Ne eressz el! Szertelenül tökéletes

Susan Mallery

Ne eressz el! Maya Banks

Szertelenül tökéletes

Minden jog fenntartva, beleértve a kiadvány egészének vagy egy részének bármilyen formában történő sokszorosítását. A mű a Harlequin Books S.A. jóváhagyásával jelent meg. Kiadványunk szereplői, színhelyei és történései kitaláltak. Bármely adott személlyel, akár élővel, akár elhunyttal, illetve üzleti vállalkozással, eseménnyel vagy hellyel való hasonlóság a merő véletlen műve. § All rights reserved including the right of reproduction in whole or in part in any form. This edition is published by arrangement with Harlequin Books S.A. This is a work of fiction. Names, characters, places, and incidents are either the product of the author’s imagination or are used fictitiously, and any resemblance to actual persons, living or dead, business establishments, events, or locales is entirely coincidental. © Susan Macias Redmond, 2005 – Harlequin Magyarország Kft., 2014 A mű eredeti címe: Living On The Edge (Silhouette, Intimate Moments) Magyarra fordította: Gaáli István © Maya Banks, 2012 – Harlequin Magyarország Kft., 2014 A mű eredeti címe: Tempted By Her Innocent Kiss (Harlequin Desire) Magyarra fordította: Vásárhelyi Zsolt Nyomtatásban megjelent: a TIFFANY 293-294. számában, 2014 Átdolgozott kiadás ISBN 978-963-538-915-5 Kép: Csuzi István • Kiadó címe: 2800 Tatabánya, Mártírok útja 44. • Felelős kiadó: dr. Bayer József • Főszerkesztő: Vaskó Beatrix • Szerkesztőség: 1122 Budapest, Városmajor u. 12-14. • Levélcím: 1535 Budapest, Pf. 762. • Telefon: +36-1-488-5569; Fax: +36-1-488-5584 • E-mail cím: [email protected]

• Ügyfélszolgálat: [email protected]; +36-40-510-510 Kiadónk újdonságairól, a megrendelési tájékozódhat: www.harlequin.hu Az e-book-formátumot előállította: Print on demand Kft. www.ipubs.hu

lehetőségekről

honlapunkon

is

Susan Mallery

Ne eressz el!

1. Ha tehette, Tanner Keane sötétben dolgozott. Így volt ez ezen az estén is. Negyvennyolc óra alatt megtalálta a nőt és elrablóit. Azóta további harminchat óra telt el. Ezt az időt arra használta, hogy a legapróbb részletekig megismerje utóbbiak napirendjét. Akkor érezte magát a legnagyobb biztonságban, ha csend és sötét volt. Megnyugtatta a gondolat, hogy a legtöbb ember ilyenkor alszik. És még a virrasztók sincsenek éberségük csúcsán. Az ő embereire ez persze nem volt érvényes: aki neki dolgozott, annak éjjel éppolyan jól kellett koncentrálnia, mint nappal. Hirtelen az órájára pillantott, majd újra a kétszintes házra. Az őrök már két hete vigyáztak a nőre. Idővel óvatlanná váltak: már nem szabálytalan időközönként jártak körbe, hanem pontos terv szerint. Ennyi nap után nem számítottak rá, hogy bármi történhet. Ő éppen ezt akarta kihasználni. Fogta az éjjellátó készüléket, és az emeleti hálószoba ablakait kezdte figyelni. Az egyiken el volt húzva a függöny, így láthatta a szobában járkáló magas, karcsú nőt. Tanner megtudta, hogy a lány több mint ötszázmillió dollár tulajdonosa – ha az apja vagyonából ráeső részt is beleszámította. Nagyjából mindent tudott róla. Bár gyönyörű

és gazdag volt, a férfi alig figyelt rá. Jobban érdekelte, ki van még rajta kívül a szobában. Azon töprengett, hányan lehetnek éppen szolgálatban. Összesen öten vigyáztak rá. Általában kettesével – kivéve éjszaka. Éjféltől hét óráig egyetlen nőre volt bízva Madison Hilliard őrzése. Mikor a férfi a női őrt keresve végigpásztázta távcsövével a szobát, észrevette, hogy az egyik sarokban ül egy széken, és láthatóan alszik. Micsoda hanyagság! – gondolta. Ha az alkalmazottja lenne, habozás nélkül kirúgná. Mivel azonban az ellenfélnek dolgozott, a megbízhatatlansága előnyt jelentett a számára. Tanner elégedetten vette szemügyre az elrabolt lányt. E pillanatban Madison az erkélyajtóhoz ment, és kinyitotta. Miután megbizonyosodott róla, hogy őre alszik, kilépett az éjszakába. Két héttel ezelőtt ragadták ki biztonságos nagyvilági életéből, azóta ebben a szobában tartották fogva. Bár Tanner tudta, hogy borzalmas lehet neki, nem érzett részvétet. Az ő szemében ez csupán egy egészen szokványos megbízás volt, egy a sok közül. – Kettes állás, támadunk – hallatszott egy suttogó hang a fejhallgatóban. Válaszul röviden megkopogtatta a parányi mikrofont. Nem beszélhetett: közel volt a házhoz, könnyen észrevehették. Madison még mindig az erkélyen állt. Tanner sietve a

hátizsákba tette az éjjellátó készüléket. Fölösleges volt tovább figyelni a lányt. Az utóbbi négy napban mindent kiderített, amit tudnia kellett róla. Tudta a korát, családi állapotát, különleges ismertetőjeleit, és hogy hova jár vásárolni – ami a jelek szerint fő elfoglaltsága volt. Bizonyára érdekli a férfiakat, de Tannernek nem az esete. A gazdag nőkkel többnyire sok a baj, és ő éppen ezt nem bírta. Megint az órájára pillantott. Már majdnem eljött az idő. Óvatosan rákopogta a mikrofonra a megbeszélt jelet, és a fegyvere után nyúlt. Az átalakított pisztollyal erős kábítónyilakat lehetett kilőni. Öt másodpercen belül hatnak, és nem életveszélyesek. A megbízó kifejezetten kérte, ne legyen halálos áldozat. Voltaképpen kár, gondolta Tanner, miközben vigyázva a ház bejáratához lopakodott. Nem sajnálta az emberrablókat. Szemérmetlen váltságdíj-követelésük bosszantotta. Húszmillió dollár jelöletlen bankjegyekben! Nem szerette, ha a bűnözők a silány filmekben látható gazfickókat utánozzák. Úgy vélte, vagy profi módra kellene csinálniuk, vagy sehogyan. Az üvegezett ajtóhoz érve Brody jelére várt. Brody mindenféle riasztóberendezések szakértője. Ha ő azt mondja, oké, Tanner biztos lehet benne, hogy hatástalanította őket. Ebben a pillanatban egy őr fordult be a sarkon. Tanner egy adag altatószert lőtt a vállába. Mielőtt a férfi összeroskadt volna, odaszökkent, elkapta, és lassan, zaj nélkül egy bokor

mögé vonszolta. Kétszer a mikrofonra koppantott, mindjárt jött is a válasz: három kattanás. – Kettes állás, támadunk – suttogta megint a hang. Angel, a csapat legjobb mesterlövésze a háztól biztos távolságban, egy fán ült. Mindent látott, ami történik. Fedezet nélkül csak egy naiv kezdő hatolna be egy őrökkel teli házba. Tanner a bezárt ajtóhoz osont, és taktikai övéből egy dobozkát vett elő. Egy perc múlva az ajtó zárszerkezetét péppé marta a savas vegyület. Gyorsan belépett, és föltette éjjellátó készülékét. Miután egyet a mikrofonra koppantva jelezte embereinek, hogy az épületben van, felsietett a lépcsőn. Felérve újabb őrt tett ártalmatlanná. Mielőtt továbbment volna, kivárta, míg a fejhallgatóban meghallja a megbeszélt jelet. Szabad volt előtte az út. Mint ilyen helyzetben mindig, Tanner csak arra összpontosított, ami előtte van. A ház alaprajzát bevéste az agyába. Elszántan haladt a szoba felé, amelyben két hete fogva tartják Madisont. Jó esetben a lány még mindig az erkélyen áll, vagyis a tűzvonalon kívül. Egyetlen lövés elég kell hogy legyen a női őr kiiktatására. Mivel éppen alszik, valószínűleg nem is fog észrevenni semmit. Itt is az ajtózárhoz illesztette a savtartó dobozt, és pontosan hatvan másodpercig várakozott. Akkor óvatosan

kinyitotta az ajtót. – Vigyázz, Tanner! – szólt egy hang a fejhallgatóban. – Ember a lépcsőn! Tanner szitkozódott magában. Hát nem pont ma este osztottak be még egy őrt? Hogy mindig közbejön valami! Vigyázva hátrafordult, és sebtében behúzódott az egyik sötét sarokba. Néhány másodperc múlva ott állt valaki az ajtóban. Tanner a férfira irányította fegyvere csövét. – Minden rendben, Natalie? – kérdezte mély hangon az őr. – Volt egy kis gond. A. J. eltűnt. – Micsoda? Ha valami balul sül el, akkor aztán igazán balul. Tanner hallotta, amint Madison felvigyázója fölkel, és az ajtóhoz siet. Ha nem cselekszik rögtön, pillanatokon belül egyszerre két őrrel találja szembe magát. Gyorsan belelőtt egy adag altatót a férfiba, és félrehúzta. Mikor Natalie kinyitotta az ajtót, csodálkozva, hogy nincs bezárva, Tanner őt is harcképtelenné tette, és lefektette a társa mellé. Aztán a szobába lépett. Remélte, Madison nem bújt el, és nyugton marad. Utálta, ha egy nő sikolt – kivéve az ágyban. Ám a lány nem sikoltozott: az erkélyen állt, és riadt tekintettel meredt rá. – A jófiúk közé tartozom – nyugtatta meg Tanner. – Menjünk innen. Bár a lány arcába hullott egy hajfürt, a férfi úgy látta, mintha mosolyogna. Tudta, hogy nem fog hálából a nyakába

ugrani, de legalább csöndben maradt. – Nem épp ezeket a szavakat vártam a megmentőmtől – szólalt meg hűvösen. – Azt hittem, azt mondja majd: „Gyere velem, ha kedves az életed!” Tanner nem állhatta meg vigyorgás nélkül. – Én is Terminátor-rajongó vagyok, de inkább majd a helikopterben beszélgessünk. Hacsak nem akar tovább itt maradni. A lány szótlanul felé indult. – Vegyen föl cipőt – parancsolta a férfi. – Mindegy, milyet, úgyse divatbemutatóra megyünk. A lány fölvette az egyik párat, és az ajtóhoz sietett. A lépcsőn Tanner utolérte, és kézen fogta. Az embereit nem kellett külön értesítenie, hogy kiszabadította a túszt: mindegyikük fültanúja volt a beszélgetésüknek. – Szabad az út előttetek – közölte halkan Angel. – A helikopter harminc másodperc múlva ideér. Mikor a hátsó bejáraton keresztül elhagyták a házat, Tanner újra föltette az éjjellátó készüléket. A távolban már hallatszott a helikopter dübörgése. Egy mezőre futottak, és ott várták meg. – Hogy talált rám? – kérdezte Madison. – Ez a munkám. – Á, a hallgatag hős! Maga biztosan tetszett apámnak. A férfi most először nézte meg alaposabban. Madison Hilliard immár nemcsak fotó, hanem eleven ember volt.

Mivel a helikopter éppen lefelé ereszkedett, hosszú szőke haja összevissza szállt a propeller keltette szélviharban, egyik kezével próbálta összefogni. E pillanatban arca bal felén Tanner meglátta a ronda sebhelyet, amely kissé elcsúfította máskülönben szép arcát. Annyira megdöbbent, hogy félre se kapta tekintetét, amikor Madison szemrehányón ránézett. A helikopter földet ért, ám épp mikor be akartak szállni, üvöltés hallatszott a ház felől. Tanner káromkodva megfordult. – Két őr – mondta Angel a fejhallgatóba. – A rohadt életbe! Úgy tűnik, ma előbbre hozták a váltást. Pont feléd tartanak, Kelly! Vigyázz…! Szavait több lövés zaja nyomta el. Tanner jól tudta, nem csak az ő emberei lőttek. Mikor újra csönd lett, mindnyájan jelentették, hogy sértetlenek, kivéve Kellyt. – Szálljon be! – parancsolta a férfi Madisonnak, és betolta a helikopterbe. Nem örült, hogy magukra kell hagynia az embereit, de megnyugtatta a tudat, hogy kitűnően ki vannak képezve. Meg fogják találni Kellyt, és biztonságba helyezik. Valóban, néhány perccel később ketten futva a helikopterhez cipelték a sebesültet. – Siessetek! – mondta Angel a fejhallgatóba. – Kelly mind a két őrt kiiktatta, de előtte még rádión erősítést kértek. – Értem – válaszolta Tanner. – Te is igyekezz biztos

helyre. – Már jóformán ott se vagyok, főnök. Tanner segített beemelni a helikopterbe eszméletlen és vérző társukat. Mikor mindannyian beszálltak, jelt adott a pilótának az emelkedésre, aztán Kellyre fordította figyelmét. Fiatal társát két lövés érte, egy a mellén, egy a lábán. Két csúnya seb. Tanner elvesztette önuralmát, villámló szemmel nézett Madisonra. Vannak dolgok és emberek, amikértakikért érdemes meghalni, de ez a nő nem tartozik közéjük. A többiek már hozzáláttak, hogy elsősegélyben részesítsék a sebesültet. Tanner visszahúzódott, ne legyen útban. Sóhajtva huppant le Madison mellé, föltett egy fejhallgatót, és mutatta a lánynak, tegyen ő is így. – Kénytelenek vagyunk elhalasztani a találkozást a családjával – közölte. – Előbb orvoshoz kell vinnünk a munkatársamat. A lány zavartan Kelly felé pillantott. – Ez természetes. Magukkal megyek a kórházba. A férfi szükségtelennek tartotta elmondani, hogy nem szokványos kórház felé tartanak. Ott túl sokat kérdeznének, ez az ő szakmájában pedig nem hiányzik. Jó kapcsolatokat ápolt egykori katonaorvosokkal, akik mindig készen állnak, hogy segítsenek, és mindenekelőtt tudnak hallgatni. – Az egyik emberem majd biztos helyre kíséri – mondta. – Ott megvárhatja, míg visszajövök, és elviszem a családjához. Tanner biztosra vette, hogy Madisonnak és a férjének

várnia kell még néhány órát. Mivel ő az egyetlen a csapatból, akit az ügyfelei valaha is látnak, személyesen kell átadnia a lányt. Továbbá ekkor kapja meg munkájáért a nem éppen szerény fizetséget. Letépte a fejhallgatót, és próbált úrrá lenni haragján. Voltaképpen ez egy egyszerű megbízásnak tűnt. Senkinek sem lett volna szabad megsebesülnie, főleg nem Kellynek, a csapat legújabb, legfiatalabb tagjának. Még csak a múlt hónapban vette föl. Rettenetes, ha valaki már ilyen hamar golyót kap. Madison Hilliard nyugtalanul járt fel-alá a szűk helyiségben. Nem is sejtette, mióta tartják fogva itt: sehol egy ablak, és óra sem volt nála. Úgy vélte, néhány órája lehet, talán több is. A szoba spártaian volt berendezve: egyetlen ágyon kívül semmi. De legalább fürdőszoba tartozott hozzá. Talán aludnia kellene, gondolta – az elrablása óta alig hunyta le a szemét –, ám ahhoz túlságosan is izgatott volt. Azon tűnődött, valóban biztonságban van-e már. Megint elfogta a félelem. Az utóbbi napokban szinte már hozzászokott ehhez az érzéshez. Győzködte magát, hogy valakinek biztosan hiányzik, hogy a barátai észreveszik, ha sokáig nem jelentkezik. De Christopher valószínűleg eleve számításba vette ezt, és kitalált valami hihető mesét. Az ajtó zárva, más út nem vezet kifelé. Újra fogoly, és

várnia kell, míg a megmentője érte jön, és elviszi a családjához. De akkor mi következik? Meddig hagyja életben Christopher? Néhány hétig, esetleg hónapig? Nem látott bele a tervébe. Talán szüksége van még rá a férfinak – ez az egyetlen reménye. Odakintről léptek hallatszottak. Madison megfordult, és felkészült rá, hogy azt a férfit fogja látni, aki a halálát akarja. Amikor azonban az ajtó kinyílt, a megmentője állt előtte. Magas volt, jó felépítésű, sötét hajú. Az erő és magabiztosság aurája lengte körül. Ezzel a férfival nem jó tengelyt akasztani. Tetőtől talpig fekete ruhát viselt, és fegyver volt nála. Madisonban felmerült a kérdés, mennyit tudhat. Vajon be van avatva Christopher tervébe? – Bocsásson meg a várakoztatásért – szólt a férfi inkább bosszús, mint aggódó hangon. – Túl van tárgyalva. Hogy van a munkatársa? – Éppen operálják. – Remélem, hamar jobban lesz. – Sajnálta, hogy az az ismeretlen fiatalember miatta kapott súlyos sebet. Bár ő, Madison nem tehetett az elrablásáról, és azt sem kérte, szabadítsák ki, felelősnek érezte magát a történtekért. – Nem éhes? – tudakolta a férfi. – Adtak enni valamit? – Nem kérek semmit. – Egyelőre el sem tudta képzelni, hogy újra lemegy a torkán egy-egy kis falatnál több, hát még hogy egyszer megint rendes életet élhet. – Ne haragudjon, de

nem értettem a nevét. – Keane. Tanner Keane. – Mr. Keane, feltételezem, a családom bízta meg a kiszabadításommal. A férfi bólintott, karba tette kezét, és ezt mondta: – Szólítson Tannernek. És igen, a férje meg az apja lépett velem kapcsolatba pár nappal ezelőtt. Korábban egy másik céget bíztak meg, ám azok nem jártak szerencsével. – Vállat vont. – Ha egyszer én jobb vagyok… Érdekes. Christopher miért nem mindjárt a legjobbat bérelte fel? Hiszen utált másodrangú cégekkel dolgozni. Talán Tanner túl sokat kért, ő pedig sajnálta a pénzt? – Követeltek értem váltságdíjat? – Húszmilliót. Madison megszédült az összeg hallatán. – Olyan sokat? – Sóhajtva az ágyhoz ment, és leült. – A családom kifizette? – Igen. Nem húzhattuk tovább a tárgyalásokat, így az apja végül fizetett. De nem bízott meg az emberrablókban, ezért felfogadott engem, hogy szabadítsam ki. – Apám kereste föl? – Ő és a maga férje. Alig várják, hogy viszontlássák. Ez érthető is, nagyon nehéz két hét van mögöttük. Madison majdnem elnevette magát, de visszatartotta. Meg kellett őriznie az önuralmát. – Mr. Keane… vagyis Tanner… Nem szeretnék visszamenni

a családomhoz. A férfi meglepetten vonta fel a szemöldökét. – Tessék? – Ne kérdezze, miért. Nem lehetne, hogy egyszerűen elenged? – Megegyeztem

a

családjával,

hogy

visszajuttatom

hozzájuk. Ha nem történik meg Kellyvel, ami történt, már rég megtettem volna. – Tudom. Csak azt akartam… – A férfira meredt, azon töprengve, hogyan magyarázza el neki. – De ugye nem kényszerít, hogy visszamenjek a családomhoz? – Ha Tanner elengedné, könnyen elrejtőzhetne. Los Angeles nagy város, van elég barátja, akinél meghúzhatja magát. – Mégse engedhetem útjára pénz és igazolvány nélkül – mondta tétovázva a férfi, és rövid szünet után mosolyogva hozzátette: – Mrs. Hilliard, azok után a traumák után, amiket átélt, nagyon is érthető, hogy össze van zavarodva. Biztosan jót fog tenni, ha újra találkozik a családjával. Néhány hét, és már el is felejtette az egészet. – Remélem, igaza van. De az is lehet, hogy néhány hét múlva halott vagyok. Tanner elfojtott egy nyögést. Sem ideje, sem türelme nincs ehhez a színjátékhoz. Egyetlen vágya, hogy a lehető leghamarabb teljesítse a megbízatást. Miért akarnak a gazdag nők folyton a középpontban lenni?

– Az emberrablás nem volt elég egyelőre? – kérdezte, közben alig tudta leplezni bosszúságát. – Nem szeszélyből mondom – felelte a lány. – Nem küldhet vissza a családomhoz. Vigyen máshová. Mindegy, hová. – Mit szólna a rendőrséghez? A lány mintha gondolkodóba esett volna, de Tannert nem lepte meg, amikor bizonytalanul megcsóválta a fejét. Bizonyára tisztában van vele, hogy a rendőröknek éppúgy semmi kedvük az agyrémeihez, mint neki. – Christopher rabolt el – mondta hirtelen Madison, és tett egy lépést a férfi felé. – Amikor bementem a lakásomba, valaki rám támadt és elkábított. Senkit sem láttam, de mielőtt elvesztettem az eszméletemet, felismertem az óráját. Összetéveszthetetlen. – Aha. – Ha másért nem is, az eredetiségéért jár neki egykét pluszpont, gondolta Tanner. – Tudja bizonyítani? – Természetesen nem. De tisztán emlékszem, mit láttam. – Miért akarta volna a férje elrabolni? – Nem tudom. Talán pénzre van szüksége. – De hát abból mindkettejüknek van bőven. – Christopher nem olyan jómódú, mint ahogy gondolja. Folyton le van égve. Ez megmagyarázná a magas váltságdíjkövetelést. – Meg kell hagyni, húszmillió tényleg csinos summa. A lány bólintott.

– Tudom, a maga fülének ez furán hangzik, de higgyen nekem. Christopher nagy lábon él. Emellett szenvedélyes szerencsejátékos, folyton nagy összegeket veszít. Drága műtárgyakat és bútorokat vásárol. Higgye el, mindig kell neki a pénz. – Ne vegye rossz néven, Mrs. Hilliard, de nem bízom magában. – Maga nem kedvel, ez eddig rendben is van. De nem szabad veszélybe sodornia. – Nem hiszem, hogy veszélyben van. Miért bízott volna meg a férje két céget is a kiszabadításával, ha a halálát akarná? – Mert egyelőre jobban jár, ha életben vagyok. Honnan tudja, hogy tényleg megbízott egy másik céget? Talán egyszerűen hazudott. – Lehet, de én honnan tudjam, hogy maga viszont igazat mond? – A férfinak kezdett elfogyni a türelme. – A férje és az apja felbérelt, hogy találjam meg magát, és én megtettem. Emiatt az egyik emberem most válságos állapotban van. Egyetlen dolgot szeretnék: lezárni végre a megbízatást. Nem érdekelnek a maga és a férje problémái. – Azzal hátat fordított, és az ajtóhoz ment. – Nem vagyunk házasok. Nem mesélte? Több mint hat hónapja elváltunk. Ezt biztosan le tudja ellenőrizni. Csak azért használom a nevét, mert túl sokan ismernek így. Tanner megfordult, és a lányra bámult. Elváltak? A kezére

pillantott: nem volt rajta gyűrű. Sem Hilliard, sem a lány apja nem tett említést válásról. Sőt Hilliard egyenesen azt mondta, szeretné mihamarabb otthon tudni a feleségét, ahová tartozik. Ám ez mit sem változtat a helyzeten. Azért fizetik, hogy a munkáját végezze. Hacsak nem… Belenézett Madison szemébe, és kétségbeesést látott. Az ösztöne azt súgta, a helyzet valóban komoly. A lány mintha érezte volna megingását, így szólt: – Majdnem két éve elhagytam. Az első hat hónapban mindent elkövetett, hogy visszamenjek hozzá. Mikor rájött, hogy már nem érdekel, az összes lehetséges eszközzel próbálta megakadályozni a válást. Végül be kellett látnia, hiába. – Miért nem akarta elengedni? – A pénzem kellett neki. – Ezt már említette. De a férje dúsgazdag. Madison a fejét rázta. – Nem az. A cége bevételeinek jelentős részét elnyeli a költekező életmódja. No és nagyszabású terveket dédelget. Nem tudom, konkrétan miről van szó, de apám egyszer elejtett egy megjegyzést. – A váláskor nem kapott jókora szeletet a maga vagyonából? – Nem, mert házassági szerződést kötöttünk. És egyáltalán nincs is olyan sok pénzem. A családom vagyona a cégünk, az

Adams Electronics részvényeibe van befektetve. A részvények nagy része apámé, nekem nincs olyan sok. Christopher a végén megkapta a házat, ahhoz én nem ragaszkodtam. Vagyis Hilliard nemcsak a csinos feleségét, de a családi vagyonhoz való hozzáférését is elveszítette. Nagyon nem lehetett ínyére a dolog. – A volt férje egy projekten dolgozik a maga apjával – jelentette ki Tanner. – Ezt kiderítettem a kutatásaim során. – Tudok róla. Apám nem beszél velem erről. Igyekeztem eltéríteni a szándékától, hogy Christopherrel üzleteljen, de nem hallgat rám. Nem érti, egyáltalán miért váltam el tőle. Mikor a lány oldalra fordította a fejét, Tanner megint felfigyelt a sebhelyre. Azon töprengett, vajon miért mászkál ez a szép nő ilyen ronda forradással az arcán, amikor a legjobb plasztikai sebészeket is megengedhetné magának. Valahogy érthetetlen ez az egész. – A váltságdíjért szervezte meg az elrablásomat – mondta komolyan Madison. – Nem hiszem, hogy a magáén kívül másik céget is megbízott. Apámnak ezt biztosan csak megnyugtatásul mondta. – Az apja miért nem akarta bevonni a rendőrséget? A lány felsóhajtott. – Vakon megbízik Christopherben, valószínűleg arra gondolt, hogy ő majd mindent elintéz. Apám szórakozott öreg professzor: szereti, ha nem jut el hozzá a külvilág zaja, és nyugodtan dolgozhat a laboratóriumában.

Tanner visszaidézte találkozóját a két férfival. Emlékezett, hogy szinte mindig Hilliard beszélt. Blaine Adams mintha nem is aggódott volna olyan nagyon. – Ne hagyja magát átverni – folytatta Madison. – A volt férjemnek az a szokása, hogy a pénz felét előre kifizeti, a másik felét az üzlet végén. Csakhogy a második fele ritkán érkezik meg ahhoz, akit illet. – Velem nem meri megcsinálni. – Honnan veszi? – Mert bárhol megtalálom, és teszek róla, hogy kiegyenlítse a számlát.

– Hát… sok szerencsét. Remélhetőleg nem lesz igaza, gondolta Tanner. Bánta már, hogy a volt férjet nem ellenőrizte le olyan alaposan, mint Blaine Adamst. Mindazonáltal a váltságdíjat Madison apja ajánlotta fel – Hilliard csupán a szolgálataiért járó sokkal kisebb honoráriumot. Nem lett volna szabad ilyen hanyagságot elkövetnie, ennek még rossz vége lehet. Sóhajtva nézett a lányra. Nincs ideje Madison problémáival foglalkozni, legszívesebben minden további nélkül visszavinné a családjához. Ám egy belső hang azt súgta, talán a lány mégsem az ujjából szopta a sztorit. Semmi köze az ügyfelei vitáihoz, ugyanakkor nem venné a szívére, ha veszélybe sodorná Madisont. Elhatározta, leellenőrzi, igazat mondott-e a lány. – Egy szavát sem hiszem – mondta józanul. – De majd

utánajárok. Madisonon megkönnyebbülés látszott. Tanner azonban nem akarta túlzottan megkönnyíteni a dolgát. Határozott léptekkel odament hozzá, és vállon ragadta. – Hallgasson ide: ha bolonddá tesz, megbánja. Értjük egymást? A lány szeme kimeredt, arca lángba borult, de a tekintete egyenes maradt. Lassan, megfontoltan bólintott. A férfi csodálkozott, hogy nem hőkölt hátra vagy kiabált. Ezt a javára írta. Amikor elengedte, akkor is teljes nyugalommal állt tovább. – Nem tud megfélemlíteni – mondta halkan. – Már semmitől sem ijedek meg azok után, amit Christopher művelt velem. Nem teszem bolonddá. Én csak egyvalamit szeretnék: életben maradni. Volt abban valami mulatságos, mennyire kívánta Tanner ebben a pillanatban, hogy igaz legyen, amit a lány mond, és Madison is pontosan az legyen, aminek mutatja magát. Erre a leghalványabb esély sincs, gondolta. Nézte a nő arcát, hosszú szőke haját, karcsú testét. A sebhelytől eltekintve szinte tökéletes: sudár, hosszú lábú, csodaszép, bár kissé sovány. És teljesen haszontalan. Tannernek nem volt ideje efféle nőkre, de az ellen nem lett volna kifogása, ha ott találja az ágyában – egy éjszakára. Ez alighanem kemény menet lesz.

2. Tanner bezárta Madisont a szűk cellaféleségbe, és átment a repülőtér közelében bérelt ház elülső részén lévő irodájába. Bekapcsolta laptopját, és kutakodni kezdett. Meg akarta tudni, igazat mondott-e a lány. Órákkal később az internet és az egyik informátora révén tisztába jött Christopher Hilliard pénzügyi helyzetével. A jelek szerint valóban szokása volt nem kifizetni a számlát. Voltak továbbá utalások kétes üzletekre, amelyekbe belebonyolódott. A legérdekesebb adalékot azonban az egyik informátorától kapta, aki egy kaszinóban dolgozott. Úgy tűnik, Hilliard előszeretettel játszik nagy tétekben, s mivel gyakran veszít, halmozódnak az adósságai. Vajon ezért fájhatott a foga a húszmilliós váltságdíjra? Tanner gyorsan elintézett egy telefont, majd hátradőlt a fotelében, és elgondolkozott. Mit tegyen? Bizalmatlan Madison iránt, ám eddig nem kapta hazugságon. Minden ellenszenve dacára sem szabad veszélybe sodornia. Újra a kagyló után nyúlt. Ezúttal Madison apját, Blaine Adamst hívta. Az öreg az első kicsengés után fölvette. – Itt Tanner Keane. – Na végre! Várjon egy pillanatig. – Rövid szünet után hangosan odaszólt valakinek: – Christopher, Mr. Keane van

vonalban. Használd a könyvtári készüléket. Tanner várt. Néhány másodperc múlva kattanást hallott. – Keane? – jelentkezett Hilliard. – Mi a fene történt? Hol a feleségem? Volt felesége, gondolta Tanner, és azon tűnődött, mire jó a fickónak ez a hazugság. – Biztonságban van – felelte. Blaine megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála istennek! Rögtön az elején hallgatnom kellett volna rád, Christopher. Kezdettől fogva azt mondtad, Mr. Keane a legjobb. És a lányom jól van? – Igen – felelte Tanner. – Alig várja, hogy viszontláthassa. – Nagyszerű! Remek munkát végzett. – Blaine a torkát köszörülte. – Rendben, Christopher, a többit intézd te. Vissza kell mennem a laborba, holnap fontos értekezletem van – azzal letette a kagylót. Ez kapóra jött Tannernek, ugyanis egyedül Hilliarddal akart beszélni. – Bizonyára nagyon aggódott a feleségéért – mondta. – Persze. Mindnyájunkat lesújtott az eset. Az a másik cég, amit megbíztam, kész csődtömeg volt. – Sajnálom, hogy ezt kellett tapasztalnia. Mi is a neve annak a cégnek? – Miért érdekli ez magát? – Időnként át kell adnom

egy-egy

munkát

a

konkurenciának. Szeretnék biztosra menni, nem rossz

embereket választok-e. Hilliard nevetett. – El sem tudom képzelni, hogy maga valaha is átengedne egy megbízást. Érdekes. Miért nem akarja elárulni a cég nevét? Igaza van Madisonnak, és tényleg nem került képbe semmiféle másik cég? Talán Hilliard egyszerűen csak kivárta, míg Blaine hajlandó kifizetni a váltságdíjat. – És hogy van a feleségem? Sose voltak valami erősek az idegei. – Már jobban. Elég csúnyán elbántak vele. – Micsoda? Nem, azt nem hinném. Tannert meglepte ez a reakció: nem éppen olyan férjre vallott, aki félti a feleségét. – Miért is bántották volna? – firtatta Hilliard. – Hisz csak a pénzt akarták. Kétlem, hogy az emberrablók vernék az áldozatukat. De a disznók akkor is megfizetnek azért, amit vele tettek! Tehát valamennyire mégis fontos neki Madison? Tanner nem tudta, hogyan értelmezze a szavait. Ugyanakkor érdekes, hogy azt állítja, a feleségének gyengék az idegei. Amennyire ő látta, Madison erős nő. Megjárta a poklot, és mégsem tört össze. – Az már nem az én dolgom – válaszolta Tanner. – Ó, majd elfelejtettem: a váltságdíj… – Szándékosan szünetet tartott, hogy kínozza Hilliardot.

– Mi van vele? Kifizettük. – Miután Madisont biztonságba helyeztük, az embereim visszaszerezték a pénzt. Hilliard hallgatott, Tanner pedig várt. Ha ennek a fickónak semmi köze az emberrabláshoz, a pénz is közömbös kell hogy legyen számára. – És most hol van? – kérdezte aztán Hilliard nyugodt hangon. Tanner elég régóta volt a szakmában, hogy észrevegye, a férfiban vihar dúl. Madisonnak igaza van: a volt férje szervezte meg az elrablását. De miért? Ezt a kérdést később kell tisztáznia. – Intézkedtem, hogy vigyék a pénzt Blaine Adams irodájába – magyarázta Tanner. – Mindjárt értesítettem is a pénzügyi igazgatóját, hogy átvehesse. Ekkora összeg nem heverhet csak úgy akárhol. – Nagyon alapos munkát végez – mondta Hilliard, alig tudva leplezni dühét. – Ezért fizetnek. Egyébként még tartozik a tiszteletdíjam második felével. – Igen, tudom. – Hilliard sóhajtott. – Hol van Madison? Őt is Blaine irodájába viszi? – Nem azonnal – mosolygott Tanner. – Képzelheti, mennyire megviselte ez az egész dolog. Először is ki akarja pihenni magát, erőt gyűjt. – Mire céloz?

– Arra, hogy pár napig a vendégem lesz. Hilliard szitkozódott. – Ehhez nincs joga! Maga se jobb, mint az emberrablók. Fogadok, a végén maga is előáll valami váltságdíjköveteléssel. – A feleségét nem akarata ellenére tartom fogságban. Az ő kívánsága. – Most azonnal visszahozza, elvégre ezért fizetem magát! Ha nem teszi meg, szólok a rendőrségnek. – Nekem is ugyanez jutott az eszembe. Hilliard elhallgatott néhány pillanatra, érezhető volt zaklatottsága. – Semmiképp se hívja fel a rendőrséget! – szólalt meg aztán. – Már megtettem. – Tanner lezárta a beszélgetést, és azon tűnődött, mi fog történni. Ha téved, és Hilliardnak még sincs köze az emberrabláshoz, a fickó elmegy a rendőrségre. Ám Tanner biztos volt benne, jó nyomon jár. Valami lappang a háttérben – valami, amihez Hilliardnak dollármilliókra van szüksége. Christopher igyekezett munkával lekötni magát, de sikertelenül. Folyton azon rágódott, hogyan csúszhatott így félre a terve. Talán Madison az oka. Az utóbbi három évben egyébként is csak bosszúságot okozott neki. Amikor elvette feleségül, arra

számított, kötelességtudón eljátssza a hagyományos feleségszerepet. Ehelyett munkába állt, és pokollá tette az életét. Megcsörrent a telefon. Legszívesebben falhoz vágta volna, de fékezte indulatát, és fölvette a kagylót. – Halló! – Szia, Christopher, örülök, hogy elértelek. Blaine Adams volt az, aki a cége felügyelőbizottságával kapcsolatos problémákról tájékoztatta. Christopher megpróbált odafigyelni, és ésszerű javaslatokkal előállni. Közben legszívesebben megkérdezte volna, hogyan lehet ennyire ostoba. Nem veszi észre, mi nincs rendben a cégben vagy a lánya körül? Persze annál jobb őneki, Hilliardnak, de mégis hogy lehet valaki ennyire gyanútlan?! – Ó, jut eszembe! – szólt Blaine, miután megbeszélték a céges ügyeket. – Itt járt egy fiatalember a váltságdíjjal, előtte Mr. Keane ideszólt. A pénzügyi igazgatóm már be is fizette a számlámra. Ez a Keane igazán becsületes ember, jó ötlet volt szerződtetni. – Ő a legjobb – felelte a foga közt Christopher. – Hisz megmondtam előre. – És igazad volt. Madison egyelőre kipiheni magát, és megpróbálja elfeledni ezt a szörnyűséget. Remélem, aztán gondját viseled a kislányomnak. – Természetesen. Tudod jól, hogy ő a mindenem. – Igen. Kár, hogy csak úgy ukmukfukk elhagyott. Valami

félreértés lehetett. Bízom benne, hogy visszahódítod őt. Mutasd neki a legjobb oldaladat. A következő hetekben sok figyelmet igényel majd. Sajnos az én kicsikém éppolyan érzékeny, mint az anyja volt. – Én mégis szeretem. – Tudom. Jó ember vagy. Olyan, mintha a fiam lennél. – Blaine felsóhajtott. – No, lássunk megint munkához. A problémák nem oldódnak meg maguktól. Amikor a beszélgetés befejeződött, Christopher lecsapta a kagylót. Ha Madison a keze közé kerül, garantáltan nem a legjobb oldalát fogja mutatni neki. Ellenkezőleg: alaposan kitölti rajta a mérgét. Mi a fene történhetett? Keane-nek nem lett volna szabad visszajuttatni a váltságdíjat az öreghez. Christopher számított arra a pénzre. A húszmillióból tizenöt Sztanyiszlavnak jár. Az orosz maffia nem szereti, ha várakoztatják. A maradékból pedig kiegyenlítette volna a játékadósságait. A pokolba is, most mihez kezdjen? Dühösen felpattant, és végigment az irodán. Úrrá lett rajta a méreg és a falhoz csapott egy vázát. Ettől egy ideig jobban érezte magát, ám aztán újra elfogta a kétségbeesés. Sürgősen szüksége van annak a radarzavaró berendezésnek a terveire! Már a sajtótájékoztatót is összehívta. Ha lemondja, a szakmában elterjed a hír, hogy elakadt a projekt. Hozzá kell jutnia a pénzhez – bármi áron. Sóhajtva visszaült az íróasztalhoz, és a határidőnaplójára

pillantott. Nincs sok ideje. Sztanyiszlav közölte, hogy ha nem fizet, keresnek másik vevőt. Ezt nem hagyhatja, rá van szorulva, hogy megszerezze az új technológiát. A vállalatának ez milliárdos bevételt jelentene, akkor aztán minden versenytársát legyőzné. És azt akarta, hogy Madison visszajöjjön hozzá. Hogy megalázkodjon, hogy könyörögjön neki. Addig használja majd a lányt, ameddig fölöslegessé nem válik számára. És akkor megöli. Alig várta már a napot. Madison addig járkált a szobában, míg már fájni kezdett a háta meg a lába. Aztán lefeküdt az ágyra, és az ajtóra meredt. Megint nem tudta, mennyi idő telt el, amióta Tanner utoljára bejött hozzá. Nagyon remélte, hisz neki, és nem küldi vissza Christopherhez. Nem akart meghalni. Ha az utóbbi években nem követ el olyan sok hibát, nem került volna ebbe a helyzetbe. Soha nem lett volna szabad feleségül mennie Christopherhez. Ez volt élete legnagyobb butasága. Zaj hallatszott. Riadtan felült, de megszédült, ezért újból a párnára hajtotta a fejét. Tanner lépett a szobába. A lány tétován felállt, és figyelt. A férfi arcából nem lehetett kiolvasni, mire gondol. Madison meg akarta kérdezni, mit sikerült kiderítenie, de a szája túlságosan kiszáradt.

– Érdekes beszélgetést folytattam a férjével – szólalt meg nemsokára Tanner, és karba tette a kezét. – A volt férjemmel – suttogta a lány. – Furcsa, ezt sohasem említi. De tudakozódtam: a válás tényleg jogerős. Madison megkönnyebbült. Vajon ez azt jelenti, hogy Tanner végre hisz neki? – A maga történetét akkor sem veszem be – folytatta a férfi. A lány reménye semmivé foszlott, megint feketén látta a világot. Gyors mozdulattal leült az ágyra. – Őneki viszont még kevésbé hiszek – fűzte hozzá Tanner. – Itt valami bűzlik. Szerintem maga egy gazdag, hisztis nő, a férje pedig hazudik, mint a vízfolyás. Most már tudni akarom, mi folyik itt. Madison nem vette a szívére sértő szavait. Rosszabbhoz volt szokva. – Nem küld vissza? – Még nem. A lányban megint felcsillant a remény, de a keringési problémái is jelentkeztek. Tanner a homlokát ráncolta. – Mikor evett és aludt utoljára? – Régen. – Tudom, hogy divat csontsoványnak lenni – mondta a férfi lenéző pillantással –, de azért nem kéne halálra

éheztetnie magát. Madison a fejét rázta. – Egy falatot se tudtam a számba venni az utóbbi időben. Ennek semmi köze a diétához. Mert hát… – Sóhajtott egyet. – Rabolták már el magát? Nem valami kellemes élmény. Tanner nem úgy nézett ki, mint akit meggyőzött. A lány tudta, hogy ki nem állhatja, de mindegy volt neki. A fő, hogy ne vigye el Christopherhez. – Fizetek, hogy megvédjen – ajánlotta fel. – A dupláját adom annak, amit a volt férjem kínált. – Ne fecsegjen marhaságokat. Nem a pénzért csinálom. Hát akkor? Madison legszívesebben megkérdezte volna, miért nem viszi Christopherhez – hiszen akkor végre megszabadulna tőle –, de nem merte. Ehelyett mást kérdezett: – Miért vet meg ennyire? Nem is ismer. – Ismerem a magafajta nőket. – Na és milyen vagyok? – Gazdag és haszontalan. Bizonyára van tapasztalata gazdag nőkkel. Persze nem tudni, az ügyfelei voltak-e, vagy a szeretői. – Elviszem egy biztos helyre – közölte Tanner. – Ott senki nem fogja megtalálni, nyugodtan ehet és alhat. Közben tovább nyomozok a volt férje körül. Ha elegendő bizonyítékot találok arra, hogy igazat mond, fölfogadhat. Ha viszont kiderül, hogy hazudik… – Szemében baljós fény csillant.

A lány nem kételkedett benne, hogy megtorolná rajta. De nem félt tőle: épp elég rossz élményben volt része az utóbbi időben. – Rendben – válaszolta. – Úgysincs más választása. – Lehet. Szóval elfogadom a feltételeit. – Be kell kötnöm a szemét. A ház csak akkor biztonságos, ha senki nem tudja, hol van. A történtek után Madisonnak nem tetszett ez a szembekötősdi, de még mindig jobb volt, mint amikor elkábították. – Jól van. Mindjárt visszajövök – szólt a férfi, azzal kiment, nyitva hagyva az ajtót. A lány azon tűnődött, vajon ezzel a nyitott ajtóval próbára akarja-e tenni. Ám eszében sem volt megszökni: megbízott Tannerben, mellette biztonságban érezte magát. Az út soká tartott. Madison úgy tippelte, lehetett vagy háromnegyed óra. Egy minibusz hátsó ülésén ült, és a motor berregését hallgatta. Többször is előreesett a feje a kimerültségtől, de mindig csak pár másodpercre nyomta el az álom. Egyszer csak nyíló garázsajtó zaja ütötte meg a fülét. A kocsi megállt, Tanner kiszállt, és az ő ajtaját is kinyitotta. – Leveheti a kötést a szeméről – mondta. Megmagyarázhatatlan okból a kezét nem kötözte össze. Madison gyorsan lehúzta a kendőt a fejéről, és körbenézett. A kocsinak sötétített ablakai voltak, a vezetőkabint üveg

választotta el az utastértől, azaz szembekötés nélkül se látta volna, hová mennek. Mikor felállt, szédülés fogta el. Tanner elkapta a karjánál, és támogatta. – A nehezén túl van – mondta nyersen a férfi. – El ne gyengüljön most! – Nem fogok – ígérte a lány, bár nem vett volna rá mérget, hogy be is tudja tartani. – Jöjjön, gyorsan megmutatom a házat, aztán lefeküdhet. Ez csábítóan hangzott: talán végre pihenhet. Nem tudta pontosan, mire is számított, talán valami ultramodern épületre csupasz falakkal és rengeteg biztonsági kamerával. Belépve kellemesen csalódott: a szobák otthonosnak voltak mondhatók. A nappaliban hatalmas tévé, előtte két fekete bőrkanapé. Madison alaposan körüljáratta a szemét kamerákat keresve, de egyet sem talált. Az ablaküvegeken azonban különös fóliákra lett figyelmes. – Senki nem lát be – magyarázta Tanner a lány kérdő pillantására. – Minden ajtó és ablak zárva van. Ha friss levegőre vágyik, bukóra állíthatja az ablakokat. Madisonnak rossz érzése támadt. – És mi van, ha tűz üt ki? – Nem fog. A férfi egy nagy konyhába vezette, és megmutatta az eszközöket. A hűtőszekrény tele volt élelmiszerrel. Úgy tűnt, felkészültek az érkezésére.

– Szolgálja ki magát bátran – mondta Tanner. Madison bólintott. Később majd ennie kell, hogy visszanyerje az erejét, egyelőre azonban csak aludni vágyott. A következő helyiség, ahová beléptek, azelőtt étkező lehetett. Több íróasztal és polcos szekrény állt benne, rajtuk monitorok és egyéb felszerelés. Madisonnak fogalma sem volt, mire ez az egész. Tanner odament az egyik asztalhoz, és megfogott valamit. A lány csak akkor látta, mi az, amikor a férfi hozzálépett, és a jobb csuklójára tette. – Mit jelentsen ez? – kiáltott fel, és a fém karkötőre meredt. – Ebben a házban én hozom a szabályokat – szögezte le Tanner. – Vagy elfogadja őket, vagy visszaviszem a volt férjéhez. Nem, ezt nem akarta, de azt éppolyan kevéssé, hogy minden mozdulatát figyeljék. – Jeladó van benne? – kérdezte a karkötőt vizsgálva. – Csak a biztonsága érdekében. A lány tétován lépett egyet előre. – Elhagyta az ellenőrzött területet – figyelmeztette egy női komputerhang. – Kérem, lépjen vissza, különben beindul a riasztás. Madison sietve engedelmeskedett. – Ez amolyan megfigyelőrendszer? – kérdezte. – Igen. Szabadon járhat a házban, kivéve ezt a helyiséget. Ha elhagyja az épületet, azonnal megszólal a riasztó.

A lánynak nem volt ínyére az újabb fogság. – Ezek a szabályaim – tette hozzá Tanner. – Értettem. – Madison tudta, úgysincs más választása. Elrablása óta először sírhatnékja támadt. Legszívesebben a földre rogyott volna, és addig zokog, míg meg nem könnyebbül. De összeszedte magát. Tanner sokra becsüli a tartását, nem okozhat csalódást neki. Ő az egyetlen reménye. – Van még valami? – kérdezte a férfit. – Megmutatom a szobáját. – Színesen berendezett helyiségbe vezette, amelyben széles ágy, szekrény, íróasztal volt, és fürdő tartozott hozzá. Elrablói csak háromnaponta engedték mosakodni. Alig várta, hogy alaposan lezuhanyozzon, előbb azonban alvásra volt szüksége. Tanner az órájára pillantott. – Dőljön le néhány órára, aztán ehet valamit. – Rendben. Az ajtóban a férfi még egyszer visszafordult. – Mondanom se kell, innen nem veheti fel a kapcsolatot a külvilággal, semmi telefon vagy ilyesmi. A lányt nem lepte meg a dolog. – Akár el is tehetne láb alól, senki nem tudná meg. – Úgy van – válaszolta komolyan Tanner. – Jó tudni. Miután a férfi távozott, a lány az ágyra ereszkedett, és sírva fakadt. Szíve szerint üvöltött volna, annyira igazságtalannak

érezte, hogy ilyen helyzetbe került. De legalább biztonságban van… egyelőre. Hanyatt feküdt, és a mennyezetre meredt. Már majdnem két hete eltűnt, és még senki sem értesítette a rendőrséget. Volt férje kitalálhatott valami mesét, miért van távol. Apja tud a történtekről, de valószínűleg megint mindent ráhagy Christopherre. Aki bizonyára most azt hazudja, Madison épp kipiheni a megpróbáltatásait. És az öreg elhiszi, mert neki minden jó úgy, ahogy van, csak hagyják nyugodtan dolgozni. Sóhajtva fogta meg a karkötőt. Tanner pontosan tudja, hol van, mit csinál. Azon tűnődött, miért segít neki, ha még csak nem is kedveli. Mit érdekli, él-e vagy hal-e? Talán felelősséget érez iránta, azért védi. Mert őrá sem vetne jó fényt, ha a cége által végrehajtott szabadító akció után a túszt megölné a volt férje. Madisonnak csak az volt a fontos, hogy biztonságban legyen. Tanner oltalma alatt semmi rossz nem érheti. Hosszú idő óta először érzett így, azt azonban mégis furcsállotta, hogy védelmezőjében kizárólag megvetést kelt.

3. Tanner ellenőrizte a megfigyelőrendszert, és bement az irodájába, hogy dolgozzon egy kicsit. Félóránként a képernyőre nézett: Madison nem hagyta el a helyét. Azok után, hogy megjárta a poklot, jót tesz neki az alvás. A férfinak azt súgta az ösztöne, hamarosan százszor rosszabb történhet Madisonnal, mint amit eddig átélt. De pillanatnyilag semmit sem tehet, több információra van szüksége Hilliardról. Sóhajtva kattintott a mappára, amelyet a férfival kapcsolatos információk tárolására nyitott. Még egy napba beletelik, mire hozzáférhet Hilliard magánbankszámláinak adataihoz. Addig a lehető legtöbbet ki akarta deríteni róla. Egy óra múlva csöngettek. Tanner ránézett az egyik monitorra, és felismerte Angelt. Pontos volt, mint mindig. – Mi újság? – kérdezte, miután beengedte. Munkatársa – a magas, szürke szemű férfi – vállat vont. – Kelly küzdő típus, jól átvészelte a műtétet. Az orvosok azt mondják, ki kell várni, míg javul az állapota. Sok vért veszített. – Maradandó károsodást szerzett? – Még nem tudni. Angel egy csomagot adott át neki. Tanner megkérdezte:

– Jól haladsz a Calhoun-féle megbízással? – Persze. Három csapatot állítottunk a srácra, az eszement nagybátyja egy ujjal sem érhet hozzá. – Remek – válaszolta elégedetten Tanner. – De vigyázzatok, ne csináljatok semmi törvénytelent. Angel mosolygott. – Soha nem tennék olyat. Pár szóban beszéltek még további megbízásokról, aztán Angel távozott a házból. Tanner értékelte, hogy munkatársa nem kérdezősködik sem a csomagról, sem a váratlan női látogatóról. Hiszen ő maga sem tudta, egyáltalán miért segít Madisonnak, és vajon igaz-e a történet, amit a lány előadott. Valami mégis arra sarkallta, hogy védelmezze őt. Sóhajtva a konyhába ment, a csomagot a pultra tette, utána folytatta munkáját az irodában. Két órával később szünetet tartott, és letusolt. Az irodába visszatérve a monitorra pillantott, és megállapította, hogy Madison ébren van. A konyhába sietett, megfogta a csomagot, és a lány szobájába vitte. Beléptekor Madison az íróasztalhoz tartozó széken állt, és mintha kutatott volna valami után a mennyezeten. – Tudom, nem valami szép ez a szoba – szólalt meg a férfi. Hangjára a lány összerezzent. – Tessék? Jól rám ijesztett. – Mit keres? – kérdezte fölpillantva Tanner. – Kamerát. Gondolom, a szoba minden szögletét figyelik. A férfinak csak néhány másodperc múlva esett le, mire

céloz. – Nem vagyok kukkoló – szögezte le. Borzas haja és a szeme körüli karikák ellenére a lány magabiztosan nézett vissza rá. – Maga mit gondolna a helyemben? – kérdezte, és megrázta kezén a karkötőt. – Ezt a házat szigorúbban figyelik, mint egy bankfiókot. Jeladót tett rám, hogy mindig tudja, merre járok éppen. Ablakok, ajtók bezárva. A foglya vagyok. Ezek után kézenfekvő, hogy kamerák is vannak a szobámban. – Engem hidegen hagy, ha alsóneműben látom. – Az ágyra dobta a csomagot, a székhez ment, átkarolta a nő csípőjét, és leemelte a padlóra. Tannernek az volt a futó benyomása, forró, de túl vékony, domborulatok nélküli testet tart a karjában. Mikor elengedte és hátralépett, a lány rámeredt. – Magamtól is le tudtam volna szállni. – Kétségkívül. – Kézen fogta és kifelé húzta a szobából. Madison tiltakozva bár, de engedett. Az irodánál Tanner kivett egy távirányítót a zsebéből, kikapcsolta a megfigyelőrendszert, és bevitte a lányt a helyiségbe. Eleresztette a kezét, és a monitorokra mutatott. Madison azonban oda se figyelt. – Jöttem volna önként is, nem kell ráncigálnia – mondta. – Együttműködöm magával. – Jó. Nézze csak azt a monitort.

A lány kelletlenül engedelmeskedett. – Ez micsoda? A képernyőn a ház alaprajzát lehetett látni, éppen középütt piros ponttal. – Az a pont én vagyok? – tudakolta Madison. – Találja ki. A lány bizonytalan léptekkel az ablakhoz ment, aztán vissza. A piros pont követte a mozgását. – Kép nincs? – Egyetlen kamera sincs. – Vagyis egyedül a karkötő segítségével tart megfigyelés alatt? Tanner bólintott, és a nő kék szemébe nézett. Madison kimerültnek tűnt, hosszú szőke haja is látott már jobb napokat – mégis gyönyörű volt. Nem mintha a férfit érdekelte volna. – Nem vagyok kukkoló – ismételte Tanner. A lány felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, az összes férfi az. Tanner elmosolyodott. – Más körülmények között esetleg tőlem sem állna távol. – Jó tudni. – Körbenézett a helyiségben. – Árulja el, mire kell magának ez a sok szerkentyű? – Ezek számítógépek és megfigyelőrendszerek. – Azaz senki sem jut be a házba észrevétlenül, se ki. – Ha itt vagyok, nem.

A lány az ablakhoz ment, és kinézett. – Maga itt lakik? – Nem, ez csak rejtekhely. Az ügyfeleim miatt néha szükség van rá. – Értem – bólintott Madison, aztán visszajött az ablaktól. – És most ki az ügyfele, én vagy Christopher? – Még nem tudom. – Maga olyan férfinak látszik, aki mindig pontosan tudja, mit csinál. Tanner vállat vont. – Rugalmasnak kell lenni. Egymás szemébe néztek. A férfi várakozása ellenére Madisonon nem látszott félelem. Talán nem is olyan haszontalan, ahogy gondolta. Van gerince – és kisugárzása. Tanner ráébredt, hogy egyre inkább a hatása alá kerül. Tetszett neki a mozgása, és ahogy ránéz. A pokolba is, gondolta, ez ellenkezik a szabályokkal. Soha nem kezd ki női ügyféllel, soha. – Hozattam magának ruhát – mondta, és kiment a konyhába. Hallván, hogy a lány követi, a távirányítóval újra bekapcsolta a megfigyelőrendszert. – Az egyik emberem dobta be, ott van az ágyán. Madison zavart arcot vágott. – Ez az én holmim? – Elküldtem valakit a lakására. – Járt valaki a lakásomban?

– Nyugodjon meg, nem a fehérneműje érdekelte. Már napok óta ugyanebben a ruhában van, gondoltam, biztosan átöltözne. – Hogyne. Köszönöm. De hogyan jutott be? Tanner ismét megvonta a vállát. – Megvannak a trükkjei. Ha lezuhanyzott, bekapunk valamit. Föl kell tennem néhány kérdést a volt férjével kapcsolatban. – Rendben – mosolyodott el a lány. – Köszönöm. Bement a szobájába, Tanner pedig az irodájában figyelte a képernyőn a piros pöttyöt, ahogy a hálóból a fürdő felé tart. Nehezen tudott a munkájára összpontosítani, helyette folyton elképzelte Madisont, amint meztelenül áll a zuhany alatt. A néhány óra alvás és a zuhany felfrissítette a lányt. Tanner embere farmert, pólókat, hálóingeket és pipereholmit csomagolt össze. Madison igyekezett elhessegetni a gondolatot, hogy idegen férfi kotorászott a dolgai között. Azok után, ami vele történt, ez a legkevesebb. Miután kimosta a szennyes ruháit, és hajat szárított, orra elárulta neki, hogy Tanner főz. A paradicsomszósz és a fokhagyma illatától összefutott a nyál a szájában. A közelgő lakomának örvendezve ment ki a konyhába. Tanner a tűzhelynél állt, mosolyogva fordult a lány felé. Madison nem tudta, mi lepi meg jobban: a mosolya, vagy az,

hogy főz. – Semmi extra – mondta a férfi. – Bolognai spagetti és saláta. Madisonnak korgott a gyomra. Egyszeriben semmire sem tudott gondolni az evésen kívül. – Éhen halok. A férfi az étkezőasztalra mutatott. – Foglaljon helyet! Alighogy odatett egy adagot a lány elé, és leült az asztalhoz, vendége rögtön nekilátott. Mennyei érzés volt újra meleg ételt érezni a hasában. – Ne haragudjon, hogy így habzsolok. – Semmi baj – mosolygott a férfi. Három adag tészta és egy nagy tál saláta után Madison sóhajtva dőlt hátra. – Jobban van? – érdeklődött Tanner. – Sokkal jobban – bólintott a lány. – Köszönöm, hogy főzött, remek volt. A férfi megint mosolygott. – A bolognaim a világon a legjobb. A közvetlenségnek ez a hirtelen megnyilvánulása zavarba ejtette a lányt. Vendéglátója eddig nagyon szigorúnak mutatkozott. A mosoly szelídebbé tette arcvonásait, már-már barátságosnak tűnt. Madison örült, hogy a zord felszín érző lényt takar. – Minden részletet el kell mondania a volt férjéről –

mondta Tanner. – Minél többet elárul róla, annál gyorsabban haladok a nyomozásban. – Nem gond. A férfi arcáról elillant a mosoly, egyszeriben éppolyan megközelíthetetlenné vált, mint előtte. – Meséljen el mindent a legelejétől. – Megfogott egy jegyzetfüzetet. – Hol ismerte meg Hilliardot? – Apám hozta el vacsorára egyik nap, egy konferencián ismerkedtek össze. Christopher nagy hatással volt rám. A szülei épp akkor haltak meg, amikor doktorálni készült, ő mégis megírta a disszertációját, és közben még a családi vállalatot is vezette. Apám csodálta a becsvágyáért. Tanner jegyzetelt. – Egész pontosan mi fogta meg benne? Elvégre hozzáment feleségül. Valami biztosan tetszett benne magának. Madison eltöprengett a kérdésen. Ennek már ezer éve… – Akkor még másmilyen volt – válaszolta. Fölkelt, és elkezdte leszedni az asztalt. – Meg én is. Okos, sármos és igényes volt. Elvarázsolt a lénye, a stílusa. Két hónappal a megismerkedésünk után eljegyeztük egymást, három hónappal később megkondultak az esküvői harangok. Túl gyorsan történt az egész. Csak később ismertem meg az igazi Christophert. – És az milyen? Madison kereste a választ, miközben a tányérokat a mosogatógépbe tette.

– Van egy sötét oldala. Mint említettem, imád játszani. Volt, hogy szemrebbenés nélkül elveszített egymillió dollárt. És eléggé hangulatember: ha olyanja van, üvöltözik. Sokan kerülik is emiatt. – Érdekes. De ettől még nem lesz emberrabló meg gyilkos. A lány megtörölte a kezét, és a férfira nézett. – Nem hisz nekem? – Több információra van szükségem. Mondjon valamit a volt férje cégéről. Említette, hogy a szülei halála után átvette a vezetését. Hogyan haltak meg? – Autóbalesetben. Síelni mentek a hegyekbe, és megcsúsztak a jeges úton. – Kivizsgálták a baleset okát? – Nem. De miért kérdi? – Ha képes elrabolni magát, miért ne lenne arra is képes, hogy megölje a szüleit? – De ő… – Ez a feltételezés elnémította Madisont. Tényleg megtörténhetett, amit a férfi mond? – Nem tudom. Lehet, hogy van benne valami. – Meséljen az apja cégéről! Miután letörölte a munkapultot, a lány visszament az asztalhoz, és leült. – Az Adams Electronics védelmi rendszereket gyárt a hadseregnek. Mihelyt egy új technológia megjelenik a piacon, valaki megpróbálja feltörni. Apám cégének több szerződése is van a sereggel. Elhoznak hozzá külföldi technológiákat, ő

pedig addig töri a fejét, míg nem talál valamit, amivel hatástalanítani tudja őket. – Feltételezem, a családi vagyon nem kizárólag ezekből a szerződésekből származik. – Nem, apámnak természetesen vannak más ügyfelei is. Ezek a megbízások szép pénzt hoznak. Tanner tovább jegyzetelt. Madison örült, hogy nem Christopherről kérdezi, nem akart visszagondolni a vele töltött időkre. – Egyedüli gyerek? – Igen. Apám valószínűleg fiút akart, aki majd a nyomdokaiba lép. Engem azonban mindig hidegen hagyott a családi vállalat. – Mi van az anyjával? Madison hátradőlt a székben, és karba fonta a kezét. – Meghalt. Több mint tíz éve. Őt sem érdekelte a cég sosem. A családja mindig is jómódú volt. Apám egy dúsgazdag vőlegény kezéről csapta le annak idején. – Az anyja családja mivel szerezte a vagyonát? A lány a homlokát ráncolta. – Régóta az építőiparban tevékenykednek. – Vagyis nincs összefüggés a mostani esettel? – Nincs. – Hilliard mivel foglalkozik? – Zavaróberendezések technológiájával. Ha jól tudom, olyan rendszer kifejlesztésén dolgozik, amit nem lehet

kiiktatni. Ha egy repülőgépet fölszerelnek ilyennel, a világ egyetlen radarja sem fogja jelezni. – Tehát ha a gép átrepül Washington fölött, egyetlen radarképernyő se mutatja? – Pontosan erről van szó. – Ez nem akármi. – Bizony nem. Sok-sok milliót ér. Tanner bólintott. – Vélhetően olyan sokat, hogy azért még ölni is megéri. Erre a lány inkább gondolni sem akart. – Van olyan nagy ész, hogy mindezt megvalósítsa? – kérdezte a férfi. – Nem tudom. Mindenesetre apámnak ez a véleménye. – A válásuk idején Blaine folyton emlegette is Christopher hatalmas intelligenciáját. Mintha ez ok lett volna rá, hogy a férje mellett maradjon. – Az apja képes lenne hatástalanítani ezt a szerkezetet, ha Hilliard megépíti? – Kételkedik benne, hogy sikerülne. – Ők ketten közösen dolgoznak a projekten? – Remélem, nem – felelte halkan Madison. – Apám jó ember. Az emberi kapcsolatokban persze kissé gondatlan, de őszinte. Sajnos néha megfeledkezik az elveiről, ha valami izgalmas problémát szimatol. – Vagyis megvehető? – A pénz nem fontos neki, van belőle elég. – A lány

felsóhajtott. – Hogy van a kollégája? – terelte másra a szót. Tanner gondolni se mert rá, mi lenne, ha Kelly nem épülne föl. Félt, hogy esetleg neki kell közölnie a halálhírt a szüleivel. – Túlélte az operációt – mondta. – Sajnálom, hogy megsebesült. – De hát nem maga lőtt belé. – Akkor is… – Ha igaza van, és Hilliard tényleg a váltságdíjért rabolta el magát, tajtékozni fog dühében. Mégiscsak húszmillió csúszott ki a markából. A lány felfigyelt. – Nem kapta meg a pénzt? – Az embereim visszaszerezték, és átadták az apjának. – Ennek nagyon örülök. – Engem még mindig az foglalkoztat, mire kellhet neki az a pénz. – Hogy kifizesse a játékadósságait. – Azok nem olyan tetemesek. – Honnan veszi? – Utánanéztem. – Akkor nem tudom. Talán a zavaróberendezésre. – Elképzelhető. – Észrevette, hogy Madison egyik ujjával végigsimít a sebhelyén. – Hogyan szerezte? A lány ijedt gyorsasággal kapta el a kezét, és az asztalra meredt.

– Már nem emlékszem pontosan. Most biztos azt gondolja, dilinyós vagyok, de tényleg ez az igazság. Beverhettem a fejem. Csak annyit tudok, hogy épp veszekedtünk Christopherrel. Azt akarta, hagyjam ott a munkám. Hogy aztán mi történt, homályba vész. Tanner kétkedve pillantott rá. – Van munkája? – Igen. De pénzt nem kapok érte, tiszteletbeli állás. – Belenézett a férfi szemébe. – Látja, mégse vagyok olyan haszontalan. Erről Tanner még mindig nem volt meggyőződve. – Hadd tippeljek: Hilliard nem akarta, hogy a felesége dolgozzon. Így van? – Igen. Ő és az apám egy húron pendültek. Úgy vélték, otthon kell maradnom, és eljátszanom a jó háziasszonyt. Azt hiszik, nem vagyok elég erős a munkához. Tanner csodálkozott: ő nagyon erősnek látta. – Veszekedés közben Christopher megütött – folytatta Madison. – Ez volt az első eset, hogy erőszakot alkalmazott magával szemben? – Igen. Ez az egyik ok, amiért elhagytam. – Érthető. Elesett, amikor megütötte? – Nem. Csak álltam ott, és bámultam rá. Valószínűleg azt se tudta, mit csinál. – Higgye el, tudta ő azt.

– Az utolsó, amire emlékszem, az, hogy vérzek. Biztos nekivágódtam egy üveges ajtónak. De nem tudom, Christopher lökött-e meg, vagy egyszerűen nekiszaladtam. Tanner fogadni mert volna, hogy az előbbi történt. Nem csoda, ha Madison nem emlékszik: egyetlen nő számára sem kellemes szembesülni a ténnyel, hogy a férje szörnyeteg. – Rám ordított – folytatta Madison. – És mintha valamiféle örömöt láttam volna rajta. A fejemhez vágta, hogy most éppolyan csúnya vagyok, mint azok a gyerekek, akikkel foglalkozom. Aztán egyszerűen otthagyott. Nekem kellett kocsival bemennem a kórházba, ahol összevarrták a sebet. Utána rögtön felhívtam az ügyvédemet, és megkérdeztem, mire van szükség a válóper benyújtásához. De csak hónapokkal később mertem megtenni. Tanner a jegyzeteire bámult. Ebben a pillanatban képtelen volt a lány szemébe nézni, túl személyessé vált számára a beszélgetés. – Milyen gyerekekkel foglalkozik? – Szegény családból származókkal, akiknek van valamilyen torzulás az arcukon. A segélyszervezet, amelynél dolgozom, fedezi a műtét költségeit és a család utaztatását. Mindent fizetünk, még az utókezelést is. – Madison elmosolyodott. – A gyerekek nagyon bátrak. Rengeteg megpróbáltatáson mentek keresztül, mégis hihetetlen nyugalommal tűrnek. A szeme csillogott, amikor a kis védenceiről beszélt. – Én a családok oda-vissza utazását intézem – folytatta. –

Továbbá én vagyok az, akihez ott helyben fordulhatnak, ha bármiben segítségre van szükségük. Vajon ezért hagyta meg a sebhelyet? Hogy a gyerekek azt higgyék, közülük való? Nem, annyira azért biztosan nem önzetlen, gondolta a férfi. – Igyekszünk a lehető legérdekesebbé tenni az otttartózkodásukat – mesélte Madison. – Szabadidőparkokba kirándulunk, wellnesskezeléseket kínálunk az anyukáknak. El sem tudja képzelni, milyen fontos ezeknek a gyerekeknek, hogy végre olyanok lehessenek, mint a többiek. – Hogyan jutott ehhez az álláshoz? – Véletlennek mondanám. Egyik nap leverten ültem a buszon. Igen, a gazdag nőknek is vannak rossz napjaik… Egy sorral arrébb síró nőt láttam a lányával. Rendes esetben nem törődtem volna velük, de ezen a napon minden más volt. Valahogy olyan érzésem támadt, segítenem kell nekik. Odamentem, és megszólítottam őket. Ivott egy korty vizet. – Kiderült, hogy a lány farkastorokkal született. Nagy utat tettek meg Los Angelesig, hogy megműttessék a lányt, de amikor a városba érkeztek, senki nem tudott az operációról. Fogalmam sincs, mi történhetett pontosan, de érthető módon mindketten halálosan el voltak keseredve. Felsóhajtott. – Elvittem őket egy szállodába, aztán fölkerestem a segélyszervezetet. Beletelt néhány napba, de a kislányt végül

megoperálták. Én pedig megtaláltam a hivatásomat. Tannert meglepte ez a nagy lelkesedés. – Úgy veszem ki, szereti a munkáját – jegyezte meg. – Ez az életem. Miután elhagytam Christophert, a gyerekekért folytatott munka volt az egyetlen kapaszkodóm. – Komoly arccal pillantott a férfira. – Most két hét kimaradt. – Semmiképp se próbáljon meg kimenni a házból! – figyelmeztette Tanner. – Tudom, nagyon kockázatos, de azt gondoltam, legalább a számítógépét használhatnám talán, hogy megnézzem az emailjeimet. – Nem! – Miért? – Ebben a házban én hozom a szabályokat – emlékeztette a lányt. – De hát nem cipőt akarok venni az interneten! A gyerekeimmel szeretnék törődni. – Nem lehet. Madison mindkét kezével dühösen az asztalra csapott. – Semmi oka, hogy ilyen szigorú legyen! Nekem nagyon fontos a munkám. El sem tudja képzelni, milyen az, torz arccal felnőni. – Egyáltalán nem is ismer. A lány fölnevetett. – Ugyan, Tanner, nézzen már magára! Jóképű, sikeres, és valószínűleg mindig is ilyen volt. – Arca komolyra vált. –

Ezek a gyerekek nem ilyenek. Fejlődési rendellenességgel jöttek a világra, kicsi koruk óta csúfolják őket. Szükségük van rám, és én ott akarok lenni mellettük. Ha a távollétem miatt akár csak egyetlen gyerek lemarad a műtétről, ez az egész itt semmit sem ér. – Szép szónoklat. – Komolyan gondolom. – Kockára tenné az életét ezekért a gyerekekért? – Igen – válaszolta habozás nélkül Madison. – Felőlem maga is átnézheti az e-mailjeimet. Akár ott állhat a hátam mögött, amikor írom őket, nekem mindegy. Tanner hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Felállt, összeszedte a jegyzetlapjait. – Még gondolkodom rajta. De semmit sem ígérhetek.

4. Madison két hét óta először aludta át az éjszakát. Felébredve úgy érezte magát, mint aki újjászületett. Egy kiadós zuhany után felöltözött, és kiment a konyhába kávét főzni. Ahogy várta, a férfi már talpon volt. A monitorszobában talált rá: az egyik számítógép előtt ült, és gépelt valamit. Most farmernadrág és fekete póló volt rajta, amely kiemelte az izmait. A lány azon tűnődött, mikor juthat ideje edzésre. Mert mintha egész álló nap dolgozna. – Jó reggelt! – üdvözölte a férfi Madisont, és odafordult felé. – Korán kelt. A lány a faliórára pillantott: kevéssel múlt hét. – Szeretném kihasználni a napot. – Ami persze csak akkor lehetséges, ha Tanner rendelkezésére bocsát egy számítógépet. Ezt azonban inkább kávé mellett akarta szóba hozni, így vissza is ment a konyhába, ahol már elő volt készítve a kanna. Töltött magának egy csészével, leült a konyhaasztalhoz, és eltűnődött a helyzetén. Együtt lakik ezzel az idegennel, gyakorlatilag fogolyként a férfi házában. Nem tudja, mi zajlik Tannerben. Hogyan bízzon meg valakiben, akit egyáltalán nem ismer?

Amikor Tanner is bejött a konyhába kávéért, Madison megcsodálta izmos testét. Más körülmények között vonzónak találta volna, most inkább a rejtélyt látta benne. – Miért csinálja ezt? – kérdezte. A férfi nem értette. – Szeretem a kávét – felelte. Madison elmosolyodott. – Úgy értem, miért segít nekem? – Mert azzal bíztak meg, hogy kiszabadítsam, nem pedig azzal, hogy átadjam egy lehetséges gyilkosnak. Amíg nem vagyok meggyőződve a biztonságáról, addig itt marad. – Tehát úgy döntött, azt teszi, ami helyes. Tanner felvonta a szemöldökét. – Éppen ezt nem tudom még. Hogy helyes-e, amit teszek. – Még mindig nem hisz nekem, ugye? – Néhány dolog nem világos. Például hogy az apjának mi köze van ehhez az egészhez. – Jobban érezném magam, ha őrá vigyázna. Ki tudja, mikre nem képes Christopher. – Fontolóra veszem. – Természetesen fizetek érte. A férfi beleivott a kávéjába. – Nem erről van szó – mondta. Madisont megnyugtatta volna, ha Tanner szemmel tartja az apját. Christophertől bármi kitelik. – Miért nem hagy egyszerűen békén az exférjem? Ha csak

rágondolok, libabőrös leszek. – Úgy tűnik, eddig nem ment el a rendőrségre. És engem se keresett. – Látja? Ha kicsit is fontos lennék számára, már régen bevonta volna a rendőrséget. – Lehet, hogy igaza van. Legalább nem szolgáltatta ki a volt férjének. Madison igen hálás volt neki ezért. – Megbolondulok az unalomtól – mondta. – Gondolkodott azon a számítógépdolgon? – A férfi arcán átsuhanó mosoly meglepte a lányt. – Ez azt jelenti, megengedi, hogy lehívjam az e-mailjeimet? – kérdezte reménykedve. – Csak azzal a feltétellel, hogy elolvashatom őket, továbbá másolatot készíthetek a merevlemeze teljes tartalmáról. Madison megkönnyebbülten sóhajtott. – Felőlem kívülről is megtanulhatja az egészet. Egyszerűen csak újra dolgozni akarok. A laptopom otthon maradt. – Gondoltam. Elküldöm érte az egyik emberemet. Írja fel, ha még valamire szüksége van. A lány örvendezett magában, és miután Tanner visszament az irodájába, mindjárt tollat és jegyzetlapot keresett, aztán felírta, mit szeretne még elhozatni a lakásából. Utána követte a férfit. – Tessék – mondta, és odanyújtotta a cetlit. A férfi elvette, átfutotta, kikapcsolta a számítógépet, és az ajtó felé indult.

– Néhány óra múlva itt vagyok. El akar menni? A lány nem tudta eldönteni, ez jó-e, vagy rossz. – Rendben – válaszolta. – Ne csináljon ostobaságot. Tudja jól: amint kilép a házból, bekapcsol a riasztó, továbbá üzenetet kapok a személyhívómra. Ha nem tartja be a szabályaimat, a megállapodásunk érvénytelenné válik. Elég érthetően fejeztem ki magam? Madisonnak eszében sem volt elszökni, habozás nélkül beleegyezett. Pár perc múlva egyedül maradt. Engedett a kísértésnek, fölemelte a telefonkagylót. Nem lepte meg, hogy egy gépi hang a biztonsági kódot kéri. Lényegében Tanner foglya, és ez nem egyhamar fog megváltozni. Átment a nappaliba, bekapcsolta a tévét. Egyelőre nem tehetett mást, mint hogy vár. Míg Tanner másolatot készített a lány laptopjának merevlemezéről, Madison türelmetlenül toporgott a háta mögött. A férfit idegesítette a jelenléte. – Nem lehet gyorsabban? – kérdezte izgatottan a lány. – Ennyire sokáig mégse tarthat! – Ha eltereli a figyelmemet, azzal nem jutunk előbbre. – De van a házban internetkapcsolat, ugye? – Persze, de mint mondtam, ellenőriznem kell majd az emailjeit.

– Csak a munkámat fogom végezni. Ne higgye, hogy a szeretőmmel cseverészek. – Jó tudni. De inkább attól tartok, elárulja valamelyik barátnőjének, hol tartózkodik. Írjon csak annyit, hogy beteg, és egy ismerősénél lábadozik, vagy hogy nincs a városban. – Ahogy kívánja. Tanner felállt, és odaadta neki a laptopot. – Nagyon köszönöm! – A lány végtelenül boldognak látszott. – Ígérem, csak munkára fogom használni. De ugye Christopher nem tud betájolni? Mert számítógépzseni… – Nem tudja. Még ha megpróbálna is a laptopon át a nyomára bukkanni, rossz címre jut. A külvilág számára ez a ház gyakorlatilag nem létezik. – Remek. Igazán nagyon hálás vagyok magának. Végre megint dolgozhatok! – Azzal sarkon fordult és már sietett is a szobájába. Tanner nézte, ahogy elmegy, és kedvét lelte a látványban. Ha nem lenne ilyen vézna, akár tetszene is neki. Persze attól még eszében sincs kapcsolatot kezdeni vele. Egyrészt nem az esete, másrészt jelen körülmények között semmiképp se jöhet szóba ilyesmi. No és vélhetően ő sem érdekli Madisont. A hozzá hasonló nők csak bonyodalmat okoznak. Biztosan sose volt még egyéjszakás kalandja, nem olyan típusnak látszik. És Tanner mégis képtelen volt elhessegetni a felismerést, hogy kezdi megkedvelni őt. Más, mint a többi gazdag nő, akit

eddig megismert. Segít a rászorulókon, és nem olyan felszínes, mint ahogy feltételezte. Igaz, mindezt akár meg is játszhatja. Hogy a története igaz-e, arra elég hamar rá fog jönni. Legkésőbb amikor átkutatta a laptopja merevlemezét. Ránézésre Sztanyiszlav nem volt félelmetes ember. Ellenkezőleg: inkább olyannak látszott, aki a légynek sem árt. Christopher azonban ismerte a sötét oldalát. Szemtanúja volt, amikor az orosz levágta egy férfi kezét – pedig a szerencsétlennek csupán annyi volt a bűne, hogy ellopott száz dollárt Sztanyiszlav kaszinójának pénztárából. Így aztán Christopher homlokán kiütött a jeges veríték, miközben Sztanyiszlav az irodájában járkált, és a falon lógó képeket csodálta. Az ajtóban álló két megtermett orosz le sem vette róla a szemét. – Nagyon szép – mondta enyhe akcentussal. – Tetszik az irodája. Szereti a művészetet? – Ööö… igen. De az igazi szenvedélyem odalent van a laborban. – Ezzel nyilván a technológiára céloz, amelyet tőlem szerzett, és a sajátjaként akar beállítani. Christopher nagyot nyelt. – Én… ööö… Sztanyiszlav fölemelte a mutatóujját. – Ti, amerikaiak azt hiszitek, ti vagytok a legjobbak. Azt

gondoljátok, elmaradott ország vagyunk, ötletek nélkül. Mégis hová mentek, amikor a legújabb technológiára van szükségetek? – Belenézett a másik férfi szemébe. – Hát Oroszországba! A tudósaink kifejlesztették a radarzavarót, amire oly nagyon fáj a fogatok. Megtehettük volna, hogy iderepülünk, és meglepünk titeket álmotokban. – Ebben nem kételkedem – felelte remegő hangon Christopher. Sztanyiszlav tett egy lépést felé. – De nem tettük meg. Hanem helyette együtt akarunk működni veletek: vagyis eladásra kínáljuk. Christopher buzgón bólogatott. – Azért jöttem magához, mert jó hírem van – folytatta az orosz. – Azt gondoltam, üzletelhetnénk. Megbíztam magában. – Ezt nagyra becsülöm – igyekezett a válasszal Christopher. – Nem szeretném, ha elvesztené a bizalmát irántam. – Akkor hol van az az istenverte pénz?! – robbant ki Sztanyiszlavból a harag. Hilliard rémülten összerezzent. A két óriás rögvest ott termett mellette és karon ragadta. – Talán azt hiszi, nem tudom, milyen értékes ez a technológia? – Sztanyiszlav már le is csillapodott. – Mihelyt a cége megépítette a prototípust, maga kijátszhatja a világ összes radarrendszerét. Ez nagy hatalmat ad a kezébe. A cége

hatalmasra hízhat, milliárdos forgalommal. – A fejét csóválta. – És maga mégis megpróbál átverni engem. Christopher egyre jobban pánikba esett. – Nem, dehogy! – Lelki szemeivel látta a kaszinóbeli szegény ördög levágott kezét. – Eszemben sincs becsapni. Esküszöm! Elő akartam keríteni a pénzt, de meghiúsult a tervem. Valaki keresztezte az utamat. Sztanyiszlav gyanakodva fürkészte. – Miféle terv? Christopher habozott: nem tudta, hogyan fogadja történetét az orosz. – Elraboltattam a volt feleségemet, és rábeszéltem az apját, fizesse ki a tizenötmilliós váltságdíjat. – Ötmilliós játékadósságáról inkább hallgatott. Sztanyiszlavnak arcizma se rándult. Christopher már felkészült a legrosszabbra, ám ekkor a három orosz egyszeriben hahotára fakadt. A két gorilla elengedte. Megkönnyebbült, de a lába még mindig reszketett. Sztanyiszlav hátba ütötte. – Elrabolta a volt feleségét? Ez igen! Maga akár orosz is lehetne! Hol csúszott félre a dolog? – A cég, amelyet megbíztam a feleségem kiszabadításával, visszavitte az apósomnak a váltságdíjat, mielőtt elhozhattam volna. Sztanyiszlav ismét elkomolyodott. – Ahhoz képest, milyen intelligens, túl sokat hibázik. Ez

nem tetszik nekem. – Tudom. Sajnálom. – Ha ez a Tanner a keze közé kerül, kinyírja! Sztanyiszlav ránézett az embereire, aztán így szólt: – Egy hetet adok magának, barátom. Ezt is csak azért, mert olyan messziről jöttünk, és mert sok időbe telik új vevőt keresni. Ha egy héten belül nincs meg a pénz, megölöm. És könyörögni fog, hogy tegyem meg. Christopher minden szavát elhitte. – Me-egkapja a pénzét – dadogta. Az orosz vállat vont, aztán mindhárman kimentek az irodából. Christopher az irodai székébe roskadt, és nagyot lélegzett. Egy hete van. Mire elég ennyi idő? Kirabolhatna egy bankot, de az túl veszélyes. Jobb lenne Blaine Adamshez fordulni. Már szó volt köztük a vállalataik egyesítéséről. A részvények felértékelődnének, eladna belőlük, így talán összejönne a tizenötmillió. Ha megszerezte volna a váltságdíjat, most nincs nyakig a slamasztikában. Tanner Keane még megfizet! Madisont pedig, mihelyt visszakerül hozzá, kényszeríteni fogja, hogy írassa rá a Blaine cégében birtokolt tulajdonrészét, az több lehet tízmilliónál. Előbb azonban meg kell találnia a lányt. Madisonnak valahogyan sikerült meggyőznie Keane-t, hogy ártatlan, mint a ma született bárány, ő, Christopher viszont gonosztevő. Szüksége van a nőre – de hogyan hitesse el vele, hogy

biztonságban van mellette? Ki kell eszelnie valamit. Madison gépének merevlemezét könnyű volt átvizsgálni. Tanner megbizonyosodott róla, hogy a lány szinte csak emailezésre használja a laptopját. Úgy tűnik, igazat mondott a munkájával kapcsolatban. A fájlok eltorzult arcú gyerekekkel kapcsolatos információkat tartalmaztak, ezenkívül időpontok, útitervek, orvosi szakvélemények és utókezelési beszámolók voltak lementve. A férfi találomra kiválasztott egy e-mailt, és megnyitotta. Kedves Madison! Végtelenül hálás vagyok neked. Csodaszép a ruha, amit ajándékba adtál. A frizura pedig, amit a fodrásznő csinált, egyszerűen fantasztikus. Anyu azt mondja, előhívatja a képeket, és küld belőlük neked. Még mindig nem tudom elhinni, hogy életemben először táncolni voltam. Bricke igazán dögös volt. Kaptam tőle egy virágos kitűzőt. Olyan romantikus volt minden! Búcsúzóul még meg is csókolt! Mielőtt veled találkoztam, nem hittem, hogy valaha is szeretni fog egy fiú. Annyira csúnya voltam, de te azt mondtad, gyönyörű leszek, és megváltozik az életem. Pontosan így történt! Nagyon szeretlek téged, és nem is tudom, hogyan

köszönjem meg. Te vagy a legjobb ember a világon. Barátnőd: Kristen Tanner pár másodpercig csak bámulta a képernyőt. Madison tényleg törődik ezekkel a gyerekekkel. A férfiban fölmerült a kérdés, miért tesz ilyet, aki gazdag és szép. Hány meg hány ember elment volna szó nélkül a buszon síró asszony és a lánya mellett! Tűnődve fordult a megfigyelőmonitor felé. Madison a szobájában ült, nyilvánvalóan épp lehívta az e-mailjeit. Az utóbbi két napban Tanner gyötörte és fenyegette őt. A lány pedig ahelyett hogy panaszkodott volna, mindenben engedelmeskedett. Eddig hazugságon se kapta. Talán tényleg az, akinek mutatja magát. Pedig a férfi azelőtt elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy nő gazdag, ugyanakkor jóravaló lehet. Halk vészjelzés hallatszott. Tanner látta a képernyőn, hogy Madison e-mailt akar küldeni. Megnyitotta és elolvasta: ártalmatlan üzenet volt a főnökének. A lány beszámol neki egy váratlan, de sürgetően fontos családi eseményről, amely távol tartja a munkától. Több dokumentumot is csatolt hozzá, és a hírekről tudakozódott, továbbá felajánlotta, hogy otthonról dolgozik. Miután Tanner másodszor is elolvasta az e-mailt, továbbította a címzettnek. Egy másik levélben Madison arra kérte asszisztensnőjét,

tájékoztassa egy égési sérüléses gyerekről. Tanner ezt a levelet is elküldte, majd folytatta a merevlemez vizsgálatát. Már nem számított gyanús felfedezésre, de ragaszkodott az alapossághoz. Madison örült, hogy két hét után végre újra dolgozhat. A gyerekektől érkezett e-mailek olvasása boldoggá tette. Amikor Tanner belépett a szobájába, szívverése furamód hirtelen felgyorsult. Pedig semmi esetre sem hagyhatja, hogy bármi kialakuljon köztük. A férfi persze jóképű, de nem szabad elfelejtenie, hogy ő nem éppen a szíve csücske, és csak azért nem adja át a volt férjének, mert az élete forog kockán. Mielőtt megszólalhatott volna, Tanner odament az ágyához, és több papírlapot dobott rá. – Ez micsoda? – bámult rá kérdőn a lány. – Magyarázatot követelek. Találjon ki valamit ízibe, mert nem sok választ el attól, hogy elvigyem a volt férjéhez. Madisont elfogta a félelem. Fölvette a lapokat, és olvasni kezdte. E -mailek voltak, melyeket Christophernek írt. Könyörög bennük a férfinak, hadd menjen vissza hozzá. Még szexuális jellegű szívességek is szóba kerültek. Meg se kellett néznie, mi áll a többi levélben. Most aztán Tanner egyetlen szavát se hiszi el többé. Valósággal a bőrén érezte a férfi dühét. – Ezt nem én írtam – jelentette ki.

– A maga számítógépén találtam. – De nem tőlem vannak. – A levelekre bámult: bárcsak kézzel írták volna őket, akkor könnyen tisztázhatná magát. – Esküszöm! – Hát akkor ki írta őket? – kérdezte hitetlenül a férfi. – Most persze azt fogja mondani, a volt férje betört magához, és rámásolta az e-maileket a számítógépére. – Korántsem lehetetlen. – Még ha ő maga sem hiszi is el, igaz kell hogy legyen. Kétségbeesés fogta el. – Tanner, ezeket a leveleket nem én írtam. Nem akarom, hogy valaha is közöm legyen ehhez az emberhez. – Értem. A férfi sarkon fordult és menni készült. Madison tisztában volt vele, hogy ő az egyetlen reménye, nélküle gyakorlatilag máris halott. Utánaszaladt és a karjánál fogva visszatartotta. Tanner bosszúsan nézte. – Mondtam, hogy ne akarjon bolonddá tenni – förmedt rá. – Semmi kedvem a kisded játszmáihoz. – Igazat mondtam. Nincs közöm ezekhez a levelekhez. A férfi arca kifejezéstelen maradt, Madison azonban érezte a bizalmatlanságát. – Megteszem, amit akar – szólt kétségbeesve. – Hogyan bizonyítsam

be

az

ártatlanságomat?

hazugságvizsgáló gépre is ráköthet! – Az nem elég megbízható. – Mégis több a semminél.

Tőlem

akár

– Szívesebben használok kábítószert. Még mindig hajlandó alávetni magát? – kérdezte megvetőn. A lány nyelt egyet. Berzenkedett a gondolat ellen, hogy bedrogozzák, de bármire készen állt, csak hogy ne kelljen visszamennie Christopherhez. – Jól van, adja be azt az igazságszérumot. – El fogja veszíteni az uralmat önmaga felett – figyelmeztette a férfi. – Nem valami üdítő élmény. – Képzelem. De ha ez az egyetlen módja, hogy meggyőzzem az igazságról, vállalom. Tanner vállat vont. – Mi a teendőm? – kérdezte a lány. – Adok egy injekciót. Várunk húsz

percet, aztán

elbeszélgetünk. – Rendben. Gyorsan lezárom a laptopomat. – Ha készen van, jöjjön az irodámba. Gondolom, előtte még kimenne WC-re. Madison inkább meg se kérdezte, miért említi ezt. Tanner az irodába ment, és kikapcsolta a megfigyelőrendszert, hogy Madison beléphessen a helyiségbe. Utána az egyik fiókból kivette az igazságszérumot. A szernek megvan az az előnye, hogy nem csupán az igazat csalja elő a kérdezettből, hanem a kikérdezés emlékét is törli a

fejéből.

Mellékhatásként

rendszerint

hosszan

tartó

kábultság és erős mámor jelentkezik. Tanner türelmetlenül készítette elő a fecskendőt. Amikor rábukkant a nő Christopherhez írt e-mailjeire, magánkívül volt a dühtől. Épp csak éledező bizalma megrendült, és elhatározta, visszaviszi Madisont a volt férjéhez. Ám a lány reakciója, és beleegyezése, hogy kábítószer hatása alatt válaszol a kérdéseire, arra indította a férfit, hogy adjon neki egy második esélyt. Rémülten gondolt vissza, mennyire személyesen érintette a levelek fölfedezése. Voltaképpen közömbösnek kellett volna lennie, végül is csak munkáról van szó. És mégis: megcsalva érezte magát. Restellte, hogy drogot ad neki, mert ugyan szerette volna a szájából hallani az igazságot, ártani viszont nem akart Madisonnak. Hirtelen mozgást észlelt az egyik monitoron. Angel volt az: egyenesen a ház felé tartott. Az arcából Tanner rögtön kitalálta, hogy baj van. Mielőtt Angel kopoghatott volna, feltépte az ajtót. – Kelly egy órával ezelőtt meghalt – közölte Angel. – Váratlanul szövődmények léptek fel. Ezek szerint mégsem viselte olyan jól a műtétet. Tudom, hogy nagyon el vagy foglalva, ezért még időben értesítettem a családot. A menyasszonya és az anyja végig ott volt a betegágyánál. Tanner hitetlenkedve csóválta a fejét. – De hát félig még gyerek volt… – Mégis úgy harcolt, mint egy férfi – mondta Angel. –

Mindannyian örültünk, hogy köztünk van. – Megmondod a többieknek? – Igen. Először veled akartam tudatni. – Köszönöm. Angel biccentett, azzal elhagyta a házat. Tanner sóhajtva zárta be az ajtót. Hat éve ismerte meg Kellyt, a fiú akkor még épp csak húszéves volt. Azért állt be hozzá, mert a kihívást kereste. Tanner elküldte, mondván, előbb nőjön fel. Tudni akarta, komolyan gondolja-e a srác, hogy erre a pályára lép. Három év múlva aztán Kelly tényleg visszatért. A hadseregnél befutott rövid karrierje során több érdeméremmel tüntették ki a bátorságáért. Tannernek ez annyira imponált, hogy állást ajánlott neki. És most a fiú halott – mindez egy olyan akció miatt, amelynek egészen rutinszerűen kellett volna lezajlania. – Készen állok – mondta Madison. A férfi nem hallotta, hogy belépett. A lány időközben átöltözött, a ruhája előkelőnek hatott. Most ott állt a férfi előtt, és bámulta. Tanner e pillanatban csak arra tudott gondolni: Kelly halála ennek a nőnek a bűne. – Meghalt – mondta. – Kelly O’Neil. A családja több mint száz éve jött át Írországból. Két lánytestvér, egy anya és egy menyasszony maradt utána. Nemrég kérte meg a kezét. Előtte volt az élet: meg akart nősülni, gyereket nevelni, együtt megöregedni a feleségével. És most halott!

Madison elsápadt. – Az én hibám. – Ezzel nem vitatkozhatom. A lány még mondani akart valamit, ám aztán megfordult és a szobájába futott.

5. Madison leült a kád szélére, és levegő után kapkodott. A gyomra még mindig görcsölt, de a hányinger elmúlt. A szíve szakadt belé, hogy Kelly őmiatta halt meg. Győzködte magát, hogy nem ő az oka, elvégre Christopher emberei nyitottak rá tüzet – ám a fiatalembert mégiscsak azért lőtték meg, mert részt vett a kiszabadításában. Valahogyan jóvá kell tennie a dolgot. De hogyan? Kelly családja sohasem fogja kiheverni ezt a megrázkódtatást. Madison lassan felállt, és a mosdóhoz ment arcot mosni. Amikor a kezét törölte, a tükörben meglátta Tannert. – Készen áll? – kérdezte a férfi. – Tessék? – Kezdhetjük a kikérdezést? A lány nem tudta eldönteni, mi rémíti meg jobban: a kikérdezés szó vagy a férfi hideg tekintete. – Most képtelen vagyok rá – felelte. – Már beleegyezett. Nincs visszakozás. Mielőtt tiltakozhatott volna, Tanner karon ragadta és kifelé húzta a fürdőszobából. A lány túlságosan is meglepődött, semhogy védekezni tudjon. Vagy lelke mélyén meg volt győződve róla, hogy büntetést érdemel. Utána talán majd jobban érzi magát. A férfi íróasztalán heverő tű látványa

azonban elborzasztotta. – Ne! – kiáltotta, és megpróbálta kiszabadítani magát a szorításból. Tanner nem eresztette, hanem erővel leültette. Néhány másodperc múlva mindkét keze hurokkal volt a székhez kötözve. Nem, ezt nem teheti! – futott át a fején. – Megbíztam magában – mondta. – Nagy hiba volt – válaszolta szárazon Tanner, és a fecskendő után nyúlt. Madisonnak a torkában dobogott a szíve. A következő pillanatban a férfi alkoholba mártott vattadarabot nyomkodott a karjához, és a tűt a vénájába szúrta. A lány röpke fájdalmat érzett. – Meddig fog tartani? – kérdezte. – Körülbelül húsz percig. Tanner az íróasztalához ült, és várt. Eleinte Madison semmit sem vett észre. Csak darab idő múltával kezdett ellazulni. Úgy érezte, egyre súlytalanabbá válik. Majdnem olyan volt, mint a részegség, de annál sokkal intenzívebb. Aztán egyszer csak Tanner ott ült vele szemben. Mérges, gondolta a lány, annyira mérges! A férfi megvárta, míg hozzálátott a vallatáshoz.

Madison pupillája kitágul, és

– Mondja meg a teljes nevét. – Madison Taylor Adams Hilliard. A Taylor a születési

nevem. – A fejét csóválta, zavarosan beszélt. – Mi a fenét gondolt? Tudnia kellett volna előre… – Kinek? – Az apámnak. Amikor megszülettem, tudnia kellett volna… – Felsóhajtott. – Maga ingerült. Látom a szemén. Annyira sajnálom. Tanner csöndben szitkozódott, és a fecskendőt méregette az asztalon. A kelleténél többet adott be a nőnek a szerből. Kelly halálhíre után biztos akart lenni, hogy Madison igazat beszél. – Meséljen nekem Christopherről – mondta. – Egy partin ismerkedtek meg, ugye? – Apám hozta magával. Christopher kedves volt, és humoros. Mellette úgy éreztem… tisztelnek. Különös ok arra, hogy férjhez menjünk valakihez, gondolta Tanner. – Haragudott magára valaha is? – kérdezte a férfi. – Hangulatember volt? A lány összerezzent. – Eleinte nem, de az esküvő után megváltozott. Nem tetszett neki, ahogy a nászutunkon a pincérrel beszéltem az étteremben. Pedig az a pincér nő volt. Szerinte túl barátságosan viselkedtem az alkalmazottakkal. Azt mondta, ez nem helyénvaló. – Mi történt aztán? – Rám ordított.

A lány kék szeme mintha elsötétült volna. Tanner látta a szenvedést a tekintetében. – Verni ugyan nem vert meg, de éppen elég volt, amiket mondott. Haszontalannak tartott, bármit csináltam, nem volt jó neki. Egyszeriben bánta már, hogy feleségül vett. Mégis velem akart maradni, mert nem volt más választása. De ennek kevés köze volt a tisztelethez. Tanner haragja lassan elcsitult. – Szerette őt? – Nem – suttogta Madison. – Kezdetben azt gondoltam, szeretni fogom, ám hamar rájöttem, hogy csak áltatom magam. Igyekeztem nem kimutatni ezt a változást, de biztosan észrevette. Végül már nem is vettem róla tudomást, éltem a saját életem. – Örül, hogy elvált tőle? – Igen. És dühít, hogy egyáltalán hozzámentem. Soha nem lett volna szabad elhinnem a hazugságait. Szeretném egyszerűen elfelejteni. – Írt valaha olyan e-mailt Christophernek, amelyben arra kéri, hadd menjen vissza hozzá? – Nem – felelte a lány habozás nélkül. A válasz már nem lepte meg a férfit. Időközben rájött, hogy túl hevesen reagált az e-mailekre. Ha nyugodtan végiggondolja a dolgot, arra a következtetésre jutott volna, Madison igazat mond. – Sajnálom – mondta őszinte megbánással.

A lány sóhajtott. – Nem számít. Megmentett. Ha maga nincs, Christopher már régen megölt volna. Szerintem jó ideje erre készül. Soha nem bocsátotta meg nekem azt a családot. – Milyen családot? – Amelyiket hazavittem. – Mosolyogva csóválta a fejét. – Middlewoodékat. A kis Jennynek hiányzott néhány csont az arcából. Elintéztem a műtétet és az utaztatást. Amikor megérkeztek, valami gond volt a szobafoglalással, ezért elhívtam őket magunkhoz. Christophernek nagyon nem tetszett a dolog. Addig üvöltözött, míg végül egy hotelben szállásoltam el a családot a szomszédos városban. Azt hittem, megöli valamelyikünket. Rámeredt a férfira. – Abban a pillanatban tudtam, tényleg nincs tovább. Soha többé nem akartam visszamenni hozzá. Szóval elhiheti, hogy nem én írtam azokat az e-maileket. – Hiszek magának. – Egyszerűen csak szeretném azt csinálni, amire elhivatottságot érzek. Ez pedig a gyerekekkel kapcsolatos munka. – Elmosolyodott. – Látnia kéne őket. A kicsik annyira aranyosak. Sohasem panaszkodnak a fájdalmaik miatt. Szeretnének olyanok lenni, mint a többi gyerek. Ez a munka erőssé tett engem. Tanner szégyellte, hogy nem hitt neki. Megfenyegette, bekábítószerezte… Ő sem jobb Hilliardnál.

– Előtte nem volt ilyen erős? – kérdezte. – De… csak félek, hogy egyszer megőrülök. – A lány pupillája úgy kitágult, hogy feketének látszott a szeme. – A félelem mindig itt van bennem. Néha hallom a suttogást, de amennyire lehet, próbálok nem venni tudomást róla. – Milyen suttogást? – Hangokat hallok, amelyek azt mondják, olyan vagyok, mint az anyám. Hogy én is őrült vagyok. Tanner tudta, nem kéne firtatnia, hiszen ez nem tartozik a munkájához, ám győzött benne a kíváncsiság. – Az anyja régen meghalt. Mi köze neki ehhez a dologhoz? – Labilis volt – suttogta Madison. – Bolond. Néha hetekre eltűnt. Olyankor mindig azt mondták nekem, kipiheni magát. Csak később tudtam meg, hogy amikor rossz állapotban volt, intézetbe zárták. – Erről nem kell beszélnie nekem. – Gyönyörű nő volt – folytatta Madison, mintha nem is hallotta volna. – Mindenki azt mondja, úgy nézek ki, mint ő, de ez tévedés. Amikor otthon volt, játszott velem, és a hajamat fésülgette, de sajnos nem volt egészséges… A lány felsóhajtott. – Megtanultam távol maradni tőle. Csöndes és komoly volt. Igazán féltem tőle. Kevéssel a halála előtt olyan boldog volt, mint még soha. Moziba mentünk, és más jó dolgokat csináltunk. Az orvosok bizakodtak, hogy tartósan javul az állapota. Egyik nap hazaértem az iskolából, és mindenütt vért

láttam. Később rájöttem, csak azért volt olyan boldog, mert már eldöntötte, hogy meghal. – Hagyja abba, Madison! A lány komoly arccal emelte rá a szemét. – Christopher folyton azt mondogatta, olyan vagyok, mint anyám: ingatag. Szerinte egyszer én is véget vetek az életemnek. Mindig tagadtam, de néha ugyanezt gondoltam. Féltem, mi lesz velem. Tanner felállt, és átkarolta. – Sajnálom – súgta a fülébe. – Nem lett volna szabad ezt tennem magával. Miért is nem hittem magának rögtön! – Dühös volt. Most már elszállt a dühe. A férfi eloldotta a székről, a karjára vette, bevitte a szobájába, és óvatosan az ágyra fektette. – Aludjon kicsit. Néhány óra múlva enyhül a drog hatása, akkor majd jobban lesz. – Amikor menni akart, a lány a kezénél fogva visszatartotta. – Bárcsak nekem esett volna bajom, és nem a barátjának – mondta. Tanner tudta, hogy a szavai őszinték, hiszen a szérum még mindig hatott. – Nem a maga hibája. Pihenje ki magát. – Tudom. De akkor is jobb lett volna, ha én halok meg Kelly helyett. Elengedte a férfi kezét, és behunyta a szemét. Tanner halkan az ajtóhoz ment. Egy darabig onnan nézte Madisont.

Bűntudatot érzett. Megmentette ugyan a volt férjétől, ám ez még nem jogosította fel, hogy bekábítószerezze. De többé nem tudta meg nem történtté tenni a dolgot. Kint már besötétedett, mire Madison felébredt. Az alvás előtti néhány óra eseményeiből semmire sem emlékezett. Lassan fölegyenesedett az ágyban. Tudta, ki ő és hol van, mégis olyan érzése volt, mintha valami rossz történt volna. Óvatosan fölkelt. Szédülés fogta el, ami nemsokára elmúlt. Hirtelen kezdett visszatérni az emlékezete: veszekedett Tannerrel. A férfi mérges volt, ő pedig tiltakozott ellene, hogy bedrogozza. De vajon mi történhetett ezután? Tűnődve ment ki a folyosóra. Tanner a konyhaasztalnál ült, és kávét ivott. Amikor meghallotta a nő lépteit, felnézett. – Hogy van? – tudakolta. – Köszönöm, tűrhetően. De kiesett néhány óra. – Ez természetes. – Visszatér az emlékezetem? – Nem. Viszont ennie kell valamit. Az segít lebontani a vegyi anyagokat a szervezetében. Madison nagy szemeket meresztett, de nem tudta leolvasni a férfi arcáról, mi történt. Vagy mégis? Mintha szomorú lenne. – Főzök magának levest – mondta a férfi. – Valami könnyűt kéne magához vennie. Vajon Tannernek rossz a lelkiismerete?

– Mit csinált velem? – kérdezte. – Miért van az, hogy most egyszerre félek? A férfi felállt, és ránézett. Megint tetőtől talpig feketébe volt öltözve – sötét, veszedelmes ember. Madison riadtan hátrált egy lépést. – Ez a szer egyik mellékhatása – magyarázta Tanner. – Pár napig kissé félős lesz. – Én magától félek. – A lány erőt vett magán, és megpróbált tiszta fejjel gondolkodni. – Megtudta, amit akart? A férfi bólintott. – Többet kérdezett, mint tervezte? – Maga mesélt többet. Madison azon tűnődött, milyen titkokat oszthatott meg vele. Legszívesebben elfutott volna, annyira félt tőle ebben a pillanatban. – Próbált megakadályozni benne? Tanner a tűzhelyhez ment. – Helyezkedjen kényelembe a teraszon. Főzök magának valamit. A lány inkább szeretett volna kimenekülni a házból, hogy soha többé ne lássa Tannert. De tudta, nem mehet sehová az engedélye nélkül. Ígéretéhez híven a férfi egy tál levest és egy csésze teát vitt ki neki a teraszra. Madison csak ült a sötétben, és nem vett róla

tudomást, miközben az ételt az asztalra tette. Tanner érezte neheztelését, és tudta, ezt egyedül magának köszönheti. – Ne haragudjon – mondta. – Dühös voltam Kelly halála miatt, és magán vezettem le. – Megbíztam magában, de visszaélt vele. – Egyen egy kicsit – szólt a férfi. – Utána jobban lesz. – Miért kellene hallgatnom magára? – Mert pillanatnyilag senkije sincs rajtam kívül. Madison sóhajtva nézett rá. – Nem valami jó belegondolni. – Madison… – Menjen el. Biztosan jobb lenne, ha szó nélkül elmenne, de képtelen volt. Tétován leült hozzá az asztalhoz. – Gondolom, észrevette a gazdag nők iránti ellenszenvemet. – Nem igazán. – Most viszont hazudik. Madison vállat volt, és beleharapott a pirítósba. – Megvan rá az okom – folytatta a férfi. – Nem érdekel. Tanner tudta, hogy ezt sértésnek szánta. Így akart bosszút állni, és persze jogosan. – Los Angeles egyik nyomornegyedében nőttem fel – kezdte a férfi. – Én voltam az egyetlen fehér srác az utcában és az osztályban. Anyám kábítószer-túladagolásban halt meg

ötéves koromban, apámat nem ismertem. A nagymamám vett magához. Mélyen vallásos volt, folyton attól félt, odalesz az ártatlan lelkem. A nagyszerű asszony emléke mosolyt csalt az arcára. – Mégsem tudta megakadályozni, hogy csatlakozzak az egyik bandához. Alig tizenkét éves voltam. Persze attól is éppilyen kevéssé tudott megóvni, hogy nem is tudom, hányszor letartóztassanak a rendőrök. Mire tizennyolc lettem, összesen másfél évet töltöttem fiatalkorúak börtönében. Nem hittem, hogy megérem a huszonötödik születésnapomat. A bandatagok élete kemény és veszélyes. De nagyanyám nem adta fel. Szilárdan eltökélte, kiszakít abból a közegből, és ragaszkodott hozzá, hogy hetente kétszer elmenjek vele a templomba – ha épp nem voltam rács mögött. És szüntelenül imádkozott értem. Azt akarta, jobb életet éljek. Madison némán bámulta a levest. Tanner ezt jó jelnek tekintette. Rendszerint senkinek nem beszélt a múltjáról, a lánynak azonban most magyarázattal tartozott. – Könyörgött, hagyjam ott a bandát, és keressek mást, ami kitölti az életemet – folytatta. – Valami kevésbé veszélyeset. Aztán a tizennyolcadik születésnapom előtt két héttel meghalt egy lövöldözésben. Ahogy mondani szokták, rosszkor volt rossz helyen. Még csak bosszút sem állhattam érte, mert valaki az én bandámból lőtte le véletlenül. Madison a férfira pillantott.

– Maga volt? – Nem, én nem voltam a közelben, amikor történt. Később értem oda. Már csak a kezét foghattam, miközben haldokolt. – Sajnálom. – Ő volt… – Egy pillanatra elhallgatott. – Ő az egyetlen ember, akit valaha szerettem, és az egyetlen, aki viszonozta a szeretetemet. Mindig mondtam neki, hogy új életet kezdek, de soha nem tudtam, hogyan lássak hozzá. Haldoklásakor megkért, hagyjam ott a bandát és az egész negyedet. Azt akarta, álljak be néhány évre a hadsereghez, aztán tehetem, amihez kedvem van. Beleegyeztem, és a temetése napján jelentkeztem a hadseregbe. – Végül minden úgy is lett, ahogy akarta – vonta le a következtetést Madison. – Igen. Elkerültem a városból, körbeutaztam a világot, és rájöttem, hogy nagy szerencsém volt. Soha többé nem akartam visszajönni. – És aztán mit csinált? – Egyszer csak egy biztonsági cégnél kötöttem ki, ahol rövid időn belül vezető lettem. A lány újra harapott a pirítósból. – Biztosan nő is volt az életében, vagy tévedek? – Volt. Egy bankár elrabolt lánya. Svájci. – Hadd tippeljek: kiszabadította, és közben elbűvölte a sármjával. – Körülbelül – mosolyodott el a férfi.

– Komolyan? – Azért van így meglepve, mert nem hiszi, hogy tudok elbűvölő lenni, vagy mert túl sablonos a történet? Madison egy pillanatra elgondolkodott. – Mindkettő. – Fiatal volt, és elkényeztetett, élvezte, hogy megmentik. Neki én voltam a szuperhős. Valami oknál fogva, amit senki sem értett, hozzám akart jönni feleségül. Az apja ellenezte, de mivel semmit nem tudott megtagadni a lányától, végül áldását adta. – Azt mondta, senkit sem szeretett a nagyanyján kívül. Ezek szerint nem szerette azt a nőt. – Gondoltam, majd idővel. Párizsba költöztünk. Én a megbízásaimat teljesítettem, ő élte az életét. Egyik nap korábban értem haza, és rajtakaptam az ágyban egy görög hajózási vállalkozóval. A hűtlenségét még megemésztettem valahogy, a házasságunk viszont végül azért ment tönkre, mert rájöttem, hogy a feleségem gazdag és haszontalan. – Tehát a gazdag nők iránti ellenszenve rossz tapasztalaton alapul – összegezte Madison. – Igen. A lány végzett a pirítóssal. Ahogy Tanner megjósolta, jobban is lett. Legalábbis testileg. Érzelmileg változatlanul roncs volt. Elhitte a férfinak, hogy bánja, amit vele tett, ez azonban nem sokat javított az állapotán. Úgy érezte magát, mintha

agymosást végeztek volna rajta. De legalább most már tudja, hogy Tannernek is vannak gyenge pontjai. – Visszaélt a hatalmával – mondta. – Tudom. – Erőszakkal az irodájába hurcolt, és drogot fecskendezett belém. – Nem lett volna szabad ezt tennem. Remélem, meg tud bocsátani. Talán jobb lesz, ha mostantól valaki más vigyáz magára. – Ezt hogy érti? – Az asszisztensem itt maradhat magával a házban. A Hilliarddal kapcsolatos adatgyűjtést más helyen is folytathatom. És akkor nem kell tovább elviselnie. A javaslat váratlanul érte a lányt, ugyanakkor meg is rémítette. Nem akart összezárva lenni egy idegennel. – Kellemetlen magának a jelenlétem – magyarázta Tanner. – Nem szeretném, ha még rosszabbul érezné magát. – Azt hittem, nem számítok magának. Valami olyasmit mondott, semmi kedve a drámázásomhoz. A férfi vállat vont. – Az még azelőtt volt, hogy igazából megismertem magát. Vagy úgy! Madison azon tűnődött, vajon most már nem tartja-e annyira haszontalannak. – Szeretném, ha megvédené az apámat – jelentette ki. – Mindegy, van-e mitől, vagy nincs. Biztos akarok lenni, hogy Christopher nem árthat neki.

– Rendben. A lány alig tudta elhinni, hogy ilyen könnyen belement. Iszonyúan furdalhatja a lelkiismeret! Christopher bezzeg élvezte, ha fájdalmat okozhat neki. – Ha meg nem történtté tehetné… – Azt kívánom, bár jóvátehetném! – vágott a szavába Tanner. – Nem szoktam ilyet csinálni. Erre nincs mentség. Madison hitt neki, de tudni szerette volna, pontosan mi is történt a kihallgatáson. – Miről beszélgettünk? – kérdezte. Tanner habozott. – Az anyjáról. A lány erre nem számított. – Említettem, hogy elmebeteg volt? – Elmesélte, hogy gyakran eltűnt, és maga félt, hogy olyan lesz, mint ő. Azt is említette, hogy végül öngyilkos lett. Minden titkát elárulta neki… Hogyan hagyhatta ezt Tanner? – Simán kifaggathatott volna a nemi életemről is. A férfi megfogta a kezét. Madison nem húzta el. A történtek után meg kellett volna riadnia, ám furcsa módon Tanner érintése megnyugtatta. – Maga nem bolond – mondta a férfi a szemébe nézve. – Maga nagyon okos… és erős. Elrabolták, napokig fogságban tartották, mégsem tört össze. Ellenkezőleg: a kiszabadulása után meggyőzött róla, hogy segítenem kell magának, pedig

rám nem könnyű hatni. Maga nagyon erős nő, Madison. Bármi történjék, Hilliard nem fogja megtörni magát. A lány alig jutott szóhoz. – Maga aztán érti a módját, hogyan nyerje el egy nő rokonszenvét. – Komolyan gondoltam. Tiszteletet ébreszt bennem. Madison csodálkozott, mennyire jólesik neki a dicséret. Tanner biztosan nem minden nőnek mond ilyeneket. – Köszönöm szépen – felelte. Elhúzta a kezét. – Tudom, miért bánt velem úgy. Dühös volt, mert Kelly meghalt. Bűnöst keresett, és éppen kéznél voltam. – Nem maga tehet róla, Madison. Nem maga kérte, hogy rabolják el. Ha valaki felelős Kelly haláláért, az én vagyok, mert én vittem magammal a bevetésre. – Nagyot lélegzett. – Igaza van. Dühös voltam, méghozzá nagyon, és magán csattant az ostor. – Kibámult a sötétségbe. – Nem szoktam hagyni, hogy az érzelmeim vezessenek. Nem is képzeli, mennyire megbántam az egészet. – Tudom. – Madison nagyra értékelte, hogy beismeri a hibáját. Christopher sohasem tette volna. – Köszönöm – dünnyögte Tanner. – Egyikünk sem felelős Kelly haláláért. Nem maga lőtt rá, hanem Christopher egyik embere. – Persze, igaza van. A lány nem tudta, tényleg enyhült-e a férfiban a bűntudat, de remélte, szavai nyomán közelebb kerül a megnyugváshoz.

– Maradjon itt, kérem – mondta. Tanner csodálkozva nézett rá. – Biztos benne, hogy ezt akarja? Talán jobb volna, ha valamelyik emberem jönne helyettem. – Ha nem ad be több drogot, jobban szeretném, ha maradna. – Ez nem vicces. – Tudom. – Soha többé nem teszem – ígérte a férfi. A kikérdezés óta valami megváltozott köztük. Legmélyebben őrzött titkaikat tárták fel egymás előtt. Ilyet senki nem tesz ok nélkül. A lány nem számított rá, hogy elnyeri Tanner tiszteletét. Christopherrel ellentétben a férfi felismerte igazi értékeit. Erős nőnek tartja, sőt talán csodálja. Furamód úgy érezte, jobban ismeri a férfit, mint bárkit a világon. – Kérem, maradjon – ismételte.

6. Madisont meglepte, milyen remekül érzi magát. Reggelre ébredve tele volt energiával és reménnyel. Talán amiatt, hogy Tannert a maga oldalán tudhatta. Ez felbecsülhetetlenül sokat ért neki. Miután lezuhanyozott és felöltözött, kiment a szobájából. A frissen főtt kávé illata a konyhába csalta. A kanna teli volt, mellette egy tál friss áfonya. Madison öntött egy csésze kávét, és vett egy marokkal az áfonyából, aztán átment az ellenőrző helyiségbe. Amikor meglátta Tannert az íróasztalnál, elfogta az idegesség. Nem tudta, hogyan viselkedjen vele a nemrég történtek után. – Meddig akar még ott álldogálni? – kérdezte a férfi, le sem véve szemét a monitorról. – Nem tudom. Tanner odafordult, és elmosolyodott. – Akkor jöjjön, és üljön le! Madison felvonta a szemöldökét. – Mi van a riasztóval? Nem szólal meg, amikor belépek ide? – Átállítottam a biztonsági rendszert. Most már az egész házban szabadon mozoghat. – Tényleg? – Tanner újra és újra meglepte a lányt. – Miért

tette? – Mert megbízom magában. Madison tudta, hogy a férfinak rossz a lelkiismerete a kikérdezés miatt, ám hogy meg is bízik benne, az új volt neki. Tétován lépte át az iroda küszöbét. Amikor meggyőződött róla, hogy nem szólal meg a riasztó, fogott egy széket, és leült Tanner mellé. – Szeretné látni, min dolgozom? – kérdezte a férfi. – Hát persze – válaszolta a lány, és szájába tette az áfonyát. – Jelentést kaptam az informátoroktól, akik figyelik Hilliardot. Minden lépését követjük, és lehallgatjuk a telefonbeszélgetéseit. – Ez törvénytelen, viszont kideríthetjük, miben sántikál Christopher. Megtudott már valamit? – Nem. Biztonságos vonalat használ, azt nem tudjuk lehallgatni. A számítógépével ugyanez a helyzet. Tudom, mikor van fönt az interneten, de a gépét innen messziről nem tudom feltörni. – Találkozott gyanús emberekkel? – Tegnap meglátogatta néhány kétes alak. Még nem tudom, kik, de hamarosan kiderítem. Az informátorom azt mondja, Hilliard elég megviseltnek látszott a találkozó után. Úgy tűnik, nyakig benne van a pácban. Egyelőre nem világos, miféle problémái adódhattak, de ezt a kérdést is tisztázni fogom. A konyhában van tej és gabonapehely. Ha szeretné,

sütök palacsintát. A hirtelen témaváltás összezavarta a lányt. – Tessék? Nem, nem szükséges. Még érzékeny a gyomrom. Majd később eszem. – Ennie kell valamit. Túl sovány. – Mr. Keane, maga aztán tud bókolni! – Tudja, hogy igazam van. Ha nem eszik többet, olyan lesz, mint a fogpiszkáló. Madison tudta, hogy jó szándékból mondja, mégsem kért a kioktatásból. – Megint milyen kedves. – Komolyan mondom. – Én is. Tanner felsóhajtott. – Maga gyönyörű, de ha így folytatja, nemsokára csont és bőr lesz. Tudom, nem sokat segítettem, hogy jobban érezze magát. Valószínűleg időbe telik, mire végleg kiheveri a történteket. Addig ennie kellene, és kicsit sportolnia, hogy megerősödjön. A fitneszteremben talál gépeket, amiken edzhet. Most arra kérem, először is reggelizzen. Tényleg szépnek találja? Madison erre az egyetlen dologra tudott gondolni. Eltűnődve simított végig a sebhelyén. A férfi rögvest megfogta és elhúzta a kezét. – Szerintem nem vészes az a sebhely. – Christopher épp az ellenkezőjét mondta. Utálta. Ahelyett hogy megkérdezte volna, miért nem távolíttatja

el, Tanner mosolyogva csak ennyit mondott: – Van ennél rosszabb is. Madison most már tudta, hogy a kemény páncél lágy belsőt takar. A férfi nem közömbös iránta, és lassan ő is kezdi megkedvelni. Észrevette, hogy Tanner még mindig fogja a kezét. Érintése kellemes volt, a lány azonban tudta, nem helyes dolog teret hagyni ennek az érzésnek. – Jól van, csinálok magamnak valami ennivalót – szólalt meg. – Maga is kér? – Köszönöm, nem. Madison fogta a kávéját, és a konyhába ment, ahol tojást készített pirítóssal. Evés közben Tannerről gondolkodott. Azon tűnődött, honnan támadt benne hirtelen ez a rokonszenv a férfi iránt. Talán hálából fakadt? Vagy vonzónak is találja Tannert? Mindegy, úgysem fog történni semmi kettejük között. Amióta elvált Christophertől, nem akart férfiakkal kezdeni. Többé nem bízott bennük. Miután végzett az evéssel, leszedte az edényeket és a mosogatógépbe tette. Ekkor ráébredt: bár nem bízik többé a férfiakban, Tannerre mégis rábízta az életét. Töprengve vonult be a szobájába, bekapcsolta a laptopját, és folytatta a munkát. Elintézni nem sok mindent tudott, de legalább e-mailben tarthatta a kapcsolatot a gyerekekkel. Egy óra múlva Tanner kopogott a nyitott ajtón. – Van egy csöpp ideje? – kérdezte.

– Természetesen. Mi történt? – Hilliard mindennap magával viszi a laptopját az irodába. Le nem veszi róla a szemét. Tud erről valamit? Madison követte az ellenőrző helyiségbe. – A laptopja mindig is szent volt neki – mondta. – Fontos információkat tárol rajta. Minden évben megveszi a legújabb modellt, hogy meglegyen neki a legfrissebb biztonsági kódolástechnika. – Éjjelente hol tartja? – Az otthoni irodája széfjében. – Tudja, hol van az a széf? – Persze. – Mosolyogva az íróasztalhoz ült. Tanner jegyzettömböt nyújtott felé. Madison hamar felvázolta a ház alsó szintjét, és belerajzolta Christopher irodáját. – Az egyik beépített könyvszekrény melletti üregben van. Balra, egy festmény mögött. – Nem tudja véletlenül, milyen típusú a széf? – Nem, de ismerem a kódját. – Gondolom, azóta megváltoztatta. – Valószínű. – Hiszen ő már több mint egy éve nem lakik a házban. – Be fog törni hozzá? – Lehetséges. – Mehetek én is? – Nem. A lányt nem lepte meg a válasz. – Bátor vagyok – mondta.

– Tudom – mosolyodott el a férfi. Amikor egymás szemébe néztek, Madison érezte, hogy valami történik közöttük. Észre kellett vennie hasában azt a különös bizsergést. Tanner törte meg a varázst, amikor a vázlatot kezdte tanulmányozni. – Van egy ötletem. Felhívom a volt férjét, hogy zavarba hozzam. Szeretné hallani? Madison jónak találta az ötletet: erre Christopher garantáltan nem számít. – Még szép – felelte. – De egyetlen hangot sem szabad kiadnia – figyelmeztette a férfi, és feléje nyújtott egy fejhallgatót, majd tárcsázott. – Keane? Miféle perverz játékot űz maga? Volt férje hangjára Madison megdermedt. Levegő után kapkodott, gyomra görcsbe rándult. Félt ettől az embertől – sokkal jobban, mint Tannertől az igazságszérumos kikérdezés után. – Megváltoztak a szabályok – közölte higgadtan Tanner. – Az mit jelent? Tanner ránézett a lányra. – A felesége tetszik nekem, ezért egy darabig itt marad. – Maga disznó! Ezt nem teheti meg! – De igen, megtehetem. Addig marad velem, amíg jónak látom. – Elmegyek a rendőrségre.

– Ezzel egyszer már fenyegetőzött, de nem váltotta be a fenyegetést, vagy tévedek? Felmerül bennem a kérdés, mi lehet az oka. Elvégre nincs takargatnivalója, ugye? – Ezért még megfizet! – Ahhoz előbb meg kell találnia, ami nem fog sikerülni. – Fogadunk? – Naná. – Tanner mosolygott. – Gyerünk, keressen meg, Hilliard! Szeretnék négyszemközt beszélni magával. – Csúnyán megbánja! – Ne merjen ártani Madisonnak. – Mégis hogyan akarja megakadályozni? Tanner arca komolyra vált. – Majd meglátja. Amikor Christopher letette, Madison mélyet lélegzett. Tisztán kihallotta volt férje hangjából, milyen dühös. – Jól ráijesztett. – Ez volt a célom – felelte a férfi. – Idegesíteni akarom, hogy hibázzon. – A lányra pillantott. – Jól van? – Igen. Szörnyű volt hallani a hangját, de túléltem. Tanner a karkötőjére tette a kezét. – Azt hiszem, levehetjük. Döntse el, maradjon-e. – Komolyan? – Madison csodálkozott: tényleg ennyire megbízik benne? – Ha így rám bízza a döntést, oka kell hogy legyen, miért tartanám magamon. – Ha Hilliard megtalálná, és megpróbálná eltávolítani a karkötőt, megszólalna a riasztó. Én pedig kapnék egy

üzenetet, és rögtön tudnám, hol tartózkodik. – De nem fog megtalálni minket. – Nem. Madison a karkötőre meredt. – Inkább megtartom – mondta. Tanner megbízta egyik emberét, derítse fel Hilliard házának biztonsági rendszerét. Valahogy be kell jutniuk. Okvetlenül rá akart nézni a laptopja merevlemezére. Hogy az emberrablás Hilliard számlájára írható, afelől immár semmi kétség. A kérdés csak az, mire kell neki ilyen sok pénz. Egész biztosan nem játékadósságra. Valószínűleg meg akar venni valamit. De kitől? Kopogtak a megfigyelőszoba ajtaján. – Készítettem valamit ebédre nekünk – mondta Madison. – Csirkemelles, avokádó-paradicsom salátás szendvicset. Remélem, megfelel az ízlésének. – Nem kell az ennivalóval foglalkoznia. – Tudom. De legutóbb is maga főzött, én pedig egyébként is szívesen megcsinálom az ilyesmit. Christopher sosem engedte. Úgy vélte, nem való, hogy a konyhában álldogáljak. De legalább mindig kiválaszthattam az ételszállító céget. – Ezt most komolyan mondja? – Igen. Soha nem nézett ki valami sokat belőlem. Átmentek a konyhába, és leültek a megterített asztalhoz. – Örülhet, hogy már nem vele él – mondta Tanner, és vett

egy szendvicset. – Örülök is. Soha többé nem megyek vissza hozzá. Szerencsére nem függök tőle anyagilag. Gyerekünk se lett, szóval semmi okom, hogy viszontlássam. Egyszerűen el akarom felejteni. – Segíteni fogok. – Ezt nagyra értékelem. Madison beleharapott a szendvicsébe, és kinézett a konyhaablakon. A nap megvilágította szépséges arcát. Még a sebhellyel is lélegzetelállítóan gyönyörű volt. – Mihez kezd majd, ha megszabadult az exférjétől? – érdeklődött a férfi. – Újra munkába állok. – Nem akar saját gyereket? A lány elmosolyodott. – De. Mindig is vágytam rá. Csak Christopher még várni akart, és ma már boldog vagyok, hogy így alakult. A gyerekek mindig nagyon megszenvedik a válást. – Nincs férfi az életében? – Tanner biztosra vette, hogy a nőt elhalmozzák ajánlatokkal a másik nem tagjai. – Kapcsolatokhoz már semmi kedvem. Tanultam a házasságomból. – De egyszer majd valamikor biztosan megint együtt akar lenni egy férfival. – Nem. Egyikben sem tudok már megbízni. – Előrehajolt és mosolygott. – És mi a helyzet magánál? Miért nincs felesége?

– Nehéz lenne összeegyeztetni a foglalkozásommal. – Hogy érti? – Túl sokat vagyok távol. No és egy nő túlságosan is elvonná a figyelmemet a munkámról. Madison a fejét csóválta. – Ezek csak kifogások, Tanner. Szerintem nehezére esik megbízni egy nőben. – Talán igaza van. – Egészen biztosan igazam van. – Nem válthatnánk témát? – Nem. Csak most kezd érdekessé válni. Egy kapcsolat elején is mindjárt lefekteti a szabályokat? – Miféle szabályokat? – kérdezte a férfi. – Például hogy csak szexről lehet szó, vagy hogy nem lesz második találkozás, ilyesmik. – Az attól függ. Mosoly jelent meg Madison arcán. – Ugye igazam van, és tényleg szabályokat hoz? – Meglehet. Csöndben ettek tovább. Tanner jobban élvezte a lány jelenlétét, ha nem beszélgettek. Arra gondolt, bár ne lenne ennyire kíváncsi. Mindenesetre be kellett látnia, szívesen tölti vele az idejét. Ettől függetlenül nem hagyhatja, hogy kialakuljon köztük valami, különben Madison pontosan azt tenné, amiről az imént beszélt: elvonná a figyelmét a munkájáról. És ez az ő szakmájában komoly veszélyt jelent.

Miután Madison a gyerekek összes e-mailjét megválaszolta, felnyitotta a kedvenc internetes áruházának oldalát. Nem mintha új cipőt akart volna venni, de úgy vélte, azért nem árt tájékozódni a legújabb modellekről. Rátalált egyre, amely különösen tetszett neki. Föl akarta nagyítani a képet, mielőtt azonban rákattinthatott volna, hirtelen üzenet jelent meg a képernyőn: Helló, Madison! Nyomban fölpattant és kiszaladt a szobából. – Tanner! – kiabálta. – Megtalált! A férfi meglepett arccal jött felé, és karon ragadta. – Miről beszél? Hogyan találhatta meg Hilliard? – Nem tudom. De benne van a gépemben! Tanner átkarolta, és magához húzta. – Nem olyan vészes. – Most biztosan a nyomomra bukkan. – Az nem sikerülhet neki. – Tényleg nem? Esküszik rá? – Jöjjön. – A férfi kézen fogta és együtt mentek vissza a lány szobájába. – Lássuk csak, mit ír. A szobába lépve a lány észrevette, hogy Christopher újabb üzenetet küldött. Madison, ott vagy? Szorongva pillantott Tannerre. – Válaszoljak? – Miért ne? Játsszunk vele egy kicsit.

Madison kezdett megnyugodni, és tetszett neki az ötlet. – Milyen játékot? – Olyat, amelyikben azt hiszi, nyerhet. – Benne vagyok. – Tétován leült az ágyra, és ölébe vette a laptopot. – Mit feleljek neki? – Azt, hogy meglepi, hogy hall felőle. A lány begépelte a mondatot, és várt. Tanner mellé telepedett. A közelsége erőt öntött Madisonba. Sajnálom, ami történt – írta Christopher. – Biztos még most is félsz. A lányt a rosszullét kerülgette. – Nem tudja – suttogta maga elé. – Nem tudja, hogy ismerjük a szerepét az emberrablásban. A mocskos hazudozó! – Válaszoljon neki – kérte Tanner. Rövid gondolkozás után Madison már nyomta is a billentyűket: Sok fura dolog történt. Már azt se tudom, mit gondoljak. Megértem – írta vissza Christopher. – Aggódom miattad. Kérlek, gyere vissza hozzám! – Soha az életben – mondta a lány megborzongva. Szeretném, ha mindent elölről kezdenénk – tette hozzá a volt férj. Nem bízom benned – válaszolta Madison, és Tannerre nézett. – Ezt el fogja hinni – jelentette ki.

Mindent megtennék, hogy visszanyerjem a bizalmadat – ez volt Christopher következő üzenete. – Megírhatom neki, hogy forduljon fel? – kérdezte a lány Tannertől. – Írja azt, hogy még gondolkodnia kell a dolgon. – Jó – és már járt is az ujja. – Lépjen le az internetről – javasolta Tanner. – Jobb, ha bizonytalanságban hagyjuk. Szíves örömest, gondolta Madison. Miután kikapcsolta a számítógépet, a férfihoz fordult. – Honnan tudta, hogy fönt vagyok a neten? – Könnyen kideríthette. Persze azt már nem, hol lépett föl. – Akkor is félelmetes. – Tudom. Egyik ujjával finoman végigsimított a nő arcán. A hely, ahol hozzáért, egyszeriben mintha átforrósodott volna. Madison azon tűnődött, milyen lehet a férfi az ágyban. Gyöngéd, vagy inkább szenvedélyes? Szeret elidőzni, vagy azok közé tartozik, akik mindjárt a lényegre térnek? Tanner hirtelen felállt. – Holnap körülnézek a házában – mondta. A váratlan témaváltás lehűtötte Madisont. – Minden szükséges információ megvan? – kérdezte. – Holnap reggel az utolsó részleteket is megkapom. Akkor pontosan tudni fogjuk, hogyan játsszuk ki a biztonsági rendszerét.

– Magával megyek. – Szó se lehet róla. Most a lány is felállt. – Tudom a széf pontos helyét. És az én életemről van szó. – Először is amatőr, másodszor pedig maga a célszemély. Itt biztonságban van, tehát marad. – Komoly arccal nézett a lányra. – Ez az utolsó szavam. – Nem maga dönti el – tiltakozott Madison. – Igenis magával megyek. – Felejtse el. A lány eltökélten nézett a szemébe. – Tartozik nekem, Tanner. A férfi tekintetéből kiolvasta, hogy nyert ügye van. – Nem akarom, hogy fölöslegesen kockáztasson. – Azt én sem – válaszolta Madison. – Mégis elkísérem. Tanner gondterhelten csóválta a fejét. – Ha mindenáron ezt akarja…

7. Tanner kérésének megfelelően Madison tetőtől talpig feketébe öltözött. Úgy érezte magát, mint valami statiszta egy James Bond-filmben. Egész idő alatt próbált erre gondolni, mert nyugtalanította, hogy mindjárt betör a volt férje házába, akitől pedig éppen távol akart maradni. Tanner kopogott az ajtón, és megkérdezte: – Készen áll? – Majdnem. Szinte láthatatlannak érzem magam. A férfi odadobott neki egy fekete baseballsapkát. – Tessék. Túlságosan csillog a haja. Madison szemügyre vette a sapkát, arra számítva, hogy talál rajta logót vagy ilyesmit, de a sapka egyszerűen csak fekete volt. – Nincs kabalafiguránk – közölte szárazon Tanner. A lány elmosolyodott. – Pedig lehet, hogy kéne. Mit szólna egy fekete macskához vagy egy denevérhez? Az is a sötétséget szereti. Tanner az arcába nézett. – Azt hittem, ideges. – Humorral leplezem. – Jól van. Ha Angel megjött, átnézzük a tervet, és elindulunk.

– Kapok valami felszerelést? – Pár dolgot igen. – Lehet nálam pisztoly? Tanner sóhajtott egyet. – Mennyi kávét ivott ma? Mivel már elmúlt éjfél, és az akciót éjjel két órára tervezték, Madison a biztonság kedvéért több csészével is felhajtott. – Eleget – válaszolta, és izgatottan szökdécselt. – Szuper, már csak ez hiányzott… Jöjjön, bemutatom Angelnek. Ebben a pillanatban csengettek. Madison a fejére tette a sapkát, és követte a férfit az ajtóhoz. – Honnan tudta, hogy itt van? – Tapasztalat. Biztos lapul a zsebében egy személyhívó, ami figyelmezteti, ha valaki közeledik a házhoz, gondolta a lány. A folyosón várakozott, míg Tanner beengedte a munkatársát. Figyelte őket, és megállapította, hogy mindkettő magas és sötét hajú, de Angel százszor rémisztőbb külsejű, mint Tanner. Ezt elsősorban szürke, fémesen csillogó szemének köszönhette. Láttára végigfutott a hideg a nő hátán. A férfi tarkóján sebhely húzódott. Madison azon tűnődött, ki akarhatta megölni. Tanner bemutatta őket egymásnak. Angel tetőtől talpig végigmérte, majd kezet nyújtott. – Örvendek – mondta. – Remélem, nem ijesztem meg a

hölgyet. – Nem, nem – sietett a válasszal Madison. – Csak az elmúlt hetek eseményei után kissé bizalmatlan vagyok az idegenekkel. – Angelben száz százalékig megbízhat – mondta Tanner. – Jó tudni – felelte a lány. Angel lehet az az ember, akit Tanner melléje rendelt volna a házba. Szerencse, hogy nemet mondott: már a puszta gondolatba is beleborzongott, hogy egyedül maradjon ezzel a félelmetes idegennel. – Hozzuk a felszerelést – indítványozta Tanner. Követték az ellenőrző helyiségbe, ahol a két férfi taktikai övet csatolt magára, benne mindenféle tárgyakkal. Előzőleg már többször megbeszélték a tervet, és Madison bízott a sikerben, mégis félt bemenni Christopher házába. Az egyik szekrényből Tanner golyóálló mellényeket vett elő, és jelzett a lánynak, menjen oda. – Lövöldözésre számít? – kérdezte idegesen Madison, miközben a férfi rásegítette az egyik mellényt. – Nem, de mindenre föl kell készülni. A mellénnyel a lány még megbarátkozott valahogy, ám amikor egy pisztoly is előkerült, rémület fogta el. – Nem tudom, hogy… – Ez másmilyen fegyver – magyarázta Tanner. – Erős kábítónyilakkal van töltve. Ha valaki túl közel menne magához, lőjön egyet a hasába.

– Rendben. A férfi vállpántot helyezett föl rá, és megmutatta, hogyan kell kezelni a fegyvert. Madison csodálkozott, hogy ennyire megbízik benne, hisz akár ellene és Angel ellen is használhatná a pisztolyt. – Zseblámpa – szólt a férfi, és odanyújtott egyet. Végül mobiltelefont adott neki. Már korábban megbeszélték, mire szolgál. – Csak egy számot lehet hívni rajta – emlékeztette Tanner. – Ha történne valami, rejtőzzön el biztos helyre, és nyomja meg a vészhívó gombot. Jack fog jelentkezni, és öt percen belül kiszabadítja. – Sok minden balul sülhet el – tűnődött fennhangon a lány. Tanner vállat vont. – Minden eshetőségre

föl

kell

készülni.

Még

meggondolhatja magát. – Nem, magukkal kell mennem. – Gyorsan eltette a mobiltelefont, remélve, nem lesz rá szükség. Tanner és Angel fogta a két hátizsákot a felszereléssel, aztán mindhárman a garázsba mentek, és beszálltak a minibuszba. – Mi van a riasztóval? – kérdezte Tanner, és beindította a motort. – Jack elintézi – felelte Angel. – Mihelyt megadjuk a jelet, kikapcsolja. Legjobb lesz, ha a verandaajtón át megyünk be,

azt könnyű feltörni. – Remélem, tudják, hogy a házat őrzik – vetette fel Madison. A hátsó ülésen ült, éppen úgy, mint mikor idehozták. Az ablakok most nem voltak elsötétítve belülről. – Legalábbis régebben őrizték. – Tudunk róla – válaszolta Tanner. Fél órával később leparkoltak egy mellékutcában. Tanner leállította a motort, közben Angel beleszólt egy adóvevőbe. Aztán Tanner hátrafordult a lányhoz. – Mi majd mindent elintézünk. Maga itt maradhat a kocsiban. – Dehogy maradok! – Madison már ki is nyitotta az ajtót. A férfi beletörődve sóhajtott. Christopher háza csupán egyutcányira volt innen. – A riasztó hatástalanítva – jelentette Angel. Tanner megérintette a nő karját, és odasúgta: – Mostantól nincs több beszéd, kizárólag kézjelekkel kommunikálunk. Maradjon mindig a közelemben. Ha bármi gáz van, azonnal hagyja el a házat, és menjen vissza a kocsihoz. Ha sem Angel, sem én nem jönnénk maga után, használja a mobilt. A lány bólintott. – Ezt már elégszer átvettük. Tudom, mi a teendő. Azt is tudom, hogy nem szabad keresnem, ha nem jön ki a házból. – Afelől persze voltak kétségei, tényleg benn tudná-e hagyni a két férfit a pácban.

Mintha olvasna a gondolataiban, Tanner megparancsolta: – Semmi esetre se maradjon a házban, ha történne valami. Egyikünk sem akarja, hogy Hilliard karmai közé kerüljön. Az a biztos halált jelentené, gondolta Madison. – Értettem – mondta. – Most pedig indulás! Óvatosan megközelítették a házat, Tanner haladt az élen. Körülbelül fél perc múlva a szomszédos kertbe jutottak. Elrejtőztek egy bokor mögött, megvárták, míg az őr látótávolságon kívülre ér, és a verandára suhantak. Madison még soha nem tett ilyet. Furcsa érzés volt beosonni a házba, amelyben valaha lakott. Az éjszaka mélyén, tetőtől talpig feketében, fegyverrel, golyóálló mellényben… Valamit nagyon elronthatott az életében. Tanner vigyázva közelített a verandaajtóhoz. Angel behúzott nyakkal odaszaladt, és hozzálátott, hogy tolvajkulccsal kinyissa az ajtót. Mire Madison odaért, már készen is volt. Csaknem hangtalanul léptek be a házba. A konyhában szétnézve a lány elámult. Minden pont olyan volt, mint annak idején: a nagy faasztal ugyanott állt, a székek a régiek, még a terítőt is felismerte. Semmi sem változott az elköltözése óta. – Az iroda? – suttogta Tanner. Madison bólintott, és odavezette a két férfit. Mikor a nappalin áthaladtak, a lánynak feltűntek az asztalon álló barackszínű rózsák és fehér orchideák – régen is mindig pont

ezeket a virágokat rendelte. Kísérteties… Az irodába érve Angel és Tanner mindjárt a beépített szekrény melletti festményhez ment. Madison követte őket, és egy gombra mutatott a kereten. Tanner megnyomta, mire a kép oldalra lendült, mint egy ajtó. Madison rémült meglepetéssel nézte a széfet. – Ez nem ugyanaz, mint ami volt! – suttogta. A jelek szerint ez az egyetlen dolog a házban, amin Christopher változtatott. Tanner a másik férfihoz fordult: – El kellett volna hoznunk Bonest. – Ő a legjobb – válaszolta egyetértőn Angel. – De most már késő. – Nem tudják kinyitni? – kérdezte Madison, igyekezve palástolni riadalmát. – Megkísérelhetjük kideríteni a számkombinációt – mondta Tanner. – Persze kemény dió lesz. – Vagyis félbe kell hagynunk az akciót, és később próbálkozni, de akkor már Boneszal – vélekedett Angel. Tanner elmosolyodott. – Nem feltétlenül. Zavarná, ha némi erőszakot alkalmaznánk? – fordult Madisonhoz. – Dehogy. De mégis hogyan…? – Mielőtt a lány megkérdezhette volna, mire készül, a férfi hosszúkás kis dobozt húzott elő az övéből, és a széf zárjához tartotta. Nyúlós folyadék lövellt ki. Rémesen bűzlött, de igen

hatékonynak bizonyult: a zárszerkezetből rövidesen pépes massza lett. – Hozzá ne nyúljon! – figyelmeztette Tanner. – Szétmarja a kezét. Angel óvatosan felnyitotta a széfet, és kivette Christopher laptopját. – Tökéletes. – Tanner a hátizsákjába tette. Madison átnézett Angel válla fölött. – Bent vannak az ékszereim? Hiányzik egy pár gyémánt fülbevalóm, még a nagymamám hagyta rám. Angel benyúlt, és rövid keresgélés után kicsi, lila dobozt vett elő, amelyet átadott Madisonnak. A lány felnyitotta, és szemügyre vette a tartalmát. – A szemétláda! Azt mondta, nem tudja, hol van. – Remélem, maga előtt is világos, hogy a volt férje tud kettőig számolni – mondta Tanner. – Ezt hogy érti? – Ha ezeknek lába kel, arra fog következtetni, hogy maga is jelen volt az akciónál. Mert persze a készpénzt és a többi értéktárgyakat itt hagyjuk. – Elvihetnénk mindent. – Rajta, kezdje. Madison a fejét csóválta. – Ennyi elég nekem. – Sietve visszatette a fülbevalót a dobozba, és az egészet a zsebébe süllyesztette. – Most pedig ki innen – rendelkezett Tanner.

Amikor Madison megfordult, hogy előreengedje a férfit, a festménybe ütközött, amely ettől visszalendült a fal felé. Angel és Tanner odaugrott, hogy megállítsa, de késő volt. A kép keményen rácsapódott a nyitott széfajtóra, mely most becsukódott. Néhány másodpercre beállt a csönd – aztán fülsiketítő szirénahang harsant fel. Mivel a széf zárszerkezete tönkrement, működésbe lépett egy második riasztó, amit nem hatástalanítottak. Tanner odakiáltott valamit a nőnek, de az nem értette. Erre karon ragadta Madisont és kivonszolta az irodából. Fent fények gyúltak. A lányt elfogta a pánik: nem akarta, hogy megint baja essen valakinek miatta. Hogy is lehetett ilyen figyelmetlen! Elsőként Angel ért a bejárati ajtóhoz, és feltépte. Ahelyett hogy a kocsihoz indult volna, egy bokor mögé rejtőzött. Tanner és a lány inaszakadtából rohant az utcán. Madison észrevette, hogy a környező házakban felgyulladnak a lámpák. A sziréna egyre csak visított, a zaj mintha az egész utcát felébresztette volna. Tanner távirányítóval kinyitotta a kisbusz ajtait, beszálltak. Az ablakon kinézve Madison megpillantotta az őrt: kezében fegyverrel visszament Christopher házához, és nyugtalanul forgatta a fejét. Egyszer csak Angel előugrott a bokorból, földre teperte, aztán futásnak eredt feléjük. Tanner beindította a motort, és

elébe hajtott. Mikor Angel beugrott, Tanner rátaposott a gázpedálra. Hátranézve Madison látta Christophert kijönni a házból. Kiabálhatott. Útközben mindhárman hallgattak, és amint megérkeztek a rejtekhelyre, Angel szó nélkül eltűnt. Madison követte Tannert az épületbe, és felkészült a dühkitörésére. Szörnyen érezte magát: butának és ügyetlennek. Bár véletlenül lökte meg a festményt, ez a rossz mozdulat végzetes következményekkel járhatott volna. Tanner előrement az ellenőrző helyiségbe, ott szótlanul lesegítette a nőről a felszerelést. Madison nem bírta tovább a férfi hallgatását. – Oké – szólalt meg, kezét a csípőjére téve. – Elismerem, én baltáztam el. Essünk túl rajta. Ordítson rám! Engedje ki a gőzt! Tanner leült a számítógépe elé, és bekapcsolta. – Semmi okom sincs üvöltözni. Semmit nem csinált rosszul. – De meglöktem a képet! – Az bárkivel megeshetett volna. – Haragszik rám. Érzem. – Biztosíthatom, Madison, hogy nem haragszom magára. Elértük a célunkat, és senkinek nem esett baja. Csak ez számít. A lányt megőrjítette ez a színlelt nyugalom. – A fenébe, Tanner, mondja meg nyugodtan! Látszik, hogy

majd felrobban a méregtől! A férfi egy ideig a monitort bámulta, aztán talpra ugrott és rászegezte villámló szemét. – Nem, erről egész biztosan nem akar beszélgetni! – De még mennyire hogy akarok! El tudom viselni. – Nem, nem tudja. – Hátat fordított, és kinézett az ablakon. – Menjen, feküdjön le! Madisont sértette a viselkedése. Elég volt egyszer hibáznia, és Tanner jóformán levegőnek nézi. – Maga felállítja a szabályokat, és aki megbotlik, a maga szemében máris leírta magát. Csoda, hogy vannak még egyáltalán barátai. – Tiltakozásra számított, mikor ez elmaradt, Madison úgy érezte, elvesztett valami értékeset. – Másról van szó – mondta a férfi, amikor a lány már épp kimenni készült. – Nem maga hibázott, hanem én. Nagy veszélybe sodortam mindnyájunkat, mert imponálni akartam magának. – Vállat vont. – Rossz ötlet, egyenesen ostobaság volt elvinni magát, de mindenáron ezt akarta, így aztán… – Halkan szitkozódott. – Azt hittem, felizgatja, ha látja, mit csinálok. Arra számítottam, az akció le fogja nyűgözni. Igen, imponálni akartam magának. Megfordult, és a lányra nézett. – Bocsásson meg! Madison nem tudta, mit mondjon vagy gondoljon. Ugyan mi az ördögért olyan fontos a férfinak, hogy mit gondol ő róla?

– De hisz még csak nem is kedvel – szólalt meg végül. – Ez nem igaz. A lány közelebb lépett. – Bizonyára már nem gyűlöl vagy tart haszontalannak. De kedvelni? Á! A férfi mély levegőt vett. – Muszáj erről beszélnünk? – kérdezte. – Nagyon is. – Madison érezte, hogy a szíve gyorsabban ver. – Addig beszélünk róla, míg meg nem értem, miért változtatta meg a véleményét rólam ilyen hirtelen. – Újabb lépést tett a férfi felé. – No és mennyire kedvel? – Eléggé. Annyira közel állt a férfihoz, hogy látta, amint a mellkasa minden lélegzetvételnél emelkedik és ereszkedik. Későre járt, de Madison nem volt fáradt. Úgy tűnt, mintha sisteregne közöttük a levegő. Ez a felismerés, valamint vágyának hevessége meghökkentette. Azt akarta, hogy Tanner megcsókolja. Hogy megcsókolja, megérintse, a karjában tartsa. A férfi egyszerre merevvé vált. – Ne tegye – szólalt meg. – Mit? – Ne gondoljon rám úgy. – Miért? Mert maga hozza a szabályokat? – Mert azt tettem, amit tettem. Tegnap. Valami új támadt közöttük: feszültség. Lehetséges, hogy

Tanner éppúgy akarja őt, ahogy ő a férfit. De Tanner sohasem fog engedni ennek az érzésnek. Madison soha életében nem csábított el férfit. Eddig mindig a férfiak kezdeményeztek. Christopher óta randevúja sem volt. Egyszerűen hidegen hagyta a dolog – de Tannerrel más a helyzet. – Tanner? – Nem jó ötlet – felelte hűvösen a férfi, de nem lépett hátrébb. – Miért? – Mert a helyzet hozza ki magából, nem pedig én. – És az nagy baj lenne? – kérdezte a lány. – Nem tudom. Tanner szeme bűverővel vonzotta Madisont. Lelke mélyéről fakadt a vágy, hogy a férfi átölelje, ő pedig hozzásimuljon. – Tanner – ismételte, ezúttal határozottabban. Kezét a férfi vállára tette, lábujjhegyre állt, és ajkát az ajkára nyomta. A férfi szája csukva maradt. Nem viszonozta a csókot, meg se mozdult, nem mondott semmit, még csak nem is hunyorgott. Madison visszaereszkedett a talpára, és nézte őt. – Nem fogod megkönnyíteni kettőnknek, ugye? – kérdezte. – Semmit sem fogok csinálni. – Azért, mert az ügyfeled vagyok, vagy azért, mert nem kellek? – Azért, mert nem jó ötlet. Madisonnak minden bátorságára szüksége volt, hogy ki

tudja mondani: – De akarsz engem. Mosoly bujkált a férfi szája körül. – Minden porcikámmal. No, végre előrébb jutottak. – Akkor mutasd valami apró jelét – kérte a lány. Megfogta a férfi mindkét alkarját, és megpróbálta megrázni őt. Persze meg se tudta mozdítani. – Nem akarok fájdalmat okozni – mondta Tanner. – Nem szeretném, ha később megbánnád. Madison a szájára tette egyik ujját, hogy finoman elhallgattassa. – Nincs mit megbánni. Akarom. Akarlak. Csak néhány percre. El akarok felejteni mindent, ami történt. Kérlek! Érezte, hogy Tanner vívódik. Ki győz vajon benne: a férfi vagy a harcos? Madison várt. A szobában lassan lélegezni is alig lehetett a feszültségtől. A lány már épp beletörődött, hogy hosszú, magányos éjszakának néz elébe, ám ekkor Tanner a füle mögé simított egy kiszabadult tincset. – Nem tudok ellenállni neked – mondta egyszerűen, majd lehajolt és megcsókolta. Micsoda különbség! – örvendezett magában Madison, immár a férfi karja közt. Tanner most már mindent megadott neki. Száját úgy tapasztotta az övére, hogy a nő egészen elgyengült. Szorosan magához húzta, Madison érezte izmos mellkasát, hasát és merevedését. A férfi kivette a gumit a lány

hajából, két keze alámerült a szálak rengetegébe, és összekócolta őket. – Madison – suttogta, szájával a nő száján. – Nem is sejted, mit művelsz velem. Milyen igaz, gondolta Madison, és élvezte az apró csókokat, melyekkel Tanner az arcát, orrát, homlokát borította, hogy végül visszatérjen a szájához. Most az alsó ajkát szívta, és Madison érezte, mélyen a bensőjében tűz gyullad. Melle fájt, combján forróság futott végig, minden tagja sóvárgott a férfi után. Amikor Tanner oldalra hajtotta a fejét, hogy mohóságában még mélyebben csókolja a lányt, Madison készségesen viszonozta. Tannernek borsmenta-, kávé- és férfiíze volt. Madison még jobban a férfihoz simult, körmét feszülő hátizmaiba mélyesztve. Még! – gondolta eddig soha nem tapasztalt, kétségbeesett vágyakozással. Többet akart. Több érintést, több közelséget – mindenből többet. Azt akarta, hogy a férfi meztelen legyen, és hogy birtokba vegye mint nőt. Azt akarta, hogy nézze, miközben mélyen beléhatol. Azt akarta, hogy Tanner reszkessen a vágytól, és hogy mindketten utolsó cseppig kiélvezzék a kéjt. Feje tetejére akarta állítani a férfi életét. – A szobám… – suttogta a fülébe Tanner. Vadul csókolózva és összesimulva indultak el a férfi hálószobája felé. Odabent Tanner a keze közé fogta a lány arcát, és komoly tekintettel megkérdezte:

– Biztos vagy benne? Ha akarod, most rögtön abbahagyom. – A nem annyit jelent, hogy nem? A férfi bólintott. – Akkor beszéljünk az igenről. Igen, akarom… akarlak! És most elég a szóból, le a ruhákkal, oké? – Igenis, asszonyom – felelte mosolyogva Tanner. Állta a szavát, méghozzá igen fürgén, és Madison úgy találta, meztelenül még jobban néz ki, mint felöltözve. Acélos izmok a megfelelő helyeken – és forradások. Testén mindenütt forradások látszottak. Egyszer majd rákérdez, de most nem, most egyszerűen csak élvezni akarja a „műsort”. – Tyűha! – szólt Madison, amikor Tanner ott állt előtte ruhátlanul. – Ez mind az enyém? – Elhoztad valamelyik barátnődet? – Nem. – Akkor mind a tiéd. Amikor a férfi meg akarta szabadítani a pólójától, a lány megtorpant. – Várj! Azt mondtad, sovány vagyok, és ez igaz is: csont és bőr, mellem szinte semmi. Azazhogy technikailag ott vannak, csak hát… aprókák. – Christopher folyton rá akarta beszélni a mellnagyobbító műtétre, de ő hallani sem akart róla. Tanner egy darabig csak nézte, nézte, aztán fogta a kezét, és meredező férfiasságára nyomta. – Olyan a tapintása, mintha nem találnálak vonzónak? – Nem, de…

– Azt hiszed, színlelek? – Nem valószínű. – Akkor most hallgass és vetkőzz! Madison gyorsan eleget tett a kérésnek. Amikor meztelen volt, meg akarta kérdezni a férfi véleményét, ám Tanner máris átölelte, és együtt dőltek az ágyra. Egyszeriben a férfinak mintha mindenütt ott lett volna a keze. Gyengéden megfogta a lány mellét, és addig ingerelte bimbóit, míg Madison föl nem sikoltott az élvezettől. Miközben Tanner keze mélyebbre siklott, szája birtokba vette a nő száját. Madison nem emlékezett, érzett-e már valaha is hasonlót ahhoz a szenvedélyhez, amellyel a férfi csókjait, érintéseit viszonozta. Olyan hevesen vágyakozott Tannerre, hogy úgy tűnt neki, immár egész teste merő lüktetés. Amikor Tanner újra a combja közé csúsztatta kezét, Madison hálásan felsóhajtott. A férfi gyengéden kikutatta titkait, végül egyik ujjával beléhatolt, és kezének mozgásával a szerelmi aktust utánozta. Az érintéseknek ez az egyenletes ritmusa egészen lekötötte Madison figyelmét. Minden izma megfeszült. Amikor aztán Tanner még fölé is hajolt, és egyik mellbimbóját a szájába vette, a lány nem bírta tovább. A két szexmentes esztendőnek, a Tanner iránti vonzalomnak és a férfi örömszerző tehetségének köszönhetően másodpercek alatt a csúcsra röpült. Egész testén borzongás futott végig, felágaskodott, és újra meg újra világgá sikoltotta gyönyörét.

Aztán lassan lecsillapodott. Ekkor Tanner odafeküdt mellé, átölelte. Simogatta a haját, az arcát csókolgatta. – Ez hamar megvolt – mondta a lány, amint újra lélegzethez jutott. – Úgy tűnik, kellett már neked. – Nagyon úgy. Muris, mert előtte egy pillanatig sem hiányoltam. – És most? – kérdezte a férfi, aztán ajkával végigsimított Madison ajkán. A lány elmosolyodott. – Készen állsz a második menetre? – Még szép! Tanner letérdelt a nő lába közé. Madison azt hitte, óvszert fog húzni, ám ehelyett fölébe hajolt, és a mellbimbóját kezdte csókolni, nyalogatni, előbb az egyiket, aztán a másikat, gyors, érzéki mozdulatokkal. – Mit csinálsz? – lihegte a lány. – Második kör. – Mégis hány menet van? – Amennyit akarsz. Azzal ismét a lány mellére hajolt. A leírhatatlan érzések, melyeket Tanner nyelvének mozgása keltett benne, a bőréhez érő ajkak, a férfitest forrósága olyannyira hatalmába kerítette Madisont, hogy a lepedőbe markolt. Még többet akart – és mintha Tanner olvasna a gondolataiban, lejjebb araszolt. Csókról csókra közeledett az öléhez, mint valami édes ígéret,

mígnem ajkai egészen birtokba vették. Ehhez képest az, amit a mellével csinált, egy amatőr műve volt. Nem sok időbe telt, Madison ismét feljutott a csúcsra. Szabadon átengedte magát az élvezetnek, mintha forró hullámok futottak volna át rajta, egyik a másik után. Tudta, hogy sikolt, és utóbb még abban sem volt biztos, nem veszítette-e el az eszméletét egy pillanatra. Amikor Tanner megint mellé akart feküdni, megelőzte, és magára vonta őt. – Harmadik menet – mondta nehezen lélegezve, és megfogta Tanner ágaskodó férfiasságát. – Úgy látom, készen állsz. Válasz helyett Tanner az óvszeres dobozka után nyúlt. – Hát erre vágysz? – kérdezte mosolyogva, felhúzta a gumit, és beléhatolt. Mozdulatainak lassú, állandó ritmusa rabul ejtette Madisont, újraéledt a gyönyör, és lökésről lökésre fokozódott. A lány arcán egyszerre mosoly fakadt. – Mi az? – kérdezte a férfi. – Most nyilván azt gondolod, telhetetlen vagyok. Tanner megcsókolta. – Azt gondolom, észbontó vagy. Egymás szemébe néztek, és Madison mohó vágyat látott a férfiéban. Tanner egyre gyorsított a tempón. A nő teste mintha átvette volna a férfi hevét, illatát, vágyakozását. Szorosan egymásra tapadtak, ölelték, simogatták, csókolták

egymást – végül, amikor a férfi csípője egy utolsót lendült, Madison harmadszor merült alá az imént már kétszer megtapasztalt csodába, Tanner pedig a nevét nyögte a gyönyör tetőpontján.

8. Tanner összebújva feküdt Madisonnal az ágyon, és az arcát cirógatta. – Olyan szép vagy – szólt, és belenézett a szemébe. A lány elmosolyodott. – Ezt csak azért mondod, mert épp a szebbik oldalamat látod. – Engem nem zavar az a sebhely. Így is gyönyörű vagy. – Köszönöm. – Csak az igazat mondom. – Nekem nem fontos, hogy tökéletes legyen az arcom – válaszolta Madison, és végigsimított a forradáson. – Miért nem távolíttattad el? A lány a férfi ajkára tette ujját. – Ha ezt elmesélem, akkor már az összes titkomat tudni fogod. – És az akkora baj lenne? – Nem. Megbízom benned, Tanner. Szavai mélyen megérintették a férfit. – Soha többé nem szeretnék csalódást okozni – mondta. A lány felsóhajtott. – Azért tartom meg a sebhelyet, mert emlékeztet rá, mekkora hibát követtem el.

– Christopher? Madison nagy levegőt vett. – Amikor megismerkedtem Christopherrel, olyan voltam, amilyennek az elején gondoltál: elkényeztetett és haszontalan. Az egész élet egy nagy buli volt számomra. Christopher kezdetben élvezte ezt. Tisztelettel bánt velem, mert úgy viselkedtem, ahogy akarta. Folyton azt mondogatta, különleges nő vagyok. Persze hazudott. – De legalább a végén keresztülláttál rajta. – Csak amikor a veszekedésünk után ott hevertem vérezve a padlón, akkor ismertem fel, milyen ember is valójában. Ezután megváltoztam: elhatároztam, hogy kezdek valamit az életemmel. Neki azonban nem tetszett ez a változás. Nem akarta, hogy önálló legyek. Ujja ismét végigfutott a forradás mentén. – Ez itt eszembe juttatja, milyen voltam régen. – Nem kell ahhoz a forradás, hogy emlékezz a múltra. E nélkül sem fogsz többé felülni egy Christopherhez hasonló embernek. – Akarod, hogy megműttessem? Tanner megcsókolta a lányt. – Én csak nem szeretném, ha azért tartanád meg, hogy a volt férjednek bebizonyíts valamit. – Érdekes gondolat. – Madison odasimult hozzá, és így szólt: – Most aludjunk. – Együtt?

A lány fölemelkedett. – Ha szívesebben aludnál egyedül, nem probléma, átmegyek a szobámba. Tanner gyenge volt hozzá, hogy elküldje, és ez megriasztotta. Máskor mindig örült, amikor az egyéjszakás kaland után egymaga fekhetett az ágyában. – Ne. Szeretném, ha itt maradnál. A lány a fejét csóválta. – Csak udvariasságból mondod. – Ha így lenne, azt mondtam volna: „nyugodtan maradhatsz”. – Megsimogatta a lány hátát. – Igazán nagyon örülnék, ha ma éjjel velem aludnál. Bár nem hiányzott neki semmilyen érzelmi bonyodalom, Tanner most nem szívesen hagyta volna egyedül. Tisztában volt vele, hogy a nő érzelmei elhalványulnak iránta, mihelyt többé nincs szüksége a segítségére. Madison azért vonzódik hozzá, mert megmentette. Ha majd vége lesz ennek az egésznek, a lány kijózanodik, és azon fog tűnődni, ugyan mit is látott benne. De Tannernek mindegy volt. A lány felsóhajtott. – Rendben van. – Remek. Gyorsan elindítom a programot, ami feltöri Hilliard laptopját. Nincs vesztegetni való időnk. Madison felvonta a szemöldökét. – A szex időpocsékolás volt? – Ne forgasd ki a szavaimat. Tudod, mit akarok mondani.

– Nem olyan biztos. Ha visszajössz az ágyba, kénytelen leszel részletesen kifejteni. És az beletelik némi időbe. A férfiban örömteli várakozás gyúlt. – Arra számíthatsz. Másnap Madison nem sokkal délelőtt tizenegy után ébredt. Nem csodálkozott, hogy üres az ágy mellette. Ásítva kelt föl. Minden porcikája fájt a szokatlan éjszakai tevékenységtől. Mégis pompásan érezte magát, és azon tűnődött, hogy bírta ilyen sokáig szex nélkül. Bement a fürdőszobába, levetkőzött, és belépett a zuhany alá. Tanner jócskán meglepte. Bár kifelé erős férfinak mutatja magát, az ágyban csupa gyöngédség. Erre Madison nem számított. Még soha nem érezte magát olyan biztonságban, mint mellette. Nem jelent semmit, szólalt meg benne a figyelmeztető hang. Hiszen épp csak négy napja ismerik egymást. Bár úgy tűnik, van annak már ezer éve is. Persze Tannernek ugyanúgy megvannak a bogarai, mint minden embernek, de Madison tudta, bármit megtenne, hogy oltalmazza őt. Már csak az a kérdés, mi lesz, ha vége ennek a kalandnak. Tanner elmegy, és soha többé nem akarja majd látni őt? Ez a gondolat úgy fájt, hogy mindjárt el is űzte a fejéből. Gyorsan megtörölközött és felöltözött. Frissen főtt kávé illatára ért ki a konyhába. Az ellenőrző helyiség mellett elhaladva látta, hogy a férfi a számítógép

előtt ül. Sietve fogott egy csészét, és bement hozzá. – Jó reggelt! – üdvözölte Tanner. – Azt hittem, ma tovább alszol. – Elég volt ennyi. – A szenvedélyes éjszaka emléke mosolyt csalt az arcára. A férfi visszamosolygott rá. – Csodálatos voltál. – Te is. Olyan csillogó szemmel nézték egymást, mint a szerelmes tinédzserek. Aztán a férfi így szólt: – Elvonod a figyelmemet, tudod. – Na és hogyan? – Már a jelenléteddel. – Szóval ha idejönnék hozzád, és kigombolnám a farmeremet… – Már az is elég, ha itt állsz mellettem. – Jó tudni. – A lány örömmel szeretkezett volna most vele, de tudta, hogy a férfinak sok a dolga, ezért inkább a szobájába ment, és a laptopjával az ágyra telepedett. Miután válaszolt néhány e-mailre, amit a gyerekektől kapott, észrevett egy üzenetet Christophertől. Rémült döbbenettel meredt a képernyőre. Még ha a volt férje nem is tudja, hol tartózkodik, ijesztő, hogy ír neki. Felpattant és az ellenőrző helyiségbe sietett. – Kaptam egy e-mailt Christophertől! – közölte izgatottan. Tanner a képernyőről ráemelte a tekintetét.

– Mit ír? – Nem tudom, nem nyitottam meg a levelet. A férfi bólintott, székén ülve odagurult egy másik számítógép elé, és begépelt valamit. Pár másodperc múlva megjelent a monitoron ugyanaz, amit az előbb a lány a laptopján látott. – Hm, érdekes – jegyezte meg Madison. – Mondtam, hogy figyelem a levelezésedet. Akarod tudni, mit ír? – Bizonyára szétveti a méreg a betörés miatt. Gondolod, hogy kihívta a rendőrséget? – Te megtetted volna a helyében? – Csak ha nem lenne zűröm a törvénnyel. – Madison nagy levegőt vett. – Jól van, nyisd meg. Tanner kattintott az egérrel, és a képernyőn máris ott állt az üzenet. Madison! Én nem tudom, miféle játékot űzöl, de ez most lényegtelen. Apád napok óta rosszul van, és csak most sikerült rábeszélnem, hogy vizsgáltassa meg magát. Az orvos szívproblémákat állapított meg. Blaine aggódik miattad. Képzelheted, ez mennyire nem tesz jót az egészségének. Ha nem is akarsz visszajönni, kérlek, legalább vedd föl vele a kapcsolatot, hogy tudja, jól vagy.

Madison elsápadt. – Az apám… – suttogta. – Valószínűleg hazudik. – Szeme mintha elsötétült volna. – Ha apád beteg lenne, az embereim jelentették volna. – Ez gyönge érv. Mikor hallottál róluk utoljára? – Ha felhívom őket, megnyugszol? A lány bólintott, mire Tanner a mobilja után nyúlt, és írt egy SMS-t. Madison sóhajtott. – Köszönöm. Tudom, hogy igazad lehet, de biztos akarok lenni benne. – Megértem. A lány a főmonitorra mutatott, amelyen furcsa jelek voltak láthatók. – Fut a kódolóprogram? – Kódfejtő program. Eddig semmi haladás. Úgy tűnik, Christopher külön védelmi rendszert programoztatott magának. – Ez azt jelenti, hogy nem tudod feltörni? Tanner elmosolyodott. – Nem, csak valamivel tovább fog tartani… és szórakoztatóbb lesz. Megszólalt a férfi mobilja. Rögtön fogadta a hívást, és bekapcsolta a kihangosítót. – Helló, főnök, itt Gray! Azt akarja tudni, ment-e orvoshoz Blaine? – Madison kapott egy e-mailt, amiben Christopher azt

állítja, Blaine orvosnál volt, és az orvos szívproblémákat diagnosztizált. Gray eleresztett néhány szitkot. – Hilliard át akar verni minket – mondta. Tanner bólintott. – Mi is pont így gondoljuk. – Legalábbis amióta megfigyelés alatt tartjuk, Blaine nem járt orvosnál – szólt Gray. – Vagy a laboratóriumban tartózkodik, vagy otthon. Útközben nem állt meg sehol, és a laborba se hívott orvost, ezt bizton állíthatom. Tanner a lányhoz fordult. – Szeretnél még kérdezni tőle valamit? Madison elvette a mobiltelefont. – Jó színben van az apám, Gray? – Igen. Mindennap reggelizik, és újságot olvas. Esténként a házvezetőnő vacsorát készít neki. Utána bemegy a könyvtárába, és egészen lefekvésig olvas. Telefonon senki nem kereste az utóbbi időben. Tanner lezárta a beszélgetést, és megkérdezte Madisont: – Ennyi elég? – Igen. Igazad volt, Christopher csapdát akar állítani nekünk. – A lányban oldódott a feszültség, átkarolta Tannert. – Tehát most nekem dolgozol? – Igen. – De majd csak később tudok fizetni. – Nem fogadom el a pénzed.

– Miért? – Mert akkor ügyfél lennél. És ügyféllel nem fekszem le. Madison elmosolyodott. – Valószínűleg csak este jut rá megint időnk. Pedig volna egy remek ötletem. – A kódfejtő program fut Hilliard laptopján, pillanatnyilag ennyit tehetek. Mi volna az az ötlet? – Nos… neked van börtönmúltad. Mit szólnál hozzá, ha te lennél a szökött fegyenc, én pedig a börtönőr felesége? Tanner sokatmondón mosolygott. – Esetleg találok bilincset a kamrában, és fölteszem rád. A lány nevetett. – Ahhoz előbb el kell kapnod. – Mi sem egyszerűbb. – Szép hely? – kérdezte Blaine, és ivott a borból. – Igen. Van egy csodálatos, tengerre néző kert, és tágas szobák. Madison a legszebbikben lakik. – Christopher rámosolygott Blaine-re. – És jól van. Az öreg bólintott. Szomorúnak látszott amiatt, hogy a lánya végül mégiscsak örökölte anyja betegségét. Már évekkel ezelőtt meg kellett volna győznöm, hogy Madison nem épelméjű, gondolta Christopher. – Az utóbbi hetek nagyon megviselték – magyarázta. – Javult az állapota, de az emberrablás óta már nem önmaga… Blaine vállon veregette.

– Olyan jó voltál hozzá. Nem minden férfi pátyolgatta volna ennyire. Fel nem foghatom, hogyan is hagyhatott el téged. – Függetlenségre vágyott. – De hiszen szabad volt. Azt csinálhatott, amit a kedve tartott. Christopher bólintott. Újfent elégedetten megállapíthatta, hogy az öregnek sejtelme sincs semmiről. – Gondolkodtam azon, amiről a múltkor beszéltünk – váltott témát Blaine. – Lehet, hogy tényleg össze kéne olvadniuk a cégeinknek. Külsőre Christopher higgadt maradt, belül azonban ujjongott. Ha volt apósa beleegyezik, anyagi gondjai megoldódnak: odaadhatja a pénzt Sztanyiszlavnak, és kifizetheti az adósságait. – Pár nap múlva bemutatom az új zavaróberendezést – mondta. – A fúzió hírét még előtte kellene közzétennünk, csak így nyernek vele a cégeink. Blaine elmosolyodott. – Nem is mondtad, hogy te már itt tartasz. – El sem tudod képzelni, milyen izgalmas ez az új technológia! – lelkendezett Christopher. – Alig mozdulok ki a laborból, folyton ezen dolgozom. – A szüleid büszkék lennének rád, fiam. Inkább arra lennének kíváncsiak, mért nem működött a kocsijukban a fék a jeges úton, gondolta Christopher, majd

így szólt: – Nagy terveik voltak a céggel, és én mindig is igyekeztem valóra váltani az álmukat. Ezzel az új technológiával a cég világszerte piacvezetővé válhat. – Keményen megdolgoztál a sikerért. Szerintem minél hamarabb nyilvánosságra kellene hozni a fúziót. Persze a részleteket még megbeszéljük. Christopher megemelte a poharát. – Koccintsunk rá! – Hihetetlen: többé már nincs ráutalva Madisonra! Felőle akár sose kerüljön elő. Most rögtön eltehetné láb alól, ha tudná, hol van. Még mindig dühítette, hogy exfelesége maga mellé állította ezt a Tanner Keane-t. Vajon hogyan sikerülhetett neki? Keane-ről az a hír járja, kemény, mint az acél. Hogyan győzte meg a nő, hogy neki dolgozzon? A házában történt betörés mögött is nyilvánvalóan Keane áll. De úgysem fog hozzáférni a laptopján tárolt adatokhoz, a szoftver bombabiztos. Mégis forrt benne a méreg, hogy a fickó besétált hozzá, és meglopta. Már napokkal ezelőtt megbízott két csapatot a felkutatásával, ám eddig egyetlen halvány nyomra sem bukkantak. De egyszer megtalálják, és akkor Madison mindenért megfizet. Megöli, és az esetet öngyilkosságnak állítja be. Hihetőnek fog tűnni, elvégre az anyja is saját maga választotta a halált. – Azt hiszem, helyesen cselekszünk – mondta Blaine. –

Mindig is foglalkoztatott, mi lesz a cégemmel, ha én már nem vagyok. Madisonra soha nem akartam örökül hagyni, nem bírná a felelősség súlyát. Jobbnak látom, ha te foglalkozol a cég ügyeivel. – Örömest vállalom – felelte Christopher, és felállt. – Bocsáss meg, most szólít a munka. Blaine legyintett. – Te már csak ilyen munkamániás vagy! De ha Madison végre hazajön, kicsit vissza kell fognod a tempóból, hogy rá is jusson időd. Szüksége van a törődésedre. – Természetesen úgy lesz. Hiszen tudod, ő a mindenem. – Én is mindennél jobban szerettem a feleségemet… még akkor is, ha elmebeteg volt. Christopher kiment a nappaliból, és belépett az irodájába. Leült az íróasztalhoz, fogta a telefont, és egy számot tárcsázott, amelyet már fejből tudott. – Negyvennyolc órán belül megkapja a pénzt – közölte, amikor Sztanyiszlav jelentkezett. – Igazán remek – válaszolta az orosz. – Akkor odaadom a készülék utolsó elemeit. Találkozó a szokott helyen. Este hétkor megfelel? – Számíthat rám. – Úgy is lesz. Örülök, hogy elő tudta teremteni a pénzt. Maga sokoldalú tehetséggel van megáldva, szégyen volna, ha többé nem lenne módja kibontakoztatni.

Madison jólesően nyújtózkodott a heverőn, és kinézett az ablakon. – Min töprengsz? – kérdezte Tanner, és megsimogatta a karját. Meztelenül feküdtek a takaró alatt, kimerülten az esti szerelmeskedéstől. A lány nem csak testileg elégült ki: a férfi ölelése a lelkének is a legjobb érzés volt, amit el tudott képzelni. – Azon jár az eszem, mennyire más vagy, mint Christopher – mondta. – Tisztelsz, és őszinte vagy hozzám. És nem próbálsz meg bolondot csinálni belőlem. – Nem az én stílusom. – És nem érdekel a pénzem. – Van elég nekem is. – De nem annyi, mint nekem. – Az lehet. – Ma már tudom, hogy Christopher a pénzért vett feleségül. Általam akart hozzáférni apám vagyonához. Én azt hittem, épp eléggé gazdag ő is, merthogy különben nem vetett volna szemet arra a méregdrága technológiára. – Azelőtt is csinált ilyet? – Egyszer az egyik partin orosz vendégeink voltak. Egész este valami újfajta fejlesztésről beszéltek. Christopher meg akarta venni. Mivel úgy tűnt, elég költséges dologról van szó, arra következtettem, komoly vagyona lehet. – Oroszok?

– Igen. Mi olyan különös ebben? Oroszország tele van remek tudóssal. – Ezek a vendégek lehetnek a hiányzó mozaikdarab. Nevekre nem emlékszel? – Azt tudom, hogy volt köztük egy, akivel Christopher nagyon szeretett volna üzletet kötni. Ez az illető többször is járt nálunk vendégségben. A partikhoz mindig készítettem vendéglistát, úgyhogy kideríthetjük, ki volt. A fájl fent van a laptopomon. Tanner felült. – Az exed mikor kezdett dolgozni azon az új radarzavaró rendszeren, amit a múltkor említettél? Madison kutatott az emlékezetében. – Talán úgy pár hónappal a parti után. Gondolod, hogy valójában az oroszoktól vette? – Elképzelhető. Információim szerint valószínűleg az orosz maffiával üzletel, szóval a dolog beleillik a képbe. Felöltöztek, és átmentek az ellenőrző helyiségbe. Madison leült a laptopja elé. Kinyomtatta a vendéglistákat, és néhány perc múlva kiválogatta a számukra fontosakat. – Ezek közül valamelyiken rajta kell lennie annak az orosznak – mondta. – Remek. Átpörgetem a neveket a gépemen, akkor a nagy részüket ki is zárhatjuk. – Mennyibe kerülhet egy ilyen technológia? – tudakolta Madison.

– Milliókba. – Akkor erre kellhetett neki a váltságdíj. – Elképzelhető, hogy így tervezte.

Most viszont meggyűlhetett a baja az eladóval. Az orosz maffia nem éppen a türelméről híres. – Remélem, nincs olyan szorult helyzetben, hogy bántsa az apámat. – Ne aggódj, az embereim vigyáznak apádra. Tanner a listákat tanulmányozta az íróasztalon. – Apám biztosan nem tud Christopher dolgairól – mondta Madison. – Ő sosem egyezne bele, hogy együttműködjön a maffiával. – Valószínűleg senki nem tudja pontosan, mit csinál a volt férjed. Még ha a munkatársaiban esetleg föl is merül a gyanú, hallgatni fognak. No és aligha kapta meg egyszerre az egész csomagot. Az oroszok vannak olyan dörzsöltek, hogy csak akkor adják oda a legfontosabb alkatrészeket, amikor már náluk van a teljes összeg. Hilliard persze azt állítja majd, hogy ő maga fejlesztette ki a zavaróberendezést. Egy vagyont fog keresni rajta. – Egyvalamit nem értek – mondta Madison. – Ha Christopher nem kapta meg a váltságdíjat, miből akarja kifizetni az oroszokat? – Nem tudom, de foglalkoznunk kell a kérdéssel. Mennyire igazodsz el az interneten? – Mindig megtalálom a legjobb cipőakciókat. De ezzel

nyilván nem sokra mész. – Ne mondd ezt. Szerintem most is jól fog jönni a szimatod.

9. Másnap délután három óra körül Madison választ kapott a kérdésére. Néhány óra kivételével egész idejét a számítógép előtt töltötte információgyűjtéssel. Amikor észrevette, hogy újabb e-mailt kapott, rögtön megnyitotta. Automatikus üzenet volt az apja cégétől. Az első mondat olvastán mindjárt tudta: Christopher anyagi gondjai megoldódtak. – Összeolvad apám és Christopher cége – közölte Tannerrel, aki mellette ült egy másik komputernél. – Kevéssel tőzsdezárás előtt hirdették ki a fúziót. Christopher részvényeinek értéke holnap felszökik. Az ő cége sokkal kisebb, nagy haszonra tesz szert az összeolvadásból. Ha a papírjainak csak egy részét is eladja, egész vagyont keres rajtuk. – Akár húszmilliót is? – kérdezte Tanner. – Lehetséges. – Komoly tekintettel nézett a férfira. – Kockázatot jelent apámnak ez a fúzió? – Hilliard sohasem követne el csalást nyilvánosan. És a következő hetekben a pénzügyi felügyelet szigorúan ellenőrizni fogja a két céget. – Christophernek szüksége van apámra – következtette Madison.

– Nem hinném, hogy bántaná. Túl értékes a számára. – Érthetetlen, apám miért bízik meg ennyire benne. Miért nem lát keresztül rajta? – Talán nem is akar. Hisz mondtad, hogy neki a nyugalma a legfontosabb. A lány bólintott. – Soha nem akartál tevékenyen beszállni a cégetekbe? – kérdezte a férfi. – Szóba sem került. Apám azt hiszi, olyan vagyok, mint az anyám, vagyis előbb-utóbb megbomlik az elmém. No és a matematikusi hajlam is hiányzik belőlem. – Gondolom, a volt férjed beszélte be neki, hogy örökölhetted anyád betegségét. – Igen, az lehet. – Újabb e-mail tűnt fel a bejövő levelek között, Madison megnyitotta. Rémületére Christopher volt a feladó. – Tudom, hogy nem árthat nekem – suttogta. – Miért félek mégis elolvasni az e-mailjét? – Mert megsebzett, és bármikor újra megpróbálhatja. Teljesen érthető, hogy félsz tőle. Elolvassam helyetted? – Nem, erőt veszek magamon – felelte Madison, és nevetve hozzátette: – De maradj a közelben – azzal együtt kezdték el olvasni. Madison! Tudom, azt hiszed, ez valami csapda, de apád tényleg rosszul van. Egyre több baja van a szívével. Ez az oka, miért olvadtak össze a cégeink. Azt

akarta, legyen tető alá hozva, mielőtt késő. El sem tudod képzelni, mennyire aggódik érted. Belehal a távollétedbe! Ha nekem nem hiszel, kérdezz rá az orvosánál a legutóbbi vizsgálat eredményére. Nekem mindegy, mit gondolsz rólam. Békén hagylak, amíg nem akarsz látni, de apáddal találkoznod kell. Már nem sok időd maradt. – Igazán ügyes – jegyezte meg Tanner. – Ugye, ez mind nem igaz? – kérdezte Madison remegő hangon. A férfi a kezébe vette a kezét. – Persze hogy nem! Az embereim éjjel-nappal apádon tartják a szemüket. A saját füleddel hallottad, hogy jól van. Hilliard csapdába akar csalni minket. Madison gondterhelt arccal meredt rá. – Úgy szeretnék hinni neked… – Nem szabad hinned a volt férjednek. Csak azt akarja, hogy meginogj, és visszamenj hozzá. – Tudom, de megtalálta a gyenge pontomat. Nagyon valószínű, hogy hazudik, én mégis félek. Ha valami történne apámmal… – Nem fog. Megígérem. Mit tehetek még, hogy megnyugodj? – Semmit. Már így is olyan sokat tettél értem. – Odahajolt

hozzá, és megcsókolta. – Dolgozz csak tovább. Olyan jó ember! Madison még senkivel nem találkozott, aki ennyire törődött volna vele. Jóllehet sokban különböznek, tökéletesen összeillenek. De mi lesz, ha véget ér ez az egész? Tanner egyszerűen búcsút int, aztán elfelejti? Az ő szívében úgyis örökre ott marad ez a különleges férfi. Azon tűnődött, szeretne-e tőle ennél többet. Persze hiába szeretne, nem lehet közös jövőjük. Mihelyt Tanner teljesíti a feladatot, eltűnik, és nélküle folytatja az életét. Tannert durván fölébresztette valami hangos riasztásféle. Időbe telt, mire felfogta, hogy valószínűleg elaludt a heverőn. Jobb lett volna bebújni az ágyba Madison mellé, jött a felismerés. De azért nem tette, mert igyekezett távolságot tartani a nőtől, különben nagyon fájdalmas lesz a búcsú a végén. Fölkelt, és megnézte a monitorokat. – Na végre! – kiáltott fel, amikor látta, hogy a hangot a kódtörő program adta, így jelezve, hogy a művelet sikerült. Most már minden fájlhoz hozzáfér Hilliard laptopján. – Szeretem, ha egy terv beválik – mondta, és az órára pillantott. A számítógép feltörése negyvennyolc órába tellett, az eddigi rekordja körülbelül nyolc óra volt. Mindjárt hozzálátott a fájlok kiértékeléséhez, és nagyjából egy óra elteltével pontosan rekonstruálta, hogyan és mikor szerezte Hilliard a zavaróberendezés alkotórészeit. Az utolsó

fizetőrészlet tizenötmillió dollárra rúgott. Az összeg éppen beleillett a képbe. – Te mit csinálsz itt? Tanner megfordult, és az álomittas Madisont pillantotta meg az ajtóban. Bő pizsama volt rajta, haja összekócolódott. A férfi újfent megállapította, hogy ez a lány gyönyörű. – Feltörtem az exférjed laptopját. A lány odament hozzá, és az ölébe ült. Tanner megnyitott egy fájlt. – Itt tárolja az összes adatot a zavarókészülékkel kapcsolatos kifizetésekről és szállításokról. – Honnan szerzett rá pénzt? Te jó ég, az első részlet húszmillió! – A magánvagyonából. Megvan a kapcsolattartója neve. Egy Sztanyiszlav nevű orosz, ennél többet egyelőre nem tudok. Nehéz lesz megtalálni. – Egy dolgot nem értek: miért akar csapdába ejteni Christopher, ha így is van elég pénze? – Túl sokat tudsz. És apád is biztosan látni akar már, Hilliard nem hitegetheti örökké. – Igazad lehet. Félek ettől az embertől. – Mellettem biztonságban vagy. – Most még igen, de nem lehetsz mindig velem. Egyszer majd vissza kell térnem a való világba. És akkor…? – Addigra ártalmatlanná tesszük. – Hogyan lehetsz ennyire biztos benne?

Tanner válasz nélkül hagyta a kérdést, mert tényleg nem lehetett biztos benne. Az ő szakmájában nincs garancia a sikerre. Egyvalamihez azonban aligha fér kétség: Madison csak akkor szabadul a veszélytől, ha a volt férje rács mögé kerül. És Tanner feltétlenül maga akarta átadni Christophert a rendőrségnek. Kevéssel este hét előtt Christopher behajtott egy parkolóházba, amely egy üresen álló irodaházhoz tartozott. A második emeleten leparkolt egy sötét szegletben, leállította a motort, és várt. Nem sokkal ezután autó állt meg mellette. Sztanyiszlav szállt ki belőle. Christopher kinyitotta az ajtót, és mosolygott. – Megvan a pénz. Mind egy szálig. – Nemrég eladta részvényei jelentős hányadát, és a pénzt kivette a bankból. Roppant összeg volt, de megéri a befektetés: a zavaróberendezéssel milliárdokat fog keresni. – Ennek igazán örülök – felelte Sztanyiszlav. – Az ember mindig fizesse ki a tartozását. Utálom, ha csalódást okoznak nekem. Christopher nem törődött a fenyegető szavakkal. Most már minden sínen van: a pénzátadás után a készülék utolsó elemeit is megkapja, és többé semmi dolga az oroszokkal. Sietve kiszállt, a csomagtartóhoz ment, és kivett egy fekete táskát.

– Tizenötmillió – fordult az oroszhoz. Sztanyiszlav jól megnézte a táskát, aztán odaszólt az embereinek: – Számoljátok meg! Christopher átvett tőle egy bőröndöt, és ellenőrizte a tartalmát. A zavaróberendezés utolsó alkatrészei voltak benne. Alig tudta leplezni örömét. Hamarosan ő lesz a világ egyik legnagyobb hatalmú embere! Ám egyszeriben kővé dermedt: hiányzott egy fontos összekötő elem. Biztos volt benne, hogy korábban sem kapta meg. A pokolba! – Hiányzik egy darab – mondta dühösen Sztanyiszlavnak. Az orosz megvonta a vállát. – Az lehet. – Azt mondta, az utolsó fizetéskor megkapom a maradék alkatrészeket. – Uralkodnia kellett magán, hogy ne kiabáljon a férfival. – Igen, de a fizetés egy héttel ezelőtt volt esedékes. Megvárakoztatott. Ez emeli az árat. Christopher legszívesebben galléron ragadta volna, de tudta, azt nem élné túl. Hogyan lehet ilyen gátlástalan ez a Sztanyiszlav? Az összes alkatrészre szüksége van, hogy végre befejezhesse a projektet! – Persze használhatja, ami már a birtokában van, a többit meg kifejlesztheti saját maga – mondta nyájas vigyorral az orosz. – Talán egy-két hónap alatt sikerül.

Erről szó sem lehetett, Christophernek nem volt ennyi ideje. – Mennyit akar? – kérdezte. – Nem olyan sokat. Csupán tízmilliót. Christopher hangosan szitkozódott. Ennyije nincs! Még ha az összes részvényen túl adna is, az sem volna elég. Blainenek ugyan bőven van pénze, de tőle nem kérhet kölcsön anélkül, hogy az öreg ne tenne föl kellemetlen kérdéseket. Honnan a csodából szedjen össze ekkora összeget? Madison! A lánynak legalább tízmilliónyi értékű részvény van a birtokában. – Mennyi időt kapok? – kérdezte. – Egy hetet – válaszolta Sztanyiszlav. – Szerintem nagyvonalú ajánlat. Christopher nem tudta, elég lesz-e egy hét, hogy megtalálja a volt feleségét. A csapdának, amelyet felállított, rá kell zárulnia végre. Ha Madison visszamegy hozzá, megmenekült. Ez az egyetlen esélye. – Kösz, Bill! – Tanner a San Franciscó-i informátorával beszélt telefonon. – Minden rendelkezésemre álló adatot átküldtem e-mailben. – Igyekszem kideríteni, amit csak lehet – válaszolta Bill. – Te vagy a legjobb forrásom az orosz maffiával kapcsolatban. Remélem, hamarosan hallok felőled. Tanner befejezte a beszélgetést, és Madisonhoz fordult.

– Ha valaki információt szerezhet Sztanyiszlavról, az Bill. – Nagyszerű. – A lány felsóhajtott. – Remélhetőleg nem tart soká. – Lazíts, Madison. Sikerülni fog. A munkámban a várakozás a legrosszabb. – Nekem ez nem munka. Az életemről van szó! – Az ajkába harapott. – Ne haragudj, hogy ilyen ingerült vagyok, de lassan ronggyá mennek az idegeim. Lehet, hogy le kéne foglalnom magam házimunkával. – Beszélgethetünk is. Mesélj még a munkádról. A lány elmosolyodott. – Biztos agyadra megyek a történeteimmel. – Nem, szeretlek hallgatni. Madison leült, és a gyerekek körüli feladatairól kezdett mesélni. Tanner figyelme azonban már percek múlva elkalandozott, mert csak a lányra tudott gondolni. Olyannyira megigézte, ahogy még soha egyetlen nő sem. Ha a közelében volt, könnyen megfeledkezett mindenről maga körül. Szépsége újra és újra elvarázsolta, de nem csak a külseje tetszett neki. A jelleme még jobban rabul ejtette. Elképesztő odaadással ténykedett a hátrányos helyzetű gyerekekért, noha nem kapott érte pénzt. Tannerben ez mély benyomást keltett. – De hisz ide se figyelsz – mondta szemrehányón a lány, és karját szigorúan keresztbe fonta a mellén. – Mégis min gondolkozol? – horkant fel Madison.

– Eszembe jutott, micsoda klassz nő vagy. – Köszönöm. – Nincs mit. – Nem lesz könnyű elfelejteni őt, gondolta Tanner. – Hiányozni fogsz. Madison zavartan bámult rá. – Az elején nem hittem volna, hogy valaha is meg tudnálak kedvelni – folytatta a férfi –, de közben ráébredtem, milyen csodálatos nő vagy. Szép, erős és melegszívű. – Te is ilyen vagy. Tanner tudta, hogy nekik kettejüknek nem lehet kapcsolatuk. Madison visszatér megszokott életébe, és elfelejti, ő pedig megkapja a következő megbízást, és aztán egy napon majd talán nem gondol többet a nőre. – Nekem az a dolgom, hogy megvédjelek – mondta. – Erre szerződtettél. – Nem szerződtettelek. Hiszen nem fogadsz el tőlem pénzt. – A pénz csak bonyolítja az életet – jelentette ki a férfi, és a következő pillanatban szenvedélyesen megcsókolta. Az utóbbi napokban Madison gyakran szeretkezett Tannerrel. Minden egyes alkalom izgalmasabb volt az előzőnél, ezért mindig mohón várta a következőt. A férfinak csak meg kellett csókolnia, ölelnie, s ő máris elveszett. – Nekem sosem elég belőled – mondta rekedten Tanner, és csókokkal borította a nyakát.

Madison élvezte az érintéseit, és sóváran viszonozta a becézgetést. Most mindjárt, ott helyben többet akart, nekilátott hát kioldani az övet a férfi farmerén. Tanner halkan nevetett. – Te aztán türelmetlen vagy. – Az ám! Méghozzá nagyon! A férfi nem váratott magára, már le is húzta a pólót Madisonról. Kioldotta a melltartóját, bedobta egy sarokba, és most minden figyelmét a nő mellének szentelte. Simogatta, csókolgatta minden négyzetcentiméterét. Nem elég, gondolta Madison, és soha nem is lesz elég! Azt akarta, hogy a férfi meztelen legyen. – Még – susogta, ujjait Tanner hajába mélyesztette, és magához húzta a fejét. A férfi rögvest megadta a választ: miközben a mellbimbóját szopogatta, megrántotta a nő nadrágját, kigombolta a gombot, lehúzta a cipzárt, egyik kezét becsúsztatta, és ott simogatta. Ujja épp a kellő ritmusban mozgott, a megfelelő ponton, a megfelelő nyomással. Madison még jobban széttárta volna a lábát, de a nadrág megakadályozta benne. Izgalma Tanner minden mozdulatával egyre csak nőtt, már azt hitte, egy pillanatig sem bírja tovább. Amikor végül heves borzongás rázta meg a testét, boldogan ölelte át a férfi vállát. Amint lecsillapodott, Tanner fölemelte a fejét, és szájon csókolta. Még csak most kapta meg a tökéletes kielégülést, Madisonban máris újraéledt a vágy a férfi iránt. Hogy

befejezze, amit elkezdett, kitapogatta Tanner farmerját, és kioldotta a derékszíjat. – Vetkőzz le – mondta a férfi, és már ki is bújt a nadrágjából. – Itt, a megfigyelőben? – kérdezte mosolyogva a lány, miközben Tanner óvszert húzott. – Csak nem indítanak be ezek a szerkentyűk? – Nem, de úgy látszik, téged igen. A lány még alig volt meztelen, Tanner már föl is tette az íróasztalra, és széttárta a lábát. A magasság tökéletes, gondolta Madison. A férfi egyetlen mozdulattal beléhatolt, ő pedig lábával körbefogta a csípőjét, hogy Tanner még mélyebben kitöltse. Madison sem a teret, sem az időt nem érzékelte már. Minden csók, minden érintés olyan érzést keltett benne, mintha lelkük eggyé válna. Tökéletes harmónia uralkodott közöttük. Amikor utána összesimultak, a lány arra gondolt: még egyetlen emberhez sem érezte magát ilyen közel. Homlokát Tanner homlokának támasztotta, és ügyelve rá, hogy hangja ne árulkodjon érzelmeiről, így szólt: – Te aztán tudod, hogyan kell boldoggá tenni egy nőt. – Te sem vagy utolsó. Madison legszívesebben bevallotta volna, mit érez iránta, de uralkodott magán. A helyzete semmilyen tekintetben nem szokványos. Lehet, hogy a körülmények felfokozták az

érzéseit. Lehet, hogy a fenyegető veszély a magyarázata, miért ejti ennyire rabul a férfi. Mihelyt átvészelte azonban ezt az időszakot, elválnak útjaik. Talán ez minden, amit egymástól valaha is kapnak. Be kell érnie ennyivel. Éjféltájt Madison felébredt, és nem tudott újra elaludni. Túl sok minden járt a fejében. Sóhajtva fölkelt, fürdőköpenyt vett, és kiment a konyhába. Kinyitotta a hűtőszekrényt, de semmi olyat nem talált, amit kívánna. Nyűgösen ment be a szobájába, és bekapcsolta a laptopját. Talán a gyerekek e-mailjei jobb kedvre derítik. Idegesítette, hogy gyakorlatilag fogolyként él ebben a házban. Elhatározta, reggel beszél erről Tannerrel. Amikor a postafiókját megnyitotta, egy e-mailt talált Alison Harristől, apja titkárnőjétől. Vajon miért ír neki? A nő sok éve dolgozik az apjának, de vele ritkán kommunikál. Az üzenet olvastán összeszorult a gyomra. Madison, napok óta próbálom elérni. Kérem, hívjon fel azonnal, amint az üzenetet elolvasta. Az apjáról van szó. Szívrohama volt, élet-halál között lebeg. Madison

másodpercekig

csak

bámulta

a

sorokat,

kétségbeesés fogta el. Sebtében papírt keresett, és ráfirkantotta Alison telefonszámát. De hogyan hívja fel? A

ház összes vezetéke blokkolva van. Tanner mobilja! Besietett a férfi szobájába, és azon töprengett, fölébresszee. Ha megteszi, Tanner talán megtiltja, hogy telefonáljon. A férfinak meggyőződése, hogy Christopher csapdát akar állítani, ám ha így is van, Alisonnak ehhez nem lehet köze. Az is elképzelhető, hogy Christopher ugyan hazudott, apjának azonban most valóban infarktusa lett. Ki kell derítenie az igazságot! Elhatározta, hogy nem ébreszti fel Tannert. Jobb így. Óvatosan a nadrágja felé nyúlt, és kivette belőle a mobiltelefont. Kiment a szobából, át a ház túlsó oldalára. Amikor biztosra vette, hogy Tanner nem hallja, tárcsázta Alison számát. – Halló! – szólt bele valaki hosszú idő után. Madison szíve szaporábban vert. – Maga az, Alison? – Madison? Végre-valahára! Hol van? Napok óta keresem! Jaj, Madison, az apja nagyon beteg. Súlyos szívrohamot kapott, tényleg rosszul áll a szénája. Már az utóbbi időben sem volt jól, de nem törődött a tünetekkel. Tudja, milyen: lefoglalja a munkája. Orvoshoz is elküldtem, de ő sem tudta észre téríteni. Alison csöndesen sírva fakadt. – Annyira sajnálom! – pityergett. – Én találtam rá. Nem jött ki ebédre a laborból, én meg aggódni kezdtem. Bár tilos, de bementem megnézni. A földön feküdt, azt hittem, halott.

Madison szemét elfutotta a könny. – Biztos benne? Tényleg ennyire rosszul van? – Majdnem meghalt. A doktornő a kórházban azt mondta, nem élt volna túl még egy órát orvosi segítség nélkül. Azonnal be kéne mennie hozzá, Madison. Kérdezősködött maga után, kereste. – Rögtön indulok. Hová szállították? Alison megadta a címet, telefonszámot. – Bárcsak hallgatott volna az orvosára! – szomorkodott a titkárnő. – Mikor vizsgáltatta meg magát utoljára? – Három-négy napja. Tehát még azelőtt, hogy Tanner jelentést kapott az öregről. Összebeszéltek volna? Hazudtak neki, csak hogy megnyugtassák? – Köszönöm, Alison. Már hívom is a kórházat. – Helyes. Imádkozni fogok az apjáért. – Mindent köszönök. – Madison végzett a beszélgetéssel, és tárcsázta a kórház számát. Az ügyeletes orvos hangjából megkönnyebbülés hallatszott. – Egészen kétségbeestünk, hogy nem tudjuk elérni. Az apját válságos állapotban hozták be. Feltételezzük, hogy átvészeli, de semmi sem biztos. A következő negyvennyolc órában kiderül. Bár alig lehet kommunikálni vele, már érdeklődött maga felől.

Madison arcán patakzottak a könnyek. Apja tényleg haldoklik! Christopher igazat mondott, és ő egyetlen szavát sem hitte el! – Rögtön odamegyek – szólt a készülékbe. – Kérem, mondja meg neki, ha ébren van. Kinyomta a telefont, és a szobájába futott. Szélsebesen felöltözött, bement az ellenőrző helyiségbe, és magához vette a kocsikulcsot. Tudta, ha kimegy a házból, megszólal a riasztó, Tanner pedig egész biztosan felébred, és visszatartja. Pánik fogta el. Kereste az eszközt, amellyel a férfi levette csuklójáról a karkötőt, de sehol nem találta. Kétségbeesése pillanatról pillanatra nőtt. Amikor tekintete a fegyvertartó szekrényre esett, eszébe jutott a kábítópisztoly. Ezzel ártalmatlanná teheti a férfit. Úgy vélte, jogosan tenné, elvégre Tanner hazudott neki. Gyorsan kivette a fegyvert a szekrényből, megnézte, töltve van-e, majd határozott léptekkel Tanner szobájához ment. Csöndben belépett. A férfi elnyúlva feküdt az ágyon, ruhátlanul, sebezhetőn. Hogyan hazudhatott neki ekkorát? Madison az apjára gondolt, ettől düh és fájdalom áradt szét benne. Elszántan célba vette a férfi mellkasát. Mikor meghúzta a ravaszt, Tanner egy pillanatra felriadt, majd kábultan visszazuhant az ágyra. Madison megkönnyebbülten ejtette földre a fegyvert, és a

garázshoz szaladt. Amikor az ajtót kinyitotta, elektronikus hang figyelmeztette, ne menjen tovább. Mihelyt a garázs küszöbét átlépte, beindult a riasztás. A hanggal mit sem törődve kinyitotta a kocsi ajtaját. Beszállt, megnyomta a garázsajtót nyitó gombot, és sebesen kihajtott. Az utolsó útjukról tudta, nagyjából hol van, és merrefelé kell mennie. Remélem, hamar odaérek, gondolta. Mindjárt ott vagyok, apa, tarts ki! Szeméből bugyogtak a könnyek, miközben az autópályán száguldott. Ha melletted vagyok, apa, biztosan jobban leszel, biztatta magát. Tanner pedig megkeserüli a hazugságát! Éjfél elmúlt, gyér volt a forgalom, így Madison gyorsabban haladt, mint remélte. Szíve majd kiugrott a helyéből, mikor megállt a kórház előtt, a látogatók számára fenntartott parkolóban. A bejárathoz rohant, majd egyenest a recepciós pulthoz. – Madison Hilliard vagyok – mondta kifulladva. – Az apámat szeretném meglátogatni, Blaine Adamsnek hívják. Jól van? Még mindig a… úgy értem… – hebegett. A pult mögött mosolygott a nővér. – Ne aggódjon. Amióta szóltunk neki, hogy jön, láthatóan javult az állapota. – Tényleg? – Igen. A nő az intenzív osztályra vezette, és egy ajtóra mutatott. – Várja magát. Maradjon bent nyugodtan, ameddig akar.

– Köszönöm – mondta Madison, és bármilyen halkan próbált belépni, idegességében a kelleténél türelmetlenebbül nyitotta fel az ajtót. Ebben a pillanatban fejében ezer vészcsengő szólalt meg egyszerre, de már késő volt. A szobában nem az apját találta, hanem Christophert. Mihelyt a férfi meglátta, fegyvert szegezett rá. – Ó, az én szeretett kis feleségem! – szólalt meg mosolyogva. – De jó, hogy mindig lehet rád számítani! Madisont rosszullét fogta el. Fején temérdek gondolat cikázott át. Nem értette, hogyan vette rá a volt férje Alisont és a kórházi személyzetet, hogy segítsenek a terve végrehajtásában. Nagyobb lehet a tét, mint azt el tudná képzelni. Mielőtt egy kábítónyíltól eltalálva ájultan a földre rogyott, rá kellett döbbennie, hogy Christopher legyőzte.

10. Amikor Madison felébredt, pokolian fájt a feje. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. Újra egy ablaktalan, szűk helyiség foglya volt. Fölegyenesedve megszédült. A fejfájás cudarul kínozta, de erőt vett magán, felállt, és alaposan szemügyre vette a helyiséget. Az ágyat leszámítva üres volt, viszont kicsiny fürdő tartozott hozzá. Tanner ugyanilyen szobába dugta, csakhogy ez még kisebb, és koszos. Tanner. Bár a lány nem akart rágondolni, óhatatlanul eszébe jutott. Azon tűnődött, hogyan lehetett annyira ostoba, hogy ne bízzon meg benne. Hihetetlen, mi mindent megmozgatott Christopher, hogy tőrbe csalja! Valami módon rávette Alisont, hogy segítsen neki – de hogyan? Nagyot sóhajtva ereszkedett az ágyra. Tanner valószínűleg visszanyerte öntudatát, ám ez neki most nem használ. A kórházat talán még megtalálja, de ezen a rejtekhelyen aligha bukkan a nyomára. A lány meg volt róla győződve, hogy Christopher előbbutóbb megöli. A vég elkerülhetetlen, bele kell törődnie. Tanner sohasem tudja meg, mekkora fájdalom neki, ami történt. A szívére kellett volna hallgatnia. Soha még azelőtt

nem kapott férfitól ilyen megható gondoskodást, mint tőle. Lehetetlen, hogy rossz ember legyen. Bizonyára mindent elkövet, hogy felkutassa, de az esélyek nem valami fényesek. Odakintről léptek hallatszottak, másodpercek múlva Christopher lépett be. – Remélem, jól aludtál – szólt gúnyos udvariassággal. Madison kővé dermedt. A férfi, akihez egykor feleségül ment, ott állt előtte, és önelégült tekintettel nézte. Ápolt és jól öltözött volt, ahogy mindig. A lány nem értette, hogyan lehetett annak idején olyan vak, hogy hagyja magát az ujja köré csavarni. Christopher sóhajtott egyet. – Ne légy már ilyen makacs – mondta. – Semmiben sem fogok segíteni neked. – Még akkor sem, ha különben megöllek? – Azt így is, úgy is megteszed. A férfi elmosolyodott. – Valószínűleg igen, de nyerhetsz némi haladékot. – Nem akarom, hogy többé bármi közöm legyen hozzád. Christopher arcáról lehervadt a mosoly. – Szépen élhettünk volna, de te mindent elrontottál. Madison most ébredt tudatára, mennyire eszelős ez az ember. – Téged csak a pénz hajtott, az apám cége miatt vettél feleségül – mondta. – A cég már gyakorlatilag az enyém. Hallottál a fúzióról?

– Mit akarsz tőlem? – Ugyan, ugyan, miért vagy ilyen türelmetlen? – A férfi leült mellé az ágyra. – Hogyan vetted rá Keane-t, hogy segítsen neked? Mindenfelé azt hallani, ő a legjobb a szakmájában. Szép kis színes történetet adhattál elő neki. – Elmondtam, hogy már nem vagyunk házasok. – Ez minden? – Ettől tört meg a jég – vonta meg a vállát a lány. – Mennyit tud? – A férfi egyik kezével megfogta a nő nyakát, és finoman megszorította. Madison szíve vadul kalapálni kezdett. Elborzadt a gondolatra, hogy ez a gazember bármiképpen is árthat Tannernek. – Csak nem véded? – folytatta a férfi. – Lefeküdtél vele, ugye? Valld be! – Elengedte a nőt, és felállt. – Öltözz át, és egyél valamit! Madison azt várta, közli, mit akar tőle, de voltaképpen tudta ő azt már régóta. – Gondolom, pénzre van szükséged – szólalt meg. – Okos kislány! Legalább tízmillióra. Szépen elmegyünk a bankba, és átíratjuk a nevemre a részvényeidet. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, kisméretű készüléket húzott elő a kabátzsebéből, és magyarázni kezdett: – Igazán hasznos szerkezet, még a középiskolában találtam fel. Távirányító, több száz kilométer távolságból is működik. Jelenleg

apád

kocsijának

a

fékrendszerével

áll

összeköttetésben. Madison elsápadt. – Egyébként Blaine éppen útban van San Franciscóba – tette hozzá mosolyogva. – Tudod, milyen kacskaringós út vezet az óceánpart mentén, és mennyi a szakadék arrafelé. Ha a fékek csütörtököt mondanak, bizony hamar megtörténik a halálos szerencsétlenség. Egy gombnyomás, és apád halott. A sorsa a kezemben van. – Engem nem érdekel a pénz. Felőlem az egész a tied lehet – mondta a lány remegő hangon. Christopher megint elmosolyodott. – Nagyszerű. – Az órájára pillantott. – Fél órát kapsz, hogy átöltözz, és egyél pár falatot. Utána elmegyünk a bankba. Ha nem engedelmeskedsz, akkor… – A távirányítóra mutatott. – Ne aggódj – felelte halkan Madison. Tizenöt perc múlva már túl volt az átöltözésen, és kelletlenül evett is valamennyit. Nem volt éhes, de Christopher erőltette, mert nem akarta, hogy elájuljon. – Kész vagy? – kérdezte a férfi. Madison bólintott. – Kell egy igazolvány – mondta. – Aligha jön össze a dolog, ha nem tudom igazolni magam. Christopher odanyújtott neki egy elegáns női táskát. Belenézve Madison megtalálta a pénztárcáját, a jogosítványát és az útlevelét. – Induljunk – rendelkezett a férfi.

Tannerrel ellentétben a volt férje nem kötötte be a szemét. Amikor a házból kiléptek, Madison megállapította, hogy egy iparterületen vannak. A parkolóban Christopher felszólította, üljön be az ott álló limuzinba, aztán maga is helyet foglalt az oldalán. Madison nem látta a sofőrt, mert a vezetőkabint sötétített üveg választotta el az utastértől. – Csak hogy azt ne hidd, blöffölök – szólt Christopher, és egy számot tárcsázott a mobiltelefonján. – Blaine? Jól utazol? – Rámosolygott a lányra. – Van egy meglepetésem a számodra. Várj egy pillanatig! Odaadta Madisonnak a készüléket, aztán kihúzta kabátzsebéből a távirányítót. – Apa? – Madison! Az öreg hangján érződött a megkönnyebbülés. – Úgy örülök, hogy hallak! Hogy vagy? – tudakolta. – Jól. És te? – Soha nem voltam jobban. Épp egy konferenciára tartok San Franciscóba. Christopher szervezte az utat, szállást is foglalt nekem. Gyönyörű vidék, egyszer majd kirándulhatnánk erre együtt. Könny futotta el a lány szemét. Tehát az apjának kutya baja! Milyen kár, hogy nem bízott meg feltétel nélkül Tannerben! Ésszerűen kellett volna gondolkodnia, és nem elhamarkodottan cselekedni.

– Jól hangzik – felelte. – Christopher mesélt a fúzióról? Hát nem nagyszerű hír? – De – suttogta Madison. – Christopher mindent elintéz, ahogy mindig. Nem is tudom, mire mennék e nélkül a srác nélkül. – Blaine felsóhajtott. – Leghőbb vágyam, hogy ti ketten újra jól kijöjjetek egymással. Nagyszerű ember, és mindennél jobban szeret téged. Az utóbbi hetekben sok rosszat átélt. Először az elrablásod, aztán a hosszú távolléted… A lánynak végigfolytak arcán a könnyei. Hogyan hagyhatja magát ennyire elvakítani az apja? – Szeretlek, apa. – Én is téged, kicsikém. Christopher ránézett, és elvette tőle a mobiltelefont. – Nem akarunk zavarni, Blaine – szólt bele. – Az út veszélyes. Vezess óvatosan! Madison tudta, a figyelmeztetés inkább neki szól. Nem volt kétsége afelől, hogy Christopher szemrebbenés nélkül megölné az apját. Egy emberélet semmit nem számít neki, számára a pénz és a hatalom a legfontosabb. Belenyugodott, hogy vele is végezni fog. Ha megteszi, Madison csupán két dolgot sajnál majd: hogy többé nem segíthet a gyerekeken, és hogy nem kérhet bocsánatot Tannertől. A

bankba

érkezve

fogadópultnál.

a

pénzügyi

tanácsadóját

kérte

a

– Szabadságon van – közölte a recepciósnő. – Találkozójuk lenne? Madison az exférjéhez fordult. – Találkozónk van? A férfi bólintott. – Paul Nelson foglalkozik az ügylettel. – Egy pillanat, kérem – mondta a recepciósnő. – Szólok neki, hogy megérkeztek. Néhány perc múlva szikár, idős férfi jelent meg, üdvözölte őket, és betessékelte az irodájába. – Mrs. Hilliard, ön tehát szeretné a részvényei nagy részét átíratni a volt férje nevére? – kérdezte Mr. Nelson. Madison leült Christopher mellé, és kényszeredetten elmosolyodott. – Igen. – Alaposan megfontolta a dolgot? Rövid habozás után a lány így felelt: – Igen. – Rendben – nyugtázta Nelson. – Egy pillanat türelmet kérek, hozom a szükséges papírokat. – Azzal kiment az irodából. Madison felállt, az ablakhoz ment és kinézett. – És utána? Mi lesz utána? – tette föl a kérdést. Tudta, hogy Christopher nem hagyja futni. – Összeházasodunk. Talán Las Vegasban. Ez a házasság fogja megpecsételni a két cég összeolvadását. Aztán

hónapokkal később megint elválunk. A cég nagyobbik részét megtartom, de neked is jut elég vagyonrész, hogy megélj belőle. Madison tudta, ez porhintés. A házasságra még valószínűleg rákényszeríti, de válás már egész biztosan nem lesz. Elteszi láb alól, aztán adja a gyászoló özvegyet. Helyes lehet Tanner sejtése, miszerint meggyilkolta a szüleit. Akkor is a kocsi fékeit manipulálhatta. Christopher újabb hívást bonyolított a mobilján, ezúttal oroszul szólalt meg. Talán azzal a bizonyos üzletfelével beszél? – töprengett Madison. A tízmillió vélhetően arra kell neki, hogy kifizesse a zavaróberendezés vételárának utolsó részletét. Mialatt a beszélgetés zajlott, Paul Nelson visszatért az irodába. – Még föl kell tennem önnek néhány kérdést – mondta, ám a kezében hirtelen fegyver villant. Madison szólni sem tudott a sokktól. Christopher háttal állt az ajtónak, így nem látta, hogy még hárman belépnek. Amikor a lány felismerte egyiküket, megállt benne az ütő. Tanner! A férfi ránézett, és jelezte, hogy maradjon nyugton. E pillanatban Christopher megfordult. A mobiltelefont rögvest ledobta, maga is fegyvert rántott, másik kezével pedig előkapta zsebéből a távirányítót. – Ne! – kiáltotta Madison, és nekirontott volna, ha az egyik

férfi vissza nem tartja. Amikor Christopher fel akarta nyitni a készülék tokját, Tanner csuklón rúgta, a távirányító a földre esett. A lány sebtében letérdelt, hogy fölvegye – ugyanebben a pillanatban golyó süvített el a feje fölött, és lyukat ütött a falon. Megfordulva látta, ahogy Tanner emberei Christopherre vetik magukat, és ártalmatlanná teszik. Paul Nelson megkönnyebbülten veregette meg Tanner vállát. – Remek munka – mondta. – Köszönöm a segítségét, Paul – felelte Tanner, és a lányra emelte tekintetét. – Paul az embered? – csodálkozott Madison. A férfi bólintott, és odalépett hozzá. – Minden rendben? – Igen. – Hagyta, hogy Tanner fölsegítse, és megmutatta neki a távirányítót. – Ez a készülék összeköttetésben áll apám kocsijával. Ha megnyomják a gombot, a fékek működésképtelenné válnak. – Hívd fel most azonnal, és mondd neki, hogy álljon meg. Értesítem a rendőrséget, és érte küldök valakit. A férfi arcának egyetlen rezdülése sem árulta el, mi zajlik benne. Madisont ügyfélként kezelte, holott sokkal több volt annál. A lány vágyott rá, hogy mindent megmagyarázzon, ám ebben a pillanatban az volt a legfontosabb, hogy apját mielőbb biztonságban tudják. Reszkető kézzel tárcsázta a számot. – Apa? Itt Madison beszél.

– Szervusz, kincsem! Hogy vagy? – Jól, köszönöm. Figyelj, apa, most rögtön állj meg! Nem tudom, milyen úton haladsz éppen, de okvetlenül húzódj félre, és maradj ott. A kocsiddal komoly baj van. Rövid szünet után az öreg megszólalt: – Kislányom, szeded te a gyógyszereidet? Sok megpróbáltatáson mentél keresztül az utóbbi időben. Nehogy valami butaságot csinálj! Madison alig fogta fel, amit hall. – Nem vagyok bolond – felelte. – Hallgass rám, apa! Állj félre azonnal! – Miféle hangok azok ott a háttérben? Hol vagy most? – A bankban. Christopher hozott ide. Kényszeríteni akart, hogy átruházzak rá tízmillió dollár értékű részvényt. – A volt férje felé fordult, akit Tanner emberei épp elvezettek. – A rohadt életbe, Madison! Te tehetsz az egészről! – ordította Christopher. – Kerülj csak a kezem közé, könyörögni fogsz a halálért! Hallod?! A lánnyal forgott a világ, ereje végképp cserbenhagyta. Nehezen lélegezve adta vissza Tannernek a mobiltelefont. – Apám nem hisz nekem. Mondj el neki mindent. – Ennyit még sikerült elrebegnie, aztán ájultan rogyott a földre. Tanner a helikopter-leszállóhelyen várta Blaine Adamst. Készen állt egy limuzin, hogy otthonába vigye az öreget, ahol később majd Madison is csatlakozik hozzá. A rendőrség

szintén kérdéseket készült föltenni neki. Micsoda egy nap! – gondolta Tanner. Hilliardot letartóztatták, orosz barátai ellen körözést adtak ki. Persze az esély, hogy rájuk bukkannak, csekély, az orosz maffia vélhetően több biztos rejtekhelyet is fenntart a városban és környékén. Miután a helikopter leereszkedett, és Blaine Adams kiszállt, Tanner elindult felé. Eredetileg az volt a szándéka, hogy alaposan megmondja neki a magáét, ám rémült arca láttán letett róla, és szó nélkül a kocsihoz kísérte. – A rendőrség már várja – mondta. – Madison kihallgatása épp most zajlik, később elviszik őt magához. Meg se próbálja védeni Hilliardot, különben velem gyűlik meg a baja. Érthetően fejeztem ki magam? Blaine mély levegőt vett, és merőn nézte a férfit. – Végtelenül hálás vagyok magának mindazért, amit tett, Mr. Keane. Remélem, a lányom meg tud nekem bocsátani. – Az most már csak magán múlik. – Tanner hátralépett, és becsapta a limuzin ajtaját, amely mindjárt el is hajtott, hátsó ülésén a bűnbánó öreggel. Tanner beszállt a kocsijába. A rendőrségi kihallgatás után Angel majd elviszi Madisont a rejtekhelyre, hogy a lány összeszedje a holmiját. Tanner tudta, hogy ostobaság, de szerette volna még utoljára viszontlátni Madisont. Ez a találkozás persze csak búcsú lesz, semmi több.

Madison komótosan pakolt, mivel Angel megemlítette, hogy Tanner beugrik kis időre. A lány biztos volt benne, ha most nem látja őt, akkor már soha többé. Sóhajtva csukta le a bőröndöt, és a szobájában várakozott. Végre léptek hallatszottak kintről. Azt hitte, Angel jön hozzá, hogy közölje, főnöke meggondolta magát – ám egyszeriben maga Tanner állt előtte. Hatalmas kő esett le Madison szívéről, odaszaladt a férfihoz, és boldogan átölelte. Jó érzés volt újra a közelében lenni. Bárcsak együtt maradhatnánk! – futott át a fején. – Annyira sajnálom! – suttogta. – Nem kell mentegetőznöd. – A férfi kibontakozott az öleléséből, és tekintetét a szemébe mélyesztette. – Olvastam apád titkárnőjének e-mailjét. Az a nő évekig dolgozott apádnak, gyerekkorod óta ismered, érthető, ha megbíztál benne. – Tudhattam volna, hogy Christopher minden követ megmozgat, de Alison és a doktornő olyan hihetően adta elő a hazugságot, hogy minden kételyem eloszlott. – Hilliard bármire képes lett volna, hogy hozzájusson a pénzedhez. Ne tégy magadnak szemrehányást! – És te hogy vagy? Érzed még a kábítóanyagot? – Szép kis fejfájást kaptam tőle, de már múlik. – Hogyan találtál rám? Tudtam, hogy kideríted a kórház címét, de őszintén szólva ennél többet remélni se mertem. Tanner félresimított egy hajtincset a lány arcából.

– A karkötő segített. Bele van építve egy nyomkövető berendezés. Amikor rájöttem, hogy a volt férjed a bankba fog menni veled, gyorsan kerítettem valakit, aki ott majd fogad benneteket. – Erről a nyomkövetőről egészen megfeledkeztem. – Gyere csak! Most már nincs rá szükséged. – Az ellenőrző helyiségbe vezette, és leoldotta csuklójáról a karkötőt. – Így már jobb? – kérdezte. – Sokkal. Tanner, én… A férfi az ajkára tette az ujját. – Semmit sem kell mondanod, Madison. – De én mondani akarok valamit. Nemcsak az exférjemtől mentettél meg, hanem sok-sok másban is segítettél. Általad tudatosult bennem, hogy erős nő vagyok. – Mindig is tudtad. – De sohasem volt ennyire fontos, hogy bebizonyítsam. – Felsóhajtott. – Ne haragudj, hogy beléd lőttem azt a nyilat. – Azért tetted, mert abban a pillanatban nem volt más választásod. – Ó, igen: aztán egyenesen belefutottam az ellenség karjába… – Nem tudhattad előre. – Bíznom kellett volna benned. – De hát ezt már megbeszéltük – mondta Tanner. Odahajolt, és csókot nyomott a lány homlokára. – Alig ismersz. Ha visszatértél a régi életedhez, csodálkozni fogsz,

miképpen bízhattál meg bennem. Büszke lehetsz magadra, nem minden nő lett volna ilyen erős ebben a helyzetben. Te soha nem adtad fel egy percig sem. Ezért nagyon nagyra becsüllek. – Ez úgy hangzik, mint valami búcsúbeszéd. – Mert az is. – Nem mehetsz el csak úgy! Annyi mindent átvészeltünk együtt. Lehetetlen, hogy mindez semmit se jelent neked. – Lehetetlen, hogy semmit se jelentek neked. Tanner szomorú arccal nézett rá. – Csodálatos nő vagy, soha nem foglak elfelejteni. – De? – Ez itt nem a valóság. A viselkedésedet a fenyegető veszély váltotta ki, az a szorult helyzet, amibe kerültél. Nagyszerű, gondolta Madison. Azt akarja mondani, nem ismerem a tulajdon szívemet? – Te komolyan a Stockholm-szindrómára célzol? Szerinted csak azért vonzódtam hozzád, mert a foglyod voltam? Mert hatalmad volt fölöttem? – Be fogod látni, hogy erről volt szó. Mihelyt ott folytatod az életedet, ahol abbahagytad, vagyis dolgozni jársz, a barátaiddal találkozgatsz, és minden, ami a hétköznapokhoz hozzátartozik, rá fogsz jönni, hogy ez az egész nem volt valószerű. Legkésőbb fél év múlva már el is felejtesz. – Tévedsz. – Tapasztalatból beszélek.

– Nem hasonlíthatsz más nőkhöz. Ami köztünk van, az különleges. Tanner sóhajtva odavonta magához, és megcsókolta. Kétségbeesett csók volt, Madison tisztán érezte. És egész biztosan az utolsó csók. – Szeretlek – suttogta, amikor ajka elvált a férfi ajkától. – Miért nem hiszed el? Tanner gyöngéden végigsimított ujjával Madison sebhelyén. – Gondolkodj rajta, miért hagyod meg. Ha magad miatt teszed, azért, mert erőt ad, akkor maradjon. Ha viszont Christopher miatt, akkor inkább távolíttasd el. Ne engedd, hogy az a fickó befolyásolja a jövődet. Madisonnak sehogy sem akartak elapadni a könnyei. – Szeretlek – mondta. – Hát nem hallod? A férfi újból megcsókolta, és így szólt: – Olyan hatással voltál rám, amilyet még soha nem tapasztaltam. – És mi lesz, ha fél év múlva még mindig nem feledlek el? – Ki van zárva. – De ha mégis? – Minden jót, Madison – azzal elengedte, és az ajtó felé indult. – Ne, Tanner! – A lány zokogva roskadt az ágyra. Mire összeszedte magát, a férfi eltűnt. – Elment – közölte Angel, aki hirtelen megjelent az

ajtóban. Madison bólintva vette tudomásul. Igyekezett uralkodni az érzelmein, bár Tanner nélkül az élet értelmetlennek tűnt számára. – Ez azért van, mert nem bíztam meg benne, ugye? – kérdezte. – Nem, azt ő megérti – csóválta a fejét Angel. – A maga helyzetében mindenki így reagált volna. – Akkor miért megy el csak így? – Olyan ez, mint mikor az ember

vakációzik.

Legszívesebben örökre ott maradna a kellemes tengerparti kis házban, ám ez lehetetlen. Egy napon mégiscsak föl kell szállni a repülőgépre, és hazatérni a hétköznapokba. – Számomra ő több holmi nyári flörtnél. Ő a mindenem. Angel hosszan nézte, majd benyúlt a nadrágzsebébe, és egy névjegykártyát húzott elő. – Ha fél év múlva még mindig így gondolja, hívja ezt a számot. Hat hónap átkozottul hosszú idő, de Madisonnak ez volt az utolsó szalmaszál, amibe kapaszkodhatott. – Így lesz, meglátja – mondta. A férfi kételkedni látszott. – Jöjjön, kicsikém, hazaviszem. Madison csaknem huszonnégy órát aludt egyfolytában. Felébredve látta, hogy abban a szobában fekszik, amelyikben

felnőtt, plüssállatokkal és iskoláskori kitüntetéseivel körülvéve. Miután lezuhanyzott és felöltözött, lement a földszintre. Különös érzés volt oly hosszú idő után újra a szülői házban. Az épület minden szeglete emlékeket idézett. Apját az irodájában találta. A kedvenc foteljében ült, kezében egy pohár itallal. Amikor észrevette a lányát, félretette a poharat, felállt, és elébe ment. – Madison – üdvözölte mosolyogva, és átölelte. A lány nem is emlékezett, mikor ölelték meg egymást utoljára. Talán az esküvőjén. – Annyira sajnálom – mondta szomorúan az öreg. – Fél éjszakán át beszéltem a rendőrökkel. Alig tudom elhinni, amiket Christopherről meséltek. – Hátrébb lépett, és úgy vizsgálgatta a lányát. – Drága kicsi lányom… Mit tett veled? – Jól vagyok, apa. Most már jól. – Egyszerűen föl nem foghatom, hogy ő állt az elrablásod mögött. Most börtönben ül, azokkal együtt, akik a kezére játszottak. Képtelen vagyok megemészteni, hogy Alison a cinkosa lett. Úgy hírlik, a fia kábítószerezik, Christopher pedig tudott erről, és megzsarolta Alisont, hogy kiteregeti a szennyest, ha nem segít neki. A kanapéra telepedtek. – Ez tényleg felfoghatatlan – jegyezte meg Madison. – Mindannyiunkból bolondot csinált, csak belőled nem. Hogy az ördögbe bízhattam meg benne? Majdnem megölt

téged! És egyedül az én bűnöm lett volna, ha megteszi! – Eleinte én is bíztam benne. Fokról fokra döbbentem rá, milyen is valójában. – Soha nem bocsátottam volna meg magamnak, ha bántott volna téged. – Túlságosan is el voltál foglalva ahhoz, hogy észrevedd, miben mesterkedik. – Igen, a könnyebbik végét fogtam meg a dolognak. Hagytam, hogy mindent ő intézzen, csak zavartalanul dolgozhassak. Istenem, milyen önző és ostoba voltam! De legalább a fúziót visszacsinálhatjuk. Hogyan bólinthattam rá erre a tébolyult ötletre? – Aztán elmosolyodott. – Gondolom, nem különösebben vonz a lehetőség, hogy állást vállalj a cégnél. – Nem tudom. – Madison csodálkozott, hogy apja ezt egyáltalán szóba hozza. – Nem szívesen mondanék le a munkámról a gyerekekkel. Az öreg a homlokát ráncolta. – Erről sohasem meséltél. És egyáltalán: olyan keveset tudok rólad. A munkám, folyton a munkám… mindig csak dolgoztam! Meg tudsz nekem bocsátani? – Persze, apa. Nincs semmi baj. Blaine egyik karját a lánya köré fonta. – Mesélj el mindent azokról a gyerekekről. Legjobb, ha mindjárt az elején kezded. – Szívesen. – Maga is meglepődött, hogy egyszerre ömleni

kezdenek szeméből a könnyek, és végigfolynak az arcán. – Mi baj van, kincsem? – Minden… egyszerűen fáj minden. Annyira szét vagyok esve… Tanner elhagyott, pedig bevallottam neki, hogy szeretem. Azt hiszi, el fogom felejteni, mihelyt újra a megszokott életemet élem. De ez nem igaz. Apja gyengéden elmosolyodott. – Mint tudod, a szerelmi kapcsolatok nem az erősségem, viszont jó hallgatóság vagyok. Mondd csak el szépen, mi is történt! Madison mély sóhajjal dőlt a vállának. – Hosszú történet… Két héttel a Tannertől való búcsúzás után Madison csüggedten fújta ki a levegőt. – Angel, miért nem segít? – szólt a telefonba. – Mert nem az a dolgom, kicsikém. Megadtam a számot, amin fél év múlva elérheti Tannert, már ha egyáltalán érdekli még. Ebből egyelőre tizennégy nap telt el. Szóval élje csak az életét. A lány dacosan összeszorította a fogát. – Legalább azt megmondja neki, hogy kerestem? – Dehogy. – Maga aztán jól felhúz!

– Tudom. Még valami? – Christopher meghalt. – Hallottuk a hírekben,

a cellájában nyírták ki. Feltételezzük, hogy a maffiabeli barátai tették. Nyilván nem tetszett nekik, ahogy velük viselkedik, meg többet is tudott a kelleténél. Legalább megszabadult tőle, örüljön neki. – Most, hogy már semmit sem árthat nekem, szinte sajnálom. – Túl nagylelkű. Most pedig leteszem. – Várjon még, Angel! Mondja meg Tannernek, hogy… hiányzik. – Felejtse el! – Azzal a férfi befejezte a beszélgetést. Madison félretette a mobiltelefont, és kibámult irodája ablakán. Igazgatóként helyezkedett el az Adams Electronicsnál, de szabad délutánjain változatlanul a segélyszervezetnek dolgozott. Képtelen volt nemet mondani apja ajánlatára, hogy betöltse ezt a posztot a családi vállalatnál: kettejüknek sok pótolnivalójuk volt egymással szemben. Az utóbbi két hétben élete visszazökkent a rendes kerékvágásba. Csak Tanner hiányzott neki: vágyódott utána. Elmerengett. Még öt és fél hónap, sóhajtott. De akkor aztán el kell majd hinnie, hogy nem tudom elfelejteni! Öt héttel a Tannertől való búcsúzás után

– Beszélnem kell vele, Angel. – Miért? – Nagyon fontos lenne. – Beteg? – Nem. – Haldoklik? Madison mosolyogva pillantott az előtte heverő terhességi tesztre, amely kimutatta, hogy gyermeket vár. – Remekül érzem magam. Nem erről van szó. – Adja föl, Madison! – Képtelen vagyok. Szeretem őt. Engednie kell, hogy beszéljek vele. Nagyon fontos. – Mi történt? – Ha tudná, miről van szó, rögtön beszélni akarna velem. – Kötve hiszem. Ne hívjon többet. Hétről hétre kénytelen vagyok ugyanazt elmondani. Semmi értelme. Ebben a pillanatban a lány túlságosan is boldog volt, semhogy megharagudhatott volna Angelre. Teherbe esett Tannertől, attól a férfitól, akit mindennél jobban szeret! – Ez most már hagyománnyá vált, ez a hívogatás – mondta Madison örömtől sugárzó arccal. – Ha Tanner észhez tért, hiányozni fogok maguknak. – Ja, mint púp a hátunkon. Hallgasson ide, kicsikém… – Angel, a huszonegyedik században vagyunk, le kell szoknia róla, hogy így szólítsa a nőket. – Ez az ismertetőjegyem.

– Elég ciki. – Akkor ne hívjon többet. – Meg szokta említeni neki a hívásaimat? Angel tétovázott. – Néha – válaszolta aztán. – És ő mit mond olyankor? – Semmit. Három hónappal a Tannertől való búcsúzás után Végre elmúltak a terhességi rosszullétek, Madison hasa már nem volt olyan lapos. A baba egészséges volt, anyukája majd kicsattant a boldogságtól. Csak Tanner hiányzott neki szüntelenül, napról napra jobban sóvárgott utána. Ahogy minden héten ugyanabban az időben, most is tárcsázta Angel számát. Remélte, Tanner végre szóba áll vele. Másképp hogyan tudassa vele, hogy még mindig szereti? Lassan megszállta a kétely: talán a férfi már nem is viszonozza az érzelmeit. Feltétlenül tudnia kell, hányadán állnak. Legközelebb megemlíti Angelnek a babát. Bár szívesebben adta volna át személyesen az üzenetet Tannernek, de ha másképp nem megy, ehhez a módszerhez folyamodik, így talán előcsalogatja. Angel a második kicsengés után vette fel a telefont.

– Meg kell hagyni, maga aztán csökönyös, mint egy öszvér. – Tudom – felelte Madison. – Jól van? – Igen. Mondja, Tanner tényleg ennyire makacs, vagy csak arról van szó, hogy már nem érdeklem? – A fenébe is, Madison! – Na gyerünk, ki vele! Tudja, milyen nehéz ez nekem. Szeretem őt. Ő az életem értelme. Ugye nem fog még három hónapig bizonytalanságban hagyni? – Ismeri a szabályokat. – Fütyülök a szabályokra! Szeretem őt, és ha itt lenne, megmondanám neki, hogy ő a legklasszabb férfi, akit valaha ismertem. És magánál mi a helyzet? Meséljen már egy kicsit magáról. Randevúzik valakivel? Talán egy modellel? Vagy egy tanárnővel? Vagy egyedülálló anyával? Mondja el, jó hallgatóság tudok lenni. Angel fölnevetett, mire Madison így szólt: – Rajta, vidítson fel egy kicsit. Elvégre van még három teljes hónapunk. – A pokolba is, nem! – Jól van, de továbbra is minden héten jelentkezni fogok, óraműpontossággal. Ha letelik a maradék három hónap, befejezem a hívogatást. De még akkor is szeretni fogom őt. – Becsszóra? Madison összerezzent. A kérdés nem Angeltől érkezett, hanem valakitől bent a szobájában. Lassú mozdulattal

leeresztette a telefont, és megfordult. Amikor meglátta Tannert, elakadt a lélegzete. Mintha megnémult volna. Zakatoló szívvel bámulta, ahogy a férfi kiveszi kezéből a készüléket, és egy gombnyomással véget vet a hívásnak. Tanner szeme alatt karikák sötétlettek, a jelek szerint nehéz időszak volt mögötte. – Mi történt veled? – kérdezte a lány, mikor végre hang jött ki a torkán. – Beteg voltál? – Minden veszélyes megbízást elvállaltam, csak hogy elfelejtselek. De nem sikerült. A lényem része lettél. Nem tudok élni nélküled. – Kezét a kezébe vette, és finoman megszorította. – Madison, tényleg szeretsz? A lány felállt, és a karjába vonta. – Hát persze hogy szeretlek! – suttogta, és forrón megcsókolta. – Minden héten felhívtalak, hogy elmondjam neked. – Tudom. Angel fölvette a hívásaidat, és elküldte nekem. Újra és újra meghallgattam őket. Aztán eljött a pillanat, amikor már nem bírtam tovább, látnom kellett téged. – Te makacs gyerek! Most már végre hiszel nekem? – Kénytelen vagyok, mert nem tudok létezni nélküled. – Ujjával finoman a lány arcához ért. – Eltüntetted a sebhelyet. – Igen. És jó döntés volt. Nem akarok többé Christopherre gondolni. A lánykori nevemet is visszavettem. Tanner a szemébe nézett. – Szeretlek, Madison. Gyere hozzám feleségül. Életem

végéig gondoskodom rólad. A lány szívében végtelen öröm áradt szét. – És hogy állsz a gyerekekkel? A férfi kacsintott. – Szeretem őket, és szeretném, ha nekünk is lennének. – Nagyszerű. – Madison mosolyogva megfogta az egyik kezét, és a hasára tette. Tanner megsimogatta, és a szeme elkerekedett. – Terhes vagy? A lány bólintott. – Már régen elmondtam volna, de ha egyszer nem akartál szóba állni velem… Angel jó fej, csak hát nem az esetem. – Hunyorított, erre mindkettejükből kitört a nevetés. – Nagyon boldog vagyok – mondta a férfi. Madison mosolyogva felelt: – Én is. Most már csak egy kutya kell. – És egy ház. – Príma ötlet. – Aztán pedig keresnem kell valami kevésbé veszélyes munkát. – Egyetértek – helyeselt Madison. Tanner megcsókolta, és emlékeztette: – Az előbb megkértem a kezedet. – Így van, megkérted. – És? Madison a nyaka köré fonta karját.

– Igen, hozzád akarok menni feleségül, és veled akarom tölteni életem hátralévő részét. – Hm, jól hangzik. – Mit gondolsz, sikerülni fog? – Efelől semmi kétségem – válaszolta Tanner. Tekintetük egymásba fonódott, és Madison kiolvasta a férfi szeméből, hogy boldog várakozással néz a közös jövő elébe. VÉGE

Maya Banks

Szertelenül tökéletes

1. Minden ember életében eljön az az idő, amikor egyszerre komollyá válnak a dolgok. Devon Carter a violaszínű bársonyon csillogó gyémántgyűrűre bámult, és tudta, számára most érkezett el ez a pillanat. Lehajtotta a kis doboz tetejét, majd dzsekije belső zsebébe csúsztatta. Most még választhat: vagy feleségül veszi Ashley Copelandet, s ezzel végre megvalósítja élete álmát, hogy a Copeland Hotelszel egyesülve megalapítsa a világ legexkluzívabb szállodaláncát, vagy pedig lemond erről. De hát mit kell ezen gondolkodni? Természetesen felteszi a lánynak e minden kérdések legfontosabbikát. A manhattani épület portása mosolyogva tartotta neki az ajtót, és Devon kilépett az utcára, ahol a sofőrje már várt rá az autóban. Ma lesz az éjszakák éjszakája, amikor is a kitartó udvarlás, megannyi közös vacsora, az eleinte félénk, majd mind szenvedélyesebbé váló csókok végre meghozzák gyümölcsüket. Ma este a legjobb formáját kell hoznia, amikor megkéri Ashley Copeland kezét. Tulajdonképpen az egész dolog annyira esztelenségnek tűnt számára, hogy megcsóválta a fejét a gondolatra. Úgy vélte, William Copeland bolond, hogy csak így egyszerűen

rátukmálja a lányát. Pedig tényleg megpróbálta meggyőzni az öregurat, hogy nem jó ötlet ez a házasság. Noha Ashley elbűvölő lány, ő a maga részéről nem gondolt még házasságra. Persze lehet, hogy néhány év múlva, amikor boldogságban és elégedettségben él majd egy csodás nővel meg egy-két bájos gyermekkel, egészen másképp fogja látni a dolgokat. Az öreg Copeland egyszerűen keresztülhúzta a számítását. Devon nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy William már a legelső találkozásuk alkalmával eldöntötte, hogy ő, Devon lesz a veje. Kertelés nélkül közölte, hogy Ashleynek semmi érzéke az üzlethez, mert csak a szívével tud gondolkodni, és soha nem lenne képes vezetni a családi vállalkozást. William mindeddig az összes férfival szemben bizalmatlan volt, aki szemet vetett Ashleyre. Biztos volt abban, hogy az érdeklődőknek csak a vagyonára fáj a foga. Ő azonban jó kezekben szerette volna tudni az üzletet és Ashleyt, s valami Devon számára is teljesen ismeretlen okból kifolyólag megbízott benne. Úgy ítélte meg, ő lesz a megfelelő férfi a lánya számára. Devon Ashleyvel kötendő házassága szilárd alapköve volt a szerződésnek, mely megpecsételte a férfi vállalatának, a Tricorpnak és a Copeland Hotelsnek a fúzióját. Devonnak arra is köteleznie kellett magát, hogy nem szól Ashleynek egy árva szót sem az üzletről. Noha az öreg Copeland tulajdonképpen elkótyavetyélte a lányát,

természetesen nem akarta, hogy Ashley tudomást szerezzen erről. Ez viszont azt jelentette, hogy Devonnak jó ideje kellett már játszania ezt a színjátékot. Egyáltalán nem volt ínyére, ha belegondolt, mennyit kellett küzdenie azért, hogy elnyerje Ashley szívét. Alapjában véve egyenes, céltudatos férfi lévén visszataszítónak találta az egész komédiát. Véleménye szerint minden érintettnek, tehát Ashleynek is tudnia kellene, valójában mibe bocsátkozik. Így diktálja a tisztesség, és ez szavatolná, hogy később ne kelljen csalódásokkal, sértettséggel és félreértésekkel számolniuk. Ashley persze úgy gondolta, az igaz szerelem talált rájuk. Melegszívű fiatal lány volt, aki inkább töltötte idejét a gazdátlan állatok számára fenntartott kis magánmenhelyen, mint a Copeland Hotels unalmas vezetőségi ülésein. Devon elképzelni sem merte, mi történne, ha valaha megtudná az igazságot. Vélhetően felrobbanna dühében, ami teljesen érthető reakció lenne részéről, hiszen ő maga is hasonlóan érezne, ha ilyesmit tennének vele. – Micsoda vén szamár! – dünnyögte halkan maga elé. A sofőr megállt az impozáns épület előtt, ahol a Copeland család lakott. Williamnek és feleségének a rezidenciája a ház legfelső emeletén volt, míg Ashley az alsó emeleten lakott. Az épület többi szintjét nagynénik, nagybácsik és unokatestvérek népesítették be. Az egész Copeland család nagyon különös benyomást tett Devonra. Ő már tizennyolc éves kora óta a saját lábán állt, és

gondoskodott saját magáról. Egyetlen emléke a szüleiről az volt, hogy folyton azt szajkózták neki, szedje már össze magát. Ráadásul mindig a fejéhez vágták, hogy mindent tönkretesz. William Copeland szeretete és gondoskodása, mellyel körülvette a gyermekeit, teljesen idegen volt Devon számára. Azt is kifejezetten kellemetlennek érezte, hogy amióta megegyezett vele, hogy feleségül veszi a lányát, William a fiaként kezelte őt. Amikor Devon kiszállt az autóból, Ashley örömtől sugárzó arccal szaladt felé. Ő is elindult a lány irányába, de közben szigorúan nézett rá. – Ashley, maradj a házban! A lány válaszul üdén, vidáman felnevetett. Hosszú, szőke haja ki volt bontva, nem kötötte lófarokba, ahogy egyébként szokta. Megfogta Devon kezét, és rámosolygott. – Ugyan, Devon, mi bajom eshetne? Közvetlen mögöttem áll Alex, és árgus szemekkel figyel. Alex, a kapus elnézően mosolygott. Akik Ashleyt ismerték, főként így reagáltak rá: egy türelmes, barátságos, csöppet szórakozott mosollyal. Ám szinte mindenki azonnal a lány bájának és élénkségének hatása alá került. Devon sóhajtva megfogta Ashley kezét. – Alex nem védhet meg állandóan. Más dolga is van. A lány átölelte a nyakát. – De hát ezért vagy itt, te kis buta! Amikor mellettem vagy,

biztosan nem történhet semmi bajom. Mielőtt Devon felelhetett volna, a lány forrón megcsókolta. Ejnye! Ennek a lánynak tényleg meg kell tanulnia féken tartania a temperamentumát. Ugyanakkor a férfi teste hevesen reagált a szenvedélyes csókra. Ahogy azonban a Williammel kötött megállapodására gondolt, újból áruló gazembernek érezte magát. Ugyanakkor eszébe jutott, hogy hamarosan övé lesz a Copeland Hotels, legalábbis ő fogja vezetni a céget. Az egész világ felfigyel majd rá. Egyáltalán nem rossz eredmény ez olyasvalakitől, aki fél életén keresztül azt hallgatta, hogy ne tegyen tönkre mindent. Óvatosan kibontakozott Ashley öleléséből, és gyengéden ránézett. – Ez nem a megfelelő hely, Ash. Gyere, menjünk! Carl már vár ránk. Ashley csalódott képet vágott, de amikor meglátta a sofőrt, vidáman elmosolyodott. Devon fejét csóválva nézte őket. Carl szélesen visszamosolygott a lányra, majd besegítette az autóba. Miután Devon is beszállt a hátsó ülésre, Ashley azonnal hozzásimult. – Hol vacsorázunk ma? – kérdezte. – Meglepetés. Ahogyan számított rá, a lány azonnal faggatni kezdte.

– Kérlek, áruld el! – könyörgött. Devon elmosolyodott. – Majd meglátod. Ashley hangos sóhajjal adott hangot felháborodásának. Devon többek között azt is szerette Ashleyben, hogy nagyon könnyű volt elégedetté tenni őt. Eddig csupa olyan nővel volt dolga, akik duzzogtak és hisztiztek, ha nem teljesítette azonnal a kívánságukat. Ashley mindig boldognak tűnt, bármivel lepte meg. Ezért volt biztos abban is, hogy a kiválasztott jegygyűrű szintén elnyeri majd a tetszését. A lány még szorosabban simult hozzá, és a vállára hajtotta a fejét. Spontán gyengédsége újból és újból zavarba ejtette Devont. Élete során eddig nem állt módjában hozzászokni az effajta ragaszkodáshoz. William Copeland olyan férfit kívánt Ashley számára, aki megérti lánya természetét, és elfogadja őt olyannak, amilyen. Devon azonban nem értette, az öregúr miből gondolja, hogy pont ő az a férfi, akinek ez sikerül. Mindenesetre elhatározta, hogy miután feleségül veszi Ashleyt, megpróbálja némi visszafogottságra nevelni. Nem élhet úgy a lány, hogy ami a szívén, az a száján, mert így nagyon sok fájdalom fogja érni az életben. Carl néhány perccel később megállította az autót az épület előtt, ahol Devon lakott. Kiszállt, és kinyitotta nekik az ajtót. Devon is kiszállt, majd kezét nyújtotta Ashleynek.

A lány kérdőn pillantott rá. – De hisz ez a te lakásod! A férfi derűsen válaszolt: – Így van. Gyere! Már vár a vacsora. Felmentek a lifttel a legfelső szintre. A lakásba lépve, legnagyobb elégedettségére Devon mindent úgy talált, ahogy várta. A halovány fény romantikus atmoszférát varázsolt a helyiségbe, a háttérben halk dzsesszmuzsika szólt, és a városra csodálatos kilátást nyújtó ablak előtt gyönyörűen megterített asztal állt, előkészítve a gyertyafényes vacsorához. – Jaj, Devon, ez csodálatos! – mondta Ashley, és szinte repült a férfi karjába. Devon kibontakozott az öleléséből, és odavezette az asztalhoz. Kihúzott két széket, majd mindkettőjüknek bort töltött. – Még meleg az étel! – kiáltott fel meglepődve Ashley, miután megérintette a tányérját. – Hogy csináltad? – Szupererőm van. – Hm. Tetszik, hogy a pasim szupererővel rendelkezik. – Az igazság az, hogy amikor elindultam érted, még itt volt egy szakács. Ashley elfintorodott. – Szörnyen ódivatú vagy, Dev! Erre igazán nem lett volna szükség. Hívhattam volna egy taxit. A férfi meglepetten hunyorgott. Sok mindent mondtak már

rá, de azt, hogy ódivatú, még soha. – Egy férfinak tudnia kell az asszonya óhajait. Szívesen elhoztalak. A lány szeme ragyogott a gyertyák fényében. – Hogyhogy? Én az vagyok? – Micsoda? – Hát az asszonyod. Devont különös érzés töltötte el. Tulajdonképpen nem volt féltékeny típus, de amióta eldöntötte, hogy feleségül veszi a lányt, rájött, hogy nagyon is igényt tart rá. – Igen – felelte gyengéden. – A mai este után te is biztos leszel benne, hogy végérvényesen hozzám tartozol. Ashley egész testében megborzongott. Jóságos ég! Hogy tud majd egy ilyen megjegyzés után a vacsorára koncentrálni? Devon vágyakozó tekintettel nézte, akár a zsákmányát ugrásra készen figyelő tigris. Ashley elmerült Devon csodaszép, borostyánkőszínű szemeinek pillantásában. Titkon nagyon vágyott már rá, hogy Devon megtegye a következő fontos lépést, ezzel tovább mélyítve kapcsolatukat. Ugyanakkor félt is tőle, hiszen nem tudhatta, mire számíthat egy olyan férfitól, aki egyetlen pillantásával, egyetlen érintésével képes megfosztani őt az akaratától. Devon minden találkozásukon úriemberként viselkedett vele. Csókjai eleinte egészen finomak, lágyak voltak, de ahogy telt az idő, mind szenvedélyesebbé váltak, ő pedig egyre jobban

érezte, hogy az udvariasság és jó modor álcája mögött szenvedélyes, érzéki férfi rejtőzik. Kéjes borzongás töltötte el erre a gondolatra. Nem tudta megmondani, miért, de bízott Devonban. Vajon ma este meg fog történni, amire már annyira vágyott? – Nem vagy éhes? A lányt Devon szavai zökkentették ki a gondolataiból. A tányérjára pillantott, de attól tartott, egy falatot sem tud letuszkolni a torkán. Szája kiszáradt, és egész testében reszketett a várakozásteljes izgalomtól. Rászúrt egy garnélarákot a villájára, majd lassan a szájához emelte. – Ugye nem vagy vegetáriánus? – kérdezte Devon. Ashley elnevette magát, és élvezettel beleharapott a rákba. Aztán letette a villáját, és megfogta a férfi kezét. – Persze hogy nem. Ha úgy lenne, már megmondtam volna neked. Egyébként sokan ezt gondolják rólam, amiért annyira szívügyem az állatmenhely. – A férfi megkönnyebbült tekintetét látva újból elnevette magát. – Szeretem a csirkét és a tengeri gyümölcsöket. A vörös húsért és a libamájért viszont nem vagyok oda. – Rendben. Ezt megjegyzem, és kihúzom az étlapról – felelte vigyorogva Devon. A lány rámosolygott. – Tudod, Devon, nem is vagy olyan hideg és szenvtelen, amilyennek tartanak.

A férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Hideg? Ki állít rólam ilyesmit? A lány sietve bekapott egy újabb falat rákot. – Senki – dünnyögte, majd zavartan rágcsálni kezdte a falatot. – Felejtsd el, amit mondtam. – Talán óva intettek tőlem? – kérdezte feszülten Devon. – Csak a családom aggódik értem – felelte zavartan Ashley. – A családod félt tőlem? – Nos, nem mindenki. Apa például egyáltalán nem. Ő vakon megbízik benned, ahogy anya is. A férfi még feszültebbnek hatott. – De hát akkor kiről beszélsz? A lány megvonta a vállát. – A bátyámról. De ő minden férfival így volt, akivel eddig jártam. Devon csodálkozva nézett rá, majd felemelte a borospoharát. – Valóban? – Igen. Tudod, szoknyabolondnak tart téged. Azt gondolja, csak le akarsz feküdni velem. A lány elpirulva lehajtotta a fejét. Kínosan érezte magát. Hogy beszélhet ilyen butaságokat? – Nos, ez nekem csak az idősebb fiútestvérekre jellemző, tipikus aggodalmaskodásnak tűnik – felelte Devon udvariasan. – De egyvalamiben igaza van. Természetesen ágyba akarok bújni veled. Ám tudnod kell… hogy ha már ott

fekszel, egyhamar nem szabadulsz a karjaimból… A lány kikerekedett szemmel bámult rá. Devon elmosolyodott. Hanyag, ugyanakkor nagyon öntudatos, férfias mosoly volt. – De most egyél, Ashley. Utána… teljesen egymásnak szenteljük magunkat… A lány kötelességtudóan kiürítette a tányérját, miközben lázasan járt az agya. Vajon mit kell tennie egy nőnek ilyen helyzetben? Devon nyilvánvalóan el akarja csábítani. Viselkedjen hűvösen vele? Vagy lépjen fel kezdeményezően? Levetkőzzön? Te jó ég! Már megint teljesen elragadta a fantáziája! A férfi felállt, a lány mögé sétált, és a vállára tette a kezét. – Lazíts, Ash! – mondta neki gyengéden. – Gyere! A lány reszkető térddel állt fel. Devon végigsimított az ujjával az arcán. Egyik karjával átfogta a derekát, a másikkal pedig a nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta. A csók oly izgató és kábító volt, hogy Ashley attól félt, öntudatát veszti. Devon a nyelvével végigsimított a lány száján, előbb finoman, majd mind határozottabban. Ashley élvezettel engedve a követelésnek szétnyitotta ajkát. Mintha az egész teste vibrált volna, a pulzusa pedig őrülten vert. Érezte, ahogy feltámad benne a féktelen vágy. Akarta ezt a férfit, és lehetséges, hogy egész életében csak őrá várt. – Devon – suttogta. A férfi ránézett, de nem eresztette el.

– Igen, kedves? A lány szíve hangosan dübörgött a mellkasában. – Tudnod kell valamit… – Tudod, hogy mindent elmondhatsz nekem. Ashley nyelt egy nagyot, lebirkózva a hatalmas gombócot a torkában. Soha nem gondolta volna, hogy ilyen nehezére esik majd elmondani a férfinak az igazságot. Talán jobb lenne, ha tartaná a száját, és egyszerűen hagyná, hogy megtörténjenek a dolgok. De nem! Ez lesz élete legfontosabb éjszakája. Devon megérdemli, hogy elmondja neki. – Én… még soha nem voltam férfival. Te… vagy az első. Sötét, szinte vad kifejezés villant a férfi szemében. Egy pillanatig hallgatott, de aztán magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta a lányt. Amikor ismét eleresztette, elégedetten nézett rá. – Mától fogva az enyém vagy, Ashley. És nagyon örülök, hogy én lehetek az első férfi az életedben. – Én is – suttogta izgatottan a lány. Devon előrehajolt, megcsókolta a lány szemöldökét, majd a homlokát. Gyengéden végigsimított a vállán és a karján. – Ne félj! Nagyon óvatos leszek, és ügyelek rá, hogy együttlétünk minden pillanatát élvezd. Ashley lábujjhegyre állt, és átfogta a férfi nyakát. – Szeress! Olyan régóta vártam rád.

2. Miután gyengéden megcsókolta Ashley szemöldökét, Devon a karjába vette, és bevitte őt a nagy hálószobába. A lány sóhajtva a férfi mellkasára hajtotta fejét. – Mindig arról álmodtam, hogy ha eljön a nagy pillanat, a kedvesem a karjában visz majd az ágyba. A férfi halkan felnevetett. – Örülök, hogy valóra válthatom az egyik álmodat. A lány elvörösödött. Amikor annak idején a középiskolában, majd a főiskolán annyi osztálytársnője, később csoporttársa elmondta neki, milyen semmitmondó volt életük első szeretkezése, Ashley megesküdött magának, mindent megtesz azért, hogy az övé egy csodálatos élmény legyen. Ezért válogatott a fiúk között, mert csak a megfelelő férfinak akarta odaajándékozni az ártatlanságát. Márpedig Devon Carter maga volt a tökély. Miután a férfi gyengéden lefektette őt az ágyra, Ashley kicsit nyugtalanul körbenézett az óriási hálószobában. A helyiség akkora volt, hogy már-már attól félt, elvész benne. Közepén hatalmas, egyedileg készült, impozáns ágy állt. – Most levetkőztetlek, kedvesem – mondta a férfi. – Egészen lassan. Ha valami nem esik jól, azonnal szólj. Nem

kell sietnünk, előttünk az egész éjszaka. Gyengéd, türelmes hangjára melegség töltötte el a lány szívét, és alig várta már, hogy végre valóban eggyé váljanak. Türelem, Ashley! Az életben csak egyszer veszíted el a szüzességedet. Igaz, valószínűleg számtalan lehetőség adódik még számára a forró, zabolátlan szeretkezésre, de ez a mai lesz az az éjszaka, melyre biztos, hogy egész életében emlékezni fog. – Fordulj meg, hadd vegyem le rólad a ruhádat. Ashley lehunyta szemét, és engedelmeskedett. Devon óvatosan félresimította a lány vállára omló haját, majd lehúzta ruhája cipzárját. Amikor Ashley érezte, ahogy lecsúszik róla a puha anyag, akaratlanul utánakapott. Devon megsimogatta a vállát, és megcsókolta a nyakát. – Engedd el magad! Úgy tűnt, nagyon érti a módját, mit kell mondania. Nyilván jó néhányszor volt már hasonló helyzetben. A gondolat kellemetlen érzéssel töltötte el a lányt. Eddig valahányszor eszébe jutott, hány nővel fekhetett már le Devon, azonnal elhessegette a gondolatot. A férfi megfordult, és mélyen a szemébe nézett. Mosolyától Ashleynek azonnal elgyengült a térde. Devon óvatosan lefejtette a lány kezét, mellyel görcsösen szorongatta a ruhát. Miután az a padlóra hullt, és Ashley egyetlen bugyiban állt Devon előtt, elpirult zavarában. Miért nem vett fel egy pánt nélküli melltartót?

– Annyira szexi vagy! – súgta neki Devon, majd pillantásával végigvándorolt a lány testén. – És gyönyörű. A lány lassan megnyugodott. Szinte elveszett Devon csábító pillantásának bűvöletében. A borostyánszínű szemekben most szenvedélyes vágy csillogott. Devon magához húzta és megcsókolta. Először forrón, követelőzőn, majd ismét gyengéden. Láthatólag nehezen állta meg, hogy ne vesse rá magát. Pedig Ashley e pillanatban épp erre vágyott. Ha szűz is volt, ez még nem jelentette azt, hogy nem perzselt őbenne is a féktelen vágy. Szinte kétségbeesetten kívánta Devont. Élete során korántsem szenvedett hiányt hódolókban. Némelyiküknél már az is megfordult a fejében, hogy megteszi a döntő lépést, de mivel nem volt teljesen biztos magában, erre végül soha nem került sor. Nem így Devon esetében. Amikor annak idején a férfi azon a nyers, hihetetlenül csábító hangján bemutatkozott neki, Ashley azonnal tudta, hogy elveszett, az utóbbi hetekben pedig már csak a mai este várakozásának lázában égett. Devon átszellemülten gyönyörködött benne, megsimogatta az arcát, majd újból és újból megcsókolta. Ashley sóvárogva viszonozta a kényeztetést, miközben a férfi iránti vágya nőttön-nőtt. – Teljesen megőrjítesz! – zihálta rekedten a férfi. A lány elmosolyodott. Elégedettséggel töltötte el, és hízelgett nőiségének, hogy ilyen hatással van erre a

rendkívül érzéki férfira. Devon végigsimított ajkával az arcán, majd a nyaka felé vándorolva izzó csókokkal, finom harapásokkal kényeztette. Amikor végigcsókolta Ashley karját, a lány kéjesen megborzongott. A férfi térdre ereszkedett előtte úgy, hogy a szája csak milliméterekre volt a lány ágaskodó mellbimbójától. Ashley halk, kétségbeesett sóhajjal várta, hogy végre megérintse az ajkával, a nyelvével… Devon azonban most a hasát kezdte kényeztetni ajkával. Amikor lassan felegyenesedett, és szája a lány melléhez vándorolt, Ashleynek elakadt a lélegzete. – Valósággal dübörög a szíved – suttogta a férfi. Ashley nem felelt, de nem bírva tovább a tétlenséget, ujjaival a férfi rövidre nyírt, világosbarna hajába túrt. Devon mélyen a szemébe nézett. – Félsz? – De még mennyire – felelte őszintén Ashley. Devon gyengéden átölelte, és magához húzta. – Valószínűleg nem félnék ennyire, ha te is levetkőznél. A férfi meglepetten ráhunyorított, majd hátravetett fejjel felnevetett. – Mindig nagy öröm számomra, hogy teljesíthetem a kívánságaidat. Amikor hátrébb lépett, és levetette az ingét, Ashley megnyalta kiszáradt ajkát.

Jóságos ég! Ez a férfi lélegzetelállító! Devon teste vékony és kisportolt volt. Izmai határozottan kirajzolódtak a bőre alatt, de nem annyira, mint a testépítőknek. Mellkasát világosbarna szőr fedte, mely lefelé, finom vonalban összefutva tűnt el bokszeralsójában. Le akarta húzni a nadrágját, de ekkor Ashley finoman megsimogatta a mellkasát és a vállát. A férfi megállt a mozdulat közben, és lehunyta a szemét. Ez a reakció teljesen elbűvölte a lányt. Egyszerre erősnek és hihetetlenül nőiesnek érezte magát. Közelebb lépett a férfihoz, hogy bőrén érezze a bőrét. Halkan felsóhajtott, és mellét Devon felsőtestéhez szorította. Amikor összeért a testük, mintha áramütés érte volna. Ennél azonban már jóval többet akart. – Hát te mit művelsz? – kérdezte zihálva a férfi. – Csak jól érzem magam. Devon ismét felnevetett. – Vetkőzz le! – súgta neki Ashley, majd keze a férfi keménységéhez vándorolt. – Nocsak, nocsak! A szűz lány el akar csábítani? Amikor szavaira a lány elpirult, Devon elmosolyodott, átfogta az arcát, majd szenvedélyesen megcsókolta. – Vetkőztess le! – súgta neki. Ashleyt egyszerre idegesség fogta el, de aztán elkezdte kigombolni a férfi nadrágját. Devon türelmesen megsimogatta az arcát, és mélyen a szemébe nézett. Amint

lecsúszott róla a nadrág, egyetlen mozdulattal kilépett belőle. Ashley nagyot nyelt, amikor a férfi alsójára pillantva észrevette izgatottságát. Devon egyszerű fehér pamutalsót viselt. Ez is azt bizonyította, hogy nem bonyolult fickó. Olyan, akár a ruhája: exkluzív, de nem feltűnő. Noha Devon Carter máris sokra vitte az életben, egyáltalán nem keltette hivalkodó páva benyomását. Jómódú volt, de nem a tipikus újgazdag, jóllehet illett hozzá az önálló, céltudatos üzletember szerepe. Ashley látta már őt drága divatöltönyben is, és remekül állt rajta. Többnyire a férfi szabadidejében találkoztak, amikor nem volt rajta érezhető a nyilvános szerepléssel járó feszültség. Munka közben a férfin látszott, semmi egyéb nem juthat el hozzá a külvilágból. Ezért bűvölte el Ashleyt annyira a tény, hogy megbízik benne, és beengedi őt a privát életébe. – Érints meg! – követelte izgatottságtól rekedtes hangon Devon. Ashley a férfi alsójába csúsztatta a kezét, hogy érezze forró keménységét. Amikor Devon lehunyta a szemét, ujjaival átfogta ágaskodó férfiasságát, és kényeztetni kezdte. A férfi türelmetlenül kibújt az alsójából. Immár teljesen meztelen volt, kiszolgáltatva a lány kényeztető kezeinek. – Tulajdonképpen nekem kellene elcsábítanom téged, kedvesem, de úgy látom, fordítva alakulnak a dolgok. Minden egyes érintéseddel egyre inkább megfosztasz az akaratomtól. Ashley úgy érezte, szinte ég a bőre a férfi pillantásának

tüzében. Devon ismét megcsókolta, magához szorította, majd óvatosan az ágyhoz vitte, és letette. Komolyan ránézett, és gyengéden kisimította a haját az arcából. – Ha valami nem esik jól, vagy megijeszt, kérlek, szólj, és azonnal abbahagyom. Ashley torka elszorult az izgatottságtól. Amikor megérintette a férfi vállát és magához húzta, hogy megcsókolja, védtelennek és tapasztalatlannak érezte magát. Devont azonban ez láthatólag egyáltalán nem zavarta. A lány nem bánta volna, ha rafináltabb és tapasztaltabb lenne, ugyanakkor végtelenül boldog volt, hogy végre elérkezett e csodálatos pillanat. – Szeretlek – suttogta gondolkodás nélkül a férfi fülébe. Amikor a szavaira Devon megmerevedett, egyszerre pánik töltötte el. Lehet, hogy mindent tönkretett? – Devon? Megtörten csengett a hangja, ajka reszketett, és egyszerre szégyen fogta el. A férfi válasz helyett száját a lány ajkára szorította, majd követelőző szenvedéllyel, vadul csókolni kezdte. A lány teste új életre kelt, a férfihoz simult, átölelte a nyakát. Szinte eggyé olvadtak, Ashley a combján érezte a férfi forró izgatottságát. Mozgatni kezdte a csípőjét, és alig tudta féken tartani a testét már-már szétvető vágyat. Izgatottan, zihálva kapkodott levegő után. Devon mintha

egyszerre az egész testét kényeztette volna a kezével és az ajkával. Varázslatos, a gyengéd érintések és követelőző birtoklás határmezsgyéjén zajló szerelmi játék volt ez. Devon a szájába vette a lány egyik mellbimbóját, miközben nyelvével köröket írt le körülötte. Ashley halkan felsikoltott. Valósággal lüktetett ereiben a kéjes izgalom. A külvilág egyszerre megszűnt számára. Úgy érezte, mintha valami titokzatos kábulat ködében lebegne. Lenyűgöző érzés volt. Devon ezután a hasát kezdte el simogatni, majd kezével a lány legérzékenyebb pontjához vándorolt. Gyengéd kutakodására Ashleyt heves forróság járta át. Lélegzetét visszafojtva adta át magát a kényeztetésnek. Teste megfeszült, izmai remegtek. A kéj első hullámai lassan a hasához, majd öléhez értek. Természetesen ismerte már az orgazmus élményét, de ilyen intenzív érzésre, ilyen mágikus élményre nem számított. Soha nem élt még át hasonlót. Izgató, ugyanakkor kissé félelmet keltő élmény volt. Aztán Devon felhagyott a már-már kínzóan gyönyörteljes kényeztetéssel és gyengéden széthúzta a lány lábait. Finoman végigsimított a belső combján, majd elhelyezkedett Ashley két lába között. Amikor elvette a nyelvét a lány mellétől, amaz tiltakozón felsóhajtott. – Kapaszkodj belém erősen, kedvesem, és mindjárt benned vagyok. Ne félj. Óvatos leszek.

A lány ekkor már egész testében reszketett. A beteljesedés határán állt és attól tartott, ahogy Devon belé hatol, azonnal átrepíti őt a mámor birodalmába. Márpedig a lehető legtovább szerette volna húzni e kínzóan édes szerelmi játékot, melynek minden másodpercét ki akarta élvezni. – Várj! – zihálta. A férfi hajszálnyira a döntő pillanat előtt megállt. Arca feszült volt, de uralkodott magán. – Minden rendben? Nem ijesztettelek meg? – kérdezte. A lány megrázta a fejét. – Nem, nem. Csak már nem sok hiányzik… és szusszannom kell egy kicsit. A férfi elmosolyodott, szeme diadalmasan csillogott. – Rendben. Szólj, ha készen állsz. A lány végigsimított a vállán és izmos hátán. Amikor a pillantásuk találkozott, Ashley szinte elveszett a férfi borostyánkőszínű szemének pillantásában. – Készen állok. A férfi nyelt egyet, majd lehunyta szemét, felemelte a csípőjét és lassan, centiméterről centiméterre, óvatosan belé hatolt. A lány szeme tágra nyílt, meglepetten kapkodott levegő után. A legkülönbözőbb, egymásnak ellentmondó érzések töltötték el. Ahogy teljesen magában érezte a férfit, nem tudta eldönteni, hogy a fájdalma vagy a forró, lüktető vágya az erősebb. Azt viszont tudta, hogy még többet akar.

Halkan felsóhajtott. Teljesen birtokolni akarta Devont. Devon megcsókolta, majd lassan, ritmikusan mozogni kezdett benne. Egy pillanatra megállt, előrehajolt és karjával a lány feje alá nyúlt. – Minden rendben? Ashley rámosolygott. – Az nem kifejezés. – Csodaszép vagy, Ash! Gyönyörű és ártatlan. És az enyém. A lány felsóhajtott, majd a szenvedély újabb hulláma borította lángba a testét. – Igen, a tied vagyok – suttogta. – Mennyi hiányzik még, kedvesem? Azt szeretném, ha együtt élnénk át a csodát, de én már nem sokáig tudok uralkodni magamon. – Akkor ne fogd vissza magad – felelte remegő hangon a lány. Alig tudott már tisztán gondolkodni. Teste megfeszült, érzékei kitisztultak, és nem sok hiányzott hozzá, hogy öntudatát veszítse. Devon ekkor még jobban magához szorította, és erőteljesebb ritmusra váltott. A lány hangosan a férfi nevét sikoltotta, majd elragadta magával a gyönyör örvénye. Lehunyta szemét. Ez volt a legcsodálatosabb, legszebb, legvarázslatosabb érzés, amelyet valaha is elképzelhetett volna magának. Amikor kicsit megnyugodott, és képes volt ismét tisztán gondolkodni, Devon biztonságot jelentő karjában találta

magát, és érezte, ahogy a férfi gyengéden a nyakát csókolgatja. Kicsit megemelte a fejét és csodálkozva nézett a férfira. – Hogy kerültem felülre? A férfi mosolyogva végigsimított meztelen testén. – Szeretem, amikor rajtam fekszel. Egészen hozzá tudnék szokni. – Ó… A férfi csodálkozva felvonta a szemöldökét. – Ennyi? Szóhoz se jutsz? Éppen te? Ashley megjátszott sértettséggel ránézett, de még túlságosan össze volt zavarodva ahhoz, hogy válaszoljon. Devon ekkor hamiskás mosollyal maga mellé húzta a matracra. A lány kimerülten, nagyot sóhajtva simult hozzá, és átszellemülten simogatta a vállát. – Nem fájt? – kérdezte kicsit aggódva Devon. – Nem. Csodálatos volt, Dev. Nagyon különlegessé tetted nekem életem első szeretkezését – felelte a lány. – Fantasztikus voltál! A férfi megcsókolta a homlokát. – Ennek örülök. De most aludj. Azt szeretném, ha itt maradnál éjszakára. Ashley érezte, hogy lassan elnehezül a szemhéja. – Én is azt szeretném – dünnyögte. A férfi gyengéden megsimogatta. – Rendben, Ash. Akkor mostantól fogva az enyém vagy.

Amikor Devon felébredt, számára rendkívül szokatlan felismerést kellett tennie: egy alvó nő simult hozzá, vagyis inkább kapaszkodott belé. Ashley olyan szorosan feküdt mellette, hogy mellei a felsőtestéhez préselődtek. Egyik karjával átölelte Devon csípőjét, arcát a nyakához szorította. Határozottan jó érzés volt… Csak feküdt ott még egy darabig, és nézte az alvó lányt. Ashley elbűvölő, hamisítatlan szépség volt, akit elevensége, élénksége tett különösen vonzóvá. Akárhol volt, mindenütt beragyogta a környezetét, és bármilyen társaságban azonnal kitűnt az emberek közül. Hihetetlen módon természetes volt. Talán olykor kissé hebrencs, de Devon úgy gondolta, egy megfelelő férfival az oldalán remek feleség és anya válik majd belőle. Finoman megsimogatta a lány karját. Ashleynek nagyon világos bőre volt. Láthatólag nem tartozott a napimádók közé, és szoláriumba sem járt. Devon talán épp azt szerette benne legjobban, hogy mindig természetes volt, és soha nem öltözött kihívóan. Ha elmentek valahova, akkor is csak szolidan sminkelte ki magát. Devon bízott benne, hogy apja nem avatta be a lányt a tervébe, bár tulajdonképpen jobban érezte volna magát, ha Ashley tudna a dologról. Be kellett látnia, tetszett neki, hogy a lány ilyen gyöngéd érzéseket táplál iránta, sőt ha szóba került a kapcsolatuk, szerelemről beszélt.

Igaz, ez egyrészről bonyolította a dolgokat, másrészről viszont hízelgett a hiúságának. Csakhogy mialatt az előttük álló esküvő számára egy szükséges rossz volt, melyet meg kellett lépnie a karrierje érdekében, a lány romantikus érzelmei nagy fejtörést okoztak neki. De még ha nyomorult képmutatónak érezte is magát, megkönnyebbüléssel töltötte el a gondolat, hogy Ashley kedvelte, sőt szerette őt. Minél korábban bejelentik az esküvőjüket, annál jobb. Ashley még nem tudta, hogy rövidesen Mrs. Devon Carter lesz belőle. A férfi óvatosan kibontakozott a lány öleléséből. Ashley olyan mélyen aludt, mint egy csecsemő, a mozdulatra elhúzta kicsit az orrát, és valamit érthetetlenül maga elé dünnyögött. Devon belebújt a köntösébe, és pár pillanatig még gyönyörködött a látványban. Az ablakon betűző világos reggeli napfény beragyogta az alvó lányt. Ashley kócos haja szétterült a párnán, egyik karját a mellein tartotta, csupán az egyik mellbimbója kandikált ki alóla. A takaró éppen csak eltakarta a fenekét, és szabad pillantást engedett hátának alsó, szabályos görbületére. Tényleg csodaszép látványt nyújtott. Devon benyúlt zakója belső zsebébe, és elővette a kis dobozkát, majd letette az éjjeliszekrényre. Ha Ashley felébred, kezdetét veheti jól kidolgozott tervének következő szakasza.

Ashley álomittasan kinyújtózott, és hunyorgott a betűző napfényben. Egy pillanatra még egyszer lehunyta a szemét, és élvezte a széles ágy kényelmét. Elégedetten felsóhajtott. Csodálatos est és éjszaka állt mögötte: romantikus vacsora Devonnal, aki mélyen a szemébe nézve azt mondta neki, hogy hozzá tartozik. Igen, így volt teljes minden. Amikor észrevette, hogy egyedül fekszik az ágyban, meglepődve körbepillantott. Devon a fürdő ajtajában állt, és őt nézte. Egy köntöst viselt, mely olyan lazán volt összekötve a derekán, hogy láttatni engedte meztelen mellkasát. Izgató látvány volt, mely bizsergéssel töltötte el a lányt. Ezután közvetlenül maga mellett felfedezett valamit a párnán. Ahogy alaposabban megszemlélte, megállapította, hogy egy szál rózsa az. Figyelmét azonban a következő pillanatban már egy kártya és a lélegzetelállítóan szép gyémántgyűrű kötötte le. Utóbbi egy kis dobozkában csillogott az éjjeliszekrényen. A lány a meglepetéstől elnémulva, lenyűgözve meredt a gyűrűre. Könyökére támaszkodott, és érte nyúlt, de annyira reszketett a keze, hogy majdnem elejtette. Hitetlenkedve olvasta a kártyán Devon sorait: Hozzám jössz feleségül? – Ó, istenem! – kiáltott fel izgatottan. Komoly tekintettel nézte a gyűrűt, majd a kártyát, míg

végül tekintete Devonra vándorolt, mintha attól félt volna, hogy csak a képzelete játszik vele. A férfi azonban egy ellenállhatatlan mosollyal az arcán még mindig ott állt. – Ez komoly? – suttogta Ash. Devon bólintott, szája még szélesebb mosolyra húzódott. – Igen. Ashley ekkor felpattant, és gyakorlatilag repült az ágyról a férfi karjaiba. Devon nevetve hátrébb lépett, miközben a lány csókokkal halmozta el. Csókolta, ahol érte: az arcát, a szemöldökét, az ajkát. – Igen, Devon! A férfi erősen fogta, majd felemelte, és a szemébe nézett. – Ugye tudod, hogy ilyenkor fel kell húzni a gyűrűt? Ashley előbb a kezére, majd a háta mögé pillantott, az ágyra. – Jaj, hol van? Devon a fejét csóválva visszavitte az ágyhoz, ott óvatosan leültette, és a háta mögé nyúlt. Megfogta a lány jobb kezét, és felhúzta a gyémántgyűrűt a gyűrűsujjára. Ashley nagyot nyelt, amikor a reggeli napsugár megcsillant a gyűrű szépen kidolgozott kövén. – Jaj, Dev, ez csodaszép! – lelkendezett, valósággal kapkodva a levegő után. Átölelte a férfi nyakát, és szorosan magához húzta.

– Annyira szeretlek! Még mindig nem tudom elhinni. Devon óvatosan kibontakozott az ölelésből, a lány combjára tette a kezét, majd ismét a szemébe nézett. – De nem szeretnék hosszú jegyességet. – Én sem – felelte Ashley. – Őszintén szólva én már legszívesebben most azonnal elvennélek. Ashley homlokát ráncolva alsó ajkába harapott. – Nem tudom, mit szól majd hozzá a családom. Anya biztosan hatalmas lagzit szeretne, elvégre én vagyok az egyetlen lánya. Valószínűleg nagyon megbántódna, ha lemondanék az esküvőről. Devon megsimogatta az arcát. – A családodat bízd rám. Garantálom, hogy támogatni fognak minket. Csodaszép esküvő vár ránk. Édesanyád odalesz a boldogságtól. Ashley izgatottságában alig tudott nyugodtan megülni a fenekén. – Már alig várom, hogy elmondhassam mindenkinek! Hát nem hihetetlen? Teljesen magukon kívül lesznek. Devon mosolyogva előrehajolt, és forró csókot nyomott a lány szemöldökére. – Szerintem most fürödj meg, hogy felfrissülj kicsit az izgalmas éjszaka után, aztán megreggelizünk. A lány bólintott, és már alig várta, hogy mielőbb megbeszéljék közös jövőjüket.

Mrs. Devon Carter! Remekül hangzik. Na és ez a gyűrű… – Tetszik? – kérdezte tőle mosolyogva Devon. A lány ránézett, majd elkomolyodott. – Szeretlek, Dev. Tényleg egyszerűen hihetetlen! De nem lett volna szükség ilyen drága gyűrűre. Én egy egyszerűbbel is beértem volna. A férfi mosolygott. – Tudom. De nem akartalak hétköznapi gyűrűvel eljegyezni. A lány szíve majd kiugrott a helyéből örömében. – Köszönöm. Ez gyönyörű. A férfi hosszan megcsókolta, aztán kibontakozott az öleléséből. – De most jobb lesz, ha gyorsan beülsz a kádba, mielőtt meggondolom magam, és reggeli helyett azonnal rád vetem magam. Emeld fel tehát azt a gyönyörű kis popsidat az ágyról, és irány a fürdő! A lány felsóhajtott. – Rendben van. Megyek már. Felállt és elindult a fürdőbe, de az ajtóban még egyszer visszafordult. – Mondd csak, Dev, tulajdonképpen hogy értetted tegnap este azt, hogy mostantól minden este itt alszom majd? A férfi szorosabbra húzta köntöse övét, és komolyan ránézett. – Azt szeretném, hogy a lehető leghamarabb ideköltözz

hozzám. Mostantól hozzám tartozol, Ash, és minden éjszaka az én ágyamban fogsz aludni.

3. –

Úgy,

tehát

megcsináltad

–

mondta

Cameron

Hollingsworth a terem másik felébe bámulva, ahol Ashley elmélyült beszélgetésbe elegyedett néhány nőismerősével. Devon belekortyolt a borba, remélve, hogy az alkohol kicsit megnyugtatja. Még néhány perc, és nyilvánosan bejelenti az eljegyzésüket. – Izgulsz? – kérdezte szárazon Cameron. – Amióta itt vagyok, talán két szót ha szóltál. Devon elhúzta a száját. – Nem. Minden rendben van. Copelandnek már csak alá kell írnia a szerződést. Miután végeztünk itt, átfaxolja nekem a dokumentumokat, ezt követően csak idő kérdése a fúzió. A mézeshetek után azonnal találkozni szeretnék Ryannel, Rafefel és veled, hogy megbeszéljük a továbbiakat. Cameron csodálkozva ránézett. – Mézeshetek? Komolyan beszélsz? – Persze. Miért? Csak mert a házasságunk feltétele a szerződésnek, ez még nem jelenti azt, hogy Ashleynek le kellene mondania a nászútról – dünnyögött Devon. Cameron megvonta a vállát. – Jó ötlet. Legalább vidám marad. Ha ő boldog, akkor a papa is az.

Devon sötét pillantást vetett barátjára. – Figyelj ide! Ashnek sejtelme sincs az apja mesterkedéséről. Azt gondolja, hogy a romantikus randevúkból fejlődött ki a nagy szerelem. Furcsán nézne ki, ha nem mennék el vele nászútra. Cameron felsóhajtott. – Na igen, de ez sehogyan sincs jól. Jegyezd meg a szavaim, barátom. Kutyaszorítóba kerültél. – Kösz a biztatást. Cameron védekezően felemelte a kezét. – Én csak figyelmeztetni próbállak. El kellene mondanod neki az igazságot. Egy nő sem szereti, ha becsapják. – Hogy utána elküldjön a pokolba? Ez az

üzlet

mindannyiunk számára nagyon fontos. Nem vagyok oda ezért a házasságért, de Ashley végül is bájos teremtés. Jó feleség és anya lesz belőle. Ráadásul mindenki megkapja, amit akart. Te, én, Ryan, Rafe, Ashley és az apja is. Mindenki boldog. – Ahogy gondolod, haver. Tudod, hogy én melletted állok. De szerintem nem kell feleségül venned Ashleyt ahhoz, hogy elérd a célod. Szükség esetén másik vállalatot is találhatunk, amivel összejöhetne a fúzió. Senki nem várja el tőled ezt az áldozatot. Rafe és Ryan barátunk felettébb boldogok, mert megtalálták életük szerelmét, és egyszer még neked is részed lehetne ebben. – Ne aggódj, Cam! Az én életemben nincs nagy szerelem, és nincs másik nő, akit szívesebben vennék el Ashnél.

Nagyon elégedett vagyok vele. Cameron ránézett az órájára. – Egyébként a számodra kirendelt menyasszony e pillanatban épp téged figyel. Szerintem eljött a nagy pillanat. Devon a lány irányába nézett, akit barátok és hozzátartozók hada vett körül. Örömtől sugárzó arccal intett Devonnak, hogy menjen oda hozzá. Devon belenyomta Cameron kezébe a borospoharát, majd a vendégtömegen át utat tört magának a menyasszonyához. Ash arca sugárzott a boldogságtól. Amikor Devon odaért hozzá, maga mellé húzta. A férfi mindenkire udvariasan rámosolygott, noha fogalma sem volt róla, ki kicsoda. Kis idő után odasúgta Ashleynek: – Itt az idő, nem gondolod? A lány csillogó szemmel, izgatottan megszorította a kezét. – Bocsássanak meg! – szólalt meg Devon, majd Cameron irányába fordította Ashleyt. Barátja egyedül állt a széles folyosón. Devon úgy gondolta, az épp megfelelő hely lesz az eljegyzésük bejelentéséhez. – Szia, Cam! – üdvözölte Ashley, amikor odaértek. Elengedte Devon kezét, és szívélyesen átölelte Cameront. Amaz elvigyorodott, és megpróbált óvatosan szabadulni a viharos ölelésből. – Helló, Ash! – üdvözölte ő is a lányt. Egy baráti csókot nyomott az arcára, majd visszaadta Devonnak a borospoharát. – Állj inkább mellém, amíg Devon bolondot

csinál magából. Devon szigorú pillantást vetett barátjára, majd megfogta Ashley kezét, és maga mellé húzta a lányt. Cameron a szájába vette két ujját és egy nagyot füttyentett. – Hölgyeim és uraim! Szabadna egy pillanatra a figyelmüket kérnem? – Nagyon köszönöm, Cam – mondta szárazon Devon. Amikor körbenézett a termen, látta, hogy Ashley barátai és a hozzátartozók feszült figyelemmel nézik őket. Megköszörülte a torkát, majd beszélni kezdett: – Ashley és én ma este azért hívtuk meg önöket, hogy valami egész különös dolgot ünnepeljenek velünk együtt. – Gyengéd pillantást vetett Ashleyre, és megszorította a lány kezét. – Ashley a világ legboldogabb emberévé tett, amikor igent mondott a kérdésemre, hogy feleségül jön-e hozzám. Vidám taps csendült fel a teremben. Jobb oldalon álltak Ashley szülei, akik meghatódva nézték egyetlen lányukat. William elismerőleg biccentett Devonnak, Ashley édesanyja mosolyogva törölt ki egy könnycseppet a szeme sarkából. – Azt szeretnénk, ha velünk ünnepelnék majd egybekelésünket is, mely pontosan négy hét múlva lesz. Ezután újdonsült házaspárként nászútra megyünk. Felemelte a borospoharát, és Ashley szemébe nézett, akinek arca sugárzott a boldogságtól. – Ashleyre, aki minden idők legboldogabb férfiújává tett engem!

A vendégek is felemelték a poharukat. – Sikeres beszéd volt – súgta oda Cameron. – Az ember szinte azt gondolná, hogy minden szavát komolyan gondolod. Devon eleresztette füle mellett a megjegyzést. Fél kézzel átkarolta Ashleyt, miközben minden oldalról gratuláló vendégek özönlöttek feléjük. Egy idő után zsongott a feje. Széles mosolyok, vállveregetések, barátságos intelmek, hogy vigyázzon Ashleyre. A lány mintha mindenkinek a húga, lánya, legjobb barátnője, de legalábbis közeli ismerőse lett volna. Ez egyrészről elbűvölte Devont, másrészről bosszantotta, hogy nyilván mindenki úgy gondolja, Ashley nem tud vigyázni magára. Neki eddig nem tűnt fel, hogy ennyire önállótlan lenne. Tény, hogy Ashley kissé csapongó, heves teremtés, kicsit hiszékeny, sőt talán naiv is. De ez még nem jelenti azt, hogy nem képes felelősséget vállalni magáért, csak annyit, hogy szüksége van valakire, aki a legjobbat hozza ki belőle, és olykor megvédi a saját hibáitól. Például rá. Ashley ekkor megragadta a karját, és lábujjhegyre állt. – Ha gondolod, mehetünk – suttogta a fülébe. – Megerőltető tud lenni a családom. Devon majdnem elnevette magát. Ő azon töri a fejét, hogyan óvhatná meg a lányt, miközben épp Ashley az, aki most megvédi őt aggodalmaskodó rokonaitól.

– Minden rendben. Csak azt szeretném, ha jól éreznéd magad. Ez a te estéd. Ash meglepetten ránézett. – Miért? A tied nem? – Dehogynem. De neked itt van az egész családod és a barátaid is. A lány mosolyogva megcsókolta az arcát, és visszaállt a férfi mellé, hogy tovább fogadja a sorban állók gratulációját és jókívánságait. – Ashley. Ashley! Devon megfordult, és egy fiatal nőt pillantott meg, aki egy férfit maga után vonva nyomakodott át a tömegen. – Brooke! – kiáltott fel Ashley. Szélesre tárta karját a lány felé, és örömtől sugárzó arccal átölelte. – Találd ki, milyen hírem van! – zihálta Brooke. – Jaj, ne! Tudod, hogy nem vagyok jó a találgatásban – felelte izgatottan Ashley. – Terhes vagyok! Paulnak és nekem gyerekem lesz! Ashley örömkiáltása betöltötte a termet. Devon nagyot nyelt, és zavartan körbenézett. Természetesen a teremben majd’ minden szem őket bámulta. – Ó, Brooke! Annyira örülök nektek. El sem tudom képzelni, milyen érzés lesz, ha én is teherbe esem. Remélem, sokat játszanak majd együtt a gyerekeink, és igazi barátokká válnak. Ashley mind jobban belehevült a beszélgetésbe. Hangosan,

élénken és gyorsan beszélt, közben vadul gesztikulált, és hajszál híján fellökött egy mellette elhaladó pincért. Miután harmadszor is átölelte Brooke-ot, üdvözölte Pault, hogy aztán ismét barátnőjéhez fordulva folytassák az élénk beszélgetést. Cameron mosolyogva megcsóválta a fejét. – Úgy látom, fel kell kötnöd a gatyád, Dev. – Mondd csak, nincs véletlenül valami dolgod? – mordult rá rosszkedvűen Devon. Cameron újból Ashley irányába nézett, és Devon megesküdött volna rá, hogy őszinte érdeklődés csillant fel a szemében. – Tényleg aranyos – vélte Cameron. – Aranyos? Cameron megvonta a vállát. – Igen, aranyos. Miért? Mit szerettél volna hallani? Devon meghökkenve bámult barátjára, de aztán elnevette magát. – Szerintem valamit még mondani akartál vele kapcsolatban. Nem te lennél, ha beérnéd ennyivel. – Kedves lány – dünnyögte Cameron. – De szerinted nem kéne elvennem. – Pszt! Még a végén meghallja. – Ha annyira aranyosnak és kedvesnek találod, akkor mi volt az imént az a prédikáció, hogy ne hozzak ekkora áldozatot ezzel a házassággal? – faggatta Devon.

Cameron felsóhajtott. – Nézd, én csak egyszerűen nem szeretném, ha fájdalom érné, márpedig pont ez fog történni, ha nem leszel vele őszinte. A nők megérzik, ha egy férfi nem szereti őket. – Ki az ördög mondta neked, hogy nem szeretem?! Cameron csodálkozva vonta föl szemöldökét. – Ó! Devon sötét tekintettel körbenézett, hogy meggyőződjön róla, senki nem hallja a beszélgetésüket. – Csak Ryan, Rafe és te tudsz a dologról. Senki más nem sejtheti meg, miért veszem feleségül. Cameron megvonta a vállát. – Rendben. Egyszerűen felejtsd el, amit mondtam. Biztos minden rendben lesz. Amúgy meg semmi közöm hozzá. Csak nem szeretném, ha Ashley szenvedne. – Nem akarok fájdalmat okozni neki – fakadt ki Devon. – Feleségül veszem, és nagyon fogok vigyázni rá. – Rendben. De most szólj neki, hadd búcsúzzam el tőle – mondta Cameron Ashley irányába pillantva. – Aztán én el is tűnök. Devonnak még sokáig nem mentek ki a fejéből Cameron szavai. A barátja vajon le akarta beszélni erről a házasságról? Most, amikor karnyújtásnyira került tőle mindaz, amit el akart érni, nem engedheti, hogy a munkája gyümölcse kihulljon a kezéből. Hihetetlenül keményen küzdött, sőt még egy házasságba is

belement, hogy létrejöjjön ez a fúzió. Ahogy már többször, Ashley ezúttal is Devon lakásában töltötte az éjszakát. Még mindig ideges lett, valahányszor belépett a hálószobába. Egyelőre idegenül érezte magát itt. Épp lesimította a selyem hálóingét, amikor Devon belépett a szobába. Villámgyorsan felé fordult. Amikor észrevette a férfi derűs pillantását, összehúzta a szemöldökét. – Mi olyan mulatságos? – Te. Minden este felveszed ezt az izgató hálóinget, én meg rögtön utána leveszem rólad. Az ember azt hihetné, hogy valami szándékod van vele. A lány elpirult. – Azt gondoltam, hogy ez… nem illő… úgy értem, feltételezni rólad, hogy… – Hogy szeretkezni akarok veled? – fejezte be a mondatot Devon. A lány még jobban elvörösödött és bólintott. Devon vigyorogva az ágyhoz vezette. – Szerintem semmi kivetnivaló nincs abban, ha úgy gondolod, hogy minden este le akarok feküdni veled. Sőt ellenkezőleg. Biztosíthatlak róla – egészen közel hajolt a lányhoz és finoman megcsókolta –, hogy mindig is szeretkezni fogok veled, hacsak nem kerülök egyszer tetőtől talpig gipszbe. A lány halkan felnevetett.

– Tehát igaz, amit mondanak. A férfiaknak folyton csak azon jár az agyuk. – Olykor azért az evés is eszünkbe jut. Ashley tiszta szívből felnevetett. – Mindenesetre anyám kicsit háborog, amiért gyakorlatilag hozzád költöztem. – Nem tehettél mást – felelte a férfi lehúzva a hálóing pántját. A lány megvonta a vállát. – Na igen. Apám mondta is neki, hogy ne legyen már ennyire borúlátó. Szerinte természetes, hogy együtt élünk, hiszen amúgy is hamarosan összeházasodunk. De Eric másképp látja. Szerinte apa bolond, amiért megengedte, hogy összeköltözzem egy férfival, aki már a fél várost megszerezte magának. De ezek az ő szavai, nem az enyémek. Devon elengedte a lányt, és meglepetten nézett rá. – Mondd csak, te mindig ilyen vagy? Most a lány nézett kérdően rá. – Hogy érted? A férfi megcsóválta a fejét. – Hogy azonnal kimondod, ami az eszedbe jut. A lány meghökkent. – Hm. Tulajdonképpen igen. Bár még soha nem gondolkodtam el ezen igazán. Visszatérve Ericre: akármilyen pasival ismerkedtem meg eddig, ő mindig ilyen furán reagált. – Nem hinném, hogy én akármilyen pasi lennék – felelte

Devon megjátszott sértettséggel a hangjában. Ashley elvigyorodott. – Azt akartam ezzel mondani, hogy Eric a bátyám, és ezt figyelembe kell venni, amikor véleményt alkot a hódolóimról. – Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem szereztem meg a fél várost. A lány mosolyogva átölelte a nyakát, magához húzta, és megcsókolta. – A jövőt illetően, amíg csak én létezek számodra… Szóval addig engem nem érdekel a múltad. – Na igen, a jövő. Mondd, nem maradhatnánk inkább a jelennél? Pontosabban fogalmazva, ennél a pillanatnál… Devon gyengéden megfogta és az ágyra fektette a lányt. Ashley vágyakozva megborzongott. Ha mindez csupán ízelítő a közös életünkből, akkor hamarosan nagyon boldog feleség leszek, gondolta magában.

– Üdvözöljük Ryan Beardsleyt és Rafael de Lucát a videokonferenciánkon – mondta Devon, amikor két barátjának, egyben üzlettársának arca megjelent a digitális fali kijelzőn. – Ryan a St. Angelo szigeten van, ahol a székházunk épül. Amint befejeződtek a munkálatok, ez a szállodaövezet lesz minden további Copeland-projekt modellje. Jó reggelt, Ryan! Kérlek, vázold fel röviden, hogy állnak a munkálatok. Devon hátradőlt a székén. A képernyőn Ryan vált

láthatóvá, aki ugyancsak kényelembe helyezte magát egy fotelban. Devon egyébként pontosan tudta, hogy áll az építkezés, hiszen naponta tájékoztatták róla. Tisztában volt vele ugyanis, hogy bár az építés irányítása Ryan feladatkörébe tartozik, barátja az utóbbi időben szinte a teljes figyelmét szülés előtt álló feleségének szentelte. Devon tehát szoros kapcsolatot tartott a középvezetőkkel, hogy szükség esetén intézkedhessen. A Tricorp dolgozói figyelmesen hallgatták Ryan beszámolóját, olykor-olykor jegyzeteltek. Tapintani lehetett a levegőben a feszültséget, hiszen mindenki tudta, hogy csak idő kérdése, és nyilvánosan bejelentik cégük és a Copeland Hotels fúzióját. Ryan a beszámolója felénél tarthatott, amikor különös hárfamuzsika szólalt meg a helyiségben. Mi a fene ez? Amikor minden szem Devonra irányult, meg kellett állapítania, hogy a zsebében lévő mobiltelefon hangját hallja. – Mi a…? Cameron arcát a kezébe temetve kuncogott. Devon kivette a telefont, és ránézett a kijelzőre. Amikor meglátta, hogy Ashley az, hangosan felsóhajtott. – Bocsássanak meg egy pillanatra! – szabadkozott, és felállt. Kifelé menet észrevette, hogy Cameron figyeli. A folyosóra érve megnyomta a hívásfogadás gombot.

– Carter. Ashleyt egyáltalán nem zavarta a kurta bejelentkezés. – Szia, Dev! Milyen napod van? – Hm, egész jó. Valami fontos dologról van szó? Ugyanis most eléggé el vagyok foglalva. – Ó, nem, nem! – mondta vidáman a lány. – Csak azt akartam mondani, hogy szeretlek. Devont kényelmetlen érzés töltötte el. Mit feleljen erre? Megköszörülte a torkát. – Ash, te állítottad át a telefonom csengőhangját? – Ja, igen. Egyedi hangot rendeltem a számomhoz, hogy mindig tudd, ha én hívlak. Ugye kedves volt tőlem? Devon lehunyta a szemét, és vett egy nagy levegőt. – Igen, nagyon kedves – felelte nem túl lelkesen. – Figyelj csak, akkor este találkozunk, jó? Vacsora kilenckor? – Igen, nagyszerű. Nyolcig az állatmenhelyen vagyok, utána indulok az étterembe. – Odavisznek? – Hívok egy taxit. A férfi megrázta a fejét. – Nyolc felé érted küldök egy sofőrt. A lány felsóhajtott, de nem vitatkozott. – Akkor szép napot, Dev! Alig várom már, hogy találkozzunk. – Köszönöm. Én is – felelte Devon, ám a lány addigra már letette a kagylót.

Devon hosszan rámeredt a kezében tartott telefonra. Hogy sikerült átállítania Ashleynek a csengőhangját? Ő még soha senkinek a számához nem állított be egyedi csengőhangot. Ha megszólalt a telefonja, megnézte a kijelzőt, és egyszerűen fogadta a hívást. Ezután Ash napi rendszerességgel felhívta Devont, garantáltan mindig olyankor, amikor valami fontos megbeszélésen ült. Két hét elteltével Devon hol derűs, hol türelmetlen pillantásokat olvasott le a munkatársai arcáról. Egyedül a női alkalmazottak szemlélték irigységgel vegyes elbűvöltséggel a dolgot. Cameron pedig csak mulatott rajta. Ha Ash gondolt egyet, egyszerűen felhívta. Olykor csupán Devon véleményére volt kíváncsi az esküvővel kapcsolatban. Rafe-nek és Ryannek nem kellett végigcsinálnia mindezt a cécót. Két barátjának sima, egyszerű esküvője volt. Devon csapdába került. Egy olyan esküvőnek nézett elébe, amelyet a teljes Copeland-klán szervezett. Legszívesebben belehajította volna a telefonját a Hudson folyóba.

4. – Dev? Devon kidugta a fejét a fürdőből, majd bejött a hálószobába, közben egy törülközővel szárazra dörgölte a haját. Ashley állát a kezére támasztva hason feküdt az ágyon, és szemmel láthatóan nagyon elgondolkodott valamin. Devon alig mert rákérdezni, mi az, mert tudta, hogy valószínűleg egész előadásra számíthat. Leült az ágy szélére, és megsimogatta a lány hátát. – Igen? Ashley könnyedén megfordult, és ránézett. – Tulajdonképpen hol fogunk lakni? Úgy értem, az esküvő után. – Hát itt, a lakásomban. Vagy te nem úgy gondoltad? A lány ajka kissé lebiggyedt, majd összevonta a szemöldökét. – Ó! – Miért? Nem tetszik itt neked? Az én lakásom nagyobb, mint a tied, ezért azt hittem, egyértelmű, hogy itt lakunk majd. A lány törökülésbe helyezkedett az ágyon. – Tetszik a lakásod. Tényleg szép, de szerintem inkább egy

agglegényhez illik, mintsem egy családhoz, ahol gyerekek és háziállatok lesznek majd. – Háziállatok? – bukott ki Devonból a kérdés. – Hm, Ash, nem tudom. A lány kissé szomorúan ránézett. Ashleynek alig voltak igényei, aminek Devon nagyon örült, hiszen ha szomorúnak látta, semmit nem tagadott volna meg tőle. – Én mindig vidéki házra vágytam, ahol gyerekek és állatok szabadon ugrándozhatnak. A város nem megfelelő hely egy családnak. – De hát rengeteg család él itt – felelte elgondolkodva Devon. – Te is itt nőttél fel. A lány megrázta a fejét. – Nem egészen. Csak akkor költöztünk be a városba, amikor tízéves voltam. Előtte egy óriási farmon éltünk. Olyan csodálatos volt ott! – Erről még beszélhetünk majd, ha eljön az ideje – próbálta megnyugtatni Devon. – Én egyelőre az esküvőre meg a mézeshetekre koncentrálok, és arra, hogy rávegyelek, végleg költözz hozzám. A lány mosolyogva előrehajolt, és ajkával megsimogatta a férfi állát. – Szeretem, amikor így beszélsz. A férfi csodálkozva rápillantott. – Hogy érted? – Úgy, mintha alig várnád, hogy együtt éljünk.

Odakucorodott a férfihoz, és átölelte. Devont ismét elfogta az a különös érzés a szíve táján. Nem volt kellemetlen, de nem tudta eldönteni, tetszik-e neki, vagy sem. Nem akarta azonban, hogy tovatűnjön. – Azt még bármikor eldönthetjük, hol szeretnénk élni, de pillanatnyilag egymásra kell koncentrálnunk. A lány erősen magához szorította, majd eleresztette, és ránézett. Kék szeme fényesen ragyogott. – Beszélhetünk még valami másról is? – Természetesen. – Amikor az imént azt mondtad, hogy egyelőre egymásra kell koncentrálnunk, ezt úgy értetted, ráérünk még a családtervezéssel? Csak mert én nem akarok titkot csinálni belőle, hogy gyerekeket szeretnék, de nem tudom, te hogy gondolkodsz erről. A férfi lelki szemei előtt lebegett egy kép a várandós, sugárzó mosolyú Ashleyről. Ami azonban még megdöbbentőbb volt számára, hogy nagyon is tetszett neki az elképzelés. Nem értette, miért támadt fel benne egyszerre a vágy, hogy gyermeke legyen. Mindeddig a házasság, a gyerekek és a család témáját igencsak józan perspektívából szemlélte. Úgy tekintett rájuk, mint elvégzendő feladatokra a listáján, amire szükség van ahhoz, hogy szakmailag továbbléphessen. Most viszont egyszerre alig tudott józan fejjel gondolkodni a kérdésről, és átkozottul fontosnak érezte.

Ashley intelligens, aranyos, szeretetteljes lány, akinek hatalmas szíve van. Remek anya válik majd belőle. De vajon ő is jó apa lesz? – Dev? A lány aggódva figyelte. Devon nem akarta nyugtalanítani, ezért előrehajolt és megcsókolta. – Csak elgondolkodtam. – Ha korainak találod a témát, akkor ne haragudj. Apa mindig azt mondja, hogy túlságosan sietek a dolgokkal. De nem tehetek róla, amikor támad egy ötletem, azonnal meg szeretném valósítani. Devon elmosolyodott, és ölébe húzta a lányt. – Egyszerűen csak az jutott eszembe, hogy milyen nagyszerű anya leszel. Elképzeltelek, amint a gyermekünket hordod a hasadban, és ez nagyon tetszett. Lehet, több szempontból is felelőtlenség volt tőlem, hogy eddig nem védekeztünk, de talán tudat alatt szerettem volna, hogy teherbe ess. A lány csendesen felsóhajtott, és Devon mellkasához simult. – Bíztam benne, hogy ezt mondod. Úgy értem, ami a gyereket illeti. Nem arról van szó, hogy most azonnal szeretnék egyet, de tudod, mindig nagy családra vágytam, és nem szeretném, ha nagyon idős lennék, amikorra elvégzik a középiskolát. Devon ujjával gyengéden megérintette a lány orrát, és

lassan végigsimított az arcán. – Gondolod, hogy állapotos vagy, Ash? Talán ezért vetetted fel a témát? Nekem mindent elmondhatsz. Nem kell félned attól, hogy megharagszom. Épp akkora a felelősségem, amekkora a tied. Szűz voltál, amikor először szeretkeztünk, és az én feladatom lett volna, hogy gondoskodjam a védekezésről. A lány megrázta a fejét. – Nem. Illetve természetesen nem tudhatom százszázalékosan, de nem hinném. A férfi nekitámasztotta homlokát az övének. Olyanok voltak már, mint egy házaspár. Érdekes módon ő is megbízott Ashleyben, és valóban jól érezte magát vele, ugyan nem tudta volna pontosan megmondani, miért. Talán William Copeland mégis tudta, mit tesz, amikor ragaszkodott ehhez a házassághoz. – Ha tehát terhes vagy, az csodálatos. Tényleg. Ha pedig nem, akkor dolgozunk rajta, hogy az legyél. Rendben van? A lány elmosolyodott, és elpirult. – Igen. – Mit szólnál hozzá, ha most bebújnánk az ágyba, és teljesen átadnánk magunkat bűnös vágyainknak? Amikor Ashley még vörösebben és félszegen lehajtotta a fejét, Devon elmosolyodott, majd előrehajolt és gyengéden a fülébe suttogta: – Mindent megteszek, hogy teherbe essél.

Meglepetésére a lány úgy meglökte a mellkasát, hogy háttal az ágyra esett. Aztán ráült a férfira, és hamiskásan rámosolygott. Végül elkomolyodott. – Mindennél jobban szeretlek, Devon. Valóban a legboldogabb nő vagyok a földön, és alig várom, hogy végre házasok legyünk. – Ashley, ha tovább ficánkolsz, semmi nem lesz a frizurádból és a sminkedből – sóhajtotta Pippa. – Jobban járt volna, ha megbíz egy stylistot – vélte Sylvia, bizalmatlanul figyelve Tabitha Ashley hajával folytatott küzdelmét. – Tabitha is stylist, te kis buta – felelte Ashley. – És nem ismerek jobb sminkest, mint Carly. Pippa bosszúsan fújtatott: – Igen, erről meg vagyok győződve. – Drágám, mennyi idő még, mire elkészülsz? – kiáltott nekik oda Ashley édesanyja, aki az ajtóban állt. – Már csak tíz percünk van. – Tíz perc! – sipított fel ijedten Tabitha. – Az ki van zárva! Tudja húzni még egy kicsit az időt, Mrs. C.? – Mégsem késhetek le a saját esküvőmről! – méltatlankodott Ashley. – Siess, Tab! A hajam már jó. A fátylat egyszerűen csak tűzd bele a kontyba. – Könnyű azt mondani! – dohogott Tabitha. – Mintha olyan egyszerű volna.

Sylvia a szemét forgatva befurakodott Ashley meg Tabitha közé, és megigazította a fátylat. – Így ni. Csodaszép vagy, Ashley! – Már csak egy kis szájfény kell, és kész vagy – mondta Carly. – Csücsörítsd a szád. Amikor végzett, a tükör felé fordította Ashley arcát, hogy megcsodálhassa magát. – Fantasztikusak vagytok – suttogta izgatottan a lány. Barátnői sugárzó arccal bámulták a tükörben. – Csodaszép vagy – mondta Pippa könnytől csillogó szemmel. – Gyönyörű – tette hozzá egyetértően Tabitha. – Lányok, indulnotok kell. Nem késhet el a menyasszony! – kiáltotta nekik Ashley édesanyja. A barátnők a virágcsokorral a kezükben az ajtóhoz siettek. – Apád azonnal jön érted – mondta az édesanyja, és odament hozzá. Könny csillogott a szemében. – Az én kicsi babám. Lám, micsoda szép nő lett belőled! Annyira büszke vagyok rád. – Anya, kérlek, ne csináld, mert elbőgöm magam. Édesanyja nevetve megfogta a kezét, és segített neki felállni. – Hamar lesimítom még a ruhádat. Apád valószínűleg már nagyon türelmetlen. Tudod, mennyire utál elkésni. Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. – Ez ő lesz.

Ashleyt egyszerre idegesség fogta el. Érezte, hogy reszket a keze. Átölelte és magához szorította az édesanyját. – Szeretlek, anya. – Én is téged, kicsim. De most siess apádhoz! Elindult Ashley előtt. A folyosóra kilépve látták, hogy William türelmetlenül nézegeti az óráját. Amikor meglátta a lányát, azonnal megenyhültek arcvonásai, és szeretetteljesen kitárta felé a karját. – Még mindig nem tudom elhinni – mondta. – Mintha tegnap este kezdtél volna el járni. Csodaszép vagy, Ash. Devon tényleg boldog lehet. A lány előrehajolt és megcsókolta apja arcát. – Köszönöm, apa. Te is csinos vagy. Az esküvő főszervezője izgatottan feléjük sietett, és átvezette őket a templom oldalfolyosóján keresztül a főbejárathoz. Ashley édesanyja a helyére sietett, Ashley pedig édesapjával arra várt, hogy továbbindulhassanak. Aztán megszólalt a zene, szélesre tárult a templom dupla ajtaja, és a vendégek tekintete a belépő menyasszonyra szegeződött. Ashley érezte, ahogy csokrot tartó keze reszket, és bízott benne, hogy megtartják a lábai. Elöl, az oltárnál megpillantotta Tabithát, Carlyt, Sylviát és Pippát, akik bátorítóan mosolyogtak rá. Pippa biztatóan magasba tartotta a hüvelykujját.

Aztán végre megpillantotta Devont, és azonnal elszállt minden idegessége. Kellemes forróság járta át. Apja ekkor Devon kezébe adta a kezét. Vőlegénye megnyugtatóan rámosolygott, amikor a lelkipásztor elé léptek, és kezdetét vette a szertartás. Ashley tudta, valószínűleg később kicsit bánja majd, hogy semmi másra nem tud visszaemlékezni, csak Devon szemére és kedves pillantására, amikor egy életre szóló szeretetet, hűséget és odaadást ígért neki. Na és a csókra, miután férjjé és feleséggé nyilvánították őket. Ezután immár házaspárként sétáltak ki a boltíves folyosóra, ahol megálltak, hogy bevárják a vendégeket. Devon boldogan magához szorította. – Lélegzetelállítóan gyönyörű vagy – mondta neki, és szenvedélyesen megcsókolta. Teljes nyugalommal, de eltökélten hódította meg felesége száját, és amikor ismét eleresztette, Ashley szabályosan szédült. Az őket körülvevő vendégek hangos üdvrivalgása kihallatszott a templomból. – Nemsokára indulunk a nászútra – suttogta a fülébe Devon. A lány mosolyogva szorította meg a kezét. – Ez az egyetlen gondolat, ami elviselhetővé teszi az elkövetkező órákat. No meg az az elképzelés, hogy a hátralévő napunkat a lakosztályunkban töltjük majd. Szavaira a lány elpirult, és kéjesen megborzongott. Ő is alig várta már, hogy kettesben legyenek. Ugyanakkor a nagy nap nyilvánosságát is szerette volna

kiélvezni. Mosolyogva állt családja és barátnői gyűrűjében. A megszámlálhatatlan unokatestvér, nagynéni, nagybácsi, szülei, a bátyja és ismerősei fürtökben rajzottak körülötte, hogy gratuláljanak neki. Ez volt élete legboldogabb napja. Amikor Devon a kezébe vett egy pohár bort, Ashley bátyja kihasználta az alkalmat, hogy a táncparkettre csábítsa a menyasszonyt. Ekkor Cameron csatlakozott a vőlegényhez, és Devon elismerően, bár némi iróniával füttyentett szmokingban feszítő barátjának. – Csak a tiszteletetekre van rajtam ez a maskara – morgott Cameron. – Még Rafe esküvőjére sem kellett felvennem ilyesmit. Ryan és Kelly pedig olyan gyorsan összeházasodtak, hogy örültünk, egyáltalán a híre elérkezett hozzánk. – Rafe esküvőjén sem volt estélyi ruha – mondta elgondolkodva Devon. Cameron megvonta a vállát. – Bizony. De nehogy azt hidd, hogy a te kedvedért vettem fel! Csak nem akartam csalódást okozni Ashnek. Devon megcsóválta a fejét. – Te nem változol. Az ember azt gondolná, épp most másztál elő a barlangodból, hogy körülnézz egy kicsit a civilizált világban. A nőgyűlölő Cameron. – Nem gyűlölöm a nőket – felelte Cameron. – Inkább

túlságosan is kedvelem őket. Mindentől függetlenül szórakoztat, ha bosszanthatlak. Szerintem Ashley épp a megfelelő lány egy olyan korlátolt és unalmas fickó számára, mint amilyen te vagy. – Jól van na, nem úgy értettem – szabadkozott Devon. – Csak kissé kivagyok már idegileg, és örülnék, ha túl lennénk végre az egészen. Folyamatosan attól félek, hogy Ashley megtudja az igazságot, és elküld a pokolba. Annál jobb, minél előbb itt hagyjuk ezt a cirkuszt, és felülünk a St. Angeló-i repülőgépre. Cameron Ashleyre nézett, aki most a táncparketten táncolt a bátyjával. Vidám nevetése betöltötte a termet. Látszott rajta, hogy ez élete legszebb napja. – Legalább neked nem törik össze a szíved – mondta halkan Cameron. – De elmondhatod ezt Ashleyről is? – A francba, nem fogom összetörni a szívét! Beszélhetnénk valami másról? Még csak az hiányzik, hogy meghallja valaki, miről beszélünk. – Persze. De most odamegyek hozzájuk, és gratulálok Ashleynek, aztán visszamászom a barlangomba, ahogy te mondtad. Devon figyelte Cameront, ahogy a táncparkettre ballag. Ashley bátyja a következő pillanatban átadta neki a húgát. – Nagyon boldoggá tetted a kislányomat – szólalt meg ekkor William Copeland. Devon megfordult. A lány apja állt vele szemben, szélesen

rámosolygott és atyaian megveregette a vállát. – Üdvözöllek a családunkban, fiam. – Köszönöm, uram. Megtiszteltetés számomra. – Kaparintsd meg Ashleyt és érezzétek jól magatokat. Az üzlet miatt pedig ne aggódj. A visszaérkezésetek után még elég időd lesz rá. Devon bólintott. – Természetesen. – Ashley édesanyja mindjárt bejelenti, hogy kint vár az autó, amely kivisz benneteket a repülőtérre. Bár a tradíció megkövetelne még néhány dolgot, mint például a torta felvágását, tósztot… stb. De ha én vettem volna el New York legszebb lányát, a helyedben titokban eltűnnék innen. Még mielőtt valaki észrevenné, ti már a repülőtéren lennétek. Devon elvigyorodott. – Remekül hangzik. Tartod a frontot? William cinkosan visszamosolygott. – Természetesen, fiam. Akkor indulás! Devon nevetve tört utat a vendégek tömegében, hogy kiszabadítsa Ashleyt Cameron karjából.

5. A horizonton éppen a tengerbe süllyedt a napkorong, amikor Devon átvitte a menyasszonyát a hálószoba küszöbén. Amint letette, Ashley a teraszhoz futott, szélesre tárta az ajtót, és az égboltot megpillantva felujjongott a látványra. – Ó, Devon, ez lélegzetelállító! A férfi a háta mögé lépett, átölelte és magához húzta. Amikor harapdálni kezdte a fülcimpáját, a lány vágyakozón felsóhajtott. Megfordult, mire a férfi átölelte. – Hogy jutott eszedbe, hogy épp ide jöjjünk? Még soha nem hallottam St. Angelóról. – Itt építünk most egy szállodát. Néhány hete raktuk le az alapkövet. Ryan és Kelly is itt laknak. – Ja igen, meséltél róluk. De még soha nem találkoztam velük. Csak Camet ismerem. – Ezen minél hamarabb változtatunk. Bryony és Kelly mindketten hamarosan szülnek, ezért nem utazhatnak. Ryannel és Kellyvel itt beszéltünk meg egy találkozót, de biztos nemsokára Rafe-fel és Bryonyval is találkozunk majd. – Alig várom. – Amit pillanatnyilag én várok, az a nászéjszakánk. A férfi szavai kellemes bizsergéssel töltötték el a lányt. – Rendben, de előbb el kell vonulnom egy kicsit – mondta

csendesen. – Van egy meglepetésem számodra. – Hm. Mi lenne az? – A barátnőm ajándéka. Azt mondta, egy férfi sem tud ellenállni nekem, ha meglát benne. – Akkor később, kérlek, emlékeztess rá, hogy megköszönjem neki. – Rendben. Várj meg itt! Adj egy negyedórát. Tökéletesen szeretnék kinézni. És semmi leskelődés. A férfi felemelte a kezét. – Soha nem tennék olyasmit. A lány szeme résnyire szűkült. – Ígérd meg. A férfi felsóhajtott. – Rendben, rendben. Csak siess! Addig lemegyek, rendelek egy üveg bort meg reggelit holnapra. Amikor visszajöttem, lejárt az időd. A lány lábujjhegyre állt és megcsókolta. Aztán megvárta, míg Devon elmegy, sietve kinyitotta a bőröndöt, és elővett egy rózsaszín dobozt. A lánybúcsúztatóján barátnői kész ruhatárral látták el, melyben a klasszikustól a kihívó darabig minden megtalálható volt. Úgy döntött, egy drága neglizsét vesz fel a nászéjszakájára, mely egyszerűségével éppoly elegáns volt, mint amilyen csábító. Miután felvette, a tükör elé állt, hogy megnézze magát. A ruha csodaszép darab volt, úgy érezte magát benne, mint egy

hercegnő. Kioldotta a hajpántját és hagyta, hogy haja lazán a vállára omoljon. Kicsit összekuszálta a kezével, majd újból a tükör elé lépett. A neglizsé mély kivágása kihangsúlyozta formás melleit anélkül, hogy túlzottan sokat mutatott volna belőle. A selyemanyag szinte végigfolyt testén, körbehízelegte a lábait, és rendkívül csábítóan hatott rajta. Pont megfelelő volt egy nászéjszakára. Huncut mosollyal búcsút vett a tükörképétől, és megfordult. Szárnyalóan kinyújtotta a karjait, és mintha táncparketten lenne, körbetáncolta a szobát. Miközben halkan dúdolt, sóhajtozva gondolt a bécsi keringőre, amelyet Devonnal lejtett az esküvőn. Lehunyt szemmel táncolt tovább, amíg a keze egyszerre valami keménybe ütközött. Éles fájdalom és hangos csattanás zökkentette ki álmodozásából. Devon laptopja, mely a kandallón állt, egy kulccsal és a pénztárcájával együtt a földön hevert. Ashley sóhajtva lehajolt. Látta, hogy kiesett az akkumulátor a készülékből. De mi van, ha baja esett a gépnek? Lehet, hogy Devon rendkívül fontos információkat tárolt rajta. Ashley visszatette az akkumulátort a helyére, és bekapcsolta a gépet, közben magában imádkozott, hogy működjön. Amikor a képernyő fekete maradt, ismét felsóhajtott. Lehangoltan megnyomott pár billentyűt, hogy mégis csináljon valamit. A képernyő ekkor kivilágosodott és egy

csomó ablak jelent meg a kijelzőn. Legalább működik. Ashley elkezdte bezárni az ablakokat, egyiket a másik után. Úgy a felénél tarthatott, amikor egy szövegablakban meglátta a nevét. Kíváncsian olvasni kezdett. Édesapja e-mailje volt, amelyet Devonnak küldött. Amikor látta, hogy babának nevezi benne, a lány elnevette magát. Ám ahogy tovább olvasott, mozdulatlanná merevedett döbbenetében. Még egyszer átgondoltam, amit Ashleyvel kapcsolatban mondott. Természetesen megértem az aggodalmát, de higgye el nekem, mivel mindenképp szeretném megvédeni Ashleyt, teljesen szükségtelennek tartom, hogy tájékoztassuk a megegyezésünkről. Ő az egyetlen lányom és mindennél jobban szeretem. Ezért soha nem szabad megtudnia, hogy csak úgy járultam hozzá cégeink fúziójához, ha elveszi őt feleségül. Maga nagy nyereség a családunknak, és azért merem Magára bízni Ashleyt, mert tudom, hogy mindig a lehető legjobban fog gondoskodni róla. Ezért nagyon kérem, továbbra is hallgasson Ashley előtt a dologról. Ashley megkövülten meredt a monitorra. Jól értette? A gondolatok összevissza cikáztak a fejében. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára, bár hevesen vert a

pulzusa, és úgy érezte, a rosszullét kerülgeti. Többször is végigolvasta az e-mailt. – Ashley? Ijedten nézett Devonra, aki ekkor már ott állt előtte. – Megbotlottam – fakadt ki a lány –, és meg akartam támaszkodni a kandallóban, erre levertem a laptopodat. Féltem, hogy tönkrement, ezért visszaraktam az akkumulátort, és bekapcsoltam. Hirtelen rengeteg ablak jelent meg a kijelzőn, én pedig elkezdtem egyenként bezárni őket. A férfi a laptop után kapott, de a lány erősen szorította. – Tudni akarom, mi áll ebben az e-mailben! A férfi lecsapta a laptop tetejét, és hóna alá kapta a készüléket. – Semmi olyasmi, ami téged érint. – Ne hazudj nekem! – förmedt rá a lány. – A nagy részét már úgyis elolvastam. Tudni akarom, mit jelent ez az egész. Devon ajkát szorosan összepréselve nézte. E pillanatban bárhol máshol szívesebben lett volna, csak hogy ne kelljen folytatnia ezt a beszélgetést. Peche van. Ezek után a lány ragaszkodni fog a teljes igazsághoz. – Egyszerűen felejtsd el, amit olvastál! A lány szeme haragosan megvillant. – Micsoda?! Egyszerűen felejtsem el apám e-mailjét, amelyben gyakorlatilag vett nekem egy férjet? Legalábbis úgy

manipulált téged, hogy te is részt vegyél a játékban. Ez a nászéjszakám, Devon. Szerinted úgy kellene tennem, mintha nem történt volna semmi? Devon halk átkozódással végigsimított a haján. – Miféle egyezséget kötöttél az apámmal? – háborgott tovább a lány. – Mondd meg az igazat, vagy esküszöm, azonnal eltűnök innen! – Pont ez a baj veled, Ash. Túlságosan impulzív vagy. Nem gondolkodsz, mielőtt cselekszel. Folyton nehéz helyzetbe hozod magad, és aztán csak fájdalom lesz a vége. Meg kell tanulnod végre uralkodni magadon. A lány kétségbeesetten bámult rá, és próbálta felfogni a szavai értelmét. Most akkor ki itt a hibás? Talán ő? Mi az ördögöt követett el? Nem az ő hibája, hogy elfogadta Devon házassági ajánlatát. Devon nagyon jól tudta, hogy ő, Ashley mit érez iránta. A férfi megfordult, odament az éjjeliszekrényhez, és rávágta a laptopot. Egy pillanatig állt, hallgatott. A szobában kézzelfogható volt a feszültség. Ashleyt egyszerre félelem töltötte el, hogy hamarosan valami szörnyűséget fog megtudni. A sorsáról, a házasságáról. – Devon? – suttogta. Visszagondolt a kapcsolatukra. A férfi udvarlására, a találkozásaikra, melyek most egész más színben tűntek fel előtte. Vajon mennyi volt a hazugság mindabból, amit a férfi

mondott neki? Lehet, hogy minden? Nem merte megkérdezni, mivel félt, hogy nem viselné el az igazságot. Mégsem volt más választása. Odafordult Devonhoz. A szeme tompán fénylett, arca kifejezéstelen volt. Ekkor már a házasság körülményei sem érdekelték. Egyvalamit kellett tudnia, mert az volt a legfontosabb kérdés, ami alapján eldöntheti, hogy a jövőjét Devonnal vagy nélküle éli majd le. – Válaszolj nekem egy kérdésre – mondta csendesen. – Szeretsz te engem? Devon szörnyen érezte magát. Nézte Ashley sápadt arcát, és tudta, hogy elérkezett az igazság órája. Persze, mélyen a bensőjében mindig is sejtette, hogy egyszer eljön ez a pillanat. Átkozott vénember! William Copeland meg akarta védeni szeretett lányát, és közben mit tett? Élete legsötétebb napját okozta Ashleynek. Remek! Ő, Devon pedig most úgy áll itt a lány előtt, mint minden idők legnagyobb gazembere. – Nagyon sokat jelentesz nekem – felelte monoton hangon. A lány szemében düh és félelem tükröződött. Devon maga is érezte, hogy mennyire felszínes és közhelyes válasz volt ez, de nem akart még több fájdalmat okozni Ashleynek.

– Maradjunk a tényeknél – felelte a lány. – Nem kell engem szép szavakkal megnyugtatnod. Teljesen egyszerű kérdést tettem fel. Szeretsz engem, vagy nem? A férfi orrcimpája remegett idegességében. – Nem mindig kellemes az igazságot hallani, Ash. És nem hangzik mindig valami jól. Ezért gondold meg alaposan, valóban hallani akarod-e. A lány még jobban elsápadt. Teljesen eltűnt a fény a szeméből, és Devon már-már azt gondolta, ennyiben is hagyja a dolgot. Ám ekkor szomorúan ránézett, és színtelen hangon újból megszólalt: – Az igazságot akarom hallani, Dev. Egyszerűen tudnom kell. A férfi beletúrt a hajába. – Hát jó, Ashley! Nem, nem szeretlek. Nagyon kedvellek és tisztellek. De ha tudni akarod, hogy szeretlek-e, akkor erre a kérdésre nemmel kell felelnem. A lány halk kiáltásában minden fájdalma benne volt, és hegyes tőrként fúródott Devon szívébe. Miért nem volt képes hazudni neki? Teljesen mindegy volt, előbb-utóbb úgy is megtudta volna, függetlenül attól, milyen vallomást tesz most. Legalább végre alkalmuk van rá, hogy őszintén beszéljenek egymással, és nem kell tovább minden idők legnagyobb gazemberének éreznie magát. A lány hátrébb lépett, de megszédült, ezért gyorsan

megtámaszkodott a kandalló párkányában. A férfi odalépett hozzá, megfogta a vállát, az ágyhoz vezette, és leültette. Mielőtt bármit mondhatott volna, a lány végtelenül szomorúan és megbántottan megszólalt. – Hogy lehettem ilyen naiv és ostoba? – suttogta. – Nyilván halálra nevetted magad rajtam. – A fenébe is, Ash, soha nem nevettelek ki! – Szerettelek – mondta fájdalmasan a lány. – Azt hittem, te is szeretsz. Azt hittem, azért házasodunk össze, mert engem akarsz, nem pedig apám üzletét. Mennyit érek neked, Dev? Vagy inkább azt kérdezzem, mennyit ajánlott fel neked az apám, hogy elvegyél feleségül? Tudván, hogy bármilyen érv hasztalan ebben a helyzetben, Devon az ágy mellé vitte az íróasztal előtti széket és leült. – Hallgass ide! Semmi ok arra, hogy ne élhetnénk működő házasságban. A fontos dolgokban egyformán gondolkodunk, jól kijövünk egymással, és az ágyban is remekül összeillünk. Ez eleve három olyan dolog, melyről sok pár csak álmodik. A lány lehunyta a szemét. – Nézz rám, Ash! Lehet, hogy fáj neked, de őszintén kell beszélnünk egymással. Te mindig a szívedre hallgatsz, ezért újból és újból megsérülsz, mert az arcodra vannak írva az érzéseid. Lehet, hogy lassan ideje lenne felnőnöd, és felismerned, hogy az élet nem egy lányregény. Ashley zavartan rázta a fejét. Láthatóan a könnyeivel küszködött.

– Hogy tudsz ilyen hideg és tárgyilagos lenni? Mintha csak adatokról és rideg tényekről lenne szó, amiket nem ismerek. A férfi fájdalmas nyomást érzett a gyomrában. Szerette volna megértetni Ashleyvel, hogy keményebbnek kell lennie. De hogyan? Hiszen ő az egyik legérzékenyebb ember, akit valaha ismert. A lány halkan felzokogott. Devon felemelte a kezét, hogy vigasztalóan megsimogassa, de az utolsó pillanatban visszahúzta. – Ash, kérlek, ne sírj! Ashley ránézett kisírt szemével, és bosszúsan elsimította a haját az arcából. – Ne sírjak? Akkor szerinted mit kellene csinálnom? Hogy tehettél velem ilyet? Hogy tehetett velem apám ilyet? Áruld el nekem, Devon, mi volt az ára a biztos jövőmnek, és mennyi hasznod van neked belőle? A férfi ránézett. – Az apád azért akarta, hogy feleségül vegyelek, mert így a cégem, a Tricorp Investment és a Copeland Hotels egyesülhetett – ismerte be végül. – Most boldog vagy? Megmondanád, mennyivel jobb, hogy tudod? – Nem lettem tőle boldogabb, de akkor is tudni akartam, mibe rángatott bele az apám. Egyáltalán volt valaha esélyem nálad? Mégis mindennap azon ügyeskedtél, hogy a szívembe lopózz. – A fenébe, dehogyis! Nem játszottam meg magam,

tényleg vonzódom hozzád. Egyáltalán nem volt nehéz vagy kellemetlen dolog számomra, hogy megszerettessem magam veled. Ha tényleg nem akartam volna ezt a házasságot, akkor ezen semmilyen megállapodás vagy szerződés nem változtathatott volna. Azt gondoltam, és még mindig azt gondolom, hogy jó házasságot kötöttünk. Nem értem, miért kell ehhez a nagy szerelem. A barátság és kölcsönös tisztelet sokkal fontosabb egy kapcsolatban. – Akkor biztos azt is el tudod magyarázni nekem, mi az ördögért tiszteljek valakit, aki belerángatott egy érdekházasságba. Tényleg mindenki olyan ostobának hisz, hogy még hálás is vagyok, amiért belépett egy férfi az életembe, hogy vigyázzon rám? Akkor hadd mondjak valamit: én a saját döntésemből mentem hozzád. Eddig azért nem szeretkeztem egy férfival sem, mert egyrészt van önbecsülésem, másrészt nem akartam olyasmit magamra erőltetni, amire nem voltam elég érett. De se gyámoltalannak, se vénlánynak nem éreztem magam, amiért huszonhárom évesen még nem feküdtem le senkivel. Boldog voltam, és elégedett. – Ashley, hallgass ide! – A férfi előrehajolt és megfogta a lány kezét. – Most zaklatott és sértődött vagy. De kérlek, ne vesd el a lehetőséget, hogy még jó házasságban élhetünk! Ne siesd el a döntést, mert később megbánhatod! Hagyj időt magadnak, hogy átgondold! – Egyáltalán hallod te magad? – förmedt rá Ashley. –

Tisztában vagy vele, milyen kioktatóan beszélsz? Ne légy ostoba és naiv, Ashley! Ne várj egy házasságtól olyan ostobaságokat, mint a szerelem és a vonzalom. – Szerintem fejezzük most be ezt a beszélgetést. Legalábbis amíg kicsit megnyugszol. Amikor Devon felállt, a szeme sarkából látta, hogy a lány sír. Legszívesebben karjába vonta volna, hogy megvigasztalja. De hogyan, amikor ő volt az oka a kétségbeesésének? – Ne haragudj, Ash! – mondta rekedtes hangon. – Tudom, hogy nem hiszel nekem, de végtelenül sajnálom. Én mindent meg akartam tenni azért, hogy ne kelljen átélned ezt a fájdalmat. – Menj és hagyj most egyedül! – förmedt rá a lány. – Pillanatnyilag látni se bírlak! A férfi habozott, majd rezignáltan felsóhajtott. – A heverőn alszom, a nappaliban. Holnap reggel folytatjuk. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy megforduljon és elhagyja a hálószobát. Az ösztöne azt súgta, hogy ne hagyja egyedül a lányt, hanem ölelje át, és beszéljen vele. Végül mégis kiballagott a sötét nappaliba, és lezuhant a heverőre. Barátság, haverság, bizalom, elfogadás. Mindezekben hitt. Na de romantikus szerelem? Nem. Az egy zavaró és túl erős

érzést jelentett számára, amelyet inkább távol tartott magától.

6. Ashley a lakosztály verandáján ült és a tenger fölött felkelő napot nézte. Üresnek érezte magát, és kiégettnek, egyidejűleg olyan ostobának és naivnak, hogy még a gondolatra is összerándult a gyomra. Teljesen feldúlta a felismerés, hogy a rövid idővel ezelőtt még tökéletesnek tűnő élete hazugság és csalás volt. Egész éjszaka összekucorodva ült egy kényelmetlen fotelban, és megpróbált szembenézni a ténnyel, hogy szégyentelenül becsapták, kihasználták és manipulálták. Nemcsak Devon, hanem a saját apja is. És mindez egy üzlet miatt. Miért volt annyira fontos, hogy Devon feleségül vegye? Talán ennyire kételkedett az apja abban, hogy képes saját kezébe venni az életét, és önállóan férjet találni magának? Megdörzsölte szörnyen égő szemét. Sokat sírt az elmúlt órákban, de mostantól vigye el az ördög, ha csak egyetlen könnyet is ejt a férje miatt! Keserűen felnevetett. Mihez kezdjen ezzel a komédiával? Olyan megalázottnak érezte magát, hogy le kellett hunynia a szemét. Ugyanakkor undorral töltötte el, hogy a férfi, akit annyira szeretett, képes volt ilyesmit tenni vele. Mindenesetre

brutálisan őszinte volt hozzá, amikor kikényszerítette belőle

az igazságot. – Itt az idő, hogy szembenézz a tényekkel, Ashley – suttogta, és megmasszírozta a homlokát, hogy borzalmas fejfájása csillapodjon végre. Igaz, ez semmiség volt a szívét facsaró fájdalomhoz képest. Mit tegyen? Hagyja el Devont? Váljon el tőle? Akkor valószínűleg minden idők legrövidebb házasságával dicsekedhet majd. Apja egyébként amúgy sem bontja fel a szerződést, elvégre Devon teljesítette, amit vállalt. A végeredmény pedig nem Devont tenné boldogtalanná, hanem őt. Ám a gondolat, hogy elváljon Devontól, éppolyan elviselhetetlennek tűnt számára, mint az elképzelés, hogy tovább éljen vele ebben a műházasságban. Ő valóban tiszta szívből szerette, és ez a szerelem nem olyasvalami volt, amit csak úgy egyszerűen kiolthat. Hihetetlenül megbántottnak, becsapottnak érezte magát, és dühös volt. Ugyanakkor még mindig szerette a férfit, és titokban azt kívánta, bárcsak ott folytathatnák, ahol tartottak, amikor napfényre került a szörnyű igazság. Ezek szerint igaz, amit mondanak róla. Elfordítja a szemét a valóság elől, hogy rózsaszín álomkastélyában élhesse az életét. Bármit megadott volna érte, ha újból az az ártatlan kislány lehetne, aki annak idején türelmesen várt az álomhercegre, akivel majd leélheti az életét.

Egy rövid ideig Devon volt számára ez az álomherceg. Annak akarta látni, és ez egyedül az ő hibája. Nem tehette felelőssé a férfit a saját naivitásáért. Nem, nem akart válni. Csakhogy éppoly kevéssé akart együtt élni egy férfival, aki valójában nem is szereti. Eszébe jutottak Devon tegnap esti szavai. Bár beleborzongott, de a férfinak talán igaza van. Lehet, hogy tényleg túl impulzív és meggondolatlan. Sokkal nagyobb önuralomra van szüksége. Mivel pedig teljesen nyilvánvaló, hogy Devont nem érdekli az állatszerető, melegszívű és vidám Ashley Copeland, két lehetőség marad számára: vagy benyújtja a válókeresetet, vagy olyanná válik, akit a férfi képes lesz megszeretni. A családja mindig féltette a hiszékenysége miatt, és igazuk volt. Ideje megváltoznia. Tulajdonképpen abszurd gondolat, hiszen ezzel az elevenségétől, valódi énjétől kell búcsúznia. Csüggesztő elképzelés, és abban sem volt biztos, Devon egyáltalán megérdemli-e az erőfeszítéseit. Ekkor zajt hallott a verandán, és sietve felült a fotelban. Tudta, hogy Devon az, de nem volt még felkészülve a vele való beszélgetésre. – Egész éjjel itt voltál? – kérdezte tőle Devon. Ashley némán bólintott, miközben a tengert bámulta. A férfi a masszív kőkorláthoz ballagott, és kezét a nadrágzsebében tartva ő is a vizet figyelte.

Éppolyan pocsékul nézett ki, mint ahogy Ashley érezte magát. A haja kócos volt, és még mindig az előző napi ruhát viselte. – Ne gyötörd magad tovább, Ash! Mindegy, milyen körülmények vezettek minket idáig, semmi nem zárja ki, hogy elégedett, boldog házasságban éljünk. Már megint ezzel jön! Ashley beharapta az ajkát, hogy elnyomja bosszúságát. E pillanatban túl erőtlennek érezte magát ahhoz, hogy vitába szálljon Devonnal. Tiltakozóan felemelte a kezét, és átkozódott magában, amikor észrevette, hogy remeg a keze. Most tűnt fel neki, hogy még mindig az az izgató selyemneglizsé van rajta, amelyet kifejezetten a nászéjszakára vett fel. Arra az éjszakára, melynek tulajdonképpen élete legboldogabb éjjelének kellett volna lennie, s mely immár örökre a legszörnyűbb rémálma lesz. – Megértettem – mondta ekkor. A férfi csodálkozva ránézett. – Valóban? Ashley bólintott. – Igazad van. Olyan irreális illúziókat tápláltam, amik csak az útjában állnak egy házasságnak. A férfi fájdalmasan összerándult, de nem mondott semmit. – Tehát egyetértek azzal, hogy adjunk magunknak egy kis időt, és próbáljuk meg. A többit majd meglátjuk. – Hidegen a

férfira pillantott. – Egyébként örülj neki, hogy nem ülök már fenn a repülőn, útban hazafelé, hogy találkozzam egy válóperes ügyvéddel. A férfi mély levegőt vett, majd bólintott. – Nos, rendben. Mennyi időre gondolsz? A lány megvonta a vállát. – Honnan tudjam? Elvégre nem tudom előre megmondani, mikorra sikerül feladni minden reményemet a boldog házasságot illetően. – Ash! – Én nem akarlak büntetni téged, Devon, csak megpróbálom úgy kezelni ezt a helyzetet, hogy ne veszítsem el a maradék méltóságomat. A férfi egyszerre elsápadt. Fájdalom és szégyen tükröződött a szemében. – Te úgy gondolod, hogy elégedett, boldog házasságban élhetünk – folytatta a lány. – Nos, én a magam részéről egyáltalán nem tartom kielégítőnek, hogy egy olyan férfival éljek együtt, aki nem szeret. De hajlandó vagyok belemenni a dologba. Valószínűleg igazad van, és botorság olyan ostobaságokra alapozni, mint a romantikus szerelem. – A francba, fontos vagy nekem… – Kérlek – szakította félbe –, kímélj meg a közhelyektől! Nagyon nehéz volt végighallgatnom a véleményedet a jellememről. De ugyan ki szereti a negatív kritikát? Ennek ellenére tudomásul veszem, és próbálok megváltozni, hogy

ne legyek olyan impulzív, ahogyan te nevezed. Megpróbálok jó feleséged lenni, hogy ne okozzak csalódást neked. – A férfi káromkodott egyet, de Ashley eleresztette a füle mellett, és tovább beszélt, még mielőtt elszállt volna a bátorsága. – Ám szeretnék kérni valamit – suttogta. Minden erejére szüksége volt, hogy ne essen össze. – Ez a helyzet hihetetlenül megalázó számomra, ennek ellenére mindent megteszek, hogy méltó feleséged legyek. Viszont azt kérem, hogy ne hozz kínos helyzetbe a családom előtt. Azt akarom, hogy ne szólj nekik erről a dologról. Tégy úgy, mintha minden rendben lenne. Legalábbis a jelenlétükben. – De Ash! Úgy teszel, mintha gyűlölnélek. Soha nem hoználak kellemetlen helyzetbe téged. – Egyszerűen nem szeretném, ha megtudnák, hogy nem szeretsz! – robbant ki a lányból. – Tényleg nagyon hálás lennék neked, ha rendes férjként viselkednél velem. Persze nem kell túlzásokba esni, de kérlek, tisztességesen bánj velem. Egyszerre olyan rosszullét fogta el, hogy úgy érezte, hánynia kell. – Minden rendben? – kérdezte Devon. – Azaz dehogy van. Látom, hogy rosszul vagy. – Van még itt valami… – mondta csendesen Ashley. – Mi a terved, hű maradsz majd hozzám? Ha ugyanis idegen ágyakban akarsz hemperegni, nem vagyok hajlandó erre a házasságra.

A férfi hangosan elkáromkodta magát. Aztán a lányhoz lépett, megfogta a vállát és ránézett. – Figyelj rám, Ashley! Nincs más nő az életemben és nem is lesz. Én komolyan veszem a hűségeskümet. Nincs szükségem szeretőkre, mert csak téged akarlak. A lány megkönnyebbülten leeresztette a vállát és hátradőlt. – Ash, én kezdettől fogva meg akartam neked mondani az igazságot, de apád hallani sem akart róla. Az én hibám volt, de most már mindegy. Ha nem tetszett volna az ötlet, hogy elvegyelek, akkor vártam volna a fúzióval, később pedig lefújtam volna az egészet. Apád semmit nem tehetett volna ellene. A lány lehunyta a szemét, és megmasszírozta a halántékát. – Megint fáj a fejed? – kérdezte aggódva Devon. – Bevetted a gyógyszered? A lány összerezzent, és kinyitotta a szemét. – Haza akarok menni. Devon tekintete elsötétült. – Ne butáskodj! Csak gyógyszerre és egy kis alvásra van szükséged. Utána eszel valamit, és máris sokkal jobban érzed magad. – Nem fogok itt ücsörögni, és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ráadásul azért hoztál ide, mert ezen a szigeten épül az új hoteled. Tehát kérlek, ne csodálkozz rajta, ha be akarom fejezni ezt a mesés nászutat. Mindketten tudjuk, hogy ez az egész egy komédia.

– Tőlem azt kérted, hogy a családod előtt tartsuk fenn a látszatot. Te miért nem teszed meg nekem ugyanazt a szívességet? – Mert meglehetősen nyomorultul érzem magam, és egy kis időre van szükségem, hogy helyrerakjam magamban a dolgokat! – fújtatott a lány. – Majd azt mondjuk, hogy nem érzem jól magam. Vagy azt, hogy munkaügyben rövid időre el kell utaznod. Az én családomban egyáltalán nem szokatlan dolog, hogy a munka előbbre való. Ráadásul olyan átkozottul fáj a fejem, hogy még hazudnunk sem kell. – Hozok valami fájdalomcsillapítót, addig feküdj le. Ha… – Devon felsóhajtott. – Ha utána még mindig el akarsz utazni, foglaltatok magunknak két repülőjegyet New Yorkba. Ashley mélyen aludt, ami az erős tablettákat figyelembe véve, amelyeket Devon adott neki a migrénjére, nem is csoda. Amikor végül felébredt, a nap már lement. Még mindig heves fejfájás kínozta a lányt, és felüléskor rosszullét fogta el. Egyik kezét a homlokára tette, majd egyenletes lélegzéssel megpróbált magához térni. A szobában be volt húzva a függöny, és az egész helyiségben sötét uralkodott. Devon betakarta egy pléddel, és optimálisra állította a klímát. Nyilván azért volt ennyire gondoskodó, mert rossz volt a lelkiismerete. Ashley nagy nehezen felült az ágyon, majd felállt, és imbolyogva elindult a bőröndjeihez, melyek még mindig

kinyitva, egymás mellett álltak a padlón. Levette selyemneglizséjét, és egyetlen mozdulattal bedobta a szemetesbe. Soha többé nem fogja viselni. Miután felvett egy kopott farmert és egy egyszerű pólót, azon gondolkodott, milyen cipőt húzzon fel. Mivel amúgy is ki akart sétálni a tengerpartra, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, végül úgy döntött, mezítláb marad. Fogalma sem volt róla, hol van Devon. Amikor kilépett a verandára, lágy tengeri szellő simított végig az arcán. Ashley mély levegőt véve elindult a lépcsőn lefelé, a part irányába. Meleg este volt. Bár a tenger felől fújó szél kellemesen simogatta a bőrét, amikor meztelen lába a homokba süppedt, megborzongott. Mostanra a hold vette át a hatalmat a naptól a tiszta, csillagos égbolton. Fénye ezüstösen csillogott a tenger vizén. Karját a teste köré fonva, a lány elbűvölten közelebb ballagott a vízhez. Megállt, és hagyta, hogy végigsimítson a víz a lábfején meg a bokáján. Pillantása úgy révedt a messzi távolba, mintha alvajáró volna. Az ostoba álmai és vágyai miatt ilyen boldogtalan most. Milyen buta volt, amiért a tökéletes férfira várt, akinek odaajándékozhatja az ártatlanságát! Barátnői legalább nyitott szemmel jártak a világban, és a realitás talaján álltak. Igaz, nem szerelemből szeretkeztek, de nem is kellett attól tartaniuk, hogy a nászútjukon migrén kínozza majd őket.

Nem is beszélve egy férjről, aki nem viszonozza a szerelmüket. Ashley kezébe vette a mobilját és végignézte az ismerősei nevét. Bármennyire is szüksége lett volna most egy jó barátnőre, nem volt energiája rá, hogy S MS -t írjon, vagy beszéljen velük. Már így is elég megalázó volt számára ez a helyzet. Vajon képes lesz egyáltalán valaha elmondani a barátainak az igazságot? Vagy egyszerűen hazautazik, és csendben reménykedik tovább, hogy Devon is tartja majd a szavát, és senkinek nem mond semmit? Vajon beleszeret valaha Devon? A lány visszatette a telefont a nadrágzsebébe, behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak elölről kezdhetné. Bárcsak többet kérdezte volna a férfit! Akkor talán észreveszi, hogy Devon soha nem beszélt szerelemről, miközben ő folyamatosan biztosította róla. Nem is gyanakodott. Kicsit ugyan tartózkodónak és visszafogottnak találta a férfit, de pont ez vonzotta benne annyira. Meg volt győződve arról, hogy a férfi is vágyik rá, és hogy a tettei fontosabbak, mint a szavai. Eszébe sem jutott, hogy mindemögött manipulatív viselkedés és jéghideg számítás rejtőzik. Frusztráltan összeszorította a fogát. – Elég, Ashley! – figyelmeztette hangosan magát. Az elmúlt huszonnégy óra azzal telt, hogy önmagát okolta. Pedig Devon a bűnös, nem ő. Ő semmi rosszat nem tett.

Egyértelmű, hogy nem kell bocsánatot kérnie egy olyan

férfitól, aki nem érdemelte meg, hogy megbízzon benne, és nekiajándékozza a szerelmét. Itt az ideje, hogy ne foglalkozzon tovább ezzel az egoista gazemberrel, és a saját kívánságaira összpontosítson. Keserűen felnevetett. A probléma épp az, hogy mindennél jobban vágyott ennek az egoista gazembernek a szerelmére. Nem, nem küld S MS -t Sylviának, Carlynak vagy Tabithának. Főleg nem Pippának. Néhány órán belül egy ügyvédhez ráncigálnák, és ízekre tépnék Devont. Rábeszélnék, hogy azonnal váljon el. Lehet, hogy naiv, de nem kell hogy ezt még mások is megerősítsék. Egy hibát már elkövetett, és biztos, hogy nem az utolsót. Ha pedig mégsem működne a kapcsolatuk Devonnal, még mindig mondhatja azt, hogy egyszerűen zátonyra futott a házasságuk. Nem kell mindenkinek az orrára kötni, hogy kapcsolatuk eleve csak egy vásári komédia volt. Most, hogy úgy érezte, legalább kicsit visszanyerte az önuralmát, megfordult, hogy visszainduljon. Éhes volt, mégis az evés puszta gondolatára a rosszullét környékezte. Még mindig szörnyen fájt a feje. Pár lépésnyire járt a lakosztály verandájától, amikor meglátta Devont, amint felé közeledik. Bár Ashley sokat tépelődött az elmúlt órákban, és végül döntést hozott, nem volt még kész egy újabb beszélgetésre a

férfival. Hogyan viselkedjen vele most, hogy tudja, Devon nem az a férfi, akinek tartotta? – Hol voltál? – kérdezte Devon. – Aggódtam érted. Még mielőtt válaszolhatott volna, a férfi megfogta a könyökét, és a strand egy lámpákkal fényesen megvilágított részéhez húzta. Ashleyt szinte vakította a fény, és elkapta a fejét. – Még mindig fáj a fejed? A lány lassan bólintott. – A fenébe is, Ash! Miért nem kértél másik gyógyszert? Még ágyban kellene feküdnöd. Nézz magadra! Huszonnégy órája semmit nem ettél, és holtsápadt vagy. A lány körbefonta a karját a testén. A férfi magához húzta és gyengéden visszavezette a lakosztályuk felé. A lány önkéntelenül Devon vállára hajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Amikor elérték a lépcsőt, legnagyobb meglepetésére a férfi felemelte, és a karjában felvitte. – Hajtsd a fejed a vállamra! – mondta. Ashley engedelmeskedett, és élvezte, ahogy Devon gyengéden a karjában tartja. Majd felvitte a még mindig besötétített hálószobába és óvatosan lefektette az ágyra. – Farmer nélkül kényelmesebb lesz – mondta neki, és lehúzta a lányról a nadrágot. Ashley pólóban és egy bugyiban feküdt a lepedőn, remélve, hogy végre alábbhagy átkozott fejfájása, és még annál is

gyötrőbb szívfájdalma. Devon leült az ágy szélére. – Adok még egy gyógyszert, de előbb enned kell valamit. Rendelek egy könnyű levest. Kérsz valamit inni? Mit szolnál egy pohár gyümölcsléhez? – A leves jól hangzik – mondta csendesen. A férfi ekkor egy pillanatra abbahagyta a simogatást. – Milyen meggondolatlan vagyok! Migrénnél minden hang vagy érintés valóságos gyötrelem lehet számodra. – Nem. Ez… jólesik. – Mindjárt jövök. Rendelek neked egy levest, hogy legyen valami a gyomrodban. Amikor felállt és kiment a szobából, a lány lehunyta a szemét. Hallotta, hogy Devon felhívja a szobaszolgálatot. Utána visszajött hozzá, és kezét a homlokára tette. – Azonnal hozzák. Mondtam, hogy siessenek. – Nagyon köszönöm. Egy pillanatig csönd volt, majd Devon újból megszólalt: – Foglaltattam két helyet a holnapi repülőre. Nem akarom, hogy egész héten fejfájással kínlódj itt. Az otthoni ismerős környezetbe visszakerülve biztos jobban leszel. A lány bólintott, de nehéz volt a szíve. Gyönyörű heteket tölthettek volna el itt együtt ezen a szigeten szeretkezéssel vagy egyszerűen csak élvezve egymás társaságát. Ehelyett idő előtt hazautaznak, hogy szembenézzenek a

bizonytalan jövővel, egy Ashley számára teljesen idegen világban. Ahol minden szavára és mozdulatára ügyelnie kell majd. A gondolat megrémítette. Mi lesz, ha hibát követ el, és Devon annyit sem fog érezni iránta, mint most? Akkor nem érdemel meg téged, szólalt meg benne egy hang. De akarta Devont. Akarta a szerelmét és a vonzalmát. Azt akarta, hogy büszke legyen rá. Ha ezért cserében megint hülyét kell csinálnia magából, azt is túl fogja élni. Egyszerűen képtelen volt feladni a harcot, anélkül hogy legalább megpróbálná megmenteni a házasságukat. – Rendben. Jobb, ha hazautazunk – suttogta. Kopogtak az ajtón. Devon felállt. – Ez az étel lesz. Maradj itt! Betolom a szervizkocsit, hogy ehess az ágyból. Amikor kiment a szobából, Ashley kicsit megnyugodott. Törökülésbe kucorodott az ágyon, és párnákat rakott a háta mögé. Devon visszajött a szervizkocsival, és leállította az ágy mellett. Amikor felemelte a fedőt, olyan ínycsiklandó illat töltötte be a szobát, hogy Ashley szájában összefutott a nyál. Ugyanakkor érezte, hogy lázadni kezd a gyomra, homlokán kiütött a veríték. – Minden rendben? – kérdezte aggódva Devon, és elé tette a tálcát.

Ashley bólintott, majd reszketve kezébe vette a szalvétát meg az evőeszközt. Amikor óvatosan próbálta felemelni a tányért, Devon finoman megfogta a kezét. – Jobb lesz, ha áttöltöm egy pohárba. Akkor ki tudod kortyolni és biztos nem löttyen ki. A lány bólintott, és figyelte, ahogy a férfi egy csészébe tölti a levest. – Itt van. De csak óvatosan, mert még nagyon forró. Ashley ajkához emelte a csészét, mélyen beszívta az étvágygerjesztő illatot, és lehunyt szemmel kortyolni kezdett. – Ízlik? – kérdezte a férfi, és leült mellé az ágy szélére. – Nagyon finom. Miután Ashley kiürítette a csészét, Devon fogta a gyógyszeres üveget, és kivett egy tablettát. – Tessék. Ezzel remélhetőleg el tudsz majd aludni. Holnap reggel időben felkeltelek, hogy elérjük a repülőt. Ne aggódj, kikészítem neked a ruhád, és mindent összepakolok. Bár még mindig bosszús és zavart volt, Ashleynek be kellett látnia, hogy a férfi megható módon gondoskodik róla Hátradőlt, és ránézett. – Köszönöm. Devon fájdalmas tekintettel pillantott rá. – Tudom, még mindig nem hiszed, hogy működhet a házasságunk. De idővel meg fogod látni. Ash, én soha nem akartalak megbántani, sem azt, hogy ez történjen.

A lány nagyot nyelt, és szájához emelte a csészét. Mit mondjon erre? Nyilvánvaló, hogy Devon nem rossz ember. Ha véletlenül nem jön rá az igazságra, a férfi valószínűleg soha nem mondta volna el neki. Sőt azt gondolta volna, szívességet tesz neki azzal, hogy hallgat. Devon kivette a csészét a kezéből, átfogta az állát, és gyengéden ránézett. – Megcsináljuk Ash, meglátod. Sikerülni fog. A lány bólintott. – Igyekezni fogok, Devon. A férfi előrehajolt és megcsókolta a homlokát. – De most aludj! Holnap reggel keltelek.

7. Másnap reggel Ashley sűrű ködön át érzékelte csak a külvilágot. Miután Devon gyengéden felébresztette, és megállapította, hogy még mindig nem múlt el a fejfájása, rendelt egy könnyű reggelit. Megvárta, amíg a lány megette, majd kivezette a repülőtérre induló autóhoz. A New Yorkig tartó repülőutat Ashley félálomban töltötte. Miután földet értek, Devon ismét egy autóhoz vezette a lányt, és ügyelt rá, hogy kényelmesen üljön. Ash a férfi vállára hajtotta a fejét, és újfent elaludt. Devon végül a lakásuk előtt gyengéden felébresztette. – Megérkeztünk, Ash. Ashley álmosan hunyorgott a házra. Amikor Devon kinyitotta az autó ajtaját, és kiszállt, hűvös szellő csapta meg. A férfi váltott pár szót a portással, majd visszajött, hogy kisegítse őt az autóból. Aztán átölelte, és bevezette a főbejáraton, amelyet a portás nyitva tartott előttük. A lifttől a lakásukig vezető úton Devon szorosan ölelte. A közös lakásban Ashleynek már sok holmija hevert szanaszét. Devon korábban felvetette, felfogad egy házvezetőnőt, hogy a kis káosz, amelyet a lány csinált, ne nőjön tovább.

Ashley felsóhajtott. Meg kell tanulnia azt is, hogy rendet tartson. Amikor beléptek a hálószobába, Devon elővett egy tiszta pólót és letette az ágyra. – Legjobb lesz, ha felveszel valami egyszerű és kényelmes ruhát, aztán lefekszel. Felkeltelek, ha elkészült a vacsora. – Inkább a heverőre fekszem – felelte a lány, és elvette a pólót. Amikor a férfi pillantása elsötétedett, először nem értette, mi rosszat mondott. De hamar rájött: Devon gyaníthatóan azt gondolta, hogy nem akarja megosztani vele az ágyat. Pedig ez meg sem fordult a fejében. Eldöntötte, hogy kielégítő házasságra törekszik Devonnal, márpedig ehhez nyilvánvalóan az is hozzátartozik, hogy egy ágyban alszik a férjével. Még mindig kábultan lehuppant a matracra, majd megdörzsölte a szemét. – Csak azért, mert ha fáj a fejem, jobb a heverőn feküdnöm, mint az ágyban. Erről jut eszembe, tulajdonképpen én úgy gondoltam, hogy… – elcsuklott a hangja és egyszerre bizonytalanság töltötte el – továbbra is egy ágyban alszunk. De nem tudom, te is ezt szeretnéd-e. Devon odament hozzá, letérdelt elé, és megsimogatta a combját. – Minden éjjel mellettem alszol. És teljesen mindegy, szeretkezünk-e, vagy sem, a karomban tartalak majd.

– Nos, akkor minden rendben van – dünnyögte Ashley. A férfi felállt, és hátrébb lépett. – Ha tényleg kényelmesebb, akkor megágyazok neked ott. Ashley bólintott. Amikor a férfi kiment, a lány körülnézett a hálószobában. Szerteszét heverő dolgait látva felsóhajtott. Csak egyszer múljon el a fejfájása, utána alaposan összetakarít a lakásban! Az állatmenhely is hiányzott már neki, bár tudta, hogy kedvencei jó kezekben vannak. Előbb azonban a saját életét kellett rendbe hoznia. Ha Devon napközben a munkáját végzi, bőven lesz ideje, hogy mindent nyugodtan átgondoljon. Nem volt ínyére a gondolat, hogy egyedül lesz a lakásban, mivel mindig emberek vették körül. A nagy családban és széles baráti körében örökké akadt valaki, akivel eltöltötte az idejét. De most miről beszélhetne velük: a csodálatos esküvőjéről? A férjéről? A balul végződött nászútról? Levetkőzött, és felvette Devon pólóját. Először szokás szerint a padlón akarta hagyni levetett ruháit, de aztán gyorsan felkapta őket, és bevitte a fürdőszobába, a szennyestartó kosárba. Utána bement a nappaliba, ahol Devon már megágyazott neki a heverőn. A férfi épp akkor jött vissza a konyhából. Ash lefeküdt a heverőre, és szinte elveszett a puha párnatengerben. Devon egy takarót terített a vállára. – Jobban érzed magad? A lány bólintott.

– Már nem fáj annyira a fejem. Szerintem pár órán belül teljesen elmúlik. – Akkor pihend ki magad! Ha gondolod, kerítek valami vacsorát. Együnk ma itthon. Rendeljek, vagy készítsek valami egyszerűt? Ashley ismét bólintott. – De előbb el kell intéznem még pár telefont, és a családoddal is beszélnem kell, hogy visszajöttünk. A lány rémülten rámeredt. – Mi a fenét mondasz nekik? – Csak azt, hogy szörnyű migrénrohamot kaptál, és úgy gondoltuk, itthon jobban éreznéd magad. A lány megkönnyebbülten visszafeküdt az ágyra. – Biztos azonnal látni akarnak, legalábbis anya. Kérlek, mondd meg nekik, hogy még egy kis nyugalomra van szükségem, de később felhívom őket. – Rendben. Most pedig pihenj! Devon megcsókolta a lány homlokát, állig felhúzta rajta a takarót, majd kifelé menet lekapcsolta a villanyt. Ashley hallotta, amint becsukódik mögötte dolgozószobájának ajtaja. Ahogy feküdt az ágyon, fokozatosan elmúlt a szédülése, és a fejfájása is enyhült. Valóban élete legkomolyabb migrénes rohamán esett túl. Az utóbbi hónapokban teljesen elhagyta a gyógyszereket, amelyeket az orvosa felírt neki. Nem volt szüksége rá. Az

orvosa szerint az ő esetében a stressz váltja ki ezt a komoly fejfájást. Legutoljára akkor jelentkezett nála migrén, amikor a szülei házassága válságba került, és Ashley attól félt, hogy elválnak. Az apja még el is költözött egy időre otthonról. Tényleg szörnyű időszak volt számára. De bármi is történt a szülei között, végül megoldották, és azóta ismét boldog párként élnek, ahogyan Ashley mindig is emlékezett rájuk. Mivel ebben a nehéz időszakban Ashley folyamatos migrénnel küszködött, orvosa azt javasolta, tanuljon meg néhány stresszoldó technikát. Nem vette komolyan, de most rádöbbent, hogy jobb lett volna megfogadnia a szakember tanácsát. Devonnak igaza van. Túl érzelmes, és túlzottan közel engedi magához a körülötte lévő világot. De képes lesz-e változtatni ezen? Felsóhajtott. Mindenképpen keményebbé kell válnia. Nem engedheti, hogy a külvilág minden hatását szivacsként szívja magába, hogy aztán összeroppanjon. Nem szereti a férje? Na és, mi van akkor? Keres más utat, hogy boldog legyen. Amikor alábbhagyott a gyógyszerek hatása, Ashley álmatlanul hánykolódott a heverőn. A fejében újból és újból végigpörgette azon dolgok listáját, amiket meg kell majd tennie, és amiken változtatnia kell. Például meg kell tanulnia főzni. De hogyan? Még Devon is el tud készíteni néhány egyszerű ételt, miközben neki már az is gondot jelent, hogy felrakjon melegedni egy fazék vizet.

Erre

egyetlen

megoldás

van:

Pippa

nagyon

jó

hobbiszakácsnő, és biztos nem fog megharagudni, ha megkéri, tanítsa meg néhány finom étel elkészítésére. Azonkívül rendszeresen mennek főzős műsorok a tévében. Második pont: takarítás. Na igen. Elviekben tudta, miről van szó, csak egyszerűen nehezére esett rendet tartani. Kellő önfegyelemmel azonban ezt is meg fogja tanulni. Mindenekelőtt azonban jobban kell ügyelnie a szavaira és a viselkedésére. Csak nem lesz ez annyira nehéz! Visszafogja magát, és élénk gesztikulálás helyett egyszerűen mosolyogni fog. Édesanyja a decens viselkedés igazi szakértője, tőle példát vehet. No és persze meg kell tanulnia biztonságosan mozogni az üzleti világban is. Valószínűleg sok minden ragadt már rá otthon. Soha nem akart olyanná válni, mint a családtagjai, és azon sem gondolkodott, miben különbözik tőlük. Mostantól fogva alaposabban górcső alá veszi őket, persze úgy, hogy ne gyanakodjanak. Ekkor nyílt az ajtó, és Devon lépett be a nappaliba. – Nem tudsz aludni? – kérdezte. – Szükséged van valamire? A lány megrázta a fejét. – Minden rendben. Devon leült egy fotelba, a heverővel szemben. Amikor a pillantásuk találkozott, a lány bátran állta a férfi tekintetét.

Nem is tehetett mást, elvégre nem térhetett ki az útjából. Nem volt könnyű, mert még mindig szégyent és megalázottságot érzett. Ezen mielőbb túl kell tennie magát. Nagyon bízott benne, hogy sikerülni fog. – Beszéltem a szüleiddel. Édesanyád természetesen nagyon aggódik érted. Amint jobban érzed magad, azonnal hívd fel. Apád is szeretne látni. Ha holnap jobban leszel, délelőtt pár órára én is elmegyek. – Persze – felelte halkan Ashley. – Már elmúlt a fejfájásom, nem kell itt maradnod velem. – De azonnal hívj fel, ha valamire szükséged van, vagy megint rosszul éreznéd magad. Inkább ezer fejfájás, mint hogy még egyszer felhívja Devont a munkahelyén, gondolta Ashley, de végül csak bólintott, majd nagyot sóhajtott. Ez lesz tehát a házassága: erőltetett beszélgetések két ember között, akik egyértelműen kényelmetlenül érzik magukat egymás társaságában. – Éhes vagy? – törte meg Devon ismét a csöndet. – Mit ennél? A lány felült, és nekidőlt a heverő háttámlájának. – Ha gondolod, főzhetnél valamit. Én majd leülök a konyhaszekrény mellett, és figyellek. Javaslata szemmel láthatóan meglepte a férfit, aki ugyanakkor mintha kicsit megkönnyebbült volna. – Rendben. De biztos nem zavar a zaj és a fény?

A lány némán bólintott. Devon felállt és kinyújtotta felé a karját. – Akkor gyere! Hozd a plédet, és ha fázol, a válladra teríted. Ashley kicsit habozott, de aztán megfogta a férfi kezét és élvezte érintésének melegét. Amikor a lány már mellette állt, Devon várt egy pillanatot. – Minden rendben? – kérdezte. – Nem szédülsz? – Jól vagyok. Devon kivezette a konyhába, megvárta, míg kényelembe helyezi magát egy széken, majd vállára terítette a takarót. – Mit ennél vacsorára? Odaballagott a hűtőszekrényhez, kinyitotta, belenézett, majd ismét a lányra. Ashley elvörösödött, és lesütötte a szemét. Fogalma sem volt róla, egyáltalán mi van a hűtőben. Holnap azzal kezdi a napot, hogy leellenőrzi a hűtő tartalmát. Illetve csak azután, hogy feltakarította a lakást. – Ash? Ashley erőt vett magán, és ránézett. – Hm. Nos, nekem tulajdonképpen mindegy. De tényleg. Azt eszem, ami van. – Helyes. Alig várom már, hogy elkészíthessem ezt a borjúnyelvet, még mielőtt megromlik. A lány előbb zavartan pislogott, aztán rájött, hogy a férfi csupán

ugratja.

Amikor

végül

elmosolyodott, a

férfi

megkönnyebbülten visszamosolygott. – Csak semmi borjúnyelv, kérlek! De vesepecsenyét most szívesen ennék. – Aha! Tehát megennéd a legfinomabb falatokat, de a nyelv nem felel meg – mondta Devon megjátszott felháborodással a hangjában. A lány kezét az állára támasztva felkönyökölt az asztalra. Ez a tegyünk úgy, mintha dolog tulajdonképpen egész jól működik. Ha sikerülne kicsit megfeledkeznie a katasztrofális nászútról, és megfelelő irányban változnia, a tegyünk úgy, mintha akár még valósággá is válhat. Ő már a házasság mellett döntött, Devon pedig határozottan gondoskodó vele, és mindent megtesz, hogy csillapítsa a fájdalmát. Nem így bánna vele, ha undorodna tőle. Márpedig ha nem találja visszataszítónak, és legalább egy kicsi vonzalmat érez iránta, akkor egyszer akár még szeretheti is. Ebbe a reménységbe kapaszkodott, mivel más lehetőségbe egyszerűen bele sem akart gondolni. A férfi ugyan nem akart elválni tőle, ő viszont nem akart egy olyan férjet, aki nem szereti. Ha ez az utolsó reménye is elvész, és kiderül, hogy Devon soha nem fogja tudni viszonozni az érzelmeit, az a házassága végét jelenti majd, függetlenül attól, hogy Devon ezt akarja, vagy sem. Devon a hűtőszekrényhez ment, és kivett egy hagymát, egy tál gombát meg húst.

– Mit szólnál egy könnyű serpenyős ételhez? Az hamar kész, és nagyon finom. – Jól hangzik. Ashley hallgatagon figyelte, ahogy a férfi főz. A konyhát hamarosan étvágygerjesztő sült illata töltötte be. Miközben a hús a serpenyőben sercegett, a férfi apróra vágta a zöldséget. Ügyes szakácsnak tűnt, és Ashley azon gondolkodott, létezik-e valami, amihez Devon nem ért. Vajon ő is azoknak az embereknek a táborába tartozik, akiknek, bármibe fognak, minden sikerül? – Van valami egyáltalán, amihez nem értesz? – tört ki belőle a kérdés. Azonnal megbánta ostoba szavait. A férfi felpillantott, és úgy nézte, mintha nem jól értette volna a kérdést. – Parancsolsz? A lány megrázta a fejét. – Semmi, semmi. Butaság volt. Felejtsd el! A férfi letette a kést. – Miért akarod tudni, hogy mi az, amihez nem értek? A lány lehunyta a szemét és legszívesebben a föld alá süllyedt volna. – Ugyan már, Ash! Ne csináld ezt. Ashley nagyot sóhajtott. – Tényleg ostoba kérdés volt, de nekem olyannak tűnsz, aki mindenhez ért. Ezért lettem volna kíváncsi rá, van-e olyan

dolog, amihez nem. Hogy mi, földi halandók se veszítsük el teljesen a reményt. Devon megvonta a vállát. – Egész sor olyan dolog van. Amit viszont tudok, azért keményen meg kellett küzdenem. – Egyáltalán nem úgy értettem, Dev. Ne haragudj. Ashley zavartan bámulta a konyhaszekrényt. – Akkor hogy értetted? – kérdezte Devon. Hangjában sem harag, sem csodálkozás nem érződött, csupán egyszerű kíváncsiság. A lány lopott pillantást vetett rá a szeme sarkából. – Nos, itt van például a főzés. Láthatólag értesz hozzá. És az embernek olyan érzése van, hogy mindennel így vagy. Vegyük a sportot. Biztos vagyok benne, hogy már gyerekkorodban egyszerűen kezedbe vettél egy kosárlabdát, és kosarat dobtál, nem? Devon felsóhajtott. – Á, dehogy! Látnád, amikor próbálkozom vele. De még a próbálkozás sem a megfelelő szó rá. Nincs szörnyűbb számomra, mint amikor Rafael, Ryan és Cam egyszer egy évben baráti játékra invitál. – Azt akarod mondani, hogy nem tudsz kosarazni? – Pontosan azt. A lány elmosolyodott. – Nos, én is harmatgyenge vagyok benne. A férfi visszamosolygott, és bekotorta a zöldséget a

serpenyőbe. – Akkor már ketten vagyunk. Ezután ismét az ételkészítésnek szentelte magát. Öt perccel később letett a lány elé egy tányért, míg ő a konyhaszekrény mellett maradt, és a tányérjával a kezében nekitámaszkodott a mosogatónak. A lány a homlokát ráncolta. – Te nem ülsz le? – Inkább nézlek. Ashley lesütötte a szemét. Úgy meglepődött, hogy nem tudta, mit válaszoljon. Devon is éppúgy igyekszik, ahogy ő. Talán egyszer sikerül nekik. Biztos nem egyik napról a másikra, de talán… egy nap. Amikor Ashley felébredt, még mindig kábultnak érezte magát. No de ki nem lett volna az egy kétnapos gyógyszerkóma után? Ma volt új énjének első napja. Mától minden más lesz. Két új kísérője ezentúl a visszafogottság és az önuralom. Semmi illúzió, semmi önsajnálat. Devon már kora reggel elment. Megcsókolta a homlokát, és odasúgta neki, hogy aludjon tovább. – Szívből üdvözöllek az új valóságban! – dünnyögte maga elé Ashley, miközben feltápászkodott az ágyból. A zuhany alatt még egyszer végiggondolta aznapi teendőit.

Amikor meglátta magát a tükörben, ijedten összerezzent. Nagyon megviseltnek nézett ki. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, szája környéke feszültnek hatott. Tisztán leolvasható volt az arcáról, milyen boldogtalannak és szomorúnak érzi magát. Világéletében nehezére esett elrejtenie az érzéseit. Szerencsére szükség esetére ott voltak Carly sminkpraktikái. Most a teljes repertoárra szüksége lesz, az már biztos. Miután elkészült a frizurájával, és kisminkelte magát, elégedetten nézegette a tükörképét. Látszott ugyan még egy kis fáradtság az arcán, de mit várjon az ember egy ilyen rettenetes, migrénes időszak után? Úgy döntött, legelőször meglátogatja az édesanyját Manhattanben, hogy megnyugtassa, jól van. Utána munkához lát, hiszen rengeteg teendője akadt. Fogott egy taxit, és bediktálta az épület címét, ahol élete nagy részét töltötte. – Ashley, drágám! – kiáltott fel édesanyja feléje sietve, hogy üdvözölje. – Ó, szegény kicsi kincsem, gyere ide! Elmúlt a fejfájásod? Tudtam, hogy túl sok lesz neked az esküvővel járó izgalom. Sokkal több időt kellett volna hagynunk a tervezésre. Édesanyja szorosan átölelte, és jó darabig tartotta így. Ashley élvezte a védettséget és oltalmat, melyet csak egy anya képes nyújtani a lányának, amikor darabjaira hullik

körülötte a világ. – Ashley? – kérdezte aggódva Gloria, és fürkészőn nézte. – Minden rendben? Gyere, ülj le! Valahogy olyan… révetegnek tűnsz. Ashley belesüppedt a kényelmes bőrkanapéba. Az otthon illata vigasztaló érzéssel töltötte el. – Jól vagyok, anya, tényleg. De igazad van. Az utóbbi hetek izgalma kicsit sok volt számomra. Ahogy megérkeztünk St. Angelóba, jött ez a szörnyű migrénroham. Szegény Devon egész idő alatt rólam gondoskodott, és dugig tömött gyógyszerekkel. – Ez így is van rendjén. És jobban vagy már? Olyan sápadtnak tűnsz. Nagy, sötét karikák éktelenkednek a szemed alatt. Nagyszerű! Ennyit Carly remek sminkpraktikáiról! – Már sokkal jobban vagyok. Csak azért ugrottam be, hogy ne aggódj, de tovább kell mennem. Tudod, rengeteg teendőm van az új lakásunkban. Édesanyja szeretetteljesen megpaskolta a karját. – Persze. De igyál előbb egy nagy csésze teát. Ashley jóleső sóhajjal dőlt hátra. Hálás volt édesanyja gondoskodásáért, aki új erővel töltötte fel, mielőtt még belevetette volna magát a nyers, valós életbe. Gloria néhány perccel később visszatért egy tálcával, amelyet letett a kanapé előtt álló asztalkára, majd Ashley felé nyújtott egy csésze teát.

Amikor csészével a kezében ő is leült a lánya mellé, Ashley komoly tekintettel ránézett. – Anya? Mondd csak, mi történt akkoriban köztetek apával? Édesanyja meglepődött, és letette a csészét az asztalra. – Mire gondolsz, drágám? – Tudod, amikor egy ideig különmentetek. Szerettem volna elfelejteni, de most, hogy én is férjhez mentem… szóval érdekel a dolog. Hiszen mindig szerettétek egymást. Édesanyja szeretetteljesen ránézett, majd megfogta a kezét. – Teljesen érthető, hogy foglalkoztat a téma, drágám, de kérlek, inkább ne törd ezen a fejed. – Igen, de bármi is volt az, más házaspárokkal szintén megeshet. Talán megjelent a színen egy harmadik? – Dehogy! – Gloria megcsóválta a fejét, és nagyot sóhajtott. – Tudom, hogy nehéz időszak volt az Ericnek és neked. Főleg neked. Pedig igyekeztem titeket teljesen kihagyni a dologból. Azt hittem, jobb lesz nektek úgy. Csak később ismertem fel, hogy tévedtem. – De mi történt pontosan? – faggatta tovább Ashley. – Így visszatekintve valószínűleg elég ostobán hangzik, de akkoriban azt hittem, vége a házasságunknak. Apád ugyanolyan volt, mint addig, csakhogy ez nekem már nem volt elég. Elkezdtem kételkedni a szerelmünkben. Valószínűleg teljesen normális, ha egy kapcsolat bizonyos pontján megkérdőjeleződik annak létjogosultsága. Apád

naphosszat csak dolgozott, és folyamatosan járta a világot. Te és Eric már felnőttetek, és a saját utatokat jártátok. Én pedig egyszerre nagyon magányosnak és haszontalannak éreztem magam. – Ó, mama! – kiáltott fel Ashley. – Ez rémesen hangzik. Annyira sajnálom! Édesanyja szomorúan elmosolyodott. – Rémes is volt, de nem hibáztathatom érte egyedül apádat. Amikor egy nap hazajött, és látta, hogy összepakoltam a dolgait, és épp arra készülök, hogy az ajtóhoz hordom őket, térden állva könyörgött, áruljam el neki, mit csinált rosszul. Az igazság azonban az, hogy magam sem tudtam, csak azt éreztem, hogy boldogtalan vagyok. – Ezután mi történt? – Egy hétig nem beszéltünk. Nem azért, mert haragudtam rá, hanem mert egyszerűen nem tudtam, mit mondjak neki. Időre volt szükségem, hogy rendet tegyek a fejemben és a szívemben. Fokozatosan felismertem, hogy nem ő változott, hanem én. Ki kellett derítenem, miért éreztem magam olyan boldogtalannak. Amikor végül hajlandó voltam beszélni vele, szegény apád már kész élőhalott volt. Furdalt a lelkiismeret, mert miattam szenvedett, ugyanakkor tudtam, hogy nekem kell megtennem a következő lépést, ha még egy lehetőséget akarok adni magunknak. Ezért arra kértem, költözzön el egy időre. Ő természetesen teljesen másként látta az egész

dolgot. Ashley a homlokát ráncolta. – Én mindig azt hittem… apa döntése volt, hogy elköltözzön. Azt gondoltam, hogy egy másik nő áll a dolog mögött. Édesanyja szomorúan folytatta: – Igen, sajnos Eric is azt hitte. Olyan dühös lett apátokra, hogy mindent el kellett magyaráznom neki. Utána meg persze rám volt dühös, amiért apádat tulajdonképpen kiraktam az utcára. Te is tudod, ahogy én, hogy Eric számára csak fekete és fehér létezik. Ashley kortyolt egyet a teából. – És aztán? Hogyhogy megengedted neki, hogy visszaköltözzön? Gloria pillantása a távolba révedt, és nagyot sóhajtott. – Nos, már hat hónapja éltünk akkor külön, és azt hiszem, életem legjobb hat hónapja volt az az időszak. Ashley szeme elkerekedett döbbenetében. – De mama! – Tudom, tudom. De figyelj rám! Nem állítom, hogy könnyű időszak volt számomra, viszont ebben a hat hónapban végre világossá vált számomra, mit akarok az élettől, és kivel akarom leélni azt. Hódolóból és lehetőségből mindenesetre akadt elég. Amikor az újabb meglepetéstől Ashleynek tátva maradt a szája, édesanyja elmosolyodott.

– Drágám, ugye nem úgy gondoltad, hogy harmincéves korod után már nem lesz szexuális életed? – Azta! – dünnyögte Ashley. – Tehát, ahogy mondtam, sok férfit megkaphattam volna, de egyszerűen képtelen voltam rá. – Azért, mert apát szeretted? – Azért, mert tisztességtelen dolog lett volna. És hogy őszinte legyek, tulajdonképpen csak őrá vágytam. Közben azt is megértettem, hogy lényegében őt hibáztattam a saját elégedetlenségemért. Persze kézenfekvőbb volt, hogy neki tegyek szemrehányást, amiért mindig olyan sokáig dolgozott. Valójában azonban nem voltam kiegyensúlyozott, és nem találtam a helyem, miután ti kirepültetek. – Ó, én ezt soha nem vettem észre… Gloria mosolyogva megsimogatta lánya arcát. – Micsodát? Hogy én is emberből vagyok? Hogy anyád se tökéletes? – Talán igen – mondta habozva Ashley. – Ez tényleg sokkoló felismerés. Könnyen ledöntheti a bennem élő dicső édesanya szobrát. Gloria nevetve megcsípte az orrát. – Éppolyan nagy kópé vagy, mint az apád. – Nem is igaz! Nem hasonlítok rá, még ha tiltakozna is ennek hallatán. Az üzleti érzékéből legalábbis nem sok jutott nekem. – De ugyanolyan nagy szíved van, mint apádnak. És ha

valakit szeretsz, akkor ezt teljes szívedből teszed. Ashley leeresztette a csészéjét, és átölelte édesanyját. – Szeretlek, anya. Nagyon köszönöm, hogy beszélgettünk. Pont erre volt ma szükségem. Gloria megsimogatta a lány fejét. – Én is szeretlek, és tudod, hogy mindig itt vagyok neked, ha szükséged van rám. Devon szemben ült William Copelanddel, aki éppen rendelt a pincérnőnél. William kedvenc éttermében találkoztak egy ebédre, bár Devon egyáltalán nem volt éhes. – Te nem eszel semmit, fiam? – kérdezte William, amikor a pincérnő várakozásteljesen Devonra nézett. – Én csak egy üveg ásványvizet kérek – mondta Devon. Miután a pincérnő elment, William hátradőlt a székén. – Szeretnék beszélni veled néhány, a vállalatot illető változásról. Devon fejében azonnal megszólalt a vészcsengő. Az utóbbi megerőltető napok és álmatlan éjszakák rengeteg erejét felemésztették. Már csak az hiányzik, hogy az öregúr felrúgja a megállapodásukat! William valószínűleg sejtette, mi játszódik le a fejében, mert sietve folytatta: – Nem arról van szó, amire gondolsz. Szeretném, ha te vennéd át a helyemet a Copeland igazgatói székében. Tisztában vagyok vele, hogy tulajdonképpen úgy egyeztünk

meg, hogy a Tricorp csak csendestársként működik a Copeland név alatt, de én szeretném rád bízni az egész vállalat irányítását. Devon izgatottan rázta a fejét. – Ezt nem értem. William halkan felsóhajtott. – Tudod, az egészségem már nem a régi. Mindent megtettem, hogy biztonságot nyújtsak a családomnak. Tudom, hogy a fiam, Eric lenne a törvényes utódom, csakhogy tőle nagyon távol áll az egész dolog, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valaha is ebben a családi vállalkozásban képzelné el a jövőjét. Mind gyakrabban célozgat rá, hogy egészen más dolgok érdeklik. Ashleyről ne is beszéljünk. Ezért ragaszkodtam annyira a mielőbbi esküvőhöz. Azt szerettem volna, ha olyan férfi áll mellette, akiben megbízhatok. Ha még egyedül lenne, amikor kitudódik, hogy megromlott az egészségem, keselyűként vetnék rá magukat a hódolók a könnyű és igen értékes zsákmányra. – Beteg vagy? – kérdezte megdöbbenve Devon. – Mennyire komoly? – Nem tudom pontosan, még Gloriával sem beszéltem a dologról. Biztos, hogy odalesz az aggodalomtól, ha megtudja. Egyelőre semmi kedvem elbúcsúzni ettől az árnyékvilágtól. Szeretnék még pár évet eltölteni a gyerekeimmel, sőt talán az unokáimmal is. Ezért döntöttem úgy, hogy nyugdíjba

vonulok, és a hátralévő időmet a családommal töltöm. Ehhez viszont jó kezekben kell tudnom a vállalatot. Nem szeretném, hogy tönkremenjen a Copeland, ezért akartam mindenképpen ezt a fúziót. Tulajdonképpen nem ragaszkodtam a Tricorphoz. Lehetek veled őszinte? Bőven elég cég akadt, amik közül választhattam volna. Egyedül miattad döntöttem a Tricorp mellett. Azt akartam, hogy te vedd át a cégem, és te állj a lányom mellett. – Szóhoz se jutok – dünnyögte Devon – Tudom, hogy bolond vénembernek tartottál, aki eladja Ashleyt. De jól tudtam, hogy akarod ezt az üzletet. Mindenképp igényt tartottál a Copeland névre a szállodaláncodhoz. Azt is tudtam, hogy én mit akarok. Minden tökéletesen összeállt. Ráadásul ezt kívánja a családom érdeke is. – Ashleyt leszámítva – jegyezte meg Devon. William metsző tekintettel nézett rá. – Ezt hogy érted? – Ő olyan férfira vágyott, aki tiszteli és szereti őt. Aki mindazt megtestesíti, amiről valaha álmodott. – Na és? Mi szól az ellen, hogy te légy az a férfi? Ez jó kérdés volt, és Devon hirtelenjében nem tudott rá mit válaszolni. Elgondolkodva a hajába túrt. – Milyen gyorsan kellene mindezt megcsinálnunk? – Amilyen hamar csak lehet. Nem akarom véka alá rejteni, hogy te leszel az utódom. Elvégre te vagy az egyetlen, aki

szóba jöhet. A vezetés is ezen a véleményen lesz, miután beszéltem velük. Utána kérek egy időpontot az orvosomtól, és beszélek a feleségemmel. Ahogy ismerem, Gloria rövidesen átveszi az irányítást. Bár William száraz humorral beszélt a feleségéről, a szeméből melegség tükröződött, mely elárulta, mennyire szereti őt. Az öregúr teljesen elégedettnek tűnt, és Devon azon töprengett, tehet-e szemrehányást apósának mindazért, amit kitervelt? Vajon ő nem így cselekedett volna a helyében? Elképzelte Ashleyt, amint szíve alatt hordja gyermekét, és különös érzés töltötte el. Hirtelen világossá vált számára, hogy ha arra kerülne a sor, ő is mindent megtenne a gyerekeiért. – Mindenesetre vigyázz magadra! – intette apósát. Valahogy aggasztotta a gondolat, hogy valami történhet ezzel a férfival, aki mély atyai érzésekkel viseltetett iránta. – Elvárom tőled, hogy tejben-vajban füröszd majd a gyerekeinket. William arcán széles mosoly terült el. – Talán van valami meglepetésetek számunkra? Devon megvonta a vállát. – Talán igen. Ashleytől függ. Én csak azt akarom, hogy boldog legyen. William bólintott. – Ahogy én is, fiam.

A beszélgetést a pincérnő érkezése szakította félbe. William egy pillanatig a tányérjára meredt, majd Devonra nézett. – Szeretnék adni egy koktélpartit az elkövetkező hetekben, hogy Ashley kipróbálhassa magát a vendéglátói szerepben. Ott fogom bejelenteni, hogy nyugállományba vonulok, és te leszel az utódom. – Rendben – felelte Devon. Bízott benne, hogy Ashley addigra valamennyire megnyugszik, hiszen jelen pillanatban nem lett volna jó ötlet arra kérni, hogy egy csomó vendég előtt játssza el a boldog feleség szerepét. – Akkor jó – mondta megnyugodva az öregúr. – Később mindent megbeszélünk. Adok neked egy vendéglistát. Természetesen minden kollégád és barátod hivatalos a partira. Nem győzöm hangsúlyozni, mennyire örülök, hogy az apósod lettem. Első pillanattól fogva tudtam, hogy te vagy a megfelelő ember, mindenekelőtt Ashley számára.

8. Amikor Devon belépett a lakásba, azonnal észrevette, hogy valami megváltozott. Nem volt rendetlenség, eltűntek a padlón szanaszét heverő cipők és újságok, nem lógott táska a kilincsen. Minden csillogott és ragyogott a tisztaságtól, friss, üdítő illat töltötte be a lakást. Ahogy beljebb ment, fura érzés fogta el. A lakásban valahogy semmi nem utalt Ashley jelenlétére. Az eddig mindenfelé heverő személyes dolgai is eltűntek szem elől. A lakás pont olyan benyomást tett rá, mint a lány ideköltözése előtt. Ashley összepakolt volna és elment? Tehát mégsem ad esélyt a házasságuknak? Devont különös ürességérzet és nyugtalanság töltötte el. Ekkor zajt hallott a konyhából. A tévé volt. Amikor megállt a konyha ajtajában, mélyen, megkönnyebbülten fellélegzett. Ashley nem ment el. A lány a konyhaszekrényen ült, és feszült figyelemmel bámult egy főzős műsort a tévében. Közben szorgalmasan jegyzetelt. Devon körbenézett a konyhában, és megállapította, hogy a lány valószínűleg az egész napot tisztogatással és takarítással töltötte. A fémfelületek ragyogtak, a padló

csillogott, és friss citromillat töltötte be a levegőt. Ashley egy kopottas farmert viselt, meg egy egyszerű pólót. A haját copfba kötötte, arcán nem volt smink. Gyönyörű volt. Ugyanakkor kicsit fáradtnak tűnt. A szeme alatt sötét karikák éktelenkedtek, és olyan sápadtnak hatott, hogy Devon legszívesebben a karjába vonta volna. A férfi szinte elérzékenyült a törékenysége és sebezhetősége láttán. Odalépett hozzá, megsimogatta a karját, és finoman megcsókolta a nyakát. A lány riadtan megfordult. – Szia! – üdvözölte őt tétován. – Nem gondoltam, hogy ilyen korán hazaérsz. – Édesapáddal ebédeltem, és beszélgettünk vele az üzletről. Most már mindent elintéztem, elvileg szabad az egész hetem. A lány elhúzta a száját, de nem szólt semmit, aminek Devon nagyon örült. Valahányszor az üzletre vagy Ashley édesapjára terelődött a szó, elromlott a hangulatuk. – Mi van a cuccaiddal? – kérdezte Devon, és odament a hűtőszekrényhez. Kivett egy üveg ásványvizet, és becsukta az ajtót. – Csak egy kicsit összetakarítottam – felelte Ashley. – Az esküvő előtt nem volt rá időm. – Hm – dünnyögte a férfi. – Csak most estél át egy komoly migrénen. A sok erős tisztítószer biztos nem tesz jót az

egészségednek. – Ugyan már! A fejfájásom régen elmúlt, csak egy kicsit vagyok gyenge. A férfi a homlokát ráncolta. – Miért nem pihentél? Készítek valami vacsorát magunknak, aztán tévézünk, vagy pihenünk a nappaliban. A lány felállt. – Nem, nem. Én már kigondoltam, mi legyen vacsorára. A férfi csodálkozva nézett a lányra, de nem szólt semmit. Lehet, hogy az első vihar elültével Ashley felismerte, hogy semmi nem változott közöttük? A William Copelanddel folytatott mai beszélgetése után a férfi úgy érezte, nagyon közel áll hozzá, hogy megvalósuljon élete álma. Úgy nézett ki, öt év kemény munkája után hamarosan övé lesz a Copeland Hotels. A szakma legrégibb és legjobb nevű vállalatának neve alatt fogja működtetni saját luxusszállodaláncát. Egy remek nő áll mellette, és nemsokára gyermekei is lesznek. Saját családja. – Csak semmi sietség – mondta megnyugtatólag a lánynak. – Először üljünk le, és igyunk valamit. Mit főzöl? Ashley elvörösödött. – Tulajdonképpen semmit. Legalábbis ma este. Arra gondoltam, hozathatnánk magunknak valamit. – Pompásan hangzik. A mögöttünk álló zűrös hét után biztos mindkettőnknek jólesik egy nyugodt vacsora itthon.

A lány szeméből fájdalom sugárzott, de semmit nem szólt. Nyilván megpróbálta feldolgozni az elmúlt időszak szörnyű eseményeit. Devon legszívesebben eltüntette volna a rossz emlékeket a lány fejéből és szívéből. Ugyanakkor tudta, Ashleynek időre lesz szüksége, hogy túltegye magát a dolgokon. Bízott benne, idővel sikerül meggyőznie őt arról, hogy igenis boldog és kielégítő házasságban élhetnek. Devon vállat vont, és határozottan a lányra nézett. – Menj csak be a nappaliba, és helyezd magad kényelembe – mondta Ashley. – Kérsz egy kis bort? – Igen. Ott vannak a boros állványon. Válassz egyet! Devon különös érzéssel ment ki a konyhából. Nyilvánvalóan nem lesznek könnyűek az elkövetkező hetek, amikor kapcsolatukba lassan bevonulnak a szürke hétköznapok. Ugyanakkor bízott benne, hogy minden rendbe jön. Egyszerűen türelmesnek kell lennie Ashleyhez. A lány hamarosan belépett a nappaliba két borospohárral és egy bontatlan üveg borral a kezében. – Kinyitod, ha megkérlek? – kérdezte habozva. – Egy kis problémám adódott a dugóhúzóval. Devon átvette tőle az üveget és megsimogatta a kezét. – Ülj le, Ash, és lazíts egy kicsit. Majd én kinyitom, és töltök. A lány habozva leült a heverőre. Tényleg kimerültnek hatott. Egy pohár bor biztos jót tesz neki, és talán fel is oldódik egy kicsit.

Miután Devon kinyitotta az üveget, előbb Ashleynek töltött, majd saját magának. Letette az üveget, és szemben a heverővel leült egy fotelba. – Édesapád azt szeretné, hogy néhány héten belül adjunk egy koktélpartit – mondta. – Micsoda?! – kiáltott fel ijedten a lány. – De miért nem anyára bízza? Ő remek háziasszony. – Édesapád ezt az alkalmat szeretné megragadni, hogy bejelentsen néhány változást a Copelandnél. Ezentúl szeretne a háttérben maradni, hogy a családjára összpontosíthasson. Ashley gondterhelten nézett Devonra. – Ugyan már! Egy parti nem nagy dolog, Ash. A legtöbb meghívottat ismerjük. Keresünk egy csendes, otthonos kis helyet, első osztályú kiszolgáló személyzetet fogadunk fel, és szerzünk egy együttest. A lány felemelte a kezét. – Rendben, semmi gond. Majd elintézem. Csak tudnom kell, mikor lesz pontosan a parti. Gondolom, apa és te eléggé el vagytok foglalva… Apa koktélpartijait mindig anya szervezte, tehát logikus, hogy a tiédet nekem kell. Úgy beszélt, mintha valami temetésről lenne szó, de Devon nem vette rossz néven tőle. Már azt is nagyra értékelte, hogy Ash minden tőle telhetőt megtesz, amire a történtek után nem sok oka volt. – Biztos vagyok benne, hogy remekül fog sikerülni –

mondta neki végül, majd ivott egy nagy korty bort. – Megnézzünk egy filmet? Ashley bólintott, majd letette a poharát. – Igen. Keress valamit! Devon felállt a távirányítóért, de aztán nem a fotelba ült vissza, hanem a heverőn foglalt helyet Ashley mellett. Amikor a heverő háttámlájára tette a karját, Ashley úgy kiegyenesedett, mint aki karót nyelt. Az elmúlt napok drámai eseményei előtt egy másodpercig sem habozott volna, hogy azonnal a férfihoz bújjon. Devonnak olyan érzése volt, mintha egy kőszobor ülne mellette. – Gyere már! – mormogta, és magához húzta a lány. – Na látod, így már sokkal jobb – mondta elégedetten, miután a lányban engedett a feszültség, és hozzásimult. Devon alig tudott koncentrálni a filmre. Mélyen beszívta a lány illatát. Ashley hajának méz- és tejillata volt. Teste finom virágillatot árasztott, ami tökéletesen illett az egyéniségéhez. Nagyon jó érzés volt ismét maga mellett éreznie őt. Csak most tudatosodott benne, mennyire hiányzott az utóbbi napokban a lány közelsége. Megérintette Ashley haját, majd finoman végigsimította az ujjaival. Mintha finom selymet tapintott volna. Amikor véget ért a film, Devon azt sem tudta, miről szólt, de nem is érdekelte. – Ash, biztos, hogy ne csináljak vacsorát? – kérdezte és

várt. – Ash? Ekkor tűnt fel neki, hogy a lány békésen alszik a mellkasán. Még alvás közben is mintha gondolkodott volna. Devon megcsókolta Ashley homlokát, majd hosszan gyönyörködött benne. Valamilyen módon egyszer még visszanyeri Ashley bizalmát. Nagyon úgy nézett ki, hogy most érkezett el élete csúcspontjához, márpedig ezzel a nővel együtt szeretett volna felállni a világ tetejére. – Egyszerűen reménytelen eset vagyok – sóhajtott fel Ashley bánatosan. Pippa vigasztalóan átölelte. – Dehogyis. Ne légy ilyen szigorú magadhoz! – Miért? Szerinted normális dolog, hogy három hét után még mindig nem tudom a legegyszerűbb ételeket sem elkészíteni? – kérdezte lehangoltan Ashley. – Mondd ki nyugodtan, hogy katasztrofális szakácsnő vagyok. – De édesem, mi van veled? Valami baj van, ugye? Ashley megpróbált mosolyt erőltetni az arcára. – Tényleg minden rendben. Csak elég megerőltető dolog a házasság.

Pedig

megpróbálom

megszervezni

a

mindennapjaimat. Reggel, amilyen korán csak tudok, elmegyek az állatmenhelyre, hogy időben hazaérjek, amikorra Devon megjön a munkából. De még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer végre sikerül főznöm valami ehetőt.

Pippa elmosolyodott. – Te tényleg hihetetlen egy nő vagy! Ashley az ajkába harapott, hogy ne törjön ki menten könnyekben. Valójában szörnyen ideges volt. Ennek az átkozott koktélpartinak a megszervezése rengeteg nehézséget okozott. Még az is eszébe jutott, hogy segítséget kér édesanyjától, de végül nem engedte a büszkesége. A régi Ashley poénra vette volna a dolgot, nevetett vagy dühöngött volna az egészen. Az új Ashley azonban elfojtotta az érzéseit, és elegánsan, minden zokszó nélkül végezte a dolgát. – Te is eljössz a partimra? – kérdezte barátnőjét, mert egyszerre félelem fogta el, hogy csupa ismeretlen arcot fog ott látni. – Persze hogy el! Megígértem. Tudom, hogy ideges vagy, de hidd el, remekül fog sikerülni. Ash, mindig te voltál a partik csillogó középpontja. Az emberek szeretnek, mert bájos vagy, és hatalmas szíved van. – Mit szólnál hozzá, ha találkoznánk a parti előtt Tabithával? Kölcsönösen elkészítenénk egymás frizuráját. Szeretném, ha elegáns lenne a hajam. Tudod, valami olyan frizurára gondoltam, ami érettségről és nőiességről árulkodik, nem gyerekes féktelenségről. Pippa meglepetten nézett rá. – Féktelenségről? – Ezenkívül szükségem lesz Carly sminkművészetére is.

– De édesem, nem a királynőnek szervezel teaestélyt! Koktélpartit adsz barátoknak és üzleti partnereknek. Hidd el, mindenki szeret, és emiatt ne tedd tönkre magad. – Én csak egyszerűen nem szeretnék leégni. Pippa megcsóválta a fejét. – Mi történt veled, Ash? Te csodálatos nő vagy, és aki mást mer mondani, annak velem gyűlik meg a baja. – Szeretlek – mondta Ashley, megpróbálva lenyelni a hatalmas gombócot a torkában. Pippa átölelte. – Mondd csak, nem vagy véletlenül terhes? Nem voltál te ilyen érzelgős. – Ne fesd az ördögöt a falra! Persze, előfordulhat. Az utóbbi időben egyáltalán nem figyeltem a menzeszemet, csak annak örültem, hogy nem jött meg a nászúton. – Na, akkor sürgősen végezz el egy terhességi tesztet! Mostanában kész idegroncs vagy. Lehet, hogy a hormonok miatt. Ashley lehunyta a szemét. Nem, nem lehet terhes. Persze, benne van a pakliban, csakhogy egyáltalán nem vágyott rá. Mikor is szeretkeztek utoljára Devonnal? Talán még az esküvőjük előtt. – Még várok egy kicsit – mondta kurtán. – Egyszerűen kikészít ez a hülye parti. Tulajdonképpen most először kell helytállnom Mrs. Devon Carterként, és sem Devet, sem magamat nem akarom leégetni ennyi vendég előtt.

– Állj! – szakította félbe határozottan Pippa. – Mindent remekül elintézel majd. Nos, megpróbálod még egyszer ezt a szószt? Ashley felsóhajtott. – Inkább készítsünk valami egyszerűbbet. – Felőlem. Mi a kedvenc ételed? Ashley röviden elgondolkodott. – A lasagne. Az most pont megfelelő lenne. – Remek ötlet! Megmutatom neked a legsimább elkészítési módját, aztán eldöntheted, hogy a bonyolultabb vagy a gyerekbarát változatot készíted-e el. – A gyerekbarát jobban illik hozzám – sóhajtott fel bánatosan Ashley. Pippa szeretetteljesen meglegyintette egy konyharuhával. – Most azonnal odamész a hűtőszekrényhez, és kiveszed a darált húst! Fél órával később a lasagne már a sütőben sült. – Ez tényleg egyszerű volt – vélte Ashley, miközben Pippa megtörölte a kezét. – Talán mégsem vagyok olyan reménytelen eset. Pippa megrázta a fejét. – Minden csak idő és türelem kérdése. Meglátod, hamarosan kész konyhatündér leszel. Ashley hevesen átölelte és magához szorította barátnőjét. – Kösz, Pip! Tényleg te vagy a legjobb barátnő. Pippa elvigyorodott.

– Én is szeretlek, édes. Most pedig menj szépen haza, és készítsd el a saját lasagnédat, még mielőtt a férjed hazaér. Holnap hívj fel, és meséld el, hogy sikerült. És csináld meg azt az átkozott terhességi tesztet! Ekkor Ashley telefonja üzenetet jelzett. Előkapta a készüléket, és homlokát ráncolva elolvasta az SMS-t. – Mi történt, Ash? – kérdezte Pippa. – Gondok vannak az állatmenhelyen. Molly nagyon zaklatott, de nem írja, hogy miért. Hazafelé beugrom majd egy pillanatra, úgyis útba esik. Akkor pénteken találkozunk Tabithánál. – Rendben. És hívj fel, ha otthon vagy, hogy tudjam, minden rendben van-e. – Igenis, mami! – nevetett rá Ashley. – Szia! Még egyszer intett Pippának, majd kisietett, és fogott egy taxit, hogy az állatmenhelyhez vitesse magát. Amikor Devon visszaért a lakásba, hosszú, megerőltető munkanap állt mögötte. Senkit nem akart aznap már látni, egyedül Ashleyt. Arra is kíváncsi volt, vajon ezúttal milyen ételkatasztrófa várja az asztalon. Időközben annak is megtanult örülni, ha sikerült kitalálnia, mit akart főzni Ashley. Széles vigyorral az arcán meglazította nyakkendőjét, és a konyha felé vette az irányt. A konyhaajtóban beleszimatolt a levegőbe. Legnagyobb

meglepetésére semmi égett szagot nem érzett. Ehelyett megolvasztott sajt, paradicsom és káposzta illata töltötte be a levegőt. Azonnal összefutott a nyál a szájában. Mivel nem látta a konyhában Ashleyt, a biztonság kedvéért bepillantott a sütőbe. Ínycsiklandó illatú lasagne sült benne, mely épp elkészült. A férfi felkapott egy konyharuhát, kivette az edényt, és letette az asztalra. Utána elindult megkeresni Ashleyt. A hálószoba mellett elhaladva hallotta, amint a lány fojtott hangon beszél. A telefonnal a fülén az ablaknál állt, és kifelé bámult a városra. Devon látta, hogy nagyokat nyel, arca könnytől csillog. Mi az ördögöt jelentsen ez? Alig tudta megállni, hogy odamenjen hozzá, kivegye a telefont a kezéből, és megtudakolja, mi történt. – Meglátom, mit tehetek, Molly. Ezt nem fogjuk hagyni. Ashley a szabad kezével megtörölte könnyes arcát, majd befejezte a beszélgetést. Amikor megfordult és meglátta Devont, megijedt. – Jaj, a lasagne! Az ajtóhoz szaladt, és mielőtt még Devon szóhoz juthatott volna, már a konyhában volt. – Ash! – sietett utána a férfi. Amikor Devon belépett a konyhába, Ashley az egyik kezét a homlokára téve a lasagnét bámulta. – Ne haragudj! Teljesen elfelejtkeztem róla.

– Semmi gond – mondta a férfi. Odament hozzá, és megsimogatta a vállát. – Úgyis hűlnie kell még. Hozok tányérokat, és megterítjük az asztalt. Aztán elmeséled, mitől borultál ki ennyire. Kivel beszéltél telefonon? Közben határozottan az asztal felé irányította a lányt, leültette egy székre, majd hozott tányért és evőeszközöket. Végül a még mindig gőzölgő lasagnét is letette az asztalra. Leült, és várt Ashley válaszára. Legnagyobb rémületére a lány arcán ismét kövér könnycseppek gördültek le. Devon letette a kést és a székével Ashley mellé csusszant. – Mi történt? – kérdezte. – Ez volt életem legrosszabb napja! – zokogott fel Ashley. – Pedig azt akartam, hogy minden tökéletes legyen. Végre megtanultam, hogy kell egy nyavalyás lasagnét elkészíteni. De aztán felhívott Molly. Elmentem az állatmenhelyre, ahol szörnyű hírek fogadtak. Most egyszerűen nem tudom, mit tegyek. Devon megsimogatta a lány könnyáztatta arcát. – Ki az a Molly? Ashley a homlokát ráncolva ránézett. –Hát Molly az állatmenhelyről! Devon kérdően ránézett. Meglehet, hogy ismernie kellett volna az illetőt, de neki bizony halvány sejtelme sem volt, kiről beszél a lány. – Ő a főnököm az állatmenhelyen. – Na várjunk egy pillanatot! Én azt hittem, hogy te vezeted

a menhelyet. A lány türelmetlenül rázta a fejét. – Mollyé az üzleti vonal, én pedig segítek neki, és próbálok adományokat gyűjteni. Azt mondja, nekem ez sokkal jobban megy, mint neki, mert született adománygyűjtő vagyok. – És mit mondott Molly? – Azt, hogy a város megvonja a menhelytől a pénzügyi támogatást. Csakhogy akkor be kell zárnunk, mert sok mindent abból finanszíroztunk: az állateledelt, az állatorvost, stb. Adományokból nem fogjuk tudni előteremteni ezt az összeget. – Ismét eleredtek a könnyei. – Ez azt jelenti, hogy az állatokat állami menhelyre kellene áthelyezni, csakhogy az ottani vezetés nem fogadja őket, ezért legtöbbjüket el kell altatni. Devon sóhajtva átölelte a lányt. – Biztos, hogy találunk megoldást. Beszéltél már apáddal, hogy hajlandó lenne-e támogatni a menhelyet? Ashley a fejét rázva kibontakozott a férfi öleléséből. – Á, te ezt nem érted! Apa csak praktikusan képes gondolkodni. Őt csak a nyereség és a veszteség érdekli, és amúgy sem nagy állatbarát. Ashley nyilvánvalóan helytelenül ítélte meg az apját, mivel William Copeland nagyon is képes volt emocionális döntéseket hozni. Elvégre egyedül azért adott zöld utat a Tricorpnak, mert Devonban látta a tökéletes vőt. – Meddig tud működni még a menhely?

– Két, talán három hétig – szipogott a lány. – Jóformán semmi tartalékunk nincs. Épp most kaptunk egy kutyust. Szegénykét szörnyen meggyötörték, és utána kitették az utcára. Egyszerűen nem értem, hogy képesek ilyesmire az emberek. Ez olyan, mintha egy szülő kirakná a gyerekét az utcára. Devon tudott volna mesélni neki olyan emberekről, akiket sajnálatos módon egyáltalán nem érdekel a gyerekük, de azzal csak még jobban felzaklatta volna. Ehelyett megsimogatta Ashley arcát, majd előrehajolt és megcsókolta a homlokát. – Most együnk. Nagyon ínycsiklandó illata van ennek a lasagnénak, és ma amúgy sem tehetünk már semmit. Holnap majd kitalálunk valamit. A lány szomorúan bólintott. Devon felszelte a tésztát, és két tányérra rakta. – Meglepően jól néz ki – mondta incselkedve, hogy kicsit megnevettesse a lányt. Visszaérkezésük óta Ashley sokkal csendesebb, komolyabb lett. Devonnak hiányzott a lány könnyed derűje és vidámsága. Odanyújtotta neki az egyik tányért, és utána magának is szedett. Amikor szájába vett egy falatot, a krémes sajt és a puha tészta szinte szétolvadt a nyelvén. – Ez nagyon finom, Ash! – sóhajtott fel élvezettel. A lány halványan elmosolyodott, de olyan szomorúan

nézett rá kék szemével, hogy Devonnak majd’ megszakadt a szíve. Amikor látta, hogy Ashley csak szótlanul piszkálja az ételt, gyorsan befejezte az evést, és letakarította az asztalt. – Na gyere! – mondta neki, és kinyújtotta felé a kezét. Majd gyengéden felemelte a lányt és bevitte a hálószobába. Leültette az ágyra, és lehúzta a cipőjét. Ahogy ott térdelt a lány lába között, megsimogatta a combját, és mélyen a szemébe nézett. – Figyelj rám! – mondta. – Meglátom, mit tehetek értetek, rendben? Várjunk egy pár hetet, utána talán tudok segíteni. Legnagyobb meglepetésére a lány átölelte a nyakát és hálásan magához szorította. – Ó, Devon, nagyon köszönöm! – suttogta. – Fogalmad sincs róla, milyen sokat jelent nekem az ajánlatod. Végül túláradóan megcsókolta őt. Ez elég volt, hogy Devonban felébressze az alvó oroszlánt. Egy másodpercig sem habozott, nehogy Ashley meggondolja magát. Három gyötrően hosszú hét óta minden porcikájával vágyott erre a pillanatra. Átfogta a lány arcát, és mohón csókolta. Ashley válaszként átölelte a férfi nyakát, és halk sóhajjal adta át magát a csóknak. Devonnak uralkodnia kellett magán, hogy ne tépje le róla a ruhát. – Nagyon fel vagy öltözve – zihálta, és izgatottan elkezdte kigombolni a lány blúzát, majd türelmetlenül lehúzta a nadrágja cipzárját. Hogy könnyebben levehesse róla,

megemelte Ashley csípőjét. Miután lesimogatta róla a nadrágot, a lány csak egy melltartóban és egy rózsaszín bugyiban ült előtte. A legszebb teremtés volt, akit Devon valaha látott. Enyhén borzas haja szinte vadító volt, csókjaitól felduzzadt ajka vörösen csillogott. Szomorúság helyett immár féktelen vágy sugárzott a szeméből. Devon sietve felállt, hogy ő is levetkőzzön. Egyszerre tizenöt éves fiúnak érezte magát, aki életében először lát meztelen nőt. Amikor Ashley félénken felállt, és ránézett, Devon fájdalmasan felsóhajtott: – Jaj, bébi, ne nézz ezzel az ártatlan pillantásoddal, mert nem bírom tovább! Ashley elmosolyodott. Csodálatos, édes, lélegzetelállító mosoly volt ez, mely felébresztette Devonban a vad férfiösztönt. Átölelte a lányt, lefektette az ágyra és forrón megcsókolta. – Fantasztikus az alsóneműd – súgta. – De még jobban tetszenél nélküle. Ashley a melltartójához nyúlt, hogy levegye. – Ó, nem, hadd csináljam én! – súgta zihálva Devon. Ashley az ágaskodó férfiasságára pillantott, majd sóhajtva utánanyúlt. Elpirulva Devonra nézett, mintha engedélyt akarna kérni tőle, hogy megfoghassa. Ó, mennyire vágyott rá Devon, hogy végre megtegye! Húsz

állatmenhelyet

is

ajándékozott

volna

neki

ebben

a

pillanatban, annyira érezni akarta magán finom ujjai érintését. Amikor a lány végre megtette, sóhajtva lehunyta a szemét. Ashley gyengéden és óvatosan érintette. Mozdulatai lassan határozottabbak, követelőzőbbek lettek, és már nem sok kellett hozzá, hogy vágya beteljesüljön. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy e gyötrően édes szerelmi játék ne érjen véget idejekorán. Aztán előrehajolt, forrón belecsókolt a lány két melle közé, majd lassan lehúzta melltartójának pántját a válláról. Amikor az egyik kosár lecsúszott, és Ashley melle szabaddá vált, mohón rávetette magát, és ajkával kényeztetni kezdte. Ashley teste megfeszült, a lélegzete szaporábbá vált. Devon kinyitotta a lány melltartójának csatját, majd ledobta a földre a feleslegessé vált ruhadarabot. Ashley mellei csodálatosak voltak. Kicsik, feszesek és kerekek. A rózsaszínű bimbók valósággal könyörögtek neki, hogy csókokkal borítsa és megízlelje őket. Ma éjszaka teljesen birtokolni akarta a lányt. A nyelvével és egész testével magán akarta érezni. Azt akarta, hogy Ashley tökéletesen megbolondítsa az érzékeit. Mindkét kezével átfogta a lány mellét, és hüvelykujjával finom köröket írt le a mellbimbója körül, majd az egyiket ajka közé vette. Utána forró csókokkal haladt tovább a testén a köldökéig, kezével közben gyengéden simogatva a lány puha,

érzékeny bőrét. Kéjes borzongás futott végig Ashleyn. Halk esdekléssel kérte Devont, hogy folytassa. Ő lehúzta a lány bugyiját, majd a combja fölé hajolt. Gyengéden széthúzta a lábát. Előbb ajkát a lány legérzékenyebb pontjához érintette, majd nyelvével és ajkával élvezetes felfedezőútra indult. Addig izgatta a lányt, amíg Ashley teste ívben megfeszült. – Devon! – suttogta. Régen volt már, hogy izgatottságtól rekedt hangon a férfi nevét kiáltotta. Devon egyre fokozta a lány izgalmát, de nem hagyta abba a kényeztetést, amíg a lány a gyönyör birodalmának küszöbéhez nem ért. Ekkor egy pillanatra megpihent, és élvezte a lány testén végigfutó finom remegést. Még egyszer forrón megcsókolta Ashley lüktető ölét, majd a combja közé feküdt, és határozottan beléhatolt. Ashley mély sóhajjal hátravetette a fejét. Devon ekkor már a lány állát, nyakát csókolta. Érezte, milyen hevesen lüktet a pulzusa. Vékony karjával átölelte őt, ő pedig szenvedélyesen magához szorította a lányt. – Kulcsold körém a lábad, bébi – mondta neki. Ezután az emésztő vágynak engedelmeskedve hol finomabb, hol vadabb mozdulatokkal űzték egymást a beteljesülés felé. Devon érezte, hogy Ashley körme a hátába

mélyed. Ajkuk szenvedélyes csókban forrt össze. Nyelveik, mint egyfajta szerelmi erődemonstráció, vad, érzéki táncba kezdtek. A lány hívta ki őt erre a küzdelemre, és ő nem tehetett mást, mint hogy elfogadja a kihívást. Egymásba kapaszkodva lassan megtalálták a közös ritmust, mely során testük teljesen egybeolvadt. Egyiküknek sem volt része még soha ilyen tökéletes szeretkezésben. – Mennyi hiányzik még, kedves? – zihálta Devon. – Kérlek, ne hagyd abba! – könyörgött a lány. – Eszem ágában sincs. Devon lehunyta a szemét. Mozdulatai egyre gyorsabbak és türelmetlenebbek lettek, míg végül Ashley hangosan, eksztatikusan a férfi nevét sikoltotta. A gyönyör hullámaitól elborítva Ashley számára egyszeriben megszűnt a külvilág. Hosszú pillanatokra elmerült a kéj és a szenvedély forróságának tengerében. Életében nem élt át még ehhez hasonlót. – Ashley – súgta Devon, és a következő pillanatban az ő vágya is beteljesedett. Vadul, lüktetőn és lélegzetelállítóan. Néhányszor még behatolt a lányba, de aztán lassan benne is csillapultak a gyönyör hullámai, s végül kimerülten zuhant Ashleyre. Nem sokkal később érezte, hogy a lány gyengéden simogatja a hátát. Attól tartott, testsúlyával összenyomja őt,

de egyszerűen képtelen volt megmozdulni. Nagyon fontos pillanat volt ez. Devon érezte, hogy valami megváltozott, de túl kimerült volt ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni, mi. Még soha életében egy szeretkezés sem nyújtott számára effajta élményt. Csodálatos, ugyanakkor kicsit aggasztó érzés volt számára.

9. Ashley feszülten figyelte a vendégeket, akik az erre az estére kibérelt előkelő étterembe áramoltak. Olyan szörnyen ideges volt, hogy émelygett a gyomra. Ennek az estének egyszerűen sikerülnie kell! Egész délután Tabithánál volt, hogy kicsípje magát. Barátnőinek ugyan voltak fenntartásai a frizurájával kapcsolatban, végül megnyugtatták, hogy remekül áll neki. Ashley nem bájos, kedves, romantikus benyomást akart kelteni, hanem érett, komoly nőnek szeretett volna hatni. Ezen az estén mindenképpen be kellett bizonyítania Devonnak, hogy méltó felesége. Noha alapvetően a világos, vidám színeket kedvelte, végül egy kis fekete ruha mellett döntött. Tabitha elegáns kontyba rendezte a haját úgy, hogy egyetlen rakoncátlan tincs se szökhessen ki belőle. Pippa szerint ezzel a frizurával negyvenéves nőnek nézett ki, nem pedig fiatal, a húszas évei elején járó lánynak. Carly csak szerény sminket rakott rá, és egy kis szájfényt kent az ajkára. Az i-re a pontot az a gyöngy fülbevaló tette fel, melyet a nagymamája ajándékozott neki két éve, nem sokkal a halála előtt. Ashley úgy gondolta, tökéletesen néz ki, és nagyon

bízott benne, hogy mások is így látják majd. A terem túloldalán egy dzsesszzenekar játszott. A helyiségben pincérek jártak körbe, bort és előételt kínálva a vendégeknek. Az egyik fal mellett exkluzív büfé várta a meghívottakat. A hatalmas vázákban elhelyezett virágcsokrokat kis lámpafüzérek díszítették, és minden asztal közepén ugyancsak virágdíszítésű viharlámpa pislákolt. Ashley a dekorációtól kezdve az egyes ételekig mindenre kínos pontossággal figyelt. Minden ételt és italt megkóstolt, amihez Pippát is segítségül hívta. Most végre eljött a nagy pillanat. Eddig minden tökéletes volt, mégis páni félelem töltötte el, hogy valami hibát követ el, és ezzel kínos helyzetbe hozza a férjét. – Ashley, hát itt vagy! – mondta feléje közeledve Pippa. – Jaj, de örülök, hogy látlak! – kiáltott fel Ashley. – Köszönöm, hogy eljöttél. Már tiszta idegroncs vagyok. Pippa a homlokát ráncolta. – Ashley, semmi okod az idegeskedésre. Ez csak egy parti. Lazíts egy kicsit, és érezd jól magad. És bontsd már ki végre ezt az ódivatú kontyodat! Ashley görcsösen felnevetett. – Te könnyen beszélsz. Neked nem kell Devon összes üzleti partnerével cseverészned. Pippa bosszúsan forgatta a szemét. – Na menjünk, igyunk inkább valamit!

Ashley hagyta, hogy barátnője a bárhoz vezesse, de csak egy üveg ásványvizet rendelt. Amikor Pippa rosszallóan felvonta a szemöldökét, nagyot sóhajtott. – Holnapra időpontom van az orvoshoz – súgta oda barátnőjének. – De ígérd meg, hogy nem említed senkinek, rendben? Elvégeztem azt a nyavalyás tesztet, de nem kaptam pontos eredményt. Szerintem csak egyszerűen késik pár napot a menzeszem. De amíg nem tudom biztosan, nem iszom alkoholt. – Hány órára mész? – tudakolta Pippa. – Tízre. – Rendben. Akkor Carly, Tabitha és én az Oscarban várunk holnap. A vizsgálat után ott találkozunk és megebédelünk. Ashley bólintott. – Rendben. Akármi lesz is az eredmény, mindenképp jól jön majd a támogatásotok. Még mindig nagyon bizonytalan vagyok. Pippa meglepődve ránézett. – Úgy érted, nem vagy biztos benne, szeretnél-e babát? – Nem. De. Talán. Nem tudom – felelte bizonytalanul Ashley. – Ash, mi az ördög van veled?! Mindig vágytál egy kisbabára. Ashley beharapta az alsó ajkát, mert észrevette, hogy Devon közeledik feléjük. – Figyelj, most nem tudunk beszélgetni. Holnap

találkozunk a vizsgálat után. És senkinek egy szót se! Még Devnek sem. Pippa értetlenkedve nézett rá, de hallgatott, amikor Devon odaért hozzájuk. – Hát itt vagy! – mondta Devon. Üdvözölte Pippát, majd megfogta Ashley kezét. – Remélem, nem gond, ha egy kicsit elrabolom a feleségemet, Pippa. Szeretném bemutatni néhány embernek. Pippa átölelte Ashleyt, és búcsúzóul megcsókolta az arcát. – Akkor holnap – suttogta a fülébe. – Vigyázz magadra! Ashley hálásan rámosolygott, majd hagyta, hogy Devon elvezesse. A következő órákban csak mosolygott és szótlanul figyelt, miközben Devon bemutatta egy csomó embernek, és olyan dolgokról beszélgetett velük, melyekből ő semmit nem értett. Igyekezett úgy tenni, mintha érdekelné a téma, és időnként, amikor helyénvalónak találta, bólintott. Feje és arcizmai már fájtak a folyamatos mosolygástól, a lábai pedig sajogtak. A régi Ashley most lerúgta volna a cipőjét, kiengedte volna a haját, és elkapta volna valamelyik barátnőjét, hogy pletyózzanak egy kicsit. Az új Ashleynek viszont a hozzá méltó komolysággal kell átvészelnie ezt az éjszakát. Láthatólag Devon is értékelte az erőfeszítéseit. Az est folyamán ugyanis többször kifejezésre juttatta, hogy milyen szép, és a legvonzóbb mosolyával jutalmazta őt. – Ne mozdulj el innen! – mondta neki, amikor a

táncparkettre értek. – Meg kell találnom az édesapádat. Ma este fogja bejelenteni, hogy lemond a cég vezetéséről. Ashley kötelességtudóan bólintott, és nem mozdult, bár a lábai szabályosan égtek, és a feje szét akart robbanni, annyira fájt. Mégis hősiesen mosolygott tovább, nehogy valaki észrevegye, mennyire nem érzi jól magát. Ekkor ismét eszébe jutott esetleges terhessége. Az utóbbi hetekben egyre inkább riasztotta az elképzelés, mivel óhatatlanul a házasságára emlékeztette, és arra, vajon helyes lenne-e az ő helyzetükben gyereket vállalni. Viszont az utolsó éjszaka Devonnal… egyszerűen fantasztikus volt. Elmosolyodott a gondolatra, és azonnal jobban érezte magát. De vajon mitől volt annyira csodálatos? Csak a szex miatt? A puszta vágy miatt? Valószínű, hiszen a szerelemhez semmi köze nem lehet, ha egyszer a férfi nem szereti őt. Mindenesetre tény, hogy hihetetlenül gyengéd volt vele tegnap este. Ma reggel, mire felébredt, a férfi már útban volt a munkahelyére. Ő elaludt, ami egy okkal több arra, hogy azt feltételezze, terhes. Az utóbbi időben egyre gyakrabban tört rá ez a megmagyarázhatatlan fáradtság. Devon viselkedése az irányában kifogástalan és szívélyes volt. De pontosan ezt nem akarta: a barátságát. Nem akarta,

hogy a férfi csak azért törődjön vele, mert összetörte a szívét. Ő a szerelmét akarta. Jobb lesz, ha nem töri tovább ezen a fejét. Már így is épp eléggé össze van zavarodva. Ekkor észrevette, hogy édesapja Devonnal az oldalán fellép egy alacsony pódiumra. Édesanyja, mint mindig, a férje mellett állt. Devon érdekes módon nem kérte meg őt, hogy felkísérje, csak azt kérte, hogy maradjon ott, ahol áll. Vajon van ennek valami jelentősége? Édesapja körülbelül egy félórás beszédet mondott. Felidézte a legszebb emlékeket, köszönetet mondott a családjának és a munkatársainak. Amikor az ő nevét említette, és atyailag rámosolygott, Ashley szerényen viszonozta a mosolyt. Apja a beszéde végén bejelentette, hogy visszavonul, és Devon veszi át a vállalat vezetését. Itt is, ott is meglepett morajlás hallatszott a teremben. Többen jóakaratúan bólogattak. Ashleynek feltűnt, hogy a vendégek többsége egyenesen őt nézi, és cinkosan rámosolyog. Fokozatosan lehervadt arcáról a mosoly. Olybá tűnt, mintha a vendégsereg egyszerre élt volna át valamiféle kollektív ahaélményt. Tekintetük egyet fejezett csak ki: most már mindent értünk. Nem úgy, mint ő. Ashley kétségbeesetten körbenézett, hátha lát valami menekülési útvonalat, de minden irányból vendégek vették

körül. Egy részük egyenesen őt figyelte, mások hol Devonra, hol rá pislogtak. Néhány hölgyvendég lopva rámosolygott. Ez volt élete legszörnyűbb estéje. Még a rettenetes nászéjszakájánál is rosszabb. Devont gratuláló emberek hada vette körül, családtagok és céges kollégák. Néhányuk arcán világosan leolvasható izgatottság ült, ami nem csoda. Egy cég életében minden komolyabb változást bizonyos aggodalmak kísérnek. Devon Ashleyre is gondolt sikere csúcsán. A parti előtt beszélt Williammel, és megkérte, támogassa Ashley állatmenhelyét. William először ellenkezett, de amikor Devon közölte vele, hogy különben nem veszi át a vállalat vezetését, nem maradt más választása, és végül beleegyezett. Devon tervei szerint a vállalat a jövőben rendszeres éves adománnyal fogja biztosítani a menhely finanszírozását. Semmiképp nem akarta, hogy Ashley még egyszer könnyeket ejtsen emiatt. Most már csak Ashleyvel kellett közölnie a jó hírt. Úgy tervezte, rögtön a parti után elmondja neki, és utána öntudatvesztésig szeretkeznek. Ez a gondolat szárnyakat adott neki. Ekkor észrevette, hogy Cameron közeledik felé. Amikor a barátja odalépett mellé, Devon barátságosan vállon veregette, és rávigyorgott. – Megcsináltuk, haver! Miénk a Copeland! Cameron azonban nem osztozott az örömében. Sőt

egyenesen bosszúsnak tűnt. Devon válla fölött a helyiség túloldala felé pillantott. – Mit műveltél? Devon fürkészőn körbenézett. – Hogy érted? Ő is arrafelé fordult, ám ott csak Ashleyt látta, aki még mindig a táncparkett szélén állt. Úgy, ahogy az imént otthagyta. Cameron megcsóválta a fejét, és villámló tekintettel a barátjára förmedt: – Neked persze nem tűnik fel semmi, ugye?! Devon szeme résnyire szűkült. – Mi az ördögről beszélsz? – Nézz már rá, Dev! Devon ismét Ashley felé nézett. – Igen, oda, oda! – mondta dühösen Cameron. – Csak nézd egy darabig. Devon elbizonytalanodott. Épp meg akarta nyugtatni Cameront, amikor látta, hogy Ashley megdörzsöli a homlokát, és… egyszerre megértette, miről beszél a barátja. A lány szörnyen sápadt volt, és kétségbeesetten tekingetett körbe. Pillantása fáradt és sértett volt. Valahogy… megváltozott. Egyáltalán nem emlékeztetett arra az eleven, vidámságot sugárzó lányra, akit elvett feleségül. – Biztos megint a fejfájása. – Hogy te mekkora barom vagy! – fújtatott haragosan

Cameron. Majd, még mielőtt Devon válaszolhatott volna, sarkon fordult és faképnél hagyta megdöbbent barátját. Devonnak nem volt ideje azon töprengeni, hogy miért háborodott fel Cameron, mivel Ashley tényleg aggasztó látványt nyújtott. Csak állt ott, és fájdalomtól eltorzult arccal dörzsölgette a nyakát. Ahogy elindult felé, William és a fia, Eric jött szembe vele. – Hazaviszem Ashleyt. Kérlek, mentsetek ki a vendégeknél! William nyugtalanul ránézett, Eric pedig azonnal Ashley felé fordult. – Valami baj van? – kérdezte William. – Nem, minden rendben – próbálta megnyugtatni Devon. – Csak azt hiszem, megint nagyon fáj a feje. Eric sötét tekintettel, vádlóan nézett Devonra. – Ez az utóbbi időben elég gyakran előfordul. Devon azonban nem akart vitába bocsátkozni vele. Sietve búcsút intett nekik, és odament Ashleyhez. A lány épp a Tricorp két dolgozójával beszélgetett. Helyesebben szólva, némán hallgatta őket. – Bocsássanak meg, uraim! – szakította félbe Devon udvariasan őket. – Ha megengedik, elrabolom a feleségemet. Amikor a lány megkönnyebbülten ránézett, egyértelműen leolvasható volt az arcáról, mennyire szenved. A férfinak az est további részét illető tervei egy pillanat alatt köddé váltak. De már nem is érdekelték. Most csak

gondoskodni akart a lányról. A jó hírek várhatnak holnapig. Amikor magához húzta, észrevette, hogy Ashley mennyire kimerült. Ami azonban még ijesztőbb volt számára, hogy szinte teljesen eltűnt a fény a szeméből. Szúrást érzett a szívében, de azonnal elnyomta a kínzó érzést, és ismét Ashleyre összpontosított. – Menjünk! A lány meglepetten ránézett. – De miért? Még csak most kezdődött a parti. – Azért, mert nem érzed jól magad – mondta csendesen Devon. – Megint fáj a fejed? A lány elhúzta a száját. – Minden rendben, tényleg. Miattam nem kell eljönnöd. Megkérem Pippát, hogy vigyen haza. – A fenét kéred meg! – felelte bosszúsan Devon. – Én már elintéztem itt, amit akartam. A többi William dolga. Nem engedem, hogy egész este itt ácsorogj és szenvedj, amikor az ágyban jobban érzed magad. A lány erőtlenül bólintott. Devon elvezette a vendégek mellett, és kimentek az étteremből. A hazafelé úton Ashley egy szót sem szólt, csak lehunyt szemmel ült a sötét autóban. A lakásba érve a férfi segített neki levetkőzni, és lefektette az ágyba. Majd megcsókolta a szemöldökét, és felhúzta az álláig a takarót. – Hozok gyógyszert meg valamit inni.

Meglepetésére a lány megrázta a fejét. – Nem – mondta csendesen. – Nem kell. Egyszerűen csak aludni akarok. Holnap reggel már jobban leszek. Devon csodálkozva ránézett, de nem erősködött. – Hát jó – mondta végül. – De ha holnap reggelre sem javul a fejfájásod, be kell venned. A lány nem nyitotta ki a szemét, csak némán bólintott. – Megígérem. Devon másnap reggel felébresztette Ashleyt, és az első kérdése az volt, hogyan érzi magát. A lány biztosította róla, hogy jól van. Valójában nem így volt, csak arra vágyott, hogy a férfi végre elmenjen, és egyedül maradjon. Utána bebotorkált a fürdőbe, és vett egy forró zuhanyt. Majd megszárította a haját, és lófarokba kötötte. Egyszerre félelem töltötte el a gondolatra: ma esetleg bebizonyosodik, hogy terhes. Bár lenne valami jó is benne. Azzal persze tisztában volt, hogy egy gyerek nem mentheti meg a kapcsolatukat, de mégis, Devon talán jobban szeretné. Haragudott magára, amiért egyáltalán magához enged efféle gondolatokat. Ugyan miért hiszi azt, hogy egy férfi szeretni fogja csak azért, mert megajándékozza egy gyerekkel? Ha eddig nem szerette, eztán miért tenné? A klinikához tartó taxiban ülve idegessége egyre nőtt. Pippa volt az egyetlen, akit beavatott a dologba, de nyilván Tabitha és Carly is tudott már róla. Számított barátnői

támogatására, bárhogy alakulnak is a dolgok. A klinikán türelmetlenül várt a vizsgálati eredményre. Miután számos kérdést megválaszolt, vért és vizeletet vettek tőle, majd visszament a váróba. Élete leghosszabb húsz perce következett. Idegesen billegett egyik lábáról a másikra, majd gondolataiba merülten belelapozott egy magazinba, a szeme sarkából figyelve a többi várakozó nőt, akik közül páran nem sokkal állhattak már a szülés előtt. Végre beszólította egy nővér. Ashley besietett a rendelőbe. – Nos? – bukott ki belőle a kérdés. A nővérke elmosolyodott. – Maga állapotos, Mrs. Carter. A hatodik hetében lehet, bár ezt csak az ultrahangvizsgálat után tudjuk pontosan megmondani. Ashley gyomra émelyegni kezdett. Homlokán kiütött a hideg veríték, fejében mintha tamtamdobok szóltak volna. – Minden rendben? – kérdezte barátságosan a nővér. Ashley nyelt egyet, végül bólintott. – Igen. Csak meglepődtem egy kicsit. Úgy értem, sejtettem a dolgot, de nem akartam elhinni. A nővérke megértően nézte. – Ilyenkor ez természetes. Most az a fontos, hogy kipihenje magát és megeméssze a hírt. A recepción adnak magának időpontot a következő ultrahangvizsgálatra.

Ashley reszkető lábakkal hagyta el a klinikát. Devonnal együttléteik kezdete óta semmilyen módon nem védekeztek, és most attól tartott, ezt még meg fogja bánni. A taxiban kimerülten nekidőlt az ülés támlájának. Hamarosan megérkezett az étteremhez, ahol a barátnőivel találkozott. Miután kiszállt, szorosabbra húzta magán a kabátját, majd besietett. Az egyik sarokban azonnal meglátta Pippát, aki felállt és magához intette. Tabitha és Carly is hevesen integettek neki. Ashley izgatottan odasietett három barátnőjéhez, remélve, hogy vigaszt talál náluk. – Nos? – kiáltott fel Pippa, még mielőtt Ashley levehette volna a kabátját. – Mondjad már! – Terhes vagy? – kérdezte Tabitha is izgatottan. Ashley kimerülten lehuppant egy székre. Legnagyobb rémületére érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Barátnői megdöbbenve figyelték. – Jaj, Ashley! Mi történt? Minden rendben van, édes, lesz még bőven időd, hogy teherbe ess. Tabitha és Pippa két oldalról átölelte, és gyengéden magukhoz szorították. – Terhes vagyok – zokogta Ashley. Ekkor barátnői még zavartabban néztek rá. Pippa fogott egy szalvétát és megtörölte Ashley könnyes arcát. Majd a barátnői türelmesen megvárták, amíg a lány újból meg tud szólalni.

– Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte egyenesen Pippa. – Szörnyen nézel ki, és egy ideje már csak árnyéka vagy önmagadnak. Mi volt ez a rettenetes frizura és ruha tegnap? Azelőtt ilyet soha nem vettél volna fel. Tabitha is felsóhajtott. – Azt hiszem, Pippa megpróbálja finoman a tudomásodra hozni, hogy nem tűnsz valami boldognak, Ash, és aggódunk érted. – Olyan szörnyen zavaros minden! – mondta Ashley zokogástól elcsukló hangon. – Egész nap ráérünk – nyugtatta meg kurtán Pippa. – Tehát mondd el végre, mi történt. Ekkor egyszerre minden kibukott Ashleyből. Mindent részletesen elmesélt a barátnőinek, egészen a megalázó nászéjszakáig, és azt, mindenképp szerette volna, hogy Devon belészeressen. Barátnőinek elakadt a szava a döbbenettől. Pippa szeme haragosan megvillant. – Ezt a gazembert! Gyűlölöm! – Én is, de még mennyire! – mondta egyetértően Tabitha. – Legszívesebben ott rúgnám meg, ahol a legérzékenyebb neki – csatlakozott Carly. – Remélem, nem akarsz tovább részt venni ebben a játékban – kérdezte Pippa. – Nem tudom, mit tegyek – felelte bizonytalanul Ashley. Carly megfogta a kezét.

– Nézz rám, édes! Te egy szép, szeretetre méltó, melegszívű nő vagy. Ha valakinek változnia kell, akkor ennek a kreténnek. Ez a fickó egyszerűen nem érdemel meg téged. – Pontosan – mondta Pippa bosszúsan. – Mondd meg neki, hogy felkészülhet a legrosszabbra. Tabitha átölelte Ashleyt, és magához szorította, majd letörölte arcáról a könnyeket. – Annyira szeretlek benneteket – mondta Ashley elcsukló hangon. – Nem is tudjátok, milyen nagy szükségem van rátok. – Bárcsak már korábban beavattál volna minket! – mondta Pippa. – Senkinek nem szabad egyedül átküzdenie egy ilyen nehéz időszakot. Ezért vannak a barátok. És ha korábban tudjuk, belerúgtunk volna ennek a szánalmas gazembernek a hátsójába. Ashley halványan elmosolyodott. – Mi lesz a következő lépésed, kedves? – kérdezte együtt érzően Tabitha. Ashley vett egy mély levegőt. Ezt még ő sem tudta pontosan. Vagy talán tudta, de elnyomta, mert nem tetszett neki a döntés, amelyet a szívével hozott. – Megmondom neki, hogy ez így nem fog menni – válaszolta csendesen. – Tehát elhagyod? – kérdezte Carly. Ashley felsóhajtott. – Nem tudnék együtt maradni egy ilyen férfival. Én olyat

érdemlek, aki szeret, és nem akar megváltoztatni. Annyira elegem van abból, hogy annak kell lennem, aki nem vagyok! Én mindig elégedett voltam magammal, de aki most lett belőlem, azt nem szeretem. – Nagyon helyes! – mondta Tabitha. – És ne aggódj a baba miatt. Mi itt vagyunk neked, és a szüleid is. Mindig itt leszünk, és vigyázunk a kicsire. Elmegyünk veled az orvoshoz, és ha kell, akár a szülőszobába is. – Jaj, hagyd abba, mert megint elbőgöm magam – mondta Ashley. – Szeretnéd, ha elkísérnénk Devonhoz? – kérdezte habozva Carly. – Lehet, hogy jobb lenne. Pippa remekül rá tud ijeszteni az emberekre, ha szükséges. Pippa elvigyorodott. – Nem – mondta Ashley. – Ezt egyedül kell elintéznem. Régen itt van már az ideje, hogy a saját kezembe vegyem az életem és a jövőmet. – Olyan büszke vagyok rád, Ash! – mondta Tabitha. – Mindannyian azok vagyunk – mondta egyetértőleg Pippa. – Ha szállásra van szükséged, csak mondd meg. Bármelyikünk jó szívvel befogad a házába. Ash végtelenül hálásan nézett a barátnőire. Bátorító szavaik új reményt adtak neki. Csak időre volt szüksége. Szerető családja, csodálatos barátai vannak, és egy gyermek a szíve alatt, aki miatt össze kell szednie magát. Abban a pillanatban, amikor a klinikán közölte vele a

nővér, hogy egy új élet növekszik benne, Ashley világa egy szempillantás alatt megváltozott. Mostantól mindent meg kell tennie, ami neki és a gyermekének a legjobb. Egyszerre megnyugodott. Természetesen még mindig össze volt törve a szíve, de már tudta, mit kell tennie. Az volt a feladata, hogy az utat, amelybe belevágott, önállóan járja tovább. Vége annak az időnek, amikor hagyta, hogy mások irányítsák. Devon alig tudott a munkájára összpontosítani. Már három fontos telefonról is megfeledkezett, és küldött egy e-mailt, ahol rosszul adta meg a címzettet. Nagyon aggódott Ashleyért. Nem örült neki, hogy e pillanatban is egyedül van otthon. De a lány ragaszkodott hozzá, hogy jöjjön el dolgozni, és megnyugtatta, hogy minden rendben van. Ennek ellenére Devonnak nagyon rossz érzése támadt. Valami nem volt rendben. Éppen a mobiltelefonjáért nyúlt, hogy felhívja Ashleyt, amikor nyílt az ajtó. A homlokát ráncolva felnézett. A titkárnője tudta, hogy jelenleg senkivel nem akar beszélni. Legnagyobb meglepetésére Eric Copeland lépett be az irodába, és nem éppen barátságos pillantással nézett rá. Odament Devon íróasztalához és rátámaszkodott. – Mit műveltél a húgommal? – kérdezte haragosan. Devon azonnal felállt a székéből.

– Miről beszélsz egyáltalán? Kezdek torkig lenni vele, hogy mindenkinek szabadkozzam, mert úgy gondolják, elkövettem valamit. Ha a partira gondolsz, azért mentünk el olyan korán, mert szörnyen fájt a húgod feje, és azt akartam, hogy kipihenje magát. Eric elutasítóan fújtatott: – Lehet, hogy nem tudod, de Ashleynek akkor vannak ezek a fejfájásai, ha boldogtalan, vagy nagy stressz alatt áll. A férfi szavai Devon számára felértek egy arculcsapással. Visszarogyott a székbe, Eric pedig közelebb lépett hozzá. – Nekem úgy tűnik, a húgom átkozottul boldogtalan – folytatta Eric. – Nem tudom, mi történt, de van szemem. Ash teljesen megváltozott, és valami azt súgja, hogy neked közöd van ehhez. – Lehet, hogy csak felnőtté vált – felelte hűvösen Devon. – Úgy tűnik, a családja nem tett jót neki azzal, hogy egész életében burokban nevelte. Eric undort kifejező tekintete Devon csontjáig hatolt. Szörnyen bosszantotta, hogy egy kívülálló beleszól a házasságába, ugyanakkor tudta, jobban teszi, ha végighallgatja Eric szemrehányásait. – Ashleyt a családja olyannak szereti, amilyen – mondta hidegen Eric. – Ő egy melegszívű, szép és szeretetre méltó teremtés. És senki ne akarja megváltoztatni! Aki így tesz, az nem érdemli meg. Sarkon fordult és elindult kifelé. Az ajtóból még egyszer

visszanézett. – Fogalmam sincs, miféle ördögi egyezséget kötöttél apámmal, de azt tudom, hogy átkozottul rossz ötlet volt tőle. Te nem a megfelelő ember vagy a húgom számára, mert akkor megbecsülnéd. Figyelni foglak, és ha Ashley állapota hamarosan nem javul, közbelépek. Tulajdonképpen nem akartam átvenni apám üzletét, de ha a húgom érdekét szolgálja, amit te egyértelműen veszélyeztetsz, akkor megteszem. Devon összepréselte az ajkát, de bólintott, jelezve, hogy megértette Eric szavait, aki ezután sötét tekintettel kiviharzott az irodából. A férfi köszönés nélküli távozása után Devon hallgatagon bámult ki az ablakon. Belül forrt benne a düh. A telefonra nézett, de most egyszerre félt felhívni Ashleyt. Hirtelen tudatosodott benne, hogy Ashley hetek óta nem hívta a munkahelyén. Nagyon régen nem szólalt meg a hárfajátékos csengőhang, amin kollégái olyan remekül mulattak. Még csak egy érzelmes SMS-t sem küldött neki. Tulajdonképpen eddig nem is igen gondolkodott ezen, mivel az esküvő óta egymást követték az események: a nászút, William visszavonulása, a fúzió, a jövőre vonatkozó tervek. Abból indult ki, hogy Ashley idővel megnyugszik. De most rossz érzéssel ébredt tudatára, hogy nyilvánvalóan tévedett. Ashley megváltozott.

A belső irodai telefon kattanása zökkentette ki gondolataiból. – Mr. Carter, a felesége van itt, és szeretne beszélni magával. Egy pillanatra Devon ereiben meghűlt a vér. – Kérem, engedje be! – mondta gyorsan, és felemelkedett a székből. Ashley soha nem tette be a lábát az irodájába, még az esküvő előtti időkben sem. Épp elindult az ajtóhoz, amikor a lány tétován belépett az irodába. Amint Devon meglátta az arcát, döbbenten megtorpant. Ashley szörnyen sápadt volt, és nagyon megviseltnek hatott. Szeme tompán fénylett, pillantása fáradt és megtört volt. Devon egyszerre szorítást érzett a szíve táján. Nagyon kellemetlen érzés volt. – Nem zavarlak? – kérdezte halkan a lány. – Persze hogy nem. Gyere, ülj le. Iszol valamit? A lány megrázta a fejét, és leült a vendégek számára fenntartott kis heverőre. – Beszélnem kell veled, Devon. – Rendben – felelte nyugodtan a férfi, majd leült a lánnyal szemben, és megpróbált olvasni Ashley szemében. Abban a szempárban, melyből valaha elevenség és vidámság sugárzott, s melyből most minden fény eltűnt. Ashley, akit amúgy a megtestesült optimizmusként ismert meg, most

szörnyen lehangoltan festett. Devon elszégyellte magát a gondolatra, hogy ez az ő műve. Most már bármit megtett volna, hogy visszakapja a régi Ashleyt. – Terhes vagyok – mondta kertelés nélkül, minden érzelem és az öröm legkisebb nyoma híján a lány. – De hát ez csodálatos! – felelte rekedtes hangon Devon. A lány arcáról azonban egészen mást olvasott le. Ashley a könnyeivel küzdött. – Nem bírom tovább – mondta végül megtört hangon. A férfi ijedten nézett rá. – Mire gondolsz? Jóllehet a lány kezei reszkettek, figyelemre méltó módon uralkodott magán. – Ezt a házasságot. Azt kérdezted, mennyi idő, mire működni fog. Az igazság az, hogy semennyi. Soha nem fog működni. Időbe telt, mire ezt megértettem. Én többet érdemlek ennél. Mindketten többet érdemlünk. Te egy olyan nőt, akit szeretni tudsz anélkül is, hogy belekényszerítenének egy házasságba. Én pedig egy olyan férfit, aki bolondul értem, és valóban el akar venni feleségül. Aki elfogad minden hibámmal és gyengeségemmel együtt. Aki szereti, és nem szégyelli a szertelen Ashleyt. Könnyek gördültek végig az arcán. – Azt gondoltam… el tudom érni, hogy megszeress, Dev. Ez nagy hiba volt. Nehezen ismertem be, hogy nem tudok más lenni, mint aki valójában vagyok. Még ha te a másik

oldalamat kedvelnéd is. De az nem az igazi Ashley, csak egy lélektelen művi változat. Ezt pedig nem tehetem magammal. Éppoly kevéssé, ahogy a gyermekemmel sem. Olyan nő és anya szeretnék lenni, akire büszke lehetek. Az embernek el kell fogadnia és szeretnie kell önmagát. Én pedig eddig olyannak szerettem magam, amilyen vagyok. Senki sem tökéletes, de én elégedett voltam magammal. A barátaim és a családom is. Egy nap találkozom majd egy férfival, aki szintén az lesz. Addig pedig inkább egyedül maradok, mint hogy együtt éljek valakivel, akinek feltételei vannak, hogy elfogadjon. A férfi megrendülten, földbe gyökerezett lábbal állt, miközben a lány elindult az ajtó felé. Egyszerre tudatosodott benne, hogy Ashley elhagyta. Az ajtó felé rohant, és a nevét kiáltotta. De az már becsukódott mögötte, Devon pedig ott állt letaglózva, kábultan. Iszonyatos érzés fogta el. Mit tett? Érezte, hogy elgyengül a lába. Visszabotorkált a heverőhöz, leült, és kezébe temette az arcát. Tönkretett valami nagyon értékeset, és ezt soha nem bocsátja meg magának. Nem érdemel részvétet. Mit tett ezzel a lánnyal, hogy bejön az irodájába, és úgy közli vele, hogy terhes, mintha egy fogorvosi kezelésről beszélt volna? Ő a hibás ezért.

Ő oltotta ki a napot, ő fojtotta el csírájában a boldogság minden sugarát. Cameronnak és Ericnek igaza van. Ashleynek is igaza van: nem érdemli meg őt. Úgy gondolta, hogy ő a mértéktelen arroganciájával pontosan tudja, mi a legjobb Ashleynek. Megpróbálta más emberré formálni őt, pedig már tökéletes volt. Közben pedig még azt se vette észre, mennyire hiányoznak neki azok a jellemvonások, amelyeket olyannyira kritizált benne. Az alkalmatlan időben történő telefonhívásai, hogy elmondja neki, mennyire szereti. Spontán, szeretetteljes megnyilvánulásai, a váratlan ölelések. A féktelensége, amikor társaságban voltak. Ashley nem azért takarította ki a lakást, mert akarta. Régi énjének minden nyomát igyekezett eltüntetni, mert azt hitte, ezzel szívességet tesz neki. Megpróbált tökéletes felesége lenni. Ő pedig azt hitte, azért, mert így akarja. Ashley amiatt vesztette el a fényét, mert ő, Devon a világ legnagyobb idiótája! A könnyeivel küszködött. Valami csodát kapott, ő pedig ostoba módon eldobta magától. Egyszerűen nem fogadta el a lány szerelmét, ehelyett azt éreztette vele, hogy nem elég jó számára. Devon nagyot sóhajtott. Még hogy a lány nem elég jó? Ő az, aki kész rémálom volt számára! Világosan emlékezett még arra az időre, amikor szemet vetett Ashleyre. Most megértette, hogy már akkoriban harcolt

az érzelmeivel. Mivel szerette őt. Csakhogy amit a leginkább szeretett benne, azt lerombolta. Hogyan várhatná tőle, hogy megbocsásson neki, ha ő maga sem tud megbocsátani saját magának? Nem érdemli meg Ashleyt. Valószínűleg tényleg jobb lesz, ha hagyja elmenni, hogy találhasson valakit, aki tiszteli, és nem úgy bánik vele, ahogyan ő. De nem. Annyira azért nem önzetlen. Tisztelte Ashleyt, és ha egy egész életre lesz is szüksége hozzá, akkor is jóváteszi, amit elkövetett ellene. Nem fogja hagyni, hogy egyszerűen örökre kisétáljon az életéből!

10. Ashley szorosabbra húzta magán a kabátot, miután kiszállt a szülei háza előtt a taxiból. Nem volt túl nagy kedve ehhez a beszélgetéshez, de minél előbb maga mögött akarta tudni. Ezen kívül vágyott már édesanyja szeretetteljes ölelésére. Devon többször is megpróbálta hívni, de végül kikapcsolta a telefonját, hogy nyugalma legyen tőle. Egyébként nem lepte meg, hogy a férfi beszélni akar vele. Valószínűleg kiselőadást akart tartani az önuralomról, majd nekiállt volna elmagyarázni neki, hogy igenis, élhetnének elégedett, józan házasságot, és a többi, és a többi. Csakhogy ő egyáltalán nem kielégítő, józan házasságra, hanem izgalmas életre vágyott. Egy olyan férfira, aki úgy szereti őt, amilyen. Meglehet, hogy soha nem fogja megtalálni, de akkor sem él együtt egy olyan fickóval, akit az apja választott ki a számára. Ezt pedig most kerek perec az édesapjának is meg fogja mondani. Bement a lakásba, és levette a kabátját. – Anya? – kiáltotta. – Apa? Gloria Copeland örömteli mosollyal kisietett a konyhából, hogy üdvözölje. – Szia, drágám! Mi szél fújt erre? Ha felhívsz, feltettem

volna már a teavizet. – Hol van apa? – kérdezte Ashley higgadtan. – Beszélnem kell vele. Illetve tulajdonképpen mindkettőtökkel. Gloria nyugtalanul megtorpant. – Szólok neki. Valami baj van? – Úgy is mondhatjuk. Édesanyja ijedten ránézett. – Ülj le a nappaliban. Azonnal jövünk. Amikor édesanyja eltűnt, Ashley bement a nappaliba és leült a kandalló elé. A lelkében olyan hideget érzett, hogy legalább kívülről szüksége volt egy kis melegre. Amikor nem sokkal később hallotta, hogy szülei belépnek a nappaliba, megfordult. – Ashley, édes kincsem, mi a baj? – kérdezte türelmetlenül az apja. Mindketten idegesnek tűntek, és aggódva nézték. Ashley vett egy mély levegőt. – Elhagytam Devont, és terhes vagyok. Gloria előbb levegő után kapkodott, majd ijedten szája elé emelte a kezét, William pedig kérdően összehúzta a szemöldökét. – Miért, mi a fene történt? – A te műved! – felelte keserűen a lány. – Hogy tehettél ilyet, apa? Hogy voltál képes ilyen szívtelen módon manipulálni minket? William kétségbeesetten égnek emelte a karját.

– A fenébe is! Direkt megmondtam neki, hogy tartsa a száját! – Azt tette. Magam derítettem ki az igazságot. Van fogalmad róla, milyen szörnyű érzés, amikor valaki a nászéjszakáján tudja meg, hogy a saját apja vásárolt férjet számára? – William, mi az ördögről beszéltek itt?! – kérdezte megütközve Gloria. Ashley megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy anyja semmit nem tudott az egészről. – Csak arról, hogy apa engem is belefoglalt a Tricorpszerződésbe – magyarázta Ashley meglepő nyugodtsággal. – Arra kényszerítette Devont, hogy vegyen feleségül. Különben nem kötötte volna meg vele ezt a szerződést. – A francba is, nem így volt! – fakadt ki William. – Úgy beszélsz, mintha… – Egyik kezével felindultan a hajába túrt. – Én csak a legjobbat akartam neked. Devon tökéletes társnak tűnt számodra. – De én tudok vigyázni magamra, és semmi szükségem egy olyan férfira, akit apám csak egy vonzó szerződéssel tudott rábírni, hogy elvegyen. Nekem olyasvalaki kell, aki szeret. – Ó, drágám! – mondta Gloria, amikor végre ismét szóhoz jutott. Odalépett a lányához, és szorosan átölelte. – Fogalmam sem volt róla. Ashley lehunyta a szemét, és szivacsként itta magába anyja szeretetét.

Gloria végül eleresztette, és megsimogatta a haját. – És mi a helyzet a terhességeddel? Mióta tudod? – Ma voltam orvosnál. Utána rögtön elmentem Devonhoz. – Ashley, nem akarod még egyszer átgondolni? – kérdezte kétségbeesetten William. – Gondold meg, mit teszel, kedvesem! Én megértem, ha dühös vagy, és mindenért vállalom a felelősséget. Devon soha nem akart becsapni téged. Az egész kizárólag az én ötletem volt. Ashley a könnyeivel küzdött. – De nem szeret olyannak, amilyen vagyok. Úgy gondolja, megbízhatatlan, impulzív és túl naiv vagyok. Más nővé akar formálni. Hogyan feltételezhetted, hogy ezzel a férfival akarok együtt élni? Hogy magyaráznám el később a lányomnak, hogy egy olyan férfival élek házasságban, aki nem becsül meg? Hogy neveljem arra, hogy legyen önbecsülése, ha az anyjának sincs? Gloria szeme szikrát szórt, ahogy haragosan a férjére nézett. – Szóhoz se jutok, William! Mégis mi a fenét gondoltál?! Ez már tényleg mindennek a teteje! William felsóhajtott. – Ashley, kérlek, ne haragudj rám! Én tényleg csak a legjobbat akartam neked. Te vagy az egyetlen lányom, és biztosítani szerettem volna a jövődet. Hibáztam, és végtelenül sajnálom. – Nem szeretném, ha szemrehányást tennél Devonnak,

amiért nem tud szeretni engem – mondta Ashley csendesen. – Ha úgy gondolod, ő a legmegfelelőbb személy a vállalatod élére, rendben van, de kérlek, engem ebből hagyj ki. A jövőben magam szeretnék dönteni a dolgaimról, és nem akarom, hogy továbbra is kihasználjanak. – Hidd el, hogy szeretlek, kicsim! Soha nem akartam neked fájdalmat okozni. Devon megpróbált lebeszélni a dologról, de nem hallgattam rá. Kért, hogy mondjam el neked, de én nyomás alatt tartottam. Mélységesen sajnálom. Könnyek szöktek Ashley szemébe. William habozva átölelte, és magához szorította. – Tudod, hogy anyádra és rám mindig számíthatsz, ha segítségre van szükséged. Itt leszünk mindkettőtök számára. – Tudom – suttogta a lány. – Én is szeretlek, apa. De mostantól fogva fenntartom a jogot, hogy magam kövessek el hibákat. Biztos vagyok benne, hogy szívből hoztad a döntésed, de így olyan férfiba szerettem bele, aki soha nem fog önmagamért szeretni. William eleresztette a lányt, akit azonnal édesanyja szorított ismét magához. – Küldjek valakit, aki elhozza a dolgaidat a lakásból? Tudod, hogy addig maradsz itt, amíg akarsz. Ashley megrázta a fejét. – Pippánál lakom, amíg kitalálom, hogyan tovább. Először olyan munka után nézek, amiből el tudom tartani magamat és a gyerekemet. Devonnak egyébként egyvalamiben igaza van.

Itt az ideje, hogy levegyem a rózsaszín szemüveget és szembenézzek a valósággal. Vajon meddig tér még ki Ashley az útjából? Devon nyugtalanul járkált fel-alá az irodájában. Mióta Ashley elhagyta, se dolgozni, se aludni nem tudott. Hiába próbálta elérni a lányt, minden igyekezete kudarcba fulladt. Mindenképpen vissza akarta kapni őt. Érezni az illatát, amikor belép a szobába. Látni a rendetlenséget, amit maga után hagy. Azt akarta, hogy megint boldog legyen. Látni szerette volna, hogy ismét mosolyog. Amikor nem az irodájában volt, a lakásában várta a lányt. De hiába. Pedig Ashley még a szekrényben lógó ruháit sem pakolta össze. A cipői, melyekből jó néhány pár volt, dobozokban várakoztak a ruhásszekrény tetején. Ha legalább fogadná a hívását, vagy válaszolna számtalan S MS -ei valamelyikére! Csak tudni szerette volna, jól van-e. Szörnyen aggódott érte. Ráadásul állapotos! Mi lesz, ha elkapja egy újabb komoly migrénroham? Ki fog gondoskodni róla? Bárcsak beszélhetne vele! Akkor megragadná a lehetőséget, és elmondaná neki, mennyire szereti. Hirtelen megszólalt a telefonja, ő azonnal utánakapott, és majdnem elbotlott izgatottságában. Azt hitte, Ashley az. Amikor látta, hogy a barátja, Rafael hívja, kis csalódást érzett. Sóhajtva megnyomta a hívásfogadás gombot, és

borúsan bejelentkezett. – Lány! – ujjongott a telefonba Rafael. – Egy csodaszép, négyezer grammos kislány! Egy órája született meg. Devon lehunyta a szemét, és próbálta lenyelni keserűségét. E pillanatban annyira irigyelte a barátját, hogy legszívesebben bevágta volna a sarokba a telefont. – Ez nagyszerű, haver! Hogy van Bryony? – Ó, remekül! Micsoda harcosnő! Olyan átkozottul büszke vagyok rá! Sokkal jobbak az idegei, mint nekem. Amikor a kicsi végre kidugta a fejét, majdnem elájultam. Hallod, haver, egy kis gyönyörűség. Szakasztott mint az anyja. – Kérlek, add át az üdvözletemet Bryonynak – mondta Devon. – Örülök nektek. – Minden rendben, Dev? Nem tűnsz valami feldobottnak, ha szabad megjegyeznem. Devon habozott. Nem akarta Rafaelt ezen az örömteli napon a saját nyomorával terhelni, de annyira ki volt merülve idegileg, úgy érezte, feltétlenül tanácsra van szüksége. – Tényleg nem vagyok az – felelte. – Ashley terhes, és elhagyott. – Hú, te jó ég! De hát én azt hittem, teljes szívéből szeret. Mi a fene történt? Hány hetes terhes? – Fogalmam sincs – felelte mogorván Devon. – Én már semmit sem tudok. Három nappal ezelőtt bejött az irodámba, hogy megmondja, állapotos és elhagy. – Őszintén sajnálom. Tehetek valamit érted?

Devon beült az irodaszékébe, az ablak felé fordult vele, és a kint tomboló hóvihart bámulta. – Igen. Adhatnál valami jó tanácsot. Vissza kell hódítanom őt, Rafe. Hosszú csend következett, majd Rafael hangosan felsóhajtott. – Rendben. Első kérdés: szereted, vagy inkább csak arról van szó, hogy mivel terhes, becsületből vele kell maradnod. Devon komolyan elgondolkodott. – Szeretem. Elcsesztem a dolgot, de szeretem. Természetesen nem fog hinni nekem, mert tényleg nagy hibát követtem el, Rafe. Te és Ryan hozzám képest kiscserkészek vagytok. – Hűha! Ez nem hangzik valami jól. – Nos, mit csináljak? – Na ja! Egyszer nekem is fel kellett tennem a kérdést, hogy nyerhetem el Bryony bocsánatát. Ekkor egy bölcs ember azt tanácsolta nekem, vagy adjak oda mindent, vagy pakoljak össze és menjek. – Hogy érted ezt? – Úgy, hogy fel kell vonultatnod az egész fegyvertáradat. Tegyél valami hihetetlent. Mutasd meg neki, mennyire komolyan gondolod a dolgot. Valami olyan gesztussal, amit nem érthet félre. Utána pedig borulj térdre előtte. Hidd el nekem, egyszer letérdelni nem olyan fájdalmas. Elvégre, ha visszafogad, úgyis egész hátralévő életedben térden csúszol

előtte. – Nagyon köszönöm a tippet – morogta Devon szárazon. – Mondd csak, nem kell véletlenül gondoskodnod a kis családodról? – A lányom épp alszik. De igazad van, visszamegyek hozzájuk. Tényleg ez a legcsodálatosabb érzés a világon, Dev! Úgyhogy emeld meg a hátsód, és te is vidd vissza a családodat oda, ahova tartozik. – Úgy lesz, és köszönöm, Rafe. – Nincs mit, haver. Bármikor. Devon visszatette a mobilt a zsebébe, és még egyszer végiggondolta barátja szavait. Adj oda mindent, vagy pakolj és menj. Elfogadhatóan hangzik. Most már csak azt kell kitalálnia, hogyan bizonyítsa be Ashleynek a szerelmét. Tudta, nincs a világon olyan, amit ne tenne meg, hogy a felesége még egy lehetőséget adjon számára. Ashley egy takaróba burkolózva ült Pippa heverőjén, és gyógynövényteát kortyolgatott, miközben kifelé bámult az ablakon. Két napja esett a hó, és puha fehér szőnyeggel borította be a várost. Nagyon vágyott a lakásába… jobban mondva Devon lakásába. Noha tulajdonképpen soha nem volt az otthona, hiányzott neki, amikor esténként kényelembe helyezték magukat a kandalló előtt, és megnéztek egy filmet. – Hahó, édes! – mondta neki Pippa, és leült mellé. – Még mindig olyan rosszul érzed magad?

Lehet, hogy csak a hormonok hatása volt ez is, de Pippa szeretetteljes gondoskodására könnybe lábadt Ashley szeme a meghatottságtól. A szó szoros értelmében tulajdonképpen nem költözött be barátnőjéhez, hiszen a ruhái és egyéb dolgai még Devon lakásában voltak. Pillanatnyilag Pippa ruháit viselte, és úgy tervezte, másnap reggel hozza el a sajátjait. – Nem tudom, miért vagyok ilyen zaklatott. Annyira feszültnek érzem magam, és még a kedvenc ételeimet sem kívánom. – Ajjaj, az már baj – felelte Pippa, majd habozott egy pillanatig, mielőtt folytatta: – Beszéltél már Devonnal? Ashley sóhajtva letette a csészéjét. – Nem. Ahhoz túl gyáva vagyok. – Nem vagy az – ellenkezett Pippa. – Nagyon nagy bátorság kellett ahhoz, hogy egyszerűen besétálj az irodájába, és a képébe vágd, hogy mi az ábra. Én nagyon büszke vagyok rád. Ha nagylány leszek, olyan szeretnék lenni, amilyen te vagy. Ashley ismét könnyekben tört ki. – Jaj, most már tényleg össze kell szednem magam – szipogott. – Te vagy a legbátrabb és legfelelősségteljesebb ember, akit ismerek, Pippa. Okos vagy, és a legjobb barát, akit kívánhat magának az ember. – Mégis szingli vagyok – húzta el a száját Pippa. Ashley elvigyorodott.

– Igen, mert átkozottul válogatós vagy. Tanulhatnék tőled. Pippa komolyan ránézett. – Ashley, neked fogalmad sincs, milyen különleges ember vagy. Amikor mi még mindannyian önmagunkat kerestük, és próbálgattuk a srácokat, te már tudtad, ki vagy és hogy mit akarsz. Van önbecsülésed és semmibe nem bocsátkozol bele, amit nem szeretnél. Csak mert Devon gazembernek bizonyult, aki meg akart törni téged, még messze nem jelenti azt, hogy hibát követtél el. Lehet, hogy egy pillanatra elvétetted az irányt. De akkor sem hagytad, hogy más emberré formáljon. Ashley elmosolyodott, de magában azon töprengett, vajon Pippa nem téved-e. Elvégre, még ha nem hajlandó is elfogadni, Devon hatására igenis megváltozott. Soha nem lesz már ugyanaz az ember, aki a találkozásuk előtt volt. Ám ilyen az élet. Emberek és események megváltoztatnak minket. A lényeg, hogy miként kezeljük ezt. Amikor csengettek az ajtón, Pippa idegesen elhúzta a száját. – Vársz valakit? – kérdezte tőle Ashley. Pippa felállt. – Nem. Megnézem, ki az. – Te csak maradj itt! – mondta Ashley és félretette a takarót. – Elvégre egész nap talpon voltál, miközben én csak heverésztem és sajnáltam magam. Pippa a szemét forgatta, de végül hálásan lehuppant a

heverőre. Amikor Ashley kinyitotta az ajtót, elakadt a szava. Devon állt előtte. A kabátján és a haján hópelyhek csillogtak. Sem sapka, sem sál nem volt rajta, és igen megviseltnek hatott. – Helló, Ash! – üdvözölte a lányt. Ashley úgy szorongatta a kilincset, hogy elkezdtek zsibbadni az ujjai. – Hm, szia! Hát te mit keresel itt? A férfi szárazon felnevetett. – Egy hete nem láttam már a feleségemet. Nem válaszol az S MS -eimre, nem fogadja a hívásaimat. Fogalmam sincs, hogy van. Most pedig, hogy végre megtaláltam, azt kérdezi tőlem, mit keresek itt. Ashley idegesen nyelt egyet, de megőrizte higgadtságát. Tudta, aljas dolog tőle, hogy hagyja a férfit kint a hidegben ácsorogni, de még nem akarta beengedni. – Reggel terveztem elmenni hozzád, hogy elhozzam a dolgaimat – mondta csendes, reszkető hangon. – Persze, ha neked is jó. – Nem. Nekem egyáltalán nem jó! – fakadt ki a férfi. A lány tágra nyílt szemmel nézte, és hátrébb lépett. – Beszélhetnénk valahol, Ash? Ashley automatikusan megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy jó ötlet. A férfi összepréselte az ajkát. – Úgy, tehát nem hiszed. Az én gyermekemet hordod a

szíved alatt. Házasok vagyunk. De te úgy gondolod, nincsen semmi megbeszélnivalónk? A lány lehunyta a szemét, és a homlokára szorította a kezét. – Ash, minden rendben? – kiáltott Pippa, és a következő pillanatban felbukkant mögötte. – Ki az? Ashley megfordult. – Minden rendben, Pip. Devon az. Pippa arcvonásai azonnal megkeményedtek, de Ashley felemelte a kezét, hogy nyugalomra intse. Pippa habozva visszaindult a nappaliba. – Hívj, ha szükséged van rám! Ekkor Ashley ismét Devonhoz fordult. – Tudom, hogy beszélnünk kell. De nem vagyok biztos benne, hogy ez most sikerülni fog. Hidd el nekem, Dev, egyáltalán nem vagyok könnyű helyzetben. A férfi vonásai megenyhültek. Előrébb lépett, mire hó hullott a hajáról a padlóra. – Tudom, bébi, de szépen kérlek! Annyi mindent el kell mondanom neked. Oly sok mindent szeretnék mutatni. De erre csak akkor van lehetőségem, ha szóba állsz velem. Kérlek, ajándékozd nekem még ezt a délutánt! Ha utána még mindig azt akarod, hogy ne legyen többé közünk egymáshoz, akkor visszamegyünk együtt a lakásba, és én is segítek neked összepakolni. A lány meglepetten meredt rá. A férfi könyörgő hangja

megzavarta. És a szeme… annyira szomorú volt. – Én… akkor én hozom a kabátom – mondta tétován. A férfi egyszerre megkönnyebbültnek hatott, és mintha visszaköltözött volna a remény fénye a szemébe. – Én pedig az egyik cipődet. Elhoztam párat a lakásból. Nem tudtam, melyiket szeretnéd majd felvenni, ezért egyszerűen felkaptam hat párat a melegebbekből. Ott vannak a csomagtartóban. Miközben a lány elképedve nézte a férfit, érezte, hogy ismét melegség tölti el a szívét. – Ez csodálatos. Akkor egy csizmát veszek fel. – Azonnal. Várj itt! Nem szeretném, ha elcsúsznál a síkos úton. Azzal megfordult és az autójához sietett. Ashley derűsen figyelte, ahogy a csomagtartóban kotorászik a megfelelő dobozt keresve. Ekkor tudatosodott benne, hogy még mindig az ajtóban áll. Mivel a hideg csípni kezdte az arcát, becsukta az ajtót és visszament a lakásba. A nappaliban elvett egy kefét az asztalról, és sietve megfésülte vele a haját. – Ash? Mit történik itt? – kérdezte Pippa. – Nem tudom pontosan. Devon beszélni akar velem. Azt akarja, hogy töltsem vele a délutánt. Azt mondja, eljön velem a lakásba, és segít összepakolni. Valahogy olyan… furán

viselkedik. Pippa káromkodott egyet. – Még szép! – Azt hiszem… beszélek vele. – Rendben, de később hívj fel! – mondta Pippa. Ashley küldött neki egy csókot a levegőben, kihalászott egy sálat a szekrényből, felvett egy sapkát, és az ajtóhoz sietett. Amikor kinyitotta, Devon egy téli csizmával a kezében állt előtte. El akarta venni tőle, a férfi viszont lehajolt elé. – Majd én. Ashley fél kézzel megtámaszkodott a férfi vállán, és felemelte az egyik, majd a másik lábát. Miután Devon felhúzta rá a pár csizmát, megfogta a kezét, levezette a lépcsőn, ki az utcára, majd segített neki beszállni a kocsiba. – Hova megyünk? – kérdezte Ashley, miközben a férfi besorolt a forgalomba. – Majd meglátod. Ashley halkan felsóhajtott. Devon megfogta a kezét, majd ujjaik egymásba kulcsolódtak. – Bízz bennem, Ash! Tudom, hogy nincs jogom erre kérni téged, de kérlek, bízz bennem! Csak még most az egyszer. A lányt mélyen érintették a férfi őszinte szavai. Éppolyan törődöttnek látszott, ahogyan ő érezte magát. Sőt mintha Devon még nála is jobban szenvedett volna. Amikor megálltak az állatmenhely meglepetten nézett a férfira.

előtt,

Ashley

– Miért jöttünk ide, Dev? Devon kiszállt, megkerülte az autót és felé nyújtotta a kezét. – Gyere! Szeretnék neked mutatni valamit. Kisegítette Ashleyt a kocsiból, majd együtt elindultak az öreg épület bejárata felé. Odabenn a lány orrát azonnal megcsapta az állatok ismerős szaga. Amikor meglátta Harryt, a kandúrt, ahogy összegömbölyödve alszik a fogadóasztalon, nagyot dobbant a szíve. A macska a menhely nem hivatalos kabalája volt, melyet mindenekelőtt az idelátogató gyerekek szerettek nagyon. Ashley legnagyobb meglepetésére ezután Devon végigvezette a recepció mellett elhaladó folyosón, mely mindkét oldalán tele volt ketrecekkel. Devon soha életében nem járt még a menhelyen. Hogyhogy ilyen jól kiismeri magát itt? A férfi megállt egy ajtó előtt, mely mögött egy nagy helyiség volt. Ebben tartották azokat az állatokat, amelyek rövidesen új otthont kapnak, és itt kicsit hozzászokhattak a szabad mozgáshoz. Devon izgatottan nézett Ashleyre, és végül kinyitotta az ajtót. Odabent Molly meg az állatmenhely többi önkéntes alkalmazottja állt, és vidáman üdvözölték őt. – Mi történik itt? – kérdezte Ashley elképedve. – Üdvözöld az új munkatársaidat – mondta Devon. – Mostantól te vagy a Copeland Állatmenhely igazgatónője.

Ashley tágra nyílt szemmel meredt Mollyra és a többi mosolygó kollégára. Tekintete végül ismét Devonra vándorolt. – Ezt nem értem. Mégsem zárunk be? Molly odalépett hozzá és szívélyesen átölelte. – Nem. Hála a férjednek, aki felkarolt minket, és támogatni fog anyagilag, hogy a menhely tovább működhessen. Sőt annyi pénzünk van, hogy már reklámra is telik, és az állatokról is jobban tudunk gondoskodni. Ashley kibontakozott Molly öleléséből és Devonhoz fordult: – Mindezt értem tetted? – Még azelőtt, hogy elhagytál volna – felelte kicsit szomorúan a férfi. – A parti estéjén beszéltem apáddal, és közöltem vele, hogy csak akkor veszem át a helyét a vállalatnál, ha támogatja az állatmenhelyet. Ashley elképedve nézte. Legszívesebben a karjába repült volna. – Tudom, milyen sokat jelentenek neked az állatok, Ash. A lány szemébe könnyek szöktek. Annyira szerette ezt a férfit! – Köszönöm szépen – suttogta. – Nem is tudom eléggé megköszönni neked. Számomra ez jelent mindent. – Számomra pedig te jelentesz mindent – felelte gyengéden Devon. A lány szíve akkorát dobbant, hogy a mellére kellett tennie

a kezét, hogy megnyugodjon. Mielőtt megkérdezhette volna tőle, hogy érti, amit mondott, Devon a többiek felé fordult: – Amilyen szívesen itt maradnánk, hogy ünnepeljünk magukkal, annyira gyorsan kell tovább indulnunk Ashleyvel. Miután elbúcsúztak a kollégáktól, Devon ismét az autóhoz vezette Ashleyt. Amikor beült az autóba, éppolyan ideges, mint reménykedő volt. Devon valahogy megváltozott. – Hogy értetted, Dev? – kérdezte óvatosan, mikor elindultak. – Amit az imént mondtál: hogy én jelentek mindent számodra. A férfi szorosabban megmarkolta a kormányt. – Pont úgy, ahogy mondtam, Ash. Sok mindent szeretnék még mondani neked, de kérlek, légy türelemmel. Nem autóban ülve szeretném folytatni ezt a beszélgetést úgy, hogy a vezetésre kell figyelnem, és közben nem láthatlak és érinthetlek. De van egy hely, ahol mindent zavartalanul megbeszélhetünk. Ashley érezte, hogy kiszárad a szája. Mélyen érintette a férfi komoly hangja. – Rendben. Akkor menjünk. Devonnak vissza kellett fognia magát, hogy ne hajtson túl gyorsan. Szorította az idő, mivel hamarosan besötétedett. Ám csúszósak voltak az utak, ő pedig semmiképp nem akarta

veszélyeztetni a felesége és a gyereke testi épségét. Az ő felesége és az ő gyereke. Már magukban a szavakban hatalmas erő rejlett. Ő volt az a nő, akit annyira szeretett, és akinek mégis annyi szenvedést okozott. És a gyermekét hordta a szíve alatt. Mi lesz vele, ha netán nem kap tőle egy második lehetőséget? Ezzel a gondolattal nem mert és nem akart szembenézni, mivel félt, hogy beleőrülne. Ashley olyan szép volt. Ugyanakkor olyan szomorú. Devon arra vágyott, hogy a lány végre megint nevessen, és boldog legyen. De még jobban vágyott arra, hogy Ashley vele legyen boldog. Sokáig tartott az út a Connecticut államban lévő Greenwichbe, de közben alig váltottak néhány szót. Mindketten feszültek voltak. Amikor elérték a kis tanyát, amelyet Devon meg akart mutatni Ashleynek, már csak rövid idejük volt sötétedésig. Ráhajtott egy feljáróra, majd megállt. Kiszállt és megkerülte az autót, hogy Ashleyt is kisegítse. Utána megigazította a lány sálját és sapkáját. A hófedte vidék olyan volt, mint valami romantikus, mesebeli táj. – Csodaszép itt – mondta elbűvölten a lány. A szeme ragyogott az elragadtatástól, ahogy a távoli, hófedte dombokra pillantott. Az arcán megjelenő álmodozó

mosoly felmelegítette Devon szívét. Mostantól minden nap ilyen elégedettnek és boldognak kell látnia Ashleyt. Szorosan magához vonta, miközben továbbindultak a ház felé vezető kanyargós úton. Devon szíve majd kiugrott a helyéből. Maga felé fordította a lányt, és mélyen a szemébe nézett. – Ash! Megköszörülte a torkát. A lány félrehajtotta a fejét, s fürkészőn ránézett. – Igen, Devon? Az esti csendben oly tisztán szólt a hangja, akár egy csengettyű. Devon szörnyen érezte magát, hogy itt áll előtte, és egy szót sem tud kinyögni, miközben annyi mondanivalója lenne. Egyszerűen nem tudta, hol kezdje. Végül összeszedte a bátorságát. – A fenébe is, szeretlek! Próbálom összekapargatni a fejemben, hogy mit akarok mondani, de csak az jut eszembe, hogy szeretlek, és nem tudok élni nélküled. Kérlek, Ash, ne tűnj el az életemből! A lány döbbenten meredt rá. Szóra nyitotta a száját, de aztán megint becsukta, és értetlenkedve csóválta a fejét. És ekkor hirtelen minden fájdalom, minden szenvedés megjelent a tekintetében. Mintha minden rossz emlék egyszerre éledt volna újjá legszívesebben térdre rogyott

benne, Devon pedig volna előtte, hogy a

bocsánatáért esedezzen. – Miért? – kérdezte csendesen Ashley. – Ha valóban engem szeretsz, miért akarsz megváltoztatni? Te nem azt szereted, aki valójában vagyok, Dev, hanem a tökéletes feleséget, akit elképzeltél magadnak. Márpedig elárulok neked valamit: én nem az vagyok. És soha nem is leszek az. – Életem legnagyobb hibája volt, hogy meg akartalak változtatni. Amikor rádöbbentem, mekkora idióta vagyok, törni-zúzni tudtam volna magam körül. A lány vállára tette a kezét, és mélyen a szemébe nézett. – Te vagy a legszebb és legbájosabb teremtés, akivel valaha találkoztam, csak nem láttam, mert nem akartam meglátni. Amikor apád azt javasolta, hogy vegyelek feleségül, nagyon rossz néven vettem tőle. – Akkor már ketten vagyunk – dünnyögte Ashley. – Azért viselkedtem olyan gyerekesen és ostobán, mert belekényszerítettek ebbe a házasságba, és úgy éreztem, még nem jött el az ideje. Nagy hiba volt. Aztán a nászúton, amikor rájöttél az igazságra, semmiképp nem akartalak megbántani, de kutyaszorítóba kerültem. Akkor te az érzéseimről faggattál. Olyan érzésekről, melyeket még magamnak sem mertem beismerni. Ezért voltam olyan hűvös. Valójában azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint azelőtt, de a tehetetlenség érzése nélkül, mely valahányszor eltöltött, ha a szerelem került szóba. Sóhajtva eleresztette a lány vállát, hátrébb lépett, és a

szemébe nézett. – Amúgy is felzaklatott az egész családod. Még most sem tudom megfelelően kezelni őket. Én egyszerűen nem szoktam hozzá egy ilyen nagy, szerető családhoz, amelyik nem ment tönkre, hanem tökéletesen működik. Apád folyton a fiának szólított, és azt akarta, hogy elvegyelek feleségül. De én mindig azt gondoltam, hogy nem illünk egymáshoz. Mert én nem vagyok elég jó, és nem érdemellek meg. De pontosan ez dühített, mivel azután, hogy eljöttem otthonról, nem akartam többé ilyet érezni. Megijesztettél, Ash. Berobbantál az életembe, és a feje tetejére állítottad azt a spontán stílusoddal. Nem tudtalak ellenőrzésem alatt tartani és átformálni, hogy passzolj a kirakatéletembe, jóllehet megpróbáltam. Abból indultam ki, hogy nem leszel túl nagy befolyással rám. Tudod, egyáltalán nem tetszett, hogy elgyengül a térdem, valahányszor beléptél. Gondoltam, ha hűvösebb leszek, és megakadályozom, hogy mindig olyan sugárzóan járj-kelj a világban, akkor könnyebben úrrá leszek a saját reakcióimon is. Mint amikor rám mosolyogtál, nekem pedig majd kiugrott a szívem a helyéből. – Ó! – suttogta a lány. – Fogalmam sincs, mit mondhatnék, Devon. Nem sejtettem, hogy ilyen rossz hatással vagyok rád. A férfi megrázta a fejét. – Jaj, dehogy, Ash! Hát nem érted? Te vagy az a nő, aki a legjobban illik hozzám.

Nem tudott tovább uralkodni magán. Karjába vette és olyan szorosan magához húzta a lányt, hogy az orruk hegye majdnem összeért, és arcán érezte meleg leheletét. – Te vagy a világom, az életem. Nem tudnám többé elképzelni nélküled az életem. És nem is akarom. Nincs mentség arra, amit tettem. Idiótán, ostobán és nevetségesen viselkedtem. Megígérem, hogy ez soha többé nem fordul elő. Ha visszafogadsz, minden nap bebizonyítom neked, hogy egyedül te vagy életem középpontja. Ashley tágra nyílt szemmel nézte. Arca piros volt, szemében könny csillogott. De nem sírt. Amikor végül szóra nyitotta a száját, Devon egy csókkal fojtotta belé. Majd reszketve magához húzta. – Most ne mondj semmit! – suttogta. – Először még szeretnék mutatni neked valamit. Megfogta a lány kezét, és elindultak lefelé egy ösvényen. Egy kanyar után egy domb bukkant fel előttük, melyen egy pompás ház állt. Ashnek elakadt a lélegzete. Ekkor kutyaugatást hallott. Csodálkozva nézett Devonra. A következő pillanatban két kutya rohant feléjük izgatott ugrálással. – Mac! Paulina! Ash letérdelt, hogy üdvözölje és átölelje a két kutyát, amik barátságos vakkantásokkal nyalogatták az arcát. – Hogy kerültek ide? – suttogta meghökkenve Ashley. Devon a domb felé pillantott, ahol Cameron állt. Hálásan

intett a barátjának, majd ismét Ashleynek szentelte magát, akinek arcáról kimondhatatlan öröm sugárzott. Ekkor a két kutya ráugrott, ő pedig nevetve zuhant a hóba. Devon óvatosan felsegítette, és megpróbálta távol tartani tőle a két kutyát. – Ők is a házhoz tartoznak. Ashley leverte kabátjáról a havat, és a dombra meredt. – Ez… a tiéd? – kérdezte habozva. – Nem. A tiéd. A lány csodálkozva nézett rá. – Komolyan? Tényleg? Hogyhogy? Miért? Mikor? A férfi elmosolyodott, és ismét magához húzta. – Egy házra vágytál, mely előtt majd gyerekek és állatok hancúrozhatnak, de én egyszerűen figyelmen kívül hagytam ezt a kívánságod, mert nem akartam, hogy megváltozzon az életem. Azt gondoltam, hogy a lakás engem teljesen kielégít, de valójában én csak ott akarok élni, ahol te vagy, és ahol boldognak látlak, Ash. Bármit megtennék, hogy visszanyerjem a szíved. – Ó! – suttogta a lány. – Nem tudom, mit mondjak, Dev. Itt állsz, és azt sorolod, amiről mindig álmodtam. Mennyire szívesen hinnék neked! De félek. A férfi szorosan magához húzta, és homlokát az övéhez szorította. – Szeretlek, Ash, és ezen nem változtathat semmi. Tökéletes idióta voltam. Ezért akartam, hogy adj egy

lehetőséget. Hogy bebizonyíthassam neked, életem minden napján szeretni foglak. Téged és a gyerekünket. – Tehát örülsz a babának? – Kimondhatatlanul. El sem tudok képzelni szebbet annál, hogy a gyermekeinkkel boldogan éljünk ebben a házban. – Ez az elképzelés nekem is tetszik – mondta sugárzó arccal a lány. A férfi félresimított egy tincset a lány arcából, és gyengéden megcsókolta. – Szeretlek – mondta neki. – Jobban, mint valaha el tudtam volna képzelni. Természetesen félek is, de a gondolat, hogy nélküled éljek, még ijesztőbb számomra. Adj egy lehetőséget magunknak, Ash! A lány átkarolta a vállát, és fejét a férfi mellkasára hajtotta. – Én is szeretlek, Dev. Bár képes voltál szörnyen megbántani, de egyedül te tehetsz engem a világ legboldogabb emberévé is. A férfi magához szorította. – Azt akarom, hogy megint vidám és boldog legyél. És mindent meg fogok tenni ezért. A lány kihívóan rámosolygott. – Akkor miért nem mutatod meg végre a házat? A férfit végtelen megkönnyebbülés töltötte el. Nem is találta hirtelen a megfelelő szavakat. Eltartott pár pillanatig, míg végre meg tudott szólalni. – Boldogan megmutatom neked.

A lány belékarolt, és együtt sétáltak fel az úton a házhoz. – El tudod képzelni, hogy a gyerekeink itt fognak játszani majd a kutyákkal? – kérdezte áhítattal a lány. A férfi gyengéden, szeretetteljesen megcsókolta a homlokát. – Igen. És tudod, hogy mi a legjobb? A lány kíváncsian ránézett. – Hogy minden nap látják majd anyjuk sugárzó mosolyát, mellyel napról napra beragyogja apjuk életét. VÉGE