Ez 30,1-26 Hogy pusztul el Egyiptom - hogyan nevel az Úr

Ez 30,1-26 Hogy pusztul el Egyiptom - hogyan nevel az Úr „És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! prófétálj és mondd: Így szól az Úr Isten: Jajgassatok! Jaj annak a napnak! Mert közel egy nap és közel az Úrnak napja, felhőnek napja, a pogányok ideje lesz az. És bemegy a fegyver Égyiptomba, és lesz reszketés Szerecsenországban, mikor hullanak a sebesültek Égyiptomban, és elviszik gazdagságát, s elrontatnak fundamentomai. A szerecsenek s a libiaiak s a lidiaiak és az egész gyülevész és Kúb és a frigy földének fiai velök együtt fegyver miatt hullnak el. Így szól az Úr: És elessenek, a kik Égyiptomot támogatják, és alászálljon erősségének kevélysége: Migdoltól fogva Siénéig fegyver miatt hullanak el benne, ezt mondja az Úr Isten. És elpusztulnak elpusztult tartományok között, és városai elpusztult városoknak közepette lesznek. És megtudják, hogy én vagyok az Úr, mikor tüzet vetek Égyiptomra, és összetörik minden segítője. Azon a napon követek mennek ki előttem hajókon a bátorságban lakó Szerecsenország elrémítésére, s lészen rettegés bennök Égyiptom ama napján; mert ímé jön! Ezt mondja az Úr Isten: És megszüntetem Égyiptom lármáját Nabukodonozor, babiloni király keze által. Ő és az ő népe ő vele együtt, a nemzetek legkegyetlenebbjei, elhozatnak a föld elvesztésére, és kivonszák fegyveröket Égyiptom ellen, és betöltik a földet megölettekkel. És a folyóvizeket kiszárasztom, és eladom a földet gonoszok kezébe, és elpusztítom a földet s teljességét idegenek keze által, én, az Úr szólottam. Így szól az Úr Isten: És elvesztem a bálványokat és megszüntetem a bálványképeket Nófból s a fejedelmet Égyiptom földjéről, nem lészen többé, és bocsátok félelmet Égyiptom földjére. És elpusztítom Pathróst, s vetek tüzet Zoánra, és teszek ítéleteket Nóban. És kiöntöm haragomat Sinre, Égyiptom erősségére, és kivágom a sokaságot Nóból. És vetek tüzet Égyiptomra, kínok közt vergődik Sin, és Nó megtörik és Nófba betörnek fényes nappal. Aven és Fibéseth ifjai fegyver miatt hullanak el, és ők magok fogságra mennek. És Tehafneheszben megsötétedik a nap, mikor ott összetöröm Égyiptom pálczáját, és megszünik benne erejének kevélysége, őt magát felhő takarja el, és leányai fogságra mennek. És cselekszem ítéleteket Égyiptomban, és megtudják, hogy én vagyok az Úr. És lőn a tizenegyedik esztendőben, az első hónapban, a hónap hetedikén, lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! A Faraónak, Égyiptom királyának karját eltörtem, és ímé be nem kötötték, hogy megorvosolják, hogy tegyenek körülkötést reá, hogy megerősödjék fegyverfogásra. Ennekokáért így szól az Úr Isten: Ímé, a Faraó ellen megyek, Égyiptomnak királya ellen, és eltöröm mind a két karját, azt, amely még erős, és azt, amely már eltörött, s elejtetem vele kezéből a fegyvert. És eloszlatom az Égyiptombelieket a nemzetek közé, és szétszórom őket a tartományokba. És megerősítem Babilon királyának karjait, és adom az én fegyveremet kezébe, és eltöröm a Faraó karjait, és nyögni fog előtte, mint a megsebesültek szoktak. Megerősítem azért Babilon királyának karjait, a Faraó karjai pedig leessenek, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, mikor adom fegyveremet Babilon királyának kezébe, hogy azt kinyújtsa Égyiptomnak földje ellen. És eloszlatom az égyiptomiakat a nemzetek közé, és szétszórom őket a tartományokba, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr.” Bevezetés Négy részen keresztül szól Isten Egyiptom ellen, ez a második, amikor erről olvasunk. Láttuk az elmúlt alkalommal is, hogy Egyiptom jelenti a mi életünkben azt a régi természetünket, ami vissza-visszakísért. Most még többet tudhatunk meg ebben a részben Egyiptomról, illetve

saját magunkról. Mert Egyiptom az Ige szerint a szolgaság jelképe, a szolgálatnak a háza. Így jelenti régi természetünknek a testies oldalát, amikor az ember még a testnek, a kívánságoknak a szolgája. Jelenti a kiskorúságot, mert Izrael Egyiptomban növekedett, hetven lélek ment le Egyiptomba, és ott lett nagy nemzetté, és onnan hívta ki az Úr, még az Úr Jézus Krisztusra vonatkozó prófécia is úgy szól, hogy „Egyiptomból hívtam ki az én fiamat”. Tehát egy bizonyos értelemben a kiskorúság, és a neveltetésnek a jelképe is Egyiptom a mi életünkben. Úgy, ahogy a Galata levélben olvashatjuk például: „Mondom pedig, hogy a meddig az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától, jóllehet ura mindennek. Hanem gyámok és gondviselők alatt van az atyjától rendelt ideig. Azonképen mi is, mikor kiskorúak valánk, a világ elemei alá voltunk vettetve szolgaként” (Gal 4,1-3). Így függ össze a hívő ember életében is Egyiptom a kiskorúsággal, a szolgasággal. A kiskorúságon mindnyájan átmegyünk, mert nem nagykorúaknak, hanem szellemben gyermekeknek, kisdedeknek születünk, és úgy növekedünk. Törvény és kiskorúság Aztán jelenti Egyiptom az Ige alapján a törvényt is. Különösen itt a Galata levélben látható ez, hogy a törvény Krisztusra vezérlő mesterré lett. És valahogy, amikor a hívő ember elkezdi az ő életét, amikor az Úr felé fordul, nagyon sokszor nehezen érti meg, hogy nem a törvény cselekedeteiből, hanem egyes-egyedül Isten kegyelméből van a megtartás, és egyes-egyedül Jézus Krisztusért vagyunk kedvesek Isten előtt, nem azért, akik önmagunkban vagyunk, és amit önmagunkban teszünk. A kiskorúsághoz tartozik az is, amikor valaki törvényeskedik, vagy a saját maga erejéből akar Istennek tetszeni. Tehát szolgaság, kiskorúság, törvényeskedés. Nagyon érdekes megfigyelni azt, hogy Ábrahám is átment egy ilyen korszakon. Ő a hitnek az atyja volt, a hithősök között szerepelt, de az életének volt szakasza, amikor mondhatnánk így most, a mi fogalmaink szerint, amikor még nevelte Isten, és amikor még a kiskorúságban volt, és amikor a hite meggyengült, és nem az Úrra nézett, akkor mindig Egyiptomba ment. (Izsák is Egyiptomba ment.) Szerzett ott Egyiptomban magának egy szolgálólányt, Hágárt. És amikor nem várt Istennek az ígéretére, ő akart cselekedni - hogy mondottuk, hogy Egyiptom mit is jelent? Ami a régi természetünkben vissza-visszakísért, amikor én akarok valamit. Tehát elejébe vágott Istennek, és ő akart valamit: akkor született ettől a Hágártól egy gyermeke, Izmáel. Izmáel és Hágár jelent nekünk valamit, nem véletlen, hogy egyiptomi volt Hágár. A Galata levélben így olvashatunk erről: „Mondjátok meg nékem, kik a törvény alatt akartok lenni: nem halljátok-é a törvényt? Mert meg van írva, hogy Ábrahámnak két fia volt; egyik a szolgálótól és a másik a szabadostól. De a szolgálótól való test szerint született; a szabadostól való pedig az ígéret által. Ezek mást példáznak: mert azok az asszonyok a két szövetség; az egyik a Sinai hegyről való, szolgaságra szülő, ez Hágár. [...] De a magasságos Jeruzsálem szabad, ez mindnyájunknak anyja. [...] Mi pedig, atyámfiai, Izsák szerint, ígéretnek gyermekei vagyunk. De valamint akkor a test szerint született üldözte a lélek szerint valót, úgy most is. De mit mond az Írás? Űzd ki a szolgálót és az ő fiát; mert a szolgáló fia nem örököl a szabad nő fiával. Annakokáért, atyámfiai, nem vagyunk a szolgáló fiai, hanem a szabadoséi. Annakokáért a szabadságban, melyre minket Krisztus megszabadított, álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával” (Gal 4,21-5,1). Tehát világos, hogy Isten szabadságra hívott el, a Szent Szellem szabadságára, hogy örökösök, fiak vagyunk, és kibocsátotta Isten a szívünkbe az Ő Fiának a Szellemét. De amíg kiskorú az ember, ebből a szabadságból és ebből a gazdag szellemi életből semmit nem tud megélni, addig szolga. De ebből a kiskorúságból akar Isten bennünket kinevelni, és, hogy hogyan, ezt látjuk ebben a részben is többek között. Először is az látszik, hogy ami itt Egyiptommal történik, mindre azt mondja az Úr, hogy én teszem vele. Például úgy olvastuk itt: „Így szól az Úr: És elessenek, a kik Égyiptomot

támogatják, és alászálljon erősségének kevélysége […] És a folyóvizeket kiszárasztom […] Így szól az Úr Isten: És elvesztem a bálványokat [...] És vetek tüzet Égyiptomra […] összetöröm Égyiptom pálczáját, és megszűnik benne erejének kevélysége…” (6., 12.-13., 16. és 18. vers). És így tovább. Most nézzük meg sorban ezeket, hogy amit az Úr Egyiptommal tesz, az természetesen beteljesedett akkor Egyiptomon, de hát mi most nem azért olvassuk a Bibliát, hogy azt nézzük, hogy Egyiptommal mi történt pár ezer évvel ezelőtt, hanem, ami tanulságunkra íratott meg, és most mit jelképez ez a mi életünkben. Mit tesz az Úr mivelünk, hogy neveljen a kiskorúságból, hogy eljussunk a nagykorúságra, a Krisztussal teljes kornak a mértékére? Csak Úr legyen életünk forrása! „És a folyóvizeket kiszárasztom…” (12. vers). Azért ezzel kezdem, mert a múlt órán szó volt arról, hogy mit jelentett Egyiptomnak a Nílus, a folyóvíz? Azt mondta, ezt én teremtettem magamnak. Amit ő elrendezett, eltervezett, berendezkedett, amiben ő látta az életének a megtartását (mert a Nílus öntözte meg neki a földet, abban volt a hal), attól várt mindent. Nem Istentől, hanem a folyótól. Azt mondja Isten: én ezt kiszárasztom. Mindent elapaszt és kiszáraszt életünkben Isten, aminek a forrása nem Őbenne van, Hogy valóság legyen az az Ige, hogy minden forrásaim tebenned vannak. És bizony, amikor az Úr ezeket a forrásokat betömi, és az embernek az addig megszokott élete egészen megváltozik, akkor az fáj, rosszul esik az embernek. Mivel itt a Galata levélben, a 4. és az 5. részben jóformán erről van szó, hogy a kiskorúságból hogyan nevel ki az Úr, én egy-egy igét hozok mindig a Galata levélből, ahonnan látjuk, hogy mit is akar Isten Igéje nekünk ezzel mondani, például ezzel, hogy a folyóvizeket kiszárasztom. A Galata levél 4. részének elolvasom a 15. versét. Az így hangzik: „Hová lőn tehát a ti boldogságotok? Mert bizonyságot teszek néktek, hogy ti, ha lehetséges volt volna, szemeiteket kivájván, nékem adtátok volna.” Hová lőn a ti boldogságotok? Tudniillik a Galátziabeliek szellem szerint indultak el, azután visszatértek a kiskorúságra, a törvénynek az igájához, és ismét éltek az ő saját forrásaikból, nem az Úrból. Aki a törvény alatt van, annak az számít, hogy: mit teszek én, mit vagyok képes megtenni? És mi tűnt el nagyon hamar? A boldogságuk. Oda lett az örömük! Azt mondja, addig olyan boldogok voltak, úgy örültek az Igének, úgy örültek Pálnak, aki hirdette nekik az Igét, hogy a szemüket kivájták volna, és Pálnak adták volna, ha lehetséges lett volna. És eltűnt ez a boldogság, eltűnt az öröm. Na, valahogy így van, amikor az ember a saját folyóvizéből táplálkozik: nincsen öröme. És amikor az Úr még ezt is eltömi, még ezt is kiszárítja, akkor úgy gondolja az ember, hogy vége mindennek. Pedig nem! Igazán akkor nyílik majd meg a másik forrásvíz, a másik folyóvíz az Úrtól. Ez az élet vize, ami aztán majd örömet ad az embernek, ami majd igazi víz lesz a szomjazónak. Egyedül az Úrban bízzunk! A következő vers, amivel foglalkoznánk: „Így szól az Úr Isten: És elvesztem a bálványokat és megszüntetem a bálványképeket Nófból s a fejedelmet Égyiptom földjéről, nem lészen többé, és bocsátok félelmet Égyiptom földjére” (13. vers). Tehát elvesztem a bálványokat. Amíg az ember hitben kiskorú, vannak bálványai, vannak dolgok, amiket fontosnak tart. Vannak dolgok vagy emberek, akire ránéz, és akitől vár olyat, amit csak Istentől várhatna az ember. Amíg az ember kiskorú, vannak elvárásai emberek felé, testvérek felé is. Nem tud igazán egyedül csak az Úrra nézni, hanem emberekre néz. Néz persze saját magára is, és bízik a maga erejében is, de önmagában is és másokban is csalódnia kell, mert az Úr minden bálványt ledönt, minden bálványt elveszít, hogy ne maradjon semmi más, egyedül csak Krisztus. Mindig a kiskorúságnak a jele, hogyha mi emberekben vagy magunkban bízunk. Amikor még várunk valamit az emberektől, amikor még vannak elvárásaink, és azt mondjuk, hogy hát nem

gondoltam volna, hogy ez az ember így viszonyul hozzám, vagy, hogy ez az ember ilyen. Ez azt jelenti, hogy vannak elvárásaink. Az Úr arra vezet el bennünket, és csak úgy leszünk nagykorúak, hogy ne várjunk mi semmit. De persze nem úgy, hogy úgy nézek a másikra, hogy hát ez úgyis olyan silány, semmi, hogy nem várhatok tőle semmit. Nem így. Hanem úgy, hogy minden forrásaim Tebenned vannak. Hát nem méltatlan akkor Tehozzád, Uram, hogy én emberektől várjak valamit? Nem akarod, hogy más foglalja el a Te helyedet, Te akarsz engem betölteni. Ez nem a másik embernek a lenézése, nem a másiknak a semmibevevése, hanem Istennek a felmagasztalása, Isten felemelkedése, amikor csak Tőle várok. Az is mutatja, hogy a másiktól várok valamit, ha csalódom benne. Minél nagyobbat csalódok, annál többet vártam. Ha Istentől várok csak, akkor megkímélem magamat a csalódásoktól, és erre is el akar az Úr vezetni bennünket. Fogadjuk el a próbát! „És vetek tüzet Égyiptomra, kínok közt vergődik Sin, és Nó megtörik, és Nófba betörnek fényes nappal. Aven és Fibéseth ifjai fegyver miatt hullanak el, és ők magok fogságra mennek” (16. vers). A tűz a nehéz próbának a jele, mert a tűz éget. De a tisztításnak a jelképe is, ls a mi esetünkben azért jön a próba, hogy Isten megtisztítson bennünket, hogy kiégessen olyan dolgokat, amik nem méltók hozzá. A kiskorúsággal együtt járnak méltatlan dolgok, mert a gyermek elméjéhez köttetett a bolondság, és a kiskorú hívő elméjéhez is nagyon sok méltatlan dolog tapad. Nagyon sokszor a gondolkozásunk, amíg kiskorúak vagyunk, nem méltó az Úrhoz. Ebből ki kell, hogy neveljen bennünket Isten, és ezért adja a tüzet, a nehéz próbákat az életünkbe. Persze ez azzal jár, ahogy itt mondja is, hogy „kínok közt vergődik Sin, és Nó megtörik” - tehát kínnal és megtöréssel. És azt is olvassuk még, hogy kínok közt vergődik. Vergődés, kín és megtörés, de ezt nem lehet megspórolni. Mint ahogy a gyermek úgy lesz igazán nagykorú, és úgy lesz igazán nagykorú a gondolkozása is, hogyha a szülő megfenyíti. Mert azzal még nem lesz nagykorú, hogy eléri a tizennyolc évet, hetven kiló lesz a súlya, és százhetven centi magas lesz. Attól még a gondolkodása lehet nagyon is méltatlan és kiskorú. Az által lesz nagykorú, hogy megfenyítik. Mert, hogy mondja az Ige? Ha fenyítés nélkül valók vagytok, korcsok vagytok, és nem fiak. Úgy lesz fiú, nagykorú, hogyha kékek a sebek, és a belső részekig ható csapások eltávoztatják azt a gyermekes, méltatlan gondolkozást. A kínok, keservek, vergődések között gondolkozik el az életről, hogy miért is vagyok, miért is élek, és mi méltó énhozzám, hogy is kell nekem viselkednem abban a családban és ott, ahol éppen vagyok. Hát Isten a mi nevelésünk érdekében a kiskorúságban különösen nagyon sokszor kell, hogy fenyítsen bennünket, hogy tüzet vessen. De mit mond az Ige? Meg ne rémüljetek a tűztől, amely a próbáltatás végett támad köztetek, mintha valami rémületes dolog történnék veletek. Bár ott Péter levelében úgy folytatja az Ige, hogy tűz, amiről szó van, Krisztus nevéért támad, ha gyaláznak bennünket. De amíg az ember kiskorú, nem a Krisztus nevéért szenved, hanem a maga oktalansága miatt szenved legtöbbet. Csak más, hogy hogy tűrjük el ezeket a kínokat és szenvedéseket. Látjuk-e benne Istennek a fenyítő kezét, hogy nem ellenünkre van, hanem a javunkra, hogy szentségében részesítsen. Az Úr uralkodjon életünk felett! A következő igevers, amivel foglalkoznánk: „…összetöröm Égyiptom pálczáját, és megszünik benne erejének kevélysége, őt magát felhő takarja el, és leányai fogságra mennek” (18. vers). Egyiptom pálcája itt királyi pálcát, jogart jelent. Vagyis, amikor összetöri Egyiptom királyi pálcáját, az azt jelenti, hogy megalázza az Úr, amint itt mondja is, hogy megszűnik benne erejének kevélysége. Őt magát felhő takarja el, tehát nem tündöklik már, nem pompázik már úgy. Vagyis, a mi életünkben az Úr azt végzi, hogy minden kevélységünk összetörjön, hogy ne mi legyünk az önmagunk urai és királyai, hanem elfogadjunk életünk

felett egy másik királyi pálcát, egy másik jogart: Istennek a feltétlen uralmát az életünk fölött. A kiskorúságra ez is jellemző, hogy a kiskorú gyermek tudja ugyan, hogy ki van szolgáltatva annyiban a felnőtteknek, hogy nem tud megállni a saját lábán, mégis önző és követelőző, és szeretné minden áron a maga elgondolását és akaratát véghezvinni. Ebből jön az összeütközés, és ezért kell a fenyítés. A szellemi kiskorú hívő ember is úgy van, hogy ő akarja berendezni az életét. Ő akar önmaga ura lenni, és ezt a királyi pálcát, az önmagunk felett való rendelkezésnek a jogát akarja Isten összetörni bennünk. De Istennek a módszere különös, mert azt mondja: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én Szellememmel! azt mondja a Seregeknek Ura” (Zak 4,6). Isten tudja csak azt, hogy ezt hogyan éri el egy emberben az Ő különös szeretetével. Hol fenyít, hol csalódást enged az életünkben, hol kiábrándulást, hol örömet. Mikor mit enged meg, amíg eljut odáig az ember, hogy azt mondja: jobb az életem az Úr kezébe letenni, jobb Neki átadni, minthogy rettegjek, reszkessek, és én kormányozzam az életemet. Valahogy úgy, ahogy itt kifejezi képletesen az Ige, hogy felhő takarja el. Valahogy az Úr elvégzi azt, hogy egyszer csak látjuk, hogy nem olyan kellemes a mi dicsőségünkben tetszelegni, és eltakarja a felhő, és átadjuk Neki az életünkben az uralmat. „Azonképpen mi is, mikor kiskorúak valánk, a világ elemei alá voltunk vettetve szolgaként: Mikor pedig eljött az időnek teljessége, kibocsátotta Isten az ő Fiát, a ki asszonytól lett, a ki törvény alatt lett, Hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe, ki ezt kiáltja: Abba, Atya! Azért nem vagy többé szolga, hanem fiú; ha pedig fiú, Istennek örököse is Krisztus által.” (Gal 4,3-7). Tehát Istennek a Szelleme, Aki kitöltetett a szívünkbe, Ő tudja elvégezni bennünk, hogy ezt kiáltsuk: Abba, Atya! És, hogy ne szolgáljunk többé azoknak, amik természet szerint nem istenek. Ne legyen „királyi pálca” más az életünkben, egyedül csak az Úr. Szellem szerint járjunk! A következő igeversek, amivel foglalkoznánk, a 21. verstől: „Embernek fia! A Faraónak, Égyiptom királyának karját eltörtem, és ímé be nem kötötték, hogy megorvosolják, hogy tegyenek körülkötést reá, hogy megerősödjék fegyverfogásra. Ennekokáért így szól az Úr Isten: Ímé, a Faraó ellen megyek, Égyiptomnak királya ellen, és eltöröm mind a két karját, azt, a mely még erős, és azt, a mely már eltörött, s elejtetem vele kezéből a fegyvert” (21- 22. vers). Az előbb a királyi pálcáról volt szó, most arról a karról, amely nemcsak királyi pálcát tud fogni, hanem fegyvert is. És azt mondja Isten, hogy ezt a kart eltöri. Ha Egyiptom történetét figyeljük, mondjuk a Jeremiás próféta könyvének alapján, akkor az egyik karnak az eltörése, amikor fegyvert fogott, az talán akkor volt, amikor Nabukodonozor király felvonult Jeruzsálem ellen. Kijöttek az Egyiptomiak is sereggel, de aztán el kellett nekik vonulni Jeruzsálem alól, mert vereséget szenvedtek. Nem gyógyult be ez a vereség. Később Nabukodonozor király elfoglalta egész Egyiptomot; már nemcsak az egyik kar, a másik is eltört, és ez, amelyik eltört először, ezt is jobban eltörte az Úr. Vagyis, teljesen megsemmisítette a király fegyveres hatalmát, nem tudott védekezni, nem tudott ellenállni. A fegyver mindig ezt jelenti, a védekezést, az ellenállást, az ellenszegülést. Amíg egy embernek a kezében fegyver van, addig nem szokta magát megadni, addig ellene támad a másiknak, addig védi önmagát. De ha eltörik a karja, akkor kiesik a fegyver a kezéből. Na, valahogy így van a kiskorú hívő ember is. Nyilvánvaló, hogy Nabukodonozor királyt azért rendelte oda az Úr, hogy megalázza Egyiptomot, hogy mindent végrehajtson, ami Isten terve volt Egyiptommal. De Egyiptom védekezni akart. És ugyanúgy mi is, amikor Isten a mi életünkben is elhozza azokat a fenyítékeket, azokat az eseményeket, amik által meg akar bennünket alázni, mi is sokszor védekezünk, és sokszor vagdalkozunk. Sokszor szembeállunk az Úrral, és szembeállunk másokkal is. És mit mond itt az Ige? Eltöröm a kart, hogy essen ki

belőle a fegyver, hogy lássa meg az ember, hogy nem jó ez, amit csinál, hogy ne legyen ereje az ellentámadásra. A Galata levél 5. részéből ide is hoznék egy Igét: „Mondom pedig, Lélek (Szellem) szerint járjatok, és a testnek kívánságát véghez ne vigyétek. Mert a test a lélek (szellem) ellen törekedik, a lélek (szellem) pedig a test ellen; ezek pedig egymással ellenkeznek, hogy ne azokat cselekedjétek, a miket akartok. Ha azonban a Lélektől (Szellemtől) vezéreltettek, nem vagytok a törvény alatt. A testnek cselekedetei pedig nyilvánvalók, melyek ezek: házasságtörés, paráznaság, tisztátalanság, bujálkodás, Bálványimádás, varázslás, ellenségeskedések, versengések, gyűlölködések, harag, patvarkodások, visszavonások, pártütések, Irígységek, gyilkosságok, részegségek, dobzódások és ezekhez hasonlók: melyekről előre mondom néktek, a miképen már ezelőtt is mondottam, hogy a kik ilyeneket cselekesznek, Isten országának örökösei nem lesznek” (Gal 5,16-21). A test mindig a Szellem ellen törekszik. A testnek vannak bizonyos fegyverei, ami a Szellem ellen támad. Az a megoldás, amit itt mond Isten Igéje, hogy Szellem szerint járjatok, és akkor nem fogjátok a test cselekedeteit véghezvinni. Tehát az a Szellem, amelyikről az előbb olvastunk, hogy, aki által kiáltjuk, hogy „Abba, Atya!”, Aki által fiak vagyunk, hogy ne legyünk többé szolgák, az a Szellem, ha egyre jobban uralomra jut az életünkben, akkor törik el Egyiptomnak a karja, ami a fegyvert tartja. Akkor lehetséges az az Ige, hogy öldököljétek meg azért a ti földi tagjaitokat. Ezeket, ami itt fel van sorolva: paráznaságot, tisztátalanságot, fösvénységet, bujaságot, bálványimádást és egyebeket. És ezt is az Úr végzi! Így van kijelentve, hogy eltöröm mind a két karját a Fáraónak, mert a Szent Szellem, aki bennünk van, képes arra, hogy ellenálljon a testnek, hogy eltörjön ez az Isten ellen vagdalkozó kar, és kiessen belőle a fegyver. Szellem szerint járjatok, és akkor a test kívánságait nem fogjátok véghezvinni! A támogatók is elesnek Még két igeversről szólnék: „Így szól az Úr: És elessenek, a kik Égyiptomot támogatják, és alászálljon erősségének kevélysége: Migdoltól fogva Siénéig fegyver miatt hullanak el benne, ezt mondja az Úr Isten” (6. vers). És kik ezek, akik támogatják Egyiptomot? Ez az előző versekben van felsorolva: Szerecsenország, líbiaiak, lídiaiak, az egész gyülevész nép, Kúb és frigy földének fiai. Tehát ezek, akik támogatják, akik szövetségesei voltak Egyiptomnak. Ki a szövetségese, ki támogatja a mi régi természetünket, ezt a szolgalelkűséget, testies gondolkozást? Van elég támogatója! Támogatja a világ, a Sátán, e világnak a fejedelme, de leginkább, és legveszélyesebben, támogatja a mi saját lelkünk, a mi énünk. Ez a legveszélyesebb támogatója a testies gondolkozásnak, az énünk. És itt azt mondja: elessenek, akik Egyiptomot támogatják, és alászálljon erősségének a kevélysége. Még egy dolog van, ami nagyon veszélyesen támogatja Egyiptomot, a testies gondolkozást, a szolgaságot, a kiskorúságot: ez pedig a hamis evangélium. Erről van szó a Galata levélben is, amikor azt mondja Pál: „Bizodalmam van az Úrban ti hozzátok, hogy más értelemben nem lesztek; de a ki titeket megzavar, elveszi az ítéletet, bárki legyen. [...] Bárcsak ki is metszetnék magukat, a kik titeket bujtogatnak. Mert ti szabadságra hívattatok atyámfiai; csakhogy a szabadság ürügy ne legyen a testnek, sőt szeretettel szolgáljatok egymásnak” (Gal 5,10-12). Tehát Pál apostol nagyon kemény szavakat használ azok ellen, akik megzavarták a Galatákat, és visszavitték őket az evangélium szabadságából a törvény alá ismét, hogy tartsák meg a napokat, a hónapokat, az ünnepeket, metélkedjenek körül, és a mózesi törvényeket tartsák be. Nem jó evangéliumot hirdettek ezek. Jót akartak, buzgólkodtak Mózesért meg a hagyományokért, meg az atyákért, nekik ez volt a gondolatuk, és ők jót akartak, csak nem volt igazi evangélium, hanem hamis evangélium volt. Mert ők maguk is a törvény alatt voltak, mert ők maguk is kiskorúak voltak, és egy kiskorú nem tud igazi evangéliumot hirdetni, csak azt, amiben ő maga is van. Nem tudja a Krisztus szabadságát hirdetni. És erre is vigyázni kell, mert ez egy nagyon erős támogatója Egyiptomnak, a mi régi természetünknek, hogy

maradjunk kiskorúságban. Mindenki, aki úgy hirdeti az evangéliumot, hogy nem Isten bízta rá, és nem a nagykorúság, és a Krisztusban való szabadság, a Szent Szellem szabadsága által hirdeti, az hamis evangéliumot hirdet. Egy nemzedéknyi idő Végül még az utolsó versről. „És eloszlatom az égyiptomiakat a nemzetek közé, és szétszórom őket a tartományokba…” (26. vers). Ezt már a múlt órán láttuk, hogy ez a szétszóratás hány évig fog történni, mit mondott az Úr? Negyven évig. És láttuk, hogy a negyven esztendő a nevelésnek az esztendei, Izrael is negyven évig volt a pusztában. De most egy másik oldalát szeretném ennek bemutatni. Miért volt éppen negyven év a pusztai vándorlás? Vagy miért a negyvenes szám a nevelésnek a száma? Azzal indokolta Isten a negyven esztendőt Izraelnek, hogy ez alatt a negyven év alatt mindazok elvesznek a pusztában, akik fegyverfogható férfiak voltak, húszesztendőstől fölfelé, és a gyerekek, akikről azt mondták, hogy prédára lesznek (tehát akik még nem voltak fegyverfoghatók, nem voltak felelősek az ő cselekedeteikért, mert gyermekek voltak), ezek pedig mind megmaradtak, és ezeket vitte be az Úr az ígéretnek a földjére. Vagyis a negyven esztendő egy nemzedékváltást jelent. Kinőtt, és meghalt egy nemzedék, és támadt helyette egy új nemzedék. A mi nevelésünkkel is ezt akarja az Úr. Rossz, ha úgy mondom, hogy „kinőjünk” a gyermekkorból, hanem inkább az Úr „kineveljen” bennünket a gyermekkorból. Egy egészen más alapállásból, egy megújult értelemmel, megújult szívvel, megújult élettel tudjuk tovább folytatni az utunkat, amire az Úr el is hívott bennünket. Mert ismétlem, amíg kiskorúak vagyunk, semmiben nem különbözünk a szolgáktól. De Isten fiakat nevel, nagykorúakat, mert ezekben látszik meg az Ő élete és az Ő dicsősége, nem a szolgákban. Új nemzedék. Sokat mond ez, nem csak úgy, hogy a mi magunk egyéni életére, fejlődésére vonatkoztatva, hogy, hogy növünk ki a kiskorúságból a nagykorúságra, hanem úgy is, hogy bizony egy-egy nemzedékváltás jelentős a világban is, de jelentős Isten népe között is. Néha jó, néha viszont rossz. Nagyon sok esetben az első nemzedék, aki az Úrhoz tért, és mondjuk, egy gyülekezeti élet elindult bennük és általuk, a következő nemzedék már nem tud olyan hűséges lenni, az azt követő nemzedék meg egészen elhajlik. De a következő nemzedék lehet, hogy egészen újat hoz, különbet, mint a hárommal előtte levő nemzedék. Ilyen szempontból is lehet erre gondolni. „Megtudják, hogy én vagyok az Úr” Még egy kérdés van hátra. Mindezt, amit az Úr elmondott, ezt a hét dolgot a hét igeversben, ezeket Ő megcselekszi. Miért? Láttuk azt, hogy azért, hogy neveljen, hogy nagykorúak legyünk. De van itt az igeversek között egy szüntelenül visszatérő igevers, és még erre irányítanám rá a figyelmet. „És megtudják, hogy én vagyok az Úr, mikor tüzet vetek Égyiptomra…” (8. vers). Tehát miért a tűz? Hogy neveljen, tisztítson bennünket. De még miért is a tűz? Hogy akkor megtudják, hogy én vagyok az Úr. Ez nagy dolog, amikor egy ember megtanulja, hogy Isten az Úr. Az az örökélet, hogy megismerjenek téged. És így folytatja: „…és összetörik minden segítője.” Tehát, megtudják, hogy én vagyok az Úr, amikor összetörik minden segítője. Meg is fordíthatjuk ezt: Mikor ismerjük meg mi igazán az Urat? Mikor tudjuk meg mi igazán, hogy Ő az Úr? Amikor összetörik minden egyéb segítő, amikor tüzet vet ránk, bevisz a próbák tüzébe. Ezt olvassuk a 19. versben: „És cselekszem ítéleteket Égyiptomban, és megtudják, hogy én vagyok az Úr”, és a 25. vers közepétől is. Itt arról beszél, hogy a Fáraó karját eltöri, „…hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr, mikor adom fegyveremet Babilon királyának kezébe, hogy azt kinyújtsa Égyiptomnak földje ellen.” Érdekes. Akkor tudja meg Egyiptom, hogy Ő az Úr, és ekkor tudja meg a kiskorú hívő ember is, hogy ki neki az Úr, amikor összetörik az ereje, a karja, a fegyvere. Ugyanez van az utolsó versben is, amit olvastunk: „És eloszlatom az égyiptomiakat a nemzetek közé, és szétszórom

őket a tartományokba, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr” (26. vers). A negyven év, a szétszóratásban, a nevelés alatt, próbák alatt eltelt idő, mind azért van, hogy megtudjuk, hogy Ő az Úr. És most megfordítom. Ha nem vagyunk a nevelés alatt, ha nem lennénk a próbák alatt, nem tudnánk meg, hogy Ő az Úr. Ezért mondja, hogy megfenyít, nevel a javunkra. Mert minden apa megfenyíti az ő gyermekét, különben korcsok vagytok, nem fiak. Hogy megismerjük, hogy Ő az Úr, hogy ki Ő, hogy szentségében részesüljünk! Ámen. Debrecen, 1989. március 8.