Ez 31,1-18 Egyiptom és Asszíria „És lőn a tizenegyedik esztendőben, a harmadik hónapban, a hónap elsején, lőn az Úr szava hozzám, mondván: Embernek fia! szólj a Faraónak, Égyiptom királyának és az ő sokaságának: Kihez vagy hasonló a te nagyságodban? Ímé, Assúr czédrus vala a Libánonon, szép ágakkal és sűrű galyaival árnyékot tartó s magas növésű, melynek felhőkig ért a teteje. Víz nevelte nagygyá, a mélység vizei tették magassá, folyóikkal körüljárták ültetése földjét, s csak folyásaikat bocsáták a mező egyéb fáihoz. Ennekokáért lőn magasb növése a mező minden fájánál: s megsokasulának ágai, s hosszúra nevekedének galyai a sok víztől, midőn kiterjeszté azokat. Az ő ágain csinál vala fészket minden égi madár, és galyai alatt fiadzott a mező minden vada, s árnyékában lakik vala sokmindenféle nép. És széppé lőn magasságával, hosszan kiterjedt ágaival, mert gyökere sok víz felé nyúlik vala. A czédrusok el nem takarák őt az Isten kertjében, a cziprusok nem valának hasonlók ágaihoz, s a platánoknak nem valának olyan galyai, mint néki; Isten kertjében egy fa sem vala hasonló hozzá az ő szépségében. Széppé tőm őt az ő sok ágaival, úgy hogy irígykedett rá Éden minden fája az Isten kertjében. Ennekokáért így szól az Úr Isten: Mivelhogy magasra nevekedtél, és fölemelé tetejét a felhők közé, és szíve felfuvalkodott az ő magasságában: Azért adom őt a nemzetek urának kezébe, bánjék el vele, gonoszságáért kiűztem őt. És kivágták őt az idegenek, a nemzetek legkegyetlenebbjei, és leterítették. A hegyekre és minden völgyekbe hullottak ágai, és összetörtek galyai a föld minden mélységében, és leszállt árnyékából a föld minden népe, és ott hagyták őt. Ledőlt törzsökén lakik vala minden égi madár, és ágaihoz gyül vala a mező minden vada; Azért, hogy magasra ne nevekedjék egy víz mellett való fa se, és föl ne emelje tetejét a felhők közé; hogy ne bízzék önmagában kevélyen senki a vízivók közül; mert mindnyájan halálra adattak a mélység országába az emberek fiai közt azokhoz, a kik sírgödörbe szálltak. Így szól az Úr Isten: Azon a napon, a melyen sírba aláméne, gyászba öltöztetém miatta a mélység vizeit, és megtartóztatám folyóikat, úgy hogy a sok víz elzáraték, s meggyászoltatám őt a Libánonnal, és a mező minden fája elepede miatta. Zuhanásának hangja miatt megreszkettetém a nemzeteket, mikor leszállítám őt a sírba együtt velök, kik sírgödörbe szállnak; és vígasztalást vőn a mélység országában Éden minden fája, a Libánon szépsége és java, minden vízivó. Ezek is alászállottak vele a sírba azokhoz, a kik fegyverrel ölettek meg, s a kik mint segítőtársai árnyékában ülének a nemzetek között. Kihez vagy hát hasonló dicsőségben és nagyságban Éden fái közt!? Hiszen le fogsz szállíttatni Éden fáival a mélység országába; körülmetéletlenek közt feküszöl együtt a fegyverrel megölettekkel. A Faraó ez és minden sokasága, ezt mondja az Úr Isten.” Bevezetés Ez a rész is Egyiptomról szól, és Assziriához hasonlítja az Írás. Egyiptom és Asszíria is a régi természetünk, az énünk jelképe. A következő kérdések merülnek fel, amikre választ is kapunk ebben az Igében: Milyen az énünk? Miből táplálkozik? Mi lesz a következménye, ha az énünk teljességre jut? Mit tesz Isten az énünkkel? Az „én” jellemvonásai Az „én” nagy akar lenni Olyan, mint ez a cédrus, amiről olvastunk: „magas növésű, melynek a felhőkig ért a teteje”. (3. vers). „Ennekokáért lőn magasb növése a mező minden fájánál”. (5. vers). Az énünk
felfelé tör. Meg akarja valósítani önmagát. Ki akar teljesedni. Mindenkinél nagyobb akar lenni. Emlékszünk fiatalkori álmainkra? Mi leszek? Mit teszek? Mennyi mindent el akartunk érni, nagyok akartunk lenni. Ilyenek voltak a tanítványok is. „Támada pedig bennük az a gondolat, hogy ki nagyobb közöttük”. (Luk 9,46). Nem álltak meg a gondolatnál, versengtek is ezen, hogy ki a nagyobb. Azt is tapasztaljuk, hogy a hitben kiskorú testvér, a gyülekezeti életbe is beviszi magával ezt a törekvést. Nagy akar lenni a testvérek közt. Csak éppen azt felejtjük el, hogy az Úr Jézus szerint az a nagy, aki szolgál: „aki nagy akar lenni közöttetek, az legyen a ti szolgátok; És aki közületek első akar lenni, mindenkinek szolgája legyen”. (Márk 10,43-44). Az „én” ki akarja terjeszteni a befolyását másokra „… s megsokasúlának ágai, s hosszúra nevekedének galyai a sok víztől, midőn kiterjeszté azokat. Az ő ágain csinál vala fészket minden égi madár, és galyai alatt fiadzott a mező minden vada, s árnyékában lakik vala sok mindenféle nép” (5-6. vers). Először is az látszik ebből, hogy nem csak magasságban nőtt ez a cédrus a felhőkig, hanem szélességben is nagyra nőtt, kinyújtotta az ágait, kiterjesztette sok nép fölé. Ugye, Asszíria sok népet meghódított, sok nép fölött uralkodott. Na, persze a mi énünk is olyan, hogy szeretné a befolyását, a hatalmát kiterjeszteni sok ember, egyre több ember felé. Ez természetes abból a törekvéséből, hogy nagy akar lenni, akkor mindenki más csak alatta, csak árnyékában lehet. Nem foghatja el előle senki a fényességet és dicsőséget. Ez mutatkozik meg akkor, amikor mind úgy gondolkozunk - talán még hívők is bizonyos dolgok felől -, hogy minden, ami történik, csak tudtommal, beleegyezésemmel, segítségemmel vagy javaslatommal, vagy akaratommal történjen. Talán még a gyülekezetben is. Csak az a jó, amit én gondolok, más csak mindenki ott legyen az én ágaim, az én árnyékom alatt. De ugyanúgy lehet máshol is. A családban természetesen úgy kell, hogy a szülő akarata érvényesüljön. De a testvérek között, vagy akárhol, munkahelyen is lehet olyan, amikor úgy gondolja az ember, csak az a jó, ahogy én csinálom. Ez akkor a legveszedelmesebb, amikor a hívő emberek között, a gyülekezetben van, hogy csak az a jó, ahogy én gondolom; ahogy más gondolja vagy akarja, az úgy nem lehet jó. Ez az „én”. Aztán azt is olvastuk, hogy amikor kiterjesztette az ő ágait, akkor az ágain mindenféle égi madár fészket rakott. Hát ismerős előttünk ez az égi madár: ezek a levegőbeli hatalmasságok. Tehát, amikor egy ember az ő énjét dédelgeti, és támogatja, hogy nagy legyen, kiterjessze a hatalmát mások felé, nagyon hamar gonosz szellemi befolyás alá kerül. Ágain égi madarak, amik először csak azt csinálják, amit az Úr Jézus mondott, hogy elkapkodják a magot, hatástalanítják az Igét, nem érti már meg az ember Istennek a szavát, de azután egyre nagyobbra törő lesz, és nagyobbra törővé teszi az embert ez a gonosz szellemi hatalmasság. Alatta pedig a mező minden vada, és a vadállatok is, a vérengző sátáni erőknek a képei. A ti ellenségetek az ördög, mint ordító oroszlán széjjeljár. Ezt csak azért mondom, mert látszik, hogy igen veszélyes az, amikor az énünk megnő, és szétterpeszkedik. És úgy gondoljuk, hogy csak az a jó, amit én teszek, és ahogy én gondolom. Az „én” szépnek akar mutatkozni, hogy irigyeljék Ez a harmadik jellemvonása. „És széppé lőn magasságával, hosszan kiterjedt ágaival […] A czédrusok el nem takarták őt az Isten kertjében, a cziprusok nem valának hasonlók ágaihoz, s a platánoknak nem valának olyan galyai, mint néki; az Isten kertjében, egy fa sem vala hasonló hozzá az ő szépségében” (7. vers). Széppé lenni, mindenkitől kiválóbb, hogy senki el ne takarjon, senki ne legyen hozzám hasonló, hogy én ne legyek csak egy olyan tucatember, csak egy olyan átlagember. Ez már következik az előzőekből is. És hogyha ez nem sikerül, (mert legtöbbször nem sikerül), akkor elégedetlenség és lázadozás van az emberben, és akkor a legtöbb ember az énjének megengedi azt, hogy rombolásban, pusztításban tűnjön ki, például
a terroristák. De ilyen a hívő embernek az énje is, hogyha megengedjük. Ha nem hallgattak rám, ha nem úgy csinálták, ahogy én szerettem volna, ha nem fogadták el az én javaslatomat, akkor most már én nem is keresem senkinek a javát. Ismerjük, amikor feljönnek ilyen dolgok az emberben, amikor az én igazam van szem előtt csak, nem az Istennek az igazsága. Miből táplálkozik az énünk? Ha megfigyelték a testvérek, nagyon sokszor előfordul ebben a részben, hogy a mélységnek a vizeiből. De az is előfordul, hogy az Éden kertjében van ez a fa, és abból a vízből, ami az Édenben van, az Édenben folyó mélység vizeiből. „A czédrusok el nem takarák őt az Isten kertjében, a cziprusok nem valának hasonlók ágaihoz, s a platánoknak nem valának olyan galyai, mint néki; Isten kertjében egy fa sem vala hasonló hozzá az ő szépségében. Széppé tőm őt az ő sok ágaival, úgy hogy irígykedett rá Éden minden fája az Isten kertjében” (8-9. vers). Vagy: „Kihez vagy hát hasonló dicsőségben és nagyságban, Éden fái közt!?” (18. vers). A 4. versben pedig úgy olvastuk, hogy „Víz nevelte naggyá. A mélység vizei tették magassá, folyóikkal körüljárták ültetése földjét, s csak folyásaikat bocsáták a mező egyéb fáihoz.” Ez mind a kettő nagyon fontos. Nézzük először azt, hogy az Édenben van ez a fa. Mit jelent ez az Éden? Az Éden kertje, mióta az ember elbukott, úgy látszik a Bibliának a fényében, hogy már nem azt jelenti, amivé Isten akarta tenni az Édent, hanem éppen a bukást jelenti. Mert ott bukott el az ember. Isten, amikor teremtette az embert az Éden kertjében, azt mondja az Ige, hogy a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert. A Sátán pedig azt mondta ebben a kertben az embernek, hogy olyanok lesztek, mint Isten, ha esztek arról a fáról. Az ember nem elégedett meg Istennek a kijelentésével, amivé őt tette, hogy a saját képére és hasonlatosságára teremtette, ő akart olyanná lenni, mint Isten. És tulajdonképpen az ember bukásában ez van benne, hogy Isten akar lenni, ezért nevekedik magasra a felhők fölé, ezért akarja kiterjeszteni hatalmát és ágait másokra. Ezért akarja a mi énünk, hogy úgy legyen, ahogy én szeretném, az a legjobb, ahogy én akarom; nem veszem figyelembe a másik embert. Isten akar lenni önmaga felett is, és mások felett is, nem akar hatalmat elismerni maga fölött. Ez az embernek a tragédiája, és ez az énünknek a tragédiája. Amikor itt azt mondja az Ige, hogy hát ott volt az Édennek a fái között az Isten kertjében, akkor ezt a kificamodott dolgot jelenti, amit a bukás jelentett, hogy az ember Isten képe, de az alázat, a szolgálat, a szeretet, az önfeláldozás helyett a másokon való uralkodás, a mások elnyomása, a saját magunk kiteljesítése van. Tudjuk, hogy a világban ez a hang van mindig: önmegvalósítás. Hagyjuk csak a gyerekeket is, hadd teljesedjenek ki az ő képességeik és akaratuk, ne nyomjunk el semmit, hadd valósítsák meg önmagukat. Na, Isten pedig ezt nem akarja, hanem éppen, mivel az Ő képére teremtett bennünket, azt akarja, hogy Ő valósuljon meg bennünk, hogy a Krisztus ábrázolódjék ki bennünk. A másik, amit olvastunk, hogy a mélységnek a vizei táplálták. Amikor Egyiptomról olvastunk két résszel hamarabb, láttuk, hogy ott is azt mondta a Fáraó, hogy a folyó az enyém, én készítettem magamnak. Itt is szó van folyókról. Azt olvastuk a 4. versben, hogy folyóikkal körüljárták ültetése földjét, és csak folyásaikat bocsáták a mező egyéb fáihoz. Vagyis, hogy minden folyót odavezettek ehhez a nagy cédrusfához, és csak kis patakocskákat engedtek a mező többi fáinak. Mindent magának akart. Most szeretnék visszalapozni a Mózes 1. könyvébe, egészen odáig, amikor Isten az Édent megteremtette, ott olvashatunk arról, hogy volt azon a földön négy folyóvíz. „Folyóvíz jő vala pedig ki Édenből a kert megöntözésére; és onnét elágazik és négy főágra szakad vala. [Most nézzük meg ebből a négy ágból az egyiket] ... És a harmadik folyóvíz neve Hiddekel; [ez a Hiddekel a Tigrisnek a neve] ez az, a mely Assiria hosszában foly. A negyedik folyóvíz pedig az Eufrátes” (1Móz 2,10.14). A Tigris és az Eufrátesz. Asszíria éppen ott terült el, a fő folyója a Tigris volt, de hatalmát kiterjesztette
egészen az Eufráteszig, és túl is az Eufráteszen. Tehát Isten arra szánta ezeket, a mélységnek a vizeit, hogy öntözzék a kertjét, és utána az ember elbukott. Ez most a mi számunkra azt jelenti, hogy míg Isten adott nekünk természetes képességeket, lehetőségeket, amit belénk helyezett születésünkkor, vagyis adott bizonyos, hát úgy is szoktuk mondani, hogy talentumot. Nem arra, hogy Istennek szolgáljunk, hanem az egyik embernek adott egy művészi talentumot, a másik embernek adott olyan talentumot, mint az Igében olvashatunk például Bésaléel és Aholiábról, akik, jó mesteremberek voltak, és meg tudták készíteni Isten gondolata szerint a szent sátrat. Tehát egyik embernek ilyen képességet adott Isten, a másik embernek olyan képességet. Az egyik gyakorlatiasabb ember, a másik inkább elméleti ember. Az egyik jobban tud tanulni elméleti dolgokat, a másik jobban meg tud valósítani gyakorlati dolgokat, és így tovább. Szóval, ezeket Isten adja, csak az ember a maga dicsőségére fordítja. Mid van, amit nem úgy kaptál? Nem az a baj, hogy nekünk vannak képességeink, hogy vannak adottságaink, vagy értünk valamihez, vagy tehetünk valamit, hanem az a baj, hogy ezt mind a nagy én, a maga dicsőségére, a maga elgondolása szerint, a maga javára akarja, hogy én legyek nagy. És hogyha nekem több van, mint a másiknak, akkor én arra használjam ezt az én adottságaimat, hogy ki is terjesszem a hatalmam a másik fölé. Holott az Úr Jézus mit mondott? Aki nagy akar lenni, az szolgáljon, és ilyen az Isten képére teremtett ember, hogy minél több van neki, annál inkább nem ő akar nagy lenni, hanem ezzel Istennek akar szolgálni. Mi lesz a következménye, ha az énünk teljességre jut? Mi lesz a következménye annak, ha ezeket a képességeket, az Isten adta vizet, ami az Édenből jött ki, nem az Ő dicsőségére, hanem a magunk nagyságára fordítjuk? Akkor ennek az lesz a következménye, hogy azok a bizonyos égi madarak, és azok a vadak, amik meg tudnak telepedni egy ilyen ember lelkületében, egy ilyen nagy énű emberben, hamarosan a hatalmuk alá is hajtják az embert, hamarosan nagyon gonosz erőknek a hatalma alá kerül. Ezeknek a démoni, sátáni erőknek a hatalma alá, amelyiknek mindig egy törekvése van: fölibe hágok a magas felhőknek, és hasonló leszek a magasságoshoz, hogy Isten vagyok én, hogy ne ismerje el Isten uralmát, hanem Ő legyen a legnagyobb. Ez a sátáni törekvés. Úgy fejezi ki itt az Ige, hogy az ember felfuvalkodik, és gőgös lesz. „Ennekokáért így szól az Úr Isten: Mivelhogy magasra nevekedtél, és fölemelé tetejét a felhők közé, és szíve felfuvalkodott az ő magasságában: Azért adom őt a nemzetek urának kezébe...” (10. vers). Sok minden miatt lehet gőgös az ember. Gőgös lehet az esze miatt, amikor azt mondja, hogy igen, én tudok. És nagyon sok világi tudós, filozófus, de sokszor egyszerű ember is tragikus, amilyen gőgös. Nem sokszor látszik ez a gőg olyan közvetlen és undorító formában, hanem nagyon sokszor csak finoman látszik, amikor azt mondja, hogy amit az én eszemmel nem értek meg, azt én nem is fogadom el. Amikor az észt ülteti az ember a trónra, és úgy gondolja, hogy ésszel mindent felfoghat. Aztán megmutatkozhat ez testi adottságokban, tehetségekben, lelki adottságokban, akár művészetben, akár sportban, de a legveszélyesebb - mert most magunkról beszélünk elsősorban -, amikor ez vallásosságban mutatkozik meg! Ezt úgy fejez ki Istennek az Igéje, hogy vannak olyan cselekedetek, amik bölcsességnek látszanak ugyan a maga választotta istentiszteletben és az alázatoskodásban, és a testnek a gyötrésében, de nincs bennük semmi becsülnivaló. Mivelhogy a testi gőgöt növelik, mert a test hizlalására való. Ez a legveszedelmesebb gőgösség, amikor úgy gondolja az ember, hogy most ő Istennek szolgál. Csak nem úgy, ahogy Isten kívánja, hanem ahogy ő gondolja az istentiszteletet, és az bölcsességnek látszik az ember esze előtt. De Isten semmit nem becsül, amit nem Ő rendelt, és amit nem Ő gondolt el, akármennyire bölcsnek látszik a mi szemeink előtt, és akármennyire dicséretes az emberek előtt, mert csak a testi gőgöt növeli.
Mit tesz Isten az énünkkel? Végül arról szólnék, és talán ez lenne a legfontosabb, hogy mit tesz Isten, ha az Ő gyermekén látja, hogy az én, a régi természeti ember nincs halálba adva? Mert láttuk a Galata levélben, hogy amíg az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától, gyámok alá van vetve. Mi is, amíg szellemileg kiskorúak vagyunk, addig sok bajunk van az énünkkel, a régi természeti emberünkkel. De ha egyszer az Úréi vagyunk, és Isten kézbevett bennünket, akkor nem hagy bennünket ott. Hát mit tesz velünk az Úr? Ebben a részben két dolgot láthatunk. Az egyik az, hogy Isten megaláz, és nevel bennünket, éppen ez által a régi természet, az én által, csak sokszor a másik ember énje által. A másik pedig, amit Isten tesz, hogy megalázza és összetöri a mi énünket. Na, nézzük meg mind a kettőt. Megaláz, nevel mások által Itt tehát Asszíriához hasonlítja Egyiptomot. Nézzünk meg Asszíriáról egy történetet a „Ez ellen jött fel Salmanassár, Assiria királya, és szolgájává lett Hóseás, és adót fizetett néki. De mikor Assiria királya megtudta, hogy Hóseás pártot ütött ellene és követeket küldött Suához, Égyiptom királyához, az évenkénti adót pedig nem küldötte meg Assiria királyának: elfogatta őt Assiria királya és börtönbe vetette. És felméne az assiriai király az egész ország ellen, és feljövén Samaria ellen, azt három esztendeig ostromolta. És Hóseásnak kilenczedik esztendejében bevetette Assiria királya Samariát, és elhurczolta az Izráelt Assiriába…” (2Kir 17,3-6). Az látszik ebben a történetben, hogy Asszíria királya Hóseást, Júdának a királyát szolgájává tette, mégpedig azért, mert ez a Hóseás pártot ütött ellene, és amit korábban megígért neki, hogy adót fizet, nem küldötte meg Asszíria királyának, hanem Egyiptom királyához küldött követeket, és Egyiptom királyától remélt segítséget. Most látjuk, hogy Asszíria is, meg Egyiptom is a mi énünket ábrázolja ki. Ott van Júda, Hóseás királya, ez pedig mondhatnánk, hogy Isten népét vagy minket, hívő embereket ábrázol ki, akiben sok minden keveredik, ott van az új is, de ott van még a régi is. Amikor Júda királyának már terhes volt Asszíria királyának az igája, akkor a másik nagyhatalomtól, Egyiptomtól próbált segítséget venni. Ez az, amikor az ember eljut egy olyan pontig, hogy látja, hogy amit eddig tettem, hogy engedtem és szolgáltam az én énemnek, az én régi természetemnek, ez nem jó. De nem úgy segítek rajta, hogy az Úrhoz megyek, hanem újból csak az én magam erejéből, vagy magam elgondolásából, vagy emberi segítségből próbálom levetni magamról ezt a magam felvette igát, próbálok megszabadulni a testies gondolkozásomnak a következményeitől. Ez viszont nem vált be, ezzel nem jutott sehová Júdának a királya sem, mert úgy olvassuk itt tovább, hogy eljött Asszíria királya, bevette Samáriát. „Ez pedig azért történt, mert az Izrael fiai vétkeztek az Úr ellen, az ő Istenök ellen, a ki őket kihozta Égyiptom földéből, a Faraónak, az Égyiptomi királynak kezéből, és idegen isteneket tiszteltek” (2Kir 17,7). Elolvasnám még ugyanebből a részből a 23. verset: „Míglen elveté az Úr az ő színe elől az Izráelt, a mint megmondotta minden ő szolgái, a próféták által. Így hurczoltatott el fogságra az Izráel az ő földéből Assiriába mind e mai napig.” Tehát úgy nevelte, úgy alázta meg Isten Izraelt, hogy ennek az idegen hatalomnak, Asszíriának a fogságába került. És tudjuk, hogy még mind a mai napig szétszóratásban van a tíz törzs, akik az asszíriai fogságba mentek, azok nem kerültek vissza. Összetöri a régit Most nézzük meg a másik oldalt, amikor úgy aláz meg és nevel minket az Úr, hogy összetöri bennünk azt, ami a mi énünk, és ami a régi. „Azért adom őt a nemzetek urának kezébe, bánjék el vele, gonoszságáért kiűztem őt. És kivágták őt az idegenek, a nemzetek legkegyetlenebbjei, és leterítették. A hegyekre és minden völgyekbe hullottak ágai, és összetörtek galyai a föld minden mélységében….” (11-12. vers). Asszíriát is odaadta Nabukodonozor kezébe Isten, és
a babiloni birodalom foglalta el, és törte össze Asszíriát. Itt utána arról beszél, hogy sírgödörbe száll, ugyanúgy, ahogy a többi népek, az Éden többi fája a sírgödörbe szállt. Vagyis Isten azt teszi a mi énünkkel, a mi természeti emberünkkel, hogy valamilyen esemény által, vagy valakik, vagy valami által megmutatja, hogy senkik és semmik nem vagyunk. Nem vagyunk mi olyan magas cédrusok, nem vagyunk mi olyan szép lombozatú fák, hanem, nagyon is esendők vagyunk, és nagyon hamar el lehet velünk bánni. Nemrégiben voltunk valahol látogatóban egy olyan embernél, aki még fiatalabb volt és egészséges, igen jókedvű és jó humorú ember volt, és nagyon sokra is volt az ő tehetségével, erejével. Olyan szimpatikus ember, de úgy, mint általában a világi emberek, az az alapállása, hogy hát, amit én csináltam, az én karommal, az én erőmmel! Most nagyon beteg lett, lebénult a fél oldala, alig, tud járni. Amikor meglátogattuk, az első reagálása az volt, hogy sírt. Pedig a férfiak nem szoktak sírósak lenni. És miért sírt? Azért, mert, azt mondja, látjátok, mivé lettem? Semmivé lettem. Aztán kivezettük az udvarra, szétnézett ott, azon a területen, ahol ők laktak, ott volt a munkahelye is nem messze, és mikor lenézett a völgybe, akkor megint elkezdett sírni. Azt mondja, látjátok, azt a valamit még én csináltam tavaly. És mivé lettem? Siratja az ember önmagát. Na, valamilyen esemény által Isten nagyon hamar meg tudja nekünk mutatni, hogy senkik és semmik nem vagyunk. De nem csak ilyen események által, a hívő emberhez Isten legegyszerűbb dolgok által is tud szólni. Például készül egy háziasszony, hogy vendégek jönnek, és most kitesz magáért, és nagyon jó ebédet fog főzni, és nem sikerül. Úgy sem sikerül, mint ahogy máskor szokott. És ez elég, hogy az ember észbe kapjon, és megalázódjon, hogy most én akartam kitenni. Ki vagyok én? Vagy elkezd gyorsan mosogatni, és elejti talán a legszebb poharát, vagy a legszebb tálát. Talán éppen akkor, amikor előző nap megfegyelmezte mondjuk a gyerekét, hogy hát miért törte el? És akkor látja az ember, ki vagyok? Hát senki vagyok, egy nyomorult ember vagyok. Valami által Isten megaláz bennünket. Igék Ézsaiás könyvéből Az Ézsaiás könyvéből még egy Igét olvasnék fel ehhez. „Ezért ha majd elvégezi az Úr minden dolgát Sion hegyén és Jeruzsálemben, meglátogatom az Assiriabeli király nagyakaró szíve gyümölcsét és nagyralátó szeme kevélységét. Mert ezt mondá: Kezem erejével míveltem ezt és bölcsességemmel, mivel okos vagyok: elvetettem sok népeknek határit, és kincseikben zsákmányt vetettem, és leszállítám, mint erős, a magasan ülőket; És kezem úgy találta mintegy fészket a népek gazdagságát; és a mily könnyen elszedik az elhagyott tojásokat, azonképen foglaltam én el az egész földet; és nem volt senki, a ki szárnyát mozdította, vagy száját megnyitotta, vagy csak sípogott volna is!” (Ézs 10,12-14). Így gondolkozik a természeti ember, az öntelt ember. Minden sikerült, senki nem szólt ellenem. A népeket levertem úgy, csak, mint a tojásokat elszedik a madártól, mikor nincs ott az anyamadár. De akkor szól az Úr: „Avagy dicsekszik-e a fejsze azzal szemben, a ki vele vág? Vagy a fűrész felemeli-é magát az ellen, a ki vonsza azt? Mintha a bot forgatná azt, a ki őt felemelé, és a pálcza felemelné azt, a mi nem fa! [...] Azért így szól az Úr, a seregeknek Ura: Ne félj népem, Sionnak lakosa, az Assiriabeli királytól! Bár botjával megver tégedet és pálczáját felemeli rád, miként Égyiptom egykoron; [nagyon érdekes megfigyelni: Egyiptom és Asszíria csaknem mindig együtt szerepelt] Mert még csak egy kevés idő van: és elfogy búsulásom, és haragom az ő megemésztésökre lészen!” (Ézs 10,15.24-25). Tehát amikor egy hívő ember megengedi magának, hogy az ő énje felemelkedjék, akkor jön az Úr, és azt mondja: Nem dicsekedhetsz semmivel! És megmutatja valami által, hogy nem vagyunk senkik és semmik. Még egy Igét olvasnék az Ézsaiás 19-ből is: „Ama napon út lesz Égyiptomból Assiriába [itt is figyeljük meg, együtt van a kettő], és Assiria megy Égyiptomba, Égyiptom meg Assiriába, és Égyiptom Assiriával az Urat tiszteli. Ama napon Izráel harmadik lesz Égyiptom és Assiria
mellett; áldás a földnek közepette; Melyet megáld a seregeknek Ura, mondván: Áldott népem, Égyiptom! És kezem munkája, Assiria! És örökségem Izráel!” (Ézs 19,23-25). Már láttuk Egyiptomnál is, hogy ha majd az Úr a negyven éves fogság után elvégzi benne a munkáját, akkor áldott lesz. Itt pedig Asszíriáról azt mondja, hogy kezem munkája Asszíria. Tehát azok a képességek, adottságok, erők, amiket Isten nekünk adott, azok nem rosszak önmagukban, csak ha a magunk dicsőségére használjuk. De ha az Úr megmunkál bennünket, ha kezébe vesz, és hogyha elvégzi a munkáját bennünk, a megaláztatás, az összetörésnek a munkáját, akkor hasznos lehet. Akkor, ha odaszánjuk Neki magunkat, erőnket, testünket, adottságainkat az Ő kezébe tesszük le, minden hasznos az Úr kezében, csak látszódjon rajtunk a keze nyoma, a keze munkája. Kezem munkája Asszíria - így mondja ezt. Befejezésképpen még arra hívnám fel a figyelmet, hogy itt azt olvastuk, hogy út lesz Egyiptomból Asszíriába. Együvé fognak járni, egymás mellett fognak menni. És amit olvastunk a Királyok könyvéből, figyelték a testvérek, hogy Izrael ki akarta játszani egymás ellen Asszíriát és Egyiptomot. Amíg az én uralkodik, addig a két én, vagy két ember, akiben az én uralkodik, ellenség. Mindig ki akarják egymást játszani. Vagy ha szövetséget is kötnek, ez csak önző érdekeken alapszik, és hamar felborul, és ismét ellenségek lesznek. De amikor valakinek az énjét Isten összetörte, amikor valakit Isten alázott meg, amikor valakinek látszik az életében az Isten keze munkája, akkor két olyan ember megtalálja az utat egymáshoz, mert Krisztus az út, és Krisztusban utat találnak egymáshoz és a szívekhez. Akkor nem lesz versengés, hogy ki a nagyobb, nem lesz az, hogy neked van nagyobb adottságod, vagy nekem. Vagy hogy ki az első, ki a hasznosabb az Úr kezében. Mindenki tudja, hogy „mid van, amit nem úgy kaptál?”, és amit úgy kapott, azzal minddel Isten dicsőségére akar élni, és Neki akar szolgálni. Befejezés A Királyok könyvében van még egy érdekes történet, még ezt elmondanám. Ezékiás király idejében játszódik, amikor már elvitte Asszíria királya a tíz törzset a fogságba, már nem maradt semmi hátra, csak Júda és Jeruzsálem, és Asszíria királya megtámadta Jeruzsálemet. Figyeljük meg, hogy milyen különös módon viselkedik Ezékiás, Júda királya. Majd aki akarja, elolvashatja a Királyok 2. könyve 18. és 19. részét, most csak elmondanám. Azt mondotta Asszíria királyának, hogy lépjünk szövetségre, és amit te kérsz, én megadom neked. Asszíria királya sok adót vetett ki rá, ezüstöt és aranyat. Akkor Júda királya, Ezékiás összeszedte minden kincsét, de ez nem volt elég. Összeszedte az Úr házának a kincseit is, de még az sem volt elég. Akkor leverette azt az aranyat, amivel beborította az Úr házának a kapuit és ajtófeleit. Ő maga boríttatta be egy néhány évvel az előtt, s most mind leverette róla, hogy oda tudja adni Asszíria királyának. Azt olvassuk az Igében, hogy Asszíria királya mégis ellene küldte a fővezért, mégis megtámadta. Ez egy nagy tanulság a számunkra: a mi énünkkel nem lehet szövetséget kötni. A mi énünk az követel, telhetetlen. A mi énünk kifoszt bennünket, meg akarja rabolni az Isten dicsőségét (mert ugye az Úr házának is összes kincsét odaadta, még az ajtófélről is leverette az aranyat). Ezzel nem lehet szövetséget kötni. Mit lehet akkor csinálni? Amikor ellene küldte a fővezérét és körülvették Jeruzsálemet, gyalázkodó levelet írt az ellenség Ezékiásnak, és ebben a nagy tehetetlenségében, megalázottságában, Ezékiás király az Úrhoz fordult. Bevitte a levelet az Úr házába, és kiterjesztette az Úr előtt. Ő elolvasta hamarabb, de kiterjesztette az Úr előtt. Itt van Uram, olvasd el, mit mond az ellenség, Téged gyaláz. Érdekes megfigyelni, hogy szorult helyzetben volt, de az Úr előtt nem arra hivatkozott, hogy ő van nehéz helyzetben. Gondolom, hogy a lelkiismerete megszólalt, hogy megérdemlem a nehéz helyzetet, minden kincsem odaadtam Asszíria királyának. Hanem azt mondta: Uram, Téged gyaláz az ellenség, mert azt írta az ellenség a levelében, hogy én már minden nemzetet elfoglaltam, levertem. Hol vannak az ő isteneik? Kiben bíztok? A ti Istenetekben? Uram lásd, Téged gyaláz. És akkor Isten üzent
Ézsaiás próféta által, és azt mondta, hogy nem jön be ebbe a városba, nyilat sem lő bele. És azon az éjszakán az Úr angyala levágott száznyolcvanötezret az Asszíriabeli táborból. Ez Istennek a munkája, ezt munkálja bennünk, hogy csalódjunk az énünkben, csalódjunk a képességeinkben, csalódjunk az elképzeléseinkben. Csalódjunk mindenben, ami nem az Úrnak a munkája. De aztán meglátszódik majd rajtunk az Úr keze munkája abban, hogy hozzá jövünk, és egyedül csak Benne bízunk. Akkor Ő majd megmutatja, hogy kicsoda Ő, és ezáltal bennünket is formál az Ő képére. Ámen. Debrecen, 1989. március 22.
