George R. Knight HOGY EL NE FELEDJÜK!

George R. Knight

HOGY EL NE FELEDJÜK!

George R. Knight

HOGY EL NE FELEDJÜK!

A DVENT K IADÓ – FELFEDEZÉSEK A LAPÍTVÁNY BUDAPEST, 2009

A mû eredeti címe: George R. Knight: LEST WE FORGET Copyright © 2008 by Review and Herald Publishing Association

Fordította: Copyright © 2009 by Szilvási Ágota, dr. Szilvási András

Kiadja az Advent Kiadó 1171 Budapest, Borsfa u. 55. Tel.: (06-1) 256-5205, e-mail: [email protected] honlap: www.adventkiado.hu és a Felfedezések Alapítvány 1173 Budapest, Határhalom u. 4. Tel.: (06-30) 228-7777, e-mail: [email protected] honlap: www.azalapitvany.hu Felelõs kiadó: Ócsai Tamás és dr. Ambrus András Felelõs vezetõ és szerkesztõ: Czinkota András Borítóterv: Czinkota András Szöveggondozás, tipográfia és nyomdai elõkészítés: Czinkota Orsolya (Felfedezések Alapítvány) Nyomdai munkák: Dürer Nyomda Kft, Gyula Felelõs vezetõ: Kovács János ISBN: 978-963-9522-23-7

ELŐSZÓ UTASTÁRSAIMHOZ!

Ü

dvözlök mindenkit, aki 365 napon keresztül végig kívánja járni velem az adventizmus kialakulásának útját! Azzal a határozott meggyőződéssel írtam ezt a napi áhítatos könyvet, hogy 1. Isten vezette a Hetednapi Adventista Egyházat a múltban és ő vezeti a jelenben is; 2. hogy az adventizmus egy profetikus mozgalom, és nem csak egy felekezet a sok közül, és 3. a XXI. században az veszélyezteti a legjobban az egyházat, hogy megfeledkezik identitásáról, melynek következtében célt téveszt, és elveszíti létének értelmét. Ezért adtam címül is: Hogy el ne feledjük! A megszokott áhítatos könyvektől eltérően, melyekben a megfelelő szentírási szakaszokhoz felemelő és inspiráló gondolatok tartoznak, ez a kiadvány történelmi megközelítésből vezeti az olvasóit. Részletesen feltárja az adventizmus kialakulásának állomásait, ugyanakkor lelkesít és buzdít. Nem volt mindig egyszerű mindezt oldalnyi terjedelemben megvalósítani, ám megpróbáltam leküzdeni a nehézségeket, mert arról meg vagyok győződve, hogy nagyon sok gyülekezeti tag alig ismeri az adventizmus történetét. Ezért be kell vallanom, hogy e könyvet tudatosan kettős céllal készítettem: az ismeretterjesztés és az imádságra való buzdítás szándékával. Végül sikerült is ezt a kettős elhatározást egyben tartanom. Elvégre minden igazi áhítatos könyvnek inkább tényeken kellene alapulniuk, mint képzelgéseken. A könyv végén megtalálhatók a napi áhítatok címei időrendben felsorolva – jól használható, ha információt keresünk a témában. Bízom abban, hogy ezek az olvasmányok közelebb hozzák majd az olvasót az egyházhoz és annak Urához. Ezen túlmenően az az én imádságom, hogy lássuk meg, miként vezette Isten a népét a múltban, és ez biztosítson látást és bátorságot jövőbeli célunkhoz, a második adventhez közeledve. E kötet elkészítése lehetetlen lett volna feleségem és a Review and Herald Kiadó szerkesztőinek – Gerald Wheelernek és Jeanette Johnsonnak – a hozzáértő segítsége nélkül. George R. Knight Rouge River, Oregon

~5~

„Nem kell félnünk a jövőtől, hacsak el nem feledkezünk arról az útról, amelyen az Úr vezetett bennünket, és a tanításairól, amelyeket a múltunk történelmén keresztül kaptunk.” Ellen G. White

Január 1.

A Z EMLÉKEZÉS KÖVEI „Azt a tizenkét követ, amelyet a Jordánból vettek ki, Gilgálban állíttatta föl Józsué, és ezt mondta Izrael fiainak: Ha majd megkérdezik fiaitok apáiktól, hogy miféle kövek ezek, magyarázzátok el fiaitoknak, hogy szárazon kelt át Izrael itt a Jordánon.” (Józsué 4:20–22)

A

zok nem akármilyen kövek voltak! Mind különleges jelentéssel bírt: az emlékezés és a történelem kövei voltak. Maguk a kövek persze közönséges kövek voltak, melyekhez hasonlókat milliószámra látni Palesztina hegyein. De a 12 kőre tekintve emlékezetükbe idézték Isten vezetését népe életében. A Biblia olyan történelemkönyv, melyben az emberiség történelmét követhetjük végig a teremtés, a bűnbeesés, Isten szövetsége Ábrahámmal, a kivonulás, Izrael fogsága, az újjáépítés, Jézus testet öltése, bűntelen élete, kereszthalála, feltámadása és a második advent által. A Szentírás egyúttal a Mindenható csodálatos vezetésének is az emlékirata. Amikor az egyházakban elveszítik jelentőségüket ezek az emlékek, ott már probléma van, mivel messze sodródnak a kikötőtől, és eltévednek. A zsidókeresztény világ tévelygése akkor kezdődött, amikor elfelejtették a múltat, pontosabban amikor elfelejtették, hogyan vezette őket Isten a múltban. Ebben az esetben a keresztények elveszítik azonosságtudatukat, minek következtében pedig a misszió és a küldetéstudat is elhalványul. Végül is ha nem tudod, hol a helyed az Úr tervében, akkor milyen mondanivalód lenne a világnak? A keresztény történelemben sok olyan egyházszervezet létezik, amely már elfelejtette, honnan jött, ezért nincsen jövője sem. A felejtés ugyanúgy veszélyt jelent az adventizmus számára is. Nem véletlen, hogy az idősödő Ellen White elővigyázatosságra intette olvasóit e témában. „Ha végigtekintek elmúlt életünkön, csak azt mondhatom, mivel előrehaladásunk minden mozzanatát magam is átéltem: dicsőség Istennek! Ha látom, hogy mit tett az Úr, csodálkozom és bízom Krisztusban, a vezetőben. Nem félhetünk a jövőtől, kivéve, ha elfelejtjük azt az utat, melyen az Úr vezetett bennünket és a történetünkben rejlő tanításokat.” (LS, 196. o.) Ahogyan ebben az évben végigutazunk az adventtörténelmen, láthatjuk, hogy az egyházunknak is megvannak a maga emlékkövei. Mindenkinek a saját felelőssége, hogy értékeli-e őket.

~7~

Január 2.

IZGALMAS IDŐK I. „Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az Igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik.” (Dániel 12:4)

E

rnest Sandeen történész ezt állítja: „A XIX. század eleji Amerika szinte megrészegült az eljövendő ezeréves boldog kor gondolatától.” Minden keresztény úgy vélte, hogy már Isten országának határán állnak. Az 1755-ös félelmetes pusztítást okozó lisszaboni földrengés sokak gondolatát a világ vége felé terelte, és ezt az érzést csak fokozták a francia forradalom eseményei az 1790-es években. A társadalmi, politikai és vallási felfordulás a Bibliában olvasható világ végére emlékeztette az embereket. A francia történések erőszakossága a tudósok figyelmét az Atlanti-óceán mindkét oldalán a Dániel és a Jelenések könyvének próféciáira irányította. Az 1798-as év különösen sok Bibliát tanulmányozó érdeklődését keltette fel a próféciák iránt. Az év februárjában Napóleon tábornoka, Berthier bevonult Rómába, és elfogta VI. Pius pápát. Ezért 1798 sok bibliai tudósnak jelent kapcsolódási pontot a világi történelem és a bibliai prófécia között. Azt az elvet alkalmazva, hogy a próféciában egy nap egy évet jelent, a pápa elfogását úgy tekintették, mint a Jelenések 13:3-ban szereplő halálos sebet, illetve az 1260 éves prófécia beteljesedését Dániel 7: 25., Jelenések 12:6., 14. és 13:5. verséiben. A Bibliát kutatók azt gondolták, írta Sandeen, hogy most sikerült megtalálni a kulcsot a Dánielnél és a Jelenések könyvében lévő próféciák magyarázatához. „Sokan biztosak voltak abban, hogy most már meg tudják határozni a saját helyüket a bibliai próféciák időrendjében.” Sokan vallották, hogy Dániel 12:4 a beteljesedéséhez közeledik. Krisztus születése előtt 600 évvel ezt írta a próféta: „Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az Igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik.” A világban történt események sokakat arról győztek meg, hogy elérkezett a végidő. A Bibliát tanulmányozók eddig még soha nem látott módon forgatták Dániel próféciáit, hogy világos látást nyerjenek a végidő eseményeiről. A XVIII–XIX. század fordulóján addig példátlan mennyiségű bibliai próféciával foglalkozó könyvet jelentettek meg. A bibliai próféták szavai beteljesedtek. Nemcsak az jelentett újdonságot, hogy az emberek Dániel írásait kutatták, hanem az is, hogy ezzel próféciaismeretük is jelentősen fejlődött. Az izgalmas próféciák ideje volt ez.

~8~

Január 3.

IZGALMAS IDŐK II. „Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” (Máté 24:14)

N

em csak a bibliai próféciák tanulmányozása volt az egyedüli vallásos reakció a francia forradalomra, hanem az a soha azelőtt nem tapasztalt vallásos ébredés Amerikában. Az 1790-es évek elejétől egészen az 1840-es évekig tartó második nagy ébredési mozgalom minden eddiginél többet tett, hogy a fiatal Egyesült Államokat keresztény nemzetté alakítsa. A vallásos ébredéshez társadalmi és egyéni reform is társult. Egyre többen vallották, hogy a XVIII–XIX. század politikai és technológiai áttörései csodát tesznek, és létrehozhatják a mennyet itt a Földön. Százával indultak el az emberi társadalom fellendülését célul kitűző reformmozgalmak. A XIX. század elején az emberi társadalom szinte minden elképzelhető területén reformkörök jöttek létre. A rabszolgaság és a háború eltörlése, az alkoholtilalom ezekben az évtizedekben jelentős tényező volt az amerikai kultúrában. Ráadásul olyan társaságok bukkantak fel, melyek pártolták a közoktatást; jobb bánásmódot követeltek a siketek, a vakok, a szellemi fogyatékosok és a rabok számára; valamint a nemek és fajok egyenlőségét hirdették. A társadalmat érintő mozgalmak mellett találunk szervezeteket, melyek az egyéni jólétet támogatták olyan területeken, mint az erkölcs vagy az egészség – beleértve az Amerikai Vegetáriánus Társaságot is. Mind a világiak, mind a vallásos emberek abban a reményben egyesítették erőiket, hogy a reformokon keresztül tökéletesebb társadalmat hoznak majd létre. Azonban a vakbuzgók túltettek kortársaikon azzal, hogy Biblia-társaságokat alapították, bel- és külmissziós egyleteket, vasárnapi iskolai társaságokat és szövetségeket hoztak létre, melyek a vasárnap szentségének elismerését akartákelőmozdítani. Ekkor érezték először a protestáns keresztények, hogy az egész világon kell prédikálniuk az evangéliumot. A reformok és a missziós lelkesedés miatt a millenniumi várakozást már mindenütt érezhették az 1830-as években. Charles Finney, a kor legnagyobb evangelizátora 1835-ben kifejezte az egyházak akkor uralkodó nézetét, amikor ezt írta: „Ha az egyház végzi a kötelességét” a reformok által, „Krisztus ezeréves békekorszaka három éven belül megvalósulna ebben az országban.” Az elgondolás szerint a reformok és az ébredési mozgalmak fel fogják készíteni a világot a Jelenések könyve 20. fejezetében leírt ezeréves boldog kor kezdetére, mely idő alatt a Föld tovább fog fejlődni, míg Krisztus visszatér az 1000 év végén. Ebben az izgatott korban jelet meg William Miller, hogy az adventüzenetről prédikáljon, minek eredményeként minden gyülekezet tárt karokkal fogadta őt. Isten készítette az utat akkor, és most is ő készíti. A mi feladatunk az, hogy kövessük őt, amerre vezet. ~9~

Január 4.

EGY NEM TÚL ÍGÉRETES LELKÉSZJELÖLT „Bizony, bizony, mondom néked: ha valaki nem születik újonnan, nem láthatja meg az Isten országát.” (János 3:3)

A

második nagy ébredési mozgalmak reményteli áradata idején egy nem sok ígérettel kecsegetető lelkészjelölt tűnt fel. A húszas éveiben járó William Millert (1782-ben született) jobban érdekelte a prédikátorok gúnyolása, mint hogy kövesse őket. Különösen alkalmas célpontnak tekintette a saját családjából származó lelkészeket. Kedvencei közé tartozott Phelps nagyapja (egy baptista lelkipásztor) és nagybátyja, Elihu Miller, a Low Hampton-i baptista gyülekezetből. Nagy élvezetet jelentett a hitetlen barátoknak, mikor Miller utánozta nagyapja és nagybátyja ájtatos vonásait. Komikus komolysággal imitálta rokonai szavát, hangját, mozdulatait, buzgalmát, még az iránta tanúsított fájdalmat is. A barátok szórakoztatásán túl az ilyen előadások nyilvánvalóvá tették, hogy ki is volt a fiatal Miller. Más fiatalemberekhez hasonlóan, akik a gyors kulturális átmenet korában éltek, Miller is átment a maga identitásválságán. A család ellen való lázadás kétségtelenül a tinédzserek örök harca, hogy meglássák, kik is ők valójában a szüleikkel ellentétben. Az ilyen küzdelem sajnos egyformán kemény mind a szülők, mind a tinédzserek számára. Nagy fájdalmat jelentett William mélyen hívő édesanyjának is, aki nem tartotta mulatságosnak fia bolondozásait. Számára legidősebb fia viselkedése maga a halál volt. William azonban nem lázadt mindig a vallás ellen. Korábbi éveiben istenfélő fiúcska volt. Naplója első lapjára (melyet tinédzser kora elején kezdett el) a következőket írta: „Korán megtanultam imádkozni.” Csak az iromány elején találunk leírást a jelleméről, melyben fontosnak tartotta ezt is megemlíteni. De ez nem volt tartós állapot, mivel fiatalemberként Miller elfordult a kereszténységtől, majd agresszív és kételkedő deista lett belőle, aki nemcsak nagyapját, hanem az egész kereszténységet is kigúnyolta. Phelps nagyapja azonban soha nem adta fel a reményt. „Ne szomorkodjatok nagyon William miatt – vigasztalta az anyját. – Istennek még terve van vele.” És így is volt! Sajnos azért az anya számára eltelt egy kis idő, mire ez a prófécia beteljesült. Phelps sosem szűnt meg imádkozni gyermekeiért, unokáiért. – Ez nagyon fontos üzenet nekünk, a XXI. században élőknek.

~ 10 ~

Január 5.

A MENNY FELÉ MUTATÓ REMÉNYTELENSÉG „A bölcs ember nyitott szemmel jár, a bolond pedig sötétben botorkál. De arra is rájöttem, hogy ugyanaz lesz a sorsa mindegyiküknek. Azért ezt gondoltam magamban: Ha az én sorsom is az lesz, ami a bolondé, akkor mit ér az, hogy én bölcsebb vagyok? És ezt mondtam magamban: Ez is hiábavalóság! Bizony a bölcs emberre sem emlékeznek örökké, meg a bolondra sem. Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké… meghal a másik is... mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz..” (Prédikátor 2:14–16; 3:19–20)

M

iller századosként szolgált a britek elleni háborúban (1812–1814), és ez megváltoztatta az életét. Már a konfliktus előtt elkezdett foglalkozni azzal a gondolattal, hogy talán nem is helytállóak deista nézetei. Az egyik gond az volt, hogy a deizmus halál utáni életet ígért, de Miller arra a következtetésre jutott, hogy az élet a semmibe tűnik a halál után. Ugyanekkor kezdett el azzal foglalkozni, hogy ő tulajdonképpen halandó, és hogy ennek milyen következményei lehetnek. 1814. október 28-án egyik elvesztett bajtársával kapcsolatban a következőket írja feleségének: „Kis idő múlva Spencerhez hasonlóan én sem leszek már. Ez nagyon súlyos gondolat.” Az élet nehéz dolgai lendítették Miller századost a hit felé, amit egykor anynyira élénken elutasított. De még mindig volt egy reménysége. Ha netán igazi hazafiságot talál a hadseregben, akkor talán megbizonyosodhat arról, hogy a deizmusban való hite nem tévedés. „Azonban két év katonai szolgálat után meggyőződtem arról, hogy ebben a dologban is tévedtem” – írta. A Bibliából ismert kép a bűnös emberről sokkal megfelelőbbnek tűnt, mint a deista szemlélet, miszerint az ember természete alapvetően jó és egyenes. Miller a valóságban nem találta ennek a bizonyítékát. „Minél többet olvasok, annál félelmetesebben romlottnak tűnik az ember jelleme. Nem látok egyetlen tiszta pontot sem a történelemben. A világ hódítói, a történelem hősei kétségtelenül démonok voltak emberi formában… Kezdek nagyon bizalmatlanul viszonyulni az emberekhez.” Miller utolsó hite a deizmusban 1814 szeptemberében, a plattsburgi csatában dőlt meg véglegesen. A csatában a szedett-vetett amerikai „hadsereg” legyőzte a kor legkiválóbb brit haderejét, mely nemrég még a nagy Napóleonon is győzelmet aratott. Amerikának csaknem biztosan veszteni kellett volna. „Olyan meglepő az eredmény ilyen ellenséggel szemben – állapította meg Miller –, hogy úgy tűnik nekem: ez az embernél egy sokkal hatalmasabb erő műve.” A Prédikátor könyve szerzőjéhez hasonlóan Millert is az élet nehéz dolgai késztették arra, hogy máshogy tekintsen Istenre. Milyen csodálatos, hogy napjainkban is így működnek a dolgok a nehézségekkel kapcsolatban!

~ 11 ~

Január 6.

ISTEN KÜLÖNÖS MÓDON MŰKÖDIK „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róma 10:17)

M

iller eltávolodása a deista gondolkodástól nem jelentette azt, hogy keresztény akart volna lenni. Mégis elkezdett gyülekezetbe járni, legalábbis mikor kedve volt hozzá. Életében a következő fordulópont 1816 májusában történt, amikor rájött, hogy neki szól a harmadik parancsolat, miszerint „Isten nevét hiába fel ne vedd”. A hadseregben hozzászokott a durva beszédhez, de most tudatára ébredt, hogy ez helytelen. Sok ember számára talán ez jelentéktelen dolognak tűnik, de mivel a vallás gondolata már egy ideje foglalkoztatta, most ez a felismerés válságot idézett elő életében. „1816 májusában bűntudatra ébredtem – írta később – és ó, milyen rémület töltötte el a lelkemet! Még enni is elfelejtettem. A menny oly nemesnek tűnt előttem a Földhöz képest. Októberig tartott ez az állapot, mikor Isten megnyitotta a szememet.” Szeptemberben még két dolog történt, ami hozzájárult az októberig tartó krízishez. Az első a plattsburgi csata emlékünnepe volt. A hatalmas vigasság előtti este a veteránok istentiszteleten vettek részt, és mélyen magukba fordulva tértek vissza. Imádságos lelkület és hála lépett a vígság és a táncmulatság gondolata helyébe, ahogy visszaidézték a keserves csata történéseit és „meglepő” győzelmüket. A másik esemény a következő vasárnap történt. Miller anyja felfigyelt arra, hogy fia távol tartotta magát a gyülekezettől, valahányszor a lelkész városon kívül szolgált. Ilyenkor az egyik diakónus olvasta fel a prédikációt, bár elég gyengén. Miller elkövette azt a hibát, hogy kijelentette, ha ő olvashatna fel ilyenkor, akkor sosem hiányozna. Így a még mindig deistának tartott Millert rendszeresen meghívták, hogy vegye át a diakónus által már előre kiválasztott prédikációt. 1816. szeptember 15-én is egy ilyen alkalmon vett részt, ami olyannyira csordultig töltötte a lelkét, hogy le kellett ülnie a felolvasás közben. Lelki válságba került. Néhány hét múlva a következőket írta: „Az Úr megnyitotta a szememet; ó, én Istenem! Micsoda Megváltóm van nekem Jézus Krisztusban!” Ez a felfedezés rendszeres Biblia-tanulmányozásra sarkallta a frissen megtért Millert. Nemsokára azt hangoztatta, hogy „a Szentírás lett minden örömöm, Jézusban pedig barátra leltem”. Az Úr csodát tehet. Képes volt megragadni az olyan kétkedő embert is, mint Miller, és megtérésre vezette azáltal, hogy nyilvános alkalmon felolvasott egy prédikációt. Olyan Istent szolgálunk, aki számtalan eszközt használ fel, míg véghezviszi akaratát.

~ 12 ~

Január 7.

A Z IGE EMBERE „Lábam előtt mécses a te Igéd, ösvényem világossága.” (Zsoltárok 119:105)

B

ár deista gondolkodóként könyvekben jártas, művelt ember volt, kereszténnyé válása után 1816-tól Miller már csak egy könyv tanulmányozásának szentelte az életét: a Szentírásnak. Néhány év múlva ezt írta egy fiatal lelkészbarátjának: „A Bibliát kell prédikálnod, mindent a Bibliából kell bizonyítanod, a Bibliáról kell beszélned, a Bibliából kell intened az embereket, a Bibliával kell imádkoznod, szeretned kell a Bibliát, és tegyél meg minden tőled telhetőt, hogy másokkal is megszerettesd a Bibliát!” Más alkalommal ezt írta: „A Szentírás olyan kincs, amit a világ nem tud megvásárolni.” Ez a könyv nem csak békességet és jövőbe vetett tántoríthatatlan reménységet ajándékoz, hanem „helyt ad a gondolatnak”, és „nagyszerű fegyver a hitetlenség ellen”. Ezen felül még „beszél jövőbeli eseményekről, és megmutatja, hogyan legyünk készen, amikor szembenézünk azokkal”. Azt szerette volna, ha a fiatal lelkészek behatóan tanulmányoznák a Bibliát ahelyett, hogy a szektás hitvallást tanulnák meg: „Arra késztetném őket, hogy maguk tanulmányozzák Isten Szavát… Ha meg nem képesek erre, megbélyegezném őket, mint olyanokat, akik mások gondolatait ismételgetik, a homlokukra írnám, hogy »fanatikus«, és szétküldeném őket, mint akik mások szolgái!” Miller nem csak másokat fordított a Szentírás felé, ő maga is gyakorolta, amiről prédikált. Mélyreható Biblia-tanulmányozásának köszönhetően jutott megdöbbentő következtetéseire. Alapos és módszeres volt a kapcsolata a könyvek Könyvével. Kezdeti tanulmányairól megjegyezte: „Mózes első könyvét versről verse olvasva nagyon lassan haladtam, hogy megérthessem az egyes szakaszok értelmét, azért, hogy mentesek legyenek a homályosságtól vagy az ellentmondástól. „Ha valamit érthetetlennek találok – magyarázta –, összevetem azt minden párhuzamos szakasszal. Cruden [Alexander Cruden, XVIII. századi Bibliakommentár szerzője – A fordító] segítségével megvizsgálok minden Igét, ahol is bármelyik szóban forgó kifejezés szerepel. Megfigyelem, milyen szerepe van a szónak az adott helyen, és ha ez a meglátásom beleillik a párhuzamos igeszakaszokba, akkor elhárult az akadály a megértés elől.” Miller Biblia-tanulmányozása nemcsak alapos, hanem széleskörű is volt. Első alkalommal két év alatt elemezte végig a Szentírást, és szinte egész nap ezzel foglalkozott. Ekkor jutott arra a megállapításra, hogy a Biblia „magyarázza önmagát”, illetve „a kinyilatkoztatott igazságrendszere annyira világosan és érthetően van megfogalmazva, hogy az egyszerű embernek sem kell tévelyegnie”. Hálásak lehetünk Istennek, hogy még mindig vezet minket Igéje által!

~ 13 ~

Január 8.

MILLER MEGLEPŐ FELFEDEZÉSE „Ezt válaszolta neki: Kétezer-háromszáz este és reggel; azután a szentély visszanyeri igazi rendeltetését.” (Dániel 8:14)

M

iller figyelmét nem kerülték el azok az időrendi szakaszok, amelyeket sokan feleslegesnek tartanak a Szentírásban. „Teljesen egyetértettem azzal, hogy »a teljes Írás Istentől ihletett és hasznos«, valamint semmi sem származik benne ember akaratából, hanem a Szentlélektől indítva írták a szent emberek, hogy tanulmányozzuk, és a Szentírás békességén és vigasztalásán keresztül reménységünk legyen. Úgy értékeltem, hogy a Biblia kronológiai szakaszai is az Igéhez tartoznak, és ugyanolyan komolyan kell venni õket, mint bármely más szakaszát az Írásnak.” „Ezért úgy éreztem, abban az erőfeszítésemben, hogy megértsem, amit Isten az ő kegyelméből feltár nekünk, nincs jogom mellőzni a próféciai időről szóló részeket. Megfigyeltem, hogy a profetikus napokkal megjövendölt események ugyanannyi év alatt teljesedtek be, ahogy Isten is rámutatott erre 4Mózes 14:34. és Ezékiel 4:4–6. verseiben, miszerint egy nap egy esztendő… az időt csak szimbolikusnak vehettem tehát, hogy minden egyes nap egy esztendőt jelent, összhangban minden meghatározó protestáns magyarázattal. Ha meg tudjuk határozni a kezdőpontját egy ilyen próféciának, akkor elvezet bennünket a lehetséges beteljesüléshez. Mivel Isten nem hiába adta ezt a kijelentést, úgy vélem, hogy így eljutunk ahhoz az időhöz, amikor magabiztosan tekinthetünk Krisztus eljövetele elé.” Dániel 8:14 alapján Miller a szenthely megtisztítását úgy magyarázta, mint a második advent idejét a Föld tűz általi megtisztításával. Mivel a Biblia-kutatók általában azon a véleményen voltak, hogy a 2.300 nap Kr. e. 457-ben kezdődött, megállapította sok más próféciamagyarázóval egyetértésben, hogy Dániel próféciája körülbelül 1843-ban teljesedik be. A Dániel 8:14-ről való megállapítás nem az idői meghatározásban tért el, hanem magában az eseményben. 1818-ban megdöbbentő felfedezést tett: „körülbelül huszonöt éven belül… minden jelenlegi ügyünk befejeződik; minden büszkeség, hatalom, pompa, hiábavalóság, gonoszság és elnyomás véget ér; akkor e világ uralma helyén felállítják a Messiás régen várt békés országát”. Jézus eljövetele még mindig a remények reménye, az esemény, amely megnyitja majd a teljes öröm korszakát.

~ 14 ~

Január 9.

A FELFEDEZÉS ÖRÖME „Odamentem az angyalhoz, és kértem tőle, hogy adja át nekem a könyvecskét. Ő pedig így szólt hozzám: »Vedd át és edd meg: keserűvé teszi a gyomrodat, a szádban pedig édes lesz, mint a méz«.” (Jelenések 10:9)

A

Jelenések könyve 10. fejezete lenyűgöző közjáték a hét trombitáról szóló leírásban. A Jelenések 9:13 és a 11:15–18 közötti szakaszokat vizsgálva teljesen világos, hogy a 10. fejezet a hatodik és a hetedik trombita között található. Az is egyértelmű, hogy a hetedik trombita megszólaltatásának köze van a második adventhez, amikor is „a világ felett a királyi uralom a mi Urunké, az ő Krisztusáé lett, és ő fog uralkodni örökkön-örökké”. (Jel 11:15) A 10. fejezet középpontjában egy kis könyvecske áll (2. vers), amelyben [a görög szöveg szerint – A fordító] az igeidő arra utal, hogy a végidőben nyitják fel a lepecsételt könyvet. Az Ótestamentumban pedig csak egy könyv szerepel, amely bepecsételtetett a végidőkig: „Te pedig, Dániel, zárd be ezeket az Igéket, és pecsételd le ezt a könyvet a végső időkig. Sokan tévelyegnek majd, de az ismeret gyarapodik.” (Dn 12:4) Érdekes, hogy Dániel könyvében csak két szakasz van, amivel kapcsolatban azt olvassuk, hogy be lesznek pecsételve a végső időkig. Az egyik a 12. fejezetben található 1260 éves próféciával kapcsolatos (12:7–9), a másik Dániel 8:26ban található: „Az estékről és reggelekről szóló látomás igaz. Te azért zárd le ezt a látomást, mert távoli időről szól!” Joyce Baldwin Biblia-magyarázatában Dániel 12:4. versével kapcsolatban megjegyzi, hogy „Dánielnek azért kellett az utolsó két látomását lepecsételnie, mert még nem voltak aktuálisak (8:26; 12:9), legalábbis nem minden részletükben”. Leon Wood Dániel-magyarázatában a következőkre mutat rá: „mivel az estét, reggelt először csak a 8:14. verse említi, valószínű, hogy a 26. versben is a 2300 estére és reggelre utal”. Érdekes, hogy Gábriel kétszer is világosan elmondja a prófétának, hogy a 8. fejezet látomása a végidőről szól (8:17, 19). Az angyal magyarázatának négy szimbóluma közül három már beteljesedett a történelem folyamán (8:20–25), és csak egy (a 2300 nap) vár még a maga sorára a végső időkben. Miller megfejtette ezt az üzenetet, és 1841 májusában az Idők jelei című folyóiratban felvázolta az időtáblázatot a Jelenések 10. fejezetében szereplő kis könyvecskével együtt, amely most meg lett nyitva. Édes volt a megnyitás Jézus közeli visszajövetelének reménysége miatt („nem kell mondanom, milyen boldogság töltött el az örömteli jövőre nézve”). A kis könyv bepecsételt mondanivalója valóban édes volt, azonban Miller sokunkhoz hasonlóan nagy becsben tartotta a próféciának azt a részét, amit már megértett, és átugrotta a többit. Ezért valahogy elkerülte a figyelmét, hogy a könyvecske próféciájának megnyitása végül keserűséget és csalódást fog okozni. (Jel 10:8–10) Uram, segíts nekünk, hogy nyitott szemmel olvassunk! ~ 15 ~

Január 10.

MILLER PRÓFÉCIAMAGYARÁZATA „Az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert sohasem ember akaratából származott a prófécia, hanem a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek.” (2Péter 1:20–21)

M

iller jó nyomon haladt a prófécia értelmezésével. A próféciamagyarázat három fő irányzatra osztható. A preterista magyarázat szerint a prófécia beteljesedése a prófétai könyv írásának idejében vagy még előtte megtörténik. Ennél fogva például a Jelenések könyve elsősorban a keresztény korszak első századának végén játszódó eseményekről beszél. A futurizmus, a második próféciamagyarázati iskola azt tartja, hogy az apokaliptikus próféciák nagy tömegben teljesednek egy rövid időperiódusban, közvetlenül a második advent előtt. A roppant népszerű mai sorozat, Az otthagyottak futurista szemléleten alapszik. A harmadik nézőpont, a historizmus a prófécia beteljesedésének kezdetét a próféta idejére teszi, és az átível az egész történelmen, a második adventkor érve el csúcspontját. A történelmi próféciamagyarázat legjobban illusztrálható Dániel könyvének második fejezetével, aminek elkezdődött a beteljesedése Nebukadneccar és Dániel idejében, kiterjedt a következő három birodalomra, amely uralta a mediterrán világot, és folytatódott a Római Birodalom széthullásával, majd beteljesedését a végidőben, Isten országának az eljövetelével éri el. Dániel könyvének látomásai a 7–9. és a 10–12. fejezetben ismétlik a történelmi modellt, ahogy a Jelenések könyvének 12. fejezete is, ami a világ történelmét Krisztus gyermekségétől vázolja fel a végidőig (12:17), felállítva ezzel a színteret a vég eseményei számára, amelyek kifejtésre kerülnek a 13–22. fejezetben. Miller a historizmus követője volt, mint a korai keresztények és szinte minden protestáns írásmagyarázó egészen a XIX. század közepéig. A futurizmus és a preterizmus miközben megragadja a bibliai prófécia néhány fontos aspektusát, nem volt jelen az apokaliptikus tudományban a lutheri reformációig, amikor az uralkodó egyház néhány Biblia-magyarázója kiutat keresett a szerintük problémás történelmi magyarázatokra, mint a hatalmas tűzvörös sárkány és a parázna Babilon. A XIX. század végén és a XX. században a futurista és preterista magyarázat tört előre részben a millerizmus feltételezett bukásának ellenhatásaként. De a millerita adventizmus tévedései nem változtatták meg Dániel könyve 2. fejezetének nyilvánvaló történelmi perspektíváját, vagy magát a nap-év elvet, ami olyan jól beépült Dániel könyve 9. fejezetébe (az RSV-fordítás úgy írja, hogy „hetven hét vagy év”, bár a héberben csak „hetven hét” van). A kiegészítés szükségesnek mutatkozott még azok számára is, akik nem hittek a prófétai jövendölésben, ha azt akarták, hogy értelme legyen a próféciának, amely azt állítja, hogy Jeruzsálem újjáépítésétől a Messiás idejéig ível át. ~ 16 ~

Január 11.

A BIBLIA-TANULMÁNYOZÁS BŰNE „Ember fia! Őrállóvá tettelek téged Izrael házában. Ha Igét hallasz tőlem, figyelmeztesd őket az én nevemben! Ha azt mondom a bűnösnek, hogy meg kell halnia, és te őt nem figyelmezteted, és nem szólsz neki, figyelmeztetve a bűnöst, hogy ne járjon bűnös úton, és így életben maradjon: akkor az a bűnös meghal ugyan bűne miatt, de a vérét tőled kérem számon.” (Ezékiel 3:17–18)

W

illiam Miller 1818-as felfedezése, miszerint Jézus 25 éven belül visszatér a Földre, örömmel töltötte el őt. Ezt írta: „A meggyőződés hatalmas erőt adott nekem a feladatommal kapcsolatban, hogy bemutassam a világnak ezeket a bizonyítékokat, melyek a saját gondolkodásomra is hatással voltak.” Ha a vég közel van, életbevágó, hogy a világ is tudjon róla. Azt gyanította, hogy az adventtel kapcsolatos következtetése talán ellenkezést vált ki az istentelenek között, de nem kételkedett benne, hogy a keresztények ahogy meghallják, mindenütt örömmel fogadják majd. Azonban félelemmel töltötte el a gondolat, hogy talán téved valamiben, és félrevezeti az embereket. Ezért még öt évet töltött Biblia-tanulmányozással (1818–1823). Amikor az egyik ellentmondást kizárta az adventtel kapcsolatban, eszébe jutott egy másik, mint például hogy „sem a napot, sem az órát nem tudjátok”. 1845-ben így írt erről az ötéves időszakról: „több kifogás merült fel bennem, mint amannyit addig ellenzőim felhoztak; és azóta sem ismerek olyan ellenvetést, ami bennem ne merült volna már fel”. A folyamatos tanulmányozás után hitte, hogy mindegyik kérdésre a Bibliából tud válaszolni. Ezért hét év tanulás után Miller teljesen meggyőződött arról, hogy Jézusnak 1843 körül kell visszatérnie. Erről így vall: „megint világossá vált előttem, hogy az én felelősségem elmondani másoknak is a közeli advent bizonyítékát, miután sikerült a legcsekélyebb árnyékot is eloszlatni az igazsága felől”. Ettől kezdve egyre nyíltabban tett bizonyságot meglátásáról személyes beszélgetéseiben szomszédaival és a lelkipásztorral. Nem kis megdöbbenésére alig néhányan hallgatták őt érdeklődéssel. Miller tovább tanulmányozta a Szentírást. Minél többet foglalkozott vele, annál erősebb meggyőződésre jutott, hogy másoknak is el kell mondania felfedezését. „Menj és mondd el a világnak, hogy veszélyben vannak!” – hallotta éjjel és nappal gondolataiban. Azonban ez volt az utolsó, amit tenni akart. Ugyanúgy, mint mi, ő is szerette olvasni a Bibliát, de nemigen akart tenni semmit. Ez az Ige tanulmányozásának bűne. Mindannyiunkat megkísért, hogy ezt tűzzük ki célul ahelyett, hogy készek lennénk cselekedni.

~ 17 ~

Január 12.

GONDOLD MEG, MIT ÍGÉRSZ ISTENNEK „Ekkor értette meg Éli, hogy az Úr szólítja az ifjút. Azért ezt mondta Éli Sámuelnek: Menj, feküdj le, és ha újból szólít, ezt mondd: Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád! Sámuel elment, és lefeküdt a helyére.” (1Sámuel 3:8–9)

N

éha egyszerűen nem akarunk hallani, és így volt ez William Miller esetében is. Annak ellenére, hogy folyamatosan fülében csengett a lelkiismeret hangja, mely azt parancsolta neki, hogy figyelmeztesse a világot a közelgő veszélyre, nem akart engedelmeskedni. „Mindent tőlem telhetőt megtettem, hogy elhárítsam magamtól azt a meggyőződést, hogy nekem bármit is tennem kellene. Úgy gondoltam, hogy nekem csak úgy spontán, önkéntesen kellene beszélnem mindarról, amit felismertem; Isten meg majd gondoskodik a szükséges eszközről, hogy véghezvigye akaratát. Azért imádkoztam, hogy bárcsak akadna olyan lelkész, aki rájönne erre az igazságra, és odaszentelné magát annak hirdetésére.” Nos, ez elég kézenfekvő megoldás: majd valamelyik prédikátor elvégzi a munkánkat. Azonban arra a következtetésre jutottam, hogy ha az egyház a lelkészekre épít, hogy „befejezzék a művet”, ez valamivel hosszabb időt venne igénybe, mint az örökkévalóság. A rossz hír ezzel kapcsolatban, hogy Isten mindannyiunkat felszólít, tegyük meg a mi részünket! Pontosan ez az, amit a nagyon is emberi William Miller nem akart megtenni. Abban reménykedett, hogy majd valaki más megbízást kap erre a küldetésre, majd végül Mózeshez hasonlóan kifogásokat keresett. „Mondtam Istennek, hogy nem vagyok hozzászokva a nyilvános beszédhez, és amúgy sincsenek olyan adottságaim, hogy le tudjam kötni a hallgatóság figyelmét”, és így tovább, de nem érzett megkönnyebbülést. Még kilenc éven keresztül viaskodott a gondolat ellen, hogy neki feladata van Isten művében. Aztán 1832-ben az egyik szombaton, amikor az íróasztalánál ülve egy bibliai tanításról elmélkedett éppen, hirtelen teljes bizonyossággal érezte, hogy neki személyesen kell az Úrért tevékenykednie. Rettenetes lelki gyötrelemmel kiáltotta, hogy nem képes rá. „Miért nem?” – érkezett a válasz. Erre elismételte már sokszor hangoztatott kifogásait. Végül olyan nagy nyomás nehezedett rá, hogy megígérte Istennek, ha elhívják valahova, hogy az Úr eljöveteléről beszéljen, akkor teljesíti kötelességét. Erre leheletnyi megkönnyebbülést érzett. Végül is Miller akkor már 50 éves volt, és még soha srnki nem jött hozzá azt kérve, hogy erről a témáról beszéljen. Felszabadultnak érezte magát, mígnem mintegy félóra elteltével megkapta azt a bizonyos meghívást. A bosszúság villámként cikázott benne az Úrnak tett ígérete miatt. Válasz nélkül kiviharzott a házból. Miután körülbelül egy órán át küzdött magával és Istennel, végül beleegyezett, hogy másnap prédikáljon. Ezzel az igehirdetéssel kezdődött el a legeredményesebb szolgálat a XIX. század közepén. Tanulság: gondold meg jól, mit ígérsz Istennek! Lehet, hogy sokkal többre hívott el téged, mint amiről valaha is álmodtál. ~ 18 ~

Január 13.

NAGYSZERŰ ÜZENET – ÁTLAGOS KIVITELBEN „Az Úr ezt mondta: Jöjj ki, és állj a hegyre az Úr színe elé! És amikor elvonult az Úr, nagy és erős szél szaggatta a hegyeket, és tördelte a sziklákat az Úr előtt; de az Úr nem volt ott a szélben. A szél után földrengés következett; de az Úr nem volt ott a földrengésben. A földrengés után tűz támadt; de az Úr nem volt ott a tűzben. A tűz után halk és szelíd hang hallatszott.” (1Királyok 19:11–12)

I

sten gyakran használ fel átlagos dolgokat, mert sokan William Millerhez hasonlóan átlagemberek vagyunk. Timothy Cole, a Massachusetts állambeli Lowel gyülekezet lelkipásztora ilyen tapasztalatot élt át. Mivel az 1830-as évek vége felé hallott Millerről, mint aki jelentős eredményeket ért el az ébredési mozgalomban, a prédikátor elhívta a férfit, hogy tartson sorozatot a gyülekezetében. Amikor a pályaudvarra ment, hogy üdvözölje a sikeres evangelizátort, divatosan öltözött úriembert várt, akinek a modora is illett jó hírnevéhez. Cole gondosan figyelte a vonatról leszálló utasokat, de nem látott köztük olyat, aki hasonlított volna az általa elképzelt képhez. Végül egy jelentéktelen, Parkinson-kórtól reszkető öregember szállt le a vagonból. Cole megdöbbenésére kiderült, hogy az „öregember” nem más, mint Miller. Azonnal megbánta a meghívást. Az ilyen Miller-kinézetű emberek, állapította meg rögtön, nem sokat tudhatnak a Bibliáról. Nem kis szégyenkezéssel vezette Millert a gyülekezet hátsó ajtajához, ahol miután megmutatta neki a szószéket, beült a sorok közé. Miller ugyan érezte a méltatlan bánásmódot, de azért folytatta a szolgálatot. Azonban habár Cole nem volt lenyűgözve Miller megjelenésétől, annál jobban megragadta őt a prédikáció. 15 perc után felemelkedett a helyéről, felment és leült William mögé a szószékre. Miller egy hétig prédikált minden nap, majd a következő hónapban is visszatért egy második sorozatra. Az ébredés eredményes volt, még Cole is megváltoztatta véleményét a férfival kapcsolatban. Nyilvánvaló tény, hogy Isten kiemelkedő dolgokat vihet véghez hétköznapi emberek által. A Main Wesleyan Journal úgy jellemezte Millert, mint egyszerű parasztembert, azonban arról is beszámolt, hogy „képes másfél, két órára is lebilincselni hallgatósága figyelmét”. Szóval nem az ember, hanem az üzenet a fontos. William üzenete szívből jött, logikus és biblikus volt. De humora is elég merész volt. Egy alkalommal, mikor kritizálták meggyőződése miatt, így szólt hallgatóságához: „Azt mondják, bolond vagyok, és hét évet töltöttem bolondokházában; ha még azt mondták volna, hogy ötvenhét éve vagyok egy bolond világban, akkor elismerném a vádakat.” Átlagember nagyszerű üzenettel. Isten felhasználta Millert, ahogy téged is felhasználhat, ha engeded neki.

~ 19 ~

Január 14.

A Z ÉJFÉLI KIÁLTÁS „Éjfélkor aztán kiáltás hangzott: Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására!” (Máté 25:6)

T

ermészetesen Millert és követőit lebilincselte Jézus adventről szóló nagyszerű beszéde, ami a Máté 24. és 25. fejezetében olvasható. De a 25. fejezet első tizenhárom versében található példázat a tíz szűzről különösen felkeltette a figyelmüket. Saját mozgalmukat és üzenetüket látták meg ebben a szakaszban. Történelmi összefüggésbe helyezték a példázat egyes elemeit. Számukra a tíz szűz az emberiséget jelképezte általában. Az öt okos szűz az Istenben hívőket, míg az öt balga a hitetleneket jelképezte. A lámpák jelentették az Úr Igéjét, az olaj pedig a hitet. A menyegző volt számukra a példázat középpontja, az az idő, amikor Krisztus vőlegényként jelenik meg az ég felhőin. A menyegző azt a nagyszerű eseményt jelentette, ami felé az egész történelem haladt. Az eljövendő vőlegény reménysége késztette őket javaik feláldozására, hogy ezzel is támogassák üzenetük hirdetését. A szüzek alvó állapota a milleriták számára azt jelentette, hogy mind a keresztények, mind a hitetlenek közömbösek, és semmit sem sejtenek az advent idejéről és közelségéről. Az „éjféli kiáltás – írta Miller –, az őrálló azokat jelképezi, akik Isten Igéje által felismerik a kinyilatkoztatott időt, és azonnal megszólaltatják a figyelmeztető hangot. »Íme, a vőlegény! Jöjjetek a fogadására!«” Más szavakkal az éjféli kiáltás a végső felhívást jelentette ébredésre, amely felkészíti az embereket az isteni Vőlegény érkezésére. De nem mindenki fogadja majd el. Ennélfogva – Miller meglátása szerint – az éjféli kiáltás hirdetésére adott válasz szétválasztja az okosokat a balgáktól, azokat, akik elfogadják az üzenetet és készen lesznek a Vőlegény érkezésére, azoktól, akik továbbalszanak. A második advent idején az okosok belépnek majd a mennyei királyságba a Vőlegénnyel, de a többiek számára „bezáratik az ajtó”. Miller úgy értette, hogy az ajtó bezárása az emberiség kegyelmi idejének lezárulását jelenti. Ezért volt sürgető az üzenete. Az embereket figyelmeztetni kellett, hogy elkészülhessenek minden idők legnagyobb eseményére. Ez az üzenet ma is fontos a számunkra. Miller talán tévedett az advent idejét illetően, de a második advent továbbra is a korszakok reménysége. Isten népének pedig továbbra is az a feladata, hogy felébressze az alvó bűnösöket a végső valóságra, hogy ez a világ nem tart örökké.

~ 20 ~

Január 15.

A KÖNYVKIADÁS CSÁSZÁRA „És láttam, hogy egy másik angyal… hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája.” (Jelenések 14:6–7)

E

gy fiatal lelkész, Joshua V. Himes által vált jelentős tényezővé a millerita adventizmus, aki William Lloyd Garrison, a rabszolga-felszabadítás lelkes élharcosa mellett dolgozott, és elsajátította az újságírás képességét. Himes már az első Millerrel való találkozáskor, 1839 novemberében meggyőződött az üzenetről, és azon csodálkozott, vajon miért nem ismert az szélesebb körben is. – Valóban hiszel ebben az üzenetben? – kérdezte Himes az idősebb prédikátort. – Természetesesen igen, hiszen másként nem prédikálnám. – De mit teszel azért, hogy az egész világon elterjedjen az üzenet? – Mindent, amit csak tudok – válaszolta Miller. – Nos, ez az egész dolog eléggé háttérben van még. Mindannak ellenére, amit tettél, alig tudnak a témáról az emberek. Ha néhány éven belül Krisztusnak vissza kell jönnie, ahogy hiszed, akkor nincs vesztegetni való időnk, figyelmeztetni kell az egyházat és a világot, menydörgő hangon, fel kell rázni őket, hogy legyenek készen. – Tudom, tudom, Himes testvér, de mit tehet egy ilyen öreg parasztember? Folyamatosan keresem a segítséget – segítségre van szükségem. Ez volt az a pont, emlékszik vissza Himes, „amikor mindenemet Isten oltárára tettem; az életemet, a családomat, a társasági életemet, a jó hírnevemet, hogy segítsem őt minden erőmmel a végsőkig”. Himes belépésével a millerizmus olyan lendületet kapott, amilyet soha azelőtt. Egy generátor energiájával és leleményességgel Joshua 1840 és 1844 között úgy felfuttatta a mozgalmat, hogy a millerizmus mindenki által ismert fogalom lett. Nathan Hatch, vezető amerikai vallástörténész úgy jellemzi Himes kiadói erőfeszítéseit, mint „példátlan médiahúzást” és „bámulatos kommunikációs lavinát”. Himes egyik ellenfele úgy nevezte õt, hogy „a könyvkiadás császára”. Rövid időn belül a szüntelenül tevékenykedő Himes elindította a The Midnight Cry és a The Signs of the Times folyóiratokat, amelyek eljuttatták az adventüzenetet a világ végére, illetve könyvek és traktátok végtelen sorát bocsátották ki. Néhány éven belül eléggé kezdetleges technológiával nyomtatott anyagok millióit terjesztette el. Himes talán csak újságíró volt, Miller meg elméleti ember, de mindkettőjükre és még sok más kevésbé látványos emberre volt szükség ahhoz, hogy dinamikus mozgalmat hozzanak létre. A jó hír az, hogy Istennek mindannyiunkra szüksége van. Mindnyájan rendelkezünk olyan képességekkel, amelyeket a Mindenható dicsőségére használhatunk. Ma is hív az Úr, hogy újra áldozd oda az életedet és képességeidet neki és földi munkájának! ~ 21 ~

Január 16.

SÜRGŐS ÜZENET „Menjetek tehát a keresztutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre.” (Máté 22:9)

A

milleriták sürgetőnek érezték, hogy figyelmeztessék a világot: készüljenek Krisztus visszatérésére. Az egyik fő eszközük a sátoros összejövetel volt, melyet körülbelül 1800-tól a metodisták és más közösségek is alkalmaztak vallásos összejöveteli formaként. Az első millerita sátoros istentiszteletet az 1842-es májusi Generálkonferencia kezdeményezte. 1843 veszedelmesen közeledett, és még nagyon sok része volt a világnak, ahol nem szólt a figyelmeztetés. L. C. Collins sokak meggyőződését fejezte ki, mikor ezt írta: „Szilárdan hiszem, hogy Krisztus visszatér ’43-ban. Nem számítok semmire sem azon túl, csak dicsőségre… De olyan kevés időnk van, hogy felébresszük az alvó szüzeket, és lelkeket mentsünk; ezért dolgoznunk kell éjjel és nappal. Isten sürget bennünket, hogy vigyük el az utolsó hívás üzenetét. Buzgón kell dolgoznunk, kényszeríteni kell az embereket, hogy jöjjenek, hogy megteljen ez a ház… Emberek csatlakoznak hozzánk, hogy segítsenek. Hangoznia kell az éjféli kiáltásnak, hangoznia kell hegyeken, völgyeken és síkságokon át. Rettenetes remegés fogja majd el a bűnösöket Sionban. Válságnak kell beköszöntenie, mielőtt a kegyelem ajtaja örökre bezárulna előttük. Éreztetni kell velük, hogy most vagy soha.” 1842 közepére már teljes súlyával nehezedett a sürgető felelősség érzése a milleritákra. Amikor Collins megírta levelét, rákövetkező nap kezdődött el a nagy jelentőséggel bíró bostoni Generálkonferencia, amin Joseph Bates kormányos is részt vett. A konferencia nem csak arról döntött, hogy tartsanak sátoros összejöveteleket – hanem választottak egy bizottságot, hogy irányítsa, felügyelje azokat. Az alkalmak fő céljaként azt tűzték ki, hogy „az éjféli kiáltás által felébresszék a bűnösöket, és megtisztítsák a keresztényeket”. Néhány millerita számára elég valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen öszszejövetelt meg tudnának rendezni. Végül is a találkozó megszervezése nagy vállalkozás volt! „Milyen maroknyi csapat akarja levezényelni ezeket az alkalmakat! No hiszen, még egy gyülekezeti összejövetelt sem tudnak tartani.” De a kulcsszó az volt, hogy legalább „megpróbálják” minden látszat ellenére. Isten megjutalmazta hitüket. Josiah Litch becslése szerint mintegy 500–600 ember tért meg az első két összejövetelen. Nem a külső megjelenés számít, hanem Isten áldása; ő ma is kész megáldani azokat, akik hitben járnak és „megpróbálják” teljesíteni feladatukat.

~ 22 ~

Január 17.

A BUZGÓ CHARLES FITCH „Mert a házad iránti féltő szeretet emészt.” (Zsoltárok 69:10)

C

harles Fitch presbiteriánus lelkipásztorként és a rabszolga-felszabadítás híveként 1838-ban vett kézbe egy Miller második adventről tartott előadása alapján készült kiadványt. „Olyan túláradó érdeklődéssel tanulmányoztam végig – írta Millernek március 5-én –, amilyet még soha azelőtt nem éreztem más könyvvel kapcsolatban a Biblián kívül. Összevetettem az Írásokkal, a történelemmel, és nem találtam semmit, ami beárnyékolhatná az ön meglátásának helyességét.” Fitch – hűséges, buzgó, őszinte természet – nem elégedett meg csupán az egyszeri átnézéssel. Már hatszor olvasta el Miller könyvét, és már jó ideje semmi más nem kötötte le a gondolatait, csak ez a téma. Miller üzenetétől ösztönözve azonnal írni és prédikálni kezdett újonnan talált hitéről a Bostonban élőknek. Miután március 4-én már kétszer is prédikált Miller meglátásáról, másnap hosszú levelet írt Williamnek, hogy semmire sem vágyik jobban, minthogy őrálló legyen a falakon, hogy kürtje határozottan szóljon. Fontos lépésként, bizonyítandó, hogy komolyan gondolta, Fitch kijelentette Millernek, hogy másnap, március 6-án szándékában áll felolvasni az adventről szóló elméletet a bostoni lelkészegyesület előtt. Azonban olykor a buzgalom nagyobb az ismeretnél vagy a bölcsességnél. Így volt ez Charles Fitch esetében is 1838. március 6-án. A buzgó szónok, akinek alig volt ideje, hogy ő maga is áttanulmányozza a kérdést, megijedt és megdöbbent a kapott válaszon. Lelkésztársai számára mindez csak múló fellángolás volt. „Csak nevettek rajta – emlékezett vissza Fitch –, és azt éreztem, hogy kinevetnek engem.” Ezután nem prédikált a közeli adventről. Később így nyilatkozott erről: „a félelem embere állított nekem csapdát”. De nem sokáig, mert 1841-ben újra tanulmányozni kezdte a Bibliát erről a kérdésről. A későbbiekben ő lett a mozgalom egyik legkiválóbb támogatója, de egyedül ő nem élte át az 1844-es októberi csalódást a millerita vezető lelkipásztorok közül. Míg a New York állambeli Buffalóban volt, egy szeles, szeptemberi napon egy csoport hívőt keresztelt meg a jeges Erie-tóban. Meglehetősen hosszú időt töltött a vízben, ezért megbetegedett, majd október 14-én meghalt. Azonban a közelgő halál sem törte le a 39 éves hívő ember buzgalmát. Tudta, hogy „egy rövid alvást követően felébred majd a feltámadás hajnalán”.

~ 23 ~

Január 18.

A NGYALOK HANGJA „Egy második angyal követte őt, aki így szólt: Elesett, elesett a nagy Babilon, amely féktelen paráznasága borával itatott meg minden népet.” (Jelenések 14:8)

A

milleriták úgy hitték, hogy a Jelenések 14:6–7. versében található első angyal üzenetét hirdetik. „És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a Földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; és hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” Számukra a „ítélet órája” a második adventet jelentette, ily módon ez megegyezett a Dániel 8. fejezetében leírt szentély megtisztításával és a Máté 25. részében található vőlegény megérkezésével. Úgy hitték, hogy mindhárom szakasz Jézus visszatérésére mutat. Először ártalmatlannak tűnt az üzenet a hirdetése, de ahogy közeledett a kijelölt időpont, egyre több súrlódás lépett föl az adventhívők és a többi egyháztag között. Nem szabad elfelejtenünk, hogy 1843 előtt a milleriták nem tartoztak külön gyülekezetekhez. Ellenkezőleg, a nem adventhívő tagokkal együtt vettek részt az istentiszteleten a helyi gyülekezetekben. De egyszerűen nem tudtak csendben maradni, ahogy közeledett az advent kitűzött ideje. Annyira közel került a szívükhöz a reménység, hogy állandóan csak a második eljövetelről beszéltek. Ez önmagában jó volt ugyan, de sok hittestvérüknek már túl soknak bizonyult ez a téma, és amikor a milleriták hitük szerint beléptek földi életük utolsó évébe, alapot szolgáltatott a vitára. Sok gyülekezet megelégelte a dolgot, és arra jutott, hogy már eddig is túl sokat hallottak az adventistáktól. Az egyetlen megoldás az, ha kizárják őket a gyülekezetekből, és eltávolítják az adventista lelkészeket a szószékekről. Az adventisták Charles Fitchnek a második angyal üzenetéről szóló prédikációjával válaszoltak: „Elesett Babilon” (Jel 14:8), „menjetek ki belőle, én népem” (Jel 18:4). A második angyal üzenete biztosított teológiai igazolást az adventistáknak, hogy gyülekezeteiktől különüljenek el, és saját közösségeket hozzanak létre. Még fontosabb, hogy ez megadta nekik a szükséges szabadságot a Biblia tanulmányozásának folytatásához. Így vezette őket Isten a második angyal üzenetétől a harmadik angyal üzenetéig az 1844. októberi csalódást követő hónapokban. Az igazság előrehaladó ösvénye nem mindig egyenletes, de az Úr akkor is vezet, amikor nem látunk át a földi zűrzavar ködén.

~ 24 ~

Január 19.

JOSEPH BATES DÉLRE TÖR „Az én Istenem elküldte angyalát, és az bezárta az oroszlánok száját, úgyhogy nem bántottak engem.” (Dániel 6:23)

N

em fogadták örömmel a millerizmust délen, mivel legtöbb vezetője a rabszolga-felszabadítás mellé állt. Ugyanakkor folyamatosan kértek prédikátorokat. Az 1843. májusi millerita Generálkonferencia azonban úgy döntött, hogy a veszélyek és nehézségek miatt nem küldenek előadókat a rabszolgatartó államokba. Viszont 1844 elején Joseph Bates arra a meggyőződésre jutott: Isten elhívta őt, hogy szolgáljon a rabszolgáknak és tulajdonosaiknak. Az elszánt misszionárius miután szerény sikereket ért el Marylandben, azzal a kihívással találta magát szembe, hogy egy metodista laikus vezető erősen kifogásolta és erőszakos módon támadta az adventről szóló tanítást. Azt követelte, hogy lovaglóülésben kössék ki Bateséket egy rúdra, hogy így büntessék, így alázzák meg őket. „Készek vagyunk erre, uram – vágott vissza Bates –, ha megnyergeli nekünk; mert inkább azon lovagolunk, mint hogy elmenjünk innen.” „Nem gondolhatja – folytatta –, hogy 600 mérföldet jöttünk hóban és fagyban a saját költségünkön azért, hogy átadjuk önöknek az éjféli kiáltást, anélkül, hogy előbb leültünk volna, hogy számot vessünk, mibe kerülhet ez nekünk. De most ha az Úrnak nincs több feladata számunkra, örömmel hajtjuk le fejünket a Chesapeake-öböl mélyére vagy bárhová a Megváltó eljöveteléig. De ha van még tennivaló, amit el kell végeznünk, akkor ön nem árthat nekünk!” A Newark Daily Advertiser tudósított az esetről, megjegyezve, hogy „a pusztulásáról és az országok megsemmisüléséről szóló üzenet semmi ahhoz képes, amilyen higgadtan vették ezek az emberek a meghurcolást”. Egy másik alkalommal, még ugyanezen az úton egy déli bíró szólította meg Bateset, és azt mondta neki, hogy tudomása szerint azért jött ide, hogy felszabadítsa a rabszolgákat. „Igen, bíró úr – válaszolta Bates –, a rabszolga-felszabadítás híve vagyok, és azért jöttem, hogy megszabadítsam a rabszolgáit és önt is!” Batesben és társaiban különösen jóleső érzést keltett, hogy a rabszolgáknak is átadhatták üzenetüket. Olykor gyalog mentek egyik találkozóról a másikra csak azért, hogy hallótávolságon kívül is tudjanak beszélgetni a rabszolgákkal, a fehérektől távol. „A szegény rabszolgák – számolt be Bates – ünnepelték” az advent üzenetét, „különösen, mikor azt hallották, hogy az idő annyira közel van. Úgy itták a szavakat, mint az ökrök a vizet, és amit azóta hallottam róluk, hiszem, hogy sokan elkészülnek Jézus eljöveteléig.” Isten soha nem ígérte, hogy könnyű lesz az életutunk, de megígérte, hogy ha hűségesek maradunk, akkor megáld minket, és velünk lesz. Keresztényekként naponta dicsőíthetjük minden áldásáért az Urat.

~ 25 ~

Január 20.

A MILLERIZMUS AFROAMERIK AI OLDALA „Az Úr Lelke van énrajtam, mivel felkent engem, hogy evangéliumot hirdessek a szegényeknek; azért küldött el, hogy a szabadulást hirdessem a foglyoknak, és a vakoknak szemük megnyílását; hogy szabadon bocsássam a megkínzottakat.” (Lukács 4:18)

A

millerizmus az északi fehérek körében már mozgalomnak számított, de sok fekete élt még lenn délen. Mégis találunk egyértelmű bizonyítékot arra, hogy afroamerikaiak is jártak adventista istentiszteletekre és sátoros összejövetelekre. 1843 közepére már felerősödött a millerita vezetőkben a felelősségérzet, hogy sokkal erőteljesebben dolgozzanak a fekete lakosság körében is. Ennek köszönhetően Charles Fitch eredményes felszólítást tett a májusi öszszejövetelen, hogy az összegyűjtött adományokból küldjenek munkást a színes bőrűek közé. Másnap a jelenlévők összegyűjtötték az anyagi eszközét annak, hogy lehetővé tegyék John W. Lewis, a nagyra becsült színes bőrű prédikátor számára, hogy teljes munkaidőben dolgozhasson az eddig elhanyagolt társadalmi réteghez tartozó testvérek között, akikhez ő áll a legközelebb. 1844 februárjára Himes arról számolt be, hogy Philadelphiában „sok színes bőrű ember fogadta el a tanítást. Az egyik leghatásosabb lelkészük, aki teljesen magáévá tette a tanítást, teljesen oda is szánja magát, hogy hirdesse azt.” William E. Foy volt a másik fekete előadó, aki az adventüzenetet prédikálta. Volt néhány látomása is 1842. január 18-tól kezdve. Azok vezették el őt a Jézus második eljövetelébe vetett hitéhez, bár addig, ahogy ő fogalmazta, „ellene voltam a Krisztus közeli eljöveteléről szóló tanításnak”, de azután kapta a látomásokat. Jézus hamarosan bekövetkező visszatérésébe vetett hitén túl Foyra nehezedett a felelősség, hogy „társainak kijelentse azokat a dolgokat, melyeket látott, és figyelmeztesse őket, hogy meneküljenek el a közelgő isteni harag elő”. Egy darabig Foy szembeszállt meggyőződésével, mivel az advent üzenete annyira különbözött attól, amit az emberek vártak, és mert előítélet volt iránta a bőrszíne miatt. Azonban egy mély fájdalommal teli imádság közepette azt a határozott benyomást kapta Istentől, hogy vele lesz, ha másokkal is megosztja az üzenetet. Így elkezdett új meggyőződéséről prédikálni. Az adventüzenet reménysége mindig nyitott szívekre talált a világ által elnyomott emberek között, tekintet nélkül fajra vagy kultúrára. Azok, akik ezen a Földön szándékoznak felépíteni királyságukat, megkeményedtek az üzenettel szemben. Nem szabad elfelednünk, hogy a világ minden lakosa a bűn rabszolgája, és az tudja csak megszabadítani, aki azért jött, hogy szabadon bocsássa a megkötözötteket. Az advent reménysége minden ember számára szabadságot jelent.

~ 26 ~

Január 21.

A DVENTISTA NŐK A MOZGALOMBAN „Mirjám így énekelt előttük: Énekeljetek az Úrnak, mert igen felséges, lovat lovasával a tengerbe vetett!” (2Mózes 15:21)

A

nők mindig részesedtek Isten művében, és így volt ez a millerita adventizmus idején is. Például Lucy Maria Hersey tizennyolc éves korában tért meg, és érezte, hogy az Úr elhívja az evangélium hirdetésére. 1842-ben fogadta el Miller tanítását, és nem sokkal ezután elkísérte apját a New York állambeli Schenectadybe, ahol egy hívő megkérte az édesapját, hogy beszéljen hitéről egy nem adventista csoport előtt. Az emberek annyira ellene voltak a női szónoknak, hogy a házigazda jobbnak látta, ha az apa adja elő meggyőződését. De csodák csodájára Mr. Hersey egyszerűen megnémult. Hosszú hallgatás után a házigazda bemutatta Lucyt, mint aki még jártas ebben a témában. És a beszéd, amit tartott, oly nagyszerű visszhangra talált, hogy hamarosan nagyobb előadóterembe kellett költözniük, akkora tömeg látogatta az alkalmakat. Ez egy gyümölcsöző szolgálat kezdetét jelentette, mely néhány olyan ember megtérését eredményezte, akikből később adventista prédikátor lett. Ennél is eredményesebb volt Olive Maria Rice. 1842-ben lett millerita, majd ahogy írja: „arra a meggyőződésre jutottam, hogy az Úr engem többre hívott el, minthogy csak segédkezzek az imaalkalmakon”. 1843 márciusára már több száz megtérővel áldotta meg Isten a szolgálatát. Azt írta Himesnak: „mindig egyszerre 4–5 helyre hívják munkásaimat”. Rice felismerte, hogy sokan azért tiltakoznak a feladata ellen, mert ő nő, azonban így nyilatkozott erről: „nem fogom abbahagyni azért, mert nő vagyok. Bár talán a férfiak elítélnek és kifogásolják, amit teszek, de Isten igazol engem, és örömmel várom, hogy elszámolhassak az Úrnak, amiért figyelmeztettem embertársaimat”. Elvira Fassettnek férje ellenállásával kellett megküzdenie. Arra nevelték, hogy egy nőnek nem szabad nyilvánosság előtt beszélnie. Azonban mások sürgetésére beadta a derekát, csak azért, hogy megtapasztalja, Isten megáldja az munkáját. Egyik legfontosabb gyümölcse a férje, aki tanúja volt annak, milyen hatásos felesége prédikációja. Felismerte a Jóel 2. fejezetében található prófécia jelentőségét, hogy az utolsó napokban Isten kiönti lelkét a fiatal nőkre is. Következésképpen Fassették együttesen hirdették az adventi üzenetet. Isten mindannyiunkat arra szólít, hogy hirdessük üzenetét, és megáld minket, ahogy véghezvisszük akaratát.

~ 27 ~

Január 22.

A VILÁG VÉGÉNEK ÉVE „Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem…” (Jelenések 1:7)

W

illiam Miller ezt írta az Újévi üzenet a második advent híveinek című írásában 1843. január 1-jén: „Ez az év… az utolsó, melyben Sátán uralja a Földünket. Jézus Krisztus vissza fog jönni… A Föld országai darabokra szakadnak… Győzelmi kiáltás hangzik majd a mennyben… Idő nem lesz többé.” Hosszú várakozás után végre elérkezett a világ végének az éve. Ahogy ez várható volt, az izgalom a tetőfokára hágott. Azonban nem voltak biztosak abban, hogy az év melyik részére figyeljenek. Maga Miller, ismerve Krisztus kijelentését, miszerint senki sem tudja a napot és az órát, eléggé óvatosan nyilatkozott a témában. „Valamikor 1843 körül” – nem akart ennél pontosabb lenni. Azonban 1842 decemberére tanítványai sürgették, hogy ennél beszéljen tényszerűbben. Elvégre a következő hónapban már az 1843-as év kezdődik. Miller pedig úgy gondolta, hogy valóban lehetne valamivel konkrétabb is. A zsidó pászka ünnepével kapcsolatos számításaira alapozva azt írta, szerinte Jézus valamikor 1843. március 21. és 1844. március 21. között fog megjelenni az ég felhőin. Sokan úgy gondolták, hogy egy képletet fedeztek fel a pontos dátum megállapítására, és számtalan napot jelöltek meg a két pont között. Maga Miller későbbi beteljesedést várt, mivel úgy vélte, hogy a hitük meg lesz próbálva. Valóban meg is próbáltatott. A második advent nem következett be 1844. március 21-én. A reménykedők akként vélekedtek, hogy elszámolták a pászka időpontját. Talán április 21-én kellene megtörténnie… de ez az időpont is elmúlt. Ekkor a millerita mozgalom átélte az első csalódását. A mozgalom ez alkalommal elkerülte a széthullást, mert nem helyeztek túl nagy hangsúlyt a pontos dátumra. Másrészről pedig nagyon elkedvetlenedtek. Folytatták a Biblia tanulmányozását, hogy megállapítsák, pontosan hol is járnak a prófétai időben. Azután a nyár elején felfedezték Habakuk 2:3. versét: „Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg; ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el.” Úgy összegezték, hogy a „késlekedés idejét” élik. Végül is nem arról beszél Máté 25:5 is, hogy „a vőlegény késett”? Csodálnunk kell, hogy hitük új lendületet kapott! Igen, bár csalódtak, de ahelyett, hogy feladták volna, a Bibliához fordultak, hogy felderítsék helyüket a profetikus történelemben. Nem ezt akarták tenni, de ez az egyetlen lehetőség a számunkra is, akik továbbra is azt kiáltjuk: „Meddig még, Urunk?” (Jel 6:10)

~ 28 ~

Január 23.

A HETEDIK HAVI MOZGALOM „Ugyanennek a hetedik hónapnak a tizedike az engesztelés napja.” (3Mózes 23:27)

A

reménység újjáéledt a meglehetősen elcsüggedt millerita adventisták soraiban 1844 augusztusában, amikor Samuel S. Snow metodista lelkész bebizonyította a Bibliából, hogy rossz időpontra várták a Dániel 8:14-ben található 2300 napos prófécia teljesedését. Maga Miller is közzétette az új gondolatot az Idők Jelei folyóirat 1843. május 17-i számában. Azzal érvelt, hogy Krisztus beteljesítette a tavaszi ünnepkörbe tartozó ünnepeket az éves ceremoniális időszakban, amint azt 3Mózes 23. fejezete tanúsítja; de az őszi vagy hetedik havi ünnepeknek a második adventhez kell kapcsolódniuk. Ez a logika elég megbízhatónak tűnt. Végül is az első kéve bemutatása, Krisztusnak mint pászkabáránynak a halála és a pünkösdi kiáradás maradéktalanul megvalósult az Újszövetség szerint. De egyik hetedik hónapi aratáshoz kötött ünnep sem teljesedett be még az újszövetségi időben. Ezek a tények vezették Millert arra a javaslatra, hogy követőinek a zsidó vallási év hetedik hónapját kellene megvizsgálni a második adventtel kapcsolatos próféciák beteljesedésének megértéséhez. William Miller talán megfogalmazta a hetedik hónappal kapcsolatos érvelést 1843 májusában, de azután félretette a témát, és visszatért az első hónap, avagy a pászka dátumához. Snow azonban követte Miller logikáját a következtetésében. Krisztus visszajövetelét a 2.300 nap végére várta, ezért azt jövendölte, hogy Jézusnak 1844. október 22-én kell visszatérnie, a zsidó év hetedik hónapjában, az engesztelés napján. Snow először a The Midnight Cry folyóirat 1844. február 22-i számában tette közzé felfedezéseit, de senki nem volt kész, hogy meghallgassa. Augusztusra azonban már mindenki ráfigyelt. A hetedik havi mozgalom viharként érte a millerizmust. A The Midnight Cry október 3-i számában George Storrs azt írta, hogy „olyan érzéssel ragadtam tollat, amit soha korábban nem tapasztaltam. Minden kétséget kizárva a hetedik hónap tizedik napján fogjuk megtapasztalni az Úr Jézus Krisztus megjelenését az ég felhőin. Csupán néhány napra vagyunk ettől az eseménytől… Most jön az IGAZI éjféli kiáltás. A korábbi csak figyelmeztetés volt. MOST A VALÓSÁGOS HANGZIK: milyen ünnepélyes óra ez!” Nos, ez valóságos izgalom volt. Hogyan élnél tovább, ha matematikai pontossággal kiszámíthatnád, hogy Jézus kevesebb, mint három héten belül megjelenik? Pontosan eszerint kell élnünk minden nap!

~ 29 ~

Január 24.

ÉDES A SZÁJBAN – KESERŰ A GYOMORBAN „Átvettem az angyal kezéből a könyvecskét, és megettem: a számban olyan édes volt, mint a méz, de amikor megettem, keserűvé lett a gyomrom.” (Jelenések 10:10)

Ó

, milyen édes volt! Október 6-ról, a napról, amikor végül elfogadta az október 22-i dátumot, Miller kitörő örömmel írt a The Midnight Cry október 12-i vezércikkében: „Látom a dicsőséget a hetedik hónapban, ahogy soha korábban nem láttam. Bár az Úr másfél évvel ezelőtt megmutatta nekem a hetedik hónap sajátos súlyát (1843. májusi cikk), mégsem ismertem fel a képek értelmét… Áldjad, én lelkem, az Urat! Legyen áldott Snow testvér, Storrs testvér és mások, hogy eszközök voltak a szemem megnyitásában. Majdnem megérkeztem! Dicsőség! Dicsőség! Dicsőség! Úgy vélem, hogy az időpont helyes… A szívem csordultig van, alig tudok írni… Úgy gondolom, hogy mégis igazunk van. Isten Szava igaz; és a lelkem megtelt örömmel; a szívem telve van az Úr iránti hálával. Ó, mennyire szeretnék kiáltani! De kiáltani fogok, amikor a »királyok Királya megérkezik«. Methinks, hallom, ahogy mondod: »Miller testvér fanatikus lett!« Jól van, hívj, ahogy akarsz, nem bánom; Krisztus visszajön a hetedik hónapban, és mindannyiunkat megáld! Ó, milyen dicsőséges remény! Akkor megláthatom őt, hasonló lehetek hozzá, és örökké vele élhetek. Igen, örökkön-örökké!” Semmi sem volt édesebb, mint a Jézus Krisztus közeli eljövetelébe vetett reménység! De ő nem jött el! Ez keserű csalódás volt. Október 24-én Philadelphiából Josiah Litch (millerita vezető) Millernek és Himesnak a következőket írta: „Szomorú nap ez – a nyáj szétszéledt –, és az Úr még nem jött el.” Hiram Edson arról számolt be, hogy „a legdrágább reménységünk és várakozásunk dőlt romba, és olyan lelkünkből jövő sírás tört ránk, amilyet soha nem tapasztaltunk korábban. Valahogy még az összes földi barát elvesztésével sem volt összehasonlítható ez az érzés. Csak sírtunk és sírtunk, amíg a Nap le nem ment.” Egy fiatal millerita prédikátor, James White azt írta, hogy „a csalódás az idő múlásával egyre keserűbb lett. Őszinte hívők feladtak mindent Krisztusért, és minden eddiginél jobban érezték jelenlétét… Jézus szeretete töltött be minden szívet… és kimondhatatlan vággyal imádkoztak: »Jöjj, Uram, Jézus, jöjj hamar!« De nem jött! Most pedig újra az élet gondjaira és terheire kell, hogy figyeljenek, ráadásul kitéve a hitetlenek gúnyolódásának és gyalázkodásának, akik most minden eddiginél jobban csúfolódtak. Ez a hit és az állhatatosság rettenetes próbája volt.” Dániel kis könyvének a megnyitása valóban édes volt a szájban, de keserű a gyomorban.

~ 30 ~

Január 25.

VISSZATEKINTÉS: TÉVEDÉS ÉS ISTEN VEZETÉSE „Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izraelt.” (Lukács 24:21)

W

illiam Miller és hittestvérei bizonyos szempontból nyilvánvalóan tévedtek a Biblia magyarázatában és értelmezésében. Végül is Jézus nem tért vissza 1844. október 22-én vagy bármikor az 1840-es évek környékén. Elkerülhetetlen feltenni a kérdést: „Vajon vezethetett Isten egy ilyen mozgalmat?” A legalkalmasabb választ az Újszövetségben találjuk meg, ahol a tanítványok újból és újból félreértelmezték a Krisztus kereszthalálára és országának természetére utaló szavakat. Csak feltámadása után kezdték megérteni, mit akart Jézus olyan elszántan megtanítani nekik. De mivel nem volt fülük a hallásra, megrendítő csalódáson kellett átmenniük, ami alapjaiban rázta meg az Isten vezetésébe vetett hitüket. További tanulmányozásra és mélyebb megértésre volt szükségük, mielőtt felfoghatták volna, mi is történt velük. A probléma az, hogy Isten emberi eszközökön keresztül akar dolgozni megváltási tervében. Ezért még azokban a földi helyzetekben is, ahol az Úr vezet, ott vannak a mennyei és a földi elemek is. Mindent, ami az emberi természetet érinti, megronthat az ember esendősége. Így próbált dolgozni az Örökkévaló az emberekben és általuk a történelem folyamán. A millerizmust illetően csak csodálkozhatunk, mivel Miller hitt abban, hogy a Dániel könyve próféciáinak felnyitása, amire a Jelenések könyve 10. fejezete utal, az ő napjaiban teljesedik, miért nem olvasta el a fejezet többi részét is? Ugyanis ha hitte, hogy a felnyitott könyv üzenete édes volt a szájban, miért nem vette észre, hogy keserű lesz a gyomorban (10:10)? Miért nem figyelt arra, hogy egy másik mozgalomnak kell keletkeznie a csalódás maradványaiból, olyannak, melynek világszéles üzenete lesz „sok népről és nemzetről, nyelvről és királyról” (10:11)? Millert a saját logikája elvezethette volna el oda, hogy megértse: Isten előre látta a keserű csalódást, mint ahogy Jézus is megjövendölte azt a tanítványainak. Egyébként ha Miller azt képviselte, hogy ő az első angyal üzenetét hirdeti (Jel 14:6–7), követői pedig hitték, hogy a második angyal üzenetének adnak hangot (14:8), miért nem hangsúlyozta megfelelően a harmadik angyal üzenetét is (14:9–12)? A három üzenet együtt előremutat a második adventre, amiről a 14–20. versek beszélnek. Sajnálatos tény, hogy Isten esendő embereket választott földi küldetésének teljesítéséhez. A jó hír pedig az, hogy gyengeségünk ellenére még most is együtt dolgozik velünk. Hála legyen neki mindezért!

~ 31 ~

Január 26.

A SZÉTSZÉLEDÉS I. „De eljön az az óra, sőt már el is jött, amikor elszéledtek…” (János 16:32)

J

osiah Litch bibliai jelentéssel teli szavakat használt, amikor két nappal az októberi csalódást követően azt írta, hogy „szomorú nap ez – a nyáj szétszéledt –, és az Úr még nem jött el”. A mélységes lelki csalódás mindig kiábrándultsághoz és a hívők szétszóródásához vezetett. Ez történt a millerita adventhívőkkel is 1844 végén és 1845 elején. Elvesztették az irányt és összezavarodtak, ahogy próbálták keresni az átélt tapasztalatok értelmét. A tökéletes reménységet mélységes csüggedés követte. Lehetetlen teljesen hiteles képet kapnunk a csalódott milleritákról, de valószínű, hogy a többség elhagyta az adventhitet, majd vagy visszamentek korábbi gyülekezetükbe, vagy világi hitetlenségbe sodródtak. Azokat tudjuk követni, akik kitartottak a Krisztus közeli visszajövetelének a reménysége mellett, és a három csoport egyikéhez tartoztak. A nagy kérdés, amivel mindnyájuknak szembe kellett nézni, hogy mi történt egyáltalán október 22-én, a Dániel 8:14. vers 2.300 napos próféciájának a lezárulásakor? A csalódásból felébredtek első meghatározható csoportja a spiritualizálók voltak. Ez az adventhívő csoport azt vallotta, hogy a mozgalomnak igaza volt mind a dátumot, mind az eseményt illetően. Vagyis Krisztus eljött október 22-én, de nem látható módon az ég felhőin, hanem lelki értelemben lépett be a szívekbe. Ez az értelmezés jelentős mértékben eltért a milleri Biblia-magyarázattól. Elkezdték spiritualizálni a jelentését még olyan helyeken is, ahol nyilvánvalóan szó szerinti eseményről volt szó. Ezzel mindenféle megtévesztésnek engedtek teret magukban. A fanatizmus könnyen teret nyert magának a spiritualizálók között. Egyesek azt állították, hogy mivel máris Isten országában vannak, szükségszerűen bűntelenek lettek, és a bűn fölött állnak. Közülük egyesek „lelki” férjet és feleséget vettek, ami nagyon is testi következményekkel járt. Mások azt tartották, hogy mivel már a hetedik millenniumban vannak, ezért nem szabad dolgozniuk. Ismét mások, követve a Biblia utasítását, miszerint Isten országának tagjai olyanok legyenek, mint a kisgyermekek, eldobták a villát és a kést, és a kezükkel ettek, négykézláb csúszkáltak. Mondanom sem kell, hogy karizmatikus lelkesedés söpört végig a soraikon. Fontos lecke számunkra, hogy körültekintően és értelmesen kell olvasnunk Isten Igéjét. Ha elspiritualizáljuk a Szentírás világos értelmét, az lelki katasztrófát okoz életünkben.

~ 32 ~

Január 27.

A SZÉTSZÉLEDÉS II. „Akkor így szólt hozzájuk Jézus… Megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai.” (Máté 26:31)

W

illiam Miller rettegett a fanatizmustól. Mozgalma meglehetősen mentes volt ettől egészen 1844 októberéig. Azonban 1845 tavaszára fanatikus és karizmatikus túlzás tombolt a spiritualizálók egyes csoportjaiban. 1845 áprilisára maga Miller is a fejlődő fanatizmus oldalára állt. Arról írta Himesnak, hogy „különleges időszak ez. Sorra születnek a különös Szentírásmagyarázatok az új szellemi nagyságoktól, akik minden irányba szórják világosságuk és melegük sugarait. Vannak köztük hullócsillagok, mások csak alkonyi fényt bocsátanak ki. Beteg vagyok már ettõl az állandó változástól; de kedves testvéreim, meg kell tanulnunk a türelmet. Ha visszajön Krisztus ezen a tavaszon, nem lesz sokáig szükségünk rá; de ha nem, akkor még több türelemre lesz szükségünk. Felkészültem a legrosszabbra, és remélem a legjobbakat.” Sajnos Miller számára az idő tovább telt, és a követőivel együtt nem éppen a „legjobb” reménysége teljesedett be. Tizennyolc hónappal később a betegeskedő Miller ezt írta: „Még nem végeztem a fájdalommal. Küszködtem fejfájással, fogfájással, csontfájással és szívfájdalommal, mióta elmentél. De az utolsó fájdalmam sokkal jobban fáj, amikor sok, egykor szeretett atyámfiára gondolok, akik a csalódásunk óta különböző fanatikus irányzatokban merültek el, és elhagyták a nagy Istenünknek és az üdvözítő Jézus Krisztusunknak dicsőséges megjelenéséről szóló tanítást.” Nem ő volt az egyetlen 1845 elején, akit összezavart és felkavart a spiritualizálók eltérése az eredeti tanítástól. Himes azt írta májusban, hogy „a hetedik havi mozgalom hét láb mély okkultizmust termett”. 1845 elején az identitás kérdése jelentett gondot minden milleritának. Bár ugyanazzal a kérdéssel foglalkoztak, de a mozgalom más irányzatai eltérő választ adtak erre a problémára. Nagyon nehéz egyenes úton haladni a nagy megpróbáltatások idején. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. Legyen az a naponkénti imádságunk, hogy segítsen Isten mindkét lábunkkal a földön állni, és világosan gondolkodni még a megpróbáltatás idején is! Millerhez hasonlóan úgy kell belépnünk az ilyen reményt próbáló időszakba, hogy a legjobbat reméljük, miközben fel vagyunk készülve a legrosszabbra. Atyánk, segíts ma bennünket, hogy kiegyensúlyozott hozzáállásunk legyen, és imádságos szívvel éljünk!

~ 33 ~

Január 28.

A SZÉTSZÉLEDÉS III. „Azonban minden illendően és rendben történjék.” (1Korinthus 14:40)

R

endet teremteni a zűrzavarban, erre volt szükségük az adventhívőknek 1845 tavaszán, legalábbis Joshua V. Himes így gondolta. Világosan látta, hogy a fanatikus spiritualizálók az egész mozgalmat romba dönthetik. Azonban nem csak a fanatizmusuk volt az egyetlen, amiben Himes különbözött a spiritualizálóktól. Abban sem értett egyet velük, hogy bármilyen prófécia beteljesedett volna 1844 októberében. Ahogy korábban láttuk, a spiritualizálók azt mondták, hogy 1844. október 22-én Jézus a szívük lépett, és ezzel a 2.300 napos prófécia beteljesedett, így mind az időt, mind az eseményt illetően korrektek voltak. Himes végül arra a következtetésre jutott, hogy a millerizmus ugyan tévedett az időt illetően, de helyesen határozta meg, hogy mi történik majd a 2.300 nap végén. Másként szólva nem teljesedett semmilyen prófécia 1844. október 22-én, hanem továbbra is várniuk kell, hogy Jézus visszajöjjön az ég felhőin a következő néhány évben a „megbeszélt időben”. Miközben eljutott erre a következtetésre, Himes 1844 novemberében kezdte feladni Miller próféciamagyarázatát. Végül az általa vezetett csoportot eltérítette attól a prófétai értelmezéstől, ami erőt és célt adott a millerita evangelizálásnak. De 1845 tavaszán ez a végkifejlet még nem volt világos senkinek sem. Himes csak abban volt biztos, hogy el kell határolódniuk a fanatikusok tanításaitól. Az ettől való félelem vezette az állandóan betegeskedő és gyengélkedő Millert is Himes táborába 1845 áprilisának végén. Himes meggyőzte Millert, hogy csatlakozzon hozzá egy konferencián, amit vele nyittatott meg április 29-én a New York állambeli Albany városában. Az adventhívők többsége itt egyházat szervezett hitelvi alapon és kezdetleges kongregacionalista szervezeti formában. Az Albanyban zajlott esemény jó kezdeményezés volt abban a vonatkozásban, hogy próbált rendet teremteni a káoszból. Viszont nem használt az ügynek, mikor elszakította ezt a millerita ágat a próféciamagyarázattól, ami létrehozta és célt adott neki. Az alapvető probléma az volt, hogy mozgalmuk megalakulásának fő okát úgy határozták meg, hogy mi ellen vannak. Abba a csapdába estek, hogy a teológiát felebarátaik ellen alkalmazták. Ezzel kibillentek az egyensúlyból. Segíts, Urunk, hogy ma tekintetünket Igéden tartsuk és ne felebarátaink problémáin!

~ 34 ~

Január 29.

A SZÉTSZÉLEDÉS IV. „Hit által értjük meg…” (Zsidók 11:3)

A

megértés nem jön könnyen. Különösen mikor a legnagyobb szükségünk lenne rá, amikor zűrzavar rázza meg az életünk alapját. Szinte lehetetlen megérteni nekünk, akik több mint 160 évvel az esemény után élünk, milyen mélységes zűrzavar és káosz uralkodott a milleriták soraiban az októberi csalódást követően. Ahogy az elmúlt három napban láttuk, számtalan válasz született arra, mi is történt 1844 októberében. A spiritualizálók csoportja kitartott az időpont és az esemény helyességét illetően, és azt állították, Krisztus valóban eljött október 22-én. Az Albanyban megalakult adventisták másrészről azt mondták, hogy az időpont ugyan téves volt, de az eseményben nem tévedtek, hogy mi következik be a 2300 nap végén. Tehát semmilyen prófécia nem teljesedett októberben, és a szentély megtisztítása valóban a második adventet jelenti, azt az eseményt, ami még nem történt meg. Mindkét csoport alapvető dolgot adott fel. A spiritualizálók a Biblia szó szerinti értelmezését, az Albanyban lévők pedig Miller prófétai felfogását. De volt egy harmadik lehetséges álláspont a 2300 napos prófécia 1844. októberi beteljesedésével kapcsolatban. Eszerint a milleritáknak igazuk volt az időponttal kapcsolatban, de tévedtek az eseményt illetően. Vagyis beteljesedett a 2300 napos prófécia, de a szentély megtisztítása nyilvánvalóan nem a második adventet jelenti. Azért érdekes ez a harmadik perspektíva, mert a másik kettőtől eltérően itt nincsenek látható követők. Miközben ezrek azonosultak 1845 közepén a spiritualizálók és az Albany-beli adventisták elképzeléseivel, vezetőivel és folyóirataival, ez az irányzat, ami szerint valami történt október 22-én, de a szentély megtisztítása nem a második adventet jelenti, nem volt láthatóan jelen. Mégis ebből a harmadik álláspontból emelkedett ki a legnagyobb adventista csoport, a hetednapi adventisták. Ennek a fejlődésnek azonban még három dolgot kellett kivárnia: 1) a vezetők kiemelkedését, 2) a tanítások kifejlődését, amely magyarázatot ad a millerita tapasztalatra, és világossá teszi a rossz elképzeléseket, és 3) a folyóiratok megalapítását, valamint a szervezeti stratégiák kifejlesztést, amely által majd elterjedhet a tanítás. Az év hátralévő részében ennek a harmadik csoportnak a pályafutását kísérjük figyelemmel. Addig is hálásak lehetünk Isten türelméért, hogy még ma is vár ránk, ahogy próbáljuk egyengetni életünk nehézségeit!

~ 35 ~

Január 30.

TALÁLKOZÁS JOSEPH BATESSZEL „Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhova mégy…” (1Mózes 28:15)

J

oseph Bates a korai hetednapi adventizmus központi alakja. Nem csak a mozgalom tanításának fejlődésében volt középponti szerepe, hanem ő mutatta be a szombatot a hetednapi adventizmus másik két alapítójának. Bates, ahogy majd látjuk, nem csak kulcsfigura volt az adventizmus létrejöttében, de ő volt a legbuzgóbb misszionárius. Méltán állíthatjuk, hogy legjobb tudomásunk szerint nem létezne hetednapi adventizmus az ő úttörő irányítása nélkül. Azonban Bates nem volt mindig keresztény. 1792. július 8-án született Massachusetts államban. Még fiatalom elhagyta apja hitét. Szülővárosa a bálnavadászat fővárosává nőtte ki magát az Egyesül Államokban, így hát Bates éjjel-nappal kalandokkal teli tengeri életről álmodozott. Apjának nagyobb tervei voltak fiával, de végül elengedte abban reménykedve, hogy a hajóút majd észhez téríti a fiút. Azonban az ellenkezője történt. 1807 júniusában, éppen 15. születésnapja előtt Joseph már hajósinasként úton volt Európa felé. Első tengerjáró tapasztalata talán egy gyávább embert arra késztetett volna, hogy feladja álmait, és hazatérjen. Az történt ugyanis, hogy az Angliából hazafelé tartó hajóúton a fiatal matróz leesett az egyik árboccsúcsról, bele az óceánba, éppen egy nagy cápa közelébe, amit társai csalogattak oda korábban. Ha az állat nem éppen abban a pillanatban változtatta volna meg a helyét, Batesnek rövidre sikerült volna tengeri karrierje. Bates 1809 tavaszán is átélt egy majdnem végzetes élményt, amikor NewFoundland partjainál hajója jéghegynek ütközött. Egy másik matrózzal a hajófenékben rekedt, ahol a sötétjében egymásba kapaszkodva már felkészültek a halálra. Időről időre, írta, „a fedélzetről hallottuk egyik-másik szerencsétlen társunk sikolyát, kiáltását, amit Istenhez könyörögtek kegyelemért”. Évekkel később Bates így beszélt erről a lelkét felkavaró élményről: „Ó, azok az iszonyatos gondolatok! Itt fogok meghalni… és elsüllyedni ezzel a nyomorult hajóval együtt az óceán fenekére, távol az otthontól, a barátoktól, az örökéletben való… legkisebb remény nélkül!” A dacos fiatalember megrázó hívást kapott, de ekkor még nem állt készen életét Istennek ajánlani. Hálásak lehetünk az Úrnak, hogy nem adja föl. Áldott igazság, hogy még mindig így cselekszik értünk és a számunkra oly kedves szeretteinkért.

~ 36 ~

Január 31.

BATES BÖRTÖNBEN „Elég minden napnak a maga baja.” (Máté 6:34)

E

ltartott egy ideig, míg a fent említett Biblia-szöveget megértettem. A fiatal Bates is valószínűleg egyetértett volna velem. Az 1807 és az 1809 közötti kalandjai által csak kis ízelítőt kapott azokból a nehézségekből, melyekkel még szembe kellett néznie. 1810. április 27-én volt életének az egyik fordulópontja. Azon az estén egy erőszakos módon verbuváló tiszt és 12 embere tört rájuk a liverpooli panzióban Angliában, megragadták őt és még néhány amerikai társát, kardot szegezve rájuk azt mondták: „besorozva” a brit haditengerészet számára, annak ellenére, hogy papírjaikból világosan kitűnt, ők amerikai állampolgárok. Számunkra ma az ilyen bánásmód elképzelhetetlen lenne, de akkor más idők jártak. Nagy-Britannia a Napóleonnal vívott halálos küzdelem kellős közepén járt, és a haditengerészetnek szüksége volt emberekre. Az alacsony bér, a mocskos életkörülmények, a szegényes ellátás és a szokásos testi fenyítés miatt szinte lehetetlen volt elég embert toborozni. Az Anglia és Amerika között kirobbant 1812-es háború kezdetéig mintegy 6.000 amerikai szolgált a brit haditengerészet kötelékében. A tizenhét éves Bates is az elkövetkező öt évet (1810–1815) a brit állam „vendég”-eként töltötte: a felét matrózként a Royal Navy kötelékében, a másik felét pedig hadifogolyként. Az átélt események alapján a fiatalembert kemény fából faragták. Az 1812-es háború kitörésekor a britek arra kényszerítették a Bates századában lévő mintegy 200 amerikait, hogy a franciákkal harcoljanak. Csak hatan, beleértve Bateset is, tagadták meg a parancsot. Ezért az elvi alapokon nyugvó parancsmegtagadásért drága árat kellett fizetniük. Egy alkalommal a francia flottával való összecsapásban rajta kívül minden amerikai együttműködött a britekkel, számolt be Bates. Hajthatatlansága miatt egy brit tiszt a padlóra lökte, és azt parancsolta, hogy tegyék a lábát bilincsbe. Bates azt válaszolta, hogy joga van ezt tenni vele, de ő akkor sem fog együttműködni, mert ő hadifogoly. Ekkor a tiszt megfenyegette Bateset, hogy mikor a csata elkezdődik, odaerősíti őt az vitorlaárbochoz, hogy a franciák célpontjául szolgálhasson. Ez a független és határozott lelkület jellemezte Joseph Bateset hátralévő életében is. Ez az elvhű, bátor szemlélet tette őt olyan erős emberré, aki képes volt energiáit abba fektetni, hogy a millerizmus romjain egy másik mozgalmat építsen fel. Bárcsak több ilyen ember lenne! Istennek minden gyülekezetben szüksége van ilyen Joseph Batesekre.

~ 37 ~

Február 1.

BATES HITRE JUT „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott…” (Zsoltárok 34:5)

B

ates apja vallásos lévén arra törekedett, hogy fiából is lelki embert neveljen, de nem sok sikerrel járt. 1807-ben a második nagy ébredési mozgalom egyik megújulási hulláma mélyen felkavarta a fiatal Josephet, ám ez az érdeklődés rövid életűnek bizonyult, miután tengerészkarrierje másfelé fordította. A tengernek azonban van olyan eszköze, mellyel a matrózok tekintetét Isten felé fordíthatja, különösen akkor, ha azok egy kis törékeny fahajón utaznak. Ahogy később Bates írt erről, a viharos tengeren csak a deszka vastagsága választotta el őket az örökkévalóságtól. Egy ilyen esetben, mikor majdnem odaveszett, Bates visszaemlékezett korábbi vallásos lelkesedésére. A négy napig dühöngő hurrikán közepette, ami olyan magas hullámokat keltett, hogy az árboccsúcs tetejéig ért, a fiatal kapitány végső kétségbeesésében két dolgot tett: 40 tonna vasat dobott a tengerbe, majd egy addig példa nélkül álló dolgot kért a szakácstól – imádkozzon érte. Nem csak a szakács imádkozott egyedül, azt tette Bates felesége, Prudy is. Ezen felül pedig mivel úgy gondolta, hogy férje túl sok regényt csomagolt útjára, Prudy behelyezett egy Újtestamentumot is más keresztény irodalommal együtt férje poggyászába. Ezeken keresztül a Szentlélek alapos munkát végzett. Bates hamar elvesztette az érdeklődését a szórakoztató irodalom iránt, és szinte belevetette magát a vallásos szerzők könyveibe. A 32 éves kapitány egyre vallásosabb lett, de félt attól, hogy tisztjei és emberei felfedezik a változást, és kinevetik. Akkor fordult meg a dolog, mikor Christopher nevű martózuk meghalt. Kapitányként Bates feladata volt felügyelni a temetést, mégis olyan méltatlannak érezte magát erre. Megtett minden tőle telhetőt, majd négy nappal a temetés után átadta életét Istennek, és megígérte az Úrnak, hogy attól kezdve haláláig őt szolgálja majd. Christopher temetésének jelentősége nem csak rá volt nagy hatással – az esemény nyomán a következő vasárnap Bates az örök életről prédikált a legénységének, hogy fellelkesítse őket. Bates úgy tekintett vissza megtérésére, mint aki olyan nagy értékű gyöngyöt talált, ami többet ért, mint egy hajó összes rakománya. Egyedüli vágya, jegyezte meg, hogy „másokat is taníthassak az üdvösség és az élet útjára”. És tanít is majd. Ez a küldetés határozta meg élete hátralévő részét. Hatalmas Istent szolgálunk, aki nem csak fiainkat és lányainkat, de a mi életünket is képes megváltoztatni.

~ 38 ~

Február 2.

R EFORMER A SZABADOS ÉLET ELLEN „Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz!” (Siralmak 3:40)

B

ates a megtérése utáni utolsó hajóútján nem csak azt tartotta feladatának, hogy legénységét keresztény hitre térítse, hanem hogy biztosítsa, úgy is viselkedjenek, bár még igazából nem voltak azok. Ezért 1827. augusztus 9-én naplementekor (aznap, amikor elhagyták a kikötőt) összegyűjtötte a legénységet, hogy elmondja a hajóút során érvénybe lépõ szabályokat és előírásokat. Bizonyára alaposan megdöbbentek ezek a durva tengerészek, mert nemcsak a káromkodást tiltotta meg a kapitány, hanem a tiszteletüket is ki kellett fejezniük egymás iránt. Nem szólíthatták egymást gúnynevükön, csak a valódi nevükön. Ennél is durvábban hangzott az a szabály, hogy vasárnaponként nem hagyhatták el a hajót, amikor a kikötőben voltak. Ehelyett, jelentette ki a kapitány, „meg kell ünnepelnünk a nyugalomnapot” a fedélzeten. A legénység javarészt kábult csendben hallgatta a hirdetményt. Néhányan ugyan ellenvéleményüknek adtak hangot, de mit tehettek volna? Végül is már úton voltak a tengeren, ami talán 18 hónapig is eltarthat. De az igazi bomba még csak most robbant. Az Empess, jelentette ki Bates, alkoholmentes hajó lesz. Nincs likőr vagy más részegítő ital a fedélzeten! Ha csak teheti, amikor a parton lesznek, lebeszéli őket arról, hogy igyanak. Ekkor Bates letérdelt, és odaszentelte magát és legénységét Istennek. Elég különös lehetett ez a légkör a hajóúton a legénység számára. Nem ismerjük az érzéseiket, csak azt tudjuk, miszerint egy matróz felkiáltott, hogy eddig tartott a „nagyon jó kezdet”. Tehát legalább egy ember már rossznak tartotta a dolgot. Ezen az utazáson kezdte Bates jobban megérteni a szombatot. Az út során legalább kétszer olvasta el Seth Williston: Five Discourses on the Sabbath [Öt értekezés a szombatról] című könyvét. Először Bates úgy nyilatkozott, eddig nem volt tudomása arról, hogy a Biblia ilyen sokat beszélne a témáról. Természetesen, jegyezte meg, „ezt változtatták meg a hét első napjára”, annak a napnak az emlékére, melyen „Üdvözítőnk dicsőségesen feltámadt a sírból”. Néhány héttel később azt írta: „minél többet olvasok és elmélkedek ezen a szent napon (vasárnap), egyre jobban meggyőződöm, hogy szükséges teljesen szentnek tartani”. A kereszténység változást hozott Bates életének minden területén. Ha elfogadtuk Krisztust, az Üdvözítőnket és Urunkat, a mi életünket is megváltoztatja. Ha követjük lábnyomát, akkor életünk alapvetően más lesz, mint a minket körülvevő világ élete.

~ 39 ~

Február 3.

BATES ÉS A TELJES MEGÚJULÁS „De új eget és új földet várunk az ő ígérete szerint, amelyben igazság lakik.” (2Péter 3:13)

B

ates a Krisztus közeli eljöveteléről szóló tanításról először egy helyi lelkésztől hallott, azonban 1839-ig csak egy helyben topogott e gondolat körül. De ez év őszén eljutott hozzá William Miller prédikálása, hogy Jézus 1843 körül visszajön. Mikor Bates a nemtetszését fejezte ki a gondolattal kapcsolatban, valaki elmondta neki, hogy Miller számtalan szentírási Igét használ a bizonyításra. Bates hamarosan el is járt egy adventista előadás-sorozatra, és nagyon meglepődött, hogy bárki is képes kimutatni az Üdvözítő második eljövetelének időpontját. Az első előadásról hazafelé kijelentette feleségének, hogy „ez az igazság”. A következő lépés az volt, hogy elolvasta Miller: Evidence From Scripture and History of the Second Coming of Christ, About the Year 1843 [Szentírási és történelmi bizonyítékok arról, hogy Krisztus második eljövetele 1843 körül lesz] című könyvét. Bates teljes szívvel elfogadta Miller tanítását, így az elsők között vett részt a millerita adventmozgalomban, és később hetednapi adventistákká váltak. Hamarosan már a millerizmus dominált Bates életében, még a korábban társadalmi reformra szentelt idejét is erre szánta. A barátai kezdték kérdezgetni, miért nem vesz részt többé a mértékletességi és a rabszolga-felszabadító társaságok összejövetelein. „Azt válaszoltam, mivel befogadtam az Üdvözítő második eljöveteléről szóló tanítást, eléggé lefoglal, hogy elkészüljenek erre az eseményre, és másokat is segítsek felkészülni rá. Mindazoknak, akik elfogadják ezt a tanítást, szükségszerűen a mértékletességnek és a rabszolgaság eltörlésének a szószólóivá kell lenniük.” Bates azt is elmondta a barátainak, hogy „sokkal többet lehet elérni, ha a probléma forrásán dolgoznak”. Hiszen azok az bűnök, amelyeket a különböző reformegyesületek igyekeznek kiirtani, a bűnös természet következményei. Krisztus visszatérése azonban „minden gonoszság azonnali és teljes eltűnését” eredményezi. Így lett a millerizmus az abszolút megújulás eszköze Bates számára. Úgy összegezte, hogy „a megromlott emberiség nem képes jó útra téríteni a züllöttséget”. Jézus eljövetele lehet az egyetlen valós és végleges megoldás. Bates kezdettől fogva a millerizmus kiemelkedő vezetője volt, és egyike annak a 16 embernek, akik 1840-ben összehívták az első Generálkonferencia ülését, és ő vezette az 1842. májusi ülést. A rábízott felelősség által olyan helyre került, ahonnan végül előkészíthette a szombatünneplő adventizmus létrejöttét az 1840-es évek végén. Isten lépésről lépésre vezette Bates életét, és ugyanezt teszi velünk is. A mi dolgunk, hogy ne szaladjunk előre, hanem kövessük vezetését napról napra.

~ 40 ~

Február 4.

TALÁLKOZÁS JAMES WHITE-TAL „Így szólt az Úr Igéje Jónáshoz… Indulj, menj Ninivébe, a nagy városba, és prédikálj ott, mert feljutott hozzám gonoszságának híre! El is indult Jónás, de azért, hogy Tárziszba meneküljön az Úr elől.” (Jónás 1:1–3)

S

okak felfigyelnek az Úr hívására, hallják, hogy szól az Ige, de nem mindenki kész engedelmeskedni is annak. Ez volt a helyzet James White esetében is, aki a második emberi eszköz volt a hetednapi adventizmus megalapításában. James 1821. augusztus 4-én született a Maine állambeli Palmyra városban. „Tizenöt éves koromban keresztelkedtem meg és lettem keresztény. Húszévesen azonban a tanulásba meg az iskolai tanításba temetkeztem letéve a keresztet. Soha nem tértem a világias bűnök útjára, nem dohányoztam, nem ittam kávét és teát, még egy pohár likőrt sem emeltem soha a számhoz. Mégis jobban szerettem ezt a világot, mint Krisztust és az örök életet, és jobban imádtam az oktatást, mint az egek Istenét.” A fiatal James hallott ugyan a millerizmusról, de azt „vad fanatizmusnak” tartotta. Azonban megdöbbenve vette tudomásul, hogy édesanyja, akinek adott a szavára, elismerően beszélt az advent tanításáról. Nem volt felkészülve arra a hatásra, amit életére gyakorolt, mert már megvolt a terve életével kapcsolatban. De a tanítás igazságáról való meggyőződést nem tudta elkerülni. „Ahogy újra az Úrhoz tértem, határozott meggyőződésemmé vált, hogy le kell mondanom a világi terveimről, és odaszánnom magamat arra, hogy figyelmeztessem és felkészítsen az embereket Isten napjára. Általában szerettem a könyveket, de visszaeső állapotomban nem volt időm és kedvem a Szentírás tanulmányozására, ennélfogva a próféciákat sem ismertem.” James White késztetést érzett a korábbi általános iskolai tanítványainak a meglátogatására. „Imádkoztam, hogy felmentést kapjak a feladat alól – írta –, de nem könnyebbültem meg.” Ebben az állapotban ment ki az apja földjére dolgozni, remélve, hogy legyőzheti az érzést, aminek terhe alatt szenvedett. De nem tudott megnyugodni. James enyhülésért imádkozott, de nem kapta meg. Végül „a lelkem fellázadt Isten ellen, és vakmerően azt mondtam, nem megyek”. Ezzel véget vetett a témának és elindult, hogy a saját dolgát végezze. Sokan átélhettünk már hasonlót James White tapasztalatához. Halljuk Isten hívását, hogy ezt vagy azt tegyük, de megmakacsoljuk magunkat és ellenállunk neki. Viszont Isten nem adja fel. Mindannyiunk számára van egy terve. Mit tervez neked a mai napra? És ami még ennél is fontosabb, te hogyan viszonyulsz az akaratához?

~ 41 ~

Február 5.

A K ARATA ELLENÉRE PRÉDIK ÁTOR „Kérve kérlek az Isten és a Krisztus Jézus színe előtt… hirdesd az Igét, állj elő vele akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással.” (2Timótheus 4:1–2)

T

egnap úgy hagytuk ott James White-ot, hogy lázadt az Úr hívása ellen. „Végül úgy döntöttem, hogy teljesítem a kötelességemet.” Nem sokkal azután „Istentől jövő édes békesség öntötte el az elmémet, és a menny fénylett körülöttem. Felemeltem a kezemet, és győzelmi kiáltással dicsőítettem Istent.” A földi ambíciókkal kapcsolatos küzdelme nem ért véget, de legalább a jó irányba indult el. James bizonyságtétele kezdettől fogva hatásos volt. Az egyik helyen egy aszszony mintegy 25 embert hívott össze szomszédságából, akik közül senki sem volt hitvalló keresztény. James bizonyságot tett, majd leborult imádkozni. „Meglepődve láttam – írja –, hogy mind a 25 bűnös velem együtt borult le. Csak sírni tudtam, és ők mindnyájan velem sírtak.” Sikeres szolgálatot végzett, de mindig küszködött a földi ambíciói és az Isten hívása között, hogy a közeli adventről prédikáljon. „A küzdelem nagyon kemény volt.” Az egyik alkalom után elszégyellte magát, mert a prédikációja nagyon gyengére sikerült hiányos Biblia-ismerete miatt, mégis meglepődve hallotta, hogy a hallgatói „White presbiternek” szólítják. „A presbiter szó – emlékszik vissza – szíven ütött. Megzavart és megbénított.” A dolgok elég jól mentek addig, amíg két olyan prédikátor jelenlétében nem beszélt, akik nem fogadták el az adventről szóló tanítást. Húsz perc után összezavarodott, és kínjában leült. Ezen a ponton megjegyzi: „végül mindent feladtam Krisztusért és az evangéliumáért, és békességre és szabadságra leltem”. Azon túl, hogy átadta magát, James rájött, hogyha sikeres prédikátor akar lenni, akkor fel kell készülnie a feladatra. Ennek érdekében megvásárolta az adventről szóló kiadványokat, alaposan tanulmányozta őket a Bibliával együtt, majd ahányszor Isten megnyitotta az utat, ő a nyilvánosság elé állt, és beszélt. Számunkra is érvényes tanulságra lelhetünk James White tapasztalatában. Természetesen nem mindnyájan kaptunk lelkészi elhívást, de az Úr mindannyiunkat hív, hogy használjuk a tőle kapott képességeinket. Némelyek küzdenek a válasszal. A jó hír azonban az, hogy a Mindenható nem veszíti el a türelmét velünk. Ahogyan Jamesszel is tette, velünk is tovább dolgozik, hogy rajtunk keresztül is tudjon munkálkodni. Ne csak azért imádkozzunk naponként, hogy mutassa Isten az akaratát, hanem hogy el is tudjuk fogadni azt az életünkre.

~ 42 ~

Február 6.

SENKI SEM MONDTA, HOGY KÖNNYŰ LESZ „Te azonban légy józan mindenben, a bajokat szenvedd el, végezd az evangélista munkáját, töltsd be szolgálatodat.” (2Timótheus 4:5)

S

enki sem állította, hogy Isten akaratának követése egyszerű lesz. Legalábbis nem ment könnyen a nemrég elkötelezett prédikátornak, James Whitenak. Egyrészt szegény volt. Amikor elkezdett dolgozni „az aratásra váró mezőn – emlékszik vissza –, nem volt sem lovam, sem nyergem, sem kantárom, sem pénzem, de éreztem, hogy mennem kell. A múlt téli keresetemet ruházatra kellett költenem, hogy részt vehessek a második adventről szóló összejöveteleken, valamint könyvekre meg próféciai táblázatokra. Apám felajánlotta, hogy télen használhatok egy lovat, Polley presbiter pedig adott egy nyerget, melynek mindkét párnája el volt szakadva és egy régi kantárt, ami jó néhány darabban volt.” Szegény volt, de elindult. Nem mindenki örült azonban az érkezésének. Egy helyen hógolyóval majdnem eltalálták, miközben imádkozott. Majd zajos tömeg csődült oda, és előadás közben hógolyókkal árasztották el, úgyhogy túl kellett kiabálnia őket, hogy hallható legyen a hangja. „A ruhám és a Bibliám is elázott a hótól.” Nagyon is nehéz volt meghozni a döntést ebben a helyzetben arról, hogy mit tegyen. „Nem maradt idő a töprengésre, így bezártam a Bibliámat, és elkezdtem ecsetelni Isten eljövendő napjának rémségét… Bánjátok meg és térjetek meg!” – hangzott felhívása. Az összejövetel végén közel 100-an emelkedtek fel imára. Az Úr soha nem mondta, hogy könnyű lesz. De ha nehéz is haladni, Isten áldása kísér minket. James White fiatal prédikátorként megtanult növekedni a nehézségek ellenére is. Ebben a folyamatban olyan több újszerű megközelítési módat tanult meg, amellyel az emberek szívéhez és értelméhez tudott szólni. Ha zajosabb helyeken kellett beszélnie, amikor még az is nehéz volt, hogy feljusson a szószékre, az első, amit hallhattak tőle, a hangos és tiszta ének szavai voltak: „Meglátjátok majd az Urat eljönni, Meglátjátok majd az Urat eljönni, Meglátjátok majd az Urat eljönni, Csak egy néhány nap, Miközben zeng a kar, Miközben zeng a kar, Miközben zeng a kar, Muzsika cseng a légen át.” Az ének nem csak a hallgatóságot csendesítette le, hanem kifejezte a közelgő advent reménységét, amire James az életét tette föl. Isten soha nem mondta nekünk, hogy könnyű lesz Jézust követni, de határtalan áldást ígért arra az esetre, ha engedünk hívásának. ~ 43 ~

Február 7.

TALÁLKOZÁS ELLEN WHITE-TAL „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején…” (Prédikátor 12:1)

A

következõ mondatok a 17 éves Ellen G. Harmon első mennyei látomásából származnak, melyet 1844 decemberében kapott: „Mialatt a családi oltárnál imádkoztunk, a Szentlélek reám szállt, és úgy tűnt, mintha egyre följebb és följebb emelkednék, magasan e sötét világ fölé. Megfordultam, hogy megkeressem a Földön a Jézusra váró népet, de nem találtam. Akkor egy hang szólt hozzám: »Pillants újra oda, de most egy kissé feljebb!« Erre felemeltem a tekintettem, és egy keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg magasan a világ felett emelkedve. Ezen haladt az adventnép a szent város felé, mely az ösvény túlsó végén volt.” (EW, 14. o.) Ellen és ikertestvére egy nyolcgyerekes család legfiatalabb tagjaként születtek a Maine állambeli Gorhamben, 1827. november 26-án. Majd apja, aki kalapokat készített és árult, Portlandbe költöztette családját. Itt érte a 9 éves Ellent egy olyan baleset, aminek hatását azután egy életen át érezte. Egy osztálytársa úgy homlokon dobta kővel, hogy hetekig élet és halál között lebegett. Bár időközben felépült, de az eset nyomot hagyott egészségi állapotán, annyira, hogy képtelen volt folytatni az iskolát, akárhogy is igyekezett. Ez a gyenge egészségi állapot megkeserítette az egész életét. Hogy képtelen volt hivatalos iskolába járni, nem állította meg őt abban, hogy magánúton ne tanuljon. Életrajzi írásaiban egy fiatal nő képe tükröződik, akinek érzékeny természete és kutató elméje van. A halálakor hátrahagyott könyvtárának mérete is arról tesz bizonyságot, hogy olvasott ember volt. Érzékenysége nemcsak emberi kapcsolataiban, hanem Istenhez fûzõdõ viszonyában is megnyilvánult. Erről életrajzi írásainak felületes olvasásakor is megbizonyosodhatunk, hogy a legkorábbi visszaemlékezéseitől kezdve komolyan vette a hitet. Az a gondolat, hogy Jézus visszatérése csak évek kérdése, különösen sokkolta a fiatal Ellent. 8 éves korában találkozott először ezzel a tanítással, mikor iskolába menet felvett egy eldobott papírt, amin az állt, hogy Krisztus néhány éven belül visszajöhet. „Félelem kerített hatalmába. Olyan mélyen hatott rám… hogy néhány napig alig tudtam aludni, és folyamatosan imádkoztam, hogy készen legyek, mire Jézus jön.” (LS, 20–21. o.) Ellen korai tapasztalatai segítenek megérteni azt is igazságot, hogy olyan dolgok, amik először félelemmel töltenek el, később életünk reménységévé válhatnak, különösen akkor, ha egyre jobban megismerjük Isten jellemét.

~ 44 ~

Február 8.

KÜZDELEM ISTENNEL „Hiszek, segíts a hitetlenségemen!” (Márk 9:24)

A

lelki növekedés nem mindenki számára kellemes folyamat. Különösen igaz ez azokra, akik érzékeny természetűek, mint amilyen a fiatal Ellen is volt. Tegnap azt olvastuk, hogy félelem kerítette hatalmába, mikor gyermekkorában először olvasott az advent közelségéről. Ez a Jézus második eljövetelétől való félelem több forrásból ered. Az egyik a mélységes érdemtelenség érzése. Azt írta: „a szívemben… úgy éreztem, hogy sohasem leszek méltó arra, hogy Isten gyermekének nevezzenek… Úgy véltem, nem vagyok elég jó a mennybemenetelre, hogy az sokkal fenségesebb, sem mint elvárhatnám azt.” (LS, 21. o.) Ellen évekig küzdött félelmével. Két helytelen meggyőződésből tevődött össze a problémája. Az egyik, hogy jónak, de inkább tökéletesnek kell lennie ahhoz, hogy Isten elfogadja őt. A második pedig, ha ténylegesen meg van váltva, akkor éreznie kellene a lelki önkívületetet. Ezek a sötét benyomások 1841 nyarán kezdtek eloszlani, mikor Buxtonban metodista sátoros összejövetelen vett részt. Ott egy prédikációt hallott arról, hogy elbizakodottsággal és erőfeszítéssel nem lehet elnyerni Isten jóindulatát, kegyét. Felismerte, hogy „a bűnös csak akkor válik az Úr reménnyel teli, hívő gyermekévé, ha a hit összekapcsolja őt Jézussal” (LS, 23. o.). Ettől kezdve komolyan könyörgött bűnei bocsánatáért, és igyekezett teljesen átadni magát az Úrnak. „A szívem így szólt: »Jézusom, segíts, ments meg engem, vagy elpusztulok!«… Mialatt térdeltem és imádkoztam, hirtelen megszabadultam terhemtől, és a szívem megkönnyebbült.” (LS, 23. o.) Azonban Ellen úgy gondolta, ez túl szép, hogy igaz legyen. Ezért megpróbálta újjáéleszteni magában az aggódás és bűntudat terheit, melyek eddig kísérték őt. Azt írta: „úgy véltem, nincs jogom az örömre és a boldogságra” (LS, 23. o.). Csak fokozatosan értette meg Isten megváltó kegyelmének csodáját. Bár új értelmet nyert, mégis tovább küzdött kétségeivel, mert nem érezte mindig azt az elsöprő örömet, amit szerinte tapasztalnia kellene, ha valóban megváltott lenne. Így tovább kínozta a félelem, hogy még nem elég tökéletes a Megváltójával történő találkozásra, mikor az visszatér. Vajon ismerősnek tűnnek Ellen érzései? Sokunk nehezen hiszi el, hogy az evangélium tényleg olyan jó, mint amilyennek az Úr állítja. Vagyis a megoldás nem az érzésekben van, hanem ígéreteinek olvasásában, tanulmányozásában, hogy miről is szólnak valójában. Segíts minket, Uram, a mi hitetlenségünkben!

~ 45 ~

Február 9.

EGY FIATAL MILLERITA I. „Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” (János 14:2–3)

E

llen Harmon először 1840 márciusában hallotta William Miller prédikációs sorozatát Portlandben. Amikor 1842-ben Miller visszatért egy második sorozatra, a fiatal lány örömmel vett részt az összejöveteleken. Bár elfogadta Miller üzenetét, nem tudott szabadulni attól a szűnni nem akaró félelmétől, hogy „nem elég jó”. Aggódással töltötte el a gondolat is, hogy Isten olyan, aki véget nem érően kínozza az embereket a pokolban. Mivel Ellen ilyen állapotba került, édesanyja tanácsára beszélt Levi Stockman metodista lelkésszel, aki szintén elfogadta a millerizmust. Stockman megnyugtatta Ellent. Arról szólt neki, hogy „Isten annyira szereti megtévedt gyermekeit, hogy a pusztulásuk feletti örvendezés helyett arra vágyik, hogy egyszerű hittel és bizalommal magához vonja őket. Hosszasan fejtegette Krisztus nagy szeretetét és a megváltás tervét.” „Légy most már szabad, térj vissza otthonodba, bízz Jézusban, hiszen nem tartja vissza a szeretetét azoktól, akik őszintén keresik őt.” (1T, 30. o.) Ez a találkozás az egyik meghatározó fordulópontot jelentette Ellen Harmon életében. Ettől kezdve úgy tekintett Istenre, „mint egy jóságos és gyöngéd szülőre, és nem mint szigorú zsarnokra, aki feltétlen engedelmességet kíván az emberektől”. A szíve „mély és forró szeretettel vonzódott iránta. Az akaratának való engedelmesség most már örömtelinek tűnt, gyönyörűség volt a szolgálatában állni.” (LS, 39. o.) Nagyon bátorította a fiatal Ellent, hogy Istent jóságos szülőként ismerte meg. Nem kevésbé segített a pokol természetével kapcsolatos ismeret neki, amit majd később fogunk megvizsgálni. A jóindulatú szülő istenképe segítségével már örömteli lelkesedéssel tudott a második advent felé tekinteni. Megértette, hogy nincs oka félnie egy ilyen Lénytől, hanem reménysége lehet benne. És milyen áldott reménység ez! Ma, a XXI. században gyakran annyira leköt bennünket a mindennapi élet, hogy tudatára sem ébredünk, milyen jelentőséggel bír a második eljövetel ígérete a számunkra. Bármilyen jó dolgokat is adtak nekünk „jóságos szüleink” ezen a Földön, a Bibliából tudjuk, hogy ami ezután vár ránk, az határtalanul jobb. Hálásak lehetünk „szülőnkért”!

~ 46 ~

Február 10.

EGY FIATAL MILLERITA II. „Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, azután mi, akik élünk és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az Igékkel!” (1Thesszalonika 4:16–18)

M

icsoda vigasztaló szavak! Különösen azok voltak a fiatal Ellen Harmon számára. A felfedezés, hogy Isten olyan, mint egy „jóságos szülő”, erőt adott neki, hogy hangot adjon a második eljövetel hírének, és mások is fel tudjanak készülni az örömteli eseményre. Így szégyellős természete ellenére elkezdett nyilvánosan imádkozni, és megosztotta a Jézus megmentő erejébe és közeli visszatérésébe vetett hitét a metodista kiscsoportos összejöveteleken. Majd pénzt keresett, hogy nyomtatott anyagokat vásárolhasson az adventhit terjesztéséhez. Ez utóbbi tevékenység különösen igénybe vette őt. Gyenge egészségi állapota miatt az ágyban ülve kötött harisnyát napi 25 centért, hogy megtegye a maga részét. Rendkívül őszinte meggyőződése látható volt életének minden területén. Sok fiatal barátját vezette hitre Jézusban. Nemcsak Ellen fogadta lelkesen a Miller által prédikált adventi igazságot, hanem szülei és testvérei is. De a metodista gyülekezetük, amely azt vallotta, hogy Krisztus az 1000 éves millenniumi béke- és bőségkorszak után jön el, nem értékelte nagyra, hogy állandóan a hamarosan bekövetkező adventről szóló tanításról beszéltek. Ennek következtében 1843 szeptemberében a Harmon családot kizárták a gyülekezetből. Ugyanez történt sok más millerita adventhívővel is, akiket nem tudtak elhallgattatni a Jézus közeli visszajöveteléről szóló tanítás témájában. Ellen és a legtöbb millerita azonban nem nagyon törődött a különböző felekezetek soraiból való kizárásukkal. Végül is Jézus pár hónapon belül megjelenik, és akkor minden szenvedésnek vége szakad. Ezzel a reménységgel a szívükben a millerita hívők továbbra is összejöttek egymás bátorítására, ahogy közeledett a megjövendölt idő. A szíveket öröm töltötte el. Az 1843–1844-es időszak „életem legboldogabb éve volt” – ahogy később Ellen is megfogalmazta. (LS, 59. o.) Visszatekintve látjuk, hogy bár ezekben a hívőkben helytelen elképzelés élt az advent idejével kapcsolatban, mégsem tévedtek a reménységet illetően. Jézus adventjének áldott reménysége ma is olyan boldogság, ami várakozással tölti meg a szívünket.

~ 47 ~

Február 11.

A KÖNYV NÉPE I. „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre.” (2Timótheus 3:16)

B

ármely vallási csoport legalapvetőbb kérdése, hogy milyen alapon jött létre. A hetednapi adventista mozgalom elindítói tisztában voltak ezzel. James White 1847 elején így ír erről: „A Biblia teljes és tökéletes isteni kinyilatkoztatás, hitünk és életünk egyedüli irányítója.” A szombatünneplők, mint ahogy a következő napokban látni fogjuk, a Szentírás rendelkezéseire alapozva építették fel jellegzetes hitelvi tanításaikat. Ez a tény sokszor nem volt világos az őket becsmérlők előtt. Miles Grant például 1874-ben így érvelt egy jelentős elsőnapi adventista folyóiratban (World’s Crisis): „A hetednapi adventisták azt állítják, hogy a Dániel 8:13–14-ben olvasható esemény, miszerint a szenthely az 1300 [2.300] nap végén megtisztíttatik, a mennyben zajlik 1844 ősze óta. Ha bárki kérdezné őket, mire alapozzák ezt a hitüket, azt a választ kapnák, hogy E. G. White látomásaiból tudják.” Uriah Smith, a hetednapi adventista Review and Herald folyóirat szerkesztője a következőképpen adott nyomatékos választ a fenti vádakra: „Több száz cikk született már ebben a témában [a szenthelyről], de egyik sem látomásokra alapozva utal erre, vagy pedig nem látomások vannak megjelölve a magyarázat fő forrásaként. Még a prédikátorok sem beszéltek látomásokról ezzel a kérdéssel foglalkozva. Mindig a Bibliához folyamodunk, ahol bőséges bizonyíték található nézeteink helytállóságának kérdésben.” Meg kell jegyeznünk, hogy Smith olyan kijelentést tesz itt, amit bárki, aki hajlandó végignézi a korai hetednapi adventista írásokat, megerősíthet vagy megcáfolhat. Paul Gordon meg is tette ezt a szentély kérdésében: a The Sanctuary, 1844, and the Pioneers [A szentély, 1844 és az úttörőink] címû 1983-as tanulmányában meg is erősíti Smith kijelentését. Ezzel kapcsolatos tényként említsük meg, hogy míg a későbbi korokban számos adventista hajlamos volt Ellen White szavaira vagy az adventista hagyományokra támaszkodni, addig a korai adventisták a „Könyv”, azaz a Biblia népe voltak. A ma élő meggyőződéses hetednapi adventistáknak is figyelembe kell venniük ezt a tényt, miközben az igazi adventizmus múltját kutatják. A jó hír, hogy Isten az élet Igéit nyújtja számunkra a Könyvben. Ezért ma együtt örülhetünk a zsoltáríróval, aki kijelenti: „Szívembe zártam beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened.” (Zsolt 119:11)

~ 48 ~

Február 12.

A KÖNYV NÉPE II. „Teljes készséggel fogadták az Igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok…” (Apostolok cselekedetei 17:11)

E

llen White teljes egyetértésben volt Batesszel és férjével a Szentírás központi helyét illetően. Első könyvében (1851-ben) ezt írja: „Ajánlom számodra, kedves olvasó, a Bibliát életed és hited irányítójául.” (EW, 78. o.) És 58 évvel később ott állt az 1909-es Generálkonferencia résztvevői előtt, és egy Bibliát tartva a kezében így szólt: „Testvérek, testvérnők, ajánlom nektek ezt a könyvet.” Ezen a Generálkonferencián szólalt föl utoljára. Szavai visszatükrözték, hogy milyen elvek szerint szolgált több mint hatvan évig. 1847-ben James White ecsetelte, hogy milyen egyedülálló szerepe van a Bibliának az adventista hitelvek létrehozásában. Azt írja, hogy a Szentírás „hitünk és életünk egyedüli mérővesszője”. Felesége prófétai szolgálatával kapcsolatban megfogalmazta: „valódi látomásokat kapott, hogy Istenhez és írott szavához vezessen minket; de az a látomás, ami arra adattak, hogy a hit és az élet zsinórmértékéül szolgáljanak elválasztva így a Bibliától, nem lehet Istentől származó, ezért el kellene utasítani”. Még bővebben nyilatkozik 4 évvel később erről a témáról: „Minden kereszténynek a Bibliát kell tekinteni hite és a szolgálata tökéletes alapjául. Buzgón kellene imádkoznia a Szentlélek segítségéért, amikor az Írásokat kutatja, hogy megismerje az igazságot, és megértse, mi a kötelessége. Az ember nem fordulhat el tetszése szerint a Bibliától, hogy bármilyen látomáson keresztül szerezzen tudomást arról, mit tegyen, hogyan engedelmeskedjen Istennek. Azt állítjuk, hogy abban a pillanatban, mikor valaki így cselekszik, a látomásokat helytelenül rangsorolja, és ezzel nagyon veszélyes álláspontot foglal el. Az Igének kell az első helyen állnia, az egyház tekintete is a Bibliára kell szegeződjön minden helyzetben, mint tanításának egyedüli alapjára, mely felkészít minden jó cselekedetre.” Tehát a korai hetednapi adventisták nem a hagyományt, az egyházi tekintélyt, de még a prófétaság ajándékát sem tekintették a hitelvek megalapozásának eszközéül. Mindezeket figyelembe véve fontos feltenni a kérdést, hogy állunk ma, adventisták (egyénileg és közösségileg), a tekintély kérdésével. Túl sok esetben tűnik úgy, hogy a Biblia nem kap kellő hangsúlyt. A mai nap a legmegfelelőbb arra, hogy ezt a problémát megszüntessük. Most, amikor imádkozni fogsz, szeretném, ha ismét odaszánnád magad a naponkénti komoly Biblia-tanulmányozásra. Kezdd az evangéliumokkal, Pál leveleivel vagy a zsoltárokkal! Nem az a lényeg, hogy hol kezded, hanem hogy az adventista úttörőink lelkületével kötelezd magad a naponkénti másfél órás Biblia-olvasásra. Gondolom, ez ütközik majd a TV előtt töltött időddel, de ez a jó benne. ~ 49 ~

Február 13.

A ZÁRT AJTÓ KÖZPONTI HELYE „Amíg azok távol voltak vásárolni, megjött a vőlegény, és akik készen voltak, bementek vele a menyegzőre. Azután bezárták az ajtót. Később megérkezett a többi szűz is, és így szóltak: Uram, uram, nyiss ajtót nekünk! Ő azonban így válaszolt: Bizony, mondom nektek, nem ismerlek titeket.” (Máté 25:10–12)

E

gyes bibliai szimbólumok több jelentést is hordoztak az idők folyamán. Ez történt a zárt ajtó értelmezésével a posztmillerita adventizmusban is az 1840-es évek végén. Korábban már láttuk, hogy 1836-ban Miller úgy látta, hogy a Máté 25:10 zárt ajtaja az emberiség kegyelemidejének a lezárulását jelenti. Azaz mielőtt Krisztus visszajön, minden ember meghozza a döntését vagy mellette, vagy ellene. Mivel Miller a második adventet az 1844. októberi időponthoz kötötte, azt gondolta, hogy ekkor fog lezárulni a kegyelemidő is. A csalódás után is fenntartotta ezt a nézetét. 1844. november 18-án például azt írta, hogy „befejeztük a bűnösök figyelmeztetésével kapcsolatos munkánkat… Isten az ő előrelátásával bezárta az ajtót; csupán a kitartásra buzdíthatjuk egymást.” De nem ez volt az egyetlen felfogás 1844 őszének zavaros eseményeivel kapcsolatban. J. V. Himes például már november 5-én kijelentette, hogy semmilyen prófécia nem teljesedett 1844 októberében. Ha viszont ez a helyzet, akkor a kegyelem ajtaja sem záródott be. Ezért Isten népének továbbra is hirdetnie kell az üdvösség üzenetét. Ma talán már különösnek tűnhet számunkra, de 1845-től kezdve eltérőén értelmezték a zárt ajtó képét, ami elválasztotta egymástól a különböző adventista irányzatokat. Ahhoz, hogy megértsük a témát, fontos felismernünk, hogy 1845 elejére a „zárt ajtó” kifejezés két jelentést nyert: 1. A kegyelemidő lezárulását, és hogy 2. 1844 októberében egy prófécia teljesedett be. Ezt a felismerést szem előtt tartva gondoljunk az Albanyban élő adventistákra, akik „nyitott ajtó adventistái”-ként Himesot követték, aztán a fanatikus spiritualizálókra és a növekvő számú szombatünneplőkre, akik a „zárt ajtó adventistái” voltak. James White annyira tudatosan hangsúlyozta, hogy a 2.300 nap végén prófécia teljesedett, hogy úgy jellemezte a szombatünneplőket: ők a „hetednapi zárt ajtó népe”. (Hálásak lehetünk, hogy ez a nevünk nem maradt meg.) Közben az 1840-es évek végén a szombatünneplők teológiai feladata az volt, hogy elkülönítsék magukat a fanatikus rokonaiktól az adventizmus zárt ajtós részében. Ez kizárólag további Biblia-tanulmányozás és Isten vezetése által valósulhatott meg.

~ 50 ~

Február 14.

A SZENTÉLY ÚJ ÉRTELME I. „Ezt válaszolta neki: Kétezer-háromszáz este és reggel; azután a szentély visszanyeri igazi rendeltetését.” (Dániel 8:14)

S

oha nem szabad elfelejtenünk, hogy akik végül szombatünneplő adventisták lettek, a zárt ajtó meggyőződéses hívei voltak, vagyis hitték, hogy Dániel 8:14. próféciája beteljesedett 1844 októberében. Nem kételkedtek a prófécia időpontját illetően. A Dániel könyvének történelmi magyarázatát követők széles körben egyetértettek a 2300 napos prófécia 1843 és 1847 közötti teljesedésében. A vita nem az időpont körül folyt, hanem hogy mi történt a prófétai időszak lezárulásakor. Vagyis általános egyetértés uralkodott a szimbolikus szám körül, de általános egyet nem értés a Dániel 8:14. másik két prófétai szimbólumával kapcsolatban. Az adventisták által megoldandó teológiai feladata az októberi csalódást követően a szentély jelentésének és a megtisztítás értelmének megfejtése volt. Ahogy korábban láttuk, Miller szerint a szentély a Földet jelképezi, a megtisztítás pedig annak tűz általi megtisztítását a második adventkor. Nézőpontja nyilvánvalóan tévesnek bizonyult. Azt is látnunk kell, hogy néhányan már az októberi csalódást megelőzően is kételkedésüket fejezték ki Miller magyarázatával kapcsolatban. Josiah Litch például azt írta 1844 áprilisában: „nincs bizonyítva, hogy a szentély megtisztítása, aminek a 2.300 nap végén kell megtörténnie, Krisztus visszajövetelét vagy a Föld megtisztítását jelentené”. Ahogy tovább küszködött a szöveg jelentésével, újra kijelentette, hogy nagy valószínűséggel „tévedtek a próféciát lezáró eseményt illetően”. Ez a gondolatmenet hamarosan újra felmerült az októberi csalódást követően. Joseph Marsh november elején ezért így nyilatkozott erről: „Örömmel belátjuk, hogy tévedtünk a várt esemény természetét illetően… de még nem vagyunk készek elismerni, hogy nagy Főpapunk nem azon a napon teljesítette be mindazt, amit az előkép alapján várhattunk.” Olykor biztosabbak vagyunk egy adott szentírási magyarázatban, mint amennyire jogunk lenne hozzá. Forduljunk alázatosan Isten Igéjéhez, ahogy tanulmányozzuk azt. Atyánk, segíts, hogy nyitva legyen az elménk a folyamatos vezetésedre, ahogy tanulmányozzuk az Igédet!

~ 51 ~

Február 15.

A SZENTÉLY ÚJ ÉRTELME II. „Olyan főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának a jobbjára ült a mennyekben; annak a szentélynek és igazi sátornak szolgájaként, amelyet az Úr épített, nem pedig ember.” (Zsidók 8:1–2)

É

vekkel a csalódást követően Hiram Edson írt egy tapasztalatáról, ami állítása szerint 1844. október 23-án, az elmaradt adventet követő napon történt. „Azt kezdtem érezni, hogy világosságot és segítséget kaphatunk csüggedésünkben. Azt mondtam néhány atyámfiának, hogy menjünk be a fészerbe. Bementünk, bezártuk az ajtókat és leborultunk az Úr előtt. Buzgón imádkoztunk, mert éreztük nyomorunkat. Addig folytattuk az imádságot, mígnem a Szentlélek meggyőzött bennünket, hogy könyörgésünk meghallgatásra talált. Világosságot kapunk majd, és a csalódásunk nyilvánvaló és kielégítő magyarázatot nyer. Reggeli után azt mondtam az egyik hittestvéremnek: Menjünk és látogassuk meg a testvéreinket és bátorítsuk őket. Elindultunk, és amint egy nagy szántóföldön mentünk keresztül, a mező közepén meg kellett állnom. A menny mintha megnyílt volna a szemem előtt, világosan és tisztán láttam, hogy Főpapunk nem a mennyei szentek szentjéből jött ki, hogy a 7. hónap 10. napján visszatérjen a Földre a 2.300 nap végén, hanem aznap lépett be először a szentély második termébe. Mielőtt pedig eljönne a Földre, el kell végeznie feladatát a szentek szentjében.” Edson visszaemlékezése általában jól ismert a hetednapi adventisták körében. Egyesek azt gondolják, hogy az ő „látomása” által kapta az egyház a szentély tanítását. De fel kell tennünk a kérdést, hogy az ő látomásai vagy megérzései (vagy bárki másé) elegendő alapot adnak-e egy tanítás megalapozásához? Más szóval mi történt volna, ha az adventisták soha nem ismerik meg Edson tapasztalatát? Más lett volna az eredmény? Egyáltalán nem! Hiram azt állítja, hogy Crosier (aki vele lakott egy darabig) és dr. F. B. Hahn vele együtt tanulmányozták a szentélyről szóló tanítást a Bibliából. Crosier egy alapos tanulmányt végzett, Edson és Hahn pedig megegyeztek, hogy anyagilag támogatják a kiadását. Fontos következtetést vonunk le itt. Edson tapasztalata legfeljebb rámutathatott egy lehetséges magyarázatra a szentély jelentésével kapcsolatban. De egyedül a Biblia-tanulmányozás és csakis a Biblia-tanulmányozás biztosíthat szilárd alapot. Minden tanításunkat a Szentírás alapos kutatására kell építenünk. MINDIG!

~ 52 ~

Február 16.

A SZENTÉLY ÚJ ÉRTELME III. „Ezek a papok a mennyei dolgok képmásának és árnyékának szolgálnak, ahogyan Isten parancsolta Mózesnek, amikor el akarta készíteni a sátort. Mert így szólt: Vigyázz, mindent a szerint a minta szerint készíts el, amelyet a hegyen megmutattam neked.” (Zsidók 8:5)

T

egnap találkoztunk O. R. L. Crosierrel, Hiram Edson barátjával, aki alapos és széles körű Biblia-tanulmányozásra szentelte az idejét a szentély jelentésével és a megtisztítás értelmével kapcsolatban. Day Dawn című könyvében, amit Edson és F. B. Hahn adott ki, Crosier szisztematikusan tette közzé felfedezéseit. Egyik első következtetése szerint Miller magyarázata helytelen volt, mert „a szentély szó semmilyen elv alapján nem alkalmazható a Földre”. Crosier minden bizonnyal kéznél tartotta konkordanciáját, amikor azt írta, hogy „a szentély kifejezés 104 alkalommal fordul elő a Bibliában – 100-szor az Ószövetségben… és négy alkalommal az Újszövetségben, mindegyik a Zsidókhoz írt levélben”. A tanulmány későbbi részében Crosier úgy összegezi, hogy a Dániel 8:14 valószínűleg nem a zsidó szentély, mert az „helyreállíthatatlanul elpusztult”. Mégis bár a zsidó szentély megszűnt funkcionálni 1800 éve, valami más létezett a 2.300 nap végéig, amit szentélynek neveztek, és ennek az időszaknak a végén változás áll be, amit ezekkel a szavakkal fejeznek ki: „megtisztít”, „igazol”, „vindikál” vagy „igaznak nyilvánít”. Crosier rámutatott, hogy egy dolog világos a Zsidókhoz írt levélből: „Krisztus a menybemenetelekor olyan helyre lépett be, amelynek előképe volt a zsidó szentély a Földön, és ezen a helyen szolgál az evangélium terjesztésének ideje alatt”. A Zsidókhoz írt levél kétségbevonhatatlanul jelzi, hogy „»olyan Főpapunk van, aki a felséges Isten trónusának a jobbjára ült A MENNYEKBEN… A SZENTÉLYNEK ÉS IGAZI SÁTORNAK SZOLGÁJAKÉNT…« Ez az egyetlen olyan hely az Újszövetségben, amelyben a szentély szó szerepel, a három kivételével, melyek a zsidó szentélyről beszélnek. Így biztosan kijelenthetjük, hogy nincs olyan Szentírást ismerő szaktekintély, aki bármi mást szentélynek nevezne az evangélium terjesztésének korszakában, mint Krisztus szolgálatának helyét a mennyben az Atyához történt felemelkedésétől a második eljöveteléig.” (SZIT, 1979.) Hálát adhatunk ma Istennek, hogy Jézus a főpapunk a mennyei szentélyben. „Ezért mindörökre üdvözítheti is azokat, akik általa járulnak az Isten elé, hiszen örökké él, hogy közbenjárjon értünk.” (Zsid 7:25) Ámen!

~ 53 ~

Február 17.

A SZENTÉLY ÚJ ÉRTELME IV. „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük.” (Zsidók 7:25)

C

rosier először 1845 márciusában kezdett írni a mennyei szentélyről. Első cikke teljes megértését tartalmazta a témáról, csak 1846. február 7-én jelent meg Mózes törvénye címmel. A cikk legfontosabb következtetéseit az alábbiakban összegezhetjük: 1. Létezik egy valóságos szentély a mennyben. 2. A zsidó szentély az üdvösség tervének teljesen látható ábrázolása volt, amely a mennyei szentély mintájára készült. 3. Ahogy a pusztában lévő szentélyben a papok szolgálatának két szakasza volt, úgy Krisztus szolgálata is két szakaszra oszlik a mennyeiben. Az első szakasz a szentélyben kezdődött el mennybemenetelekor, a második pedig 1844. október 22-én, amikor átment a mennyei szentély első részéből a belső részbe. Ilyenképpen kezdődött el akkor a mennyei engesztelési nap. 4. Jézus szolgálatának első fázisa a bűnbocsánattal foglalkozott, miközben a második a bűnök eltörlésével és mind a szentély, mind pedig az egyes hívők életének a megtisztításával. 5. A Dániel 8:14-ben található megtisztítás a bűntől való tisztítást jelenti, ennélfogva vér által valósult meg, nem pedig tűz által. 6. Ez az időszak Krisztusnak a szentek szentjébe való belépésétől a második adventig tart. Crosier Biblia-tanulmányozásának eredménye választ adott a szentéllyel és a megtisztítással kapcsolatos kérdések mibenlétére. Emellett azt is jelezte, hogy mi történt a Dániel 8:14. vers 2.300 napos próféciájának a végén. Crosier cikkét nem hagyták figyelmen kívül a szombatünneplő adventisták vezetői. Joseph Bates már 1846 májusában elismerte azt, ahogy Crosier kezelte a szentély kérdését, és azt mondta, hogy „felette áll minden eddigi ilyen tanulmánynak”. A következő évben Ellen White azt írta, hogy „az Úr több mint egy éve megmutatta nekem látomásban, hogy Crosier testvér igaz világossággal rendelkezik a szentély megtisztítása kérdésében, stb.; az ő akarata volt, hogy Crosier testvér írja le a látását erről, amit át is adott nekünk a Day-Star Extra 1846. február 7-i számában” (WLF, 12. o.). Hálásak lehetünk, hogy Istennek nem csak arra van terve, hogy megmentse népét a bűneitől, hanem halad előre a beteljesedés felé, miközben Krisztus közbenjár értünk a mennyben.

~ 54 ~

Február 18.

A SZENTÉLY ÚJ ÉRTELME V. „Szükséges volt, hogy a mennyei dolgok képmásait ezekkel tisztítsák meg, magukat a mennyei dolgokat azonban ezeknél különb áldozatokkal. Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk.” (Zsidók 9:23–24)

M

ivel a Dániel 8:14 tanítása a szentély megtisztításról annyira fontos volt a zárt ajtós adventizmus számára, nem meglepő, hogy nem csak Hiram Edson, O. R. L. Crosier, és F. B. Hahn foglalkozott a szentély és a megtisztítás jelentésével, illetve hogy mi történt a 2.300 napos prófécia beteljesedésekor. A témában több más cikk is megjelentet olyan tanulmányszerzők által, mint Emily C. Clemons, aki 1845 közepén folyóiratot is szerkesztett ezzel a szemléletes címmel: Hope Within the Veil [Reménység a kárpiton belül], és G. W. Peavey, aki 1845 áprilisában azt tanította, hogy Krisztus „befejezte azt a munkát, aminek az előképe volt a 7. hónap 10. napja előtt naponta végzett szolgálat, és azon a napon belépett a szentek szentjébe”. Peavey összefüggést is látott Dániel 8:14., Zsidó 9:23–24. és 3Mózes 16. fejezete között, és úgy összegezte, hogy a mennyei szentélyben lévő szentek szentjét Krisztus vérének kell megtisztítania az engesztelési napon. Ugyanakkor úgy hitte, hogy a mennyei szentély megtisztítása 1844. október 22-én történt, miközben Crosier és barátai úgy gondolták, hogy az engesztelés befejezetlen folyamat, ami csak elkezdődött azon a napon. Végül Crosier meglátását tették magukévá a szombatünneplő adventhívők. Ellen Harmon korai látomásai szintén érintették a szentély témáját. 1845 elején beszámolt egy látomásról, amikor „látta az Atyát felkelni a trónjáról, és tüzes szekéren a kárpiton belüli szentek szentjébe ment és leült” Krisztus mennyei szolgálata második szakaszának kezdetén. (EW, 55. o.) Miközben Ellen látomása összhangban van a Crosiernek és másoknak a Bibliára alapozott következtetésével, ne felejtsük el, hogy neki akkor még nem volt semmilyen tekintélye vagy befolyása az adventizmusra. Alapvetően ismeretlen volt a szentély teológiáját kidolgozó főbb szereplők előtt. Szemükben ő csak egy 17 éves lány, aki azt állítja, hogy látomásai vannak, mialatt a zárt ajtós adventista vélemények egymással küzdenek, illetve megjelentek a magukat természetfeletti ajándékok birtokosainak valló tömegek. Köszönjük, Atyánk, hogy kész vagy irányítani az értelmünket, ahogy próbáljuk megérteni a megváltás nagyszerű tervét!

~ 55 ~

Február 19.

ELLEN WHITE ELSŐ LÁTOMÁSA I. „Azután kitöltöm majd lelkemet minden emberre. Fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak.” (Jóel 3:1)

1

844 decemberében Ellen Harmon éppen Haines asszony portlandi otthonában imádkozott négy másik asszonnyal. Ellen így ír erről: „Mialatt imádkoztunk, Isten ereje oly mértékben szállt rám, mint ezt megelőzően még soha.” (LS, 64. o.) „Mialatt a családi oltárnál imádkoztunk, a Szentlélek reámszállt, és úgy tűnt, mintha egyre följebb és följebb emelkednék, magasan e sötét világ fölé. Megfordultam, hogy megkeressem a Földön a Jézust váró népet, de nem találtam. Akkor egy hang szólt hozzám: »Pillants oda újra, de most egy kissé feljebb!« Erre felemeltem a tekintetem, és egy keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg, magasan a világ felett emelkedve. Ezen haladt az adventnép a szent város felé, mely az ösvény túlsó végén volt. Mögöttük, az ösvény elején fényes világosság látszott, amely az angyal kijelentései szerint »az éjféli kiáltás« volt [az október 22-i időpont mint a Dániel 8:14. beteljesedésének hirdetése]. Ez a világosság az egész ösvényt beragyogta megvilágítva lábuk előtt az utat, hogy meg ne botoljanak. Jézus haladt elöl, és míg ők szemüket rá függesztették, biztonságban haladtak. Egyesek csakhamar elfáradtak, és azt mondták, hogy a város nagyon messze van, pedig arra számítottak, hogy korábban odaérnek. Krisztus bátorította őket… Mások könnyelműen megvetették a mögöttük fénylő világosságot, és azt mondták, nem Isten vezette őket eddig. Így a világosság kialudt a lábuk előtt, teljes sötétségben botladoztak, szem elől veszítették Jézust és a célt, s alázuhantak az ösvényről az alattuk lévő sötét, gonosz világba… Tekintetünk hamarosan kelet felé irányult, ahol egy kis sötét felhő tűnt fel, alig féltenyérnyi. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az ember Fiának jele. Ünnepélyes csendben néztük a felhőt; ahogy közeledett, egyre világosabb, ragyogóbb és ragyogóbb lett, míg végül nagy fehér felhővé vált… Felzengett Jézus ezüstharsonája, ahogy a felhőn alászállt… Az alvó szentek sírjaira tekintett, majd szemét és kezét az ég felé emelve így kiáltott: »Ébredjetek, ébredjetek! Ti, akik a föld porában alusztok, keljetek fel!«” (EW, 14–16. o.)

~ 56 ~

Február 20.

ELLEN WHITE ELSŐ LÁTOMÁSA II. „Az utolsó napokban így szól az Isten, kitöltök Lelkemből minden halandóra, és prófétálnak fiaitok és leányaitok, és ifjaitok látomásokat látnak, véneitek pedig álmokat álmodnak.” (Apostolok cselekedetei 2:17)

M

eglepő, hogy Ellen White első látomása nem foglalkozik a szentéllyel vagy annak megtisztításával. Inkább bátorításul akart szolgálni a csalódott millerita adventhívők számára, vigaszt és bizonyosságot kíván nekik nyújtani. De jó néhány tanítással is szolgált. Először is arról tanúskodott, hogy az október 22-i mozgalom nem tévedés. Ellenkezőleg, október 22-e a prófécia teljesedésének ideje, és mint ilyen, ez az a bizonyos „fényes világosság” mögöttük, mely segít a csalódott adventhívőknek elviselni terheiket, és utat mutat számukra a jövőben is. Érdekes megjegyezni, hogy az első látomást megelőző hónapban adta fel Ellen Harmon meggyőződését az októberi üzenettel kapcsolatban. A látomás teljesen megváltoztatta ezt a gondolkodásmódját. Másodszor a látomás arra utalt, hogy Jézus továbbra is vezetni fogja őket, de nekik tekintetüket rajta kell tartaniuk. Ily módon az adventizmus számára két központi gondolat szolgál útmutatásul – az októberi esemény a múlt történelmében és Krisztus irányítása a jövőre nézve. Harmadszor a látomás mintha arra akarna célozni, hogy hosszabb ideig kell várniuk Jézus visszatérésére, mint ahogy remélték. Negyedszer komoly hiba volt tévedésnek tekinteni az 1844-es mozgalomban átélt ébredést azt állítva, hogy az nem Istentől való. Akik erre a meggyőződésre jutottak, mély lelki sötétségbe süllyedtek, és eltévelyedtek. Ellen White első látomása számos pozitív tanulsággal szolgált, azonban egy dolgot hadd jegyezzünk meg ezzel kapcsolatban: nem arra utal a látomás, hogy mi történt 1844. október 22-én. Ez majd a Biblia tanulmányozásán keresztül válik világossá. Inkább különleges magyarázatként szolgált, azt a tényt hangsúlyozta, hogy Isten még mindig vezeti őket csalódásuk és zavarodottságuk ellenére is. Ez volt az Úr profetikus gondoskodásának és vezetésének első jele Ellen Harmonon keresztül. Szolgálatának központi témája lett az a gondolat, hogy a Mindenható átvezeti népét a múlt veszélyein és csapdáin keresztül. Mindez öt fontos kötetben fog kiforrni a Pátriárkák és prófétáktól A nagy küzdelemig, melyben végigkísérhetjük Isten vezetését a bűnbeeséstől egészen a menny tervének beteljesedéséig. Köszönet Istennek a folyamatos vezetésért!

~ 57 ~

Február 21.

BIZONYSÁGTEVÉSRE SZÓLÍTVA „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass…” (Apostolok cselekedetei 18:9)

K

örülbelül egy hét múlva az első látomást egy másik követte, ami arról szólt, hogy mondja el a többi adventhívőnek is, amit Isten kijelentett neki, bár a látomás arról is tájékoztatta, hogy nagy ellenállásba ütközik majd. Ellen visszariadt feladata teljesítésétől. Mentségül felhozta gyenge egészségi állapotát, fiatal korát – csak 17 éves volt – és a természetéből adódó bátortalanságát. „Néhány nap múlva imában kértem Istent, hogy ha lehetséges, vegye le rólam ezt a terhet, és helyezze másra, aki alkalmasabb azt elhordozni. Azonban a feladat terhe tovább nyomott, az angyal szavai meg folyton a fülemben csengtek: »Add tudtára másoknak, amit kijelentettem neked«.” (LS, 69. o.) A továbbiakban Ellen megjegyzi, hogy inkább a halált választaná, minthogy a rábízottakat teljesítse. Elveszítette azt az édes békességet, melyet megtérésekor tapasztalt, és újra kétségbeesésbe süllyedt. Nem csoda, hogy Ellen Harmon megrémült a gondolattól, hogy kilépjen a nyilvánosság elé. Végül is a lakosság többsége nyíltan gúnyolódott a milleritákon. A csalódást átélő milleriták sorait meg sokféle fanatikus törekvés és komoly tantételbeli hiba keserítette meg. Pontosabban szólva 1844-ben a prófétaság ajándéka különösen gyanús volt mind a millerita adventhívők, mind pedig a szélesebb társadalom körében. 1844 nyarán Joseph Smith mormon „próféta” a csőcselék keze által vesztette életét Illinois-ban. De 1844 vége, 1845 eleje körül nagyszámú megkérdőjelezhető jellemű „próféta” tűnt fel az adventhívők körében, akik közül jó néhányan Maine államban tevékenykedtek. 1845 tavaszán az Albanyban élő adventisták kinyilvánították, hogy nem bíznak többé mindenféle új üzenetben, látomásban, álmokban, nyelveken szólásban, csodákban, rendkívüli lelki ajándékban, kijelentésekben… Ebben a légkörben tehát nem meglepő, hogy a fiatan Ellen Harmon ki akart térni a prófétai hívás elől. Azonban személyes félelmei ellenére elindult, és elmondta Isten vigasztaló tervét az összezavarodott adventistáknak. Ha csak futólag tekintjük is át Ellen White korai írásait, azt látjuk, hogy hatalmas ellenállással találkozott mind a fanatizmus, mind pedig az egyén oldaláról. Néhány korai látomásában a fanatizmussal és az ellenállással foglalkozik, hol tanácsot ad, hol pedig megfedd, ami gyakran elég személyes természetű volt. Ó, Uram, segíts, hogy hűséggel szóljuk az üzenetet ott, ahová helyeztél minket!

~ 58 ~

Február 22.

A LELKI AJÁNDÉKOK VISZONYA A BIBLIÁHOZ I. „És ő adott némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra.” (Efézus 4:11–13)

A

korai szombatünneplő adventhívők hitték a Biblia tanítását, miszerint a lelki ajándékok, beleértve a prófétaság ajándékát is, jelen lesznek az egyházban Jézus második eljöveteléig. Uriah Smith egy példával illusztrálta ezt a kijelentést. „Tegyük fel, hogy épp egy hajóút előtt állunk. A hajó tulajdonosa útmutató könyvet ad a kezünkbe azzal a megjegyzéssel, hogy a benne lévő utasítások egész úton érvényben lesznek, s ha gondosan betartjuk őket, akkor biztonságban elérjük célunkat. Amikor a kapitány vitorlát bont, mi vesszük a könyvet, hogy tanulmányozzuk a benne foglaltakat. Szerzője általános alapelveket szögez le, és gyakorlati kérdésekben igazít útba, melyek minden felmerülő és előre nem látott eseményt érintenek, egészen úticélunkig. Azt is közli, hogy utunk utolsó szakasza különösen veszélyes lesz, hogy a part állandóan változik a futóhomok és a viharok miatt. »Az útnak erre a szakaszára – mondja – vezetőről gondoskodtam, aki azért jön, hogy irányítsa önöket aszerint, ahogyan a körülmények és a ránk leselkedő veszélyek megkívánják. Engedelmeskedjenek utasításainak!« Elérjük a jelzett veszélyes szakaszt, és a révkalauz az ígéret szerint meg jelenik. Ám az utasok egy része fellázad ellene, mialatt ő felajánlja szolgálatait. »Nekünk is megvan az eredeti útmutató könyv – mondják –, és ez elég nekünk. Mi ezen az alapon s csakis ezen az alapon állunk. Önre nincs szükségünk!« Ki az, aki követi a könyv utasításait? Akik visszautasítják a vezetőt, vagy akik a könyv tanításai szerint elfogadják? Ítélje meg mindenki! Többen megértés hiányában vagy elvtelenségből, esetleg leküzdhetetlen előítélettől vezetve – az egyik vagy másik okból, vagy mindegyikből együttesen – így nyilatkoznak: »Tehát azt akarja, hogy elfogadjuk Ellen G. White-ot vezetőnknek?« Ezt nem mondtuk. Amit mondunk, az így hangzik: A Lélek ajándékai vezetőként adattak a veszélyes időkben, s az önzetlen segítséget tisztelnünk kell, bárhol vagy bárki által adatnak is. Nem tehetünk másként anélkül, hogy Isten Igéjét meg ne vetnénk, mert az Ige arra tanít, hogy fogadjuk el azokat.”

~ 59 ~

Február 23.

K ITÉRŐ A RESTAURÁCIÓS MOZGALOMRA „Fölépítik fiaid az ősi romokat, falat emelsz a régiek által lerakott alapokra; a rések befalazójának neveznek, aki romokat tesz újra lakhatóvá.” (Ésaiás 58:12)

1

800 körül az Egyesült Államok különböző részein egymástól függetlenül restaurációs mozgalmak indultak el, hogy megreformálják az egyházakat helyreállítva minden újszövetségi tanítást. A restauráció hívei elutasították azt a felfogást, hogy a reformáció csupán a XVI. században történt. Ehelyett azt vallották, hogy ugyan a reformáció akkor kezdődött, de addig folytatódik, amíg a hagyományok utolsó maradványai is eltűnnek, és a Biblia tanításai szilárdan állnak a helyükön az egyházban. A restaurációs mozgalom feladata az volt, hogy befejezze a félbehagyott reformációt. A restaurációs mozgalom kiállt a Sola Scriptura-elv mellett, vagyis minden közzétett álláspontról bibliai bizonyítékot akartak. A Szentírás volt a hitük és életük egyetlen alapja. A mozgalom hitvallásellenes is volt. Követői körében népszerű kijelentésnek számított, hogy „egyedül a Biblia a hitvallásunk”. Nagy mértékben a mozgalom lelkülete készítette elő a XIX. század elején a legtöbb amerikai protestáns közösség teológiai pontját. Előmozdította a Bibliához való visszatérés iránti hajlandóságot, ami akkoriban átjárta az amerikai protestáns mentalitást. A restaurációs mozgalom egyik ága, a Christian Connection [Keresztény Kapcsolat] különös fontossággal bírt a hetednapi adventisták számára. James White és Joseph Bates (az adventizmus három alapítója közül kettő) ennek az egyháznak volt a tagja. Ez a két ember magával hozta az adventizmusba mind a Christian Connection Biblia-központú gondolkodását, mind pedig azt a késztetést, hogy visszatérítsék az egyházat a Szentírás minden elveszett tanításához. Az a meggyőződés élt bennük, hogy ilyen reformációnak kell végbemennie a második advent előtt. A múlt restaurációs szemlélete továbbra is hat a mai adventizmusra. Vegyük például a felekezet alapvető hitelveinek bevezetőjében található szavakat: „A hetednapi adventisták a Bibliát tartják hitük egyedüli alapjának.” Emellett Ellen White A nagy küzdelem című könyve is restaurációs mintára épül, nyomon követve azoknak a bibliai tanításoknak a helyreállítását, melyek a kereszténység korai századaiban elvesztek, kezdve a reformációval egészen az adventig. Hálásak lehetünk, hogy hetednapi adventistaként olyan mozgalomhoz tartozunk, mely szilárd alappal bír a Szentírásban!

~ 60 ~

Február 24.

A LELKI AJÁNDÉKOK VISZONYA A BIBLIÁHOZ II. „Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra.” (1Korinthus 12:28)

A

Christian Connection nagy hatást gyakorolt a korai szombatünneplő adventistákra, beleértve a lelki ajándékokról szóló tanítást is. William Kinkade e mozgalom egyik kiemelkedő teológusa. Az ő írásain keresztül ismerjük a téma connectionista megközelítését. 1829-ben Kinkade azt írta, hogy fiatal korában magát csak „kereszténynek” volt hajlandó nevezni, sehogy máshogy, és nem tartott más könyvet „mértékadónak, csak a Bibliát”. Teljesen világos volt számára, hogy a Szentírás mindenekfelett való tekintélylyel rendelkezik a hit kérdésében. Hosszasan fejtegette egy tanulmányban, hogy nem hajlandó „egy hüvelyknyit sem” eltérni az újszövetségi rendtől. Azzal érvelt, hogy az újszövetségi rend középpontjában vannak a lelki ajándékok, beleértve a „prófétaság ajándékát is, melyet 1Korinthus 12:8–31 és Efézus 4:11–16 is kijelent. A lelki ajándékok jelenléte az egyházban hozzátartozik a dolgok ősi rendjéhez; bárki, aki ellenzi ezt, az őskereszténységet ellenzi. Azt állítani, hogy Isten megszüntette ezeket az ajándékokat, ugyanaz lenne, mint azt mondani, hogy az Úr eltörölte az újszövetségi egyház rendjét… Ezek az ajándékok hozzátartoznak a dolgok ősi rendjéhez.” Kinkade szerint ezek nem ideiglenes ajándékok voltak, amelyek véget értek az apostoli korral, hanem hogy „ezek az ajándékok úgy vannak lefektetve a Szentírásban, hogy az evangéliumi szolgálat részét képezik” az Újszövetségben. William Kinkade újszövetségi teológiája a lelki ajándékok folyamatosságáról abban az összefüggésben, hogy a Biblia a tekintély egyedüli forrása, fontos ahhoz, hogy megértsük a korai hetednapi adventizmust, mivel a felekezet három alapítója közül kettő korábban aktív tagja volt a Christian Connection egyháznak. James White és Joseph Bates olyan mozgalomból jött a szombatünneplő adventizmusba, amely azt tartotta, hogy a Biblia az egyetlen meghatározója a hitnek és a gyakorlatnak, valamint hogy a lelki ajándékok folyamatosan jelen vannak. Jól tükröződik a kettő közötti kényes egyensúly James White írásaiban, ami megadta az alaphangot a lelki ajándékok helyes működésének az egyházban. Istenünk, Atyánk, köszönjük neked, hogy szereted az egyházat, és adtad a Lélek ajándékait. Segíts, hogy bölcsen használjuk azokat!

~ 61 ~

Február 25.

A LELKI AJÁNDÉKOK VISZONYA A BIBLIÁHOZ III. „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg!” (1Thesszalonika 5:19–21)

M

ilyen könnyű lebecsülni azt, aki azt állítja magáról, hogy rendelkezik a prófétaság ajándékával. Végül is ott van számunkra a Biblia. Hiszen számtalan esztelen és megkérdőjelezhető ember állította már ezt magáról a történelem folyamán. Ilyen tények ismeretében természetes dolog, hogy valaki kételkedik, még ha nem is veszi semmibe. De a Bibliának saját tanácsa van a témában: „A Lelket ne oltsátok ki, a prófétálást ne vessétek meg, de mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg!” (1Thessz 5:19–21) Egy újszövetségi keresztény azonban nem veheti azonnal semmibe az állítást, miszerint valaki rendelkezik a prófétaság ajándékával. Ellenkezőleg, a Szentírás megköveteli, hogy „vizsgáljunk meg” az ilyen kijelentést. Szerencsére a Biblia nemcsak azt tanácsolja, hogy értékeljük ki azokat, hanem a „hogyan”-ra is javasol néhány módot. Az egyik javaslat a Hegyi beszédben található, ahol Jézus ezt parancsolja nekünk: „Óvakodjatok a hamis prófétáktól, akik juhok ruhájában jönnek hozzátok, de belül ragadozó farkasok. Gyümölcseikről ismeritek meg őket. Tüskebokorról szednek-e szőlőt vagy bogáncskóróról fügét? Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem.” (Mt 7:15–17) A prófétai igénnyel fellépő személyekre alkalmazva meg kell vizsgálni az általuk hirdetett alapelvek eredményét az életükben, hogy az visszatükrözi-e az újszövetségi kereszténységet. Egy másik próba 1János 4. fejezetében jelenik meg. Azt mondja nekünk: „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba. Az Isten Lelkét erről ismeritek meg: amelyik lélek vallja, hogy Jézus Krisztus testben jött el, az az Istentől van. Amelyik lélek pedig nem vallja Jézust, az nem az Istentől van.” (1Jn 4:1–3) Meg kell kérdeznünk magunktól, hogy mennyiben tesz bizonyságot Jézusról a prófétai igénnyel fellépő személy. Ésaiás 8:20 beszél a harmadik próbáról: Egyezik-e ennek a személynek a tanítása a Bibliával? Ezek mind fontos kritériumok, de még ennél is lényegesebb, hogy vajon a tanításaik önmagukra mutatnak és a saját szavaikra vagy pedig Jézusra és a Bibliára. A korai adventhívők is a Bibliát tanulmányozták, hogy megvizsgálják a fiatal Ellen Harmon/White és mások állításait az 1840-es évek végén. Nem volt mindig könnyű döntést hozniuk. Ma sem könnyű, de nem is ez a cél, mivel van egy parancsunk. Segíts bennünket, Atyánk, hogy buzgó tanulói legyünk Igédnek, és így jobban meg tudjuk vizsgálni a lelki dolgokat! ~ 62 ~

Február 26.

A PRÓFÉTA TESZTELÉSE I. „Óvakodjatok a hamis prófétáktól… Gyümölcseikről ismeritek meg őket.” (Máté 7:15–16)

T

egnap megjegyeztük: a Biblia arra szólít fel, hogy vizsgáljuk meg, aki azt állítja, hogy a prófétaság ajándékával rendelkezik. A korai szombatünneplő adventisták is ezt tették. Vegyük például Joseph Bateset, aki miután alkalma volt néhány esetben Ellen White-ot látni látomás közben, „kétkedő Tamás”-ként a következőket mondta: „Nem hiszek a látomásokban, de hogyha elhihetném, hogy a bizonyságtevés, amit ma este a testvérnő itt elmondott, Isten szava volt felénk, akkor én lennék a legboldogabb ember a világon.” Ellen White üzenete mélyen megindította, hitte, hogy szívéből fakadt, és ami pedig a látomást illeti, az meglehetősen homályos volt számára. A következőket írta később: „Bár nem találtam semmit benne [a látomásban], ami Isten szavaival ellenkezve, mégis rendkívüli módon megrémített és próbára tett. Sokáig nem voltam hajlandó elfogadni, hogy ez a jelenség több lenne, mint amit testének hosszan tartó elgyöngült állapota produkál.” Azonban annak ellenére, hogy megvoltak a kételyei, nem zavarta meg látomás közben. Miután kivált egyházából, legalább nyitott volt a gondolatra, hogy a Szentlélek ajándékai, melyeket az Újszövetség sorol fel (beleértve a prófétaság ajándékát is), Krisztus visszajöveteléig jelen maradnak az egyházban. Így tehát Bates úgy határozott, hogy megvizsgálja, Ellen valóban a prófétaság isteni ajándékával rendelkezik-e. „Ezért mások jelenlétében kerestem az alkalmat, mikor elméje teljesen mentes volt minden lelki izgalomtól (az összejöveteleken kívül), hogy kérdezzek tőle, keresztkérdéseket tegyek fel neki és a vele lévő barátainak, különösen idősebb nővérének, hogy megtudjam, ha lehet, az igazságot. Amikor látomása volt, minden egyes szóra, mozdulatra figyeltem, hogy nyomára bukkanjak a megtévesztésnek vagy a hipnotikus, delejes hatásnak.” Bates tipikus esete annak az embernek, aki azzal a természetes hajlammal küzd, hogy elutasítson valakit, aki azt állítja magáról, rendelkezik a prófétaság ajándékával, és a Biblia parancsa szerint megvizsgálja és el is fogadja, ami jó. (1Thess 5:19–20) Vissza fogunk még térni Bateshez ezzel a témával kapcsolatban. Azonban most legyünk őszinték magunkhoz, hogy állunk mi ezzel! Valóban nyitott a szívünk és az elménk, vagy annyira tele vagyunk előítéletekkel az ilyen ajándék iránt, hogy nem látjuk a bizonyítékokat sem? Bár adna Isten mindnyájunknak világos látást és nyitott szívet ebben a témában!

~ 63 ~

Február 27.

A PRÓFÉTA TESZTELÉSE II. „Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istentől valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.” (1János 4:1)

B

ates számára a fordulópont Ellen White ajándékának megítélését 1846 novemberében állt be, mikor csillagászati adatot is tartalmazó látomást kapott Topshamben. A valamikor hajósként szolgáló Bates jól ismerte a témát. Később megbeszélte Loughborough testvérrel a topshami eseményt, aki később így számolt be erről: „Egyik este Bates testvér jelenlétében, aki még mindig nem hitt a látomásokban, White testvérnõ látomást kapott, és csakhamar a csillagokról kezdett beszélni. Ragyogó leírást adott a rózsaszín övekről, melyek néhány bolygót öveznek, majd hozzátette, hogy lát négy holdat. Erre Bates megjegyezte, hogy »látja a Jupitert«.” Ezután még néhány más csillagászati jelenséget is jellemzett. Miután a látomás befejeződött, Bates megkérdezte Ellen White-ot, hogy tanulmányozta-e valaha is a csillagászatot. Azt válaszolta, nem emlékszik rá, hogy valaha is foglalkozott volna vele. James White ugyanezen a véleményen volt tekintettel arra, hogy Ellennek semmi ismerete nincs a témában. 1847 elején így vall a topshami látomásról: „Közismert dolog, hogy egyáltalán semmit nem tudott a csillagászatról, és nem is tudott volna egy kérdésre sem válaszolni a bolygókkal kapcsolatban a látomása előtt.” Ez a bizonyíték elegendő volt Bates számára. Attól kezdve szilárdan hitte, hogy Ellen White isteni ajándékkal bír. 1847 áprilisában arra a meggyőződésre jutott, hogy a Mindenható azért adta neki a prófétaság ajándékát, hogy vigaszt és erőt adjon általa az elszéledt, szétszakadt és kifosztott népe számára az 1844-es csalódást követően. 1848 januárjában arra ösztönözte olvasóit, hogy ne utasítsák el Ellen White szolgálatát gyermekkora, beteges testi gyengesége vagy a világi ismeret hiánya miatt. Rámutatott, hogy „Isten módszere mindig is az volt, hogy a világ gyengéit használja, hogy megszégyenítse a tanultakat és a hatalmasokat”. Bates szerint az Úr azért használta fel Ellen White-ot, hogy bátorítsa a kis nyájat, amit sok korábbi vezető magára hagyott. „Nem könnyen hittem el, hogy a testvérnő látomásai az Úrtól vannak, de nem szálltam szembe vele, mert az Úr Igéje kétségtelenül nyilvánvalóvá teszi, hogy az utolsó napokban népének látomásokat ad majd.” És a nép látomásokat fog kapni. A mi feladatunk, hogy ne becsüljük le, hanem vizsgáljuk meg ezeket. Isten segítsen minket ebben a feladatban!

~ 64 ~

Február 28.

BATES MEGISMERKEDIK A SZOMBATTAL I. „Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt. Hat napon át munkálkodjál, és végezd minden dolgodat; de a hetedik nap az Úrnak, a te Istenednek szombatja…” (2Mózes 20:8, 10)

A

hetednapi adventisták Joseph Bateset a szombat apostolának tekintik. De most tegyük fel a kérdést, hogyan is bukkant rá a témára! A válasz összetett. Először is amikor keresztény lett, a vasárnapot úgy tartotta meg, mint a nyugalomnapot. Eladdig ment, hogy még a legénységre is ráerőltette ezt a helyzetet, mikor hajóskapitány volt. Másodszor kétségtelenül hatott rá a próféciák tanulmányozása. Végül is ha valaki olvassa a Jelenések könyvét, nem nehéz meglátnia benne, hogy Isten parancsolatait meg kell tartani a végidőben (lásd Jel 12:17; 14:12). De hogyan győződött meg Bates arról, hogy a szombat az újszövetségi nyugalomnap, nem pedig a vasárnap? Itt kerülnek képbe a hetednapi baptisták. Ez a csoport soha nem evangelizált agresszívan. Az Egyesült Államokban 1840-ben csak 6.000-en voltak. 2000-re a számuk 4.800-ra csökkent – ez 20% taglétszámveszteség 160 év alatt. Magyarán szólva soha nem volt erősségük az evangelizálás. De történelmük folyamán legalább egyszer határozottan léptek fel. Úgy határozott az 1841-es Generálkonferenciájuk, hogy Isten „elvárásának” eleget téve evangelizálnak a szombat témájában. Merlin Burt arról számolt be, hogy 1842-ben a felekezet kiadója „traktátsorozatot jelentetett meg azzal a céllal, hogy megismertesse a szombatot a kereszténység körében”. Azután az 1843-as Generálkonferencián újból megfogalmazták, hogy „ünnepélyes kötelességük” felvilágosítani polgártársaikat a hetedik napi szombatról. Erőfeszítéseiknek pozitív eredményei is lettek. Az 1844. évi összejövetelükön a hetednapi baptisták hálát adtak Istennek, hogy „a téma iránt mélyebb és szélesebb érdeklődés tapasztalható országunkban, mint valaha is ezelőtt”. Ezeknek a baptistáknak a története elmondja számunkra, hogy az igazság jó dolog. Ugyanakkor azt is jelzi, hogy az igazság mit sem ér, ha az emberek csak ülnek rajta. Addig nem történt semmi, míg tudatos döntést nem hoztak, hogy engedik a szombatról kapott világosságot terjedni. Ma is szükségünk van világosságot árasztó döntésekre.

~ 65 ~

Március 1.

BATES MEGISMERKEDIK A SZOMBATTAL II. „Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot, mivel azon pihent meg Isten egész teremtő és alkotó munkája után.” (1Mózes 2:3)

T

egnap láttuk, hogy a hetednapi baptisták az 1840-es évek elején eredményesek voltak abban, hogy más keresztények figyelmét felhívják a bibliai szombatra. Érdekes módon ennek az érdeklődésnek a jelentős része a millerita adventhívők körében indult el. Ennek eredményeként a Sabbath Recorder című folyóirat 1844 júniusában azt jelentette, hogy „a Krisztus közeli visszajövetelét várók jelentős számban fogadták el a szombatot, és mint nyugalomnapot kezdték ünnepelni azt”. A Recorder azt állította, hogy a szombat parancsának való engedelmesség része az adventre való „legjobb felkészülésnek”. Nem tudjuk, mit értett a lap azon, hogy 1844 nyarára „jelentős számú” millerita kezdte el ünnepelni a szombatot, de a hetednapi szombat témája szeptemberre eléggé kétséges lett ahhoz, hogy a millerita Midnight Cry két hosszabb tanulmányt is megjelentessen a témában. Azt olvassuk: „Sokakat mélyen foglalkoztat a gondolat, hogy tekintettel a feltételezett kötelességükre, megünnepeljék a hetedik napot.” A szerkesztők úgy foglaltak állást, hogy „nincs olyan meghatározott idő, amit a keresztényeknek a törvény szerint mint szent időt el kellene különítenie”. De ha az ilyen következtetés helytelen volna, „akkor azt gondoljuk, hogy a hetedik nap az egyetlen, amelynek a megünneplését bármilyen törvény megkívánná”. Az utolsó tanulmány azzal a következtetéssel zárult, hogy a „hetednapi testvéreink és testvérnőink… próbálják megjavítani a rég eltört zsidó jármot, és felvenni a nyakukba”. A cikk azt is javasolja, hogy a keresztények ne hívják a vasárnapot nyugalomnapnak. A hetednapi baptisták válaszoltak a Midnight Cry cikkeire, és megjegyezték, hogy „a második advent híveinek új felfedezése, miszerint biztosak abban, hogy Krisztus vissza fog jönni a 7. hónap 10. napján, valószínűleg alkalmatlanná teszi az értelmüket, hogy mérlegeljék a szombatot”. Valóban így volt, de a bibliai igazság kitartó. Hálásak lehetünk ezért. Isten vezeti a népét, vezet minket egyen-egyenként is, lépésről lépésre Igéjének ösvényén.

~ 66 ~

Március 2.

BATES MEGISMERKEDIK A SZOMBATTAL III. „Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik.” (Máté 5:18)

A

hetednapi baptisták közül, akik kapcsolatban álltak a milleritákkal, az egyik legmeghatározóbb személy Rachel Oakes volt. 1844 elejére nemcsak az adventüzenetet fogadta el, hanem a szombatról vallott látását is megosztotta az adventista közösséggel a New Hampshire állambeli Washington városban, ahol a leánya (Mrs. Cyrus Farnsworth) gyülekezeti tag volt. Az első megtérője természetesesen William Farnsworth volt, aki korábban meggyőzte őt a millerita tanításokról. A másik személy, akit meggyőzött a szombatról, Frederick Wheeler, aki a washingtoni gyülekezetben tartott prédikációja közben megjegyezte, hogy mindenki, aki azt vallja, hogy Krisztussal közösségben van, „legyen kész követni az Urat és engedelmesen megtartani Isten parancsolatait minden dologban”. Később Rachel Oakes reagált Wheeler e megjegyzésére. „Közel jártam ahhoz, hogy felálljak az összejövetelen, és mondjak valamit” – mondta neki. „Mit akartál mondani?” – kérdezte Wheeler. „Azt, hogy jobb lenne, ha visszaterítenéd az úrvacsorai asztalt mindaddig, amíg el nem kezded megtartani Isten parancsolatait.” Wheeler meglepődött a nyílt támadástól. Később elmondta egy barátjának, hogy Oakes asszony „szavai mélyebben hasítottak bele, mint bármi, amit valaha mondtak neki”. De végiggondolta azokat, tanulmányozta a témát a Bibliából, és hamarosan el is kezdte ünnepelni a szombati nyugalomnapot. Mindez 1844 márciusában történt. Ennek következtében a washingtoni gyülekezet számtalan tagja csatlakozott Wheeler és William Farnsworth testvérekhez a bibliai szombat tiszteletében. Ha eljutok Isten országába, akkor Rachel Oakest mindenképpen meg akarom keresni. Nagyszerű jellem lehetett. A legkevesebb, ami elmondható róla, hogy biztosan bátran osztotta meg a hitét. Isten csatornája volt, rajta keresztül terjedt a szombat igazsága. Nem tudom, hogy módszere Krisztus-központú volt-e vagy esetleg megbotránkoztató, de talán az előbbi, mert Wheeler, a metodista lelkész sem fordult el tőle felháborodással. Az egyik lecke számunkra Rachel Oakes kapcsán, hogy soha nem tudjuk, milyen széleskörű befolyásunk van más emberekre. Ez mindenkire vonatkozik, még rád is!

~ 67 ~

Március 3.

BATES MEGISMERKEDIK A SZOMBATTAL IV. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat…” (János 14:15)

J

elentősnek bizonyult az adventhívők szombattal kapcsolatos tapasztalata Washington városban 1844 tavaszán. De ennél még nagyobb hatást keltett Thomas M. Preble megtérése a bibliai szombathoz. Preble a közeli Nashua Szabad Akarat baptista gyülekezet lelkipásztora volt és 1841 óta millerita is. Úgy tűnik, hogy a szombatról Frederick Wheelertől hallott, akinek a washingtoni gyülekezete mintegy 56 kilométernyire volt tőle. Preble arról számol be, hogy 1844 nyarán kezdte el ünnepelni a szombatot. Nincs ismeretünk arról, hogy Preble bármit is megjelentetett volna a szombattal kapcsolatban az októberi csalódás előtt, bár valószínű, hogy részt vett abban az agitációban, melynek eredményeként számtalan reakció jelent meg a Midnight Cry folyóiratban szeptemberben, hogy elhallgattassa a hetedik nappal kapcsolatos vitát. 1845 elején azonban Preble határozottan előállt a témával, egy cikket jelentetve meg a szombatról, a Hope of Izrael február 28-i számában. Úgy összegezte a tanulmányát, hogy „mindazok akik az első napot tartják meg »szombatként«, azok a pápa vasárnapünneplői!! és ISTEN SZOMBATRONTÓI!!!” „Ha már csak egy napot tölthetnék a Földön – jelentette ki –, akkor is feladnám a tévedést az igazságért, mihelyt felismerném azt. Bárcsak adna bölcsességet az Úr és segítene mindannyiunkat, hogy megtartsuk »az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az élet fájához, és bemehessenek a kapukon a városba«. (Jel 22:14; Károli-fordítás)” 12 oldalas füzet követte a cikket ezzel a címmel: A Tract, Showing That the Seventh Day Should Be Observed as the Sabbath, Instead of the First Day; „According to the Commandment” [Egy füzet, amely bemutatja, hogy a hetedik napot kellene megtartani nyugalomnapként a hét első napja helyett a „parancsolat szerint”]. 1845 áprilisában Bates felfedezte Preble szombatról szóló cikkét a Hope of Izrael folyóiratban. Elmondta, hogy elolvasta és összevetette Preble bizonyítékait a Bibliával, és meggyőződött, „hogy soha nem lett megváltoztatva” a szombat a hét első napjára. „EZ AZ IGAZSÁG!” – vallotta meg magának. Beszámol arról, hogy „néhány nap múlva meghoztam a döntésemet, és elkezdem megtartani a negyedik parancsolatot”. Az egyik megnyerő dolog volt Batesszel kapcsolatban, hogy kész volt megváltoztatni határozott meggyőződését is, amikor szembesült a megfelelő bibliai bizonyítékkal. Isten azt szeretné, ha mindnyájunknak tanítható szíve és értelme lenne, miközben vezet bennünket az élet ösvényén.

~ 68 ~

Március 4.

BATES A SZOMBATOT HIRDETI I. „Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, ki megy el követségünkben? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj!” (Ésaiás 6:8)

M

iután Bates elfogadta a szombatot nyugalomnapként, rövidesen Washington városba utazott (New Hampshire-ben), hogy Wheeler és Farnsworth testvérekkel és más szombattartó adventistákkal találkozzon. Wheeler fia, George beszámol arról, hogy Bates este 10 körül érkezett meg, „miután már az egész család ágyban volt”. George felébredt arra, hogy apja valakit beenged a házba. Aztán éjjel, időről időre felriadva hallotta a hangjukat. Egész éjszaka beszélgettek, majd pedig tovább folytatták egészen délig. Ekkor Bates hazaindult. Massachusetts felé menet Bates a Fairheaven és New Bedford településeket összekötő hídon találkozott James Madison Monroe Hall-lal. Ennél a találkozásnál Hall szájából olyan sorsdöntő kérdés csúszott ki, amely valószínűleg egész napra lefoglalta, és az egész életét megváltoztatta: „Mi újság van, Bates kapitány?” „Mi újság? A hetedik nap a nyugalomnap, és nekünk meg kellene azt tartanunk” – válaszolta Bates. Nem tudom, mennyi időt töltöttek a hídon, de Bates stílusát ismerve valószínűleg egész nap ott időztek. Amit viszont tudunk, hogy mikor Hall hazament, végigtanulmányozta a Bibliáját ebben a témában, és a következő szombatot már megtartotta. A következő héten a felesége is követte őt. Hall volt Bates első híve, aki meggyőződésre jutott, és ez ettől a naptól kezdve mindkét férfi életét átformálta. Hall a maga részéről olyan nagyra becsülte Bateset, hogy egyetlen fiát is utána nevezte el Joseph Bates Hallnak. Bates kapitány pedig ettől kezdve küldetést teljesített. Nem lanyhult igyekezetében, egészen haláláig dolgozott. Semmi sem tudta megállítani. Az 1850-es évek elején például Bates beszámol egy öthetes kanadai missziós körútról, melyen több mint 20 napig küzdött az erős havazással és a rendkívüli hideggel. Egy alkalommal majdnem 65 kilométert gyalogolt a vastag hóban, hogy elvigye az üzenetét egy érdeklődő családnak. Más alkalommal 90 centiméteres jeget tört át egy tavon, hogy 7 embert meg tudjon keresztelni a -34 °C fokos hidegben. És még azt hittük, hogy mi buzgók vagyunk! Akkor gondoljuk át újra! Segíts engem ma, Uram, hogy üzenetedet komolyabban vegyem! Add, hogy ne csak azt tegyem meg, ami nekem kényelmes!

~ 69 ~

Március 5.

BATES A SZOMBATOT HIRDETI II. „Legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.” (1Péter 3:15)

J

oseph Bates lelkes bizonyságtevője volt a hetednapi nyugalomnapnak. Például 1854-ben a fiatal Stephen N. Haskell (egy vasárnapünneplő adventista prédikátor) találkozott ezzel a forgószél erejű meggyőződéssel és lelkesedéssel. A 21 éves Haskellt valaki már megismertette a hetednapi nyugalomnappal, de nem volt teljesen meggyőződve a témáról. Ekkor Bateset Haskell házához irányították. A prédikátor beszámolója szerint a kapitány 10 napig tartózkodott náluk, minden este prédikált, így szombaton és vasárnap is. Ám ezen túl az elhallgattathatatlan Bates Biblia-órákat tartott Haskellnek és másoknak is reggeltől délig, déltől estig és estétől lefekvésig. „Ezt tette tíz egymást követő napon, és én azóta vagyok hetednapi adventista” – számolt be később Haskell. Ezután soha nem kételkedett a szombat fontosságában. Bates újból sikerrel járt. De nem volt mindig ilyen sikeres a bizonyságtevésben. 1846-ban érte az egyik legnagyobb kudarca, amikor augusztusban találkozott egy fiatal lelkészszel a Christian Connection egyházból és annak barátnőjével – James Whitetal és Ellen Harmonnal. Bates természetesen szabad folyást engedett az egyik terjedelmes Biblia-tanulmányának a kedvenc témájában. Milyen eredménnyel? Csőddel! A teljes csőddel! Mindketten elutasították a hetednapi szombatról szóló tanítást. Ellen így emlékezett vissza erre: „Bates testvér a szombatot ünnepelte meg nyugalomnapként, és hangsúlyozta annak fontosságát. Én egyáltalán nem éreztem fontosnak, azt gondoltam, hogy B. testvér talán többet időzik a negyedik parancsolatnál, mint a többi kilencnél.” (LS, 1888, 236–237. o.) 1846 augusztusában nem csak ez az egy esemény – találkozás James Whitetal és későbbi feleségével – történt. Ebben a hónapban vette feleségül James Ellent, és ekkor jelent meg Bates első könyve a szombatról The Seventh-day Sabbath, a Perpetual Sign [A hetednapi nyugalomnap, egy örökkévaló jel] címmel. De mielőtt ezekhez az eseményekhez fordulnánk, még egy kicsit időzzünk Batesnél. Legalább három dolgot tanulhatunk tőle. Először is nagyon könynyen egyoldalúvá, kiegyensúlyozatlanná válhat a bibliai üzenetünk bemutatása. Másodsorban még a legbuzgóbbak is kudarcot vallanak időről időre. Végül pedig a kudarc nem lehet mentség a próbálkozás abbahagyására.

~ 70 ~

Március 6.

JAMES WHITE MEGGONDOLJA MAGÁT A HÁZASSÁGGAL K APCSOLATBAN „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? Majd így folytatta: Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” (Máté 19:4–5)

M

ég a legkiegyensúlyozottabb hetednapi adventistákat is sokkolhatja a tény, hogy James White nem hitt a házasság intézményében. Igen, James 1845-ben még ellenezte a házasságot. Ezért jelentette meg a DayStar folyóiratban, hogy egy adventista pár, akik házassági szándékukat jelentették be, „megtagadták hitüket”. Szerinte a „házasság az ördög ámítása. A Maine állambeli erőshitű atyafiaknak, akik az eljövendő Krisztust várják, nincs közük az ilyen dologhoz.” Miért, kérdezhetjük, miért volt James ilyen állásponton? A válasz a következő mondatban rejlik: „Szabadításunk hajnalát várjuk.” Tudniillik 1845 októberére remélte Jézus visszatérését. Ezen túlmenően a korai adventisták hitték, hogy nagyon rövid az idő. Ebből a perspektívából a házasságkötés, az otthonteremtés egyenlő volt a Megváltó közeli visszajövetelébe vetett hit megtagadásával. Hiszen ha Krisztus akkor jönne el, amikorra várják, nem lenne szükség földi otthonokra, házasságokra. Ezért James később a következőket nyilatkozza: „A legtöbb atyafi, aki velünk együtt hitte, hogy a második advent mozgalma Isten műve, mind a házasság intézménye ellen volt, mert meg voltak győződve arról, hogy az idő nagyon rövid, ezért a házasság egyenlő a hitehagyással, mivel ez a lépés egy hosszabb földi élet tervezéséről tenne bizonyságot.” Az idő azonban tovább haladt, majd jött az átértékelés. Ennek eredményeként 1846 augusztusában James és Ellen összeházasodtak. Az ok: „Istennek mindkettőnk számára van terve, és látta, hogy nagy segítséget jelentünk egymásnak abban a munkában.” Hiszen Ellennek szüksége volt egy „törvényes pártfogóra”, miközben az országot járja fontos üzenetével. A tanulság: Olykor tévedünk, és amikor erre rájövünk, az egyetlen értelmes dolog, ha beismerjük azt, és készek vagyunk jóvátenni hibánkat. Azonban sokaknak ez nem megy olyan könnyen. Segíts, Uram, hogy meglássam vezetésed hibáim ellenére is! Add, hogy alázatosan el tudjam ismerni, amikor tévedek!

~ 71 ~

Március 7.

BATES A SZOMBATOT HIRDETI III. „Sokat beszél majd a Felséges ellen… Arra törekszik, hogy megváltoztassa az ünnepeket és a törvényt.” (Dániel 7:25)

B

ates első kis könyve a szombatról 1846 augusztusában a következõ címen jelent meg: The Seventh-day Sabbath, a Perpetual Sign, From the Beginning to the Entering Into the Gates of the Holy City, According to the Commandment [A hetednapi nyugalomnap, egy örökkévaló jel, a kezdetektől a szent városkapuin való belépésig a Tízparancsolat szerint]. Micsoda hosszú cím! Azonban ez utal arra, hogy Bates szilárd meggyőződéssel hitt a szombat fontosságában a vég idején. Az 1846-os kiadása e kicsiny könyvnek (csak 48 oldalból állt) nagyjából a hetednapi baptisták értelmezését mutatta be a szombattal kapcsolatban. Ily módon Bates kimutatta, hogy a hetediknapi nyugalomnap a helyes istentiszteleti nap, és hogy a pápaság arra vállalkozott, hogy megváltoztatja Isten törvényét (Dán 7:25). Azonban két különlegesen érdekes pontja van az 1846-os kiadásnak, ami arra utal, hogy Bates a szombatot egy adventista teológiai keret fényében kezdte értelmezni. Az első az előszó egyik meglátása, miszerint a „hetedik napot helyre kell állítani, mielőtt Jézus visszatér”. Ez a gondolkodás már a restaurációs alapelvekből ered, melyet Bates a Christian Connection egyházból hozott magával. Hiszen a reformáció nem volt teljes és nem is lesz az, míg az elhanyagolt vagy a történelem folyamán kiforgatott nagy bibliai igazságok a megfelelő helyre nem kerülnek Isten egyházában. A második adventista jelleg ebben a kiadásban Bates értelmezése a szombati nyugalomnapról a Jelenések könyvével kapcsolatban. A szombatot Jelenések 14:12-höz köti: „Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” Kiemelte a 7. versben azt a parancsot is, hogy „imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait”, és rámutatott, hogy „sokkal világosabban utal itt ez a parancs a hetednapi nyugalomnapra, mint a többi kilenc parancsolatra”. Pont ez az a nyomaték, ami miatt Ellen Harmon nem fogadta el a szombatot először. Bates azonban nem hátrált meg egy kis kritikától vagy elutasítástól. Segíts, Uram, hogy nyitott szemmel figyeljünk Igédre, és adj erőt, mikor fontos igazságokat fedezünk fel!

~ 72 ~

Március 8.

MI TÖRTÉNT T. M. P REBLE-LEL ÉS R ACHEL OAKESSZAL? „Válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni…” (Józsué 24:25)

N

ézzük ma meg T. M. Preble és Rachel Oakes sorsát, két olyan emberét, akiken keresztül eljutott a szombat üzenete Joseph Bateshez. Preble sajnos feladta a hetedik napi nyugalomnapot. A következőket írja 1849-ben: „Miután három éven át lelkiismeretesen nyugalomnapként tartottam meg a hetedik napot, elégséges okom lett arra, hogy feladjam, és most a hét első napját tartsam, mint azelőtt.” 1867-ben tanulmányt adott ki ezzel a címmel: The First-day Sabbath: Clearly Proved by Showing That the Old Covenant, or Ten Commandments, Have Been Changed, or Made Complete, in the Christian Dispensation [Az elsőnapi nyugalom: Világos bizonyítás arról, hogy az Ószövetséget vagy a Tízparancsolatot megváltoztatták, illetve be lett teljesítve a keresztény korszakban]. A könyvet Uriah Smith hetednapi adventista szemszögből véleményezte. Határozottan azt mondja, hogy Preble a hetedik napi nyugalomnap mellett érvelő könyve jobb, mint ez utóbbi. Sógora megkérdőjelezte az őszinteségét a vasárnapra való áttérésében. Szerinte Preble egy nagy birtok intézője lett, és azért adta fel a szombatot, mert az akadályozta őt üzleti munkájában. „Az elmélet, miszerint a törvény el lett törölve, jó kifogás volt számára ebben az ügyben.” Annak ellenére, hogy Preble egyéni életében elfordult a szombattól, olyan hatást gyakorolt Joseph Bates szívére és értelmére, amit semmi nem tudott viszszafordítani. Bates nem lehetett volna a szombatünneplő adventizmus meghatározó vezetője Preble 1845-ös füzetecskéje nélkül. Ugyanezen év tavaszán került a 15 éves John Nevins Andrews kezébe is ez a füzet, amely meggyőzte őt a hetedik napról. Andrews később az adventizmus meghatározó tudósa lett a szombat témájában is. 1873-ban adta ki először fontos könyvét: History of the Sabbath and First Day of the Week [A szombatnak és a hét első napjának története]. De hogyan alakult Rachel Oakes sorsa, aki által Preble közvetve megismerte a szombat igazságát? Ő élete végéig megtartotta a szombatot, de sokáig nem csatlakozott a Hetednapi Adventista Egyházhoz, mivel bizonyos szóbeszédeket hallott James és Ellen White-ról. Amikor ezek a híresztelések az 1860-as évek végén tisztázódtak, megkeresztelkedett röviddel a halála előtt. S. N. Haskell a következőket írta Oakes asszony gyászjelentésében: „Bár ő már alszik, de életének gyümölcse, hogy megismertette a szombatot az adventisták között, tovább él.” Áldjuk Istent, amiért titokzatos úton vezeti gyermekeit!

~ 73 ~

Március 9.

BATES A SZOMBATOT HIRDETI IV. „Ne félj, hanem szólj, és ne hallgass…” (Apostolok cselekedetei 18:9)

B

ates, ahogy korábban már láttuk, nem volt szégyellős, amikor a szombatról kellett beszélnie mások előtt. Azonban a legfeltűnőbb sikertelenséget a feleségével élte meg ezzel kapcsolatban. Egymás után írta a könyveket a témáról, és állandóan zaklathatta vele, így a felesége ugyanolyan nyakasan viselkedett, mint Bates maga. Ezért férje „egyedül tartotta meg a szent szombatot”. Fairhaven anekdotája szerint „Bates kapitány hordta a feleségét fogatukon a keresztény gyülekezetbe vasárnaponként, de maga soha nem lépett be az istentiszteletre a «a pápa szombatján», hanem érte ment az istentisztelet után”. A jó hír mégis az, hogy Prudence Bates 1850-ben elfogadta a szombatot. Bates imádságai, példamutatása és türelmetlen türelme végül megtérült. Sok barátunkhoz és családtagunkhoz hasonlóan az asszony nyilvánvalóan odafigyelt, még ha úgy is látszott, hogy nem teszi azt. További jó hír, hogy Bates James és Ellen White-ot is megtérésre vezette a szombattal kapcsolatban, valószínűleg 1846 novemberében. James később arról számolt be, hogy „olvasva” Bates könyvét (Seventh-day Sabbath, a Perpetual Sign), „meggyőződtem a szombatról, és elkezdtem tanítani”. Ez a lépés teremtette meg a hátteret a hetednapi adventizmus kialakulásához. Ettől kezdve Bates kapitány és a White házaspár együtt dolgoztak. Az események végül elindultak. 1846 decemberére Bates szombatról szóló könyve kétségtelenül eljutott Nyugat-New York-ba. Bates és James azt remélte, hogy az év végén találkozhatnak Hiram Edsonnal, O. R. L. Crosierrel, és F. B. Hahnnal (a szentélyről szóló tanítás feltáróival) Edson Port Gibson-i (New York) otthonában, de a körülmények White-ot keleten tartották. Az istentisztelet egyik témája a hetedik napi nyugalom kérdése volt, ami iránt Edson kedvezően viszonyult hónapok óta, de nem volt világos meggyőződése. Azonban Bates előadása után, amely alatt Edson „alig tudott megülni a helyén, Edson felugrott és azt mondta: »Bates testvér, ez világosság és igazság. A hetedik nap a szombat, és veled együtt én is meg fogom tartani.«” Ily módon 1846 végére már van egy csoport hívő, akik egyetértenek három fontos tanításban – a második adventet, a szombatot és a mennyei szentélyt illetően. A színpad már készen állt a hetednapi adventizmus megszületéséhez. Isten talán a mi szempontunk szerint lassan vezet, de feltétlenül biztos úton halad. Segíts, Urunk, hogy türelmesek legyünk a vezetéseddel!

~ 74 ~

Március 10.

A KÜLSŐSÉGES VALLÁSOSSÁG KÍSÉRTÉSE „Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róma 3:20)

B

ates nem minden tanítása volt tiszta arany. Miközben senkinek sem lehet kétsége a hetedik napi nyugalom iránti elkötelezettsége felől, 1846-tól a haláláig a szombat és a megváltási terv kapcsolatának megértése már kevésbé volt világos számára. Időnként a jó kapitány rendkívül törvényeskedő módon tűnik fel: • „Ezeknek a parancsolatoknak a megtartása menti meg a lelket.” • „Megtartani ISTEN SZENT SZOMBATJÁT, MEGSZENTELI ÉS MEGMENTI A LELKET! Csak ennek az egynek megtartása vagy a másik kilenc megtartása e nélkül nem ment meg.” • „Az egész törvényt meg kell tartanunk, hogy üdvözülhessünk.” • „Isten gyermekei akkor üdvözülnek, ha egyáltalán cselekszik vagy megtartják a parancsolatokat.” Miközben Bates tudott evangéliumi hangzású kijelentéseket tenni, kétségkívül belegabalyodott a törvényeskedésbe, ami egész életét végigkísérte. Az egyik kedvenc bibliai szakasza a szombathoz való törvényeskedő magatartás alátámasztására a gazdag ifjúról szóló történet Máté 19. fejezetéből. Rendszeresen visszatért erre a történetre, hogy álláspontja mellett érveljen. „A fiatalember odament és ezt mondta neki: Jó Mester, mi jót cselekedjem, hogy örök életem legyen? Jézus válaszolt: Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” Bates úgy magyarázta ezt a tanítást, hogy „az egyetlen út az üdvösségre, ha megtartjuk a parancsolatokat”. Továbbá még hozzátette, ha Krisztus nem úgy gondolta volna, ahogy mondta, „akkor becsapta volna a törvénytudót”. Húsz évvel később, mikor kifejtette ezeket a gondolatokat, még mindig ugyanezen a csapáson haladt a gazdag ifjút illetően, és így következtetett: „Ha valóban szeretnél örök életet, amikor Jézus eljön, győződj meg róla, nagyon győződj meg róla, hogy megtartod Istennek mind a tíz parancsolatát.” Sajnálatos módon 1888-ban Uriah Smith és G. I. Butler még mindig ugyanígy alkalmazták Máté 19-et. Sőt még az 1960-as évekből is találtam olyan Biblia-tanulmányokat, amelyek ezt a szöveget használják a parancsolatok megtartásának bizonyítására. Egyesek számára a parancsolatok megtartása volt akkor is az örök élet útja. Pontosan ez ellen szólalt fel Pál a mai Igénkben (Rm 3:20). Sajnálatos dolog, hogy őszinte hívők helyes bibliai Igéket használnak fel helytelen módon. Segíts, Urunk, miközben próbáljuk megragadni a Szentírás értelmét!

~ 75 ~

Március 11.

A Z EVANGÉLIUM FÉNYE „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efézus 2:8–9)

M

eglehet, hogy Bates meg tudta győzni a hetednapi adventizmus másik két alapítóját a szombatot illetően, de nem értettek egyet Bates törvényeskedő magatartásával. James White teljesen világosan fogalmazott, mikor ezt írta: „Hadd tegyem világosan érthetővé, hogy nem a törvény megtartása által van üdvösségünk, mert a törvénynek nincs olyan tulajdonsága, ami megszabadítana.” White számára egyedül az volt fontos, hogy élő, tevékeny hite legyen az Üdvözítőben. 1850-ben a millerita üzenetről szólva kijelentette, hogy az „Jézus lábaihoz vezetett minket, ahol minden bűnünkre bocsánatot találunk, és Krisztus vére által részesülhetünk az üdvösség ajándékában”. Míg James arra hívta az embereket, hogy „tiszteljék Istent és engedelmeskedjenek neki azáltal, hogy megtartják parancsolatait”, arról is írt, hogy „törekednünk kell arra, hogy Jézus Krisztus áldozatán keresztül ingyen kegyelmet találjunk minden bűnünkre és vétkünkre, most, amíg kiomlott vére érdemére hivatkozva közbenjár értünk az Atyánál”. Ellen ugyanúgy gondolkozott, mint férje. Különösen tiszta módon jelenik meg a Máté 19. gazdag ifjújának története hosszú szolgálatának egész ideje alatt. Teljesen eltér Bates, Smith vagy Butler magyarázatától. Soha nem idézi Jézust ebben az összefüggésben, ahogy itt mondja az ifjúnak, hogy a mennybejutás módja az, ha megtartja a parancsolatokat. Hanem mindig túlmutat a gazdag ifjú történetének „másodlagos és felületes” (Bates-féle) magyarázatán a teljes átformálódás szükségessége felé, mely egyedül a Jézus Krisztussal való kapcsolatból eredhet. Ellen számára nem azt jelentették a Máté 19:16–17. versei, hogy az ember a törvény betartása által üdvösséget nyerhet, hanem hogy a gazdag ifjú teljes kudarcot vallott. Míg igaz volt, hogy az ifjú formailag engedelmeskedett a Tízparancsolatnak, ám nem értette, hogy a törvény Isten szeretetében gyökerezik – mutatott rá Ellen White. Nézőpontja szerint a gazdag ifjú nemhogy nem nyert üdvösséget a parancsolatok megtartása által, de örökre el is veszett. (Lásd 2SG, 239–243. o.) Drága barátom, a mindennapi életünk számára az egyik legfontosabb, hogy megértsük a megmentő evangélium és a törvény kapcsolatát. Az evangélium üzenetét bővebben fogjuk tanulmányozni a későbbiek folyamán, de ma már meg kellett kezdenünk utazásunkat ebben a témában.

~ 76 ~

Március 12.

A SZOMBAT ÉS AZ APOK ALIPTIKUS LÁTOMÁS I. „És megnyílt az Isten temploma a mennyben, és megjelent templomában az ő szövetségének ládája…” (Jelenések 11:19)

N

éhány nappal ezelőtt megvizsgáltuk Joseph Bates szombatról szóló, 1846 augusztusában kiadott kis könyvét. Azt is megjegyeztük, hogy a könyv első kiadása lényegében hetednapi baptista megközelítésben beszélt a szombatról, miszerint a hetedik nap az istentisztelet helyes napja, melyet a középkori egyház változtatott meg. Azt is láttuk, hogy hogyan győzte meg a könyv a White házaspárt, Hiram Edsont és a többi mennyei szentélyben hívőt a szombatról. A velük való beszélgetés által Bates jobban megértette a hetedik napra vonatkozó utalásokat a második adventet megelőző időszakban. Bates 1847 januárjában közétette a The Seventh-day Sabbath [A hetednapi nyugalomnap] második, immár átdolgozott kiadását. 14 oldallal bővült a kiadvány, ami alapjául szolgált a későbbi szombatünneplő teológiai gondolkodás megfogalmazásának. Az egyik jó meglátása a Jelenések 11:19. versének hangsúlyozása volt: „És megnyílt az Isten temploma a mennyben, és megjelent templomában az ő szövetségének ládája.” Joseph itt olyan gondolatot ragadott meg, ami összhangban állt a szentek szentjéről újonnan szerzett meggyőződésével a Dániel 8:14-hez kapcsolódva. A Jelenések könyvének minden egyes látomása azonban a szentély valamelyik helyszínéhez kapcsolódik, a könyv első felében pedig az események a szenthelyen történnek. A Jelenések 11:19. versétől a szentek szentje kerül a középpontba. Más szavakkal Bates úgy látta, hogy maga a Jelenések könyve kapcsolja össze a szentek szentje megnyitását a mennyei szentélyben a végidők eseményével. Azonban ennél is fontosabb volt számára a frigyláda tartalma. „A templom valamilyen okból lett megnyitva” – jegyzi meg Bates. Ez az ok pedig, ahogy ő magyarázta, a Tízparancsolat hangsúlyozása, mely a legfontosabb darab a frigyládában (5Móz 10:5). Bates kezdte megérteni, hogy Jelenések könyvének lényege magába foglalja a második adventet, a szentek szentje megnyitását a mennyei szentélyben a vég idején és a Tízparancsolat fontosságát Jézus visszatérése előtt. Ez a magyarázat még nyilvánvalóbb lesz számára a Jelenések könyve 12–14. fejezeteiben. Segíts, Urunk, hogy meglássuk, mit akarsz tanítani nekünk ebben a végidőről szóló fontos szakaszban!

~ 77 ~

Március 13.

A SZOMBAT ÉS AZ APOK ALIPTIKUS LÁTOMÁS II. „Megharagudott a sárkány az asszonyra, és elment, hogy hadat indítson a többiek ellen, akik az asszony utódai közül valók, akik megtartják az Isten parancsait, akiknél megvan a Jézus bizonyságtétele.” (Jelenések 12:17)

A

z, hogy Bates rátalált a szentély tanítására a Jelenések 11:19-ben, természetes módon vezette őt tovább Jelenések 12. fejezetéhez. Ez a rész a keresztény egyház történelmi ábrázolása Krisztus születésétől a végidőig, mialatt a sárkány („ördögnek és Sátánnak” azonosítva a 9. versben) mérges lesz az asszonyra (az egyházra) és elment, „hogy hadat indítson a többiek ellen” [a többi gyermekével; SZIT – A fordító], akik „megtartják az Isten parancsait” (Jel 12:17). Ezen a ponton Joseph megtalálta a kapcsolatot Jelenések 11:19. és 12:17. között. Nemcsak a szentek szentje fog megnyílni az idők végén, feltárva a szövetségládáját, amely a Tízparancsolatot tartalmazza, hanem ezek a parancsolatok is ki fognak domborodni a 12. fejezet végidei tetőpontján. Bates a tanulmányai alapján azt a következtetést vonta le: amellett, hogy a Tízparancsolat helyre lesz állítva a végidőben, küzdelem is keletkezik körülötte. Úgy látta, hogy a küzdelem különösen egy parancsolatot foglal magába: a szombatot, azt, amelyet az egyház megváltoztatott (lásd Dán 7:25). Ahogy tovább olvasta, rájött, hogy ezt a parancsolatot hajszálpontosan megjelöli Jelenések 14:7. Bates úgy fogalmaz, hogy „egy hatalmas küzdelemnek kell eljönnie a szombat helyreállítása és megtartása körül, ami kétségkívül próbára tesz minden élő lelket, aki belép a kapukon a városba. Nyilvánvaló, hogy az ördög háborút folytat minden ilyen személy ellen. Lásd Jelenések 12:17-et! »Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt!« Ámen!” Ezekkel a szavakkal zárta a Seventh-day Sabbath 1847-es kiadását. A Jelenések könyvében tett felfedezései lenyűgözték Bateset. Istennek nem csak hogy lesz egy olyan „maradéka”, akik megtartják a szombatot a végidőben, de viszály is támad majd a parancsolat körül. Ez a következtetés még biztosabbá vált, ahogy a Jelenések 13. és 14. fejezetét tanulmányozta. Lehetetlen most már megtudnunk, világos volt-e Bates számára, hogy a Jelenések 12:17. a könyv további részének kulcsszövege-e. Közvetlenül utána, a 13. fejezet kifejti a 12:17. sárkányának hatalmát, a 14. fejezet pedig az utolsó napok asszonyát mutatja be. Mindkét fejezet visszatükrözi azt a küzdelmet, amely Isten népének hűsége felett folyik az utolsó napokban. Mindezen túl Jelenések 15–19. fejezete a 13. és 14. fejezetre épül, és kiegészíti a végidei profetikus eseményeket. Segíts, Urunk, hogy sokkal figyelmesebben tanulmányozzuk ezeket a fontos szakaszokat!

~ 78 ~

Március 14.

A SZOMBAT ÉS AZ APOK ALIPTIKUS LÁTOMÁS III. „Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” (Jelenések 14:12)

A

tegnapi szakaszban láthattunk, hogy 1847 januárjára Joseph Bates eljutott arra a következtetésre Jelenések 12:17. alapján, hogy Istennek van egy népe, amely megtartja a szövetség ládájában lévő Tízparancsolatot (Jel 11:19), azonban van ott egy sárkány is, aki hadakozik a parancsolat megtartóival. A további tanulmányozásból hamar megláthatta, hogy Jelenések 13:7–8. versében a végidő küzdelme tükröződik vissza, mely leírja, hogy akik „imádják” a fenevadat, „háborút” folytatnak a Bárány követői ellen. A 13. fejezetről áttért a 14.-re, ami a Bárány követőit ábrázolja a vég idején, amint „követik a Bárányt, ahová megy” (Jel 14:4). Jelenések könyve 14. fejezete Bates tanulmányozásának központi témája lett a The Seventh-day Sabbath, a Perpetual Sign második kiadásában. Mielőtt áttekintenénk a végkövetkeztetéseit, meg kell néznünk a 14. fejezet vázlatát. 1. Az 1–5. vers bemutatja a végidőben élő 144.000-et, akik követik a Bárányt minden tanításában, és „akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva” (1. vers). 2. A 6. és 7. vers az első angyal üzenetét tartalmazza. 3. A 8. vers a második angyal üzenetét adja vissza. 4. A 9–12. vers a harmadik angyal üzenetét jelenti ki. 5. A 13. vers kiemeli azoknak a Bárányt követőknek a sorsát, akiket elér a Jelenések 13. fejezetének végidei üldözése. 6. A 14. fejezet abban tetőződik be, hogy Krisztus eljön az ég felhőin, és learatja a Föld termését (14–20. vers). Ez az előrehaladás nem kerülte el Bates figyelmét, ahogy próbálta megérteni, hol helyezkedik el Isten népe a végidei események áramlásában. Érdekes módon bizonyos milleriták az első és a második angyal üzenetét hangsúlyozták. Maga Miller úgy hitte, hogy az ítélet órájának eljöttéről szóló első angyali üzenet az ő napjaiban hirdettetik. Miller számára a 7. vers ítélete a második adventet jelentette. Charles Fitch 1843-ban kezdte hirdetni a második angyal üzenetét Babilon leomlásáról, amikor a különböző felekezetek elkezdték üldözni a második adventben hívőket. Azonban a harmadik angyal üzenetének tartalma volt az, ami felkeltette Bates figyelmét. Mielőtt ma reggel imádkozol, érdemes lenne elolvasnod Jelenések könyve 14. fejezetét.

~ 79 ~

Március 15.

A SZOMBAT ÉS AZ APOK ALIPTIKUS LÁTOMÁS IV. „Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jelenések 14:7)

A

z elmúlt néhány napban azt tanulmányoztuk, hogyan növekedett Bates a Jelenések 12–14. fejezetének megértésében. Különösen a 14. fejezet hármas angyali üzenete ragadta meg, ami Isten utolsó üzenete a világ számára a második advent előtt. Legfőképp a 12. vers volt találó számára, ami újból aláhúzza (12:17) azt a tényt, hogy a végidő előtt Istennek lesz egy népe, mely megtartja a parancsolatokat. Természetesen, nem tévesztette szem elől a 7. verset, ami jelzi, melyik parancsolat lesz a végidei küzdelem témája. Helyesen ismerte fel, hogy azok a szavak, mint „imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait”, a szombat parancsára utalnak 2Mózes 20:8–11-ből (vö.: 1Móz 2:1–3). A Jelenések 14:7, 9-ből félreérthetetlenül látta, hogy az imádat lesz a központi téma a világ történelmének végső óráiban. Jelenések 14. szerint a második advent előtt az emberek vagy Jelenések 13. fenevadját imádják (lásd Jel 14:9), vagy az ég és a föld Teremtőjét (lásd Jel 14:7). Ez utóbbi csoport természetesen engedelmeskedik Isten minden parancsolatának, ahogy béketűréssel várnak (14:12) arra, hogy Jézus visszatérjen az ég felhőin (14:14–20). A Jelenések 12:17–14:20 olvasása Bateset számtalan következtetésre vezette. Először: 1845 óta Isten egy népet támaszt magának, amely tiszteli az Úr minden parancsolatát, beleértve a szombatot is. Azt írja 1847-ben, „most, hogy már található egy ilyen nép a Földön, amelyet a 12. vers ír le, és csoportokban egyesültek az elmúlt két évben, számukra Isten parancsolatai, hite és Jézus bizonyságtétele minden vitán felül álló és világos”. Másodsorban „János azt is bemutatja, hogy a maradék (ami az utolsó megmaradtakat jelenti) ellen hadat indított [a sárkány], (célja világos volt), mert »megtartják az Isten parancsait…« (12:17)”. Végül pedig Bates felismerte, hogy a Jelenések könyve csupán két csoportot ábrázol a végidőben. „Az egyik megtartja az Isten parancsait és a Jézus hitét. A másik pedig magára veszi a fenevad bélyegét.” Meglátása alapozta meg a hetednapi adventista teológia fejlődését. Lényegében 1847-re fejlesztette ki azt, ami adventista körökben úgy lett ismeretes, mint a nagy küzdelem teológiája. Atyánk, újra kérünk, hogy adj világos értelmet, ahogy a bűnös világhoz intézett utolsó üzeneteden elmélkedünk!

~ 80 ~

Március 16.

A SZOMBAT ÉS AZ APOK ALIPTIKUS LÁTOMÁS V. „És láttam: ímé, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az ember Fiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló.” (Jelenések 14:14)

A

z elmúlt néhány napban azon elmélkedtünk, hogyan építette fel Joseph Bates a nagy küzdelem teológiát. 1847 elejére eljutott arra a következtetésre, hogy a szombatünneplő adventista mozgalom nem csupán egy újabb felekezet létrejötte felé való sodródás, hanem profetikus mozgalom. A másik dolog, amit figyelembe kell vennünk, hogy a nagy küzdelem témája mélyen a Szentírásban gyökerezik. Túl sokan hiszik azt, hogy ennek Ellen White írásaiban található az eredete. Bár már 1847. április 7-én hangsúlyozta ezt a tanítást, de a látomásáról szóló beszámoló Bates Biblia-tanulmányának megerősítését szolgálta, mintsem a létrehozását. Figyeljük meg a legkorábbi nagy küzdelemről szóló látomását! 1847. április 7-én ezt írta: „Kedves Bates testvér, az elmúlt szombaton találkoztunk az itteni drága testvérekkel és testvérnőkkel… Hamarosan eltávolodtam a földi dolgoktól, és látomásban Isten dicsősége vett körül… Miután láttam a szentély dicsőségét, Jézus felemelte a második kárpitot, és átléptem a szentek szentjébe. A szentek szentjében láttam a szövetségládát… A szövetségládában voltak… a kőtáblák… Jézus kinyitotta őket és láttam az Isten saját ujjával írt Tízparancsolatot… Az egyik táblán négy volt, a másikon pedig a többi hat. Az első táblán lévő négy fényesebben ragyogott, mint a többi hat. A negyedik azonban (a szombat parancsolata) fényesebb volt a többinél, mivel a szombat Isten nevének tiszteletére lett elkülönítve… Láttam, hogy Isten soha nem változtatta meg a szombatot, mivel ő soha nem változik meg… Láttam, hogy a szent szombat volt és ez lesz az elválasztó fal az Úr igaz Izraele és a hitetlenek között, és a szombat az a nagy kérdés, ami Isten drága várakozó szentjeinek a szívét egyesíti.” (WLF, 18–19. o.) Majd azzal folytatja, hogy a szombat üzenetének hűséges prédikálása és megtartása erőteljes üzenet lesz ugyan, de „a nyomorúság idejének kezdetén” üldözést eredményez olyannyira, hogy „senki se vehessen vagy adhasson, csak az, akin bélyegként rajta van a fenevad neve vagy nevének a száma”. A látomás üldözéssel és a második adventkor megvalósuló szabadítással zárul, amikor Jézus megjelenik a „nagy fehér felhőn” (I. m., 19–20. o.). Atyánk, várjuk az a felhőt minden jelentőségével és áldásával. Ámen!

~ 81 ~

Március 17.

A SZOMBATÜNNEPLŐ ADVENTISTÁK ÖNISMERETI ALAPESZMÉJE „Állíts magadnak jelzőoszlopokat, rakj le útjelzőket, ügyelj az országútra…” (Jeremiás 31:21)

J

oseph Bates soha nem választotta el a történelmet a teológiától, hanem ugyanannak a témának a két oldalát jelentette számára. Ez az egység sok könyvének a címében is megjelenik, beleértve a The Seventh-day Sabbath, a Perpetual Sign [A hetednapi nyugalomnap, egy örökkévaló jel] két kiadását (1846, 1847.), ami az alábbi alcímet hordozza: From the Beginning to the Entering Into the Gates of the Holy City, According to the Commandment [A kezdetektől a szent város kapuin való belépésig a Tízparancsolat szerint]. Ugyanez a történelmi hajlam nagyon határozottan jelenik meg az 1847-ben napvilágot látott könyvében: Second Advent Way Marks and High Heaps: Or a Connected View, of the Fulfilment of Prophecy, by God’s Peculiar People, From the Year 1840 to 1847 [Második adventi jelzőoszlopok és útjelzők: vagy egy átfogó látás a próféciák beteljesedéséről Isten választott népének életében 1840-től 1847-ig]. Bates számára olyan mozgalom és üzenet volt a szombatünneplő adventizmus, ami a profetikus történelemben vetett horgonyt. A „jelzőoszlopok és útjelzők” kifejezés nyilvánvaló idézet Jeremiás 31:21-ből, ami Isten népe vezetőjeként szól hozzájuk a hazafelé vezető úton. A január 1-jei első olvasmányban láttuk (Józs 4:20–22), hogyan segített népének Isten a köveken keresztül emlékezni arra, amint őket a múltban vezette. Bates ugyanezt a metaforát használta annak érzékeltetésére, hogy Isten továbbra is vezeti a népét. James White fellelkesült Bates Second Advent Way Marks and High Heaps könyvét olvasva. Egy hónappal a kiadás után egy barátjának megjegyezve dicsérte, hogy „Bates testvér kiadott egy könyvet a múltban szerzett tapasztalatunkról”. Három hónappal később azt írta, hogy a kapitány „munkái az Úr szombatjáról és múltunk tapasztalatáról nagyon értékesek számunkra a megpróbáltatások e napjaiban”. Azután így folytatja: „Köszönjük Istennek, hogy képessé tette Bates testvért világos összhangba hozni múltunk tapasztalatát a Bibliával és olyan világosan igazolni a szombat kérdését.” Batesnek abban volt lényeges szerepe James White szemében, hogy a Jelenések 14-ben található leírást arról, hogyan vezette Isten az ő népét, az események láncolataként látta. Az események sorrendjének megértése William Miller második adventről szóló örömhírének prédikálásával kezdődött (Jel 14:6–7), Charles Fitchnek a Babilon leomlásáról szóló üzenetével folytatódott (Jel 14:8), és csúcspontját Jelenések 14:12. prédikálásával érte el, ami a parancsolat megtartásának üzenete a vég idején. Bates és most már a White házaspár is látták, hogy ez a láncolat a második adventhez vezet. Köszönjük, Urunk, hogy adtál prófétai útjelzőket! Segíts felismernünk a jelentőségüket! ~ 82 ~

Március 18.

HITBELI ELŐRELÉPÉS „De az asszony így felelt: A te Istenedre, az élő Úrra mondom, hogy nincs honnan vennem. Csak egy marék liszt van a fazekamban és egy kevés olaj a korsómban. Éppen most szedegetek pár darab fát, hogy hazamenve ételt készítsek magamnak és a fiamnak. Ha azt megesszük, azután meghalunk. Illés azonban ezt mondta neki: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad; de előbb készíts belőle egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts!” (1Királyok 17:12–13)

É

s az asszony megtette! Ám sem a liszt, sem az olaj nem fogyott el az éhség végéig. A szareptai özvegy hitben előrelépett, és Isten megjutalmazta őt ezért. Joseph Batesnek számtalan hasonló tapasztalata volt. 36 éves korára elegendő pénzt gyűjtött ahhoz, hogy nyugdíjba menjen, azonban 1844 végére szinte mindenét odaadta a millerita üzenet előrébb vitelére. Bőkezűsége olyan helyzetbe hozta, hogy hitben előre kellett lépnie. Ez a gondolat eszünkbe juttatja kis könyveit. Könnyebbnek bizonyult megírni, mint kifizetni a kiadás költségét. 1847 őszén amikor leült, hogy megírja a több mint 100 oldalas könyvét, csupán 12 és fél centje volt. Éppen mielőtt elment volna a nyomdászhoz, a felesége kérte, hogy vegyen egy kis lisztet. Mivel csak 12 és fél centje volt, kevesebb mint 2 kg lisztet tudott hazavinni. A felesége nem ismerve a körülményeit megkérdezte, hogy egy olyan valaki, aki körülhajózta a világot, miért csak ennyi lisztet hoz haza. Ekkor két dolgot közölt a feleségével. Először is, hogy az összes megtakarítását felhasználta már, másodszor pedig épp egy másik könyvet ír a szombatról. A hír nagy csalódást jelentett a feleségének, hiszen akkor még nem fogadta el a szombatot. Ahogy Bates írta: „a feleségem nem fogja fel, mi a kötelességem”. Szokása szerint csak annyit mondott Prudynak, hogy Isten majd gondoskodni fog róluk. És az Úr meg is tette! Nem sokkal később úgy érezte, hogy a postára kell mennie, ahol 10 dollárt várt rá. Ebből megvehette a szükséges élelmiszereket, és már legalább gondolhatott arra is, hogy kiadja a könyvét. Nem volt elegendő pénze, de elment a nyomdászhoz, ahol azt tapasztalta, hogy valaki már kifizette a nyomdaköltséget. Hit vagy ostobaság? Ez a mindent eldöntő kérdés a mai napon. Isten továbbra is megáldja azokat, akik hitben előrelépnek. Időnként ma is felhasznál személyeket eszközül, hogy „kifizessék a számlát”.

~ 83 ~

Március 19.

A Z ÖSSZEGYŰJTÉS IDEJE I. „Menjetek tehát a keresztutakra, és akit csak találtok, hívjátok el a menyegzőre. Kimentek a szolgák az utakra, összeszedtek mindenkit, akit csak találtak…” (Máté 22:9–10)

J

anuárban láttuk, hogy az 1844. októberi nagy csalódás szétszórta a milleritákat. Az egykor erőteljes mozgalom számtalan csoportra hullott szét, és sokan teljesen feladták az adventhitet. 1844 végén kezdődött el a szétszóródás. De mindez nem volt veszett ügy! A 3,5 éves buzgó Biblia-tanulmányozás lehetővé tette Joseph Bates és a White házaspár számára, hogy hathatós következtetéseket vonjanak le arról, mi okozta a csalódást, illetve a profetikus történelem körvonalairól a Jelenések könyve szerint. 1848 elejére üzenetük volt János apokalipszisének a szívéből, amelyet a második advent, a mennyei szentek szentjének a megnyitása és a szombat fontosságának a hangsúlyozása kötött össze egységes teológiává. Bates és a White házaspár számára ezek nem három különálló tanítást vagy hitelvet jelentettek, hanem egy egységes utolsó napi üzenetet. Az evangelizációs megközelítést a három angyal üzenetére építették Jelenések könyve 14. fejezete szerint Lessük meg Jamest, mit írt Bowles testvérnek 1849. november 8-án: „Azáltal, hogy a szombat igazságának hirdetése összekapcsolódott az adventmozgalommal, Isten megismerteti magát az övéivel. Most már a múlté az átélt szétszóródás ideje, és eljött a pillanat, hogy a szent egyesítő igazság egységes hitben gyűjtse össze és pecsételje el a szenteket. Igen, testvérem, itt az idő! A munka lassan, de biztosan halad előre, és minden lépéssel erőt nyer. Újak lépnek a munkamezőre… és hirdetik a Jelenések 14. harmadik angyalának elpecsételő, elkülönítő üzenetét… Teljes szívemből mondom, micsoda üzenet! Múltbeli adventi tapasztalatunkat, jelenlegi helyzetünket és jövőbeli munkánkat Jelenések 14. fejezete jelöli ki… olyannyira világosan, mint ahogy a profetikus toll képes leírni. Hála Istennek, hogy láthatjuk… Hiszem, hogy a szombat üzenetének úgy kell hangoznia az egész Földön, ahogy még az advent sem hangzott. Legyünk éberek és készek minden időben dolgozni Istenért! Otthonunk, nyugalmunk helye: a menny odafent van, odafent… Jézus jön, hogy hazavigye a szegény kivetetteket.” Lehetetlen nem átvenni ezt a lelkesedést! Még most is izgatott vagyok, ahogy olvasom Isten ígéreteit és próféciáit. Az otthonunk nem itt van, hanem odafent!

~ 84 ~

Március 20.

A Z ÖSSZEGYŰJTÉS IDEJE II. „Akkor az úr ezt mondta a szolgájának: Menj el az utakra és a kerítésekhez, és kényszeríts bejönni mindenkit, hogy megteljék a házam.” (Lukács 14:23)

A

szombatünneplő adventizmus vezetői 1847 közepére általánosságban elfogadták a kialakuló a lényeges hitelveket. A következő lépés az volt, hogy megosszák azokat másokkal is. Elsődleges módszerük alapján konferenciasorozatokat szerveztek, melyek célja James White szerint az volt, hogy „egyesítsük testvéreinket a nagy igazságokban, melyeket a harmadik angyal üzenete kapcsol össze”. 1848-ra sok New England-i és New York-i adventista meggyőződött már egy vagy több szombatünneplő hittételről, de nem volt együttműködés közöttük. Az 1848-ban induló konferenciasorozatok evangelizáló módon terjesztették a szombatünneplők üzenetét. Mivel a szombatünneplők a zárt ajtó adventistái közé tartoztak, akik úgy hitték, hogy a kegyelemidő csak azok előtt nem zárult le, akik elfogadták Miller üzenetét, a meghívást azon adventistákra korlátozták, akik elfogadták az első angyal üzenetét és remélhetőleg a másodikat is. Az evangelizátorok feladata volt, hogy úgy mutassák be a harmadik angyal üzenetét, mint választ arra, mi történt a 2.300 nap végén, és ezáltal feltárják, hol állnak a prófétai történelemben. James White azt jelentette az 1848. áprilisi konferenciáról, hogy mintegy 50-en vettek részt rajta. „Nem voltak mindannyian megalapozva az igazságban… Bates testvér világosan előadta a parancsolatokat, a jelentőségüket, és erőteljes tapasztalatokkal buzdított azok elfogadására. Szavai megalapozták azokat, akik az igazságban voltak, és felébresztették, akik még nem döntöttek teljesen.” A konferenciák célja még világosabban kitűnik Ellen White beszámolójából az „Arnold testvér csűrében” tartott 1848. augusztusi konferenciáról. Leírja, hogy mintegy 35-en voltak jelen, és „alig volt kettő, aki egyetértett… Mindenki azon igyekezett, hogy lehetőséget kapjon a prédikálásra. Azonban elmondtuk nekik, hogy nem azért jöttünk el olyan távolról, hogy őket hallgassuk, hanem azért, hogy tanítsuk őket az igazságra.” Örömmel tapasztalta azt is, hogy a kimerítő összejövetel után a résztvevők végül egységre jutottak „a harmadik angyal üzenetét illetően”. (2SG, 97–99. o.). Isten ma is felhasználja a férfiakat és a nőket az Ige megragadására, és hogy másokat a Biblia megértésére vezessenek. Talán téged is szeretne felhasználni ebben a törekvésben a mai nap!

~ 85 ~

Március 21.

A Z ÖSSZEGYŰJTÉS IDEJE III. „Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!” (Ésaiás 52:7)

A

James White által összegyűjtés idejének nevezett időszak első fázisa 1848 és 1850 között tartott. Ebben az időben a szombatkonferenciákat Bates kapitány és a White házaspár arra használta fel, hogy megfogalmazzák az alapvető hitelveket a Jelenések 14. hármas angyali üzenetének eszmei síkján. De nem csak a konferenciák voltak ennek egyedüli eszközei Isten kezében. 1848 novemberében a Massachusetts állambeli Dorchester városban tartott konferencián Ellen White olyan látomást kapott, ami véglegesen megváltoztatta az adventizmus alakulását. A látomás végén ezt mondta a férjének: „Van egy üzenetem hozzád. Ki kell adnod egy kis folyóiratot, és küldd szét az embereknek! Kezdetben legyen szerény, de ahogy az emberek elkezdik olvasni, anyagi eszközöket küldenek majd a nyomtatáshoz, és kezdettől fogva sikeres lesz. Megmutatták nekem, hogy ez a kicsiny kezdet mint a világosság sugara terjed majd el, és beragyogja az egész Földet.” (LS, 125. o.) Most, 160 évvel később ez a kijelentés talán nem tűnik nagyon lenyűgözőnek, hiszen a XXI. század eleji adventista kiadványok bejárják az egész Földet több millió példányt kibocsátva minden évben több száz nyelven, több tucat kiadóhivatalból. De ez beteljesülés, nem pedig prófécia. Mit gondolhattak a korai hívők egy ilyen látomásról? Hiszen 1848 novemberében valószínűleg kevesebb mint 100 szombatünneplő adventista volt, és legtöbbjük szegény. Ezen túlmenően ők mindannyian a zárt ajtó elgondolásában hittek, beleértve magát Ellen White-ot is. Ahogy később írt is erről: „1844 után testvéreimmel együtt úgy hittem, hogy nem lesz több megtérő bűnös. Erről azonban egy látomásom sem volt.” (1SM, 74. o.) A kiadói látomás valójában ellentmondott az ő személyes hitének és szombatünneplő társai elképzelésének. Ez nyitott ajtó látomás volt a zárt ajtó emberei között. Mégis a hitük ellenére az adventista kiadványok, beleértve a „kis folyóiratot” is, valóban világosság sugaraiként „járták be a világot”. Köszönjük, Istenünk, hogy a te látásod jobb, mint a mienk! Segíts, hogy ma a te szemeddel lássak, ne csak a sajátommal!

~ 86 ~

Március 22.

A Z ÜZENET TERJESZTÉSE I. „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Szamáriában, sőt, egészen a Föld végső határáig.” (Apostolok cselekedetei 1:8)

A

korai keresztény egyház kis lépésekben haladt előre, mint ahogy a szombatünneplő adventizmus is. Nehezen képzelhető el szerényebb kezdet egy majdan világszélessé bővülő kiadói vállalkozásnak. Felesége könyvkiadással kapcsolatos látomására válaszul az anyagilag megsemmisült, otthontalan James White hitben lépett előre, hogy megírja és kiadja a „kis iratot”. Erre a tapasztalatra visszatekintve később ezt írta: „Leültünk, hogy elkészítsük a kis jegyzet témáját, majd megírtuk azt. Könyvtárunk akkor mindössze egy 3 pengős zseb-Bibliából, Cruden Koncordanciájából [Condensed Concordance] és Walkernek egy öreg szótárából állt, aminek hiányzott az egyik borítója. Eszközök híján Isten volt sikerünk minden reménye.” James White-nak nem volt sok választása, és egy teljesen idegen, nem adventista nyomdászt keresett fel, aki elkészítette a nyolcoldalas füzetecskét, és kész volt várni a fizetségre, míg az a remélt olvasótábortól visszaszivárog. Charles Pelton volt az a nyomdász, aki a Connecticut állambeli Middletownban élt. A Present Truth [Jelenvaló Igazság] első 1000 példánya 1849 júliusában jött ki a nyomdából. Ellen White így emlékezik erre vissza: „Mikor az első számot elhoztuk a nyomdából, mindannyian leborultunk, és alázatos szívvel, könnyezve kértük az Urat, hogy nyugodjon meg áldása szolgái gyenge erőfeszítésein. Azután James megcímezte a füzeteket mindazok számára, akikről úgy gondolta, hogy el fogják olvasni, majd egy útitáskába téve elvitte a postára (majdnem 13 kilométert gyalogolt)… Hamarosan levelek érkeztek, melyekben a kiadáshoz szükséges anyagi eszközökön kívül az a jó hír is benne foglaltatott, hogy sokan elfogadták az igazságot.” (LS, 1888, 260. o.) A Present Truth azt az üzenetet tartalmazta, amit a szombatünneplők saját korukban Isten különleges üzeneteként értékeltek – a szombati nyugalomnapot, a hármas angyali üzenetet és az idekapcsolódó témákat. Ez a kis füzet fontos szerepet töltött be az 1840-es évek végén. Isten emberi szemszögből nézve sokszor különös módon munkálkodik. Minket a hatalmas, erőteljes próbálkozások nyűgöznek le, ám Isten a szerény odaszentelődést értékeli. Az alázatos hitben járás nem csupán James White számára adatott. A Mindenható téged és engem is fel tud használni, ha alázatos odaszentelődéssel átadjuk neki azt a keveset, amink van.

~ 87 ~

Március 23.

A JELENVALÓ IGAZSÁG LÉNYEGE I. „Annakokáért nem mulasztom el, hogy mindenkor emlékeztesselek titeket ezekre, hogy tudjátok ezeket, és erősek vagytok a jelenvaló igazságban.” (2Péter 1:12; Károlifordítás)

A

szombatünneplő adventizmus mindegyik alapítója energikus meggyőződéssel vallotta a „jelenvaló igazságot”, ahogy ők nevezték. Természetesen a kifejezés használata nem volt szokatlan, mert korábban a milleriták is már alkalmazták azt Jézus közeli eljövetelére utalva. Majd később ugyanezt használták a hetedik hónap mozgalomra (tudniillik arra a kijelentésre, hogy Jézus 1844 októberében fog visszatérni). Tehát még a „jelenvaló igazság” millerita használatában is megtaláljuk ezt a dinamizmust az értelmezésben. Nem volt véletlen tehát, hogy James White a Present Truth [Jelenvaló igazság] címet adta az első szombatünneplő adventista folyóiratnak. Bates is használta már ezt a kifejezést a szombatra és az ezzel kapcsolatos igazságokra utalva 1847 januárjában. 1849 júliusában a kis füzet első kiadásában, miután a fenti Biblia-szöveget idézte 2Péter 1:12-ből, James White azt írta, hogy „Péter idejében volt jelenvaló igazság, vagyis olyan igazság, ami alkalmazható a jelenre. Az egyháznak mindig is volt jelenvaló igazsága. Most a jelenvaló igazság az, ami a jelen feladatára mutat és arra, hogy hol a megfelelő helyünk nekünk, akik épp a nyomorúság ideje előtt állunk.” Egyetértett Batesszel a jelenvaló igazság tartalmát illetően. Jelenések 14. első két angyalának üzenetét már hirdették – elérkezett az ideje a harmadik angyali üzenetnek. A korai szombatünneplő adventisták határozottan hitték, hogy olyan dolog volt a birtokukban, amit a világnak is hallania kellett, ám azt is felismerték, hogy Isten még többet akar feltárni nekik. Ezért tartották az igazságot dinamikusnak és fejlődőnek. Ezért írhatta Ellen White az 1888-as Generálkonferencia teológiai témájához kapcsolódva azt, hogy „amit Isten ma jelenvaló igazságként ad szolgáinak, hogy azt hirdessék, talán nem volt az 20 évvel ezelőtt, hanem az most Isten üzenete erre az időszakra” (MS, 1888. 8a). A White házaspár és Bates is készen álltak az igazság további fejtegetésére, és a fiatalabb vezetők tanúságot tettek az alapítók nyitottságáról. Uriah Smith például azt írta 1857-ben, hogy a szombatünneplők 1844 óta rájöttek az igazság fejlődő természetére. „Már jó előre örültünk annak az igazságnak, amit aztán kaptunk. Azonban nem képzeljük azt, hogy már mindent tudunk… Bízunk abban, hogy tovább fejlődünk benne, és ahogy haladunk, egyre világosabb és világosabb lesz.” Hogy állok én ma ezzel? Vajon az elmém nyitott Isten vezetésére, amikor Igéjében igazságokat tár fel?

~ 88 ~

Március 24.

A JELENVALÓ IGAZSÁG LÉNYEGE II. „Egy harmadik angyal is követte őket, és így szólt hatalmas hangon…” (Jelenések 14:9)

T

anulmányozzuk most James White egyik evangelizációs beszédét, hogy még jobban megértsük a szombatünneplő adventista alapítók felfogását a jelenvaló igazságról! Miközben átfutunk ezen az erőteljes szóáradaton, ne felejtsük el szem előtt tartani, hogy exmilleritáknak prédikált és írt – olyan férfiaknak és nőknek, akik már elfogadták a Jelenések 14-ben szereplő első és talán a második angyal üzenetét is. „Azután a 14. fejezet 6. verse bemutatja a második advent üzenetét, egy újabb eseményláncot indítva meg egymást követő üzenetek által, melyek Isten [második advent előtt élő] népéhez szólnak.” „Minden adventhívő egyetért abban, hogy az első angyal üzenete” az 1840-es években teljesedett be, mikor Krisztus második eljövetelét hirdették. „Micsoda ünnepélyességgel, lelkesedéssel és szent meggyőződéssel beszéltek az Úr szolgái az időpontról. Ó, hogy olvadt fel a legkeményebb bűnös szíve is szavaiktól, melyek az emberekre hulltak!” A második angyal, „mely az elsőt követte, átadta üzenetét, és kihívott minket az egyházakból, és most már szabadok vagyunk, hogy magunk gondolkodjunk és cselekedjünk Isten félelemben. Szerfelett érdekes tény, hogy a szombati nyugalomnappal kapcsolatos kérdés a második advent hívei között kezdett dolgozni pont azután, mikor a második angyal üzenete kihívta őket egyházaikból. Isten műve rendben halad. A szombat igazsága épp időben jelent meg, hogy betöltse a próféciát. Ámen!” „1844-ben kihívott minket az egyházi kötelékekből, ott akkor megalázott minket, megpróbált minket, majd feltárta népe szívét, hogy meglássa, vajon megtartják-e parancsolatait…” „Sokan megálltak az első angyal üzeneténél, mások a másodiknál, és sokan elutasítják majd a harmadikat is; de néhányan lesznek, akik »követik a Bárányt, ahova megy«, és felemelkednek majd a mennybe, hogy örököljék a Földet.” A szombatünneplő adventizmus megalapítói számára a jelenvaló igazság kapcsolatban állt a profetikus történelem folyásával is. Isten elhívott egy népet, és lépésről lépésre feltárta nekik igazságát. Soha nem tartották magukat csupán egy másik egyháznak. Ellenkezőleg, következetesen úgy tekintettek mozgalmukra, mint egy próféciára. Különleges üzenettel rendelkeztek, amit el kell mondaniuk a világnak, mielőtt Jézus visszatér – egy üzenet, melyet Jelenések 14:6–12. verséből határoztak meg, és ezzel kialakították Isten végidőbeli üzenetének magját.

~ 89 ~

Március 25.

A Z ÜZENET TERJESZTÉSE II. „Mert az Úr előtt jársz, hogy előkészítsd az ő útjait.” (Lukács 1:76)

A

z izgalmas üzenet fellelkesíti az embereket, hogy megosszák azt mások kal is. Ez különösen igaz az Istentől jövő reménység üzenetére is. 1849-re a szombatünneplő adventisták bár kevesen voltak, de annál buzgóbban terjesztették nyomtatott formában a rájuk bízott üzenetet. James White nemcsak a Present Truth folyóiratot indította el, hogy a szombattal és a harmadik angyal üzenetével kapcsolatos megértésüket bemutassa, hanem 1850 nyarán egy másik újságot is megjelentetett Advent Review címmel. Ez a lap a szétszéledt milleritákat célozta meg, hogy hatást gyakoroljon rájuk az 1844-es mozgalmat övező viták igazságával és erősségével. Tervszerűség állt James White megközelítése mögött. Az Advent Review feladata az volt, hogy ráébressze a csalódott milleritákat az első és második angyal üzenetének igazságára, a Present Truth pedig arra ösztönözte őket, hogy elfogadják a harmadikat. 1850 novemberében egyesítette a két folyóiratot Second Advent Review and Sabbath Herald címmel (ma úgy ismerjük, mint Adventist Review-t). A szombatünneplők meggyőződtek arról, hogy Isten utolsó napokra szóló üzenetét hirdetik. Lelkesedésük és a kiadói munkára való odaszentelődésük visszatükröződését megtaláljuk az 1860-as első általános adventista népszámlálás eredményében. Az adventváró keresztény mozgalom egyik tagja: D. T. Taylor által vezetett népszámlálás 54.000 különböző irányzatot valló adventhívőt talált, kikből 3.000-en ünnepelték a szombatot. Taylor számadataival kapcsolatban jelentős, hogy viszonylag nagy érdeklődést mutatott ki a kiadványok iránt a különböző adventista irányzatok részéről. A mintegy hússzor több tagot számláló közösségekben csupán 5.000-en járattak folyóiratokat, míg a kis létszámú szombatünneplő csoportban 4.300 előfizetőt tartottak nyilván. Taylor nem sajnálta a fáradságot, hogy a szombatünneplőkkel kapcsolatban rámutasson: „Bár határozottan kisebbséget alkotnak, de odaszenteltek, buzgók és tevékenyek a vasárnapról és a szombatról alkotott különös nézetük hirdetésében.” Igen, azok voltak. Üzenetet bíztak rájuk a végidőben élő Isten népe számára, és ők tudták ezt. Eltökéltségük kifizetődő volt. A szombatünneplők száma nőtt az egybegyűjtés idején. 1848 végétől a körülbelül 100 fő 4 év alatt mintegy 2.500 főre emelkedett. Hála a kiadói szolgálatuknak, mások is kezdték látni mondanivalójuk logikáját. Isten ma is felhasználja az adventista kiadványokat, hogy üzenete terjedjen. Ebben mindannyian tevékeny részt vállalhatunk mind anyagi eszközökkel, mind imáink által.

~ 90 ~

Március 26.

MÉG A JÓ BARÁTOK IS VITÁBA KEVEREDNEK „Emiatt meghasonlás támadt köztük [Pál és Barnabás között], és ezért különváltak egymástól.”(Apostolok cselekedetei 15:39)

Ú

gy tűnt, hogy tökéletes evangelizátorcsapatot alkotnak. De problémák még a jó keresztény barátok között is felmerülhetnek. Ez történt akkor is, amikor Pál és Barnabás összekülönbözött Márk szolgálatra való alkalmassága ügyében. Ennek következtében mindegyik a maga útján indult el, ami talán hirtelen haragból eredő döntésnek tűnhet. Isten azonban a problémák ellenére is megáldotta őket. Most már két evangelizáló csapat működött egy helyett. Ez a feljegyzés Pál és Barnabás hatalmas erejű ellentétéről eszembe juttatja azt az esetet, amikor 1850-ben fennállt a veszélye, hogy két szombatünneplő vezető elszakad egymástól. A kiváltó ok a dorchesteri látomás kis folyóirata volt. Ellen White a látomás után elmondta férjének – valószínű, négyszemközt –, hogy ki kell adnia egy folyóiratot, amely végül „mint a világosság sugara terjed és beragyogja az egész Földet”. Batesnek azonban megvolt a saját látása erről. Az idősebb ember meg volt győződve arról, hogy James White folyóirata olyan pénzt fog elvonni, amit az evangelizálásra kéne fordítani. White pedig azt gondolta, hogy más területeken pazarolnak el olyan pénzt, amit a folyóirat támogatására tudnának és kellene felhasználniuk. James szerint „Bates testvér írt nekem egy levelet, ami jobban lesújtott, mint bármi valaha. Nehéz próbában voltam már egy ideje a teher miatt, amit a kis folyóirat miatt éreztem.” Bates levelétől azonban még rosszabbul érezte magát – „a teher egyre nehezebb és nehezebb lett rajtam, és azt gondoltam, hogy egyszer s mindenkorra feladom. Azt gondolom, hogy a folyóirat meghal… Úgy érzem, jelenleg mindent fel kell függesztenem.” A csata majdnem egész 1850-ben folyt közöttük, és azzal fenyegetett, hogy romba dönti a szombatünneplő adventizmust. Az ördög soha nem alszik, barátaim! Többéves küzdelem és áldozat után Batesnek és James White-nak végre volt üzenete, amit prédikálhattak, elérkezett az összegyűjtés ideje is, és most omlik össze a mozgalom a két vezető makacs természete miatt? Ellen White, aki a két férfi között a közvetítő szerepét töltötte be, attól félt, hogy le fogják rombolni mindazt, amit mindketten szeretnek. A jó hír pedig, hogy Isten segített nekik szembenézni magukkal és alaposan áttekinteni nézeteltéréseiket. A dolgok nem változtak sokat azóta sem. A XXI. századi egyház is tele van a véleményükhöz ragaszkodó, erős személyiségekkel. Az ördög ma is igyekszik megosztottságot kelteni. Isten pedig továbbra is gyógyítani próbál. Nekünk pedig továbbra is nyitottnak kell maradnunk a Szentlélek meglágyító befolyására!

~ 91 ~

Március 27.

ÉNEKEK ISTEN KÜLÖNLEGES NÉPE SZÁMÁRA „És énekelték Mózesnek, Isten szolgájának énekét és a Bárány énekét…” (Jelenések 15:3)

A

mikor egy keresztény mozgalom határozott formát kezd ölteni, általában saját énekeket is szereznek. James White ilyen feladatot indított el, és a szombatünneplő adventizmus számára 1849-ben megjelentette a Hymns for God’s Peculiar People, That Keep the Commandments of God, and the Faith of Jesus [Énekek Isten különleges népe számára, akik megtartják Isten parancsolatait és Jézus hitét]. Az énekek és az énekeskönyvek sohasem semlegesek. Azt az üzenetet tükrözik vissza, amit a legfontosabbnak tartanak az énekszerzők és az énekeskönyv szerkesztői. Amilyen sokan énekelték bele magukat az ortodox keresztény tanokba a Római Birodalom idején, annyian énekelték be magukat az adventüzenetbe a XIX. században. James White ismerte az ének hatalmát, és tisztában volt annak tanítói szerepével. Ezeket szem előtt tartva nem meglepő, hogy a James gyűjteményében található első ének a Szent szombat címet viselte. Az ének üzenete magáért beszél. 1. Isten tiszta és hű beszéde bővizű forrás lesz örökre, Rendelet, szabály és törvény, melyek írattak az igazakért. 2. Az Édenben, hová az embert helyezé, Isten szava majd bizton vezeté; Ha a törvény alól magát kihúzza, lába bizonnyal megbotolna. 3. A szent szombat itt született, melyet Isten megszentelt S ha engedelmeskedni akarunk neki, szombatját meg kell tartani. 4. Abban a korban, mikor Mózes élt, megerősítette Isten e törvényt, És mind, kik megtartják e szent Igét, bizony őket Isten megszentelé. 5. Az idők további folyamán próféta szólt – s mi hallánk; Figyeljetek, ne féljetek, ne sajnáljátok megtartani a hetedik napot. 6. Mert a felséges Isten ígérte azoknak, kiknek a szombat szent, Magas helyeken őket majd hordozza, s az ősök örökségén táplálja. 7. Itt vannak a béketűrők, kik a törvényt megtartják hűn. A szent városba belépnek majd, ha mindvégig kitartanak. 8. Folytassuk hát tovább ez utunk, míg Kánaánba eljutunk, Ahol aranyutcákon sétálunk mindig, és a szombat megmarad végig. Mivel James könyvében csak a szöveg jelent meg kotta nélkül, nekünk kell kitalálnunk, hogyan is kell ezt az éneket megszólaltatni. Bár a dallam hiányzik, a versek nem hagynak semmi kétséget az üzenet felől.

~ 92 ~

Március 28.

MÉG TÖBB ADVENTRŐL SZÓLÓ ÉNEK „Amikor visszatérnek, akiket az Úr kiváltott, ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre…” (Ésaiás 35:10)

S

ejthetjük már, hogy James White énekeskönyvében (Hymns for God’s Peculiar People) rengeteg második adventről és mennyről szóló ének szerepelt. Azonban mivel sok ember már keresztény volt azelőtt, és úgy lettek szombatünneplőkké, James White látszólag nem tartotta fontosnak, hogy sok Isten kegyelméről és nagyságáról szóló ének szerepeljen a könyvben. Az ilyen énekeket már jól ismerték. James nyilvánvalóan arra törekedett, hogy válogatásával tantételbeli űrt töltsön ki. Voltak nagyon sajátos énekek, mint az egyszerű címet viselő Lábmosás is. Míg ez az ének már nem kapott helyet a mai Seventh-day Adventist Hymnal [Hetednapi Adventista] énekeskönyvben, James White több más válogatása még mindig a könyv része. A kedvenc énekem az I’m a Pilgrim [Zarándok vagyok]. Az 1941-es kiadású énekeskönyvben ez az ének a 666-os volt, és örömmel látom, hogy az újabb kiadásban már egy sokkal szentebb számot kapott, a 444-est. Énekeljük el ezt az éneket ma reggel! Zarándok vagyok és idegen, Várhatok, várhatok még, de csak egy éjszakát, Ne tarts vissza, mert odamegyek, Ahol a források örökké folynak. Ott a dicsőség örökké fénylik, Ó, én sóvárgó szívem, sóvárgó szívem oda vágy. E föld oly sötét és kopár, kietlen, sivár, Már hosszú ideje reménytelenül és kimerülten vándorlok. Van egy város, ahová megyek, Megváltóm, Szabadítóm annak fénye! Nincs többé ott szomorúság, bánat vagy sóhaj, Sem könnyek, sem halál. A refrén már maga is nagyszerű üzenet: Zarándok vagyok és idegen, Várhatok, várhatok még, de csak egy éjszakát! Valóban igaz, hogy mi, modern adventisták zarándokoknak és idegeneknek látjuk magunkat e Földön, akik már csak egy éjszakát tudnak várni? Túl sokunknak jelenti ez a Föld az otthont. Kényelmesen érezzük magunkat itt, szeretünk itt élni, és azt gondoljuk magunkról, hogy „gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire” (Jel 3:17). Azután egy nap bekopog a rendőr az ajtónkon a lányunk miatt; vagy az orvos előrehaladott rákot diagnosztizál; a házastársunk egyszer csak bejelenti, hogy válni akar. Hirtelen visszazuhanunk a valóságba. Ez a Föld nem a mi otthonunk. Jó Atyám, segíts, hogy ma újra tudjam értékelni a hétköznapjaimat és a fontossági sorrendet az életemben! ~ 93 ~

Március 29.

GONDVISELÉSSZERŰ ÁLMOK „Íme, az Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga az Isten lesz velük.” (Jelenések 21:3)

A

korai adventista énekeknél időzve vessünk egy pillantást Annie Smith rövid, de annál termékenyebb életére, akinek három éneke is megtalálható a Seventht-day Adventist Hymnalban: How Far From Home?, I Saw One Weary és Long Upon the Mountains. Annie édesanyja millerita volt, később 1851-re szombatünneplő adventista lett, és találkozott Joseph Batesszel. Megegyeztek abban, hogy imádkoznak az asszony gyermekéért, mert ő nem mutatott érdeklődést az adventizmus iránt. Nem sokkal később Bates előadás-sorozatot tervezett nem messze Annie-ék otthonától. Az anya szorgalmazta, hogy ő is vegyen részt az előadásokon, de leánya nem igazán érdeklődött. Viszont később, talán csak anyja kedvéért, mégis beleegyezett, hogy elmegy. Az összejövetel előtti éjszakán Bates az előadásról álmodott. Látta, hogy már minden széket elfoglaltak, csak egy állt szabadon az ajtónál. Álmában megváltoztatta a tervezett témát, és a szentélyről beszélt. Elénekelték az első éneket, imádkoztak, majd másodjára is énekeltek. Ahogy kinyitotta a Bibliáját, és elkezdett olvasni: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága”, és épp a szentélyre mutatott a nagy próféciai táblázatán, kinyílt az ajtó, belépett egy fiatal hölgy, és elfoglalta az üres helyet. Bates látta, hogy ez a személy Annie Smith volt, akiért az anyával együtt imádkoztak. Ugyanazon az éjszakán Annie szinte ugyanezt álmodta. Látta magát, ahogy késve érkezik, és a prédikátor Dániel 8:14-et olvassa fel. Másnap este Annie ugyan korán elindult, de eltévedt, így csak a második énekre ért oda. Gyorsan elfoglalta a helyet az ajtónál, épp akkor, mikor a prédikátor elkezdte olvasni azt a szöveget, amiről álmodott. Batesnek az álma mindaddig nem jutott eszébe, míg a hölgy be nem lépett a terembe. Ahogy befejezte az előadást, odament Annie-hez, és úgy üdvözölte, mint Smith asszony leányát, akit előző éjszaka látott álmában. Annie Smith élete ettől kezdve teljesen megváltozott. Ezen az estén elfogadta a szombatünneplő adventista üzenetet. Csodálatos módon dolgozik az Úr. Ugyanezt teszi ma is. Mindnyájunknak vannak szerettei, akiknek még fel kell ismerniük Isten szeretetét, és törődést igényelnek. Isten, aki rólunk gondoskodik, megteszi a szeretteinkért is. Soha ne szűnjünk meg értük imádkozni!

~ 94 ~

Március 30.

MÉG EGY TÖRTÉNET A NNIE SMITH ÉLETÉBŐL „És letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jelenések 21:4)

T

egnap megtérésekor találkoztunk Annie Smith-szel. Nem sokkal később ezt írta a Review and Herald 1851. november 21-i számában: „Bízom benne, hogy mindent elhagytam és követem a Bárányt, bármilyen úton is vezet. A világ nem vonz többé. Minden reményem, örömöm, ragaszkodásom a mennyei és az isteni dolgokra összpontosulnak. Nem akarok mást, csak Jézus lábánál ülni és tőle tanulni. Semmi más hivatásra nem vágyom, csak szolgálni mennyei Atyámat. Semmi más örömöt nem akarok, csak Isten békességét, mely minden értelmet meghalad. Ó, magasztalom a nevét mindazért, amit értem tett. Érzem annak a dicsőséges jobb világnak az előízét – hő vágyat az örökség után; és kegyelme által minden akadályt le akarok küzdeni, hordozni szeretném a keresztet, megvetni a gyalázatot, hogy a belépésem biztosítva legyen a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk örökkévaló országába.” Eddig abban reménykedett, és azt tűzte célul maga elé, hogy majd egy első osztályú középiskolában tanít. Valóban, nem sokkal megtérése előtt tekintélyes állásajánlatot kapott kiváló fizetéssel. Röviden, 1851-re megvolt mindene a Földön, amiről valaha is álmodott. Miután azonban elfogadta az adventüzenetet Joseph Bates által, jövőbeli tervei megváltoztak. Meghallotta, hogy James White segítséget keres a Review szerkesztéséhez, ezért önkéntesként jelentkezett szolgálatra, fizetés nélkül, csupán a szállás és az étkezés fejében. Fellelkesítette, hogy az Úr munkájában dolgozhat, és segíthet másokat abban, hogy megismerjék az eljövendő országot. Három évig dolgozott James White mellett, de a tüdőbaj rövidre szabta az életét, és 1855-ben, 27 éves korában elhunyt. Halála előtti nap ezt írta versének előszavában: „Otthon itt és otthon a mennyben”, és megköszönte Istennek a munkát, amit rábízott a Földön, de tekintetét a menny felé fordította, ahogy évei „folyása megszűnik”. Annie élete talán rövid volt, de a befolyása tovább élt különösen énekei és testvére, Uriah Smith által, akit Annie tapasztalata segített az Úrhoz 1852 végén. Uram, ahogy Annie Smith életét szemlélem, segíts, hogy értékrendem és fontossági sorrendem helyes irányba kerüljön! Szolgálatodra ajánlom fel életem a mai nap. Köszönöm neked az életet!

~ 95 ~

Március 31.

MI A HELYZET A HALÁLLAL? I. „Nem akarom továbbá, atyámfiai, hogy tudatlanságban legyetek azok felől, akik elaludtak…” (1Thesszalonika 4:13; Károli-fordítás)

N

em régen megismerhettük, hogyan fedezték fel a korai szombatünneplők a bibliai igazságokat a hetedik napi szombattal és Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett szolgálatának két szakaszával kapcsolatban. Ezeket a tanításokat egységesítették a második adventtel kapcsolatos ismeretükkel, ahogyan az Jelenések 11:19–14:20-ban található. Ez a három „igazságpillér” állt a szombatünneplő adventizmus középpontjában. A figyelmes olvasó azonban észreveszi, hogy hiányzik a negyedik adventista pillér a fejtegetésünkből, amit az adventisták tradicionálisan a „holtak állapotá”nak neveznek. Vizsgáljuk meg azt is, miként jutottak el a korai szombatünneplők arra a meggyőződésre, amit a pokolról vallanak, és hogy mi történik valakivel a halálakor. Ez a téma sokakat mélyen aggaszt. Vegyük például a fiatal Ellen Harmont, aki azt írja: „Gondolatomban Isten igazsága elhomályosította a kegyelmét és szeretetét. Gyötrő gondolatok kínoztak. Azt tanították, hogy van örökké égő pokol… A rettentő gondolat állandóan előttem forgott, hogy a bűneim túl nagyok ahhoz, hogy bocsánatot nyerjek, ezért örökre elveszek. A félelmetes elbeszélések, amit az elkárhozott lelkekről hallottam, mélyen bevésődtek az elmémbe. A prédikátorok eleven képekkel ecsetelték az elveszettek állapotát… A tűz hullámaiban tekergőző áldozatok kínlódásuk közepette így kiáltanak fel a pokolban: »Meddig, Uram, meddig?« Ekkor ez a válasz mennydörög a mélység felé: »Az örökkévalóságon át!« Mennyei Atyánkat kényúrnak mutatták be, aki a kárhozottak szenvedéseiben gyönyörködik; és nem mint a bűnösök gyengéd és részvétteljes barátját, ki teremtményeit emberi elmével fel nem fogható módon szereti, és arra vágyik, hogy mindegyikük megmeneküljön az országa számára. Mikor ez a gondolat megszállta az elmémet, hogy Isten gyönyörködik teremtményei kínjában – kiket hasonlatosságára teremtett –, úgy éreztem, mintha sötét fal választott volna el tőle.” (LS, 29–31. o.) Szükségtelen mondanunk, hogy a fiatal Ellen nem tudta összhangba hozni a pokolról szóló tradicionális tanítást a szerető Jézus képével. Ez a gondolat viszont csak még rosszabb helyzetet teremtett, mivel most attól kezdett félni, ha elutasítja Isten Igéjét, akkor még jobban megérdemli a poklot, mint azelőtt. Segíts, Urunk, miközben véges értelmünk próbálja megragadni a Szentírás nehéz tanításait!

~ 96 ~

Április 1.

MI A HELYZET A HALÁLLAL? II. „Mert a bűn zsoldja a halál, az Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róma 6:23)

A

fiatal Ellen Harmon küzdelme miatt, amin keresztülment a pokolról szóló tradicionális tanítással kapcsolatban, nem csoda, hogy felnőtt éveiben ezt írta: „Az emberi agy képtelen felmérni, mennyi bajt okozott az örök gyötrelemről szóló tévtanítás. A Biblia vallását, amely tele van szeretettel, jósággal és részvéttel, beárnyékolja a babona, és körülveszi a félelem… Azok az ijesztő nézetek, amelyek Istenről világszerte a szószékeken hangoznak el, emberek ezreit, sőt millióit teszik kételkedővé és hitetlenné.” (GC, 477. o.) A továbbiakban arról beszél, hogy ez a tradicionális nézet része volt az egyház babiloni vagy zavaros tanításainak, ami emberi elméletekkel keverte össze Isten igazságát. Meg kell vallanom, hogy engem is aggasztott ugyanez a téma. Olyannyira, hogy 1997-ben cikket is írtam a Signs of the Times [Az idők jelei] című folyóiratba ezzel a címmel: A határtalan Hitler. Az volt az alapgondolata, hogy ha az egyház tradicionális tanítása igaz lenne ezzel kapcsolatban, akkor Isten mellett Hitler és Sztálin kedves embereknek tűnnének. Végül is az áldozataik meghaltak, miközben Isten az övéit öntudatos szenvedésben sütögeti a véget nem érő örökkévalóságon keresztül. Mások is megláthatták a logikát a cikkben, mert 1998 júniusában elnyerte az Egyházi Kiadók Egyesülete díját. Természetesen tudtam, hogy sokan egyet fognak érteni velem, mert olyan neves evangéliumi vezetőket idéztem, mint John R. W. Stottot, Clark Pinnockot és másokat, akik elvetik a hagyományos szemléletet a bibliaiért. De mi a Szentírás meglátása? Hogyan jutottak el az adventisták erre? Holnap elkezdjük vizsgálni ezeket a kérdéseket. Először azonban fontos felismernünk, hogy az alapvető felvetés itt az, vajon az emberek halhatatlannak születnek-e. A görög filozófia azt mondja, hogy igen, a Biblia azonban kijelenti, hogy egyedül Isten halhatatlan (1Tim 6:16), és azok az emberek lehetnek halhatatlanok még Jézus második eljövetelekor, akik hisznek benne (1Kor 15:51–55). A halhatatlanság azt jelenti, hogy valaki nincs a halál uralma alatt. Ezért ha a gonoszok halhatatlanok, akkor ebből adódóan valamilyen formában élni fognak az örökkévalóságon keresztül. De ha nem halhatatlanok, akkor – ahogy Róma 6:23 világosan kijelenti – meg kell halniuk. Nincs más lehetőség. Urunk, hálásak vagyunk azért, hogy a halhatatlanság ajándékát elérhetővé tetted azok számára, akik hisznek Jézusban! Ugyanakkor hálásak vagyunk, hogy a bűn és a bűnösök nem halhatatlanok.

~ 97 ~

Április 2.

MI A HELYZET A HALÁLLAL? III. „De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg!” (1Mózes 3:4)

A

halálról és a pokolról szóló bibliai igazságot két forráson keresztül ismerték meg a szombatünneplő adventisták. George Storrs volt az egyik, akivel korábban már találkoztunk, mint a hetedik havi mozgalom kezdeményezőjével. 1837-ben Storrs ráakadt Henry Grew-nak a gonoszok végső sorsával foglalkozó könyvére. A szerző azt bizonyította benne, hogy „a gonoszok létezése teljesen megsemmisül, a bűn és a szenvedés nem marad fenn vég nélkül”. Addig Storrsnak soha nem voltak kétségei afelől, hogy az emberek halhatatlan lélekkel rendelkeznek, Grew munkája azonban arra vezette, hogy elmélyülten tanulmányozza a Bibliát a témával kapcsolatban. Ennek eredményeként Storrs „arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ember a teremtéstől vagy születéstől fogva nem halhatatlan; és hogy Isten a gonoszokat mind elpusztítja – végképp megsemmisíti”. Eljutott arra a hitre, amit a teológusok úgy neveznek, hogy feltételes halhatatlanság (az ember halhatatlanságot egyedül a Krisztusba vetett hit által kaphat), illetve a gonosz lélek megsemmisülését valló tan (a gonoszok végső, örökérvényű megsemmisítése, nem pedig végtelen korokon át tartó lét a pokol tüzében). Ezeknek a tantételeknek a tanítása miatt Storrs konfliktusba keveredett a metodista egyházzal, és ez hozzájárult az 1840-es visszavonulásához a lelkészi hivatástól. Storrs a nézeteit olyan könyvekben tette közzé, mint az An Inquiry: Are the Souls of the Wicked Immortal? In Six Sermons [Kutatás: Vajon a gonosz lelkek halhatatlanok? Hat prédikáció] (1842). Azzal érvelt, hogy az ördög Évának tett kijelentése az Éden kertjében, miszerint „Dehogy haltok meg!”, minden idők legnagyobb hazugsága volt. 1842-re Storrs millerita lett Charles Fitch munkálkodása nyomán. Sajnálatos módon Fitch kivételével a millerita vezetők mindegyike erősen reagált Storrs álláspontjára. 1844. január 25-én Fitch így írt neki hitéről: „Mivel már hosszú ideje vívod egyedül az Úr csatáját a holtak állapota és a gonoszok végső sorsa témájában, most írok neked, hogy elmondjam, sok elmélkedés és ima után és az Isten iránti kötelességem teljes meggyőződésével végül készen állok arra, hogy melléd álljak. Teljesen meggyőződtem arról a bibliai igazságról, hogy »a holtak semmiről sem tudnak«.” Fitch nem akarta véka alá rejteni ezt a világosságot, ezért hamarosan két prédikációt is tartott a témáról gyülekezetének január végén. „Nagy izgalmat keltettek – írta Storrsnak. – Korábban sokan gondolták, hogy ördög van bennem, de most meg is bizonyosodtak efelől. De nincs többé jogom arra, testvérem, hogy szégyelljem Isten igazságát ebben a témában vagy bármi másban.” Ahogy korábban már láttuk, Fitch készségesen kiállt hite mellett, amikor meggyőződött a bibliai igazságról. Bárcsak tudnánk követni lelkületét!

~ 98 ~

Április 3.

MI A HELYZET A HALÁLLAL? IV. „Megtudhatjuk-e, mi az az új tanítás, amelyet hirdetsz? Mert amint halljuk, idegenszerű dolgokkal hozakodsz elő; szeretnénk tehát megérteni, hogy miről is van szó.” (Apostolok cselekedetei 17:19–20)

P

ál athéni hallgatói vágytak rá, hogy többet megtudjanak az új tanításról, amit hirdetett, ám ugyanezt egyáltalán nem lehetett elmondani a millerita vezetőkről Storrsnak a holtak állapotával kapcsolatos értelmezését illetően. 1844. május 7-én Miller levelet tett közzé, melyben visszautasított „minden kapcsolatot, közösségvállalást vagy szimpátiát Storrs testvér meglátásával a közbenső állapotról, illetve a gonoszok végét illetően”. Áprilisban Josiah Litch addig ment el, hogy folyóiratot indított el The Anti Annihilationist címmel [A gonosz lélek megsemmisülését valló tan ellen]. Az általános millerita megközelítés a téma elkerülése volt. Jézus néhány héten belül visszajön, és akkor mindnyájan meg fogjuk tudni az igazságot. Az ilyen kijelentések természetesen nem tudták elhallgattatni Storrst és társait. Fáradozásuk meghozta gyümölcsét. A következő években a két legnagyobb, millerizmusból eredő felekezet – az advent kereszténység és a hetednapi adventizmus – elfogadta a feltételes halhatatlanságról és a gonoszok megsemmisítéséről szóló tanítást. Tehát Storrs tanítása volt az egyik forrása annak, hogy a feltételes halhatatlanság bekerült az adventizmusba, a másik pedig a Christian Connection volt. Elias Smith, a connectionisták egyik alapítója a század elején fogadta el a tanítást. Sok connectionistával együtt, akik arra törekedtek, hogy helyreállítsák az összes bibliai tanítást, hangsúlyozta mind a feltételes halhatatlanság, mind pedig a gonoszok teljes megsemmisítésének tanát. Ez hatást gyakorolt James White-ra és Joseph Batesre is, mivel mindketten tagjai voltak a Christian Connectionnak. A Connection álláspontja a témával kapcsolatban a fiatal Ellen Harmont is befolyásolta, miután édesanyja a Casco Street gyülekezetben, Portlandben (Maine állam) elfogadta a tanítást. Miután hallotta, hogy anyja egy barátjukkal erről beszélget, ő is tanulmányozta a Bibliában, és elfogadta annak igazságát. Nagy megkönnyebbülést jelentett ez az ismeret gondolatainak és szívének egyaránt. Nem csak az Isten szeretetével és igazságával kapcsolatos kétkedését oszlatta el, de abban is segítette, hogy megértse a feltámadás okát. Végül ahogy írta: „Ha a halálban a lélek az örök boldogságba vagy szenvedésbe lép, akkor mi szükség van a szegény porladozó test feltámadására?” (LS, 49–50. o.) Így tehát a szombatünneplő adventizmus mindhárom alapítója a mozgalom alapításától fogva híve volt a feltételes halhatatlanságnak. Köszönjük, Urunk, hatalmas ígéreteidet és azokat a tantételeket, amelyek következetesek és létfontosságúak! ~ 99 ~

Április 4.

A PILLÉRTANTÉTELEK „Hirdesd az Igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő; feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással! Mert lesz idő, amikor az egészséges tanítást nem viselik el…” (2Timótheus 4:2–3)

A

szombatünneplő adventista vezetők 1848 elejére alapos és átfogó Bibliatanulmányozás eredményeként legalább négy hitelvi pontban jutottak egyetértésre: 1. Jézus még a millennium előtt személyesen, látható módon tér vissza. 2. A mennyei szentély megtisztítása, azaz Krisztusnak a mennyei szentek szentjében végzett szolgálata 1844 októberében kezdődött el – ami az előképszerű nagy engesztelési nap kezdete. 3. A hetednapi nyugalomnap megtartásának szükségessége és a szombat szerepe a végidei nagy küzdelemben a Jelenések 12–14. fejezeteinek próféciáin alapul. 4. A halhatatlanság nem öröklött emberi tulajdonság, hanem az ember egyedül a Krisztusba vetett hit által kapja meg. A szombatünneplő adventisták és később a hetednapi adventisták ezeket a tanításokat, mint jellegzetes, oszlopos tantételeket kezdték szemlélni. Közösen úgy döntöttek, hogy az adventizmus ezen ágát nemcsak a milleritákból emelik ki, hanem általában a kereszténységből is. Ez a négy alappillér állt a fejlődésben lévő szombatünneplő adventizmus központjában, melyek jellegzetes népként körvonalazták őket. Ezek az úgynevezett határkövek alkották a mozgalom teológiájának mozdíthatatlan magját. Talán meglepi a figyelmes olvasót, hogy nem tartalmazza a fenti lista a lelki ajándékokkal kapcsolatos tanítást, beleértve a prófétaság ajándékát. Mivel ez a tan egyedi adventista látást tükröz, csak az 1850-es, 1860-as években történtek próbálkozások, hogy bekerüljön a hitelvek közé. Mindezen túl Ellen White maga sem tartotta a pillérek közé tartozónak ezt a tanítást. A szombatünneplőknek természetesen voltak közös hitelveik más keresztényekkel, mint például üdvösség kegyelemből, a Jézus áldozatában való hit által vagy az ima ereje. Ám a korai években tanításuk, ahogy énekeskönyvük is, inkább arra összpontosított, amiben különböztek más keresztényektől, és nem arra, amiben hasonlóan gondolkodtak. Ez a mellőzés végül teológiai problémákat gerjesztett, melyekkel az 1880-as években foglalkozniuk kellett. De erről a témáról később ejtünk szót. Most pedig hálásak lehetünk azért a tisztaságért, ahogy a hetednapi adventizmus alapítói végezték a teológiai vizsgálódásukat! A jó hír az, hogy hitelvi rendszerük értelmes és logikus volt.

~ 100 ~

Április 5.

ÉLET AZ ANYAGI BIZONYTALANSÁGBAN „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul…” (Róma 12:1)

K

önnyebb halott áldozat lenni, mint élő. Legalábbis ha valaki mártírhalált hal, akkor már meghozta az áldozatot, de az élőnek újból és újból áldozatot kell hozni. Így volt ez az adventizmus alapítóival is. Bates, ahogy korábban szóltunk róla, tisztességes vagyont birtokolt, ám a házán kívül mindenét a millerizmusra áldozta. Ezt követően egész életében anyagi bizonytalanságban élt. De nem ő volt az egyetlen. 1848 áprilisában James White a következőket írta magáról és Ellenről: „Mindenünk, amink van (ruházat, ágynemű, bútor), velünk jön egy 91 cm-es utazóládában, és az is félig üres. Semmi mást nem akarunk, csak Istennek szolgálni és arra menni, amerre utat nyit nekünk.” Az utazás azonban nem volt egyszerű azokban a napokban, különösen ha az ember koldusszegény. Bates például mikor erős késztetést érzett, hogy neki Vermont államban kell prédikálnia az üzenetet, nem lévén pénze, gyalog indult útnak délről, a szomszédos Massachusetts államból. Azonban más is kapott késztetést, hogy támogassa ezt a missziós utat. Ellen White testvére, Sarah úgy érezte, hogy segítenie kellene Batesnek, ezért munkaadójától előleget kért, és heti 1 dollár 25 centért cselédként dolgozott, hogy fizethesse az utat. Az utazás meghozta a maga gyümölcsét. James White azt írta, hogy Bates „nehéz időket élt meg, de Isten vele volt, és jó eredmény született. Sok embert talált és hagyott hátra, akik érdeklődtek a szombat megtartása iránt.” Nekünk, akik sokkal gazdagabb időkben élünk, nehéz fogalmat alkotnunk a korai adventisták nyomorúságáról, miközben küldetésüket végezték. James White később így emlékszik vissza ezekre időre: „Az a néhány ember, aki az igazságot tanította, anyagi eszközök hiányában gyalog járt, másodosztályú kocsin vagy gőzhajón utazott.” James feleségének beszámolója szerint az ilyen utakon el kellett viselniük „a dohányfüstöt, a legénység és az alsóbb osztálybeli utasok káromkodását, közönséges beszédét” (1T, 77. o.). Éjszaka gyakran aludtak a padlón, ládákban vagy gabonás zsákokon, bőröndjük párnaként szolgált, a felsőkabát pedig takaróul. Télen meg fel-alá járkáltak a fedélzeten, hogy meg ne fagyjanak. És még mi gondoljuk azt, hogy nehéz nekünk, és hogy eddig mennyi áldozatot hoztunk már! Gondoljuk át újra! Sokunknak a leghalványabb fogalma sincs arról az áldozatról, amit egyházunk megalapítása követelt.

~ 101 ~

Április 6.

MI A HELYZET AZ IDŐPONT- MEGÁLLAPÍTÁSOKK AL? I. „Azt a napot viszont vagy azt az órát senki nem tudja: sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül.” (Máté 24:36)

J

ézus világos szavai ellenére a millerita válság állandó kísértést jelentett az adventisták számára, hogy meghatározzák a második advent idejét, vagy legalábbis olyan közel kerüljenek az időponthoz, amilyen közel csak lehet. El kell ismernünk, hogy ez egy izgalmas lehetőség. Azonban az elkerülhetetlenül bekövetkező bukás gyengítő hatással van az egyházra és annak tagjaira. A Krisztus visszatérésével kapcsolatos 1844. októberi balsikerű jóslat után természetesnek tűnt a csalódott adventistáknak, hogy folytassák az időpontmegállapításokat a különböző próféciák alapján. Ezért William Miller és Josiah Litch azt várták, hogy Jézus az 1844. zsidó év vége előtt fog megjelenni (ami azt jelenti, hogy 1845 tavaszáig). H. H. Gross, Joseph Marsh és mások egy 1846-os időpontot állapítottak meg. De amikor az is elmúlt, Gross olyan magyarázatokat fedezett fel, melyek alapján 1847-re várta Krisztust. A korai szombatünneplő adventisták sem voltak mentesek az időpont-megállapításoktól. 1845 szeptemberében James White szilárdan hitte, hogy Jézus vissza fog jönni a zsidó 7. hónap 10. napján annak az évnek az októberében. Ezért jelentette ki nyilvánosan, hogy ha egy adventista pár bejelenti házassági szándékát, akkor elbuktak az „ördög csábításában”, és „megtagadták a hitüket” a második adventben, mivel „egy ilyen lépés még évekkel számol ezen a Földön”. Mégis „néhány nappal a kijelölt idő letelte előtt Fairhavenben és Dartmouthban (Massachusetts) jártam egy üzenettel erről az időpontról. Ekkor Ellen a csoporttal volt Carverben (Massachusetts), ahol látomást kapott arról, hogy csalódni fogunk, és a szenteknek át kell menniük a »Jákob szorongattatásának idején«, ami a jövőben lesz. A Jákob szorongattatásáról szóló látása teljesen új volt nekünk, de még neki is.” Ez a tapasztalat nyilvánvalóan kigyógyította James White-ot a második advent idejével kapcsolatos spekulációkból. De ahogy holnap látni fogjuk, Joseph Bateset ez egyáltalán nem állította meg. A második advent idejének megállapítása természetesnek tűnik a legtöbbünk számára. Erre akarták rábírni a tanítványok Jézust is a Máté 24. fejezet szerint, ám ő visszautasította késztetésüket, ahogy ma is ezt teszi! Ez fontos lecke, amit meg kell tanulnunk.

~ 102 ~

Április 7.

MI A HELYZET AZ IDŐPONT- MEGÁLLAPÍTÁSOKK AL? II. „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok!” (Máté 24:42)

T

ényleg így gondolja Jézus? Csak van valamilyen módja annak, hogy meghatározzuk az időpontot, legalább rajtunk, hithű adventistákon keresztül! Mindenesetre Joseph Bates így vélekedett 1850-ben. Minden bizonnyal elcsüggesztette az idő múlása. Elvégre 6 hosszú év telt el a millerita csalódás óta. Biztosan felfedezhetné az időpontot, ha eléggé kitartóan dolgozna rajta. 1850-re biztos volt abban, hogy megtalálta azt. A következőket írta ebben az évben: „A hét vércseppről az arany oltáron a kegyelem trónja előtt teljes szívvel hiszem, hogy az élő szentek vizsgálatának az időszakát jelképezi a szentek szentjében.” Legtöbben hallottunk már az eléggé megalapozott nap-év elvről a próféciamagyarázatban. De Bates egy újat talált: az egy csepp vér-egy év elvet. Ezt az „új világosság”-ot használva Bates úgy összegezte, hogy az advent előtti ítélet hét évig tart, és 1851 októberében ér véget, így Krisztusnak akkor kell eljönnie. Szombatünneplő körökben szerzett tekintélye miatt Bates hamar talált követőket új tervezetéhez. De a White házaspár nyomatékosan ellenállt neki. 1850 novemberében Ellen nyilvánosan kijelentette: „Az Úr megmutatta nekem, hogy az idő nem volt próbakő 1844 óta, és soha nem is lesz újból.” (PT, 1850. november) Azután ahogy 1851. július 21-én erősödött a témával kapcsolatos izgalom, a Review and Herald lapjain a következőket írta: „Az Úr megmutatta nekem, hogy a harmadik angyal üzenetének haladni kell és hirdettetnie Isten szétszóródott gyermekei között, és ez nem lehet idő függvénye, mert nem lesz több időmeghatározás. Láttam, hogy egyesek hamis izgalmat keltenek azzal, hogy időpontokról prédikálnak; mégis a harmadik angyal üzenete erősebb lehet, mint az időmeghatározás. Láttam, hogy ez az üzenet megáll a saját lábán, és nincs szükség időmeghatározásra a megerősítéséhez, és nagy erővel fog terjedni elvégezve a munkáját.” Az egyháznak ma hallgatnia kell ezekre a tanácsokra. Ahogy az adventizmust figyelem, úgy látom, mint egy olyan népet, amely elfelejtette üzenetének az erejét. Most is emlékszem, ahogy a Jelenések könyvének erőteljes sodrása magával ragadott engem, amikor közel 50 évvel ezelőtt először értettem meg. Az évek nem csökkentették az erejét. Az adventizmus egyik nagy szükséglete ma, hogy visszaszerezze az üzenetét.

~ 103 ~

Április 8.

MI A HELYZET AZ IDŐPONT- MEGÁLLAPÍTÁSOKK AL? III. „Hosszú idő múlva aztán megjött ezeknek a szolgáknak az ura, és számadást tartott velük.” (Máté 25:19)

T

egnap láttuk, hogy Joseph Bates rendkívüli módon küzdött a Megváltó prédikációjának „hosszú idő” aspektusával Máté 24. és 25. fejezetében. Az egy csepp vér egy évért elv alapján azt állapította meg, hogy Jézusnak 1851 októberében kell visszajönnie. Azt is láttuk, hogy Ellen White ellenszegült Batesnek, de ez még nem a teljes történet. Hallgassuk csak tovább! Azt írta 1851. július 21-én a Review-ban: „Láttam, hogy egyesek mindent az őszi időpontra tettek fel – vagyis a számításaikat ezzel kapcsolatosan készítették el. Láttam, hogy ez nem helyes a következők miatt: Ahelyett, hogy naponta Istenhez mennének, hogy megismerjék a jelen feladatait, inkább előre tekintenek és számításokat végeznek, mintha tudnák, hogy a munka ezen az őszön befejeződik, anélkül, hogy naponta megkérdeznék Istent feladatuk felől.” A következő hónapban James szakított Batesszel. Kijelentette, hogy már a múlt év elejétől ellene van Bates időmeghatározásról szóló tanításának. Különösen Joseph elméletére utalva írta azt James White, hogy „egyeseket, akik mindeddig oly nagyra értékeltünk és »buzgón« szerettünk mint testvéreinket, és úgy érezzük, hogy nehezen mondanánk bármit, ami megsértené az érzéseiket; mégsem térhetünk ki az elől, hogy mondjunk néhány érvet, miért nem fogadjuk el az időmeghatározást.” Azután felsorolt hat okot, ami miatt úgy hiszi, hogy Bates téved. A White házaspár egyesült szembesítése meggyőzte Bateset (aki hitte, hogy Ellen prófétai ajándékkal rendelkezik), hogy tévedett az időmeghatározás kérdésében. Hamarosan követőivel együtt visszalépett az idő hangsúlyozásától. Ennek eredményeként James szeptember elején beszámolhatott arról, hogy a „hétéves időszak” már nem téma a legutóbbi gyülekezetlátogatásai alkalmával. De egyesek, jegyzi meg Ellen novemberben, fenntartották az időponttal kapcsolatos várakozásukat, és nagyon „mély és sötét” zűrzavarba és zaklatott állapotba kerültek. (Lt, 1851, 8.) A „hét csepp” krízis kigyógyította Bateset az időmeghatározásból. Ezután, bár látta, hogy az idő közel van, soha nem tűzött ki napot a második adventre. Nagyon kellemetlen, hogy lelki követői közül nem mindenki jutott el erre a pontra. Az időpont-meghatározásra irányuló kísértés, aminek nagy lelki izgalom és végül csalódás lesz a következménye, továbbra is itt van velünk. Sajnos túl sok adventistát ma is jobban érdekel a második advent lelki izgalma, mint a „JELEN feladata”. Nem várhatjuk Isten áldását mindaddig, amíg a rangsort helyre nem állítjuk életünkben. Urunk, segíts, hogy ma a „jelen feladataira” összpontosíthassunk! ~ 104 ~

Április 9.

MI A HELYZET AZ IDŐPONT- MEGÁLLAPÍTÁSOKK AL? IV. „Mivel pedig a vőlegény késett, mindnyájan elálmosodtak és elaludtak.” (Máté 25:5)

E

llen White nem csak Batesszel kapcsolatban ellenezte az időmeghatározást 1851-ben. Már 1845-ben is figyelmeztette hittestvéreit, hogy ez nem próbakő többé, és minden egyes spekulációval csak gyengítik azok hitét, akik ebbe vetik a bizalmukat. Már az első látomása is arra célzott, hogy a város talán „messze van”. Az időmeghatározással kapcsolatos álláspontjára válaszul egyesek azzal rótták meg őt, hogy „az ördög szolgájaként azt mondja a szívében: »Halogatja még az én uram a hazajövetelt«” (EW, 14–15, 22. o.). Világosan beszélt arról, hogy a harmadik angyal üzenete sokkal biztosabb alapot biztosít a hitüknek, mint az időpont meghatározása. Mindezen túl következetesen próbálta a szombatünneplőket az időpont-meghatározással kapcsolatosan eltéríteni a lelki izgalmaktól, és a jelenlegi földi kötelezettségeik felé fordítani őket. Ez a hangsúly teremtette meg végül – ahogy látni fogjuk – a logikai alapot az adventista intézmények létrehozásához, melyek eljuttathatják a hetednapi adventizmust a Föld távoli részeire is. Jézus világosan beszélt az időpont-meghatározásról Máté 24. fejezetében. De ha ez nem elegendő, Ellen White közérthetővé teszi a hozzá kapcsolódó problémákat. Mégis egyre csak folytatják a kétségbeesett próbálkozásaikat a hetednapi adventista időpont-meghatározók, hogy fenntartsák az izgalmat. Visszaemlékszem 1964-re. Sokan nagyon biztosak voltak abban, hogy Jézusnak abban az évben kell eljönnie, mivel a Biblia azt tanítja, hogy „amint Noé napjaiban történt, úgy lesz az ember Fia napjaiban is” (Lk 17:26). Nem 120 évig prédikálta-e Noé az üzenetét, mielőtt eljött az özönvíz? Íme! Megvan! Az adventisták már 120 éve hirdetik az üzenetüket 1844 óta. A „bizonyíték” perdöntő volt. Jézusnak 1964-ben kell visszatérnie, és valószínűleg október 22-én. Azután ott volt a 2000. év, a hetedik millennium kezdete, a mennyei nyugalom szombati millenniuma. Az emberek mindenütt izgalomba jöttek emiatt. Abban az évben jelent meg egy bestseller adventista könyv, ami telitalálat volt a piacon, címlapján egy óra látszott, ami azt mutatta, hogy csupán percek vannak éjfélig, „amikor a vőlegény megérkezik”. Szomorú, hogy az adventisták továbbra is nagy lelki izgalmat mutatnak a végidei eseményekkel kapcsolatban, de gyengék a „JELEN feladatainak” gyakorlásában. Sajnos pontosan az ellenkezőjét teszik annak, mint amit Jézus üzent Máté 24. és 25. fejezetében. Segíts, Urunk, hogy szilárd táplálék után vágyjunk, nem pedig lelki cukorkák után!

~ 105 ~

Április 10.

EGY MÁSIK IDŐPONT-MEGHATÁROZÁS I. „Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Máté 25:21)

K

ülönös prédikáció található Máté 24–25. fejezetében! A tanítványok kérdezgetik Jézust a templom lerombolása felől, faggatják őt visszatérésének jeleiről és a vég idejéről. Az igazat megvallva a Mester válasza csalódást okozhatott nekik. Először is azért, mert egy csomó olyan „jelet” sorolt fel, amely minden korban megesik; ilyenek a háborúk, földrengések, az éhínség, majd úgy folytatja, hogy „de ez még nem a vég”, és hogy „mindez a vajúdás kínjainak a kezdete” (Mt 24:6, 8). Ezen túlmenően Krisztus összevegyít olyan eseményeket, melyek Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történő lerombolására utalnak, illetve a második adventre. És ha még ez nem lenne elég, a Mindenható azt mondja nekik, hogy senki sem tudja az idejét visszajövetelének, egyedül Isten (24:36). Jézus azzal a figyelmeztetéssel zárja a jelekkel kapcsolatos beszédét, hogy „Vigyázzatok tehát, mert nem tudjátok, hogy melyik órában jön el a ti Uratok!” (24:42). Mondhatta volna így is: „Ne aggódjatok az időpont felől!” Ezen a ponton Jézus túllép a jeleken, hogy elmondja azt, amit ő szeretne ezzel kapcsolatban tudatni tanítványaival, akik arra vágynak, hogy legyen már itt a vég, amilyen hamar csak lehet. A 43. verstől kezdve négy példázatot mond el egymás után, melyek fokozatosan haladnak afelé, amit nagyon meg kell, hogy halljanak, és ne csak azt hallják, amit akarnak, tudniillik, hogy milyen messze van a világ vége. Az első példázat (24:43–44) csupán arról beszél, hogy vigyázzanak, mert nem tudják a második advent időpontját. A második (24:45–51) arról szól, hogy mialatt vigyáznak és várnak, feladatuk is van, és hogy tovább kell várniuk, mint azt gondolnák. A harmadik példázat (25:1–13) folytatja a késleltetett eljövetelt, és hangsúlyozza az eseményre való készenlét szükségességét. A negyedik történet pedig (25:14–30) azt emeli ki, hogyan kell készen lenniük. Fel kell ismerniük és hűségesen használniuk kell talentumaikat. A tetőponton – a juhok és kecskék példázatában – pedig világosan kijelenti, mennyire fontos, hogy végezzék a munkájukat, mialatt figyelnek és várnak. Más szavakkal Jézus az egész kérdést az időpont körüli nyugtalanságtól a „JELEN feladata” felé tereli. John Wesley, a metodizmus alapítója megértette az Úr mondanivalóját. Mikor valaki megkérdezte tőle, mit tenne ma, ha tudná biztosan, hogy Jézus eljön holnap, azt válaszolta, hogy ugyanazt tenné, amit már eltervezett. Segíts nekünk felismerni, hogy a készenlét nem lelki izgalmat jelent, hanem akaratod felelősségteljes cselekvését, míg itt e Földön élünk!

~ 106 ~

Április 11.

EGY MÁSIK IDŐPONT-MEGHATÁROZÁS II. „Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Máté 25:40)

H

ogyan lehetünk hithű adventisták? Ez a kérdés! A tanítványok a korai adventistákkal együtt (nagyon sok ma élő adventistát is ideértve) érzelemtől fűtött lelki felindultságban szerették volna eltölteni a várakozás idejét. Ám Jézus megtalálta a módját annak, hogy figyelmüket a mindennapi keresztény élet józanabb valóságára terelje. Tegnap a Máté 25:31–46. versében található juhok és kecskék példázatával búcsúztunk. Ellen White felfogta Jézus szándékát, amikor ezt írta: „Krisztus az Olajfák hegyén ezt a képet állította tanítványai szemei elé a nagy ítéletnapi jelenetről. Úgy ábrázolta annak a napnak a jellegét, amint az egy pont körül forog. Mikor a népeket elébe gyűjtik, akkor az embereknek csak két csoportja lesz ott jelen. Örökkévaló sorsukat az határozza majd meg, amit Krisztusért megtettek, vagy elmulasztottak megtenni szegény és szenvedő embertársaik személyében… Akiket Jézus megdicsér az ítéletben, lehet, hogy nagyon keveset tanultak vagy ismertek meg a hittudományból, de becsben tartották és ápolták az alapelveket. Áldássá lettek az isteni Lélek befolyása útján a körülöttük élők számára. Még a pogányok között is sokan kinyilvánítják a jóság lelkületét. Mielőtt az élet szavai fülükbe jutottak volna, már megbarátkoztak a misszionáriusokkal, sőt saját életük veszélyeztetésével még szolgálatukra is voltak. A pogányok között némelyek tudatlanul imádják Istent, hozzájuk a világosság még nem jutott el valamiféle emberi közbenjárás, segítség útján. Nos, ők mégsem pusztulnak el. Bár nem ismerik Isten írott törvényét, de már hallották hangját, mikor szól hozzájuk a természetben, és így tették meg azt, amit a törvény megkövetelt tőlük. Munkálkodásuk nyilvánvaló bizonyítéka annak, hogy a Szentlélek már megérintette szívüket, és felismerték, hogy az Úr saját gyermekeként ismerte el őket.” (DA, 637–638. o.) Vajon a Szentlélek megérintette a szívemet? Mire helyezem mint adventista a hangsúlyt? Vajon az utóbbi prédikátor lelki izgalma magával ragadott, aki az advent közelségéről beszélt a gyülekezetnek? Vagy a „JELEN feladatára” koncentrálunk, mialatt várjuk Urunk megjelenését? El kell ismernem, hogy a lelki izgalom vagy felindultság természetéből adódóan megragadóbb, azonban a „JELEN feladata” sokkal keresztényibb. Nem az az igazi adventista Jézus szerint, aki csupán gondol arra, hogy milyen közel van az ő visszajövetele, hanem aki Isten szeretetében él, mialatt reménykedve várja és figyeli a jobb nap érkezését. Kedves barátom, ma Krisztus mindnyájunktól egyen-egyenként azt kívánja, hogy ajánljuk fel újra neki az életünket, és keresztényként éljünk e világban, míg a másikra várunk!

~ 107 ~

Április 12.

A NYITOTT AJTÓ ADVENTISTÁI I. „Íme, nyitott ajtót adtam eléd, amelyet senki sem zárhat be…” (Jelenések 3:8)

N

éhány héttel ezelőtt láttuk, hogy a korai szombatünneplők a zárt ajtó adventistái voltak. Miller Mátét 25:10-ből vette a „zárt ajtó” kifejezést, azt jelezve, hogy a kegyelemidő lejár a vőlegény, vagyis Krisztus megérkezése előtt. Más módon kifejezve Miller úgy hitte, hogy minden ember meghozza a döntését Jézus mellett vagy ellen, mielőtt visszatérne, és nem lesz újabb esély a második eljövetel után. Ez helyes bibliai tanítás. De Miller zárt ajtó értelmezésében egy alapvető probléma rejlett: hogy kifejezetten a második advent kapcsolta össze Dániel 8:14. versét a 2.300 nap lezárulásával. Ezért 1844 végéig úgy hitte, hogy a kegyelemidő október 22-én befejeződött, és az evangélium prédikálása a bűnösök felé véget ért, mivel több bűnös már nem tud megtérni. A korai szombatünneplő adventisták kivétel nélkül zárt ajtós hívők voltak. Ugyanakkor a Biblia-tanulmányozás, ahogy korábban láttuk, hamarosan arra a következtetésre vezette őket, hogy a szentély megtisztítása nem a második adventre, hanem Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett szolgálatára utal. Ezen a ponton rájöttek, hogy többé már nem egy következetes teológiát vallanak. A szentély megtisztításával kapcsolatos magyarázatukat ugyan megváltoztatták, de nem értelmezték újra az ajtó bezárulásának idejét. Az egyik tanítás átalakulása változtatást igényel a másikban is. De ez a dolog nem volt azonnal nyilvánvaló a szombatünneplők számára. Az 1850-es évek elejére hangolták össze a két álláspontot a témában. A változás azonban nem azért történt, mert előbb rájöttek tévedésükre a Bibliából, hanem mert olyan problémával találkoztak, amit nem tudtak kikerülni. Akár tetszett nekik, akár nem, olyan megtérők jöttek közéjük, akik nem voltak részesei a millerita tapasztalatnak. Először arra gondoltak, hogy visszautasítják és nem keresztelik meg őket, mert ugye a megtérésük egyszerűen „lehetetlen”. J. H. Waggoner is ilyen eset volt, és ő később vezető lelkész lett a hetednapi adventisták között. Mivel olyanok tértek meg, akiknek nem kellett volna, ez vezette a szombatünneplőket vissza a Bibliához, hogy újra kutassák a témát. Rájöttek 1851 végére vagy 1852 elejére, hol hibáztak. Ennek eredményeként arra a következtetésre jutottak, miközben igaz, hogy a kegyelemidő lezárul az advent előtt, ez az esemény még a jövőben lesz. Ez a meglátás megnyitotta az utat, hogy mindenkinek terjesszék az üzenetüket. A jó hír az, hogy Isten még az összekuszált dolgok között is vezet bennünket!

~ 108 ~

Április 13.

ISTEN HIBÁINK ELLENÉRE HASZNÁL MINKET „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.” (Zsoltárok 32:8)

K

egyelmes Istennek szolgálunk. Ha olyan emberekkel kellene bánnom, akik nem látják hibáikat, akkor valószínűleg vagy nem is vennék tudomást róluk, vagy hagynám őket, hadd fizessék meg problémáik árát. Természetesen áldást sem adnék rájuk, mert bűnösök. Mindannyian hálásak lehetünk, hogy Isten nem olyan valaki, mint én. Az Úr, akit mi szolgálunk, megáld bennünket annak ellenére, akik vagyunk. Nemcsak problémáink megoldásában nyújt segítséget, hanem eközben áldásával is kísér. A jó hír az, hogy ő még a hibáinkat is fel tudja használni. Így volt ez a zárt ajtós esetben is. A szombatünneplők nyilvánvalóan komoly teológiai tévedésben voltak. Hisz az adventista történelem zárt ajtós periódusában úgy hitték, hogy mozgalmuk evangelizációs törekvéseinek kizárólag csak azokra kell korlátozódnia, akik a millerita üzenetet már elfogadták az 1830-as években és az 1840-es évek elején, mivel a kegyelem ajtaja mindenki más számára zárva volt. Azonban Isten a mozgalom javára tudta felhasználni ezt a hibás gondolkodást. Először is arrafelé irányította a kis szombatünneplő csapatot, hogy történelmüknek azt a szakaszát akként használják fel, hogy szilárd teológiai alapot építsenek. Ezért szűkös anyagi forrásaikból keveset költöttek evangelizációra, mígnem az üzenet megszületett. Másodszor miután felépítették teológiai azonosságukat, 1848 és 1851 között evangelizálásukat a milleritákra korlátozták. Miután szilárd teológiai alappal rendelkeztek, és volt egy meglehetősen jómódú központi magja a tagságnak, készen álltak egy szélesebb réteg elérésére egészen a világ végéig. Az adventizmus zárt ajtós korszakára visszatekintve úgy látom, hogy nagy szükség volt a mozgalom fejlődésében erre a szakaszra. Isten lépésről lépésre vezette a szilárd alapok felépítését, melyből elindulhatott az evangélium hirdetése „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek” (Jel 14:6). Az Úr valamiképp megáld minket. Ez az evangélium, ez a jó hír. És veled mi a helyzet, barátom? Áldjuk-e azokat, akik lassan tanulnak? Vajon ugyanaz a lélek működik benned és bennem? Szeretnénk ezt egyáltalán? Ma arra hívom mindannyiunkat, hogy alkalmazzuk Isten kegyelmét mindennapi életünkben feleségünkre, férjünkre, gyermekeinkre, társainkra és gyülekezetünk tagjainkra. Segíts minket, Atyánk, hogy még akkor is jó áldás lehessünk, amikor a körülöttünk lévő emberek komoly hibákat követnek el!

~ 109 ~

Április 14.

A NYITOTT AJTÓ ADVENTISTÁI II. „A filadelfiai gyülekezet angyalának írd meg: ezt mondja a szent, az igaz, akinél van a Dávid kulcsa, és amit kinyit, senki nem zárja be, és amit bezár, senki nem nyitja ki.” (Jelenések 3:7)

A

hetednapi adventisták történelmében az egyik legjelentősebb esemény a zárt ajtós adventizmusról való áttérés a nyitott ajtós adventizmusra az 1850-es évek elején. Mielőtt megvizsgálnánk az új álláspontot, ismét foglaljuk össze, mit értettek zárt ajtón a korábbi értelmezések. Az 1840-es évek végére az ajtó bezárulásának legalább három jelentése volt: 1. a kegyelemidő véget ért 1844. október 22-én, 2. a prófécia beteljesedett azon a napon, és 3. az evangelizációs küldetésük ettől az időponttól azokra korlátozódott, akik korábban milleriták voltak. Sok megbeszélés folyt az 1. és 3. pont körül, bár a 2. sem volt kevésbé fontos. Amikor James White úgy utalt a szombatünneplőkre, mint hetednapi zárt ajtós emberekre, akkor a két sarkalatos tanításukra utalt – a szombatra és arra a felfogásra, miszerint 1844-ben, a 2300 nap végén a prófécia valóban beteljesedett. Soha nem változtatták meg ez utóbbi jelentés értelmezését. Ám ahogy korábban láttuk, a prófécia beteljesedése nyilvánvalóan nem a második advent volt, ennélfogva a kegyelemidő nem zárult le. Következésképpen felismerték az első ponttal kapcsolatos tévedésüket, és feladták a zárt ajtó ily módon való értelmezését. Ez a következtetés arra vezette őket, hogy megváltoztassák az álláspontjukat a 3. pontról is. A folyamat Ellen White 1848. novemberi látomásával kezdődött, miszerint az adventi üzenet mint fénysugár veszi körül a Földet, így a világmisszió nyitott ajtajának képe fokozatosan rajzolódott ki a küszködő hívők előtt. Egyre világosabban látták, hogy végidei üzenetük nem csak a volt milleritáknak szól, hanem az egész világnak. Ahogy Ellen White írja 1849 márciusában: „Megmutatták nekem, hogy… Isten parancsolatainak teljes jelentősége éppen akkor lett nyilvánvaló… amikor a mennyei szentélyből a szentek szentjébe vezető ajtó megnyílt, ahol a frigyláda áll.” 1844-ben a látomás szerint Jézus felkelt, bezárta a szentélyt, és megnyitotta a szentek szentjének ajtaját. „Láttam, hogy Üdvözítőnk bezárta a szentély ajtaját, s többé senki sem nyithatja ki azt; és kinyitotta a szentek szentjének ajtaját, és senki sem zárhatja azt be többé.” (EW, 42. o.) Ez a megnyitás értette meg velük a szombatról és a hozzá kapcsolódó próféciai témákról szóló új üzenetet, ami végül elvezette a szombatünneplőket a világ távoli pontjaira is. A misszió szempontjából teljesen megváltozott az adventizmus. Egy nyitott ajtós misszió állt előtte olyan üzenettel, amit a világnak meg kell hallania, mielőtt Jézus megjelenne az ég felhőin. ~ 110 ~

Április 15.

A Z ADVENTÜZENET LETISZTULÁSA „Mert a Bárány, aki középen a trónusnál van, legelteti őket, elvezeti őket az élet vizének forrásaihoz.” (Jelenések 7:17)

A

revizionizmus a szombatizmus fejlődésének a része volt az 1851-es években, mikor néhány értelmezést újra átvizsgáltak, és ahhoz szabták magunkat. Így volt ez a zárt ajtó kérdésében is, ahogy tegnap láthattuk. Így jelenthette ki James White már 1852 elején: „A NYITOTT AJTÓT tanítjuk, és hívjuk azokat, akiknek van fülük a hallásra, hogy jöjjenek, és üdvösséget nyerjenek Jézus Krisztus által. Felettébb nagy dicsőség van abban, hogy Jézus MEGNYITOTTA AZ AJTÓT a legszentebbhez… Ha azt mondanák rólunk, hogy a NYITOTT AJTÓ és a hetednapi nyugalomnap nézetét valljuk, nem tagadjuk majd: mert ez a mi hitünk.” Az 1850-es évek elején James és a többi szombatünneplő örömét lelte az Úr folyamatos vezetésében, üzenetük szépségében és küldetésük nagyságában, ami elé Isten állította őket. Egy nagyon lényeges dolog van a hozzáállásukban. Nem szégyellték bevallani, hogy hibát követtek el. Nem csak hogy szilárdan álltak azokban a hitpontokban, amit alapos Biblia-tanulmányozással támasztottak alá, hanem készek voltak helyesbíteni azokat, amiket az idő, illetve a további tanulmányozás hibaként mutatott ki. Túl sokan látjuk mozdíthatatlannak az igazságot. Egyesek közülünk úgy ismerték meg a Hetednapi Adventista Egyház üzenetét, mint ami az 1840-es években teljesen felépített rendszerként született. Pedig semmi sem áll messzebb az igazságtól. Az adventista hitelvi rendszer dinamikus jellegű mozgalom. A közösség hajlandó volt követni Isten vezetését. A Biblia igazságának értelmezése és küldetése az idők folyamán fejlődött és szélesedett ki. Arra az igazságra építve, mely megbízhatónak bizonyult, beleértve a központi hitelveket is és a Jelenések 12:1–14:20. versében található próféciafolyam értelmezését is, az adventizmus a hitelvi rendszerét továbbra is úgy alakítja, hogy összhangban legyen a bibliai üzenet pontos értelmezésével és a bűnös világ szükségleteivel. De az átalakulás még nem ért véget. Isten továbbra is vezeti népét egészen addig a napig, míg meg nem látjuk Krisztust eljönni az ég felhőiben. Köszönjük neked, Atyánk, hogy vezettél minket a múltban, és örömmel tekintünk vezetésedre a jövőben! Adj nekünk nyitott elmét és készséges szívet, ahogy vezetsz minket lépésről lépésre!

~ 111 ~

Április 16.

A MÁSODIK ANGYAL ÜZENETÉNEK LETISZTULÁSA I. „Egy második angyal követte őt, aki így szólt: Elesett, elesett a nagy Babilon, amely féktelen paráznasága borával itatott meg minden népet.” (Jelenések 14:8)

M

ilyen mértékben működhetnek együtt a hetednapi adventisták más keresztény felekezetekkel? Aktívan részt vehetnek adventista lelkészek helyi társadalmi lelkészegyesületekben? Összefoghat-e a gyülekezet és annak tagjai más egyházakkal a lakóhelyük közösségéért végzett munkában? Ha igen, akkor milyen alapon? Ezek fontos kérdések. Hiszen nem azt tanították úttörőink, hogy minden más egyház része a Jelenések 14:8. és a 18:1–4. elbukott Babilonjának? Természetesen igen. E tanítás miatt a más keresztényekkel való együttműködés kérdésében az adventizmusban jelenleg is feszültséget tapasztalunk a különböző csoportok között. Szerencsére az adventista történelem jól megvilágítja mind Babilon leomlásának témáját, mind a hozzá kapcsolódó kérdéseket. Ahogyan korábban megfigyeltük, Babilon legkorábbi adventista értelmezése már a szombatünneplő adventizmus megszületése előtt a helyére került. Ahogy már említettük, Charles Fitch azzal teremtette meg a millerita értelmezés alapját, hogy 1843 nyarán elkezdte hirdetni Babilon leomlását. Fitch számára Babilont a római katolikusok és azok a protestánsok jelentették, akik elutasították a második adventről szóló bibliai tanítást. 1859-ben James White megerősítette ezt az alapvető értelmezést, amikor azt írta, hogy „habozás nélkül alkalmazzuk az apokalipszis Babilonját az egész megromlott kereszténységre”. A romlás, ahogy ő látta, magában foglalta az erkölcsi hanyatlást és a keresztény tanítások nem keresztény filozófiákkal való összekeverését, mint például a lélek halhatatlanságát. Ez utóbbi védtelenné tette az egyházakat olyan hatásokkal szemben, mint a spiritizmus. Röviden Babilon az összezavart egyházakat jelképezte. Azonban ahogy telt az idő, az 1850-es évek elején a szombatünneplő adventisták felfigyeltek arra, hogy a vasárnapünneplő felekezetekben is történnek jó dolgok. Nyilvánvalóan tanításaik és gyakorlatuk nagyon sok területen helyes volt. A világ távolról sem volt fehér és fekete, mint ahogy azt előbb gondolták. Ez a felfedezés olyan irányba vezette őket, ami a második angyali üzenet jelentőségének újabb megértéséhez vezetett. Segíts, Atyánk, hogy nyitva legyen a szemünk a jóra másokban, még azokban is, akiknek némileg vagy akár erősen zavaros tantételrendszerük van! Add, hogy meglássuk a jót, és adj kegyelmet, hogy el tudjuk fogadni az ajándékot!

~ 112 ~

Április 17.

A MÁSODIK ANGYAL ÜZENETÉNEK LETISZTULÁSA II. „Ezek után láttam, hogy egy másik angyal leszállt a mennyből: nagy hatalma volt, és dicsősége beragyogta a Földet. És ezt kiáltotta erős hangon: Elesett, elesett a nagy Babilon, amely ördögök lakóhelyévé lett, és minden tisztátalan lélek, minden tisztátalan állat és minden utálatos madár rejtekhelyévé lett.” (Jelenések 18:1–2)

M

ihelyst a szombatünneplő adventisták felhagytak a tanítással, miszerint a kegyelem ajtaja bezárult, megnyílt az út a Babilon leomlásával kapcsolatos felfogásuk újraértelmezéséhez is. A második angyali üzenet szempontjából fontos fejlődésvonal volt, hogy Babilon leomlását két szakaszból álló vagy fokozatosan romló folyamatként fogalmazták meg. Jóllehet Charles Fitch Jelenések 14:8. és 18:1–4. versét egy eseményként szemlélte, James White és a szombatünneplők azonban arra a magyarázatra jutottak, hogy ez a két szakasz két különböző mozzanatot ír le. James White megfigyelte, hogy Babilon leomlása a Jelenések 14:8-ban leírtak szerint a „múltban történt meg”; míg Jelenések 18:1–4. szerint a jelenben bontakozik ki, és a jövő felé halad. 1859-ben a következőképpen írt erről: „Először leomlik (14:8); másodszor pedig ördögök lakóhelyévé lett, és minden tisztátalan lélek, stb. rejtekhelyévé; harmadszor Isten népe ki lett hívva belőle; negyedszer a rámért csapások elérik őt.” Tehát a szombatünneplők úgy hitték, hogy a vallásos világ súlyos hibát követett el az 1840-es években, mikor is elutasította a második adventtel kapcsolatos bibliai tanítást, és üldözte azokat, akik ezt vallották; de az 1840-es évekbeli bukás csak a romlás kezdete volt. A végidő előtti fejlemények az egyházakat sokkal súlyosabb erkölcsi és tantételbeli kavarodásba viszik, hogy végül Istennek le kell mondania a reménytelenül megromlott egyházakról, melyek úgy döntöttek, hogy Babilon részesei lesznek. Ellen White egyetértett férjének a Babilon leomlásával kapcsolatos újraértelmezésével, miszerint az egy fokozatos esemény, és végül túl is fog haladni rajta. Számára „Jelenések 14:8. tökéletes beteljesedése a jövőben lesz”. Ennek következtében „a Krisztus igaz követőinek nagy tömegei továbbra is ott vannak” az adventizmuson kívüli egyházakban. Ilyenformán Babilon összezavarodott, de teljesen még nem esett el. Ezen túl a Babilon elhagyására való felhívás közvetlenül a második advent előtti időben éri el teljes erejét, amikor végül befejeződik Babilon leomlásának folyamata. Ezért Ellen White kijelentette, hogy Jelenések 18:1–4. versének a felhívása: „menjetek ki belőle, én népem, alkotja a végső figyelmeztetést, amit a föld lakosaihoz kell intézni” (GC, 389, 390, 604. o.). Uram, nem mindenki hisz ugyanúgy, mint én. Talán jó oka is lehet erre. Adj nekem ma olyan megértő szívet, amely kiáll az igazságért, de jóindulatú azokkal, akik másként látják a dolgokat, mint ahogy én látom! ~ 113 ~

Április 18.

A Z EGYÜTTMŰKÖDÉS ALAPJA I. „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell, és hallgatni is fognak a hangomra…” (János 10:16)

A

zárt ajtó és Babilon leomlásának újraértelmezésével James és Ellen White megteremtette az adventizmusnak más keresztény közösségekkel való együttműködésének teológiai alapját. Mindinkább szóba került ez a ilyen társas viszony, ahogy a hetednapi adventisták rájöttek, hogy a második advent nincs annyira közel, mint azt korábban gondolták. De a „kívülállókkal” való társulásnak megvan az a tulajdonsága, hogy felosztja az adventista gondolkodást „mérsékelt” és „keményvonalas” irányzatra, ha nevezhetjük így ezt. A mérsékeltek támogatják az olyan együttműködést, amely nem áldozza fel a mozgalom teológiai és erkölcsi tisztességét, miközben a keményvonalasok számára lehetetlen bárkivel is együttműködni, akik nem pontosan úgy látják a dolgokat, mint ők. Egy példája ennek az adventizmus viszonya a Keresztény Nők Mértékletességi Egyesületéhez (WCTU). A mozgalomnak nyilvánvalóan volt néhány helyes eszméje (pl. az igazság). Végül is a mértékletesség mellett emelt szót – olyan téma mellett, aminek köze van az adventizmushoz. Ennek következtében az adventisták már 1877-ben elkezdték egyesíteni az erőiket a WCTU-val. Eddig minden nagyon jó a WCTU szempontjából. Kedves keresztény nőknek tűntek. 1887-ben azonban szövetkeztek a Nemzeti Reformegyesülettel abban a törekvésükben, hogy a vasárnap szentségét foglalják törvénybe. Ugyanebben az évben a WCTU kibővítette szervezetét a Nyugalomnap (Vasárnap) Megtartása Osztállyal. A következő évben pedig támogatta Blair szenátort a nemzeti vasárnaptörvény előterjesztésében. Ezek a lépések kétségtelenül úgy láttatták a WCTU-t az adventisták szemében, hogy rohamosan halad a teljes Babilonná válás felé. Miközben rendelkezett a mértékletességről szóló „igazsággal”, támogatott egy „tévedést” a nyugalomnap kérdésében. Egyes adventisták arra a következtetésre jutottak, hogy ha ez nem a romlás vagy maga Babilon, akkor mi? Egy ilyen folyamat folyamatos aggodalmat keltett az adventisták soraiban az 1890-es években. Ezek az eset tényei. A mai feladat: beszéld meg másokkal, vagy gondolkodj el azon, hogy mi a megfelelő hozzáállás vagy helyes lépés egy hasonló helyzetben! Miért hoztad azt a döntést, amit választottál? Milyen alapelvek vezettek a döntésedben? Ezek a kérdések hogyan befolyásolják azt, hogy mit jelent adventista kereszténynek lenni a mai világban?

~ 114 ~

Április 19.

A Z EGYÜTTMŰKÖDÉS ALAPJA II. „János ezt mondta neki: Mester, láttunk valakit, aki a te nevedben űz ki ördögöket, és eltiltottuk, mert nem követett minket.” (Márk 9:38)

J

ézus azt mondta: „Ne tiltsátok el, mert nincsen senki, aki csodát tesz az én nevemben, és ugyanakkor gyalázni tudna engem, mert aki nincs ellenünk, az mellettünk van.” (Mk 9:39–40) Egyesíthetjük-e nyilvánosan erőfeszítéseinket adventistaként azokkal, akik ugyan képviselnek bizonyos igazságokat, de súlyos teológiai tévedéseik is vannak? Ezt a kérdést vetettük fel tegnap. Ellen White és más adventisták pontosan tisztában voltak a Keresztény Nők Mértékletességi Egyesületének (WCTU) vasárnapot támogató nézetével, mégis amennyire csak lehetett, keresték az együttműködést velük az 1890-es években. Más adventisták azonban nem voltak meggyőződve arról, hogy ez a megfelelő álláspont. Alonzo T. Jones például a Review and Herald szerkesztőjeként ostorozó vezércikket írt azt sugalmazva, hogy a WCTU hitehagyó, és túl meszszire ment a vallási türelmetlenség elleni küzdelemben. Ez a fekete-fehér megközelítés Ellen White-ot levelek megírására késztette. Mint olyan, aki kész volt bizonyos mértékű feszültség között dolgozni, azt tanácsolta Jonesnak, ne legyen olyan kemény és bíráló azokkal szemben, akik nem egy adventista szemén keresztül látják a dolgokat. Azt írja: „Sok létfontosságú igazságról nagyon kevés világosságuk van.” Ezért „gyöngéden és szeretettel kell bánni velük, tiszteletben tartva a jó munkájukat. Nem bánhatsz velük úgy, ahogy teszed.” (Lt, 1900, 62.) Megjegyezte, hogy nem az álláspontja „tényleges igazságtartalmát” vitatja, hanem a bölcsesség, a tapintat és a szívélyesség hiányát. Hozzáállása arra a következtetésre vezetheti a WCTU tagjait, állítja, hogy „Látjátok, lehetetlen a hetednapi adventistákkal bármiféle egyesülés, mert nem adnak nekünk lehetőséget a kapcsolatra, hacsak nem hiszünk úgy, mint ők hisznek!” (I. m.) Tehát félreérthetetlenül szembehelyezkedet a fekete-fehér hozzáállással. Ehelyett azt mondta, hogy „meg kell nyernünk a WCTU munkásainak a bizalmát azzal, hogy összhangba kerülünk velük, amennyire csak lehetséges”. Tanulhatnak tőlünk, és mi is tanulhatunk tőlük. (I. m.) Arra ösztönözte Jonesot, hogy ne úgy képviselje az igazságot, mint ami „annyira félelmetes”, hogy mások kétségbeesve elforduljanak attól. Kérlelte őt, hogy „krisztusi kedvességgel” viszonyuljon azokhoz, akik nem úgy látják a dolgokat, mint ő. (I. m.) Mi a helyzet az én „toleranciahányadosommal”? Vajon közeledésem azokhoz, akik különböznek tőlem, kifejezi-e a „krisztusi kedvességet”? Segíts, Uram, hogy jobban hasonlítsak hozzád a másokkal való kapcsolatomban!

~ 115 ~

Április 20.

A Z EGYÜTTMŰKÖDÉS ALAPJA III. „Egyik a másikat támogatja, és ezt mondják egymásnak: Légy erős!” (Ésaiás 41:6)

A

zárt ajtó és Babilon újrafogalmazása lefektette az alapját a szombatünneplők számára annak, hogy együttmunkálkodjanak azokkal, akik teológiailag különböztek tőlük. De milyen alapelvek mentén? A vasárnap szentségét támogató Keresztény Nők Mértékletességi Egyesülete újra jó például szolgálhat számunkra. Ellen White azt írja: „Világosságot kaptam, hogy az alapelvek feláldozása nélkül, amennyire csak lehetséges, egyesülnünk kell velük a mértékletességi reformért végzett munkában… Megmutattatott nekem, hogy nem szabad kitérnünk a WCTU munkásai elől. Az alkoholtól való teljes tartózkodás érdekében történő összefogással nem változtatjuk meg az álláspontunkat a hetedik nap megünneplését illetően, és kimutathatjuk a nagyrabecsülésünket a mértékletességgel kapcsolatos álláspontjukról. Ha megnyitjuk az ajtót számukra, hogy egyesüljenek velünk a mértékletesség kérdésében, megnyerhetjük a segítségüket a mértékletesség vonalán, és velünk egyesülve új igazságokat hallhatnak, amelyeket a Szentlélek a szívükre akar helyezni.” (RH, 1908. június 18.) Ugyanez a békességre törekvő lélek vezette Ellen White-ot, amikor azt tanácsolta az adventista lelkészeknek, hogy ismerkedjenek meg a körzetükben lévő más egyházi lelkészekkel, lehetővé téve ezzel, hogy megtudják, az adventisták „reformátorok, de nem vakbuzgók”. Azt tanácsolta, hogy összpontosítsanak a „közös nevezőre”, amiben az adventisták megegyeznek másokkal, és „mutassák be az igazságot úgy, mint ahogy Jézusban van” ahelyett, hogy lejáratnák a többi egyházat. Egy ilyen módszert követve az adventista lelkészek „kerüljenek közel a más egyházak lelkészeihez” (Ev, 143–144, 227, 562. o.). Óvakodnunk kell attól, hogy mindenkire elsüssük a „Babilon-fegyvert”, aki nem úgy látja a dolgokat, mint mi. Az adventisták története magáért beszél ebben a kérdésben. Babilon újraértelmezése az 1850-es években nélkülözhetetlen alapot biztosított az adventizmus részvétele számára a világban, amely még nem jutott el a végéhez. Ilyen gyümölcse lett James White növekedésének a Babilon leomlásának két szakaszával kapcsolatban 1859-ben. Meg kell tanulnunk együtt élni az azokkal való együttműködés feszültségében, akik különböznek tőlünk, miközben szilárdan őrizzük és megállunk azokban a csodálatos bibliai igazságokban, amelyek egy néppé tettek bennünket. – A másik alternatíva pedig az adventista kolostor… Segíts, Urunk, hogy megtanuljuk az alapelveket és az együttműködés szükségességét, ahogy megpróbáljuk átformálni a világot!

~ 116 ~

Április 21.

A Z ELSŐ ANGYALI ÜZENET ÚJRAFOGALMAZÁSA I. „És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a Földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek; és hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jelenések 14:6–7)

E

rőteljes üzenet! Olyan, amelyről a hetednapi adventisták állandóan beszélnek, de talán nem ülnek le, hogy analizálják. Tegyük ezt meg ma reggel! Az üzenetnek négy központi tanítása van. Először is az örökkévaló evangélium. A milleriták számára az örökkévaló evangélium több volt, mint csupán Jézus keresztje és feltámadása. A legjobb hírt foglalta magába, miszerint Krisztus visszatér, hogy teljes valósággá váltsa azokat az áldásokat, amelyeket a kereszt és a halál feletti győzelem lehetővé tett. Tehát számukra az örökkévaló evangélium: a második advent, a Krisztusban meghaltak feltámadása, a még élők átváltozása, hogy találkozhassanak a Megváltóval a levegőben, és benne volt a mennyország is a maga teljességében. A milleriták és a korai szombatünneplők számára mindezt és még többet is jelentett az örökkévaló evangélium. Az üzenet második része előírja, hogy az egész Földön hirdetni kell. Ezért J. V. Himes világszerte minden protestáns misszióállomásra millerita irodalmat küldött. A korai szombatünneplők ezzel ellentétben hajlamosak voltak úgy gondolni, hogy az 1840-es évek elején a milleriták betöltötték ezt a megbízást. Csak apránként fogták fel a missziós felelősségüket. A harmadik rész azt hirdeti, hogy elérkezett Isten ítéletének az órája, amit a milleriták úgy láttak, hogy ez a második advent. Számukra ez volt a végrehajtó ítélet, amikor Isten kiosztja a jutalmat azoknak, akik őt szolgálták. Ezen a ponton a szombatünneplők új meglátást nyertek, ahogyan majd ezt látni fogjuk. A negyedik rész a teremtő Isten imádatával foglalkozik, amit a milleriták nem különösebben hangsúlyoztak. De ahogy néhány héttel ezelőtt erről olvastunk, a szombatünneplők helyesen látták, hogy ezek a szavak a szombatra utalnak, ahogy az a 2Mózes 20. fejezetében és 1Mózes 2:1–3. versében áll. A szombatra való utalást összekapcsolták a Jelenések 12:17. és a 14:12. verseivel, jelezve, hogy Istennek van egy parancsolatokat megtartó népe az utolsó napokban. Ezért a Jelenések 14:7-nek a Teremtő imádatára vonatkozó része alkotta az adventista tanítás központi aspektusát. A Jelenések könyve 14. fejezetének hármas angyali üzenete Isten végső mondanivalója a haldokló világhoz. Napjainkban még több időt kell töltenünk a jelentésük feletti elmélkedéssel!

~ 117 ~

Április 22.

A Z ELSŐ ANGYALI ÜZENET ÚJRAFOGALMAZÁSA II. „Trónokat állítottak föl, és egy öregkorú helyet foglalt… Ezerszer ezren szolgáltak neki, tízezerszer tízezren álltak előtte. Összeült a törvényszék, és könyveket nyitottak fel.” (Dániel 7:9–10)

J

elenések 14:7. hetednapi nyugalomnapot hangsúlyozó vonása mellett az jelentette az egyik jelentős változást, hogy a szombatünneplők a következő szavakra összpontosítottak az első angyal üzenetéből: „eljött az ő ítéletének órája”. A milleriták Dániel 7. fejezetének az ítéletről szóló jelenetét, a szentély megtisztítását Dániel 8:14-ben, valamint Jelenések 14:7-ben az ítélet óráját úgy azonosították, mint ami a második adventkor teljesedik. Tehát számukra az ítélet végrehajtását jelentette, amikor Isten kiosztja a jutalmat az egyes ember választása és cselekedete szerint (lásd Mt 16:27). Charles Fitch kijelentette, hogy Jelenések 14:7. ítélete a világ „pusztulására” utal. A szombatünneplők sok éves Biblia-tanulmányozás után úgy értelmezték ezeket az ítéletről szóló szövegeket, mint az advent előtti ítéletet, vagy ahogy végül nevezték: a vizsgálati ítéletet. Ez az új értelmezés ugyanakkor törést okozott soraikban, és a szombatünneplők nem minden vezetője fogadta el ezt a gondolatot az 1850-es évek közepéig. Egyes XX. századi kritikusok azt tanították, hogy az adventisták 1844 után gyorsan helyre tették a tanításaikban az advent előtti ítélet kérdését a nagy csalódás mentegetésére. Elég valószínű feltételezésnek hangzik, de mégsem felel meg a történelmi tényeknek. Egyrészről az advent előtti ítélet gondolata az 1844 októbere előtti időből ered. Ezt a teóriát Josiah Litch építette fel az 1830-as évek végén. Fő érve szerint az ítéletnek meg kell előznie a feltámadást. 1841-ben azt írta, hogy „nincs olyan földi törvényszék, amely bírósági tárgyalás nélkül végrehajtaná az elítélten az ítéletet, még kevésbé gondolhatjuk ezt Istenről”. Tehát az Úr a feltámadás előtt minden emberi cselekedetet előhív az ítéletre. A feltámadáskor végrehajtja az ítéletet a bírói határozat alapján. 1844 októbere előtt számos millerita tette magáévá ezt a nézetet. Nem volt nehéz elfogadniuk, hiszen a Biblia tanítása, hogy Krisztus megjutalmazza az embereket, amikor eljön az ég felhőin, azt sugalmazta, hogy ez előtt Isten eldönti, ki jön elő az első feltámadáskor. Hálásak lehetünk, hogy igazságos Istent szolgálunk, aki nem önkényes, aki a bizonyítékokra épít és nem egy szeszélyes kényúr!

~ 118 ~

Április 23.

A Z ELSŐ ANGYALI ÜZENET ÚJRAFOGALMAZÁSA III. „De majd összeül a törvényszék, és elveszik hatalmát [a kis szarvnak]; megsemmisül, és végleg elpusztul. A Felséges szentjeinek a népéé lesz az ég alatt minden ország királyi uralma, hatalma és nagysága.” (Dániel 7:26–27)

T

egnap láttuk, hogy Josiah Litch az 1830-as évek elején Jelenések 14:7: „eljött ítéletének órája” kifejezését úgy kezdte magyarázni, mint a végső ítéletnap előtti eseményt. Litch hitte, hogy ez a vizsgálati vagy az advent előtti ítélet 1798-ban kezdődött a Dániel 7:25. verse 1260 napos próféciai időszakának végén, és a második advent előtt fejeződik be a 2.300 nap lezárulásakor. Az advent előtti ítélet gondolata nem tűnt el az 1844-es októberi csalódással. A nem szombatünneplő Enoch Jakobs például miután az engesztelési napon hordott melldíszt tárgyalta, 1844 novemberében kijelentette, hogy „ha nem történt meg a döntő ítélettétel a 10. napon (1844. október 22-én), az előkép még nem vált valóságossá”, a prófécia nem teljesedett be, és továbbra is sötétségben vagyunk. Jakobs számára „az ítélet megelőzi Krisztus személyes megjelenését és a szentek feltámadását”. 1845 januárjában Apollos Hale és Joseph Turner szükségesnek látta a menyegzői példázatok mélyebb megértését. Nevezetesen rámutattak arra, hogy a Lukács 12-ben olvasható menyegzői példázatban az embereknek addig kellett várniuk, míg Krisztus visszatér a menyegzőről. Arra is rámutattak, hogy a Máté 22. fejezetében található példázatban van egy ítéletjelenet, amikor a király megvizsgálja a vendégeit, és eldönti, hogy felvették-e a menyegzői ruhát. Turner és Hale ezeket a menyegzői példázatokat összekapcsolta azzal, amikor Krisztus átveszi a királyi uralmat a Dániel 7. fejezetének ítéletjelenetében. Arra a következtetésre jutottak, hogy október 22-én Jézus új munkát kezdett végezni a „láthatatlan világban”. Ezért azt hirdették, hogy „Az ítélet itt van!” 1845. március 20-ra Miller a Jelenések 14. ítéletére és a Dániel 7. ítéletjelenetére már egy és ugyanazon eseményként tekintett. Rámutatott, hogy 1844 óta Isten a „bíró szerepkörében dönti el az összes igaz ügyét” azért, hogy „az angyalok tudják, kiket gyűjtsenek össze” a második eljövetelkor. „Ha ez igaz, akkor ki tudná megmondani, hogy Isten máris nem igazította-e meg a szentélyt?” Köszönöm, Uram, az Igéd világosságát! Köszönöm neked, hogy végül elmozdítod az önző erőket, amelyek uralják a világot, és felállítod örökkévaló országodat, ahol igazság uralkodik!

~ 119 ~

Április 24.

A Z ELSŐ ANGYALI ÜZENET ÚJRAFOGALMAZÁSA IV. „Amikor a király bement, hogy megtekintse a vendégeket, meglátott ott egy embert, aki nem volt menyegzői ruhába öltözve.” (Máté 22:11)

T

egnap láttuk, hogy Enoch Jakobs, Apollos Hale, Joseph Turner és William Miller 1844 végére, 1845 elejére összekapcsolta az októberi időpontot és a szentélyről szóló tanítást Dániel 7. mennyei advent előtti ítéletének a jelenetével. Tehát ezek a nem szombatünneplők egyre inkább belátták, hogy az olyan központi millerita szövegek, mint a Dániel 7. fejezet ítéletjelenete és a vőlegény megérkezése a menyegzőre Krisztus jövetelét jelenti az advent előtti ítéletre, és nem az ég felhőin való visszatérését. Ugyanez a magyarázat érvényes a szentély megtisztítására Dániel 8:14-ben és az ítélet órájára Jelenések 14:7-ben. Mi a helyzet a szombatünneplők vezetőivel? Milyen álláspontot foglaltak el ők az advent előtti ítéletről szóló tanítással kapcsolatban az 1840-es évek végén? Joseph Bates meglehetősen pozitívan állt a témához. Ezt írta: „Tekintettel arra, hogy »eljött az ő ítéletének órája«, lennie kell egy rendnek és időnek, amikor Isten bírói szerepkörében dönt minden igaz ügye felett, hogy nevük be legyen írva az élet könyvébe, és teljesen felkészüljenek arra a nagy jelentőségű eseményre, amikor átváltoznak a halandóságból a halhatatlanságba.” 1848 végén pedig kijelentette, hogy „most ítélik meg a halott igazakat”. Bates volt talán az első a szombatünneplők közül, aki tanította az advent előtti ítéletet. Úgy tűnik, hogy 1849. január 5-re Ellen White is egyetértett vele a témát illetően. Egy látomásában, melyet ezen a napon kapott, így magyarázott; „Láttam, hogy Jézus nem hagyja el a szentek szentjét mindaddig, amíg minden egyes lélek esete végleg el nem dőlt akár örök életre, akár kárhozatra.” (EW, 36. o.) Ez így nagyon jó. Bates kapitány és Ellen White láthatólag összhangban álltak ebben a kérdésben. De nem így James White. Még 1850 szeptemberében is nyíltan és agresszívan ellentmondott Batesnek az advent előtti ítélet témájában. Ebben a hónapban írta, hogy „sokakat megzavartak az ítéletrõl megjelent egymásnak ellentmondó meglátások. Egyesek [Batesre gondol] azt állítják, hogy az ítélet napja megelőzi a második adventet. Ennek a meglátásnak bizonyára nincsen alapja Isten Igéjében.” A tanulság ebben az, hogy még a hetednapi adventista úttörők sem értettek egyet fontos kérdésekben, mégis igyekeztek tisztelni a másikat. Ma is szükségünk van erre a lelkületre.

~ 120 ~

Április 25.

A Z ELSŐ ANGYALI ÜZENET ÚJRAFOGALMAZÁSA V. „Az én jutalmam, és meg fizetek mindenkinek a cselekedete szerint.” (Jelenések 22:12)

T

egnap úgy hagytuk ott James White-ot, hogy nyilvánosan mennydörgött Joseph Batesre, mivel szerinte ez utóbbi összezavarta az ítéletről vallott hitet, mert azt tanította, hogy az a második adventet megelőzi. Egy ilyen tanításnak, jelentette ki James, „bizonyára nincs alapja Isten Igéjében”. James számára „az ítélet nagy napja ezer évig fog tartani”, és a második adventkor kezdődik majd. Az advent előtti ítéletet illetően James White úgy nyilatkozott, hogy „nem szükséges a végső ítéletet kimondani az első feltámadás előtt, ahogy egyesek tanítják, mivel a szentek nevei fel vannak írva a mennyben, és Jézus és az angyalok bizonyára tudják, kit támasszanak fel és gyűjtsenek össze az új Jeruzsálembe”. Tehát James White még 1850 szeptemberében is ellenkezett a feleségével és Batesszel az advent előtti ítélet kérdésében. De ez lépésről lépésre megváltozott. White testvér elmozdulásának közvetlen bizonyítéka a Review 1854. februári számában jelent meg, melyben tanulmányt tett közzé J. N. Loughborough-tól, ami összekapcsolta az első angyal üzenetét az advent előtti ítélettel. Bár Loughborough írását nem publikációra szánta, James megjegyzi a rövid bevezetőben, hogy mégis kinyomtatta, mert „megfelel annak a kutatásnak, amire mi is jutottunk”. A James álláspontjával kapcsolatos kérdések 1857 januárjában kerültek nyugvópontra, amikor is az advent előtti ítélet teljes feldolgozását jelentette meg saját neve alatt. Mind az igazak, mind a gonoszok, írja ebben a hónapban, „meg lesznek ítélve, mielőtt feltámadnának a halálból. Isten házának vagy egyházának a vizsgálati ítélete az első feltámadás előtt meg fog történni, viszont a gonoszok ítélete a Jelenések könyve 20. fejezetének 1000 éve alatt lesz, ők pedig annak a végén támadnak fel.” A „vizsgálati ítélet” kifejezést először ebben a hónapban találjuk meg nyomtatásban Elon Everts cikkében. 1857-re a szombatünneplő adventisták széles körben elfogadták az advent előtti ítéletről szóló tanítást. Az advent előtti ítéletről szóló tanítás fejlődése jól illusztrálja, hogyan vezeti Isten követőit a megismerésben az idők folyamán. Mindig vezeti a népét, akik keresik, hogyan ragadhatnák meg jobban az Igéjét. Az ő feladata, hogy biztosítsa számunkra az Igét. A mienk pedig, hogy imádságos szívvel tanulmányozzuk, ahogy igyekszünk jobban megismerni Isten akaratát és útját életünkben.

~ 121 ~

Április 26.

A Z ÍTÉLET JÓ HÍR! „Láttam, hogy ez a szarv hadakozott a szentek ellen, és föléjük kerekedett, míg el nem jött az öregkorú, és igazságot nem szolgáltatott a Felséges szentjeinek. És akkor bekövetkezett az az idő, amikor a szentek foglalták el a királyságot.” (Dániel 7:21–22)

A

z ítélet jó hír! Az ítélet evangélium! Tényleg az? Bizonyára sok adventhívő nem így vette ezt a témát. Emlékszem arra, amikor először mentem el egy adventista gyülekezetbe. Mivel kereskedelmi hajón éltem a San Francisco-öbölben, egyáltalán nem érdekelt a kereszténység vagy az ítélet. De találkoztam egy lánnyal, aki elvitt a gyülekezetbe. Az egész dolog kellőképpen sokkolta a gondolkodásomat. De az teljesen kiütött, amikor egy „idős” hölgy (lehetett vagy 40 éves) megállt a fiatalok csoportja előtt, és csontos ujját rázva félreérthetetlenül tudatta velük, hogy jobban teszik, ha éberen töltik az éjszakát, hogy felkutathassanak és megvallhassanak minden bűnt, amit valaha is elkövettek, hiszen senki sem tudhatja, mikor kerül a neve a mennyei ítélőszék elé. Mert amikor odakerül, és ha csak egyetlen megvallatlan bűne is van, akkor nem ott fogja tölteni az örökkévalóságot, ahol szeretné. Ez a több évtizeden át hangoztatott tanítás nemcsak hogy úgy mutatta be az adventistákat, mint akiknek az advent előtti ítélet „rossz hírt” jelent, hanem arra is vezette őket, hogy lebecsüljék magát az ítéletről szóló tant is. Ez nem szerencsés dolog, mert a bibliai kép szerint az ítélet jó hír Isten népe számára. Valójában a legjobb hír! Isten Dánielnek kifejtette: az advent előtti ítélet a szentekért, a szentek érdekében történik. A Biblia úgy mutatja be az isteni Bírót, mint aki a mi oldalunkon áll. Az Úr maga volt az, aki elküldte az Üdvözítőt. Ő nem akarja megfosztani az embereket a mennytől, hanem annyit próbál oda juttatni, amennyit csak tud. Azt akarja az Üdvözítő, hogy megteljen a háza. Ám nem mindenki fogadja el az üdvösségre és a szív megváltozására szóló ajánlatát. Egyesek fellázadnak útjai ellen, rosszul bánnak másokkal, erőszakossá és ártalmassá válnak. Az Úr nem engedheti, hogy ez örökké tartson, ezért ők is ítélet alá kerülnek. Azok számára, akik a menny és annak az alapelvei elleni lázadást választják, az ítélet nyilvánvalóan nem lesz jó hír. De a keresztények számára ez a legjobb hír! Isten ítélete az ő igazolásukat szolgálja. Mivel ez értük van, ez az esemény nyitja meg előttük az örökkévaló ország ajtaját. Hála Istennek az ő szerető ítéletéért!

~ 122 ~

Április 27.

VISSZATEKINTÉS AZ ÍTÉLET TÉMÁJÁRA „Azért rendelt egy napot, amelyen igazságos ítéletet mond majd az egész földkerekség fölött egy férfi által, akit erre kiválasztott, akiről bizonyságot adott mindenki előtt azáltal, hogy feltámasztotta a halálból.” (Apostolok cselekedetei 17:31)

Í

télet. Egyesek számára félelmetes, másoknak pedig reményteljes téma, de mindnyájunk számára elég összetett dolog. Ma megállunk egy kicsit, hogy teljes szélességében áttekintsük a témát. Sok ember úgy gondolja, hogy az ítélet egy egyszeri esemény, ami valamikor a végidő előtt vagy az egyes emberek számára a halálukkor valósul meg. A korai adventhívők viszont felfedezték, hogy ez inkább egy folyamat, nem pedig egyszeri esemény. 1857-re James White eljutott oda, hogy a végső ítéletet négy különálló szakaszként tekintette. Az első szakaszban azok advent előtti vagy vizsgálati ítéletét látta, akik az Úr és a Biblia követőinek tartják magukat. A korai adventisták az engesztelési nap tipológiáján keresztül jutottak el arra a következtetésre, hogy ez csupán Isten népét foglalja magába. Azon a napon a főpap bement a szentek szentjébe az ítélet melldíszét hordva, amire rá volt írva Isten népének a neve. Ezek voltak azok, akikért közbenjárt az évenkénti ítélet napján. A második fázis, ahogy az adventisták látták, egy végrehajtó nap volt, ami a második adventkor valósul meg, mikor az Örökkévaló a végrehajtó szerepében áldásokat hoz népe számára (Jel 22:12; Mt 16:27). A harmadik fázis a millenniumi ítélet, amit Jelenések 20:4 említ. Ezt olvassuk: „És láttam királyiszékeket, és leültek azokra, és adatott nékik ítélettétel.” (Károli-fordítás) Ezen a ponton talán csodálkozunk, hogy mi maradt még hátra ítéletre. Végül is az igazak a mennyben vannak Istennel, a gonoszok pedig a sírjaikban alszanak. Ez igaz mindkét tekintetben. De õk még nem néztek szembe az örök pusztulással. Mielőtt erre jutnának, az Úr minden embernek lehetőséget ad, hogy a millennium alatt áttekintse az méltatlanokról szóló feljegyzéseket. Mivel nem szeretné, hogy bárkiben is kérdés maradjon, időt biztosít arra, hogy felismerjék: azt teszi, ami a legjobb egy ilyen rossz helyzetben. Ebben az értelemben az ítélet millenniumi szakasza a gonoszok feletti „vizsgálati” ítélet. De ez sokkal inkább az Isten igazságosságáról és a döntéseinek helyességéről szóló ítélet. Az ítélet utolsó szakasza az 1000 év végén érkezik el, amikor a végrehajtó ítélettel végleg eltávolítja azokat, akik továbbra is elutasítják a Mindenhatót és az ő alapelveit (Jel 20:9, 12–15). Az utolsó szakasz nem örömteli esemény, de az Úrnak nincs más választása, ha nem akarja kényszeríteni az embereket a saját akaratára, és ha egy olyan világot akar alkotni, ahol a bűnnek és a romboló kapcsolatoknak többé nincs helye.

~ 123 ~

Április 28.

MIKOR KEZDŐDIK A SZOMBAT? I. „A teljes nyugalom napja legyen ez nektek, tartóztassátok meg magatokat.” (3Mózes 23:32)

A

z advent előtti ítéletről folyó vitával ellentétben a korai adventizmus vezetői számára nem volt kérdés, hogy mikor kezdődjön és fejeződjön be a szom-

bat. Annak ellenére, hogy a hetednapot ünneplő baptisták, akik által Bates közvetett módon ismerte meg a szombatot, naplementétől naplementéig tartották meg azt. Bates maga amellett érvelt, hogy péntek este hattól szombat este hatig kell megtartani. A szombatról szóló 1846-ban írt könyvében is ezt az álláspontot képviselte, azt állítva, hogy „a történelem szerint a zsidók… este hatkor kezdték az ünnepnapjaikat”. Nem tudom, hogy milyen történelmet vizsgált, vagy egyáltalán az olvasmányaiból vonta-e le a következtetését, de nagyot tévedett. Bates emellett elméleti indokokat is felhozott a szombatnak az este hattól este hatig történő ünneplése mellett. Egyszerűen összefoglalva azzal érvelt, hogy ha mindenki napkeltétől napkeltéig vagy naplementétől naplementéig ünnepelné a szombatot, akkor a különböző szélességi övezetekben más-más időben tartanák meg a szombatot. Ezért arra következtetett, hogy mivel a naplemente este hat óra körül van az egyenlítőnél egész évben, ha mindenki azt az időt tartja, akkor mindenki ugyanabban az időben ünnepli a szombatot, ahogyan Isten is akarta. Ez nem volt kis dolog a jó kapitány számára. Végül 1849-ben kijelentette, hogy „ugyanolyan bűnös dolog Isten szemében szándékosan elutasítani a bibliai világosságot a szombat kezdetéről… mintha valaki egyáltalán nem tartaná meg azt”. Ez nagyon határozott meggyőződést tükröz, és Bates pedig kimondottan lelkes és kitartó ember volt abban, amiről egyszer meggyőződött. Ennek következtében az egyház rendszeresen azt az üzenetet kapta, hogy a szombat este hat órakor kezdődik. Bates szinte minden szombatünneplővel elfogadtatta magyarázatát, beleértve James és Ellen White-ot is. Így tehát tíz éven keresztül ők is az adventisták többségével rosszul tartották meg a szombatot. Nos, van itt egy probléma! Hogyan áll Isten egy ilyen tévedéshez? Lelki „tévelygőknek” bélyegzi őket, mert tévedtek? Nyilvánvalóan nem. Az Úr kegyelme nagy. Ha őszinték vagyunk, akkor elfogad bennünket ott, ahol vagyunk. De itt nem áll meg! Szelíden próbál vezetni tovább az igazság útján.

~ 124 ~

Április 29.

MIKOR KEZDŐDIK A SZOMBAT? II. „Hanem azon a helyen, amelyet kiválaszt Istened, az Úr, hogy ott lakjék az ő neve, ott vágd le a páskaáldozatot este, naplementekor, abban az időpontban, amikor kijöttél Egyiptomból.” (5Mózes 16:6)

H

ogyan hagyhatta Isten, hogy népe 10 évig tévedésben éljen a szombat kezdetét illetően? Nem tudom megmondani. De tudom, hogy így történt. Talán ez elmond nekünk valamit róla. Tartsuk szem előtt, hogy nem minden adventhívő gondolta helyesnek Bates elgondolását az este hat órával kapcsolatban. Némelyek napkeltétől, mások napnyugtától tartották meg, míg néhányan éjféltől. 1854-re annyira kellemetlenné vált a kérdés, hogy James White félt: „szakadás lesz, hacsak helyre nem teszik a kérdést egy jó bizonyságtétellel”. White testvér kijelentette, hogy soha nem volt teljesen meggyőződve az este hat órai időpontról, és a szombatünneplők soha nem vizsgálták meg kimerítően ezt a kérdést a Bibliából. Később megjegyezte, hogy Bates makacssága miatt „ragaszkodott a dologhoz, és Bates kora és az istenfélő élete iránti tisztelet” miatt nem vizsgálták meg a kérdést korábban a Szentírásból „olyan átfogóan, mint más pontokat”. 1855 nyarán James White megkérte a fiatal John Nevins Andrewst, hogy készítsen bibliai tanulmányt a témáról. Andrews volt a megfelelő ember erre a feladatra. Lépésről lépésre végezte a feladatát – alaposan és mélyrehatóan. Mivel szilárdan meg volt győződve az este hat órai időpontról, Andrewst sokként érte, amit talált: 1. „Vágd le a páskaáldozatot este, naplementekor.” (5Móz 16:6) 2. „Az az ember, aki effélét érint, tisztátalan legyen estig… Naplemente után tiszta lesz.” (3Móz 22:6–7) 3. „Estefelé pedig, amikor lement a Nap, hozzávittek minden beteget és megszállottat.” (Mk 1:32) Egymás után halmozódtak az Igék, ahogy Andrews kibontakoztatta a bibliai bizonyítékokat az „este” kifejezésről. Arra a következtetésre jutott: 1. a Szentírásban nincs bizonyíték az este hat órai időpontra, 2. és „a Biblia számos világos kijelentéssel alapozza meg azt a tényt, hogy az este naplementekor van”. A következtetéseit 1855. november 17-én adta elő a szombatünneplők egyetemes összejövetelén, ahol elfogadták ezt az „új” bibliai világosságot. Urunk, segíts, hogy nyitott elmével járjunk még akkor is, amikor meg vagyunk győződve arról, hogy ismerjük az igazságot!

~ 125 ~

Április 30.

MIKOR KEZDŐDIK A SZOMBAT? III. „Ezek… teljes készséggel fogadták az Igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok.” (Apostolok cselekedetei 17:11)

A

Biblia szorgalmas tanulmányozása központi kérdés volt a korai szombatünneplők számára. Így volt ez a szombat kezdetével és befejezésével kapcsolatban is, ahogy azt tegnap láthattuk. James White beszámolója szerint Andrews Biblia-tanulmánya 1855 végén szinte minden jelenlévő gondolkodását megváltoztatta a naplemente helyes időpontja felől. Kétségkívül magát is ebbe a csoportba sorolta. Ám nem mindenki értett egyet Andrews következtetéseivel. Ahogy James White mondja, „Bates és még néhányan” nem álltak összhangban ezen a ponton a hívők közösségével. Joseph egy évtizeden át az este hat órai álláspontot tanította, és beleásta magát a témába, hogy védeni tudja meggyőződését. Volt itt egy kis probléma. A mozgalom néhány vezetője még a Biblia-tanulmány után is ragaszkodott a régi állásponthoz, amely pedig világosan kimutatta szövegről szövegre, hogy a bibliai „este” naplementekor kezdődik, ezért a szombat szükségszerűen a bibliai meghatározás alapján naplementekor kezdődik. Hiszen Isten világosan tanította, hogy „estétől estéig pihenjetek nyugalmatok napján” (3Móz 23:32). De a témáról szóló tanulmány ellenére „Bates és még néhányan” továbbra is a régi megközelítést próbálták védelmezni, innen-onnan kiragadott elszigetelt szövegekre alapozott „logikus” emberi érveléssel. James White nem határozza meg, hogy kik voltak a „még néhányan”, akik szemben álltak az egyházzal a szombat kezdetének idejét illetően. De Uriah Smith elmondja, hogy legalábbis ki volt az egyik közülük: mégpedig Ellen White. Az ügy körüli feszültség, mivel a mozgalom három alapítója közül kettő nem értett egyet a többséggel, súlyos és szemmel látható volt. James később visszaemlékezik, hogy két nappal Andrews tanulmányának ismertetése után „különleges imaórát tartottak”, amely alatt „White asszonynak látomása támadt arról, hogy a naplementi időpont a helyes. Ez megoldotta a kérdést Bates testvérrel és másokkal kapcsolatban, és azóta általános összhang uralkodik közöttünk ezt a pontot illetően.” Akár tetszik, akár nem, ma sem értünk mindenben egyet az egyházban. Hálásak lehetünk azonban, hogy Isten mindig kész vezetni az ő népét az egység felé!

~ 126 ~

Május 1.

A LELKI AJÁNDÉKOKRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS MEGÉRTÉSE FELÉ I. „Ezek közül pedig némelyeket először apostolokká rendelt az Isten az egyházban, másodszor prófétákká, harmadszor tanítókká. Azután adott csodatevő erőket, kegyelmi ajándékokat: gyógyításra, gyámolításra, vezetésre, különféle nyelveken szólásra.” (1Korinthus 12:28)

A

mi a szombat kezdetével kapcsolatos 1855-ös új értelmezést illeti, határozott eseménysort figyelhettünk meg: 1. véleménykülönbség a témában; 2. alapos Biblia-tanulmányozás; 3. általános egyetértés a tanulmány eredményével kapcsolatban azok kivételével, akik még mindig a régi álláspontot védik; 4. Ellen White látomása, ami megerősíti a Szentírás kutatásának eredményét, és egységet szül a hívők között. Az események sorrendje néhány észrevételre indítja gondolatainkat. James White vetette fel az egyiket. Azt mondja, hogy „a kérdés természetes módon adódik: ha a látomások a tévedések kiigazítására adatnak, miért nem látta korábban a tévedést a 6 órával kapcsolatban? Részemről nagyon hálás vagyok Istennek, hogy a maga idejében igazította ki a tévedést, és nem szenvedtünk el sajnálatos megosztottságot a dolog miatt… Úgy tűnik, az Úr bibliai kérdésekben nem akarja népét a Lélek ajándékain keresztül tanítani mindaddig, míg szolgái szorgalmasan nem kutatják az Igét. Amikor így tettek a szombat kezdetével kapcsolatban – és sokan meg is alapozták hitüket, de egyesek veszélybe kerültek, mivel nem voltak összhangban a testtel a kérdést illetően –, akkor, igen, akkor jött el Isten ideje, hogy megmutassa nagyságát a Lélek ajándékának kinyilvánításában, ahogy igazi munkáját elvégzi. Hitünk és kötelességünk mértékéül kaptuk a Szentírást, és az a parancsunk, hogy kutassuk azt… Legyen meg az ajándékoknak a megfelelő helye az egyházban. Isten sohasem állította előtérbe azokat, és nem rendelkezett úgy, hogy azok vezessenek bennünket az igazság ösvényén és a menny felé vezető úton. Az ő Igéjét magasztalta fel. Az ember lámpása az ó- és újszövetségi Szentírás, mely megvilágítja előtte az ösvényt a menny királysága felé vezető úton. Kövesd azt, de ha eltérsz a Biblia igazságától, és tévedés veszélye fenyeget, akkor Isten a maga idejében kiigazít téged, és visszavezet Igéjéhez.” Hálásak vagyunk az Úrnak ajándékaiért és a Szentlélek általi prófétaság ajándékáért! A korai hívők „megfelelően” értékelték ezt az ajándékot. Számukra a Biblia volt a középpont, és a lelki ajándékok visszavezették őket Istennek a Szentírásban adott kijelentésére.

~ 127 ~

Május 2.

A LELKI AJÁNDÉKOKRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS MEGÉRTÉSE FELÉ II. „Igéd kijelentése világosságot gyújt, értelmessé teszi az együgyűeket.” (Zsoltárok 119:130)

T

egnap láttuk, hogy James White a Biblia elsőségét hangsúlyozta, mely a keresztényeket kötelességeikre tanítja. Szerinte a prófétaság ajándéka nem csupán megerősíti azt az igazságot, amit a Szentírásból ismertek meg, és segíti egységre vezetni Isten népét a tanításokban, hanem „vissza is vezeti őket a Bibliához”. Fontos ponthoz érkeztünk el. A lelki ajándékok egyik szerepe, hogy visszavezesse az embereket a Bibliához. Ezzel a megfogalmazással James White döntő igazságra mutatott rá. Az adventhívők gyakran nem értik meg a lelki ajándékok helyes szerepét. Egyesek odáig mennek el, hogy sokkal több időt és energiát fektetnek Ellen White írásainak tanulmányozásába, mint a Biblia kutatásába. Ez a hozzáállás szembeszáll azzal, ahogy James és Ellen White, valamint a hetednapi adventizmus többi úttörője értelmezte a munkáját. Ellen White szemszögéből az ilyen emberek a „kisebb világosságot” „nagyobb világossággá” tették, és a Bibliát száműzték a második helyre. Azt írja: „Isten Igéje [a Biblia] elegendő arra, hogy megvilágosítsa a leghomályosabb elmét is, és mindazok megérthetik, akik vágynak erre. Jóllehet egyesek azt állítják, hogy az Igét tanulmányozzák, mégis ellentétben élnek annak legvilágosabb tanításaival. Ezért, hogy a férfiaknak és nőknek ne legyen kifogásuk, az Úr világos és meghatározott bizonyságtételt ad, hogy visszavezesse őket az Igéhez, melynek követését elhanyagolták.” (5T, 663. kiemelés hozzáadva) „J. testvér összezavarja a dolgokat azzal, hogy úgy tünteti fel, mintha Istennek a Bizonyságtételek által adott világossága a Szentíráson felül állna, de ez hamis fényben tünteti fel a dolgokat. Az Úr jónak látta, hogy visszavezesse népét az Igéhez.” (I. m.) Egy másik összefüggésben Ellen White azt írja, hogy „kevés figyelmet kapott a Biblia, és egy kisebb világosságot az Úr adott, hogy a férfiakat és a nőket elvezesse a nagyobb világossághoz” (CM, 125. o.). Adventista úttörőink következetesen állították, hogy Ellen White a Bibliára mutat és nem magára, mintha ő lenne a tanítások forrása. Ami azt illeti, egy ok miatt hiszem, hogy igaz próféta volt, mert folyamatosan Jézushoz mint Üdvözítőhöz irányítja olvasóit és a Bibliához, a világossághoz. Bár követnénk ma is a tanácsát!

~ 128 ~

Május 3.

A LELKI AJÁNDÉKOKRÓL SZÓLÓ TANÍTÁS MEGÉRTÉSE FELÉ III. „És ő »adott« némelyeket apostolokul, másokat prófétákul… hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőtt korra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra.” (Efézus 4:11–13)

B

ecsmérlői 1856-ra mind több és több bíráló megjegyzéssel illették Ellen White-ot. Ezért a szombatünneplők egyre jobban érezték annak a szükségességét, hogy feltárják a prófétaság ajándékairól szóló hitüket, és egész teológiai programjukat kiegészítsék a gondolattal. Az év februárjában James White egy cikket írt, melyben közzétette a témával kapcsolatos meglátását. Először idézett néhány igehelyet, amely rámutatott, hogy a Szentlélek ajándékai (beleértve a prófétálást is) a második adventig az egyházban maradnak. Azután Jóel 2:28–32-re [Károli-fordítás; Jóel 3:1–5. új protestáns fordítás] összpontosított a prófétaság ajándéka kiárasztásának ígéretével, megjegyezve, hogy a pünkösd csupán részleges beteljesedés volt, és a Jóel 2:32. igazi hangsúlya a „maradék”-on van, akik életében különlegesen kiárad a prófétaság ajándéka. Azután James White azonosította Jóel 2:32. maradékát Jelenések 12:17. utolsó napi maradékával, akik megtartják Isten parancsolatait és „akiknél megvan Jézus Krisztus bizonyságtétele”. „Mi Jézus Krisztus bizonyságtétele? – kérdezte James. Engedjük, hogy az az angyal adja meg a választ a kérdésre, aki Jánosnak is válaszolt. Ezt mondja: »A Jézusról való bizonyságtétel a prófétaság lelke.« (Jel 19:10).” Összegezve White feltételezte, hogy Isten utolsó egyházának sajátos ismertetőjele lesz a prófétaság ajándékának újjáéledése, annak az ajándéknak, melyről szilárdan hitte, hogy felesége is a birtokában van. Ekképpen a szombatünneplők 1856-ra nem csupán ésszerűsítették a prófétaság ajándékáról szóló bibliai megértésüket, hanem bele is illesztették azokba az apokaliptikus szakaszokba, amelyek saját önértelmezésüket és önazonosságukat támogatták. Ennek eredményeként az 1850-es évek közepére a lelki ajándékokról szóló tantétel azon bibliai tanítások közé tartozott (a szombattal, a szentélylyel, a második adventtel és a holtak állapotával együtt), melyek egyedülálló egyházi szervezetként kezdték őket elkülöníteni a vallásos világban. Azonban az 1856. februári cikkében James újra helyre tette az igazságot, hogy egy embernek „sem szabad, hogy bármely ajándékon keresztül tanulja meg a kötelességét. Azt mondjuk, abban a pillanatban, amikor ezt teszi, az ajándékot rosszul használja fel, ezzel rendkívül veszélyes álláspontot foglal el.” Urunk, köszönjük adventista úttörőink világos látását a Biblia központi szerepéről és a prófétaság ajándékának helyérő! Segíts, hogy mindkettőről világosan lássak!

~ 129 ~

Május 4.

TALÁLKOZÁS URIAH SMITHSZEL „Előbb azonban minden nép között hirdetni kell az evangéliumot.” (Márk 13:10)

U

riah Smith (1832–1903) volt az egyik legelső hetednapi adventista, aki a felekezet üzenetét nyomtatott formában tárta a világ elé. Még fiatalon le kellett vágni a lábát valahol combközépen. Ez elég súlyos dolog, még ha hozzáadjuk azt is, hogy ezt a 29 perces operációt a család konyhaasztalán altatás nélkül végezték. Csak az édesanyja keze enyhíthette fájdalmát. Sokan közülünk el sem tudják képzelni, mit jelentett a „régi szép időkben” élni. Uriah anyja millerita volt, így a fiatal fiút 1844 nyarán egy adventista presbiter merítette alá. Az 1844 októberébe vetett reménység mély hatást tett a fiúra, ám amikor Jézus nem tért vissza, szakított az adventista hittel, és elkezdett tanulni. Az adventisták által hangsúlyozott mennyei dolgok mindinkább kikerültek a látóköréből. 16 éves korában beiratkozott az Exeterben lévő Phillips Akadémiára, ami abban az időben az egyik legelőkelőbb magániskolának számított. A nemzet „nagyjai” közül sokan ennek a középiskolának a padjait koptatták. A nagyratörő fiatal Uriah eltökélte, hogy érettségi után a Harvardon folytatja a tanulmányait. Azt tűzte ki célul, hogy a legjobb gimnáziumok egyikében fog tanítani, és meg is volt ehhez a képessége. Ám Isten mást tervezett a fiatal értelmiségivel, és másként gondolkodott édesanyja is. Néhány héttel ezelőtt láttuk, hogyan került Uriah nővére, Annie az anya imáinak köszönhetően az adventistákhoz, milyen álmot kapott a testvére és Joseph Bates, és láthattuk Bates erőteljes evangelizációs tevékenységét. Annie 1852-ben csatlakozott a szombatünneplőkhöz, és ettől kezdve a tehetséges Uriah küzdött nővére befolyása ellen. Végül 1852 szeptemberében a 20 éves fiú elment egy adventista összejövetelre, ahol James és Ellen White éppen az 1844-es csalódás okát magyarázta, és beszéltek a hetednapi nyugalomnap, a szombat céljáról is. Ez elvezette őt arra, hogy több mint két hónapig intenzíven tanulmányozza a témát. Apja halála 1852 decemberében döntő pillanat volt az életében. Ekkor szemtől szembe kerülve a valósággal Uriah teljes szívéből átadta magát az Úrnak, aki majd hatalmas dolgokra használta fel őt. Uram, mennyire küzdünk az ellen, hogy teljesen átadjuk magunkat neked. Add, hogy ma mindenestül oda tudjam szánni magam a szolgálatodra! Add, Uram, hogy ma áldás lehessek!

~ 130 ~

Május 5.

A Z ÚR MEGÁLDJA URIAH-T „Eljött az, aki az öt talentumot kapta, odavitte a másik öt talentumot, és így szólt: Uram, öt talentumot adtál át nekem: nézd, másik öt talentumot nyertem. Ura így szólt hozzá: Jól van, jó és hű szolgám, a kevésen hű voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” (Máté 25:20–21)

U

riah Smith tényleg ilyen öt talentumot bíró ember volt. Képességei miatt az elsők közé került az adventisták csoportjában. Megtérése után hátralévő életében az advent ügyének szentelte magát. Azonban ez nem azt jelentette, hogy nem kísértették őt állásajánlatokkal más területekről, ahol anyagilag sokkal jobban jutalmazták volna képességeit annál, mint amit az egyházban valaha is kereshetett. Az első ilyen lehetőség megtérése után egy hónappal érkezett, Uriah azonban már teljesen eltökélte magát, hogy egy olyan városért dolgozik, „amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10). 1853 elején a fiatal álmodozó 3500 soros verset küldött James White-nak, melynek a The Warning Voice of Time and Prophecy [Az időre és próféciára figyelmeztető hang] címet adta. Annyira nagy hatást gyakorolt James White-ra az alkotás, hogy öt hónapon keresztül részletekben közölte a Review and Herald folyóiratban. 1853-re Uriah Smith már a szerkesztőség alkalmazottjaként szolgált a lapnál, és itt is maradt az 50 évvel később bekövetkezett haláláig. Nagyon kezdetlegesek voltak a munkakörülmények. A Review összes alkalmazottja egy rochesteri házban élt (New York államban), melyet James évi 175 dollárért bérelt ki. Nemcsak a White család otthona, hanem a kiadó is gyéren bútorozott volt, kölcsönbútorokkal és itt-ott sérült berendezési tárgyakkal. Nem kaptak fizetést, csak azt ígérték nekik, hogy nem halnak éhen, bár sokszor kerültek az éhhalál közelébe, mert nagyjából csak babból és zabkásából állt az étrendjük. Azonban a fiatal Uriah optimizmusa megkönnyítette ezt a tapasztalatot, megjegyete, hogy miután néhány hetet már ott élt, „nincs kifogása az ellen, hogy 365 napig egyfolytában babot egyen, de aztán amikor rendszeressé vált ez az étrend, akkor tiltakoznia kellett volna”. Bár éheztek, mindannyian, beleértve a fél lábú fiatalembert, készséggel szánták oda magukat az általuk annyira szeretett munkára. Uram, köszönöm neked a képességeket, miket mindnyájunknak adtál! Add, hogy használni tudjuk azokat a te munkádban; még akkor is, ha az anyagi áldozatokkal jár.

~ 131 ~

Május 6.

URIAH SMITH, AZ ADVENTISTA VEZETŐ „Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az.” (Lukács 16:10)

A

z adventista kiadó enyhén szólva kezdetleges volt, mikor Uriah Smith munkára jelentkezett James White-nál. Az egyik első feladatául azt kapta, mivel nem volt papírvágó, a saját bicskájával vágja fel az új könyvek lapjait. Azonban ez megváltozott, mert ahogy telt az idő, nem csak az adventisták fejlesztették művészi szintre a kiadó intézményét, de Uriah Smith is főszerkesztője lett a felekezet legelső kiadványának, és ebben a minőségében szolgált 1855–1861, 1864–1869, 1870–71, 1872–1873, 1877–1880, 1881–1897 és 1901–1903 között – több mint 35 éven át. Pozíciója által szinte minden témában formálhatta az adventista gondolkodást a közösség fejlődésének éveiben. Azon kívül, hogy igen befolyásos kiadói állása volt egy döntő fontosságú korban, Uriah sok nagyon fontos könyvet is írt. Különösen nagy hatással volt az adventista gondolkodás formálásában a próféciával kapcsolatban a Thoughts, Critical and Practical, on the Book of Revelation (1967) és a Thoughts, Critical and Practical, on the Book of Daniel (1873) [Kritikai és gyakorlati gondolatok a Jelenések könyvéről (1867) és Kritikai és gyakorlati gondolatok a Dániel könyvéről (1873)]. Később egybeszerkesztette a könyveket Daniel and Revelation címmel, és Smithnek ez a nagy hatású, eredeti gondolatokban gazdag műve a következő mintegy 75 évre alapvető fontosságú könyvvé vált az adventisták számára. A kiadói és írói munkán túl Smith az egyházat a második legfőbb adminisztratív helyen is szolgálta csaknem negyed századon át. A Generálkonferencia titkára volt 1863–1873, 1874–1876, 1877–1881, 1883–1888 között. És ez nem minden. Mivel nem volt képes térdelve imádkozni, feltalálta az olyan műlábat, ami térdben hajlott. Más találmányokat is szabadalmaztatott, mint például a lehajtható hátoldalú iskolapadot, illetve a tábori székké alakítható sétapálcát. A könyvei után kapott szerzői jogdíjak meg a találmányok meglehetősen gazdaggá tették őt élete vége felé. Smith mindenét az Úrnak adta, és az Úr mindezt visszaadta neki, megáldotta ezt a féllábú embert, aki képességeit a menny ügyének szentelte. Természetesen Uriahnak is szembe kellett néznie lelki kihívásokkal, mint ahogy nekünk is. A későbbi olvasmányokban majd visszatérünk még ezekhez a küzdelmekhez. A jó hír most azonban az, hogy Isten korántsem tökéletes embereket is felhasznál művében. Ez tényleg jó hír, mivel mindnyájunknak vannak képességei, de küzdelmei is.

~ 132 ~

Május 7.

TALÁLKOZÁS JOHN NEVINS A NDREWSSZAL „Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság Igéjét.” (2Timótheus 2:15)

J

ohn Nevins Andrews volt a fiatal hetednapi adventista egyház legelső tudósa. Mindenki másnál jobban igyekezett tanulni, hogy úgy álljon „az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság Igéjét” (2Tim 2:15). 1829-ben született a Maine állambeli Polandben. Felnőttként már hét nyelven olvasta a Bibliát, és állítólag kívülről ismerte az Újszövetséget. Egész életét tanulással töltötte 1883-ban bekövetkezett haláláig. Találóan megjegyezve 15 éves John Nevins Andrews beleolvasta magát a szombat üzenetébe, mikor kezébe került T. M. Preble-nek a hetedik napról szóló füzete a megjelenés után röviddel. Néhány más tinédzserrel egyetemben megállapodtak, hogy megtartják Isten különleges napját, még mielőtt a szülők tudomást szerezhettek volna a szombatról. Már pénteken felhasogatták a tűzifát, végeztek a sütéssel, hogy „ne törjék meg a szombat parancsát”. Szüleik csak később csatlakoztak új hitükhöz. Andrews először 1849-ben találkozott a White házaspárral, amikor azok segítettek néhány felnőtt családtagot, illetve gyülekezeti tagot megszabadítani a fanatizmustól. Mivel tanúja volt, ahogy tanításukkal visszatérítették a helytelen útról az embereket, arra indította őt, hogy felkiáltson: „szívesen elcserélnék ezer hibát egy igazságra”. 1850-ben John szombatünneplő lelkészként járta New England államot. Ám öt éven belül „teljesen kimerült” a feszített tempójú tanulás, a fárasztó írói tevékenység, illetve a nyilvános szereplések miatt. Mikor elment a hangja, és a látása is megromlott, elment a szülei gazdaságába, hogy segítsen nekik, míg fel nem épül. Azonban még ebben az állapotban sem tudta távoltartani magát a könyvektől. 1861-re megjelent monumentális műve, a History of the Sabbath and the First Day of the Week [A szombat és a vasárnap története]. 1867-ben ő lett a harmadik generálkonferenciai elnök, illetve 1869-ben rövid ideig átvette a Review and Herald szerkesztését. Ezután 1874-ben Andrews Európába ment, mint a közösség első hivatalos misszionáriusa. Róla írta Ellen White azt, hogy soraik közül a legrátermettebb embert küldték el. (Lt, 1878, 2a) Nincs határa annak, ahogy Isten felhasználhat olyan embereket, akik életüket neki és Igéje tanulmányozásának szentelik. Add, Uram, hogy olyan munkás legyek, „aki nem vall szégyent”, amikor megnyitja a szent Bibliát!

~ 133 ~

Május 8.

TALÁLKOZÁS JOHN L OUGHBOROUGH-VAL, A PRÉDIK ÁLÓ FIÚVAL „Jó, ha a férfi már ifjúkorában igát hordoz.” (Siralmak 3:27)

J

ohn Loughborough (1832–1924) 16 éves volt, amikor elhívást érzett a prédikálásra. Kilenc hétig szenvedett a maláriától. Kétségbeesésében Istenhez kiáltott: „Uram, szüntesd meg a hidegrázást és lázat, és ha már elég erőm lesz, azonnal elmegyek prédikálni.” A hidegrázás még aznap elhagyta. Mivel nem volt pénze az utazáshoz, néhány hétig favágóként dolgozott, így meg tudott spórolni 1 dollárt a kiadásain felül. „Ez eljuttat engem oda, ahová menni akarok, de mi van a ruházattal? A szomszéd, akinek dolgoztam, adott egy mellényt és egy nadrágot, ami kicsit kopott volt; de mivel ez a férfi magasabb, mint én, még akkor sem illettek rám, miután 17–18 cm-t levágtam a nadrágszárból. Zakó helyett adott a bátyám egy kétsoros felöltőt, aminek levágtuk a szegélyét. Ebben az érdekes ruházatban és 1 dollárral a zsebemben vágtam neki a számomra még ismeretlen vidéknek, hogy megpróbáljak prédikálni. Ha netán kudarcot vallanék, a barátaim nem tudnák meg; ha pedig sikerem lesz, az azt bizonyítja, hogy prédikálnom kell.” Az első estén egy falusi baptista gyülekezetben beszélt telt ház előtt. „Énekeltem, imádkoztam, majd megint énekeltem. Azután az ember bukásáról beszéltem. Ahelyett, hogy zavarban lettem volna, amitől tartottam, Isten áldása szállt rám, és szabadon beszéltem. Másnap reggel azt mondták, hogy hét lelkész is jelen volt az esti előadáson. A következő este is zsúfolásig megtelt a terem. Azt hittem, hogy a kíváncsiság hajtja őket, hogy meghallgassanak egy szakáll nélküli fiúcskát prédikálni… A prédikáció végén… a lelkész felegyenesedett, és azt mondta, hogy másnap este a zenei osztály szolgálata indul, tehát az én összejövetelem itt bezárul. Ekkor Mr. Thompson állt fel és azt mondta: Loughborough úr, ezt a zeneiskolát azért szervezték, hogy véget vessenek az ön alkalmainak.” Ekkor Thompson felajánlotta a fiatal prédikátornak, hogy tegye át összejöveteleit az iskola épületébe, ahol ő volt a gondnok. Így a vasárnapot ünneplő adventista prédikátor megint sikert aratott, ahol más kevésbé kalandvágyó lelkek kudarcot vallottak volna. Mindig ámulatba ejt, ahogy Isten kegyelme megáldja azokat, akik bármilyen gyenge felajánlásnak tűnő dolgot tesznek is, de igyekeznek odaszánni magukat arra a dologra. Sokan azzal mentegetőznek, hogy nincsenek még készen. De így sohasem készülnek el!

~ 134 ~

Május 9.

A FIÚ PRÉDIK ÁTOR ISMÉT NYEREGBEN VAN „Gyermekek és csecsemők szája által szereztél dicséretet.” (Máté 21:16)

É

rthető, hogy a fiatal prédikátor félt találkozni a prédikátorokkal. Ez a félelme hamar beigazolódott, mikor a lelkész, aki lemondta az összejöveteleit, úgy döntött, hogy meglátogatja Loughborough-t azon a minden ceremónia nélküli alkalmakon, ahol az előadására járókkal találkozott. – Hallom, hogy sokan voltak tegnap este – szólt az idősebb lelkész. – Igen, és úgy tűnt, hogy érdekelte őket – válaszoltam. – Talán csak arra voltak kíváncsiak, hogy prédikál egy fiú; hanem jól értettem, hogy azt mondta az este, hogy a lélek nem halhatatlan? – Ezt mondtam – válaszoltam. – De akkor mi van a büntetéssel, azaz a halállal, ami sosem hal meg? – kérdezte. – Nem ismerek ilyet a Bibliában. Az idézetének csak a fele való a Bibliából, a másik fele a metodista énekeskönyvből – feleltem kissé meglepődve a kérdésen. – Komolyan kijelenthetem – erősködött tovább –, hogy minden, amit mondtam, benne van a Bibliában! A Jelenések könyve 25. fejezetében! – Azt hiszem, Máté evangéliuma 25. fejezetére utal. A szöveg fele onnan származik. Ott beszél arról az Ige, hogy a bűnösök örök büntetésre mennek – válaszoltam. – Ó, igen, ez így van, de amit én idéztem, az a Jelenések 25. fejezetében van. – Akkor az három fejezettel a Biblián kívül található, mivel csak huszonkét fejezet van a Jelenések könyvében. – Na, adja csak ide a Bibliáját, hadd mutassam meg magának – mondta. Mindenki megrökönyödve nézte, ahogy keresett-kutatott, majd összezavarodva feladta a keresgélést. Ekkor visszaadta a Bibliát, majd orra alatt mormogva azzal mentette ki magát, hogy megbeszélése van. Talán megmosolyogjuk ezt az eléggé egyszerű történetet, azonban ez tükrözi a XIX. századi vadnyugat Amerikáját, ami sokszor igen primitív volt. A vidéken élő prédikátorok gyakran csak autodidakta módol tanultak, de ez igaz volt az adventistákra és az őket becsmérlőkre is. Ebben az értelemben nyereséges volt a Biblia ismerete. Sok dolog megváltozott azóta, de nem a Biblia-ismeret fontossága. Isten Igéje különleges mennyei ajándék, és mégis, ebben a felvilágosult korban Loughborough történetéhez hasonlóan milyen sokan járatlanok a Szentírásban! Nincs jobb alkalom a mai napnál, hogy a rendszeres Biblia-tanulmányozást mindennapi életünk részévé tegyük.

~ 135 ~

Május 10.

J. N. L OUGHBOROUGH TALÁLKOZIK J. N. A NDREWSSZAL „Az Úr törvénye tökéletes, felüdíti a lelket.” (Zsoltárok 19:8)

L

oughborough már mintegy három és fél éve prédikált mint vasárnapot ünneplő adventista, mikor először találkozott egy prédikátorral a hetednapot ünneplő adventisták közül. A hajdani millerita körökben jól ismert tény volt, hogy sok zárt ajtó típusú csoport fanatikus hajlammal bír. Az emberek azt mondták Loughborough-nak, hogy az a csoport, akivel találkozni készül, nem csak hogy a szombatot tartja meg a vasárnap helyett, de „amikor összejönnek, ordítoznak, üvöltöznek, és nagyon zajos, fanatikus előadást tartanak”. Túlságosan nem égett a vágytól, hogy ilyen emberekkel találkozzon, de egy rochesteri Orton nevű férfi odalépett hozzá, és azt mondta: „A hetednapi adventisták a Mount Hope Avenue 124. szám alatt tartják összejöveteleiket, menjünk el hozzájuk!” Loughborough először lemondta a meghívást, de Orton így válaszolt: „Magának ott feladata van. A nyájából néhányan csatlakoztak a szombatünneplő adventistákhoz, és önnek kell visszahozni őket abból az eretnek közösségből. Adnak magának egy lehetőséget, hogy beszéljen az összejövetelükön. Tehát készüljön fel az Igéből, hogy meg tudja mutatni nekik két perc alatt, hogy a szombat el lett törölve.” A kihívás a fülében csengett, mikor Loughborough és néhány vasárnapünneplő adventista barátja elment a szombatünneplők összejövetelére. A fiatal prédikátor élete itt egyszer s mindenkorra megváltozott. Nem csak hogy az összejövetelből hiányzott a fanatizmus meg a zajos előadás, de egy lelkész, név szerint J. N. Andrews pont azokról a Bbiblia-szövegekről beszélt, amelyek mellett Loughborough is döntött a szombattal kapcsolatban. És nem csak hogy ugyanazokat a szövegeket választotta ki, de ugyanabban a sorrendben is magyarázta őket! Ez már túl sok volt neki! J. N. Loughborough 1852 szeptemberében elfogadta a szombatot, és ettől kezdve a szombatünneplő adventistáknak prédikált. Később ő lett a hetednapi adventista egyház úttörője Kaliforniában és Angliában. Lelkipásztorként és adminisztratív munkakörben is szolgált az Egyesült Államok különböző részein, és 1892-ben kiadta az első hetednapi adventista történelemről szóló könyvet (The Rise and Progress of Seventh-day Advnetists [A hetednapi adventisták felemelkedése és fejlődése], 1905-ben ezt dogozták át The Great Second Advent Movement [A második nagy adventista ébredési mozgalom] címen). Ellen White megjegyzi, hogy végtelen azoknak az embereknek a sora, akik életüket Istennek szentelik. Így volt ez J. N. Loughborough-val is, és ez történhet a mi életünkkel is. ~ 136 ~

Május 11.

KÖZPONT BATTLE CREEK-BEN „Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító… Egyszer, amikor ezek az Úrnak szolgáltak és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket.” (Apostolok cselekedetei 13:1–3)

M

inden mozgalomnak megvan a maga központja. A korai keresztények a szíriai Antiókhiából indították el missziójukat a pogányok felé. Battle Creek egy kisváros Michigan államban. A XIX. században ez volt a hetednapi adventisták székhelye. Innen vitték a világ minden tájára a kiadványokat, és innen indultak a misszionáriusok a Föld négy tája felé, amint az adventisták egyre jobban kötelességüknek érezték, hogy a hármas angyali üzenetet prédikálják az egész világnak. A szombatünneplő adventisták először akkor kerültek Battle Creek-be, mikor az örökmozgó Joseph Bates 1852-ben meglátogatta a 2.000 lakosú települést. Érkezése kínos helyzetbe hozta őt. Általában ha új területre ment, a helyi vasárnapot ünneplő adventistákkal vette föl a kapcsolatot, ám Battle Creek-ben nem élt egy sem. Tehát Bates, ahogy J. N. Loughborough elmondja nekünk, elment a postahivatalba, hogy megtudakolja, ki a legbecsületesebb férfi a városban. A hivatalnok David Hewitt otthonába irányította. Hewittékat reggelizés közben találta. A derék evangelizátor a családfő felé fordult, és azt mondta: mivel őt tartják a legőszintébb embernek a városban, van néhány igazság, amit meg szeretne osztani vele. A reggelinél kezdték, és egész vacsoráig beszélgettek. Bates eléjük tárta a hármas angyali üzenetet és a szombat igazságát, amit ők elfogadtak, még mielőtt lement volna a Nap. Hewitt alámerítése jelentette a szombatünneplő közösség kezdetét Battle Creek-ben. 1855-ben négy Bates által megtérített ember – Dan Palmer, J. P. Kellogg, Henry Lyon és Cyrenius Smith – szolgáltatott anyagi alapot a szombatünneplőknek, hogy kiadót építsenek a városban. Volt olyan köztük, aki a farmját adta el, hogy anyagilag támogassa a vállalkozást. Battle Creek az adventizmus központja volt a század hátralévő részében. Amint azt majd később látjuk, adventista intézmények teljes sora jött létre itt. A közösségi élet a sátor köré összpontosult, amit 1879-ben azokból a tízcentesekből építettek fel, amit a közösség tagjai adtak össze. Az, hogy 4.000 embert tudtak leültetni benne egyszerre, igen nagy dolog volt a 15.000 tagot számláló világszéles egyházban. A nagysátor a közösség Generálkonferenciáinak színhelyeként is szolgált. Ahogyan Isten embereinek áldozatos ajándékai támogatták a Battle Creek-be való költözést, így történt az Úr egyházának minden előrelépésével kapcsolatban. Áldozat nélkül bizony nincs haladás.

~ 137 ~

Május 12.

K I AK AR EGYHÁZSZERVEZETET? „Hhirdessetek fölszabadulást az ország minden lakosának…” (3Mózes 25:10)

K

i akar egyházszervezetet? Az biztos, hogy nem James White és Joseph Bates az 1840-es évek végén. Mindketten a Christian Connection egyházhoz tartoztak, egy olyan vallási szer vezethez, amelyben a szabadság az egyházi struktúrától és minden szervezeti formától való mentességet jelentette a helyi gyülekezeten kívül. Az 1830-as években azt írta az egyház egyik vezető lelkésze, hogy a Connection egyház az Egyesült Államok számos részén egyszerre jelent meg az 1800-as évek elején, „nem feltétlenül azért, hogy bármilyen különleges és jellegzetes hitelveket hozzon létre, hanem hogy hangsúlyozza az egyének és a gyülekezetek nagyobb szabadságát és függetlenségét a hit és gyakorlat dolgában. Azért, hogy lerázza az ember által létrehozott felekezetek tekintélyét és az előírt szokások és formák béklyóját. Azért, hogy a Bibliát tegye az egyedüli útmutatóvá azt állítva, hogy minden embernek joga van saját magának magyaráznia azt, joga van, hogy megítélje, melyek a tantételek és az elvárásak, és hogy a gyakorlatban szigorúbban kövesse az apostolok és az őskeresztények egyszerűségét.” 1873-ban a mozgalom egyik történésze a következőképpen összegezte a connectionisták szenvedélyes függetlenségét: „Amikor megkérdezték tőlük, melyik felekezethez tartozunk, azt válaszolták, hogy semmilyenhez. »Akkor melyik valláshoz fogtok csatlakozni?« »Egyikhez sem.« »Milyen nevet vesztek fel?«»Semmilyet.« »Akkor mit csináltok?« »Folytatjuk, ahogy elkezdtük – Keresztények leszünk. Krisztus a vezetőnk, a Biblia az egyedüli hitvallásunk, és a szektaszellem hálójától mentesen szolgáljuk Istent.«” A korai keresztény connectionisták enyhén szólva szervezetellenesek voltak. Elfogadták a szervezet szükségességét a helyi gyülekezet szintjén, de úgy tekintették, hogy „minden gyülekezet” vagy közösség „egy független testület”. A connectionisták különböző szálait főként a folyóirataik tartották össze. Ennek megfelelően a mozgalom első folyóiratát Herald of Gospel Libertynek [Evangéliumi Szabadság Hírnöke] nevezték el. A másik stratégia a laza egység fenntartására a hasonló gondolkodású hívők rendszeres találkozója volt. Ezt a fajta szervezetet hozta Bates és White a korai szombatünneplők közé – folyóiratok és szombatkonferenciák által. Nem látták szükségét bármilyen további struktúrának. Nos, rá kell mutatnunk, hogy a szabadság jó dolog. De ahogy látni fogjuk, nem ez a teljes bibliai kép a témában. A korai adventhívők felismerték, hogy összes erőfeszítéseiket Isten vezeti, ahogy a szükség megkívánja.

~ 138 ~

Május 13.

A SZERVEZET: BABILON „És a homlokára írva ez a titokzatos név: A NAGY BABILON, A FÖLD PARÁZNÁINAK ÉS UNDOKSÁGAINAK ANYJA.” (Jelenések 17:5)

A

connectionistáktól eltérően a legtöbb millerita adventhívő nem volt szervezetellenes beállítottságú a mozgalom korai szakaszában. Másrészről viszont nem kívántak saját egyházi szerkezetet kialakítani. Hiszen az Úr hamar visszajön, ezért nincs rá szükség. Tehát a millerita hívők igyekeztek saját felekezeteikben maradni, miközben bizonyságot tettek az adventtel kapcsolatos hitükről, és várták Krisztus visszatérését. Ez jól is működött egészen 1843 nyaráig, amikor sok gyülekezetben kezdték egymás után kizárni őket, mert folyton és mindegyre csak a közelgő advent érdekében agitáltak. Ez az agresszív lépés vezette Charles Fitchet arra, ahogy korábban már láttuk, hogy Babilon leomlását hirdesse, és annak a szükségességét, hogy a hívők kijöjjenek a különböző felekezetekből. Az adventüzenet elutasításából eredő összeütközés és üldözés sokakat arra a következtetésre vezetett, hogy az egyházak valóban Babilon részévé váltak – Isten népének ószövetségi elnyomójává. Az egyik millerita prédikátor, aki különös késztetést érzett a felekezetek elhagyására felszólító üzenet hirdetésére, George Storrs volt. Azt írta, hogy Babilon „az öreganya, és minden gyermeke (a protestáns egyházak)… hasonlít hozzá, mert hatalmaskodó és fölényeskedő lelkülettel rendelkeznek. Olyan lélekkel, amely elnyomja az igazság szabad keresését és az igazságról szóló meggyőződés szabad kifejezését.” Az embereknek el kellett hagyniuk felekezeteiket, mivel „nincs jogunk engedni, hogy bármely ember vagy emberi szervezet ilyenformán uralkodjon felettünk. Bennmaradni egy ilyen szervezett testületben… a Babilonban maradást jelenti.” Storrs számára a szervezett vallások története (mind a katolikusé, mind a protestánsé) a vakbuzgóságról és az üldözésről szólt. Végül arra a megállapításra jutott, hogy „emberi közreműködéssel nem szerveződhet egyház, mert az a megszervezés pillanatában Babilonná lesz”. Ez az üzenet a hívőknek a különböző egyházakban szerzett fájdalmas tapasztalataival együtt olyan erősen hatott a milleriták többségére, hogy minden millerita csoport szinte lehetetlennek tartotta a szerveződést az 1840-es évek végén és az 1850-es évek elején. Ez volt a helyzet a szombatünneplőkkel is. Ők azonban hamarosan rájöttek, hogy Babilonnak nem csak egy bibliai jelentése van. Segíts, Urunk, hogy világosan lássunk még a zavaros időkben is!

~ 139 ~

Május 14.

A SZERVEZETTŐL VALÓ SZABADSÁG NEM JELENTI A PROBLÉMÁK HIÁNYÁT „Amikor Macedóniába mentem, kértelek, hogy maradj Efezusban, és parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat.” (1Timótheus 1:3)

A

korai keresztényeknek talán nem voltak annyira szervezettek, de valószínűleg nem is érezték szükségét. Végül is Jézus hamarosan visszatér. De a Megváltó nem jött el hamar, ahogy várták. Ez olyan problémákat eredményezett az egyházban, amivel törődni kellett. Így tehát mikor Pál megírta pásztori leveleit (1Timótheus, 2Timótheus és Titusz), már foglalkoznia kellett azzal, hogy létrehozza a gyülekezeti rend fenntartásának mechanizmusát. Az adventizmus hasonló tapasztalaton ment keresztül. Már 1849 szeptemberében azzal találkoztunk, hogy James White az utazó prédikátorok anyagi támogatása és egy asszonynak a tagságból való felfüggesztésének szükségessége mellett érvelt. Azután 1850 márciusában James White egy utazó prédikátorral kapcsolatban – akiről azt tartotta, hogy Isten nem hívta el – arról írt, hogy az „evangéliumi rend” irányába kell lépni. Úgy tűnik, hogy feleségének is hasonló aggodalmai voltak. 1850 decemberében ezt írta: „Láttam, hogy a mennyben tökéletes rend uralkodik. Az angyal azt mondta, Nézd: Krisztus a fej; haladjatok rendben, haladjatok rendben. Legyen értelem mindenben. Azután az angyal azt mondta: Nézd és ismerd meg, menynyire tökéletes és szép a rend a mennyben, kövesd azt!” Azután beszél a fanatizmusról és azokról, akiket helytelen viselkedésük miatt kizártak. A vége felé megjegyezte, hogy „ha Izrael (vagyis az egyház) szilárdan halad előre a bibliai rend szerint, olyan félelmetes lehetne, mint egy zászlóshad” (MS, 1850, 11.). James és Ellen White korai aggodalmai a szervezettel kapcsolatban lényegében azonosak voltak. Mindketten féltek a bimbózó szombatünneplő mozgalom rendetlen, fanatikus és önjelölt képviselőitől. Azután az 1850-es évek elejére rohamosan nőtt azok száma, akiket vonzott a szombatünneplők prédikálása. Három rövid esztendő alatt, 1852-re a mozgalom 100 főről több mint 2.000-re növekedett. Jó volt ez a fejlődés, ám új problémákat és kihívásokat is hozott magával. A gyülekezet szintje felett álló szervezet hiánya például a szombatünneplők elszórt csoportjait könnyű prédává tette a fanatikusok és az önjelölt prédikátorok számára. Segíts, Atyánk, hogy tanuljuk meg becsülni a szervezet értékét a művedben, úgy, ahogy személyes életünkben is tesszük!

~ 140 ~

Május 15.

A VEZETŐK FELSZENTELÉSE „Hogy rendbe hozd az elintézetlenül maradt ügyeket, és presbitereket állíts szolgálatba városonként, ahogyan meghagytam neked.” (Titusz 1:5)

1

851-re a növekvő számú szombatünneplő gyülekezetekben keletkezett problémák arról győzték meg a White házaspárt, hogy a mozgalom időről időre megkívánja a személyes jelenlétüket, hogy helyreigazítsák a tévedéseket. A következő néhány évben Keleti utazásunk címmel beszámoló jelent meg a Review-ban az utazásokról. Ezeken az utakon a White házaspár rendszeresen foglalkozott a fanatizmussal és a gyülekezeti renddel. Az egyik konferencián például 1851 végén Medfordban (Massachusetts), James kijelentette, hogy „az összejövetel lényege a gyülekezeti rend volt, rámutattunk S. Smith és H. W. Allen tévedéseire és annak fontosságára, hogy a gyülekezet lépjen közbe [a tagság visszavonásával] egyes atyafiak ügyében”. Ugyanezen utazás különböző helyszínein arról számolt be White testvér, hogy valakit kizártak, aki „a spiritizmus megrontó hatalmának az áldozata lett”, megdorgálták a fanatizmust és az „ellenálló lelkeket”, és beszéltek az „evangéliumi rendről és az atyafiak közötti tökéletes egységről, különösen azok esetében, akik az Igét hirdetik”. Azért is jelentős az 1851. évi keleti körutazás, mert az erről készült beszámoló tájékoztat minket először a helyi gyülekezet tisztviselőinek megválasztásáról. Azt olvassuk, hogy az egyik összejövetelen „héttagú bizottságot állítottak föl (lásd Csel 6. fejezet), hogy a szegények szükségleteiről gondoskodjanak”. Abban az évben korábban először a Review számolt be arról, hogy felszentelés volt a szombatünneplők soraiban. Júliusban „(Washington) Morse testvért kézrátétellel felszentelték, hogy kezelje az Isten házának szabályait. A Szentlélek bizonyságot tett a nyelvek ajándékával és az Úr erejének ünnepélyes megnyilatkozásaival. A hely félelmetes, mégis dicsőséges volt.” 1852-re a szombatünneplők egyre kevésbé látták magukat „szétszórt nyájként”, hanem inkább egyházként. A zárt ajtó újraértelmezésével pedig felismerték, hogy nagyobb küldetésük van, ami túlmutat a millerizmus világán. Ez a ilyen felismerés még inkább teherként nehezedett rájuk, hogy sürgessék a szombatünneplőket a szilárdabb egyházszervezet felé. Urunk, ahogy napról napra olvasunk és elmélkedünk, látjuk, hogy egyházad folyamatosan ébred rá az egyre nagyobb felelősségre. Segíts, hogy ezt az ébredést ne csak úgy tekintsük, mint ami 150 évvel ezelőtt történt, hanem mint olyat, aminek személyes életünkben kell megtörténnie, ahogy egyénenként fokozatosan vezetsz bennünket!

~ 141 ~

Május 16.

FARK ASOK A BÁRÁNYOK KÖZÖTT „Tudom, hogy távozásom után dühös farkasok jönnek közétek, akik nem kímélik a nyájat, sőt közületek is támadnak majd férfiak, akik fonák dolgokat beszélnek, hogy magukhoz vonzzák a tanítványokat.” (Apostolok cselekedetei 20:29–30) Az 1850-es évek elején a szombatünneplők fő problémája az volt, amivel szembe kellett nézniük, hogy nem rendelkeztek szervezett védelemmel a szélhámosokkal szemben. Szinte bárki prédikálhatott a szombatünneplők gyülekezetében, aki akart. Nem vizsgálták az önjelölt prédikátorok hithűségét és erkölcsi feddhetetlenségét, mellyel kiszűrhették volna őket. Ez már nyilvánvaló nehézséget jelentett minden millerita felekezetben, mielőtt létrehozták volna szervezeteiket az 1850-es évek végén és az 1860-as évek elején. Az egyik levél például, amit egy vasárnapünneplő adventista folyóirathoz írtak, arról panaszkodik, hogy az író gyülekezetében 1850-ben „újra zavar keletkezett az általunk hamis tanításnak tartott dolgok miatt… Körülbelül három héttel ezelőtt egy Joseph Bates nevű ember érkezett szószékünkre, aki azt állította, hogy adventista prédikátor… Meghallgattuk őt, és azt találtuk, hogy »üzenete« a szombat vagy a hetedik nap és a zárt ajtó volt.” Himes, a szerkesztő válaszolt: „Bates kapitány régi, személyes barátunk, és amennyire ismerjük, jobb ember, mint legtöbb munkatársa, de nincs bizalmunk a tanításában. – Egy pillanatig sem tolerálható.” A volt millerita vallásos szervezetek valódi problémája a közöttük lévő határok körül lépett fel. Ha Bates szabadnak érezte magát, hogy vasárnapünneplő gyülekezetekben evangelizáljon, akkor ők is égtek a vágytól, hogy viszonozzák a kedvességét. Mégis rosszabbak voltak azok a kétszínű szélhámosok, akik elsődleges célja a szentek anyagi kifosztása volt. 1853-ban a szombatünneplők két lépést is tettek, hogy megóvják a gyülekezeteket a „hamis” atyafiaktól. Először a legkiemelkedőbb szombatünneplő lelkészek azt a módszert alkalmazták, hogy a jóváhagyott prédikátoroknak egy kártyát adtak, amin ajánlás állt, miszerint mindenütt szolgálhatnak az Isten népe közösségében. Két elismert vezető írta alá és keltezte a kártyákat. John Loughborough 1853 januárjában kelt kártyáján James White és Joseph Bates aláírása állt. A másik módszer a felszentelés volt, amit a szombatünneplők a vezetőik hitelesítésére alkalmaztak. 1853 végére rendszeressé váltak a felszentelések. Utazó prédikátorokat (gyülekezetekbe helyezett lelkészek még nem léteztek) és diakónusokat szenteltek föl, ők voltak ebben a korai időszakban az egyedüli helyi tisztviselők. Köszönjük, Atyánk, hogy védelmi mechanizmusokat építettél az egyházadba a Földön biztonságunk érdekében!

~ 142 ~

Május 17.

FELHÍVÁS AZ EVANGÉLIUMI RENDRE I. „Mert Isten nem a zűrzavarnak, hanem a békességnek Istene. Mint ahogyan ez a szentek valamennyi gyülekezetében történik.” (1Korinthus 14:33)

I

sten nem a zűrzavar szerzője... Ezt soha nem mondtuk volna meg egyes szombatünneplő adventista gyülekezetek állapotából 1853-ban. A mozgalom rohamosan növekedett, de hiányzott a sorok között rendet teremtő struktúra. Bár tettek néhány lépést a rend irányába, mégis nagyon sebezhetőek voltak. Életszerű bizonyítékot találunk erre Ellen White 1853. őszi, keleti utazásáról készült beszámolójában. „Elég sok munkával járó és inkább lehangoló utazás volt ez. Sok olyan ember ragadta meg az igazságot korábban, akik most elégedetlenek voltak a szívükben és az életükben; köztük a viszály és lázadás lelkülete munkálkodott, és szükséges volt olyan intézkedést hozni, ami megtisztítja az egyházat.” (LS, 150–151. o.) Ilyen helyzetben nem nehéz meglátni, miért is szólalt fel 1853 decemberében mind ő, mind pedig férje az „evangéliumi rend” érdekében. James a jobb szervezetért folytatott rohamot a Review cikksorozatával, aminek a címe Evangéliumi rend volt. December 6-i cikkében rámutat, hogy „ez nagyon fontos kérdés volt a korai (keresztény) egyház számára”, és „nem lehet kisebb jelentőségű a veszélyes utolsó napokban… Ha az evangéliumi rend olyan nagy jelentőséggel bírt, hogy Pál szükségét látta annak, hogy elidőzzön felette a gyülekezetekhez írt leveleiben, Isten népének figyelmét nem kerülheti el ezekben a napokban sem. Azt gondoljuk, hogy eddig ezt nagyon elhanyagoltuk, így az egyház figyelmét fel kell hívni a témára, és minden lehetséges erőfeszítést meg kell tenni az evangéliumi rend megvalósítására… Siralmas tény, hogy sok adventhívő atyafi, aki a kellő időben kimenekült a különböző egyházak rabságából, melyek elvetették az adventről szóló hittételt, azóta tökéletesebb Babilonban van, mint bármikor azelőtt. Szem elől tévesztették az evangéliumi rendet… Sokan azon buzgalmukban, hogy kijöjjenek Babilonból, meggondolatlan és rendetlen lelkületben részesültek, és hamarosan tökéletes bábeli zűrzavarban találtattak… Isten nem azért hívta ki népét az egyházak zűrzavarából, mert azt tervezte volna, hogy mindenféle fegyelem nélkül éljenek.” Nehéz fenntartani a boldog középutat egy bűnös világban. Nem volt könynyű megtalálni az egyensúlyt az elnyomó kényszer és a rendezetlen szabadság között az egyháztörténelemben. De Isten nem csupán a tantételekben, hanem a hatékony irányításban is vezeti az ő népét

~ 143 ~

Május 18.

FELHÍVÁS AZ EVANGÉLIUMI RENDRE II. „Azonban minden illendően és rendben történjék.” (1Korinthus 14:40)

H

ogyan lehet rendet és összehangolt működést teremteni az erősen független és meglehetősen makacs, egyénieskedő hívők növekvő seregében? Ezzel a feladattal kellett szembenéznie James White-nak az 1850-es évek elején. A szombatünneplők közül sokan gondolták úgy, hogy bármiféle egyházszervezeti korlátozás babiloni elnyomást jelent. Ez vezette White-ot arra, hogy 1853 decemberében felhívást intézzen az evangéliumi rend kialakítására. A témáról írt első cikkében kijelentette: „azt feltételezni, hogy Krisztus egyháza szabad minden korlátozástól és fegyelemtől, a legvadabb fanatizmus”. A második cikkében azt szorgalmazta, hogy a hívők keressék az Újszövetségben alkalmazott módszereket, és hangsúlyozta az egységes érzület és cselekvés fontosságát. „Az egyházban egységnek és rendnek kellene lennie – írja –, mivel nagyon fontos, hogy akik vallási tanítóként elindulnak, tökéletes egységben legyenek… Ellenkező esetben megosztottságot és zűrzavart idéznek elő a becses nyáj között. Aki az evangélium szolgálatának munkájába lép, Istentől elhívottnak, tapasztaltnak és az Úr szent emberének kell lennie.” Ez a kijelentés alapozta meg harmadik cikkét, ami a lelkészek kiválasztásával, képesítésével és felszentelésével foglalkozott, mivel „semmi mástól nem szenvedett annyi kárt az evangélium, mint a hamis tanítók befolyásától”. „Azt mondhatjuk – írja James – sokéves tapasztalatunk alapján, hogy a jelenvaló igazság ügye több kárt szenvedett azoktól, akik anélkül léptek a tanítás munkájába, hogy Isten valaha is elküldte volna őket, mint bármi más miatt… Atyámfiai, vajon még most is siránkozzunk felettük [a katasztrofális befolyású önjelölt prédikátorok felett], és ne tegyünk erőfeszítéseket, hogy megakadályozzuk őket? Isten őrizzen ettől!” Az Újszövetség szerint az egyháznak foglalkoznia kell a lelkészek kiválasztásával és felszentelésével. A sorozat negyedik és egyben utolsó cikkében White testvér hangsúlyozza az egyház szerepét az egész evangéliumi rendben. „Ennek a nagy munkának a terhe, törődése és felelőssége nem nyugodhat csupán néhány prédikátoron… Az egész egyházat meg kell tanítani, hogy a jó rend felelősségének és a lelkek üdvösségének egy része a tagok vállán nyugszik.” Különösen hangsúlyozta, hogy a tagok támogassák lelkészeiket imádsággal és anyagiakkal. Olykor nem fogjuk fel James White utóbbi cikkének a hatását. Állítom: ha azt várjuk, hogy a papság fejezze be a munkát egymagában, az több időbe telik, mint az örökkévalóság. Mindegyikünknek van kötelezettsége.

~ 144 ~

Május 19.

FELHÍVÁS AZ EVANGÉLIUMI RENDRE III. „Igaz beszéd ez: ha valaki püspökségre törekszik, jó munkát kíván. Szükséges tehát, hogy a püspök legyen feddhetetlen, egyfeleségű férfi; meg fontolt, józan, tisztességes, vendégszerető, tanításra alkalmas.” (1Timótheus 3:1–2)

E

llen White 1853 decemberének végén nyilvánosan is csatlakozott a férjéhez az evangéliumi rendért folytatott ügyben. Az 1852. őszi utazásuk alatt kapott látomásra alapozva azt írta: „az Úr megmutatta, hogy túlságosan féltünk, és elhanyagoltuk az evangéliumi rendet. A formalitástól őrizkedni kell; de közben a rendet nem kellene elhanyagolni. A mennyben rend uralkodik. Az egyházban is rend volt, mikor Krisztus a Földön járt, és távozása után apostolai között is szigorú rend állt fenn. Most pedig miközben ezekben az utolsó napokban az Úr egységes hitre hozza gyermekeit, sokkal nagyobb szükség van rendre, mint valaha. Hiszen miközben Isten egyesíti gyermekeit, Sátán és a gonosz angyalai szorgosan munkálkodnak az egység meghiúsításán és megsemmisítésén.” (EW, 97. o.) Különösen foglalkoztatta őt a lelkészek kinevezése. Azt írta: „Emberek mennek ki a munkaterületre anélkül, hogy a gyülekezet vagy az atyafiak felhatalmazták volna őket; olyanok, akiknek az élete nincs megszentelve, akiknek nincs képzettsége a jelenvaló igazság hirdetésére. Az eredmény csak zűrzavar és meghasonlás lesz. Sokan elméletben ismerik az igazságot, és érvelni is tudnak mellette, de híján vannak a lelkiségnek, ítélőképességnek és tapasztalatnak.” (I. m., 97–98. o.) Az ilyen „önküldött hírnökök – panaszkodik – átkára vannak a műnek”, különösen azok, akikbe „az őszinte lelkek bizalmukat vetik”, mert azt gondolják, hogy ők összhangban állnak az egyházzal. A problémás önjelölt lelkészek miatt „Isten hírnökeinek sokkal nehezebb olyan helyekre menni, ahol már mások elterjesztették ezt a rossz befolyást, mint új területekre menni” (I. m., 99. o.). A problémák miatt azt szorgalmazta, hogy „az egyház behatóan és lelkiismeretesen vizsgálja meg azok életét, képességeit és tulajdonságait, akik tanítónak vallják magukat”. A megoldás szerinte az, ha „megvizsgálják Isten Igéjében az evangéliumi rend bibliai alapelveit, és csak azokat szentelik fel, akiket minden bizonyság szerint Isten bízott meg” (I. m., 100–101. o.). Az egyház vezetése félelmetes felelősség. Komolyan kell vennünk feltételeit és alkalmazását. Bár Isten segítené az egyházát, amint keresi az útját ebben az összetört világban!

~ 145 ~

Május 20.

EGYHÁZSZAK ADÁS A TÁBORBAN „Tudod, hogy az Ázsiában levők mind elfordultak tőlem, köztük Fügelosz és Hermogenész is.” (2Timótheus 1:15)

E

llen és James White 1854 elejére teljesen meggyőződtek arról, hogy mind nagyobb szükségük van rendre és szerkezeti felépítésre a szombatünneplők között. James nem csak hogy fontosnak gondolta, de hitt is abban, hogy a mozgalom e nélkül nem fejlődhet sokat. Így írhatta le márciusban azt, hogy Isten „várja, hogy népe a helyes útra lépjen az evangéliumi rendben, és magasan tartsa a kegyes élet mércéjét, mielőtt számokban még tovább növekedne”. Abban az időben a szombatünneplő adventisták is szembekerültek az első szervezett szakadással, és ez kétségtelenül alátámasztotta James meggyőződését. 1854-ben két lelkész, H. S. Case és C. P. Russel White-ék ellen fordult. Az év őszén saját kiadványt indítottak Messenger of Truth [Igazság hírnöke] címen, mely reményeik szerint nem csak a Review and Herald riválisa lesz, hanem jelentős számú adventistát lesznek képesek általa befolyásuk alá vonni. A Messenger-párt konkurenciájaként jött létre egy másik csoport hitehagyó wisconsini szombatünneplő prédikátorokból. J. M. Stephenson és D. P. Hall olyan millerita szemléletet kezdett támogatni, ami szerint van egy második lehetőség a megtérésre az ezeréves békekorszak alatt. Nemsokára a két wisconsini lelkész egyesítette erőit a párttal a White házaspár vezetésével szemben. Ennyi engedetlen ember között csoda, hogy az 1850-es évek második felében a szombatünneplők egyre több cikket jelentettek meg, melyek az evangéliumi renddel kapcsolatos bibliai alapelvek egyre mélyebb ismeretét tükrözték a gyülekezeti rendet és a választott vezetők felszentelését illetően. Isten oly jó! Még abban is segített népének, hogy tanuljon a szakadásokból és a problémákból. Így volt ez a korai keresztény egyházban is. Ezért olvashatjuk most Pál nagyszerű apostoli leveleit, amit Timótheusnak és Titusznak írt, melyek körvonalazzák a szervezeti forma bibliai alapelveit. Ráadásul Pál, Jakab, Péter, Júdás és János apostoli levelei keményen visszautasítják a szakadárok hamis tanításait. Isten vezetése nélkül az ilyen problémás helyzetekben növekedne a hamis tanítók száma, és az egyház egyre gyengébb lenne. Add, Uram, hogy világosan lássuk: még a problémás helyzeteket is fel tudod használni egyházad növekedésére!

~ 146 ~

Május 21.

A HALADÁS ÚTJA A KONGREGACIONALIZMUS? „Köszöntenek titeket, Ázsia gyülekezetei! Sokszor köszönt titeket az Úrban Akvila és Priszka a házuknál levő gyülekezettel együtt.” (1Korinthus 16:19)

J

oseph Bates csatlakozott a White házaspárhoz az evangéliumi renddel kapcsolatos aggodalmukban. Restaurációs gyökereivel összhangban kijelentette, hogy a bibliai rendet helyre kell állítani a második advent előtt. Azzal érvelt, hogy a középkor folyamán a „törvényszegők elrontották” a kereszténység olyan alapvető elemeit, mint a szombat vagy a gyülekezeti rend. A Mindenható a szombatünneplő adventistákat használta fel a hetedik napi szombat helyreállítására, és „tökéletesen világos” volt számára, hogy „Isten törvénymegtartókat fog eszközként használni, hogy helyreállítsa… az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy gyűrődés… Soha nem létezett a hitnek ez az egysége és a tökéletes gyülekezeti rend az apostolok ideje óta. Nagyon világos, hogy meg kell lennie Jézus második adventje előtt… minden dolog helyreállításában.” Miközben Bates jelezte, hogy hisz az apostoli gyülekezeti rend helyreállításában, nem adott teret semmiféle szervezeti elemnek, ami nem található meg az Újszövetségben. James White-nak ebben a korai időszakban ugyanez volt a véleménye. Ezért írhatta 1854-ben, hogy „az evangéliumi vagy gyülekezeti rend alatt azt a rendet értjük, amit a gyülekezeti közösségről és fegyelmezésről tanítottak Jézus Krisztus evangéliumában az Újszövetség írói”. Néhány hónappal később arról beszélt, hogy „tökéletes rendszert mutat be az Újszövetség Isten ihletésére… A Szentírás tökéletes rendszert mutat be.” White, Bates és mások nagyon biztosak voltak abban, hogy a gyülekezeti rend minden aspektusát kifejezetten a Bibliából kell szó szerint elolvasni. Ezért történt az, hogy J. B. Frisbie ellenezte az egyház bármiféle elnevezését, kivéve azt, amit az Úr adott a Bibliában. Ahogy ő fogalmazta: „ISTEN EGYHÁZA… AZ EGYETLEN NÉV, amit az Úr alkalmasnak látott az egyháza számára.” Az ilyen túlzottan szószerinti nézőpontból nem meglepő, hogy a korai adventista vezetők a Pál apostol által előadottak alapján tárgyalták a diakónusok és a vének kötelességeit. De az nagyobb gondot okoz, hogy azt találták, az „EGYHÁZ” „a hívők egy bizonyos gyülekezetét” jelenti az Apostolok cselekedetei 15. fejezete szerint, valamint hogy Pál és munkatársai felügyelők voltak. De ez így történt. Az 1850-es évek közepén a kongregacionalizmus volt az előnyben részesített struktúra a szombatünneplők között. Köszönöm, Uram, a helyi gyülekezeteket! Segíts, hogy soha ne felejtsük el, milyen fontos helyük van munkádban!

~ 147 ~

Május 22.

NEM ELÉG A KONGREGACIONALIZMUS! „Amikor végigjárták a városokat, átadták nekik azokat a határozatokat, amelyeket a jeruzsálemi apostolok és vének hoztak, hogy tartsák meg azokat.” (Apostolok cselekedetei 16:4)

A

korai keresztény egyház felismerte, hogy egyes ügyek meghaladják a helyi gyülekezeteket, ezért nagyobb koordináló testület vezetésére is szükség van. Az Apostolok cselekedetei 15-ben található zsinaton a vének és az apostolok találkoztak, hogy arról döntsenek, hogyan lehet a zsidók és a pogányok között működő kapcsolatot teremteni. A gyűlés hozta meg a döntéseket a gyülekezetek testülete számára. A korai adventhívők is úgy találták, hogy nem tudnak minden ügyet megoldani a helyi gyülekezetek szintjén. Az 1850-es évek első felében azt láttuk, hogy a szombatünneplők felépítették a gyülekezet szerkezetét, és tisztségeket hoztak létre helyi szinten, az évtized második felében pedig már arra összpontosítottak, hogy mit jelent a gyülekezeteknek „egyesülni”. Legalább négy dolog kényszerített olyan vezetőket, mint James White is, hogy globálisabban tekintsenek az egyházszervezetre. Az első az ingatlanok legális tulajdonlásával kapcsolatos – különösen a kiadóhivatal és a gyülekezeti épületek tulajdonlásával. Egyáltalán nem akarta hordozni azt a felelősséget, hogy a kiadóhivatal ingatlana a saját nevén legyen bejegyezve. A második ügy, ami elgondolkodtatta, a prédikátori fizetések problémája. Ez egy különösen nehéz helyzet volt, mert a szombatünneplő prédikátorok azokban a napokban nem meghatározott helyen szolgáltak, hanem gyülekezetről gyülekezetre utaztak mint utazó evangélisták. A prédikátorok támogatása bonyolult volt, mert az adventistáknak nem volt tizedfizetési rendtartásuk vagy bármilyen más pénzgyűjtési módjuk, hogy támogathassák őket. A harmadik dolog, ami arra vezette James White-ot, hogy egy szélesebb egyházszervezetet kellene létrehozni, a prédikátorok megbízása volt. 1859-ben James azt írta: az olyan közösségeknek, mint Battle Creek is, számos lelkészük van; mások meg „szűkölködnek, és három hónapig sem hallanak egy előadást sem”. Akár tetszett nekik, akár nem, James White 1859-re részben felügyelőként működött a prédikátorok kijelölésében és fizetésében anélkül, hogy bármilyen hivatalos struktúra alátámasztotta volna munkáját. Ez a rendszer kiszolgáltatta őt a kritizálásnak, és megvádolták, hogy rosszul gazdálkodik, és helytelenül használja a pénzalapokat. A negyedik probléma, ami foglalkoztatta őt, a tagság átvitele az egyik gyülekezetből a másikba, különösen amikor valaki az egyik helyen kizárásra került, és egy másikhoz akart csatlakozni. A gyülekezeteknek szükségük volt a rendszerre és a rendre, ha egységben akartak előrehaladni. Ma is léteznek gyülekezetek ebben a korántsem tökéletes világban nem tökéletes emberekkel. ~ 148 ~

Május 23.

K RÍZIS A SZOLGÁLATBAN „Így rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek.” (1Korinthus 9:14)

M

eglehet, hogy a lelkészek a mennyei dolgokkal foglalkoznak, de még nekik is szükségük van földi ételre. Az élelmiszer pedig pénzbe kerül. Hogyan fizesse a lelkészeit ez a még bimbózó közösség, amely az 1850-es évek közepén válságos ponthoz érkezett? Éppen ide tartozik John Nevins Andrews esete, aki később az egyház vezető tudósaként szolgált, ő volt az első hivatalos misszionárius, majd a Generálkonferencia elnöke is. Az 1850-es évek közepén azonban a kimerültség és az éhezés miatt vissza kényszerült vonulni a szolgálatból, pedig csak huszonéves volt. 1856 őszén már nagybátyja boltjában dolgozott Waukonban, Iowa államban. Waukon azonban elég hamar a fásult szombatünneplő adventisták települése lett. Ide került 1856-ban John N. Loughborough is, a másik vezető lelkész, akinek saját bevallása szerint némileg kedvét szegték az anyagiak. A White házaspár ideiglenesen elhárította a válságot az adventista szolgálatban azáltal, hogy a tél közepén egy veszélyekkel teli utazáson meglátogatta Waukont, hogy felébresszék az alvó szombatünneplő közösséget, és visszanyerjék a lemorzsolódott lelkészeket. Andrews és Loughborough is Isten kezét látták ebben a látogatásban, és újból a prédikálásnak szentelték az életüket. Azonban ez nem változtatta meg az anyagi valóságot. Például az első háromhavi munkája után Waukont elhagyva Loughborough kosztot és szállást, egy 10 dolláros bölénybőr kabátot és 10 dollárnyi készpénzt kapott. A probléma korántsem volt megoldva. Legalábbis Loughborough asszony erre a következtetésre juthatott. James White a következőket írta: „Belefáradtam abba, hogy nélkülöznek a lelkészek, és a Review-ban felhívásokat tegyek közzé az adakozásról. Belefáradtam az ilyen írásokba. Ezek az általános kérések mindenkinek szólnak és mégis senkinek, nem számítanak többet, csak a papírt töltik meg, és gyötrik az olvasót. Az ilyen dolgok sértik a Review-t, és szégyent hoznak az ügyre.” A keresztény munkások nem csak kenyérrel élnek, de azért szükségük van kenyérre. Legalábbis feleségüknek, férjüknek és gyermekeiknek. Pál világosan kijelenti, hogy „akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek”. De honnan? Nyilvánvaló válasz az, hogy mindannyiunktól. Ahogy anyagi eszközöket juttatunk támogatásukra, osztozunk szolgálatuk áldásaiban.

~ 149 ~

Május 24.

HOGYAN TEREMTSÜK ELŐ A PÉNZT? „A hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami telik tőle.” (1Korinthus 16:2)

K

özponti kérdés volt az 1850-es évek közepén a pénz előteremtése a szombatünneplők munkájára. A New York állambeli Brookfieldben élő Samuel H. Rhodes akaratlanul is katalizátora lett az adakozásról szóló izzó párbeszédnek, amikor 1856 decemberében 2 dollárt küldött a Review-nak, és elmondta James White-nak, hogy hite szerint 1Korintus 16:2. pontosan leírja, mi az ő feladata, így minden vasárnap egy kis pénzt tesz félre az Úr ügyére. James White izgalomba jött a gondolat kínálta lehetőségtől. „Javasolni fogjuk minden kereszténynek, hogy figyelmesen vegyék szemügyre ezt a Biblia-szöveget. Ez kétségkívül olyan egyéni munka, amelyet »mindenki« el tudna látni istenfélelemmel.” Ha minden adventista azt tenné, amit Rhodes, akkor „az Úr tárháza megtelne anyagi eszközökkel, mely által haladhatna az igazság drága ügye”. Három héttel később már egy másik ember küldött pénzt a Review szerkesztőségébe ugyanezt az Igét idézve. James White megjegyezte, hogy „nem lehet jobb tervet kigondolni annál, mint amit az apostolok bevezettek”. „Markold meg” – szólította fel olvasóit. De ahogy barátom, Brian Strayer rámutatott, ők „nem markolták meg”. Ezért 1858 áprilisában James White így fogalmazott: „visszatérő csüggedés szomorítja és akadályozza prédikátorainkat”. Vannak, akik „kiköltöztek lakásaikból arra számítva, hogy majd a testvérek eltartják őket, ahol szolgálnak… de testvéreik gyakran elmulasztják megtenni kötelességüket”. Ezért sok lelkész „szegénységbe süllyed, egészségük megromlik és kiábrándulnak”. Ezen a ponton a meglehetősen kétségbeesett James White második tervvel hozakodott elő, hogy könnyítsen a problémán. Arra ösztönözte a híveket, hogy annyi pénzt küldjenek, mint amennyi az éves adójuk az állam felé. Strayer megjegyzi, hogy „ha az adventisták vonakodtak alkalmazni az 1Korintus 16-ban található mintát, akkor most még jobban húzódoztak az egyházadós tervtől”. Három héttel később James White megjegyezte, hogy Sátán ujjong, mert a törekvések az egyház anyagi támogatására kudarcot vallottak. A probléma körüli tusakodásban a Battle Creek-i gyülekezet Biblia-tanulmányozó csoportot alakított 1858 tavaszán, hogy olyan tervért kutassa a Szentírást, amivel támogatni lehetne a szolgálatot. J. N. Andrews vezetése alatt a csoport olyan koncepciót dolgozott ki, amit majd 1859 elején fogadtak el. Néha elfelejtkezünk arról, hogy elődeink mennyit birkóztak egy-egy dologgal, ami bennünket sohasem zavart. Az igazság az, hogy mi az ő vállukon állunk, naponta hasznát látjuk az ő próbáiknak és megoldásaiknak. Csak tanulhatunk küzdelmeikből!

~ 150 ~

Május 25.

BETSY TESTVÉRNŐ „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Korinthus 9:7)

1

859 februárjában James White örömmel számolt be az egyházi munka finanszírozását tanulmányozó bizottsági munka eredményéről. A módszeres adakozás fogalmát mutatta be, ami módot biztosított arra, hogy minden gyülekezeti tag rendszeresen adakozzon az egyház fenntartására. James White teljesen meggyőződve arról, hogy a terv Istentől származik, és 1Korinthus 16:2. alapján felhívta a figyelmet a hetenkénti adakozásra, majd a 2Korinthus 9:5–7. szakaszból kiemelte azt az alapelvet, hogy amit vetünk, azt aratjuk, és hogy az Úr szereti a jókedvű adakozót. White nem csupán meghirdette a Módszeres Adakozás új tervét, hanem új irányelveket is fektetett le. A 18–60 év közötti férfiaknak 5–25 centet kellett adakozniuk hetente, míg a hasonló korú nők számára 2–10 centet írtak elő. Mindkét csoportnak 1–5 centet kellett még hozzátenni minden 100 dollár ingatlanérték után. Az 1Korinthus 16:2. példáját követve a Módszeres Adakozás anyagi eszközeit vasárnap reggel gyűjtötték össze, amikor a pénztáros minden tagot meglátogatott az otthonában persellyel és pénztárkönyvvel a kezében. Ezt a módszert, ahogy sejthetjük is, nem fogadták kitörő lelkesedéssel mindenhol. Két évvel később James White mégis megpróbálta bátorító módon feltüntetni a helyzetet, amikor azt írta, hogy „mindenki várja” a pénztárost, „és készen áll, hogy nyitott kézzel és jótékony érzéssel találkozzon vele”. „Senki sem érzi szegényebbnek magát, hanem mindenki boldogabb, miután bedobták kis összegeiket a pénztárba.” De kérdéssé vált, hogy mit tegyenek az így összegyűjtött összegekkel. White azt javasolta, hogy a gyülekezet rendelkezzenek vele úgy, ahogy jónak látják. Később azt tanácsolta, hogy minden gyülekezet tartson meg legalább öt dollárt, hogy azzal is szolgálhassa a látogató lelkészeket, a többit pedig küldjék Michiganbe a sátoros evangelizációra. A Módszeres Adakozás [Systematic Benevolence – A fordító] vagy ahogy aztán emlegették: Sister Betsy (Betsy testvérnő) lépés volt előre, de messze nem felelt meg az egyház szükségleteinek. Ezen túlmenően a szombatünneplők 1859-ben továbbra sem találtak szisztematikus módszert a pénzeszközök felhasználására vagy a prédikátorok díjazására. Hálásak vagyunk, hogy a gyülekezeti pénztáros nem jelenik meg az előszobánkban vasárnap reggelente pénztárkönyvvel a kezében. Isten jobb úton vezetett bennünket, ami kevésbé tolakodó és megfelelőbb az egyház finanszírozására.

~ 151 ~

Május 26.

TIZEDFIZETÉS – A JOBB ÚT „Hozzátok be a raktárba az egész tizedet, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura. Meglátjátok, hogy megnyitom az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok rátok.” (Malakiás 3:10)

É

rdekes módon a kezdeti eszmecserék a Módszeres Adakozásról nem foglalkoztak Malakiás 3:8-10. versével, és a Review írói sem hangsúlyozták a hűséges adakozás áldásait. Azt emelték ki csak, hogy a Módszeres Adakozás fájdalommentes, és nem igényel nagy áldozatot. Tényleg annyira kevés áldozathozatalra volt csak szükség, hogy nem is tudta megfelelő módon támogatni a növekvő egyház kiadásait. A szombatünneplők csak fokozatosan jutottak el oda, hogy elfogadják a bibliai tizedfizetést. Egyeseknek nyilván eszébe jutott ez 1859-ben is, de James White teljesen biztos volt abban, hogy az adventisták Módszeres Adakozása magasabbrendű, mint az „izraelita tizedrendszer”. A dolgok akkor kezdtek megváltozni, amikor 1876 februárjában Dudley M. Canright cikksorozatot publikált a Review-ban, ahol Malakiás könyve 3:8–11. verseit hangsúlyozta. Kijelentette, hogy a lelkészek támogatásának bibliai terve a tizedfizetés, aláhúzta: „Isten elvárja, hogy a tized vagy népe teljes bevételének az egytizede a szolgái munkájának támogatására legyen szánva”. Azután így folytatja: „az Úr nem azt mondja, hogy adjál nekem tizedet, hanem azt, hogy a tized az Úré”. Mivel a tized máris Istené, a hívők csupán visszaadják azt neki. Canright hangsúlyozta a tizedfizetés áldásait és jutalmát. „Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy a menny különös áldása nyugszik azokon, akik pontosak és bőkezűek a tizedfizetésben.” A személyes áldáson túl a tizedrendszer sikeresen támogatta az egyházat, miközben a Módszeres Adakozás eredménytelen volt. Az 1876. évi Generálkonferencia ülésén Canright felbecsülte, hogyha minden tag hűségesen fizetné a tizedet, akkor a pénztár 150.000 dollárt kapna évente a 40.000 dollár helyett. Canright szorgalmazta, hogy a Generálkonferencia fogadja el a tizedrendszert, ami 1876 októberében meg is történt. Ettől kezdve a bibliai tizedfizetés egyre inkább az adventista lelkészek támogatásának egyedüli módszerévé vált. Természetesen ekkorra már volt egy szervezeti rendszer, amely Malakiás 3. fejezete „raktár”-aként szolgálhatott a pénzeszközök összegyűjtésére és elosztására. Urunk, hálásak vagyunk a vezetésedért, hogy még az anyagiakban is irányítod az egyházat! Értékeljük a hűségeseknek adott áldásaidat, azoknak, akik követik a bibliai tervet a tizedben és az adakozásban.

~ 152 ~

Május 27.

BABILON ÚJRAÉRTELMEZÉSE „Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az Úr az egész Föld nyelvét, és onnan szélesztette szét őket az Úr az egész Föld színére.” (1Mózes 11:9)

1

859 közepére James White készen állt, hogy létrehozza az egyházszervezet utolsó hivatalos szakaszát. „Hiányoljuk a rendszert – kiáltott fel július 21-én. – Sokan az atyafiak közül szétszéledőben vannak. Megtartják a szombatot, némi érdeklődést tanúsítva olvassák a Review-t, de ezen túl szinte semmit nem tesznek azért, hogy megtalálják a módját az összehangolt cselekvésnek.” A helyzet megoldásáért James minden államban rendszeres találkozókat hívott össze, hogy útmutatást adjon a szombatünneplők tevékenységéhez az adott régióban. Azt írja: „Tisztában vagyunk azzal, hogy ezek a javaslatok nem találkoznak mindenki elképzelésével. Túl-megfontolt testvér meg fog rémülni, és figyelmeztetni fogja atyjafiait, hogy legyenek óvatosak, és ne kalandozzanak el túl messzire. Közben Fejetlenség testvér így kiált fel: »Ó, ez olyan, mint Babilon! A bukott egyházakat követjük!« Semmittevő-testvér azt fogja mondani: »Az ügy az Úré, és jobb, hogyha az ő kezében hagyjuk, majd ő törődik vele.« »Ámen – mondják Szeresd-ezt-a-világot, Lusta, Önző és Fukar testvérek –, ha Isten elhív embereket a prédikálásra, engedjük, hadd menjenek, ő majd gondoskodni fog róluk…« Közben Kórah, Dátán és Abirám kész fellázadni azok ellen, akik hordozzák az ügy terhét (pl. James White), és akik úgy vigyáznak a lelkekre, mint akik számot fognak adni róluk, és azt kiáltják nekik: »Túl nagy terhet vettetek magatokra!«” James White ilyen szemléletes nyelven tudatta, hogy torkig van és belefáradt a mindenünnen hangzó Babilon, Babilon! kiáltozásokba, ahol csak megemlítette a szervezettség szükségességét. Azt írta: „Fejetlenség testvér minden képzeletet felülmúló baklövést követ el, mikor a rendszert, amely a Bibliával és a józan ésszel összhangban van, Babilonnak nevezi. Mivel Babilon fejetlenséget jelent, a tévedésben lévő testvérünket éppen ez a szó bélyegzi meg a homlokán. Ki merjük jelenteni, hogy nincs még egy olyan nép az ég alatt, amely méltóbb lenne a Babilon védjegyre, mint azok az adventhitet vallók, akik elvetik a bibliai rendet.” Ekkorra már White testvér aggodalma a szombatünneplő mozgalom egészségéért a tetőfokára hágott. Meg kell jegyeznünk, hogy éles felhívása a szervezettségre újraértelmezte Babilon fogalmát, melyet „zsarnokság” helyett „fejetlenségként” fogalmazott meg, és ez a szó találóan írja le az 1859-es helyzetet. Olykor ki kell állnunk, hogy hangsúlyozzunk a bibliai meggyőződésünket. Az Úr ma is használ kiegyensúlyozott, istenfélő férfiakat és nőket, ahogy akkoriban James White-ot, hogy segítsék az egyházát visszatérni a helyes kerékvágásba. Bár Isten adna nekünk is bátorságot, hogy felemeljük a hangunkat a maga idejében!

~ 153 ~

Május 28.

NAGYOT GONDOLNI „Ha nincs kijelentés, elvadul a nép…” (Példabeszédek 29:18)

A

kicsinyes gondolkodás szerény eredményt hoz. Az 1850-es években sok szombatünneplő adventista gondolkodott kicsiben. De James White-nak az adventizmusban elfoglalt stratégiailag fontos helyzete olyan látást adott neki, ami nemcsak hogy elkülönítette őt a hittársai okoskodó módszerétől, hanem a saját gondolkodását is formálta. Azon túl, hogy rámutatott a szombatünneplő adventizmus zűrzavaros, babiloni állapotára, ami szervezettséget kívánt, illetve hogy egyre jobban megértette az adventista misszió óriási voltát, 1859-re James White félretette a Szentírás korábbi szó szerinti értelmezését, vagyis hogy a Bibliának betűről betűre le kell írnia az egyházszervezet minden részletét. Most már úgy érvelt, hogy „nem kell félnünk egy olyan rendszertől, ami nincs ellentétben az Írásokkal, és a józan ész szerint is bevált”. Ezzel egy új hermeneutikához jutott el. James áttért – egy olyan Biblia-magyarázati elvről, mely szerint csak azokat a dolgokat engedi meg a Szentírás, amelyek kifejezetten meg vannak említve benne – arra a hermeneutikára, ami bármit megenged, ha az nem ellentétes a Bibliával. Ez a gondolkozásbeli változás nélkülözhetetlen volt az egyházszervezetben azokhoz a kreatív lépésekhez, amelyekért az 1860-es években szót emelt. Azonban ez a felülvizsgált elv szembefordította őt azokkal, akik fenntartották a Biblia szó szerinti megközelítését. Válaszul az ilyen gondolkodásmódra White azt jegyezte meg: sehol sem mondja a Biblia, hogy a keresztényeknek legyen hetilapjuk, gőznyomdájuk, építsenek imaházakat vagy adjanak ki könyveket. Tovább folytatva azzal érvelt, hogy „Isten élő egyházának” imádsággal és józan ésszel kell előrehaladnia. James White nagyban gondolkodó ember volt. Talán nem így indult, de ahogy megragadta az egyház előtt álló feladatokat, látása arra kényszerítette, hogy nagyban és kreatív módon gondolkodjon. Dicsőíthetjük ezért Istent. Az olyan nagystílű gondolkodók nélkül, mint James White, a hetednapi adventizmus soha sem jutott volna tovább az Egyesült Államok északkeleti sarkánál. Isten ma is elhívja műve ösztönzésére a nagyban gondolkodókat. Bennünket is ösztönöz, hogy legyenek nagyobb gondolataink arról, hogyan vihetnénk előre az ügyét a Földön.

~ 154 ~

Május 29.

NÉVVÁLASZTÁS „Jobb a hírnév a drága olajnál…” (Prédikátor 7:1)

N

ehéz elképzelni, hogy egy növekvő mozgalom szinte két évtizedig fennmaradhatott név nélkül. De ez volt a helyzet a szombatünneplő adventistákkal. A névválasztás egyesek számára azt jelentette, hogy olyanok leszünk, mint más egyházak. Ezen túl hol mondja egyáltalán a Biblia, hogy az egyházaknak nevet kell választani? Ez utóbbi pont valóban igaz, de amit az Írás nem parancsol, a kormány megteszi, mert ha az egyház ingatlant akar birtokolni, be kell jegyeztetnie magát. A névválasztás körüli krízis abból eredt, hogy be kellett jegyezni az adventista kiadóhivatalt Battle Creek-ben (Michigan). 1860 elejére James White eljutott arra a pontra, hogy nem akart tovább pénzügyi tekintetben személyes felelősséget hordozni az intézményért. A szombatünneplőknek előkészületeket kellett tenniük, hogy az egyházi ingatlanokat „megfelelő módon” birtokolhassák. A javaslat élénk reakciót váltott ki. Bár R. F. Cottrell felismerte, hogy az egyház nem tudja bejegyeztetni magát anélkül, hogy nevet választana, mégis azt írta, úgy hiszi, hogy „helytelen lenne »nevet szerezni magunknak«, mivel ez Babilon alapja”. James azzal hárította el Cottrell azon javaslatát, hogy az Úr majd gondot visel az egyház vagyonára, hogy kijelentette: „veszélyes dolog Istenre hagyni azt, amit ő ránk bízott”. Majd ismét rámutatott, hogy „nincs minden keresztény kötelesség megfogalmazva a Szentírásban”. 1860-ban a szombatünneplők egyik konferenciáján megszavazták, hogy bejegyeztetik a kiadóhivatalt, és a helyi gyülekezeteket úgy „szervezik, hogy birtokolják a gyülekezet vagyonát”, és nevet választanak a felekezetnek. Sokan szerették volna az „Isten egyháza” elnevezést, de a vezetés úgy döntött, hogy túl sok csoport használja már azt. Végül David Hewitt javasolta a hetednapi adventista nevet. Indítványát megszavazták, sok küldött felismerte, hogy ez „kifejezi hitünket és (hitelvi) pozíciónkat”. Ellen White az egész vita folyamán csendben maradt, de később áradozva fejtette ki véleményét: „A hetednapi adventista név láthatóan hordozza hitünk igazi jellegzetességét… Mint egy nyíl az Úr tegzéből megsebzi a törvénynek áthágóit, és Isten iránti bűnbánatra és az Úr Jézus Krisztusba vetett hitre vezet.” (1T, 224. o.) Ez az értéke egy „jó névnek”.

~ 155 ~

Május 30.

A MEGSZERVEZETT EGYHÁZ „Miután pedig gyülekezetenként elöljárókat választottak nekik, böjtölve és imádkozva az Úrnak ajánlották őket, akiben hittek.” (Apostolok cselekedetei 14:23)

H

abár az egyházszervezet gondolata, amely rendet teremt a gyülekezetek között, benne van az Újszövetségben, sok adventista mégsem szeretett róla hallani. Azonban 1861 áprilisában elérkezett az idõ, hogy a szombatünneplők bizottságot hozzanak létre, ami javaslatot hozott a körzeteket vagy egyházterületeket kialakításáról, hogy azok felügyeljék az egyház tevékenységeit a maguk körzetében. Különösen a keleti államokban erőteljes visszhangja lett az elképzelésnek. James White arról számolt be augusztusban, hogy „a testvérek Pennsylvaniában leszavazták a szervezetet, és az ügyet Ohióban is kegyetlenül elvetették”. A helyzetet úgy foglalta össze, hogy „keleti körutunk alatt idáig úgy tűnik, hogy egy helyben vergődünk az ostoba bizonytalanság befolyása miatt a szervezet témájában… Sok helyen jelen vagyunk, de nem vagyunk többek, mint széthullott darabok, szétszóródva és egyre gyengébben.” Ellen White osztotta férje véleményét, és még ugyanebben a hónapban kijelentette, megmutatták neki, „hogy egyesek attól félnek, gyülekezeteink is Babilonná válnának, ha szervezetbe tömörülnének; ám a New York állam középső részén található gyülekezetek már így is tökéletes Babilont alkotnak a fejetlenség miatt. És most ha a gyülekezetek nem lesznek olyan szervezettek, hogy megvalósíthassák és érvényre juttathassák a rendet, semmiben nem reménykedhetnek a jövővel kapcsolatban; és bizonyára darabokra hullva szétszóródnak.” Rosszallását fejezte ki az „erkölcsi bátorság” hiánya és a lelkészek „gyáva hallgatása” miatt, akik ugyan hisznek a szervezettségben, mégis csendben maradnak. Ellen White szavai nem hagytak kétséget afelől, hogy eljött az ideje a megegyezésnek. (1T, 270–272. o.) Elérkezett a cselekvés ideje. Az 1861. októberi összejövetelen az első napirendi pont „a gyülekezetek szervezésének megfelelő módja” volt. Az ülés egyik fontos kiegészítése a „javaslat” volt a Michigan államban lévő gyülekezetek felé, hogy a Hetednapi Adventista Egyház Michigani Egyházterülete néven egyesüljenek. James White örömmámorban úszott. Számára ez a „szebb napok” elközeledtét jelentette. A következő évben még hét terület szerveződött meg. Az ördög semmit nem szeret jobban, mint elhinteni a zűrzavart. És ezt még sikeresebben tudja végezni egy szervezetlen csoportban. Sajnos a szervezettséget nem értékelik addig, míg el nem vesztik azt. Köszönet, Urunk, azért, amit adtál nekünk!

~ 156 ~

Május 31.

A GENERÁLKONFERENCIA „Egy a test, és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is.” (Efézus 4:4)

J

óllehet az államonkénti területek megalakulása hasznos volt, mégsem oldott meg minden adminisztratív problémát. Például ki koordinálja a területek munkáját, vagy ki nevez ki lelkészeket a különböző területekre? 1862 júniusában J. H. Waggoner vetette fel erőteljes módon ezt a kérdést. Azt írta, nem hiszi, hogy valaha is teljesen tudatára ébredünk annak, milyen hasznos a szervezettség, míg egy ilyen általános védelmet, illetve egységet biztosító szervezet működésbe nem lép. 1862 nyarán a Review több olvasója is szívből jövő helyesléssel válaszolt Waggoner kijelentésére. J. N. Andrews arról beszélt, hogy egy általános, mindent átfogó struktúra nélkül, mely a hívők szervezetének egészét képviselné, „minden alkalommal fejetlenség alakulna ki, mikor pedig szükséges lenne összehangoltan cselekedni. Ahol helyes módon alkalmazzák a megszervezett művet, meghozza jó gyümölcseit; ezért az a szívem vágya, hogy lássam megvalósulni a szervezetet ilyen formában, mely teljes áldásul szolgálhat nem csak az egyes gyülekezeteknek, hanem teljes testvéri közösségnek és az igazság ügyének.” B. F. Snook megjegyezte, hogy az összetartozás érzése már jelen volt a fiatal közösségben, és hogy az egyedüli módja az egység megteremtésének a mozgalomban egy „Generálkonferencia” létrehozása lenne. James White-ot, ahogy sejthetjük, fellelkesítették az ilyen hozzászólások. Ahogy láttuk, a Generálkonferencia feltétlenül „nagyszerű szabályozó” szerepet töltene be az államonként működő egyházterületek között, ha biztosítanák azok számára az „egységet és a módszeres működést a teljes testvéri közösségben”. A Generálkonferencia feladata lenne „kijelölni az általános irányt, hogy az egyházterület kövesse azt”. Tehát „ha a Generálkonferencia nem az egyházterület fölött állna, akkor nem vennénk sok hasznát”. Szerepe, hogy koordinálja a teljes egyház működését. A Hetednapi Adventista Egyház Generálkonferenciája az 1863. május 20-a és 23-a között tartott összejövetelen szerveződött meg, amit e célból hívtak össze Battle Creek-ben. Ez a nagy fontosságú lépés nyitotta meg az utat az egyesített egyház előtt, hogy végül eljuttassa a Jelenések 14. hármas angyali üzenetét a világ távoli sarkaiba is. Saját célokkal rendelkező különálló gyülekezetek vagy egyházterületek soha sem valósíthatták volna meg ezt a hatalmas adventista missziós tervet. Köszönet, Urunk, a szervezettségből eredő egységért és erőért!

~ 157 ~

Június 1.

VISSZATEKINTÉS A MEGSZERVEZÉSRE

I.

„Hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestül őhozzá, aki a fej: Krisztus. Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva a különféle kapcsolatok segítségével és minden egyes rész saját adottságának meg felelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön a szeretetben.” (Efézus 4:15–16)

A

Generálkonferencia megszervezésével egy korszak ért véget az adventista történelemben. A szombatünneplő adventizmus a gyakorlatilag szervezetlen indulás felől elmozdult az enyhén hierarchikus forma felé. A White házaspár az egyház „nem hivatalos” vezetőiként elégedett volt az új szervezettel. Az 1840-es és 1850-es években már éppen eléget tapasztaltak az adventizmus kaotikus állapotából ahhoz, hogy soha ne szűnjenek meg támogatni a helyesen működő egyházi szervet. Ellen White 1892-ben írta le az egyik legerősebb kijelentését a szervezettség értékéről: „Nehéz küzdelmünk volt, míg létrejött a szervezettség. Habár az Úr az egyik bizonyságot a másik után adta, az ellenállás erős volt, újból és újból visszatért. Mi azonban tudtuk, hogy az Úr, Izrael Istene vezet minket, és oltalma által kísér. Elkezdtük a szervezés munkáját, és fellendülés jele mutatkozott ebben a haladó mozgalomban… A szervezeti rendszer nagy sikerűnek bizonyult… Senki ne táplálja magában a gondolatot… hogy meglennénk szervezet nélkül is. Igen sokat tanulmányoztuk a Bibliát, és imádkoztunk bölcsességért, hogy tudjuk azt, Isten válaszolt, hogy építsük fel ezt a struktúrát. Az ő irányítása szerint épült fel… Ne legyen egyetlen testvérünk sem annyira megtévesztve, hogy megkísérelje lerombolni, mert olyan állapotot idéz elő, amilyenről nem is álmodott. Az Úr nevére kijelentem előttetek, hogy a szervezetnek állnia kell, megerősítve, megalapozva és határozottan… Mindenki legyen rendkívül óvatos, hogy ne zavarja meg a testvérek gondolatait azokat a dolgokat illetően, amit Isten a mi fellendülésünkért és ügyének előrehaladásáért rendelt.” (Lt, 1892, 32a; kiemelés hozzáadott) Isten hisz a szervezettségben. Én is hiszek benne. Az örökkévaló evangélium és a Jelenések könyve 14. fejezetének tanításai nem véletlen jutottak el a világ minden tájára. Az adventisták azért hozták létre szervezetüket, hogy továbbíthassák a felekezet üzenetét. És ez így is történt. A Generálkonferencia mint koordináló testület megalapításáról szóló döntés sikere (1862-ben) még azokat is teljesen meglepte, akik mellette szavaztak.

~ 158 ~

Június 2.

VISSZATEKINTÉS A MEGSZERVEZÉSRE

II.

„Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek…” (Apostolok cselekedetei 20:28)

A

megszervezésért folyó kampány mozgatóereje az összefüggésben lévő tervek irányított összessége volt. A legfontosabb szándék szerint az egyház missziójának bibliai alapú értelmezésen kell fejlődnie. 1861-re az egyház vezetői arra a meggyőződésre jutottak, hogy a világot meg kell győzni, és 1863-ra az újonnan megalakult Generálkonferencia bizottsága már arról kezdett beszélni, hogy misszionáriusokat küldenek a tengerentúlra. A szélesebb látás a küldetésről ahhoz az átfogó felismeréshez vezetett el, hogy egy a missziót megfelelően támogató szervezetet kell felépíteni. Vagyis James White másokkal együtt fokozatosan ráébredt arra, hogy nem létezhet jelentős missziós tevékenység átgondolt és hatékony támogató rendszer nélkül. A másik tény a tantételbeli egység fenntartásának szükségessége volt, ami Jamesnek és társainak az egyházi struktúra fogalmát kiszélesítette. 1864-ben szembeállította a hetednapi adventista szervezet jó gyümölcseit „azok szánalmasan összezavart állapotával, akik elutasították a szervezettséget”. G. I. Butler 1873-ban még tovább fejlesztette ezt a gondolatsort. Amikor azt írta: „Mi egy alaposan megszervezett nép vagyunk, és szervezetünk nem csupán a látszaton alapul, hanem szilárd alapokon áll. Már harcoltunk mindenféle hatás ellen sorainkon kívül és belül, és most egység van, ugyanazt mondják az óceántól óceánig, ezért nem könnyű dolog minket darabokra szakítani.” A hitelvek kérdése természetesen szorosan kapcsolódik a misszióhoz. Mivel egyek voltak a hitelvekben, készek voltak egyesülni küldetésükben is az Egyesül Államok legtávolabbi sarkáig és végül a világ többi része felé is. Végül az egyház missziója volt az, ami egy megfelelő egyházi struktúrát igényelt. James White többször kijelentette, hogy „nem az én ambícióm építette fel a szervezettséget feltételező egyházat, hanem az ügy valódi szükségletei”. 1871-ben James White számára az volt a megfelelő rendszer, ha „a gép jól működik”. A korai adventisták is olyan alapra akarták helyezni a szervezeti struktúrájukat, mely összhangban állt a Biblia tanításával, melyek alátámasztják az egyház sajátosságát és küldetését. Végül is a szervezettség a mellékterméke volt az egyház lelki értelmezésének és a végidőben játszott azon szerepének, hogy figyelmeztesse a világot a második advent előtt.

~ 159 ~

Június 3.

A XIX. SZÁZADI EGÉSZSÉG: A RÉGI SZÉP NAPOK SZÖRNYŰSÉGE

I.

„Nincs balzsamolaj Gileádban, nincs ott orvos?” (Jeremiás 8:22)

C

. P. Snow egyszer azt írta, hogy „egy épeszű ember sem akarna korábbi korban élni, hacsak nem jómódú családba születne, vagy nagyon jó egészségnek örvendene, illetve képes volna közönnyel fogadni, hogy gyermekei többségét elveszíti”. Őszintén szólva azok a régi szép napok korántsem voltak olyan csodálatosak, mint amilyennek a nosztalgia láttatja velünk. 1800-ban a születéskor várható átlagos élettartam 32 év, 1850-re 41 év, 1900-ra 50 év és 1950-re 67 év volt. A jelenlegi várható élettartam az Egyesül Államokban a nőknél körülbelül 80 év, a férfiak esetében azonban némileg alacsonyabb. Mi változott, tehetjük fel a kérdést. A válasz elég nyilvánvaló – az egészségesebb életmód, a közegészségügy, a higiénia és az orvosi ellátás. Az egészséggel kapcsolatos szokások szinte mindenkinél sok kívánnivalót hagytak maguk után a XIX. század elején. A gazdagok hatalmas mennyiségű ételt habzsoltak be rövid idő alatt, és amit megettek, az sem volt egészséges. Sokan kerülték a zöldség- és gyümölcsfogyasztást, mert úgy gondolták, hogy az 1832-es pusztító kolerajárványt gyümölcs okozta. Sokan azt gyanították, hogy a zöldségek, gyümölcsök különösen a gyermekekre káros hatással vannak. A helyes táplálkozás alapvető tényet sem ismerték. Sőt, még a megfelelő ételeket is általában rossz körülmények között tárolták a nem higiénikus elkészítés és a hűtőszekrény hiánya miatt. Az étrend természetesen csak egy része az egyéni egészségügyi problémáknak. A fürdési szokások sem voltak megfelelőek. Az emberek nagy része ritkán fürdött, némely szakember pedig azt állítja, hogy az 1830-as években élő átlag amerikai életében sosem vett fürdőt. Még 1855-ben is New York városban csak 1360 fürdőkád volt 629.904 lakosra. 1882-ben a New York-i otthonok csupán 2%-ának volt vízhálózata. Nem volt tréfa a szombat esti fürdőzés népszerűsítése. 1872-ben Ellen White azt javasolta, hogy az egészséges embernek kétszer kellene fürödnie egy héten. (3T, 70. o.) Élen járt az egészségtudatos életmódban. Ma az emberek jó részének fogalma sincs, mennyire egészségtelen volt az élet a XIX. század közepe táján. Amikor Ellen White írásait olvassuk, illetve más egészségreformerek kiadványait, úgy kell értékelnünk őket, mint akik szembekerültek koruk tudatlanságával, betegségeivel és a halállal. Amikor az egészség témájához érünk, hálát adhatunk Istennek, hogy egy jobb korban élünk.

~ 160 ~

Június 4.

A XIX. SZÁZADI EGÉSZSÉG: A RÉGI SZÉP NAPOK SZÖRNYŰSÉGE

II.

„Legyen a táboron kívül egy hely, ahová félremégy. Legyen a fölszerelésed között ásó is, hogy amikor kinn leülsz, gödröt áshass vele, és betakarhasd, ami elment tőled.” (5Mózes 23:13–14)

T

alán különösnek tűnhet a mai Ige, azonban Isten életünk minden helyzetével törődik. Ha az emberek a történelem folyamán követték volna a Biblia utasításait a közegészségüggyel kapcsolatban, milliók életét mentette volna meg a betegségektől és a pusztító járványoktól. Ha adott esetben a megmentettek között lett volna a házastársad vagy a gyermekeid, az Urat dicsérve ugráltál volna örömödben az ilyen igehelyekért, mint 5Mózes 23:13–14. Egyrészről a higiénia hiánya okozott egészségügyi problémákat a XIX. században. A század közepén; általában még a közép- és felsőosztályhoz tartozó otthonokhoz is külső árnyékszék tartozott. New York városában 1855-ben például csupán 10.388 vízöblítésű (angol) WC volt. És az árnyékszékekből kiszivárgó massza elég érdekes bakteriális állapotot eredményezett a kútvízben. Ami a szemetet illeti, a városoknak nem volt olyan rendszere, ami feldolgozta volna azt. A szemét jórészt a város utcáira került, ahol a szabadon futkározó disznók turkálták. Az 1840-es évek New York városában több ezer disznó járt fel s alá szabadon, ők segítettek elhárítani a bajokat. Természetesen a mindenütt elpotyogtatott lótrágya szétfolyt az általában kövezetlen úton, amikor esett az eső, ami aztán elporladt a száraz időben. Az 1900-as években New York utcáin csak a lovak naponta 1134 tonna lótrágyát hagytak ott, és közel 230 m3 vizeletet folyattak el. H. L. Menken az amerikai városokat a „tömör bűz” városaiként jellemezte. És a vidéki élet sem volt sokkal egészségesebb, majdnem minden otthont trágya és ganéj borított be. Aztán ott volt még a köpködés is. A cigaretta népszerűsödése előtt az amerikaiak mindenfelé megrágott dohánylevelet köpködtek a házon belül és a házon kívül, bár a kifinomultabbak nem köptek az asztalra. Azok a „régi szép napok” tehát a tudatlanság napjai voltak – az emberáldozatokat követelő tudatlanságé. A Tennessee állambeli Memphisben az 1878-as sárgaláz például 5.150 embert ölt meg a 38.500 lakosból. Még ugyanebben az évben New Orleans körülbelül 3.977 lakosát vesztette el. És ez csak a fele volt a város 1853-as járványában meghalt 7.848 embernek. Az emberek a sárgalázat és más járványokat a rossz levegőnek tulajdonították – amit a szakemberek „gyilkos párának” neveztek. Így tehát gyakran alig vagy egyáltalán nem szellőztetett szobákban aludtak, hogy megőrizzék az egészségüket. Hála neked, Istenünk, az élet olyan egyszerű dolgaiért, mint a tiszta víz és a tiszta levegő!

~ 161 ~

Június 5.

A XIX. SZÁZADI EGÉSZSÉG: A RÉGI SZÉP NAPOK SZÖRNYŰSÉGE

III.

„Ekkor egy asszony, aki tizenkét éve vérfolyásos volt (és minden vagyonát az orvosokra költötte), de senki sem tudta meggyógyítani.” (Lukács 8:43)

H

a a XIX. században éltél volna, és megbetegszel, bizonyára nem keresel fel egyetlen kórházat sem. Ez a ilyen látogatás halálos ítélettel ért fel abban a korban, mikor még nem ismerték a kórokozókat. A járvány rendszeres látogatója volt ezeknek a nem higiénikus intézményeknek, melyeket eredetileg a szegények számára hoztak létre. Az 1840-es évek kórháza az utolsó megoldás helye volt – egy hely, ahová halni vitték az embereket. A pénzes emberek otthonaikban részesültek orvosi ellátásban. Sajnos az otthoni orvosi kezelés gyakorlata sem volt túl igényes. Az általános nézet szerint a betegséget a testnedvek elégtelen működése okozza. A gyógymód: az egyensúly visszaállítása. Első lépésként azonnal eret vágtak a páciensen, gyakran fél vagy egy liternyi vért folyattak ki. Miután a beleket hashajtóval kiürítették, ezt a folyamatot véreztetés követte. Ezeknél a beavatkozásoknál az orvosok erős gyógyszereket használtak, melyeket rendszerint higannyal és sztrichninnel kevertek, olyan anyagokkal, melyeket ma rendkívül mérgezőnek tartunk. Azonban abban a korban azt hitték, hogy a láz, a hasmenés és a hányás a gyógyulás jelei, és ezek az orvosságok megfelelőnek bizonyultak, hiszen gyorsan és drasztikusan ürítették ki a testben felgyülemlett folyadékot. Nem csoda, hogy ezt az időszakot a „hősi” orvoslás korának nevezték. A sebészet sem kívánt azonban kevesebb hősiességet, ha csak arra gondolunk, hogy altatás nélkül végezték a beavatkozásokat. Emlékezzünk csak vissza a fiatal Uriah Smithre, akinek a konyhaasztalon amputálták a lábát altatás nélkül, és az édesanyja keze volt az egyetlen, ami enyhülésére szolgált. Aztán az operáció után sem nézett a páciens fényes kilátások elé, mert a nem megfelelő higiénia következtében fertőzés léphetett fel a kórokozók ismeretének hiánya miatt. És mi kellett ahhoz, hogy valaki orvos legyen? Nem sok. Négytől nyolc hónapig kellett csak tanulni, hogy valaki orvosi diplomát kapjon, akkor is, ha a személy még gimnáziumba sem járt. Nem csoda, hogy Oliver Wendell Homes a következőt jelentette ki: „Ha a ma használt összes gyógyszer a tenger fenekére süllyedhetne, az az emberiség számára szerencse, viszont a halaknak óriási csapás lenne!” Ellen White fia, Edson is ilyen orvosi diplomát szerzett. Így fogalmazta meg szellemesen az ott szerzett tapasztalatát, hogy a beosztott doktor egy gazember – a Hygieo-terápiás klinikák csak ámítanak, és az öreg Mill doktort meg bele kellene hajítani a Delaware folyóba. A tévedés gyilkol. Az igazság szabaddá tesz – még az orvoslás birodalmában is. ~ 162 ~

Június 6.

A Z EGÉSZSÉGÜGYI REFORMEREK SZÍNRE LÉPÉSE „Megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket.” (János 8:32)

A

z egészséggel kapcsolatos tudatlanság váltotta ki az amerikai egészségügyi reform mozgalmának előlépését az 1830-as években. Az egyik legbefolyásosabb és legjellegzetesebb reformer Sylvester Graham volt. Az 1837-ben a The Graham Jurnalban megjelent cikkéből képet alkothatunk elképzeléseiről. Szerinte 1. „a zöldségek és a gyümölcsök legyenek a legfőbb ételek”. 2. A kenyeret finomítatlan lisztből kell készíteni. 3. „Vaj helyett használjunk inkább tejszínt.” 4. Az ételt jól meg kell rágni. 5. „A húst és a halat… jobb lenne elhagyni.” 6. Kerüljük a zsíros, dús mártásokat és a fűszeres ízesítőszereket. 7. „Tiltott mindenféle izgatószer fogyasztása, mint a tea, a kávé, a bor, a dohány (minden formában), az almabor, a sör, stb.” 8. Italként részesítsük előnyben a „tiszta lágy vizet”. 9. „A nap utolsó étkezése legyen könnyű”, és történjen meg három vagy négy órával a lefekvés előtt. 10. „Két étkezés között ne együnk.” 11. Kerüljük el a túl sok evést. 12. „Gyógyszerfogyasztáskor ne igyunk alkoholt.” 13. Mintegy hét órát aludjunk naponta „jól szellőző helyiségben”. 14. Kerüljük a szoros ruházatot. 15. „Erősen javasolt (akár naponta) fürödni langyos vagy hideg vízben.” 16. „Nagy szükség van a szabad levegőn végzett testmozgásra.” 17. „Csak 12–24 órája sütött kenyeret együnk.” A vallásos egészségügyi reformerek számára az egészség törvényei szentek voltak. Ezért jelenthette ki Theodore Dwight Weld, hogy „ezek ugyanúgy Isten törvényei, mint az, hogy »szeresd az Urat teljes szívedből« és »szeresd felebarátodat, mint magadat«”. A törvényeknek való engedelmesség egészséges testet eredményez, miközben az engedetlenség betegségeket hoz. Welt érzékelteti, hogy választani kell „az Istennek való engedelmesség és az ellenszegülés között, az élet megóvása és a lerombolása között, a hatodik parancsolat megtartása és az öngyilkosság között”. Az egészségügyi reformmozgalomhoz kapcsolódott és jól összefért azzal az orvoslás gyakorlatának új formája, mely ellenezte a régi gyógyszeres és érvágásos kezeléseket, amelyek az alapvető gyógyításhoz tartoztak azokban a napokban. Az egyik ilyen új forma a hidroterápia volt, ami terápiás módszerként ajánlja a víz külső és belső alkalmazását. A vízgyógyász orvosok általánosságban magukévá tették Graham egészségügyi rendszerét. Időnként mi, adventisták azt gondoljuk, hogy az egészségügyi reform programja velünk kezdődött. Ez egyáltalán nem így van! Isten minden embert szeret, és sokak szívét indítja a világon, hogy enyhítsék a beteg Föld sok jaját. Hála Istennek az ő kegyelmének nagyságáért!

~ 163 ~

Június 7.

ELLEN WHITE ÉS AZ EGÉSZSÉGÜGYI REFORMEREK „Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!* (Zsoltárok 67:2–3)

A

ki ismeri Ellen White egészségügyi tanácsait, az átlátja, mennyire összhangban volt az egészségügyi reformerek meglátásaival. Így a jó oldalon állt, amikor elutasította a „mérgező orvosságok használatát”, „melyek ahelyett, hogy segítenék a természetet, megbénítják annak erőit”. (MH, 126. o.; MM, 224. o.) Egy sokkal pozitívabb megközelítésben Ellen White támogatta a reformereket, amikor olyan természetes gyógymódokat ajánlott, mint a „tiszta levegő, a napfény, a mértékletesség, a pihenés, a mozgás, a megfelelő étrend, a víz használata és az isteni erőben való bizalom”. (MH, 127. o.) A korai adventhívők tudták, hogy Ellen White egyetértett kora egészségügyi reformereivel, és ismerték speciális adventista közreműködését is ezekben. Ezért írhatta J. H. Waggoner 1866-ban: „Nem állítjuk, hogy az egészségügyi reform általános elveinek az úttörői vagyunk. A mozgalom alapjául szolgáló elvek nagy részét már kidolgozták a reformerek, az orvosok, és akik az élettani és higiéniai megfigyeléseikről írtak, és így talán meg lehet őket találni szétszórva az országban. De azt állítjuk, hogy Isten választott módszere (Ellen White tanácsai) sokkal világosabban és erőteljesebben feltárta az üzenet,et és ennek következtében olyan hatást fejt ki, amit semmilyen más forrásból nem találhatunk meg. Lehet, hogy valaki csak egyszerű élettani és higiéniai igazságokként tanulmányozza a saját kényelméért, míg mások félreteszik, mint aminek nincs nagy jelentősége. De amikor a harmadik angyal üzenetének nagy igazságaival egy szintre emeli az Isten Lelkének jóváhagyása és tekintélye, mint olyan eszközt, amely által a gyenge emberek erőt nyerhetnek a győzelemre, és a beteges test megtisztul, alkalmassá válva az átváltozásra, akkor viszont úgy jelenik meg számunkra, mint a jelenvaló igazság nélkülözhetetlen része.” Ellen White nagy mértékben egyetértett a korabeli egészségügyi reformerekkel, és az egyik dolog, amivel hozzájárult az egészség területéhez, hogy az egészségügyi reform üzenetét integrálta az adventista teológiába. 1863-tól, mióta elkezdett írni a témáról, a mai napig a hetednapi adventistáknak jellegzetes életmódjuk van. Ennek eredményeként egészségesebbek és tovább élnek. A National Geographic magazin nemrégiben ismertette meg az adventisták hosszú életkorának titkát a világgal. Legyen olyan az egyház bizonysága az élet minden területén, mint az egészséggel kapcsolatban. * Saving health mint megmentő gyógyulás; a 67. zsoltár a zsidók gyógyulásért mondott imája – a fordító.

~ 164 ~

Június 8.

A Z ADVENTISTÁK NEM VOLTAK MINDIG EGÉSZSÉGÜGYI REFORMEREK „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni…” (János 16:12)

A

z adventisták nem voltak mindig egészségügyi reformerek. Vegyük például a tisztátalan húsokat. 1851 novemberében James White megjegyzi, hogy néhány szombatünneplő „aggódik a disznóhúsevés miatt”, és egyesek tartózkodnak annak fogyasztásától. Nincs kifogása az ilyen gyakorlat ellen, de kijelenti, hogy „semmi esetre sem hiszi, hogy a Biblia azt tanítja, hogy a megfelelő használata bűn lenne, mivel az evangéliumban szabadok vagyunk”. Amit ő igazán kifogásol, hogy egyesek elterelik a többieket az üzenetük súlypontjától – a szombatról a végidők összefüggésében. Néhány évvel később, miután a felesége levélben megírta egy asszonynak, hogy a disznóhús fogyasztása nem volt vallási próbakő, James a levél hátán ezt nyilatkozta: „Csak azért, hogy tudjad, miként állunk ebben a kérdésben, elmondom neked, hogy éppen most vágtunk le egy 90 kilós disznót.” Azután 1859-ben Ellen White azt tanácsolta S. N. Haskellnek és másoknak, hogy „a meglátásotok a disznóhússal kapcsolatban nem okoz kárt, ha megtartjátok magatoknak, de a ti megítélésetekben és meglátásotokban ezt próbakővé tettétek, és az eljárásotok világosan mutatja a hiteteket ebben a kérdésben” (1T, 206–207. o.). Majd a továbbiakban hozzáteszi, hogy „ha az Úr azt kívánja a népétől, hogy tartózkodjanak a disznóhústól, akkor meg fogja győzni őket ebben a kérdésben… Ha ez a kötelessége az egyháznak, hogy ne egyen disznóhúst, Isten ezt nem csak két-három embernek fogja feltárni. Tanítani fogja az egyházát a kötelességeire. Isten egy népet vezet ki, nem pedig néhány elkülönülő személyt itt és ott, akik közül egyik ezt hiszi, a másik pedig azt… A harmadik angyal egy népet vezet ki és tisztít meg, és nekik vele egységben kell lépniük. Némelyek az angyalok elé szaladnak, akik ezt a népet vezetik… Láttam, hogy az Úr angyalai nem vezetik gyorsabban az ő népét, mint ahogy azok be tudják fogadni és követni a fontos igazságokat, amiket közvetít számukra. De egyes nyugtalan lelkek… kapkodnak valami újért, és rávetik magukat… ami zavart és egyenetlenséget hoz soraikba. Nem beszélnek és nem cselekszenek összhangban a testtel.” (I. m., 207. o.) Ellen White hosszú szolgálata folyamán végig erősen meg volt győződve arról, hogy Isten egy népet formál, és ahogy egy kérdésben egységre jutnak (de nem hamarabb), akkor továbbvezeti őket a következő lépésre. Egészen 1863-ig világos volt a fejlődés. Először a hittételekben jutottak egységre, majd a szervezetben, és csupán ezek után voltak készen az egészségügyi reform és más életstílusbeli kérdésekkel kapcsolatos vezetésére. Isten vezetésének mindig van logikája. ~ 165 ~

Június 9.

VOLT OTT EGY EGÉSZSÉGÜGYI REFORMER „Távol tart tőled az Úr minden betegséget…” (5Mózes 7:15)

J

oseph Bates, ahogy a szombatünneplő adventizmus sok más területén is, a mozgalom úttörő egészségügyi reformere volt. 1821-ben hajóskapitányként hagyta abba a rövid italok fogyasztását, amikor ráébredt, hogy jobban várta a napi pohárkáját, mint az ételt. 1822-ben hamarosan lemondott a borról, 1823-ban a dohányról és 1824-ben az alkohol minden egyéb formájáról. Azután 1831-ben többé nem ivott teát és kávét, mivel „az méreg”. Azt írja: „Olyan hatással volt az egész szervezetemre, hogy nem tudtam nyugodni, sem aludni egészen éjfél utánig.” A következő, aminek mennie kellett, az a hús volt. Így emlékszik vissza: „1843 februárjában elhatároztam, hogy nem eszem több húst. Néhány hónappal azután abbahagytam a vaj, a zsír, a sajt, a pástétomok és a zsíros sütemények fogyasztását.” 1820-ban figyelt fel először a vegetáriánus étrend előnyeire, amikor felfedezte, hogy két burgonyaevő ír munkás túl tudta teljesíteni hét vagy nyolc húsevő emberének a munkáját. Később az olyan írók, mint Sylvester Graham vezették el a teljesen vegetáriánus étrendre. Bates élete jó reklámja volt az egészségügyi reform előnyeinek. A többi korai szombatünneplő vezetővel ellentétben ő kivételes egészségnek örvendett. Attól kezdve, hogy 1820-ban elhagyta a tengert, csupán két alkalomról tudunk, hogy megbetegedett. Mindkét eset nyilvánvalóan malária volt. 79 évesen egy egészségügyi konferencián tett bizonyságot az egészségügyi reformban szerzett korai tapasztalatairól és az ebből következő kiváló egészségéről. „Az én átalakult meggyőződésemmel szemben hogyha egyáltalán megérhettem volna ezt a mostani koromat, szenvedő nyomoréknak kellene lennem amiatt, ami a tengeren ért. De köszönöm Istennek… akinek gazdag áldásai követnek minden személyes erőfeszítést a megújulásra, hogy teljesen mentes vagyok a fájdalomtól és a szenvedéstől, és az a boldog és örömteli kilátásom, hogy ha folytatom a reformot, és minden rosszat elhagyok, ott lehetek a Bárányt követő megváltottakkal, és feddhetetlenül állhatok az Isten trónja előtt.” Azonban az 1860-as éveket megelőzően Bates csendes egészségügyi reformer volt. Amikor megkérdezték tőle, miért nem fogyaszt bizonyos ételeket, a válasza rendszerint ez volt: „Megettem már belőlük a magamét.” James White beszámol arról, hogy „abban az időben nem beszélt nyilvánosan a megfelelő étrenddel kapcsolatos nézeteiről, sőt, még magánbeszélgetésben sem, csak ha megkérdezték róla”. Ez 1863-ban megváltozott. De mielőtt továbblépnénk, elmélkedjünk az egészséges életmód és az életteli egészség közötti kapcsolatról, ami nem volt véletlen Bates életében, és nem véletlen a mi életünkben sem. ~ 166 ~

Június 10.

L ÁTOMÁS AZ EGÉSZSÉGÜGYI REFORMRÓL „Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok, a bennetek levő Szentlélek temploma?” (1Korinthus 6:19)

N

éhány nappal ezelőtt megjegyeztük, hogy az igazság fokozatosan nyílik ki, és Isten lépésről lépésre vezeti népét. Így volt ez az egészségügyi reformmal is. Ahogy a hittételekkel és a szervezettel kapcsolatos lépések a helyükre kerültek, az életmódkérdés (beleértve az egészségügyi reformot is) lett az adventizmus és a jelenvaló igazság fejlődésének következő stádiuma. 1863. június 6-án, csupán 15 nappal a Hetednapi Adventisták Generálkonferenciájának létrehozása után Ellen White egész szolgálatának talán egyik legbefolyásosabb látomását kapta. Aznap azt írta: „Láttam, hogy különös gondot kell fordítanunk [neki és Jamesnek] az Istentől kapott egészségünkre, mivel a munkánkat még nem végeztük el… Láttam, hogy vidám, reményteljes, békés hangulatot kell ápolnunk, mert azon múlik az egészségünk, hogy ezt tesszük… Minél tökéletesebb az egészségünk, annál tökéletesebb lesz a munkánk is. Nem hagyhatjuk a magunkkal való törődést Istenre, várva, hogy majd ő gondoskodik arról, amit ránk bízott, hogy figyeljük és törődjünk vele. Nem biztonságos és nem is kedves az Úrnak, ha megszegjük az egészség törvényeit, és azután kérjük őt, hogy gondoskodjon az egészségünkről, és őrizzen meg bennünket a betegségektől, miközben nyíltan ellenkezünk a saját imáinkkal. Láttam, hogy szent kötelességünk vigyázni egészségünkre, és felébreszteni másokban is ezt a kötelességérzést… Feladatunk, hogy felszólaljunk a mértéktelenség ellen – a munkában, az evésben, az ivásban és a gyógyszerhasználatban –, és azután mutassuk meg nekik Isten hatalmas gyógyszerét, a vizet, a tiszta lágy vizet a betegségekre az egészségért, a tisztaságért és a kényelemért.” (MS, 1863, 1.) Noha ez személyes tanács volt James és Ellen számára, az egész egyházra is alkalmazható. Azt írta: „Láttam, hogy nem maradhatunk csendben az egészség témájában, hanem fel kell ébresztenünk az elméket ezt a témát illetően.” (I. m.) Valóban igyekezett felrezzenteni az embereket. Ettől kezdve írói szolgálatával jelentős mértékben összpontosított az egészségmegőrzés szükségességére, kötelességére és arra, hogyan lehet mindezt megvalósítani. Ez még éppen jókor jött. A férje, James a bénulásos agyvérzés küszöbén állt, ami élete hátralévő részében akadályozta volna a szolgálatát. Nemrégen veszítették el két gyermeküket a négy közül betegségben, és az egyház vezetésének nagy része is krónikus betegségekkel küzdött. Semmire nem volt nagyobb szükség abban az időben, mint a jó egészség áldásaira. Ez még ma is így van.

~ 167 ~

Június 11.

M ÁSODIK LÁTOMÁS AZ EGÉSZSÉGÜGYI REFORMRÓL „Nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg: dicsőítsétek tehát Istent testetekben.” (1Korinthus 6:19–20) „Az 1865. december 25-én Rochesterben (New York) kapott látomásomban Isten megmutatta nekem, hogy szombatünneplő népünk közönyösen bánt azzal a világossággal, amit a menny az egészségügyi reformról adott. Nagy munka van még előttünk, és mint nép túlságosan vonakodunk az isteni gondviselés által nyitott úton követni vezetését.” (1T, 485. o.) Ellen White 1865-ös látomása jelezte, hogy a hetednapi adventisták számára az egészségügyi reform nemcsak személyes ügy, hanem társadalmi és missziós jelentősége is van. Arra hívta fel az adventistákat, hogy saját egészségügyi intézményeket hozzanak létre. Ellen White szerint egy ilyen intézménynek kétféle missziós hatása lehet. Először is megváltoztathatja az adventista hívők életét, és felkészítheti őket „a harmadik angyal hangos kiáltására” azáltal, hogy alkalmassá teszi őket az elragadtatásra. (I. m., 486. o.) Természetesen arra is képessé teszi a jobb egészség a hívőket, hogy eredményesebben közvetítsék üzenetüket másoknak. A másik missziós szempont szerint az új egészségügyi intézmények közvetlenül érhetik el a nem adventista embereket. Ellen White írja: „Amikor nem hívők egy szombatünneplő orvosok által vezetett intézményhez fordulnak, amelyet a betegségek elleni sikeres kezelésnek szenteltek, közvetlenül az igazság befolyása alá lesznek vonva. Azzal, hogy kapcsolatba kerülnek a népünkkel és a valódi hitünkkel, megszűnnek az előítéleteik, és jó benyomást szereznek rólunk. Ezáltal az igazság befolyása alá kerülnek, és egyesek nemcsak a testi betegségből nyernek enyhülést, hanem a bűnbeteg lelkükre is gyógyító balzsamot találnak… Többet fog érni egy ilyen drága lélek, mint az összes eszköz, ami szükséges az intézmény megalapításához.” (I. m., 493. o.) Dióhéjban ez Ellen White filozófiája az egészségügyi intézmények működtetésével kapcsolatban, melyek missziós szerepe áll gondolkodása középpontjában. Az egyház alapítson olyan intézményeket, amelyek nem csak a saját tagjaiknak segítenek, hanem a harmadik angyali üzenet hirdetésének az eszközei lesznek a felekezeten kívüliek számára. Ezek az intézmények nemcsak az egyének fizikai szükségleteiről beszélnek, hanem a lelki és erkölcsi szükségletekről is. Megtört világban élünk, és Isten azt akarja, hogy mindnyájunknak minden vonatkozásban teljes élete legyen. Ma is megvan az adventistáknak az a kiváltsága, hogy nemcsak egészségesen élnek, hanem másokkal is megismertethetik az egészséges életmódot.

~ 168 ~

Június 12.

A KIMOZDÍTOTT EGYENSÚLY „Életemnek ereje az Úr…” (Zsoltárok 27:1)

E

llen White 1865. december 25-i látomása az egészségügyi reformról nem csak az adventista egészségügyi intézmények missziós céljának adta meg az alaphangot, hanem az egyesítette egészségügyi reformot az adventista teológiával. Ezzel azt fejezte ki, hogy „az egészségügyi reform… része a harmadik angyal üzenetének, és annyira összekapcsolódik vele, mint a kar a kézzel az emberi testen” (1T, 486. o.). Ez a meglátás egyrészről az egyéneknek segített, másrészről nélkülözhetetlen volt az egészséges életmód és a felekezet végidei teológiája közötti nyilvánvaló kapcsolat létrehozásában. Kifejezte, hogy amiként a testünk fizikai, mentális és lelki vonatkozásban is egységes, ugyanúgy az adventista hitelvi rendszer is egy összehangolt egész, nem pedig egymástól független elképzelések „serege”. Az adventisták hamarosan úgy tekintették az egészségügyi üzenetet, mint „az üzenet jobb kezét”. Ez jó is volt, azonban egyes prédikátorok és adventhívők elragadtatták magukat lelkesedésükben. Ezért pár hónappal később Ellen White gondosan kiigazított minden rossz hatást, amit a fenti kijelentésével kelthetett. Ezt írta: „Az egészségügyi reform nagyon közeli kapcsolatban van a harmadik angyal üzenetével, de nem maga az üzenet. A prédikátoraink tanítsák az egészségügyi reformot, de ne ezt tegyék vezető témává az üzeneten belül. Azok között a tárgyak között van a helye, amelyek felkészítenek az üzenet által bemutatandó eseményekre, és ezek között kiemelkedő hellyel rendelkezik. Minden reformot lelkesedéssel kell megragadnunk, de ne keltsünk olyan benyomást, hogy ingadozunk és hajlamosak vagyunk a fanatizmusra.” (I. m., 559. o.) Sajnos sokak számára nehéz volt fenntartani az egyensúlyt az egészségügyi reformban. Egyesek, ahogy James White rámutatott, túl gyorsan léptek a témában, fanatizmusba estek, és szégyent hoztak mind az egyházra, mind pedig magára a témára. Mások pedig egyáltalán nem törődtek vele. Ellen White a maga részéről éveken keresztül küzdött azokkal, akik „olyan kijelentéseket választottak ki, amelyek bizonyos kifogásolható ételekre vonatkoztak – olyan kijelentéseket, amelyek adott személyek figyelmeztetésére és útbaigazítására írattak, akik rossz úton jártak vagy járnak. Állandóan ezeknél a dolgoknál időznek, túlhangsúlyozzák azokat, szövögetik sajátos és kifogásolható jellemvonásaikat ezekkel a kijelentésekkel… próbakővé teszik és arra terelik azokat, ahol csak kárt okozhatnak.” (3SM, 285. o.) Urunk, add, hogy életünk minden területén kiegyensúlyozottak lehessünk! Ámen!

~ 169 ~

Június 13.

TERJESZTENI AZ EGÉSZSÉGRŐL SZÓLÓ IGÉT I. „Meggyógyít téged Jézus Krisztus…” (Apostolok cselekedetei 9:34)

N

égy hónappal a második nagy egészségügyi reform látomása után Ellen White lehetőséget kapott arra, hogy meglátását a fiatal közösség elé tárja az 1866. májusi, negyedik generálkonferenciai ülésen. Erőteljes hangsúllyal beszélt a vezető lelkészek előtt az egészségügyi reform alapelveiről, és hogy milyen fontos elfogadni és tanítani azokat. Kijelentette, hogy a reform még „alig kezdődött el”, és az egyháznak „sokkal nagyobb munkája van” ezen a területen, mint ahogy bárki azt elképzeli. A beszéd tetőpontján felhívást intézett hallgatóságához, hogy a hetednapi adventistáknak „legyen egy saját intézményük” az egészségért és a gyógyításért. (1T, 486–487, 492. o.) Válaszul a Generálkonferencia számos határozatot hozott. Az egyik elismerte az egészségügyi reform fontosságát, „mint az Isten által ránk bízott mostani munkát, és elkötelezzük magunkat, hogy ezen alapelvek szerint élünk, és minden erőfeszítést megteszünk, hogy mások előtt is hangsúlyozzuk annak fontosságát”. A második határozat felkérte dr. Horatio S. Layt (valószínűleg ő volt az egyetlen hetednapi adventista orvos abban az időben), „hogy a Review hasábjain cikksorozatot jelentessen meg az egészségügyi reformról”. Új korszak köszöntött be. A határozat azt a mélyreható meggyőződést fejezi ki, hogy nagyon fontos megismertetni az egészségügyi reformot. Gyakran az a helyzet, hogy az emberek erősebbek az elhatározásaikban, mint az azt követő tetteikben. De ebben az esetben pontosan fordítva volt. Miközben az emberek talán hitetlenkedve néztek H. S. Laynek a egészségügyi reformról szóló tervbe vett cikksorozatára, mégis valami jobbat kaptak. Kihirdették, hogy dr. Lay lesz a 16 oldalas The Health Reformer [Az egészségügyi reformer] című havilap szerkesztője. A folyóirat (The Health Reformer) ismertetőjében dr. Lay kijelentette, hogy a célja „segíteni a manapság annyira elterjedt helytelen szokások reformjának nagy munkáját, amennyire csak lehetséges”. Támogatni fogja a betegségek gyógyítását a „természet saját gyógymódján – a levegő, napfény, meleg, mozgás, táplálkozás, alvás, pihenés”, stb. által. A korai adventisták komolyan vették feladatukat, hogy megosszák új látásukat. Mivel abban az időben túl sokan szenvedtek megromlott egészségi állapotuk miatt, jobban értékelték az új felfogást. Örülni tudtak annak, hogy Isten jobb úton vezeti őket.

~ 170 ~

Június 14.

TERJESZTENI AZ EGÉSZSÉGRŐL SZÓLÓ IGÉT II. „Hálát adok én néki, az én szabadítómnak és Istenemnek.” (Zsoltárok 42:12; Károli-fordítás)

A

közösség nem halogatta a The Health Reformer megjelentetésének idejét. Az első szám három hónappal a Generálkonferencia ülése után, 1866 augusztusában jelent meg. A kezdő számban lelkészek cikkeit közölték. Dr. Lay is írt egyet és Ellen White is. White testvérnő azt szorgalmazta, hogy „a férfiak és nők ismerjék meg az egészség filozófiáját”, és azzal összegezte, hogy az „ezzel a témával kapcsolatos tudatlanság bűn, a világosságot ismerjük, és nincs többé mentségünk, ha nem értékeljük ezt a világosságot, és nem tájékozódunk ezekről a dolgokról, amelyek megértése a legfontosabb földi érdekünk”. (The Health Reformer, 1866. augusztus) Mivel sok lelkész írt a folyóiratban, a második számban Lay egy megjegyzést tett azok számára, akik esetleg úgy gondolják, hogy „csak az orvosok beszélhetnek az egészségről és csak a teológiai doktorok a teológiáról”. Rámutatott, hogy számtalan nem orvosi szerzőnek van gyakorlati tapasztalata az egészségügyi reformról, és minden cikket „szakmailag megvizsgálnak és helybenhagynak, mielőtt az olvasó elé kerülne”. Sok bizonyságtételt olvashattak az átalakult egészségről. G. W. Amadon például így számolt be: „A szívem minden nap örömmel repes, ahogy ráébredek az egészségügyi üzenet áldásaira, ahogy az őszinte megtérők átélik azokat… A magam részéről elmondhatom, hogy százszor jobban érzem magam, mint akkor, amikor az egészség törvényeit durván áthágva éltem. Ma teljesen szabad vagyok a fájdalmaktól és a reumától, az agyvérbőségtől, valamint számos mentális és testi gyengeségtől. Áldom Istent mindezekért!” Isaac Sanborn megjegyezte, hogy az egészségügyi reform következtében teljesen felépült a reumából, és bár gyakran van kitéve a rossz időjárásnak és a szellőzetlen előadótermekben a betegségnek, mégsem volt náthás már több mint két éve. Azután valaki ilyen csemegével szolgált: „ha égőáldozatot kellene bemutatnia az ördögnek, akkor a dohánnyal töltött disznót választaná”. A mi szívünk is örömmel repeshet, amikor látjuk a jó egészség lehetőségét. Olyan könnyű elfelejteni a tudatlanság idejét és az őszinte örömöt a jó egészség felett!

~ 171 ~

Június 15.

VISSZATEKINTÉS AZ EGÉSZSÉGÜGYI REFORMRA „A reménység Istene pedig töltsön be titeket a hitben teljes örömmel és békességgel…” (Róma 15:13)

M

ég most is melenget az a megállapítás, amit tegnap olvastunk az egyik korai adventistától, aki kijelentette, hogy a szíve örömtől repesett, amikor felismerte az egészségügyi reform áldását. Ez a gondolat engem az első evangelizáló sorozatomra emlékeztet vissza, ami a Texas állambeli Corsicannában, egy 26.000 lakosú kisvárosban volt. Az ottani gyülekezetünk 12 hetvenes éveiben járó tagból állt, és közülük is csak egy férfi volt. Nincs semmi kifogásom az idős emberekkel kapcsolatban, hiszen lassan én is már közéjük tartozom. És természetesen a nők ellen sincs kifogásom, mivel az anyám is nő. Egy fiatal prédikátor azonban szeretné, hogyha a gyülekezetben minden korosztályból, mindkét nemből lennének tagok. A jó hír az volt, hogy minden este népes hallgatóság jött el. Egy nem adventista asszony öt szakmabeli embert hozott el minden előadásra. Egyik este azonban kifelé menet azt mondta: „Knight testvér, holnap nem fogok jönni és a barátaimat sem hozom el.” „Miért nem?” – kérdeztem. „Nem tetszik a prédikációd címe, az, hogy el akarod mondani, én mit nem tehetek.” Az előadáscímemet nem csak hogy furfangosnak tartottam, hanem egyenesen briliánsnak: „Miért nem eszek patkányokat, kígyókat és csigákat?” Alig tudtam megszólalni, de aztán mondtam neki, hogy jöjjön vissza a barátaival másnap este, és a végén azt fogják mondani, hogy ez volt az eddigi legjobb prédikáció. Az egyetlen problémám az volt, hogy nem készültem el még az előadásommal, és nem tudtam, hogyan fogom teljesíteni az ígéretemet. Éjszaka nem aludtam, de hajnal 4 vagy 5 óra körül összeállt az egész. Isten szeret téged! Mivel szeret, azt akarja, hogy boldog légy. Azonban tudja, hogy nem lehetsz boldog, ha beteg vagy. Ezért adott néhány elgondolást, hogyan lehetsz boldogabb. Azon az estén a hölgy kifelé menet megállt a barátaival, és ezt mondta: „Knight testvér, ez volt az eddigi legjobb prédikáció!” Ha tetszett neki, akkor nekem még inkább! Elmozdított a negatív prédikálástól a pozitív prédikálás irányába. Mi lehet még pozitívabb és örömtelibb, mint a jó egészség? Köszönöm, Atyám, ezt a különös áldást! A mi szívünk is örömtől repes!

~ 172 ~

Június 16.

A Z ELSŐ SAJÁT EGÉSZSÉGÜGYI REFORMINTÉZET „Mikor láttunk betegen vagy börtönben…? A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Máté 25:39–40)

A

gyógyítás jelentős helyet foglalt el Krisztus földi szolgálatában. Ugyanez igaz az adventizmusra is. Ma az egyház közel 800 egészségügyi intézetből álló rendszert működtet világszerte. Ez a szilárd rendszer Ellen White az 1865-ös egészségügyi reformról szóló látomásával és az 1866 májusában egy egészségügyi intézet létrehozására tett felhívásával kezdődött. Ahogy a The Health Reformer folyóirat esetében is az egyház válasza azonnali és határozott volt. Szeptember 5-én, négy hónappal a Generálkonferencia ülése után az adventisták megnyitották az Egészségügyi Reformintézetet Battle Creek-ben (Michigan). Természetesen a megnyitó nem volt olyan lenyűgöző: „két orvossal, két fürdőfelügyelővel, egy képzetlen ápolóval, három-négy segítővel, egy pácienssel, sok kényelmetlenséggel. De nagy hittel tekintettek az intézet jövőjére és azokara az alapelvekre, amelyek alapján létrehozták azt.” James White megjegyzése a Review szeptember 5-i számának hátulján jelent meg, amelyben örömét fejezte ki az egyház és a tagok gyors reagálásán. „Csupán négy rövid hónappal ezelőttre kell visszatekintünk, a májusi konferenciánkra, amikor először öltött gyakorlati formát az ügy a népünk között. Most pedig, íme, egy pompás telket szereztünk, az épületek készen állnak a működésre, a felkészült alkalmazottak csapata a helyszínen van, és máris megjelent az egészségügyi folyóirat két száma. Az előfizetői lista az elmúlt hetekben megkétszereződött, és mostanra közel tizenegyezer dollárt jegyeztek elő a vállalkozás számára. Az intézmény megnyílt, és maga a működés is elkezdődött. Nem volt még ennek a népnek egy ilyen vállalkozása, amelyben az Úr keze nyilvánvalóbban látható lenne, mint ebben a dologban.” Talán meglehetősen szerény kezdete volt ennek a kis intézménynek, de a következő 35 évben a világ egyik elsőrendű egészségügyi intézménye lett, ahogy J. H. Kellogg keze alatt átalakult a Battle Creek Szanatóriummá. Közben puszta léte is bizonyságot tett a misszió kiszélesedéséről az adventista nép között. Így is kellett lennie. Máté 25:31–46. példázatának üzenete szerint Isten azt akarja, hogy népe szociálisan törődjön a mások szükségleteivel.

~ 173 ~

Június 17.

JOHN H ARVEY K ELLOGG SZÍNRE LÉP „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat…” (Jeremiás 30:17)

D

inamikus, határozott, látással rendelkező – ezek a szavak fejezik ki leginkább a fiatal, 23 éves John Harvey Kellogg személyiségét, aki 1876-ban elvállalta a Battle Creek Szanatórium vezetését. Csupán 160 centiméter magas volt, de ami hiányzott a termetéből, azt bőven megvalósított minden feladatban, amihez hozzáfogott. Kezdetben nem akart orvos lenni. Nagyon vágyott a tanári hivatás betöltésére, de amikor James White szponzorálta Edson és Willie White-tal együtt, hogy hat hónapig dr. Trall Hygieo-terápiás főiskoláján tanuljon 1872-ben, nemcsak M. D. fokozatot szerzett, hanem vágyat is a továbbtanuláshoz. Újra a White házaspár anyagi támogatásával egy évet töltött orvosi tanulmányokkal a Michigan Egyetemen és utolsó évét a New York-i Bellevue Kórház orvosi iskoláján végezte, ami talán a legfejlettebb orvosi iskola volt az országban. Amikor 1875-ben befejezte a programot, azt mondta Willie White-nak, hogy „több mint 22 kilogrammal többnek érzem magam, miután azt a mintegy 10 dm2 nagyságú báránybőrt megkaptam. Ez legalább egy hiteles bárány, egyik papírod sem ér annyit, mint ez a hygeio-terapeuta bizonyítvány.” 1875 nyarán visszatért Battle Creek-be, és hamarosan már az Egészségügyi Reformintézetben dolgozott. 1876-ban évben igazgatói megbízást kapott egy évre. Akkor még nem tudta, hogy 67 éven át vezeti majd az intézetet. Amikor megtörtént az átvétel, húsz páciense volt, de hat elment a korábbi vezetővel, másik kettő pedig akkor, amikor meglátta a fiatalos orvost. Kelloggot azonban ez nem zavarta. Néhány hónapon belül megkétszerezte a szokásos pácienslétszámot, majd 1877-re új épülettel bővítette az intézményt. Ez volt a kezdete annak az építkezési programnak, ami a századfordulóra a Battle Creek Szanatórium lett, akkoriban az egyik legnagyobb és legismertebb kórház az Egyesült Államokban. Közben Kellogg szabadidejében mintegy 50 könyvet írt. Felfedezte a kukoricapelyhet és a hideg gabonakészítmények iparát, élvonalbeli orvosi technológiát fejlesztett ki, és világhírû sebész lett. Isten jobban megáldotta a kis óriást, mint bárki is álmodta volna. Ő mindig megáldja azokat, akik készek a növekedésre.

~ 174 ~

Június 18.

A DVENTIZMUS A HÁBORÚ IDEJÉN I. „Ne ölj.” (2Mózes 20:13)

A

hetednapi adventizmus éppen a szervezett egyházként való megszületésének közepette volt, amikor polgárháború dúlt az Egyesült Államokban 1861 és 1865 között. Több életet követelt ez a háború az amerikai nemzet viszonylag kis népességéből, mint a függetlenségi háború, az 1812-es háború, a mexikói-amerikai háború, a spanyol-amerikai háború, az első és a második világháború, a koreai és a vietnami háború együttesen. Az adventisták mégsem küldtek katonákat ebbe az igen fontos küzdelembe, amelyik arról döntött, hogy az Egyesült Államok továbbra is egységes nemzet marad-e, és hogy véglegesen leszámol-e a rabszolgasággal. Miért? Mi baj volt az adventistákkal? Miért maradtak a háttérben? Ez az a kérdés, melyre James White a Review and Herald 1861. augusztus 12-i számában válaszolt. Az első pontban azzal foglalkozott, hogy az adventisták hűséges állampolgárai az Egyesült Államoknak, megjegyezve, hogy a „rabszolgaságra úgy mutat a prófétai szó, mint a nemzet legsötétebb és legelítélendőbb bűnére”, és hogy jó néhány adventista publikációt rabszolgaság-ellenes tanításai miatt „határozottan betiltottak a rabszolgatartó államokban”, és „népünknek azon tagjai, akik egyáltalán szavaztak az utóbbi elnökválasztás alkalmával, Abraham Lincolnra szavaztak”. White így összegezte: „Tudjuk, hogy egyetlen hetednapi adventista sincs, aki a legkisebb mértékben is rokonszenvezne az elszakadással.” Miután biztosította, hogy az adventisták hűséges állampolgárok, kifejtette, hogy az egyház, mint olyan miért nem biztosít katonákat. Határozottan ragaszkodva a Tízparancsolathoz azt írta, hogy „az álláspont, amit népünk foglalt el Istennek a Tízparancsolatban található törvényének örökérvényűségére és szentségére vonatkozólag, nincs összhangban a háború minden kívánalmával. A törvény negyedik tantétele azt mondja: »Megemlékezzél a szombatnapról, hogy megszenteljed azt!«; a hatodik pedig kimondja, hogy: »Ne ölj!«” Álláspontja világos volt. Az adventisták nem lehetnek önkéntesek a katonai szolgálatban, mivel ez olyan helyzetbe hozza őket, ahol önkéntesen törnek meg Isten parancsolataiból legalább kettőt. James White elkezdett foglalkozni a probléma megoldásával, még ha nem is fejezte be azt. De egy olyan kérdést vetett fel, ami fiatal adventisták tízezreinek az életét érintheti. Nem minden erkölcsi kérdés világos és egyszerű a bűn világában. Ilyen időszakokban az egyháznak isteni vezetésre van szüksége. Urunk, adj bölcsességet, ahogy az egyház továbbra is küszködik olyan fontos kérdésekkel, amelyek az irántad és a földi kormányzat iránti kötelezettségre vonatkoznak!

~ 175 ~

Június 19.

A DVENTIZMUS A HÁBORÚ IDEJÉN II. „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.” (Máté 22:21)

H

ogyan viszonyuljanak a keresztények a háborúhoz? Ezt a témát vetette fel James White 1861. augusztus 12-én. Első válasza eléggé szókimondó volt: Az adventisták nem jelentkezhetnek önkéntesnek a katonai szolgálatra, mivel az olyan helyzetbe hozná őket, amivel azt választják, hogy legalább kettőt megtörjenek a Tízparancsolatból. De mi a helyzet, ha a kormány besoroz valakit? Mi van akkor, ha a személynek nincs más választása, csak egyszerűen követni az ország törvényét? Ezekre a kérdésekre James White váratlan és vitatható javaslattal állt elő. Azt írta: „Besorozás esetén a kormány vállalja magára Isten törvénye megszegésének a felelősségét, és így őrültség lenne ellenszegülni. Aki így is ellenszegül, és olyanynyira messzire megy, hogy a katonai törvény szerint lelövik, az szerintünk az öngyilkosság felelősségét veszi magára… Számunkra az ellenállás kísérlete az ég alatt lévő legjobb kormányzattal szemben, amely azzal küzd, hogy leverje a legpokolibb lázadást Sátán és angyalainak lázadása óta, ismét csak azt mondhatjuk, hogy ez őrültség.” Itt találjuk hát James válaszát arra az összetett kérdésre, hogyan adhatják meg az adventisták mind Istennek, mind a kormánynak, amivel tartoznak. Dióhéjban: 1. Az adventisták lojális állampolgárok. 2. Az adventisták nem lehetnek önkéntesek, mivel ezzel úgy döntenének, hogy áthágják Isten törvényét. 3. De ha besorozzák őket, akkor a törvény áthágása a kormány felelőssége lesz, és az adventisták vállalják, hogy fegyvert fognak és ölnek, akár még szombaton is. Hogy tetszik ez az érvelés? Milyen bibliai bizonyítékokat tudnánk felvonultatni a logikája mellett vagy ellen? Mit kell tennünk, ha a kormány törvényei ellentétben vannak Isten törvényeivel? Ne felejtsük el, hogy az Egyesült Államok akkor még nem adott ki hadkötelezettségi törvényt. Ez csupán egy lehetőség volt, de mégis egy olyan helyzet, amin a fiatal Adventista Egyháznak komolyan el kellett gondolkodnia – bár 1862-ben még nem volt Generálkonferencia, hogy képviselje az egyházat a kormánynál –, ahogy egy gonosz küzdelem „húsdarálója” továbbra is pusztította az éleket. Keresztényként két ország polgárai vagyunk. Mindannyian szembenézünk azzal a kihívással, hogyan lehetünk mindkettőhöz hűségesek.

~ 176 ~

Június 20.

A DVENTIZMUS A HÁBORÚ IDEJÉN III. „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen; akik pedig ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra.” (Róma 13:1–2)

E

z volt Adolf Hitler kedvenc szövege! Előírta, hogy ezt vagy a párját 1Péter 2:13-ból legalább egyszer fel kell olvasni a Harmadik Birodalom minden templomában. Róma 13 nem hagy kétséget afelől, hogy a keresztényeknek engedelmeskedniük kell a kormányzatnak. De újra kérdezzük, mit tegyünk akkor, ha az Isten által kijelölt eszköz (az államhatalom) azt mondja, olyan dolgokat tegyünk meg, melyek Isten más tanításaival fordítanak szembe bennünket? Ez a kérdés foglalkoztatta az adventistákat az amerikai polgárháború alatt – az első háború idején, amivel mint egyháznak kellett szembenézniük. James cikke a Review 1862. augusztus 12-i számában eléggé felszította a hangulatot a kérdés körül. Azt írta augusztus 26-án: „Számos atyafi utalt a megjegyzéseinkre… az elmúlt két hétben eléggé túlfűtött stílusban… Nincs most itt az ideje annak, hogy keresztény úriemberek az elfogultság érzésének adjanak helyet, és gyakorlatilag azzal vádoljanak, hogy szombatrontást és gyilkosságot tanítunk… Ha bárkit besoroznak, és úgy dönt, hogy ökölre megy Sam bácsival [Uncle Sam (US) = 1812-ben az USA népét megtestesítő képzelt személy, ma az USA kormánya; szatirikus megfogalmazásban – A fordító] ahelyett, hogy engedelmeskedne, ám megpróbálhatja. Nem vitatkozunk veletek, legfeljebb néhány passzív ellenállónak lesz egy kis harca, mielőtt az országért kellene harcolnia.” Ezen a ponton White jelentőségteljesen hozzátette, hogy „bármely jól megírt cikk, ami azért készül, hogy megvilágítsa a kötelességünket mint népét a jelenlegi háborúban, azonnali figyelmet fog kapni”. Ezt a felhívást azonnal szökőárszerű válaszhullám követte, és a következő három hónapban az adventisták nyilvánosan vitatkoztak a Review lapjain keresztül, hogy mi a keresztények kötelessége, akik a mennyei királyság és egy földi ország polgárainak ellentmondásos szerepében vannak, akiknek megvannak a saját törvényeik, sokszor egymás ellenében is. Az egyik téma, ami felszínre jött az eszmecseréből, hogy az ilyen vitatott, mégis fontos témákat békeidőben kell tanulmányozni, amikor az érzelmek csendesek, és alkalmas az idő a jobb munkavégzésre. Itt mégsem ez volt a helyzet. Azzal küszködtek, hogy választ találjanak egy érzelmekkel teli krízisben. De nagyon fontos az az elképzelés, hogy jelentős kérdéseket már a krízis előtt gondoljunk végig. Atyánk, segíts bennünket, hogy felhasználjuk mint egyház a béke idejét az egyéni és közösségi életünkben, hogy hozzád jöjjünk Biblia-tanulmányozás és ima által, bárcsak így jobban megérthetnénk az akaratodat! ~ 177 ~

Június 21.

A DVENTIZMUS A HÁBORÚ IDEJÉN IV. „Péter és az apostolok így válaszoltak: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” (Apostolok cselekedetei 5:29)

E

zek voltak az apostolok szavai és a következtetésük, amikor abba a konfliktushelyzetbe kerültek, hogy választaniuk kell Isten és a földi kormányzat között. De az, hogy ennek az igazságnak mi a jelentése a katonai szolgálattal szembenéző adventisták számára, nem volt annyira világos a gyülekezeti tagok számára 1862-ben. James White felhívása, amellyel cikkeket várt a témában az egyház megfelelő álláspontjáról a katonai szolgálattal kapcsolatban, nem csak nagymennyiségű választ eredményezett, de a lehetséges feleletek teljes skáláját felvonultatta. Az egyik végén voltak a teljes pacifisták, akik úgy hitték, hogy a keresztényeknek teljesen el kellene kerülniük a katonai szolgálatot. Valószínűleg ilyen beállítottságú tagok voltak Iowában azok, akiknek az agresszív pacifista izgatása előidézte az adventizmus elleni vádakat, hogy nem hazafiasak. Ezért írta le White a kezdeti gondolatait e témával kapcsolatban. A másik végletet azok képviselték, akik a háborúban való teljes részvétel mellett kardoskodtak, mint például Joseph Clarke. Azt írta: „Türelmetlenül vártam, hogy megtudjam a háborúval kapcsolatos kötelességemet, nem annyira a besorozástól való félelem miatt, mivel látni akarom, hogy az áruló elnyeri a jogos büntetését. Ezért írtam White testvérnek, hogy megengedett-e számunkra a bevonulás. A képzeletem tele van Gedeonokkal, Jeftékkel és harcoló Dávidokkal… Időnként azt kívántam, bár ott lehettem volna, ahol Joáb legyőzte Absolont, és majdnem elképzeltem, hogy talán eljön az idő, mikor a szombatünneplők ezrede megrendítő rohammal rajtaüt ezen a lázadáson az ő ereje által, aki mindig segítette hősies népét, amikor megtartották törvényeit. Az elmúlt télen olyan nagy volt a háború utáni lelkesedés bennem, hogy kissé megsebzett.” Egy másik cikkben Clarke azt írta: „Nem volt-e háború a mennyben?” „Gyilkosság az, amikor felakasztjuk vagy lelőjük az árulót? Nem! Nem!… Józsué és Dávid gyilkosok voltak? Tegyük félre a fanatizmust, és viselkedjünk férfiakhoz méltóan!” A vita továbbfolytatódott mindaddig, amikor végre White véget vetett neki, legalábbis a Review-cikkek szintjén, mivel valaki korábban már megfelelően képviselte minden oldalát. Az egész vita üdítő nyíltságot jelez a korai adventhívők között, olyat, amelyben az idő segít nekik a megegyezés felé haladni a vitás kérdésekben.

~ 178 ~

Június 22.

A DVENTIZMUS A HÁBORÚ IDEJÉN V. „Szabad tehát jót tenni szombaton!” (Máté 12:12)

E

zt mondta Jézus a szombati jócselekedetekkel kapcsolatban. Ez az alapelv végül választ adott az adventisták nehéz kérdésére arról, hogyan szolgálják egyszerre Istent és a földi kormányzatot a háborús időkben. Eközben ne felejtsük el, hogy nem volt hadkötelezettségi törvény az Egyesült Államokban egészen 1863 márciusáig. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy nem volt olyan nemzet sem abban az időben, ahol választhatták volna a fegyver nélküli katonai szolgálatot. A hadseregben az embernek automatikusan harcolnia kellett, aki fegyvert fogott, ölt, amikor ezt parancsolták neki. A kötelező katonai szolgálatról szóló törvényt 1863. március 3-án adták ki, mely megengedte a besorozottaknak, hogy találjanak maguk helyett helyettesítőt, ha meg tudják fizetni az árát, hogy szerezzenek egyet. Az adventista egyház segítette a tagjait, hogy összegyűjtsék a helyettes árát. 1864. július 4-én azonban módosították a hadkötelezettségi törvényt, és kijelentették, hogy csak azok mentesülhetnek a díj kifizetése ellenében a katonai szolgálattól, akik „lelkiismereti okból ellenzik a fegyverfogást”. Ekkor a nemrég létrehozott Hetednapi Adventisták Generálkonferenciája kezdeményezte, hogy nem harcoló felekezetként jegyezzék be őket. Augusztus 3-án Michigan állam megadta az új felekezetnek a nem harcoló státuszt. Hamarosan más államok is követték példáját. Azután az egyház elküldte J. N. Andrewst a különböző államok kormányzói által írt levelekkel Washington, D.C.-be, hogy folyamodjon a szövetségi kormányzathoz a nem harcoló státuszért. Ennek következtében az Egyesült Államok kormánya 1864 szeptemberében nem harcoló egyházként ismerte el az adventizmust. Elméletileg ez azt jelentette, hogy tagjainak, ha besorozták őket, nem kellett fegyvert fogni vagy ellenséget ölni. De a nem harcoló besorozottak a gyakorlatban gyakran találkoztak ellenállással és megfélemlítéssel. Egy sokkal pozitívabb feljegyzés szerint a háború végére a nem harcolók elérték, hogy medikusként szolgálhattak a háború frontvonalán vagy a kórházakban. Az adventisták örültek ennek a rendelkezésnek, mert szabadok lettek attól, hogy mások életét kioltsák, és törvény szerinti volt jót tenni másokkal szombatnapon. Ettől kezdve a nem harcoló medikus szerep általánossá vált a hetednapi adventista besorozottak számára. A felekezet azonban továbbra is rosszallta az önkéntes szolgálatot. Ami azt illeti, számos önkéntest zártak ki az egyházból a polgárháború későbbi napjaiban annak ellenére, hogy egyesek (köztük valószínűleg Ellen White is) nem voltak biztosak abban, hogy ez a megfelelő eljárás. Isten nem csupán a szigorúan vett lelki dolgokban vezeti az ő népét, hanem azokban a kérdésekben is, melyek különösen ehhez a világhoz kötődnek. Örülhetünk, hogy ő mindenben vezet minket. ~ 179 ~

Június 23.

VISSZATEKINTÉS AZ ADVENTIZMUSRA A HÁBORÚ IDEJÉN „Szeressétek ellenségeiteket…” (Máté 5:44)

S

zemélyesen lehetetlennek tartom, hogy szeressem az ellenségemet, miközben készen vagyok, hogy kioltsam az életét. Így történt, hogy 1961 nyarán a berlini fal válság közepette a hadbíróság fenyegetésével néztem szembe. Kiképzett gyalogsági katona voltam és addig megrögzött szabadgondolkodó. Ám amikor az első félév alatt elkezdtem érdeklődni az adventizmus iránt, arra a következtetésre jutottam, hogy nem viselhetek háborút vagy nem gyakorlatozhatok szombaton. Kezdtem elfogadni ezt a bibliai tanítást támogatva a felekezet álláspontját annak ellenére, hogy nem lettem még a gyülekezet tagja. De fel kell tennünk a kérdést, miként lehetséges az, hogy egy fiatalember, akinek csak rövid és nem túl szoros kapcsolata volt az adventizmussal, ismerte az egyház álláspontját a katonai szolgálattal kapcsolatban? A válasz egyszerű és egyenes – az egyház határozottan és következetesen hozta nyilvánosságra álláspontját, és tanácsolta lelkészeit és fiataljait a témában. A Generálkonferencia nemcsak hogy speciális lelkészeket jelölt ki az egyházterületekhez, hogy segítsenek a besorozottaknak nem harcoló jogaik érvényesítésében, hanem számos kiadványt is megjelentetett a témában fiataljai számára. Azután ott volt az adventista főiskolák és akadémiák által szponzorált Orvosi Hadapród-alakulat, ami kifejezetten felkészítette az adventistákat nem harcoló szerepük betöltésére, ha besorozzák őket. Ezentúl számos, a világ minden tájáról származó adventista fiatalról szóló történet keringett, akiket bebörtönöztek vagy esetenként még mártíromságot is szenvedtek, mert nem viseltek háborút vagy nem dolgoztak szombaton. Ha ez még mindig nem volt elég, akkor ott van a mindenütt jelenlévő medikus, Desmond T. Doss, aki megkapta az Egyesült Államok legmagasabb katonai kitüntetését, mert legalább 75 sebesült ember életét mentette meg az okinawai ütközetben. De azután a besorozás véget ért, a reklámozás abbamaradt, és az adventisták elhanyagolták a témát, és végül elfelejtették a történelmüket. 2007-ben az Egyesült Államok haderejében mintegy 7.500 adventista önkéntes szolgált, gyakorlatilag mindegyik (a káplánok kivételével) harcoló beosztásban. Időnként az egyház elveszti a történelmét és emlékeztetni kell arra, hogy mik az értékei. Ez a személyes életünkben is megtörténik. Bár Isten adna akaraterőt, hogy őszintén megtegyük ezt!

~ 180 ~

Június 24.

OKTATÁS A RÉGI SZÉP IDŐKBEN „Hát te tudsz görögül?” (Apostolok cselekedetei 21:37)

L

ehet, hogy a fenti Biblia-vers látszatra nem tartalmaz sok áhítatra alkalmas gondolatot, mégis egy nagyon fontos kérdésre világít rá. A régi szép idők nem nagyon jeleskedtek az oktatásban. A társadalom csak azt tekintette tanultnak, aki jártas volt a latin és görög nyelvben és ezek irodalomában. A hagyományos oktatás az ókor klasszikusaira összpontosított. Az ilyen tanításnak nem sok értelme van azon tömegek számára, akiknek dolgozniuk kell a megélhetésért. Bár ez nem sokat számított nekik, mivel még az általános és a középiskola sem volt biztosítva számukra. Világosan fogalmazva a hivatalos oktatási rendszer még kezdetleges formában sem volt elérhető az emberek többségének a történelem java részében. Az iskolázottság azon kevés felsőosztálybeli kiváltsága volt, akik tehetős háttérrel bírtak, és sosem kellett dolgozniuk a megélhetésükért. Az egészséggel való törődéshez hasonlóan a régi szép idő az oktatás területén is szörnyű volt. A nyugat több mint 2.000 éves oktatása az ókori nyelvekre, kifejezésekre, eszmékre és az örökségül hagyott nagyszerű köny vekre összpontosított. E hagyomány tekintélye és kora megnehezítette a tanítók számára, hogy más megközelítési módot is meglássanak. Ám eljött a XIX. században tetőző reform ideje, épp, mikor megjelent az adventizmus. Az oktatási reform kezdetén olyan embereket találunk, mint Horace Mannt, aki azért küzdött, hogy minden gyermek részesülhessen minőségi közoktatásban. Mann és társai nem csak elérhetővé szerették volna tenni az oktatást, de arra is törekedtek, hogy az egészséges és gyakorlati is legyen. Tudták, hogy nem sok jóra lehet jutni, ha csak a gyerekek gondolkodását fejlesztik, míg testüket betegség gyötri. Az Oberlin Collage volt a felsőoktatás frontján az az intézmény, mely az 1830-as években a latin és görög tantervet félretéve, a Biblia világnézetére alapozva a tanulásban olyan munkatervet fejlesztette ki, mely segítette diákjait a hasznos képességek elsajátításában a könyvek mellett. Így teremtettek egyensúlyt a szellemi és fizikai fejlődésben. Ez olvasható az Oberlin tájékoztatójában: „Ezen intézmény oktatási rendszere ugyanúgy gondoskodik a testről és a lélekről, mint a szellemről, és az egész ember legjobb nevelését célozza meg.” Az adventista nevelés terve nem vákuumban keletkezett. Mindig, még ma is tanulhatunk a szélesebb kultúrából, amennyiben a hagyományokat és a gyakorlatot a Biblia világnézete szerint értékeljük.

~ 181 ~

Június 25.

A MEGFELELŐ OKTATÁS KERESÉSE I. „Bizony, hamar eljövök. Ámen! Jöjj, Uram, Jézus!” (Jelenések 22:20)

A

XXI. század adventistáinak talán úgy tűnhet, hogy a keresztény oktatás az egyház kezdetétől fogva központi helyet kapott. Azonban ez távol áll az igazságtól. A hivatalos oktatás ügye az utolsó intézményi fejlődés volt a közösségen belül. Az 1849-ben létrejött kiadói munka, az 1963-ben megalakult egyházszervezet és a missziós célokat szolgáló egészségügyi intézmény mind megelőzte az oktatást. A kontraszt kedvéért megemlítendő, hogy az adventista egyház első iskolája 1872-ben alakult (28 évvel a millerita csalódás után), és 1900-ig nem is volt általánosan elterjedt elemi iskolai rendszere. Míg talán a ma élő adventisták számára elég nehézkesnek tűnhet az adventista iskolarendszer haladása, lelki kitalálói oldaláról azonban megvolt a logikus magyarázat, mert ők mindenekfelett hittek Jézus azonnali visszatérésében. A világ végének közelségére összpontosító vallásos csoportok általában nem érzik szükségét annak, hogy gyermekeiket taníttassák a biblikus meggyőződésük lényeges elemein vagy azokon a képességeken túl, melyek a megélhetésükhöz elengedhetetlenek a hátralévő rövid időben. Így volt ez a korai keresztény egyházban is, és ez történt a korai hetednapi adventista egyházban is. Miért kellene a gyereket iskolába küldeni, így szólt a logikus fejtegetés, ha a világnak úgyis rövidesen vége lesz, és sosem fognak felnőni, hogy használhassák nehezen megszerzett tudásukat? Némelyek a közeli adventbe vetett hit hiányaként magyarázták azt, ha valaki hivatalos oktatásban akarta részesíteni gyermekét. Elterjedt ez a hozzáállás a Hetednapi Adventista Egyházban. 1862-ben a következőket kérdezte egy gyülekezeti tag James White-tól: „Helyes-e és értelmes-e számunkra, akik teljes szívből hiszünk Urunk közeli eljövetelében, hogy gyermekeinket oktatásban részesíteni? És ha igen, küldhetjük-e őket állami iskolába, ahol kétszer több gonosz dolgot tanulnak, mint jót?” James White így válaszolt: „Az a tény, hogy Krisztus eljövetele a küszöbön van, nem ok arra, hogy ne fejlesszük az elmét. Egy helyesen nevelt és jól tájékozott elme jobban képes befogadni és fenntartani a második advent magasztos igazságát.” Ezzel az állítással White testvér előkészítette az adventista iskolarendszer fejlődését. Isten azt szeretné, hogy fejlesszük a képességeinket, míg várjuk Jézus visszatérését!

~ 182 ~

Június 26.

GOODLOE H ARPEL BELL SZÍNRE LÉPÉSE „Neveld a gyermeket a neki meg felelő módon, még ha megöregszik, akkor sem tér el attól.” (Példabeszédek 22:6)

A

z 1850-es évek alatt felvillant már az adventista oktatás gondolata. James White azt írta, hogy „nem lehet a gyerekeket csak úgy kivenni az iskolából és hagyni, hogy szabadon futkározzanak az utcagyerekekkel. Az üres elme a gonosz műhelye.” Az adventista iskoláztatás olyan helyeken kezdtek megjelenni, mint a New York állambeli Buck’s Bridge és Battle Creek Michigan államban, azonban egyik sem vezetett sikerre. Alaposan elkeseredve a nevelés kérdésében James White 1860-ben azt írta, „elég kedvező körülmények között próbálkoztunk iskolát létrehozni Battle Creek-ben, de feladtuk”. Még további 7 évig tűnt az iskolakérdés halott ügynek az adventizmusban. Azután jött Goodloe Harper Bell. Bell 34 éves korában, 1866–67 telén érkezett először Battle Creek-be, mikor egyik barátját kísérte el a nemrég megalakult Egészségügyi Reformintézetbe. Valószínűleg lenyűgözhette a látogatás, mert a következő évben visszatért oda, mikor neki magának is szüksége volt kezelésre. Egy Osborn nevű adventistával került egy szobába, és minden éjjel hallotta, ahogy Osborn, aki azt gondolta, hogy Bell már alszik, hangosan imádkozik érte. A férfi őszintesége olyan nagy hatással volt Bellre, hogy a tanár csatlakozott az egyházhoz. A kezelés részeként fizikai munkát kellett végezni a szabad levegőn. Éppen ezért, írja Willie White, valaki kézifűrészt nyomott Bell kezébe, és fát fűrészeltetett vele a közeli kiadóépület számára. Itt találkozott vele Edson White, James White legidősebb élő fia. Mikor megtudta, hogy Bell tanárember, Edson megemlítette, mennyire utálja a nyelvtant. Erre Bell azzal válaszolt, hogy a helyesen tanított nyelvtan az egyik legérdekesebb tanulmány. Ez a futó kapcsolat oda vezetett, hogy a Battle Creek-i gyülekezet alkalmazta Bellt tanárként a következő pár hónapban. 1872-ben a Generálkonferencia átvette az iskolát. Így lett Bell kis iskolája az első a világszéles rendszerben, amihez 2006-ban 5.362 általános iskola, 1462 középiskola és 106 főiskola és egyetem tartozott. Isten néha olyan különös adventistákat használ fel, mint Osborne testvér, hogy különleges dolgokat vigyenek véghez művében. Ha Osborne-t fel tudta használni, akkor téged és engem is felhasználhat, ha hagyjuk, hogy vezesse szívünket és elménket.

~ 183 ~

Június 27.

A MEGFELELŐ OKTATÁS KERESÉSE II. „Maradjanak a szívedben azok az Igék, amelyeket ma parancsolok néked. Ismételgesd azokat fiaid előtt…” (5Mózes 6:6–7)

E

llen White prófétai szolgálatának első 28 évében nem születtek cikkek az iskoláztatásról vagy a nevelésről, habár 1854-ben írt az otthoni nevelésről és a szülők felelősségéről. Azonban ez 1872-ben radikálisan megváltozott, mikor Bell magániskolája az első egyház által szponzorált oktatási intézmény lett. Ezért írta meg a Meg felelő nevelés című cikkét, mely az egyik legfontosabb és legátfogóbb megállapításait tartalmazza a neveléssel kapcsolatban. A Meg felelő nevelés hatott az adventista tanárokra, mert arra az ideális keresztény nevelés leírásaként tekintettek. Az adventisták kétségkívül oktatási reformerek voltak. (FE, 44. o.) E reform részeként a mintaszerű nevelés túlment a könyvből való tanulás hangsúlyozásán, és egy olyan kiegyensúlyozott oktatás felé haladt, ami „a gyerekek testi, szellemi, erkölcsi és vallásos nevelésére teszi a hangsúlyt”. (I. m., 15. o.) Az egész emberrel törődő kiegyensúlyozott tanítás fogalma vált Ellen White nevelésről szóló írásainak fémjelévé a következő 40 évben. A Meg felelő nevelés három alapvető részre oszlik. Az első az önkontroll fejlődésében mutat eredményeket. Míg emberek állatokat idomítanak, az embereket tanítani kell, hogy felelősségteljes erkölcsi döntést tudjanak hozni. Tehát meg kell nyerjük akaratukat, hogy a jó oldalra álljanak. A 31 oldalas dokumentumból 25 oldalt kitevő második rész a testi egészséggel foglalkozik és a hasznos kétkezi munkával – mind az otthoni, mind az iskolai neveléssel kapcsolatban. Újból és újból hangsúlyozza a gyakorlatiságot, a hasznosságot és a nevelés fizikai oldalát is. Ebben a részben mutat rá, hogy az adventisták egyben oktatási reformerek is. A harmadik rész röviden tárgyalja a Biblia tanítását és a közismereti tárgyak oktatását, melyek a szolgálatra készülők számára hasznosak. Nem kétséges, hogy a nevelés fontos dolog. Hiszen a tudatlanság nem növeli a keresztény alázatot vagy lelkiséget, és „Krisztust jobban megdicsőítik azok, akik értelmesen szolgálják őt. A nevelés nagyszerű célja lehetővé teszi számunkra, hogy olyan módon használjuk a tőle kapott képességeket, ami a legjobban képviseli a Biblia hitét, és hirdeti Isten dicsőségét.” (I. m., 45. o.)

~ 184 ~

Június 28.

A MEGFELELŐ OKTATÁS KERESÉSE III. „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod.” (Zsoltárok 32:8)

A

hetednapi adventisták fontos lépést tettek meg akkor, mikor átvették Bell iskoláját mint a közösség első felekezeti iskoláját 1872-ben. Ám a vezetőség tudta, hogy ennél többet kell tenniük. Ha másért nem, hát azért, mert valamilyen módon lelkészeket kellett képezniük. Egészen az 1870-es évekig ha egy fiatal lelkész szeretett volna lenni, mindössze meg kellett figyelnie, hogy csinálják az idősebb prédikátorok, és azután elment, hogy ugyanazt tegye ő is. 1873-ra James White, minden adventista előrehaladás mozgatórúgója felismerte, hogy a közösségnek a vezetőképzés területén is tennie kell valamit. „Meglehet, hogy nincs olyan ága a műnek – mondta az 1873-es Generálkonferencián –, amely annyit szenvedne ezekben az időkben, mint a férfiak és nők megfelelő nevelésének ügye, hogy hirdethessék a harmadik angyal üzenetét.” Ez a helyzet „sokkal megszenteltebb oktatást követel a szolgálatban! Szívem ujjong, hogy tudom: Isten Lelke van azokkal a nevelőkkel, akik közénk jönnek, hogy megragadják a munkát [a nevelést].” Ám nem csupán a lelkészek felkészítése kívánt meg szélesebb látást az oktatással kapcsolatban, hanem az is, hogy a közösség fokozatosan bővült külföldi missziókkal. Ezért írta J. N. Andrews 1873-ban, hogy „a hívásokra, melyek a világ minden részéből érkeznek a különböző nyelveken beszélő emberektől, válaszolnunk kell. A mostani körülményben nem vagyunk képesek erre. Ám képesek leszünk rá, ha az Úr megáldja erőfeszítéseinket”, ha a Battle Creekben lévő iskolát felminősítjük. „Túl sokáig halogattuk ezt a munkát. Az elmúlt éveket nem lehet visszahozni, de még tökéletesíthetjük a maradék időt… Más nemzetbeli emberek is vágynak arra, hogy tanuljanak a második adventtel kapcsolatban.” A vezetés elérkezettnek látta az időt, hogy főiskolát hozzon létre, melyet 1874-ben meg is alapítottak. Az intézmény beindítása előtt írta George I. Butler, a Generálkonferencia akkori elnöke, hogy „nagyszerű művet látunk magunk előtt… látjuk közelegni annak az idejét, hogy sok száz misszionárius indul el ebből az országból más országok felé, hogy elvigye a figyelmeztetés üzenetét”. Ennek megvalósítására a tervezett főiskolának nem csak lelkészeket kellett képeznie, hanem fordítókat, szerkesztőket és másokat, akik a harmadik angyal üzenetét továbbíthatják. A látás sosem statikus. Isten lépésenként vezeti népét. Amikor elérjük a szükséges szintet, ő már a következőt szorgalmazza. Így van ez azok életében, aki érte élnek.

~ 185 ~

Június 29.

A MEGFELELŐ OKTATÁS KERESÉSE IV. „Jöjjetek, szálljunk vitába! – mondja az Úr.” (Ésaiás 1:18)

1

874-ben teljesen világossá vált a Battle Creek-i Főiskola alapítói számára, hogy mi a szándékuk az új iskolával. Olyan intézményre vágytak, amelyik tanítaná a Bibliát, lelkészeket és misszionáriusokat képezne, és fejlesztené diákjaiban azt a képességet, hogy Istennel vitatkozzanak. Tudták, hogy miért alapítják a főiskolát. Azonban problémát jelentett az oktatói kar kérdése. Alapvető kérdés volt, hogy hol találhat megfelelő tanárokat és alkalmazottakat ez a bimbózó közösség. Szerencsére legalább egy egyetemet végzett személy volt köztük, Sidney Brownsberger, aki a Michigan Egyetem klasszikus tanulmányok szakán végzett 1862-ben, és hamarosan megkapta a mester fokozatot is ugyanebben az intézményben 1875-ben. Az egyház szükségben volt, és Brownsberger iskolázottsága és adventista odaszentelődése miatt magától értetődött, hogy ő legyen az új főiskola vezetője. Ám kinevezését csupán egyvalami árnyékolta be. Bár kiváló akadémikus volt, úgyszólván semmit sem értett ahhoz, hogyan valósítsa meg az iskola alapítói által kitűzött célokat. Az egyik első szenátusi ülésről azt írja Willie White, hogy anyja felolvasta a tanács előtt a megfelelő nevelésről szóló bizonyságot. „Mindannyian mély érdeklődéssel hallgatták, és időszerűnek ítélték. Azt is elismerték, hogy sokkal szélesebb körű munkát kíván, mint ahogy ők azt gondolták, és hogy a Battle Creek szélén fekvő gyönyörű hely nagyon kényelmes, de közel sem biztosít mindent, mint amire hivatott. Valaki megkérdezte: - Nos, Brownsberger testvér, akkor most mit tegyünk? - Nem tudom, hogy kell egy ilyen iskolát vezetni… – válaszolta. Aztán egyetértettek abban, hogy az iskola működését csak a megszokott módon szervezzék, és a fizikai munka kérdését egy későbbi bevezetés érdekében tovább tanulmányozzák. Azonban még évekig nem tettek határozott lépéseket ez ügyben.” A fiatal iskolaigazgató azt tette, amihez értett. Olyan iskolát alakított ki az 1870-es évek közepén, melynek tanrendje a hagyományos szabadművészeti szakra épült, ami a latin és görög nyelvre, kultúrára és irodalomra összpontosított. Elég nehéz volt ezt az intézményt „megreformálni”. Ám a Mindenható így is használta, és ebben van a jó hír számunkra. Isten felhasznál minket annak ellenére, amilyenek vagyunk, sőt a hiányosságaink ellenére is. Köszönöm neked, Uram!

~ 186 ~

Június 30.

A MEGFELELŐ OKTATÁS KERESÉSE V. „Mennyivel jobb bölcsességet szerezni, mint aranyat…” (Példabeszédek 16:16)

A

Battle Creek-i Főiskola, ahogy tegnap is láthattuk, nem váltotta be alapítóinak a hozzá fűzött reményeit. Nem csak hogy a klasszikus nyelvekre és irodalomra helyezte a hangsúlyt, hanem alig adott helyet a Biblia-tanulmányozásra és a hit dolgainak. Nem volt rendszeres hitoktatás, nem szólva a többi szükséges tárgyról. Bár az igaz, hogy Uriah Smith odabicegett a fél lábán, hogy tartson néhány unalmas előadást a bibliai próféciákról, de úgy tűnik, hogy nem volt nagyszámú hallgatósága. A főiskola katalógusa azt hirdette, hogy „nincs semmi olyan dolog a tanrendben vagy a házirendben, melyek kicsit is felekezetiek vagy szektásak lennének. Az órák előtti bibliai kurzusok csak azok számára vannak, akik azt választják.” És megint: „ezen intézmény vezetői nem szándékoznak szektás nézeteket erőltetni a diákokra vagy ilyen nézeteknek elsőséget adni az iskolai munkában”. Így született meg az adventista felsőoktatás. Azonban ennél csak rosszabb lett a helyzet. 1881-ben Brownsberger lemondott, és Alexander McLearn lépett a helyére, akinek az volt az előnye, hogy teológiai doktori fokozattal rendelkezett, viszont nem volt adventista, és még csak nem is volt új megtérő. Brownsberger talán nem fogta fel az igazi adventista nevelés szükségességét, de McLearn még az adventizmust sem értette. Lehet, hogy kiváló akadémikus volt, de vezetése alatt a helyzet egyre rosszabbodott. Az intézmény 1882–1883 közötti iskolaévre bezárta kapuit, és nem volt biztos, hogy meg is fogja nyitni. Ennyit az adventista felsőoktatás kialakítására tett első kísérletről. Az egyik napilap Battle Creek-ben úgy jellemezte az adventisták bukását, mint egy „előkelő cirkuszt”. McLearn rossz irányítását Ellen White egy bizonyságtétellel támadta meg, melynek címe A mi főiskolánk volt. Az írást a főiskola aulájában lehetett elolvasni, mielőtt az egyesített egyházi és oktatási bizottság összeült volna 1880 decemberében. És Ellen White nem szépítgette a szavait. „Megvan a veszélye annak, hogy főiskolánk eltér az eredetileg tervezett céljától.” (5T, 21. o.) Ez a szomorú történet taníthat nekünk valamit. Túl könnyen gondoljuk azt, hogy az egyház állandóan lefelé megy, mióta megalakult. Ez nem így van. Az egyháznak mindig voltak és mindig is lesznek problémái. Azonban Isten nem mond le róla. Ő így működik. Együttműködik a csöppet sem tökéletes emberekkel és a messze nem tökéletes intézménnyel. Isten akkor is folytatja a munkát, ha mi már hajlamosak lennénk feladni.

~ 187 ~

Július 1.

A MEGFELELŐ OKTATÁS KERESÉSE VI. „Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek…” (Ezékiel 36:26)

N

em csak az egyénnek van szüksége új szívre, olykor egy intézménynek is. Így volt ez az adventista oktatással is az 1870-es, 1880-as években, amint megfelelő szerepét kereste az egyházban. Tegnap azzal fejeztük be, hogy Ellen White 1881 decemberében nyomatékosan felszólította a bizonytalanul ingadozó Battle Creek College-ot a megújulásra. Attól félt, hogy az „eltér az eredetileg tervezett céljától… Az elmúlt egy vagy két évben olyan erőfeszítések történtek, melyek a főiskolánkat más iskolák mintájára alakították át… Az erkölcsi és vallásos befolyást nem kellene háttérbe szorítani.” (5T, 21. o.) „Ha világi befolyás uralkodna iskolánkban, akkor adjuk el azt világi gondolkodású embereknek, és hagyjuk, hogy átvegyék a teljes hatalmat; és akik anyagi eszközöket fektettek be ebbe az intézménybe, egy másik iskolát hoznak majd létre, amit nem az állami iskolák tanterve szerint vezetnek, és nem is az igazgató és a tanárok kívánsága szerint, hanem az Úr által megszabott terv alapján… Isten kinyilatkoztatta szándékát, hogy legyen egy olyan főiskola az országban, ahol a Biblia a fiatalok nevelésében a megfelelő helyére kerül.” (I. m., 25–26. o.) Ellen White kemény élű előadásában különösen a Biblia szerepét és annak szükségességét hangsúlyozza, hogy vissza kell térni a helyes irányba az alapítók céljai szerint. Kijelentette, hogy „túl kevés figyelmet kapott a fiatalok szolgálatra való felkészítése. Ez volt a főiskola létrehozásának elsődleges célja” (I. m., 22. o.). Ellen White nem a művészetek és a tudomány ellen érvelt. Ellenkezőleg, támogatta a szélesebb körű tudás megszerzését, de „ugyanakkor azt is, hogy megismerjék Isten Igéjének kívánalmait” (I. m., 21. o.). Ő az ellen emelt kifogást, hogy a tanulás „csupán” a könyvek tanulmányozását jelentette. Ilyen oktatáshoz „az ország bármely főiskoláján hozzá lehet jutni” (I. m., 22. o.). Ellen White egy sokkal átfogóbb tanulási formát pártfogolt, olyat, amely mindent a Szentírás nézőpontjából látott. „A Bibliának mint nevelőerőnek nincs vetélytársa”, mert arra készteti a diákokat, „hogy bonyolult kérdésekkel birkózzanak meg”, ezáltal felfogóképességük is kitágul. (I. m., 24. o.) Rajta múlt, hogy az adventisták visszakerültek a helyes kerékvágásba. Köszönöm neked, Atyám, a prófétai látást, melyet a múlt történetében adtál nekünk! Add, hogy meghalljuk ezt a hangot, ahogy ma eltöltjük a napunkat!

~ 188 ~

Július 2.

A MEGFELELŐ OKTATÁS KERESÉSE VII. „Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai.” (Jób 14:7)

1

882 tavaszán az adventista oktatás fiatal fácskáját nemcsak hogy megmetszették, hanem vissza is vágták. Nem volt hiábavaló a drasztikus lépés. A tövétől több irányba is sarjadtak hajtások, melyek életre keltették a rendszert, és mérhetetlen segítséget jelentettek a megfelelő oktatás keresésében. Battle Creek újra megnyitotta kapuit 1883 őszén azzal az elhatározással, hogy hűségesebb lesz küldetéséhez, és jelentős haladást ért el ebben az irányban az 1880-as években. Azonban talán még fontosabb az a tény, hogy a Battle Creek főiskola korábbi vezetői elszéledtek az ország különböző részeibe. Mindketten megtanulták a leckét, mely segítette őket a jövőben, hogy erősítsék az adventista oktatást, nevelést. Goodloe Harper Bell tábort hozott létre Massachusettsben, ahol 1882 tavaszán megalapította a South Lancaster Akadémiát, melyből végül az Atlantic Union College alakult. Sidney Brownsberger ezalatt nyugatra vette az irányt, ahol 1882 áprilisában megalapította a Healdsburg Akadémiát, azt az intézményt, melyből előbb a Healdsburg College jött létre, végül pedig a Pacific Union College. Brownsberger megfogadta, hogy nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát. Healdsburgban a szolgálatát a Battle Creek-itől nagyon is eltérő nevelési rendszer szerint kezdte. Michigani tapasztalata után megfogadta, hogy soha nem lép egyházi alkalmazásba, hacsak nem a Bizonyságtételek alapján. Brownsberger munkássága alatt a Healdsburg Akadémia hirdetéseiben és katalógusaiban feltűnően kiemelték azt a tényt, hogy az iskola a törekvése szerint kiegyensúlyozott nevelést nyújt az elmélet és a gyakorlat között, a szellem és a test fejlesztése között. Röviden, az elméleti tudás mellett a munka világára is felkészítik a hallgatókat. Ezen túlmenően az iskola azt a célt is szolgálta, hogy „olyan képzést nyújtson, melyet különösen azoknak a fiatal férfiaknak és nőknek szántak, akiknek szándékában áll felkészíteni magukat a lelkészi szolgálatra”. Mint átalakult reformintézetnek Healdsburg College-nak jó hatása volt a Battle Creek-ben élőkre. Az angol mondással ellentétben mégis lehet öreg kutyának új trükköket tanítani. És Isten segítségével az intézmények, az emberek képesek átformálódni, közelebb kerülve az ő példaképéhez. Valami már elindult, de az adventista nevelés igazi forradalma majd az 1890-es években következik csak be.

~ 189 ~

Július 3.

GONDOLATOK AZ ÉLETSTÍLUSRÓL ÉS A HITTÉTELEKRŐL I. „Utaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem!” (Zsoltárok 25:4)

T

alán felfigyeltünk arra az elmúlt néhány hónap olvasmányaiban, hogy Ellen White nagyobb szerepet vállalt az adventista életstílus szokásai, mint a hittételek megalkotása területén. A hittételek kialakításának folyamatában addig tanulmányozták a Bibliát, míg általános egyetértésre nem jutottak. Ezen a ponton Ellen White időnként látomást kapott, ami megerősítette a konszenzust és segített azoknak, akikben továbbra is kérdések éltek a Bibliából merített következtetés helyességével kapcsolatban. Éppen ezért a legtöbb, amit White asszony szerepéről gondolhatunk a hittételek kialakítása kapcsán, az inkább a megerősítés, mintsem a kezdeményezés. Ugyanez nem mondható el a szerepéről az adventista életstílus területén. De mielőtt erre a témára térnénk, fel kell ismernünk bizonyos különbséget az életmód és a hittételek világa között. Annak ellenére, hogy a XXI. századi adventisták hajlamosak arra, hogy a hitelvi és az életmódbeli kérdéseket egyenlő jelentőségűnek tartsák, nem ez volt a felekezet alapítóinak a felfogása. Jóllehet az alapvető hittételeket intenzív Biblia-tanulmányozáson keresztül, illetve konferenciákon tisztázták és jutottak egyetértésre velük kapcsolatban, az életmódbeli kérdések kialakítása valahogy más mintát követett. Talán a különbség abban volt, hogy a hittételek egy közösséget határoznak meg. Éppen ezért a korai szombatünneplő adventisták között a hittételeknek döntő jelentősége volt, és nagy figyelmet kaptak. Az életmódbeli pontok ugyanakkor másodrendű kérdéseknek bizonyultak. Számos életstílusbeli kérdés nem annyira alapvető meghatározója a felekezet identitásának, mivel azok olyan életmódok, amelyek elősegítik a közösség küldetését a hitelvi üzenet terjesztésében. Az egészségügyi reform ebből a nézőpontból képessé teszi az embereket, hogy jobb bizonyságtevők és misszionáriusok legyenek, és a meggyógyult emberek elérhetik azt a pontot, hogy jobban megértsék az evangéliumot. Hasonlóképpen a keresztény nevelés is előmozdítja mind az egyes gyülekezeti tagok, mind az evangélium prédikátorainak fejlődését. Továbbá a tizedfizetés és az áldozatos adakozás nem csupán arra képesíti az embereket, hogy visszatükrözzék annak a jellemét, aki annyira szerette őket, hogy odaadta az egyszülött Fiát, de előremozdítja Isten misszióját is a Földön. Urunk, értékeljük mind a kidolgozott hittételeket, mind az életmódbeli kérdéseket, amelyek egyedi néppé tették a hetednapi adventistákat. Segíts jobban megérteni a szerepüket az egyéni és a közösségi életünkben! ~ 190 ~

Július 4.

GONDOLATOK AZ ÉLETSTÍLUSRÓL ÉS A HITTÉTELEKRŐL II. „Éljetek úgy, mint a világosság gyermekei.” (Efézus 5:8)

H

a teljesen leegyszerűsítjük, akkor csupán két úton járhatunk – a világosságban vagy a sötétségben. A Biblia egyértelműen szól ezen a ponton. De mi a világosság? Sokan úgy viselkedünk, mintha a helyes tantételek vagy a bibliai életstílus lenne a világosság. Helytelen! Krisztus a világosság, és a hit a vele való kapcsolatunk körül forog. Ennek közepén van a bűn problémája, melyet Isten megoldása ölel körül Jézus keresztjében. Mind a hittételek, mind az életmód másodlagos kérdések. Hiszen hihetünk az összes helyes hittételben, és élhetjük a megfelelő életmódot, mégis elveszhetünk. Az üdvösségünk azon áll, hogy van-e kapcsolatunk Jézus által Istennel. A hittétel nem végcél magában, hanem inkább eszköz, hogy jobban megértsük az Urat, és így valóságosabban szerethessük őt. Az életmód is egy eszköz, még távolabb a hitünk középpontjától. Az egészségügyi reform például képessé tesz bennünket arra, hogy tisztább elménk legyen, hogy jobban megértsük a hittételeket, így Istent is; kellemesebb legyen a személyiségünk, jobban tudjuk szeretni a felebarátunkat és a Mindenhatót is. Bárhogy is, de az adventizmus alapítói számára az életmód és a hittételek világa nem volt egyenlő. Ilyenformán nagy erőfeszítéseket tettek hittételeik pontos megfogalmazására, miközben alapjában véve elhanyagolták a legtöbb életmódbeli kérdést mindaddig, amíg a szükség vagy a krízis rá nem kényszerítette őket az állásfoglalásra. Az adventisták különböző módon töltötték meg az így létrejött életmódbeli hiányosságokat. Időnként Biblia-tanulmányozás és konferenciák segítségével alakítottak ki egy álláspontot, amikor jött a válság. De más alkalmakkor Ellen White vette a kezébe az irányítást, felvetette a kérdést, rámutatott a megoldásra, és jelezte, hogyan illeszkedik bele az a hármas angyali üzenet nagyobb összefüggésébe. Ez utóbbi útirány nyilvánvaló volt olyan témákban, mint az egészségügyi reform; míg az előbbi, ahogy láttuk, olyan területeken érvényesült, mint a katonai szolgálat és a tizedfizetés. Mivel Ellen White gyakran alkalmazott bibliai alapelveket az egyház és a gyülekezeti tagok mindennapi életének a dolgaira, az évek folyamán tanácsai egyre inkább az adventista életmóddal kapcsolatos kérdések köré összpontosultak. Ahogy a korai adventizmus fejlődését figyeljük, rá kell jönnünk, hogy Ellen White kettős szerepet töltött be: kevesebb ténykedést a hittételek kialakításának világában és többet az életmódbeli kérdések fejlődésében. Vezess bennünket, Atyánk, hogy megértsük, hitünk különböző kidolgozott részletei hogyan viszonyulnak egymáshoz és az életünkhöz! ~ 191 ~

Július 5.

A TÁBORI ÖSSZEJÖVETELEK EREDETE I. „Hét napig ünnepelj az Úr előtt, Istened előtt azon a helyen, amelyet kiválaszt az Úr.” (5Mózes 16:15)

A

z ókori izraeliták a vallási évet egy sor ünneppel szakították meg, melyek ideje alatt az emberek elhagyták otthonaikat, és elzarándokoltak, hogy napokig együtt legyenek vallásos épülés céljából. Amíg a kereszténység korszakában nincs pontos párhuzama a zsidó ünnepeknek, a tábori összejövetelek számos tulajdonságát tartalmazzák. A táborozások jelentős szerepet játszottak a XIX. század eleji észak-amerikai megújulásban, illetve a metodista és a millerita mozgalmakban. Az első, kimondottan a hetednapi adventisták által összehívott alkalom a Michigan állambeli Wrightban volt 1868 szeptemberében. Az augusztus 18-i Review-hirdetés szerint „ez az összejövetel nem néhány napos üdülésre és semmittevésre lett kijelölve. Nem is valami újdonságot akar nyújtani vagy a semmittevőket és a kíváncsiakat összehívni, akiket másként nem lehetne elérni. Nem is csődületet akarunk összehívni, hogy ezzel fitogtassuk az erőnket. Teljesen más cél van előttünk. Az a vágyunk, hogy összehívhassuk a lehető legtöbb hittestvérünket, a prédikátorokat, a népet, sok megtéretlen embertársunkat, akiknek az érdekelődését talán fel tudjuk kelteni az összejövetel által, hogy mindezt javukra tesszük. Azt akarjuk, hogy mindenki, aki eljön, Isten keresésének a céljával érkezzen. Azt akarjuk, hogy hittestvéreink az új megtérők keresésének a szándékával jöjjenek. Azt akarjuk, hogy prédikátoraink olyan példaként álljanak előttük, akiket érdemes követni. Arra is vágyunk, hogy embertársaink, akik nem érdeklődnek Krisztus iránt, vagy legalábbis nem ismerik a jelenvaló igazságot, megtérjenek az Úrhoz, és örvendezzenek az igazság világosságában.” Így is történt. A tábori összejövetelek célja a szentek építése és tanítása volt, a megtéretlen gyülekezeti tagok megtérítése és a harmadik angyal üzenetének a bemutatása azok számára, akik még nem fogadták el vagy nem is hallottak róla. Röviden, a tábori összejövetelek voltak az első számú lelki ünnepek, melyet az adventisták egész közösségüknek kínáltak fel.

~ 192 ~

Július 6.

A TÁBORI ÖSSZEJÖVETELEK EREDETE II. „Szülei [Jézusnak] évenként elmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére.” (Lukács 2:41)

A

korai adventizmus tábori összejövetelei izgalmas alkalmak voltak. Az emberek jó prédikációkat hallhattak, találkozhattak régi barátokkal, megszakíthatták a mindennapi teendőiket, adventista kiadványokat vásárolhattak, és lelki áldást nyerhettek. Az évenkénti tábori összejövetel csúcstapasztalat volt azok számára, akik részt vettek rajta. Az első hivatalos táborozás 1868. szeptember 1–7. között a Michigan állambeli Wrightban megadta a mintát a továbbiaknak. Két 18 méteres körsátor adott otthont az alkalmaknak, miközben az emberek kisebb sátrakban laktak. A helyi K-Mart és Wal-Mart üzletek hiányában, ahol olcsó sátrakat lehetett volna venni, a Review szerkesztői útbaigazítást ajánlottak fel az egyszerű sátrak készítéséhez, amik kiszolgálhatták a családokat és a gyülekezeteket. Összesen 22 gyülekezeti sátor volt, gyakran pokrócokkal vagy paplanokkal elválasztott szálláshelyekkel, hogy a különböző családoknak biztosítsanak némi elkülönülést. Más sátrakban középen kötél futott végig, amire a résztvevők pokrócokat függeszthettek, hogy elválasszák a különböző nemeket. A családok és a barátok szabad tűznél főztek, és a fatörzsekből összeállított körök, amelyeken az étkezéseknél ülhettek, nagyszerű lehetőséget biztosítottak a közösségre. Kiváló alkalom lehetett a gyermekek, de a felnőttek számára is; ez az év kiemelkedő pontja volt. Igen, a dolgok nem voltak annyira kényelmesek, mint otthon, és valóban biztosíthatott volna egy kicsit több magánéletet is. Ugyanakkor anyagi áldozatot is követelt az utazás és a munkaidő kiesése miatt. De a korai adventhívők úgy gondolták, hogy az ilyen összejövetelek megérik a költséget és a kényelmetlenséget. A Wrightban tartott alkalmak után elterjedtek az évenkénti tábori összejövetelek. A következő évben hét államban is tartottak táborozást. Azután pedig már mindenütt szerveztek ilyen együttléteket az adventista világban. Még ma is vannak ilyenek. Egyes helyeken igen élénk az érdeklődés irántuk, míg másokon ellankadt, de mindig áldást jelent a résztvevők számára. Ha az utóbbi időben nem vettél részt ilyenen, akkor legközelebb próbálj meg eltölteni ott néhány napot. Áldást fogsz nyerni. Az adventizmus sikeresebb lenne ma, ha meg tudná újítani ezeket az évenkénti áldásokat. Segíts bennünket, Urunk, hogy jobban értékeljünk minden lehetőséget, amit biztosítasz naponta, hetente és évente!

~ 193 ~

Július 7.

A TÁBORI ÖSSZEJÖVETELEK EREDETE III. „Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból…” (Ésaiás 25:6)

A

„zsíros falatok” a Bibliában a jó dolgokat, a lelki áldásokat, Isten ígéreteinek beteljesedéseit jelentik. Az Úr nemcsak az Ószövetségben beszél a zsíros falatok ünnepeiről, hanem a megváltottak nagy mennyei ünnepéről is a végidőben. A közbeeső időben az adventisták a tábori összejövetelekre a zsíros falatok ünnepeként tekintettek. Az 1868-as alkalommal Ellen White beszédet mondott, amire úgy gondolunk, mint programbeszédre. Az adventnép szükségleteiről beszélt, és mentálisan felkészítette a résztvevőket az elkövetkező lelki ünnepi lakomára. Ahogyan Uriah Smith megfogalmazta, „a megfelelő gondolatmenetre irányította az atyafiakat már a kezdetkor”. És így „akik korábban nem látták a szükségességét az ilyen összejövetelnek, ha voltak olyanok jelen, most láthatták, mikor az ilyen összejövetelek céljait világosan kifejtette”. Joseph Clarke pedig így számolt be róla: „White testvérnő bizonyságtétele olyan volt, hogy úgy éreztük magunkat, mint a tanítványok, amikor megkérdezték: »Talán csak nem én vagyok az, Uram?« Tele volt figyelmeztetéssel”, amelyben késztette a lehetőségek embereit az összejöveteleken, és „mennyei dolgokról beszélt”, mintsem földiekről. A prédikációs alkalmak központi helyet foglaltak el Wrightban. James hat alkalommal beszélt, Ellen ötször, J. N. Andrews négyszer és Nathan Fuller egyszer. Smith beszámol arról, hogy az üzenetek „mindegyike a jelenvaló igazság tüzében tündökölt”. Ezután minden államban szerették volna Jamest és Ellent elhívni minden évben. Mindent elkövettek, hogy eleget tegyenek a hívásoknak, ezért augusztustól októberig az év nagy részét erre a célra áldozták. A Wrightban tartott tábori összejövetelen mintegy 300-an táboroztak a helyszínen, több százan pedig a közeli otthonokban szálltak meg, így mintegy 1000-en vettek részt a programokon a hét folyamán. Hétvégére természetesen megugrott a résztvevők létszáma, ami felszökött 2.000-re és még a 3.000-et is elérte volna, ha nem esik rendkívül az eső. A későbbi tábori összejöveteleket a városoktól könnyebben megközelíthető távolságokra hívták össze a nagy létszámú nem adventisták érdekében, mert abban reménykedtek, hogy meghallhatják a harmadik angyal üzenetét és a hozzá kapcsolódó igazságokat. A legsikeresebb tábori összejövetel a Massachusetts állambeli Grovelandben rendezték, ahol mintegy 20.000 személy gyűlt össze vasárnap, hogy hallja Ellen White beszédét a mértékletességről. Micsoda lehetőség! Micsoda áldás!

~ 194 ~

Július 8.

A MISSZIÓRÓL GONDOLKODVA „Vegyétek tehát tudomásul, hogy a pogányoknak küldetett el Istennek ez az üdvössége. Ők pedig meg is fogják azt hallani.” (Apostolok cselekedetei 28:28)

N

yilvánvaló tény az, hogy a korai hetednapi adventisták nem sokat gondolkodtak a misszióról. Úgy hitték, hogy az evangéliumnak a Föld végső határáig való hirdetéséről szóló végidei megbízást (Máté 24:14-ben, Jelenések 10:11-ben és Jelenések 14:6-ban) már betöltötték a protestánsok a XIX. század elején, illetve a milleriták az 1840-es évek elején, így a zárt ajtó szemlélettel fordultak mind a külföldi, mind a hazai missziók felé. Meglehetősen korlátozott missziójuk a többi csalódott millerita felé irányult, akiket vigasztalni kellett, és az első és a második angyali üzenettől el kellett őket vezetni a harmadikig. Miközben igaz, hogy Ellen White látomást kapott 1848-ban, miszerint az adventista munka egyik ága mint fénysugár járta körül a világot, és néhány másik látomást is látott, amely a kiterjedt misszióra mutatott rá; de a zárt ajtó szombatünneplői nem értették vagy nem mutattak érdeklődést a jelentősége iránt. A zárt ajtó szakasz 1852 körül ért véget, amikor rájöttek, hogy tévedtek a kegyelemidő lezárulását illetően. Ettől kezdve James White azt hirdette, hogy egy „nyitott ajtó” áll előttük, hogy mindenkinek prédikálják a szombatot és a harmadik angyal üzenetét függetlenül attól, hogy részt vettek-e a millerita mozgalomban vagy sem. A misszió ajtaja bár recsegve megnyílt, de nem túl szélesre. Még mindig szinte negyed századra volt szükség (1874-ig), mielőtt a hetednapi adventisták kiküldhették az első tengerentúli misszionáriusukat. Ezalatt a misszióval kapcsolatos szemléletmód a kibontakozás sebességével, nem pedig forradalmi gyorsasággal mozdult el. Miközben a misszióra való felhívás az 1850-es évek idején jelentkezett, sok javaslat hangzott el arról is, hogy az egyház miért ne küldjön ki tengerentúli misszionáriusokat. Az egyik legmegragadóbb megoldás a misszió kérdésére Uriah Smithtől származott 1859-ben. Az advent késése egyeseket missziológiai kérdések felvetésére vezetett. Az egyik Review-olvasó megkérdezte, hogy a harmadik angyal üzenetének el kell-e jutnia az Egyesült Államokon kívülre is. Smith szerkesztőként azt válaszolta, hogy ez nem feltétlenül szükséges, mivel az Egyesült Államokat minden nemzetből származó emberek alkotják. Ilyenformán ha az üzenet elér egy képviselőt minden nyelvi csoportból, az elegendő lesz, hogy azt mondhassuk: az üzenet eljutott minden néphez és nyelvhez. Urunk, milyen türelmes vagy, ahogyan vezetsz bennünket lépésről lépésre rövidlátó létünk ellenére is!

~ 195 ~

Július 9.

TALÁLKOZÁS MICHAEL BELINA CZECHOWSKIVAL „Jézus így válaszolt neki: Te pedig menj el, és hirdesd az Isten országát!” (Lukács 9:60)

A

z adventisták beállítottsága ellenére elindult a szombatünneplő adventisták külföldi missziója Az adventista publikációk terjedése kínálta az egyik utat, mivel a bevándorlók hazaküldték azokat, míg mások postán vagy hajón juttatták el a lapokat más országokban élő barátaiknak. Ennek eredményeként 1860-as évek elején az amerikai adventisták már tudomást szereztek írországi megtérõkről. 1864-re Afrikában legalább két hívő volt, aki elfogadta a harmadik angyal üzenetét, és egyikük hamarosan elvitte az üzenetet Ausztráliába. Ha tetszett, ha nem, a nemrég megszervezett Hetednapi Adventista Egyháznak szembe kellett néznie a világszéles misszió kihívásával. Ezek az emberek nem csak hogy megtértek, de folyamatos kérést intéztek hozzájuk, hogy országukba misszionáriusok látogassanak el. Mint ahogy más sok esetben is történt, James White állt az élén azoknak, akiknek látásuk volt a felekezet kiterjedtebb missziójáról. Egy hónappal a Generálkonferencia megszervezése előtt, 1863 májusában azt írta a Review-ban, hogy „világszéles üzenetünk van”. Néhány hónappal előbb rámutatott arra a szükségletre, hogy misszionáriust kell küldeni Európába. Azután júniusban a Review beszámolt arról, hogy „a Generálkonferencia Végrehajtó Bizottsága misszionáriust (B. F. Snook) fog küldeni Európába még 1863 vége előtt”. Mivel a szervezet emberhiánnyal küzdött, és nem tudta elengedni Snook testvért a jelenlegi szolgálatából, mégis volt egy lelkész, aki nagyon is készségesen vállalta, hogy megteszi az utazást. 1858-ban Michael Belina Czechowski (egy lengyel volt katolikus pap, aki a szombatünneplő adventizmust 1857-ben fogadta el Amerikában) azt írta: „Mennyire szeretném meglátogatni saját szülőhazámat a nagy vízen túl, és elmondani nekik mindent Krisztus eljöveteléről és a dicsőséges helyreállításról, és hogy meg kell tartaniuk Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” Czechowski azonban még új volt a hitben, és egyesek úgy érzékelték, hogy ingatag a személyisége. Ezért a hetednapi adventisták nem voltak hajlandóak őt küldeni. Csalódottságában a találékony lengyel az elsőnapi adventisták támogatását kérte. Ők megadták neki. De amikor eljutott Európába, akkor a hetednapi üzenetet prédikálta. Az egyház tele van érdekes emberekkel. De Istennek még nyilvánvaló hiányosságaink ellenére is sikerül mindnyájunkat használni. Köszönet az Atyánknak kegyelméért, mely alkalmasakká tesz bennünket a szolgálatra!

~ 196 ~

Július 10.

CZECHOWSKI EURÓPAI MISSZIÓJA „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (János 20:21)

M

. B. Czechowski elég érdekes adventista volt. Miután megkapta a miszszióútra a támogatást egy elsőnapi adventista csoporttól, Olaszországba hajózott, ahol szombatünneplő adventista hittételeket prédikált. Az indulási ideje 1864. május 14-én volt, 10 évvel azelőtt, hogy a hetednapi adventisták első misszionáriusukat a tengerentúlra küldték. Tizennégy hónapig dolgozott a valdens falvakban az olaszországi Alpokban. Számos hívőt merített alá, és megalakította az első szombatünneplő adventista csoportot Észak-Amerikán kívül. De a nyomasztó ellenállás végül arra kényszerítette, hogy 1865-ben továbbmenjen Svájcba, ahol házról házra látogatott, nyilvános termekben prédikált, traktátokat nyomtatott és árusított, és kiadott egy folyóiratot L’Evangile Eternal [Az örökkévaló evangélium] címmel. Amikor 1868-ban elhagyta Svájcot, 40 megkeresztelt hívőt hagyott maga után, akik jó néhány csoportban tartották az istentiszteleteiket. Az elsőnapi adventista támogatói, mivel nem tudták pontosan, hogy mit tanít, de azt feltételezték, hogy a hetednapi adventisták „kicsapták”, ékesszólással beszéltek a kiválóságáról és folyamatosan gyűjtötték a pénzt számára, „mondván, menj, és Isten legyen veled”. Ő valóban ment, hirdette a szombatünneplők üzenetét Romániában, Magyarországon és Európa más részein. Az 1876-ban Ausztriában bekövetkezett haláláig Kelet- és Dél-Európa nagy részén megteremtette a jövőbeli hetednapi adventista tevékenység alapját. A Hetednapi Adventista Egyház 1869 végére fedezte fel európai missziójának a sajátosságát, és meglátta Isten gondviselését abban, amit Czechowski tett. Az 1870. évi Generálkonferencia ülésén a közösség vezetői kimondottan elismerték az Úr kezét a missziójában. „Féltünk pénzt bízni Czechowski testvérre, és elmulasztottuk a vele való türelmes tanácskozást arról, miként tudnánk megfelelően használni őt, de Isten felhasználta elszánt ellenfeleinket [a vasárnapünneplő adventistákat], hogy munkáját előre vigye… Elismerjük a Mindenható kezét ebben.” Ahogy a következő napokban látni fogjuk, Czechowski missziója közvetlenül vezetett J. N. Andrews kiküldéséhez, aki az első „hivatalos” hetednapi adventista misszionárius volt 1874-ben. A hetednapi nép fokozatosan és vonakodva ébredt rá, hogy misszióját ki kell terjesztenie. De nem tűntek nagyon sietősnek.

~ 197 ~

Július 11.

MISSZIÓ A TÁVOLI K ALIFORNIÁBAN „Kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” (Máté 9:38)

A

Hetednapi Adventista Egyház első missziója túl az Egyesült Államok északkeleti részén, a messzi Kaliforniában volt – egy olyan államban, melyet több mint 2400 km sivatag, erdők és hegyek választanak el az ország többi részétől. A sivatag nemcsak hatalmas távolságot jelentett az ország két része között, hanem az utazás is nagy nehézségekkel és időnként veszélyekkel járt. A XIX. században egy adventista magánember vagy a felekezet nyomtatott anyagai általában sokkal hamarabb a helyszínre érkeztek, mielőtt ott az egyház bármiféle hivatalos tevékenységet végzett volna. Ez volt a helyzet Kaliforniában is. 1859-ben Merritt G. Kellogg (J. H. Kellogg idősebb féltestvére) hat hónapig tartó nehéz utazás után érkezett meg San Franciscó-ba. Vasúton, teherkocsin és ökrös szekéren utazta át az országot. Valószínűleg ő volt az első adventista az államban. Két évvel később Kellogg (egy laikus hívő) összejöveteleket tartott San Franciscó-ban, ahol prédikált, és 14 személyt keresztelt meg. Négy év múlva a hívők csoportja úgy döntött, hogy 133 dollárt küldenek aranyban Battle Creek-be, hogy fizessék egy lelkész utazási költségeit, de az egyháznak nem volt kit elküldenie hozzájuk. Azután Kellogg 1867-ben néhány hónapra visszament keletre, hogy orvosi doktorátust szerezzen a Trall Hygieo-Therapeutic College-ban. Az ott-tartózkodása alatt részt vett az 1868. évi generálkonferenciai ülésen, ahol misszionáriusért folyamodott Kalifornia számára. De ki menjen? – kérdezte James White. Erre válaszul J. N. Loughborough álmokról beszélt, amik azt az erős benyomást keltették benne, hogy Kaliforniában tábori összejöveteleket kell tartani. A vezetés hamar egyetértett abban, hogy ő menjen. De egyedül merészkedjen elindulni? Hiszen, jegyezte meg James White, Jézus is kettesével küldte ki tanítványait. Ekkor D. T. Bourdeau emelkedett fel szólásra, kijelentve: meg van győződve arról, hogy eljött a költözés ideje, és feleségével együtt úgy jöttek el az ülésre, hogy már mindent összepakoltak. Készen állnak, bárhová is akarja az egyház küldeni őket. Így történt, hogy 1868 júliusában a két adventista prédikátor megérkezett San Franciscó-ba. Egy levelet találtak ott Ellen White-tól, aki azt írta nekik, hogy ne legyenek szűkmarkúak kaliforniai munkájukban. „Nem dolgozhattok Kaliforniában úgy, mint New England-ben – írta. – A szigorú gazdaságosságot »krajcároskodó«-nak minősítenék a kaliforniaiak.” Ez jó tanács volt. De hol üssék fel a sátort az evangelizációhoz? A területetbérlés San Franciscó-ban többe került, mint amire egyáltalán gondolhattak. Imádkoztak, és Isten válaszolt. A korai hívők odaszentelődése bámulatba ejt engem. Hányan vennénk részt úgy a Generálkonferencia ülésén, hogy amink csak van, készen áll, hogy oda menjünk, ahova az Úr irányít? Milyen a mi „odaszentelődési hányadosunk” ma? ~ 198 ~

Július 12.

A K ALIFORNIAI ÁLOMLÁTÓK „Ő elküldi majd angyalát előtted…” (1Mózes 24:7)

I

sten titokzatos módon működik. Hetekkel Loughborough és Bourdeau San Franciscó-ba érkezése előtt egy New York-i hírlap jutott el Kaliforniába, amelyben egy rövid hír jelent meg arról, miszerint két evangélista indult el hozzájuk, hogy vallásos összejöveteleket tartsanak egy nagy sátorban. A cikk felkeltette egy petalumai keresztény csoport figyelmét, a San Franciscó-tól körülbelül 65 km-re északra fekvő kis faluban. A csoport ettől kezdve azért imádkozott, hogy az Úr áldja meg az evangélistákat. A petalumai hívők között volt Wolf úr, aki álmában két embert látott, akik ragyogó fényű tüzet gyújtanak, de a helyi lelkészek próbálták eloltani a lángokat. A kísérletük azonban csak azt eredményezte, hogy az még fényesebben égett. Wolf rájött, hogy az álmában látott két ember ugyanaz, akiket a New York-i hírlap megemlített, és hogy a petalumai hívőknek segíteniük kell őket. Ezért elküldték az egyik társukat, hogy keresse meg a prédikátorokat a lármás San Franciscó-ban. A 150.000 lakosú városban nem tudta, hogy hol kezdje a keresést. Ezért elment a kikötőbe és kérdezte, hogy szállított-e valaki egy nagy sátrat mostanában, és megvan-e a címe. Egy órán belül megtalálta a két evangélistát. Anélkül, hogy elmondta volna Loughborough-nak és Bourdeau-nak az álmot, a férfi meghívta őket Petalumába, ahol együtt vacsorázhattak Wolf úrral, aki akkor már meg tudta mondani a csoportnak, hogy őket látta-e álmában. És valóban ők voltak! Ennek eredményeként a petalumai csoport megszervezte a sátoros összejöveteleket. Körülbelül 40-en vettek részt először, de számuk rohamosan növekedett 200-ra, azután pedig 400-ra. Hamarosan a sátor oldalait is fel kellett tekerni, hogy azok is hallhassák a prédikációt, akik kívül maradtak. Nem sokkal később elkezdődött az álomban megjósolt ellenállás. A helyi lelkészek, sőt még annak a hívő csoportnak vezetői is, akik elhozták őket Petalumába, az adventista evangélisták ellen kezdtek dolgozni, különösen akkor, amikor szóba került a szombat igazsága. Ám az összejövetelek azzal fejeződtek be, hogy 20-an elfogadták a tanítást, és szervezett csoportot hoztak létre a hívőkből. Rövid időn belül másik nyolc vagy kilenc csoportot szerveztek Santa Rosá-ban és Sonoma megye más részein. Isten csodálatos módon dolgozott. Ma is ezt teszi. Akként munkálkodik, amiről mi nem is tudunk. Nem vagyunk egyedül az érte végzett munkánkban ezen a Földön. Az Úr most is elküldi angyalait előttünk.

~ 199 ~

Július 13.

CZECHOWSKI KÖVETŐI FELFEDEZIK A R EVIEW -T „Jöjj át Macedóniába, légy segítségünkre!” (Apostolok cselekedetei 16:9)

S

zámtalanszor megtörtént az adventista történelemben a Pál álmához hasonló eset, melyben Macedóniába hívták misszióútra. Így volt ez a Chechowski által megtért európaiakkal is. Ez az érdekes ember, aki annyi sokat tett, hogy létrehozza az adventizmust Európában, soha nem beszélt a megtérteknek az észak-amerikai Hetednapi Adventista Egyházról. Amikor megkérdezték, hol tanulta mindazt, amit tanít nekik, azt válaszolta, hogy a Bibliából. Tudomásuk szerint ők voltak az egyedüli nép, akik úgy hiték a Szentírás tanításait, ahogy. Ám a tudatlanság nem tartott örökké. Történetesen Albert Vuilleumier, egy svájci hívő férfi megtalálta a Review and Herald egy példányát abban a szobában, melyben legutóbbi látogatásán Czechowski szállt meg. Vuilleumier angol tudása nem volt tökéletes, de ahhoz eleget értett, hogy felfogja a tényt: létezik Amerikában egy vallásos csoport, akik ugyanazon nézet szerint tanítanak, mint Czechowski. E felfedezés nyomán levelet írtak Uriah Smithnek, a Review szerkesztőjének. A Battle Creek-i meglepett vezetők válaszul meghívást küldtek a svájci hittestvéreknek, hogy küldjenek képviselőt az 1869-es Generálkonferencia ülésére. Így jutott el James Erzberger Amerikába. Erzberger frissen megtért hívő volt. Teológiát hallgatott és lelkészi pályára készült, mikor találkozott a svájci szombatünneplőkkel. Alaposan megvizsgálva hitvallásukat belátta, hogy ha mindez igaz, akkor ő hamar meggyőződéses hívő lesz. Habár Erzberger lekéste Battle Creek-ben a konferenciai ülést, ott maradt még 15 hónapig, és az idő jó részében James és Ellen White otthonában élt. Ott-tartózkodása csupa tanulásból állt. Egyrészt tökéletesítette angol tudását, másrészt pedig sokkal mélyebben vizsgálta meg az adventista üzenetet. Amikor visszatért Svájcba, ő volt az első felszentelt hetednapi adventista lelkipásztor Európában. Ezalatt Czechowskit nagyon felkavarta a svájci hívek kapcsolata az amerikai egyházzal. Hamarosan Romániába távozott, ahol létrehozta az ország első szombatünneplő csoportját. A svájci tapasztalatnak volt két másik fontos eredménye is. Először is azonnal felélénkítette az misszióról való párbeszédet az amerikai adventisták között. Másodszor arra serkentette őket, hogy folyton misszionáriusokat keressenek, akik Európában mennek. Macedóniából még mindig hangzik a hívás, és Istennek most is szüksége van emberekre, akik válaszolnak a hívására.

~ 200 ~

Július 14.

A KÜLFÖLDI MISSZIÓ FONTOSSÁGA I. „A Föld határáig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá…” (Zsoltárok 22:28)

A

Svájccal való kapcsolat egyszer s mindenkorra megváltoztatta az adventizmust. A valamikori külföldi misszióellenes emberek hamarosan olyan ösvényen találták magukat, mely végül elvezetheti őket a világ minden részére. Bár Erzberger lekéste a Generálkonferencia 1869-es ülését, látogatásának hordereje sokatmondó jelentéssel bírt. Az ülésen megalakult a Hetednapi Adventista Misszionárius Társaság. Az intézkedés szerint „a társaság célja, hogy eljuttassa a harmadik angyal üzenetét idegen tájakra és országunk legtávolabbi pontjaira misszionáriusokon, folyóiratokon, könyveken és füzeteken keresztül”. A határozat ismertetésében James White megjegyezte, hogy az egyház szinte naponta kap kérő leveleket, hogy küldjenek kiadványokat más országokba is. Pár hónappal később Andrews felhívta a figyelmet Isten gondviselésére Czechowski munkája kapcsán. Az 1871-es Generálkonferencia ülése szavazott arról, hogy „tegyünk meg mindent, ami rajunk áll, hogy segítsük az igazság terjedését” Európában. Ezalatt Ellen White megtette az ő részét, hogy bátorítsa a közösség missziós törekvéseit. 1871 decemberében látomást kapott, hogy a hetednapi adventistáknak rendkívül fontos igazságokról kell bizonyságot tenniük a világ előtt. Ezért a fiatal adventistáknak képezniük kellene magukat, más nyelveket kellene tanulniuk, hogy Isten a közvetítőként használhassa őket, hogy más népeknek is hirdethessék a megmentő igazságot. (LS, 203–204. o.) A közösség nemcsak kiadványokat küldött külföldre, hanem „hús-vér prédikátorokat” is. „Szükség van misszionáriusokra, hogy külföldre menve hirdessék az igazságot.” Az adventista figyelmeztető üzenetnek el kell jutnia minden nemzethez, hogy az igazság világosságáról bizonyságot tegyenek. Úgy folytatja, hogy „nincs vesztegetni való időnk. Ha ezt a dolgot eddig könnyelműen vettük, úgy itt az ideje, hogy nagy komolysággal, még áron is megvegyük az alkalmat, hogy más vére ne mocskolja be a mi fehér ruhánkat. Ez jelentős kiadással jár majd, de az anyagiaknak nem kéne egy esetben sem a mű elvégzését akadályozni.” (I. m., 205–206. o.) Az adventizmus megint átalakult. Ez alkalommal az egyház missziós szemét nyitogatta fel Isten, aki mindig vezeti népét, lépésről lépésre.

~ 201 ~

Július 15.

A KÜLFÖLDI MISSZIÓ FONTOSSÁGA II. „Mert tele lesz a Föld az Úr ismeretével, ahogyan a tengert víz borítja.” (Ésaiás 11:9)

N

éhány adventista vezető lelkész még mindig arról prédikált 1872-ben, hogy már beteljesedett a Máté 24:14-ben található utalás, miszerint az evangéliumot el kell juttatni a világ minden tájára. Ennek ellenére a misszió lendülete továbbra is erősödött az adventisták között. Azonban problémát jelentett, hogy hol szerezhetnek képzett alkalmazottakat. Ez végül oda vezetett, hogy 1873-ban és 1874-ben a közösség elmozdult az első főiskola létrehozása felé. 1873 nyarára James White nemcsak a főiskola megalapítást sürgette, hanem J. N. Andrews svájci utazását is azon az őszön az ottani adventistákhoz, akik misszionáriust kértek. Novemberben James White rendkívüli generálkonferenciai ülést hívott össze, hogy döntsenek a misszionáriusról, de még mindig nem történt semmi. Jelentős megemlíteni, hogy James White ekkor elmondott beszédében Jelenések könyve 10. fejezetének magyarázatát a külföldi misszióval kapcsolta össze. Korábban a Jelenések 14:6. felszólítására koncentrált, hogy prédikálják az örökkévaló evangéliumot az egész világon, és arra a parancsra (Jel 10:11), miszerint „Ismét prófétálnod kell sok népről és nemzetről, nyelvről és királyról”, és ezeket a verseket a Hetednapi Adventista Egyház világszéles megbízására alkalmazta a millerita csalódás átélőinek felébresztésében. Ez a két Biblia-szöveg Máté 24:14. versével együtt végül arra ösztökélte az adventista missziót, hogy eljusson a Föld minden szegletébe, betöltve ezzel próféciai szerepét a történelemben. 1874 januárjában James White létrehozta a True Missionaryt [Igaz Misszionárius], az adventisták első missziós folyóiratát, amely misszionáriusok külföldre küldését szorgalmazta. Ellen White osztotta férje kiterjedtebb látását a misszióval kapcsolatban. 1874 áprilisában Ellen lenyűgöző álmot látott, ami segített a misszióval szemben megmaradt ellenálláson felülkerekedni. „Nagyon korlátozott elképzeléseitek vannak a mostani kor számára adott műről – mondta az angyali küldött Ellen White-nak. – A ti lakóhelyetek jelenti nektek a világot… Az üzenet azonban nagy erővel fog majd terjedni a világ minden részén, Oregonban, Európában, Ausztráliában, a szigetvilágban, minden nemzet, nyelv és nép között… Láttam, hogy… kiterjedtebb missziómunkát kell végeznünk, mint amelyet népünk eddig elképzelt vagy valaha is elgondolt vagy eltervezett.” Ezért nagyobb hitre szólít fel, ami tettekben fejeződik ki. (LS, 208–210. o.) Nagyobb hit, erre volt szükség akkor és most is. Növeld a hitünket, Atyánk, hogy megláthassuk akaratodat a mi életünkben is!

~ 202 ~

Július 16.

J. N. A NDREWS EURÓPÁBA MEGY „Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket [Barnabást és Sault].” (Apostolok cselekedetei 13:3)

M

ikor a dolgok megindulnak, akkor fel tudnak gyorsulni. Így volt ez az adventista misszióval is. 1874 augusztusában a Generálkonferencia megszavazta, hogy J. N. Andrews Európába menjen, „amilyen hamar csak megvalósítható”. Egy hónappal később már Svájc felé hajózott, mint a hetednapi adventisták első „hivatalos” misszionáriusa. Október 6-án érkezett a kikötőbe. Svájcban Andrews már talált néhány szombatünneplő közösséget – Czechowski és Erzberger munkája nyomán. Andrews az első találkozások alkalmával alaposan megtanította a hívőknek a tantételeket. Ezen túlmenően érkezése után két hónappal hallotta, hogy Poroszországban és Oroszországban is élnek hívő gyülekezetek, és megbizonyosodott, hogy „a legtöbb európai országban vannak szombatünneplő keresztények”. Azt tervezte, hogy felkutatja azokat a már létező csoportokat. De hogy deríti fel őket? E kérdésre válaszként egy nagyon valószínűtlennek tűnő tervet használt fel. Abban reménykedett, hogy Európa legnagyobb példányszámban fogyó újságaiban közzéteszi vágyát, hogy találkozzon velük. És láss csodát! A kereső hirdetés módszere működött, páratlan sikert ért el vele. Rövid időn belül a hetednapi adventistáknak már volt missziójuk Angliában, a skandináv államokban, Németországban és természetesen Svájcban. Erről az alapról az adventüzenet már eljutott a többi európai országba is. Az új missziókat működtetők általában elsőgenerációs európai emigránsok voltak, akik az Egyesült Államokban tértek meg adventistának, és azután késztetést éreztek, hogy visszatérjenek szülőhelyükre. Az ilyen misszionáriusoknak megvolt az az előnyük, hogy ismerték a nyelvet és a kultúrát, és szinte mindig volt egy csapat ismerősük, akik között elkezdhették a szolgálatukat. Ahogy újból és újból megjegyezzük, Isten lépésről lépésre vezeti a népét. Az adventista misszió fejlődésének első állomása (1844–1850) időt adott arra, hogy felépítsék a hitelvi rendszert. A második alatt (1850–1874) megerősödött a közösség az észak-amerikai bázison, hogy támogathassa a külföldi missziós programot. A harmadik szakasz (1874–1889) további fejlődést biztosított Európában és a civilizált világ más országaiban, hogy az adventizmus felkészülhessen az üzenet eljuttatására a világ minden tájára az 1890-es éveket követően.

~ 203 ~

Július 17.

FEJLŐDŐ MISSZIÓ „Mihez hasonló az Isten országa, és mihez hasonlítsam? Hasonló a mustármaghoz, amelyet fogott egy ember, és elvetette a kertjében; az pedig felnövekedett, és fává lett, úgyhogy az égi madarak fészket raktak az ágain.” (Lukács 13:18–19)

A

z 1880-as évek elejére az európai misszió belépett a tinédzserkorba. Jó néhány tényező jelzi az misszió növekvő fontosságát a közösségben. Az egyik tény a kiemelkedő adventista vezetők sorozatos látogatása, melyre a Generálkonferencia bízta meg őket, hogy utazzák körül a különböző európai missziókat 1882 és 1887 között. Az első ilyen vendég S. N. Haskell volt 1882-ben. Haskell azt javasolta, hogy több nyelven is jelentessenek meg kiadványokat, hogy segítsenek kialakítani az európaiaknak egy sokkal működőképesebb szervezeti struktúrát. Nagyon fontos körutat tett Európában G. I. Butler (a Generalkonferencia elnöke) 1884-ben, majd Ellen White is fiával együtt (W. C. White) 1885-től 1887-ig. Ezek a látogatások nem csak hogy megerősítették a Hetednapi Adventista Egyházat Európában, hanem bebizonyították a közösség érdeklődését a végzett missziómunka iránt. Lassan, de biztosan az adventizmus világegyházzá növekedett. A második tényezője az európai misszió növekvő fejlődésének a szervezettség kialakítása. 1882-ben volt az első gyülekezeti munkások találkozója, ahová különböző adventista missziókból érkeztek Európából, hogy megbeszéljék a mű általános szükségleteinek ügyeit. Szorosan hozzákapcsolódik az a kezdeményezés a Hetednapi Adventista Egyház Európai Tanácsának létrejöttéhez, hogy 1884-ben német, olasz és román nyelven jelentek meg folyóiratok. Már 1879-től létezett egy francia nyelvű lap is. Az európai misszión kívül az adventisták létrehoztak 1885-ben egy a Generálkonferencia által támogatott missziót az Ausztráliában és Új-Zélandon élő európai protestánsok között, majd ezt követően Dél-Afrikában is 1887-ben. Fontos megemlíteni, hogy mindezekben az országokban a hivatalos misszionáriusok megérkezése előtt laikus tagok dolgoztak. Ezek az új missziók Észak-Amerikához és Európához csatlakoztak, mint olyanokhoz, akik misszionáriusokat küldenek majd más nemzetekhez az adventista misszió fejlődésének következő szakaszában – hogy eljuttassák a harmadik angyal üzenetét a világ minden népéhez. Ez a szakasz, ami körülbelül 1889-ben kezdődött, már túlnőtte Jelenések 14:6., Jelenések 10:11. és Máté 24:14. verseinek kialakult adventista magyarázatát. Az adventizmus reménysége egy elvégzett küldetés. Jöjj, Ú, Jézus! – így imádkoztak a korai adventisták. Jöjj, Úr Jézus, jöjj hamar! – még ma is ez az adventisták naponkénti imája.

~ 204 ~

Július 18.

MIÉRT PONT EURÓPA? „Ezt a tizenkettőt küldte ki Jézus, és ezt a rendelkezést adta nekik: Pogányokhoz vezető útra ne térjetek le…” (Máté 10:5) „Gyakran felteszik a kérdést, hogy miért kellett volna a hetednapi adventizmusnak Közép-Európát választania… missziós működésük első állomásaként” – jelentette ki B. L. Whitney 1886-ban a Historical Sketches of the Foreign Mission of the Seventh-day Adventists [A hetednapi adventisták külföldi missziójának történelmi áttekintése] első bekezdésében; ez volt az első, tengerentúli misszióról szóló adventista könyv. A válasz egy része kapcsolódik Czechowski előkészítő miszsziómunkájához, azonban ennél több áll emögött. J. N. Andrews fontos betekintést engedett Whitney kérdésével kapcsolatban első levelében, amit Európába érkezése után írt haza. Azt írta: „szilárdan hiszem, hogy Istennek sok embere van Európában, akik már készek engedelmeskedni szent törvényének, hogy megtartsák a szombatot és várják Isten Fiát a mennyből. Arra szenteltem az életem, mikor idejöttem, hogy hirdessem ezeket a szent igazságokat Krisztus közeli adventjére és a nyugalomnap megtartására vonatkozólag.” Más szóval Andrews meg volt győződve feladatáról, miszerint be kell mutatnia az adventista tanításokat a már keresztény hívőknek. Nem a pogányok számára hirdette a kereszténységet. Az ezzel kapcsolatos felelősség az 1890-es évekig kimaradt az adventista missziológia köréből. Borge Schantz pontosan összegzi az adventista hozzáállást az 1874–1890 közötti időből, mikor megjegyzi, hogy „a nem keresztények felé irányuló miszsziót helyeselték ugyan és dicsérték” az adventisták, de „olyan feladatnak tartották, melyről más evangéliumi missziós társaságok is gondoskodhatnak. Amikor azok Krisztushoz visznek embereket, a hetednapi adventisták elkötelezettek voltak amellett, hogy eljuttassák nekik a figyelmeztető üzenetet” és a jellegzetes adventista hitelveket. Az ilyen megközelítés abból az adventista értelmezésből nőtt ki, hogy ők azok, akiknek ki kell hívniuk az embereket Babilonból. James White korábban világosan kifejezte ezt a nézőpontot, mikor azt írta, hogy az adventistáknak misszionárius lelkületre van szükségük, „hogy ne a pogányoknak vigyék az evangéliumot, hanem kiterjesszék a figyelmeztető üzenetet a hamis keresztény világra”. Ebben a megvilágításban nem meglepő, hogy a közösség a missziómunkát a keresztény Európa szívében kezdte el. Ez Pál korai missziós tevékenységére emlékeztet, aki először a zsidóknak prédikált és csak később a pogányoknak. Köszönöm, Istenem, a világosságot! Ahogy az idők folyamán egyre szélesebb látást adtál egyházadnak, mi is ugyanígy imádkozunk, hogy szélesítsd és mélyítsd a mi egyéni látásunkat is!

~ 205 ~

Július 19.

A HOGY A DOLGOK MŰKÖDTEK : J. G. M ATTESON ESETE „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” (1Péter 4:10)

I

dőnként a dolgok igazán jól alakulnak. Néha minden megoldódni látszik, mintha Isten akarná úgy. Ilyen volt John Gottlieb Matteson esete is. Dániában született 1835-ben, majd 1854-ben szülei kivándoroltak Wisconsinba. Jó nevelést, de ugyanakkor sok honfitársához hasonlóan kételkedést is magával hozott. Mivel szabadgondolkodónak tartotta magát, egyik kedvenc időtöltése volt, hogy olyan kérdésekkel zaklatta a prédikátorokat, amelyekre azok nem tudnak megfelelni. De minden nyíltszívű, másokat provokáló ember egyszer találkozik a végzetével. Ez történt, amikor Matteson hallott egy prédikátort, aki lelkesen beszélt a menny szépségéről. Mivel a „vén Európa élettelen egyházainak” légkörében nőtt fel, „soha sem találkozott élő hitű vallással”. Ez a tapasztalat az események olyan láncolatát indította el, amelyben úgy érezte – emlékszik vissza –, mintha egy erdőben lett volna egyedül, ahol rátalált Jézusra mint személyes Megváltójára 1859-ben. Megtérése után hamarosan elhívást érzett a prédikálásra. Hirdette az Igét, bár nem ismerte túl jól a Bibliát. Isten a kezdetektől fogva megáldotta, mivel az emberek viszonozták nyilvánvaló őszinteségét. 1860-ban a chicagói baptista teológiai szemináriumba ment, és 1862-ben felszentelték baptista lelkésznek. Eddig minden nagyon jól alakult, de ezt követően még jobbá váltak a dolgok. 1863-ban elfogadta a hetednapi adventista üzenetet. Gyülekezete kérte tőle, hogy prédikáljon nekik az új hitéről, amit örömmel meg is tett. Hat hónapon keresztül tartott prédikációsorozatot nekik az adventista hitelvekről, aminek eredményeként egy család kivételével mindenki csatlakozott a Hetednapi Adventista Egyházhoz. Az eredményes prédikátor, Matteson dán-norvég gyülekezeteket alapított a középnyugati államokban. Azután 1872-ben arra gondolt, hogy folyóiratot jelentet meg a megtérők nyelvén. Az Advent Tidende lett az első nem angol nyelvű hetednapi adventista folyóirat. A lap példányai csakhamar eljutottak Skandináviába, ahol megtérőket eredményeztek. A mintát követve más országokban is megismétlődött ez az eset, és az új hívők hamarosan írtak Amerikába, és misszionáriust kértek. Matteson 1877-ben elfogadta a hívást, és a következő 11 évben gyülekezeteket alapított Dániában, Norvégiában és Svédországban. Majd megszervezte az első ÉszakAmerikán kívüli egyházterületet (Dániában 1880-ban), és megalapította az első Egyesült Államokon kívüli kiadóhivatalt. Szolgálata folyamán mintegy 2.000 embert vezetett arra a hitre, amit szeretett. Matteson élete szemlélteti, hogyan kell működnie a dolgoknak. Köszönjük, Atyánk, a múltbeli áldásokat! Imádkozunk értük a jelenben is.

Július 20.

A HOGY NEM MŰKÖDTEK A DOLGOK : H ANNAH MORE ESETE „Jövevény voltam, és nem fogadtatok be…” (Máté 25:43)

A

hogyan tegnap láttuk, J. G. Matteson adventista életében a dolgok úgy alakultak, ahogy kellett. A mérleg másik oldalán áll Hannah More esete. Mattesonhoz hasonlóan More is kiváló neveltetésben részesült, és neki is nagyszerű lehetősége volt, hogy hozzájáruljon az adventizmushoz. Mint sóvár Biblia-tanuló elhatározta, hogy kívülről megtanulja az egész Újszövetséget. A keresztény munkában is széleskörű tapasztalattal rendelkezett; egy amerikai missziós társaság megbízásából tanárként, iskolaigazgatóként, misszionáriusként dolgozott az áttelepített cherokee és choctaw törzsek között Oklahomában, illetve misszionáriusként élt Nyugat-Afrikában egy másik amerikai misszionáriusi egyesület támogatásával. 1862-ben találkozott S. N. Haskell-lel, aki elhalmozta őt jó adventista kiadványokkal, beleértve J. N. Andrews: A szombat története című könyvét is. Afrikába visszatérőben az olvasás által jutott el adventizmusig. Eddig tartott a történet jó oldala. Mivel korábbi közössége elutasította adventista hite miatt, 1867 tavaszán a Michigan állambeli Battle Creek-be utazott abban a reményben, hogy ott vigasztalást és munkát kap hittestvérei között. És itt kezdett a történet elromlani. Akkor érkezett Battle Creek-be, amikor a White házaspár éppen szolgálati körúton járt, így Hannah nem tudott sem munkához, sem szálláshoz jutni az ottani tagok között. Mivel az adventisták elutasították őt, végül egy korábbi misszionáriustársnál talált otthonra Michigan északi részén. Mikor az adventista közösség kiadta az útját, érdekes módon Hannah More nem adta fel a hitét. Miután a White házaspár tudomására jutott a szomorú eset, elkezdtek levelezni Hannah-val, és segítséget ígértek neki abban, hogy tavasszal átköltözhessen Battle Creek-be. Azonban ez már nem történt meg. Hannah More februárban megbetegedett, és 1868. március 2-án meghalt. Ellen White úgy látta ezt a dolgot, hogy Hannah „mártírhalált halt az állítólagos parancsolatmegtartók önzése és kapzsisága miatt” (1T, 674. o.). Évekkel később, amikor az adventisták megpróbálták elindítani a külföldi missziót, azt írta: „Ó, milyen szükségünk lenne most Hannah More segítségére más népek elérésében! A misszionáriusi területen szerzett széleskörű ismerete hidat biztosítana számunkra azokhoz a nyelvekhez, amiket most nem tudunk elérni. Isten hozta ezt az ajándékot… de mi nem értékeltük azt.” Azután tovább siratja annak elvesztését, amivel Hannah hozzájárulhatott volna az adventista misszióhoz. (3T, 407–408. o.) Bocsáss meg nekünk, Atyánk! Segíts, hogy olyan szívünk legyen, mint a tied!

~ 207 ~

Július 21.

CSALÁD ÉS MISSZIÓ „Általad nyer áldást a Föld minden nemzetsége.” (1Mózes 12:3)

A

z alapszövegünk valahogy emlékeztet engem a „másik” James Bondra, akinek a testvére, Seth 1872-ben J. N. Loughborough szolgálatán keresztül az egyik első adventista lett Kaliforniában. Megtömte a zsebeit traktátokkal, majd elindult első misszionáriusi célpontja felé, akit Jamesnek hívtak. Farmerként élt Kalifornia közepén. Mikor megtalálta az emberünket, aki épp egy 10 öszvéres fogattal szántott, nem vesztegette az idejét, elkezdte a misszióját. Beszélt az új hitéről a mezőn, azután követte a pajtába, és folytatta a házban is. James felesége, Sara hívő baptista volt, tűrte néhány napig, de azután elfogyott a türelme. Megmondta Sethnek, hogy értékelik ugyan a látogatását, de hogyha nem hagyja abba erről a szombatdologról való beszédét, akkor jobb, ha elmegy. – Sara, ha csak egy szöveget tudsz mutatni az Újszövetségből, ami arra utal, hogy a hét első napját kell megtartanunk, akkor nem szólok egy szót sem! – Ez könnyű lesz – válaszolta. Kiállította Jameset a szántásból, míg meg nem találják a szakaszt, és együtt olvasták az Újszövetséget. Négy nappal később eljutottak a Jelenések könyvének utolsó verséhez is, de nem találták meg a szövegüket. Szombat reggel James Bond kiment, hogy megetesse, majd felszerszámozza öszvéreit a szántásra készülve. Visszament a házba, megette a reggelijét, levezette a családi áhítatot, és visszatért a pajtába. Kilenc óra körül a felesége látta, hogy az ekék tétlenül állnak a mezőn. Attól félt, hogy férjével valami baj történt, ezért kirohant hozzá, de csak azt látta, hogy a férfi egy ládán ül, és egy szombatról szóló füzetet olvasgat. Ekkor mindketten szombatünneplők lettek. Később Ellen White szorgalmazására a 11 gyermekes apa orvos lett. Öt gyermeke lelkészként és hat külföldi misszionáriusként szolgált. Közülük kettő, Frank Starr Bond és Walter Guy Bond 1903-ban az adventista misszió úttörői lettek Spanyolországban. Walter ott halt meg 11 évvel később 35 éves korában, kétségtelen, hogy mérgezés áldozataként. Mindketten tapasztalták Pál megpróbáltatásait, mert megdobálták és kiűzték őket a falvakból. Személyes érintettségem is van ebben a történetben, ugyanis feleségem (Elisabeth Bond vagy „Bonnie”) Frank Starr Bond unokája és James ükunokája. Számítanak a családok! Ahogyan gyermekeink viszonyulnak az Úrhoz, az egyházhoz és a szolgálathoz, az nagy mértékben az apák és az anyák hitén múlik.

~ 208 ~

Július 22.

EGY MÁSFAJTA MISSZIONÁRIUS: GEORGE K ING ESETE „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én Igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ésaiás 55:10–11)

G

eorge King lelkész akart lenni, csak egy problémája volt – nem tudott prédikálni. Dadogó beszéde és tanulatlansága elegendő bizonyíték volt James White számára, hogy Kingnek nem adatott meg a prédikátori szolgálat ajándéka. Ellen White azonban anyai szívétől vezérelve meggyőzte Richard Godsmarkot, a Battle Creek közelében élő farmert, hogy télire vegye maga mellé a fiút, hogy majd próbát tehessenek vele tavasszal. Godsmark bátorítására a fiatal King szabadidejében a szalonban lévő üres székeknek prédikált. Azután eljött a próbaszolgálat ideje a nyilvánosság előtt. Katasztrofális, ez a szó az egyetlen megfelelő jelző erre a kísérletre. Ekkor Godsmark azt javasolta Kingnek, hogy másféleképpen prédikáljon – árusítson könyveket házról házra. Így kezdett el házalni kis könyvekkel és a Signs of the Times [Az idők jelei] folyóirattal. Az első héten összesen 62 centet árult, ami nem jelentett valami fényes siker, de Kingnek megtetszett a munka. Viszont ez a könyvevangélista, aki prédikálni szeretett volna, azt akarta, hogy az emberek kezébe adhassa a teljes hármas angyali üzenetet. Tehát 1880 őszén sikerült meggyőznie az adventista kiadóhivatal vezetőit Battle Creek-ben, hogy egy kötetben adják ki Uriah Smith Dániel és Jelenések könyvéről írt tanulmányát, hogy így árusíthassa azokat. Biztos volt abban, hogy egy ilyen könyvet, amiben vadállatokat és más szimbólumokat ábrázoló illusztrációk vannak, könnyen el tud majd adni. A kiadóvezetők nem bíztak ennyire a dolog sikerében, de azért egybekötöttek néhány példányt. King eredményessége mindenkit bámulatba ejtett. A következő évben a kiadóhivatal már egy szépen illusztrált új kiadásban jelentette meg a Dániel és Jelenések könyvét. King növekvő sikere és lelkes toborzása következtében hamarosan mások is követték ezen a munkaterületen. Ezzel egy új adventista hivatás született meg. A könyvevangelizálás egy újabb módja lett annak, ahogy világszerte elérte az embereket az utolsó napok üzenete. Megvették a könyveket, elolvasták azokat, és csatlakoztak az egyházhoz. Valóban beteljesedett Isten Ésaiásnak adott ígérete. Ahogy elküldte az esőt, hogy megáldja a termést és táplálja az embereket a Földön, ugyanúgy ment ki a nyomtatott szó is, és meggyőzte az emberek értelmét és szívét mindenütt a világon. Mielőtt befejezném, meg kell jegyeznem, hogy a legelső keresztény könyvemet egy könyvevangélistától vettem. Mi a tanulsága George King történetének? Csak mert nem tudunk prédikálni, nem jelenti azt, hogy Isten nem használhat föl bennünket. ~ 209 ~

Július 23.

A Z ADVENTISTA NÉGYSZÖG: EGY MISSZIÓS TERV „Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.” (1Thesszalonika 5:23)

A

velünk kapcsolatos bibliai szemlélet az ember teljes egészsége iránt érdeklődést tanúsít. A Szentírás nemcsak a lelki élettel, hanem a szellemi és fizikai élettel is foglalkozik. Ezért volt Jézus szolgálatának gyógyítói és tanítói oldala is. A teológia missziológiai következménye olyan programhoz vezet el, amely nemcsak az emberek lelki mivoltát érinti meg, hanem arra is törekszik, hogy betöltse azok szellemi és fizikai szükségleteit is. Így jött létre végül az, amit szeretnék adventista missziológiai négyszögnek nevezni. A négyszög Battle Creek-ben született meg, ahol az egyház az 1850-es évek elején megalapította a kiadói szolgálatot, 1861-ben az egyházterületi struktúrát, 1866-ban a legelső egészségügyi intézményt és 1872-ben az első oktatási intézményt. Talán akkor nem volt teljesen a tudatában az adventista vezetés annak, hogy mit tesz, de azok az intézmények olyan megközelítést biztosítottak a miszszió számára, amivel a teljes ember szükségleteit érték el. Tehát modellt adott a misszióra. Észben tartva az eddigieket ne tekintsük véletlennek azt, hogy az adventisták Kaliforniába, a felekezet első „külföldi” misszióterületére is elvitték a négyszöget. Az ott folyó munka sokkal hivatalosabb formát öltött, amikor 1873 februárjában hét gyülekezet 238 hívője megszervezte a Kaliforniai Egyházterületet. A következő lépés 1874-ben és 1875-ben valósult meg, amikor kiadták a Signs of the Times folyóiratot, és megalapították a Pacific Seventh-day Adventist Publishing Associationt [a Csendes-Óceáni Hetednapi Adventista Kiadói Egyesületet], (ma: Pacific Press) Oaklandben. Azután 1878-ban a Rural Health Retreat (ma: St. Helena Kórház) következett az állam északi részén. Végül 1882-ben megalapították a Healdburg College-ot és a Pacific Union College-ot [főiskolákat]. Az európai misszió ugyanezt a mintát követte az 1870-es és 1880-as években. Az 1890-es évektől kezdve a négyszög modellje elterjedt az egész világon, ahogy a hetednapi adventizmus minden módon igyekezett jobbá tenni az emberek életét. Istennek nem csupán teológiai üzenete van a földi emberek számára. Ő foglalkozik az egészségesebb élettel, a jobb gondolkodással és a társadalmi felelősséggel is. Köszönjük, Urunk, a kiegyensúlyozott üzenetet és a kiegyensúlyozott missziót! Add, hogy én is kiegyensúlyozott életet éljek a mai napon!

~ 210 ~

Július 24.

MILYEN HATALMA VAN A

GENERÁLKONFERENCIÁNAK? I.

„Milyen hatalommal cselekszed ezeket, és ki adta neked a hatalmat arra, hogy ilyeneket tegyél?” (Márk 11:28)

M

ilyen hatalommal is? Jó kérdés. Olyan kérdés, amit fel kell tennünk és végig kell gondolnunk, nemcsak Krisztussal, hanem egyházának földi vezetésével kapcsolatban is. Az 1860-as években nem örült mindenki a frissen megalakult Hetednapi Adventista Generálkonferenciának. Legélénkebb ellenzője a nemrég megszervezett Iowa Egyházterület első elnöke és titkára volt: B. F. Snook és W. H. Brinkerhoff. Ellenezték az erős egyházszervezetet, és folyamatos bírálatuknak és elégedetlenkedésüknek hangot adva küzdöttek az egyház fő vezetői, különösen James és Ellen White ellen. 1865 júliusában az Iowai Egyházterület konferenciája George I. Butlert választotta meg Snook helyett. Ezért Snook és Brinkerhoff néhány taggal egyetemben elhagyta az egyházat, és megalakították a Marion-csoportot. A hetednapi adventizmusból kivált legtöbb csoporttól eltérően a Marioncsoport nem tűnt el. Ma a [hetednapot ünneplő] Isten Egyháza néven ismerjük őket. Noha nem mindenki örült az 1861–1863-ban létrehozott szervezetnek, mégis úgy tűnik, hogy a rendszer a magalakulása utáni években betöltötte küldetését. A Marion-ellenállás volt az utolsó jelentősebb szakadás az egyház életében egészen a XX. század elejéig. Tíz évvel a Generálkonferencia megalapítása után James White továbbra is dicsérte a szervezettség eredményeit: „Amikor a kis kezdetre gondolunk, arra, hogy milyen bizonytalanul indult ez a munka, és hogy most milyen gyors és tartós a növekedés, milyen tökéletes és hatékony a szervezet működése, és hogy milyen nagy munkát valósított meg máris… Amikor ezekre a dolgokra tekintünk, és látjuk, hogy Isten miként segített sikerre bennünket, mi, akik bekapcsolódtunk ebbe a munkába, felkiálthatunk: »Mit tesz az Isten!«” Azért még a siker jelei ellenére sem volt minden rendben. Feszültségek gyűrűztek az adventista táboron belül a Generálkonferencia hatáskörének jellege és mértéke körül, különösen az egyházterületekkel kapcsolatban. Ezek a feszültségek 1873-ban jutottak döntő stádiumba. És nem is szűntek meg több mint 130 évvel később sem. Helyénvaló tehát, hogy egy pillantást vessünk a témára az adventista történelemben. Köszönjük, Urunk, hogy készséget adtál a szolgálatra, elmét a gondolkodásra és szívet a törődésre! Segíts, hogy maximálisan használjuk őket, amikor hozzád és az egyházhoz viszonyulunk!

~ 211 ~

Július 25.

MILYEN HATALMA VAN A

GENERÁLKONFERENCIÁNAK? II.

„Miután összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik…” (Lukács 9:1)

N

incs olyan Bibliában hívő keresztény, aki kételkedne abban, hogy Krisztus hatalmat adott a 12 tanítványnak. Azonban napjainkban valamivel több nehézséget jelent számunkra a hatalommal kapcsolatos kérdés. 1873-ban már nyilvánvaló lett a feszültség a téma körül, mikor James White szemtől szembe került a kérdéssel. Először pozitív meggyőződését fogalmazta meg. Ezalatt megjegyezte, hogy „habozás nélkül fejezzük ki szilárd meggyőződésünket arról, hogy a szervezet Isten közvetlen gondviselésének eredményeként létezik”, és az Úr „irányító keze” látható abban a szervezeti formában, ami „több mint tíz év elmúltával sem mutatott olyan hibát, ami változtatást követelne”. James White védelmezően emelte fel hangját a Generálkonferencia szerepéről folyó tanácskozásban. Konkrétan azt írta, hogy „egyszerűen megsértjük szervezeti rendszerünket” azzal, ha engedjük ugyan, hogy az elnök (George I. Butler) és a Generálkonferencia Végrehajtó Bizottságának többi tagja végezzenek el minden munkát a különböző államok tábori összejövetelein, és azután meg „nem mutatunk megfelelő tiszteletet tisztségük és döntéseik iránt az egyházterületek fontos munkájában”. Ezt a hangnemet folytatva White arra figyelmeztetett, hogy „ Generálkonferenciánk a legnagyobb földi tekintély népünk számára, és azért született, hogy a teljes munka irányításáról gondoskodjon ebben és minden más országban is”. Ezért „az egyházterületek tisztviselőitől és az intézményeink vezetőitől is… elvárható, hogy tiszteljék a Generálkonferencia Bizottságát, mint olyan embereket, akik arra lettek kiválasztva, hogy általános felügyeletet gyakoroljanak a mű minden ágazata és érdekeltsége felett”. White testvér folytatva a gondolatot kijelentette, hogy a Generálkonferencia képviselőinek jelen kell lenniük az egyházterületek minden üzleti ülésén. Becsmérelni a Generálkonferencia vezetőinek helyesen végzett szerepét ugyanaz, mint „megsérteni Isten gondviselő közreműködését az életünkben, és ez nem kis jelentőségű bűn”. Ne felejtsük el, hogy James White jelentős dolgot mondott, amikor kijelentette, hogy a Generálkonferencia a legnagyobb földi tekintély az adventizmusban, bírálva ezzel felesége korábbi nézeteit. Most már tudjuk, hogy ezt a kijelentést közvetlenül a helyi egyházterületekkel összefüggésben mondta. De mi ennek a jelentősége az egyház életére, sőt a személyes életemre? A nagyobb kérdés azonban mindnyájunk számára az, hogy ÉN miként viszonyuljak a gyülekezetemhez. Ez különösen fontos meglátás, mert Isten a rend Istene, nem pedig a zűrzavaré. ~ 212 ~

Július 26.

MILYEN HATALMA VAN A

GENERÁLKONFERENCIÁNAK? III.

„Krisztus is feje az egyháznak…” (Efézus 5:23)

A

dolgok tisztázása sokszor kölcsönös engedményekkel járó tanácskozás által valósul meg. Természetesen ez volt a helyzet abban az esetben is, amikor az egyház próbált megbirkózni a Generálkonferencia hatáskörének kérdésével. Valószínűleg James White nyilatkozatai hozták meg a kedvét George I. Butlernak ahhoz, hogy elmondja véleményét a Generálkonferencia elnökének hatalmáról. Ő maga 1871 óta elnök. „Nem volt olyan nagyszabású mozgalom a világon, amelynek ne lett volna vezetője, és a dolgok természetéből adódóan nem is lehet”, hangsúlyozta a vezetésről szóló üzenetében az 1873. novemberi generálkonferenciai ülésen. Bár Krisztus az egyház feje, érvelt, „nem kis dolog” akadályozni azt az embert, akit Isten hívott el ügyének vezetőjéül. Butler nem kételkedett abban, hogy James White hasonló szerepet töltött be, mint Mózes, és az adventista ügy minden kérdésében helyénvaló „elsőséget adni [White] véleményének”. Miközben Butler látszólag azért írt, hogy támogassa James White-ot, mint az adventista egyház igaz vezetőjét, vitathatatlanul meg szerette volna erősíteni saját pozícióját. Válaszul a Generálkonferencia ülésének delegátusai elhatározták, hogy „teljes mértékben támogatjuk azt az álláspontot, amit a Butler lelkész által felolvasott tanulmány a vezetésről képvisel. Kifejezzük továbbá szilárd meggyőződésünket, hogy mivel nem értékeltük Isten vezető karját azon eszközeinek kiválasztásában, akik vezetik a munkáját, ez a munka súlyos kárt szenvedett az ügy felvirágzásában és a lelki veszteséget okozott számunkra.” A határozat a delegátusok odaszentelődésével zárult, hogy „hűségesen… elismerik” azokat az alapelveket, amelyeket Butler kifejezett. Az elnök nagy horderejű kijelentése az egyéni vezetésről határozottan kényelmetlen volt a White házaspárnak – nem csupán azért, mert Mózes szerepébe helyezte őket, hanem mert meglátták a veszélyt abban, hogy emberi vezetőket magasztalt fel. James úgy érezte, hogy nyilvánosan szembe kell szállnia Butler igényeivel a Signs és a Review hasábjain. Nem hagyott kétséget senkiben afelől, hogy Krisztus az egyház feje, és hogy ő soha nem jelölt ki egy adott tanítványt, hogy az igazgassa egyházának ügyeit. Urunk, mint az egyházad tagjait és vezetőit segíts bennünket, hogy soha ne tévesszük szem elől a végső irányítót: Krisztust!

~ 213 ~

Július 27.

MILYEN HATALMA VAN A

GENERÁLKONFERENCIÁNAK? IV.

„Az ő lábai alá vetett mindent, és őt tette mindenek felett való fővé az egyházban, amely az ő teste…” (Efézus 1:22–23)

N

agyon könnyű túl fontosnak vagy túl jelentéktelennek értékelni az egyház vezetését. Butler, ahogyan tegnap láttuk, abban hibázott, hogy túl fontosnak tekintette azt. Ellen White is támogatta férje szembenállását Butler felfogásával kapcsolatban. Kijelentette, Butler, hogy megvédje autonóm vezetésmódját és meglehetősen önkényes viselkedését, kifejlesztette saját elképzeléseit a vezetésről a „saját hasznára”. A folytatásban visszautasította az egyszemélyes vezetés elvének érvényességét. Másrészről miközben elvetett bármilyen egyszemélyes vezetői tekintélyt, támogatta a Generálkonferenciának mint testületnek a kiváltságát. Azt írta Butlernek: „Úgy tűnik, nem igazán érted azt a hatalmat, amit Isten a Generálkonferencia alakjában adott az egyházának… Amikor az Úr által az egyházra helyezett hatalmat egy embernek tulajdonítják, és őt ruházzák fel azzal a hatalommal, hogy mások gondolatait megítélje, akkor megváltozott az igazi bibliai rend… A vezetésben betöltött szereped akkor helyes, ha az egyházban lévő legfelsőbb szervezett tekintélynek adod azt, amit eddig egy embernek adtál. Isten soha nem tervezte a munkáját úgy, hogy egy ember gondolatának és egy ember ítéletének a pecsétjét hordozza.” (3T, 492–493. o.) Elismerve, hogy James kényszerűségből vezette a korai napokban az egyházat, Ellen azzal folytatta, amint az adventisták létrehozták a szervezetet, „elérkezett az idő a férjem számára, hogy ne intézkedjen úgy többé, mint aki egy emberként áll a felelősségben, és hordozza a nehéz terheket” (I. m., 501. o.). Rövid értekezéséhez, melyben felesége Butlerhez írt levelét is hozzáfűzte, James egy szakaszt csatolt a vezetésről, melyben megjegyzi: „Sohasem tartottam magam vezetőnek más értelemben, csak abban, ami Krisztus minden szolgáját vezetővé teszi.” Ilyenformán James és Ellen White szilárdan kiállt a Generálkonferencia mint testület tekintélye mellett, szemben az olyan egyénies hatalommal, mint amit Butler is indítványozott. A legtöbb modern hetednapi adventista nem sokat gondolkodik az egyház tekintélyének kérdésén. Egyszerűen kimondja, amit gondol, vagy nem törődik a vezetéssel. Ez a téma azonban rendkívül fontos mind a Bibliában, mind pedig a történelmünkben. Jól tesszük, ha megnézzük, mi is az egyházi tekintély, és hogyan befolyásolja az életünket.

~ 214 ~

Július 28.

MILYEN HATALMA VAN A

GENERÁLKONFERENCIÁNAK? V.

„Hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestül őhozzá, aki a fej: Krisztus.” (Efézus 4:15)

O

lykor csak azután tanulunk, amikor már alaposan helybenhagytak bennünket. Ez volt a helyzet George I. Butlerrel is, a Generálkonferencia elnökével. Mivel a White házaspár mindkét tagja, akiket mélyen tisztelt, ellenezték az ő egyénieskedő vezetői elképzelését, megbánta tetteit, lemondott az elnökségről, a vezetésről írt könyvecskéjének minden elérhető példányát felvásárolta és elégette (960 darabot), majd az 1875. évi Generálkonferencia ülésén indítványt terjesztett elő, hogy érvénytelenítsék a korábbi vezetés elképzeléseinek a megerősítéséről szóló határozatot. De ahelyett, hogy gyorsan meghozták volna a döntést e fontos témával kapcsolatban, az ülés bizottságot nevezett ki a tárgy tanulmányozására. Az 1877. évi megbeszélésen döntöttek a bizottság jelentése alapján arról, hogy visszavonják a Butler vezetésről szóló traktátjának minden olyan részét, amelyben azt tanította, „hogy a testületi vezetés átruházható egy emberre”. Az 1877. évi ülés szavazott arról is, hogy „a hetednapi adventisták között a legfelsőbb hatalom Isten után annak az emberekből álló testületnek az akaratában van, amely a Generálkonferencia döntéseiben jut kifejezésre, amikor az a megfelelő hatáskört gyakorolva hoz döntéseket, és hogy az ilyen döntéseknek kivétel nélkül mindenki köteles alávetni magát, hacsak nem állnak ellentétben Isten Igéjével és az egyes emberek lelkiismereti jogaival”. Így tehát 1877-re Butler és James White, akik felváltva töltötték be a Generálkonferencia elnöki tisztét 1869-től 1888-ig (White: 1869–1871, 1874–1880; Butler: 1871–1874, 1880–1888), általánosan egyetértettek a Generálkonferencia mint testület tekintélyét illetően. Sajnos, bár elkerülhetetlenül a Generálkonferencia küldöttei a helyi egyházterületekről minden évben csak néhány hétre találkoztak egymással. Ennek következtében meglehetősen természetes volt, hogy az adventisták a vezetést a Generálkonferencia elnökétől és a kis létszámú végrehajtó bizottságtól várták. Ez különösen igaz volt, amikor olyan erőteljes személyek, mint Butler és White elnököltek. Mindkét ember hajlamos volt arra, hogy túl sok hatalmat vegyen a saját kezébe, és ezért gyakorlatban többen hajlottak Butler egyszemélyes vezetési stílusa felé, mint elméletben. Fontos leckét találunk itt, ami mindnyájunkat érint, akár az egyházterületi irodában, a helyi gyülekezetben vagy ha a családban vagyunk vezetők. Nem számít, mit hiszünk elméletben a vezetésről, szinte mindannyiunkat megkísért, hogy „átvegyük” azt. Segíts bennünket, Atyánk, ahogy a természetes hajlamainkat kezeljük! Tégy bennünket jobb vezetőkké! ~ 215 ~

Július 29.

MILYEN HATALMA VAN A

GENERÁLKONFERENCIÁNAK? VI.

„Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” (Jelenések 2:29)

N

émelyikünk csak egyszerű nagyothalló. Butlernek, a Generálkonferencia elnökének is valószínűleg ez volt a baja. Ellen White több ízben tanácsolta őt és férjét is egyszemélyes vezetési stílusuk veszélyével kapcsolatban. Az 1888. évi generálkonferenciai üléskor minden reménye romba dőlt Butlerrel kapcsolatban. Közvetlenül a megbeszélések után írta, hogy „Butler lelkész… három éve van már hivatalban, ami túl hosszúnak bizonyult, mert mostanra minden alázatosság és szerénység kihunyt benne. Azt gondolja, a pozíció olyan hatalmat ad neki, hogy a szavai csalhatatlanok.” (Lt, 1888, 82.) Újabb három év múlva visszatekintve ezt írja: „Remélem, népünk a legcsekélyebb bátorítást sem kapja többet arra, hogy ilyen rendkívüli bizalmat helyezzen egy véges, tévedő emberbe, mint Butler lelkészbe, mert a prédikátorok nem olyanok, mint Isten. Butler lelkész túl nagy bizalmat kapott a múltban… Mivel a tagok arra lettek bátorítva, hogy emberre nézzenek, aki helyettük is gondolkozik, és hogy a lelkiismeretük legyen; most annyira használhatatlanok, hogy képtelenek megállni a saját helyükön Isten hűséges őrállóiként.” (Lt, 1891, 14.) Könnyebb volt Butler számára a „nagy ember” egyházvezetés-elméletét szóban finomítgatni, mint egyszerűen abbahagyni annak gyakorlását. Az emberi természet hajlamai állandó problémát jelentenek, ezzel folyamatosan küzdenek a vezetői pozícióban lévők az idők folyamán. Ez a szerencsétlen tény vezette Ellen White-ot arra az 1890-es években, hogy néhány kijelentést tegyen a Generálkonferencia tekintélyével kapcsolatban. Az évtized folyamán számos alkalommal felvetette a témát. 1891-ben például azt írta: „Kénytelen vagyok azt az álláspontot elfogadni, hogy nem Isten hangja nyilatkozott meg a Generálkonferencia vezetésében és döntéseiben. Olyan módszerekről és tervekről rendelkeztek, amelyeket a menny nem hagyott jóvá, és mégis Olsen lelkész (a Generálkonferencia elnöke 1888-tól 1897-ig) úgy tüntette fel a Generálkonferencia döntéseit, mint Isten szavát. Számos elfogadott álláspont úgy lett útjára indítva, mint a Generálkonferencia hangja, miközben egy, két vagy három ember hangja volt, akik félrevezették a konferenciát.” (MS, 1891, 33.) Elmennek a fülünk mellett a dolgok, különösen, ha nincs, amivel meghalljuk azokat. Talán hajlamosak vagyunk bírálni azokat a vezetőket, akikkel Ellen White-nak meg kellett ütköznie, de eközben jusson csak eszünkbe, amikor mi nem hallunk meg sok olyan dolgot, amit a Lélek próbál személyesen elmondani nekünk.

~ 216 ~

Július 30.

MILYEN HATALMA VAN A GENERÁLKONFERENCIÁNAK? VII. „Bízzatok vezetőitekben, és hallgassatok rájuk, mert ők vigyáznak lelketekre úgy, mint akik erről számot is adnak.” (Zsidók 13:17)

M

ilyen akkor a megfelelő hatalom? Tegnap hallottuk, hogy Ellen White panaszkodott a Generálkonferencia vezetési stílusára, amikor valójában csak az elnök tekintélyét jelenítette meg. Öt évvel később megjegyezte, hogy „a mű központjában nem látják át többé az Úr ügyének szent mivoltát. A Battle Creek-ből jövő hang, amit korábban tekintélyként ismertünk el a munka végzésével kapcsolatos tanácsadásban, már nem Isten hangja többé.” (Lt, 1896, 4.) Sejtetni engedi az ilyen kijelentés gondos elemzése, hogy olyan vádakra utal, amikor a Generálkonferencia nem képviseleti testületként döntött, hanem amikor a döntéshozó hatalom egy vagy néhány személy kezében összpontosult, és mikor a Generálkonferencia nem követett szilárd alapelveket. Ez a következtetés összhangban áll Ellen White-nak az idők folyamán tett kijelentéseivel. Ami azt illeti, az egyik kéziratban konkrétan beszélt erről, amit az 1909. évi Generálkonferencia ülésén olvasott fel a küldötteknek. Ebben reagál A. T. Jones szakadár tevékenységére, amellyel le akarta rombolni a Generálkonferencia tekintélyét és visszaállítani az egyházkormányzás kongregacionalista formáját. Ellen White azt mondta a küldötteknek: „Időnként, mikor a Generálkonferencia nevében férfiak egy kis csoportját megbízták a munka általános intézésével, ők esztelen terveket akartak megvalósítani, hogy az Úr művét korlátozzák – azt mondtam: nem tudom többé úgy tekinteni e néhány ember által képviselt Generálkonferencia szavát, mint Isten szavát. De ez nem jelenti azt, hogy a Generálkonferencia határozatait – amit szabályosan kinevezett, a világszéles terület minden részéből képviselt férfiak hoztak meg – ne tartsuk tiszteletben. Isten elrendelte, hogy tekintélyük legyen a Föld minden részéről összegyűlt egyháza képviselőinek. Némelyek ki vannak téve a tévedés veszélyének, hogy olyan hatalmat és befolyást adjanak egy embernek vagy egy kis csoportnak, amit a Mindenható az ő egyházában a Generálkonferencia döntésére és szavára ruházott, amelyet azért hívnak össze, hogy az Úr művének felvirágoztatása és előrehaladása tervet fektessenek le.” (9T, 260–261. o.) A bölcsesség ott van, ahol sokan tanácskoznak. Hozzá kell tennünk, hogy a néhány nézőponttal rendelkező és a különböző földrajzi területről érkező küldöttek kiegyensúlyozott tanácsa szintén jól átgondolt döntésekhez vezet. A világegyház döntéseiben olyan beépített védelem van, ami nem áll rendelkezésükre az egyéneknek és a gyülekezeteknek.

~ 217 ~

Július 31.

VISSZAPILLANTÁS AZ EGYHÁZI TEKINTÉLYRE „Neked adom a mennyek országának kulcsait, és amit megkötsz a Földön, kötve lesz az a mennyekben is, és amit feloldasz a Földön, oldva lesz az a mennyekben is.” (Máté 16:19)

E

zek voltak Krisztus szavai, amikor felállította egyházát a Földön. Az emberek azonban különböző módon fordították le és magyarázták ezeket. A King James-fordítás (Károli is) például így adja vissza: „amit megkötsz a Földön, a mennyekben is kötve lészen”, úgy tüntetve fel, hogy a menny szentesít bármit, amit az egyház dönt el a Földön. A The New American Bible még tovább megy, amikor úgy adja vissza, hogy „amit megkötöttnek jelentesz ki a Földön, annak a mennyben is megkötöttnek kell lennie; amit megoldottnak jelentesz ki a Földön, a mennyben is megoldottnak kell lennie”. Az ilyen magyarázatok nem értik meg azt, amit Jézus valójában mondott. A görög igeidő világosan jelzi, hogy úgy kell fordítanunk: „megkötött lesz”. Eszerint Jézus azt mondja, hogy „a földi egyház hajtja végre a menny döntéseit, nem pedig a menny szentesíti az egyház döntéseit”. Ez pedig nem hajszálnyi különbség. A kétféle fordítás az egyház történelmében két különböző látásmódhoz vezetett az egyházi tekintélyt illetően. A Hetednapi Adventista Biblia-kommentár helyesen értelmezi a szakaszt, amikor az írja, hogy „ha valaki a »megköt« és »megold« szavak jelentését egy olyan hatalomra terjeszti ki, amely megszabja, hogy az egyháztagok mit hihetnek és mit tehetnek a hit és a gyakorlat dolgában, az többet magyaráz bele Krisztus szavaiba, mint amit ő akart mondani ezzel, és többet, mint amit a tanítványok értettek alatta. Isten nem szentesít egy ilyen kijelentést. Jézus földi képviselőinek megvan a joga és kötelessége, hogy »megkössenek« bármit, ami a »mennyben meg lett kötve« és hogy »megoldjanak« bármit, ami a »mennyben meg lett oldva«; ez azt jelenti, hogy megkívánhatnak vagy megtilthatnak bármit, amit a Ihletettség világosan kijelent. De ezen túlmenni anynyit jelent, hogy emberi tekintéllyel helyettesítjük Krisztusét… Ezt az irányt a menny nem fogja tolerálni azoknál, akik arra lettek megbízva, hogy felügyeljék a mennyek országának polgárait ezen a Földön.” Elég sok időt töltöttünk az egyház hatalmáról való elmélkedéssel, mivel ez olyan fontos bibliai téma, ami mindnyájunkra hatással van, mégis legtöbben nagyon keveset foglalkozunk vele. Ahelyett, hogy egyszerűen csak elfogadnánk vagy elutasítanánk az egyház tekintélyét, meg kell értenünk, hogy milyen teológiai alapja van, mik a korlátai és a céljai. Hálásak lehetünk, hogy keresztényként nem vagyunk magunkra hagyva. Olyan egyházhoz tartozhatunk, ami útmutatást ad nekünk a Biblia keretei között. A kiegyensúlyozott egyházi tekintély olyan dolog, amiért szintén magasztalhatjuk Istent. ~ 218 ~

Augusztus 1.

AZ ADVENTIZMUS TERJEDÉSE A FEKETÉK KÖZÖTT „Az egész emberi nemzetséget is egy vérből teremtette, hogy lakjon a Föld egész felszínén…” (Apostolok cselekedetei 17:26)

N

agyon lassan indult meg az afroamerikai lakosság elérése, részben mert az adventizmus az északi állam egyháza volt. Amerikát abban az időben kegyetlenül megosztotta a rabszolgaság és a faji kérdések. A XIX. század közepén szinte minden fekete a déli államokban élt, és még a fehérek közötti evangelizáció sem volt olyan lendületes az 1870-es évek végéig, illetve az 1880-as évek elejéig. Nem azért volt ez így, mintha a korai adventisták nem törődtek volna az afroamerikaiak helyzetével. Éppen ellenkezőleg, az új egyház születésétől kezdve a rabszolga-felszabadítás híve volt. Azt vallották, hogy a rabszolgarendszer Amerika legnagyobb bűne. Ellen White a kormány által beiktatott szökött rabszolgákról szóló törvény iránti engedetlenségre szólította fel a tagokat, még ha az bebörtönzéssel is jár. Aztán az olyan szombatünneplő vezetők, mint J. P. Kellogg (John Harvey és Merritt G. Kellogg apja) és John Byington (a Generálkonferencia első elnöke) egy-egy állomást tartottak fenn farmjaikon az Underground Railroad számára [a rabszolgák szökését segítő földalatti szervezet – A fordító], melynek az volt a célja, hogy a délről szökött rabszolgákat Kanadába juttassa, ahol szabadon élhettek. Miután a polgárháború alatt felszabadultak a rabszolgák, 1865-ben felismerte a Generálkonferencia: „megnyílt az út dél felé, hogy színes bőrű emberek között dolgozzunk, és hozzá is kell fognunk, ahogy képességünk engedi”. Sajnos az egyház képessége az anyagiak vagy személyek szempontjából nagyon korlátozott volt. Valószínűleg északon éltek az első fekete hetednapi adventisták, de nem sokat tudunk kilétükről. A közösség nem is nagyon találkozott feketékkel addig, míg el nem indultak délre vagy majd később, a szegregáció idején. Az 1870-es években egyes adventisták erőfeszítéseket tettek arra, hogy segítsék a korábbi rabszolgák alapvető oktatását. Akkor következett be a nagy ugrás, amikor R. M. Kilgore Texasba érkezett, hogy gyülekezeteket szervezzen ezen az alapvetően lobbanékony népek által lakott területen. Jó pár alkalommal nézett szembe a lincselés veszélyével, egyszer még a sátrát is rágyújtották. Még az is problémát okozott, hogyan prédikáljanak a megosztott dél lakosainak. Az egyik módszer az volt, hogy egy ajtónyílásban, amely elválasztotta a szobákat, egyszerre beszéltek fehéreknek és feketéknek. Az 1877-es és 1885-ös Generálkonferencia ülésein tárgyaltak arról, hogy vajon elkülönített gyülekezeteket hozzanak-e létre a fehérek és a feketék számára. A felszólalók nagy része szerint ez nem volna keresztényi viselkedés. Azonban amikor az evangelizátorok megkíséreltek egy vegyes gyülekezetnek prédikálni délen, hol a fehérek, hol pedig a feketék bojkottálták az összejövetelt. Mit lehet ilyenkor tenni? Uram, mi, emberek igazi zűrzavart teremtettünk a faji kérdés körül. Add, hogy felismerjük: mi egy nép vagyunk! Segíts nekünk keresztényekként túllépni kultúránk előítéletein! ~ 219 ~

Augusztus 2.

TALÁLKOZÁS CHARLES M. K INNYVEL „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Galata 3:28)

C

harles M. Kinny volt az első afroamerikai felszentelt adventista lelkész. Rabszolgaként született 1855-ben Virginiában. A polgárháború után 10–11 éves kisfiúként nyugatra indult egy csapat volt rabszolgával, akik abban reménykedtek, hogy jobb lehetőség vár rájuk az újonnan megnyitott területeken. És pontosan ez várt Kinnyre. 1878 hozott fordulópontot az életében, mikor egy evangelizációs sorozatra járt el, amit J. N. Loughborough tartott a Nevada állambeli Renóban. A sorozat eredményeként, feltételezhetően egyedüli feketeként ő volt az egyik alapító tagja a hét főből álló új renói gyülekezetnek. Loughborough sorozata még tartott, mikor Ellen White ellátogatott a városba, és a 400 fős tömegnek 1János 3:1. szavai alapján prédikált: „Lássátok meg, milyen nagy szeretetet tanúsított irántunk az Atya: Isten gyermekeinek neveznek minket.” Ez a Biblia-szöveg és a prédikáció, mely teljesen kifejtette a benne található utalásokat, bizonyosságot és bátorítást adott Kinnynek, ahhoz, hogy előrehaladjon az életben. Rabszolgaként és átutazóban lévő vendégként bizonytalanságban élt, azonban az adventizmusban gondoskodó családra lelt. A renói tagok látva odaszentelődését megválasztották őt a gyülekezet vénjének. Azonban ezután még jobb dolgok következtek. A Kaliforniai Egyházterület felajánlott számára egy titkári állást az egyik nevadai missziós társaságnál. Miután ott sikeresen végezte munkáját, az egyházterület 1883-ban egyezségre jutott a renói gyülekezeti tagokkal, hogy szponzorálják Kinny tanulmányait a nemrég alakult Healdsburg Collegeban. A két éves tanulmánya végén, 1885-ben az egyház vezetősége Topekába küldte (Kansas), hogy a növekvő létszámú fekete lakosság körében dolgozzon. 1889-ben a Generálkonferencia Louisville-be küldte (Kentucky), és még ebben az évben lelkésszé szentelte. Kinny több mint húsz éven keresztül dolgozott dél felső államaiban, fekete gyülekezeteket szervezett, és ő volt az első nagyhatású adventista szónoka az afroamerikai mozgalomnak. Az 1890-es években hatalmas lépés történt a feketékért végzett munkában Edson White ötletének és az oakwoodi iskola megalapításának köszönhetően. Uram, lenyűgöz az, amit Charles M. Kinny életével tettél! Vedd a mi életünket is, és tedd lehetővé, hogy mi is áldás lehessünk mások számára! Ámen!

~ 220 ~

Augusztus 3.

A Z ANTIALKOHOLISTA K AMPÁNY „Kinek jaj? Kinek fáj? Kivel veszekednek? Kinek van gondja? Kit vernek véresre hiába? Kinek zavaros a szeme? Azoknak, akik bor mellett mulatnak, és a fűszeres bort kóstolgatni járnak.” (Példabeszédek 23:29–30)

A

XIX. század Amerikájának egyik legnagyobb kampánya az antialkoholista mozgalom volt, mely célként tűzte ki az alkoholtartalmú italok fogyasztásának és árusításának betiltását. Lyman Beecher, a nemzet egyik legbefolyásosabb szónoka indította el 1825-ben. „Az alkoholfogyasztás – mennydörögte – országunk bűne… és ha valami megsemmisítheti e reményteli világot… az a tűz folyója.” Beecher a továbbiakban felhívásában nemzeti jóvátételt sürgetett azáltal, hogy tiltsák be az erős szeszes italok kereskedelmét. Mire az adventizmus elérte ifjúkorát az 1870-es években, az általános alkoholellenes kampányt már kibővítették, és belevették, hogy minden alkoholtartalmú italt töröljék el. A fiatal egyház aktívan közbenjárt, hogy tagjai az alkoholellenes jelöltekre szavazzanak. Ellen White-ot annyira érdekelte az ügy, hogy példa nélkül álló dolgot javasolt, miszerint menjenek el a szavazóhelyiségbe szombaton, és szavazzanak az antialkoholizmus támogatása mellett. Az Egyesült Államokban, majd világszerte is az adventizmus felajánlotta megafonjait és eszközeit, hogy segítsék az antialkoholista kampányt. 1874-ben például az adventisták kölcsönadták két hatalmas evangelizálásra használt sátrukat egy olyan összejövetel-sorozat megtartására, melynek célja a 135 kocsma bezárása Oaklandben (Kalifornia), az adventisták nyugati parton lévő kiadójának otthont adó városban. Egy ilyen együttműködés munkakapcsolatot eredményezett „a város polgármesterével, jó néhány egyházi személlyel, az egyik helyi újsággal, néhány befolyásos polgárral és üzletemberrel… Mivel alaposan megszervezték az eseményeket, a város testülete tömeggyűléseket tervezett, melyeket a mi hatalmas és kényelmes sátrainkban tartottak. Éjjel és nappal dolgoztak, az egész város tettre kész volt.” Az eredmény „dicsőséges győzelmet” hozott, amiért elismerték az adventisták érdemeit is az napilap címoldalán. Ellen White az adventisták között elöl járt az alkoholellenességben, gyakran beszélt nagyszámú nem adventista hallgatóság előtt Amerikában, Európában és Ausztráliában. 1879-re a hetednapi adventisták megalakították az American Health and Temperance Associationt [Amerikai Egészségügyi és Mértékletességi Egyesület] John Harvey Kellogg vezetésével. Olyan út volt az antialkoholista kampány, amit Isten felhasznált, hogy módot adjon az egyháznak nagyobb befolyást gyakorolni a kultúrájára. Milyen reformmozgalomba tudnánk ma bekapcsolódni?

~ 221 ~

Augusztus 4.

EGY KORSZAK VÉGE „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű, és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.” (1Péter 1:24–25)

A

Hetednapi Adventista Egyház három alapítója közül 1872 és 1881 között kettő pihent meg végleg. Az első Joseph Bates volt, aki a Battle Creek-i Egészségügyi Reformintézetben halt meg 1872. március 19-én, nem sokkal a nyolcvanadik születésnapja előtt. Az idős egészségügyi reformernek erőteljes munkarendje volt még nem sokkal élete vége előtt is. A halálát megelőző évben legalább 100 nyilvános összejövetelt tartott a helyi gyülekezeti vagy az általa látogatott konferenciai alkalmakon kívül. A kiöregedett harcos még 1871-ben részt vett a számára utolsó Generálkonferencia ülésén. Így áradozott róla: „Az éves ülés igen mély és élénk érdeklődést tanúsított az ügy iránt. Bátorító volt hallani, hogy mit értünk el az elmúlt évben és megismerni a misszionáriusi munka felé való széles nyitást, majd hallani a sürgető és nyomatékos felhívást a lelkészi munkára a széles aratásban.” Bates rettenetesen szeretett volna válaszolni a hívásra, de már nem tudott. Ezt az utolsó ülést két hónappal a halála előtt ezzel az imádsággal zárta: „Ó, Uram, Jézus drága nevében segíts bennünket és ezt a drága népet, hogy betöltsük a szent ígéretünket, és bár a többi maradékod, a még várakozó néped szintén szövetségre lépnének veled!” Miközben Bates jó egészségnek örvendett egészen a végig, ugyanez nem mondható el James White-ról. A túlfeszített tempójú munka sok legyengítő szélütést idézett elő az 1860-as évek közepétől nála. Ismerve az egészségügyi állapotát teljesen elképesztő, hogy miként tudott még ennyit megvalósítani. Két nappal a hatvanadik születésnapja után halt meg 1881. augusztus 6-án. Ellen összetörve írta fiának, Willie-nek: „Teljes mértékben az a véleményem, hogy az életem annyira egybefonódott, összefűződött a férjemével, hogy szinte lehetetlen számomra bármilyen nagy dolgot tenni nélküle.” (Lt, 1881, 17.) Tizenhat évvel később ezt írta: „Mennyire hiányzik nekem! Úgy vágyom a tanácsára és a bölcsességére! Nagyon vágyom az imái után, amelyek egyesültek az én imáimmal a világosságért és vezetésért, bölcsességért, hogy tudjuk, miként tervezzünk és hogyan fektessük le a munkát!” (2SM, 259. o.) De megvolt benne az adventi reménység. Ellennel együtt mi is várjuk, hogy a feltámadás reggelén ne csak férjét és Bateset, hanem saját szeretteinket is köszönthessük.

~ 222 ~

Augusztus 5.

ÚJ KEZDETEK „Inkább kutassuk, vizsgáljuk meg útjainkat, és térjünk meg az Úrhoz!” (Siralmak 3:40)

A

z egyik leghatalmasabb fordulópont az 1885 és 1900 közötti időszak volt az adventisták történetében. A felekezetnek súlyos változásokkal kellett szembenéznie önazonosságának szinte minden területén, olyannyira, hogy az új évszázad elején bizonyos fokig másnak nézett ki, mint ami azelőtt volt. A lista élén az adventista teológia alapjainak erős elmozdulása áll, ami történetesen az 1888. évi Generálkonferencia ülésén, a Minnesota állambeli Minneapolisban valósult meg. A konferencia felhívása arra sarkallt, hogy a prédikálás sokkal Krisztus-központúbb legyen, az adventista igehirdetés Jézust helyezze a középpontba, mint azelőtt még soha. A kegyelem általi üdvösséget hangsúlyozza, amit az egyház hit általi megigazításként értelmezett. Nem tűnt el a törvényre helyezett korábbi nyomaték, hanem a megfelelő helyre került az üdvösség tervében. A Krisztusra és az ő igazságára irányuló figyelemmel új személyek is előtérbe kerültek az adventizmusban. Különösen fontos volt Alonzo T. Jones, Ellet J. Waggoner és W. W. Prescott. Az 1890-es években Jones és Waggoner lettek a legkiválóbb adventista prédikátorok. Ők uralták a szószéket az 1889 és 1899 között megtartott hat generálkonferenciai ülésen. Az évtized végére Jones lett a Review and Herald főszerkesztője, ami abban az időben az egyik legbefolyásosabb pozíció volt az egyházban. Az 1890-es évek alatt indult el a Szentháromsággal kapcsolatos adventista látás átformálódása. Hiszen amikor a Krisztus általi üdvösségről kezdünk beszélni, akkor olyan Üdvözítőre és Szentlélekre van szükség, aki megfelelő erre a munkára. Az adventista teológia reformációja mellett a felekezet misszióprogramjának robbanásszerű növekedését is látjuk, ami végre eljutott „minden” nemzethez. 1900-ra a Hetednapi Adventista Egyház valóban világszélessé vált. A súlyos változások másik területe az oktatás volt. A teológiai reformáció és a missziós robbanás vezetett a felekezet nevelési rendszerének az átalakulásához mind beállítottságában, mind pedig az egyházban betöltött jelentőségében. A változás, ahogy néhányan gondolták is, bár fájdalmas, ugyanakkor nélkülözhetetlen volt. Ó, Istenünk, adj nekünk nyitott értelmet, miként pillantást vetünk a múlt átalakulásaira, és ahogy a jövőben vezetsz bennünket!

~ 223 ~

Augusztus 6.

ÚJ VITAPONTOK I. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Efézus 2:8)

A

szombatünneplő adventisták 1850-ben izgatottak voltak az általuk megtalált új igazságok miatt. Állandóan azokról a hittételekről beszéltek, írtak és prédikáltak, amelyek egyedülálló néppé tették őket – a szószerinti, látható, millennium előtti második adventről, Krisztus szolgálatának a mennyei szentélyben végzett két szakaszáról, a hetednapi szombatról a végidő összefüggésében és a feltételes halhatatlanságról. Ezek a hittételek a Jelenések 14. hármas angyali üzenetének prizmáján keresztül nézve hatásos teológiai anyagot alkotnak. Olyat, amit érdemes hirdetni! Ezen a ponton fel kell ismernünk azt is, hogy az adventisták valójában két hitelvi rendszert tartottak. Az első kategóriába azok tartoztak, amelyeket más keresztényekkel együtt vallottak, úgymint az üdvösség kegyelemből, hit által; a Biblia fontossága a hitelvi igazságok egyedüli meghatározójaként; Jézus történelmi szerepe: ő a világ Megváltója; a közbenjárói imádság ereje és így tovább. A hittételek második kategóriájába azok a hitelvek tartoztak, melyek különálló népcsoporttá tették őket, elvek, amelyek elválasztották őket más keresztényektől, mint például a szombat és a mennyei szentélyről szóló tanítás. Mivel a XIX. századi adventhívők többnyire keresztény kultúrában éltek, ezért hajlamosak voltak nem hangsúlyozni a más keresztényekkel közösen vallott igazságokat. Hiszen miért prédikáljanak a baptistáknak az üdvözítő kegyelemről vagy az imádság fontosságáról a metodistáknak, amikor ők már hisznek ezekben a tanításokban? Megítélésük szerint az volt a fontos, hogy bemutassák a megkülönböztető adventista igazságokat, amelyeket másoknak kellett hallani és elfogadni. Ezért amikor egy új faluban vagy városban missziómunkát kezdtek, megkeresték a legjobb előadótermet, többnyire az iskola tantermét, és a körzet legkiválóbb lelkészét nyilvános vitára hívták ki például arról: Melyik az igazi nyugalomnap? Mi történik az emberrel halálakor? Hadd tegyek fel egy kérdést! Elgondolkoztál-e már valaha a saját hitelvi rendszeredről és arról, miként illeszkednek egymáshoz, vagy egyáltalán igazolhatók-e a Bibliából? Így kellene tenned! Mindnyájunk személyes felelőssége, hogy tudjuk, miért vagyunk keresztények és miért vagyunk adventisták. Ma egy mélyebb személyes Biblia-tanulmányozásra hívlak téged.

~ 224 ~

Augusztus 7.

ÚJ VITAPONTOK II. „Simon Péter megszólalt, és így felelt: Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” (Máté 16:16)

T

egnap megjegyeztük, hogy a korai adventista prédikátorok inkább az olyan pontokra összpontosítottak, mint a hetednapi nyugalomnap, vagyis ami jellegzetessé teszi őket, semmint azokra a hittételekre, amelyeket más keresztényekkel közösen vallottak. A módszer, miszerint az új településen nyilvános vitára hívták ki a vezető lelkészt, működőképesnek tűnt. Végül is televízió hiányában nagyszerű mulatságot jelentett a kis város számára, ha két prédikátor vitatkozott arról, hogy milyen hosszan szenvednek az emberek a pokolban. Mindenesetre az adventista evangelizátoroknak nem okozott nehézséget egy tömeg összehívása, hogy meghallgassák üzenetüket. Azonban a megkülönböztető igazságok 40 éven keresztül történő hangsúlyozása vitás légkörben és az általános keresztény hittételek elhanyagolása két káros hatást is eredményezett. Egyrészről olyan meglehetősen harcias személyiségjegyekkel rendelkező adventisták épültek be az egyházba, akik gondot okoztak a felekezetnek az 1888-as összejövetelek eseményei körül. Ezen túlmenően a megkülönböztető igazságok négy évtizedes hangsúlyozása, illetve a közös hittételek elhanyagolása az adventizmus és az alapvető kereszténység közötti szétváláshoz vezetett. Az 1880-as évek közepére már problematikus méreteket öltött ez a kérdés. Az egyház nagyszerű munkát végzett abban, hogy prédikálta, mi az adventista az adventizmusban, de szem elől tévesztette a nagyobb összefüggést, ami az adventizmust kereszténnyé tette. Az adventizmusnak pályamódosításra volt szüksége. Két aránylag fiatal ember az Egyesült Államok nyugati részéről – A. T. Jones és E. J. Waggoner – kezdte el ezt a korrekciót. Először úgy tűnt, hogy Jones és Waggoner hitelvi kiigazítást tesz azzal, hogy Krisztusnak és a hitnek nagyobb szerepet biztosít az adventista teológiában, de kevésbé előkelő helyet a törvénynek. A felekezet vezetői azonban – G. I. Butler és Uriah Smith – komoly teológiai földrengésként látták ezt a „korrekciót”. Úgy tekintettek az új tanításokra, mint ami megbuktatja a történelmi adventizmust a törvény és cselekedet hangsúlyozásával. Ezért minden erejükkel harcoltak ellene, aminek azért is volt nagy jelentősége, mert közvetlen befolyással bírtak az akkor mintegy 25.000 tagú felekezet prédikátoraira. Urunk, segíts, hogy a veled való járásunk által megtanuljuk a történelmünkből a teológiai egyensúly leckéjét!

~ 225 ~

Augusztus 8.

ÚJ VITAPONTOK III. „Mint hideg víz a tikkadt embernek, olyan a messze földről kapott jó hír.” (Példabeszédek 25:25)

1

886-ra már látható volt a kibontakozó adventista teológiai küzdelem két része. Az egyik oldalon G. I. Butler, a Generálkonferencia elnöke és Uriah Smith, a Generálkonferencia titkára állt. A másik fél a két feltörekvő szerkesztő a nyugati partról – A. T. Jones és E. J. Waggoner. Úgy tűnik, hogy az egyetlen vezető szerepet betöltő női résztvevő a küzdelemben megpróbált semleges maradni, hogy ezáltal mindkét oldalért dolgozhasson. 1887 elejére azonban Ellen White kezdte azt a következtetést levonni: nem csak hogy helytelenül kezelik a két fiatalembert ebben az egyenlőtlen küzdelemben, hanem hogy õk olyan dolgot tanítanak, amire a Hetednapi Adventista Egyháznak kétségbeesett szüksége van. Ezért 1887 áprilisában elszánta magát arra, hogy biztosítsa Jones és Waggoner meghallgatását a Generálkonferencia 1888. évi ülésén. Végül maga Ellen White lett az, aki a legvilágosabban adta elő Jones és Waggoner 1888-as üzenetének valódi jelentőségét. A fő témája Jelenések 14:12. újraértelmezése köré összpontosult: „Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” Ez a szöveg központi jelentőségű az adventista történelemben. Istennek a második advent előtt a világ számára adott utolsó üzenetét tartalmazza, amit a 14–20. versekben közöl velünk. Érdekes, hogy az 1888 körüli küzdelem mindkét oldalán Jelenések 14:12-re összpontosítottak, azonban a vers különböző részeit hangsúlyozták. A tradicionalisták „Isten parancsait” emelték fel, miközben a reformerek „Jézus hitét” hangsúlyozták. A minneapolisi összejövetelek eredményeként Jelenések 14:12. új magyarázata örökre megváltoztatta az adventista teológia megfogalmazását. Ellen White szenvedett azért, amiért támogatta Jonest és Waggonert. 1888 decemberében visszatekintve a nemrégiben befejeződött Generálkonferencia ülésére kijelentette: „A bizonyságtételemet figyelmen kívül hagyták, és soha életemben… nem bántak velem úgy, mint azon a konferencián.” (Lt, 1888, 7.) Némelyikünk azt gondolja, hogy a „régi szép napokban” minden jól ment az egyházban. Egyáltalán nem! Ahogyan ma sem. Jó emberek kihozzák egymást a sodrukból, és emiatt imádkozniuk kell Istenhez bűnbocsánatért.

~ 226 ~

Augusztus 9.

ÚJ ARCOK : ISMERJÜK MEG E. J. WAGGONERT „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik.” (Márk 14:24)

E

llet J. Waggoner volt a legfiatalabb az 1888. évi Generálkonferencia ülésének főbb résztvevői között. 1855-ben született, J. H. Waggoner fia volt, akivel korábban már találkoztunk. Ellet orvosi doktorátust szerzett New York városában 1878-ban, de soha nem találta meg azt a beteljesülést a praktizálásban, amit keresett. Ezért lelkészi pályára lépett, és elfogadta a felkérést, hogy a Signs of the Times folyóiratnál szerkesztőségi munkatárs legyen 1884-ben. A jelentős teológiai fordulat a fiatal Waggoner életében a kaliforniai Healdsburgban tartott tábori összejövetelen történt 1882 októberében. Az egyik prédikáció alatt egy – ahogyan ő nevezte – „Biblián kívüli kijelentést” tapasztalt. Így számolt be erről: „Hirtelen fény vett körül, és a sátor sokkal ragyogóbb fényben úszott, mintha a déli nap sütött volna, és láttam, amint Krisztus függ a kereszten, értem feszíttetett meg. Először értettem meg abban a pillanatban, ahogyan túláradóan rám tört: Isten szeretett engem, és Krisztus értem halt meg.” Waggoner „tudta, hogy ez a világosság… közvetlen mennyei kinyilatkoztatás volt”. Ezért ott és akkor eldöntötte, hogy „tanulmányozni fogja a Bibliát ennek a kijelentésnek a fényében” azért, hogy „másoknak is segítsen ugyanezt az igazságot meglátni”. Tervének eredményeként megjegyezte, hogy „valahányszor a szent Könyvhöz fordultam, mindig úgy láttam Krisztust, mint Isten hatalmát az emberek üdvösségéért és sehogy máshogy”. Waggonert a „látomása” vezette végül a Galatákhoz írt levél alapos tanulmányozásához. Ilyenformán az adott kiindulópontból nem csoda, hogy megtalálta az evangéliumot a páli levélben. Ez pedig a felfedezése által került az adventizmus középpontjába az 1880-as évek vége felé. Ez idézte elő közvetlen összeütközését is a Generálkonferencia vezetőivel – G. I. Butlerrel és Uriah Smithszel az 1888-as éves ülésen. Ahogy látni fogjuk, E. J. Waggoner volt a legszelídebb ember azok között, akik részt vettek az 1888-as korszak új tanításai körül kavarogó eseményekben. Waggoner tapasztalata átformálta az életét. A Krisztus igazságosságáról szóló „látomás” mindig átalakítja gondolkodásunkat és tetteinket. Minden nap fel kell tennünk a kérdést, hogy az adventizmusunk alámerítkezett-e már a kereszt fényében.

~ 227 ~

Augusztus 10.

ÚJ ARCOK : ISMERJÜK MEG A. T. JONEST „Ha egy egész tábor jön is ellenem, nem fél a szívem.” (Zsoltárok 27:3) „Meghalni a világnak és neked élni, ó, Uram.” Ezekkel a szavakkal emelkedett ki, felemelt kezekkel a keresztség hullámsírjából Alonzo T. Jones őrmester a Washington állambeli Walla Wallá-ban 1874. augusztus 8-án. Heteken keresztül „buzgón kereste az Urat”, és néhány nappal korábban „fényes bizonyítékát kapta bűnei bocsánatának”. A jóképű és energikus, karizmatikus és szélsőségekre hajló Jones vezető személyisége lett az 1890-es években az adventista köröknek. Jones büszke volt katonai múltjára. 1873-ban a Modoc-háborúban ÉszakKaliforniában szerzett katonai dicsőséget azzal, hogy egységével együtt „golyózáport zúdítottak” az ellenség felé, hogy megvédjék az egyik sebesült tisztet. A félelmet nem ismerő Jones életének hátralévő részét arra szánta, hogy „golyózáport” zúdítson bármilyen célpontra, ahol csak ellenséget érzékelt. Személyisége és támadó stílusa nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ellenfeleit magára haragítsa. Ellen White ismételten figyelmeztette kemény megjegyzései miatt, de Jonesnak szinte lehetetlen volt különbséget tennie az egyenesség és a durvaság között. Ez 1901-ben vált világossá, amikor egyesek megkérdőjelezték a Kaliforniai Egyházterület elnökévé való jelölését, mivel „nyílt és egyenes beszéde… sebezte az embereket”. Jones elismerte a vádat, de megjegyezte: „nem kérek érte bocsánatot, mert ez egyszerűen a kereszténység”. A nyersesége nagyban hozzájárult a minneapolisi összejövetelek hangvételéhez, amikor a küldöttek előtt kicsúszott a száján, hogy ő nem lesz felelős Uriah Smith tudatlanságáért Dániel 7. néhány történelmi pontjával kapcsolatban. Mivel jól elvégezte a házi feladatát, Jones tudta, hogy igaza van, és be is bizonyította. Noha ez a fajta magabiztosság nem segített az ügyén az egyházi pátriárkával szemben, félelmet nem ismerő határozottsága kétségkívül kisegítette őt az Egyesült Államok Kongresszusának termeiben és máshol, ahol a vasárnaptörvény fenyegetése ellen harcolt. Jones olyan ember volt, aki jól érezte magát a csata hevében. Azonban Isten mégis nagyszerűen tudta őt használni! Fontos dolgot találtam itt magamnak. Minden hibám ellenére Isten használni tud engem (és téged is). Miközben igaz, hogy szeretne megváltoztatni bennünket, ha engedünk neki; mégis ott kezdi a munkát, ahol vagyunk.

~ 228 ~

Augusztus 11.

R ÉGI ARCOK : ISMÉT G. I. BUTLER „Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel, de a bűnösök elbuknak a bajban.” (Példabeszédek 24:16)

E

gyes emberek egyszerűen durvábban viselkednek, mint mások. Ez volt a helyzet George I. Butlerrel, az 1888-ban Generálkonferencia elnökével. Jobb pillanataiban meglehetősen őszinte tudott lenni magához. Talán a leghitelesebb és legfigyelmesebb önelemzését 1886-ban tette, amikor azt írta: „Természetemnél fogva… túl sok vas van a vérmérsékletemben” és nincs elég a Jézus szeretetéből. „Az iskola, amely felkészített mindenféle befolyásra, amivel találkozhatok, nagyon is kedvezett a vas megtartására bennem, és hogy hajthatatlanná tegyen.” Ez utóbbi észrevétel talán segít megérteni számos XIX. századi adventista vezető „durvaságát”. Nem volt könnyű vezetni egy kis és lenézett mozgalmat, amely nem biztosított földi biztonságot, és nem volt olyan látható intézmény, ami tekintélyt kölcsönzött volna abban a korban, amikor a millerita csalódás még mindig elevenen élt a lakosság emlékezetében. Csupán az erős akaratú emberek lehettek sikeresek akkoriban, amikor Butler először kezdte adminisztratív hivatalát. Nélkülözhetetlen volt a vasakarat a legtöbb adventista úttörőnknek, mielőtt az adventizmus „kényelmesebb” és tiszteletreméltóbb vallás lehetett. Butler rendelkezett mindazzal, amire ebben a korban a túléléshez szükségeltetett, de az ár, amit meg kellett fizetnie: a „vas” volt. Ezért így jellemezte magát 1886-ban, mint aki „a rendért való harc oldalán áll”. Hamar érzékelte, hogy szembenállása Waggonerrel a Galatákhoz írt levéllel kapcsolatban túlságosan háborúskodó, és ahogy Ellen White-nak is írta: „olyan akart lenni, mint Jézus – bölcs, türelmes, kedves, lágyszívű (és) egyenes”, „igazságszerető és pártatlan mindenkihez”. Azon gyötrõdött, hogy „jelentős mértékű emberi természet maradt benne”, és „nagy küzdelmei vannak a régi énjével”. Butler azt akarta, hogy a régi természete „meghaljon, TELJESEN MEGHALJON”. Ez a kívánság azonban lassan teljesedett. Számára, mint legtöbbünk számára, a megszentelődés egy élet műve volt. J. H. Kelloggnak írva 1905-ben az idős Butler megjegyezte: „Meglehetősen kemény öreg ügyfele vagyok Istennek, magamra gondolva. Jól eltaláltad, amikor egyszer azt mondtad: »Olyan, mintha egy oszloppal vitatkoznál, ha Butler lelkésszel vitázol, amikor ő már letette a garast valami mellett.«” Atyám, attól tartok, hogy egy kis Butler van bennem. Segíts ma, hogy TELJESEN MEGHALJAK!

~ 229 ~

Augusztus 12.

R ÉGI ARCOK : ISMÉT URIAH SMITH „Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.” (Máté 11:29)

1

888-ban Uriah Smith, Butler társa a vezetésben, már a Generálkonferencia 1863-as megalakulása óta a titkári tisztet töltötte be három év kivételével. Ezentúl az 1850-es évektől Smith az adventizmus félhivatalos folyóiratának (a Review and Heraldnak) a munkatársa, és 1888-ra már közel 25 évet szolgált főszerkesztőként. Ráadásul páratlan tekintélye volt a felekezetnek a próféciamagyarázatokban. A Gondolatok a Dániel és a Jelenések könyvéhez című könyve adventista bestseller lett a gyülekezeti tagok között ugyanúgy, mint a nem tagok körében. Az egyik Minneapolis-St. Paul-i napilap megjegyezte, mikor az 1888-as összejövetelre való megérkezéséről tudósított, hogy „Uriah Smith lelkész… az egyik legjobb író és előadó hírében áll a konferencián, sőt, alapos tudós is”. Butlerhez hasonlóan ő is úgy látta magát, mint aki a felekezet igazhitűségének a védelmezője. Tömörem megállapította szerkesztői vezércikkében A. T. Jones néhány új elképzelésével kapcsolatosan 1892-ben: „Hosszas tudományos munkásságom és az évek óta tartó munkában töltött megfigyeléseim alapján megalapozott lettem bizonyos alapelvekben, és nem vagyok készen arra, hogy bármely újonc ötletétől hasra essek.” Egyértelműen ez volt az álláspontja Jones és Waggoner „új teológiájával” szemben 1888-ban. Sem Smitht, sem Butlert nem kísértette meg, hogy „hasra essenek” a kaliforniai fiatalemberek tanításai előtt. Ami azt illeti, éppen az ellenkezője történt. Ahogy korábban megjegyeztük, Jones és Waggoner bizonyos jellemvonásai nem segítették az ügyet. Ellen White 1887 elején levelet írt nekik, hogy tompítsanak agresszivitásukon. „Az idősebb [J. H.] Waggoner lelkész szerette a vitákat és a versengést. Attól félek, hogy E. J. [Waggoner] ugyanezek iránt érez vonzalmat. Most helyes, alázatos vallásra van szükségünk. E. J. Waggonernek alázatosságra, szelídségre van szüksége, és Jones testvérnek képessége lehet a jóra, ha következetesen ápolja a gyakorlati istenfélelmet.” (Lt, 1887, 37.) Nemde mindnyájunknak alázatosságra van szükségünk? Egy dolog énekelni az Úrhoz, hogy tegyen bennünket alázatosakká és szelídekké, de egy másik dolog elfogadni ezt az ajándékot. Urunk, légy segítségünkre ebben!

~ 230 ~

Augusztus 13.

A Z 1888-AS ÉV KEZDETE „És láttam, hogy a földből feljön egy másik fenevad; két szarva volt, amely hasonló volt a Bárányéhoz, de úgy beszélt, mint a sárkány.” (Jelenések 13:11)

U

riah Smith a következőket írta a Review 1888-i évnyitó szerkesztői üzenetében: „A jövő felé fordítjuk a tekintetünket. A kilátások évről évre világosabbá válnak, a bizonyítékok biztosabbá, hogy nem mesterkélt meséket követve ismertettük meg Urunk közeli eljövetelét. A próféciák beteljesülésük felé haladnak. Az események gyorsuló sebességgel mozognak. Isten Igéje igazolja kijelentéseinek igazságát, és azzal a gondolattal vigasztal meg minden alázatos hívőt, hogy reménységünk, amire építünk, soha nem csal meg minket.” A Generálkonferencia elnöke, G. I. Butler azonos látásmódon volt, mint Smith. „Sok okunk van arra, hogy köszönetet mondjunk Istennek, és felbátorodjunk, ahogy átlépjük az 1888-as év küszöbét” – írta januárban. Megjegyezte, hogy a hetednapi adventisták „soha nem foglaltak el olyan álláspontot a bibliai exegézisben, ami arra kényszerítette volna őket, hogy feladják”, és rámutatott, hogy „minden évben több és több bizonyítékunk van amellett, hogy helyesen magyarázzuk a nagy prófétai témákat, amelyek megkülönböztetett néppé tesznek minket”. 1888 januárjában A. T. Jones, a Signs of the Times társszerkesztője azt az álláspontot foglalta el, hogy az események, amelyek a vallás és az állam egyesülése kapcsán történtek Amerikában, „közvetlen beteljesedései Jelenések 13:11–17nek”, ahol a fenevad képének a megformálásáról szól. A hetednapi adventisták mindenütt lázban égtek a második adventtel kapcsolatban 1888 elején, ahogy az események minden oldalról azt jelezték, hamarosan látni fogják, hogy a régóta megjövendölt nemzeti vasárnaptörvény valósággá válik. Jelenések 13. adventista értelmezése egy utolsó napi erőpróbát vetített elõre azok között, akik tisztelik az igazi nyugalomnapot, és azok között, akik szimbolikusan követik a fenevadat. Ezért a hetednapi adventisták az 1840-es évek végétől kezdve nyilvánosan jósolták, hogy végül túl fogják élni az üldözést a bibliai nyugalomnaphoz (a szombathoz) való hűségük miatt. Ebben a történelmi és teológiai kontextusban nem nehéz meglátni, hogy miért volt Jelenések 14:12 a vezérszövegük („Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.”), és miért nyomtatták ezt a Biblia-szöveget teljes terjedelmében majdnem egy évszázadon keresztül a Review címsora alá. Mivel különös fontosságot tulajdonítottak ennek a gondolatnak, könnyen érthető, miért érintette õket annyira érzékenyen a vasárnappal kapcsolatos törvénykezés. Köszönöm neked, Uram, a Dániel és a Jelenések próféciáit! Segíts, hogy hűségesebben tanulmányozzam azokat!

~ 231 ~

Augusztus 14.

VASÁRNAPÜLDÖZÉSEK MINDENFELÉ „Boldogok, akiket az igazságért üldöznek, mert övék a mennyek országa.” (Máté 5:10)

A

z 1880-as évek folyamán mind hatásában, mind terjedelmében növekedett a vasárnapünnepléssel kapcsolatos törvénykezés és üldözés. A probléma 1882-ben robbanásszerűen került felszínre Kaliforniában, amikor a vasárnapkérdés jelentős tényezővé vált az állami választáson. A következményei az adventistákat is elérték, amikor letartóztatták W. C. White-ot, mivel a Pacific Press vasárnap is üzemelt. Bár Kalifornia hamarosan visszavonta a vasárnaptörvényt, a hasonló törvénykezéstől való félelem a többi államban arra késztette a hetednapi adventistákat, hogy a tettek mezejére lépjenek. Talán az egyik legfontosabb lépésük volt az American Sentinel of Religious Liberty (ma: Liberty) című folyóirat kiadása 1884-ben a vasárnapünnepléssel kapcsolatos törvényhozás elleni küzdelem vezetésére. A tevékenység színtere 1885-ben Arkansasba került át. 1885 és 1887 között az államban 21 bírósági ügy volt a vasárnap megszentségtelenítésével kapcsolatosan. Kettő kivételével mindegyik per szombatünneplőket érintett. A hatóságok abban a két esetben óvadék nélkül elengedték az alpereseket, majd ejtették az ügyüket. Az adventistákra azonban fejenként 110–500 dollárnyi büntetést szabtak ki – ez súlyos bírság volt egy olyan területen, ahol a dolgozó férfi körülbelül 1 dollárt keresett naponta. A. T. Jones ezt a következtetést vonta le: „Ez világosan demonstrálja, hogy ez a törvény csupán arra való, hogy szabadjára engedjék a vallási rosszindulatot az állampolgárok egy ártatlan csoportja ellen, csak azért, mert a többségtől eltérő módon élik meg a vallásosságukat.” 1885 végére a vasárnapünnepléssel kapcsolatos törvényhozás fókusza Tennessee-be helyeződött át, ahol a hatóságok az 1880-as évek végén és az 1890-es évek elején több adventistát is letartóztattak. Néhányan, köztük lelkészek is megláncolt rabokként szolgáltak, mint a közönséges bűnözők. Az adventisták eszkatológikus izgalma felerősödött 1888-ban, amikor James Gibbons római katolikus kardinális összefogott a protestánsokkal, hogy támogassa a nemzeti vasárnaptörvénynek a kongresszus elé való terjesztését. A protestánsok készséggel fogadtak egy ilyen segítséget. „Amikor ők (a római katolikusok) készek együttműködni a politikai ateizmussal szembeni ellenállásban – hirdette a Christian Statesman –, örömmel nyújtjuk nekik a kezünket.” A vallásszabadság értékes ajándék. Mindaddig kell értékelnünk és használnunk, amíg rendelkezünk vele.

~ 232 ~

Augusztus 15.

A NEMZETI VASÁRNAPTÖRVÉNY-JAVASLAT „Ez gyakorolja az első fenevad teljes hatalmát az ő nevében, és rábírja a földet és lakóit, hogy imádják az első fenevadat, amelynek meggyógyult a halálos sebe.” (Jelenések 13:12)

A

vasárnapkérdés 1888. május 21-én hágott a tetőfokára, amikor H. L. Blair New Hampshire-i szenátor előterjesztette a törvénytervezetet az Egyesült Államok Szenátusában „az Úr napja” „mint vallásos istentiszteleti nap” megtartásának előmozdítására. Blair nemzeti vasárnaptörvény-tervezete volt az első ilyen javaslat, ami a kongresszus elé került az adventista mozgalom 1840-es létrehozása óta. Négy nappal később módosító javaslatot adott be az Egyesült Államok Alkotmányával kapcsolatban, amely kereszténnyé tette volna a nemzeti általános iskolai rendszert. A hetednapi adventisták felismerték Blair törvényjavaslatának prófétai jelentőségét. A vasárnaptörvénnyel kapcsolatos eszkatológikus [a végidő eseményeihez kapcsolódó] izgalom volt az egyik összetevője a felfokozott feszültségnek, ami a Generálkonferencia 1888. évi ülését megelőző időszakban alakult ki. Ez a krízis olyan érzelmi légkört teremtett, amely közvetlenül kapcsolódott két másik ügyhöz, ami felszínre került a minneapolisi összejöveteleken. Az egyik a próféciák értelmezésével állt kapcsolatban (különösen a Dániel könyvével), a másik az üdvösséghez szükséges igazságossággal. Ez a második kérdés Isten törvényének feladatára összpontosított az üdvösség tervében. Az adventisták afelett vitáztak, hogy mi a törvény szerepe a Galáciabeliekhez írt levél alapján. Csak úgy lehet megérteni a résztvevők tetőfokra emelkedett érzelmi hangulatát az 1888-as összejöveteleken, hogyha megértjük azt a tényt, hogy az adventisták úgy érezték a vasárnapkrízis következtében, hogy máris a végidővel kell szembenézniük. S. N. Haskell nem sokkal az ülés előtt azt írta, hogy a szombat megünneplése miatt hamarosan el fogják veszíteni szabadságukat, és talán rövidesen a bíróságokon és a börtönökben kell bizonyságot tenniük. Ezeket a dolgokat emlékezetben tartva nem nehéz meglátni, hogy egyes adventista vezetők miért reagáltak olyan hevesen és érzelmektől fűtve, amikor Jones és Waggoner kezdte megkérdőjelezni a felekezet próféciaértelmezésének és törvényről szóló teológiájának érvényességét. Az ilyen kérdések, érveltek az adventisták, a lehető legnagyobb krízis idején sodorják veszélybe az adventista identitás lényegét. Reagálni vagy túlreagálni kérdéseket – sokszor csak egy hajszál választja el őket egymástól. Bár segítene az Úr nem csak a különbség megismerésében, de abban is, hogy egészségesebben gyakoroljuk azt mind a gyülekezeti, mind pedig a személyes életünkben! ~ 233 ~

Augusztus 16.

A TÍZ SZARV KIROBBANÁSA „Ezután egy negyedik vadállatot láttam… Ez egészen más volt, mint az előző vadállatok, és tíz szarva volt.” (Dániel 7:7)

N

os, talán azt gondolod, ez nem valami jó Ige a napi áhítathoz. Igazad van. Viszont egy olyan történet húzódik meg mögötte, ami az 1880-as években megrázta az adventizmust. Az egész akkor kezdődött, amikor a Generálkonferencia 1884. évi ülésén felkérték A. T. Jonest, hogy gyűjtsön történelmi információkat a próféciák beteljesedéséről, beleértve Dániel 7. fejezetének tíz szarvát is. Uriah Smith végtelenül boldog volt, hogy Jones erre időt tud fordítani. De az öröme elszállt, amikor kiderült, hogy a fiatalember nem ért vele egyet az egyik szarv meghatározásában, és azt állította, hogy a tradicionális lista helytelen. A dolgok még rosszabbra fordultak, amikor Jones a Signs hasábjain megjelentette a felfedezéseit. Smith cáfolta őt a Review-ban, és a „megbeszélés” egyre hevesebb lett. De miért foglalkoztak ennyit egy ilyen kis témával? Engedjük, hogy Smith válaszoljon. Azt mondta, ha megváltoztatjuk, amit az elmúlt 40 évben prédikáltunk, az emberek észre fogják venni, és azt mondják: „Ó, hát hibát találtatok abban, amit a legvilágosabb pontnak tartottatok; így ha elég időt adunk nektek, akkor valószínűleg előbb vagy utóbb el fogjátok ismerni, hogy mindenben tévedtetek!” Egy ilyen csapással az egész próféciaértelmezés a nemzeti vasárnaptörvénnyel együtt összeomlana. Valahogy így érvelt Smith. Jones szintén a vasárnapkérdésből kiindulva harcolt, megjegyezve, hogy „az igazság háborúja, az igazságért folyó harc még nem igazán kezdődött el”. A vasárnaptörvények felmerülése azonban mindent megváltoztat. A hetednapi adventista hitelvek a végidei krízisben „elsőszámú vitatárggyá fognak válni… Akkor a meglátásainkra felfigyelnek majd országunk nagyjai is. Minden pontját analizálják és megkérdőjelezik… Akkor majd… jobb érveket kell felsorakoztatnunk a hitünk mellett, mint hogy »negyven éve ezt prédikáljuk« vagy »hisz ezt Chandler püspök mondta«!” A vasárnapkrízis tette ennyire robbanékonnyá ezt a látszólag jelentéktelen témát, a tíz szarv egyikének beazonosítását. Smith és Butler szerint egyáltalán nem volt alkalmas az idő arra, hogy nyilvánosan belekontárkodjanak a régóta fennálló próféciamagyarázatokba. Az adventista történelem egyik jellemzője, hogy akár egy kis téma is alapot teremthet a nagy csatára, ahogy egyes emberek értelme és lelke felhevül a nem túl épületes összeütközéshez. Segíts bennünket, Atyánk, hogy meg felelő látást szerezzük, ahogy olvassuk az Igédet, és ahogy egymással bánunk!

~ 234 ~

Augusztus 17.

ROBBANÁS A TÖRVÉNY KÖRÜL A

GALÁCIABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL ALAPJÁN I.

„Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve.” (Galata 3:24–25)

K

önnyebb megérteni, miért is okozhatott ez a szakasz robbanást az adventista berkekben, mint hogy miért alakult ki vita Dániel 7. tíz szarva kapcsán. Különösen akkor, ha valaki olyan értelemben olvassa ezt a szöveget, hogy Krisztus eljövetelét követően egyáltalán nincs szükség törvényre, ahelyett, hogy úgy értelmezné, a törvény állandóan rámutat a bűneinkre és azon túl az Üdvözítőre. Butler és társai kétségtelenül féltek az előző lehetőségtől. Nagyon súlyos lett volna a helyzet, ha a törvény a Tízparancsolatot jelenti. Úgy kerülték meg a problémát, hogy a törvényt a Galatákhoz írt levélben a szertartási rendelkezésekként értelmezték. Emiatt úgy látták, hogy a szertartási törvények Krisztusra irányították őket, de miután eljött, többé nincs szükség rájuk. És akkor jön Waggoner 1884-ben azzal a látásával, hogy a Galatákhoz írt levélben a törvény a Tízparancsolatot jelenti. A Butlert támogató erők úgy vélekedtek, hogy ez a magyarázat fenyegetést jelent az adventista teológia szíve ellen – a hetednapi nyugalom folyamatos szentsége véget ér az erkölcsi törvénnyel. Ezért az egyházvezetés úgy látta, hogy Jones és Waggoner veszélyezteti a központi adventista pillérek egyikét. Több mint 30 éven keresztül az egyház a szertartási törvény magyarázatát tartotta. Azután a vasárnaptörvény-krízis közepette Waggonernek fel kell vetnie egy olyan tanítást, ami – Butler és Smith megítélése szerint – aláássa magát az alapvető okot, amiért megtartjuk a szombatot, és ezzel „hatalmas segítséget és erősítést” adnak az adventisták törvényellenző ellenségeinek. Butler „nyitóék”-ként látta az új tanítást, mint ami által hitelvi és próféciai változások áradatát engedik be az Adventista Egyházba. Smith szívvel-lélekkel egyetértett Butlerrel. Számára „White testvér halála után a legnagyobb szerencsétlenség, ami az ügyünket érte, az volt, amikor dr. Waggoner a Galatákhoz írt levélről szóló cikkeit megjelentette a Signs folyóiratban”. Határozottan kijelentette, hogy ha a felekezet valaha is megváltoztatja a Galatákhoz írt levéllel kapcsolatos álláspontját, „akkor ne számítsanak rám”, mert „nem vagyok felkészülve arra, hogy megtagadjam a hetednapi adventizmust”. Időnként a félelem jobban hajtja a teológiánkat, mint a figyelmes Biblia-olvasás. Amikor ez történik, akkor túlreagálunk és elveszítjük azt a képességünket, hogy világosan olvassunk el egy szakaszt. Atyánk, segíts úgy olvasni az Igédet, hogy mindkét szemünk nyitva legyen, és az érzelmeink is a helyükön legyenek! ~ 235 ~

Augusztus 18.

ROBBANÁS A TÖRVÉNY KÖRÜL A

GALÁCIABELIEKHEZ ÍRT LEVÉL ALAPJÁN II.

„Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3:26)

A

z a tény, hogy Ellen White az 1850-es években egy látomást kapott, amelyben azonosította a Galáciabeliekhez írt levélben szereplő törvényt, tovább bonyolította a helyzetet. Butler és Smith azt bizonygatta, hogy Ellen White azt a szertartási törvénnyel azonosította. Erre ő úgy válaszolt, hogy emlékezik a látomásra, de nincs feljegyzése róla, és nem tud visszaemlékezni, mit mondott, és hogy az egész kérdést ejteni kell, mert lényegtelen. Számára ez csak egy „szálka”-problémát jelentett. Az ő terhe nem a törvény volt, hanem be akarta mutatni „Jézust és szeretetét az atyafiak előtt, mivel látható bizonyítékom van rá, hogy sokakban nem Krisztus lelke él” (MS, 1888, 24.). Ez a beszéd még jobban kihozta a sodrából Butlert és Smithet, akik most azzal vádolták Ellen White-ot, hogy megváltoztatta a véleményét. Egy igaz próféta ilyet nem tehet, vonták le a következtetést. Ezzel Ellen White prófétai ajándékát is támadás érte a felekezet vezetése részéről ebben a máris feszültségekkel teljes időben. De nem ez volt az első alkalom az 1880-as években, mikor Smith kijött a sodrából az adventista prófétával kapcsolatban. 1882-ben olyan bizonyságtétel miatt zaklatta fel magát, ami elmarasztalta őt azért, ahogy Goodloe Harper Bell-lel bánt a Battle Creek College-ban. Akkor úgy összegezte, hogy nem volt minden Istentől, amit Ellen White leírt. Tanácsai csak akkor tekinthetők ihletettnek, ha azt mondta, hogy „láttam”. Ezért a hozzá intézett levelei, hacsak nem mondta, hogy „láttam”, csupán jó tanácsok voltak. Vagy rossz tanácsok, ahogy Smith értékelte a Bell-lel kapcsolatos esetben. Az 1880-as évek közepére, a Galáciabeliekhez írt levél körüli krízis kapcsán Butler csatlakozott Smith borúlátásához, hogy Ellen White rossz tanácsot ad. Ellen White-nak természetesen megvolt a saját véleménye a témáról: „Ha a bizonyságtételek helytelenítik egyesek előítéleteit vagy elképzeléseit, még van merszük azonnal félreérthetetlenül világossá tenni álláspontjukat, hogy mely bizonyságtételeket gondolják Ellen White emberi ítéletének és melyek tartalmazzák az Úr szavát. Mindegyik, ami igazolja dédelgetett elképzeléseiket: isteni, míg azok a bizonyságtételek, amelyek hibáik helyesbítésére adattak: emberiek – White testvérnő saját véleménye. Isten tanácsait hatástalanná teszik a tradícióik által.” (MS, 1889, 16.) Őrizz meg, ó, Istenünk, önmagunktól!

~ 236 ~

Augusztus 19.

CSATAZAJ 1886-BAN „Harci zaj hangzik országszerte…” (Jeremiás 50:22)

B

utler azon volt, hogy 1886 végére megoldja a küzdelmet a Galatákhoz írt levél törvénye és Dániel 7. fejezetének tíz szarva körül. Először leveleket írt, hogy Ellen White-ot a maga oldalára állítsa. Másodszor „rövid megjegyzést” készített a Galatákhoz írt levélhez, ami valójában 85 oldalas könyv volt: A törvény a Galatákhoz írt levélben címmel, ami Waggoner álláspontját vette célba. Harmadsorban megpróbálta felhasználni a Generálkonferencia 1886-ik évi ülését, hogy Jonesot és Waggonert „hamis tanításaikkal” együtt a megfelelő helyre tegye, és ezzel a felekezetet visszaállítsa a helyes kerékvágásba. A Generálkonferencia elnöke minden résztvevőnek biztosított egy példányt könyvéből. Ami még fontosabb: teológiai bizottságot hívott össze, hogy egyszer s mindenkorra lezárja a kérdéssel kapcsolatos vitát. De Butler reménye, hogy egy hitvallási nyilatkozattal minden időre megerősíti az igazságot a vitás pontokban, romba dőlt. A kilenctagú bizottság 5:4 arányban megoszlott. Butler így számolt be erről: „Órákon keresztül vitatkoztunk, de egyik oldal sem győzte meg a másikat.” A következő kérdés az volt, jegyzi meg, hogy „vigyük-e így az ügyet a konferencia elé, hogy nyilvános harc legyen felette”. Mivel okos politikus volt, felismerte, hogy ez a lépés csak még nagyobb bajt okozhatna. Mind Butler, mind pedig Ellen White úgy tekintett vissza a Generálkonferencia 1886. évi ülésére, mint egy „borzalmas konferenciára”. Míg Butler megjegyezte, hogy ez volt az egyik legszomorúbb összejövetel, amin valaha is részt vett, Ellen White arra mutatott rá, hogy „Jézust bántalmazták és sebezték meg az ő szentjei”. Különösen felháborította a testvér testvér elleni durvasága, a tiszteletlenség és az együttérző szeretet hiánya. (Lt, 1888, 21.; MS, 1888, 21.) A minneapolisi összejövetelek mozgató ereje már a helyére került. A legsúlyosabb véráldozata az 1886-os összejöveteleknek D. M. Canright volt, aki szilárdan támogatta Butler törvénnyel kapcsolatos álláspontját. Nyilvánvalóan látta, hogy problémás az adventizmus tradicionális álláspontja. Felismerte, hogy Butler és társai „Krisztus fölé magasztalták a törvény”. De ahelyett, hogy elfogadta volna Waggoner meglátását a Tízparancsolatról, mint ami Krisztushoz vezeti az embereket, Canright elhagyta az adventizmust és a törvényt, majd a felekezet egyik legádázabb ellensége lett. Nincs annál fontosabb téma, mint felemelni Jézust. Vezess minket, Urunk, ahogy végiggondoljuk az adventisták történetén keresztül, hol van Krisztus az életünkben!

~ 237 ~

Augusztus 20.

ELLEN WHITE AZ EGYENSÚLY MEGTEREMTÉSÉN FÁRADOZIK „Boldogok a szelídek, mert ők öröklik a Földet.” (Máté 5:5)

E

llen White mindig mélyen aggódott az egyházért és annak irányvonaláért. Gondolatait és félelmeit a Joneshoz és Waggonerhez intézett 1887. február 18-án kelt levelében fogalmazta meg. „Veszélyes dolog, hogy lelkészeink túl hosszan fejtegetik a hittételeket, túl sok előadást tartanak vitás témákról, amikor pedig saját lelküknek lenne szüksége a gyakorlati vallásosságra… A megváltás csodái felett meg túl felszínesen elmélkednek. Ezeket a témákat részletesebben és összefüggőbben kell bemutatnunk… Ott van a veszélye annak, hogy a beszédeket és a cikkeket csak papíron tartjuk meg, Kain áldozatához hasonlóan Krisztus nélkül.” (Lt, 1887, 37.) A levél egyik részében Ellen White rosszallását fejezte ki, hogy Jones és Waggoner abban a válságos időben ilyen közösséget megosztó témát publikáltak, és megrótta őket bizonyos nemkívánatos jellemtulajdonságaikért. Mindkét ember pozitívan reagált, alázatosan bocsánatot kértek nyilvános és magánjellegű hibáikért. A Jonest és Waggonert elmarasztaló levél egy példánya eljutott Butlerhez is. A tartalmától elragadtatva tévesen úgy értelmezte, mint a törvénnyel kapcsolatos saját álláspontja megerősítését. Örömében azt írta Ellen White-nak, hogy igazán „megszerette” ezt a két fiatalembert, és sajnálja őket. „Mindig szántam azokat, akiket mélységes csalódás ér.” „Szánalma” ellenére Butler boldogan jelentetett meg egy ellentmondást nem tűrő cikket a Review március 22-i számában, melyben a két törvénnyel kapcsolatos álláspontját propagálta. Ellen White-ot enyhén szólva felzaklatta, hogy Butler helytelenül használta fel a Jonesnak és Waggonernek írt levelét. 1887. április 5-én írásban válaszolt Butlernek és Smithnek. Azt írta, hogy az egyetlen ok, amiért másolatot küldött nekik a fiatalemberekhez intézett leveléből, az volt, hogy példát adjon nekik, hogy ugyanilyen elővigyázatossággal kellene a nyilvánosság elé tárniuk a véleménykülönbségeket. De most, hogy Butler nyíltan újraindította a csatát, az az igazságos, ha Waggoner is lehetőséget kap meglátása bemutatására. Ahogy Ellen White egyre világosabban kezdte látni a témát, mind határozottabban támadta a Generálkonferencia vezetésének önkényes módszereit. Azt írta: „Keresztényként kell dogoznunk.” Mindig engedve a bibliai igazságnak, „be akarunk töltekezni Isten teljességével, és rendelkezni akarunk Krisztus szelídségével és alázatosságával” (Lt, 1887, 13.). Erre ma is szükségünk van egyen-egyenként. Segíts, Urunk, hogy még a teológiai küzdelmek idején is alázatosak legyünk, és a lelkületed éljen bennünk!

~ 238 ~

Augusztus 21.

A FARIZEUSOK LELKÜLETE „Távolmaradni a perpatvartól: dicsőség…” (Példabeszédek 20:3)

E

llen White közvetlenül „az ülés megnyitásától [Minneapolisban] észlelte a lelkületet, ami megterhelte” őt – olyan beállítottságot, amit soha azelőtt nem tapasztalt a vezetőtársak és a lelkészek részéről. Zavarta őt, hogy ez „anynyira különbözött Jézus lelkületétől, teljesen ellentétes azzal a lelkülettel, amit egymással szemben kellene gyakorolnunk” (MS, 1888, 24.). Úgy gondolt arra a gyűlölködésre, mint a „minneapolisi lelkületre” vagy a „farizeusok lelkületére”. A Minneapolisban megnyilvánuló magatartás megértéséhez szükséges megragadni az 1888-as ülések dinamizmusát és az azt követő adventista történelmet. Ahogyan Ellen White lefesti, a minneapolisi lelkület összetett leírása az alábbi jellemzőket hordozza. 1. Maró gúnyt és tréfálkozást fejezett ki a felekezet reformelemei irányában. Egyesek például úgy utaltak Waggonerre, mint „White testvérnő ölebére”. 2. Bíráló megjegyzések kaptak hangot. 3. Sokan gonosz feltételezéseket, gyűlöletet és féltékenységet nyilvánítottak ki. 4. A minneapolisi lelkület „durva érzéseket” és haragos indulatokat váltott ki. 5. Birtoklói „megmámorosodtak” attól, hogy ellenálltak a Szentlélek hangjának. 6. Ez a lelkület arra vezette az embereket, hogy kihozza sodrukból azokat, akik az ellentétes hitelvi látást képviselték. 7. Az elégedetlenséget és a kételkedést táplálta Jézus lelkülete helyett. 8. Elkezdtek játszani a szavakkal, kiforgatták a szavak értelmét a hittételekkel kapcsolatos fejtegetésekben. Röviden: a megnyilvánuló lelkület udvariatlan, lovagiatlan volt és cseppet sem krisztusi. Az egyik legfigyelemreméltóbb dolog a minneapolisi lelkülettel kapcsolatban, hogy mindez az adventizmus régi hitelvi „mérföldkövei”-nek védelméből eredt. Ellen White helytelenítette, hogy „egyes szentírási szakaszok eltérő alkalmazása elfelejteti az emberekkel a vallási alapelveiket” (MS, 1889, 30.). Kijelentette: „Isten mentsen meg engem az elképzeléseidtől… ha azoknak elfogadása keresztényietlenné tenné a lelkületemet, szavaimat és cselekedeteimet.” (MS, 1890, 55.) Minneapolis tragédiája az volt, hogy az adventizmus tantételbeli tisztaságának és tradicionális Szentírás-magyarázatainak megőrzésére irányuló kísérlet közben a Battle Creek-i vezetés elveszítette a kereszténységét. Ments meg bennünket, ó, Urunk, a farizeusok lelkületétől! Tölts be Jézus lelkületével mindenben, amit teszünk ezen a napon!

~ 239 ~

Augusztus 22.

A Z ADVENTIZMUS LEGNAGYOBB SZÜKSÉGLETE „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra, mert ők megelégíttetnek.” (Máté 5:6)

1

887-ben ezt írta Ellen White: „Hogy az igazi kegyesség feléledjen közöttünk, ez a legnagyobb és a legégetőbb szükségletünk. Ennek keresése legyen az elsődleges feladatunk.” Ugyanakkor megjegyezte, hogy sok adventhívő nem kész Isten áldásainak elfogadására, és sokaknak megtérésre van szüksége. „Nincs olyan, amitől jobban félne Sátán, mint hogy Isten népe megtisztítja az utat és félretesz minden akadályt, hogy az Úr kitölthesse Szentlelkét erre az erőtlen és bűnbánat nélküli közösségre.” (RH, 1887. március 22.) Az 1880-as évek végére Ellen White-ot már nagyon aggasztotta az adventizmus állapota. Túl sok vezető és tag ismerte elméletben az igazságot, de nem tudták megragadni magának az igazságnak a lényegét. Ez a gond nem volt új Ellen White írásaiban. 1879-ben azt írta, hogy „jó lenne minden nap egy órát eltölteni Krisztus életével születésétől a Kálváriáig… A tanításain, a szenvedésein, illetve az emberi nem megváltásáért hozott határtalan áldozatán való elmélkedés által megerősítenénk hitünket, felgerjesztenénk szeretetünket, és sokkal mélyebben átitatódnánk azzal a lelkülettel, amellyel Üdvözítőnk rendelkezett. Ha végül üdvözülni akarunk, akkor meg kell tanulnunk a bűnbánat és hit leckéjét a kereszt lábánál.” Azután azzal folytatja, hogy vágyik „látni a lelkészeket jobban elmerülni Krisztus keresztjében” (4T, 374–375. o.). Ugyanez a hangsúly csendül föl a Generálkonferencia 1883. évi ülésén, amelyen Ellen White azt mondta az összegyűlt lelkészeknek, hogy „Krisztus iskolájában kell tanulnunk. Egyedül az ő igazságossága jogosíthat fel minket a kegyelem szövetségének áldásaira. Régóta vágyunk és törekszünk elérni ezeket az áldásokat, de nem nyertük el őket, mert azt az elképzelést melengettük magunkban, hogy képesek vagyunk tenni valamit azért, hogy méltókká váljunk az áldásokra. Túlságosan önmagunkra tekintettünk ahelyett, hogy elhinnénk: Jézus élő Megváltó.” (1SM, 351. o.) A minneapolisi ülések előestéjén újfent azt írta, hogy „az üzenetünk súlya Jézus missziója és élete legyen”. (RH, 1888. szeptember 11.) Az adventizmusnak az 1880-as években Jézusra és az ő szeretetére volt a legnagyobb szüksége. Ez ma is a legfõbb szükségletünk.

~ 240 ~

Augusztus 23.

R ÁMUTATNI A PROBLÉMÁRA „Igyekezz kipróbált emberként megállni az Isten előtt, mint olyan munkás, aki nem vall szégyent, hanem helyesen fejtegeti az igazság Igéjét.” (2Timótheus 2:15)

1

888. augusztus 5-én, két hónappal a Generálkonferencia ülése előtt járunk. Ellen White erőteljes levelet fogalmazott meg a „a Generálkonferenciára összehívott drága testvéreknek”, melyben a teológiai állóháború okának a lényegére mutatott rá. Figyeljük meg gondosan a lényegét és tárgyát! „Az értelem megalázásával, Krisztus lelkületével figyelmesen kutassátok az írásokat, hogy megismerjétek, mi az igazság! Az igazságnak nem lehet kárára az alapos kutatás. Engedjük, hogy Isten Igéje önmagáért beszéljen, önmaga magyarázója legyen… Elképesztő lustaság az, amire lelkészeink nagy csoportja szokott rá. Azt akarják, hogy mások [például Smith és Butler] helyettük kutassák az Írásokat, és pozitív tényként veszik ajkukról az igazságot, de nem győződnek meg róla saját kutatásuk és Isten Lelkének mély, szívükre és értelmükre ható meggyőzése alapján, hogy valóban bibliai igazságról van-e szó… Népünk tagjainak egyenként sokkal jobban meg kell érteniük a bibliai igazságot, mivel bizonyára testületek elé rendelik majd őket, és éles, bíráló elmék fogják kritizálni őket. Egy dolog egyetérteni az igazsággal, és más dolog a Szentírás tanulóiként alaposan megvizsgálva megismerni az igazságot… Sokan, nagyon sokan el fognak veszni, mert nem tanulmányozták Bibliájukat térdükön buzgó, Istenhez intézett imádsággal, hogy az Úr Igéje adjon világosságot az értelmüknek… Lelki sikerünk egyik legnagyobb akadálya a szeretet és a tisztelet kézzelfogható hiánya… Az ellenség munkája az, hogy pártszellemet hoz létre és megosztó érzéseket, miközben egyesek úgy érzik, hogy a Mindenható munkáját végzik azzal, hogy megerősítik az előítéleteket és a gyanakvást a testvérek között… Az Ige nagyszerűen feltárja a bűnöket, hisszük, hogy mindennek elő kell kerülnie. A Bibliát kell minden tanítás és gyakorlat mértékéül állítanunk. Áhítatosan kell tanulmányoznunk azt. Nem fogadhatjuk el senki véleményét anélkül, hogy össze ne vetnénk az Írásokkal. Isteni tekintély van benne, aminek a hit dolgaiban elsősége van.” (Lt, 1888, 20.) Ezeket a gondolatokat találjuk a mai menetparancsunkban.

~ 241 ~

Augusztus 24.

A „K ALIFORNIAI ÖSSZEESKÜVÉS” „Jézus átlátta gondolataikat, és így válaszolt nekik: Miről tanakodtok szívetekben?” (Lukács 5:22)

A

gondolkodás lehet jó dolog is. De nem feltétlenül az. Ez különösen igaz, amikor a gondolkodás eredményeként összeesküvés-elméletek születnek. Ilyen gondolkodásmód vett erőt Butleren és társain a Generálkonferencia 1888. évi ülésének előestéjén. A szikra, amely az összeesküvés lángját fellobbantotta, egy kaliforniai lelkész, William H. Healey szeptember végén George I. Butlerhez írt levele volt, melyben azt sugalmazta, hogy az egyház nyugati vezetői (Jones, Waggoner, W. C. White és Ellen White) tervezetet dolgoztak ki a felekezet teológiájának a megváltoztatására. Healey levelének megérkezése előtt Butler érzelmileg stabilnak tűnt. Nem örült annak a gondolatnak, hogy a Dániel könyve és a Galatákhoz írt levél vitatott pontjai felmerülnek, de Willie és Ellen White augusztusi levelei meggyőzték arról, hogy szükséges megengednie azt. Azonban a máris feszült Generálkonferencia elnökét feldúlta a hír, ami szervezett összeesküvésnek látszott csupán néhány nappal a minneapolisi ülés megnyitása előtt. Hirtelen úgy tűnt számára, hogy az elmúlt két év eseményei összeállnak. White-ék azért szorgalmazták olyan keményen, hogy Jones és Waggoner új teológiája meghallgatásra kerüljön, mert mindannyian az ügy résztvevői voltak. Butler arra következtetett, hogy bizonyára nagyon veszélyes összeesküvéssel áll szemben, ami veszélyezteti az adventizmus jól bevált hitelveit. Ez az érvelés egy utolsó kétségbeesett tettre sarkallta Butlert, hogy megszervezze erőit a nyugati koalícióval szembeni ellenállásra. Telegramokat és leveleket postázott a küldötteknek, hogy figyelmeztesse őket az összeesküvésre, és arra késztesse őket, hogy „álljanak ki a régi mérföldkövek mellett”. Ezenközben White-ék, Waggoner, Jones és a többi kaliforniai delegátus mit sem sejtett arról, hogy a Battle Creek-i erők összeesküvőkként tekintenek rájuk. W. C. White úgy fogalmazott, hogy „ártatlan volt, mint a bárány” ebben a félreértésben. Ez a naivság arra vezette a nyugatiakat, hogy csakhamar akaratlanul is az összeesküvés-elmélet szószólóinak a kezére játszanak. A korrekt gondolkodás meglehetősen nehéz. De amikor összeesküvés-elméletek szennyezik be, akkor érzelmileg lehetetlenné válik. Tudatában kell lennünk az ilyen gondolkodásmódnak, és imádkozzunk Isten kegyelméért, hogy szabadok legyünk ettől.

~ 242 ~

Augusztus 25.

EGY ÖSSZEZAVART VEZETŐ „Mert ahol irigység van és viszálykodás, ott zűrzavar és mindenféle gonosz tett található.” (Jakab 3:16)

B

eszéljünk a zavarodottságról! Ezzel a szóval írható le George I. Butler, a Generálkonferencia elnöke állapota az 1888. évi ülés előestéjén. A „kaliforniai összeesküvés” elméletének hatása alatt 42 oldalas gépelt levelet írt Ellen Whitenak október 1-jén, alig néhány nappal az ülések kezdete előtt, ami nagyon is jól feltárta ezt a teljesen összezavart lelkiállapotot. Miután kijelentette, hogy „idegkimerüléstől” szenved, és mivel az „idegei felmondták a szolgálatot”, „az ügyben betöltött minden tisztségről és felelősségről kénytelen lemondani”. Majd egy oldalvágással közölte Ellen White-tal, hogy legfőképpen őt okolja lelkiállapotáért. Butlert különösen felingerelte az, hogy Ellen White látszólag megváltoztatta a Galatákhoz írt levélben tárgyalt törvénnyel kapcsolatos felfogását. Butler ugyanis a téma megszállottja volt. „Ahogyan ez a téma feltárult a csendes-óceáni parton az elmúlt négy évben – írta –, telve van gonoszsággal és csak gonoszsággal. Határozottan hiszem, hogy népünk sok tagjában nyugtalanító érzéseket eredményez majd, és lerombolja a munka egységébe vetett hitüket. Lelkek vesznek majd el, akik feladják az igazságot emiatt, szélesre tárja az ajtót más újítások bejövetele előtt, és lerombolja a hitünk régóta meglévő állapotát. Az a mód, ahogy ezt kezelték, népünk bizonyságtételekbe vetett bizalmát töri meg. Meg vagyok győződve arról, hogy ez az egész ügy többet tesz azért, hogy a te [Ellen White] munkád iránt bizalmatlanok legyenek, mint bármi, ami azóta történt, amióta ez az ügy életre kelt… Sok vezető munkásunk bizonyságtételekbe vetett bizalmát is meg fogja törni.” Azután W. C. White-ot teszi nagy mértékben felelőssé a problémáért, és azt követeli, hogy Jones és Waggoner „nyilvános dorgálásban részesüljön”. Butler meggyőződött arról, hogy „levágatott barátai házában”. Szellemileg, egészségileg összetörve nem vett részt az 1888. évi ülésen. Mindez egy olyan téma miatt, amiről Ellen White azt mondta neki, hogy lényegtelen. Ezek a történelem tényei. Talán meglep bennünket Butler. De hányan vagyunk olyanok, akik addig rágódunk a Biblia elhanyagolható teológiai részei felett, amíg ugyanilyen beteg lelki- és mentális egészségi állapotban találjuk magunkat. Bár Isten kegyelme vezetne, hogy ne nagyítsuk fel a kis dolgokat, hanem a Szentírás központi témáira összpontosítsunk!

~ 243 ~

Augusztus 26.

A Z 1888-AS ÜZENET I. „Én pedig ha felemeltetem a Földről, magamhoz vonzok mindeneket.” (János 12:32)

S

okat hallottunk már ezekben a napokban az 1888-as üzenetről. De mi is volt ez? Talán a legjobban Ellen White egyik levele foglalja össze, melyet pár évvel a minneapolisi összejövetel után írt. Olvasd és hallgasd meg a szíveddel! „Az Úr az ő nagy kegyelméből igen értékes üzenetet küldött népének Waggoner és Jones presbiterek által. Az üzenet szemmel láthatóan a világ elé tárta a felemelt Megváltót és az egész világ bűneiért hozott áldozatát. Teljes bizonyossággal mutatja be a hit általi megigazulást; arra szólítja fel az embereket, hogy fogadják el Krisztus igazságosságát, amely az Isten parancsolatai iránti engedelmességben nyilvánult meg. Sokan szem elől tévesztették Jézust. Figyelmüket a Megváltó isteni személyére, érdemeire és az emberi család iránti megingathatatlan szeretetére kell irányítaniuk. Minden hatalom az ő kezébe adatott, hogy gazdag ajándékokat osszon az embereknek, és az ő igazságosságának ingyen ajándékában részesítse a tehetetlen emberiséget. Ez az az üzenet, melyet az Úr parancsolt, hogy az egész világon hirdessük. Ez a harmadik angyal üzenete, amely hangos szóval hirdettetik, és Isten Lelkének gazdag kiáradásával jár. A felemelt Megváltó megöletett Bárányként jelenik meg az ő eredményes művében, mint aki a trónon ül, és kiárasztja a megígért áldásokat és jutalmakat. Meghalt, hogy lefizesse az árat minden lélekért, aki hisz benne. János nem tudta kifejezni ezt a szeretetet szavakkal; túl mély volt és túl széles. Csak arra szólítja fel az emberiséget, hogy lássátok, milyen ez a szeretet. Krisztus a mennyei törvényszék előtt esedezik egyházáért, azokért könyörög, akik számára saját vérével fizette le a megváltás árát. A századok, a korszakok soha nem csökkenthetik ennek a jóvá tevő áldozatnak a hatását.” (TM, 91–92. o.) Micsoda üzenet! Az adventisták felemelték a szombatot, a szentélyt, a halottak állapotát, a második adventet, azonban elmulasztották felemelni azt az egyetlen Személyt, aki mindennek értelmet adott. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Ellen White csatlakozott Jones és Waggoner adventisták felé intézett felhívásához, hogy helyezzék át hitükben a hangsúlyt. Te megtetted? Ha nem, miért nem?

~ 244 ~

Augusztus 27.

A Z 1888-AS ÜZENET II. „Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket Krisztus Jézus által.” (Róma 3:24)

O

nnan folytatjuk, ahol tegnap abbahagytuk a kétségtelenül legjobb összefoglalását Jones és Waggoner 1888-as üzenetének. „Világos és pontos üzenetet kapott az egyház Isten kegyelmének jó híréről, hogy ne mondhassa többé a világ, hogy a hetednapi adventisták csak a törvényről beszélnek, de nem tanítják vagy hiszik Krisztust. Elevenen és erőteljesen kellett volna bemutatniuk Jézus vérének erejét az embereknek, hogy hitük megragadja annak érdemeit. Ahogy a főpap meghintette a kegyelem trónját a frissen kifolyt vérrel, míg a tömjén illatfelhője felszállt Isten elé, ugyanígy mikor mi megvalljuk bűneinket, és esedezünk Krisztus engesztelő vére erejéért, imáink a menybe szállnak Megváltónk érdemének illatával. Érdemtelenségünk ellenére sose felejtsük el, hogy van valaki, aki képes elvenni a bűnt és megmenteni a bűnöst. Minden Isten előtt töredelmes szívvel bevallott bűnt eltöröl. Ez a hit az egyház éltetője… A bűnös csak akkor lehet megmentett, ha életének az a legfőbb dolga, hogy tekintetét a felemelt Megváltóra szegezze. Mint ahogy Péter is csak addig tudott a vízen járni, ameddig szemét Jézusra függesztette. Sátán határozott szándéka az, hogy eltakarja Krisztust az ember elől, hogy így az ember emberre nézzen, emberben bízzon, és úgy legyen nevelve, hogy embertől várjon segítséget. Éveken keresztül az egyház az emberre tekintett, és nagyon sokat várt el az embertől, azonban nem tekintett Jézusra, örök életünk reménységének középpontjára. Ezért adott Isten az ő szolgáinak bizonyságtételt, mely világos és pontos körvonalakkal bemutatta az igazságot, mint ami Jézusban van, amely a harmadik angyal üzenete… Ez az a bizonyságtétel, melynek el kell jutni a világ minden tájára. Úgy mutatja be a törvényt és az evangéliumot, mint amik szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és tökéletes egységet alkotnak.” (TM, 92–94.; kiemelés hozzáadva) 1888-nak megrendítő üzenete volt, hogy emeljük fel Jézust. Ezt sosem vihetjük túlzásba. Tartsd őt magasra munkádban, családodban, játék közben, minden tettedben! Hagyd, hogy valóban életed Megváltója és Ura lehessen!

~ 245 ~

Augusztus 28.

A Z 1888-AS ÜZENET III. „Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.” (János 13:35)

A

z elmúlt két napban az 1888-as üzenet lényegét vizsgáltuk egy 1895-ben írt levél alapján. Ma Ellen White-nak egyik 1891. februári naplóbejegyzésébe olvashatunk bele. „Sok lelkészünk csak érvekre támaszkodva prédikál különböző témákról, és alig tesznek említést a Megváltó megmentő hatalmáról. Mivel nem rendelkeznek az élő mennyei Kenyérrel, bizonyságtételükben nincs semmi tápláló, nélkülözi Jézus Krisztus megmentő vérét, mely minden bűntől megtisztít. Felajánlásuk Káin áldozatára emlékeztet… Miért nem Jézust mutatják be az embereknek, az élő Kenyeret? Mert nem ő lakozik sokak szívében, akik feladatuknak gondolják, hogy a törvényről prédikáljanak… Az egyház már éhezi az élet Kenyerét. Az összes keresztény közül a hetednapi adventistáknak kellene elsőnek lenni abban, hogy felemelik a világ előtt Krisztust… A törvény és az evangélium egymással egyesülve bűnösnek nyilvánítja az embert. Isten törvénye, noha elítéli a bűnt, rámutat az evangéliumra, és tanúságot tesz Jézus Krisztusról… Egyetlen szónoklatban sem lehet elválasztani őket [a törvényt és az evangéliumot]… Akkor miért nyilvánul meg olyan nagy mértékben az egyházban a szeretet hiánya? Azért, mert nem állítják állandóan Krisztust az emberek elé. Jellemtulajdonságai nem mutatkoznak meg gyakorlati életükben… Veszélyes úgy bemutatni az igazságot, hogy az csak az értelemet terheli meg, de a hallgató lelkét kielégítetlenül hagyja. Lehet, hogy a bemutatott igazságszemlélet helyes, mégsem nyilvánul meg benne az a meleg szeretet, melyet Isten igazsága elvár… Sokak vallásos élete a jégcsaphoz hasonlít – jéghideg… Képtelenek mások szívét megérinteni, mert a saját szívüket sem hevíti a Krisztus kebléből áradó áldott szeretet. Vannak, akik a vallásossággal kapcsolatban az akaraterőről beszélnek. Hosszasan időznek a szigorú engedelmesség témájánál, mintha az lenne a mértékadó, vaspálcával kormányozva, amely szigorú, merev, mindenható és nélkülözi az Üdvözítõ édes, megindító szeretetét és gyengéd könyörületét.” (MS, 1891, 21.) Atyám, segíts megérteni, miről is szól az evangélium, és milyen hatása van az életünkre! Ámen!

~ 246 ~

Augusztus 29.

A GENERÁLKONFERENCIA ÜLÉSÉN I. „A rászedett testvér hozzáférhetetlenebb az erős városnál, és a viszály olyan, mint egy váron a zár.” (Példabeszédek 18:19)

A

z egyház nem minden ülése egyformán kellemes. A minneapolisi gyûlések sajnos a mérleg negatív oldalára estek. A Minneapolis Journal október 13-i száma közhírré tette, hogy az adventista közösség „egy különleges nép, amely a szombatot tartja vasárnapként, prófétanőt tisztel, és hiszi, hogy közel van a világ vége”. A Journal október 19-i száma beszámol arról, hogy az adventisták „nagyjából ugyanazzal az igyekezettel vitatnak meg nehéz teológiai témákat, mint amikor egy buzgó ember egy halom fát hasogat össze”. Az újságcikk hozzátehette volna, hogy ugyanilyen kedvesek is voltak egymáshoz teológiai párbeszédükben. Pontosan ettől tartott Ellen White, hogy ez az erőszakos lelkület fog megnyilatkozni. A Generálkonferencia 1888. évi ülését egy újonnan épült adventista imaházban hívták össze a Minnesota állambeli Minneapolisban október 17-től november 4-ig. A lelkészértekezlet a hivatalos konferenciai ülést megelőzően október 10-től 17-ig tartott. Míg az üzleti jellegű napirendi pontok a hivatalos ülésre korlátozódtak, a teológiai viták végig folytatódtak mindkét összejövetelen. Waggoner lejegyezte az ülés végéhez közeledve, hogy a napirenden három fő teológiai téma szerepelt: Dániel 7. fejezetének 10 királysága, a pápaság és a tervezett vasárnaptörvény, valamint „a törvény és az evangélium egymástól eltérő viszonya a hit általi megigazítás egyetemes tárgyköre alatt”. A három közül az egyetlen, ami nem osztotta meg az adventista vezetést Minneapolisban, az a vallásszabadság kérdése volt. Mindnyájan egyetértettek, hogy a tervezett nemzeti vasárnaptörvény a Jelenések 13. és 14. fejezetében található prófétai történelem vészjósló jele. Ennélfogva senki nem kérdőjelezte meg A. T. Jones prédikációját a vallásszabadságról. Az ülés három határozatot hozott a vasárnapkérdéssel kapcsolatban: megjelentetni Jones prédikációit a kérdésrõl, támogatni őt egy előadói körúton, ahol bemutatja a témát, és felkérni, hogy egy háromfős delegációt vezessen, ami tanúskodik az Egyesült Államok szenátusának megfelelő bizottsága előtt. Tehát Jonesnak a konferencia végére jó esélye volt, hogy főállású vallásszabadsági szószóló legyen – olyan pozíciót kapjon, amelyben az egyik legfontosabb hozzájárulását adhatná az adventista egyházhoz. Atyánk, tölts meg bennünket Lelkeddel – különösen a nehéz időkben, hogy megtanuljunk eredményesebben dolgozni egymással!

~ 247 ~

Augusztus 30.

A GENERÁLKONFERENCIA ÜLÉSÉN II. „Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg.” (Galata 3:24)

N

em sok teológiai világosság származott Minneapolisban a Dániel 7. fejezetének 10 szarva feletti vitából. Az egyetlen eredménye a feszültség volt, mint ahogy Uriah Smith hangot is adott neki, hogy magának a témának a tárgyalása is „teljesen szükségtelen”, és „lerombolja a régi igazságot”. Jones kijelentette, hogy nem érzi magát felelősnek, amiért Smith bizonyos témákkal kapcsolatban tudatlanságban jár. Erre Ellen White így válaszolt: „Ne annyira élesen, Jones testvér, ne annyira élesen!” Másrészről viszont valódi teológiai fejlődés történt a hit általi megigazítás megértésének területén. Az egyik érdekes eredménye az 1888-as összejöveteleknek, hogy bár a szembenálló felek a Galatákhoz írt levélben tárgyalt törvény kérdésének a gondolatával jöttek az ülésre, az összejövetelek a hit általi megigazítás ismételt hangsúlyozásával végződtek. Hogy ez is miként történt, az sokak számára titok maradt. Waggonernek jár az elismerés a kérdéssel kapcsolatos új irányért. Stratégiai döntést hozott meg, miszerint nem csupán a Galatákhoz írt levélben tárgyalt törvény kérdéséről fog vitázni, hanem átfogóbban veti fel az üdvösség kérdését a törvény és az evangélium szempontjából, és azután ebben az összefüggésben tárgyalja a páli levelet. Bár Waggoner legalább kilenc előadást tartott az evangélium és törvény témájáról, az első öt vagy hat a hit általi megigazulás köré csoportosult. Csupán ezt követően foglalkozott kifejezetten a Galáciabeliekhez írt levéllel. Azzal, hogy a Galata-kérdést háttérbe szorította, az üdvösség témáját állította a középpontba. Waggoner teológiája szerint a Tízparancsolat vagy a nevelő törvény Krisztushoz vezérel, „hogy hit által igazuljunk meg”. Ellen White támogatta őt ezen a ponton. Azt mondta a küldötteknek: „Látom az igazság szépségét Jézus igazságosságának a törvényhez való viszonyáról szóló előadásban, amit a doktor tárt elénk… Tökéletes összhangban áll azzal a világossággal, amit Isten kegyes volt adni nekem az éveim tapasztalata alatt.” (MS, 1888, 15.) Ebben a szakaszban Ellen White kiemeli azt, amit úgy kezel, mint Waggoner legfontosabb hozzászólását az adventista teológiához. Hidat épített a törvény és az evangélium között, világossá téve a Tízparancsolat evangéliumi szerepét. A törvény továbbra is ilyen módon funkcionál az életünkben. Nem csupán felemeli Isten eszményét, hanem Krisztushoz vezeti a példaképünktől elmaradt egyéneket bűnbocsánatért és megigazításért.

~ 248 ~

Augusztus 31.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS AZ EMBERI TEKINTÉLYRE I. „De mit mond az Írás?” (Róma 4:3)

M

i a Biblia mondanivalója erről a témáról? Ezt tudakolta Pál, ahogy a hit általi megigazulásról gondolkodott a Római levélben. A korai szombatünneplő adventistáknak is ez volt a kérdése. A nép, amely radikálisan elkötelezte magát a Biblia mellett, elutasította az emberi tradíciók használatát, az egyház tekintélyét, az akadémiai képzettséget vagy a vallási tekintély bármilyen más formáját teológiai vizsgálódása közben. Ők a Könyv népe voltak. A dolgok megváltoztak az 1880-as évek végére az adventista vezetők között. A Minneapolis-korszakban legalább négy formáját használták az emberi tekintélynek, hogy megoldják az egyházat zavaró teológiai vitákat. Az első a tekintélyes vezetői megbízatások köré összpontosult. A vasakaratú Butler különösen fogékony volt erre a megközelítésre. A vezetőkről alkotott meglátása, miszerint nekik „világosabb látásuk” van, és fontosabb a pozíciójuk a követőkénél, a tekintéllyel való visszaéléshez sodorta. Ellen White 1888 októberében megrótta azért, mert kedvezett azoknak, akik egyetértettek vele, miközben gyanakodva tekintett azokra, „akik nem érzik kötelességüknek, hogy emberektől szerezzék a benyomásaikat és gondolataikat, és azt tegyék, amit ők tesznek, úgy beszéljenek, ahogy ők beszélnek, úgy gondolkodjanak, ahogy ők gondolkodnak, ezzel gépeknek alacsonyítva le magukat” (Lt, 1888, 21.). Ellen White szemében a Generálkonferencia elnökének megközelítési módja, miszerint bátorította az adventistákat, hogy „egy emberre nézzenek, aki majd gondolkodik helyettük, és a lelkiismeretük lesz”, túl sok gyenge jellemű embert eredményezett, akik „nem voltak képesek megállni kötelezettségük helyén” (Lt, 1891, 14.). Becsmérelve a tekintélyes vezetői megbízások szerepét hitelvi és bibliai kérdésekben Ellen White 1888 decemberében rámutatott, hogy „nem tekinthetünk úgy Butler vagy Smith lelkészre, mint akik a hetednapi adventisták hitelveinek oltalmazói, és hogy senki sem merészelhet olyan gondolatokat kifejezni, amelyek különböznek az övékétől. Azt kiáltom: Kutassátok magatok számára az Írásokat… Egyetlen ember sem lehet tekintély számunkra!” (Lt, 1888, 7.; kiemelés hozzáadva) Ma is így van ez. A Bibliában található Ige a mérvadó minden keresztény számára. Így volt ez 1888-ban, és ma is így van. Erre gondolva kell naponta felkiáltanunk Pál apostollal együtt: „De mit mond az Írás?”

~ 249 ~

Szeptember 1.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS AZ EMBERI TEKINTÉLYRE II. „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem mindazzal él az ember, ami az Úr szájából származik.” (5Mózes 8:3)

N

oha mindannyian egyetértünk abban, hogy a Biblia fontos, rendkívül nehéz megállnunk, hogy ne próbáljuk teológiai problémáinkat a „szakértők” idézeteivel megoldani. Mind Uriah Smith, mind G. I. Butler ilyen eszközökhöz folyamodtak az 1888-as korszakban. Miközben az adventista lelkészek többsége egyetértett a vezetéssel, az adventisták reformer tagjai egybehangzó kifogásokat emeltek. E. J. Waggoner, mint bárki más, világosan értette a témát. Butler szakértő véleményét használta a Galatákhoz írt levél kérdésének megoldásában, így annak cáfolatában az idős embert a legsebezhetőbb pontján érte el. Így érvelt: „Nem törődöm azzal, mit mond egy ember. Csak azt akarom tudni, mit mond az Úr. A hitelveket sem emberi szavakként tanítjuk, hanem úgy, mint az Isten Igéjét. Meg vagyok győződve arról, hogy nem idézted volna Greenfieldet, ha a Szentírásban találsz helyette érvet.” Ha az adventisták egyre inkább mértékadó véleményekre támaszkodnak, hangsúlyozta Waggoner, „akkor már a pápistákhoz is fordulhatnánk; mert a pápaság lényege az, hogy vakon megbízik az emberi véleményben”. A hetednapi adventistáknak, hangsúlyozza, „valóban protestánsoknak kell lenniük, megvizsgálva mindent egyedül a Bibliából”. Az adventisták nemcsak azzal a kísértéssel néztek szembe, hogy mértékadó keresztény szerzőket hívjanak segítségül egymástól eltérő álláspontjaik alátámasztására, hanem jól megalapozott saját íróikat is, mint például Uriah Smithet. Willie White rámutatott, hogy egyes adventista lelkészek „azonos fontosságot tulajdonítanak a szentírási idézeteknek és Smith lelkész megjegyzéseinek”, mivel Ellen White elismerően nyilatkozott a Dániel és a Jelenések könyve magyarázatáról. Néhány prédikátor úgy érvel, hogy végül is nem azt írta Ellen White, hogy Smithet „mennyei angyalok segítették munkájában”? Itt egy érdekes érveléssel találkozunk az adventisták történetében. Emberek újra meg újra azzal érvelnek, hogy fogadjuk el valakinek a tekintélyét, mivel Ellen White elismerően nyilatkozott az írásaikról, vagy azt mondta, hogy igazuk van. Nem ezt az álláspontot foglalták el a reformerek Minneapolisban, beleértve Ellen White-ot is. Mindannyian azt mondták, nem számít, mennyi igazság van valakinél, mert az egyes tanítások hitelesítésének egyetlen módja, ha a Bibliához fordulunk és alaposan átvizsgáljuk azt. Ez ma is jó tanács. Vagy ahogy szívesen nevezem, így hangzik a 11. parancsolat: „Soha ne bízz meg egy teológusban.” Minden elképzelést a Szentírásnak kell megerősítenie. ~ 250 ~

Szeptember 2.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS AZ EMBERI TEKINTÉLYRE III. „Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok.” (Márk 7:8)

A

z emberi tekintély harmadik alkalmatlan gyakorlata a kérdések eldöntésében az 1888-as korszakban: az adventista tradícióra való támaszkodás. Butler és Smith újra ezt a bizonyítási módot alkalmazták, mikor kijelentették, hogy az adventista álláspont a Galatákhoz írt levélről és a Dániel könyvéről 40 évig megállt, ezért nem is változtatható meg. Smith továbbment azt állítva, ha a tradicionális magyarázat rossz volt, akkor arra vagyunk kényszerítve, hogy megtagadjuk az adventizmust. E. J. Waggoner és A. T. Jones természetesen elutasította az adventista tradícióra való hivatkozást. J. H. Waggoner támogatta ebben a fiát. Azt írta: „Már régóta úgy hiszem, hogy az a súlyos hiba növekszik köreinkben, hogy egy személy vagy akár egy kiadóhivatal a saját látását terjeszti, és megkötve tartja a felekezetet egy adott látáshoz, mivel történetesen ők jelentették meg azt… A Szentírás magyarázata nem nyugodhat” a tradíció tekintélyén. „Csupán higgadt vizsgálat és igazságos érvelés alapján lehet megállapítani, és mindenkinek egyenlő jogot kell kapnia véleményének kifejtésére.” Ellen White szokásához híven a reformerek közé tartozott. Arra figyelmeztetett, hogy „népünk bizonyosan nagy veszélyben van, ha nem vagyunk állandóan körültekintőek olyan gondolataink mérlegelésénél, amelyeket mivel régóta fenntartunk, úgy értékelünk, mint minden pontjában csalhatatlan szentírási hittételt, és mindenkit a saját Biblia-magyarázatunk mércéjével mérünk. Ez a veszélyünk, és ez lehet a legnagyobb gonoszság, ami elérhet bennünket mint népet.” (MS, 1890, 37.) A tradíció nagyon érdekes téma. Minden rámenős adventista láthatja, hogy más keresztények hibát követnek el, amikor hagyományaikra hagyatkoznak. Hiszen azok a tradíciók bizonyos esetekben nyilvánvalóan tévesek. Megerősíthetjük, hogy nekik a Bibliához kellene fordulniuk. Az adventista tradíció azonban gyakran más fényben tűnik fel. A logika így érvel: hát nem megtalálták az úttörőink az igazságot? Igen, válaszolhatunk rá, de nem minden igazság volt hibátlan. A tradíció vagy bármilyen más tekintélyforrás egyetlen valódi próbája, ha összehasonlítjuk a tanítást a témával kapcsolatos bibliai állásponttal. Vagyis az adventista tradíció önmagában nem jobb bármely más vallási csoport hagyományainál. A Biblia az, amire minden körülmény között hivatkoznunk kell.

~ 251 ~

Szeptember 3.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS AZ EMBERI TEKINTÉLYRE IV. „Szükségesnek láttam, hogy ezt az intést megírjam: küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra a szentekre bízatott.” (Júdás 1:3)

A

z 1880-as években nem a hitért való harc volt a hiányossága az adventista vezetőknek. A problémájuk nem a küzdelem volt, hanem hogy helyes alapon tegyék azt. A Smith–Butler-csoport az emberi tekintélyt használta fel arra, hogy megkísérelje fenntartani a tradicionális adventizmust, ezért arra ösztönözte a tagokat, hogy egy hitvallásszerű állásfoglalást szavazzanak meg, amely azután bebetonozza az 1888. előtti teológiát, biztosítva ezzel annak változtathatalanságát. A Generálkonferencia vezetése kísérletet tett a nyilatkozat megszavaztatására az 1886-os ülésen, de nem jártak sikerrel. Nem tudták a teológiai bizottságot a „jó oldalra” állítani a Galatákhoz írt levéllel és a Dániel 7. fejezetével kapcsolatos kérdésekben. Az egyik probléma az ilyen megszavazott hitvallásokkal az, hogy hajlamosak a pillanatnyi érdeklődésre számot tartó marginális kérdéseket az alapvető bibliai hittételekkel egy szintre helyezni, mintha a hit mérföldkövei lennének. Az új mérföldköveken, ha egyszer már hitvallásként elfogadásra kerültek, szinte lehetetlen a jövőben túllépni, mivel az emberek mindenféle változást úgy értelmeznének, mint az atyák hitének a lerombolását. Az 1888-as minneapolisi ülésen újra megkíséreltek hitvallásszerű határozatok hozni mind a 10 szarvval, mind pedig a törvénnyel kapcsolatban. Például október 17-én G. B. Starr a következő módon szólította fel a jelenlévőket szavazásra ezzel a problémával kapcsolatban: „Szeretném, ha egyszer s mindenkorra megoldanánk ezt a kérdést, hogy ne kerüljön még egyszer megvitatásra.” A hallgatóság Ámen, ámen! kiáltásokkal válaszolt. Waggoner és White-ék ugyanakkor sikeresen ellenálltak ennek a lépésnek. Ellen White azt írta az összejövetelek utolsó napján, hogy neki és „Willie-nek… állandóan figyelnie kellett, mert ha támogatást kap, és határozat születik az ügyben, az ártalmas lett volna a munka jövőjét illetően” (Lt, 1888, 82.). 1892-ben megjegyezte, hogy „az egyház hozhat egymást követő határozatokat, hogy elfojtson minden véleménykülönbséget, de nem kényszerítheti az értelmet és az akaratot, és nem szüntetheti meg az egyet nem értést. Ezek a határozatok talán elfedhetik az egyenetlenséget, de nem tudják kioltani azt és létrehozni a tökéletes egyetértést.” Ezért azt javasolta, hogy „krisztusi elviseléssel” szükségesek a hitelvekben való változtatások. Másik oldalról viszont „Isten Igéjének nagy igazságai annyira világosan vannak kijelentve, hogy senkinek sem kell tévednie megértésükben”. A probléma azokkal van, akik „a vakondtúrásokat… hegyekké nagyítják fel, és… válaszfalakat építenek az atyafiak közé” (MS, 1892, 24.). Segíts engem, Atyám, hogy ne legyek vakondtúrás-specialista! ~ 252 ~

Szeptember 4.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS ELLEN WHITE TEKINTÉLYÉRE I. „Mert minden test olyan, mint a fű, és minden dicsősége, mint a mező virága: megszárad a fű és virága elhull, de az Úr beszéde megmarad örökké.” (1Péter 1:24–25)

A

Generálkonferencia vezetése hibát követett el azzal, amikor a teológiai kérdések megoldását, melyekkel az egyház szembesült, az emberi tekintély használatával próbálta megoldani. Azután úgy érezték, hogy egy „bizonyságtétel” Ellen White-tól a vitás kérdésben még ennél is jobb lenne. Végül is nem Istentől származnak az írásai? Butler különösen lelkes volt az ilyen típusú döntésben rejlő lehetőség miatt. 1886 júniusa és 1888 októbere között számos levelet írt, melyekben egyre nagyobb nyomást akart Ellen White-ra gyakorolni, hogy ellentmondást nem tűrő magyarázatot nyújtson számára, amivel megoldhatja a Galata-kérdés. Ha erőfeszítése eredménnyel jár, akkor könyvet írhatott volna: Hogyan erőltessünk egy prófétát? címmel. Helyes pszichológiai módszert alkalmazva először csak finoman próbálta kicsikarni a választ White testvérnőből. 1886. június 20-án kelt levelében panaszkodott Jones és Waggoner tanításaira, miszerint a Galáciabeliekhez írt levélben szereplő törvény: az erkölcsi törvény – és ez olyan kérdés, hangsúlyozta, ami nincs összhangban a tradicionális adventista tanítással. Butler azután átsiklott az ő kérésére, óvatosan késztetve ezzel Ellen White-ot a válaszadásra: „Évekkel ezelőtt hallottalak arra célozni, hogy világosságot kaptál az adatott törvénnyel kapcsolatban. Eszerint az a megváltás rendszeréhez kapcsolódik, nem pedig az erkölcsi törvényhez. Úgy gondolom, hogy ezt a kérdést valahogy nyugvópontra kellene juttatni. Számos vezető atyafi számára nagyon keserű pirula lenne, ha azt kényszerülnének látni, hogy általánosságban azt tanítják az adatott törvényről… hogy az maga az erkölcsi törvény.” Augusztus 23-án a Generálkonferencia elnöke már nyíltabban kezdett el beszélni a témáról. Miután megjegyezte, hogy a kérdés vitát kavart, nagyon részletesen beszélt arról a körülményről, amikor az 1850-es években az adventista vezetés elfogadta azt a magyarázatot, hogy itt a ceremoniális törvényről van szó. Javaslatot tett egy füzet megírására a témáról. Azután megemlítette, hogy nem igazán ismeri, mi Ellen White véleménye, ezért lehetőséget biztosítana neki, hogy adja a hozzájárulását az „igaz” látáshoz, amit éppen csak kifejtett neki. Nagy problémát jelentett Butlernek, hogy hogyan lehet kényszeríteni, mozgatni, meggyőzni vagy sürgetni egy prófétát, hogy bármit is megtegyen. Holnap kicsit többet is megismerhetünk erről a kérdésről. Addig is mélyen gondolkozzunk el arról, hogy milyen kapcsolatban van a mai prófétai ajándék a Bibliával! ~ 253 ~

Szeptember 5.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS ELLEN WHITE TEKINTÉLYÉRE II. „Mert amit korábban megírtak, a mi tanításunkra írták meg, hogy az Írásokból türelmet és vigasztalást merítve reménykedjünk.” (Róma 15:4)

T

egnap Butler elnököt úgy hagytuk ott, hogy éppen Ellen White-ot próbálta irányítani, hogy egy bizonyságtételt „produkáljon” neki a Galáciabeliekhez írt levéllel kapcsolatos vita megoldásához. Nem jutott túl messzire 1886. augusztus 23-án. December 16-ra hamarosan elfogyott a türelme a szótlan prófétával szemben. Az a terve is megbukott, hogy a kérdést hitvallásszerű határozattal oldja meg a Generálkonferencia 1886. évi ülésén. Akkor kezdett kétségbeesni, mikor Ellen White nem volt hajlandó együttműködni vele. „Évek óta várjuk, hogy halljunk tőled a témáról [a Galatákról] – fakadt ki –, hiszen tudod, hogy ez a tárgypont csak vitatkozással végződik.” Tizenkét nappal később kereken kijelentette neki, hogy „nincs olyan mennyből származó bizonyságtétel”, ami megváltoztathatná a véleményét. 1887 márciusában valahogy jobb lelkületbe került Butler, mivel megkapta Ellen White levelét, amelyben megdorgálja Waggonert és Jonest, amiért nyilvánossá tették vitatott álláspontjukat. Néhány kijelentését úgy értelmezve, hogy az ő oldalán áll a kérdésben. Butler abban reménykedett, hogy Ellen White a helyes dolgokat fogja mondani neki; és emlékeztette őt arra, hogy többször is írt neki a témában, „de nem kapott választ”. Miközben állította, hogy nem sürgeti az állásfoglalást, vészjóslóan arra célzott, hogy úgy érzi: „a kérdés körüli kavarodás bizonyosan folyamatos zavart fog okozni mindaddig, amíg az ő [Ellen White] véleménye ismert nem lesz”. „Ha a népünk tudja, hogy világosságod van arról, hogy nem az erkölcsi törvény adatott, akkor a kérdést rövid úton le kell zárni. Pontosan ez az, amire népünk türelmetlenül vár, hogy megtudja.” Biztos volt benne, hogy Ellen White most nyilvánosan is az ő oldalára áll. Ezért aztán fájt Butlernek és meg is döbbent, amikor azt írta neki White testvérnő 1887 áprilisában, hogy a két fiatalember megdorgálása nem jelentette azt, hogy az ő álláspontja a helyes. Az „árulás” után nem pazarolt több tintát arra, hogy a véleményét [Ellen White-ét] kikérje a témáról. Annál inkább kísértette a teológiai katasztrófa szelleme, a prófétai árulás, és összeesküvés-elméletek kezdtek növekedni az elméjében, ami végül idegösszeomláshoz vezetett. Majd 1888. október 1-jén tiltakozó levelet írt, amelyben újból azzal támadja Ellen White-ot, hogy nem írja meg a helyes választ. Mindezt [Ellen White] ismételt tanácsa ellenére tette, miszerint a kérdés nem fontos, és már nem kéne ezzel többé foglalkoznia. Kérdezzük meg magunkat: Mennyire uralja saját vallásos rituálénk a gondolkodásunkat, ahogy a Bibliához vagy Ellen White tanácsaihoz közeledünk? Gondolkodjunk el ezen! Legyünk őszinték! ~ 254 ~

Szeptember 6.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS ELLEN WHITE TEKINTÉLYÉRE III. „Keressétek majd meg az Úr könyvében, és olvassátok!” (Ésaiás 34:16)

A

hogy az elmúlt két napban láttuk, G. I. Butler, a generálkonferenciai elnök megpróbálta mozgatni Ellen White-ot, hogy ellentmondást nem tűrő választ kapjon a bibliai-teológiai kérdéseire, mivel nem volt elég bizonyítéka „az Úr könyvéből” véleménye keresztülviteléhez. Butler egymás után írott levelei figyelemreméltóak, mert például szolgálnak arra, ahogy sok adventhívő gondolkodik Ellen White munkájáról. Sokan kimondva vagy kimondatlanul is óhajtják, hogy bárcsak még napjainkban is élne, hogy megkérdezhetnénk őt bizonyos bibliai szakaszok „valódi” jelentéséről. A Butler-levélsorozatban megadja a választ az ilyen megközelítésre: hallgatás, csalódást okozó hallgatás. A Generálkonferencia vezetői azt szerették volna, ha teológiai rendőrként vagy szövegmagyarázó döntőbíróként funkcionálna. Figyelemreméltó, hogy pontosan ezt utasította vissza. Ellen White nemcsak hogy visszautasította, hogy az írásaira való hivatkozással tegyenek helyre bibliai kérdéseket, hanem addig is elment, hogy azt bizonygatta a minneapolisi ülések küldötteinek, hogy gondviselésszerű volt a J. H. Waggonernek írt bizonyságtétele elvesztése, amely egyszer s mindenkorra magában hordozta a Galatákhoz írt levél törvénykérdésének megoldását az 1850-es években. „Istennek szándéka volt ezzel. Azt akarja, hogy a Bibliához forduljunk, és a belõle kapjunk meg a szentírási bizonyítékot.” (MS, 1888, 9.; kiemelés hozzáadva) Más szavakkal őt jobban érdekelte, hogy mi a Biblia mondanivalója a témáról, mint amit ő írt. Számára a bizonyságtételek nem jelentettek végső hatalmi szót bibliai kérdésekben. Nem is a Szentírás helyét foglalták el. 1889 elején erőteljesen hangsúlyozta ezt a pontot Testimony 33 [33. bizonyságtétel] kiadványában, amiben kiterjedt rész szól írásai szerepéről. Meg kell ismernünk ezt a szakaszt. Miért ne olvasnád el ezt ma vagy a legközelebbi szombaton? (Lásd 5T, 654–691. o.) Ellen White világossá tette, hogy írásai azért vannak, hogy visszavezessék az embereket az Igéhez (I. m., 663. o.), és segítsék őket a bibliai alapelvek megértésében, de sohasem tartotta azokat a Szentírás isteni eredetű magyarázatainak. De ez nem volt mindig nyilvánvaló adventista hittársainak. Sokan még ma sem fogadták el ezt. Ellen White soha nem szűnt meg az embereket „az Úr könyvéhez” és Jézushoz irányítani. Nem mutatott magára vagy az írásaira, mint valami felsőbb tekintélyre. Ez a legjobb bizonyságunk ajándékának a hitelességéről.

~ 255 ~

Szeptember 7.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS ELLEN WHITE TEKINTÉLYÉRE IV. „Teljes készséggel fogadták az Igét, és napról napra kutatták az Írásokat, hogy valóban így vannak-e ezek a dolgok.” (Apostolok cselekedetei 17:11)

A

hűséges béreabeliek odaadóan tanulmányozták az Írásokat, hogy felfedjék az igazságot. Pontosan erre szerette volna rábírni Ellen White is az adventista vezetést az 1880-as évek végén. De túl sokan vártak arra, hogy az ő írásai oldják majd meg a bibliai kérdéseiket ahelyett, hogy elvégezték volna házi feladatukat a Bibliában. Ezen a helyzeten próbált volna változtatni. Eltévelyedett „követői” talán nem érték el, hogy rávegyék egy bizonyságtétel „közreadására” a Galáciabeliekhez írt levél kérdésben, de legalább megérintette őket a köszönet hulláma, hogy megvolt a kiadott írás a témáról, különösen mivel látszólag meghatározta, melyik törvényről is van szó a Galatákhoz írt levélben a Sketches from the Life of Paul [Összefoglaló Pál életéről] című 1883-as írásában. Naplóbejegyzésekből pontosan tudjuk, hogy bizonyos személyek mely oldalakról olvastak fel az 1888-as ülésen. Október 24-én J. H. Morrison felhasználta a Sketchest abban a próbálkozásában, hogy bemutassa a ceremoniális törvénnyel kapcsolatos értelmezés hitelességét. A 193. oldalra fordítva ezt olvasta a küldötteknek: „Pál leírja a látogatását, amit azért tett Jeruzsálemben, hogy megnyugtató választ találjon azokra a kérdésekre, amelyekkel most a galáciai gyülekezeteket agitálták, hogy vajon a pogányok vessék-e magukat alá a körülmetélésnek, és tartsák-e meg a szertartási törvényeket.” Azután Morrison a galáciai probléma természetével kapcsolatos fejtegetéséből idézett a 188. oldalról: „Miután megnyerték ezt a pontot [a zsidózó keresztények], rábírták őket [a galáciai keresztényeket], hogy térjenek vissza a szertartási törvények megtartásához, mint ami nélkülözhetetlen az üdvösséghez. A Krisztusba vetett hitet és a Tízparancsolat törvényeinek való engedelmességet kis jelentőségűnek tekintették.” Morrison a 68. oldalról is olvasott, ahol Ellen White arról a rabigáról beszél, ami az Apostolok cselekedetei 15:10-ben és Galata 5:1-ben is meg van említve: „Ez az iga nem a Tízparancsolat törvénye volt, ahogy azok, akik ellenezték a kötöttséget, állították a törvényről; hanem Péter a szertartási törvényre utalt.” Miután ezeket a bizonyítékokat letette, Morrison leült, és a tradicionalisták azt gondolhatták, hogy eldöntötte a vitát. Végül is volt egy idézetük Ellen White-tól. Ezért nekik igazuk van, Waggoner és Jones pedig téved az ő Bibliamagyarázatuk alapján. Ellen White viszont nem ezt az álláspontot foglalta el, ahogyan holnap látni is fogjuk. Irányíts bennünket, Atyánk, ahogy a vallási tekintély fontos kérdéseiről és a Lélek ajándékainak a Bibliához való viszonyáról elmélkedünk! ~ 256 ~

Szeptember 8.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: HIVATKOZÁS ELLEN WHITE TEKINTÉLYÉRE V. „Az egész nép figyelemmel hallgatta a törvénykönyvet.” (Nehémiás 8:3)

T

egnap ott fejeztük be, hogy J. H. Morrison azért olvasott fel Ellen White Sketches from the Life of Paul című könyvéből, hogy eldöntse a vitát, miszerint a Galatákhoz írt levélben a szertartási törvényről, nem pedig az erkölcsi törvényről esik szó. A hivatkozott idézetek természetesen úgy tűnnek, mintha ezt az álláspontot tanítanák. Morrison és társai meg voltak győződve, hogy sikerült bizonyítaniuk meglátásukat Ellen White „isteni eredetű Szentírás-magyarázatával”. De nem ezt az álláspontot vette fel Ellen White. Aznap reggel (még Morrison előadása előtt) a Galata-kérdéshez szólva azt mondta: „Nem foglalok állást egyik oldalon sem mindaddig, amíg nem tanulmányozom ezt a kérdést.” (MS, 1888, 9.) Ebben az összefüggésben mondta el, hogy gondviselésszerűnek tartja annak a bizonyságtételnek az eltűnését, amit J. H. Waggonernek írt a témáról. Egyesek helytelenül használnák fel arra, hogy visszatartsák az embereket Isten Igéjének kutatásától. Ellen White-nak volt világossága a Generálkonferencia küldöttei számára a Galáciabeliekhez írt levél kérdéséről, de ez a világosság, ahogy ismételten hangsúlyozta, az volt, hogy tanulmányozniuk kell a Bibliát, és nem hagyatkozhatnak semmilyen más tekintélyre a Szentírás értelmének keresése közben. A Minneapolisban tartott utolsó lejegyzett tanításában is leszögezte ezt az üzenetet: „Felszólítás az Ige mélyebb tanulmányozására”. Kétségtelenül nem tett jó benyomást Ellen White-ra, hogy Morrison a Sketchest használta föl álláspontja alátámasztására. Nincs utalás arról, hogy Ellen White úgy értékelte volna: a kérdés ezzel a módszerrel le is zárult, és nem is idézte saját írásait Minneapolisban bármilyen teológiai, történelmi vagy bibliai kérdés eldöntésére. Az írásainak megvolt a céljuk, az egyik azonban éppen az, hogy ne foglaljon el felsőbbrendű szerepet a Bibliánál valamiféle tévedhetetlen magyarázatot biztosítva. Ellen White ugyanezt a beállítottságot tükrözi vissza 20 évvel később a Dániel 8. fejezetében szereplő „naponkénti” kifejezés körüli vitában, abban a küzdelemben, amely ismét a kijelentésein alapult. Újra csak azt mondta az embereknek, hogy ne használják ilyen módon az írásait. Azért, hogy visszatartsa az embereket írásainak helytelen használatától a Galatákhoz írt levél törvényével kapcsolatosan, kivette az arra vonatkozó kijelentéseket az átdolgozott Sketchesből, ami 1911-ben Az apostolok története címmel jelent meg. Ő úgy értette, ahogy mondta az embereknek, hogy forduljanak a Bibliához az értelmének a megfejtéséért, ahelyett, hogy az ő írásaira hagyatkoznának. A tekintély kérdése fontos. Bár Isten segítene bennünket naponta, miközben tanulmányozzuk az Igéjét, hogy felfedezzük igazságát és akaratát az életünkben! ~ 257 ~

Szeptember 9.

A TEOLÓGIA MŰVELÉSE: A BIBLIA TEKINTÉLYE „A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre…” (2Timótheus 3:16)

W

aggoner, Jones és White-ék összhangban voltak egymással a teológiai kérdések megfelelő megoldásának módjában. Mindnyájan azt vallották, hogy a Biblia az egyedüli meghatározója a keresztény hitelveknek. Ennélfogva egységesen szembenálltak a tradicionalisták azon kísérleteivel, amellyel más tekintélyt is fel akartak használni bibliai kérdések eldöntésére. Ellen White különösen kitartóan hangsúlyozta a Biblia-tanulmányozás szükségességét, amikor teológiai vitákkal foglalkoztak. 1887 áprilisában például azt írta Butlernek és Smithnek, hogy „minden pontra előzetes bibliai bizonyíték szükséges. Nem akarunk úgy átvergődni a pontokon, ahogy Canright lelkész tette a bizonygatásaival.” (Lt, 1887, 13.) Legtisztábban 1888 júliusában fogalmazta meg az álláspontját, amikor azt közölte a Review-ban, hogy „a Biblia a hit és a tanítás egyetlen mércéje” (RH, 1888. július 17.). 1888. augusztus 5-én azt írta olvasóinak: „Figyelmesen kutassátok a Szentírást, hogy megismerjétek, mi az igazság”, hozzátéve, hogy „az igazság semmit nem veszíthet az alapos vizsgálat következtében. Engedjük, hogy Isten Igéje önmagáért beszéljen, a saját magyarázója legyen.” „Az Úr Igéje a hibák hatalmas leleplezője, és hisszük, hogy minden más elé kell kerülnie. A Bibliát kell minden tanítás és gyakorlat mértékéül állítanunk… Nem fogadhatjuk el senki véleményét anélkül, hogy össze nem vetnénk az Írásokkal. Isteni tekintély érezhetõ benne, aminek a hit dolgaiban elsősége van. Az Úr élő Szavának kell minden vitát eldöntenie.” (Lt, 1888, 20.) Ellen White szintén találóan fogalmazta meg utolsó minneapolisi előadásában: „A Szentírást kell tanulmányoznod, akkor tudni fogod, hogy ismered az igazságot… Nem hihetünk semmilyen hittételben csupán azért, mert mások azt mondták, hogy ez az igazság. Nem hihetsz el valamit, mert Smith lelkész, Kilgore lelkész, Van Horn lelkész vagy Haskell lelkész azt mondta, hogy ez az igazság. Hanem hidd el azért, mert Isten hangja igaznak nyilatkozta élő kijelentésében.” (MS, 1888, 15.) Könnyen hozzátehette volna a saját nevét is a listához, mivel ezt az álláspontot képviselte az összejövetelek folyamán. Köszönjük neked, Urunk, az Igédet, a Bibliát! Szeretnénk ma újra odaszentelni az életünket naponkénti tanulmányozására nagyobb állhatatossággal és lendülettel.

~ 258 ~

Szeptember 10.

A TEKINTÉLY KÉRDÉSÉBEN SZERZETT MINNEAPOLISI GYŐZELEM „Hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2Timótheus 3:17)

S

zámos lelkész megszívlelte Ellen White Minneapolisban elmondott tanácsát a személyes Biblia-tanulmányozással kapcsolatban. W. C. White azt írta 1888. november 2-án: „Sokan azzal az elhatározással mennek el erről az ülésről, hogy úgy fogják tanulmányozni a Színtírást, mint soha azelőtt, ez viszont világosabb prédikálást fog eredményezni.” R. de Witt Hottel bejegyezte a naplójába, hogy az egyik első tevékenysége lesz, miután hazatér Minneapolisból, hogy „elolvasom Butler testvér könyvét a Galatákhoz írt levélről és Waggoner testvér válaszát is. Ugyanakkor a Bibliában is el fogom olvasni.” Úgy látszik, Hottel mindkét ember végkövetkeztetéseit megvizsgálta az Írások alapján. J. O. Corliss esete a másik sikertörténet, aki jóleső érzést keltő eredménynyel vizsgálta meg Isten Igéjét. „Soha nem kaptam még ilyen világosságözönt ennyi idő alatt, és az igazság soha nem látszott annyira jónak számomra, mint amennyire most. Teljesen egyedül, magamban tanulmányoztam a szövetségek témáját és a törvény kérdését a Galatákhoz írt levélben. Senki mással, csak az Úrral és szent Igéjével konzultálva jutottam el következtetéseimre. Azt gondolom, hogy most világosan ott van az értelmemben, és látom a szépségét és összhangját annak az álláspontnak [Waggoner álláspontját] a Galatákhoz írt levél törvényéről.” Úgy látszik, nem mindenki hangolódott le Ellen White-tól Minneapolisban. A Generálkonferencia 1889. évi ülése alatt leírhatta, hogy „örömmel láttam a szolgáló atyámfiaiban a hajlandóságot, hogy maguk számára kutassák az Írásokat” (MS, 1889, 10.). Az 1890-es évek elején minneapolisi felhívásra válaszul a Generálkonferencia évenkénti oktatásban támogatta a lelkészeket, hogy az adventista prédikátorok a Biblia jobb tanulói legyenek. Az 1888-as összejövetelek felszínre hozták, hogy nem képesek párbeszédet folytatni a Szentírással. Az uralkodni vágyó G. I. Butler nem volt már a Generálkonferencia elnöke, és az Ole Andres Olson által irányított vezetés mindent megtett, hogy a felekezet lelkészei jobb igetanulmányozók legyenek. Bár ma is a Bibliának nagy fontosságot tulajdonítunk, mégis ez az egyik meglepő dolog a XXI. századi egyházban, hogy nem töltünk elég időt felette. Sokan a televízió előtt több időt ülnek, mint a nyitott Biblia előtt. Ma van az a nap, amikor változtathatsz ezen a szokáson!

~ 259 ~

Szeptember 11.

A TEKINTÉLY KÉRDÉSÉBEN SZERZETT MINNEAPOLISI VERESÉG „Ha eljutott hozzám Igéd, én élveztem, Igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt…” (Jeremiás 15:16)

J

ó dolog Isten Igéjével táplálkozni. Időnként azonban inkább más emberek szavait isszuk. Ez a gondolat visszavezet bennünket Minneapolisba a tekintély kérdéséhez. Miközben a konferenciának sikeres volt az utóhatása, de volt kudarca is. Nyilvánvalóan továbbra is kísértett az emberi véleményre való támaszkodás. 1894-re azonban már nem Butler és Smith tekintélyt parancsoló szavai, hanem Jones mondanivalója okozta a problémát. Minneapolisban Ellen White ismételten megerősítette őt és Waggonert, majd később is. Ez kétségtelenül sokak értelmét felkészítette arra, hogy elfogadjanak bármit, amit ők mondanak vagy leírnak. Mivel felemelték Krisztust, és az adventizmus erői felsorakoztak ellenük, Ellen White-nak „hangosan kellett kiáltania”, mikor megerősítette őket, hogy meghallják, amit mondanak. White testvérnő hangja nem maradt meghallgatás nélkül. 1894-re S. N. Haskell késztetést érzett, hogy megjegyezze Ellen White-nak, hogy „abszolút szükséges” volt számára, hogy „felemelje Waggoner lelkészt és A. T. Jonest ezekben az években”. „Azonban – tette hozzá – az egész ország el lett hallgatatva, hogy egyáltalán ne kritizálja őket. A csatát megharcoltuk, és a győzelmet megszereztük.” De elmondta neki, hogy a felekezet most az ellenkező problémával áll szemben – a nép és az egyház vezetői „mindent elhisznek, amit ők [Jones és W. W. Prescott] mondanak, szinte úgy, mintha Istentől ihletett lenne”. F. M. Wilcox ugyanerre a következtetésre jutott. Battle Creek-ből írva megjegyezte, hogy „volt olyan időszak, amikor sok Jones testvér által közzétett alapelv ellenséges fogadtatást kapott, de az utóbbi időben népünk nagy tömegei csüngenek a szavain, szinte úgy, mintha az az Isten Igéje lenne”. Ennélfogva 1894-re az adventisták új válságot teremtettek a tekintély kérdésében. Ellen White ezt az észrevételt tette: „Egyes atyafiak úgy tekintettek ezekre a lelkészekre, mint Istenre, és olyan helyre tették őket, mint ahol neki kellene lennie. Minden szót anélkül fogadtak el a szájukból, hogy körültekintően keresték volna Isten tanácsát a maguk számára.” (Lt, 1894, 27.) Megtanuljuk valaha is? Az egyik nagy leckéje a Generálkonferencia 1888. évi ülésének a tekintély kérdéséről szól – Isten Igéje a mindenek felett álló tekintély, és el kell távolodnunk attól, hogy emberek szavában bízzunk, vagy az ő szemükön keresztül olvassuk a Bibliát. Istenünk, segíts bennünket! ~ 260 ~

Szeptember 12.

A PRÓFÉTA ÉS A HÍRNÖKÖK „Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban.” (2Timótheus 4:11)

A

bibliai próféták és az apostolok időről időre ajánlottak személyeket, akik különösen áldására lehetnek az egyháznak. Ellen White sem különbözött ebben a vonatkozásban. A leggyakrabban ismételt megerősítést a szolgálata folyamán Waggoner és Jones kapta tőle. Újra és újra támogatta őket Krisztus-központú üzenetükben. De vajon ismételt ajánlása azt jelenti-e, hogy mindennel egyetértett, amit tanítottak – még akár a törvény és az evangélium kérdésében is? Engedjük, hogy ő maga válaszoljon erre. A minneapolisi ülések kezdetén azt írta az angyali „vezetőnek”, aki „kiterjeszti karját dr. Waggoner felé és feléd, Butler lelkész, és röviden a következőket mondta: »Egyiknek sincs teljes világossága a törvényről; egyikőjük álláspontja sem tökéletes.«” Bár ennek a kijelentésnek a háttere a Generálkonferencia 1886. évi ülése, ugyanezt az álláspontot képviselte még 1888-ban is. (Lt, 1888, 21.) November elején azt mondta a küldötteknek Minneapolisban, hogy egyes dolgok, amit Waggoner előadott a törvényről a Galatákhoz írt levélben, „nincsenek összhangban azzal, ahogyan én értelmeztem ezt a témát”. Később ugyanebben a beszédben azt állította, hogy „dr. Waggoner egyes Szentírás-magyarázatai nem tekinthetők kifogástalanoknak” (MS, 1888, 15.). W. C. White megindokolja édesanyja álláspontját. Azt írta a feleségének Minneapolisból, hogy „nagy részben összhangban van dr. Waggoner tanítása azzal”, amit az anyja „látomásban kapott”. Ez egyeseket arra a következtetésre vezetett, „hogy minden meglátását megerősítette, (és hogy nincs) olyan része a tanításának, amivel nem ért egyet [az anyjával] és a bizonyságtételeivel… Bizonyíthatom, hogy mindez (hamis).” Ellen White folyamatosan értékelte a lényegét annak, amit Jones és Waggoner előadott Krisztus igazságosságáról. De az írásaik vizsgálata jó néhány olyan jelentős teológiai kérdésre mutatott rá, melyekben Ellen White véleménye eltért tőlük. Ugyanakkor ők a helyes irányba mutattak, ahogy megpróbálták felemelni Krisztust és a hit általi megigazítását, nem pedig a törvény megtartásán keresztüli megigazulást. Mint bármilyen prófétai írás esetében is, nincsenek hibátlan célpontok. Mindegyiket a Biblia fényében kell értékelni.

~ 261 ~

Szeptember 13.

K ÉTFÉLE IGAZSÁGOSSÁG I. „Mester, mi jót tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?… Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat.” (Máté 19:16–17)

A

z adventisták az évek folyamán rengeteget hallottak arról, hogy az 1888-as generálkonferenciai ülésen a hit általi megigazítás volt a téma. De tulajdonképpen mit is tanított Jones és Waggoner? Smith és Butler mely álláspontját kellett korrigálni? Most néhány napot azzal fogunk eltölteni, hogy ezekre a kérdésekre keressük meg a választ. Talán a legjobb, ha Uriah Smithnek a Review-ban megjelent 1888. januári szerkesztői üzenetén keresztül indítjuk el a témát. A január 3-i részben, amelynek címe: A fő pont, azt hangsúlyozta, hogy az adventista úttörők célja az volt, hogy beharangozzák a második advent utolsó kihirdetését, és „lelkeket vezessenek Krisztushoz ennek a végső, megpróbáló igazságnak való engedelmesség által. Ez volt minden erőfeszítésük egyetlen célja. A vég kívánása csak akkor teljesedhet be, ha a lelkek megtérnek Istenhez, és minden parancsolatot és a felkészülést a menny Urától megvilágosodott engedelmességgel törekednek keresni.” Smith hozzákötötte A fő pontot a harmadik angyal üzenetéhez, aláhúzva a „megtartják” szót, amikor idézte azt Jelenések 14:12-ből: „Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” Itt egy pillanatra meg kell állnunk. Gondoljuk végig! Hogyan jönnek az emberek Krisztushoz? Engedelmesség által, ahogy Smith állítja? Vagy pedig valamilyen más módon? Az 1888. januári utolsó szerkesztői üzenetében is újra ezt hangsúlyozta Az örök élet feltételei címmel. Megjegyzéseit a gazdag ifjúnak a Krisztushoz intézett kérdésére alapozta: „Jó Mester, mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” A Biblia válasza, hirdette Smith, egy tételben összefoglalható: „Bánd meg, higgy, engedelmeskedj és élsz.” Kijelenti, hogy ez volt Jézus válasza. Végül is nem azt mondta a gazdag ifjúnak: „Ha pedig be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat!”? Smith tovább folytatva megjegyezte, hogy „a farizeusok igazságosságával az volt a baj”, hogy nem érték el az „erkölcsös jellem” elfogadható szintjét az „erkölcsi törvényhez” viszonyítva. Smith Joseph Bates téves útmutatását követte a gazdag ifjú történetének jelentésével kapcsolatban, ezért társaival együtt belemerült a törvényességbe. Még nem fedezték fel a törvény és az evangélium újszövetségi kapcsolatát. Némelyikünk magamat is ideértve hatalmas küzdelmet folytatott ugyanezzel a kérdéssel. De tartsunk ki! Erről szólt 1888.

~ 262 ~

Szeptember 14.

K ÉTFÉLE IGAZSÁGOSSÁG II. „Ábrahám, a mi atyánk, nem cselekedetekből igazult-e meg?” (Jakab 2:21)

A

z igazságosság és a megigazítás középpontjában a hit és az engedelmesség egymáshoz való viszonya áll. Tegnap úgy találtuk, hogy Uriah Smith 1888 eleji érvelése szerint az üdvösség kulcsa az engedelmesség. Erre elsősorban a gazdag ifjút használta illusztrációként. Smith nem vette észre, hogy bár a gazdag ifjú megtartotta a parancsolatokat, mégis elveszettként ment el Krisztustól. Smith és társai természetesen hittek a hit általi megigazításban. Hinniük kellett, mert benne van a Bibliában. Értelmezésüket azonban Róma 3:25. téves fordítására alapozták (a King James-fordításból), ami azt állítja, hogy Krisztus „megmutatja az ő igazságát az előbb elkövetett bűnöknek elnézése miatt” (Károli is így fordítja). Ezért írhatta J. F. Ballenger: „A hit elegendő a múlt bűneire való elégtételhez. Valóban drága az a vér, ami eltörli minden bűnünket, és tiszta lapot ad a múltra nézve. A hit csupán Isten ígéreteit teheti a mienkké. A jelenlegi kötelezettségünk azonban, hogy teljesítsünk… Engedelmeskedj Isten hangjának és élsz, vagy engedetlenkedj és meghalsz.” Ebből következtetve úgy hitték, hogy a hit általi megigazítás a múlt bűneire vonatkozik, és Smith, Butler és társai tanítása szerint a megigazítás fenntartása a megtérés után a „cselekedetek általi megigazulás” dolga. Ballenger később azt írta Jakabot igézve, hogy végül is „Ábrahám, a mi atyánk nem cselekedetekből igazult-é meg? Engedelmességünk a hitünkkel együtt biztosítja a megigazítást.” Ennek alapján ezen adventisták szerint a megigazítás nem egyedül hit által történik, ahogy Pál ismételten állítja (még Ábrahám esetében is, lásd Rm 3:20–25; 4:1–5; Ef 2:5, 8; Gal 2:16), hanem a hit és a cselekedetek által. Pontosan ezzel a teológiával nem értett egyet Waggoner és Jones. A Signs 1888. januári szerkesztői üzenetében Különféle igazságosságok címmel Waggoner Smithszel vitázva azt hangsúlyozta, hogy senki nem tud fejlődni az írástudók és a farizeusok erkölcsi igazságosságában, mivel „ők a saját cselekedeteikben bíztak, és nem vetették magukat alá Isten igazságosságának”. Valójában, hangsúlyozza, az igazságosságuk „egyáltalán nem volt igazságosság”. Egyszerűen csak próbálták „elfedezni a szennyes, rongyos ruhájukat úgy, hogy még szennyesebbet vettek magukra”. Hogyan üdvözülhetünk? És hogyan viszonyulnak a cselekedetek az üdvösséghez? Ez volt a vita lényege Minneapolisban. Szintén ez volt a küzdelem Pál és az ellenfelei között a Római és a Galáciabeliekhez írt levélben. Atyánk, adj nekünk megértést ebben a fontos témában, ahogy napról napra elmélkedünk felette!

~ 263 ~

Szeptember 15.

K ÉTFÉLE IGAZSÁGOSSÁG III. „Minden igazságunk olyan, mint a szennyes ruha.” (Ésaiás 64:5)

V

alóban olyanok? Ezt az álláspontot foglalta el Waggoner szemben Smithszel és társaival, akik a cselekedetek általi megigazulást hangsúlyozták. Waggoner ezt írta: „Az emberi igazságnak nincs több értéke az ember megigazítása után sem, mint előtte volt.” A megigazított keresztény is „a hite által él”. Ezért „akinek a legtöbb hite van, az fog a legigazabbul élni”. Ez igaz, mivel Krisztus „AZ ÚR, A MI IGAZSÁGUNK”. Waggoner számára a hit volt minden, és a [hit+cselekedetek=megigazulás] egyenlete „az antikrisztus lelkületében” gyökerezett. Jones szilárdan állt Waggoner mellett. 1889 májusában például azt mondta hallgatóinak, hogy a törvény nem azért van, hogy az igazságosságot keressük. Minden „igazságunk olyan, mint a szennyes ruha”. Smith visszautasította az efféle kijelentéseket. Egy hónappal később a Reviewban üzent Jonesnak A mi igazságunk című cikkében. Azt írta, hogy a lap egyes levelezői azoknak a kezére játszanak, akik el akarják törölni a törvényt azzal, hogy olyan megjegyzéseket tesznek az igazságunkra, hogy azok „szennyes ruhák”. A Review szerkesztője azzal folytatta, hogy „a törvény iránti tökéletes engedelmesség fejleszti ki a tökéletes igazságot, és ez az egyetlen módja az igazságosság elérésének”. „Nem ülhetünk a semmittevés zsámolyán, mint egy rakás tehetetlenség a Megváltó kezében… »Az igazságunk«… abból ered, hogy összhangban vagyunk Isten törvényével… Viszont ebben az esetben »az igazságunk« nem lehet szennyes ruha.” Arra következtet, hogy van egy igazság, ami „a parancsolatok megtartásával és tanításával biztosítható”. Amikor a cikk megjelent, Ellen White éppen arról prédikált egy tábori összejövetelen a New York állambeli Romában, hogy a hitnek meg kell előznie a cselekedeteket. Amikor az emberek nem tudták összhangba hozni Smith cikkével, amit mondott, úgy válaszolt, hogy Smith testvér „nem tudja, miről beszél; úgy látja az embereket, mint járkáló fákat”. Rámutatott, hogy bár Jézus és az igazsága központi kérdés az üdvösség szempontjából, ez nem jelenti azt, hogy elvetjük Isten törvényét. (MS, 1889, 5.) Smithnek pedig azt írta, hogy olyan ösvényen jár, ami szakadékhoz vezet, és úgy „járkál, mint egy vak ember” (Lt, 1889, 55.). Mi a helyzet a lelki látásunkkal? Világosan látjuk-e a hit és a cselekedetek, a törvény és a kegyelem viszonyát? Talán nem. Azonban ezt hangsúlyozza az egész 1888-as ügy. Választ kapunk az előző kérdésre, ahogy követjük Isten vezetését az adventista történelem ezen kis darabján keresztül.

~ 264 ~

Szeptember 16.

K ÉTFÉLE IGAZSÁGOSSÁG IV. „Mert a törvény cselekedeteiből nem fog megigazulni egyetlen halandó sem őelőtte. Hiszen a törvényből csak a bűn felismerése adódik.” (Róma 3:20)

E

léggé világosnak tűnik ez a bibliai tanítás. A törvény szerepe, hogy felemelje Isten eszményképét, és rámutasson a bűnünkre, amikor nem érjük el ezt az eszményt. A törvénynek, Róma 3:20 világosan kijelenti, egyáltalán nincs ereje, hogy üdvözítsen. Ez mind igaz. De! Ha valóban hisszük, hogy a megigazítás kegyelemből hit által van a törvény cselekedetei nélkül, akkor mi történik a törvénnyel? Jó kérdés! Smith és Butler tekintélykörét az 1888-as időszakban az a félelem motiválta, hogy a törvény lekicsinylése a szombat elvetéséhez fog vezetni. Hallgassuk meg Butlert a témáról! Az általunk betöltött törvény igazságossága című cikkében megjegyezte, hogy „van egy mindenfelé előtérbe kerülő vélemény”, ami bár kellemes, de veszélyes: „»Csupán higgy Krisztusban, és minden rendben lesz veled.« … Jézus mindent megtett.” Ez a tanítás, jelenti ki, „az egyik legveszélyesebb eretnekség a világon”. A harmadik angyal üzenetének az egész lényege, hangsúlyozza, „az Isten törvényének való engedelmesség szükségessége. »Itt (vannak), akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét.«” A keresztény világ, tette hozzá Butler, rohamosan elveszíti ezt az igazságot, és nekünk, adventistáknak kell felemelnünk azt. Itt van a lényeg! Egyesek attól féltek, hogy Krisztusnak és az ő igazságának túlhangsúlyozása a törvény, az engedelmesség és az emberi igazságosság szükségességének elvetésével jár. Ez a félelem volt a középpontjában annak a reakciónak, amit Jones és Waggoner tanításai váltottak ki Minneapolisban. A két oldal két mérhetetlenül eltérő nézőpontot képviselt. A reformerek számára a kulcsszavak „Jézus”, „a hit”, „a hit általi megigazítás” és a Krisztus igazságához kapcsolódó kifejezések voltak. Másrészről viszont a Smith–Butler-csoport „az emberi erőfeszítés”, „a cselekedetek”, „az engedelmesség”, „a törvény”, „a parancsolatok”, „a mi igazságunk” és „a cselekedetek általi megigazulás” kifejezéseket hangsúlyozta. Még 120 évvel Minneapolis után is meglehetősen eltér egymástól ez a kétféle szemléletmód az adventizmusban. Egymást teljesen kizáróaknak kell lenniük? Miért igen vagy miért nem? Hova sorakozol fel ezekben a kérdésekben? Gondold végig! Beszélgess erről a családoddal és a barátaiddal!

~ 265 ~

Szeptember 17.

HOGYAN LÁTTA WAGGONER AZ ÜDVÖSSÉGET? I. „Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” (Efézus 2:8–9)

A

z első dolog, amit megfigyelhetünk Waggoner teológiájában, hogy az ember semmit sem tehet, hogy kiérdemelje az üdvösséget. Azt írta: „Üdvösségünk teljes mértékben Isten végtelen kegyelmének és Krisztus érdemeinek köszönhető.” Az Úr „nem várja a bűnösöktől, hogy előbb bűnbocsánatra vágyjanak, mielőtt erőfeszítést tenne megmentésükért”. Ez valóban jó hír, ám ez olyan evangélium, ami távol áll Uriah Smith azon látásától, hogy az engedelmesség vezeti az embereket Istenhez. Sőt, Waggoner szerint a kegyelmes Isten keresi meg az érdemtelen elveszettet. Az Úr teszi a kezdeményező lépést az üdvösségben. Waggoner teológiájának második pillére, hogy egyetlen személy sem válhat jóvá a törvénynek való engedelmesség által, mivel a „törvénynek nincs semmi igazsága, amit bármely emberre ráruházhatna”. Azt tartotta, hogy „egy ember sem képes jót tenni, amíg először jóvá nem válik. Ennélfogva a bűnös ember által végrehajtott jó cselekedeteknek nincs olyan hatásuk, hogy igazzá tehetnék őt, sőt, éppen ellenkezőleg, mivel gonosz szívből jön, ezért gonosz, és csak növeli a vétkességnek az összességét.” „Sőt – mondja –, a farizeusok nem tűntek el; sokan vannak napjainkban is, akik azt remélik, hogy igazságot nyernek saját jó cselekedeteik által.” Waggoner úgy látta, hogy Isten sohasem mutatta be úgy a törvényt, mint egy sugárutat, amelyen haladva elérhetjük a mennyet. Mind Waggoner, mind Jones úgy hitte, hogy a törvény nem csak „a bűn felismerésére adatott”, hanem hogy „odavigye az embereket Krisztushoz, hogy hit által igazíttassanak meg”. „Mivel a bűnös ember legjobb igyekezetének sincs semmilyen hatása sem arra, hogy igazságosságot teremjen, ezért nyilvánvaló, hogy egyedül csak ajándékként kaphatja meg azt.” Saját próbálkozásunk, hogy elérjük az igazságosságot, olyan, mintha „szennyes ruhákkal”próbálnánk eltakarni mezítelen testünket. De „úgy találjuk, hogy amikor Krisztus befed bennünket a saját igazságának palástjával, akkor ő nem takarja el a bűnt, hanem elveszi azt”. Ezért amikor elfogadjuk Jézus igazságát, bűneink „eltöröltetnek”. Köszönjük, Urunk, Krisztus palástját! Miután évek óta eredménytelenül próbáltuk magunkat helyrehozni, végül készek vagyunk átadni magunkat és teljesen elfogadni ajándékodat. Ámen!

~ 266 ~

Szeptember 18.

HOGYAN LÁTTA WAGGONER AZ ÜDVÖSSÉGET? II. „Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek.” (János 1:12–13)

A

mikor valaki hit által elfogadja Krisztus igazságát, állítja Waggoner, Isten családjának tagjává válik. „Figyeljük meg – írja –, hogy amikor kegyelme által megigazulunk, örökösökké leszünk… A Krisztus Jézusba vetett hit tesz bennünket Isten gyermekeivé; ezért tudjuk, hogy aki az Úr kegyelme által megigazíttatott: bűnbocsánatot kapott, és a menny örököse lett.” A megigazítás és az Isten családjába való befogadás nem jelenti az üdvösség egészét Waggoner szerint. Egyáltalán nem, mivel „a Megváltó nem azért fogad fiává bennünket, mivel jók vagyunk, hanem azért, hogy jóvá tegyen bennünket”. Abban a pillanatban, amikor Isten megigazít és befogad valakit családjába, új teremtésekké formálja át őket. Az ilyen személyek, teszi hozzá Waggoner, nem csak hogy nincsenek többé kárhoztatás alatt, hanem „most már új teremtmények Krisztusban, és ezentúl új életben járnak, többé nem a »törvény alatt«, hanem »kegyelem alatt«”. „Új szívet” ad a megigazítás pillanatában Isten a megtérő bűnösnek. Ezért „helyes azt mondanunk, hogy meg van mentve”. Fontos itt megjegyeznünk, hogy Waggoner gyakran egy lélegzetre beszél a hit általi megigazításról és az újjászületésről. Ez igenis helyénvaló, mivel ugyanabban a pillanatban történnek meg. Más szavakkal: abban a pillanatban, amikor egy személy megigazíttatik, ugyanakkor újjá is születik a Szentlélek által. Ily módon valakinek az igazzá nyilvánítása és a természetének a megváltozása egy időben történik. Ennek eredményeként Waggoner szerint igaznak számíttatni nem jogi fikció. A megigazított személyek másként gondolkodnak, arra vágynak, hogy Isten vezetése alatt másképpen cselekedjenek. De természetesen amikor elbuknak, és megbánják azt, ott van az ő kegyelme számukra, hogy megbocsásson és megújítsa őket. Isten családjába befogadtatni olyan személyként, aki kívül született ezen a családon (Ef 2:1–5): csodálatos ígéret. Köszönjük neked, Urunk, hogy Isten családjának részesei lehetünk!

~ 267 ~

Szeptember 19.

HOGYAN LÁTTA WAGGONER AZ ÜDVÖSSÉGET? III. „Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre.” (2Korinthus 5:17)

Ú

j „teremtés” vagy új „teremtmény” Krisztusban – hatalmas tanítás. Végighalad az Újszövetségen, de ezt a sajátos kifejezést Pál írásaiban találjuk meg. Waggoner úgy értelmezte a témát, hogy amikor egy személy megigazíttatik, akkor újjá is születik mint új teremtés, és Isten befogadja a családjába. Az õ szavaival élve „a különbség a megigazított ember és a bűnös között sokkal több, mint csupán a hitük különbsége. Több, mint egyszerűen Isten részéről történő tetszőleges elszámoltatás. Ez egy valóságos különbség… Az Úr soha sem nyilvánít valakit igaznak csak azért, mert elismeri az igazságot. Valóságos, szószerinti a változás a bűn állapotából a megigazított állapotba, ami igazolja a Mindenhtaót ezért a kijelentéséért.” Egyszerűen szólva a megigazított személy különbözni fog a bűnöstől, mivel Isten új teremtéssé tette őt a megigazítás pillanatában. Waggoner számára a megigazítás, az újjászületés és az örökbefogadás jelentette a keresztény élet kezdetét. Ellentétben a megszenteltséget tanítókkal, akik ragaszkodtak a megszentelődés olyan formájához, mely „a személy részéről semmiféle szokásváltozással nem járt együtt”, ő úgy látta ezt a „szentséget” az életet átformáló törvény iránti engedelmesség nélkül, hogy az „megtévesztés”. Szerinte a megmentett ember az Úr törvényén nyugvó életet él majd. Azt írta, hogy „annyira lehetséges egy embernek jobban szeretni Istent, közben meg elmulasztani a cselekedeteivel kifejezni azt, mint lélegzetvétel nélkül élni”. A bűn feletti győzelem a keresztény emberben lakozó Szentlélektől ered. Csupán azok, akik győznek a bűn felett, lesznek ott az örök országban. Waggoner, ahogy látjuk, nem ellenezte a törvényt és az engedelmességet. De annak ellene volt, hogy a törvény és az engedelmesség legyen az egyén tapasztalatának középpontjában. Nem! Ez a hely egyedül Krisztusé és az ő igazságáé. De az Üdvözítő igazságának uralma alatt szükségszerűen vágyik arra az újjászületett személy, hogy Istennel járjon, és megtartsa a törvényét. A sorrend döntő. Először az üdvösség és csak azután jön az engedelmesség. Ha megfordítod, akkor törvényeskedő leszel.

~ 268 ~

Szeptember 20.

MI A HELYZET A SZÖVETSÉGGEL? I. „Ímé, eljön majd az idő, így szól az Úr, amikor új szövetséget kötök Izrael házával… törvényeimet elméjükbe adom, és szívükbe írom azokat…” (Zsidók 8:8–10)

A

vallásos szövetség egy megállapodás Isten és az emberek között, amelyben az Úr kötelezi magát, hogy megáldja az őt elfogadókat és akik odaszentelik magukat neki. Ez elég jó körülírása a fogalomnak. De pontosan mit jelent? Mi következik belőle? Ilyen kérdések osztották meg az adventista közösséget az 1880-as években. Smithnek és Butlernek volt válasza a szövetség kérdésére. Nagyon egyszerűen hangzott: „Engedelmeskedj és élsz.” Az engedelmesek örök életet nyernek. Ezért hangsúlyozták a törvényt, az engedelmességet és a személyes igazságosságot. Waggoner azonban a feje tetejére fordította az „engedelmeskedj és élsz” kijelentést. Azt állította, hogy először volt a megigazítás és az élet Krisztusban, és csupán azután az engedelmesség. Ennélfogva úgy fejezhetjük ki ezt a képletet, hogy „élj (Krisztusban), és (azután) engedelmeskedj”. A legfontosabb probléma Waggoner szemszögéből az volt a régi szövetséggel, hogy „nem biztosított fedezetet a bűnök bocsánatára”. De az új szövetség középpontjában ott állt a Jézusba vetett hit általi megigazítás. Ez a kegyelem szövetsége, amelyben az újjászületett keresztények szívében ott él Isten törvénye. „Törvényben járni”, állítja Waggoner, természetes életmód lesz azoknak, akik az Úr családjába születtek, és a belső törvény ott él a lényükben. Az 1888-as adventistákat foglalkoztatta a szövetség kérdése. Ez valóban helyénvaló volt, hiszen mi más lenne fontosabb, mint az üdvösség? Semmi! Az üdvösséghez mérve egy új autónak, egy jobb háznak vagy akár magának a földi életnek sincs jelentősége. Nem kell hibáztatnunk a több mint egy évszázaddal ezelőtt élő adventistákat felindultságukért, amikor jött valaki, és megkérdőjelezte az üdvösségről szóló elképzelésüket és az egyház küldetését. Mindnyájunkat ugyanilyen mélyen kell, hogy foglalkoztassanak ezek a kérdések. Betegség és halál által összezavart világban élünk. Van valami jobb is? Vajon ez a zűrzavar örökkön-örökké fog tartani? Milyen alapon mentheti meg Isten a kétkedő embereket ezen a bizonytalan Földön? Ezek a vallásos hit kérdései. A válaszok ösztönözték az adventista egyház kialakulását, és összefüggnek majd végső sorsával is. Segíts bennünket, Atyánk, hogy megtanuljunk veled együtt gondolkodni! Segíts bennünket megérteni a leg fontosabb kérdéseket a Bibliában és az életünkben!

~ 269 ~

Szeptember 21.

MI A HELYZET A SZÖVETSÉGGEL? II. „Eljön az az idő – így szól az Úr –, amikor új szövetséget kötök Izrael és Júda házával… mert megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.” (Jeremiás 31:31–34)

E

llen White és Waggoner lényegében összhangban voltak a szövetségekkel kapcsolatban. Ellen White két szövetséggel kapcsolatos írása az 1880-as évek végén részletes összefoglalót ad arról, ahogy a témát látta. „Az »ószövetségnek« ezek voltak a kifejezései: Engedelmeskedj és élsz… Az »újszövetséget« »jobb ígéretekre« fektették le – ez a bűnök bocsánatának és Isten kegyelmének ígérete volt, amely megújítja a szívet, és összhangba hozza a törvény alapelveivel. »Hanem ilyen lesz az a szövetség, amelyet Izrael házával fogok kötni, ha eljön az ideje – így szól az Úr: Törvényemet belsejükbe helyezem, szívükbe írom be… megbocsátom bűneiket, és nem gondolok többé vétkeikre.« (Jeremiás 31:33–34) Ugyanazt a törvényt, amelyet a kőtáblákra véstek, a Szentlélek a szív tábláira írta. Ahelyett, hogy saját igazságunk létrehozásán fáradozunk, inkább fogadjuk el Krisztus igazságát! Az ő vére engesztelés bűneinkért. Engedelmességét nekünk tulajdonítja Isten. Azután a Szentlélek által megújított szív megtermi majd »a Lélek gyümölcseit«. A Megváltó kegyelme útján az Isten szívünkbe írt törvénye iránti engedelmességben élünk. Ha Jézus Lelke lakozik bennünk, akkor éppen úgy kell járnunk, ahogy ő járt.” (PP, 372. o.) A kegyelem szövetségének a fogalma nagyon sok régi vágású adventistát rázott meg, mivel ők a régi szövetségben az engedelmesség elsőbbségét hangsúlyozták. Mivel Waggoner a Krisztusba vetett hitre összpontosított, ez aláásta a törvényhez igazodó teológiájukat, annak ellenére, hogy Waggoner, Jones és Ellen White kiemelkedő helyre tették a törvényt és az engedelmességet a teológiájukban. Számukra azonban az engedelmesség a Jézussal való megmentő kapcsolatból eredt, nem pedig fordítva, hogy az engedelmességből ered az ilyen kapcsolat. Melyik irányba halad az „áramlat” a te életedben? Az a benyomásom, hogy túl sok adventista foglalkozik a saját teljesítményével – azzal, hogy miként cselekszenek – ahelyett, hogy érdeklődésük elsősorban Krisztusra és arra irányulna, amit értük tett. A mai a legalkalmasabb nap arra, hogy az életed további részében megfordítsd ezt az „áramlatot”, és elkezdj új szövetségben járni Istennel.

~ 270 ~

Szeptember 22.

A HITTÉTELEK ÉS A KERESZTÉNYEK SZERETETK APCSOLATA „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást… ha szeretjük egymást, Isten lakik bennünk, és az ő szeretete lett teljessé bennünk.” (1János 4:11–12)

F

elteszem, hogyha ki tudnánk érdemelni az üdvösséget saját erőnkből, lenne okunk büszkének lenni teljesítményünkre, és okkal fejezhetnénk ki más „alábbvaló lények” iránt méltatlankodásunkat, mivel nem voltak képesek a mi magas szintű teljesítményünket elérni. De a dolgok nem így történnek. Mindannyian elbuktunk és folyamatosan el is bukunk. Egyedül Isten szeretete menthet meg bennünket. Ennek következtében az egyetlen megfelelő válasz, hogy szeretjük őt és embertársainkat. A szeretet az egyetlen helyes válasz annak az Istennek, aki önmagunk ellenére mentett meg bennünket. Ez nem jelenti azt, hogy a tantételek nem fontosak. Ellen White például mélységes érdeklődést mutatott a Biblia helyes értelmezése és a keresztény tanítások iránt. De még ennél is jobban foglalkoztatta, hogy a Biblia-tanulmányozás és a hittételekkel kapcsolatos megbeszélés a keresztény szeretet légkörében folyjon. Még 1887-ben, amikor látta Minneapolis kegyetlen lelkületét feltűnni a horizonton, azt írta, hogy „ott van a veszélye annak, hogy lelkészeink nagyon elmerülnek a hittételekben… miközben saját lelküknek van szüksége gyakorlati kegyességre” (Lt, 1887, 37.). 1890-ben pedig D. T. Jones (a Generálkonferencia titkára) azt írta W. C. White-nak, hogy „édesanyád és dr. Waggoner egybehangzóan azt mondják: egyáltalán nem a tantételek pontjai a vitatott kérdések, hanem azt a lelkületet kifogásolják, amelyet népünk mutat ezekkel a kérdésekkel szemben. Megerősíthetem, hogy az a lelkület nem Krisztus lelkülete volt. Nem volt az az én esetben sem, és azt hiszem, elég biztosan kijelenthetem, mások esetében sem volt az. Gyakran átgondoltam az ügyet, és azon tűnődtem, hogy egy ilyen jelentéktelen kérdés miért tudott a gyakorlatban ekkora háborgást és ilyen megosztottságot teremteni… Az édesanyád és dr. Waggoner elgondolása nem az volt ezekkel a kérdésekkel, hogy ráerőltessék mindenkire, hanem hogy meghonosítsák a hit általi megigazítás tanítását és Krisztus Lelkét, és megpróbálják az embereket Jézushoz téríteni.” Itt a döntő jelentőségű pont! Nézzünk szembe ezzel! Amikor a „kereszténységünk” szeretet nélkülivé tesz minket, nyilvánvalóan nem az igazi dologgal rendelkezünk, még akkor sem, ha minden hittételt kifogástalanul megtartunk. Ám amikor felismerjük, hogy Krisztus Isten kegyelmén keresztül valóban kimentett bennünket a bűn gödréből, a válaszunk a szeretet lesz. A hiánya pedig azt jelenti, hogy meg kell menteni bennünket. Segíts bennünket, Atyánk, hogy elfogadjuk a megmentő kegyelmedet, és ezáltal a szereteted csatornái lehessünk! ~ 271 ~

Szeptember 23.

ELLEN WHITE MINNEAPOLISBAN; ENGEDJÜK BE JÉZUST! I. „Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt… és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok az Isten mindent átfogó teljességéig.” (Efézus 3:14, 19)

E

llen White Minneapolisban az adventista teológiának nem egy új tanítását hangsúlyozta, hanem azt kívánta az adventizmustól, hogy emelje fel a Megváltót, és gyakorolja az alapvető kereszténységet. „Az összejövetel lényege számomra az volt, hogy bemutathassam Jézust és az ő szeretetét az én testvéreim előtt, mert kifejezett jelei voltak annak, hogy sokukban nem Krisztus lelke munkálkodott.” (MS, 1888, 24.) „Nem csak az adott szónoklatok, de mindazon tagok vallásos tapasztalatai is nagy mértékben mellőzték az Üdvözítõbe vetett hitet, mint a bűnös egyedüli reménységét, pedig ők azt állították, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében. Ezen az összejövetelen bizonyságot tettem arról, hogy a legbecsesebb világosság, ami a Szentírásból ragyog elő a Krisztus igazságossága témájában, kapcsolatban van a törvénnyel, és ezt állandóan a bűnös szeme előtt kellene tartani mint üdvösségének egyedüli reménységét… A mérce, amely a jellemet méri, a királyi törvény. A törvény feltárja a bűnt. A törvény által ismerjük fel a bűnt. Jézus azonban folyamatosan vonzza magához a bűnöst az ő csodálatos szeretetén keresztül, melyben megalázta magát, hogy gyalázatos kereszthalált haljon. Micsoda tanulmány ez! Olyan titok, amelybe az angyalok is őszintén vágynak bepillantani. Olyan tudomány ez, amely a legintelligensebb elmét is próbára teszi, hogy az elbukott ember – akit Sátán megtévesztett, és saját oldalára állított a kételkedésben – hasonlóvá válhat az örökkévaló Isten Fiának képmásához. Ez az ember olyan lehet, amilyen ő, hogy Krisztus embernek tulajdonított igazsága miatt Isten úgy fogja szeretni az embert – az elbukottat, de megváltottat –, ahogyan a Fiát is szerette … Ez az Istenség titka. Ennek az igen értékes képnek helye van minden szónoklatban, fel lehetne függeszteni minden emlékcsarnokba, hangoztatni kéne minden ajaknak, ennek a képmásnak kellene kirajzolódni azokban az emberekben is, akik megízlelték és megismerték, milyen jó az Úr, ezen kéne elmélkedni, és ez lehetne minden beszélgetés háttere!” (I. m.) Engedjük be Jézust! Ha Ellen White tanácsot adhatna nekünk az 1888-as összejövetellel kapcsolatban, akkor ez lenne az. Döntsünk most úgy, hogy beengedjük, mielőtt befejeznénk ezt az olvasmányt!

~ 272 ~

Szeptember 24.

ELLEN WHITE MINNEAPOLISBAN; ENGEDJÜK BE JÉZUST! II. „Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei, és éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk…” (Efézus 5:1–2)

„C

sak száraz elméleteket adnak elő, a drága lelkek meg az élet kenyerét éhezik. Nem ez az a prédikáció, amire szükség van, vagy amit a menny Istene elfogad, mert ez nélkülözi Krisztust. A Megváltó isteni képmását kell az emberek elé tartani… Őt kell felemelni a hallgatóság elé. Amikor Jézust emelik magasra, akkor a teremtmény érdeme a jelentéktelenségbe süllyed. Minél többet tekint a szem rá, annál többet tanulmányozza az õ életét, tanításait, tökéletes jellemét, annál visszataszítóbbnak fogja találni a bűnt. Szemlélés által az ember egyre inkább gyönyörködik, és egyre jobban vonzódik Krisztushoz, egyre jobban elvarázsolja, mindinkább vágyik arra, hogy hozzá hasonlítson, mígnem hasonlóvá is válik az ő képéhez, és a gondolkodása is krisztusi lesz. Énokhoz hasonlóan Istennel jár. Gondolatai Jézus körül időznek. Ő lesz a legjobb Barátja… Tanulmányozd Krisztust! Tanulmányozd az ő jellemét vonásról vonásra! Ő a mi példaképünk, akit nekünk utánoznunk kell életünkben és jellemünkben, máskülönben nem tudjuk bemutatni őt igazán, csak egy hamisított képet. Ne embereket utánozzunk, mert ők tökéletlenek szokásaikban, beszédjükben, viselkedésükben és jellemükben. Elétek hozom az ember Jézus Krisztust. Személyesen kell ismernetek őt úgy, mint a Megváltótokat, mielőtt tanulmányoznátok őt, mint a példaképeteket… Mindenki, aki Krisztus követőjének mondja magát, az ő nyomdokain kell, hogy járjon, át kell itassa az ő Lelke, hogy így bemutathassa Jézus Krisztust a világnak, aki azért jött közénk, hogy bemutassa nekünk az Atyát… Az semmi esetre sem törli el a törvényt vagy becsüli le annak rangját, ha magasra emeljük Jézust, erőnk egyedüli forrását; ha bemutatjuk az ő páratlan szeretetét abban, hogy az ember bűneit magára vette, saját igazságosságát pedig az embernek tulajdonította. Inkább oda helyezi, ahol a helyes világosság ragyogja be és magasztalja fel. A törvény csak úgy lehet teljes a megváltás nagyszerű tervében, ha azt a megfeszített és feltámadt Megváltó fényében mutatják be.” (MS, 1888, 24.) Ellen White beszédét hallgatva felmerülhet benned kérdés: Hogyan kaphatnánk eleget Jézusból? Ez igaz. Ő az egyedüli ebben a világban, akire mértéktelenül vágyakozhatsz.

~ 273 ~

Szeptember 25.

ELLEN WHITE MINNEAPOLISBAN; JÉZUS VISSZATÜKRÖZÉSE I. „Mert példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.” (János 13:15)

A

z alázatos, szerető Jézus követésre érdemes példa, de nem olyan, ami „közönséges” embereket követésre csábítana. Itt lép színre az átformáló kegyelem és az újjászületés. Isten a hétköznapi embert akarja új teremtménnyé tenni – kereszténnyé, aki visszatükrözi az ő szeretetét. Ez volt Ellen White másik prédikációs témája Minneapolisban. Az október 20-án elmondott igehirdetése a minneapolisi Tribune beszámolója szerint sokakat könnyekre fakasztott, és a hallgatóságban őszinte, szívből jövő bizonyságtételeket szült. Így szólt hallgatóihoz: „Csak akkor lehettek gyümölcstermő keresztények, akkor mondhatjátok, hogy ismeritek Urunkat és Megváltónkat, Jézus Krisztust, ha gyakorló keresztények is vagytok, ha folyamatos fejlődést mutattok a kegyes életben. Ez mind fontos. Sokan mintha úgy gondolnák, hogy mihelyst a víz alá merülnek a bemerítésben, és nevük bekerül a gyülekezet névsorába, azzal már minden munkát el is végeztek.” Ellenkezőleg, „ha otthonaikban nem kezdik gyakorolni a kereszténységet, hamarosan mindent elveszítenek… Fontos, hogy állandóan növekedjünk a kegyelemben, és ha mi a növekedés tervén dolgozunk, Isten megsokszorozza azt, és feltűnik követőiben az ő „hasonmása”. Az egész menny érdekelődést tanúsít Krisztusnak e nagyszerű munkája iránt. „Minden élőlény, akit Isten teremtett, figyeli, hogyan végződik a világosság és dicsőség Urának és a sötétség hatalmainak harca. Sátánminden erejével arra törekszik, hogy eltakarja Isten igazi jellemét, hogy a világ ne érthesse azt, és az igazságosság öltözete alatt munkálkodik sokakban, akik kereszténynek vallják magukat, ám az ördög jellemét mutatják be Krisztus jelleme helyett. Hamis színben mutatják be az Urat. Minden alkalommal, amikor híján vannak a kegyelemnek és az alázatosságnak, elferdítik Jézus jellemét.” (MS, 1888, 8.) „Isten szeretet.” (1Jn 4:8) Krisztus azért jött, hogy ezt a szeretetet mutassa be életében és halálában. Szeretné, ha olyanok lennénk, mint ő, hogyha hagynák kifejlődni bennünk az ő „képmását”. Fogadj el ma engem, Uram! Add, hogy ne csak vágyjak ajándékodra, hanem elfogadjam azt, és éljem a mindennapi életemben!

~ 274 ~

Szeptember 26.

ELLEN WHITE MINNEAPOLISBAN; JÉZUS VISSZATÜKRÖZÉSE II. „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket…” (1János 3:14)

V

alóban szeretjük hittestvéreinket? Még a számunkra visszataszítóakat is? A szerető testvéri közösség körüli problémák voltak a jellemzői az 1888-as korszak adventizmusának. „Ellen White-nak a Generálkonferencia küldötteihez intézett szavai október 21-én ezek voltak: Akik valóban szeretik Istent, nyilvánvaló szívbéli jósággal, belátással és igazságossággal kell viseltetni mindazok iránt, akikkel kapcsolatba kerülnek, mert ezekért munkálkodik Isten. Nincs semmi, amire Krisztusnak nagyobb szüksége volna, mint olyan képviselőkre, akik szükségét érzik, hogy őt képviseljék. A gonosz beszédűek, a gonosz gondolkodásúak döntik romba a lelket. Ez folyik itt ezen a konferencián is. Semmi nem hiányzik jobban az egyházból, mint a krisztusi szeretet világos megnyilvánulása. Amint az egyház tagjai szent szövetségbe forrnak össze Jézussal együttműködve, Isten velük lesz, és ő munkálkodik bennük. Szemünknek mennyei szemcseppre van szüksége, hogy lássuk: milyenek is vagyunk és milyennek kellene lennünk, meglássuk azt az erőt, mely Krisztusban adatott, ami képessé tesz bennünket arra, hogy elérjük az ő tökéletességének magas mércéjét. Jézust példaként kell magunk előtt tartani. Ez a jelenvaló igazság most és mindörökké. János úgy vált eggyé Mesterével lélekben, hogy Jézust szemlélte, és elfogadta jellemének tisztaságát… Rá lett bízva, hogy ő beszéljen a Megváltó szeretetéről – a szeretetről, melyet gyermekeinek egymás iránt kellene kinyilvánítani. Az mondja nekünk: kezdettől fogva hallottunk, hogy szeretni kellene egymást… Tudjuk, hogy átmentünk a halálból az éltbe, mert szerettük a mi testvéreinket… Urunk világosan megfogalmazott szavakat intézett azokhoz, akik a farizeusokhoz hasonlóan a kegyességgel dicsekednek, ám szívükben nincs meg Isten szeretete. A farizeusok vonakodtak megismerniaz Urat és Jézus Krisztust, akit ő küldött. Vajon nem fenyeget-e bennünket is az a veszély, hogy ugyanazt fogjuk tenni, mint a farizeusok?” (MS, 1888, 8a; kiemelés hozzáadva) Nem véletlen, hogy Krisztus és Ellen White ismételten összekötik a tökéletesség és a szeretet gondolatát. Isten erkölcsi jellemének visszatükrözése nem olyan dolog, amit megeszünk vagy amit elhiszünk. Hanem olyan, mint az Isten, aki a szeretet.

~ 275 ~

Szeptember 27.

ELLEN WHITE MINNEAPOLISBAN; JÉZUS VISSZATÜKRÖZÉSE III. „Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket.” (2Korinthus 7:1)

A

legrosszabb dolog – a legelszomorítóbb az egymás iránti szeretet és szánalom hiánya. Ellen White így beszélt erről a küldöttek előtt: „Ez az, amit Isten világosan kijelentett előttem, és ez az, amit mondani akartam nektek, hogy ha volt valaha idő, amikor meg kellett aláznunk magunkat Isten előtt, akkor ez a mostani az… Sátán mesterkedése tartja szívünket távol Krisztus szerelmétől… Sok a formaság és a külsőség. Vágyunk Jézus szerelmére, szeretnénk Istent mindennél jobban szeretni és felebarátunkat, mint magunkat. Amikor így teszünk, akkor leomlanak előttünk az akadályok, mint ahogy Izrael gyermekei előtt leomlottak Jerikó falai. Ám annyi önzés van bennünk, annyira szeretnénk, ha a mi fajtánk lenne fölényben… Minél alacsonyabbra fekszünk a kereszt lábánál, annál világosabban látjuk Krisztust… Mit tesz Isten és Jézus?... Megtisztítják a szentélyt. Nos, nekünk együtt kell működnünk velük, és meg kell tisztítanunk lelkünk szentélyét minden bűntől, hogy nevünk be legyen írva az élet könyvébe, ami a Bárányé, hogy minden bűnünk kitöröltethessen, amikor eljön a felüdülés ideje az Úrtól… Nincs idő arra, hogy saját éneteket emeljétek fel, hanem emeljétek fel Jézust! Ó, emeljétek őt magasra! Hogyan tehetjük ezt meg?... Bárcsak a menny Istene töltené be szíveteket az ő erejével, hogy megfelelő jellemre, tiszta szívre tehessünk szert általa, és megismerhetnénk, hogyan munkálkodhatnánk a betegekért, szenvedőkért… Mihelyst teljes szívből szeretjük Istent és embertársainkat, mint magunkat, csak akkor fog Isten általunk működni. Hogyan fogunk megállni a késői eső idején? Csak úgy, ha az ő szeretete munkálkodik bennünk. A szívekben lakozó krisztusi szeretet többet tesz a bűnösök megtéréséért, mint az összes prédikáció, amit csak el tudtok mondani. Arra van szükségünk, hogy megkapjuk Krisztus szeretetét, amit tanulmányozhatunk a Bibliában, és megismerhetünk abból, amit a Szentírás elmond róla… Most, kedves testvéreim, most szabaduljunk meg a szívünk ajtaját elzáró szeméttől… nincs vesztegetni való időnk!” (MS, 1888, 26.; kiemelés hozzáadva) És ez igaz. Ma van az üdvösség napja. Térdre, ó, Izrael! Mennyei Atyám, az elmúlt napokban jobban megértettem, mint ezelőtt bármikor, hogy a valódi kereszténység középpontjában a szeretet áll. Add, hogy ma eredményes csatornája lehessek a te szeretetednek a családomban, a munkahelyemen… ~ 276 ~

Szeptember 28.

ELLEN WHITE MINNEAPOLISBAN; A TÖRVÉNY ÉS AZ EVANGÉLIUM „Tudjuk, hogy az ember nem a törvény cselekedetei alapján igazul meg, hanem a Krisztus Jézusba vetett hit által… mert a törvény cselekvése által nem igazul meg egy ember sem.” (Galata 2:16)

A

hogy az elmúlt napokban láthattuk, Ellen White-ot nagyon nyugtalanította az 1888-as korszak adventizmusa. Okkal. A helyes tantételekre, az adventista hagyományokra összpontosítottak, és hogy jó adventisták legyenek, eközben túl sokszor feledkeztek meg arról, miről is szól az evangélium elméletben és gyakorlatban. Viselkedésükben az egykori farizeusokat követték, így keresztényietlen módon viselkedtek egymással, úgy, hogy még kétségbe vonták Isten törvényét és a jó adventista tanításokat is. Szívéből felkiáltva szólt a küldöttekhez ismét október 24-én: „Úgy szeretnénk az igazságot, ahogy az Jézusban van. Ám amikor valami jön és elzárja az ajtót, hogy [a Jézusról szóló] igazság hullámai ne juthassanak azon át, hallani fogjátok a hangomat, Kaliforniában, Európában vagy bárhol legyek is, mert Isten világosságot adott nekem, és azt mindenképpen ragyogni hagyom. Láttam azokat a drága lelkeket, kik megismerték az igazságot [az adventizmust], de elfordultak attól amiatt, ahogy az igazsággal bántak, mert nem volt abban Jézus. És ez az, amiért állandóan felemelem a szavam előttetek – mert Jézusra van szükségünk.” (MS, 1888, 9.; kiemelés hozzáadva) Tizennyolc hónappal később még mindig az adventista szolgálattal küszködött, hogy „megnyissák szívüket, és beengedjék az Üdvözítőt”. Azt mondta a lelkészeknek, akik a Generálkonferencia Biblia-iskolájára gyűltek össze, hogy amikor eltávoznak az összejövetelről, ahol annyira megteltek az evangélium üzenetével, még a csontjaik is égnek majd a buzgalomtól, annyira, hogy képtelenek lesznek hallgatni. Azonban ha kifejezik érzéseiket, „az emberek talán azt fogják mondani, hogy túl izgatottak vagytok, túl sok időt vesztegettek erre a témára, és nem foglalkoztok eleget a törvénnyel; többet kell tehát foglalkoznotok a törvénnyel; nem kell mindig Krisztus igazságosságáról beszélni, hanem hangsúlyozzuk csak a törvényt”. Ellen White így válaszolt az ilyen „jó” adventista véleményre: „Hagyjuk, hogy a törvény megoldja a maga dolgát. Addig dolgoztunk már a törvényen, hogy kiszáradt, mint Gilboa hegyei harmat és eső nélkül. Bízzunk inkább a názáreti Jézus Krisztus érdemeiben! Segítsen Isten bennünket, hogy szemünk be legyen kenve szemgyógyító írral, hogy láthassunk!” (I. m., 10.) Van némi jó dolog is abban, ha tűzbe jövünk – ha a megfelelő lélekkel tudjuk végezni azt.

~ 277 ~

Szeptember 29.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HARMADIK ANGYALI ÜZENET

I.

„Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” (Jelenések 14:12)

A

hogyan láttuk, 1888-ra az adventizmus és az üdvösség evangéliumi értelmezése közötti szétválás problematikussá vált. Az adventisták erősek voltak a megkülönböztető adventista hitelvekben, de erőtlenek a nagy evangéliumi tanításokban, amelyeket alapítóik közösen vallottak más keresztényekkel. Ellen White úgy tekintett Jonesra és Waggonerre, mint akik helyrehozzák ezt a zavart. Egyes cselekedetirányultságú vezetővel szemben Waggoner felismerte, hogy az egyház eltért az üdvösségről szóló történelmi tanítástól. Ellen White ugyanerről az igazságról beszélt, és meglepődését fejezte ki, hogy egyesek Jones és Waggoner tanítását „ismeretlen hittételnek” találták, miközben az „üzenetük nem volt új igazság, hanem pontosan ugyanaz, mint amit Pál és amit maga Krisztus is tanított”. (MS, 1889, 27.) Waggoner azon megjegyzése, hogy az ő törvénnyel és evangéliummal kapcsolatos értelmezése azt tükrözi vissza, amit Pál, Luther és Wesley tanított e témában, még mélységesebb és érzékletesebb lett, amikor hozzátette, hogy ezzel a magyarázattal „egy lépéssel közelebb került a harmadik angyal üzenetének a szívéhez”. Ellen White ugyanerre a meglátásra jutott el. Mikor észrevette, hogy egyesek „félelmüket fejezték ki amiatt, hogy nagyon elmerültünk a hit általi megigazítás témájában”, akkor rámutatott, hogy sokan tudakolták tőle írásban, „vajon a hit általi megigazítás a harmadik angyal üzenete-e”. Válasza az volt, hogy „ez valóban a harmadik angyal üzenete (azaz igazsága)”. (RH, 1890. április 1.) Ez a kijelentés némelyekben zavart keltett. Mit is értett pontosan ezalatt? A következő néhány napban ezt a témát fogjuk megvizsgálni. Addig is idézzük vissza Jelenések 14:12. versét, mely központi helyet foglal el az adventista történelemben. „Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” Mikor a minneapolisi Journal egyik riportere felismerte, hogy milyen jelentőséggel bír ezen szöveg az adventisták számára, hogy ezt tartják a felekezetük jellemzőjének, rámutatott, hogy „vagy a szörnyű önteltség, vagy pedig egy magasztos hit vezette őket arra, hogy ezt a szöveget magukra alkalmazzák.” Az adventisták természetesen „magasztos hitnek” minősítik azt. Az 1888-as válság mindkét oldalán minden eddiginél világosabban felismerték, hogy az idő haladásával a nézeteltéréseik Minneapolisban Jelenések 14:12. jelentése köré összpontosultak. Ezen kívül ez jó Ige arra, hogy memorizáljuk, miközben elmélkedünk annak jelentésén és jelentőségén. ~ 278 ~

Szeptember 30.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HARMADIK ANGYALI ÜZENET

II.

„Boldogok, akik megmossák ruhájukat, mert joguk lesz az élet fájához, és bemennek a kapukon a városba.” (Jelenések 22:14)

A

korai adventhívők a parancsolatok nagyszerű cselekvői voltak – időnként jó indítékoktól vezérelve, máskor pedig kevésbé jók által. Az adventista hitelvi rendszer cselekedetközpontú szemlélete súlyos szerepet játszott Jelenések 14:12. 1888 előtti értelmezésében: „Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” Ennek az Igének az adventista magyarázata 1888 előtt meglehetősen következetes volt. 1850 áprilisában James White szolgáltatott mintát erre az értelmezésre. Felvázolta, hogy a versnek három jelentős meghatározó pontja van. Említést tesz 1. egy népről, akik türelmesek az 1840-es csalódás ellenére Jézus visszajövetelének a várásában. 2. A nép „»legyőzte a fenevadat, annak képmását és nevének számát«, és az élő Isten pecsétjével lettek elpecsételve »Isten parancsolatainak« megtartása által.” 3. A nép, amely „megtartotta a hitet”, az olyan hittételek összességét, mint „bűnbánat, hit, keresztség, úrvacsora, a szentek lábainak megmosása” és így tovább. Hangsúlyozta, hogy a hit megtartásának egy része „ISTEN PARANCSOLATAINAK MEGTARTÁSA”. Figyeljük meg, hogy White a parancsolatoknak való engedelmességet próbálta belepréselni a vers három részéből kettőbe. Két évvel később még pontosabban fogalmazott: „Jézus hitét meg kell tartani, ugyanúgy, mint Isten parancsolatait… Ez nem csupán a különbséget mutatja az Atya parancsolatai és a Fiú hite között, hanem azt is, hogy a megtartandó Jézus hite szükségszerűen magában foglalja Krisztus és az apostolok mondásait. Felöleli az Újszövetség minden követelményét és hittételét.” J. N. Andrews ugyanígy gondolkodott, azt állította, hogy „Jézus hitéről… úgy beszél, mint amit ugyanúgy meg kell tartani, mint ahogy az Isten parancsolatait”. R. F. Cottrell pedig azt írta, hogy Jézus hite „olyan, aminek engedelmeskedni kell vagy meg kell tartani. Ezért úgy összegezhetjük, hogy mindaz, ami megkívántatik tőlünk, hogy tegyünk a bűntől való szabadulásunk érdekében, az a Jézus hitéhez tartozik.” Ahogyan korábban megjegyeztük, fontosak a cselekedetek. De valóban igaz lenne, hogy „mindaz, ami megkívántatik tőlünk, hogy tegyünk a bűntől való szabadulásunk érdekében, az a Jézus hitéhez tartozik”? Gondolkozzunk el ezen és imádkozzunk érte!

~ 279 ~

Október 1.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HARMADIK ANGYALI ÜZENET

III.

„Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.” (Jelenések 14:12)

J

elenések 14:12-nek szinte minden adventista magyarázója 1888 előtt úgy látta „Jézus hitét”, mint a tanítások összességét, amit hinni és megtartani kell. Túl sok időt azonban nem vesztegettek eleink erre a versre. Csak a parancsolatoknak való engedelmességgel foglalkozó rész kötötte le a figyelmüket. Tehát ahogyan korábban megjegyeztük, Uriah Smith aláhúzta a „megtartani” szót, amikor megjegyzéseket fűzött a szöveghez 1888 januárjában, és 1889 májusában G. I. Butler is ugyanezt tette a „megtartják Isten parancsolatait” részlettel. Ennek a résznek a hangsúlyozása a szombat igazságával kapcsolatos látásukból következett, miszerint a fenevad bélyegének összefüggésében ez lesz Isten utolsó üzenete a második eljövetelre megérett világnak. Kissé elgondolkodtató, hogy egy ilyen magyarázat és hangsúlyozás gyakran vezette a tradicionális adventizmust a törvényeskedés világába. Ezek a következtetések hitük alapszókincsét képezték. Az adventisták olyan jellegzetes szavakkal járultak hozzá a kereszténységhez, mint a „megtartani”, „cselekedni”, „engedelmeskedni”, „törvény” és „parancsolatok” kifejezések. Jelenések 14:12. efféle magyarázata került kereszttűzbe 1888-ban. A hetednapi adventisták történetének központi jelentőségű Biblia-versének új értelmezése indult el Minneapolisból. Jones 1887 decemberében tett célzást erre az új értelmezésre. „Az egyetlen mód arra, hogy összhangba kerüljenek a menny igazságos törvényével – írja –, az Isten igazságán keresztül lehetséges, ami Jézus Krisztus hite által van… A harmadik angyal üzenetében testesül meg a mindenek felett való igazság és a páratlan igazságosság.” Figyeljük meg, mit tett Jones! Azonosnak tekintette a „mindenek felett való igazságot” „Isten parancsolataival” és a „páratlan igazságosságot” „Jézus hitével”, amire úgy utalt, mint a Jézusban való hitre. Ezen a ponton meg kell jegyeznünk, hogy a Jelenések 14:12. végén található kifejezés a görögben egyaránt fordítható úgy, mint Jézus hite vagy mint a Jézusban való hit, ahogy több mai angol nyelvű Biblia-fordítás is használja [a magyar fordításokban csak az első variáció jelenik meg – A fordító]. Elgondolkodtató kérdés a mai napra: Mi a jelentősége a Jézusban való hit, illetve a Jézus hite változatnak? Milyen hordereje van ennek az életedben?

~ 280 ~

Október 2.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HARMADIK ANGYALI ÜZENET

IV.

„Mert nem szégyellem az evangéliumot, hiszen Isten ereje az, minden hívőnek üdvösségére…” (Róma 1:16)

A

lonzo T. Jones 1887-ben talán burkoltan célzott a „Jézus hite” új értelmezésére, ám Ellen White ennél sokkal részletesebben nyilatkozott erről. „Az emberek elé tárt üzenet” a minneapolisi „összejöveteleken nem csupán Isten parancsolatait mutatta be világosan – a harmadik angyali üzenet részeként –, hanem Jézus hitét is, ami többet foglal magában, mint azt általánosan feltételezik. Jót tesz a harmadik angyal üzenetének, ha minden részével együtt hirdettetik, mert az embereknek szükségük van minden jottára és pontocskára belőle. Ha az Isten parancsolatait hirdetjük, és a másik felét alig érintjük, az üzenet tönkremegy a kezünkben… A mostani üzenet, amit Isten a szolgáinak adott feladatul, hogy juttassák el az emberekhez, nem új vagy szokatlan dolog. Ez régi igazság, ami szem elől lett tévesztve Sátán ügyes próbálkozásai következtében. Az Úr azt a feladatot adja hűséges népe minden tagja számára, hogy tegye Jézus hitét a megfelelő helyre, ahová tartozik – a harmadik angyal üzenetéhez. A törvénynek megvan a maga fontos szerepe, de erőtlen mindaddig, amíg Krisztus igazságát nem helyezik a törvény mellé, hogy dicsőségessé tegye a teljes királyi mértékét az igazságosságnak… A Jézusba vetett mélységes és teljes bizalom adja meg a vallásos tapasztalat megfelelő minőségét. Enélkül mit sem ér a tapasztalat. A szolgálat olyan, mint Kain felajánlása – Krisztus nélküli. Istent az Üdvözítőbe vetett személyes és mindenre elégséges élő hittel lehet megdicsőíteni, ami valóságosan láttatja meg Krisztust: ő a bűnös egyedüli reménysége. A hit megragadja Krisztust, bízik benne. »Szeret engem; meghalt értem. Elfogadom az áldozatát és Krisztus nem hiába halt meg értem.« Nemcsak saját lelkünk számára veszítettünk sokat, hanem mint lelkészek is elhanyagoltuk a munkánk ünnepélyes részét azzal, hogy nem időztünk el Jézus Krisztus vérén gondolkodva, mint ami a bűnös egyedüli reménysége az örök életre. Mondd el a történetét… Mondd el a bűnösöknek: »tekintsetek fel és éltek«.” (MS, 1889, 30.) Az evangélium lényege a Jézusba mint Üdvözítőbe vetett hit. De ez a harmadik angyalnak és az 1888-as üzenetnek is a középpontja. Segíts bennünket, Atyánk, hogy megragadjuk a törvény és az evangélium egymáshoz való viszonyát teljesebb gazdagságában, ahogy elmélkedünk a Jelenések 14:12-ből eredő következtetéseken!

~ 281 ~

Október 3.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HARMADIK ANGYALI ÜZENET

V.

„Krisztus megváltott minket a törvény átkától, úgy, hogy átokká lett értünk – mert meg van írva: Átkozott, aki fán függ.” (Galata 3:13)

A

Krisztusba vetett hit felemelése, mint a harmadik angyal üzenetének szíve központi helyre került Ellen White üzenetében a Generálkonferencia 1888. évi ülésén és azt követően. Nem sokkal a minneapolisi összejöveteleket követően az egyik legerőteljesebb kijelentést tette a Jelenések 14:12. versével és az 1888-as üzenet lényegével kapcsolatban. „A harmadik angyal üzenete Isten parancsolatainak és Jézus hitének a hirdetése. Isten parancsolatait ugyan hirdették a hetednapi adventisták, de Jézus hitének hirdetését nem tekintették ugyanolyan fontosnak, nem hirdették, hogy a törvény és az evangélium kéz a kézben haladnak. Nem találok megfelelő kifejezéseket arra, hogy ezt a témát a maga teljességében kifejthessem. »A Jézus hite.« Bár sokat beszélnek róla, de nem értik. Mit tartalmaz Jézus hite, ami a harmadik angyal üzenetéhez tartozik? Krisztus, aki a bűneink hordozója lett, õ a mi bűneinket megbocsátó Üdvözítőnk. Úgy bántak vele, ahogy mi érdemeltük volna. Eljött a Földünkre, és magára vette bűneinket, hogy magunkra vehessük az ő igazságát. A Krisztus üdvözítő képességébe vetett hit részletesen és teljesen – egészen a Jézus hite… A bűnösök számára egyedül Jézus Krisztus vérében van üdvösség, ami megtisztít minket minden bűntől. Az ember a kiművelt értelmével talán óriási ismeretet is összegyűjthet, elkötelezheti magát teológiai vizsgálódásra, hatalmas és köztiszteletben álló helyet tölthet be az emberek között, és tekinthetik az ismeret letéteményesének, ám ha nincs megmentő ismerete az érette megfeszített Krisztusról mint Üdvözítőről, és hit által nem kapaszkodik bele az õ igazságosságába, akkor elveszett. Jézus »vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze. Ő bűnhődött, hogy nekünk békességünk legyen, az ő sebei árán gyógyultunk meg.« (Ésa 53:5) »Megmentve Jézus Krisztus vére által«, ez lesz az egyedüli reménységünk és énekünk az örökkévalóság korszakain keresztül.” (MS, 1888, 24.; kiemelés hozzáadva). Vajon te ismerkedsz ezzel az üzenettel? Szükségünk van rá. Ez a leginkább döntő fontosságú dolog, amit valaha is hallottunk – Krisztus meghalt értünk, és csupán úgy üdvözülhetünk, ha az áldozatába vetett eleven hittel élünk. Ez a lényege Jézus hitének és Jelenések 14:12-nek. Ez a veleje annak is, hogy mit jelent hetednapi adventistáknak lennünk. De ez a lényege a keresztényi létnek is. Isten parancsolataival csupán „adventisták” lehetünk, de nem keresztények.

~ 282 ~

Október 4.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HARMADIK ANGYALI ÜZENET

VI.

„És láttam: íme, egy fehér felhő, és a felhőn ült valaki, az ember Fiához hasonló: a fején aranykorona volt, a kezében pedig éles sarló.” (Jelenések 14:14)

B

átorkodom kijelenteni, hogy volt néhány téma, amitől Ellen White is tűzbejött. De a lelkesedése akkor volt a legnagyobb, amikor a Krisztusban való üdvösség tervéről beszélt. A nem régen véget ért 1888-as generálkonferenciai üléssel kapcsolatban megjegyezte: „Waggoner lelkész abban a kiváltságban részesült, hogy világosan beszélhetett és bemutathatta a látását a hit általi megigazításról és Krisztus igazságáról a törvénnyel összefüggésben. Ez nem új világosság volt, hanem a régi világosság került méltó helyére a harmadik angyal üzenetében. Mi a lényege ennek az üzenetnek? János lát egy népet. Azt mondja: »Itt van a helye a szentek állhatatosságának, akik megtartják az Isten parancsait és a Jézus hitét.« (Jel 14:12) Ezt a népet éppen azelőtt látja János, mielőtt meglátta volna az ember Fiát, fején aranykoronával, kezében pedig éles sarlóval. (14:14) Jézus hitét figyelmen kívül hagyták, nemtörődöm, gondatlan módon kezelték. Nem az őt megillető helyet foglalta el, ahogy Jánosnak kijelentette. A Krisztusba vetett hitet mint a bűnös egyedüli reménységét nagyrészt figyelmen kívül hagyták. Nem csak az elmondott beszédekből maradt ki, de sokak vallásos tapasztalatából is, akik azt állítják, hogy hisznek a harmadik angyal üzenetében. Tanúsíthatom, hogy ezen az összejövetelen a legértékesebb világosság áradt ki a Szentírásból abban a nagyszerű előadásban, ami Krisztus igazságosságának a törvényhez való kapcsolatáról szólt, amit folyamatosan a bűnös előtt kell tartani, mint üdvösségének egyedüli reménységét. Ez nem új volt világosság számomra, mert ezt egy magasabb tekintélytől kaptam az elmúlt 44 évben, és mutattam be népünknek írásban és szóban is és a Szentlélek bizonyságtételeiben. Azonban nagyon kevesen reagáltak rá… Összességében keveset beszéltek és írtak erről a nagyszerű kérdésről. Némely beszédet pontosan úgy adtak elő, mint Kain felajánlását – Jézus Krisztus nélkül. A kívánalom, amihez a jellem mérve van, a királyi törvény. A törvény a bűn leleplezője. A törvény által ismerjük a bűnt. Ám a bűnöst Jézus folyamatosan vonja magához”, aki minden egyes bűnösért meghalt a kereszten. (MS, 1888, 24.) Elmélkedj felette és azon, amit érted tett a mai napon! Az ilyen gondolatok nem csak vigasztalást fognak adni a lelkednek, hanem megerősítik az életedet és átformálják a tetteidet.

~ 283 ~

Október 5.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HARMADIK ANGYALI ÜZENET

VII.

„Az igaz ember pedig hitből fog élni.” (Róma 1:17)

K

ülönleges érdeklődésre tart számot Ellen White-nak az a többször megismételt megjegyzése, amit tegnap olvashattunk, miszerint a Waggoner által prédikált hit általi megigazítás igazsága nem volt új világosság – ő maga is hirdeti 44 éve. Ez a gondolat egybecsengett Waggoner kijelentésével, aki maga is megjegyezte, hogy az általa hirdetett üzenetet „minden kiemelkedő reformer” hirdette „Pál napjaitól kezdve Lutheren keresztül Wesley idejéig”. Más szavakkal Waggoner szerint, amit előadott, az a hit általi megigazítás evangéliumi nézőpontjának visszaidézése volt. Így értelmezte ezt maga Ellen White is, legalábbis Jones és Waggoner közreműködésének egy részével kapcsolatban. 1889 augusztusában azt írta, hogy a „hit általi megigazítás” hitelve „hosszú időn keresztül tévedések alá volt elrejtve”. Erről a tévedésről tett bizonyságot az a „szentségmozgalom”, mutatott rá Ellen White, akik ugyan a Krisztusba vetett hitet prédikálták, ám ugyanakkor „a törvény elvetésének a szószólói is voltak”. (RH, 1889. augusztus 13.) Ebből a szempontból nézve a hit általi megigazítás tanítása „a tévedés társaságában” volt. (MS, 1888, 8a) A másik oldalon álltak az adventisták, akik fenntartották a törvény szentségét, de „szem elől tévesztették” a „hit általi megigazításról szóló tanítást”. Ebben az összefüggésben jegyzi meg Ellen White, hogy „Isten embereket támasztott (Jones és Waggoner), hogy felismerjék az időszerű szükségletet… Az ő munkájuk nem csak az volt, hogy hirdessék a törvényt, hanem hogy prédikálják a jelenvaló igazságot – az Úr a mi igazságunk.” Rámutat arra, hogy az adventisták jó munkát végeztek a törvénnyel kapcsolatban, miközben a szentségmozgalom tagjai a Krisztusba vetett hitet prédikálták. De mindkét fél tévedett. Az adventisták elhanyagolták a hitet, miközben a szentségmozgalom tagjai lebecsülték a törvényt. Jones és Waggoner megszabadult a két csoport tévedéseitől, és összekapcsolta igazságukat. Ezen a folyamaton keresztül a mindeddig hiányzó teljes hármas angyali üzenet értelmezését közvetítették az adventizmus számára. (I. m.) Végeredményben Ellen White kijelenthette, hogy Jones és Waggoner a hit általi megigazításra helyezte a hangsúlyt, „Isten kimentette ezeket az igazságokat a tévedés társaságából (antinomizmus), és a megfelelő keretbe helyezte azokat (a harmadik angyaliüzenetbe)” (MS, 1888, 8a). Micsoda üzenet! Az Úr nem szeretne kiegyensúlyozatlan, törvényközpontú vagy kiegyensúlyozatlan, hitközpontú adventistákat. Olyan népet akar, amely mindkettőt a megfelelő nézőpontba helyezi.

~ 284 ~

Október 6.

A HIT ÁLTALI MEGIGAZÍTÁS ÉS A HANGOS KIÁLTÁS „Ezek után láttam, hogy egy másik angyal leszállt a mennyből: nagy hatalma volt, és dicsősége beragyogta a Földet. És ezt kiáltotta erős hangon: Elesett, elesett a nagy Babilon… Menjetek ki belőle, én népem…” (Jelenések 18:1–4)

T

egnap felfigyeltünk arra, hogy Waggoner és Jones 1888-as üzenetének egyik igei aspektusa: Jelenések 14:12. két felének összekapcsolása lelkesítette Ellen White-ot. Nemcsak az Isten parancsolatait prédikálták, hanem Jézus mint Úr és Üdvözítő hitét is. Kimentették a hit általi megigazításról szóló tanítást „a tévedés társaságából (az antinomizmusból)”, és „a megfelelő összefüggésbe helyezték” – a harmadik angyal üzenetébe (MS, 1888, 8a). Ellen White nézőpontja szerint az 1888-as üzenet nem azért volt fontos, mert sajátos adventista üzenetet fejlesztett ki Jones és Waggoner. Sokkal inkább, hogy újraegyesítették az adventizmust az alapvető kereszténységgel. Felemelte Jézus Krisztust, mint a keresztény élet és gondolkodás központi pillérét, hirdette a hit általi megigazítást, és tanította a megszentelődést, mint ami Isten törvénye és a Szentlélek ereje általi engedelmességben tükröződik vissza. Ha egyszer megértjük, hogy Waggoner és Jones abban működött közre, hogy összeillesztették a harmadik angyal üzenetének különböző részeit, megérthetjük Ellen White-nak azt az érdekes kijelentését, hogy 1888 a hangos kiáltás kezdete. A Review 1892. november 22-i számában olvassuk: „Az idő próbája rajtunk van, mivel a harmadik angyal hangos kiáltása már elkezdődött Krisztus igazságosságának, a bűnbocsátó Megváltónak a kinyilatkoztatásával. Ez a kezdete az angyal világosságának, akinek dicsősége be fogja tölteni az egész Földet. Mivel mindenkinek, akihez a figyelmeztető üzenet eljutott, az a dolga, hogy… emelje fel Jézust.” Jones összetévesztette a késői esőt (a Szentlélek, vagyis egy személy kitöltetését) a hangos kiáltással (az üzenettel), és felhasználta az 1892-es hangos kiáltás kijelentést annak hirdetésére, hogy a késői eső már elkezdődött. De figyelmesebben kellett elolvasnia. A hangos kiáltás volt az, ami elkezdődött Minneapolisban, nem pedig a késői eső. Arról szólt Ellen White 1892-es erőteljes kijelentése, hogy végre 1888-ban a hetednapi adventisták rendelkeztek a kegyelem utolsó üzenetével, amit hirdetniük kell a második advent előtt. A hangos kiáltás üzenete hirdeti a Tízparancsolat folytatólagos fontosságát a Jézusba mint Úrba és Üdvözítőbe vetett hit összefüggésében, a második advent várásába ültetve (Jel 14:12). Micsoda üzenet! Isten azt akarja, hogy mindhárom részéhez hűségesek legyünk.

~ 285 ~

Október 7.

MI A HELYZET A

SZENTHÁROMSÁGGAL? I.

„Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében.” (Máté 28:19)

S

ok mai hetednapi adventista számára meglepő lehet a kijelentés, hogy a felekezet legtöbb alapítója ma nem tudna az egyházhoz csatlakozni, ha egyet kellene érteniük a 28 alapvető hitelvvel. Közelebbről meghatározva elutasítanák a második hitelvet a Szentháromságról, mivel ők Szentháromság-ellenesek voltak; nem fogadnák el a negyediket a Fiúról, mivel úgy tartották, hogy a Fiú nem örökkévaló; megtagadnák az ötödiket is, amely a Szentlélekről szól, mivel számukra a Szentlélek egy erő volt, nem pedig személy. Nagy mértékben a Christian Connection közösség formálta ezekben a pontokban az értelmezésüket. 1835-ben Joshua V. Himes, a connectionisták egyik vezető lelkipásztora azt írta, hogy „először (a Connection hívei) általánosságban Szentháromság-hívők voltak”, de eltértek ettől a hitelvtől, amikor meglátták, hogy az „Szentírás-ellenes”. Himes megjegyezte, hogy egyedül az Atya „eredet nélküli, független és örökkévaló”. Ezért Krisztus szükségszerűen származtatott, alárendelt és az Atya által életre hívott. A Connection követői a Szentlelket is hajlamosak voltak úgy látni, mint aki „Isten ereje és energiája, Isten szent befolyása”. Joseph Bates, James White és más Connection-hívek hozták ezeket a nézeteket a szombatünneplő adventizmusba. White például 1846-ban úgy utalt a Szentháromságra, mint ami „régi Szentírás-ellenes trinitárius hitvallás”, 1852-ben pedig „régi trinitárius képtelenség”-ként emlegette. J. N. Andrews osztozott White nézeteiben. 1869-ben azt írta, hogy „Isten Fiának… Isten volt az Atyja, és valamikor az örökkévalóság egy pontján a múltban volt a napjainak kezdete”. Uriah Smith szintén elutasította a Szentháromságot. 1865-ben úgy érvelt, hogy Krisztus volt „az első teremtett lény”, és azt mondta 1898-ban, hogy egyedül Istennek nincs kezdete. Ez itt olyan, mint egyfajta szombatünneplő adventista Ki kicsoda a Szentháromságban. Talán már észrevettük, hogy csak egy név hiányzik – Ellen White-é. Nem azért, mert neki nem volt semmi mondanivalója a témáról. Inkább mert lehetetlen pontosan megmondani, hogy mit hitt, abból, amit kijelentett a témával kapcsolatban, legalábbis a mozgalom korai évtizedeiben. Hogyan lehet az, hogy a legtöbb korai adventista vezető tévedett ezzel a fontos témával kapcsolatban? Részben a következő lehet a válasz. Isten lépésről lépésre vezeti népét, és ahogy előre haladnak, a látásuk is mind világosabb és világosabb lesz. A következő néhány napban látni fogjuk, hogy milyen átalakulás ment végbe az adventista gondolkodásban a Szentháromság kérdését illetően. ~ 286 ~

Október 8.

MI A HELYZET A

SZENTHÁROMSÁGGAL? II.

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” (János 1:1)

H

a a hetednapi adventista vezetés régi vonala szinte kivétel nélkül antitrinitárius nézeteket vallott, akkor mi a helyzet a reformerekkel Minneapolis-

ban? Elég érdekes módon van itt egy teológiai pont, amelyben E. J. Waggoner egyet tudott érteni Uriah Smithszel. Waggoner azt írta 1890-ben Krisztus és az ő igazsága című könyvében: „Krisztus Istentől származott és jött elő… de ez az idő olyan messze volt az örökkévalóság napjaiban, hogy korlátolt felfogóképességünk számára gyakorlatilag kezdet nélkül való”. Kijelentése feltűnően párhuzamos azzal, amit Smith tett ugyanebben az évtizedben: „Egyedül Isten létezik kezdet nélkül. A legkorábbi korszakban, amikor a kezdet lehetett – annyira távoli periódusban a véges elme számára, hogy lényegében az örökkévalóságban –, jelent meg az Ige.” Nos, ha Smith és Waggoner ugyanazon az oldalon álltak a Szentháromság vonatkozásában, akkor fel kell tennünk a kérdést: Honnan eredt az ösztönzés a változtatásra? Itt lép be egy másik 1888-as reformer. Az 1888-as tapasztalat szó szerint átformálta Ellen White írói szolgálatát. A Generálkonferencia ülésének eseményei közepette ismerte fel teljességében, hogy az adventista lelkészek és a tagság mennyire nem ismerik az üdvösség tervét és Krisztus központi szerepét. A következő években látjuk legfontosabb könyveinek kiadását ezekben a témákban: 1892-ben a klasszikus műve, a Jézushoz vezető út, 1896-ban a Gondolatok a Hegyi beszédről, 1898-ban a Jézus élete, 1900-ban a Krisztus példázatai, 1905-ben A nagy Orvos lábnyomán, amelyben az első fejezetek Jézus gyógyító szolgálatára összpontosítanak. Ezekben a könyvekben nem szán Ellen White egy fejezetet sem vagy akár egyetlen bekezdést sem a Szentháromságra vagy Krisztus teljes Istenségére, de olyan kifejezéseket és szavakat használ, amelyek visszavezették az adventistákat a Bibliához, hogy újra kutassák a témát. Ez a Biblia-tanulmányozás végül átformálta az adventizmust a Szentháromsággal kapcsolatos kérdésekben és a hozzá kapcsolódó témákban. Köszönjük neked, Urunk, a szelíd vezetésedet! Csak olyan tempóban vezeted az egyházadat előre, ahogy az képes magába szívni, amit adni akarsz neki.

~ 287 ~

Október 9.

MI A HELYZET A

SZENTHÁROMSÁGGAL? III.

„Péter azonban így szólt: Anániás, miért szállta meg a Sátán a szívedet, hogy hazudj a Szentléleknek?… Nem embereknek hazudtál, hanem az Istennek.” (Apostolok cselekedetei 5:3–4)

A

nnak ellenére, hogy a Biblia világosan beszél a témáról, a korai adventhívők nem ismerték fel a Szentlélek személy voltát és teljes Istenségét. Ennek szerencsétlen következményei lettek a felekezet számára a XIX. század végére. Először azonban fel kell ismernünk, hogy az 1890-es években többet írtak a Szentlélekről és Krisztusról, mint az adventista történelem bármely évtizedében. Ez természetes is volt, ha már egyszer a hit általi megigazításról kezdtek el beszélni és Jézus központi szerepéről az üdvösségben. Végül is ha Krisztus végzi a megmentő munkát, akkor fontos, hogy õ olyan legyen, aki megfelel erre a feladatra. Ha viszont a Szentlélek is kulcsszereplője a folyamatnak, akkor elvárható, hogy beszéljenek a szerepéről. Nem volt tehát véletlen, hogy az 1890-es években az Istenséggel kapcsolatos eszmecsere is előjött az adventizmusban. Azonban nem csak az adventisták beszéltek a Szentlélekről. A wesleyánus szentségmozgalomhoz tartozó felekezetek, a hit általi gyógyításra és a győzelmes életre helyezett hangsúlyukkal ezekben az években emelkedtek ki, és az új évszázad fordulóján láthatjuk a modern pünkösdizmus felemelkedését is. Mindkét mozgalomnak sok mondanivalója volt a Szentlélek munkájáról az emberek és az egyház életében. A teológiai paletta másik oldalán a liberális keresztények olyan lélekkel kapcsolatos elméleteket kezdtek el megújuló érdeklődéssel kutatni, mint a bennünk rejlő istent és az olyan keleti vallások gondolatait, mint a hinduizmusét, azok panteista látásmódjával, miszerint minden, ami létezik, Isten. Az adventizmust az ilyen témákkal kapcsolatos hiányos ismerete miatt mélyen érintették a szélesebb vallásos világ mozgalmai. Másrészről a század fordulóján megvolt a saját pünkösdi kitörésük is a Szent Test-mozgalom által, amely azt hirdette, hogy még a hiányzó fogad is kinő Krisztus visszatérése előtt, azért, hogy tökéletes tested legyen. Emellett Waggonert és J. H. Kelloggot a panteizmus érte utol. Waggoner például azt állította az 1897. és 1899. évi Generálkonferencián, hogy Krisztus „megjelent, mint egy fa”, és hogy „az ember igaz lehet fürdés által, ha tudja, honnan jön a víz”. Beszélhetünk a zűrzavarról. Ebben az összefüggésben vezette Isten az adventizmust a következő lépésre a jelenvaló igazság előrehaladó ösvényén. Az Úrnak üzenete volt népe számára az Istenségről. De tanulmányozni kellett a Bibliájukat, hogy felfedezzék azt.

~ 288 ~

Október 10.

MI A HELYZET A

SZENTHÁROMSÁGGAL? IV.

„De a Fiúról így szól: A te trónusod örökké megáll, ó, Isten…” (Zsidók 1:8)

B

ár a Biblia számára nem jelent problémát Jézust Istennek nevezni, a korai adventhívők kétségtelenül egy középkorellenes előítélet miatt úgy tartották, hogy a Szentháromságról szóló tanítás a hitehagyó egyház szüleménye volt. De megváltozott ez a beállítottságuk. Ellen White állt azok élén, akik új irányt mutattak az egyháznak. Miközben soha nem használta a „Szentháromság” szót, írásai az 1888-as korszakban és utána is tele vannak Szentháromságot valló kifejezésekkel és fogalmakkal. Megjegyzi például, hogy „három élő személy van a mennyei hármasságban… az Atya, a Fiú és a Szentlélek” (Ev, 615. o.). 1901-ben pedig azt írta, hogy „az örök mennyei méltóságok – Isten, és Krisztus és a Szentlélek” (I. m., 616. o.). Ismételten úgy utal a Szentlélekre, mint az „Istenség harmadik személyére” (I. m., 617. o.; DA, 671. o.). Nem volt kétsége afelől, hogy „a Szentlélek… ugyanúgy személy, mint ahogy Isten is egy személy” (Ev, 616. o.). Krisztus tekintetében Ellen White jóval tovább ment, mint Waggoner, Smith és a legtöbb adventista az ő korában, amikor úgy írja le Jézust, mint aki nem csak „Istennel egyenlő”, hanem mint „előbb létező, önmagában létező Istenfia”. (I. m., 615.) Ő az Atyával volt „az örökkévalóságtól fogva”. (RH, 1906. április 5.) Talán Ellen White-nak a legvitathatóbb és legmeglepőbb kijelentése az adventisták számára az 1890-es években a Jézus életéről szóló könyvének egyik mondata volt, amelyben megjegyzi, hogy „Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet”. (DA, 530. o.; kiemelés hozzáadva) Ez a kijelentés váratlanul érte a felekezetet, és egyesek azon gondolkodtak, hogy nem hagyta-e el a hitet. Legcsekélyebb kétségünk sem lehet afelől, hogy Ellen White állt azoknak az élén, akik próbálták kereszténnyé tenni az adventizmust az Istenséggel kapcsolatos felfogásban. De rendkívül fontos megjegyeznünk, hogy soha nem oldott meg egyetlen problémát sem és soha nem dolgozott ki egy teológiát sem a Szentháromságról. Ehelyett meghintette az írásait olyan kijelentésekkel, amelyek arra vezettek lelkészeket és gyülekezeti tagokat, hogy forduljanak Bibliájukhoz, és tanulmányozzák újra a témát maguk számára. Mennyei Atyánk, hálásak vagyunk ma Krisztusért, aki elegendő a megmentésünkhöz, és hogy a Szentlélek meg felelő a Megváltó feladatához!

~ 289 ~

Október 11.

MI A HELYZET A

SZENTHÁROMSÁGGAL? V.

„Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk. Az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: csodálatos tanácsos, erős Isten, örökkévaló Atya, békesség Fejedelme!” (Ésaiás 9:5)

T

egnap láttuk Ellen White néhány kimondottan a Szentháromságot valló kijelentését, amelyek az 1888-as időszakban jelentek meg. Különösen problémás volt sokak számára a Jézus élete című könyvében tett kijelentése, hogy „Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet” (DA, 530. o.). Sokakat váratlanul ért ennek a mondatnak az erőteljes volta. Egyikük egy fiatal prédikátor, M. L. Andreasen volt. Meg volt győződve arról, hogy Ellen White nem írhatta le ezt a kijelentést, hanem csak a szerkesztők és segítők változtatták meg. Ezért kérte, hogy hadd olvashassa el a könyv kéziratát. Ellen White örömmel rendelkezésére bocsátotta a dokumentumot. Később Andreasen így emlékezett vissza: „Volt számos idézetem, amit szerettem volna megnézni, hogy szerepelnek-e az eredeti kéziratban is. Emlékszem, mennyire meglepődtünk, amikor a Jézus életét először kiadták, mert tartalmazott néhány olyan dolgot, amit hihetetlennek tartottunk, többek között a Szentháromságról szóló tanítást, ami akkor nem volt általánosan elfogadott az adventisták között.” Andreasen hónapokon át Kaliforniában tartózkodott, így elegendő időt tudott fordítani arra, hogy ellenőrizze gyanúját. Különösen „érdekelt a Jézus élete című könyvben található kijelentés, ami egy időben nagy aggodalmat okozott teológiailag a felekezetnek: »Krisztusban van az eredeti, nem kölcsönvett, nem mástól származó élet«… Ez a mondat talán nem tűnik nagyon forradalminak a számotokra – jelentette ki hallgatóságának 1948-ban –, de a számunkra az volt. Alig tudtuk elhinni… Biztos voltam benne, hogy White testvérnő soha nem írta le” ezt a gondolatot. „De most a saját kéziratában is megtaláltam ugyanúgy, ahogy ki lett adva.” Egyes emberek továbbra sem hisznek benne. Az elmúlt 15 évben újból találkozunk egyes adventisták között a Szentháromság-ellenesség feléledésével. Andreasenhez hasonlóan azt gondolják, hogy a szerkesztők változtatták meg a gondolatait. Ez bizonyára nem mond el sokat arról, mennyire ismerték Ellen White-ot. Ő tudta, hogy mit hisz, és ragaszkodott a magáéhoz, bármilyen véleménykülönbségben volt is a szerkesztőkkel vagy a Generálkonferencia vezetőivel szemben is, ahogy 1888-ban láttuk. Segítői megváltoztathatták a pontos szavakat, szinonimákat biztosítva, de nem változtathatták meg gondolatait. A Szentháromság helyreállítása egy újabb lépés volt abban, ahogy Isten mindinkább előrehaladóan vezette az adventizmust a Szentírás teljesebb megértésére. ~ 290 ~

Október 12.

VISSZATEKINTÉS A SZENTHÁROMSÁGRA „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” (2Korinthus 13:13)

E

zek voltak Pál utolsó szavai a Korinthusiakhoz írt második levelében; olyan kijelentés, ami felvillantja minden Biblia-olvasó előtt az Istenség tagjainak személyazonosságát – az Atyát, a Fiút és a Szentlelket. Az 1880-as évektől a XX. század közepéig az adventizmus forradalmi változáson ment át a Szentháromság, illetve a Fiú és a Szentlélek isteni természete és személy volta tekintetében. Ellen White, ahogy megfigyeltük, új irányt mutatott az adventizmus számára. De nem a kijelentései hozták létre a forradalmat. Ehelyett ezek bátorítottak más adventistákat, hogy kutassák a Bibliát maguknak ezekben a témákban. De a változás még így sem jött gyorsan. Ami azt illeti, évtizedekbe telt. Ide tartozik a Generálkonferencia által támogatott Biblia-konferencia 1919-ben, amelyen nyílt eszmecsere folyt a Szentháromságról, ami egyeseket nyugtalanított. Az egyik vezető lelkész kijelentette: „Nem voltam képes elfogadni az úgynevezett Szentháromságról szóló tantételt… Nem hiszem, hogy az Istenség két személye, az Atya és a Fiú egyenlő… Nem hiszek az úgynevezett Szentháromság-tantételben, hogy a három személy mindig létezik.” A. G. Daniells, a Generálkonferencia elnöke megpróbálta lecsillapítani a dolgokat, és azt javasolta, hogy „nem fogunk szavazni a Szentháromság tana vagy az arianizmus [Szentháromság-tagadó irányzat – A fordító] között”. Azt is mondta, hogy a Jézus élete című könyv által lehullt a hályog a szeméről, és őt a Bibliához fordította a témával kapcsolatban. 1931-ben találjuk meg a felekezet első hivatalos hitelvi megfogalmazását, amely a Szentháromság mellett foglal állást. Ez nem jelenti azt, hogy mindenki egyet is értett vele. A Szentháromság-ellenesség részben fennmaradt az 1940-es években, de az 1950-es évekre az egyház egyetértésre jutott a Szentháromsággal kapcsolatban. Ezért lepett meg engem, amikor újból találkoztam a Szentháromság-ellenesség feléledésével. E tantétel egyes apostolai elkaptak engem egy „sötét sikátorban”, Torontóban a Generálkonferencia 2000. évi ülésén. Kérdeztem őket, hogy miért gondolják azt, hogy igaz azálláspontjuk. Azért, válaszolták, mert ez volt az alapítóink állásfoglalása is. Ez a logika arra vezethetne bennünket, hogy együnk disznóhúst, és este hattól este hatig ünnepeljük a szombatot. A tradíció, válaszoltam, helyes kiindulópont egy középkori egyház számára, de nem a Biblián alapuló mozgalom számára. Ezt a kérdést lezárták az 1840-es években és ismételten az 1888-as időszakban. Az egyetlen tradíció, ami számít az adventizmusban az, hogy a KÖNYV népe vagyunk.

~ 291 ~

Október 13.

A MINNEAPOLIS UTÁNI ÉVEK I. „Mi is hirdetjük nektek, hogy azt az ígéretet, amelyet az atyáknak tett Isten, beteljesítette nekünk, az ő gyermekeiknek… amikor feltámasztotta Jézust.” (Apostolok cselekedetei 13:32)

H

irdetni az „örömhírt” vagy az „örvendetes újságot” (ahogy a King Jamesfordítás fogalmaz) – ez volt a feladata az 1888-as reformereknek a Generálkonferencia ülésének befejezése után. Bár Ellen White a közösség lelkészkara miatt csalódottan hagyta el Minneapolist, de továbbra is megvolt a reménysége az adventnép egészében. A konferencia befejezése előtt azt mondta az összegyűlt lelkészeknek, hogy ha ők nem fogadják el a világosságot, akkor ő szeretne „lehetőséget adni a népnek; talán ők majd elfogadják azt” (MS, 1888, 9.). Bizonyosan szükségük is volt rá. 1889 szeptemberében észrevételezte, hogy „száz közül nincs egy”, aki valóban érti, mit jelent hit által megigazíttatni, és mit jelent az, hogy „Krisztus legyen… az egyedüli reménység és üdvösség” (RH, 1889. szeptember 3.). 1891 őszéig Ellen White, Jones és Waggoner átutazta az országot, és prédikálták a hit általi megigazítást a „népnek” és a lelkészeknek. Miután 1891-ben Ellen White elment Ausztráliába, Waggoner pedig Angliába, Jones és W. W. Prescott folytatta az üzenet bemutatását az Egyesült Államokban. Egész idő alatt és még utána is Ellen White azt hangsúlyozta, hogy Isten választotta ki Jonest és Waggonert ennek a különös üzenetnek a hordozására az adventista egyház számára, és maga is széles körben publikált a hit általi megigazítás témájában. A Generálkonferencia új vezetői, O. A. Olsen (1888–1897) és G. A. Irwin (1897–1901) pozitívan reagáltak, és lehetőséget adtak Jones és Waggoner számára az 1890-es években, hogy találkozzanak a néppel a gyülekezetekben, a szombatiskolai leckéken keresztül, a főiskolák, a lelkészek számára tartott rendszeres szakmai továbbképzéseken és a felekezet kiadóhivatalain keresztül. Különösen fontos az a tény, hogy 1889 és 1897 között minden generálkonferenciai ülésen Jones és Waggoner vezető szerepet kapott a bibliai és a teológiai tanulmányozásban. Ezen túlmenően 1897-ben Jones elfogadta a Review and Herald befolyásos főszerkesztői hivatalát. Nehéz lett volna kigondolni egy olyan programot, amely kimagaslóbb szerepet biztosított volna a reformerek számára az 1890-es évek folyamán. Valóban eljutottak az „örvendetes újságok” a „néphez”. Ahogy most is eljutnak. Krisztus most is a figyelem középpontjában van a Biblia-központú adventista prédikálásban.

~ 292 ~

Október 14.

A MINNEAPOLIS UTÁNI ÉVEK II. „Milyen kedves azoknak a jövetele, akik az evangéliumot hirdetik!” (Róma 10:15)

A

Minneapolis utáni hónapok kimerítőek voltak Ellen White, Jones és Waggoner számára, ahogy 1889-ben Krisztust és az ő szeretetét prédikálták az adventista lelkészek és laikusok számára az egész országban. Noha az eredmény messze elmaradt az óhajtottól, néhányan azért megvallották, hogy helytelen volt a hozzáállásuk a minneapolisi konferenciához, és páratlan örömüket találták a Krisztus igazságában újra meglelt szabadságban. White testvérnő örömmel írta a Generálkonferencia 1889. évi ülése alatt, hogy „tökéletes összejöveteleink vannak. Nincs jelen itt az a lelkület, amit a minneapolisi üléseken tapasztaltunk.” Sok küldött bizonyságot tett arról, hogy az elmúlt év „a legjobb volt eddigi életükben, a világosság, amely Isten Igéjéből ered, tiszta és pontosan kivehető – a hit általi megigazítás és hogy Krisztus a mi igazságunk” (3SM, 160. o.). Jó hír, hogy előrehaladás történt, és ez folytatódott az 1890-es években is, bár voltak, akik fékezték azt. 1899-re Waggoner azt mondhatta a generálkonferenciai ülés küldötteinek, hogy az általa és Jones által Minneapolisban prédikált alapelveket „azóta nagy mértékben elfogadták”. Négy nappal később Jones megjegyezte a Review-ban, hogy az egyház már nem csak teljesen elfogadta az üzenetet, hanem „attól tartok, hogy a mostani tendencia szerint a másik végletbe esnek, és a Jézusba vetett hitet a parancsolatok nélkül prédikálják”. Továbbfolytatva amellett érvelt, hogy a Jelenések 14:12. különböző részeinek bemutatásakor meg kell tartani a helyes egyensúlyt. A harmadik tanúja az 1888-as üzenet teológiai elfogadásának Ellen White volt. 1896. február 6-án azt javasolta, hogy szüneteltessék a minneapolisi krízis nyomában felállított három-öt hónapos lelkésztovábbképző tanfolyamokat. „Volt idő, amikor szükséges volt ez a munka, mivel a saját népünk ellenezte Isten munkáját, elutasítva az igazság világosságát a hit általi megigazításról”, de most már szükségtelen ilyen erőfeszítéseket tenni. (TM, 401. o.) Hála az Úrnak! A felekezet fejlődött. De az ilyen dolgok sohasem egyetemesek és teljesen tartósak. A reformáció az egyház állandó megbízása. Ma több szükségünk van Krisztusra, azonban folyamatos egyensúlyt kell tartanunk, ahogy megpróbáljuk bemutatni mind a megmentő hitet, mind Isten parancsolatait a maguk megfelelő kapcsolatában.

~ 293 ~

Október 15.

MI TÖRTÉNT BUTLERREL? I. „Nincs meg már benned az első szeretet.” (Jelenések 2:4)

N

em minden utazás volt boldog Minneapolis után. G. I. Butler úgy érezve, hogy „lemészárolták” a barátai házában, lemondott a Generálkonferencia elnöki tisztéről az 1888. évi ülés végén. Nem sokkal később a feleségével együtt Floridába költöztek narancsot termeszteni. Hat nappal déli utazása előtt, december közepén Ellen White levelet küldött neki, amelyben a Bizonyságtételek ellenségének és megtéretlen embernek nevezte. Szívhez szóló felhívással zárta, hogy változtasson viselkedésén. Ez volt az első a számos levél közül, amit Butlerhez írt. De ő nem volt kész a bűnvallásra. A korai floridai időszakra visszatekintve írta 1905-ből nézve: „Egyes emberek számára nagyon nehéz beismerést tenni… [Ellen White] újra és újra írt nekem a minneapolisi összejövetelekkel kapcsolatban ilyen jellegű dolgokat, és én különböző módon válaszoltam neki, hogy teljesen haszontalan számomra beismerést tenni, mivel nem hiszem, hogy szükséges lenne, ebben biztos vagyok.” Nem követte el soha azt a hibát, állította, hogy békét követeljen, amikor a hiba nem is létezik. Butler külsőleg is megnyilvánuló csalódottsága 1893 elején érte el a tetőfokát, amikor azt kérte, hogy a felekezet ne újítsa meg lelkészi igazolványát. Azonban ténylegesen talán Butler nem is annyira a lelkészi szolgálatról akart lemondani, mint inkább felvetni a kérdést, amiben választ várt – „Szükség van még rám?” Nagyjából ugyanebben az időben prédikált először 4 év után. Közben az egyház megújította az igazolványát. Az elfogadottság feletti örömében Butler kijelentette, majdnem kész volt felkiáltani, hogy „a drága testvérek összeesküdtek, hogy megölik az öreg bűnöst kedvességükkel”. Azonban elég bonyolult ember lévén, mint amilyenek mindnyájan vagyunk, továbbra sem volt képes elhinni: „Isten vezette Waggonert, hogy elárassza a közösséget a Galatákhoz írt levél körüli küzdelemmel”. Másrészről legalább most már kész volt elismerni, hogy Isten jót hozott ki belőle – különösen a hit általi megigazítás és Krisztus igazságának a növekvő előtérbe kerülése által. Urunk, szeretnénk megköszönni neked hosszútűrésedet a lázadó emberek ellen! Mindnyájunkban ott él a kis George I. Butler, és segítségre van szükségünk. Annál is jobban akarjuk a segítséget. Köszönjük, hogy az életünkben maradsz annak ellenére, kik vagyunk!

~ 294 ~

Október 16.

MI TÖRTÉNT BUTLERREL? II. „Öregkorban is sarjat hajtanak…” (Zsoltárok 92:15)

B

utler testvér kemény öregember volt, de Isten így is szerette őt. Ez jó hír lehet legtöbbünk számára. Megvoltak az ő bűnbánó pillanatai is. Például 1893-ban azt írta Ellen Whitenak, hogy „az elmúlt néhány év” „eléggé eredményesen megtörte a hátamat, de ez csak kis ügy a munka előrehaladásához képest”. 1894 őszén Butler még meg is hívta Jonest, hogy segítsen neki a floridai tábori összejöveteleken. 1901-ben, a felesége halála után visszatért a korai nyugdíjazásából, és a Floridai Egyházterület elnöke lett. 1902 és 1907 között a Déli Uniókonferencia elnökeként szolgált. Ellen White örvendezett, amikor látta, hogy az idős úttörő visszakerült a vezetői pozícióba. A Generálkonferencia 1903. évi ülésén azt mondta a küldötteknek: „Tudtam, hogy eljön az idő, amikor újra elfoglalja a helyét a munkában. Szeretném, ha értékelnétek a megpróbáltatásokat, amin keresztülment… Istennek az a vágya, hogy az ősz hajú úttörők”, akik részesei voltak a korai adventizmusnak, „ma is álljanak a helyükön az ő munkájában. Ne tűnjenek el szem elől.” (GCB, 1903, 205. o.) Az új Butler nem ugyanaz az ember, mint 1888-ban volt – írta Ellen White 1902-ben. Nem csupán „erős lett a fizikai és a lelki egészsége, de az Úr megvizsgálta és megpróbálta őt, mint ahogy Jóbot és Mózest. Látom Butler lelkészben, hogy megalázta a lelkét Isten előtt. Más lelkület munkálkodik benne, mint fiatal éveiben. Megtanulta a leckét Jézus lábainál.” (Lt, 1902, 77.) Ez az egészségügyi bizonyítvány azonban nem jelentette azt, hogy Butler egyenes volt az 1888-as ügyet illetően. 1909-ben azt mondta A. G. Daniells generálkonferenciai elnöknek, hogy „soha nem tud világosságot látni” Jones és Waggoner üzeneteiben. A mottója továbbra is az volt: „engedelmeskedj és élsz”. Problémái ellenére Ellen White azt írta róla: „Bár követ el hibákat, mégis az élő Isten szolgája, és mindent megteszek, amit tudok, hogy megtartsam őt a munkában.” (Lt, 1905, 293.) Butler meglepően aktív maradt az egyházban egészen 1908-ig, 84 éves korában bekövetkezett haláláig. Isten használni tudja a kevésbé tökéletes embereket is. Ez jó dolog, mivel egyébként nem lenne, akit használhatna. Fogadj el, Urunk, ma minden hiányosságunkkal és használj dicsőségedre! Ámen!

~ 295 ~

Október 17.

MI TÖRTÉNT SMITHSZEL? „Aki erre a kőre esik, összezúzódik…” (Lukács 20:18)

B

utlerhez hasonlóan Uriah Smith is traumás tapasztalaton ment keresztül a minneapolisi ülések után, melyek mélyen kiábrándították és felzaklatták. Ezért 1888 novemberében lemondott a hosszú idő óta betöltött Generálkonferencia titkári tisztségéről, de megtartotta a Review főszerkesztői állását. Ezt a posztot 1897-ig töltötte be, a legtöbb esetben szócsatát vívva A. T. Jonesszal a próféciamagyarázatokkal és más kérdésekkel kapcsolatban. Szerkesztői tevékenységével azonban ezekben az években hanyatló küzdelmet folytatott a karizmatikus Jones népszerűségével szemben, aki 1892 végére a legtöbbet hallgatott lelkész lett az adventizmusban. 1897-ben Smith megkapta a végső megalázást, amikor a felekezet Jonesot nevezte ki a Review főszerkesztőjének és Smitht pedig a helyettesének. Smith számára szinte leletetlennek tűnt 1888-at követően, hogy megbirkózzon azzal a ténnyel, hogy Waggoner a Tízparancsolat-látást prédikálta a törvényről a Galatákhoz írt levélben, Ellen White pedig mögötte állt a törvény és az evangélium kapcsolatát illetően. A minneapolisi összejöveteleket követő néhány évben Smith az Ellen White munkájával kapcsolatban kétséget elhintők vezére lett. De Ellen White nem adta fel vele kapcsolatban. Egymás után írta neki a leveleket, bűnbánatra hívva, de hasztalanul. Azután 1891-ben megvallotta a Minneapolisban elkövetett hibáját. White testvérnő úgy fogalmazott: „Ráesett a Sziklára, és összezúzódott.” Smith Sziklára esése ugyanakkor nem jelentette, hogy teljesen a Sziklán is volt. A törvényre irányuló teológiája továbbra is problémát okozott. Az egyház vezetése azonban 1901-ben újra kinevezte a Review főszerkesztőjének. Ellen White végtelenül boldog volt, kifejezve az örömét, hogy a neve újra ott látható a „főszerkesztők listájának elején; mivel ott a helye… Amikor néhány évvel ezelőtt a második helyre került (Jones után), fájdalmat éreztem. Amikor ismét az első helyre került, sírtam és azt mondtam: »köszönöm, Istenem«.” (Lt, 1902, 17.) De továbbra is maradt benne a régi Smithből. Nem sokkal azután, hogy újra főszerkesztő lett, újraindította a Galatákhoz írt levél körüli háborút és el kellett bocsátani. Soha nem épült fel ebből a sokkból. Ugyanaz a Review lapszám, amely bejelentette a változást a főszerkesztői pozícióban, adott hírt arról is, hogy súlyosan megbetegedett. 1903-ban halt meg 70 évesen. Urunk, segíts bennünket ma makacsságunkkal kapcsolatban! Segíts, hogy mindent átadjunk neked, még a legjobban dédelgetett elképzeléseinket és szokásainkat is!

~ 296 ~

Október 18.

MI TÖRTÉNT JONESSZAL ÉS WAGGONERREL? „Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.” (Jelenések 3:18)

K

özvetlenül a minneapolisi esemény után Jones és Waggoner számára nehéznek tűnt, hogy meghallgatásra találjanak az egyházban. De ez a helyzet nem volt tartós. A Generálkonferencia elnökének: O. A. Olsennek, Ellen White-nak és másoknak a segítségével a közösség vezető előadói lettek. A Generálkonferencia vezetőjétől eredő támogatás nagyságát leginkább abban mérhetjük fel, hogy a két ember sokat szerepelt előadóként bibliai témákban a Generálkonferencia ülésein a Minneapolis utáni időszakban. • 1889-ben Jonesnak volt egy sorozata a hit általi megigazításról. Az embereket, jegyezte meg Ellen White, „nagy morzsákkal etették az Úr asztaláról”, és „nagy érdeklődést keltettek” (MS, 1889, 10.). • Az 1891. évi ülésen (1889 után minden második évben jöttek össze) Waggonert állította előtérbe, és 16 prédikációja felemelte Jézus Krisztust és az örökkévaló evangéliumot a Római levélből. • Jones Biblia-tanulmányozási ülésszakokat vezetett 1893-ban, és 24 prédikációt tartott a harmadik angyal üzenetéről. W. W. Prescott (Jones legközelebbi munkatársa az Egyesült Államokban 1892-től a század végéig) a Szentlélek ígéretéről szóló 10 előadással járult hozzá a munkájához. • 1895-ben ismét úgy látjuk Jonest, mint vezető Biblia-magyarázót, aki 26 alkalommal prédikált a harmadik angyal üzenetéről más előadások mellett. • Waggoner 18 tanulmánya a Zsidókhoz írt levélről a Biblia-tanulmányozás gyújtópontjába került 1897-ben. Ezek után Jones 11 előadást tartott. A minneapolisi reformerek hosszútávon „győztesei” lettek a Smithszel és Butlerrel folytatott csatában. Sajnos ugyanakkor nem volt maradandó a győzelmük. Mindketten elhagyták az egyházat az 1900-as évek elején. Waggoner a panteizmusa miatt, illetve egy másik asszonyért, aki nem a felesége volt, Jones pedig a hatalmi harc miatt, amikor nem sikerült megszereznie a Generálkonferencia vezetői pozícióját. 1907-re Jones Ellen White és a felekezet elkeseredett ellensége lett. Az ellentmondások ellentmondása. A minneapolisi végső „győztesek” vesztesek lettek. „Tartsd meg, amid van, hogy senki el ne vegye koronádat.” Ez mindnyájunk számára szükséges tanács a bűn világában. A zarándoklatunk minden lépése alatt tartsuk a szemünket Jézuson!

~ 297 ~

Október 19.

VISSZATEKINTÉS MINNEAPOLISRA „Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből.” (Máté 1:21)

A

Generálkonferencia 1888. évi ülése a hetednapi adventista történelem egyik nagy fordulópontja volt. Legkisebb kétségünk sem lehet az eredményeit illetően. Visszavezette az egyházat a Bibliához, a tanítás és a gyakorlat egyedüli tekintélyforrásához, felemelte Jézust, és a kegyelemből hit általi üdvösséget helyezte az adventista teológia középpontjába, meghatározta a törvény helyes szerepét a kegyelem evangéliumában, és a Szentháromság témájának, Krisztus teljes Istenségének és a Szentlélek személy voltának az ismételt tanulmányozásához vezetett. Talán ami a legfontosabb, hogy teljesebb megértést biztosított az adventizmus számára a harmadik angyal üzenetéről Jelenések 14:12-t illetően – a hetednapi adventista önértelmezés központi szövegéről. Ez a szakasz nem csak úgy határozza meg az adventistákat, mint akik türelmesen várják vissza Urukat, miközben megtartják a parancsolatait, hanem előttük van az evangélium üzenete abban, hogy Isten utolsó felhívása a világnak a második advent előtt (14:14–20) a Jézusba vetett hit köré összpontosul. Röviden: az 1888-as üzenet átformálta azt, ahogy az adventisták az mondanivalójukról gondolkodnak. Ez pedig jó hír. Viszont van rossz hír is, mert az ördög mindig ott van, hogy biztosan elfelejtsük vagy elhanyagoljuk a jó hírt. Ez történt egyes adventistákkal az 1890-es években és azután is, ahogy továbbra is a törvényre összpontosítottak az evangélium helyett, miközben mások Jones és Waggoner üzenetét új kapuként használták, mely a régi törvényeskedésbe és az emberi tökéletességre való törekvésre vezet, ami ellen ők felkeltek, és amit elleneztek. A minneapolisi történet két dolgot juttat az eszembe. Először az emberi lények teljes romlottságát. Másodszor pedig Isten határtalan kegyelmét. Az egyház történetére visszatekintve a minneapolisi korban John Newton nagyszerű énekének a szavai jutnak az eszembe: „Csodálatos kegyelem! Milyen édes hang, mely megmentett engem, nyomorultat!” [Mily fenséges a kegyelem… – A fordító] „Csodálatos kegyelem” – Ez a két szó foglalja össze az 1888-as esemény üzenetét és jelentőségét.

~ 298 ~

Október 20.

ISMERJÜK MEG W. W. P RESCOTTOT! „Akit én szeretek, meg feddem és meg fenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!” (Jelenések 3:19)

A

XIX. század végi adventizmus egyik legerélyesebb vezetője William Warren Prescott volt. Az erélyes vezetők viszont nem mindig lelki vezetők is. Ez volt a helyzet a korai Prescott-tal is, aki 1885-ben lett a Battle Creek College elnöke. 1890 végén következett be a fordulópont az életében, amikor egy speciális bizonyságtételt olvasott el Igyekezz tehát, és térj meg címmel a Battle Creek-i gyülekezet előtt. „Az Úr látta a visszaesésünket… Mivel Isten a korábbi időkben megáldotta és megdicsérte” az adventista egyházat, „azzal áltatták magukat, hogy ők a kiválasztottak és igazak, és nincs szükségük figyelmeztetésre, útbaigazításra és feddésre”. De „az igaz Tanú azt mondja, »Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát, és térj meg!«”, vagy máskülönben „»elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből«… Az Úr nemtetszését nyilvánítja ki a népével szemben. Jelenlegi állapotukban lehetetlen bemutatniuk Krisztus jellemét. Amikor pedig az igaz Tanú tanácsot, feddést és figyelmeztetést küldött számukra, mivel szereti őket, elutasították az üzenetet… Mit jelent az, hogy ez a csodálatos kegyelem nem lágyítja meg a kemény szívünket?… A gyülekezetekben Isten hatalmának csodálatos megnyilatkozásaival kell találkoznunk, de az nem fogja megindítani azokat, akik nem alázzák meg magukat az Úr előtt, és nem nyitják meg a szívük ajtaját bűnvallomásra és bűnbánatra… A talentumok és a hosszú tapasztalat nem teszi az embereket a világosság csatornáivá, hacsak nem vetik alá magukat az igazság Napja tiszta sugarainak… A világosságnak tiszta, világos sugarakkal kell fénylenie Isten népéről, elhozva Jézust a gyülekezetek és a világ elé… Egy fontos dolog emelkedik ki, egy téma szív magába mindent – Krisztus a mi igazságunk... Mindazok, akik megkockáztatják, hogy a saját útjukon járjanak, akik nem csatlakoznak az angyalokhoz, akik a mennyből küldettek az üzenettel, hogy annak dicsőségével töltsék be a Földet: azok mellőzve lesznek. A munka győzelmesen fog nélkülük előrehaladni, és nem lesz részük a sikerében.” (RH Extra, 1890. december 23.) Miközben Prescott olvasott, számos alkalommal olyannyira találva érezte magát, hogy meg kellett állnia könnyes elérzékenyülése miatt. Teljesen megváltozott az élete. Adventista volt már korábban is, de azon a napon találkozott Krisztussal, az Üdvözítőjével. Ezt követően Ellen White-tal, Jonesszal és Waggonerrel karöltve prédikálta Krisztust és az ő szeretetét. Prescott komolyan vette a tanácsot, hogy térjen meg és igyekezzen.

~ 299 ~

Október 21.

A Z ADVENTISTA NEVELÉS ÚJJÁSZÜLETÉSE I. „Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek: ha valaki meghallja a hangomat, és kinyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, ő pedig énvelem.” (Jelenések 3:20)

A

hogy tegnap láttuk, 1890 decemberében, Krisztus kopogtatott William Warren Prescott szívének ajtaján. A fiatal nevelő megnyitotta a szívét, ezzel véglegesen megváltozott az élete. De Uriah Smith sem maradt a régi. Prescott megtérésének az egyik eredménye volt az a szolgálat, amit Uriah Smithért végzett, ami őt nyilvános bűnvallásra vezette, és helyreállt az Ellen White-tal való kapcsolata is. Valóban Krisztus üzenete változtatja meg és formálja át az életeket. Prescott esetében azonban ez az átformálás nemcsak egyéni életeket érintett, hanem hatalmas befolyást gyakorolt az adventista nevelésre is. Tudniillik Prescott nemcsak egyszerűen a Battle Creek College-ban elnökölt, hanem ő volt a Hetednapi Adventista Nevelési Egyesület vezetője is, és hamarosan mind a Union College, mind a Walla Walla College elnöke is. Mivel a Hetednapi Adventista Nevelési Egyesület igazgatója és három felsőoktatási intézmény elnöke volt egy időben, a magát jól kifejezni képes Prescott olyan helyzetbe került, hogy komoly változtatásokat tudott kiharcolni az adventista nevelésben. Az oktatás átformálását egy általa szervezett nevelési konferencián kezdeményezte egy észak-michigani kis településen, Harbor Springs-ben 1891 augusztusában. Addig a pontig az adventista nevelés küszködött a küldetésével és identitásával. Bár az adventisták jellegzetesen olyan keresztény intézményként alapították meg a Battle Creek College-ot, ami lelkészeket és misszionáriusokat képez, 1874-ben rabja lett a pogány klasszikusok és a latin, illetve a klasszikus görög nyelv tanításának. Néhány reformmal próbálkoztak, de a legtöbb befejezetlen maradt. Ez kezdett megváltozni Prescott megtérésével. Prescott történetének a tanulsága az, hogy Isten embereket használ fel egyháza megváltoztatására. A Mindenható azonban csak olyanokon keresztül tudott dolgozni, akik engedték, hogy használja őket. Ezen a pontok kerültök ti is és én is a képbe. Az Úr szeretné a kezébe venni az életünket és úgy formálni bennünket, hogy felhasználhasson mások elérésére és befolyásolására a szélesebb egyházban. Tudom, hogy most néhányan azt mondjátok, nincs is befolyásotok. Ez nem így van! Mindnyájan minden nap érintjük mások életét kis mértékben. Az ilyen kis apró-cseprő befolyáson keresztül idézhetjük elő a hólabdaszerű változásokat. ~ 300 ~

Október 22.

A Z ADVENTISTA NEVELÉS ÚJJÁSZÜLETÉSE II. „Akinek van füle, hallja meg, mit mond a Lélek a gyülekezeteknek!” (Jelenések 3:22)

A

Szentléleknek nagyon sok mondanivalója volt az egyházról és annak nevelési programjáról az 1890-es években. Nem csupán Ellen White, A. T. Jones és E. J. Waggoner vitte a Krisztusról és az ő igazságáról szóló üzenetet a gyülekezetekbe és a tábori összejövetelekre, hanem a Generálkonferencia évenkénti lelkészi szakmai továbbképző programja is, amelyen keresztül az adventista prédikátorok több héten át összegyûltek, hogy tanulmányozzák a Bibliát és az üdvösség tervét. A frissen felvillanyozott Prescott eldöntötte, hogy ugyanezt fogja tenni a felekezet nevelőivel is 1891 nyarán Harbor Springs-ben. W. C. White úgy nyilatkozott erről az összejövetelről, mint egy lelki megújulásról, hangsúlyt helyezve a spontán személyes bizonyságtételekre. Megjegyezte, hogy minden nap Jonesnak a Római levélről szóló magyarázatával kezdődött. Ellen White szintén beszélt a Krisztussal való személyes kapcsolat fontosságáról, a lelki megújulás szükségességéről azok között a nevelők között, akik részt vesznek a konferencián és a keresztény üzenet központi szerepéről a nevelésben. Prescott hangsúlyozta a Generálkonferencia 1893. évi ülésén, hogy Harbor Springs fordulópontot jelentett az adventista nevelésben. „Miközben addig az volt az általános cél, hogy egy vallásos elem is legyen az iskoláinkban, ettől a továbbképző programtól kezdve a munkánk minden korábbinál inkább gyakorlati lett (az elméleti helyett) ezen a háttéren, és olyan tanulmányi programokon és terveken keresztül mutatkozott meg, amit korábban nem tettünk.” Harbor Springs előtt a Biblia tanítása kevés helyet foglalt el az adventista nevelésben. A konferencia ugyanakkor egy javaslatot fogadott el egy négyéves Biblia-tanulmányozás elindítására az adventista felsőoktatási hallgatók körében. Pontosabban a küldöttek elhatározták, hogy „a Szentírás teljes egészében tanításra kerül, mint Krisztus evangéliuma, elejétől a végéig”. A konferencia azt is javasolta, hogy a történelmet a bibliai világnézet szempontjából kell tanítani. Van egy nagyon fontos mellékes tanulsága is annak, ahogy a Harbor Springs-i adventista neveléssel kapcsolatos változásokra gondolunk. Ez pedig az, hogy amikor igazán megértjük Krisztus központi szerepét az életünkben, az mindenre kihatással lesz mind egyéni, mind közösségi életünkben. Neveléstanilag ha az üdvösségünk Jézuson múlik, akkor jobb megismernünk őt.

~ 301 ~

Október 23.

A Z ADVENTISTA NEVELÉS „ ADVENTIZÁLÁSA”: AZ AVONDALE- I TAPASZTALAT I. „Meg van írva a prófétáknál: És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek. Aki az Atyától hallott és tanult, az mind énhozzám jön.” (János 6:45)

A

z adventista iskolák átformálásában az első lépés az 1891-ben Harbor Springs-ben tartott nevelési továbbképzésen történt. A következő 1891 novemberében kezdődött, amikor Ellen White és fia, Willie White elhajózott Ausztráliába. Mivel 1900-ig ott maradtak, lehetőségük volt arra, hogy a legfogékonyabb reformszemléletű adventista vezetők némelyikével dolgozzanak. Az egyik legfontosabb erőfeszítése az ausztráliai adventistáknak az 1890-es években az Avondale School for Christian Workers (ma: Avondale College) megalapítása volt. Ausztráliának megvolt az az előnye, hogy kívül esett az Egyesült Államok konzervatív adventista vezetésének hatókörén. Emellett új miszszióterületet jelentett a hetednapi adventisták számára. Ilyenformán a kezdődő felekezetnek nem volt megalapozott tradíciója, amivel küzdeni kellett volna. Ennek következtében számos olyan újítást vezetett be a 90-es években Ausztráliában, amelyeket sokkal nehezebb lett volna elindítani az Egyesült Államokban. Az egyház egy új típusú adventista iskolát kezdett működtetni Avondale-ben. A század végére Ellen White-ra már annyira jó benyomást gyakorolt, hogy úgy utalt Avondale-ra, mint az „iskolapéldára”, a „mintaiskolára”, az „iskolamodellre” vagy a „mintára”. (LS, 374. o.; CT, 349. o.). 1900-ban kategorikusan kijelentette, hogy „az avondale-i iskolának mintául kell szolgálnia a többi iskola számára, amiket meg kellene alapítani a népünk között” (MS, 1900, 92.). Milton Hook, Avondale történésze úgy összegezte, hogy két fő cél jellemezte az iskolát. Az első a megtérés és a jellemfejlődés a diákok életében. „A felsőoktatás” az, ahogy Avondale-ban megfogalmazták, ami az embereket felkészíti az örök életre. A második cél a felekezet fiataljainak kiképzése volt a keresztény szolgálatra, mind a helyi közösség evangelizálására, mind pedig a világszéles misszióra. Mindkét cél világos elmozdulást jelentett a Battle Creek College és a befolyása alatt álló iskolák szigorúan vett akadémiai irányultságától. Ma is fel kell tennünk egy kérdést: Miért értékeljük az adventista nevelést? Az egyetlen fontos válasz az lehet, hogy változást idéz elő gyermekeink életében. Elsődleges célja, hogy megismertesse velük Jézus Krisztust, az Üdvözítőt és az Urat. Amikor ez megtörténik, az adventista nevelés értéke túl fog mutatni a pénzen.

~ 302 ~

Október 24.

A Z ADVENTISTA NEVELÉS „ ADVENTIZÁLÁSA”: AZ AVONDALE- I TAPASZTALAT II. „Fiaid mind az Úr tanítványai lesznek, és nagy lesz fiaid békessége.” (Ésaiás 54:13)

A

hogyan tegnap láttuk, az 1890-es években Ellen White sok időt töltött az Avondale Iskola körüli munkával, hogy az mintául szolgálhasson Ausztráliában, és alapelveit az egyház alkalmazni tudja a többi intézményben is. 1894 elején azt írta, hogy „éjjel és nappal nagy fejtörést jelentett számunkra iskoláink ügye. Hogyan működtessük azokat? Mit tartalmazzon fiataljaink nevelése és képzése? Hova építsük az ausztráliai Biblia-iskolánkat? Ma hajnali egy órakor nehéz teherrel a lelkemen ébredtem fel. A nevelés témáját különböző alkalmakkor mutatták be előttem, különböző szempontból, sok illusztráción és pontos leíráson keresztül, most egyik szemszögbõl, azután újra máshonnan nézve. Igazán úgy érzem, hogy sok tanulnivalónk van. Nagyon sok dologgal kapcsolatban tudatlanok vagyunk” a nevelést illetően. (FE, 310. o.) White asszony azért gondolkodott komolyan egy javasolt ausztráliai intézményről, mivel látta a lehetőségét az iskola létrehozásában a Battle Creek College befolyási körén kívül. A témával kapcsolatos bevezető bizonyságtételében megadta az alaphangot az újfajta adventista iskoláról való gondolkodásra. Ennek Biblia-iskolának kell lennie, ami hangsúlyt ad a misszionáriusi tevékenységeknek és az élet lelki oldalának. Emellett gyakorlati képzést kell nyújtania, ami a fiatalokat arra tanítja, hogyan dolgozzanak, ezért vidéki környezetben legyen. 20 éves próbálkozás és hibák után Ellen White minden eddiginél jobban meggyőződött arról, milyen típusú nevelésre van szüksége az egyháznak. Az elmúlt két évtized alatt kapott saját bizonyságtételein keresztül szerzett növekvő ismerete alapján kifejezetten megerősítette, hogy a középpontban a Biblia legyen, és az adventista iskolák ne kövessék a klasszikus nevelés félrevezetését. Azt írta: „sok időt vesz igénybe megérteni, hogy változásoknak kellene történnie” egy „másféle rendszerű” nevelés alapítására (6T, 126. o.), de a szemlélet megértésének és megvalósításának folyamata gyors fejlődést eredményezett 1894 és 1899 között. Ahogy az elmúlt néhány hónapban újra és újra megfigyelhettük, Isten lépésről lépésre vezeti az ő népét. Nem biztosítja a teljes megértést egyszerre. Ő vezet el bennünket a következő lépésre a megfelelő időben. Így történt ez az oktatás területén is. Az 1890-es évekre az adventizmus készen állt a nevelési forradalomra.

~ 303 ~

Október 25.

A Z ADVENTISTA NEVELÉS „ ADVENTIZÁLÁSA”: AZ AVONDALE- I TAPASZTALAT III. „Mindenki ismerni fog engem, a kicsinyek és nagyok egyaránt.” (Zsidók 8:11)

A

z újszövetségi tapasztalat részben nevelési jellegű, ami a Zsidókhoz írt levél 8. fejezetében visszatükröződik. Az Újszövetség központi gondolata megismerni Istent és az akaratát. Ezt a gondolatot szem előtt tartva nem véletlen, hogy a Minneapolis utáni forradalom, ami kezdte átformálni az adventista gondolkodást Krisztusnak és a Bibliának az adventizmusban elfoglalt helyével kapcsolatban, szintén hatalmasan átformálta a felekezet nevelési filozófiáját. Az avondale-i tapasztalat fényében írta Ellen White, hogy „az emberi alkotást, mint leglényegesebb elemet alkalmazták” az adventista nevelés előtt, „és Isten Igéjét egyszerűen csak azért tanulmányozták, hogy megízesítse a többi tanulmányokat” (FE, 395. o.). Ennek a modellnek, hangsúlyozza, véget kell vetni. „A Bibliát nem szabad azért behozni az iskoláinkba, hogy beszorítsuk a hitetlenség közé. A Szentírást kell tenni a nevelés alapjává és tárgyává… Úgy kell használni, mint Isten élő szavát, úgy értékelve, mint ami az első, az utolsó és a legjobb mindenben. Azután meg fogjuk tapasztalni az igazi lelki növekedést. A tanulók egy egészséges vallásos jellemet fejlesztenek ki, mivel eszik és isszák Isten Fiának a testét és a vérét. Ha azonban nem figyeljük és nem ápoljuk, a lélek egészsége megromlik. Maradjunk a világosság csatornájában. Tanulmányozzuk a Bibliát.” (FE, 474. o.) Azután azt írja: „a magasabb rendű nevelés tapasztalati ismeretet ad az üdvösség tervéről, és ez az ismeret a Szentírás buzgó és szorgalmas tanulmányozásával biztosítható. Az ilyen nevelés megújítja az értelmet és átformálja a jellemet, helyreállítja Isten képét a lélekben. Fel fogja vértezni az elmét az ellenséggel szemben, és képessé tesz az Úr hangjának a megértésére. Oktatni fogja a tanulót, hogy Jézus Krisztus munkatársa legyen… Az igazi kegyesség egyszerűsége, az útlevelünk a felkészítő földi iskolából a mennyei magasabb rendű iskolába. Nincs olyan nevelés, ami magasabbra emelhetne, mint az, amit a korai tanítványok kaptak, ami ki lett jelentve számunkra Isten Igéjén keresztül. Megszerezni a magasabb rendű nevelést azt jelenti, hogy követjük ezt az Igét fenntartás nélkül; azt jelenti, hogy Krisztus lábnyomában járunk, és hirdetjük az erényeit. Azt jelenti, hogy feladjuk az önzést, és odaszenteljük az életünket Isten szolgálatára.” (CT, 11. o.) Nos, itt van a forradalmi nevelés platformja a keresztény életben!

~ 304 ~

Október 26.

A Z ADVENTISTA NEVELÉS „ ADVENTIZÁLÁSA”: AZ AVONDALE- I TAPASZTALAT IV. „Titeket is az Isten tanított az egymás iránti szeretetre.” (1Thesszalonika 4:9)

A

z egyházban és a tanításaiban végbement lelki megújulás vezetett oda az 1890-es években, hogy hasonló reformáció valósuljon meg az adventista nevelésben. A felekezet iskolái a korábbihoz képest kifejezetten keresztény és adventista intézmények lettek. Ellen White számtalan nevelésről szóló bizonyságtétele az ausztráliai évek alatt folyamatos útmutatást adott az Avondale Iskolának. Továbbá mivel a kampusz szomszédságában élt a kialakulás szakaszában, képes volt arra, hogy olyan módon vegyen részt az intézmény fejlesztésében, ami egyedülálló volt a tapasztalatában. Ezenkívül W. W. Prescott, aki összegyűjtötte és szerkesztette a Keresztény nevelés (1893) és a Speciális bizonyságtételek a nevelésről (1897) kéziratait, jó néhány hónapot töltött a kampuszon az 1890-es évek közepén. Ez alatt az idő alatt Prescott kiterjedt párbeszédet folytatott Ellen White-tal a keresztény nevelésről. Mindkettőjük előnyére vált, hogy teljesebben megérthették a bizonyságtételek jelentőségét, és hogy miként alkalmazhatják az alapelveit. Ellen White azt írta a fiának, Edsonnak, hogy Prescott kinyitotta az értelmét és a gondolatait, mint ahogy annak idején a férje tette. Azt állította, hogy a beszélgetésük segítette őt gondolatai megvilágosodásában, és hogy többet mondjon, mint amúgy. „Tisztább fényben láthatunk bizonyos dolgokat.” (MS, 1896, 62.) Az Avondale-tapasztalat nemcsak az adventista nevelés gyújtópontjába helyezte a Bibliát, a tanulók lelkiségét, a missziót és a másoknak való szolgálatot, hanem arra is sürgetett, hogy ahol lehetséges, az iskola vidéken legyen. Ily módon a néhány hektár helyett a város szélén, ami a Battle Creek College számára elegendő volt, az új intézményt egy 600 hektáros vidéki területen, a Brettville-birtokon építették fel. A terület nagysága és a vidéki környezet nem csak azt segítette elő, hogy távol legyenek a város problémáitól és közel a természethez, hanem hogy az iskola bőséges teret biztosítson a munka világában alkalmazott gyakorlati foglalkozások tanítására. Az adventista nevelés véglegesen megváltozott az avondale-i iskola megalapításával. A felekezet most már nem csak hatalmas mennyiségű anyaggal rendelkezett a nevelési elméletekről Ellen White által, hanem volt egy valóságos világból való modell, ami mintául szolgálhatott a világ más részei számára. Megértve a nevelés fontosságát az egyházban nekünk, idősebbeknek nagyobb érdeklődést kell tanúsítanunk fiataljaink és egyházi iskoláink iránt. Nemcsak anyagilag kell támogatnunk őket, hanem elő kell segíteni azt is, hogy azzá váljanak, amit el tudnak érni, és amilyennek lenniük kellene.

~ 305 ~

Október 27.

A Z ADVENTISTA ELEMI ISKOLÁK FELEMELKEDÉSE I. „Maradjanak a szívedben azok az Igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt…” (5Mózes 6:6–7)

A

z 1890-es években az egyik legizgalmasabb fejlemény az adventista nevelésben az általános iskolai mozgalom volt. Egészen a 90-es évek közepéig az adventisták többnyire elhanyagolták az elemi oktatást az olyan helységek kivételével, ahol volt főiskolájuk vagy középiskolájuk. Ez a közömbösség megváltozott az évtized végére, és az adventisták azóta az erős helyi gyülekezetek által fenntartott elemi iskolai hálózatot működtetnek. A Generálkonferencia 1887-ben és 1888-ban felhívást intézett az elemi iskolai rendszer elindítására, de semmi nem lett a határozatokból. Azonban 1897-ben Ellen White felszólította az egyházat az általános iskolák iránt megújult igénnyel kapcsolatban. Az ausztráliai helyzet változtatta meg gondolkodását a témáról. „Egyes országokban, hangsúlyozza, a szülők számára törvényesen kötelező a gyermekeiket iskolába járatni. Ott, azokban a helységekben, ahol van gyülekezet, iskolákat kell alapítani még akkor is, ha nincs hat gyermeknél több, aki iskolába járhatna. Úgy dolgozzatok, mintha az életetekért dolgoznátok, hogy megmentsétek a gyermekeiteket az elsüllyedéstől a világ szennyes és megromlott befolyásába. Nagyon le vagyunk maradva a kötelességünkkel ebben a fontos dologban. Sok helyen évek óta iskoláknak kellene működnie.” (6T, 199. o.) Azután ezt írta: „Ahol van néhány szombatünneplő, ott a szülők fogjanak össze, és biztosítsanak helyet a nappali iskolának, ahol gyermekeiket és ifjaikat tanítani lehet. Olyan keresztény tanárokat alkalmazzanak, akik mint odaszentelt misszionáriusok, és olyan módon nevelik a gyermekeket, hogy misszionáriusokká váljanak. Alkalmazzanak olyan tanárokat, akik alapos nevelést biztosítanak az általános tárgyakból, és a Bibliát teszik minden tanulmány alapjául és lényegéül.” (I. m., 198. o.) Ezek a szavak a legfontosabb és a legbefolyásosabb tanácsnak bizonyultak Ellen White hosszú szolgálatában. A következő néhány évben az adventista egyház az egész világon alapított iskolákat, még akkor is, ha csak öt-hat gyermek volt, aki oda járhatott. Az üdvösségük és jövőjük került a hetednapi adventizmus gyújtópontjába, ahogy az egyház komolyan vette evangelizációs felelősségét, hogy felkészítse saját gyermekeit Isten országára. Ebből a nézőpontból a nevelés evangelizálás volt. Ezt a szemléletmódot nem szabad szem elől tévesztenünk.

~ 306 ~

Október 28.

A Z ADVENTISTA ELEMI ISKOLÁK FELEMELKEDÉSE II. „Mert őt [Ábrahámot] választottam ki arra, hogy megparancsolja fiainak és háza népének is, hogy őrizzék meg az Úr útját, cselekedjenek az igazságnak és jognak meg felelően…” (1Mózes 18:19)

A

hitre történő nevelésnek hosszú történelme van a zsidó-keresztény világban. Valójában Isten választotta ki vagy hívta el Ábrahámot, a hívők atyját, mivel kész volt nevelni a családját az Úr útjaira és tanításaira. Bár a gyermekeink nevelésére vonatkozó parancsról szól a Biblia, de ez csak később került be a hetednapi adventizmusba. A felekezetnek több mint 50 évet kellett eltöltenie az 1844-es nagy csalódástól, mielőtt elkezdődött az elemi iskolai rendszer fejlesztése. A késztetés, ahogy tegnap láttuk, Ellen White felszólításából eredt a távoli Ausztráliából, hogy a helyi gyülekezetek hozzanak létre iskolákat még olyan gyülekezetekben is, ahol csak hat gyerek tudna eljárni. Amerikában olyan személyek, mint Edward Alexander Sutherland és Percy T. Magan, a reformvezetők, akik 1901-ben vidéki helyre költöztették át a Battle Creek College-ot, szívükre vették az intést. Évekkel később Sutherland némi túlzással emlékezik vissza, hogy „Magan, DeGraw kisasszony és jómagam gyakorlatilag minden hétvégén egy-egy tanárt kerestünk, és kimentünk, hogy három iskolát alapítsunk még hétfő reggel előtt”. Túlzás-e vagy sem, de az adventista elemi oktatásról szóló statisztika gyakorlatilag felfelé ívelő irányt mutat az 1890-es évek közepétől. Figyeljük a görbét: 1880-ban az egyháznak 1 elemi iskolája volt 1 tanítóval és 15 tanulóval; 1885-ben 3 iskolája 5 tanítóval és 125 tanulóval; 1890-ben 7 iskola 15 tanítóval és 350 tanulóval; 1895-ben 18 iskola 35 tanítóval és 895 tanulóval; 1900-ban 220 iskola 250 tanítóval és 5.000 tanulóval. A növekedés itt nem állt meg. 1910-re a szám 594 iskolára, 758 tanítóra és 13.357 tanulóra nőtt. 2006-ban a számadatok 5.362 iskolánál, 36.880 tanítónál és 861.745 tanulónál álltak. Az elemi iskolai mozgalom a közép- és a felsőfokú oktatás fejlődését is serkentette az egyházban. Részben azért történt növekedés, mert az adventistáknak szükségük volt elemi iskolai tanítókra. De ennél is fontosabb volt, hogy az általános iskolai mozgalom nyilvánosságot adott annak a hitnek, hogy minden adventista fiatalnak keresztény nevelésben kell részesülnie. Köszönjük, Urunk, az iskolarendszerünket! Segíts engem, hogy meg tudjam tenni a magam részét a fiatalok támogatásában a helyi gyülekezetemben, hogy olyan nevelésben legyen részük, amely felkészíti őket az örök életre!

~ 307 ~

Október 29.

NEVELÉSI KITÖRÉS „Mivel gyermekségedtől ismered a szent Írásokat, amelyek bölccsé tehetnek téged az üdvösségre a Krisztus Jézusba vetett hit által.” (2Timótheus 3:15)

A

z 1890-es éveket nevezhetjük az adventista nevelés évtizedének is. Az 1888-as minneapolisi megújulással kezdve, az 1891-es Harbor Springs-i konferencia nevelési reformján át végül az avondale-i iskola tapasztalata következett az elemi iskolai mozgalommal, így az 1890-es évek a nevelés szempontjából átformálták az adventizmust az egész további földi szolgálatra nézve. Még nem is beszéltünk az 1890-es évek missziós kitöréséről, ami az adventizmust és az okatási rendszerét szó szerint elvitte a Föld minden részébe. Emellett nem fedeztük még fel az Avondale-modell hatását az adventista iskolákra a világ más részein. Az egyik kis aspektusa ennek a befolyásnak az volt, hogy az adventista nevelés a közép- és felsőfokú oktatási szinten főként vidéki környezetű rendszer lett. E. A. Sutherland és P. T. Magan például átköltöztette a Battle Creek College-ot a szűkös kampuszról a „civilizálatlan” Michigan állambeli Berrien Springs-be, ami 1901-ben az Emmanuel Missionary College nevet vette fel. Ugyanígy a Healdsburg College igazgatói elköltöztették az intézményt a XX. század elején a Howell-hegység tetejére, ahol a Pacific Union College nevet kapta. Nem csak hogy ezek az intézmények lettek elszigetelve a városok problémájától (a Pacific Union College hallgatói az 1960-as években azzal viccelődtek, hogy az iskola 16 km-re van a legközelebbi ismert bűntől), hanem mindegyiket több száz hektáros területekre építették. Ugyanezt történt az adventista neveléssel mindenütt a világon. Az avondale-i hatás soha nem szűnt meg. Ennek voltak érdekes mellékhatásai is. Ahogy a népesség növekedése kiterjesztette a városokat, és felértékelte a földterületek árát, a hetednapi adventista iskolák gyakran olyan drága ingatlanok tulajdonosai lettek, amelyek megvásárlására nem lenne reménységük a mai ingatlanpiacon. Isten egyedi és különös módon vezette a népét. Amikor áttekintjük az adventista programok különböző vetületeit a világon, nem tehetünk mást, mint dicsőítjük az ő nevét azért a vezetésért, amit adott az elmúlt történelmünkben. Imádkoznunk kell, hogy legyen meggyőződésünk és bátorságunk követni a vezetését jelen történelmünkben. Atyánk, segíts bennünket, hogy ugyanúgy válaszoljunk a vezetésedre, mint a múlt reformerei a maguk területén!

~ 308 ~

Október 30.

A NEVELÉS FEJRE ÁLLÍTÁSA „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája.” (Márk 9:35) „Nevelési fogalmainkat túl szűk és túl kis területen használjuk. Szélesebb látókörre, magasztosabb célokra van szükségünk. Az igazi nevelés többet jelent bizonyos iskolai végzettség megszerzésénél; több a földi életre való fölkészülésnél. Az igazi nevelés az egész emberrel foglalkozik, és egy egész életen át tart. Harmonikusan fejleszti a testi, szellemi és lelki erőket. Felkészíti a tanulót az örömteli szolgálatra ezen a világon és egy még örömtelibb szolgálatra az eljövendő világban.” (Ed, 13. o.) Ezekkel a szavakkal indul a Nevelés című könyv, az egyik legfontosabb mû, mellyel Ellen White hozzájárult az adventizmushoz. Nem véletlen, hogy a könyv 1903-ban került ki a nyomdából. Miután egy évtizeden keresztül gondolkodott és írt a nevelés témájáról, az új évszázad korai éveiben készen állt arra, hogy egy olyan kiadványt állítson össze, amely útmutatást ad a felekezet legfontosabb területének. A Nevelés című könyv biztosítja az adventista iskolák rendszerének filozófiai menetparancsát. És ebben a folyamatban a tradicionális programokhoz képest egy meglehetősen egyedülálló nevelési elgondolást állított fel. Miközben a tradicionális nevelés azt célozta meg, hogy felkészítse az embereket a sikeres földi életre, a Nevelés bár nem tagadja ennek a fontos szerepét, mégis azt állítja, hogy nem elegendő. Sokkal életbevágóbb viszont a tanulókat felkészíteni arra, hogy egy örökkévalóságon át Istennel éljenek. Miközben a tradicionális nevelés hajlamos a tanulók szellemi képességeinek kimunkálására összpontosítani, a Nevelés az egész személy fejlesztését teszi szükségessé. Végül miközben a tradicionális oktatás arra készítette fel az embereket, hogy minél előnyösebb helyzetbe hozzák magukat, hogy előrejuthassanak a világban, a Nevelés amellett érvel, hogy a cél az Istennek és az egymásnak való szolgálat. A szolgálat témája átfogja az egész könyvet. Az utolsó oldalán azt olvashatjuk, hogy „földi életünkben – habár a bűn ezt korlátozza – a legnagyobb öröm és a legmagasabb nevelés a szolgálatban rejlik. Jövendő állapotunkban is, amikor a bűnös emberiség által emelt akadályok már nem lesznek, legnagyobb örömünk a szolgálatban lesz.” (I. m., 309. o.) A Nevelés című könyv felforgatja a tradicíciókat. Közben pedig ebben a folyamatban olyan okatási és életfilozófiát tár fel, amit értenünk és élnünk kell. Olyan bölcsesség ez, amely átülteti a gyakorlatba annak az értékeit, aki azt mondta: „ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó és mindenki szolgája”.

~ 309 ~

Október 31.

NEVELÉSI EVANGELIZÁCIÓ „Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket.” (1Mózes 1:27)

E

llen White kiveszi a pedagógia témáját a Nevelés című könyvben az evilági tartományból, és a nagy küzdelem döntő kérdésévé teszi. A második oldalon megadja az adventista nevelés végső célját. „Azért, hogy megérthessük, mit foglal magában a nevelés munkája, tekintetbe kell vennünk 1. az ember természetét, 2. majd pedig azt, hogy milyen céllal teremtette Isten az embert. Figyelnünk kell arra is, hogy 3. az ember állapotában milyen változás állott be a Gonosz megismerése után és 4. az Úr tervében, amely még mindig eléri dicsőséges célját az emberi faj nevelésében.” (Ed, 14–15. o.) Ezen a helyen a könyv elkezdi ezt a négy pontot tárgyalni, jelezve, hogy 1. Isten teremtette az embereket az ő képmására, hogy hozzá hasonlók legyenek, és 2. hogy az embereknek korlátlan lehetőségeik vannak. Azután nagyon meghatározottan és találóan beszél az ember helyzetéről. „Azonban mindezt 3. eljátszotta engedetlenségével. Bűne elrontotta és majdnem teljesen megsemmisítette isteni hasonlóságát. Az ember fizikai ereje meggyengült, szellemi képességei csökkentek, lelki látása elhomályosult, és a halál foglya lett. 4. Az emberiség azonban mégsem maradt reménység nélkül. Végtelen szeretetében és kegyelmében Isten kigondolta a megváltás tervét, és próbaidőt adott az embernek, hogy helyreállítsa benne az ő képmását, hogy eljusson arra a tökéletességre, amelyre teremtette, előmozdítsa testi, szellemi és lelki fejlődését, és felismerje teremtésének isteni célját. Ez volt a megváltás műve. Ez a nevelés és az élet célja is.” (I. m., 15–16. o.) Később Ellen White még nyíltabban beszél a könyvben, amikor megjegyzi, hogy az ember „csak egy erőben talál segítséget. Ez az erő Krisztus. Ezzel az erővel való együttműködés az ember legnagyobb szükséglete. Vajon ne ez legyen minden nevelés legmagasabb célkitűzése?… A legmagasabb értelemben véve egy a nevelés munkája és a megváltás munkája… A tanító legfőbb törekvése és állandó célja az legyen”, hogy bemutassa a tanulóknak Jézust és az alapelveit. (I. m., 29–30. o.) Ezeket a gondolatokat a fejünkben tartva nem kell csodálkoznunk azon, hogy az adventisták támogatták a keresztény nevelést mind saját gyermekeik, mind mások számára áldozatos adakozásukkal. Felismerték azt az igazságot, hogy a nevelés a valóságban nem más, mint evangelizálás.

~ 310 ~

November 1.

P ROTESTÁNS MISSZIÓS ROBBANÁS „Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” (Máté 24:14)

A

világmisszió volt a XIX. századi kereszténység középpontjában. A modern missziós mozgalom akkor indult útjára, amikor William Carey 1792-ben kiadta az An Enquiry Into the Obligation of Christians to Use Means for the Conversion of the Heathens [Tudakozódás a keresztény kötelezettség témájában, hogy milyen eszközöket használnak a pogányok megtérítésére] című munkáját. Lehet, hogy napjainkban nem tűnik annyira forradalminak a könyve, de 1792-ben az volt. A következő évben alakult meg az első missziós társaság, hogy külföldi misszionáriusokat támogassanak anyagilag. Ők küldték el Careyt is Indiába, ahol hét évet dolgozott anélkül, hogy egy indiai is megtért volna. Habár erőfeszítései eleinte nem sok sikerrel jártak, a kereszténység mégis szilárdan megvetette a lábát Indiában. Carey 1834-ben bekövetkezett haláláig nemcsak hogy erős keresztény gyülekezetet hozott létre ott, hanem a modern missziós mozgalom atyjává is vált, mely célul tűzte ki, hogy a protestantizmust eljuttassa a világ minden tájára. A protestáns misszió első hullámának csúcsa az 1830-as évekre tehető, ám Carey nem állt meg itt. Hatalmassá nőtte ki magát a század második felében. Kenneth Scott Latourette a XIX. századot a protestáns misszió kiemelkedő idõszakaként jellemezte. Sydney Ahlstrom, egy vezető amerikai egyháztörténész megjegyezte, hogy „a XIX. század utolsó két évtizede szemtanúja lehetett annak, ahogy a külföldi missziós mozgalom elérte tetőpontját az amerikai protestantizmusban”. Ennek egyik fő ösztönző eleme a Diák Önkéntes Mozgalom volt, amely Dwight L. Moody 1886-os felhívása nyomán jött létre, hogy a főiskolai hallgatók szánják oda életüket a misszió szolgálatára. 100 diák állt fel a felhívásra. Számuk 1887-re 2200-ra emelkedett, és aztán néhány éven belül már sok ezer fiatalember ajánlotta fel életét missziós szolgálatra. A mozgalom mottója a következő volt: „az egész világ megtérítése még ebben a nemzedékben”. Ernest R. Sandeen azt állítja, hogy ez serkentette „a valaha ismert legnagyobb missziós érdeklődést az Egyesült Államokban”. Ennek eredményként az amerikai protestánsok egyre inkább úgy tekintettek Afrikára, Kínára és Japánra, mint az ő lelki tartományaikra. Ez a mozgalom nem érte készületlenül az adventistákat. Isten megnyitotta az utat a protestáns kezdeményezésen keresztül, így a hetednapi adventisták hamarosan elértek minden népet, nemzetet, nyelvet és embert a hármas angyali üzenettel.

~ 311 ~

November 2.

A DVENTISTA MISSZIÓS ROBBANÁS I. „És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a Földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek.” (Jelenések 14:6)

M

eg kell vallani, hogy kezdetben a Hetednapi Adventista Egyház nem volt missziócentrikus nép. Ellenkezőleg, a legkorábbi évek szerint nevezhetnénk őket akár misszióellenes közösségnek is. 1844 és 1850 kötött, amikor a zárt ajtó teológiáját vallották, nem érezték szükségét, hogy bárkinek prédikáljanak, hanem csak az 1840-es évek milleritáinak. Rövidlátók, mondhatnád. Igen, azok, ám létfontosságú állomása volt ez az adventizmus fejlődésének. Az adventista misszió ezen szakaszában (1844–1850) felszabadult az a kevés anyagi forrás is a lehetséges missziótól, hogy felépíthessék a tantételeket. Más szóval először jött a világos üzenet, amit aztán hirdethettek. Az adventista misszió második szakasza (1850–1874) Észak-Amerikára korlátozódott. Ez megint szükséges lépésnek bizonyult az adventista misszió fejlődésében. Ezek az évek lehetővé tették, hogy kifejlődjön Észak-Amerikában az a tekintélyes egyház, amely végül képessé vált támogatni a külföldi missziót. A harmadik szakaszra (1874–1889) mint a keresztény nemzetek megtérítése gondolhatunk. A hetednapi adventisták az első, egyház által küldött misszionáriusa Svájcba ment, hogy kihívja ott is Isten népét Babilonból. És amikor olyan helyekre jutottak el, mint Ausztrália vagy Dél-Afrika, az adventisták mindig először a keresztények között kezdtek téríteni. Mivel korlátozott volt, a harmadik szakasz arra szolgált, hogy az egyház a világ keresztény népessége között tekintélyesebb helyet szerezzen. Ezáltal ezek a népek felkészültek arra, hogy onnan is misszionáriusokat küldjenek a negyedik adventista missziós szakasz küszöbén állva, mely 1890-ben kezdődött. Ez az időszak már igazi világmisszió volt, nem csak a keresztény rétegeket célozta meg, hanem minden embert. Lépésről lépésre, anélkül, hogy bárki is tudatában lett volna, hogy mi történik az adventista misszió átfogó fejlődésében, Isten a Hetednapi Adventista Egyházat olyan pozícióba helyezte, ahol élhetett a protestáns missziós robbanás lehetőségeivel, mely igazán csak a XIX. század végén teljesedett ki. Isten még akkor is vezet minket, ha ennek nem vagyunk tudatában.

~ 312 ~

November 3.

A DVENTISTA MISSZIÓS ROBBANÁS II. „Ismét prófétálnod kell sok népről és nemzetről, nyelvről és királyról.” (Jelenések 10:11)

A

z adventtörténet nézőpontjából az 1890-es évek kiválóak voltak a protestáns missziós robbanás számára, mely csaknem teljesen eljutott a Föld elhagyatott helyeire is. Ahogy tegnap láttuk, az adventista missziós gondolkodás fejlődése a három szakaszon keresztül olyan helyzetbe hozta az egyházat, hogy kihasználta azt az új lendületet, amely végigsöpört a nagyobb keresztény közösségeken. Ezen túl az adventisták megjelentették első kiadványukat a külföldi misszió témájában: Historical Sketches of the Foreign Missions of the Seventh-day Adventists [Történelmi vázlatok a hetednapi adventisták külföldi missziójáról] még abban az évben (1886-ban), amikor D. L. Moody ösztönzésére létrejött a Diák Önkéntes Mozgalom. Majd 1889 elején a felekezet elküldte S. N. Hakellt és Percy T. Magant egy kétéves világkörüli útra, hogy megnézzék a lehetőségeket, áttekintsék a problémákat és a lehetséges missziós helyeket Afrika, India és a keleti országok különböző részein. Az egyház számára az útjukról készült teljes beszámoló a Youth’s Instructor (a mai Insight elődje) hasábjain jelent meg. Ettől kezdve a misszió és a missziós szolgálat meghódította az adventista fiatalok szívét és gondolatait, éppen úgy, mint ahogyan az a nem adventista diákmozgalom hatott a nagyobb protestáns közösségekben. 1889 novemberében a Generálkonferencia jelentős lépést tett azzal, hogy létrehozta a Hetednapi Adventista Külföldi Missziós Bizottságot, hogy az irányítsa a felekezet világmissziós munkáját. A következő évben létrejött a Home Missionary [Belmisszió] című folyóirat azzal a szándékkal, hogy elősegítse a missziós szolgálat különböző formáit. A Külmissziós Bizottság megalakítása több volt, mint szimbolikus dolog. Azt jelentette, hogy az adventisták végre készen álltak missziós megbízásukat komolyan venni. Ettől kezdve a hetednapi adventisták soha nem húzódoztak a külföldi missziótól. Sőt, arról lettek ismertek, hogy hatalmas erőfeszítéseket tettek azért, hogy a különleges hármas angyali üzenettel elérjék az egész világot. De nemcsak ezt terjesztették, hanem bármerre is jártak: kiadóhivatalok, egészségügyi és oktatási intézmények jöttek létre munkásságuk nyomán. Urunk, teljesen tisztában vagyunk azzal, milyen fontos utolsó figyelmeztető üzenetet bíztál a te egyházadra. Add, hogy támogassuk azt imáinkkal, pénzünkkel és életünkkel is, ha munkára hívsz bennünket!

~ 313 ~

November 4.

A MISSZIÓISKOLA LÉTREHOZÁSA „De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek?.” (Róma 10:14)

E

z jó kérdés. És az 1890-es években mind a keresztény közösségek, mind a hetednapi adventisták példa nélkül álló lépéseket tettek azért, hogy Isten Igéjének tanításait, mint érett hitet, terjesszék. A protestánsok között végzendő szélesebb misszióra való felkészülés részeként létrehozták a missziós főiskolákat és a Biblia-intézeteket. Az ilyen iskolák célja az volt, hogy amilyen hamar csak lehet, nagy számban készítsék fel a munkásokat a misszióra otthon és a tengeren túl. Az új intézmények a gyakorlati képzésre összpontosítottak és a Biblia ismeretére. Az első ilyen iskola 1883-ban jött létre mint misszionáriusképző főiskola a bel- és külmissziót végzőknek, valamint az evangelizátoroknak. Az adventizmuson belül zajló események párhuzamosan zajlottak az evangéliumi nevelési rendszer eseményeivel. Tehát a missziós törekvések közvetlen hatással voltak az egyházi iskolák elterjedésére. Az egyház elvárta az oktatási intézményeitől, hogy gondoskodjon utánpótlásról a gyorsan növekvő világszéles programja számára. Kétségtelenül John Harvey Kellogg volt az első adventista, aki missziós iskolát hozott létre. Ő alapította meg 1889-ben az Egészségügyi Iskolát orvos-miszszionáriusok számára, amit aztán az Amerikai Orvos-Misszionáriusképző Főiskola követett 1895-ben. Ezalatt jött létre az Avondale Iskola keresztény munkások számára 1894-ben. Ezt a képzőt E. A. Sutherland és Percy Magan alapította. Hamarosan számos adventista missziós főiskola (a Washington Missziós Főiskola, az Emanuel Missziós Főiskola, a Déli Missziós Főiskola és a Loma Linda-i Orvos Evangélista Főiskola) tarkította az adventista palettát – mind hasonló szándékkal létrehozott intézményeknek voltak, melyek az evangéliumi missziós mozgalom eredményeként születtek. A missziós terjeszkedés legalább két módon hatott az adventista oktatás növekedésére. Először is Észak-Amerikában növekedett leginkább az iskolák és a diákok száma, mivel a közösség korai munkásai is az Egyesült Államokból származtak. Másodszor az adventisták a világ minden táján létrehoztak iskolákat, így az egyház helyi szinten is képes volt embereket képezni. Ezért 1900-ra nemcsak az adventista oktatási intézmények szaporodtak robbanásszerűen, hanem a rendszer is nemzetközivé vált. Kétség sem fér az adventista iskolák missziós beállítottságához az 1890-es években. Az a kihívás a mi időnkben, hogy iskoláinkban minden szinten ezt tartsuk előtérben. A misszió természete megváltozott ugyan az elmúlt században, de nem annak a szükségessége, hogy beszéljünk a világnak a Krisztusba vetett reménységről.

~ 314 ~

November 5.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: OROSZORSZÁG I. „Hogyan is higgyenek abban, akit nem hallottak?” (Róma 10:14)

I

sten olykor különös utakat használ föl, hogy segítsen az embereknek meghallani Igéjét. Ez történt, amikor az adventizmus megérkezett Oroszországba. Mint ahogy a világ más területein is, az adventizmus oroszországi megjelenése az Amerikába kivándorolt megtérőknek köszönhető. Mivel meg akarták osztani hitüket, gyakran küldtek az anyaországba hitelvi füzetecskéket, hogy a család és a barátok is olvashassák azokat. Tehát 1882-ben Gerhardt Perknek azt mondta egy Krímből származó szomszédja, hogy van néhány érdekes, de veszélyes irodalma, ami Amerikából jött még 1879-ben. Sok könyörgés után a szomszéd kölcsönadta Perknek J. N. Andrews hármas angyali üzenetéről szóló kiadványát. Miután titokban elolvasta, írt Amerikába a kiadónak, hogy küldjenek neki több információt. Hamarosan elolvasta az adventista hitelveket, és meggyőződött azokról, azonban vonakodott megtartani a szombatot. Körülbelül abban az időben lett ő a brit és a külországi Biblia-társulat egyik képviselője. Mialatt helyről helyre utazott, hogy könyveket áruljon, Perk jó néhány alkalommal megmenekült a katasztrófától, amit ő mennyei gondviselésnek tartott. Ekkor ébredt rá, hogy ha elvárja Istentől a védelmet, akkor neki is a bibliai igazságokhoz méltóan kell élnie, amiket eddig megismert. Ezért az adventista irodalmat is hozzátette a Bibliákhoz, amiket árusított. Azonban nem csak Perk terjesztette az adventista tanításokat Dél-Oroszországban. Volt egy német-orosz megtérő ember is Dél-Dakotából. Bár elmúlt 80 éves, dadogott, és nem volt pénze, mégis visszatért Oroszországba, hogy megossza a hitét, ezért eladta a csizmáját, hogy az útiköltség egy részét kifizethesse. Igen kreatív ember volt. Arra hivatkozva, hogy gyengén lát, kiment a piactérre, és megkérte az embereket, hogy olvassanak fel neki. Ha a felolvasó embert érdekelte a téma, neki adta a kis füzetet. Az ilyen anyagok osztogatása törvénybe ütközött Oroszországban. Ám amikor a helyi pap szerette volna, hogy letartóztassák az öregembert, az emberek megdobálták kővel, mert hogy gondolhatja erről a félig vak emberről, hogy veszélyes lehet. Az „ártalmatlan öregember” több mint egy évig evangelizált ilyen módon. Így kezdődött az adventizmus Oroszországban. Úgy tűnik, hogy Isten bárkit képes felhasználni bármilyen körülmények között, és szinte bármilyen eszközzel tudja terjeszteni a bibliai igazságot. Talán még minket is felhasznál.

~ 315 ~

November 6.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: OROSZORSZÁG II. „Hogyan hallják meg igehirdető nélkül?” (Róma 10:14)

D

e voltak prédikátorok is. A legjelentősebbek egyike L. R. Conradi, a német származású emigráns, aki Amerikában találkozott az adventüzenettel. 1886-ban már lelkészként tért vissza Európába. Szinte azonnal szembesült Gerhardt Perk sürgető hívásával, hogy látogasson el Oroszországba. Mivel a hatóságok lelkészt nem engedtek be az országba, azért Conradi nyomdásznak adta ki magát, hisz egy ideig a Battle Creek-i Review and Herald Kiadóhivatalnál is dolgozott. Ám nem számít, milyen foglalkozásúként érkezett, mert ha egyszer Conradi bejutott az országba, akkor már nyíltan kezdte hirdetni a hetednapi adventista üzenetet. Perkkel együtt körülbelül 50 szombatünneplőt fedeztek fel, és tárt karokkal fogadták őket a baptista és az evangélikus közösségek is. Más alkalmakkor a két adventista kövekkel találta magát szembe, különösen mikor a szombat kérdéséről beszéltek. Conradi minden tettével áthágta az orosz törvényeket, mely szerint tilos volt a prédikálás és a térítői tevékenység. Mégis a dolgok egészen addig jól haladtak, míg el nem értek Berde Bulat-ba, ahol gyülekezetet szerveztek, és nyilvános keresztséget tartottak a Fekete-tengerben. Még a háztető is megtelt nézelődőkkel, akik kíváncsian figyelték a szokatlan látványt. Ez már túl sok volt a helyi hatóságoknak. Letartóztatták Conradit és Perket, megvádolták őket, hogy eretnek zsidó dolgokat tanítanak, nyilvánosan keresztelnek, és oroszokat térítgetnek. 40 napig volt a két ember egy szűk cellába bezárva, elégtelen ellátással, megfélemlítve. Azonban végül a szentpétervári amerikai követség elintézte szabadon bocsátásukat. És mit tettek ekkor? Még többet prédikálták és terjesztették az adventüzenetet egy olyan helyen, ahol nehéz volt evangelizálni. Conradi végül Németországban is elment, ahonnan 35 éven keresztül vezette az európai adventista közösség életét. De térjünk vissza Oroszországba, ahol egyre több adventista emigráns tért haza Amerikából, hogy az üzenetről prédikáljanak, amit oly nagyon szerettek. Jó néhányukat Szibériába száműzték. Ilyen áldozatok árán vert gyökeret a hetednapi adventista üzenet és kezdett el növekedni orosz földön. Uram, sokunk olyan könnyű helyzetben van napjainkban. Segíts, hogy ne felejtsük el azok áldozatos munkáját, akik előttünk jártak a hármas angyali üzenet terjesztésében!

~ 316 ~

November 7.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: A CSENDES- ÓCEÁNI SZIGETVILÁG III. „És hogyan hirdessék, ha nem küldettek el?” (Róma 10:15)

V

oltak olyanok, akik anélkül mentek, hogy küldték volna őket. Az egyik ilyen John Tay volt, egy hajóács, aki már hosszú ideje álmodott arról, hogy ellátogat a pici Pitcairn-szigetre, ahol a hírhedt Bounty lázadó legénysége telepedett le 1790-ben. Több mint hat hajón dolgozott már, hogy fenntartsa magát, mikor végre-valahára 1886-ban megérkezett Pitcairnre. Tíz évvel korábban James White és John Loughborough hallott már a hajóról, és egy láda adventista irodalmat küldtek el abban a reményben, hogy a sziget lakói el fogják majd olvasni. Ám õk hozzájuk sem nyúltak. Már tíz éve hevert a láda egy raktárban, míg néhány fiatalabb ember rá nem talált. Meglepetésükre megtudták a könyvekből, hogy a szombat az igazi nyugalomnap. Ám annak ellenére, hogy hatott rájuk a bibliai bizonyíték, mégis vonakodtak változtatni a dolgaikon. Ekkor érkezett meg Tay a szigetre, és engedélyt kért, hogy a következő hajó érkezéséig a Pitcairnen maradhasson. Mikor első vasárnap felkérték, hogy beszéljen, az önjelölt misszionárius a hetedik napi nyugalomnapról kezdett prédikálni. Sokakat meggyőzött, másoknak még kétségei maradtak. Azonban amikor tovább tanulmányozták a Bibliát vele együtt, mindenki meggyőződésre jutott. Mire 5 hét elteltével elhagyta a szigetet, a felnőtt lakosság elfogadta a hetednapi adventista hitelveket. A Pitcairn-sziget lakóinak megtéréséről szóló izgalmas hírek fellelkesítették az Egyesült Államokban élő adventistákat. Istentől jövő jelnek tekintették ezt az eseményt, és hogy eljött az ideje annak, hogy a Csendes-óceán déli részein is el kell kezdeni az adventista művet. De hogyan? Gondot okozott a hajóközlekedés, mert a terület nagy részén rendszertelenül hajóztak keresztül. Ezért döntött úgy az 1887-es Generálkonferencia ülése, hogy 20.000 dollárból vegyenek vagy építsenek egy hajót, amilyen hamar csak lehet. Ám a dolgok nem így történtek. Legalábbis egyelőre. Abban a reményben, hogy nagyobb sebességgel haladnak az események, visszaküldték Tayt a Pitcairn-szigetre, hogy erősítse a megtérőket. Ám miután nem sikerült a feladatot elvégezni, mert nem talált olyan hajót, ami a magányos szigetre tartott volna, visszatért San Franciscó-ba. Sokkal szerencsétlenebb volt A. J. Chudney tapasztalata, akit szintén a Pitcairn-szigetre küldtek. Amikor nem talált olyan hajót, ami oda tartott volna, vett egyet alkalmi áron, ám ő és a legénysége a hajóval együtt elsüllyedt a Csendes-óceánban. Ez a komoly katasztrófa arra késztette az egyház vezetőit, hogy mégis megépítsék saját misszionárius hajójukat. ~ 317 ~

November 8.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: A CSENDES- ÓCEÁNI SZIGETVILÁG IV. „Dicsőítsék az Urat, hirdessék dicséretét a szigeteken!” (Ésaiás 42:12)

C

hudney katasztrófája és hogy Taynek nem sikerült hajót találnia, amely elvitte volna a Pitcairn-szigetre, újból meggyőzte a Generálkonferenciát a tengerjáró hajó építésének szükségességéről, mellyel a több ezer szigetből álló csendes-óceáni szigetvilágot elérhetik. A missziós hajó gondolata olyan nagy lelkesedést keltett a szombatiskolai csoportokban szerte az Egyesült Államokban, mint semmi más azelőtt. A felnőttek elhozták dollárjaikat, beadták 25 centeseiket, a gyerekek süteményeket árultak, hogy részt vállaljanak a hajóhoz szükséges szegek, deszkák és vitorlavászon megvásárlásában. A szombatiskolai tagokhoz felhívás érkezett, hogy javasoljanak nevet a hajónak. Némelyek a Glad Tidings [Boldog Tengerár] nevet szerették volna, de végül aztán amellett döntöttek, hogy nevezzék el a hajót arról a szigetről, amelyik a hajó megépítésére ösztönözte az egyházat. Ezért az adventisták első misszionárius hajójukat Pitcairnnek keresztelték el. 1890 októberében a körülbelül 30 méter hosszú, 120 tonnás, kétárbocos szkúner vitorlát bontott, és kifutott 7 fős személyzetével és három misszionárius házaspárral a fedélzetén. Első állomása magától értetődően a Pitcairn-sziget volt, ahol E. H. Gates és A. J. Read 82 szigetlakót keresztelt meg, és már gyülekezetet is szervezett. Néhány héttel később a missziós hajó folytatta útját Tahiti, Rarotonga, Szamoa, a Fidzsi- és a Norfolk-szigetek felé. Minden állomáshelyen a fedélzeten utazók összejöveteleket szerveztek, irodalmat terjesztettek és felkeltették az érdek lődést. Két év múlva a Pitcairn első sikeres útjáról visszatért San Francisó-ba. Ám ez a szolgálat emberéleteket is követelt. John Tay, aki a Fidzsi-szigeten maradt, hogy az adventista misszió úttörő munkáját végezze, sajnos tevékenysége kezdete után 5 hónappal meghalt. J. O. Marsh kapitány is elhunyt, mialatt ÚjZélandon tartózkodott hajója, hogy rendbe hozzák és kijavítsák azt. A munka azonban haladt tovább. A Pitcairn összesen hat utat tett meg 1890 és 1900 között. Ekkorra a gőzhajós közlekedés olyannyira elterjedt, hogy a közösségnek nem volt már többé szüksége saját missziós hajóra. Azonban abban a 10 évben az egyház nem csak megvettette a lábát a csendes-óceáni szigetvilágban, hanem az elszánt Pitcairn kalandjai az adventistákban felkeltette a missziós lelkületet, és sokkal több missziós adományt gyűjtöttek erre a célra, mint bármi más dologra addigi történelmük folyamán.

~ 318 ~

November 9.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: DÉL-A FRIK A V. „Hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben…” (Máté 6:20)

V

annak kincskeresők, akik többet találnak annál, mint amit kerestek. Így volt ez William Hunttal is, aki mialatt Kaliforniában aranyat ásott az 1870-es években, J. N. Loughborough szolgálatán keresztül elfogadta a szombatot. Évekkel később, mikor Dél-Afrikában gyémántot keresett, találkozott két holland parasztemberrel, akik saját maguktól, amikor a szentély kérdését tanulmányozták a Bibliában, meggyőződtek róla, hogy a hetedik nap a szombat. A találkozásuk véletlenszerűnek tűnt, ám a hit szemén keresztül nézve gondviselésszerű eseménynek mondhatnánk. George van Druten, az egyik farmer szombat délutáni sétája közben véletlenül meglátta Huntot. Valami furcsát vett észre ezen az aranyásón. Ahelyett, hogy munkáját végezet volna, a férfi a Bibliát olvasta. Így találkozott a két szombatünneplő Dél-Afrika gyémántmezőin. Hunt irányította van Drutent és a másik szombatünneplőt, név szerint Pieter Wesselst a hetednapi adventistákhoz Amerikába. A két dél-afrikai ember azzal a kéréssel folyamodott a Battle Creek-ben székelő egyházhoz, hogy küldjenek hozzájuk hollandul beszélő misszionáriust. Kérésükkel együtt 50 dollárt küldtek, ami tetemes összegnek számított (egy munkás éves bevételének nagyobb része volt akkoriban) az utazás finanszírozására. Valaki felolvasta a holland farmerek „macedóniai hívását” az 1888-as Generálkonferencia küldöttei előtt. Ez annyira megindította a jelenlévőket, hogy önkéntelenül is felálltak, és dicsőítő énekeket énekelték. A következő júliusban egy 7 főből álló misszionárius csapat utazott Cape Town-ba D. A. Robinson vezetése alatt. Ez idő alatt a dél-afrikaiak már 40 fős csoportot hoztak össze. A dél-afrikai misszió ügye jobbra fordult, mikor Johannes Wessels, Pieter apja földjén gyémántra bukkant. Az egy éjszaka alatt milliomossá váló Wessels papa hatalmas összeget fektetett be az adventista misszióba. Nemsokára lett a fiatal egyháznak kiadóhivatala, főiskolája, szanatóriuma és más intézménye is. Több, mint véletlen volt, hogy Dél-Afrika gyémántmezőin két szombatünneplő csak úgy összefusson. Isten vezette az ő népét, és az a jó hír, hogy még ma is ő pásztorol minket.

~ 319 ~

November 10.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: RODÉZIA VI. „Az egész Földre elhatott az ő hangjuk és a földkerekség széléig az ő beszédük.” (Róma 10:18)

E

gy dolog volt missziót kezdeni az európai bevándorlók között Dél-Afrikában, és egy másik dolog hirdetni az adventüzenetet a hatalmas afrikai kontinens bennszülöttei körében. Az átfogó misszió első állomása Rodézia (ma: Zimbabwe) volt. 1894-ben a Generálkonferencia a Wessels család sürgetésére úgy döntött, hogy megpróbálnak fenntartani egy missziós állomást a Dél-Afrika északi területén fekvő Matabelelandben. Ez éppen azután történt, amikor a britek megsemmisítő csapást mértek a hatalmas matabele törzsre. Rodézia, ami Cecil Rhodes után kapta a nevét, aki felépítette a birodalmat és a dél-afrikai Cape Colony első embere lett, friss terület volt az európai befolyás számára. A. T. Robinson és Pieter Wessels egy pecséttel ellátott borítékot kaptak, miután nyugtalanító találkozásuk volt Rhodes elnökkel. Azonban az adventisták igencsak meglepődtek, amikor azt olvasták, hogy a levél közel 5000 hektárnyi területet adományoz számukra Bulawayo város közelében. Ennek az adománynak a megszerzése a Solusi Misszió létrehozására még a könnyebb része volt a dolognak. Az egyik kihívást a misszió létrehozása ellen az jelentette, hogy Észak-Amerikában A. T. Jones támadást intézett azok ellen, akik állami adományokat fogadnak el, és így elmossák a határvonalat az állam és az egyház között. Jones és a Sentinel of Religious Liberty [Vallásszabadsági őrszem] című folyóirat többi szerkesztője szerint a misszionáriusok „eladták magukat egy koszos afrikai levesért”. Ha a közösség következetlen lenne, hangsúlyozta Jones, akkor ez a tény hamar eljut ellenségei fülébe, amely gyengítené az adventisták érveit azokkal szemben, akik olyan dolgokkal térítenék keresztény hitre Amerikát, mint a vasárnaptörvény. A befolyásos Jones meg is szavaztatta az 1895-ös Generálkonferenciával, hogy utasítsák vissza az adományt azon az alapon, hogy szét kell választani az államot és az egyházat. A másik oldalon Ellen White állt, aki a messzi Ausztráliából írt a Generálkonferencia vezetőinek, és azt javasolta, hogy Jones és a többiek olvassák el Nehémiás könyvét. „Az Úr ma is megmozdítja királyok és uralkodók szívét népe érdekében, és akiket annyira érdekel a vallásszabadság kérdése, elzárkóznak attól a pártfogástól, vagy lemondanak arról a segítségtől, melyért Isten embereket indított, hogy adjanak ügye előmozdítására.” (Lt, 1895, 11.)

~ 320 ~

November 11.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: RODÉZIA VII. „Megtaláltak azok, akik engem nem kerestek, megjelentem azoknak, akik nem tudakozódtak utánam.” (Róma 10:20)

M

iután Ellen White rámutatott arra, hogy Nehémiás is „imádkozott Isten segítségéért, és ő meg is hallgatta azt úgy, hogy arra indította a pogány királyt, hogy segítségére jöjjön” (Lt, 1895, 11.), a Generálkonferencia érvénytelenítette a solusi ajándékról hozott döntését. Ezzel elhárult a misszióval kapcsolatos belső akadály is. A politikai helyzet azonban változatlan maradt. Nem sokkal a misszió érkezése után a nemrég legyőzött matabele törzs fellázadt a britek ellen, ami miatt a misszionáriusoknak 5 hónapra vissza kellett vonulniuk. És ha ez még nem lett volna elég baj, visszatérésüket követően éhínséggel kellett szembenéznie a lakosságnak, és marhavész kezdett pusztítani, melynek következtében a missziónak az a néhány állata is elpusztult, amik túlélték a háborút. Majd a misszió újabb komoly problémával szembesült – a maláriával. Emlékszem, amikor a mai Solusi Egyetem területén lévő kis sírkertben álltam. Szinte mindenki meghalt az első misszionáriusok közül, mert visszautasították a kinin szedését, ami a malária egyetlen ellenszere volt az 1890-es években. Miért tagadták meg az életmentő gyógyszer használatát? Mert nem értették meg teljesen, hogy milyen összefüggésben tanácsolta Ellen White a káros gyógyszerek szedésének kerülését. Így tehát makacsul elutasítottak azt a dolgot, ami megmenthette volna az életüket. Tényleg mindhalálig „hű egészségreformerek” voltak. Az első hét misszionárius közül, akik 1894-ben érkeztek, csak hárman maradtak életben 1898-re, közülük is kettő Cape Town-ban gyógyulgatott a maláriából. Az ottmaradt misszionárius „hűtlen” lett, mert használta a kinint. Arra alapozott, hogy jobb bevenni valamennyi káros gyógyszert, mint védtelenné válni a halálos betegség rohamával szemben. Tulajdonképpen használta a józan eszét, amit Ellen White is javasolt az ilyen nehéz helyzetekre. Ennek eredményeként tovább szolgálhatott és folytathatta a bizonyságtevést a Solusi Misszióban. 2007-től kezdve Afrikának azon talpalatnyi helyéből már több mint 5 millió fős megkeresztelt hívő közösség nőtte ki magát az egyház harmadik világban lévő divíziójában, amely azon a kontinensen szolgál. Nagyon sok leckét tanulhatunk a Solusi Misszió történetéből. Az egyik legfontosabb, hogy Isten ma is vezeti népét azoknak az embereknek a gyarlósága ellenére is, akiket kiválasztott, hogy művében munkálkodjanak. Uram, mi annyira bonyolult világban élünk. Segíts minket, hogy nyitott szemmel járjunk, és hitszemünkkel is láthassunk! ~ 321 ~

November 12.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: KÖZÉP -A MERIK A VIII. „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.” (Róma 10:17)

N

agyon sokféleképpen lehet meghallani az adventüzenetet. Ezt tanulhattuk meg abból, ahogyan a hetednapi adventizmus belépett a Karib-világgal határos trópusokra. Az eset 1883-ban történt, amikor egy adventista New York városában rábeszélt egy hajóskapitányt, hogy nyomtatott anyagokat szállítson el Georgetownba, Brit-Guyanára. A kapitány kézbesítési módszere sok kívánnivalót hagyott maga után, de azért sikerült neki a megbízás teljesítése. Fogta a csomagot és kidobta a mólóra, ezzel a jó ember úgy gondolta: õ megtette a kötelességét. Időközben egy ott nézelődő ember elkezdte összeszedni azt a néhány papirost, amit a szél szétfújt. Aztán nem csak hogy elolvasta azokat, de vitt a szomszédjainak is. Voltak olyanok, akik kezdték megtartani a szombatot, egy asszony pedig az Idők Jelei folyóirat néhány megmentett példányát küldte el Barbadosra a nővérének. Ezek eljutottak egy másik asszonyhoz, aki már korábban azt mondta a gyermekeinek, hogy helyre kellene állítani az igazi nyugalomnapot. Eközben a Karib-szigetek másik csücskében Mrs. E. Gauterau, aki Kaliforniában lett adventista, 1885-ben visszatért a Honduras partjainál fekvő Bay-szigetekre. Miután 6 éven keresztül megosztotta az emberekkel a hitét, a közösség elküldte Frank Hutchinst, hogy viseljen gondot azokra az emberekre, akikkel az asszony kapcsolatban állt. A szombatiskolák azzal a lelkesedéssel, mint annak idején a Pitcairn esetében, anyagi alapot biztosítottak számára, hogy egy miszsziós szkúnert építsen (a Heraldot), hogy az adventüzenet terjedhessen KözépAmerika partjai mentén. Antiguán Mrs. A. Roskrug, aki Angliában fogadta el az adventhitet, kezdte elültetni a gyülekezet magját, miután visszatért szülőföldjére 1888-ban. Nemsokára eljutott egy Antiguán eladott adventista könyv Jamaicába is. Mexikóban az adventüzenet 1890-ben indult el egy olasz-amerikai szabó segítségével, aki könyvárus lett. Nem talált semmit, amit spanyolul árulhatott volna, így A nagy küzdelem angol példányaival kezdett házalni. Ezekből a történetekből úgy tűnik, hogy Isten bárkit és bármilyen módszert fel tud használni, hogy üzenetét terjessze. Még minket is képes használni, ha készek vagyunk rá.

~ 322 ~

November 13.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: DÉL-A MERIK A IX. „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket.” (János 20:21)

S

ok adventista úttörő misszionáriust nem támogatott egyetlen szervezet sem. Őket inkább a Lélek vitte rá, hogy önerőből induljanak el. Így volt ez Dél-Amerikával kapcsolatban is. Nagyon érdekes, hogy míg a kontinensnek azon a részén a spanyol és a portugál volt az elsődleges nyelv, az első megtérők a német és a francia ajkú bevándorlók közül kerültek ki, akik Argentínába, Chilébe és Brazíliába vándoroltak ki. Ez nagyrészt annak köszönhető, hogy a közösségnek nem volt spanyol és portugál nyelvű nyomtatott anyaga, sem olyanok, akik ezeket a nyelveket beszélték volna. Az első hetednapi adventisták, akik elérték Dél-Amerikát, Claudio és Antonietta de Dessignet voltak, akik Franciaországban fogadták el az adventizmust D. T. Bourdeau-n keresztül, és Chilébe emigráltak 1885-ben. Körülbelül ugyanebben az időben Argentína különböző részein élő két család folyóiratokon keresztül, melyeket Európából kaptak, megismerte az adventizmust. Észak-Argentínában egy olasz család, Peveriniék olvastak egy cikket, amelyik az Idők Jelei folyóirat azon állítását gúnyolta ki, miszerint a világ vége közel van. Peverini asszony szerzett egy példányt az adventista lapból Olaszországban élő bátyjától, így olvasták az adventista hitrõl. A délen élő másik család, Julio és Ida Dupertuis, akik egy francia-svájci baptista kolóniában éltek, hasonló tapasztalaton mentek át. Nemcsak a Dupertius család győződött meg, hanem jó néhány más családot is meggyőztek a kolóniából a felfedezett igazságról. 1889 körül felvették a kapcsolatot a Battle Creek-i hetednapi adventistákkal. Érdeklődésük arra sarkallta a közösség vezetőit, hogy mérlegeljék misszió elindítását Dél-Amerikában. Azonban hol szerezzenek pénzt? Ez rendszeres problémát okozott. Az állandó megoldást végül a szombatiskolai osztály megalakulása jelentette, mely örömmel vállalta el a feladatot, hogy az összegyűjtött adományokat az 1890-es év utolsó felében a Dél-Amerikai Misszió javára fordítja. Isten olyan módon működik, ahogy nem is várnánk. Alázatos embereket ragad meg, akiket nem képeztek ki a szolgálatra, de felhasználja őket, hogy igazsága visszafogott módon is terjedjen. Ez történt a múltban, és ez folytatódik napjainkban is, ahogy emberek megnyitják szíveiket és életüket a Szentlélek előtt.

~ 323 ~

November 14.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: DÉL-A MERIK A X. „Isten… kaput nyitott a pogányoknak a hitre.” (Apostolok cselekedetei 14:27)

T

egnap megemlítettük, hogy a Szombatiskolai Osztály felajánlotta az 1890-es évek utolsó felében gyűjtött adományokat, hogy a közösség elindíthassa Dél-Amerikai Misszióját. Itt meg kell állnunk egy pillanatra. Legtöbben már adakoztunk a szombatiskolában, de nem sokan tudunk arról, hogyan indult ez a kezdeményezés. Az első szombatiskolai missziós adomány 1885-ben volt, amikor az adventista egyház elkezdett működni Ausztráliában. Ám ezek az adományok nem keltettek akkora lelkesedést egészen 1889–1890-ig, mikor is a Pitcairn építésére gyűjtöttek. Ez után a projekt után a szombatiskola már nem volt a régi. Az adventista világmisszió szilárd támogatója lett. A dél-amerikai missziót patronálta a második nagy adománygyűjtés. Ettől a ponttól kezdve a szombatiskola folyamatosan szponzorálta anyagilag a missziót a világ minden táján. Itt térünk akkor vissza az adventizmus kezdeteire Dél-Amerikában. 1890 elején, mielőtt az egyház elküldhetette volna az általa támogatott misszionáriusokat, George Riffel elment négy német-orosz parasztcsaláddal együtt önfenntartó misszionáriusokként Kansasből Argentínába. Riffel, aki frissen megtért adventista volt, írt új hitéről a német-orosz lakosoknak abba az országba. Egy ember visszaírt, hogy ő megtartaná a szombatot, ha lenne valaki, akivel megtarthatná azt. Ez elég volt Riffelnek ahhoz, hogy olyan döntést hozzon, mely megváltoztatja az életét. 1891 második felében küldött a Hetednapi Adventista Egyház először hivatalos misszionáriusokat Dél-Amerikába. Egyikük sem beszélt spanyolul vagy portugálul, így az a három könyvárus is német és angol nyelvű könyveket kínált egy olyan népességnek, mely egy harmadik nyelven olvasott. A Dupertuis család segítségkérése, a könyvárusok beszámolója és a Riffeléktől érkező kérések arra sarkallták a Generálkonferenciát, hogy 1894-ben elküldjék F. H. Westphalt, hogy felügyelje az adventista missziót Argentínában, Uruguayban, Paraguayban és Brazíliában. Westphal több mint 20 évet töltött el ezekben az országokban és Chilében. A kis ötletek hatalmas eredményt szülnek. És az, hogy laikus emberek megosztják a vallásos iratokat másokkal, nagyon eredményesnek bizonyult az adventizmus terjesztésében a világ minden táján. Ezek olyan dolgok, amelyben mindannyian részt vehetünk.

~ 324 ~

November 15.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: INDIA XI. „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet…” (Máté 28:19)

M

int oly sok más részén a világnak, a könyvárusok Indiába is korán eljuttatták a hetednapi adventista üzenetet. William Lenker és A. T. Stroup Madrasnál szálltak partra 1893-ban, hogy könyvet áruljanak India jelentõsebb városaiban az angolul beszélő lakosság körében. Ám ahogy más helyekkel kapcsolatban is tapasztalhattuk, nem Lenker és Stroup volt az első adventista az országban. Még Londonban, az Indiába vezető útján Lenkernek tudomására jutott nagy örömére, hogy élnek már adventista hívők is Indiában. Így ír erről: „a szívem örvendett, mikor megtudtam, hogy az igazság már eljutott Indiába, és ezt nagyon kedvező jelnek tekintem”. Nem tudni, hogyan jutott el oda az adventista üzenet. De feltételezhetően kis füzetecskéken keresztül Amerikán, Európán vagy Ausztrálián át. Azok a néma küldöttek többet tettek, mint minden addig, hogy terjesszék az adventista tanítást minden nemzetnek, ágazatnak, nyelvnek és népnek. 1894-re már legalább öt könyvárus dolgozott Indiában, ezek közül három Ausztráliából érkezett. A könyveket jól el lehetett adni, és nemsokára az emberek már kérték azok tamilra és más helyi nyelvekre való fordítását. Az első rendes hetednapi adventista alkalmazott Georgia Burrus (később Georgia Burgess) volt, egy fiatal Biblia-oktató Kaliforniából, aki 1895 januárjában érkezett Indiába, mint az egyház egyedüli hivatalos képviselője abban a sokszínû országban. A Generálkonferencia eredetileg D. A. Robinsont szerette volna a misszió vezetésére, de õt Angliában feltartóztatták. Ez nem akadályozta az elszánt Burrus kisasszonyt, aki egyedül is nekivágott az útnak, bár csak a hajójegyét fizették ki. Mialatt a bengáli nyelvet tanulta, a létfenntartásért dolgozott. Ám hamarosan valaki Afrikából megígérte neki, hogy anyagilag támogatja. Georgia 40 évet töltött önként választott hazájában, és terjesztette az adventüzenetet. Több más misszionárius is érkezett Indiába az 1895-ös év második felében. 1898-ban utazott ide William A. Spicer (aki 1922-től lesz a Generálkonferencia elnöke), és folyóiratot indított el Oriental Watchman [Keleti Őrszem] címmel. Meglepő, hogy a misszió kezdetektől fogva nemzetközi volt. Még akkor is, amikor a mozgalom a XIX. században nagyrészt Észak-Amerikára összpontosult, találunk embereket, kiadványokat, anyagi alapokat, melyek mindenhonnan érkeznek, és mindenhová el is jutnak. Ma is ez a mozgató erő az adventista misszióban.

~ 325 ~

November 16.

A Z ADVENTIZMUS FEJLŐDÉSE: K ELET-Á ZSIA XII. „De mondom néktek, hogy sokan eljönnek napkeletről és napnyugatról, és asztalhoz telepednek Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal a mennyek országában.” (Máté 8:11)

A

braham La Rue (1822–1903) egyike az egyházban meglehetősen nagy számban jelenlévő kalandvágyó és igazán lenyűgöző adventista egyéneknek. Miután vagyont gyűjtött össze Kalifornia és Idaho aranymezőin, és az 1880-as évekre sikerült is neki mindenét elvesztenie, felváltva dolgozott pásztorként és favágóként, amikor az adventista üzenet megragadta őt. La Rue, aki nem volt híján merészségnek, sem lelkesedésnek, megtérése után azonnal kérte a Generálkonferenciát, hogy küldjék misszionáriusnak Kínába. Azonban mivel frissen megtért volt, és már elérte a nyugdíjas kort, a vezetők elutasították kérését azzal a javaslattal, hogy önfenntartó misszionáriusként menjen el a csendes-óceáni szigetekre. Miután végigszáguldott egy szemesztert a Healdsburg Főiskolán, La Rue maga gondoskodott létfenntartásáról Honoluluban 1883-tól 1884-ig. Sikerei eredményeként a közösség elküldte W. M. Healeyt Hawaiira, hogy megszervezze az egyházat a szigeteken. 1888-ra az életerős úttörő Hongkongba ment, ahol megalapította a halászmissziót, és 14 évig végezte a könyvevangélista munkát. Elsődlegesen a sok nemzetiségű kikötő hajóira koncentrált, de hongkongi évei alatt La Ruenak sikerült missziós körutat tenni olyan helyeken, mint Shanghai, Japán, Borneo, Java, Ceylon, Sarawak, Szingapúr, és egyszer még Palesztinában is járt meg Libanonban. Szükségtelen elmondani, ahol csak megállt a hajója, árulta a könyveket, füzeteket. Szabadidejében megszervezte, hogy kínaiul is megjelenjen az első adventista füzet. Ezalatt Kaliforniában W. C. Grainger, La Rue egyik korai megtérítettje a Healdsburg Főiskola vezetője lett. Azonban mentorától ösztönözve hamarosan Japán felé tartott hivatalos misszionáriusként. Ott összefogott egy japán származású volt diákjával, T. H. Okohirával, és nyelviskolát alapítottak, ahol angolt tanítottak egyetemistáknak a Biblia olvasásán keresztül. Ezzel a lépéssel Grainger olyan evangelizációs módszer indított el, amely napjainkig eredményesen működik a Távol-Keleten. La Rue történetének az egyik tanulsága, hogy Isten „öreg” embereket is felhasználhat üzenete terjesztésére. A jó hír az, hogy az Úrnak való szolgálat nem fejeződik be a nyugdíjba vonulással.

~ 326 ~

November 17.

MISSZIÓ A FEKETÉK KÖZÖTT A MERIK ÁBAN I. „Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által.” (Galata 3:26)

A

z adventista misszió az 1890-es években egyedülálló módon terjesztette ki misszióját az amerikai feketék között. Bár néhány színes bõrû már részt vett a millerita mozgalomban (ideértve William Foy lelkészt, aki profetikus szerepet töltött be 1842-től 1844-ig), a korai adventizmus inkább csak a fehérek mozgalma volt. Valójában durván fél évszázad telt el a nagy csalódás után, mire a hetednapi adventisták valamilyen sikert értek el az észak-amerikai feketék között. Az egyház történészeinek becslése szerint az Egyesült Államokban 1894ben csak körülbelül 50 fekete hetednapi adventista volt, de 1909-re ez a szám már 900-ra emelkedett. A tagságuk számbeli növekedése nagyrészt azoknak a missziós projekteknek köszönhető, melyek kimondottan õket célozták meg az 1890-es években. Az 1870-es és 1880-as években déli feketék között Texasban, Tennessee-ben, Georgiában és más államokban csak elszórtan folyt a munka. Az első fekete gyülekezetet 1886-ban a Tennessee állambeli Edgefield Junction-ban szervezték meg. Az északi fehér „yankee”-k azonban valahogy tanácstalanok voltak, hogyan nézzenek szembe délnek ezzel a jellegzetes és nehéz faji kérdésével. Mikor a déli fehérek között jártak, nem csak azért néztek rájuk gyanakvással, mert északiak voltak (ne felejtsük el, hogy ezek az emberek nemrég még véres háborút viseltek egymással a polgárháború idején), hanem igencsak nehéz helyzetbe kerültek amiatt, hogyan is kezeljék a szegregáció problémáját. Munkájukat gyakran kísérte erőszak a fehérek részéről, akik attól tartottak, hogy ezek a betolakodók arról a veszélyes tanításról prédikálhatnak majd, hogy minden faj egyenlő. Az adott nehézségeket figyelembe véve az adventista vezetők úgy döntöttek, az lenne a legjobb, ha követnék a társadalmi szabályokat, és külön gyülekezeteket hoznának létre feketék és fehérek számára. Charles M. Kinny, akivel korábban már találkozhattunk, mint az első afroamerikai felszentelt hetednapi adventista lelkész egyetértett a határozattal. Noha Kinny nem tartotta ideálisnak az elkülönített gyülekezeteket, hitt abban, hogy ez a megoldás jobb, mintha a feketéket a fehér gyülekezetek hátsó padsoraiba különítenék el. Uram, azért imádkozom ma és minden nap, hogy csillapítsd a különböző fajok közötti ellentéteket a világban! Ha ez a világban nem mehet végbe, legalább a szíveinkben történjen meg.

~ 327 ~

November 18.

MISSZIÓ A FEKETÉK KÖZÖTT A MERIK ÁBAN II. „Akik Krisztusba keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra.” (Galata 3:27)

E

llen White 1891-re már tele volt aggodalommal, hogy az adventisták nem végeznek semmilyen tevékenységet a fekete amerikaiak között. Március 21-én egy bizonyságtételt tárt a Generálkonferencia ülésének küldöttei elé, mely különösen a déli feketék között végzendő munkára szólított fel. Felhívása hamarosan nyomtatásban is megjelent. A 16 oldalas kis füzet a következő címet viselte: Our Duty to the Colored People [Kötelességünk a színes bőrű emberek felé]. Így szólt a küldöttekhez: „Az Úr világosságot adott nekünk minden ilyen ügyre vonatkozóan. Igéjében le vannak fektetve azok az alapelvek, amelyeknek vezetniük kellene minket, amikor ilyen bonyolult kérdéssel foglakozunk. Az Úr Jézus azért jött erre a világra, hogy minden nemzetből megmentse a férfiakat és a nőket. Éppen úgy meghalt a színes bőrű emberekért, mint a fehérekért… Ugyanazt az árat fizette le a fekete ember megváltásáért, mint a fehér emberért, és az a megalázó bánásmód, ahogy sokan a színes bőrűekkel bánnak, pedig azt állítják magukról, hogy megváltotta őket a Bárány vére… tévesen mutatja be Jézus jellemét, és rámutat arra, hogy az önzőség, a hagyományok és az előítéletek mennyire megrontják a lelket… Ne legyenek gyávák Isten ügyében azok, akiket Krisztus neve után neveznek!” (SW, 9–18. o.) Azon kérése ellenére, hogy sokkal rámenősebben terjesszék ki az adventista missziót a déli feketék felé, nem történt semmi 1893-ig. Ebben az évben James Edson White, Ellen White legidősebb élő fia „rátalált” erre az iratra. Edson nemrégiben tért meg negyvenegynehány évesen. Buzgalmában meggyőződött arról, hogy neki kellene eljuttatni az adventista üzenetet az egykori rabszolgáknak dél államaiba. Kétségtelenül a Pitcairn ihletésére az örök-kreatív Edson rövidesen felvette a kapcsolatot Will Palmerrel (aki szintén nemrég tért meg bizonytalan háttérből), hogy építsenek egy „missziós hajót”, és ezzel nyissák meg az észak-amerikai adventista misszió egyik legizgalmasabb fejezetét. A két nem túl ígéretes misszionárius 1894-ben megépítette a Morning Star [Hajnalcsillag] nevű hajót a michigani Alleganben 3700 dollárért. A hajó az adventista legénység lakhelyéül is szolgált. Sőt, volt benne helye kápolnának, könyvtárnak, metszetkereskedésnek, konyhának és fotólabornak. Röviden szólva egy kis missziós állomás volt a vízen. Az a tény, hogy Isten még a zavaros életű Edsont és Willt is tudta használni, bámulatba ejt engem. Ez kegyelmének egyik kifejezési formája. Továbbá hihetetlen reményt jelent azok számára, akiknek vannak olyan gyermekei, akik még nem találták meg az Urat. ~ 328 ~

November 19.

MISSZIÓ A FEKETÉK KÖZÖTT A MERIK ÁBAN III. „Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad… mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Galata 3:28)

E

dson White missziós hajójának csak egy fő problémája volt. Több száz kilométerre volt célközönségétől és majdnem 40 kilométerre a nagy kiterjedésű vizektől. Ám ez nem okozott problémát a találékony Edsonnak. Lehajózott a Kalamazoo folyón kis bárkájával a Michigan-tóhoz, azon keresztül meg a Mississippihez, a folyó mentén elértea Mississippi állambeli Vicksburg városát, ahol felállította a főhadiszállását. Azonban más problémája is akadt Edsonnak – a pénz! Mivel nem bízott az adventista vezetőkben, ő és kollégái önfenntartó módon szolgáltak. Ám apjához hasonlóan Edsonnak is megvolt az a képessége, hogy előteremtse az anyagiakat. Az egyik módja a misszió finanszírozásának az volt, hogy megjelentette a Gospel Primer [Az evangélium ábécéje] című könyvet, mely elég egyszerű volt ahhoz, hogy taníthassák belőle az írástudatlanokat olvasni, és amíg azok megtanulnak olvasni, meggyőződhetnek a Biblia igazságairól. Ennek a kis kötetnek a sikeres eladása segítette anyagilag finanszírozni a missziót. Vicksburgból a mű elterjedt a környező vidéken Edson White makacssága és erőszakossága ellenére is. A XX. század elejére a misszió már közel 50 iskolát működtetett. 1895-ben Edson önfenntartó missziója Déli Missziós Egyesületté szerveződött. Majd 1901-ben ez az egyesület az újonnan alakult Déli Uniókonferencia részévé vált. Végül a vállalkozás kiadói szárnya is egyházi tulajdonba került, mint Déli Kiadóhivatal Egyesület, melynek székhelye a Tennessee állambeli Nashville-ben volt. Az 1890-es években egymás után alakultak fekete munkások részére is képző iskolák. A Generálkonferencia 1896-ban megnyitotta az Oakwood Industrial Schoolt a majd 150 hektárnyi ültetvényen Huntsville-ben, Alabama államban. Oakwood hamarosan a fekete vezetők képzésének központjává vált, 1943-ra rangos főiskola lett, 2007-ben pedig egyetemmé alakult. A fekete Amerika nehézkesen induló missziója nagyon fontos üzenetet rejt magában. Nem túl nehéz izgalommal indulni egy tengerentúli missziós útra vagy elküldeni valakit ilyen célból, miközben elhanyagoljuk a mellettünk élő szomszédainkat. Uram, segíts nekünk, hogy népünk értékrendje helyes mederbe kerüljön, és hagyjuk, hogy ott használj bennünket, ahol vagyunk ma, hogy kiárasszuk szeretetedet!

~ 329 ~

November 20.

L ÉLEKKEL TELI ASSZONYOK I. „Krisztusban tehát nincs… férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok Krisztus Jézusban.” (Galata 3:28)

S

. M. Cobb lelkész a következõ szavakat írta a New York-i terület elnökének 1897-ben: „Sokkal többet ért el az elmúlt két évben, mint bármelyik lelkész ebben az államban… Támogatom Mrs. Lulu Wightmannt, hogy engedélyt kapjon a prédikálásra, és ha W. testvér is jó képességű ember, és együtt dolgozik a feleségével, valamint megígéri, hogy sikeres munkás lesz, akkor az ő engedélyét is támogatom.” Mivel az adventizmusban a lelkészek zöme férfi volt, nem túlságosan ismerték el azt a munkát, amivel a nők járultak hozzá az egyház építéséhez, akik lelkészként szolgáltak vagy más hivatalos pozícióban dolgoztak. Ellen White szerepe természetesen központi jelentőségű volt az adventizmus kialakulásában és megalapításában. Bár a közösség sosem szentelte őt fel hivatalosan, 1872-től azért a felszentelt prédikátorok közé sorolták. Mivel hitt abban, hogy őt Isten hívta el a szolgálatra, nem tűnt neki fontosnak, hogy emberek kezüket rátéve felszenteljék őt. Vitathatatlanul ő volt a legbefolyásosabb lelkész, aki valaha is szolgált a Hetednapi Adventista Egyházban. Sok más nő is szolgált mint segédlelkész a XIX. század végén és a XX. század elején. Sarah Linsday volt az egyik első közülük, aki 1872-ben szerzett képesítést. Az egyház évkönyveiben több mint 20 nőt sorol fel, akik képzett lelkészként szolgáltak 1844 és 1904 között. Annak ellenére, hogy ezeknek a nőknek olykor megkülönböztetéssel kellett szembesülniük, mégis gyakran hozzájárultak az egyház sikeréhez. Minnie Sype például legalább 10 gyülekezetet alapított. Evangelizációs munkája mellett olyan lelkészi feladatokat is végzett, mint a keresztelés, esketés és temetés. Egy alkalommal, mikor azért támadták, mert prédikálni akart nő létére, Minnie azt válaszolta, hogy feltámadása után Jézus is Máriát bízta meg, hogy értesítse a tanítványokat, hogy ő él. Minnie azt állította, hogy Mária nyomán jár, mikor elmondja az embereknek, hogy Jézus nemcsak feltámadt, hanem vissza is fog térni. Isten képes használni mind a férfiakat, mind a nőket hogy a Krisztusban lévő megváltás jó hírét terjesszék. Erről szól a szolgálat. Az egyház sikeresebb lenne, ha több nő és férfi állna a feltámadt Megváltó szolgálatában.

~ 330 ~

November 21.

L ÉLEKKEL TELI ASSZONYOK II. „Mária! Menj az én testvéreimhez, és mondd meg nekik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” (János 20:16–17) „Tegnap azt a határozatot hozta a [Missouri állambeli] képviselőház, hogy meghívja Mrs. Wightmannt, hogy tartson beszédet a képviselőknek A vallásszabadság felemelkedése az Egyesült Államokban címmel. Hiszem, hogy ez az intézkedés a Missouri állambeli országgyűlés részéről példa nélkül áll nemzetünk történelmében.” Ilyen hatása volt a lenyűgöző Lulu Wightmann szolgálatának, aki az adventizmus egyik legsikeresebb női evangelizátora volt. Tekintélyt szerzett magának azzal, hogy legalább 17 gyülekezetet alapított messze megelőzve sok férfi kortársát. Jessie Weiss Curtis, egy másik lélekkel teli asszony 80 megtérőt készített keresztségre első evangelizációs kampányának eredményeként. A pennsylvaniai Drums gyülekezet ebből az erőfeszítésből ered. Befolyását azáltal is kiterjesztette, hogy lelkészgyakornokokat képzett az egyházterület számára. Az egyik ilyen fiatalember N. R. Dower volt, aki később a Generálkonferencia Lelkészi Osztályának a vezetője lett. Azok mellett az asszonyok mellett, akik lelkészi igazolvánnyal rendelkeztek, még sok nő szolgált az egyházban különböző módon. Sokuknak természetesen tipikus női szerep jutott, mint tanítók vagy ápolónők, de mások kevésbé hagyományos pozíciót töltöttek be. L. Flora Plummer volt az egyik közülük, aki az Iowai Egyházterület titkára lett 1897-ben, és 1900-ban pár hónapig elnökhelyettesként kellett szolgálnia. 1901-ben már a Generálkonferencia újonnan megszervezett Szombatiskolai Osztályának levelező titkára. 1913-ban az osztály vezetője lett, ahol 23 évig szolgált. Azután meg kell említenünk Anna Knightot, aki az adventista nevelési program úttörőjeként munkálkodott a déli feketék között. Ő volt az első afroamerikai nő, akit misszionáriusként küldtek Indiába Amerikából. Körülbelül 20 másik nő szolgált még a XIX. század végén és a XX. század elején olyan választott tisztségekben, mint területi pénztáros, uniótitkár, nevelési osztályvezető, szombatiskolai osztályvezető. Ezeken kívül nők milliói alakították a hatékonyan szolgáló egyház gerincét. Jézus megbízása Mária számára még mindig megvalósítandó feladat.

~ 331 ~

November 22.

A Z EGYHÁZSZERVEZET ÚJRAGONDOLÁSA I. „Az Isten Igéje pedig terjedt, és nagyon megnövekedett a tanítványok száma Jeruzsálemben…” (Apostolok cselekedetei 6:7)

A

növekedés általában jó dolog. Ám az egyházakban ez hagyományosan a struktúra újragondolását vonja maga után, mely a vallásos testület működését hivatott biztosítani. Így történt az Apostolok cselekedete 6. fejezetében is, amikor a hívők számának növekedése miatt szükséges volt diakónusokat választani. A hetednapi adventizmus már a kezdetek óta dinamikusan növekedett. Az 1863–1900 közötti időszakban soha nem látott méreteket öltött a közösség terjeszkedése, részben a megszervezettség miatt. Ezen időszak kezdetén az adventista egyházban 6 egyházterület és 30 evangelizációs munkatárs működött, mind az Egyesült Államok északkeleti negyedében. Az időszak végén [1900-ra] 45 egyházterület, 42 missziós állomás és 1500 evangelizáló munkatárs dolgozott világszerte. A területek számának növekedésén túl a közösség intézményi állománya is gyorsan fejlődött. 1888 és 1901 között csak az egészségügyi intézményeink száma 2-ről 24-re emelkedett körülbelül 2.000 alkalmazottal. 1903-ra a közösség 464 adventista iskolát működtetett az általános iskolától a főiskoláig, 687 tanárt alkalmazott, és 11.145 beiratkozott tanulót számlált. Az egészségügyi és oktatási intézményeken kívül a kiadóhivatalok száma is folyamatosan nőtt világszerte. Ez az egyház minden szektorát érintő terjeszkedés olyan adminisztratív helyzetet eredményezett, amit az 1863-as szervezeti forma már nem volt képes jól kezelni. A legtöbb ember, úgy tűnt, elégedett a helyzettel, hogy két szint van még a helyi gyülekezetek fölött. Azonban hamarosan felfedeztek bizonyos jellemző problémát. Az egyik a központosított döntéshozás volt, melyben pár személy döntött a Generálkonferencia kis létszámú végrehajtó bizottságában (1897-ig 8 főből állt, utána 13-ból), akik ritkán ültek össze. Így a legfőbb döntéseket a közösség elnöke hozta meg. Nem segített az ügynek, hogy James White és George I. Butler amúgy is hajlamosak voltak hatalmat gyakorolni. Tehát az 1863-as struktúra állandó problémája, hogy alkalmas volt, ahogy Ellen White többször utalt rá, a „királyi hatalom” gyakorlására. 1900-ra már majdnem mindenki beismerte, hogy szükség van a változásra.

~ 332 ~

November 23.

A Z EGYHÁZSZERVEZET ÚJRAGONDOLÁSA: A KONGREGACIONALIZMUSRA HÍVÁS II. „Minden férfinak feje Krisztus…” (1Korinthus 11:3)

A

z 1888 utáni években két fő megközelítési formája alakult ki az egyház újjászervezésének. A közösség vezető és befolyásos teológusai az 1890-es években – A. T. Jones, E. J. Waggoner és W. W. Prescott – bemutatták a megújuláshoz vezető új utat. Egy teológiai egyházképet fogalmaztak meg, ami alapvetően arra épített, hogy az egyháznak nincs szüksége elnökre, mivel Krisztus a feje, és minden újjászületett egyénnek kellene vezetnie azt. Ahogy Waggoner megfogalmazza: „A tökéletes egység tökéletes függetlenséget jelent… Ez a szervezeti kérdés nagyon egyszerű dolog.… aki átadta magát az Úrnak, az Úr azt csinál vele, amit akar… »Vegyétek a Szentlelket.« A Szentlélek a szervező.” Prescott tovább magyarázza: „Ha jól értjük, nem lesznek tisztviselők az egyházban.” „Mindannyian, testvéreim”, bibliai példaképek vagytok. Prescottnak, Jonesnak, Waggonernek és munkatársaiknak egy ilyen tervezet nem fejetlenséget jelentett, hanem igazi bibliai szervezetet. Hatalmas energiával adták elő elgondolásukat az 1897-es, 1899-es, 1901-es és 1903-as generálkonferenciai üléseken. 1897-ben voltak a legsikeresebbek. Ellen White egy 1896-os idézete táplálta lelkesedésüket (a témával kapcsolatos általános állítása volt, amit a szövegkörnyezetéből kiragadva használtak), miszerint „nem bölcs dolog egy embert választani a Generálkonferencia elnökeként”. (Lt, 1896, 24a) A reformszárny sem az elnökséget, sem az összetett elnökséget nem szorgalmazta. 1897-ben elfogadták azt a határozati javaslatot, hogy három generálkonferenciai elnököt jelöljenek – egyet Észak-Amerikában, egyet Európában és egyet Ausztráliában. A gyakorlatban semmi sem történt a reformerek elképzelése szerint, ők mégis szilárdan kitartottak elgondolásuk mellett, és még többször is határozottan szóba hozták az 1901-es és az 1903-as ülésen. A. G. Daniells, aki végül a közösség elnöke lett, csipkelődve megjegyezte, hogy Jones és Waggoner ötlete a szervezettel kapcsolatban működne a mennyben, de a Földön biztosan nem. Ellen White valószínűleg csodálkozott azon, hogy a két ember mennyire kiforgatta az ő eredeti állítását. Add, Uram, hogy úgy gondoljunk a szervezett egyház céljára, mint ami a földi egyházad missziójával kapcsolatos!

~ 333 ~

November 24.

A Z EGYHÁZSZERVEZET ÚJRAGONDOLÁSA: A DÉL-AFRIK AI KÍSÉRLET III. „Isten országának ezt az evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek; és akkor jön el a vég.” (Máté 24:14)

A

szervezeti reformhoz vezető második út az 1890-es években bukkant fel az egyház missziós területein, és inkább gyakorlati okokra vezethető vissza és nem teológiaira. Persze a teológia ebben is benne volt, de nem foglalt központi helyet. Ennek a megközelítésnek a teológiai alapja a végidős eseményekkel állt kapcsolatban. Mivel, ugye, az adventistáknak a második advent előtt az egész világ számára kellett hirdetniük a hármas angyali üzenetet, ez a második megközelítési mód a közösség missziójára összpontosított, ahogy az a végidők eseményeihez kapcsolódott. A reform szükségességének első jele az újonnan alakult Dél-Afrikai Egyházterületen jelentkezett 1892-ben A. T. Robinson elnöksége alatt. A legfőbb problémája a nem kellő számú személyzet volt. Ő semmiképp nem tudta létrehozni azokat a független segítő szervezeteket, amelyek Battle Creek-ben létrejöttek. Például honnan tudna ő vezetőt találni a kiadóhivatalba, a missziós traktátusok kezelésére, a Nevelési Osztály élére, a Szombatiskolai Osztályhoz, az Egészségügyi és Mértékletességi Osztályhoz és a Külföldi Missziós Bizottságba? Robinson megoldását a szükség szülte. Nem alakított ki független szervezeti egységeket, hanem osztályokat hozott létre az egyházterületeken. Mind O. A. Olsen, a Generálkonferencia elnöke, mind pedig W. C. White aggódását fejezte ki a javaslat hallatán, ezért a Generálkonferencia azt írta Robinsonnak, hogy ne hozzon létre osztályokat. De már túl késő volt. Mivel sok időt vett igénybe a kommunikáció a hajópostán keresztül azokban a napokban, így mire a Generálkonferencia rendelkezése megérkezett, Robinson már elindította a programot, és úgy találta, hogy az működik. Az 1890-es évek vége felé Robinsont Ausztráliába helyezték, ahol sikerült elfogadtatni az osztályok ötletét A. G. Daniellsszel és W. C. White-tal is. Mint az átszervezési terv részét mutatták be az elgondolását az 1901-es generálkonferenciai ülésen. Az újítás gyakran haladással jár. Noha a struktúra és a szabályok szükségesek egy stabil szervezet működéséhez, a rögtönzés képessége is elengedhetetlen az állandó életképességhez. Add, Atyám, hogy megtaláljuk a helyes egyensúlyt a szabályok és az újítások között mind a mi mindennapi életünkben, mind pedig az egyházunkban!

~ 334 ~

November 25.

TALÁLKOZÁS A RTHUR G. DANIELLSSZEL „De egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé…” (Filippi 3:14)

A

rthur G. Daniells írta ezeket a szavakat hosszú és gyümölcsöző élete lezárásához közeledve: „Ha véghezvittem eddig bármi értékeset az Úr művében, az azért lehetett, mert már fiatalon tekintetem a célra függesztettem… és Isten kegyelméből soha sem engedtem, hogy valami eltántorítsa gondolataimat vagy levegyem tekintetem arról a célról.” Kiváló vezető volt, mert nemcsak hogy ismerte a célt, hanem ragaszkodott is hozzá, hogy azt elérje. 1858-ban született egy olyan apa fiaként, aki életét vesztette az amerikai polgárháborúban. Daniells 10 évesen fogadta el az adventizmust. Mint minden fiatalember, ő is szembekerült azzal a félelmetes kérdéssel, hogy mit csináljon az életével. Miután egy évig tanult a Battle Creek főiskolán, állami iskolában kezdett tanítani, és akkor kapta az elhívást a szolgálatra. Nem ez volt, amit ő keresett. Nem érezte magát felkészültnek, ám mint oly sokan már eddig, Arthur nem menekülhetett el meggyőződése elől. Daniells 1878-ban kezdte a szolgálatát Texasban, ahol James és Ellen White titkáraként szolgált egy éven át. 1886-ban mialatt evangelizált, hívták, hogy menjen Új-Zélandra és Ausztráliába, ahol adminisztrátorként szolgált az egyházban 14 éven keresztül. Mialatt Ausztráliában volt, Willie White és annak édesanyja közelében dolgozott. Willie-vel együtt egy struktúrát építettek fel az egyház újjászervezésére, melyet 1901-ben elő is terjesztett. 1901-ben megválasztották a Generálkonferencia elnökének Daniellst, és ebben a pozícióban maradt 21 éven keresztül, minden eddigi személynél hoszszabb ideig. Részben a sokkal hatékonyabban működő szervezet miatt maradhatott, amit 1901/1903-ban kezdett alkalmazni az egyház, részben pedig azért, mert az ő adminisztratív tevékenysége alatt nagy sebességgel terjedt az adventizmus. Később létrehozta a Generálkonferencia Lelkészi Osztályát, melyen keresztül hatást gyakorolt a fiatal prédikátorgenerációra, hogy életükben és szolgálatukban hangsúlyozzák Krisztust, és hogy egyedül általa van üdvösség. Christ Our Righteousness [Krisztus a mi igazságunk] című könyve újjáélesztette az 1888-as témát az üdvösséggel kapcsolatban, és klasszikus adventista mű lesz. Daniells célokkal teli ember volt. Ebben Pált és Jézust követte. Nekem is ilyen embernek kell lennem. Segíts, Uram, hogy ma is és minden nap nekifeszülve fussak „egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért”!

~ 335 ~

November 26.

A Z EGYHÁZSZERVEZET ÚJRAGONDOLÁSA: AZ AUSZTRÁL KÍSÉRLET IV. „Egy a test és egy a Lélek, aminthogy egy reménységre kaptatok elhívást is: egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség, egy az Istene és Atyja mindeneknek…” (Efézus 4:4–6)

H

ogyan tartsuk fenn az egységet és a hatékonyságot a világegyházban? Nem könnyű, ám nagyon fontos feladat. Az 1890-es években a gyorsan terjeszkedő közösség egyik gondja a kommunikáció volt. Az egység nevében a működési szabályzat elrendelte, hogy minden olyan határozatot, ami meghaladja az egyházterület szintjét, a Battle Creek-i központban kell jóváhagyni. 1913-ból visszatekintve A. G. Daniells megerősítette, hogy a lassú kommunikációs és határozathozatali folyamat problémát okozott. Nehéz volt, hogy jó esetben a posta négy hét alatt ért oda, de gyakran a Generálkonferenciai Bizottság tagjait nem találta már a hivatalban. Daniells megjegyezte: „Emlékszem, hogy három vagy négy hónapot vártunk, míg megérkezett a válasz a kérdésünkre.” És még akkor is előfordulhatott az, hogy egy 5–6 soros levél jött viszsza, melyben még több információt kérnek a dologról, mert nem értik, miről is van szó. És ez így ment, míg „hat vagy kilenc hónap múlva talán elintézettnek tekinthettük az ügyet”. Daniells hallgatósága minden nehézség nélkül felfogta, mit értett azon, hogy „állandóan úgy éreztük, mintha csak akadályoznák a munkánkat”. Ellen White-nak is voltak problémái az 1861/1863-as struktúrával és a központosított döntéshozatali renddel. Éveket töltött az egyház missziós területein, és felismerte, hogy „a Battle Creek-i emberek nem hivatottabbak arra, hogy csalhatatlan tanácsokat adjanak azoknál, akik más helyen élnek, és akiket az Úr bízott meg a munkával saját területükön”. (Lt, 1896, 88.) De hogyan kellene decentralizálni és egyúttal fenntartani az egységet – ez kihívást jelentett. A válasz az uniók létrehozása volt, melyet Ausztráliában „találtak fel” az 1890-es években. Az Ausztrál Unió a különböző helyi egyházterületekből és az országban működő missziókból állt, és közvetítő közegként szolgált a Generálkonferencia és a helyi területek között. Mivel saját területén belül bírt végrehajtó hatalommal, a döntéseket is területi szinten hozták meg, mialatt az egység is megmaradt. Mikor az ausztrálok kidolgozták az uniók megalakításának tervét, megérkezett A. T. Robinson is Dél-Afrikából az osztályok kialakításának tervével. Ausztrália ezt is alkalmazta. A legtöbbünk nem is gondolkodik el azon, hogyan működik egy világszéles egyház. Pedig talán el kellene. Még ezen az elég „világias” területen is meglátnánk Isten kezének a vezetését.

~ 336 ~

November 27.

A Z EGYHÁZSZERVEZET ÚJRAGONDOLÁSA: AZ 1901- ES GENERÁLKONFERENCIAI ÜLÉS V. „De próféta által hozta ki az Úr Izraelt Egyiptomból, és próféta által őrizte meg.” (Hóseás 12:14)

N

émely dolog megvalósítása szinte lehetetlennek tűnik. Ilyen volt az adventista egyház új struktúrájának a kérdése is 1901-ben. A vezető lelkészek több mint 10 évig vívtak szócsatát a témával kapcsolatban, de semmire nem jutottak. Azonban 1901. április 1-jén minden megváltozott, amikor a közösség vezetőinek összejövetelén A. G. Daniells elnökölt a Battle Creek Főisola könyvtárában. Daniells azt mondta az összegyűlteknek, hogy némelyek közülük találkoztak előző este, mintha nem akarták volna, hogy mások között is feljöjjön ez a téma, és hogy „White testvérnő… is jelen legyen, és elénk helyezze a világosságot, ami talán a számunkra adatott neki”. Ellen White azonban nem akarta átvenni az összejövetel irányítását. Azt mondta Daniellsnek: „Azt gondolom, hagyom, hogy te vezessél, és ha lesz valami mondanivalóm, akkor majd közlöm.” Daniells úgy válaszolt, hogy ő és a kollégái addig nem akarnak az új struktúráról vitatkozni tovább, amíg nem hallják az ő véleményét. Ellen White azonban a következőkkel hárította el a hozzászólást: „Ma inkább nem szólnék… nem mintha nem lenne mit mondanom, mert van.” Ekkor elmondta szolgálatának egyik legbefolyásosabb beszédét, ami 1–1,5 óráig tartott. Félreérthetetlen módon új erőt és egy teljesen új szervezeti formát látott szükségesnek, amely kiszélesíti a közösség irányító bázisát. Szembehelyezkedett a néhány személy köré csoportosuló hatalommal, és semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy a „kiskirálykodó hatalmaskodónak” és bármelyik adminisztrátornak, aki „kis trónon” képzeli magát, távoznia kell. Helyreállításra buzdított minden késlekedés nélkül. „Hogy továbbfolytassuk ezt a konferenciát, majd bezárjuk, mintha bevégeztük volna a dolgunkat, és folytatnánk ugyanúgy manipulálással, ugyanabban a hangnemben és ugyanabban a rendben – Isten mentsen! Isten mentsen, testvéreim!” (MS, 1901, 43a) A következő nap a Generálkonferencia nyitóülésén ismét félreérthetetlenül az újraszerveződésre szólította fel a jelenlevőket, és a kezdeményezés mellé állt, „csak azt nem mondta meg, hogyan kell mindezt megvalósítani” (GCB, 1901, 25. o.). Az ő szemszögéből a feladat csupán az volt, hogy sürgesse a reformot, de a küldöttek felelőssége volt a struktúra kidolgozása. Itt betekintést nyerhetünk Ellen White prófétai szerepébe. Ebben az esetben ő mozgatórúgóként funkcionált, hogy mozgásba hozza a dolgokat. Enélkül az egyház valószínűleg 1901-ben nem tett volna határozott lépéseket az újraszerveződésre. A prófétai ajándék az egyik mód arra, hogy Isten vezesse az ő népét. ~ 337 ~

November 28.

A Z EGYHÁZSZERVEZET ÚJRAGONDOLÁSA: AZ 1901- ES GENERÁLKONFERENCIAI ÜLÉS VI. „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsidók 13:14)

N

em ez a Föld az otthonunk. Ez az alapgondolat és a misszió szükségessége ösztönözte a győztes csoportot az 1901-es generálkonferenciai ülésen. G. A. Irwin, az elnök úgy nyitotta meg az ülést, hogy felismerte Ellen Whitenak a reform érdekében elhangzott beszéde erejét, de mégis megállt az általánosságoknál. Ekkor A. G. Daniells átvette az irányítást, és indítványozta, hogy „függesszék fel a konferencia teendőinek előkészítésére és lebonyolítására vonatkozó szokásos szabályokat és eljárásmódokat”, és nevezzenek ki egy egyetemes bizottságot, hogy javaslatokat dolgozzon ki a felekezet újjászervezésére és más fontos témákra. Az indítványát elfogadták. A tisztviselők Daniellset jelölték az újraszervezési bizottság vezetőjének. W. C. White és ő voltak a hangadók a struktúra átalakítás szervezésében, még akkor is, ha a Jones–Waggoner-koalíció megpróbálta a folyamatot arra mozdítani, amerre ők akarták volna. Amikor Daniells az egyház újjászervezéséről beszélt, az adminisztráció struktúrájának átszervezését értette alatta a sikeresebb missziómunka érdekében. Világossá tette a mondanivalóját az 1901-es ülés második reggelén, amikor azt mondta a küldötteknek, hogy ha nem tesznek valamilyen határozott lépést, akkor „ezer évig fog tartani, hogy az üzenetet eljuttassuk a világnak”. Az 1901-es generálkonferenciai ülés a közösség történelmének legnagyobb változásával zárult. A következő öt legfontosabb szervezeti változás történt: 1. Az uniókonferenciák és az uniómissziók létrehozása, amelyek felügyelték a helyi egyházterületeket és missziókat, ezáltal osztották szét a Generálkonferencia főtisztviselőinek adminisztratív hatalmát. 2. A legtöbb alárendelt szervezet feloszlatása és az osztályrendszer elfogadása. 3. A Generálkonferenciai Bizottság tagjainak 25 főre történő felemelése. 4. A legtöbb intézmény tulajdonjoga és irányítása át lett helyezve a Generálkonferenciáról az uniókonferenciákra. 5. A Generálkonferenciának nincs elnöke, csupán ülésvezetője, akit a végrehajtó bizottság bármikor elmozdíthat, ha akar. Az egyház jelentős változásokat hajtott végre azokra a missziói tapasztalatokra alapozva, amelyeket Daniells és W. C. White szerzett. A vezetés valóban változást eredményezett. Isten továbbra is embereken keresztül dolgozik mind közösségileg, mind egyénileg egyházának vezetésében. ~ 338 ~

November 29.

A Z EGYHÁZSZERVEZET ÚJRAGONDOLÁSA: AZ 1903-AS GENERÁLKONFERENCIAI ÜLÉS VII. „Honnan vannak viszályok és harcok közöttetek?” (Jakab 4:1)

K

iváló kérdés! A válasz: az egyetemesen megromlott emberi természet miatt. A saját utunkat akarjuk. Meg akarjuk védeni a saját portánkat. Ez igaz az egyes személyekre mindenütt, legyen az a családban vagy a szakmai életben. Az egyházban ilyen viszály akkor keletkezik, amikor az egyes személyek „missziója” kiszorítja az Isten által parancsolt evangéliumi missziót. Két szerkezeti probléma folytatódott az 1901-es ülések után. Az első az volt, hogy a befolyásos orvosi ágazat dr. John Harvey Kellogg irányítása alatt továbbra is az osztályrendszeren kívül maradt. A másik kérdés az elnöki hivatal ügye volt. 1902-re jelentős hatalmi harc alakult ki A. G. Daniells, a Generálkonferencia végrehajtó bizottságának „ülésvezetője” és Kellogg között. Ez abból a tényből eredt, hogy Daniells megkövetelte a költségvetési fegyelmet, miközben a doktornak korlátlan költekezési tervei voltak, ahogy az orvosi birodalmával terjeszkedett. A nehézség megoldása világosnak tűnt Kellogg számára, aki a szavazatok egyharmadát irányítása alatt tartotta a végrehajtó bizottságban, és mások felett is befolyással bírt. Kibillentette Daniellst a helyéről, és felváltotta A. T. Jonesszal, aki Kellogg szempontjából kedvezőbb személy volt. 1902 novemberében a viharos küzdelem hangjai megrázták a felekezetet. A kérdés: ki fogja uralni az egyházat és milyen célból? Hálásak lehetünk, hogy Daniells nyerte meg a csatát, mert ez határozta meg az adventizmus célját a XX. században. Időközben úgy találták, hogy jogi okokból szinte szükségszerű, hogy Daniells újra használja az „elnök” címet. Ilyen küzdelmek teremtették meg a színteret a Generálkonferencia 1903-as ülésének, amik az orvosi programot is az egyház egyik osztályává szervezték, helyreállították az elnöki hivatalt – mindezzel felállt a színtér a szakadáshoz. Az egyház történetében túl gyakran én leszek a misszió vagy a programom. Ez a békesség és a lelkiség halálát jelenti. Az ördög mindig résen áll a bátorításra, hogy a személyes napirendünket helyezzük előtérbe. Mindnyájan kísértésbe esünk, hogy a középpontba állítsuk magunkat, és felüljünk a mi kis trónunkra. Urunk, segíts bennünket, hogy megvizsgáljuk az indítékainkat, ahogy dolgozunk érted! Ments meg bennünket magunktól!

~ 339 ~

November 30.

A Z 1901/1903-AS ÁTSZERVEZÉS TÁVLATA „Megszaporítom a fák gyümölcsét és a mező termését…” (Ezékiel 36:30)

A

z egyház újjászervezése olyan mértékben felgyorsította a világszéles miszszió programját és termékenységének a hatékonyságát, ami lehetetlen lett volna a régi struktúra problémái között. Ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy az 1901/1903-as szervezet nem volt új struktúra. Megmaradt az általános vázlata az 1861/1863-as tervnek, de azt a kibontakozó egyház szükségletei szerint módosították. Egyes küldöttek viszont nem csak a módosításokkal kapcsolatos nézeteket hozták 1901/1903-ban, ugyanis a Jones–Waggoner-frakció teljes forradalmat akart. Végül az egyház drasztikus átalakításra vonatkozó ajánlatuk számos ok miatt elbukott. Nem kevésbé azért, mert a modelljük teológiailag nem volt megfelelő abban az értelemben, hogy az egyes gyülekezeti tagra összpontosított, és nem adott helyet a közös cselekvés gyakorlati megközelítésének. Elméletileg jól hangzott, hogy mindenki összhangban dolgozhat minden más személlyel, ha megtért, de a bibliai kép kevesebb tökéletességet és a bűnnel kapcsolatos szemlélet összetettebb voltát tükrözte vissza, mint az adventizmus állítólagos forradalmárai. A forradalmár párt ebben az esetben is rendszeresen kiemelte az Ellen Whiteidézeteket az irodalmi és történelmi kontextusból, és ezért olyan dolgokat adott a szájába, amit ő sohasem gondolt. Például hogy egyáltalán nem volt baja az „elnök” címmel, és rendszeresen használta is azt. Daniells hozzáállása józanabb volt és teljes összhangban állt James White-tal, aki az 1861/1863-as szervezetet készítette elő. Mindkét ember hatékony struktúrát keresett, hogy eljuttathassák az adventüzenetet a világ végső határáig a lehető legrövidebb idő alatt, hogy Krisztus visszajöhessen. Hatékonyság a misszió érdekében – a kulcsszó a hetednapi adventista szervezet történetében. Miközben a küldöttek többsége egyetértett az 1903-as ülés végső eredményével, M. C. Wilcox fontos dologra mutatott rá, amikor megjegyezte, hogy az egyház nem lehet szervezetileg rugalmatlan. Nyitottnak kell lennie a misszió szükségletei által megkívánt alkalmazkodásra. Köszönjük, Atyánk, az egyház szervezetét, ami lehetővé teszi, hogy egyesített erővel érjük el az egész világot! Minden másnál jobban szeretnénk, ha Jézus visszatérne!

~ 340 ~

December 1.

BABILON ÚJRAFELFEDEZÉSE „Ezért nevezték azt Bábelnek, mert ott zavarta össze az Úr az egész Föld nyelvét…” (1Mózes 11:9)

J

ones 1903 után könyörtelenül szembefordult A. G. Daniellsszel, Ellen Whitetal és az egyházszervezettel. Számára a vallásszabadság az egyházszervezettől való mentességet jelentette. 1907-re Daniells látta, hogy Jones és mások célja, „hogy elégedetlenséget hintsenek az elkülönült gyülekezetek között; amikor olyan gyülekezetet találtak, amely elégedetlen volt a testtel, akkor felszították az elégedetlenség lángját, és ha tudták, megpróbálták elérni, hogy elszakadjanak az egyetemes szervezettől”. A Generálkonferenciával kapcsolatban Jones azt jósolta, hogy „teljesen csődbe megy és felbomlik, és semmi sem fog belőle maradni”. Ellen White érzékelte, hogy a kongregacionalizmus felé való törekvésükben Jones és társai azon fáradoztak, hogy az adventizmust a babiloni zűrzavarba taszítsák vissza, amiből a férjével együtt kemény munkával hozták ki a mozgalmat az 1850-es években. 1907 januárjában azt írta: „Ó, mennyire örülne Sátán, ha sikeres lenne az erőfeszítése ezek között az emberek között, és felbomlaszthatnák a munkát egy olyan időben, amikor nélkülözhetetlenné vált az alapos szervezet, és hatalmas erőt képvisel… olyan állítások megdöntésében, amelyeket Isten Igéje nem erősít meg! Egyenesen akarjuk tartani a vonalat, hogy ne legyen felbomlás a szervezet rendszerében és rendjében, ami bölcs és körültekintő munkával lett felépítve… Egyesek előhoztak olyan gondolatokat, hogy a végidőhöz közeledve Isten gyermekei mindenféle vallási szervezettől függetlenül fognak tevékenykedni. De az Úr útbaigazított engem, hogy ebben a munkában nincs olyan dolog, hogy minden ember független lenne.” (TM, 489. o.) 1909-ben, abban az évben, amelyben az egyháznak ki kellett zárnia Jonest, Ellen White arról beszélt, hogy a „megtévesztett lelkek” a „rendetlenség lelkülete” mellett emelnek szót. Miközben teret hagyott a független véleménynek, továbbmenve határozottan kijelentette: „Isten úgy rendelte, hogy amikor egyházának a képviselői a világ minden részéről összejönnek a Generálkonferenciára, hatalmat kell kapjanak.” (9T, 257, 259–261. o.) Ebben félreérthetetlenül egyetértett Daniellsszel, még akkor is, ha folyamatosan figyelmeztette őt, hogy túl nagy személyes kontrollt gyakorol. Ellen White eszménye az egység a különbözőségben volt. Most már tudhatjuk, miért kell visszautasítani az időnként visszatérő kongregacionalizmusra való felhívást az adventizmusban. A reformáció egy dolog, de a feldarabolt működés felé irányuló forradalom már teljesen más.

~ 341 ~

December 2.

K ATASZTRÓFA ÉS ZAVAR „Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, kiáltottam az én Istenemhez. Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom fülébe jutott.” (2Sámuel 22:7)

A

z adventizmus sok gyötrelmen ment át a XX. század első éveiben. A nyomorúság közepette viszont mind jobban segítségül hívták az Urat. A század a masszív, világhírű Battle Creek Szanatórium épületének leégésével kezdődött 1902. február 18-án. Ez meglehetősen rosszul érintette az egyházat, ám december 30-án újabb tűz pusztított, ezúttal a Review and Herald kiadóhivatal épülete és a Generálkonferencia irodái váltak a tűz martalékává. A kérdés az volt, hogy újraépüljön-e Battle Creek, vagy a felekezet intézményei máshová költözzenek. Dr. Kellogg a maga részéről azon volt, hogy újjáépüljön a szanatórium, de nagyobbra és jobbra, mint valaha is volt, annak ellenére, hogy az egyház vezetői ellenezték ezeket a költekező lépéseket egy olyan időben, amikor a közösség a bankcsőd szélén állt a világ minden részén lévő túl gyorsan fejlődő misszióterületei miatt. A pénz és az a kérdés, hogy ki tartja mindezt ellenőrzése alatt, hamarosan szembeállította Daniellset és Kelloggot, és ez a küzdelem a végsőkig tartott. De nem csak a pénz és a hatalom fordította szembe őket egymással. Az orvosnak ekkorra már teológiai tévelygései is voltak. Egyre jobban hatalmába kerítette a panteizmus gondolata, ami egy olyan látásmód, miszerint Isten egy természetben jelenlévő erő, ahelyett, hogy afelett állna. Ezért írhatta Kellogg a Living Temple [Élő templom] című könyvében, hogy „jelen van a fában az erő, ami megalkotja és fenntartja azt, egy faalkotó a fában, egy virágalkotó a virágban”. Kellogg nem volt egyedül a panteista szemléletmódjával. Az 1888-ban kiemelkedett E. J. Waggoner azt tanította az 1897-es generálkonferenciai ülésen, hogy Krisztus „mint egy fa vagy mint egy fű jelent meg”. Az 1899-es gyűlésen pedig azt hirdette, hogy „az ember igazzá válhat fürdés által, ha tudja, hogy honnan származik az a víz”. A küzdelem Kellogg és társai, valamint Daniells frakciója között évekig eltartott. Ellen White egy ideig megpróbált békét teremteni, de 1903-ra fokozatosan Daniells mellé állt nyilvánosan és írásaiban is. Végül Kellogg elhagyta az adventista egyházat, magával vonva A. T. Jonest, E. J. Waggonert és másokat is. A Battle Creek-i gyülekezet 1907-ben kizárta a soraiból. Mindig eljön a megpróbáltatások ideje Isten népe számára. A kérdés mindegyikünk számára az, hogy hova összpontosítunk az ilyen időszakokban. Az egyetlen biztonságunk Jézus és az ő alapelvei.

~ 342 ~

December 3.

A HAMUBÓL FELKELVE I. „Újuljon meg a nemzetek ereje! Jöjjenek ide, azután beszéljenek…” (Ésaiás 41:1)

A

megújulás és az újjáépítés állt az adventista gondolkodás előterében a XX. század korai éveiben. Nemcsak a katasztrofális tüzek pusztították a közösség intézményes jelenlétét Battle Creek-ben, és nemcsak az történt, hogy a felekezet elvesztette J. H. Kelloggot, A. T. Jonest, E. J. Waggonert és másokat; hanem az is, hogy Kellogg azért kezdett küzdeni, hogy az újjáépített Battle Creek Szanatórium és az egyház orvosi iskolájának (az American Medical Missionary College-nak) a tulajdonjogát megszerezze a felekezettől. Így nemcsak az újjáépítés, hanem az új helyszínre való áthelyezés ideje is eljött. A XX. század elejére a folyamatos adventista betelepülés következtében Battle Creek már határozottan problémát okozott. Ahelyett, hogy különböző helyeken éltek volna, ahol bizonyságot tehettek volna a hitükről, az adventista tagság jelentős része a városban halmozódott fel, pletykálkodtak egymás között, és hátráltatták az adventista missziót más módon is. Ezentúl Battle Creek mint a világ adventistáinak hatalmi bázisa már kissé túlszervezett lett. Nem csupán az egyház legnagyobb és legbefolyásosabb intézményei voltak itt, hanem maga a világközösség központja is. Egy maroknyi összefonódott ember ült azokban a bizottságokban, amelyek „uralták” az adventizmust mindenfele. Röviden 1900-ra Battle Creek az adventizmus számára azzá vált, mint Jeruzsálem a zsidóknak vagy Salt Lake City a mormonoknak. Ugyanakkor az új évszázadban az adventizmus „szent városának” a felbomlását látjuk. Ellen White már az 1890-es évek elejétől sürgette a változást, de nem sokan hallgattak rá. Az első intézményvezetők, akik kezdeményezték a városból való elköltözést, E. A. Sutherland és P. T. Magan voltak, akik áthelyezték a Battle Creek College-ot a Michigan állambeli Berrien Springs-be 1901-ben. Az 1902-es tűzvész, ami elpusztította a Review and Herald nyomdaüzemét, megadta a szükséges ösztönzést mind a kiadói program, mind a generálkonferenciai központ elköltöztetéséhez a városból. Sokak számára nagy kérdést jelentett, hová is menjenek. Először úgy tűnt, hogy talán New York City megfelelő helyszín lesz, de 1903-ra Washington, D.C. lett a favorizált helyszín. Gyakorlatilag kezdettől fogva sújtotta a bizonyságtevést az adventista „központokba” való összetömörülés. Talán legtöbbünk megbízása részben szintén az, hogy új területekre költözzünk, ahol bizonyságot tehetünk a szomszédainknak. Gondolkozzunk el ezen!

~ 343 ~

December 4.

A HAMUBÓL FELKELVE II. „Bekötözöm sebeidet, meggyógyítom zúzódásaidat…” (Jeremiás 30:17)

A

gyógyulás csodálatos dolog, legyen szó az ember vagy az egyház testéről. Valójában a meggyógyult test erősebb, mint azelőtt volt. Ez történt az új központba helyezett adventizmussal is, távol Kellogg és Jones befolyásától, szakadár tanításaiktól és megosztó módszereiktől. A következő néhány évben egy új tevékenységi központ megalapítását látjuk, csak éppen Washington, D.C. határán belül. A közösség vezetői nemcsak a Generálkonferencia központját és a Review and Herald Publishing Associationt építették ki Columbia, D.C. területén, hanem néhány kilométerrel arrébb, a Maryland állambeli Takoma Park-ban felépítették a Washington Szanatóriumot és a Washington Training College-ot is. Az utóbbi intézményt 1907-ben átnevezték, és Washington Foreign Missionary Seminary [Washington Külföldi Misszionárius Szeminárium] lett. Így az új központ hamarosan tipikusan adventista intézmények teljes sorával dicsekedhetett. Washington, D.C. és Takoma Park az adventizmus világközpontja maradt majdnem kilenc évtizeden át. A Review and Herald Publishing Association végül 1982–1983-ban költözött át Hagerstownba, Maryland államba, a Generálkonferencia hivatalát pedig 1989-ben helyezték át a Maryland állambeli Silver Spring-be. A szanatórium és a főiskola megmaradtak az eredeti helyükön. Az előbbi ma Washington Adventist Hospital néven ismert, az utóbbinak pedig Columbia Union College a neve. A Battle Creek-től való elszakadás jelentős elmozdulást hozott az adventista orvosi programban is, és ez alkalommal az erőszakos Kellogg nem irányította a dolgokat. Az új adventista egészségügyi munka első megjelenési formája az adventista szanatóriumok új generációját foglalta magába. Az egészségügyi tevékenységek súlypontja Michiganből áthelyeződött Dél-Kaliforniába. Ellen White 1902-ben kezdett Kalifornia felé mutatni, még mielõtt a Kellogg-féle zavar elérte a válság szintjét. Isten, írja, „készíti az utat arra, hogy a népünk tulajdonjogot szerezzen alacsony áron olyan földterületekre, amelyeken a munkánkban hasznosítható épületek állnak” (Lt, 1902, 153.). Ellen White tanácsolta, hogy egy „mamutintézmény” helyett a közösség alapítson sok kisebb szanatóriumot különböző helyszíneken. Nem számít, milyen mély a seb, mi olyan Istent szolgálunk, aki képes meggyógyítani! Köszönjük a kegyelemnek ezt az oldalát!

~ 344 ~

December 5.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE I. „Mint mikor a sas kirebbenti fészkét, és fiókái fölött repdes, kiterjesztett szárnyára veszi, evezőtollán hordozza őket. Az Úr vezette egymaga [Izraelt], nem volt vele idegen isten.” (5Mózes 32:11–12)

I

sten vezetése. – Időnként úgy gondoljuk, hogy ez ókori történelem, de egyáltalán nem az. Az egyik érdekes XX. század eleji történet az isteni vezetésről az egészségügyi ágazat újjászervezésével kapcsolatos a Battle Creek Sanitarium és az American Medical Missionary College Kellogg miatti elvesztése után. Még a veszteség előtt, 1902 nyarán Ellen White már sürgette az egészségügyi misszió szükségességét Kaliforniában. Szeptember 5-én azt írta a Generálkonferencia elnökének, hogy „az Úr folyamatosan előttem tartja Dél-Kaliforniát, mint egy olyan helyet, ahol feltétlenül alapítanunk kell orvosi intézményeket. Minden évben turisták ezrei keresik fel ezt a területet. Szanatóriumokat kell építenünk az államnak ezen a részén.” (Lt, 1902, 138.) Három héttel később azt írta, hogy „hónapok óta az Úr útmutatásot ad nekem, hogy készíti az utat népünk számára a tulajdonjog megszerzésére alacsony áron, olyan földterületekre, amelyeken a munkánkban hasznosítható épületek állnak” (Lt, 1902, 153.). Ellen White-nak nem volt kétsége afelől, hogy az adventistáknak szükségük van „kisebb szanatóriumokra sokfelé”, „hogy elérjék a dél-kaliforniai egészségügyi üdülőhelyekre özönlő betegeket”. Végül is „szanatóriumainkat egy cél érdekében kell létrehozni – a jelenvaló igazság előhaladásáért” (7T, 98, 97. o.). Ezek jó gondolatok voltak. De honnan szerezhetnek pénzt rájuk? A közösség részben az előző évtizedben történt gyors világszéles növekedés miatt a bankcsőd szélén állt. 1900 végén a Generálkonferencia pénztára csupán 32,93 dollárral zárt. De még ez a 32,93 dollárt is kölcsönkérték. Éveken keresztül a Generálkonferencia máról holnapra létezett fedezetlen költekezéssel. Ez méghozzá a tűzeset előtt volt, ami porig égette a Battle Creek-i intézményeket. Nos, honnan lehetne pénzt szerezni ebben a bankcsőd közeli és újjáépítési korszakban? Itt egy első osztályú kérdés, amire még negyed osztályú válasz sem érkezett. Isten vezetése nélkül nem született volna meg a szanatóriumok új generációja, amelyekért Ellen White lelkesedett. De ő képes megtenni az emberileg lehetetlent is!

~ 345 ~

December 6.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE II. „Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Példabeszédek 3:6)

T

egnap ott hagytuk el Ellen White-ot, hogy „kivitelezhetetlen” álmokat dédelgetett számos dél-kaliforniai ingatlan megszerzésével kapcsolatban. Ez az időszak azonban kiváló volt az ilyen ingatlanok vásárlására. A XIX. század végén mások gyönyörű szanatóriumokat építettek ezen a területen. De azután hosszú aszályos idő következett. A vízhiány következtében az intézményeket elkezdték bezárni. Ezek a bezárások az adventista számára nyitási lehetőséget jelentettek. De egy jó alkalmi vétel sem sokat segít azoknak, akiknek nincsen pénzük. Nos, próbáltak összeszedni valami keveset. Az első ingatlan, amit az egyház számára megvásároltak: a San Fernando College volt, 10.000 dollárért szerezték meg 1902-ben – az eredeti ár kevesebb, mint negyedéért. A második egy nem működő szanatórium volt Paradise Valley-ben, San Diegóhoz közel, egy háromemeletes épület nyolchektárnyi földterületen. A beruházói sok pénzt költöttek az ingatlanra, de nehéz idők következtek, és az épület lakatlanul maradt több mint 10 éven át. Amikor Ellen White először látogatott el Paradise Valley-be, meg volt győződve arról, hogy azt az adventistáknak meg kell venniük. A főépület 25.000 dollárba került, de a tulajdonosai most az egész ingatlant 12.000 dollárért kínálták. De honnan szerezzenek a helyi adventisták ennyi pénzt? Nem várhattak segítséget a Generálkonferenciától. A Dél-Kaliforniai Egyházterületnek pedig a maga 1100 tagjával 40.000 dollár adóssága volt, és nemrég vásárolta meg a San Fernando-birtokot. Ekkora pénzösszeg kicsinek tűnik ma, de azokban az időkben hatalmas volt. Lehetetlenség, hogy az egyházterület 12.000 dollárt gyűjtsön össze. Még akkor is, amikor az ára 8.000 dollárra, majd 6.000 dollárra csökkent, a helyzet továbbra is reménytelennek tűnt. Amikor azonban 4.000 dollárra vitték le az árát, Ellen White személyesen vett fel 2.000 dollár banki kölcsönt 8%-os kamatra, és szerzett egy közeli barátot, aki azt kiegészítette 2.000 dollárral, és táviratozott, hogy megvásárolja az ingatlant. Megtették az első lépést az egyház dél-kaliforniai orvosi programjának megvalósításához. Ez az első lépés természetesen a könnyebbik rész volt. Hogyan vezeti Isten most az egyházat? A rövid válasz az, hogy egyes személyeket vezetve, hogy meglássák, mit tehetnek. Ő kinyitja az ajtókat, de tőlünk függ, hogy átlépünk-e rajtuk.

~ 346 ~

December 7.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE III. „Vezet engem.” (Zsoltárok 23:2)

N

em sokkal a Paradise Valley Szanatórium megvásárlása után Isten kijelentette Ellen White-nak, hogy adventista szanatóriumot kell alapítani Los Angeles közelében. Az ingatlan megtalálása volt a könnyebb dolog. John A. Burden lelkész hamarosan felfedezte a kastélyszerű 75 szobás Glendale Szállodát. 1886-ban építették 60.000 dollár költséggel, és most 26.000 dollárért kínálták. Burden úgy gondolta, hogy a 15.000 dolláros ajánlatának az elfogadása Isten jóváhagyását fogja jelenteni. Minden kétsége elszállt, amikor a tulajdonosok azt mondták neki, hogy megkaphatja 12.000 dollárért. De az adventisták ugyanazzal a régi kérdéssel szembesültek: Honnan vegyenek rá pénzt? A kis egyházterület szinte fizetésképtelen volt. Nemrégiben vette meg a San Fernando- és a Paradise Valley-birtokot. Az a 20 dollár, amit Burden kihúzott a zsebéből foglalónak, természetesen nem sokra volt elegendő. Az egyházterület még az 1000 dolláros előleget sem tudta kifizetni, és így a választó testület elutasította a vételt. Ilyen csüggesztő körülmények között Burden és az egyházterület elnöke személyesen fizették ki az előleget saját megtakarításukból. Ekkor levél érkezett Ellen White-tól, amelyben kérdezte, miért késlekedik a munka. Az elnök felolvasta a választó testület előtt. Ez megtörte az ellenállás falát, majd elegendő felajánlást tettek a Glendale-ingatlan megvásárlásához. A Paradise- és a Glendale-ingatlanok megvásárlása a látás és az áldozathozatal kombinációjával valósult meg. De az igazi próba még csak ezután következett. Az egyház mindkét ingatlant 1904-ben szerezte meg. Ellen White azonban hangsúlyozta, hogy Isten még egy további helyet akar az egyház számára. Már 1901 októberében azt állította, hogy az Úr félreérthetetlenül megmutatott neki látomásban egy szanatóriumi területet Dél-Kaliforniában, ami egy „elfoglalt épületet” volt „gyümölcsfákkal a szanatórium kertjében”. Annyira valóságosan élt benne a látomás, hogy úgy tűnt, maga is ott lakik. (MS, 1901, 152.) Azonban nem ismerte az ingatlan pontos helyét. A Mindenható az időzítés Ura. Pontosan tudja, mikor jön el a megfelelő alkalom bizonyos lépésekre, amelyek gyorsan előreviszik ügyét a Földön. De azt akarja: legyünk összhangban időzítésével, hogy váratlan módon is használhasson bennünket.

~ 347 ~

December 8.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE IV. „Útnak indította népét, mint juhokat vezette, mint nyájat a pusztában.” (Zsoltárok 78:52)

T

egnap megjegyeztük, hogy Ellen White 1901-ben egy harmadik szanatóriumról kapott látomást Dél-Kaliforniában, amit a közösségnek kell megszereznie. Azonban nem tudta, hogy pontosan hol van ez az ingatlan. Viszont sem Glendale, sem pedig Paradise megvásárlása nem felelt meg a látottaknak. Az adventisták hamarosan felfedeztek egy Loma Linda nevű helyet. A tulajdonos számára 150.000 dollárba került, de a pénzügyi csőd miatt most 110.000 dollárba került piacon, azután pedig 85.000 dollárra esett az ára. De akár lehetett volna egy milliárd dollár is egy olyan egyházterület számára, amely még 1000 dollárt sem tudott összegyűjteni, és mostanában olyan nagy ingatlanok vásárlásában vett részt, mint San Fernando, Paradise Valley és Glendale. Nem nehéz elképzelni az egyházterület vezetőinek növekvő megrökönyödését, amikor Ellen White újból elkezdte szolgalmazni egy ingatlan vásárlását a harmadik szanatórium számára néhány hónappal a másik kettő megszerzése után. Soha nem fogja abbahagyni? Azonban ő hajthatatlan maradt. Meg volt győződve arról, hogy a Loma Linda-ingatlan megvásárlása megegyezik Isten akaratával. A jó hír az volt, hogy a tulajdonosok hamarosan 40.000 dollárra vitték le az árát. Azonban még ez sem segít olyan embereknek, akiknek nincs pénze. Sajnos az idő nem állt mozdulatlanul. Azonnal le kellett tenniük az előleget, vagy elveszítik a Loma Linda-ingatlant. Ellen White, aki ekkor még mindig nem látta a földet, táviratozott John Burdennek, hogy azonnal fizesse ki a foglalót. Megtette az egyházterület határozott állásfoglalása ellenére, hogy nem kötelezhetik el magukat. A jó lelkész felmérve, hogy elveszítheti az 1000 dolláros foglalót, úgy döntött, inkább követi Ellen White tanácsát, mint az egyházterület vezetőit. Megragadva Ellen White látomását, hogy a Loma Linda megszerzése Isten akarata, hitben lépett előre. Nagyot gondolni sokunk számára nem öröklött képesség. Mégis az adventista történelem folyamán a nagy látások hajtották előre az egyházat. Segíts bennünket, Urunk, hogy tudjunk nagyobbat gondolni, hogy képesek legyünk meglátni, mit gondolsz, és részt tudjunk venni munkád fokozásában!

~ 348 ~

December 9.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE V. „Én, az Úr, vagyok a te Istened, arra tanítalak, ami javadra válik, azon az úton vezetlek, amelyen járnod kell.” (Ésaiás 48:17)

A

z adventizmus elérte pénzügyi lehetőségeinek a határát 1905 közepén DélKaliforniában. Mégis három nagy ingatlanvásárlás után Ellen White egy negyediket sürgetett. A fizetési ütemezése a Loma Linda-ingatlan vételének úgy állt, hogy 5.000 dollár volt az első részlet (esedékes június 15-én), és azonos összeget kellett fizetni július 26-án, augusztus 26-án és december 31-én. A maradék 20.000 dollár pedig 3 év múlva lesz esedékes. De ahogy már tudjuk, nem volt pénz a láthatáron. Ebben az esetben a hit valóban a „nem látható” dolgokra épült (Zsid 11:1) – csupán a látomásra. Közben Ellen White megtette első látogatását Loma Linda területén június 12-én. „Willie – szólalt meg, ahogy kilépett a szekérből, amely odavitte –, már voltam itt korábban.” „Nem, anyám, te nem jártál még itt” – válaszolta. „Akkor pontosan ez az a hely, amit az Úr megmutatott nekem, mert az egész annyira ismerős.” Nem volt kétség benne. Ránézett az egyház vezetőire, akik az ingatlant vizsgálgatták, és kijelentette: „Meg kell szereznünk ezt a helyet.” Ahogy a csoport tovább tanulmányozta az épületeket és a területet, Ellen White ismételten kijelentette: „Pontosan ez az a hely, amit az Úr megmutatott nekem.” Azután ahogy Burdennel együtt beléptek az üdülő épületébe, jövőbelátóan megjegyezte: „Ez az épület nagy érték lesz számunkra. Egy iskolát fogunk itt alapítani… Battle Creek le fog csúszni. Isten ezen a helyen fogja újra megalapítani az orvosi munkáját.” (lásd A. L. WHITE: Ellen G. White, VI, 18. o.) De a szavak és a látomások nem helyettesítik a készpénzt. Már csak három napjuk volt, hogy kiegyenlítsék az első 5.000 dolláros tartozást, vagy elveszítik mind a lehetőséget az ingatlan megszerzésére, mind az 1000 dollárt, amit Burden helyezett letétbe. Nos, itt egy feladat a bátortalanok számára. Hogyan állunk az élethez, amikor szorult helyzetbe kerülünk? Amikor csak 3 nap van hátra, és nincs pénz a láthatáron, a legésszerűbb dolog feladni és azt mondani, hogy mi mindent megpróbáltunk. De ott a hit ösvénye. Valahol azt olvassuk, hogy „az imádság megindítja a Mindenható karját”. Valóban megteszi. Megtette Loma Linda esetében is, ahogy látni fogjuk a következő napokban, és ugyanúgy megtörténhet a személyes ügyeinkben is. Atyánk támogatja és jutalmazza a hitünket.

~ 349 ~

December 10.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE VI. „Ő vezetett téged a nagy és félelmetes pusztában… a kiszikkadt földön, ahol nincs víz…” (5Mózes 8:15)

I

sten még ma is átvezeti a népét a nehéz terepen. Csupán két választásuk van: vele maradnak, vagy visszatérnek a lelki Egyiptom „könnyű” életéhez. A kaliforniai adventista vezetőknek három napjuk volt, hogy összegyűjtsenek 5.000 dollárt Loma Linda megvásárlásához, de csak pénzügyi sivatag terült el mindenfelé a látóhatáron. Viszont volt egy lehetséges nyomvonal. Néhány héttel korábban Burden és R. S. Owen lelkész hallottak egy emberről, akinek talán van valamennyi pénze. Vonattal mentek el egy darabig, majd az utolsó 2,5 kilométert gyalog kellett megtenniük. De senkit nem találtak otthon. Visszatértek a vasútállomásra és vártak. Valami oknál fogva elmulasztották a vonatot leinteni, és az teljes sebességgel elhaladt mellettük. Két órájuk volt a következő vonat érkezéséig, ezért visszamentek a házikóhoz, ahonnan most világosság szűrődött ki. „Hála az Úrnak!” – kiáltotta a farmer, ahogy Burden elmagyarázta a helyzetet. „Hónapok óta imádkozok, hogy az Úr küldjön egy vásárlót a helyembe, hogy eljöhessek a városból, és odaszentelhessem a javaimat az Isten ügyének előhaladására. Néhány nappal ezelőtt jött egy ember, és megvette a házamat, a pénz pedig most a bankban van. Az ördög kísértett engem, hogy fektessem be újra egy földbe, de biztos vagyok benne, hogy az Úr akarata ezt az ingatlant megszerezni.” Ekkor az elképedt lelkészeknek felajánlott 2.400 dollárt. Azután csak éppen a június 15-i határidő előtt Burden egy Baker nevű aszszonytól kért kölcsönt, akit szintén megfogott a látomás. „Kész vagy kockáztatni 1000 dollárt?” – kérdezte Burden. „Igen” – válaszolta. „De ezt el is veszítheted.” – figyelmeztette. „Nos, akkor is megkockáztatom.” Azután Burden újra tanácskozott R. S. Owennel. „Nincsen pénzem – jelentette ki Owen –, de jelzálogot veszek fel a házamra.” Owen kölcsönével végül összegyűlt az első 5.000 dollár pontosan a fizetési napon. Eddig nagyon jó. De a következő 5.000 dollár újabb 5 héten belül esedékessé vált, és most már tényleg nem volt jó kilátásuk, hogy több pénzt szerezzenek. Időnként az élet nehézsége kiterjedtebb, mint reméltük. De csupán azért, mert valami nehezebb lesz, nem jelenti, hogy az Úr nincs velünk.

~ 350 ~

December 11.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE VII. „Emlékezz vissza az egész útra, amelyen vezetett Istened, az Úr már negyven esztendeje a pusztában, hogy megsanyargatva és próbára téve téged megtudja, mi van a szívedben: megtartod-e parancsolatait vagy sem.” (5Mózes 8:2)

A

Loma Linda-ingatlan második részletének fizetési határideje, július 26-a gyorsan közeledett a küszködő adventista vezetők számára. Valójában eljött a nap, és még semmi remény nem volt a láthatáron. Aznap reggel az egyházterület vezetői súlyos tanácstalanságban üléseztek. Burden így emlékszik vissza erre a pontra: „Könnyű és természetes volt okolni és elítélni azokat, akik erőltették a dolgot annak ellenére, amit az alapos érvek és a józan ítélőképesség diktált volna.” De sem ő, sem mások nem tudták elfelejteni azt a megerősítést, amit Ellen White adott az ingatlannal kapcsolatban. „Várjuk meg a reggeli postát” – javasolta valaki. A postás meg is érkezett. Az egyik levélben, ami Atlantic City-ből (New Jersey) érkezett, 5.000 dollárról szóló váltót találtak – pontosan annyit, mint amennyire szükségük volt a részlet kifizetéséhez. Burden így meséli el nekünk: „Szükségtelen mondanom, hogy a kritikusok érzései gyorsan megváltoztak. A szemek megteltek könnyel, és az egyik személy, aki különösen kritikusan viselkedett, elsőként törte meg a csendet. Remegő hanggal mondta: »Úgy tűnik, hogy az Úr benne van ebben a dologban.«” Valóban velük együtt munkálkodott. Azonnal ki tudták fizetni a második 5.000 dollárt – újra pontosan azon a napon, amelyen esedékes volt. Most már a harmadik 5.000 dolláros kifizetéssel néztek szembe, ami 31 nap múlva vált esedékessé. Ismét nem sikerült összegyűjteni a pénzt. De néhány nappal az augusztus 26-i időpont előtt egy oregoni ember hallott a vállalkozásról, és megírta, hogy most adott el egy ingatlant, és fel tud ajánlani 4.500 dollárt. A harmadik részletfizetés is időben megtörtént. Az ügy most már haladt előre. Volt három hónapjuk az utolsó 5.000 dolláros részlet kifizetéséig, de felajánlottak nekik 100 dollár kedvezményt, ha azonnal kiegyenlítik a tartozást. Ez elegendő volt arra, hogy késztesse a tábori összejövetelt az adakozásra a decemberi részlet kifizetése ügyében, amit meg is tettek néhány nappal az augusztusi részlet után. Atyám, annyira könnyű nekem másokat kritizálni, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szerintem kellene. Ajándékozz meg türelemmel, amikor a dolgok nem jól alakulnak, és add a megbocsátás kegyelmi ajándékát, amikor más módon oldod meg a problémákat!

~ 351 ~

December 12.

ISTEN TOVÁBBI VEZETÉSE VIII. „Maga az Úr megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled. Ne félj hát, és ne rettegj!” (5Mózes 31:8)

M

iután kifizették a részleteket a Loma Linda-ingatlanért, a fennmaradó 20.000 dolláros részlet kiegyenlítése még 3 szerencsés évvel később vált csak esedékessé. De kedvező volt a pillanat, és az előző tulajdonos felajánlott 1000 dollár árengedményt, ha az adventisták azonnal kifizetik a maradék részt, így az egyházterület vezetése gyorsan lépett. A végső lökést a lendülethez egy nem adventista személy adta meg, aki már akkor eljött a szanatóriumba, amikor az még nem is állt készen a páciensek számára. Kényelmetlen volt, de a személyzet mindent megtett, hogy jól érezze magát. Burden így írt erről: „Ahogy ez a hölgy másnap kint állt az udvaron, azt vettük észre, hogy magányosnak látszik, így azt gondoltuk, hogy felvidítjuk. Ahogy észrevételeztük, milyen csodálatos is ez a hely, azt mondta: »Éppen azon gondolkodtam, hogy milyen boldog lennék, ha egy ilyen helyen élhetnék. Teljesen egyedül vagyok. A férjem meghalt. Annyira magányos vagyok, hogy szinte azt kívánom, bárcsak meghalnék.« Javasoltuk neki, hogy otthont teremthetne ezen a helyen. Megkérdezte, mennyibe kerülne ez a számára. Amikor megmondtuk neki az összeget, azt válaszolta: »Akkor van ennyi készpénz nálam.« Bementünk az irodába, és megírtuk az életjáradéki szerződést.” Az összeg természetesen sokkal kevesebb volt, mint a szükséges 19.000 dollár, de a váratlan áldás felbátorította őket. Hamarosan találtak egy gyülekezeti tagot, aki kölcsönözni tudott nekik 15.000 dollárt 3 évre. A modern időkben is történnek csodák. Kevesebb, mint 6 hónap alatt az egyház összegyűjtötte a teljes 40.000 dollárt, és a Loma Linda-ingatlan tulajdonosa lett. Ellen White „tanácsa megerősítést nyert” – lelkesedik Burden. „Ahogy hitben haladtunk elõre, az Úr megnyitotta az utat előttünk, és a pénz váratlan forrásokból érkezett meg. Végül szinte mindnyájan meggyőződtünk arról, hogy tényleg Isten vitte előre a vállalkozást.” Loma Linda, ahogy megjövendölték, később elnőtt orvosi iskola lett, aminek a diplomásai áldást jelentettek a világon mindenütt mind a fizikai törődésükkel, mind Jézus szeretetével. Isten ma is vezeti az egyházát, még akkor is, ha az nem tökéletes, és ha a tagjai és vezetői talán nem értenek egyet abban, hogyan haladjon előre. Mindezek ellenére az Úr most is vezet.

~ 352 ~

December 13.

ELLEN WHITE HALÁLA „Mert tudom, kiben hiszek, és meg vagyok győződve, hogy neki van hatalma arra, hogy a rám bízott kincset megőrizze arra a napra.” (2Timótheus 1:12)

A

hogyan az év korábbi részében láthattuk, Joseph Bates, James és Ellen White voltak a Hetednapi Adventista Egyház alapítói. Bates 1872-ben halt meg, James pedig 1881-ben, de Ellen továbbra is kalauzolta az adventista egyházat egészen 1915-ig. Bár soha nem viselt semmilyen vezetői tisztséget a közösségben, hatalmas karizmatikus befolyással bírt. Írásai és tanácsai különleges jelentéssel bírtak az egyének és a testületi adventizmus számára. 1915. július 16-án „a kis ősz hajú, idős asszony, aki mindig olyan szeretettel beszélt Jézusról” (hogy nem adventista szomszédjainak szavaival éljünk), 87 éves korában meghalt. Az utolsó szavai, amit a családja és a barátai hallottak, ezek voltak: „Tudom, kiben hittem.” (LS, 449. o.) Távozása, jegyezte meg a fia, Willie, „olyan volt, akár egy gyertya kialvása, annyira csendes”. Talán csendben halt meg, de hosszú élete állandó tevékenység és megvalósítás volt. Feltűnően aktívan munkálkodott idős napjaiban, az utolsó generálkonferenciai ülés, amelyen részt vett, 1909-ben volt Washington, D.C.-ben. Az ülések után meglátogatta régi szülővárosát, a Maine állambeli Portlandet, ahol mintegy 65 évvel azelőtt elkezdte prófétai szolgálatát. Ez volt az utolsó utazása az Egyesült Államok keleti részére. Bár már előrehaladott korban járt, mégis 72 alkalommal beszélt 27 helyszínen az 5 hónapig tartó utazás során. Visszatérve dél-kaliforniai otthonába a hátralévő éveit annak szentelte, hogy olyan könyveket írjon meg, mint Az apostolok története (1911), Az evangélium szolgái (1915), Életünk és munkánk (1915), A nagy küzdelem (1911) végső változata és a Próféták és királyok (amelyet halála után, 1917-ben adtak ki). Egyik reggel, 1915. február 13-án Ellen White megbotlott és elesett elmshaveni otthonában. A röntgenvizsgálat a jobb csípője törését mutatta ki. Életének utolsó 5 hónapját ágyban, illetve tolószékben töltötte. Július 24-én temették el a férje mellé a Battle Creek-i Oak Hill temetőben, Michiganben. Egymás mellett várják a második adventkor történő feltámadást – a tanítás szerint, amire mindketten az életüket helyezték rá. A reménységem az, hogy találkozom velük azon a napon, amelyen mindnyájan köszöntjük majd Jézust a levegőben.

~ 353 ~

December 14.

PÁRATLAN MISSZIÓS NÖVEKEDÉS: 1900–1950 I. „Az pedig felnövekedett, és fává lett…” (Lukács 13:19)

A

hetednapi adventizmus kezdetei valóban olyanok voltak, mint a példázatbeli mustármag. De milyen nagyra is nőtt, mihelyt a gyökerei végre megalapozódtak! Miután mindenütt szétterjedt a világon az 1890-es évek körül, az új évszázad korai éveire az adventizmus készen állt a robbanásszerű terjeszkedésre a megerősített szervezeti rendszer vezetése és összetartása alatt. A siker egyik oka az volt, hogy a XX. század első három évtizedében a közösség két leginkább missziós beállítottságú vezetője volt a legfelsőbb pozíciókban. Arthur G. Daniells 1901–1922 között szolgált a Generálkonferencia elnökeként, majd titkárként a következő 4 évben. Eközben William A. Spicer volt a titkár 1903–1922 között és az elnök 1922-től 1930-ig. Az elnöki hivatal természetesen fontos szerepet tölt be az irányvonal felállításában, de az adventizmusban a titkárság ugyanolyan lényeges a külmisszió tekintetében, mivel ez a hivatal vette át a Külföldi Missziós Bizottság szerepét 1903-ban. Spicer és Daniells nem csak tehetséges vezetők voltak, hanem elkötelezték magukat a misszió és a harmadik angyali üzenet „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek” történő prédikálása mellett (Jel 14:6). Nehéz megragadni a jelentőségét az adventista misszióban történt változásoknak. 1880-ban a felekezetnek 8 tengerentúli misszióterülete volt. Ugyanez a szám maradt meg 1890-ig, de 1900-ban már 42 volt, 1910-re 87 misszióterületre emelkedett, és tovább gyarapodott 153-ra és 270-re, 1920-ra, illetve 1930-ra. A terjeszkedő dinamizmus világszéles mozgalommá kezdte átformálni a hetednapi adventizmust a kis észak-amerikai egyházból. Az 1890-es évtized döntő szerepet játszott a misszió fejlődése szempontjából. Ez előtt az időszak előtt az egyház nem nagyon növekedett a misszióterületek számát illetően, de az 1890-es évekkel a számuk gyorsan kezdett emelkedni. Folyamatos terjedése az egész világon nem csak az egyház földrajzi határait módosította, de fokozatosan megváltoztatta magának az adventizmusnak is a természetét. Mennyire meglepődnének a szombatünneplő adventizmus úttörői, ha láthatnák a mozgalmat 1930 távlatából! De a nagy átformálódás éppen csak elkezdődött. Az 1930-as vezetők nem ismernék meg a mai közösséget. El tudom képzelni, hogy a mai vezetők ugyanúgy megdöbbennének, ha 2030-ba kerülnének. Az adventizmus egy mozgásban lévő egyház.

~ 354 ~

December 15.

PÁRATLAN MISSZIÓS NÖVEKEDÉS: 1900–1950 II. „Pedig jó mezőbe, sok víz mellé ültették, hogy vesszőket hajtson, gyümölcsöt hozzon, és pompás szőlőtőke legyen.” (Ezékiel 17:8)

1

900-ra az adventisták rohamos növekedése természetessé vált. Meggyökerezett, az ágai megerősödtek, és bőséges gyümölcstermést hozott az egész világon. 1890-ben az adventista egyháznak 255 evangelizáló munkása és 27.031 tagja volt Észak-Amerikában, valamint 5 munkása és 2.680 tagja a kontinensen kívül. 1910-re azonban az észak-amerikai statisztika 2.326 evangelizáló munkást és 66.294 gyülekezeti tagot mutatott, miközben az Észak-Amerikán kívüli taglétszám 38.232, és 2.020 munkás szolgált. Két évtizeddel később 2.509 munkás és 120.560 tag volt Észak-Amerikában, a tengerentúlon pedig 8.479 munkás és 193.693 tag. 1950-re az észak-amerikai evangelizáló munkások száma elérte az 5.588-at, a taglétszám pedig a 250.939-et. Az Észak-Amerikán kívüli számok pedig 12.371 és 505.773 voltak. Ezek a meglepő adatok nem csupán a rohamos növekedésről beszélnek, hanem az adventisták arányának az Észak-Amerikán kívülre történő áthelyeződéséről is. Az 1920-as évek közepére az egyház elérte, hogy több tagja legyen máshol, mint azon a földrészen, ahol született. Így nemcsak az egyház prédikálása volt már világszéles, hanem kezdett nemzetközivé is válni, és ez a folyamat még ma is folytatódik. A nemzetközivé válás következményeinek némelyike már 1900-ra nyilvánvalóvá vált. Az egyik ilyen volt a misszionáriusokat kiküldő országok számának a növekedése. Bár ez a gyakorlat már a XIX. században elkezdődött, Daniells tudatosan kereste a lehetőséget az adventizmus fejlesztésére olyan országokban, mint Németország, Anglia és Ausztrália, azért, hogy erősebb kiindulópontok lehessenek a további terjeszkedéshez. A X X. század korai évtizedeiben a német egyház L. R. Conradi vezetése alatt az adventizmus úttörője lett a Közel-Keleten és Kelet-Afrikában. Közben pedig az ausztrál misszionáriusok rohamosan terjesztették az üzenetet a dél-csendesóceáni terület nagy részén. A brit adventizmus a nemzet globális birodalmát és az erősen fejlett misszionáriusi tradíciót felhasználva gyorsan haladt az adventizmus megalapításában a világ számos részén. Az évszázad végére egyre több misszióterület vált a fejlett és a fejlődő országokban olyan önfenntartó egyházterületté, amely misszionáriusokat küldött ki a missziós tevékenység szélesítése érdekében. Isten továbbra is lépésről lépésre vezette az ő népét.

~ 355 ~

December 16.

PÁRATLAN MISSZIÓS NÖVEKEDÉS: 1900–1950 III. „Szólj Izrael fiaihoz, hogy induljanak útnak.” (2Mózes 14:15)

I

zrael fiai soha nem jutottak volna be Kánaánba az Isten vezetésébe vetett hit nélkül, hiszen ez adott nekik bátorságot, hogy belépjenek a Vörös-tengerbe. Hasonlóképpen a hármas angyali üzenet egész világon történő hirdetésére szóló felhívás, a prófétai küldetésbe vetett hit és Isten felhatalmazása együttesen adott bátorságot és lelkesedést a korai adventhívőknek, hogy a lehetetlent is megtegyék az Örökkévalóért. És valóban meg is tették! Pontosabban az Úr vitte véghez rajtuk keresztül. De meg kell jegyeznünk azt is, hogy Isten nem tette meg nélkülük. Nemcsak az életüket szentelték oda a misszió szolgálatára, hanem a tizedük és az adományaik is a közösség minden addiginál erőteljesebb missziós programjának a szolgálatában álltak. Egy olyan program volt ez, amiben így minden gyülekezeti tag részt vállalhatott. Támogatásuk egy részét az új médiaszolgálatokra fordították, ami felgyorsította az adventüzenet eljuttatását a világ különböző távoli részeibe is. A tömegmédia Joshua V. Himes-féle tradícióját követve H. M. S. Richards meglátta a rádióban rejlő lehetőségeket. 1930-ban elkezdte a Tabernackle of the Air [Az éter temploma] programot, ami a The Voice of Prophecy [A prófétaság hangja] névre átkeresztelve az egyik első vallásos program lett a nemzeti műsorok keretében. William Fagel egy olyan világban kezdte el a Faith for Today [Mai hit] elnevezésű programját, amelyben a televízió még új és többnyire kipróbálatlan kommunikációs eszköz volt. A műsort 1950 májusában közvetítették először, amit hamarosan George Vandeman It Is Written [Meg van írva] programja követett. Az adventisták mivel számos nyelvet beszéltek, megsokszorozták az úttörő média-erőfeszítéseket szerte a világon. Ezt erősítette meg az is, hogy az Adventista Világrádió 1971-től nagy hatótávolságú rádióállomásokat állított fel a világ különböző részein azzal az elképzeléssel, hogy az egész Földet beteríti a hármas angyali üzenettel. Az 1990-es évek végén az egyház olyan stratégiai fontosságú eszközöket is bevont a misszióba, mint az internet, és létrehozott egy világszéles műholdas televíziós kommunikációs hálózatot letöltő állomások ezreivel. Valóban igaz lett, hogy az első angyal „repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és – a Föld minden részén – hirdette azoknak, akik a Földön laknak” (Jel 14:6). Még nem járt le a csodák kora.

~ 356 ~

December 17.

ELÉRVE A FELNŐTTKORT I. „Törekedjünk a tökéletességre…” (Zsidók 6:1)

N

emcsak az egyének, hanem az egyházak is növekednek és fejlődnek. Egy évet töltöttünk el azzal, hogy az adventizmus születését, gyermekkorát vizsgáltuk, és figyelemmel kísértük, ahogy felismerte azokat a bibliai tantételeket, amelyek egy meghatározott néppé tették. Láttuk azt is, ahogy elkezdte használni a felnőtt izmait, és elterjedt a világon. Az 1950-es és 1960-as évekre érte el a felnőtt kornak azt a szintjét, amire a korábbi évtizedekben törekedett. Az egyik jele az volt, hogy a közösség nemzetközisége hitelesebb lett a korábbi időkhöz képest. Részben ez azt jelentette, hogy már nem az Egyesült Államokból, Európából, Nagy-Britanniából, Ausztráliából, Új-Zélandról és Dél-Afrikából származó „külföldi misszionáriusok” kontrollálták a munkát az újabb adventista munkaterületeken. Az egyház egyre inkább őshonos vezetőket nevelt szinte minden új területen a nagy kiterjedésű missziós programjának a megvalósítására. Mára már az adventista egyház különböző földrajzi övezeteinek a vezetői egészen a Generálkonferencia divízióiig az általuk vezetett területek bennszülöttei közül kerülnek ki. Ez azt jelenti, hogy ázsiaiak vezetik az ázsiai egyházat, és afrikaiak az afrikait, és latin-amerikaiak Dél- és Közép-Amerikában. Mindegyik divízió elnöke egyben a Generálkonferencia alelnöke is. Emellett a Generálkonferencia központi adminisztrációjában a legfontosabb vezetői pozíciók egy részét is a világ minden tájáról származó személyek töltik be, amelyeket még néhány évvel ezelőtt is észak-amerikaiak töltöttek be. Ez a nemzetközivé válás nagyon eltér attól a „misszionáriusi” mentalitástól, amit az egyház az 1950-es és 1960-as években követett. Valójában maga a miszszionárius fogalom is megváltozott. Miközben néhány évvel ezelőtt misszionáriusnak lenni azt jelentette, hogy egy európai vagy egy észak-amerikai elmegy bizonyos nem keresztény vagy nem protestáns földre, ami talán meglehetősen primitív, mára ez a fogalom arra vonatkozik, hogy valaki a születési helyétől távoli területen dolgozik. A misszió közben kétirányú utca lett, mert a „misszionáriusok” már nem csak Amerikából Afrikába mennek, hanem egyesek Afrikából érkeznek az Egyesült Államokba. „Mindenhonnan mindenhova” – ez jobban kifejezi az adventista misszió jelenlegi formáját, mint a korábbi „misszionárius” kifejezés. Az egyház szerte a világon felnövekedett. Az egyház felnőttkorában azért kell imádkoznunk, hogy ne felejtse el, merre megy.

~ 357 ~

December 18.

ELÉRVE A FELNŐTTKORT II. „Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti az Igét, és terem: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit.” (Máté 13:23)

A

hetednapi adventizmus szinte a világ minden részén bőséges és termékeny talajra talált. Elmúltak már azok a napok, amelyekben az egyház főként az USA-ban létezett. Valójában 2007-ben a világ adventistáinak csupán a 8%-a élt Észak-Amerikában. A földrész, amely először küldte ki a misszionáriusait, eltörpült gyermekeinek a mérete mellett. Jelenleg a mintegy 16 millió egyháztagból körülbelül 5 millió él Afrikában, több mint 5 millió Közép- és Dél-Amerikában és nagyjából 2,5 millióan Kelet-Ázsiában és Indiában. Ezzel ellentétben az Észak-Amerikai Divízió csupán mostanában érte el a milliós taglétszámot. Közben az adventista világ formája folyamatosan alakul, ahogy a különböző világrészek belépnek a növekedési hajrába. Az egyik hullám mostanában történt Indiában, ahol az egyház taglétszáma a Dél-Ázsiai Divízióban az 1999-es 290.209 létszámról futott fel 2005 végére több mint egymillióra. A taglétszám viszont csak az egyik mutatója az adventisták világszéles dinamizmusának. A Generálkonferencia statisztikai jelentésére vetett pillantás mutatja, hogy 2006 januárjában 661 unió és helyi egyházterület/misszióterület, 121.565 helyi gyülekezet, 5.362 elemi iskola, 1462 középiskola, 106 főiskola és egyetem, 30 élelmiszergyár, 167 kórház és szanatórium, 159 öregotthon és árvaház, 449 klinika és laboratórium, 10 médiaközpont és 65 kiadóhivatal volt az egyházban. A különböző intézmények mintegy 203.508 személyt alkalmaztak. Az egyház kiadványai 361 nyelven jelennek meg, és 885 nyelvet használ a szóbeli munkájában. A dolgok viszont nem lassultak le, sőt, a fejlődés most is gyorsul. A jelenlegi növekedési arány mellett 2013-ra 20 millió adventistát várhatunk és – ha az idő még tart addig – 2025–2030 között pedig 40 milliót. De reménykedjünk, hogy az idő nem fog addig tartani. Végül is Isten nem azért támasztotta fel az adventizmust, hogy nagy egyházzá nőjön egy csomó intézménnyel. Ellenkezőleg. Nem akar egyetlen hetednapi adventistát sem ezen a Földön. Az a vágya, hogy belépjünk mennyei országába. Ez a cél – ezért van minden tevékenység és áldozat. A jó hír az, hogy Isten a múltban legmerészebb álmainál is messzebb vezette a népét. Ugyanezt fogja tenni a jövőben is, ha nem felejtjük el, kik vagyunk és miért élünk itt, ezen a Földön.

~ 358 ~

December 19.

A Z EGÉSZ DOLOG ÉRTELME „És ha majd megkérdezi egykor a fiad, hogy mit jelent ez, akkor mondd el neki: Erős kézzel hozott ki bennünket az Úr Egyiptomból, a szolgaság házából.” (2Mózes 13:14)

M

it jelent mindez? Ezt a kérdést tették fel a zsidó pászkával kapcsolatban, ahogy figyelték a különös étkezési szokást és az ajtófélfákra történő vérhintést. Az Úr azt akarta, hogy az ókori népe kapcsolatban maradjon múltbeli vezetésével. Ma is ugyanaz az Isten uralkodik. „Nincs mit félnünk a jövőtől, kivéve, ha elfeledkezünk az útról, amelyen vezetett minket az Úr, és megfeledkezünk tanításáról, amelyet elmúlt történelmünk során adott nekünk.” (LS, 196. o.) Szinte egy évet töltöttünk el ezen a történelmen elmélkedve. Eddig azt láttuk, hogy az adventizmus William Miller mozgalmából született, küzdött az azonosságának a megtalálásáért 1844-et követően és kinyújtóztatta fiatal izmait az 1850-es évektől kezdve az 1870-es évekig. Az 1888-as üzenet átformálta és átirányította, és a XX. században eljutott a felnőttkorig. De a felekezet a korai éveihez képest felismerhetetlenné vált. Tulajdonképpen az elmúlt 60 évben olyan mértékben alakult át, hogy az 1940-es évekbeli vezetői ezt aligha láthatták előre. Az eljövendő évtizedek pedig kétségtelenül ugyanezt fogják tenni – valószínűleg még nagyobb mértékben. A hetednapi adventizmus egy maroknyi – szervezet és intézmények nélküli – szétszóródott hívőből 16 milliós világszéles egyházzá vált, gyorsuló növekedési görbével. Bár egy elítélt kisebbségként indult, egyes országokban mára már vezető vagy akár túlsúlyban lévő felekezet lett, bár a legtöbb országban továbbra is megmaradt – és valószínűleg meg is marad – kisebbségi státuszában. De miért vagyunk itt? A válasz nyilvánvalóan nem az, hogy erős felekezetet hozzunk létre, amely társadalmilag öntudatos, és kényelmes közösségi helyet biztosít tagjainak. Ezek bár jó dolgok, de nem elegendőek. Az adventizmus azért létezik, hogy felkészítse az embereket a jobb világra, és prédikálja a Földnek Isten végső üzenetét a második advent előtt. Az év utolsó néhány napján az adventista történelem értelmén elmélkedünk, beleértve azokat a kérdéseket is, mint hogy: „Mi történt a milleritákkal?” és „Miért lett sikeres a hetednapi adventizmus, miközben a többiek elbuktak?” Isten népének továbbra is fel kell tennie a kivonulás „miért”-jét

~ 359 ~

December 20.

MI TÖRTÉNT A MILLERITÁKK AL? I. „Erősítsétek meg a szíveteket, mert az Úr eljövetele közel van.” (Jakab 5:8)

S

zinte egy egész évet töltöttünk el azon elmélkedve, hogyan vezette Isten az adventmozgalmat. Ezalatt azt láttuk, hogy a hetednapi adventizmus a semmiből 16 milliós világszéles egyházzá teljesedett ki. Az ösvény a nulla és a felnőttkor között nem volt egyenes és nehézségektől mentes sem. De az igazság lépésről lépésre tárult fel, és „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek” (Jel 14:6) prédikálták. De mit jelent mindez? Milyen tanulságot vonhatunk le az adventista történelemből? És mit jelentenek ezek a tanulságok a mozgalom jövője szempontjából? Ilyen kérdések felé fordulunk az adventista történelemben tett utazásunk utolsó néhány napján. Elsőként megnézzük a távlatok keresése közben a millerizmusból született felekezeteket. 1844 és 1848 között, ahogy néhány hónappal ezelőtt megjegyeztük, az adventizmusnak három különböző ága bontakozott ki. Az első volt a spiritualizálók ága, akik feladták a Szentírás szó szerinti értelmezését és elspiritualizálták még a konkrét szavak jelentését is. Ezért állították, hogy Krisztus lelkileg jött vissza a szívükbe 1844. október 22-én. A második csapatot az Albany-adventisták alkották, akik 1845-ben azért szerveződtek, hogy elkülönítsék magukat a fanatikus spiritualizálóktól. A csoport létrehozói végül teljesen feladták a milleri próféciavázlattal kapcsolatos minden szilárd meggyőződésüket. A harmadik csoport, a szombatünneplők továbbra is tartották magukat a szó szerinti második eljövetelhez (a spiritualizálókkal ellentétben) és Miller próféciamagyarázatának alapelveihez (szemben az Albany-adventistákkal). Ennélfogva a szombatünneplők úgy értékelték magukat, mint akik a nagy csalódás előtti adventizmus egyedüli örökösei. 1844 és 1866 között 6 felekezet alakult a millerizmus három ágából. Az Albany-csoport 4-nek adott életet: Az Amerikai Evangéliumi Konferencia (1858), az Advent Keresztények (1860), az Isten Egyháza (Oregon, Illinois; 1850-es évek) és az Élet és Advent Unió (1863). A szombatünneplő mozgalom két felekezetet eredményezett: a Hetednapi Adventista Egyházat (1861–1863) és az Isten Egyházát (Hetedik Nap; 1866). A spiritualizálók sokféleségük, szélsőséges individualizmusuk és szervezettségük hiánya miatt nem hoztak létre tartós szervezeteket. A különböző spiritualizálók végül hozzácsapódtak más „izmusokhoz”, esetleg szilárdabb adventista csoportokhoz, vagy pedig eloszlottak a nagyobb kultúrában. De mi történt a maradékkal és miért? Ezek a kérdések közvetlenül azokhoz a fontos gondolatokhoz vezetnek, amelyek segítenek megérteni az adventista pályafutás jelentőségét az idők folyamán.

~ 360 ~

December 21.

MI TÖRTÉNT A MILLERITÁKK AL? II. „Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” (Zsidók 9:28)

B

ár pontos taglétszámról szóló statisztika nem áll rendelkezésünkre, megbízható felvetésnek tűnik, hogy az evangéliumi adventisták és az advent keresztények messze a legnagyobb számú csoport voltak az 1860-as évek elején, és az advent keresztények túlszárnyalták az evangéliumiakat. Az advent keresztények viszonylagos nagyobb sikerének az lehetett az egyik oka, hogy olyan egyedülálló hitelveik voltak, melyekért kiállhattak. A halottak öntudatlan állapotáról és a gonoszok végleges megsemmisüléséről szóló tanításuk biztosította számukra identitásuk gyújtópontját, ami végül felülmúlta az advent hangsúlyozását az életükben. Az evangéliumi adventistákat másrészről csak a millennium előtti adventről szóló tanítás választotta el az általános keresztény tömegektől. Amikor a konzervatív protestánsok jelentős része szintén elfogadta a millennium előtti eljövetel különböző formáit, az amerikai polgárháború utáni évtizedekben az evangéliumi adventizmusnak nem sok oka maradt a további elkülönült fennálláshoz. A XX. század elejére az a csoport, amely valószínűleg az 1860-as évek elején a legnagyobb millerizmusból született közösség volt, eltűnt mint különálló vallásos csoport. 1860-ban az első adventista népszámlálás mintegy 54.000-re becsülte a hívők számát, akik közül körülbelül 3.000-en tartották meg a szombatot. 1890-re azonban az Egyesült Államok kormánya által tartott népszámlálás azt jelezte, hogy egy radikális eltolódás történt az adventista felekezetek számarányait illetően. Az egykor jelentéktelen hetednapi adventisták akkorra elérték a létszámfölényt a 28.991 tagjukkal az Egyesült Államokban. Az advent keresztények voltak a következők 25.816 taggal. A másik 4 felekezet 647 és 2.872 tag közötti létszámmal rendelkezett. Egy évszázaddal később csupán 4 létezett a 6 felekezet közül. A XXI. század első éveiben a hetednapi adventisták több mint 1 milliós létszámról számolnak be az Egyesült Államokban, és több mint 15 millióról világviszonylatban, ugyanakkor az advent keresztények 25.277 tagot számlálnak az Egyesült Államokban, és gyakorlatilag nem léteznek Észak-Amerikán kívül. A másik két túlélő adventista felekezet 3.860, illetve 9.700 tagot jelentett be. Ez azt jelenti, hogy 2006-ra a hetednapi adventisták uralták a millerizmus utáni világot. Ahogyan Clyde Hewitt, egy adventista keresztény történész megfogalmazta: „a legparányibb millerita sarjadék csoport volt az, amelyik a legnagyobb lett”. Újra itt van számunkra a kérdés, hogy mi hajtotta a hetednapi adventistákat a missziójukban, ami másokból hiányzott.

~ 361 ~

December 22.

A SIKER „MIÉRTJE” I. „Magától terem a föld, először zöld sarjat, azután kalászt, azután érett magot a kalászban.” (Márk 4:28)

M

iért van az, hogy egyes dolgok fejlődnek, mások pedig nem? Miért történt meg, hogy a picinyke szombatünneplő mozgalom a maga népszerűtlen tantételeivel nem csak hogy túlélte a korokat, hanem virágzott? Ezt a kérdést lehetetlen abszolút bizonyossággal megválaszolni, de a történelmi adatok számos okot sugalmaznak. Mielőtt azonban megvizsgálnánk ezeket, egy ehhez szorosan kapcsolódó kérdést kell áttekinteni: miért volt sikeres a millerizmus. Úgy tűnik, hogy a két mozgalom nagy mértékben ugyanazért lett sikeres. Számos nem adventista tudós szintén feltette a „miért”-et, a növekedés kérdését különösen a millerizmussal kapcsolatosan. Az egyik arra emlékeztet, hogy a mozgalom a megfelelő időben támadt fel. A természeti katasztrófák (mint a szokásos időjárás megváltozása) és a gazdasági-társadalmi válságok (mint a pánik vagy az 1837-es gazdasági válság) biztosították azt a klímát, amelyben az emberek megoldást kerestek a nehézségek és a feszültség idején. Röviden Miller üzenete reménységet adott egy olyan világban, ahol az emberi erőfeszítések nem hozták meg a kívánt eredményt. Vagyis ahogy emberi fogalmak szerint egyre rosszabb lett a helyzet, a millenniumi lehetőségek annál valószínűbbnek tűntek. Ezt az igazságot illusztrálja a hetednapi adventista történelemben az, hogy az evangelizálás eredménye a XX. században az első világháború idején és más nyugtalanító időszakokban lendült fel. Egy másik nem adventista tudós a millerizmus sikerét igaz hitűségében (ortodoxia) látja – hogy alapvető összhangban állt a kor más vallásos erőivel. A millerizmus egyetlen „tévtanítása” a millennium előtti adventről szóló látás volt. De a mozgalom valódi ortodoxiája a legtöbb kérdésben nyitottá tette a tömegeket az egyetlen nem ortodox üzenetre. A harmadik válasz a millerizmus sikerével kapcsolatosan, hogy a vallási ébredésnek egy olyan korszakában nőtt fel, amely módot biztosított a prozelitizmusra (a keresztyén elhagyja korábbi közösségét, hogy egy másik keresztyén közösséghez csatlakozzon – A fordító), a millenniumi reménység légkörére, amely irányt adott a mozgalomnak, és a szenvedélyes meggyőző hitre, ami képessé tette az embereket, hogy válaszoljanak az ébredésre, és elfogadják az eljövendő új világról szóló látást. Ezek a külső tényezők feltétlenül biztosították azt a talajt, amiben a millerizmus és a hetednapi adventizmus is virágozhatott. De még ennél is fontosabbak voltak azok a belső erők (amelyeket a következő néhány napban fogunk vizsgálni), amelyek hajtották a millerizmust és a hetednapi adventizmust miszsziójuk sikerében. Hozzátehetem, hogy nemcsak a mozgalmakat inspirálják ezek az erők cselekvésre, hanem az egyéneket is. Ezeknek tehát értelme van a mi életünkre is a XXI. században. ~ 362 ~

December 23.

A SIKER „MIÉRTJE” II. „[Az Isten országa] olyan, mint a mustármag: mikor elvetik a földbe, kisebb minden magnál a földön, miután pedig elvetették, megnő és… olyan nagy ágakat hajt, hogy árnyékában fészket rakhatnak az égi madarak.” (Márk 4:31–32)

A

z egyik tényező, ami egy mozgalmat sikeressé tesz, hogy értelmesnek találják mind a határain belül, mind pedig a határain kívül valók. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami az egyes millenniumi csoportoknak problémát okozott. Végül is az apokaliptikus mozgalmak két személyiségtípusra is hajlamosak vonzást gyakorolni. Egyrészről ott van a racionalizmus, amely kibontja a bibliai próféciákat, és felépíti az apokaliptikus események vázlatát. Másrészt viszont összegyűjti az érzelmi típusokat, akik vonzódnak az apokaliptikus várakozások izgalmához, és gyakran elmerülnek a fanatikus, irracionális szélsőségekben. Egy mozgalom szétesik, ha nem elég erős a racionális befolyás, hogy gátak közé szorítsa az irracionalizmus és az érzelgősség erőit. Ezen a területen lett semmivé az adventizmus spiritualizáló irányzata. Magyarán szólva ha egyszer a fanatikusok és a „nehézfejűek” befolyásra tesznek szert, a mozgalom kisodródik az irányítás alól, és elveszíti az irányvonalát. A millerizmus egyik erőssége a racionálisan felépített központi tantétele volt. Ez az elem vonzotta a híveket az ügyhöz a maga logikáján keresztül. A millerizmus ugyanakkor legjobb állapotában helyet biztosított a vallásos érzelmességnek, de ez az érzelmesség eszményi körülmények között az élet ésszerű megközelítésének a határain belül valósult meg. Ez a kombináció életerőt és stabilitást adott a mozgalomnak, és növelte a vonzerejét. A hetednapi adventizmus is részese ugyanennek az egyensúlynak, bár időnként úgy tűnik, hogy túl messzire tér le a tisztán racionális pólus felé. Mind a millerizmusnak és mind a hetednapi adventizmusnak természetesen mindig is megvoltak a maga izgató és vakbuzgó elemei, de a sikerük állandóságához nagy mértékben hozzájárult az, hogy mennyire voltak megnyerőek az emberiség racionális elemei számára. Így célozták meg, hogy megtérítsék embereket az „igazsághoz”. El kell ismernem nekem is, hogy mint aki felnőttkorban tért át az ésszerű agnoszticizmusról [a megismerhetőség tagadása – A fordító] a hetednapi adventizmusra, az egyik dolog, ami határozottan megnyerő volt számomra az adventista üzenetben, hogy értelmes volt ebben az összezavart világban. 19 évesként lenyűgözőnek találtam a logikát és a következetességet a felekezet főbb tanításaiban. Nem csak értelmes volt, hanem együtt tartotta azt, mint egy csomagot – a szerető Istenbe vetett reménység csomagját, aki véget vet a bűn összevisszaságának olyan módon, ami összhangban áll jellemével.

~ 363 ~

December 24.

A SIKER „MIÉRTJE” III. „Növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk, üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében…” (2Péter 3:18)

A

z igazságszemléletük tartalmi vagy tantételbeli elemei jelentették a másik tényezőt, ami a millerizmust és a hetednapi adventizmust is evangelizációs sikerre vezette. A millerizmus olyan fontos bibliai megértéssel rendelkezett, amit fel tudott ajánlani azoknak az embereknek, akik keresték a dolgok értelmét – Krisztusnak az ezeréves korszak előtti visszatérését. Ennek eredményeként a millerizmus nem csak egy része volt az egyházi alkotásnak, hanem a többi vallásos csoportoktól megkülönböztető dologért állt ki. Hirdetendő üzenete volt. Sokan válaszoltak is erre az üzenetre. Ahogyan korábban megjegyeztük, az Evangéliumi Adventizmus kihalásának az egyik oka az volt, hogy elveszítette a tantételbeli különbözőségét, amikor az amerikai protestantizmus jelentős része elfogadta a millennium előtti eljövetelt. Ezt követően az Evangéliumi Adventizmusnak nem volt további oka a létezésre. Viszont ők elfogadták a feltételes halhatatlanságot mint központi tanítást, és ez okot kölcsönzött arra, hogy mégis külön felekezetként létezzenek. Ezzel ellentétben a hetednapi adventistáknak egész gyűjteményük volt a nem megszokott hitelvekből, amikre úgy tekintettek, hogy speciális küldetésük ezeket megosztani a világgal. És ahogy a papírsárkány repül a széllel szemben, a vallási mozgalmaknak is van egy olyan dinamikája, hogy a különbözőségek vagy az ellenállás élteti őket. A különbözőség az egyes személyeknek vagy csoportoknak önazonosság-tudatot és létértelmet kölcsönöz. Clyde Hewitt ahogy próbált magyarázatot találni arra, hogy miért növekedett a hetednapi adventizmus, és az advent keresztények miért nem fejlődtek, megjegyezte, hogy „noha nagyon sok tradicionális keresztény hívő gyanúsan tekint a [Hetednapi Adventista] Felekezet megkülönböztető hitelveire és gyakorlataira, mégis láthatóan ezek – mind egyénileg, mind csoportként – jellemző elszántságot nyújtanak hűséges tagjainak, ami messzemenő magyarázatot ad a sikerükre”. Másrészről viszont a hetednapi adventizmus (a millerizmushoz hasonlóan) eléggé közel áll az ortodoxiához a legtöbb központi tantételben, hogy hallatni tudja a hangját más keresztények között. Rendben van, hogy valaki különbözik (de nem „különc”). Ez mindaddig igaz, ameddig a főbb különbségek szilárd alapelveken nyugszanak – bibliailag és más tekintetben is. Az adventizmus egyik erőssége az életmódbeli és hitelvi elkötelezettségben rejlik, ami egyedülálló mozgalommá teszi. Olyan dologért áll ki, ami biblikus, igaz és amiért érdemes élni. Részben ezért megnyerő az adventizmus azoknak az embereknek, akik választ keresnek az élet legnyugtalanítóbb kérdéseire.

~ 364 ~

December 25.

A SIKER „MIÉRTJE” IV. „De szemelj ki a nép közül derék, istenfélő férfiakat, hűséges embereket, akik gyűlölik a megvesztegetést, és tedd őket elöljárókká ezer, száz, ötven vagy tíz ember fölött.” (2Mózes 18:21)

I

zrael fiai nem jutottak volna el Kánaánba szervezet nélkül. Valójában nem lehet egyetlen nagy feladatot sem megvalósítani enélkül. A harmadik dolog, ami a hetednapi adventizmus evangelizációs sikerét előidézte, a megfelelő szervezeti rendszer volt a missziója végzéséhez és az üzenetével kapcsolatos kihívásokkal való szembenézéshez. Az elégséges szervezeti rend nélküli élet vonta maga után a spiritualizáló irányzat kimúlását, és az okozta a növekedés hiányát a két adventista Isten Egyháza felekezetben. Megfelelő szervezettség nélkül nem tudták forrásaikat a misszióra vagy az egység fenntartására összpontosítani. Súlyos szakadást eredményezett. Az életképes szervezet kérdésében váltak el az advent keresztények és a hetednapi adventisták útjai is. A Hetednapi Adventista Egyház volt az egyetlen adventista szervezet, amely számottevő hatalmat helyezett az egyházi szintekre a helyi gyülekezeten felül. Clyde Hewitt az advent keresztények helyzetét siratva megjegyzi, hogy az „erős központi szervezet” hiánya az egyik oka, amiért „az összeszűkülés kerekedett felül a terjeszkedésen” felekezetükben. Kongregacionalista szerkezetük következtében, mutat rá Hewitt, az advent keresztények nem voltak mobilizálhatóak egyesített cselekvésre. Ha lett volna megfelelő szervezetük, vélte 1990-ben, az advent kereszténység talán „növekvő, nem pedig kihaló felekezet” lett volna. Ezzel szemben a hetednapi adventistákkal kapcsolatos szervezeti rendre vonatkozó tanulmányok azt mutatják, hogy a felekezet szerkezetét tudatosan a missziós küldetésre építették fel mind 1861–1863-ban, mind pedig 1901–1903-ban. Az egyház végidőbeli világszéles megbízása, hogy vigye el a Jelenések 14:6–12. hármas angyali üzenetét „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek”, a feladat számára elégséges szervezeti rendszert kívánt meg. Az adventizmus missziója nem csupán a helyi gyülekezeteknek vagy közösségeknek, hanem az egész világnak szól. Hálásak lehetünk Istennek, hogy olyan közösséget adott, amely meg tud birkózni a feladattal. Talán nem mindig értékeljük annyira, mint kellene. Azonban a bibliai alapelvek és az adventista történelem is bemutatja, hogy nem véletlenül jött létre.

~ 365 ~

December 26.

A SIKER „MIÉRTJE” V. „És láttam, hogy egy másik angyal repül az ég közepén: az örök evangélium volt nála, és hirdette azoknak, akik a Földön laknak, minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek.” (Jelenések 14:6)

A

z utolsó, ám legfontosabb tényezője a millerizmus rohamos terjedésének a prófétai küldetéstudat és az általa létrehozott sürgősségtudat volt. A millerizmus egy misszió által motivált mozgalom volt. A világ hamarosan bekövetkező végére történő figyelmeztetéséért érzett személyes felelősség szó szerint hajtotta William Millert, Joshua V. Himesot és millerita kollégáikat, hogy szenteljék oda mindenüket a világot fenyegető ítélet hirdetésére. Himes ezt megfogalmazta a Midnight Cry [Éjféli kiáltás] legelső számának szerkesztői üzenetében. „Kimondhatatlan jelentőségű munkánk van. Ez olyan küldetés és olyan vállalkozás, ami bizonyos mértékben különbözik mindentől, ami valaha is felkeltette az emberek tetterejét… Ez egy riasztás és egy kiáltás, amit hangoztatnak a sokféle protestáns közösségből valók, és mint őrállók állnak a világ erkölcsi falain abban a hitben, hogy a VILÁGVÁLSÁG KÖZEL VAN – ők azok, akik ennek a hitnek a hatása alatt egyesülnek, hogy hirdessék a világnak: »Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe!«” Hangsúlyoznunk kell, hogy ez a mindent elsöprő sürgősségtudat a Dániel és a Jelenések könyvének a próféciamagyarázatain alapult. A milleriták teljes szívvel hitték, hogy van egy üzenetük, amit az embereknek meg kell hallaniuk. Ez a hit és a teljes elkötelezettségük, ami ezzel járt, hajtotta a milleritákat fáradhatatlan missziójukban. Ugyanez a látás, ugyanezekre a próféciákra alapozva biztosítja a hetednapi adventista misszió hajtóerejét. A szombatünneplő adventisták a kezdetektől fogva nem úgy tekintettek magukra, mint csupán egy másik felekezetre. Ezzel ellentétben úgy értelmezték a mozgalmukat és az üzenetüket, mint ami egy prófécia beteljesedése. Úgy tekintettek magukra, mint egy prófétai népre Isten utolsó napi üzenetével a kezükben, amit az egész világra el kell vinniük, mielőtt a Föld aratása bekövetkezne (Jel 14:14–20). Ennek az értelmezésnek az elvesztése fosztja meg a mai adventizmust az igazi jelentőségétől és értelmétől. Ennek a látásnak az elkopása lassítja le az egyház növekedését, és végül formálja át az adventizmust egy dinamikus mozgalomból mozgalmi emlékművé vagy talán a mozgalmi emlékmű múzeumává.

~ 366 ~

December 27.

A SIKER „MIÉRTJE” VI. „És hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája…” (Jelenések 14:7)

N

em csupán egy másik felekezet! Ez egy prófétai mozgalom! Mélységes igazság az, hogy Miller alapvető próféciaértelmezése helyes volt, és mindkét önértelmezést táplálta. A szombatünneplők nézőpontjából a többi adventista csoport elveszítette az útirányt és végül misszióját is, mivel megtagadták Miller próféciaértelmezésének az alapelveit. A tagadás két különböző irányt vett. Az egyik a szentírási szakaszok nyilvánvaló magyarázatát vetette el olyan esetekben, amikor meglehetősen világos, szó szerinti értelme lett volna. Ezért az a hit, hogy Krisztus máris visszajött, alapjaiban meggyengítette a spiritualizálók missziós erejét. Végül is ha Jézus már megérkezett, akkor egyáltalán mi az oka bármiféle missziónak is? Másrészről az Albany Adventisták elutasították azt a missziós késztetést, ami meggyőzővé és erőssé tette a millerizmust, amikor elhagyták Miller próféciaértelmezési alapelveit, és elvetették a Dániel és a Jelenések könyvének nagy idői próféciáit. A prófétai történelem folyásával kapcsolatos bizonyosság nélkül elvesztették a meggyőződés és sürgősség érzését. Végül valami más hittételben kellett megtalálniuk a létezésük értelmét, mint például a feltételes halhatatlanságban. Ez talán elég jó indok volt a felekezeti létezés fenntartására, de az Albany-csoport elhagyta azt a hajtóerőt, amely erőteljesen vitte előre a millerita missziót. Ezzel szemben a szombatünneplők a mozgalmukat éppen erre az erőre alapozták. Nem csupán fenntartották Miller próféciamagyarázó rendszerét, hanem kiterjesztették azt olyan módon, hogy mind a csalódásnak, mind pedig a Krisztus adventje előtti időnek is értelmet adjon. Ennek a magyarázatnak a középpontjában volt Jézus szolgálata a mennyei szentélyben és a Jelenések 14. hármas angyali üzenetének a progresszív természete. Atyánk, segíts bennünket, miközben az adventisták múltján és a jövőjén gondolkodunk, hogy felismerjük az apokaliptikus próféciák fontosságát az adventisták jelenében! Bár ráébrednénk arra, hogy az apokaliptikus próféciák időszerűségének és fontosságának megújult megértése az egyedüli reménysége az adventizmusnak a XXI. században!

~ 367 ~

December 28.

A SIKER „MIÉRTJE” VII. „Imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait!” (Jelenések 14:7)

M

iközben a szombatünneplő adventisták úgy tekintettek William Millerre és Charles Fitchre, mint az első és a második angyali üzenet kezdeményezőire, a saját mozgalmukat úgy értelmezték az Isten parancsolatainak hangsúlyozása kapcsán, mint a harmadik angyali üzenet kezdetét. Az a szemléletmódjuk, ahogy a végidő küzdelmét látták az Úr parancsolatai körül, úgy, ahogy megjelenik Jelenések 12:17-ben és a teljesebb kifejtése ennek a versnek Jelenések 13. és 14. fejezetében, megerősítette azt a meggyőződésüket, hogy ők nem csak a millerizmus örökösei, hanem Isten megjövendölte, hogy a mozgalmuk prédikálni fogja a hármas angyali üzenetet az egész világ számára Jelenések 14. végidei aratása előtt. Ez a próféciaértelmezés eredményezte, hogy végül elindultak a misszióban. A XXI. század elejére az a meggyőződésük, hogy a mozgalmuk egy prófécia beteljesítése, azt eredményezte, hogy az egyik legjobban elterjedt missziós programmal rendelkeznek a kereszténység történetében. Az ENSZ által elismert 230 ország közül 204-ben alapították meg a munkát. Ez a fajta odaszentelődés nem véletlenül született meg – ez a felelősségükről szóló prófétai meggyőződés közvetlen eredménye volt. Középpontjában Jelenések 14:6. első angyalának felszólítása állt, hogy prédikáljon „minden népnek és törzsnek, minden nyelvnek és nemzetnek”, és Jelenések 10:11. parancsa, amely a csalódottaknak szólt: „Ismét prófétálnod kell sok népről és nemzetről, nyelvről és királyról.” Clyde Hewitt a hetednapi adventisták sikerének magyarázatát kereste, szembeállítva az advent keresztények lemorzsolódásával, és egy nélkülözhetetlen elemet érintett, amikor megjegyezte, hogy „a hetednapi adventisták meg vannak győződve arról, hogy isteni felhatalmazást kaptak a prófétai munkájuk végzésére, amit William Miller kezdett el. Odaszenteltek erre a feladatra.” Ezzel szemben Hewitt apja azt írta 1944-ben, hogy az advent keresztények feladták Miller magyarázatát Dániel 8:14-ről és a 2.300 napról, és nincs nézetazonosság közöttük a szöveg értelméről. 1984-ben pedig interjút készítettem egy másik vezető advent keresztény tudóssal, aki megjegyezte, hogy a felekezetnek nincs már egységes magyarázata a millenniumról – arról, ami Miller leglényegesebb hozzájárulása volt a kereszténységhez. Urunk, segítsd a modern egyházat, hogy felismerje: a bibliai próféciák nem egy halott történelmet képviselnek, hanem az egyedüli módot, ami teljesen élővé tehet, ahogy a Föld pályája a csúcspont felé közeledik!

~ 368 ~

December 29.

A SIKER „MIÉRTJE” VIII. „Itt van a szenteknek békességes tűrése, itt, akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét!” (Jelenések 14:12; Károli-fordítás)

A

mikor az Albany-adventista felekezetek és a spiritualizálók leléptek Miller prófétai eszmei síkjáról, a végidők eseményeivel kapcsolatos megértésük elkezdett romlani, és ezzel a pusztulással együtt bekövetkezett a missziói látás hiánya is. Ezzel ellentétben a millerizmus hetednapi adventista ága komolyan vette a próféciát. Meg kell jegyeznünk, hogy egyszerűen annak a meggyőződésüknek a fenntartása, miszerint náluk vannak a „helyes tantételek”, nem ad teljes magyarázatot a szombatünneplő adventizmus elterjedésére. Végül is a hetednapi baptisták meggyőződéssel prédikálták a hetednapi szombatot, 4.800 tagjuk az Egyesült Államokban 2003-ban kevesebb volt, mint az 1840-es létszámuk. Ahogy az egyik XIX. századi hetednapi baptista prédikátor mondta Batesnek: a baptisták meg tudták „győzni az embereket a hetedik napi szombat törvényességéről, de nem tudták mozgásba hozni őket, mint ahogy ez a szombatünneplő adventistáknak sikerült”. Ugyanígy sok nem szombatünneplő csoport prédikálta a millennium előtti adventet, de nem ugyanazzal az eredménnyel, mint a hetednapi adventisták. Clyde Hewitt megjegyzi, hogy az „advent keresztény emberek nem egy evangelizáló egyház, és nem gyakoroltak nagy hatást a világra”. Az eredmény, mutat rá, a kicsinység – nem csak számokban, hanem ami fontosabb, „álmokban és látomásokban. A kicsinyesség kicsinyességet szül.” Azt is vázolja, hogy az advent keresztények nem tulajdoníthatják a növekedésük hiányát a népszerűtlen hitelveknek, mivel a hetednapi adventisták népszerűtlen hitelveinek listája „magában foglalja mindazt, ami az advent keresztények hitében van, és számos továbbit tesz hozzá”. A hetednapi adventisták sikerének a gyökere inkább abban a meggyőződésükben van, hogy profetikus missziójuk van William Miller tradícióját követve. Röviden: a siker mozgatórugója sokkal több annál, minthogy a szombatünneplők hitték, hogy náluk van az „igazság”, a szombat és a második advent. A hetednapi adventizmust körülvevő mozgató erő az a meggyőződésük, hogy ők egy páratlan üzenettel rendelkező prófétai nép, amely azt hirdeti, hogy Krisztus hamarosan viszszajön erre a nyugtalan világra. A missziójuknak ez a profetikus értelmezése egyesítve a hittételeiket a hármas angyali üzenet keretében biztosította a szombatünneplőknek a mozgató erőt, hogy áldozatot hozzanak az üzenetük széles körben való terjesztésére. A XXI. század elején az adventizmusnak ez az értelmezése került a feledés veszélyébe.

~ 369 ~

December 30.

MI TÖRTÉNT A MILLERITÁKK AL? III. „Ha nincs kijelentés, elvadul a nép, de boldog lesz, ha meg fogadja a tanítást.” (Példabeszédek 29:18)

M

i történt a milleritákkal? Sokan voltak, de nem történt sok Minden. Számos, a millerizmusból keletkezett felekezet meghalt és el lett temetve. Mások a haldoklás állapotába kerültek. Ez természetesen Richard C. Nickels következtetése 1973-ban az Isten Egyháza (Hetedik Nap) történetében, amit a Haldokló egyház? című szakasszal zár. A tárgyalás vészjósló utolsó szavai Krisztusnak a szárdiszi gyülekezethez szóló üzenetéből valók: „Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy!” Ugyanúgy Clyde Hewitt háromkötetes Az advent keresztények története (1990) utolsó szakaszának a címe: El kell-e mondani egy felekezetnek, hogy haldoklik? Ezek a gondolatok visszavezetnek a fiatal Ellen White 1844. decemberi első látomásához. Mielőtt erre kitérnénk, rá kell mutatnunk, hogy Ellen White nagyon kevés jóslatot mondott. De talán a szolgálatának az elején található a legértékesebb közülük. Az adventisták csalódás utáni tapasztalatáról írva jegyezte meg, hogy „egy keskeny, egyenes ösvényt pillantottam meg, magasan a világ felett emelkedve. Ezen haladt az adventnép a szent város felé, mely az ösvény túlsó végén volt. Mögöttük, az ösvény elején fényes világosság látszott, amely az angyal kijelentései szerint „az éjféli kiáltás” volt. Ez a világosság ragyogta be az egész ösvényt megvilágítva lábuk előtt az utat, hogy meg ne botoljanak. Jézus haladt elöl, és ők, míg szemeiket rá függesztették, biztonságban voltak. Egyesek csakhamar elfáradtak… Mások könnyelműen megvetették a mögöttük fénylő világosságot, és azt mondták, nem Isten vezette őket eddig. Így a világosság kialudt a lábuk előtt, teljes sötétségben botladoztak, szem elől veszítették Jézust és a célt, végül alázuhantak az ösvényről az alattuk lévő sötét, gonosz világba.” (EW, 14–15. o.) Az éjféli kiáltás volt, ahogyan korábban megjegyeztük, Isten vezetése abban a próféciaértelmezésben, amely az 1844. októberi csalódáshoz vezetett. A történelem ténye, hogy a hetednapi adventistákon kívül a Miller-mozgalomból született minden felekezet feladta a „mögötte lévő világosságot”, és megsemmisült vagy majdnem elenyészett (azaz „alázuhantak az ösvényről”). Ez történt az egykor hatalmas Evangéliumi Adventista Konferenciával, az advent keresztényekkel és másokkal is. Ezzel szemben az a csoport, amely megmaradt a prófétai alapon, továbbra is virágzik, mint egy dinamikus világszéles mozgalom. Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, hogy elfelejtjük, hogyan vezetett az Úr az elmúlt történelmünkben.

~ 370 ~

December 31.

A RÉGI KÖVEK MÉG MINDIG BESZÉLNEK „Azt a tizenkét követ, amelyet a Jordánból vettek ki, Gilgálban állíttatta föl Józsué, és ezt mondta Izrael fiainak: Ha majd megkérdezik fiaitok apáiktól, hogy miféle kövek ezek, magyarázzátok el fiaitoknak, hogy szárazon kelt át Izrael itt a Jordánon.” ( Józsué 4:20–22)

A

z adventista történelemmel való éves zarándoklatunkat ezzel a Biblia-szöveggel kezdtük. Nem véletlenül zárjuk ugyanezzel is. Isten igazsága nem változik meg az idő múlásával. A Biblia egy történelmi könyv. A teremtéstől a második adventig követi nyomon az üdvösség történetének nagy lépéseit. Ilyenformán a Szentírás az Úr természetfeletti módon történő vezetésének állít emléket népe életében. Ez a vezetés azonban még nem ért véget. Továbbfolytatódik és folytatódni is fog mindaddig, amíg a végső győzelem ki nem lesz vívva. Az egyházak akkor kerülnek bajba, amikor elveszítik Isten vezetésének a múltjuk történetében látható jelentőségét és valóságát. Így volt ez a bibliai időkben, de így van ez ma is. Nem véletlen, hogy az idősödő Ellen White ehhez a témához irányította az olvasóit. Azt írja: „Számba véve a múltunk történetét, átutazva az előhaladás minden lépését a jelen állásunkig csak azt mondhatom: Dicsőség Istennek! Ahogyan látom, hogy az Úr mit alkotott, csodálkozással és bizalommal telek el Krisztus mint vezető iránt. Nem kell félnünk a jövőtől, hacsak nem felejtkezünk el arról az útról, amelyen az Úr vezetett bennünket, és tanításairól, melyeket a múltunk történelmén keresztül kaptunk.” (LS, 196. o.) Nehogy elfelejtsük! Hetednapi adventistákként nincs mitől félnünk a jövőben, hacsak el nem felejtjük Isten vezetését a múltunkban. A múlton átvezető ösvény jelzi a jövőbe vezető utat. Amikor a keresztények elfelejtik a Mindenható múltbeli vezetését, jelen identitásukat is elveszítik. Ennek az elvesztése a misszió és a cél elvesztését is jelenti. Végül is ha nem tudod, hogy ki vagy a menny tervében, mit mondhatsz el a világnak? A keresztény történelem, ahogy 364 nappal ezelőtt megjegyeztük, tele van olyan vallási közösségekkel, akik elfelejtették, honnan jöttek, és ezért nem ismerik a jövő felé vezető utat. Nos, itt az év végén mi is tudjuk, hogy az adventisták történelme is telve van halott és haldokló testekkel, mindazokkal, akik elfelejtették prófétai múltjukat. Ez a feledés a hetednapi adventizmus egyik legnagyobb kísértése. De nem kell félnünk a jövőtől, hacsak el nem felejtkezünk a múltról!

~ 371 ~

RÖVIDÍTÉSJEGYZÉK CM COL CT

Colporteur Ministry (Könyvevangélista szolgálat) Christ’s Object Lessons (Krisztus példázatai) Counsels to Parents, Teachers, and Students (Tanácsok szülõknek, tanároknak és diákoknak) DA The Desire of Ages (A világ reménye [Jézus élete]) Ed Education (Nevelés) Ev Evangelism (Evangelizálás) EW Early Writing (Korai írások [Tapasztalatok és látomások, lelki ajándékok]) FE Fundamentals of Christian Education (A keresztény nevelés alapjai) GC The Great Controversy (A nagy küzdelem) LS Life Sketches of Ellen G. White (Ellen White életrajzi vázlatai, 1915-ös kiadás) LS, 1888 Life Sketches of James and Ellen G. White (James és Ellen White életrajzi vázlatai, 1888-as kiadás) Lt Letter (Levél) MH The Ministry of Healing (A gyógyítás szolgálata [A nagy Orvos lábnyomán]) MM Medical Ministry (Orvosi szolgálat) MS Manuscript (Kézirat) PP Patriarchs and Prophets (Pátriárkák és próféták) PT Present Truth (Jelenvaló igazság) RH Review and Herald (Szemle és Hírnök) SG, 1–4 Spiritual Gifts (Lelki ajándékok, 1–4. kötet) SM, 1–3 Selected Messages (Válogatott üzenetek, 1–3. kötet) SW Southern Work (Déli munka) T, 1–9 Testimonies for the Church (Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 1–9. kötet) TM Testimonies to Ministers and Gospel Workers (Bizonyságtételek lelkészeknek és Az evangélium szolgái) WLF A Word to the „Little Flock” (A kis szarvról)

~ 372 ~

TARTALOM Előszó utastársaimhoz!

5

JANUÁR 1. Az emlékezés kövei 2. Izgalmas idők I. 3. Izgalmas idők II. 4. Egy nem túl ígéretes lelkészjelölt 5. A menny felé mutató reménytelenség 6. Isten különös módon működik 7. Az Ige embere 8. Miller meglepő felfedezése 9. A felfedezés öröme 10. Miller próféciamagyarázata 11. A Biblia-tanulmányozás bűne 12. Gondold meg, mit ígérsz Istennek 13. Nagyszerű üzenet – átlagos kivitelben 14. Az éjféli kiáltás 15. A könyvkiadás császára 16. Sürgős üzenet 17. A buzgó Charles Fitch 18. Angyalok hangja 19. Joseph Bates délre tör 20. A millerizmus afroamerikai oldala 21. Adventista nők a mozgalomban 22. A világ végének éve 23. A hetedik havi mozgalom 24. Édes a szájban – keserű a gyomorban 25. Visszatekintés: tévedés és Isten vezetése 26. A szétszéledés I. 27. A szétszéledés II. 28. A szétszéledés III. 29. A szétszéledés IV. 30. Találkozás Joseph Batesszel 31. Bates börtönben

7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 35 36 37

FEBRUÁR 1. Bates hitre jut 2. Reformer a szabados élet ellen 3. Bates és a teljes megújulás 4. Találkozás James White-tal 5. Akarata ellenére prédikátor 6. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz 7. Találkozás Ellen White-tal 8. Küzdelem Istennel 9. Egy fiatal millerita I. 10. Egy fiatal millerita II. 11. A Könyv népe I. 12. A Könyv népe II. 13. A zárt ajtó központi helye 14. A szentély új értelme I. 15. A szentély új értelme II. 16. A szentély új értelme III. 17. A szentély új értelme IV. 18. A szentély új értelme V. 19. Ellen White első látomása I. 20. Ellen White első látomása II. 21. Bizonyságtevésre szólítva 22. A lelki ajándékok viszonya a Bibliához I. 23. Kitérő a restaurációs mozgalomra

38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48 49 50 51 52 53 54 55 56 57 58 59 60

24. 25. 26. 27. 28.

A lelki ajándékok viszonya a Bibliához II. 61 A lelki ajándékok viszonya a Bibliához III. 62 A próféta tesztelése I. 63 A próféta tesztelése II. 64 Bates megismerkedik a szombattal I. 65

MÁRCIUS 1. Bates megismerkedik a szombattal II. 2. Bates megismerkedik a szombattal III. 3. Bates megismerkedik a szombattal IV. 4. Bates a szombatot hirdeti I. 5. Bates a szombatot hirdeti II. 6. James White meggondolja magát a házassággal kapcsolatban 7. Bates a szombatot hirdeti III. 8. Mi történt T. M. Preble-lel és Rachel Oakesszal? 9. Bates a szombatot hirdeti IV. 10. A külsőséges vallásosság kísértése 11. Az evangélium fénye 12. A szombat és az apokaliptikus látomás I. 13. A szombat és az apokaliptikus látomás II. 14. A szombat és az apokaliptikus látomás III. 15. A szombat és az apokaliptikus látomás IV. 16. A szombat és az apokaliptikus látomás V. 17. A szombatünneplő adventisták önismereti alapeszméje 18. Hitbeli előrelépés 19. Az összegyűjtés ideje I. 20. Az összegyűjtés ideje II. 21. Az összegyűjtés ideje III. 22. Az üzenet terjesztése I. 23. A jelenvaló igazság lényege I. 24. A jelenvaló igazság lényege II. 25. Az üzenet terjesztése II. 26. Még a jó barátok is vitába keverednek 27. Énekek Isten különleges népe számára 28. Még több adventről szóló ének 29. Gondviselésszerű álmok 30. Még egy történet Annie Smith életéből 31. Mi a helyzet a halállal? I. ÁPRILIS 1. Mi a helyzet a halállal? II. 2. Mi a helyzet a halállal? III. 3. Mi a helyzet a halállal? IV. 4. A pillértantételek 5. Élet az anyagi bizonytalanságban 6. Mi a helyzet az időpont-megállapításokkal? I. 7. Mi a helyzet az időpont-megállapításokkal? II. 8. Mi a helyzet az időpont-megállapításokkal? III. 9. Mi a helyzet az időpont-megállapításokkal? IV. 10. Egy másik időpont-meghatározás I. 11. Egy másik időpont-meghatározás II. 12. A nyitott ajtó adventistái I.

~ 373 ~

66 67 68 69 70 71 72 73 74 75 76 77 78 79 80 81 82 83 84 85 86 87 88 89 90 91 92 93 94 95 96 97 98 99 100 101 102 103 104 105 106 107 108

13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30.

Isten hibáink ellenére használ minket 109 A nyitott ajtó adventistái II. 110 Az adventüzenet letisztulása 111 A második angyal üzenetének letisztulása I. 112 A második angyal üzenetének letisztulása II. 113 Az együttműködés alapja I. 114 Az együttműködés alapja II. 115 Az együttműködés alapja III. 116 Az első angyali üzenet újrafogalmazása I. 117 Az első angyali üzenet újrafogalmazása II. 118 Az első angyali üzenet újrafogalmazása III. 119 Az első angyali üzenet újrafogalmazása IV. 120 Az első angyali üzenet újrafogalmazása V. 121 Az ítélet jó hír! 122 Visszatekintés az ítélet témájára 123 Mikor kezdődik a szombat? I. 124 Mikor kezdődik a szombat? II. 125 Mikor kezdődik a szombat? III. 126

MÁJUS 1. A lelki ajándékokról szóló tanítás megértése felé I. 2. A lelki ajándékokról szóló tanítás megértése felé II. 3. A lelki ajándékokról szóló tanítás megértése felé III. 4. Találkozás Uriah Smithszel 5. Az Úr megáldja Uriah-t 6. Uriah Smith, az adventista vezető 7. Találkozás John Nevins Andrewsszal 8. Találkozás John Loughborough-val, a prédikáló fiúval 9. A fiú prédikátor ismét nyeregben van 10. J. N. Loughborough találkozik J. N. Andrewsszal 11. Központ Battle Creek-ben 12. Ki akar egyházszervezetet? 13. A szervezet: Babilon 14. A szervezettől való szabadság nem jelenti a problémák hiányát 15. A vezetők felszentelése 16. Farkasok a bárányok között 17. Felhívás az evangéliumi rendre I. 18. Felhívás az evangéliumi rendre II. 19. Felhívás az evangéliumi rendre III. 20. Egyházszakadás a táborban 21. A haladás útja a kongregacionalizmus? 22. Nem elég a kongregacionalizmus! 23. Krízis a szolgálatban 24. Hogyan teremtsük elő a pénzt? 25. Betsy testvérnő 26. Tizedfizetés – a jobb út 27. Babilon újraértelmezése 28. Nagyot gondolni 29. Névválasztás 30. A megszervezett egyház 31. A Generálkonferencia JÚNIUS 1. Visszatekintés a megszervezésre I. 2. Visszatekintés a megszervezésre II. 3. A XIX. századi egészség: a régi szép napok szörnyűsége I.

127

4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17. 18. 19. 20. 21. 22. 23.

128 129 130 131 132 133 134 135 136 137 138 139 140 141 142 143 144 145 146 147 148 149 150 151 152 153 154 155 156 157

158 159 160

24. 25. 26. 27. 28. 29. 30.

A XIX. századi egészség: a régi szép napok szörnyűsége II. A XIX. századi egészség: a régi szép napok szörnyűsége III. Az egészségügyi reformerek színre lépése Ellen White és az egészségügyi reformerek Az adventisták nem voltak mindig egészségügyi reformerek Volt ott egy egészségügyi reformer Látomás az egészségügyi reformról Második látomás az egészségügyi reformról A kimozdított egyensúly Terjeszteni az egészségről szóló Igét I. Terjeszteni az egészségről szóló Igét II. Visszatekintés az egészségügyi reformra Az első saját egészségügyi reformintézet John Harvey Kellogg színre lép Adventizmus a háború idején I. Adventizmus a háború idején II. Adventizmus a háború idején III. Adventizmus a háború idején IV. Adventizmus a háború idején V. Visszatekintés az adventizmusra a háború idején Oktatás a régi szép időkben A megfelelő oktatás keresése I. Goodloe Harpel Bell színre lépése A megfelelő oktatás keresése II. A megfelelő oktatás keresése III. A megfelelő oktatás keresése IV. A megfelelő oktatás keresése V.

JÚLIUS 1. A megfelelő oktatás keresése VI. 2. A megfelelő oktatás keresése VII. 3. Gondolatok az életstílusról és a hittételekről I. 4. Gondolatok az életstílusról és a hittételekről II. 5. A tábori összejövetelek eredete I. 6. A tábori összejövetelek eredete II. 7. A tábori összejövetelek eredete III. 8. A misszióról gondolkodva 9. Találkozás Michael Belina Czechowskival 10. Czechowski európai missziója 11. Misszió a távoli Kaliforniában 12. A kaliforniai álomlátók 13. Czechowski követői felfedezik a Review-t 14. A külföldi misszió fontossága I. 15. A külföldi misszió fontossága II. 16. J. N. Andrews Európába megy 17. Fejlődő misszió 18. Miért pont Európa? 19. Ahogy a dolgok működtek: J. G. Matteson esete 20. Ahogy nem működtek a dolgok: Hannah More esete 21. Család és misszió 22. Egy másfajta misszionárius: George King esete 23. Az adventista négyszög: egy missziós terv

~ 374 ~

161 162 163 164 165 166 167 168 169 170 171 172 173 174 175 176 177 178 179 180 181 182 183 184 185 186 187 188 189 190 191 192 193 194 195 196 197 198 199 200 201 202 203 204 205 206 207 208 209 210

24. Milyen hatalma van a Generálkonferenciának? I. 25. Milyen hatalma van a Generálkonferenciának? II. 26. Milyen hatalma van a Generálkonferenciának? III. 27. Milyen hatalma van a Generálkonferenciának? IV. 28. Milyen hatalma van a Generálkonferenciának? V. 29. Milyen hatalma van a Generálkonferenciának? VI. 30. Milyen hatalma van a Generálkonferenciának? VII. 31. Visszapillantás az egyházi tekintélyre AUGUSZTUS 1. Az adventizmus terjedése a feketék között 2. Találkozás Charles M. Kinnyvel 3. Az antialkoholista kampány 4. Egy korszak vége 5. Új kezdetek 6. Új vitapontok I. 7. Új vitapontok II. 8. Új vitapontok III. 9. Új arcok: ismerjük meg E. J. Waggonert 10. Új arcok: ismerjük meg A. T. Jonest 11. Régi arcok: ismét G. I. Butler 12. Régi arcok: ismét Uriah Smith 13. Az 1888-as év kezdete 14. Vasárnapüldözések mindenfelé 15. A nemzeti vasárnaptörvény-javaslat 16. A tíz szarv kirobbanása 17. Robbanás a törvény körül a Galáciabeliekhez írt levél alapján I. 18. Robbanás a törvény körül a Galáciabeliekhez írt levél alapján II. 19. Csatazaj 1886-ban 20. Ellen White az egyensúly megteremtésén fáradozik 21. A farizeusok lelkülete 22. Az adventizmus legnagyobb szükséglete 23. Rámutatni a problémára 24. A „kaliforniai összeesküvés” 25. Egy összezavart vezető 26. Az 1888-as üzenet I. 27. Az 1888-as üzenet II. 28. Az 1888-as üzenet III. 29. A Generálkonferencia ülésén I. 30. A Generálkonferencia ülésén II. SZEPTEMBER 1. A teológia művelése: hivatkozás az emberi tekintélyre I. 2. A teológia művelése: hivatkozás az emberi tekintélyre II. 3. A teológia művelése: hivatkozás az emberi tekintélyre III. 4. A teológia művelése: hivatkozás az emberi tekintélyre IV. 5. A teológia művelése: hivatkozás Ellen White tekintélyére I. 6. A teológia művelése: hivatkozás Ellen White tekintélyére II. 7. A teológia művelése: hivatkozás Ellen White tekintélyére III.

8. 211 9. 212 213

10. 11.

214

12.

215

13. 14. 15. 16. 17. 18.

216 217 218

19. 219 220 221 222 223 224 225 226 227 228 229 230 231 232 233 234

20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28.

235

29.

236 237

30. 31.

238 239 240 241 242 243 244 245 246 247 248

249 250 251 252 253 254 255

A teológia művelése: hivatkozás Ellen White tekintélyére IV. A teológia művelése: hivatkozás Ellen White tekintélyére V. A teológia művelése: a Biblia tekintélye A tekintély kérdésében szerzett minneapolisi győzelem A tekintély kérdésében szerzett minneapolisi vereség A próféta és a hírnökök Kétféle igazságosság I. Kétféle igazságosság II. Kétféle igazságosság III. Kétféle igazságosság IV. Hogyan látta Waggoner az üdvösséget? I. Hogyan látta Waggoner az üdvösséget? II. Hogyan látta Waggoner az üdvösséget? III. Mi a helyzet a szövetséggel? I. Mi a helyzet a szövetséggel? II. A hittételek és a keresztények szeretetkapcsolata Ellen White Minneapolisban; engedjük be Jézust! I. Ellen White Minneapolisban; engedjük be Jézust! II. Ellen White Minneapolisban; Jézus visszatükrözése I. Ellen White Minneapolisban; Jézus visszatükrözése II. Ellen White Minneapolisban; Jézus visszatükrözése III. Ellen White Minneapolisban; a törvény és az evangélium A hit általi megigazítás és a harmadik angyali üzenet I. A hit általi megigazítás és a harmadik angyali üzenet II.

OKTÓBER 1. A hit általi megigazítás és a harmadik angyali üzenet III. 2. A hit általi megigazítás és a harmadik angyali üzenet IV. 3. A hit általi megigazítás és a harmadik angyali üzenet V. 4. A hit általi megigazítás és a harmadik angyali üzenet VI. 5. A hit általi megigazítás és a harmadik angyali üzenet VII. 6. A hit általi megigazítás és a hangos kiáltás 7. Mi a helyzet a Szentháromsággal? I. 8. Mi a helyzet a Szentháromsággal? II. 9. Mi a helyzet a Szentháromsággal? III. 10. Mi a helyzet a Szentháromsággal? IV. 11. Mi a helyzet a Szentháromsággal? V. 12. Visszatekintés a Szentháromságra 13. A Minneapolis utáni évek I. 14. A Minneapolis utáni évek II. 15. Mi történt Butlerrel? I. 16. Mi történt Butlerrel? II. 17. Mi történt Smithszel? 18. Mi történt Jonesszal és Waggonerrel?

~ 375 ~

256 257 258 259 260 261 262 263 264 265 266 267 268 269 270 271 272 273 274 275 276 277 278 279

280 281 282 283 284 285 286 287 288 289 290 291 292 293 294 295 296 297

19. 20. 21. 22. 23. 24. 25. 26. 27. 28. 29. 30. 31.

Visszatekintés Minneapolisra Ismerjük meg W. W. Prescottot! Az adventista nevelés újjászületése I. Az adventista nevelés újjászületése II. Az adventista nevelés „adventizálása”: az avondale-i tapasztalat I. Az adventista nevelés „adventizálása”: az avondale-i tapasztalat II. Az adventista nevelés „adventizálása”: az avondale-i tapasztalat III. Az adventista nevelés „adventizálása”: az avondale-i tapasztalat IV. Az adventista elemi iskolák felemelkedése I. Az adventista elemi iskolák felemelkedése II. Nevelési kitörés A nevelés fejre állítása Nevelési evangelizáció

NOVEMBER 1. Protestáns missziós robbanás 2. Adventista missziós robbanás I. 3. Adventista missziós robbanás II. 4. A misszióiskola létrehozása 5. Az adventizmus fejlődése: Oroszország I. 6. Az adventizmus fejlődése: Oroszország II. 7. Az adventizmus fejlődése: a csendes-óceáni szigetvilág III. 8. Az adventizmus fejlődése: a csendes-óceáni szigetvilág IV. 9. Az adventizmus fejlődése: Dél-Afrika V. 10. Az adventizmus fejlődése: Rodézia VI. 11. Az adventizmus fejlődése: Rodézia VII. 12. Az adventizmus fejlődése: Közép-Amerika VIII. 13. Az adventizmus fejlődése: Dél-Amerika IX. 14. Az adventizmus fejlődése: Dél-Amerika X. 15. Az adventizmus fejlődése: India XI. 16. Az adventizmus fejlődése: Kelet-Ázsia XII. 17. Misszió a feketék között Amerikában I. 18. Misszió a feketék között Amerikában II. 19. Misszió a feketék között Amerikában III. 20. Lélekkel teli asszonyok I. 21. Lélekkel teli asszonyok II.

298 299 300 301 302 303 304 305 306 307 308 309 310 311 312 313 314 315 316 317 318 319 320 321 322 323 324 325 326 327 328 329 330 331

22. Az egyházszervezet újragondolása I. 23. Az egyházszervezet újragondolása: a kongregacionalizmusra hívás II. 24. Az egyházszervezet újragondolása: a dél-afrikai kísérlet III. 25. Találkozás Arthur G. Daniellsszel 26. Az egyházszervezet újragondolása: az ausztrál kísérlet IV. 27. Az egyházszervezet újragondolása: az 1901-es generálkonferenciai ülés V. 28. Az egyházszervezet újragondolása: az 1901-es generálkonferenciai ülés VI. 29. Az egyházszervezet újragondolása: az 1903-as generálkonferenciai ülés VII. 30. Az 1901/1903-as átszervezés távlata DECEMBER 1. Babilon újrafelfedezése 2. Katasztrófa és zavar 3. A hamuból felkelve I. 4. A hamuból felkelve II. 5. Isten további vezetése I. 6. Isten további vezetése II. 7. Isten további vezetése III. 8. Isten további vezetése IV. 9. Isten további vezetése V. 10. Isten további vezetése VI. 11. Isten további vezetése VII. 12. Isten további vezetése VIII. 13. Ellen White halála 14. Páratlan missziós növekedés: 1900–1950 I. 15. Páratlan missziós növekedés: 1900–1950 II. 16. Páratlan missziós növekedés: 1900–1950 III. 17. Elérve a felnőttkort I. 18. Elérve a felnőttkort II. 19. Az egész dolog értelme 20. Mi történt a milleritákkal? I. 21. Mi történt a milleritákkal? II. 22. A siker „miértje” I. 23. A siker „miértje” II. 24. A siker „miértje” III. 25. A siker „miértje” IV. 26. A siker „miértje” V. 27. A siker „miértje” VI. 28. A siker „miértje” VII. 29. A siker „miértje” VIII. 30. Mi történt a milleritákkal? III. 31. A régi kövek még mindig beszélnek Rövidítésjegyzék

~ 376 ~

332 333 334 335 336 337 338 339 340 341 342 343 344 345 346 347 348 349 350 351 352 353 354 355 356 357 358 359 360 361 362 363 364 365 366 367 368 369 370 371 372