TOM BOBB: KIBUC – I. RÉSZ
- folytatásos regény -
„A test csak a csónak, a lélek az utas…” ELSŐ FEJEZET Azt szeretnék, ha kinyitnám a szemem. Azt szeretnék, hogy ordítsak, ahogy a torkomon kifér, holott én nem akarom kinyitni a szememet, és nem akarok ordítani. A kényszer visz rá. Hideg
van, csontig ható, gusztustalan hideg, amitől lassanként magamhoz térek, és rájövök, hogy azt a keserű dühöt, amit most érzek, legjobb lenne féktelen bömböléssel a körülöttem állók tudomására hozni.
De a szememet nem nyitom ki. Így is érzem, hogy az a kellemes sötét, ami eddig kedvesen simogatott, semmivé foszlott, és csípős fények bombázzák meztelen testemet. Aztán valami puha ér hozzám, lassan dörzsölget végig, hogy tisztán kezdjem első napomat.
Azt hiszem, már ezekben a kezdeti pillanatokban kifordult magából a világ. Én nem akartam megérkezni, de ők kényszeríttettek rá. Sokáig azt gondoltam, ez volt életem legpocsékabb napja, és bár később rájöttem, hogy tévedtem, a tény már nem segített. - Egészséges, mint a makk - szól egy hang. A terem bal sarkából gyengén érkezik a kérdés: - Fiú… vagy lány?
Meleg ölel körbe. Felemelnek és visznek. Céltalanul lebegek, de ez a közeg más, mint amit
eddig megszoktam. - Fiú.
Landoltam. Apró késztetést éreztem, hogy résnyire kinyissam a szemem. Két nagyon aranyos
kéz ölelt magához. Hatalmasak voltak, rózsaszínűek, szinte befedték apró testemet. Puhára érkeztem. Jó volt. Hirtelen megint hallani véltem a dobogást, ezt a minden nyomorúságot feledtető, elképesztően kellemes zajt. Ez volt a legjobb barátom. És aztán önkéntelenül is elfogadtam, amit a számba adtak.
- Szopik - suttog valaki.
- Igen - válaszolja egy mosolygós hang. Ez egy semmilyen állapot. Nem is létezem. Nincs fejem, nincsen törzsem, nincsenek
végtagjaim. Nincsenek gondolataim sem. Csak ez a fura semmilyenség létezik.
Lassan meg tudom különböztetni a zajokat. Az ütemes dobogás ott van velem, ettől nyugodt vagyok, mert bármi is történt, bárhová is kerültem, amíg ez a zaj velem van, nem lesz semmi baj.
Fogalmam sincsen, honnan, de ösztönösen tudom ezt. Hallom, amint egy határozott kopogás
átvág a termen, aztán egy keskeny hang felsóhajt fölöttem, majd egy másik, amelyik az imént még mellettem állt, felveti: - Mi legyen a baba neve? - Gáspár.
Ő az anyám. Huszonhat évesen szült engem, egy csendes októberi napon, miközben odakinn metsző
hidegre váltott a pánikszerű ősz. Az orvosok eleinte bizonytalanok voltak, életben maradok-e,
hiszen anyámat összeverve, összerugdosva szállította be a kórházba egy ismeretlen ember. Vérzett. Hányt. Az egyik percben még magánál volt, de aztán elájult. Nehezen jöttem a világra. Nem akartam. Nekem jó volt ott, ahol addig léteztem, és anya hiába
duruzsolta a fülembe nap, mint nap, hogy majd megismerkedem mindenkivel, én nem akartam megismerkedni senkivel sem. A bátyámat négy naposan ismertem meg.
- Hát itt van a te nagy, erős bátyuskád - beszél hozzám anya. - Mi a neve? - Meglepően erős, mogorva hang. - Gáspár.
A bátyámat Gézának hívják, és féktelen természetű. Azt beszélik, az apjára hasonlít.
- Ennél butább nevet nem is választhattál volna - dünnyögi. - Ne morogj, kisfiam!
Nem látom, de érzem, amint átsétál a szobán. - Velünk fog lakni? - kérdi, és érzem a hangjából, hogy dühös. - Igen.
Felfigyeltem rá, hogy hirtelen valami addig nem érzett jelenség üli be a szobát. Ki is nyitottam a szememet, miközben halkan szoptam a számba tolt mellbimbót. A jelenséget később úgy neveztem el, hogy „fing”. Irígység volt. Ez itt Géza fingja.
Kilenc hónappal az után született, hogy anya találkozott élete első szerelmével. A fickót úgy hívták, hogy Lakatos Pista, de manapság mindenki csak Kövér Pacák néven ismeri, és egyike a
fővárosi alvilág legjelentősebb figuráinak. Akkoriban persze még nem volt sem kövér, sem az a nagyravágyó seggfej, aki manapság, és anya a maga rózsaszín ködbe burkolt látásmódjával rögtön belészeretett.
- Az én apám - mondta Géza később, miközben szipogva törölgettem vérző orromat - igazi
férfi, nem olyan kis gennyzsák, amilyen a tied, köcsög! Azért vert el, mert beárultam a Fater Háromnál.
Az bizonyosságot nyert, hogy ha ez a mi kicsi falunk közelebb esett volna az oroszok laktanyájához, anyának manapság nem négy kölyke született volna, hanem legalább tíz. A
környéken csellengő Ivánok, Szergejek és Boriszok úgy vadásztak a fehér bőrű, fiatal magyar parasztlánykákra, mint valami riadt, de azért gőgös vadakra. Csakhogy a területük, a város kissé messze esett tőlünk.
Gézát tehát Kövér Pacáknak köszönheti a világ (ő volt Fater Egy), míg engem valami lezüllött
alaknak, akinek sokáig még a nevét sem tudtuk (Fater Kettő), Annát, a nagyobbik húgunkat egy helyi állatorvosnak (Fater Három), Mónikát, a kisebbik húgunkat pedig ennek a minden hájjal megkent, dúsgazdag vállalkozónak, akivel anya jelenleg is együtt él (Fater Négy).
Hat éves voltam, mikor Gézával eldöntöttük, hogy felrúgunk minden addigi mélyen beidegződött hagyományt, és nem fogjuk megtanulni az újabb és újabb mostohaapák neveit. Bátyám magabiztosan pöfékelt a pajta sarkában, és mind a tizenegy évének sajgó keserűségével kifakadt:
- Miért hívjuk őket apunak, mikor szarnak ránk?! Miért kell megvárnunk őket a vacsorával, miért kellene szót fogadnunk nekik, mikor a rohadt nevünket se jegyzik meg?! Jönnek és mennek, öcskös, mint valami kurva alvajárók… - Legyintett. - Én részemről teljesen eltemettem a fatert. - Ez mit jelent? - kérdeztem.
- Azt jelenti - felelte -, hogy mostantól tojok a nevére. Nem foglalkozom vele, ahogy ő sem foglalkozik velem. Fater Egynek fogom hívni.
Csodálkozva meredtem rá. Nem értettem, mit mond.
- A te faterod se jön azóta, hogy megbaszta anyát. - Hogy beszélsz?! - fakadtam ki riadtan.
Vigyorgott: - Mit gondolsz: a gólya hozott? Mit gondolsz, öcsi: a múlt hónapban miért kaptuk a
tűzifát? Anya két éjszaka is távol volt, ha nem vetted volna észre, aztán meg hazajött azzal a szőke gecivel… Hányingerem van tőle.
A szőke hajú fiú sokkal fiatalabb volt anyánál. Az erdészek között dolgozott, és egyik délután
bevezetett a kertek alól az udvarra egy lovas kocsit. A kocsin aprított tűzifa hevert. Anya felsóhajtott, és megparancsolta, hogy maradjunk a házban. Aztán eltűnt a fiúval együtt a
pajtában.
- Most meg mi van? - nyafogtam az ablakhoz nyomódva. Meglöktem bátyám oldalát. - Hallod?
Most mit csinálnak?
Géza csak a vállát vonogatta. Vártunk egy darabig, aztán halkan kilopóztunk a verandára. Hideg ülte meg az udvart. Szépen megkerültük a hatalmas lovat és a hatalmas kocsit, hogy bekukkantsunk a pajta korhadt, időszaggatta deszkaajtaján. Azonban az ajtó hirtelen feltárult, megjelent benne anya. A száját törölgetve, kábultan nézett le ránk: - Hát ti?! Hebegtünk, habogtunk. Nem tudtunk értelmesen felelni. A következő pillanatban megjelent
előttünk a szőke fiú is, olyan elégedett vigyorral arcán, mintha most kapott volna valamit a Mikulástól, és miközben begombolta a nadrágját, ezt mondta: - No, srácok, segíthettek lepakolni! Hová tegyük a fát, Zsuzska?
Anya megmutatta, hová pakoljuk a fát, aztán kabátot adott ránk, és szégyenlősen elvonult.
- Tudod, mit csináltak odabenn? - kérdezte rá két napra Géza. - Nem.
A fülemhez hajolt, és megsúgta.
- Ezt én nem értem - mondtam neki. Barackot nyomott a fejemre: - Mert még kis szaros vagy. Majd egyszer megérted.
MÁSODIK FEJEZET Azt a reggelt, mikor odakinn a konyhában összefutottam az állatorvossal, akit később Gézával aljas módon Fater Háromnak kereszteltünk el, sosem felejtem el. Egy pohár vízzel álltam a
mosogatónál, nagyokat kortyoltam a sötétben, és ekkor felkapcsolódott a villany. Ijedten perdültem meg. - Hát te? - kérdezte az ajtón becsoszogó férfi. - Megszomjaztál? Csíkos pizsamája volt.
- Te vagy a Gáspár, igaz? - Közelebb jött, elvett egy tiszta poharat, és ő is vizet eresztett bele. Megpaskolta a vállamat. - Sokat hallottam rólad. És arról az isten csapása bátyádról is, a Gézáról. - Az én bátyám nem isten csapása - feleltem.
- Persze - mondta, és ivott. Aztán letette a poharat. - Megismersz? Tudod, ki vagyok? - Igen.
Kihúzott egy hokedlit, és leült rá.
- Én és anyukád jó barátok vagyunk. Érted ezt? Bólogattam. - Tudod, fiam, nekem van egy feleségem, akivel már nem vagyunk jó barátok. Egyszer
anyukáddal sokat beszélgettünk, és nagyon megkedveltük egymást. Ennek már két vagy három hete. És aztán tegnap este anyukád azt mondta, aludjak itt nálatok. - Várt egy kicsit, majd megkérdezte: - Ugye, nem haragszol?
Azt hiszem, ő volt az egyik legnormálisabb ember, akit életemben megismertem. Mikor elkövetkezett az iskolaév, Fater Három vásárolt nekem két új nadrágot, egy új inget, és
egy pár új cipőt. Ráadásul ő vette meg nekem a táskámat, az iskolai köpenyemet, a füzeteket és könyveket, és bizony, ahogy sokasodtak az éjszakák, melyeket anya szobájában töltött, úgy kedveltük meg egyre jobban és jobban egymást. Egy másik hajnal, egy másik pohár víz, egy másik év.
- Most mihez fogsz kezdeni? - kérdi. Borostás, megfáradt. Görnyedten ül. Talán ugyanazon a hokedlin, mint első találkozásunk alkalmával. Nem tudom biztosan. Előtte is ott a víz. Még nem nyúlt hozzá.
Csak a vállamat vonogatom. Szükségem lenne a segítségére, de nem tudom, hogyan hozzam
elő.
Feltekint rám. A szeme barátságos.
- Miben tudok segíteni? Azt hiszem, ez volt az utolsó alkalom, hogy elhomályosodott a látásom.
Húsvétkor költöztünk a házába, azt követően, hogy elvált a feleségétől, és eljegyezte anyát. Az első este tanácstalan higgadtsággal ültünk Gézával új szobánk új ágyain, és csendesen meredtünk a nagy semmibe.
- Most mi lesz a házunkkal? - nyafogtam. - Nem tudom. Izgatottan huzigáltam magamon a pizsama felsőt. Otthon mindig alsóban és atlétában aludtunk,
de Fater Három fürdés előtt a kezünkbe tolt egy-egy vadonatúj pizsamát, és mondta, hogy lefekvéskor ez legyen rajtunk. - És… - szipogtam -, és a szobánk? Az se lesz többé?
Géza dühösen nézett rám: - Semmit sem tudok, öcskös. Azt se tudom, mit keresünk mi itten! Minden megváltozott. Hirtelen azt vettük észre, hogy esténként frissen készített, forró vacsorát
eszünk csodálatosan hófehér tányérokból, csillogó evőeszközökkel. Szép ruhákban jártunk,
kaptunk egy-egy kerékpárt, lett saját televíziónk, és rengeteg játékunk. Megváltoztak a barátaink is. Észrevettem, hogy Géza legjobb pajtása, a Csikós Feri már ritkábban jár felénk, és bátyám is inkább a tehetősebb fiúkkal áll félre a suliban, hogy titokban cigizzenek.
Mire elérkezett a nyár vége, mindannyian megszoktuk a jólétet. Az igaz, hogy néhanapján ellátogatunk a falu szélén álló, magányos házikóhoz, amely egykor az otthonunk volt, sőt: jókat
bújócskáztunk a kert végében, ahol még ott álltak az óriási szalmabálák, de becsületünkre legyen mondva, hogy könnyedén beleszoktunk a pazar életmódba. Akkor még nem tudtam, hogy Fater Három egészen véletlenül lett csak állatorvos, mert eredetileg embereket szeretett volna gyógyítani, és néha-néha, ha hívták, elment pár beteg emberhez is, hogy megvizsgálja őket.
Ezek az emberek öregek voltak, akik ismerték Fater Három édesapját. Annak idején ő volt a környék egyetlen orvosa.
Szeptemberben elkezdődött második iskolaévem. Fater Három valamiért elutazott, és szólt,
hogy csak estefelé ér haza. Anya reggelit csomagolt. - Apu hová ment? - kérdeztem, nem törődve vele, hogy Géza gyilkos pillantásokat vet felém a
megszólítás miatt.
- Dolga van, kisfiam - válaszolta anya. Ez eléggé titokzatosan hangzott. - Mi dolga?
- Ne légy kíváncsi! - nevetett, és megpiszkálta az orromat. - Aki kíváncsi, hamar megöregszik! Kihúztam magam: - Én nem fogok megöregedni! Tévedtem. Egyszer mindenki megöregszik. Még az olyan kis szaros is, mint amilyen én voltam
nyolc éves koromban. Akkor is megöregszünk, ha nem akarjuk, ha nem várjuk, ha nem veszünk róla tudomást. Megállíthatatlanul tör előre; kinél előbb, kinél utóbb. Azon az éjszakán két új jövevénnyel bővült a családunk. Fater Három azt követően érkezett
haza, hogy lefeküdtünk aludni.
- Te - suttogta Géza a sötétben, miután a Zsiguli megpihent a garázsban, és odalenn az előszobában mozgolódás támadt. Beszédhangok szűrődtek fel. - Hallod, Gazsi? Hallottam.
- Ez nem egyedül jött - állapította meg Géza. - Kit hozott?
- Nem tudom, baszki. Nyugtalanul aludtam. Álmomban a régi házban voltam, álltam a mosogatónál, és vizet ittam a
sötétben. Hirtelen felkapcsolódott a villany. Fater Három állt előttem. Mindkét kezében egy-egy kicsiny kutyakölyköt szorongatott: - Látod ezeket? - Igen.
Mosolygott: - Nektek hoztam őket. Én is elmosolyodtam. Letettem a poharat, közelebb léptem.
- Melyik lehet az enyém? - Amelyiket választod.
A foltost választottam. Finoman szuszogott, mikor az ölembe vettem.
- Azonban van más meglepetésem is - mosolygott Fater Három.
Simogattam a kutyát. Szelíden nézett rám, tekintetéből pajkos kedvesség, nyugalom, szeretet tükröződött. Mintha teljesen megváltozott volna a világ. Kizökkent szürke valóságából,
pillanatokon belül ugyanolyan szelíd és nyugodt lett, mint a kiskutya tekintete.
- Van más meglepetésem is - mondta Fater Három. - Szeretnél egy testvérkét? - Már van testvérem. A Géza - feleltem.
- És egy lánytestvérhez mit szólsz? Vagy inkább kettőhöz? Nem értettem. Felfoghatatlan volt számomra, ezért megszakadt az álom, és arra riadtam, hogy
valaki erősen rázogat. Először azt hittem, a kiskutya fészkelődik az ölemben, de aztán egyre inkább magamhoz tértem, és kinyitottam a szememet. - Hé! - szólongatott Géza. - Hé, öcsi! Kelj már fel! Hallod? - Mi az? - nyöszörögtem.
- Tudod, kiket hozott ide? - suttogta. Megráztam a fejemet. Csak most vettem észre, hogy még nincs reggel. Odakinn goromba köd
kíséretében hajnalodott. Vékony csíkot rajzolt a távolban ébredező napkorong a horizontra, és kábán csiripeltek a madarak. Lenge szellő mozgatta a nyitott ablak előtt lógó függönyt. - Csajokat.
(„És egy lánytestvérhez mit szólsz? Vagy inkább kettőhöz?”)
Lassan felültem az ágyon. Álom vagy valóság? A takaró alatt finoman megcsíptem a combomat. Fájt.
- Ezek csajok, baszki. Megnéztem őket. Alszanak.
- Miféle csajok? - kérdeztem. Fater Három válaszolt a kérdésemre, mikor reggel összeültünk az asztalnál. Csak most jöttem rá, miért kellett a múlt héten kicserélnünk ezt az amúgy is terebélyes ebédlőasztalt egy még
nagyobbra. A két lány ott ült a túlsó oldalon, velünk szemben.
- Fiúk… Géza, Gáspár, bemutatom nektek Margitot és Erzsikét. Ők a féltestvéreitek. - Az meg mi? - szaladt ki a számon.
Anya közelebb hajolt, és megsimogatta a karomat.
- Ők apu gyermekei. Ezen túl nálunk fognak lakni. - Miért?
Fater Három előbb szúrós szemekkel nézett rám, de aztán megenyhült a tekintete.
- Van még egy meglepetésünk - mondta. - Mostantól nem hatan, hanem heten leszünk. Összenéztünk Gézával.
- Anyukátok kisbabát vár - tette hozzá Fater Három. Nyeltem egy nagyot. Mindenki csöndben volt. Sandán felbámultam, szemügyre vettem a baloldalon ülő, nálam idősebbnek látszó lányt, majd a kisebbiket, a szőkét is. Lehajtott fejjel
hallgattak.
- És… - szóltam halkan -, és a kutyákkal mi lesz? - Miféle kutyákkal?
Nem tudom, mi ütött belém. - A két kis kutyussal, anyu… Azokkal mi lesz?
Ezen a napon tehát lett két új testvérünk, egy harmadik, aki ott nőtt anya hasában, és két
aranyos kis kutyánk. Az egyik foltos volt. Ördögnek neveztem el, de csak azért, mert Géza ezt tanácsolta. Az ő kutyája Lucifer lett.
