben az új
iskolában), hogy félre kell dobnom becses intelmeit a rendes viselkedésről és a háttérbe húzódásról, így lezúztam egy nyolcadikost, akinek túlságosan nagy pofája volt. Átnyújtottam neki az ellenőrzőmet. Figyelmesen elolvasta a beírást. Ott álltam előtte.
- Elmondom, mi van - kezdte, miután végzett. Becsukta az ellenőrzőt. - Átballagsz a szobádba, előveszed a bőröndödet, és belepakolod a ruháidat. Most délután fél kettő van. Megy egy vonat négykor, azon ott fogsz ülni, és mire megérkezel az állomásra, apád már várni fog. Ez az egyik lehetőség.
Vártam, hogy folytassa, de nem folytatta. Megkérdeztem: - És mi a másik? - Az, hogy aláírom ezt a szart, jelezve, hogy elfogadtam a diri faszságát, és talán egyet is értek vele, majd szétverem a fejedet. - Megvonta a vállát. - Melyiket választod? - Ha szétvered a fejemet, elég rossz bőrben leszek - feleltem.
Erre akkorát lekent, hogy egyensúlyomat vesztve átzuhantam a szobán. Felpattant: - Ne szájalj velem, baszd meg!
Felkönyököltem a padlón. Kissé megszédültem az ütéstől, de nem vesztettem el az
eszméletemet. Mindössze egy másodpercre borult rám valamiféle sejtelmes köd, mely aztán lopva el is illant a semmibe. Néztem, amint közeledik. Ha ez tényleg betartja az ígéretét, futott át rajtam, akkor eddig tartott a „pályafutásom”.
- Azt hiszem, volt egy megállapodásunk - üvöltötte mély hangon. - Vagy csak a pofámat koptattam? Ha jól emlékszem, megegyeztünk benne, hogy nem keveredsz semmiféle kurva bunyóba, és meghúzod magad, míg itt vagy nálam!
- Ha verekedtem volna - feleltem neki most, miközben ballagtunk az utcán -, ugyanúgy szétverted volna a fejemet, mint a múltkor.
Vigyorgott, de nem szólt. Talán kiérezte a hangomban bujkáló cinizmust.
- Többször is megtaláltak már - fűztem hozzá.
- Nem emlékszem rá - vágott a szavamba -, hogy szóvá tettem volna, hogy az ilyen
faszkalapokkal nem bánhatsz el. Ezt sosem mondtam. Arra intettelek csak, és ezt jó lenne, ha újra az eszedbe vésnéd, hogy te sose kezdeményezz bunyót! Stimm? Bólogattam.
Így aztán másnaptól már nagyobb mellénnyel bandukoltam suliba. A többiek ott vártak a bejárati kapu előtt. Cigivel kínáltak.
- Hallom, este balhé volt - szólalt meg Toncsi. Mióta fél évvel ezelőtt betettem a lábamat az
iskola kapuján, ő volt a legjobb pajtásom. Elfogadtam a cigit, mélyen letüdőztem. Bólintottam.
- Ja.
- Minket is beavathatnál. - Ismeritek a köcsögöket, nem? Az a ragyás képű és a haverjai.
- Citrompofa - mondta Toncsi. Biccentett. Fintort vágott: - A fasz kivan velük. - Na - feleltem -, a Pali belerúgta őket a betonba. Egy darabig nyugalom lesz a placcon. Felderült az arcuk. Hát persze: mindegyiküknek meggyűlt már a baja velük. Hol egy-egy ötöst,
hol egy-egy tízest vettek el a fiúktól, hol pedig megelégedtek azzal, ha megkergethették őket az utcákon. A környék kezdett kissé bizonytalanná válni.
- Hogy történt? - kérdezte Krisztián. Izgatott lett a hírre, mert a ragyás és bandája eddig őt
kapta el a legtöbbször. Az a sebhely, amit négy hónapja szerzett a velük való találkozás alkalmából, még mindig ott virított pattanásos arcán.
Elmeséltem. Némán figyeltek, közben arcuk lelkesen pirosodott a szavak alkotta pazar
izgalomtól. Ez talán olyan lehet számukra, mint egy kellemes önkielégítés. Boldogan beszéltem az esti eseményekről, és ők boldogan hallgattak, egyszer sem szóltak közbe.
Odabenn, óra alatt Toncsi megbökött: - És a Pali valóban megengedte, hogy bunyózz?
- Csak a gecikkel - suttogtam vissza. Felragyogott a szeme. Akkor még nem tudtam, miért. Hallgattuk a tanárnő szavait légköri
viszonyokról és egyéb meterológiai ákombákomokról, és közben átgondoltam az elmúlt hónapokat. Egy biztos: Toncsinak van miért örülnie, hiszen magában már régen elkönyvelhette, hogy csak egy nagydarab, beszari falusi faszfej vagyok, aki talán az árnyékától is megijedne, tekintve, hogy esetleg tovább lát az orránál.
Rögtön azt követően, hogy Pali beíratott az iskolába, és elkezdődött első tanítási napom, két osztálytársam odalépett hozzám a szünetben. - Szevasz - mondta a bal oldali. Ő volt a magasabb, és szemmel láthatóan az erősebb is. - Szevasztok.
- Van dohányod? - Nem cigizek.
- Pénzed, nagyokos. - Van - feleltem. - Akkor add oda!
A lehető legrosszabb helyzet. Töprengtem. Ha most gyengének mutatkozom, és átnyújtom a
zsebpénznek kapott öt forintot, ezek között az élősködők között elterjed, hogy az új srácot bármikor meg lehet fejni, és úgy fognak rám tapadni, mint cukorra a legyek. Ha viszont nem hagyom annyiban, és finom mozdulatokkal rendre intem a fiúkat, és ezt egy tanár meglátja, akkor a dolog híre eljut Pali fülébe, aki (ahogy mondotta volt) szétveri a fejemet. Nehéz dolog a kamaszkor!
- Rendben. Ne keltsünk feltűnést. Gyertek velem! - intettem, és a vécé felé indultam. Mikor beléptünk, odamentem az ablakhoz, és kinéztem rajta. Aztán megfordultam. - Melyikkőtöknek kell? Kinek adjam?
- Nekem - mondta a nagyobbik. Mire végzett a szóval, öklöm már berobbant a gyomrába. Levegőért kapkodva görnyedt előre.
Nem vártam meg, míg magához tér, hanem elkaptam a nyakát, és kifordultam vele. Szemközt néztünk az egyik fülke ajtajával. Nosza: belevezettem a fejét, és hagytam, hogy nagyot vonyítva térdre zuhanjon. Megfordultam.
- Azannya - suttogta a másik. Védekezőn felemelte a kezeit: - Várj! Várj! Ez… Ez csak móka volt! Csak…
Szó nélkül meglöktem. A falnak csapódott. Aztán kivonultam a folyosóra, és beültem a
következő órára. A nagyobbik fiú még becsengetés előtt mellém telepedett.
- Kezdjük elölről - szólt. - Nem volt elég?
- A nevem Tóni. De mindenki csak Toncsinak hív. - Jó neked.
- Melléd ülhetek? - Most is itt ülsz.
- Úgy értem, óra alatt. Furcsa dolog a barátság. Ha jobban belegondolok, előtte még nem is volt ennyire igaz barátom.
Odalenn a faluban rengeteg haver, ismerős akadt, de ennyire igaz szívű, ennyire őszinte
kapcsolat egyikükkel sem alakult ki. Toncsit már csak azért is megkedveltem, mert mikor bevertem annak a nyolcadikosnak az orrát, aki megjegyzéseket tett rám (többek között szőke cigánynak nevezett), végig ott állt a hátam mögött, és sakkban tartotta a seggfej két beszari kis
haverját. Míg én igazgatói intőt kaptam, addig ő figyelmeztetésben részesült, és este behívatták a szüleit.
Másnap közöltem vele, hogy soha többé nem bunyózom.
- És akkor mi lesz? - kérdezte ideges toporgással. - Fogják, aztán nekünk esnek? Tegyük hátra a kezünket? Mi lesz így?
- Ti bunyózhattok, de ha még egyszer beverem valakinek az orrát, a Pali darabokra tép.
- Ne gyere már a Palival!
- Talán szeretnél te egy pofont tőle? - mutattam feléje az arcom. Pali tegnap délutáni ütésének
nyoma még ott virított rajta. Mikor nem felelt, bólintottam egyet. - Rendben. Ezt megbeszéltük.
Csalódott lehetett, de nem firtatta. Mikor első nap besétáltam az osztályba, a haverjaival együtt
elhatározták, hogy bevesznek a társaságba. Hozzájuk képest fél fejjel magasabb, és jócskán vállasabb voltam; kész díjbirkózó. Csak azért vetettek próba alá szünetben a folyosón, hogy
megnézzék, milyen fából faragtak. Most ez a számukra kemény legény, ez a sehonnan jött, kissé sötétebb bőrű, de szíve mélyén talán egyik legjobb barátjuk, aki eddig elég nagy visszatartó erőt képviselt a bandában, önmaga kötözi le a karjait.
Megveregette a vállamat: - Bocs. Talán igazad van.
NYOLCADIK FEJEZET Halkan szemerkélt az eső. Kibandukoltam a konyhába, ettem egy szelet tegnap vásárolt, de mára már eléggé kiszikkadt
kenyeret, tejet ittam rá, majd bekapcsoltam a tévét. Úgy döntöttem, kihasználom, hogy Pali egész hétvégén távol lesz, és csapok két görbe napot. Még a pizsamámtól sem váltam meg.
A csehszlovák mesefilmekkel az a baj, hogy túlságosan lekötik az ember figyelmét. Bánatos
arccal füstölögtem egy már félig telt, hamutartónak kinevezett teáscsésze alátét mellett, és pergő szívveréssel figyeltem, hogy a hülye kis parasztlegény végre legyőzi-e a sárkányt, amelyik azóta
riogatja a békés falusiakat, mióta világ a világ. Érdekes felfedezésre jutottam: ezekben a mesefilmekben a fiatal és többnyire kívánatos királykisasszony (vagy parasztlány, vagy a fogadós csitri kis unokája) mindig nyakig beöltözik, és úgy elszorítja a melleit, hogy akár fiúnak is nézhetném.
Éppen elnyomtam a cigarettát, mikor csengettek. Sandán Ördögre bámultam, aki felemelte a fejét, és némán meredt a folyosó irányába. Rendes kutya volt: sosem jelezte a létezését. Mikor látta, hogy feltápászkodom a díványról, fürgén talpra szökkent, és halkan előrement. - Ki az? - kérdeztem. - Levelet hoztam - felelte egy mély férfihang. Érdekes. Szombaton nem jár a postás.
- Miféle levelet? - Itt lakik Szerán Pál? - Itt.
- Neki hoztam. Expressz. - A hang hozzátette, hátha nem értem: - Fontos.
Átfordítottam a zárakat (volt belőlük vagy hét darab; szerintem az utóbbi időben a Pali
túlságosan rögeszmés lett), és kinyitottam az ajtót. Amit először megpillantottam, az a fejemmel egy magasságban domborodó, rettenetesen nagy és rettenetesen izmos, vékony szövetpóló alá
bújtatott mellkas volt. A második, amit észrevettem, hogy a mellkas mögött újabb pokoli nagy izomhegy tornyosul. A postások általában egyedül járnak, futott át rajtam. A harmadik, amit láttam, egy vaskos ököl volt. Belerobbant az arcomba.
(„Istentelenül erős srác vagy, Gazsi, de egyszer össze fogsz kerülni egy igazi kétajtós
szekrénnyel, és akkor nem lesz kegyelem.") Miközben tehetetlenül bukdácsoltam hátra, méghozzá elég mókás, rogyadozó léptekkel, és végül átestem a meglepetten ácsorgó Ördögön, eszembe jutottak Rudi szavai. Szinte olyan volt, mintha ő is ott lenne velünk a folyosón. Mintha csak ott állna a ruhafogas mellett, karjait vagányul csípőn tartva, és fintorogva a fejét rázná, amiért hagytam magam csőbe húzni.
Hanyatt vágódtam a kövezeten. Ördög parancsszó nélkül, pusztán tántorgó látványomra a belépő férfiak felé ugrott, de a következő másodpercben már legalább annyira esetlenül repült a konyha felé, mint jómagam.
Bejöttek és szépen kulcsra zárták maguk mögött az ajtót. Mire feleszméltem, már ott ültem a
konyhában egy háttámlás széken, és lassanként magamhoz tértem. Érdekes: nem vettem észre, hogy elájultam volna. A velem szemben ülő férfi kedvesen vigyorgott: - Szevasz, magyar fiú!
Jobban megnéztem magamnak. Azt nem lehet róla állítani, hogy tősgyökeres alföldi
kukoricapásztor lenne, de még csak nem is Európa szülötte, annyi szent. Ez az ember soha életében nem tudhatja meg, milyen dolog szőkének és kék szeműnek lenni: csoki színű volt a bőre, éjfekete a haja, metszőn villogó, leginkább tűzvörös a tekintete.
Akkora feje volt, mint egy medvének, és mentségére legyen mondva, hogy ez a hatalmas fej egész jól nézett ki a még hatalmasabb test tetején. Vállain úgy feszült a zakó, hogy félő volt: bármelyik pillanatban szétrepedhet. A testére erőszakolt khaki pólón át úgy dudorodtak a mellizmai, hogy leginkább daganatos betegségre gyanakodtam volna. Szétterpesztett lábakkal ült előttem, kicsit felém dőlt, és várta, hogy magamhoz térjek.
Nyelvemmel kitapogattam a fogaimat. Egyik sem mozgott.
- Az apádat keressük - mondta a sötét bőrű, és kedvesen ropogtatni kezdte a kulcscsontomat.
Sosem gondoltam volna, hogy Fater Három ilyen alakokat is gyógyít. Kissé lehajtottam a
fejemet, hogy ne láthassa hirtelen kibuggyanó könnyeimet, de ekkor megragadta a hajamat, és sziszegve az arcomba bámult: - Nem mondom újra, fiú! Hol az apád?!
Ezek a Palit keresik. Fater Három szívesen gyógyít teheneket, kutyákat és macskákat, akár még
holmi királyságba is elmegy, hogy rendes csehszlovák hős módjára segítsen a hétfejű sárkánynak vajúdás közben, de az ilyen faszkalapokkal ő sem tudna mit kezdeni. Abból a betegségből, amiben ők vannak, nincs visszaút. - A Pali? - A Pali - bólintott az arab. - Elment - feleltem.
Óvatosan elengedte a hajamat, aztán valami számomra ismeretlen nyelven vakkantott a társának. Csak most vettem észre: Ördög halkan nyüszögve hevert a tűzhely előtt, és időnként
acsarkodva kimeresztette jókora fogait. A fickó társa elővett egy hatalmas bozótvágó kést, majd a kutya felé indult, és mire felocsúdhattam volna, már elvágta a torkát. Fel akartam pattanni, minden erőmet összeszedtem, hogy feléje ugorjak, és széttépjem, mint
egy szalvétát, de vallatóm akkorát ütött a mellkasomra, hogy levegőért kapkodva dőltem le a kövezetre.
A következő pillanatban hörögve, nyálazva, magatehetetlenül állapítottam meg, hogy felemelt a
padlóról, és sután, tehetetlenül lebegek a nagy, üres semmiben. A dologban az volt a legfélelmetesebb, hogy mindössze egy kézzel tartott a levegőben, holott legalább ötven kiló voltam.
- Te is úgy végzed, mint a kutya, ha nem beszélsz! - ordított az arcomba. Összegyűjtöttem egy kis energiát, és leköptem. Erre unott mozdulattal lekevert egyet, és
átdobott a konyhán. Belezuhantam a szekrénybe, onnan görcsös kapálózást követve érkeztem a kövezetre. Ha azt gondoltam volna, hogy vége, tévedtem. Mire leérkeztem, a másik már ott is termett, és a pizsamánál fogva emelt fel. Úgy nézhettem ki, mint egy több sebből vérző, de még élő táska.
A szoba felé vittek. Útközben egyikük újra és újra a fejembe és az oldalamba bokszolt, majd ledobtak az ágyra. Ismét azon a számomra érthetetlen nyelven beszélgettek, és mélyen felfelnevettek közben. Aztán az, amelyik a konyhában kérdezgetett, felém nézett:
- Vetkőzz! Rettenetesen féltem. Meg sem moccantam. Hogy is mondta Pali? Soha ne nyissam ki az ajtót, ha úgy érzem, gyanús idegen áll odakinn, és ha be akarnának törni, mindenképpen tárcsázzam a rendőrséget.
- Na! Gyerünk már! Vetkőzz, vagy letépem rólad! Pali, édes, kedves, erős Palikám, gyere már haza!
Nem fog hazajönni. Azt mondta, egész hétvégén távol lesz. Meggondolja magát, bíztattam magamat. Eleredtek a könnyeim. Nagyon fájt az oldalam, a fejem, az egész testem. Vér szitált az orromból. Pali meggondolja magát, és úgy dönt, szépen hazajön, és ha végre betoppan, ezek ketten megnézhetik magukat! Őket is el fogja náspángolni, mint a ragyást és haverjait az utcán! Az arab megunta a dolgot, odajött hozzám, és egyetlen mozdulattal letépte rólam a pizsama felső részét. Hirtelen megütöttem, de mindössze azt értem el vele, hogy hangosan felkacagott, és hatalmasat lökött rajtam. Ekkor menekülni próbáltam, sebtében megfordultam az ágyon, hogy a másik irányba ugorjak, ám az utolsó pillanatban elkapta a lábfejemet, és visszahúzott. - Ne ellenkezz már! Hamarabb szabadulsz, magyar fiú! Egyik karjával leszorított, míg a másikkal az alsómmal együtt lehúzta rólam a pizsamanadrágot. Rácsapott a fenekemre. Nevetett. A társa is nevetett. Ő már az ágy túlsó oldalán állt, éppen a nadrágját gombolta ki. Ezek a hatalmas, igazán mamut méretű izomkolosszusok csak úgy rázkódtak a nevetéstől, arcukról sütött az izgatottság, miközben én bőgve, megszégyenülten hevertem a hasamon. Pali, gyere, siess, fuss!!! A Pokol lehet ilyen. Vagy talán az is emberségesebb, az is szelídebb. Talán csak az ott uralkodó kegyetlen hőséget kell elviselnünk, de senki sem kínoz, senki sem aláz meg ennyire, mint ahogy azon a szombati délelőttön én meg lettem alázva. Mielőtt az arab hátulról belém hatolt volna, a saját alsómat tömték a számba, hogy ne ordíthassak. Egyikük lefogott, erős karjával az ágyhoz szegezett, míg a másik megerőszakolt, és aztán cseréltek, és aztán újra cserélek, és végig boldogok, izgatottak, felszabadultak voltak, és én becsuktam a szememet, és sírtam, és imádkoztam, hogy vége legyen, hogy a Pali végre megjelenjen, belépjen az ajtón, és hogy megkapják a büntetésüket. Kétszer ájultam el. Már nem is foglalkoztak ezzel; csak folytatták és folytatták őrült játékukat, míg ki nem fáradtak. Aztán újra és újra megvertek, addig ütlegeltek, míg végül már alig kaptam levegőt. Akkor az arab felemelte a fejemet: - Mondd meg a Palinak, magyar: ha tovább balhézik, eljövünk, és előbb téged nyírunk, ki, aztán pedig őt! Meg tudod jegyezni?! Bólints, te kis kurva! Bólogattam. Ellökött, majd mindketten távoztak a szobából. Miután hallottam, hogy csukódik mögöttük a bejárati ajtó, végleg elájultam.
