TOM BOBB: KIBUC – VI. RÉSZ
- folytatásos regény -
TIZENEGYEDIK FEJEZET Pénz beszél, kutya ugat.
Budapesttől körülbelül húsz kilométernyire áll az a tanya, melynek gazdája annak idején úgy döntött, lovakat és disznókat fog tenyészteni. Mesterembereket fogadott fel, akik megépítették a környék (de talán a megye) legnagyobb fedett istállóját. Ez a hatalmas istálló legalább negyven
lónak és hatvan-hetven disznónak adott helyet. Aztán jött ’56, errefelé is átdübörgött néhány szovjet tank, és a gazda úgy döntött, túl közel lakik az ország szívéhez.
Azt követően, hogy szinte fél áron eladta a tanyát, az új tulajdonos hirtelen úgy döntött,
mindenét a helyi mezőgazdasági TSZ fennhatósága alá rendeli, majd rejtélyes körülmények között eltűnt. Csak a fia maradt hátra, aki később remek beosztásba emelkedett: feleségül vette a TSZ vezetőjének igen csúnya, de igen bögyös lányát, és vasárnaponként együtt ebédelt a családdal, mialatt mindenki azt fontolgatta, mit hoz majd a III. negyedéves, szocializmust építő terv.
A bajnokságot, melynek ezen a szombaton igen fontos szereplőjévé váltam, 1983 óta rendezték
eme valóban hatalmas istállóban. A TSZ vezetőjének veje volt a rendezvények fő szervezője, de mindenki tudta, hogy nem ő a főnök. A valódi vezetők végig háttérben maradtak.
- Ez lesz a küzdőtér - mutatta Pali, mikor egy nappal a bunyó előtt leutaztunk, és beléptünk az
ajtón. Az istálló közepébe hatalmas árkot ástak, legalább másfél méter mélyet, melynek széleit szürke betonréteg övezte, és körös-körül fából padokat, lelátókat ácsoltak. A kintről istállónak látszó építmény idebenn már inkább cirkuszi teremre hasonlított. Döbbenten álltam. Földbe gyökerezett a lábam. - Négy csapat lesz - folytatta, miközben lassan a korláthoz ballagott, és kényelmesen
megtámaszkodott rajta. - Az első körben négyen esnek ki. Aztán jön a második kör, amikor újabb két faszkalap bandukol balra. És végül kettő marad. A harmadik körnek egyetlen győztese lehet, méghozzá te.
- Háromszor kell bunyóznom? Nem tudom megcsinálni! - Dehogynem.
Durcásan néztem rá: - El fogom veszteni - mondtam.
- Ha elveszted, körülbelül harmincezer forintot fogsz úszni hagyni - fordult felém. - Tudod, ez mekkora lóvé? Egy átlagos ember, baszki, majdnem másfél évig dolgozik ezért a pénzért. De ha
így állsz hozzá, könnyebb dolgom lesz. Felbaszlak a vonatra, és otthon büszkén élheted a parasztok hétköznapjait. Zsebre dugtam a kezeim.
- Mennyit ér a második helyezett? - kérdeztem. - Semmit. A második egy pancser. - Ez egyirányú fogadás?
- Jól vág az agyad - morogta. - És mielőtt megkérded: én pontosan kétezret fogod rád tenni. Este beszélgettem Toncsival. A kutyát hozta le sétálni a parkba. - Mi az az egyirányú fogadás? - kérdezte.
- Nehogy azt mondd, hogy nem tudod! Istenem… Mindenki megteszi a pénzét, aztán azok kaszálnak, akik a győztesre fogadtak - magyaráztam. - Itt nincs második, és nincs harmadik. Az összes lóvé a győztes pacira zuhan. Vigyorgott.
- Te leszel az? - Úgy nézek ki, mint aki győzni fog? - Hogyne.
Szúrósan néztem rá: - Te most basztatsz? - Eszembe sem jut.
Mikor elváltunk, a kezét nyújtotta: - Sajnálom, hogy nem lehetek ott drukkolni. De szorítok
neked.
- Kösz. A drukkolás rám fér. Ahogy állok a hatalmas istálló végében, és figyelem a tömeget, úgy érzem,
legszívesebben üvöltve rohannék ki a mezőre, és csak futnék, futnék, míg a tüdőm bírja. Ezt nem
nekem találták ki. Ez nem az én világom. Forgatom a fejemet, és bárhová nézek, mindenhol ezeket a pirospozsgás, gusztustalanul boldog faszkalapokat látom, akik délelőtt még a helyi TSZ
egyik hátsó udvarában húzták a lóbőrt, aztán hazamentek, hogy kommunista szombat lévén jól
elverjék az asszonyt, bezabáljanak, mint egy disznó, és idefelé jövet fél órára meg-megálljanak a kocsmáknál, aztán vigyorgásig vedeljenek. És hirtelen Pali terem előttem, megragadja az arcomat, és ezt mondja:
- Ha elcseszed, Gazsi, végeztünk!
Ez lenne a legjobb tanácsa? Szerencsére nem. Folytatja: - Az a lényeg, hogy te üss először! Ne szarozz: bele a közepébe! Ne várj, ne nézelődj, hanem rögtön rugdosd meg, mikor földet ér, és nyomd ki belőle a szuszt!
Könnyű dumálni. Legszívesebben ezt felelném, de némán bólintok. - Remek. - Megpaskolja az arcomat, aztán vállon is vereget, és a következő pillanatban lekísér a
küzdőtérre. Ott egyetlen mozdulattal lefejti rólam a pulóvert, és távozik. Becsukódik a fakerítés, már csak én vagyok odalenn, és…
A küzdőtér másik végében egy lóarcú, megtermett gorilla. Nevetnem kell. Ez nem ember! Ez itt
egy lóarcú, megtermett gorilla, akinek ha banánt mutogatnék, sebesen örülne, és össze-vissza csókolgatna, csak kapjon még.
Lassan elcsendesedik a tömeg. Körülbelül százötvenen vannak a lelátókon. („Első szabály: olyan ember nincs, akit ne lehetne padlóra küldeni.”)
Ugyan már, Pali, ezt te sem gondoltad komolyan!
- Az a lényeg, hogy te üss először! - harsogja a fülembe. Csend. Félhomály. A lóarcú a lehető legjobb taktikát választotta: goromba arckifejezéssel elindult felém, azt méregetve, vajon mekkora ellenállást fogok kifejteni, és mikor odaért hozzám, megindult az ökle. Barom. Az első ütéstől elléptem, a másodikat blokkoltam. Ennyi volt a tudománya. Szerintem odalenn
falun, ahol eddig ő volt a menő csávó, már ettől is beszartak az emberek. Nem mondom, hogy
könnyű volt elcsapni az öklét, mert bele is sajdult az alkarom, de erre már nemigen figyeltem, hiszen az orra közepére összpontosítottam. Mialatt hadonászott, telibe találtam. Vége. Ahogy megroggyanó térdekkel hátrálni kezdett, ismét
szétáradt bennem az a furcsa érzés, ami évekkel korábban is, miközben a mákonyiakkal
verekedtünk az erdőben. Más nem létezett, csak az ellenfél. Hiába volt a hatalmas küzdőtér, a kezüket rázó, ordító, ujjongó emberek, a föld, a tető; mi ketten egy légüres térben lebegtünk, és egyetlen lépéssel oda tudtam ugrani elé, és újra meg újra le tudtam ütni arcáról a vérbő mosolyt. Másodszor a szemébe öklöztem, harmadszor a mellkasába. Ájultan zuhant el. Nem láttam Pali arcát, amint csodálkozva mered rám, mint aki nem hisz a szemének, és nem
láttam azokat a meglepett szempárokat sem, akik a másik irányból, egy díszes páholyból figyelték a verekedést. Egy ideig még magányosan lebegtem a légüres térben, majd talpam érintette a homokos padlót, hirtelen láthatóvá lett a környezet, és betonoldala lett a küzdőtérnek, hangja az eddig néma üvöltéseknek.
Megfordultam, és elindultam a kerítés felé. Pali kinyitotta. - Jó voltál - bökte ki. Észre sem vettem, hogy megváltozott a hangja. Mintha nagyobb tisztelet
áradt volna belőle. Gyorsan a helyünkre kísért, ahol megmutatta, hová kell ülnöm, és mellém telepedett.
Mikor ránéztem, éppen az istálló másik végébe bámult, amerre a páholyok voltak.
- Gondolom, ez volt a leggyengébb - mondtam. - Úgy is mondhatjuk. - Várt kicsit, majd hozzátette: - Tavaly ő volt a második. - Azt mondtad, itt nincs második.
- Pénzben nincs. Tekintélyben igen. Mialatt a következő páros versengése folyt, eltűnt mellőlem. Figyeltem, amint felemelt fejjel,
határozott léptekkel követ egy hatalmas, talán még nála is testesebb, izmosabb férfit. Utat törtek az emberek között, és felbandukoltak a páholyokhoz. Tíz perc múlva érkezett vissza. - Felkészültél? - kérdezte.
- Még van időm, nem? - vontam vállat. Akkor már a harmadik páros mérkőzött. Az egyik versenyző egy vékony, magas, vöröses hajú fiú volt, és éppen azon munkálkodott, hogy ellenfele fejét (amit kecsesen a hóna alá fogott) a betonfal irányába húzza. Amaz persze rikoltozva ellenkezett, és ettől a jelenettől az egész bunyó elvesztette a valóságérzetét. Leginkább őrült kakasviadalra emlékeztetett. - Nem akarom, hogy a fejedbe szálljon - fordult felém Pali -, de ha nyertesen jössz ki… - Nem érdekel. Elakadt.
- Mit mondtál? - Nem érdekel. - Ránéztem. - Gondolom, odaát üzletet kötöttél. - Nem üzleteltem. Én gyalogos vagyok. - Gyalogos - ismételtem el. Bólogatott. - Maradjunk abban - mondtam -, hogy mindketten végezzük a dolgunkat.
Magam sem tudom, honnan jöttek ezek a mondatok. Csak figyeltem, amint sanda, a szája
szegletében előbújó mosollyal néz engem, aztán megemeli hatalmas karját, és óvatosan elkezdi a hátamat veregetni. Többé nem szólt.
Magamba süllyedtem. Felhúztam a térdeimet, rájuk könyököltem, és látszólag a bunyót
figyeltem (a vörös hajú még mindig igyekezett felülkerekedni böszme nagy ellenfelén), de gondolataim már rettenetes messzeségbe kalandoztak.
Kik ülhetnek a páholyokban? Pali kikkel beszélhetett? Vajon mi volt olyan égetően fontos, ami miatt eltűnt arra a tíz percre? Szemem sarkából figyeltem. És ekkor észrevettem, hogy ő is a szeme sarkából figyel. Erre gyorsan a küzdőtérre szegeztem a tekintetemet. - Lassan te jössz - búgta. - Felkészültél?
- Erre nem lehet felkészülni - morogtam. Így is volt. A bajuszos romagyerek, aki ott várt rám a küzdőtéren, közel sem volt
bizalomgerjesztő. Talán azért ért felkészületlenül, mert az elmúlt közel fél órában igazán nem is
figyeltem a mérkőzéseket. Az előttem tornyosuló buldózer a harmadik párosban szerepelt, méghozzá nem is olyan rosszul: hozzám hasonlóan két-három ütéssel elintézte ellenfelét. Alig léptem be, máris felém indult.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen kis köcsögöknek is szabad a bejárás - kiáltott felém. - Akkor hogy a francba jöttél ide? - kérdeztem. Megálltam, és csípőre tettem a karjaimat.
A tömeg felmorajlott. Többen bíztatni kezdték a romát, de hallottam olyan hangokat is, melyek
az én nevemet kántálták. Aztán elindultunk egymás felé, lépteink nyomán apró porfelhők durrantak a magasba, és lassanként újra megszűnt létezni a külvilág. Már csak ő volt, és én. Hirtelen lebegni kezdtünk.
Első ütésétől majdnem elvesztettem az eszméletemet. Pár másodpercig rogyadozó térdekkel
kerülgettem, igyekeztem visszanyerni bambán elrohanó egyensúlyomat, és ő kihasználta ezeket a pillanatokat: hirtelen újra megütött. Ökle a fejem helyett a vállamat találta el. Csak arra voltam képes, hogy könyökkel felfelé üssek, hátha eltalálom. Eltaláltam.
Most úgy nézhettünk ki, mint két busó táncos, hiszen rövid, bizonytalan léptekkel kerülgettük egymást; szemünk összeakadva, akár a vadaké. Az ő tekintete vörös volt. Gyanítottam, hogy az enyém is hasonló színben táncol.
- Mi a picsa van, baszki?! - sziszegte. - Beszartál, kisfiam?! Józanul mérlegeltem a dolgokat. Ha dumál, akkor tart tőlem. Ha nem tartana, eszébe sem jutna
fecsegni, csak idelépne, és lecsapna, mint a taxiórát. Ha tehát be van szarva, akkor
legegyszerűbb, ha rögtön támadok. Amint ez átfutott rajtam (alig egy másodperccel kérdése befejezése
után),
máris
közelebb
ugrottam,
és
teljes
erőmből
gyomorszájon
rúgtam.
Összegörnyedt. Ekkor felülről lefelé a tarkójába bokszoltam, amitől még inkább meggörnyedt. Legvégül a másik térdemet használva az orrát vettem célba. Összerogyott. Mikor láttam, hogy még kapálózik a porban, gyorsan a hátára ugrottam,
meglovagoltam, és párszor a fejébe csaptam, nehogy felálljon. Pali vigyorogva várt rám:
- Honnan a faszból jön ez? - tette fel a kérdést. A helyünkre kísért. - Olyan kibaszott rezzenéstelen pofával bunyózol, hogy már nekem is hideg futkos a hátamon! Nem feleltem. A romagyerek ütésétől még kicsit szédültem. Jó volt leülni.
Megdörgölte a fejemet: - Jól csináltad! Ez a meccs szerintem belépő volt egy jobb világba. Nem értettem, mit beszél. Gyengének éreztem magam, ezerszer gyengébbnek, mint az első bunyó alkalmával. Reszkettek a végtagjaim. Rá kellett könyökölnöm a térdeimre, nehogy valaki észrevegye. Fejemet a tenyereimbe hajtottam, és mély levegőket vettem.
Mikor felnéztem, két hatalmas ember állt előttünk. Egyikük súgott valamit Palinak, aki bólogatott, és sandán rám nézett egy pillanatra. A következő percben a két ember leült mellénk, és közrefogott bennünket. - Hát ezek? - suttogtam. - Testőrök.
- Testőrök? Kit védenek?
Pali mosolygott: - Téged. Azt hiszem, a mai naptól értékes befektetés lettél.
TIZENKETTEDIK FEJEZET Így érezheti magát a versenyló, amelyiket kiszedik a többiek közül, és elkezdik tejben-vajban füröszteni, hogy aztán irtózatos pénzösszegeket nyerjen a gazdinak egy-egy őrült futamon. Azt nem vonom kétségbe, hogy most, ahogy ülök a kád forró vízben és élvezem, amint jobb markom
úgy járkál a farkamon, mint a cséphadaró, kissé jobban sikerült este, mint az volt, ahol Edittel igyekeztünk eljátszani a tizenhat évesek papás-mamását.
A lány ott ült a ház előtti padon. Mikor Palival hazaértünk, boldogan ugrott fel.
- Szia! Pali döbbenten rám nézett. Őt is meglephette Edit igen kellemes, vonzó külseje. Aztán (mivel én
meg sem mukkantam) ő válaszolt helyettem: - Szia, kislány. - Csó… csókolom.
- Pali vagyok - nyújtotta kezét a férfi. Hirtelen oldalba bökött. - Őt várod? - Igen.
Nem éreztem jól magam. Talán jó okom volt rá: egyrészt elvesztettem az utolsó mérkőzést, így
csak második lettem, amin elég sok ember elég tetemes pénzt vesztett (közöttük Pali is, aki eddig semmit sem szólt erre), másrészt ebben az utolsó bunyóban rendesen elkalapáltak. A testem tele volt zúzódásokkal. Alig bírtam mozdítani a végtagjaimat; mintha ólomsúly lenne rajtuk.
- Ugyan már! - karolta át a nyakamat Pali. - Ne vágj ilyen búval baszott képet! Gyertek fel! - Mindjárt - mondtam, és megvártam, míg vállvonva belép a kapun. Amikor eltűnt a súlyos
ajtólap mögött, a lányhoz fordultam: - Mi kéne?
- Ó, de kedves szavak - felelte. - Szerinted, kiscsávó? Szerinted mi kéne? - Fasz tudja. Közelebb lépett, megragadott, és szájon csókolt. Hagytam, a nyelve egy darabig hadd
kalimpáljon a számban, majd eltoltam magamtól. Nyeltem egyet.
- Van egy nagy hibám - említettem meg. - Nem értek a jelbeszédhez. - Akkor elmagyarázom. Szeretnék lefeküdni veled. - Az eléggé nehéz lesz. Hulla vagyok.
- Majd én kezelésbe veszlek - csacsogta. Jól hangzott.
- Felmehetünk? - kérdezte. Eszembe jutott Pali egyik szabálya, melyet közel másfél-két éve szavalt el nekem, mikor
megérkeztem. Nevetnem kellett rajta, miközben ott dörömbölt a fülemben: haverokat és nőket
nem viszünk fel a lakásba. Ha megtudom, hogy bulikat szervezel, harsogta Pali, szétverem a fejedet.
Vigyorogtam.
- Mi az? - kérdezte Edit. - Semmi. Gyere!
Érdekes: alig állítottam be a csajjal, Pali és Gabi már készülődtek is, hogy sietve távozzanak.
Hadartak valamit egy új mozifilmről, meg a haverokról, akik várják őket a Kakas étterem előtt. Ezek összebeszéltek, futott át rajtam. Fogták a kabátjaikat, és cinkos mosollyal az arcukon
távoztak. Csak álltam, mint akit odaszegeztek a parkettához, és bámultam őket. Mielőtt becsuktam volna mögöttük az ajtót, Pali némán a kezembe csúsztatott három óvszert, és megveregette a vállamat. Aztán eltűnt odakinn.
Bezártam az ajtót, és megfordultam. Lázálom a világ. Hangulatos csoszogással bementem a szobába, leültem a fotelbe, és figyeltem, amint Edit némán ismerkedik a berendezéssel. Lassan járkált körbe a könyvespolc, a virágok, és a televízió között. Súlyos volt a levegő. Néztem a miniszoknyáját, a combjait és azt a kislányosan keskeny, már-már nádszálvékony derekát, majd
feljebb emeltem egyre nehezebbé lett tekintetem, és szemügyre vettem a melleit. Aztán az arcába bámultam, bár ez nem volt nehéz, mert letérdelt elém. - Azt hiszem, tetszel nekem - szólt. - Mi a fene. Lassan, nagyon lassan elkezdte kigombolni a farmeromat. Figyeltem, amint letolja a bokámig.
Ezt követően mindketten lenéztünk mogorván dudorodó alsómra, majd ismét összeért a tekintetünk. Töprengtem. Tágult a nyelőcsövem. Ebből hatalmas kavalkád lesz, jöttem rá. - Min mosolyogsz? - kérdezte gyengéden.
- Semmin - feleltem (úgy hallottam magam, mintha egy idegen emberke beszélne a szobában) -, csak azon, hogy itt térdelsz előttem, és véleményem szerint erősen gondolkodsz rajta, hogyan kapd be tövig a farkamat, nekem pedig rókáznom kell, méghozzá… - Büfögtem egyet. - Most rögtön.
Nem tudott elugrani.
Mikor Paliék hazajöttek, még mindig a kádban áztattam magamat. A három óvszer ott maradt a farmer hátsó zsebében, a szőnyeg a szobában fel lett súrolva, és azt hiszem, ettem is pár falatot, persze csak módjával. Már kissé teltebb, színesebb volt a világ, de még nem az igazi. Pali kopogott, majd bejött.
- Na? - kérdezte. Körülnézett, és széttárta a karjait. - Azt hittem, itt alszik. - Hát… Tudod, ha nem rókáztam volna telibe, talán még ez is előfordult volna. Lehajtotta a vécé tetejét, arra telepedett rá.
- Leokádtad? - Le bizony.
Megvakargatta a szemöldökét.
- És most? Hogy vagy? - Szarul, de büszkén. - Mióta ülsz itt? - Nem tudom. - Ki fogod heverni. Hallod? Ez csak egy bunyó volt.
- Mintha azt mondtad volna, hogy ha elbaszom, felteszel a vonatra. Megrázta a fejét: - A vonat már elment. Más terveim vannak. Holnap megbeszéljük.
- Beszéljük meg most!
A szemembe nézett. Aztán biccentett. - Rendben. Még sosem mondtam, mit dolgozok, de szerintem rájöttél már magad is, hiszen
eddig nem kérdezted meg. Így van? Sejted, igaz? - Verőlegény vagy - feleltem.
Elkomorult. Aztán vállat vont: - Végülis… olyasmi. Én zsidóknak dolgozom. Kizárólag
zsidóknak. Megbízásos alapon megy a dolog. Ha van valami nehezen elintézhető ügyük, azt
általában rám bízzák. Előfordul, hogy néhány faszkalap nem veszi emberszámba a másikat. Hozzátette: - Főként, ha pajeszos. Hallgattam.
- Olyan húsz éve kezdődött - folytatta. - Bandukoltam az utcán, és láttam, hogy néhány taknyos péppé ver egy srácot. Később kiderült, hogy a srác zsidó volt. Egy darabig vártam, hátha
abbahagyják, de mikor a srác már a földön hevert, és még mindig rugdosták, úgy döntöttem,
közbeszólok. Aztán összehaverkodtam a kölyökkel, és ő később bemutatott a nagybátyjának. A nagybácsi belekerült valami kétes üzleti ügybe, ahonnan nem tudott kimászni. Azt ígérték neki, hogy felgyújtják az üzletét. Egy szőrmeüzlet volt Újpesten. Én elvállaltam, hogy beszélek a
tagokkal. Beszéltem is velük, méghozzá elég értelmesen, mert többé már nem jöttek fenyegetni, és erre a nagybácsi olyan boldog lett, hogy a kezembe nyomott ötszáz forintot. Az akkoriban nagy pénz volt.
Nem szóltam közbe. Hagytam, hadd meséljen.
- Később a nagybácsi bemutatott egy távoli rokonának, aki Csepelen lakott. Annak is voltak gondjai, bár ezek a gondok egyenest a rendőrségre vezettek. Valami nagykutya akarta megszívatni, mert igen megtetszett neki az üzlet kirakatában látható egyik csicsás aranylánc, de nem tudta összeszedni rá a pénzt, ez a rokon pedig nem volt hajlandó alkudozni. A rendőr megfenyegette, én pedig elintéztem, hogy ne fenyegessen többet. Itt is hatalmas összeget kaptam a munkámért. És ettől a pillanattól kezdve már nem volt visszaút. Megjegyezték a nevemet. Ők intézték el, hogy gyorsan lakáshoz jussak, később telefonhoz és kocsihoz, és mindig adtak munkát. Hol a pénzüket kellett védenem, hol őket magukat, hol az üzletüket, hol pedig „beszélgetnem” kellett néhány velük keménykedő legénnyel. Kifizetődő meló, annyi szent. Manapság néhányuknál talán már gazdagabb is vagyok… Bár ki tudja! - Ők ültek a páholyokban? - kérdeztem.
- Igen. Az egész bunyót ők szervezik. Ez számukra hétvégi szórakozás, ez mellett baszott nagy üzlet is. Egy-egy ilyen estén száz-százhúszezer körül keresnek. Biztos vagyok benne, hogy nem
volt ínyükre a vereséged, mert buktak rajtad pár tízezret, de az tény, hogy megjegyeztek maguknak. - És?
- Innen már a te döntésed. Ha úgy gondolod, később tudnának munkát adni. - Hát persze. - Senki sem kényszerít.
- Még nem vagyok nagykorú - mondtam, mert ez jutott először eszembe. - Ezt mire mondod? Vállat vontam.
- Hol vagyok én attól, hogy védjem néhány zsidó üzleti érdekét? - Ahogy te bunyózol, öreg - állt fel -, úgy senki sem bunyózik. Meg vannak veled elégedve. Ha igent mondasz, rövid időn belül mindened meglesz, és még csak meg sem kell erőltetned magadat. Mint mondtam, ez a te döntésed, de érdemes megfontolnod! Ahogy elindult kifelé, felvetettem:
- Mire kellene igent mondanom? Még nem beszéltek velem. - Ha beszélnek - fordult meg -, ott leszek veled. Az én emberem vagy, ezt ne feledd! Amúgy holnap este várnak minket. Kiment.
