Első rész
EGYIPTOM – OZIRISZ
Menekülés Egyiptomba „Íme, az Úrnak angyala, megjelenék Józsefnek álomban, és mondá: Kelj fel, vedd a gyermeket az ő anyjával egyben, és szaladj Egyiptomba!” A kereszténység az Egyiptomba meneküléssel kezdődött, s ha a kereszténység nem ért véget és Krisztus újra fog születni az emberi szívekben, megint Egyiptomba fog menekülni. Egyiptom szélén örök útmutatókként s titkának hirdetőiként állnak a piramisok és a szfinx. A piramis egyiptomi neve, pir-m-usz annyit tesz, mint „kilépés a földből”, „a holtak feltámadása”. A Halottak könyve néven ismert egyiptomi mű címe, pir-m-haru, szintén annyi, mint „kilépés a világosságba” – a halál sötétségéből a feltámadás világosságába. A szfinx egyiptomi neve: Hor-Harmakhitu, azaz „a felkelő nap istene”, vagy: Chepra, azaz „keletkezés”, „kilépés a nem létezésből a létezésbe”, „feltámadás”. Azért emeli fejét a szfinx a nagy sivatag, a halál országa szélén, hogy ő lássa meg elsőként a feltámadás napját. Mikor az Anya a Gyermekkel Egyiptomba menekült, nem a piramisok árnyékában, a szfinx lábánál pihente-e ki a napi út fáradalmait? Nem nyúltak-e felettük, az Anya és a Gyermek felett az örök síremlékek 7
hegyes háromszögei a csillagos égbe? Nem mosolygott-e reájuk az istenállat kőarca? Incipe, parve Puer, risu cognoscere Matrem! „Kezdd, kicsi Gyermek, mosolyogva felismerni Anyádat!” – Vergilius messiási jövendölése szerint. A Gyermek mosolya a szfinx mosolya: ugyanaz a titok van mind a kettőben. Egész Egyiptom csak Őreá várt, csak Őreá gondolt, az Istenre, aki a Földre jött meghalni és feltámadni. Minden népet az tesz naggyá, amit talált. Mit talált Egyiptom? Istent. „Az egyiptomiak istenfélő emberek” – bizonyítja Hérodotosz. „Csaknem az egész világ tőlük tanulta az isteneket imádni, és tudjuk, hogy az istenek Egyiptomban laktak és laknak még ma is” – mondja egy hellenisztikus pogány a Kr. előtti IV. században. „A mi országunk az egész világ szentélye” – mondja Hermész Triszmegisztosz. „A szent Egyiptom, Isten hazája, isteni föld. Egyiptomban emelték a vallás pilléreit: magasabbak ezek a piramisoknál” – mondja Vaszilij Rozanov. Itt, a vallásban van az első ellentét köztünk és Egyiptom között. Egyiptom megtalálta az Istent, mi elveszítettük; Egyiptom felemelte a vallás pilléreit, mi ledöntöttük; Egyiptom istenfélő, mi istentelenek vagyunk. Ha nincs Isten, akkor Egyiptom sincs, s voltaképpen nem is volt soha. De ha van Isten és Isten minden, akkor van Egyiptom, s ma is megvan minden dologban. 8
Az előbbi esetben az egyiptomiak, a „legbölcsebbek az emberek között”, eszeveszettek. A másik esetben mi vagyunk az eszeveszettek. De mind a két esetben kibékíthetetlen ellentétben állunk egymással, s nem haladhatunk el közönyösen egymás mellett: kénytelenek vagyunk Egyiptomot vagy szeretni, vagy gyűlölni, vagy előle vagy hozzája menekülni. Nagy istentelenségünk előestéjén a Legnagyobb közöttünk Isten országának földjére tette lábát: Napóleon volt az első, aki Egyiptomba jött, s megértette, hogy „negyven század tekint le reánk a piramisok csúcsáról”. Több mint negyven: valamennyi század a világ kezdete óta. A világ kezdete tekint le végére. „Senki sem látta Egyiptomot, s Te tetted először lábadat földjére” – mondja Vaszilij Rozanov, korunk legmélyebb vallásos gondolkozója, ugyanaz, aki a Napjaink apokalipszisa című munkát írta. Az apokalipszis a világ vége, kezdete viszont Egyiptom. Minél közelebb a vég, annál közelebb a kezdet. „Menj Egyiptomba, kövess engem oda!” – e titokzatos szózatot hallotta Vlagyimir Szolovjov orosz próféta, aki elbeszélést írt a világ végéről. Henrik Ibsen, az európai próféta, aki az idők végén eljövendő „harmadik országot” jósolta meg (A császár és a Galileus című drámájában), szintén hallotta ezt a szózatot. „S én várok rád, mint megígértem” – énekli Solveig a kunyhóban fönn északon, Ibsen Peer Gyntjében. Nyomban utána ez következik: „Egyiptom. Hajnal9
szürkület. Memnon szobra a homokban” – s fellép Peer Gynt: „Tehát itt kezdem vándorutamat.” Itt, Egyiptomban kezdődik az út az idők végén eljövendő harmadik országba. A Jelenések könyvének jövendölése szerint „a szentek ezeréves országa” a Földön, a béke országa, minden háború vége az idők végén fog eljönni. De ennek az országnak mintaképe már az idők kezdetén megvan Egyiptomban. A III. dinasztiától a IV. dinasztiáig (Kr. előtt 3300– 2400) – egy egész évezred folyamán – semmi sem zavarta meg a békét Egyiptomban, eltekintve néhány hadjárattól a Sínai-félsziget félvad nomádjai ellen. Ha már „a római béke” százada, a Pax romana soha meg nem ismétlődő csodának, az emberiség emlékezetében páratlanul álló boldogságnak tűnik fel előttünk, milyen nagy csoda akkor Egyiptomnak ez az ezeréves békéje! Egy egyiptomi síremléken bőséges aratás és több sarlós pap van ábrázolva, s a következő felirat olvasható: „Itt az aratás. A munkás szelíd.” Azt az erőfölösleget, amelyet a többi népek háborúkra pocsékoltak, itt, Egyiptomban békés munkára fordították. És ha az egyiptomiak Hérodotosz szerint „több csodát alkottak, mint a többi emberek együttvéve”, mindezek a csodák – az eddig felül nem múlt képfaragás, festészet, építészet, az életnek bölcsessége, könnyűsége és szilárdsága – az igazi világcsodák. 10
Csak a békének felhőtlen napja alatt érhetett meg Egyiptom, a földnek mennyei édességű gyümölcse. „Szelíd volt a szívem és jámbor, s ezért az istenek megadták nekem a boldogságot a Földön” – mondja egy halott egy sírfeliraton. Egész Egyiptom elmondhatta volna ezt magáról. Az első fáraó az I. dinasztiában (Kr. e. 4000–3500), Ménész egy gigászi gáttal megváltoztatta a Nílus folyását Felső-Egyiptomban. Ez a gát ma is megvan, s még mindig a földnek juttatja a folyam vizét. Az emberek tehát még hatezer év után is élvezik Ménész jótéteményét. Ménész neve feledésbe merült, a Sándorok és a cézárok nevei még emlékezetben vannak. De mi nagyobb: az ő dörgő hírességük vagy Ménész csendes dicsősége? „Gyarapítottam a búzát, szerettem az árpa istenét; alattam nem voltak sem éhezők, sem szomjúhozók, az emberek békességben és kényelemben éltek” – mondja magáról I. Amenemhet fáraó, a XII. dinasztia tagja. Hasonlóan nyilatkozik III. Ramszesz, a XIX. dinasztia tagja: „Kényszerítettem gyalogságomat és lovasságomat, hogy egész életemben otthon üljön, s kardok és íjak henyén hevertek kamráimban.” Amenének, az öreg helytartónak pedig ez a dicsősége: „Egy gyermeket sem bántottak kormányzatom alatt.” Ez a dicsőség el fog múlni a következő századok folyamán: nem fogja megérteni sem Akhilleusz, sem 11
a „szelíd” Dávid király. A béke napja le fog áldozni Egyiptomban, s az idők végéig nem fog többé felkelni. Közvetlenül a hükszoszok, e rettentő ázsiai nomádok betörése előtt III. Amenemhet fáraó nem is gondol háborúra: csodás építményeket emel, és sivatagokat csatornáztat. A hükszoszok eljöttek, s elfoglalták és öt századra leigázták Egyiptomot. Egyiptom kénytelen volt háborút kezdeni, hogy a barbároktól megszabaduljon. De mikor a hükszoszok kiűzése után III. Tuthmószisz, a nagy hódító a karnaki felirat szerint a Kék-Nílustól az Eufráteszig az egész világot királyi kezében egyesítette, Egyiptom világhatalma nem volt szilárd, s nemigen volt tartós. Mintha a győzők nem sokra becsülték volna diadalaikat: néha egyetlen esztendő alatt egész századok hódításait elvesztették. Egyiptom a legelső kínálkozó alkalommal elfelejti a háborút: igazi kedv nélkül harcol, titokban megveti a háborút, és utálja a vasat, „Széth fémét”. Széth, a háború istene félördög. A történelem iparkodik rászoktatni Egyiptomot a hadakozásra, de nem boldogul vele. A harcias Tuth mószisz után a békés Amenhotepek következnek, II. Ramszesz, az egyiptomi cézár után III. Ramszesz, aki kardjainak és íjainak tétlenségével dicsekszik. Új barbár seregek özönlik el a békés országot: líbiaiak, asszíriaiak, perzsák, etiópiaiak, hellének, rómaiak – mind marcangolják Ozirisz szent testét. De Egyiptom végleges végéig hű marad önmagához: tud12
