Ez 29,1-21 Egyiptom, a régi természet jelképe „A tizedik esztendőben, a tizedik hónapban, a hónap tizenkettedikén lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! vesd tekintetedet a Faraóra, Égyiptom királyára, és prófétálj ellene és egész Égyiptom ellen. Szólj és mondjad: Így szól az Úr Isten: Ímé, én ellened megyek, Faraó, Égyiptom királya, te nagy krokodil, a ki fekszik folyói közepette, a ki ezt mondja: Enyém az én folyóm, és én teremtettem magamnak. És horgokat vetek szádba, és azt cselekszem, hogy folyóid halai odaragadjanak pikkelyeidhez, és kivonszlak folyóid közepéből, és folyóid minden halait, melyek odaragadnak pikkelyeidhez. És kivetlek a pusztába téged és folyóid minden halát; a mező színére esel; egybe nem szedetel s nem gyűjtetel; a földi vadaknak s az égi madaraknak adlak eledelül. És megtudják mindnyájan Égyiptom lakói, hogy én vagyok az Úr. Mivelhogy ők nádszál-bot valának Izráel házának; Melyet ha megfognak kezökkel, összetörsz, s felhasítod egész vállokat, és ha reád támaszkodnak, összeroppansz, s megrázod egész derekokat: Ezokáért így szól az Úr Isten: Ímé, hozok ellened fegyvert, és kivágok belőled embert és barmot. És legyen Égyiptom földje pusztasággá és sivataggá, és megtudják, hogy én vagyok az Úr. Mivelhogy azt mondja: A folyó enyém, és én teremtettem: Ezokáért ímé, én ellened megyek, és folyóid ellen, és teszem Égyiptom földjét nagy pusztaságok pusztaságává Migdoltól fogva Siénéig, és Szerecsenország határáig. Ne menjen át azon emberi láb, se baromi láb ne menjen át rajta, és ne lakják negyven esztendeig. És adom Égyiptom földjét pusztaságra az elpusztult földek között, s városai lesznek az elpusztult városok közt pusztaságban negyven esztendeig, és eloszlatom az égyiptomiakat a nemzetek közé, s szétszórom őket a tartományokba. Mert így szól az Úr Isten: Negyven esztendő múlva egybegyűjtöm az égyiptomiakat a népek közül, kik közé szétszórattak. És visszahozom Égyiptom foglyait s visszaviszem őket Pathrós földjére, az ő eredetök földjére, és ott lesznek alacsony királyság. A többi királyságokhoz képest alacsony lészen s többé nem emeli magát a nemzetek fölé; és megkevesbítem őket, hogy el ne tapodják a nemzeteket. És nem lesz többé Izráel házának bizodalma, mely vétekre emlékeztessen engem, midőn feléje hajlanak, és megtudják, hogy én vagyok az Úr Isten. És lőn a huszonhetedik esztendőben, az első hónapban, a hónap elsején, lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! Nabukodonozor Babilon királya nagy fáradsággal fárasztotta seregét Tírus ellen: minden fő megkopaszult és minden váll feltört; de jutalma nem lőn néki és seregének Tírusból a fáradságért, a melylyel miatta fáradott. Ennekokáért így szól az Úr Isten: Ímé, én Nabukodonozornak a babiloni királynak adom Égyiptom földjét, és elviszi gazdagságát, s elragadja ragadományát, s elprédálja prédáját, és ez lesz jutalma seregének. Fizetésül, a melyért fáradott, adom néki Égyiptom földjét, mert értem cselekedtek, ezt mondja az Úr Isten. Azon a napon szarvat sarjasztok Izráel házának, és a te szádat megnyitom közöttök, és megtudják, hogy én vagyok az Úr.” Bevezetés Láttuk az előző részben Istennek a próféciai beszédét Tírus ellen, három részen keresztül. Most négy részen keresztül Egyiptom ellen szól Isten. Láttuk, hogy Tírus szellemileg a világot jelenti. Mégpedig a világnak azt az oldalát, amikor kecsegtető ajánlatokkal, ajándékokkal, lehetőségekkel jön a hívő ember felé. Tírusnak a szövetségese ebben a romboló munkájában Sidon, amelyből származott a legnagyobb bálványimádás Izraelben, Akháb
idejében, akinek a felesége Jézabel, a Sidonbeli király lánya volt. Tírus éppen ezért talán a világnak azt a részét jelképezi, amit anyagilag, bőségével, lehetőségeivel ad, Sidon pedig azt az oldalát, amikor a világ adja a maga bálványkultuszát, kultúráját, szellemét. Mind a kettő nagyon veszélyes a hívő ember számára. Mit jelképez Egyiptom? Rögtön felmerül a kérdés, vajon mit jelent Egyiptom. Isten a tízparancsolatban azt mondta: „Én, az Úr, vagyok a te Istened, aki kihoztalak téged Egyiptomnak földéről, a szolgálat házából. (2Móz 20,2). Egyiptom jelenti a szolgaságot. De nem azt a szolgaságot, amit a világ jelent, mert látjuk ebben a felolvasott részben is, hogy nem fogja Isten elpusztítani teljesen Egyiptomot. Megzabolázza, negyven éves fogságra viszi ugyanúgy, ahogy az Ő népét hetvenéves fogságba, szétszórja a népek közé, de aztán visszahozza az Úr az ő eredete földjére. Majd csak úgy bánik vele, mint az Ő népével. Nem akarja elpusztítani, mint ahogy Tírust elpusztította, vagy később Babilont. Mit jelent akkor ez az Egyiptom? Milyen szolgaságot jelent? Én úgy látom, hogy Egyiptom a mi régi természetünknek a képe. Amikor egy hívő ember életében fel-felkísért a régi természet. Azt mondja az Ige, hogy a mi ó emberünk Ővele együtt megfeszíttetett, hogy megerőtelenüljön a bűnnek a teste. De amikor nem járunk hitben, akkor ennek a bűnnek a teste fel-feljön. És, hogy mit jelent ez? Látjuk majd ezekben az igékben, hogy hol is van a hívő embernek a kísértése, hol kísért a régi természet. Mert Egyiptomból hívtam ki az én fiamat - így mondja az Ige, Egyiptomban lett néppé Izrael, onnan hozta ki az Úr. Ott formálódott néppé, és célja volt Egyiptommal is az Úrnak, de azt mondta az Úr, hogy oda többé visszaút nincsen, bezárult a Vörös-tenger. Mi is születtünk egy bizonyos természettel, és e mellett kell élnünk, de azt mondja az Ige: ne uralkodjék rajtatok! Az Úr szól a fáraóhoz Most nézzük, hogy ennek a résznek az alapján, hogy hogyan, és hol kísért ez a régi természetünk, aminek meg kellene erőtelenülni, milyen utakon, módokon, és hogyan eshetünk bele ennek a csapdájába? Mi lesz a következménye ennek a mi életünkre nézve? Hát nézzük akkor az első kísértési módot, ami itt le van írva. Azt mondja Egyiptomról, Egyiptomnak a fáraója, királya: „Enyém az én folyóm, és én teremtettem magamnak” (3. vers). Ugyanezt mondja itt is: „Mivelhogy azt mondja: A folyó enyém, és én teremtettem” (9. vers). Nyilvánvaló, itt a Nílusról van szó, arról a folyóról, amelyik Egyiptom éltető folyója. A Nílus volt az Egyiptomiak éléstára. Amikor a Nílus megáradt és kiöntött, megöntözte a földet, megtermékenyült a föld, utána volt termés. Ástak is sok csatornát, hogy egyre jobban tudják öntözni a földjüket. Ezért mondja a Fáraó, hogy enyém a Nílus, én teremtettem, én csináltam, én ástam a csatornákat. És ugyanakkor tele volt hallal is a Nílus; ott volt a hústár, az éléskamra Egyiptom számára. Nyilván ragaszkodtak is hozzá nagyon. De Isten Egyiptomnak már korábban két ízben nagyon nyomatékosan megmutatta, hogy ne bízzon a folyójában, mert folyó fölött is Isten áll. Mikor mutatta meg az Úr? Először József idejében. Csak fölolvasom azt a pár igeverset, hogy mit is látott a Fáraó álmában, amit Józsefnek elmondott. „Monda a Fáraó Józsefnek: álmomban ímé állok vala a folyóvíz partján” (1Móz 41,17). Tehát e mellett a folyóvíz mellett, ez nagyon lényeges. Mert miért szoktak ott állani? Nézik, mi van a folyóban, mert szinte ettől függött az életük, úgy gondolták. Még áldozatot is mutattak be a folyónak, vagy a folyó istenének. „És ímé a folyóvízből hét kövér és szép tehén jő vala ki, és legel vala a nádasban” (1Móz 41,18). Tehát a hét szép tehén tehén is a folyóvízből jött ki. Aztán ismerjük a többit, aztánn hét sovány jött ki, és elnyelte a hét kövér tehenet. Mindezzel Isten előre kijelentette, hogy jöve a hét bő esztendő után a hét szűk esztendő, és nem fog meglátszani az egész földön a bőség hét esztendeje, olyan nagy lesz a szükség. Vagyis, ne bízz te, Fáraó a folyóban, mert
jöhet a folyóból hét szép tehén, megöntözhet hét esztendeig bőségesen, de egyszer csak folyó ide, folyó oda, jön a hét szűk esztendő, és minden odalesz! De Isten gondoskodott Egyiptomról is, meg az egész környező földről, világról Józsefen keresztül, akinek kijelentette Isten ezt a titkot, és akinek bölcsességet adott Isten. József pedig az Úr Jézus Krisztus előképe. Na, de ebből csak azt szeretném ide tenni, hogy Isten megmutatta, hogy Ő van a Nílus fölött. Ő előre tudja, hogy mikor lesz bőség, és mikor lesz szükség, Ő kormányoz, Ő irányít. És ne mondja ezt a Fáraó, hogy enyém a folyó, én teremtettem. Mert teremthet ő, amit akar, ha Isten mást akar, és Isten másképp gondolta, és másképp rendezte az ő életüket. Újra szól az Úr A másik nagy tanulság akkor volt a Fáraó számára, amikor Mózes által szólt az Úr. Megmondta Mózes által, hogy engedje el a népet. Azt mondta a Fáraó, hogy kicsoda az Úr? Nem ismerem az Urat, éppen ezért nem is engedem el a népet. És akkor a tíz csapásban Isten megmutatta, hogy kicsoda Ő. Tudjuk, mi volt az első csapás? Emlékeznek-e a testvérek? Oda kellett menni Mózesnek a folyóvíz partjára, kinyújtani a vesszejét, megsújtani, és vérré vált. El is olvasnám ezt, mert itt aztán részletezi nemcsak a folyóvizet, hanem a halakat is, ami benne van, meg a csatornákat is, amiket ők ástak. „Eredj a Faraóhoz reggel; ímé ő kimegy a vízhez, és állj eleibe a folyóvíz partján, és a vesszőt, a mely kígyóvá változott vala, vedd kezedbe. És mondd néki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád, mondván: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem a pusztában; de ímé mindez ideig meg nem hallgattál. Így szólt az Úr: Erről tudod meg hogy én vagyok az Úr: Ímé én megsujtom a vesszővel, a mely kezemben van, a vizet, a mely a folyóban van, és vérré változik. És a hal, a mely a folyóvízben van, meghal, a folyóvíz pedig megbüdösödik és irtózni fognak az Egyiptombeliek vizet inni a folyóból. Monda azért az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Vedd a te vessződet és nyujtsd ki kezedet Egyiptom vizeire; azoknak folyóvizeire, csatornáira, tavaira és minden vízfogóira, hogy vérré legyenek és vér legyen Egyiptom egész földén, mind a fa-, mind a kőedényekben. Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, a mint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megujtá a vizet, a mely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, a mely a folyóban vala” (2Móz 7,15-20). Ez után a csapás után jött a többi csapás. És meg kellett látni a Fáraónak és Egyiptom egész népének, hogy kicsoda az Úr, hogy hiába teremtett a Fáraó magának jó csatornákat a folyóvízből, hiába öntözött, vérré vált! Utána jöttek a tetvek, a bogarak, a sáskák, a jégeső, és mindent elsöpört, és mindent elpusztított. Mert van valaki, az Úr, akit ők nem ismernek, a vizek fölött, a természet fölött, Egyiptom fölött, a Fáraó fölött, és az egész mindenség fölött. De Egyiptom, úgy látszik, elfelejtette. Telt-múlt az idő, és mindezt elfelejtette. És egyszer csak megint dicsekszik a Fáraó: enyém a folyóm, én teremtettem magamnak. És mit tett az Úr erre? Azt mondta: nézd Fáraó, te olyan vagy, mint a krokodil a folyóvízben, a te néped pedig olyan, mint a hal. Én azt teszem, hogy a hal mind a pikkelyeidhez tapad, és kirántalak horoggal a szájadnál fogva a folyóvízből ki a szárazra. Ott vergődsz, és ott pusztulsz el. Vagyis ezzel azt jelentette ki az Úr, hogy ismét meg fogja mutatni, hogy az Ő hatalmában van a folyóvíz, Egyiptom, és minden ember élete és lelke. A régi természet gyümölcse megbűzhödik Mi ebből a tanulság a mi számunkra? Testvérek, vissza-visszakísért a régi természetünkből ez, hogy berendezkedek én, terveket szövök, jól felépítem én az én jövőmet vagy életemet. Elgondolom, hogy így és így lesz, így lesz bőséges, így lesz jól megöntözött, így lesz jó nekem, ahogy. Sokféle terve van az embernek, és kivitelezi sokszor ezeket, anélkül, hogy az Urat megkérdezné, vagy az Úr beleegyezne ebbe. Amikor az ember a tervét végrehajtja, és úgy gondolta, célba jutott, enyém az én folyóm, amelyet én csináltam magamnak, akkor aztán egyszer csak kiderül, hogy a folyó nem is éltető víz, hanem vérré lesz, megbűzhödik, és
megposhad. És mindazt, amit a régi természetünkből, a régi kívánságunk szerint, a régi alapokra építettünk, és nem az Úrra, mind undorítóvá, halállá, rosszá válik, mert nem is lehet más az Úr nélkül. Én nem tudom, ki hogy tapasztalta már meg az életében, kinek milyen szomorú emlékei vannak arról, hogy kisebb vagy nagyobb dologban elkezdett magának vízcsatornákat ásni, ahogy Jeremiásnál úgy mondja az Úr, hogy elhagytak engem, az élő vizek forrását, hogy kutakat ássanak, de repedezett kutakat, ciszternákat, repedt falú ciszternákat, amik nem tartják a vizet. Az ember a maga terveivel távol kerül Istentől. Amit felépített, nem lesz hasznára, pedig azért építette, hogy felüdítse. Nem teszi gazdaggá, pedig azért ásta magának, hogy gazdaggá tegye az életét. Nem teszi gazdaggá, és nem teszi széppé, mert megbűzhödik, megrothad. Hogy ha mi, akik már ismerjük az Urat, engedünk a régi természetünk, a régi vágyaink kísértéseinek, hogy „majd én”, és nem támaszkodunk mindenben az Úrra, akkor az Úr mindig úgy alakítja az életünk sorsát, sorát, hogy nem lehet másképpen, csak úgy, hogy szánknál fogva kiránt abból a környezetből, amiben mi úgy gondoltuk, hogy jó lesz nekünk. Kivisz a szárazra, és elpusztul, pusztasággá lesz minden. Mi vagy ki a támaszunk? Nézzük meg a másik fajta kísértést. „…Mivelhogy ők nádszál-bot valának Izráel házának; Melyet, ha megfognak kezökkel, összetörsz, s felhasítod egész vállokat, és ha reád támaszkodnak, összeroppansz, s megrázod egész derekokat” (6-7. vers). Vagyis Egyiptom egy olyan kísértést jelentett állandóan Izrael népe számára, hogy támaszkodjanak rá. Különösen, amikor ellenség fenyegette valamilyen oldalról Izrael népét, de ez az ellenség fenyegetése is az ő hibájuk miatt volt, mert nem irtották ki a körülöttük levő népeket, és eltanulták tőlük a gonoszt, és bálványimádást, és e miatt jött rájuk Isten haragja. Ilyenkor mindig Egyiptomhoz fordultak segítségért, hogy majd segít nekünk Egyiptom. Ebben az időben, amikor Ezékiel által leíratta az Úr ezt a próféciát, két nagyhatalom volt: Babilon és Egyiptom. Izrael úgy gondolta, illetve Júda - mert akkor már Izrael szétszóratott, az elment az asszíriai fogságba -, tehát Júda és elsősorban Jeruzsálem, úgy gondolta, hogy majd, ha jön az egyik nagyhatalom, Babilon, akkor majd a másik nagyhatalomnak, Egyiptomnak a segítségét kéri, hogy kijátssza Babilon ellen Egyiptomot. De nem sikerült ez soha Izraelnek. Korábban, amikor Babilon előtt az asszíriai király fenyegette Jeruzsálemet, akkor sem sikerült. Ebből az időből való ez a mondás is tulajdonképpen, amit itt idéz az Úr, és ezt el is olvasnám a Királyok könyvéből. Amikor Asszíria királya, Sénakhérib felvonult, hogy megostromolja Jeruzsálemet, akkor ezt mondotta: „Azt mondád csak szóbeszéd; tanács és erő kell a hadakozáshoz; vajjon kihez bíztál, hogy fellázadtál ellenem?” (2Kir 18,20). Ezt kérdezi Asszíriának a királya. Kiben bízott Izrael, kiben bízott Júda, Jeruzsálem, hogy fellázadt ellene? „Ímé, ebben a törött nádszálban bizakodol, Egyiptomban, melyhez, ha ki támaszkodik, bemegy az ő kezébe és általlikasztja? Ilyen a Faraó, Egyiptom királya mindenekhez, a kik ő hozzá bíznak!” (1Kir 18,21). De sokszor szomorúan kellett pedig Izraelnek tudomásul venni, és Júda királyainak is, hogy csak a pénzüket adták oda a Fáraónak, de nem segített. Sokszor az Úr templomát, kincsesházát rabolták meg, és adták össze az összes aranyat, és vitte el az ellenség, de segítség az nem volt. Csak kifosztotta, rászedte, kirabolta őket, de aztán csalatkozniuk kellett, hogy valóban csak törött nádszál volt, ami által likasztotta a kezüket, amikor rátámaszkodtak, ami összerogyott, és csak megbicsaklott a derekuk, amikor benne bíztak. Csak kárt okozott nekik. És mégis, újból és újból bíztak benne. Ne a láthatókra támaszkodjunk! És ez a kísértése megvan a hívő embernek a régi természetéből, hogy az emberekben, akiket lát, könnyebb bíznia, mint az Úrban. Pedig meg van írva: „Ezt mondja az Úr: Átkozott az a férfi, aki emberben bízik és testbe helyezi erejét, az Úrtól pedig eltávozott az ő szíve!” (Jer
17,5). Akkor Isten megengedi, hogy összetörjön a nádszál, és átlukassza a tenyerünket. Egészen fel a vállunkig. Így mondja: összetörik, és felhasítja egész vállukat, összeroppan, és megrázza egész derekukat. Ez törvényszerű, ennek így kell lenni, amikor egy hívő ember életében teret enged ennek a kísértésnek, hogy a láthatókra nézzen. Persze, nemcsak emberekkel van ez így, hanem mással is, magammal is. Amikor valaki úgy gondolkozik, ha van egy probléma, hogy elég okos vagyok, elég tapasztalatom van már az ilyen dolgokhoz, majd én megoldom! Akkor az Úr mindig megszégyeníti: nem fogod megoldani, gyere énhozzám, és tőlem kérj mindenben tanácsot és segítséget. Vagy amikor azt mondja az ember, hogy jönnek bajok, jönnek nehézségek, elég rutinos, elég tapasztalt hívő vagyok már - mindig meg kell, hogy szégyenüljön az ember, mert sem tapasztalatból, sem rutinból, sem semmiből nem tudunk megélni, csak közvetlen az Úrból, a vele való friss, élő kapcsolatból. Semmi más nem megy, minden más átlikassza a kezünket, minden megroggyantja a derekunkat. Ezért mondja Pál apostol, hogy amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős, amikor nem támaszkodhatok senkire, nem is akarok senkire és semmire, sem a magam értelmére. Hogy mondja az egyik Ige? Bizodalmad legyen az Úrban teljes szívedből, a magad értelmére pedig ne támaszkodjál. Mert amikor a magunk értelmére támaszkodunk, vagy látható dolgokra, úgy, ahogy a régi természetünkben szoktuk, a régi életünkben, akkor az mindig megsebez bennünket, mindig megroggyant, mindig összetör. Tudjuk, mit jelent a derék, hogy derekaitok legyenek felövezve? Hogy az ember készen van, erős, indulhat. Az Úr szempontjából erős. És megroggyan ez a derék, nincs kész, és nincs erő. Ezért mondja Pál: mikor erőtelen vagyok, mikor nincs másban bizodalmam, igazán akkor vagyok erős, mert akkor az Úrra támaszkodik az ember. Meggyógyul Egyiptom is És mit tett az Úr ezzel a törött nádszállal, akiben Izrael mindig bízott? „Ezokáért így szól az Úr Isten: Ímé, hozok ellened fegyvert, és kivágok belőled embert és barmot. És legyen Égyiptom földje pusztasággá és sivataggá, és megtudják, hogy én vagyok az Úr. [...] Ne menjen át azon emberi láb, se baromi láb ne menjen át rajta, és ne lakják negyven esztendeig. És adom Égyiptom földjét pusztaságra az elpusztult földek között, s városai lesznek az elpusztult városok közt pusztaságban negyven esztendeig, és eloszlatom az égyiptomiakat a nemzetek közé, s szétszórom őket a tartományokba” (8-9. és 11. vers). Tehát Isten azt végzi a mi életünkben, hogy amire vagy akire támaszkodtunk, semmivé legyen. De valamit szeretnék elmondani. Amikor az Úr ezt elvégzi, hogy megaláz bennünket, hogy kivesz minden emberi és anyagi, és látható támaszt, hogy csalatkoznunk kell, ezt nem azért teszi az Úr, hogy elpusztítson bennünket. Egyiptomot sem pusztította el. Csak megtanított vele egy leckét negyven év alatt. Tudjuk, mit jelent a negyvenes szám? Nem véletlen, hogy negyven évet mond itt neki az Úr, hogy negyven évig lesz pusztaságban az ország, negyven évig lesznek szétszóratásban, és negyven év múlva hozza őket vissza. A negyvenes szám ismerős szám. Most olvastuk, hogy az Úr Jézus negyven nap és negyven éjjel böjtölt a pusztában. Mi volt ez az Ő számára? Próba. Izrael negyven évig bolyongott a pusztában. Miért? Hogy az Úr megpróbálja, mi van a szívében. A negyvenes szám a próbának, a nevelésnek a száma az Igében. És amikor Isten ilyet tesz velünk, hogy csalatkoznunk kell, mert engedünk a régi természetünknek, akkor nevel bennünket. Nevel, pusztába visz, mert pusztasággá tett mindent, nevel bennünket valamire. Mire nevel? Ezt legszebben Ézsaiás próféta könyvében találtam meg. „És adom az égyiptomiakat kemény úrnak kezébe [ez Nabukodonozor volt ez a kemény úr], és kegyetlen király uralkodik rajtok, szól az Úr, a seregeknek Ura. És elfogyatkoznak a tengernek vizei, és a folyam kiszárad és elapad. [Figyeljük csak meg, hogy mennyire ugyanezt mondja, mint amit itt Ezékielnél olvastunk!] És büdösséget árasztanak a folyamok, elfogynak és kiszáradnak Égyiptomnak patakjai; nád és sás ellankadnak. A pázsit a folyó mellett, a folyónak partján, és
a folyónak minden veteménye megszárad, elporlik és nem lészen. [Ugyanezt olvastuk az elején itt az Ezékiel 29-ben.] De ha megveri az Úr Égyiptomot, megvervén, meggyógyítja, és megtérnek az Úrhoz, és Ő meghallgatja és meggyógyítja őket. Ama napon út lesz Égyiptomból Assíriába, és Assíria megy Égyiptomba, Égyiptom meg Assíriába, és Égyiptom Assíriával az Urat tiszteli. Ama napon Izráel harmadik lesz Égyiptom és Assíria mellett; áldás a földnek közepette; Melyet megáld a seregeknek Ura, mondván: Áldott népem, Égyiptom! És kezem munkája, Assíria! És örökségem Izráel!” (Ézs 19,4-7.22-25). Ezek csodálatos Igék! Egyiptomról egyszer csak ilyet mond az Úr: áldott népem, Egyiptom. Ki hallott már ilyet, hogy ez a nép, amelyik szolgáltatta Izraelt, megölte Izraelnek a fiait, ez a nép, ami sanyargatta őket, ami lázadt az Úr ellen, ez a nép, amivel így bánt el az Úr, hogy azt mondja: kidoblak a folyóból, mert bízol a te folyódban. Törött nádszál vagy, és elpusztítlak, hogy ne támaszkodjon rád többé az én népem, Izrael. Ennek a népnek egyszer csak azt mondja, hogy áldott népem, Egyiptom. Miért mondhatja ezt? Azért, amit itt olvastunk, hogy ha megveri az Úr Egyiptomot, megvervén meggyógyítja. A negyven év után, tehát a negyven éves nevelés után, áldott lesz. Áldott lesz a földnek közepette, és még azt is mondhatnánk: áldás lesz. Nevelés, fenyítés Mit tanulhatunk ebből? Egy hívő ember életében az Úr el tudja végezni azt a munkát, hogy többé ne támaszkodjon a régi természetére, álljon ellen a kísértéseknek, ami a régi természetéből jön, hogy emberekben, körülményekben, anyagiakban bízzon, hanem egyedül csak az Úrban bízik, és senki másban! De ezt, testvérek, nem lehet ám megtanulni Biblia mellett ülve, ezt csak keservesen negyven év alatt lehet megtanulni. A negyven év nem azt jelenti, hogy tényleg negyven év; van, akinek tényleg negyven év, van, akinek hetven év kell hozzá. Van, aki húsz év alatt megtanulja, de senki nem spórolhatja meg a keserveket és a kínokat. Azt, amit itt olvastunk, hogy de ha megveri az Úr Egyiptomot, ha megfenyít az Úr, szóval a fenyítést nem lehet megspórolni. Hogy mondja a Zsidókhoz írt levélben? Ha fenyítés nélkül valók vagytok, korcsok vagytok, nem fiak. Melyik fiú, akit meg nem fenyít az apa? Ezt nem lehet megspórolni, mert javunkra fenyít, hogy szentségében részesüljünk. Azt is mondhatnánk, hogy ez a folyamat, ami le van írva, tulajdonképpen ugyanaz, amit annak idején, mikor az 1. Korinthusi levélet sorba vettük, láthattuk, hogy a szentségről szól, hogy szentek legyetek. A megszentelődés - ez az, amikor minden réginek el kell tűnni, és az Úr úgy gyógyít ki belőle bennünket, hogy összetör, hogy csalódást enged, átlikassza a nádszál a kezünket, amire támaszkodtunk, hogy megbűzhödnek a folyóvizeink, amiből életet képzeltünk, hogy összetörnek a szép álmaink és dédelgetett, véghezvitt terveink. Minden ellenkezőjére fordul. Így tud az Úr bennünket megnevelni. De ezt nem azért tette, hogy megbüntessen bennünket, hanem miért? Hogy szentségében részesítsen, hogy a végén azt mondhassa: áldott népem. Hogy áldott, megáldott népe legyünk, és áldás lehessünk ebben a világban. A mi életünkbe vissza-visszatér a régi. Ha külsőleg nem különbözünk attól az élettől, amikor még a világban voltunk, Egyiptomban, ha az életünkben nincs ott a szentség, nem lehet áldás az életünk. Csak ha az Úr ezt elvégzi, és egyedül csak Rá támaszkodunk, akkor lesz áldás az életünk. Tizenhét év múlva... Még egy dolgot ebből a részből elmondanék. „És lőn a huszonhetedik esztendőben, az első hónapban, a hónap elsején, lőn az Úr beszéde hozzám, mondván” (17. vers). A rész 1. verse pedig így kezdődött: „A tizedik esztendőben…”. Tehát tizenhét év múlva ismét szólt az Úr ugyanabban a témában, Egyiptomról Ezékiel prófétához. Tizenhét esztendő telt el, és akkor újból szólt hozzá az Úr, és ezt mondotta neki: „Embernek fia! Nabukodonozor Babilon királya nagy fáradsággal fárasztotta seregét Tírus ellen: minden fő megkopaszult és minden váll feltört; de jutalma nem lőn néki és seregének Tírusból a fáradságért, a melylyel miatta
fáradott. Ennekokáért így szól az Úr Isten: Ímé, én Nabukodonozornak a babiloni királynak adom Égyiptom földjét, és elviszi gazdagságát, s elragadja ragadományát, s elprédálja prédáját, és ez lesz jutalma seregének. Fizetésül, a melyért fáradott, adom néki Égyiptom földjét, mert értem cselekedtek, ezt mondja az Úr Isten” (18-20. vers). Érdekes ez, hogy az Úr kijelentette, mi lesz Egyiptommal, és várt tizenhét évet. Úgy látszott, hogy nem történik semmi. Van ez így a mi életünkben is. Bízunk emberekben, bízunk körülményekben, bízunk anyagiakban, láthatókban, engedünk a régi természetünknek, és talán tizenhét éven keresztül úgy tűnik, hogy milyen jó. De egyszer az Úr azt mondja: elég. És újból szól, különös körülmények között szól. Nabukodonozornak el kellett pusztítani Tírust, de ebből neki nem volt haszna. Pedig Tírus nagyon szép város volt, láttuk; sok gazdagsága volt, de igen sokat kellett Nabukodonozor seregének szenvedni. Belekopaszult a harcosok feje, feltört minden váll, igen keményen kellett megküzdeniük. És úgy pusztult el minden, hogy nem lett belőle préda. Na, azt mondja az Úr: ezt értem cselekedte Nabukodonozor, az én parancsolatomra tette, az én szolgálatomban. Most akkor én odaadom neki Egyiptomot cserébe Tírusért. Ez lesz a jutalma a fáradságáért. Különös, ha ezen elgondolkozunk. Csak két tanulságot szeretnék ebből kiemelni. Az egyik az, hogy az Úr senkinek nem marad adósa, még Nabukodonozornak sem maradt adósa. Véghezvitte, amit az Úr neki mondott, és azt mondta az Úr: nem maradok adósod Nabukodonozor. A másik tanulság: ott volt ez a két nagyhatalom, Egyiptom és Babilónia. Mi döntötte el, hogy melyik marad fenn, és melyik pusztul el? Az erőviszonyok? Nem az erőviszonyok, hanem az, hogy hogyan viszonyulnak az Úrhoz. Babilon királya engedett az Úrnak, és azt hajtotta végre, amit Isten neki parancsolt. Egyiptom királya nem engedett az Úrnak, és szinte tálcán tette oda Egyiptomot Babilon elé, bement, és az övé lett. Minden a mi életünkben azon múlik testvérek, hogyan viszonyulunk az Úrhoz. De nem csak a mi életünkben, az egész világ életében is. Minden ezen fordul meg. Mert itt emberi erő és emberi hatalom ma van, és holnap nincs. Csak egy lehelet van az ember orrában, akárhány legyen az, csak egy lehelet van az orrában; és akármilyen nagy legyen is ember a maga szemében. Minden ezen dől el: hogyan viszonyulunk az Úrhoz? Azt tesszük-e, amit mond, vagy fellázadunk ellene? Befejezés Van még egy különös prófécia az utolsó versben. Azt mondja, hogy „Azon a napon szarvat sarjasztok Izráel házának, és a te szádat megnyitom közöttök, és megtudják, hogy én vagyok az Úr” (21. vers). Amikor ez meglesz, azt mondja, szarvat sarjasztok. Mit jelent a szarv a Szentírásban? A szarv erőt, hatalmat, fejedelmet, királyt vagy felmagasztalást jelent. Nem akarok igéket idézni, akik olvassák a Bibliát, tudják, hogy ilyeneket jelent a szarv. Erőt, hatalmat, vagy egy népnek a királyát, felmagasztalást. Vagyis, mikor fakaszt szarvat majd az Úr Izrael házának? Mikor mindezt az ítéletet elvégzi Egyiptom fölött, amire támaszkodott, Tírus fölött, akitől elfogadta a gazdagságot, a segítséget, akivel összefonódott, mind elviszi Izraelt a babiloni fogságba, és pusztává lesz Júda. Ekkor szarvat sarjasztok. Ebből ugyanaz a tanulság testvérek, amit az előbb már elmondtam, hogy amikor az Úr megerőtelenít, és romba dönti azt, amit mi szépen felépítettünk, akkor tud felmagasztalni, akkor tud erőt adni, akkor tud szarvat sarjasztani. És azt mondja: akkor megnyitom a te szádat közöttük. Láttuk Ezékiel prófétánál, hogy milyen hosszú ideig nem volt szabad szólnia. Azt mondta az Úr neki, hogy én magam fogom betapasztani a szádat, hogy ne légy közöttük feddőző férfiú, és nem szólhatott. De most azt mondja: megnyitom a szádat, akkor szólhatsz. Tudjuk, mit jelent ez? Nem szól az Úr Igéje hozzánk addig, amíg engedetlenségben élünk, addig, amíg láthatókban bízunk. Amíg jó nekünk a külső körülmény, amíg nádszálakra támaszkodunk. Nem szól az Úr Igéje. Lehet, hogy hallunk szavakat, lehet, hogy úgy
gondoljuk, hogy értjük, de a szívekig, vesékig akkor fog hatolni, amikor nem bízunk már másban, vagy amikor elvégezte az Úr a nevelő, fenyítő munkáját az életünkben. És még egyet mond ez az utolsó vers: akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr. Ilyenkor tudja meg az ember, hogy mit jelent, hogy Ő az Úr. Nemcsak olyan Úr, aki elpusztíthat népeket, hanem szerető Úr, Aki mindent javunkra alakít az életünkben, hogy a szentségében részesüljünk. Ámen. Debrecen, 1989. március 1.
