Ez 32,1-16 Gyászének Egyiptom felett

Ez 32,1-16 Gyászének Egyiptom felett „És lőn a tizenkettedik esztendőben, a tizenkettedik hónapban, a hónap elsején, lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! kezdj gyászéneket a Faraóról, Égyiptom királyáról, és mondjad néki: Nemzetek fiatal oroszlánja, elvesztél; hiszen te olyan valál, mint a krokodil a tengerekben, mert kijövél folyóidon és megháborítád lábaiddal a vizeket és felzavartad folyóikat. Így szól az Úr Isten: Ezért kivetem rád hálómat sok nép serege által, és kihúznak téged varsámban. És leterítlek a földre, a mezőség színére vetlek, és reád szállítom az ég minden madarát, s megelégítem belőled az egész föld vadait. S vetem húsodat a hegyekre, és betöltöm a völgyeket rothadásoddal. És megitatom áradásod földjét véredből mind a hegyekig, s a mélységek megtelnek belőled. És mikor eloltalak, beborítom az eget, s csillagait besötétítem, a napot felhőbe borítom, és a hold nem fényeskedik fényével. Minden világító testet megsötétítek miattad az égen, és bocsátok sötétséget földedre, ezt mondja az Úr Isten. És megszomorítom sok nép szívét, ha elhíresztelem romlásodat a nemzetek között, a földeken, a melyeket nem ismersz. És cselekszem, hogy elborzadjanak miattad a sok népek, s királyaik rémüljenek el rémüléssel miattad, mikor villogtatom fegyveremet előttök, s remegni fognak minden szempillantásban, kiki az ő életéért, zuhanásod napján. Mert így szól az Úr Isten: A babiloni király fegyvere jön reád. Vitézeknek fegyvereivel hullatom el sokaságodat, ők a népek legkegyetlenebbjei mindnyájan; és elpusztítják Égyiptom kevélységét, és elvész minden sokasága. És elvesztem minden barmát a sok vizek mellől, és nem zavarja fel azokat többé ember lába, sem barmok körme azokat föl nem zavarja. Akkor meghiggasztom vizeiket, és folyóikat, olajként folyatom, ezt mondja az Úr Isten, Mikor Égyiptom földjét pusztasággá teszem, és kipusztul a föld teljességéből, mert megverek minden rajta lakót, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr. Gyászének ez és sírva énekeljék; a népek leányai énekeljék sírva; Égyiptomról és minden sokaságáról énekeljék sírva, ezt mondja az Úr Isten.” Bevezetés A 32. rész már a negyedik, amely Egyiptomról szól. Amint már eddig is láttuk, Egyiptom szellemi értelemben jelenti a hívő embernek a halálba nem adott énjét, azt a régi természetet, amit magunkkal hoztunk, és amit a megszentelődés folyamatán halálba kellene adni. Most ebben a részben elmondja Isten azt, hogy hogyan ítéli meg Egyiptomot, és mi ebből megtanulhatjuk azt, hogy mit tesz velünk az Úr annak érdekében, hogy megfegyelmezzen bennünket, megfenyítsen, hogy végül mégis a szentségében részesítsen, és elérje a célját velünk, hogy halálba adjuk a mi életünket. Zavar, békétlenség Azt olvastuk a 2. versben, hogy a Fáraó, Egyiptomnak a királya olyan volt, mint a krokodil a tengerekben. Kijött a tengerből a folyóin, és megháborította lábával a vizeket, és felzavarta a folyókat. Ez nagyon jellemző arra az emberre, akinek még nincsen halálba adva az énje, az élete, mert azok megháborítják a csendes vizeket. Ez a jelképes kifejezés azt jelenti, hogy mint amikor a krokodil belemegy egy csendes folyóba, és felkavarja a sárt és az iszapot, és megzavarja az ott élő halaknak és egyéb vízi állatoknak az életét, akkor az addig csendes folyómeder egyszerre csak megháborodik, felzavarosodik. Ilyen az, amikor valakinek nincsen az énje halálba adva, bármelyik pillanatban valamilyen külső vagy belső hatásra felkavarhatja a saját életünket, békességünket. Mert addig nincs is igazán maradandó békesség az Úrtól,

amíg halálba nem adtuk a magunk akaratát és énjét. De nemcsak a saját magunk életét, hanem a mi életünk a környezetünket is megháboríthatja és felzaklathatja. Az Ézsaiás próféta könyvében több helyen olvashatunk arról, hogy milyen az az ember, akinek nincsen békessége, és ki az, akinek nincsen békessége. „Vajha figyelmeztél volna parancsolataimra! olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger habjai” (Ézs 48,18). Itt is annak az embernek az élete folyását, aki figyel az Úrra, Őhozzá szabja az életét mindenben, annak a békességét az Ige a folyóvízhez hasonlítja. És kinek ilyen az élete? Ezt újból aláhúznám: aki figyel az Úrnak a szavára. Az Úrnak ez az egyik szava többek között, egy nagyon súlyos szava hozzánk, hogy adjuk az életünket halálba, mert aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti, aki pedig elveszti énérettem, az megtalálja. A 22. versben így folytatja: „Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek!” (Ézs 48,22). Természetesen, aki már hívő, az Úré, csak még nem adta halálba az ő énjét, annak a magatartása, élete sokszor nem különbözik az istentelen emberekétől, ahogy a Galata levélben olvastuk, emlékeznek a testvérek, hogy amíg az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a szolgától. Éppen ezt akarja Isten elérni a mi életünkben, hogy igenis különbözzünk az istentelenektől, különbözzünk járásunkban, életfolyásunkban, hogy meglátsszék rajtunk a krisztusi arc. Olvasok még egy másik Igét szintén Ézsaiás könyvéből: „És a hitetlenek olyanok, mint egy háborgó tenger, a mely nem nyughatik, és a melynek vize iszapot és sárt hány ki. Nincs békesség, szól Istenem, a hitetleneknek!” (Ézs 57,20-21). Itt már nem azt mondja, hogy istentelen - és ez így közelebb is van hozzánk -, hanem arról van szó, aki nem hisz az Úr szavának, nem meri rábízni az életét mindenben, nem adja a halálba a maga akaratát; mert mindig a magunk akarata ágaskodik Isten ellen, hogy ne higgyünk Neki, ne bízzunk Benne. Akkor azt mondja az ilyen hitetlennek: olyan, mint a háborgó tenger, nem nyughatik, iszapot és sárt hány ki. Szóval jön ez a krokodil, amiről itt Ezékiel prófétánál olvastunk, olyan lesz a mi énünk, olyan lesz a mi halálba nem adott lelkünk, mint a krokodil, amikor megjelenik a folyóvizekben, felzavarja, és megháborítja. Békesség a halálba adott életben Aztán még elolvasnék a Példabeszédek könyvéből erről a békességről egy Igét: „Álnokság van az ő szívében, gonoszt forral minden időben, háborúságot indít” (Péld 6,14). Gondolhatnánk most az, hogy a hívő embernek a szívében nincsen álnokság, és nem forral gonoszt. Ez igaz. A hívő ember énje jót akar, a mi halálba nem adott lelkünk jót akar. Csak ez a jó a magunk szemében jó, esetleg még az emberek szemében jó, de nem Isten szemében. Isten szemében minden mi igazságunk, minden mi jóságunk csak olyan, amit itt olvastunk: gonoszt forral a szívében minden időben. Ezt kell a hívő embernek megtanulni, amit Pál is elmondott, hogy nem lakik énbennem jó. Akármennyire is gondolom, hogy én jót akarok, és jót szeretnék, Isten a jó egyedül, ezt mondta az Úr Jézus is, mikor mondták Neki, hogy jó Mester, mit cselekedjem. Senki nem jó, egyedül csak Isten. És ez a „nem jó” abban mutatkozik meg, hogy háborúságot indít, hogy a mi halálba nem adott lelkünk, énünk bármikor beindítja a háborúságot magunkban, aztán másokban is. Még elolvasnám ugyanebből a részből a 16. verset is: „E hat dolgot gyűlöli az Úr, és hét dolog útálat az ő lelkének […] a ki szerez háborúságokat az atyafiak között!” (Péld 6,16.19). A háborúság az atyafiak között, mindig az ember halálba nem adott életéből fakad, hogy ragaszkodok valamihez, a másik is ragaszkodik valamihez, ebből aztán feszültség, nézeteltérés van, és megvan a háborúság. De ahol halálba adott élet van, ott azt mondja: én rábíztam az Úrra, mindegy, hogy mit gondolnak rólam, vagy mit tesznek, én rábíztam az Úrra. És akkor az Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, megőrzi a szívünket és gondolatunkat Krisztusban. Nem jön a nagy krokodil, nem zavarja fel a vizeket, hanem olyan lesz a békességünk, mint a folyóvíz.

Még van sok ige, de csak egyet emelek ki a többi közül, a Jeremiás 46-ból. Emlékezzünk rá, amikor Jeremiást olvastuk, hogy Jeremiás próféta által is üzent az Úr valamit Egyiptom királyának. Ezt azért keresném ki, mert nagyon összecseng most ezzel, amit üzent Ezékiel által. „Ezt kiáltják akkor: A Faraó, Égyiptom királya, háborúságnak királya, elhaladta a rendelt időt” (Jer 46,17). Ha ezt magunkra vonatkoztatjuk, nagyon mély tanítás van ebben. Azt mondja az Ige: a Fáraó, Egyiptom királya, a háborúság királya. Ő az a nagy krokodil, ez az a mi nagy énünk, a mi nagy lelkünk vagy nagy lelkesedésünk, vagy éppen amikor letörünk, szóval, akik mi vagyunk önmagunkban: ez háborúság királya. Ez soha nem ad békességet, mert csak Krisztus a békesség, és Krisztus pedig csak ott békesség, ahol elhalt a régi! De ennek az Igének a második felét akarnám inkább kiemelni: elhaladta a rendelt időt. Vagyis, Isten sokáig tűrt Egyiptomnak, és sokáig tűrt a Fáraónak. De egyszer elhaladta a rendelt időt, egyszer letelt a rendelt idő. Amikor bennünket is az Úr elhív, tudja, hogy még nagyon sok munkálnivalója van bennünk. Még nagyon sok mindent kell, hogy megtisztogasson, míg előre jutunk az Ő útján. De egyszer eljön a rendelt idő, mert mindennek rendelt ideje van, így olvassuk az Igében. Amikor az ember hosszú időn keresztül ragaszkodik a maga elképzeléseihez, ragaszkodik a régihez, ragaszkodik a lelkéhez, az énjéhez, egyszer csak elhaladja a rendelt időt. Akkor az Úr a kezébe veszi az életünket., és azt mondja: tovább most már nem várok, nem tűröm tovább, eltelt a rendelt idő. Akkor kezébe vesz, hogy megfenyítsen, hogy szentségében részesítsen. Bennünket Isten soha nem kárhoztat el, hanem éppen azért fenyít, hogy a világgal együtt el ne kárhozzunk. Így haladta el a Fáraó a rendelt időt, és ezért jelenti ki Isten neki, hogy most már mi következik. Erre mi is számíthatunk, ha eltelik a rendelt idő, hogy ha Isten Igéjére, kérlelő szavára nem figyelünk (ami például a Róma 12-ben is van, hogy kérlek titeket atyámfiai, hogy szánjátok oda a ti testeteket Istennek élő és szent áldozatul), ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor Isten előveszi az Ő vesszejét, hogy megfenyítsen, hogy szentségében részesítsen. Kiszolgáltatva égi madaraknak, vadaknak Így vette elő a Fáraónak is. Nézzük meg, hogy mit tett az Úr? Ennek az ítéletnek, a fenyítésnek a leírása van a 4. verstől a 15. versig, és néhány dolgot ebből szeretnék kiragadni. „És leterítlek a földre, a mezőség színére vetlek, és reád szállítom az ég minden madarát, s megelégítem belőled az egész föld vadait” (4. vers). Nyilván ez külsőleg is egy nagy ítélet, amikor egy népet vagy egy embert az Úr kiírt a föld színéről, és az égi madarak, és a mezei vadak eszik meg. De mit jelent ez szellemileg nekünk? Mit jelent az égi madár? Az mindig a levegőbeli sötét hatalmasságot jelenti. És mit jelent a földnek a vada, a föld vadai? Az is az ellenséget jelenti. A ti ellenségetek, mint ordító oroszlán, vagy gonosz farkasok, mondja a másik helyen az Ige, és azt mondja, hogy odaadja neki eledelül. Miért adja oda az Úr? Azért, mert azt nekünk világosan kell látni, hogy a mi énünk amíg nincs halálba adva, ha nem ismerjük el, akkor is valamilyen módon kapcsolódik a gonosz hatalmakhoz, az égi madarakhoz és a földi vadakhoz. Ezen keresztül tud bennünket az ellenség mindig megtámadni, ezen keresztül tud az életünkbe valamilyen módon behatolni, hogy végezze az ő rontó munkáját. Fel tud használni bennünket, amíg nincs halálban az életünk, az énünk. És amikor valaki ezt hosszú ideig tartogatja, akkor azt mondja az Úr: tessék, odaadlak én téged, úgyis ezekkel a sötét hatalmakkal volt kapcsolatban az éned, a lelked. Nem álltál ellen, nem adtad halálba az éned, tessék, most kiszolgáltatlak, nézd meg, hogy mi lesz a következménye, hogy megemészt és felfal. Hozhatnám azt az Igét például, amit Pál ír a Korinthusi gyülekezetnek, ahol súlyos dolgokat engedtek meg, nem volt halálba adott életük, az biztos. És mit mond nekik? Átadjuk az ilyet a Sátánnak, a testnek a veszedelmére, hogy a lélek megmeneküljön a Krisztusnak a

napjára. Odaadja, tessék, jöjjön az égi madár, jöjjön a sötét hatalmasság, és aztán intézze el, falja fel. Lássa meg az ember, hogy mit jelent az, amikor valaki nem az Úrra bízza az életét! Rothadás szaga A következő vers, amivel foglalkoznék: „S vetem húsodat a hegyekre, és betöltöm a völgyeket rothadásoddal” (5. vers). Ebből a képből következik ez is, hogy kihúzza a krokodilt a tengerből, a folyóiból, és kiveti a mezőségekre, és ott rothad el a húsa. Ehhez hasonlítja, amikor Egyiptomot odaadja majd a babiloni király kezébe, és sokan meghalnak, és a föld színén rothadnak el. De ez most szellemi értelemben nekünk azt jelenti, hogy akinek nincsen halálba adott élete, az az ember nem tudja a Krisztus jó illatát árasztani, hanem helyette áraszt valami idegen bűzt. És a saját énünk illata az mindig ilyen rothadt bűz, ami nem kedves elsősorban Isten előtt, de végső soron nem kedves az emberek előtt sem. Lehet, hogy nevetnek rajta, lehet, hogy igazolni látják sokszor magukat a hitetlenek is, hogy, na, a hívő is ezt csinálja, akkor én is csinálhatom. De végső soron nem kedves az emberek előtt sem, valami rothadt bűz. De nekünk azt mondja az Ige, hogy Krisztus jó illata vagyunk úgy az üdvözülők, mint elkárhozók között. Élet helyett halál „És megitatom áradásod földjét véredből mind a hegyekig, s a mélységek megtelnek belőled” (6. vers). Áradásod földje. Ezzel kezdtük az Egyiptommal való foglalkozást, a legelső részben, ami Egyiptomról szól, hogy azt mondta Egyiptom királya, a Fáraó: az én folyóm az enyém, én csináltam. Az áradása földje az a föld, ahová kiárasztotta a folyóvizet, ami megtermékenyítette a földet. Már akkor is láttuk, hogy ez a folyóvíz, amit ő csinált, ez az embernek az a lehetősége, amikor nem Istenből merít, hanem a maga elgondolása szerint alakítja az ő életét. Erre pedig úgy felel Isten, hogy az áradások földjén nem víz lesz, hanem a tulajdon véred. A vér pedig a halálnak a jelképe. Az ember azért hallgat az énjére, azért nem akarja halálba adni a lelkét, mert úgy gondolja, hogy az a halál. Magából várja az életet, azért ijed meg mindig, hogy jaj, ha halálba adom az elképzeléseimet, jaj, ha nem úgy lesz, ahogy én szeretném, hanem rábízom magam az Istenre, akkor az nekem a halálomat jelenti, Pedig az az élet! De Isten elvezeti az embert: rendben van, te akartad ezt is, te akartad azt is; megengedem. De amitől te életet vártál, a végén mindaz a halálodra válik, nem jó jön ki belőle. Sötétség „És mikor eloltalak [tehát elpusztítja az Úr Egyiptomot], beborítom az eget, s csillagait besötétítem, a napot felhőbe borítom, és a hold nem fényeskedik fényével. Minden világító testet megsötétítek miattad az égen, és bocsátok sötétséget földedre, ezt mondja az Úr Isten” (7-8. vers). Ebben a két versben az van kijelentve, hogy úgy ítéli meg az Úr Egyiptomot, hogy ismét sötétség lesz egész, mint annak idején Mózes idejében a tíz csapáskor, amikor tapintható sötétség volt Egyiptom földjén. Ennek a versnek az az érdekessége, hogy a Fáraó magát a napisten fiának kiáltotta ki, és úgy is imádtatta magát, hogy ő a napisten – amit úgy hívták ott, hogy Rá -, tehát ő Rá, a napisten fia. Nem ilyen a mi énünk is? Azt gondoljuk, hogy minden életforrás, minden világosság abban van, hogyha úgy mennek a dolgok, ahogy mi jónak látjuk. Amikor az Úr megítél bennünket, akkor rájövünk arra, hogy minden világosságunk csak sötétség, kézzelfogható, tapintható sötétség. Meglátjuk, hogy nincs más világosság, egyedül csak Krisztus. És ha nekünk nem Krisztus a mi világosságunk, és ha nem lábainknak szövétneke Isten Igéje, tehát ha nem Isten Igéje vezet bennünket a mi utunkon, nem Krisztus vezet bennünket a mi utunkon, hanem a saját lelkünk és a saját énünk után megyünk, akkor a biztos sötétségbe megyünk. És aki a sötétségben jár, nem tudja, hová megy, aki a sötétségben jár, az megbotlik.

A sötétség vagy világosság nagyon sokszor az Igében a bölcsességet is jelenti. Azt mondja egyik helyen a prófétánál az Úr, hogy megvetették az én beszédemet, micsoda bölcsességük lenne akkor nekik? Nyilván, elvezet bennünket odáig az Úr, hogy útjainkat a fejünkhöz veri: Tessék, menj az utadon, ahogy te elgondoltad és elképzelted. Nem hallgattál az Igémre, nem hallgattál a figyelmeztetésemre, menj, és majd belejutsz a sötétségbe, akkor minden elhomályosodik. Amikor minden összeborul az ember feje fölött, és nem talál kiutat, mert sötét van. Ez az Úrnak a fenyítése, de persze, ezt a sötétséget nem azért adja nekünk, hogy ott maradjunk ebben a sötétségben, hanem, hogy ebben a sötétségben, ebben a mély veremben hozzá kiáltsunk. Ahogy egyik Ige mondja: a mélységből kiáltok Uram. Azt tudnám ide hozni, hogy amikor az Úr Jézus Krisztus meghalt a kereszten, akkor is sötétség borult az egész földre. De amikor az Úr Jézus Krisztus feltámadt, akkor fényesség ragyogott, amikor leszállt az angyali követ, és elhengerítették a sírról azt a nagy követ, amit odahelyeztek, hogy ki ne lopják a tanítványok, vagy fel ne támadjon az Úr. Fényesség ragyogott, és dicsőségben ment fel az Atyához az Úr Jézus Krisztus. Vagyis, a mi életünkben, ha Isten megenged ilyen nehéz napokat, sötétséget, akkor ez azért van, hogy utána tudjuk értékelni Jézus Krisztust, aki a világ világossága, hogy utána még fényesebben ragyoghasson fel nekünk Isten Igéje és Jézus Krisztus. Szomorúság és rémület „És megszomorítom sok nép szívét, ha elhíresztelem romlásodat a nemzetek között, a földeken, a melyeket nem ismersz. És cselekszem, hogy elborzadjanak miattad a sok népek, s királyaik rémüljenek el rémüléssel miattad, mikor villogtatom fegyveremet előttök, s remegni fognak minden szempillantásban, kiki az ő életéért, zuhanásod napján” (9-10. vers). Sok népről beszél itt az Ige, akit szomorúság, borzalom, remegés, rettegés fog el, amikor meglátják, hogy Isten megítélte Egyiptomot. Amikor egy hívő embert is Isten megfenyít, hogy szentségében részesítsen, akkor megszomorodik a hívő ember is. De lehet Istennek olyan fenyítő eszköze, amikor megszomorodnak a környező emberek is, akik ismerik és látják az életünket. Sőt, még olyan is van, amikor Isten úgy megfenyít, hogy akik figyelik az életünket, megremegnek. Hogyha így bánik Isten az övéivel, akkor jó lesz vigyázni. Van ilyen. Csak gondoljanak a testvérek, és biztos tudnak valakire emlékezni az életükben, akit Isten kezébe vett, és beleremegett a mi szívünk is, hogy Uram, hát ennyire komolyan veszed te a szentséget? Ezzel kapcsolatban csak egy dolgot szeretnék kiemelni. Az egyik a szomorúság, de nem mindegy, hogy milyen lesz ez a szomorúság. Mert azt mondja az Ige, hogy kétféle szomorúság van: a Krisztus szerint való szomorúság, ami megbánhatatlan megtérést szerez, és a világ szerint való szomorúság, ami halált szerez. Tehát ha az Úr megszomorít bennünket, vagy megszomorodunk, mert látjuk, hogy az Úr kezébe vette valakinek az életét, akkor jusson eszünkbe, hogy ez a szomorúság ne eltávolítson az Úrtól, hanem közelebb az Úrhoz. Mert úgy is megszomorodhat az ember, hogy azt mondja: nem szeret Isten, mert megfenyített, mert megvert az Isten. Pedig Isten azért ver, hogy szentségében részesítsen. Azért ver, mert szeret bennünket az Úr. Megaláz az Úr „Mert így szól az Úr Isten: A babiloni király fegyvere jön reád. Vitézeknek fegyvereivel hullatom el sokaságodat, ők a népek legkegyetlenebbjei mindnyájan; és elpusztítják Égyiptom kevélységét, és elvész minden sokasága” (11-12. vers). Elpusztítom Egyiptom kevélységét. Tulajdonképpen Istennek a fenyítésekkel ez a célja a mi életünkben, hogy ne maradjon semmi gőg, semmi magabiztosság, semmi kevélység az életünkben, hanem alászálljunk, legyünk alázatosak Előtte, a nagy ént pedig tegyük le az Ő kezébe, adjuk a halálba. Ez az Isten célja. Ezért mondja Egyiptomnak is, hogy kevélységét elpusztítom. Azt már láttuk az Igéből, hogy Isten nem Egyiptomot vagy Egyiptom népét akarja elpusztítani, mert azt kijelentette, hogy

elviszi őket a negyvenéves fogságba, ott megneveli őket, és majd a fogság után, ha visszatérnek, akkor egyszer csak azt mondja, hogy áldott népem Egyiptom. Bennünket is Isten azért aláz meg, hogy tudjon szólni a szívünkhöz. Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád, és ezt tudja minden hívő ember. Többek között Dávid is ismerte, elolvasnám a 119. zsoltárban hogy tesz bizonyságot erről, amikor Isten őt megalázta: „Jó nékem, hogy megaláztál, azért, hogy megtanuljam a te rendeléseidet” (Zsolt 119,71). Minekelőtte megaláztattam, tévelyegtem vala; most pedig vigyázok a te szódra” (Zsolt 119,67). Ezért van az Istennek a munkája a mi életünkben, ezért aláz meg, mert addig tévelygünk. De amikor megaláz bennünket az Úr, azt mondja itt: jó nekem, mert megtanulom a te rendeléseidet. És még ugyanebből a zsoltárból elolvasnám az utolsó előtti verset, „Éljen az én lelkem, hogy dicsérjen téged, és a te ítéleteid segítsenek rajtam!” (Zsolt119,175). Szóval, amikor az Úr megítél, és halálba adjuk a lelkünket, azután él igazán. Így segítenek rajtunk az Úrnak az ítéletei. Akkor tudjuk dicsérni az Urat, mert már nem önmagunk körül forgunk. Békesség, csend „És elvesztem minden barmát a sok vizek mellől, és nem zavarja fel azokat többé ember lába, sem barmok körme azokat föl nem zavarja. Akkor meghiggasztom vizeiket [tehát lecsendesítem vizeiket], és folyóikat olajként folyatom, ezt mondja az Úr Isten. Mikor Égyiptom földjét pusztasággá teszem, és kipusztul a föld teljességéből, mert megverek minden rajta lakót, hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr” (13-15. vers). Ebben a három versben látszik, hogy Isten fenyítése hogyan éri el a célját. Láttuk az előbb, hogy megaláz. Ezekben a versekben is ki van jelentve az, hogy pusztasággá teszi a földet; ez egy megalázása a földnek, mikor egy viruló föld, egy szép város pusztává lesz. Így aláz meg bennünket is az Úr, amit szépnek, jónak tartottunk, amit mesterien felépítettünk a mi életünkben. Persze, minden ilyen felépítésre azt mondja Istennek az Igéje, hogy az Ő ismerete ellen emeltetett. Ismerjük ezt az Igét a Korinthusi levélből: Lerontván okoskodásokat, amely az Isten ellen emeltetett. Amikor az Úr ezeket elpusztítja, amikor azt mondja, hogy nem megy át sem ember, sem állat, és nem megy bele a folyóvízbe sem, hogy felzavarja, ez megalázás. De mi lesz ennek a következménye? Ez, amit itt olvastunk, hogy nem zavarja fel többé semmi a sok vizet. Láttuk, hogy a víz felzavarás a békétlenséget jelenti; amikor nem zavarja meg semmi a vizet, az a békességet jelenti. Így jut el az ember igazán a békességre, amikor az Úr fenyítése, kegyelme folytán leteszi az életét, azt mondja, hogy köszönöm Uram, hogy leromboltad azt, amit én építettem, amit én képzeltem el. Most már egészen odaadom az életemet Neked. Akkor csendes, békességes lesz az életünk. A másik, amit itt kijelent, hogy folyóikat olajként folyatom. Ebben benne van ez a csendesség is, ahogy az olaj szép csendesen folyik. Az olaj nem csobog, nem harsog, amikor öntjük, szép csendesen folyik, és lassabban is folyik, mint a víz. De az olaj a Szent Szellemnek is a képe. Azért lehet békességünk, mert most már nem a magunk lelke, nem a nagy énünk irányít bennünket, hanem a Szent Szellem. Az életünk folyása a Szent Szellem irányítása, uralma alatt megy. De ez csak így lehet, amikor letettük a magunk trónjáról az énünket, hogy a Szent Szellem foglalhassa el azt a helyet. A harmadik kijelentés pedig: „…hogy megtudják, hogy én vagyok az Úr” (15. vers). Ebben a békességben, csendességben, a Szent Szellem uralma alatt tanulja meg igazán az ember először is, hogy Isten az Úr. Az Úr Jézus azt mondta a Szent Szellemről, hogy Őt dicsőíti majd, mert az Övéből vesz. Őt emeli magasra. De azt is megtanuljuk, hogy milyen jó, ha Isten a mi Urunk, milyen jó, ha Krisztus a mi Urunk! Jobb ez, mint amikor a saját uraink voltunk. Jobb ez, mint amikor a mi lelkünk és a mi nagy énünk vezetett bennünket. Jobb az Úrnak az útja, mint a mi elgondolásunk.

Befejezés Azzal fejezném be, amit a 16. versben utoljára olvastunk: „Gyászének ez és sírva énekeljék; a népek leányai énekeljék sírva; Égyiptomról és minden sokaságáról énekeljék sírva, ezt mondja az Úr Isten.” Két dolgot mondanék el erről. Sírt az Úr Jézus is Jeruzsálem fölött. Jeremiás, Ezékiel, és akik látták, hogy hová jut a nép, biztos ők is sírtak. Pál apostol is leírja ezt, hogy gyermekeim, akiket ismét fájdalommal szülök, egy másik helyen pedig írja, hogy sok könnyhullatás között. Sírt ő is. Miért sírt? Mindig azon sírtak Istennek szent emberei, amikor valakiknek az életében az Úr jót akart, elkezdte a jó dolgot, de nem hallgatott rá a nép, hanem ment a maga feje után, és Istennek elő kellett venni a fenyítéket, a dorgálást, elő kellett venni súlyos dolgokat. Pál írja: sokat megsiratok közületek - ismerjük ezt az Igét is -, akik nem tértek meg ebből meg abból a bűnből. (Amikor a Korinthusi levelet olvastuk, volt erről szó.) Van egy ilyen sírás, amikor azok sírnak, akiket a Szent Szellem fel akar használni, vagy a Szent Szellem vezet, és látják, hogy a másik életében nem valóság Istennek az uralma, mert ellenáll az Úrnak. Van egy másik sírás is. Amikor valaki meglátja a saját életében, hogy mennyi időt elpazarolt úgy, hogy nem adta halálba az életét. És most visszanézve az életére, megkérdezheti: mit nyertem vele, mi lett a jutalma, mi lett az eredménye? A fölött csak sírni lehet, és szomorkodni lehet. Amikor valaki így sír, akkor legyen ez Krisztus szerint való szomorúság, és Krisztus szerint való sírás. Indítson arra bennünket, amit az Úr el is akar végezni, hogy tegyük le az Ő kezébe az életünket, hogy Ő vezethessen bennünket, hogy életünknek a folyása az Ő Szent Szellemének a vezetése alatt történjen! Ámen. Debrecen, 1989. március 29.