I. FEJEZET
A három testőr – Hogy hívják önt, uram? – D’Artagnan. – Ön tréfál! – Halálosan komolyan beszélek – mondta a barna bőrű fiatalember, és hanyag mozdulattal végigsimította hullámos haját. Wellington dühösen szívta rövid pipáját, öreg, mérges buldoghoz hasonlított, amint ott terpeszkedett a roppant mahagóni íróasztalnál, mely a szoba nagy részét elfoglalta. Körülbelül 55-60 éves lehetett és ábrázata elárulta, hogy sok mindenen ment már keresztül az életben. Puffadt arca olyan volt, mint egy régi, sárga térkép: mély árkok és kusza vonalak tarkították, melyeket a gond, a szenvedés é s a munka vésett a bőrébe. Fehér ruhát viselt és fekete nyakkendőt. Állandóan gyászolt valakit, mert mint ő maga mondta, a gyász jól illett egy óriási vállalat igazgatójához, aki már sok derék munkását eltemette. Most azonban dühös volt. Hátradőlt a dúsfaragású karosszékben és megsemmisítő pillantással mérte végig vendégét, aki a legnagyobb lelki nyugalommal cigarettázott. – Hm… Tisztában van ön azzal, hogy élt valamikor Franciaországban egy bizonyos Dumas nevű úr? A fiatalember bólintott:
7
– Hogyne. – És nem jut eszébe semmi erről a névről? – Nem tudom, mire gondol, igazgató úr? Wellington dühösen nevetett: – Hallatlan!… Hát az a bizonyos Dumas nevű úr író volt. Leghíresebb munkája a „Három testőr” című regény és ennek a regénynek a főszereplőjét hívták D’Artagnannak. – Fogadja őszinte hódolatomat, mister Wellington – mondta a fiatalember lelkesen. – Nem hittem volna, hogy itt Rio de Janeiróban találok egy embert is, aki hallott valamit a „Három testőr”-ről. Ezek után szinte kötelességemnek tartom, hogy bemutassam barátaimat. Felnyitotta az ajtót és kikiáltott… – Athos, Porthos és Aramis, bejöhettek! Három férfi lépett be a szobába. – Íme, Porthos úr – mutatta be a fiatalember a három közül a legmagasabb férfit. Porthos igazi hústorony volt: vastag nyakán természetellenesen megfeszültek az izmok és egyébként kifogástalan tropikus ruhája minden pillanatban szétrepedéssel fenyegetett. Arcszíne vörös volt, mint a kiégetett tégla. – Ugye elhihető, hogy a gascogne-i nyár pörkölte meg? – kérdezte a magát D’Artagnannak nevező férfi élénken. – Ez itt Athos barátom. Wellington kissé megilletődve nézte a hosszúkás arcú, sápadt férfit. Athos elegáns jelenség volt. Olyan mozdulattal nyúlt a cigarettatárcája után, mintha aranyos burnótszelencét akarna elővenni. Sima fekete hajáról szintehiányzott a rizsporos paróka.
8
– Engedje meg, hogy bemutassam végül Aramis urat – mondta a fiatalember mosolyogva. Aramis bájos jelenség volt; inkább fiúnak látszott, mint meglett embernek. Arcát halvány pír lepte el, amikor könnyedén meghajolt. Wellington egy pillantást vetett az ablakon keresztül a kikötőre. A merész pálmasor élén sötéten emelkedett az ég felé a Candelaria székesegyház kupolája, míg a tenger valószínűtlen kék párázatában fehéren villogott a rióiak büszkesége: a Cukorsüvegnek nevezett meredek szikla. Wellington megállapította, hogy valóban Rio de Janeiróban van, és palotája ablakából nézi a tengert. Abban reménykedett, hogy négy különös vendége szétfoszlik a semmibe, mire újra visszafordul Ez azonban nem történt meg. Ott álltak mind a négyen. A hullámos hajú D’Artagnan, az óriás Porthos, az előkelően sápadt Athos és a gyermekes mosolyú Aramis. Wellington nagyot sóhajtott: – Hát jó. Tárgyaljunk. Miért jöttek az urak? – Mert hívtak bennünket – hangzott a válasz. – Kicsoda? – Ön. – Én? – kérdezte Wellington szinte megbotránkozással. – Igen – válaszolt D’Artagnan és diszkréten megpödörte bajuszát. – Önnek bátor emberekre van szüksége. A titkára legalább is ezt mondta. – Persze, a titkárom… – Úgy van… Ma együtt ebédeltünk vele, és tőle hallottuk, hogy ön egy expedíciót akar szervezni az Amazonas őserdeinek felkutatására. Így van ez?
9
Wellington nagyot fujt. – Ezt nem tagadhatom… – Akkor rendben vagyunk – mondta D’Artagnan diadalmasan. – Az expedíció itt áll, útra készen. Nem titkolhatom el, hogy barátaim egytől-egyig kiváló férfiak. Porthos például úgy bánik a lasszóval és a bólával, mint egy született gaucho. Szükség esetén leüt egy ökröt, egyébként szelíd, barátságos. Athos barátom fegyvere a pisztoly és a revolver. Egyetlen baja, hogy túlságosan pedáns. Szinte túlzottan ügyel arra, hogy ellenfelét pontosan a két szeme között találja el golyójával. Aramis úr pedig a penge legnagyobb élő művésze. A késsel és tőrrel egyformán bánik. – És ön? – Én mindenhez konyítok valamit – mondta a fiatalember; szerény mosollyal. – Nos, felfogad bennünket? – De hiszen nem is ismerem önöket. – Pedig bemutatkoztunk: Porthos, Athos, Aramis és D’Artagnan. Így neveztek minket a légióban, amikor Afrika homokpusztáin vándoroltunk, és így hívtak bennünket az Andokban a vadászok. A fél világot bejártuk és most Brazíliában szeretnénk szerencsét próbálni. Wellington gondosan megtömte pipáját, rágyújtott és elgondolkozva fújta maga elé a füstöt. – Őszintén szólva önök tetszenek nekem – mondta hosszú szünet után. – A kérdéses expedíciót valóban el akarom indítani, de kötelességemnek tartom megjegyezni, hogy az út igen nagy veszéllyel jár. Órákig beszélhetnék önöknek az úgynevezett zöld pokolról – az alattomos kajmánokról, a kegyetlen fejvadászokról, a moszkitókról,
10
vámpírokról, a mérges kígyókról és sok-sok más hasonló szörnyűségekről –, de nem teszem. Nem teszem elsősorban azért, mert önök komoly és bátor férfiaknak látszanak, akik alighanem célzatosan vették fel a híres regényhősök neveit és így aligha hátrálnának meg a veszély elöl… De azt sem akarom, hogy vakon rohanjanak a vesztükbe, és éppen ezért felhívom szíves figyelmüket arra a körülményre, hogy én már egyszer elindítottam egy expedíciót a „Terra incognito” felkutatására. Talán mondanom sem kell, hogy a rejtelmes Matto Grosso tartományról van szó, ahol már annyi fehér ember tűnt el. Az expedíciót Don Pedro Carillo vezette. – És az eredmény? − Negatív. Egyenlő a semmivel. – És Don Pedro Carillo? – kérdezte D’Artagnan. – Mi van vele? Hol van most? – Itt – válaszolta Wellington és felnyitott egy kis dobozt, mely az íróasztalán feküdt.
11
II. FEJEZET
A zanza – Szörnyű – mondta D’Artagnan. – Szörnyű – ismételte Porthos. – Rettenetes – állapították meg Athos és Aramis. A kis fadobozban, mely eredetileg szivarokat tartalmazott, most egy parányi összezsugorított fej feküdt. Volt valami megdöbbentő ebben a furcsa, kísérteties és torz koponyában, melyre sárgán tapadt a bőr és vonásai mégis emberiek voltak. – Mi ez? – kérdezte D’Artagnan kis szünet után. – Don Pedro Carillo feje – válaszolta Wellington. – Rióban általában zanzának nevezik az ilyen trófeákat. Don Pedro Carillo elment az őserdőbe, és mindössze ez maradt meg belőle; egy kis mumifikált fej. Íróasztali dísznek is beillik. – És… és kik csinálták ezt? – kérdezte Porthos. Wellington vállat vont: – Ki tudja? Alkalmasint fejvadász-indiánok közé került. Talán egy mérgezett nyíl végzett vele, vagy esetleg egy dárda?… Annyi bizonyos, hogy levágott feje valami öreg varázslóhoz került, aki aztán zanzát formált belőle… Talán lassú tűzön szárította, talán izzó kavicsok segítségével aszalta meg… A pontos eljárást nem tudom… Valamelyik kósza indián eladta a zanzát a fővárosban és én megvettem. Ennyi az egész történet. Nos, urak, továbbra is foglalkoznak az expedíció gondolatával?
12
– Természetesen – mondta Athos azzal a veleszületett eleganciával, ami csak neki volt sajátja. Wellington bólintott: – Well… Akkor térjünk a tárgyra. Kihúzott íróasztalából egy pergamenkötetes könyvet és felnyitotta: –. Tudják az urak, hogy mi ez? Ugyebár nem?… Nos, én megmondom: Gaspar de Carjaval dominikánus szerzetes naplója. Hosszadalmas volna elmondanom, hogy ki hívta fel a figyelmemet erre a könyvre, amely egyébként régebben már nyomtatásban is megjelent. Az öreg dominikánus naplójából megtudtam, hogy Pizarrónak, Peru egykori kényurának jelentették a kémei, hogy az inka papok idejében megmenekültek az országból és valahol az Amazonas partjain új birodalmat alapítottak. Természetesen kincseik nagy részét is magukkal vitték az új hazába, melyet El Doradónak neveztek el… Pizarro a legbátrabb kapitányát, Francesko D’Orallenát küldte el a legendás arany-ország felkutatására. A merész spanyol gályája hónapokig úszott lefelé az Amazon hullámain és jöttét dobok dübörgése jelezte valahonnan az őserdő mélyéből… Gaspar de Carjaval, dominikánus barát elkísérte D’Orallenát a nagy útra és megírta a híres krónikáját, melynek lapjai sok mindenről mesélnek: furcsa állatokról, amelyek özönvíz előtti sárkányokra hasonlítanak, hallgatag tavakról és az El Doradónak nevezett titokzatos arany-országról, ahol ma is őrzik az inkák kincseit… – Francesko D’Orallena teljesítette a feladatát. Hónapokig hallgatta a jaguár jellegzetes üvöltését és a dzsungel sűrűjéből felhangzó tam-tamot, ádáz harcokat vívott
13
az indiánokkal, vadállatokkal és moszkitókkal, de végül mégis eljutott álmai földjére… – Úgy érti, mister Wellington, hogy eljutott El Doradóba? – Igen! – És sok kincset hozott onnan? – Semmit. Betegen érkezett a tengerpartra. Hajója elveszett, katonáit legyilkolták a fejvadászok. Az emberek nem akartak hitelt adni a szavainak, de a dominikánus naplója, melyet D’Orallena magával hozott, mégis felkeltette néhány gazdag ember figyelmét. D’Orallena új expedíciót szervezett, hogy másodszor is felkutassa az arany-országot. Két hajóval indult el, de sohasem látta őt többé senki „Bevitorlázott a halhatatlanságba”. Ez volna a merész hidalgó históriája. – És a napló? – kérdezte Athos. – Most akarok bővebben foglalkozni vele – válaszolta Wellington. – Feltéve, ha az ügy érdekli önöket. – De mennyire – mondta a négy férfi csaknem egyszerre. Wellington felnyitotta a könyvet. – Mint mondtam már, a napló nyomtatásban is megjelent, és így tartalma nem titok. A könyv útmutatásai alapján sokan indultak el El Dorado felkeresésére, anélkül, hogy célt értek volna. – Miért? – kérdezte Athos. – Talán nem hitelesek az adatok? – A napló hiteles, de az emberek rosszul értelmezték a dominikánus egyszerű szavait. Mindenki máshol kereste a legendás arany-országot… Nem akarom a szót szaporí-
14
