STUDIA CAROLIENSIA
2009. 1 . (X.)
89–95.
KUNKLI ENIKŐ AZ AFFIRMATÍV BESZÉDHAGYOMÁNYTÓL VALÓ ELTÁVOLODÁS VÁLTOZATAI A 19. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK KISREGÉNYIRODALMÁBAN Előadásom készülő disszertációm bevezetésének illetve körvonalazódó eredményeinek rövid áttekintése. Disszertációmban a XIX. század második fele kritikusi kánonjának a magyar regény műfaja kapcsán kialakult álláspontját illetve egy új műfaj/írásmód megjelenéséhez való viszonyulását vizsgálom. Előadásomban, miután megvilágítom, mit értek a vizsgálódásaim kiindulópontjául szolgáló affirmatív beszédhagyományon, összefoglalom ennek az új írásmódnak a sajátosságait, s végül levonom e kettő összevetéséből származó következtetéseimet. I. Az affirmatív beszédhagyomány és a kiengesztelődés normája A XIX. század második fele néhány kisregényének együttolvasási lehetőségeit latolgatva a kor kritikusi kánonját leginkább meghatározó szempontok számbavétele elkerülhetetlennek tűnik. E kritikusi kánonnak az alakulása/kialakulása részben a század első fele kritikusi hagyományainak folytatásaként értelmezhető. Ez utóbbi a regényműfaj (Abafi, A Bélteky-ház) magyar megjelenéséhez, valamint a korszak reform- és függetlenedési törekvéseihez kötődik. Az előadás kötött időkeretei miatt ennek a folytatólagosságnak a részletes bemutatásától eltekintek, s csak jelzésként utalok Bajza regényelméletének szempontjaira, Szontagh Gusztáv, Toldy, illetve a Szépirodalmi Szemle kritikusai: Henszlmann, Pulszky és Erdélyi a század második felének kritikusi beszédét nagyban befolyásoló szempontjaira, kritikáira, műismertetéseire, a regény illetve a dráma műfaji jellemzőit tisztázni kívánó törekvéseire. Ami a szabadságküzdelem utáni évtizedekben a magyar irodalmi kritikai diskurzust illeti, elmondható, hogy − reformkori hagyományok nyomán − tudatosan vállal fel és törekszik egyfajta létigenlő funkció betöltésére, s részben ennek köszönhető, hogy megjelenik a törekvés olyan egységes kritikusi beszéd kialakítására, amely nem tekint el a társadalmi, társaséletbeli, a magyar nemzetközösség sorsát s feladatvállalását érintő kérdésektől. Példaként lehet említeni a kor kritikusi szemléletét befolyásoló Gyulait, aki az ötvenes évek irodalmi diskurzusát illetően vallja, hogy ennek a reformkor irodalmának mintájára kell formálódnia a tekintetben, hogy nem politikai eszméket kell hirdetnie, hanem hatékonyan részt kell vennie a társadalmi beállítódás kialakításában, irányt adva ezzel egyfajta politikai, közéleti gondolkodásnak is. Ennek megvalósítására olyan egységes(nek) tűnő szempontrendszer körvonalazódik, amely értékkijelölő beszédhagyomány nevében formálódik. Studia Caroliensia 2009. 1.
89
KUNKLI ENIKŐ
Dávidházi Péter ezt Arany, Kemény, Gyulai, Erdélyi, Toldy nevéhez kötve a kiengesztelődés normájának hívja. 1 Azonban meg kell jegyezni, hogy szépirodalmi műveikben magának e normának a „szorgalmazói” is gyakran eltekintenek saját kritikusi szempontjaiktól, vagyis e norma a szó szoros értelmében véve nem tekinthető kizárólagosnak és egységesnek, inkább egyfajta tendencia jelölőjének a kritikai beszédben. Ami pedig a szépirodalmi diskurzust illeti, elmondható, hogy gyakorlatilag nem létezik olyan etalon mű, amelyben e normák bevagy kiteljesülését tisztelhette volna a korabeli vagy tisztelhetné a későbbi kritika. Munkafogalomként való bevezetése azonban indokolt lehet annak vizsgálatához, hogy milyen jellemzők köthetik össze a 19. század második felében megjelenő kisregények szövegkorpuszát. A korabeli kritikusi munkák tanulmányozása során a kiengesztelődés normaösszefüggéseit vizsgálva Dávidházi meggyőzően bizonyítja, hogy ennek tárgy-, ábrázolás-, hatáskritikai és világnézeti kritériumai vannak. A tárgykritikai szerint a művön belüli világ megjelenítésének vannak bizonyos szerkezeti vonzatai. Ami jelen előadás összefüggésében fontos, a jó kifejlettel, a történet menetéből szervesen következő lezárás kérdésével kapcsolatos. Az ábrázolás-kritikai összefüggések közül a költői vagy költött világ „belső valóságán” alapuló költői igazságszolgáltatás tételezése a legfontosabb. A hatáskritikai összefüggés a mű és befogadó viszonyában fogalmaz meg kritériumot: a műnek a megnyugvás érzetét kell felkeltenie a befogadóban. A világnézeti vonatkozás pedig azt jelenti, hogy kritikai diskurzus a kiengesztelődést „a keresztyén rezignáció”, a gondviseléshit és a katarzis mint ókori befogadás-lélektani, műfaj-poétikai és hatáskritikai norma nevében is számon kéri a művön.
Ezekhez kapcsolódik a műbeli világ szereplőinek jellemére vonatkozó elvárás: sem a túl egynemű: nagyon jó vagy szélsőségesen rossz, sem a túl különös jellemvonásokkal felruházott karakterek nem alkalmasak arra, hogy a befogadó számára hiteles értékek közvetítőiként jelenjenek meg, lehetővé téve a „morál érvényesülését.” Tehát a szereplők megjelenítésénél a küzdő és szenvedő jellemvonások hangsúlyozásával lehet az olvasót erkölcsi belátásokhoz juttatni, cselekvő példát mutatni. Az erkölcsi belátás mind a közösségre vagy nemzetre, mind az egyénre vonatkozóan a világnézeti beállítódásra vonatkozik. A korszak uralkodó kritikai paradigmája összességében tehát a kötelességelven nyugvó erkölcsi rend- és az erre alapozott világ-/társadalmirend-képzet nevében fogalmazódik meg. Ezt a beszédhagyományt hívom a továbbiakban affirmatívnak. 1
DÁVIDHÁZI Péter, Megváltástan és katarziselmélet határán: a „kiengesztelődés” mint közös világnézeti norma = D. P., Hunyt mesterünk Arany János kritikusi öröksége, Bp., Argumentum Kiadó, 1992, 222–239.
90
Studia Caroliensia 2009. 1.
AZ
AFFIRMATÍV BESZÉDHAGYOMÁNYTÓL VALÓ ELTÁVOLODÁS
II. Az új írásmód jellemző sajátosságai, amelyek együttolvashatóvá teszik a vizsgált szövegkorpuszt Az 50-es évek elejétől kezdve megfigyelhető egy olyan regényvonulat kialakulása, amely új írás/szólásmódot jelent be a regény hazai alakulástörténetében. A szóban forgó regényvonulatból disszertációmban a következő művek értelmezésére vállalkozom: Kemény Zsigmond: Férj és nő (1851), Reviczky Gyula: Apai örökség (1884), Bródy Sándor: A nap lovagja (1902), Gárdonyi Géza: Az öreg tekintetes (1905). Azonban a 19. századi kisregény-irodalom olyan darabjai is e vonulatba illeszthetők, mint Gyulai Pál Egy régi udvarház utolsó gazdája (1857), Tolnai Lajos Andrásffy Henrik, magyar író (1867) és Az ötforintos (1867), Mikszáth Kálmán Beszterce ostroma (1894), A sipsirica (1902), Ambrus Zoltán Giroflé és Girofla (1891) és Solus eris (1905) című művei. E regényváltozatok műfaji jelölésére Bécsy Tamás drámaelméleti terminológiája nyomdokain haladva a középpontos kisregény elnevezést alkalmazom. 2 A kisregény műfaj-meghatározás valószínűsíthetően eredetileg a terjedelemre vonatkozóan alakult ki. Mindazonáltal értelmezésem szerint vannak olyan egyéb tematikai, szemléleti, technikai, narratopoétikai szempontok is, amelyek más oldalról is felmutatják e műfaj elkülönítésének indokoltságát. A középpontosság mint e kisregények fő jellemzője szövegépítkezési mechanizmusuk jellemzőire mutat rá. Miként Bécsy drámaelmélete szerint a középpontos dráma szerveződésében a mellékszereplők olyan, legtöbbször egyetlen alak/középpont köré csoportosulnak, akihez képest lehet meghatározni őket, e kisregények is egyetlen szereplő élettörténetére, szocializációs jellemzőire, identitásalakulására koncentrálva egyetlen történetet bontakoztatnak ki lineáris időrendben, az elmondáshoz legszükségesebb mellék(szereplői)szálaknak csak jelzésszerű felvillantásával. A középpontos drámával való párhuzam másrészt a főszereplő eszköztelenségében, tehetetlenségében, passzivitásában rejlik. Miként a középpontos drámában, a főalak e középpontos kisregényekben sem áll szemben a környezetével, mert nincs hozzá sem eszköze, sem lehetősége. E kisregények főszereplőinek egyetlen lehetőségeként az alkalmazkodás/nem alkalmazkodás alternatívája mutatkozik meg. Az említett művek az egyénné válás, egyéni életelbeszélés és az egyénről szóló elbeszélések, szólamok, valamint az identitásvesztés folyamatának tematizálásán keresztül egyrészt magának a (valamire való rá-) eszmélésnek, egy addig nem létező tapasztalati belátásnak, valamint az önelbeszélés narratív mintái következetességének szükségességét jelenítik meg az egyén szintjén. Másrészt, ezzel összefüggésben, egyfajta új irodalmi szólásmód megtalálásának igényét és nehézségeit is. A szereplői identitásképz(őd)és /vesztés elbeszélhetősége és ennek hatása az elbeszélések narrációjára, valamint az elbeszélő elbeszéltségére olyan konstrukcióban jelenik meg e középpontos 2
BÉCSY Tamás, A dráma esztétikája: A dráma műneme és műfajai, Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1988, 69, 71–72. Studia Caroliensia 2009. 1.
91
KUNKLI ENIKŐ
kisregényekben, amely több ponton eltekint néhány az affirmatív beszédmód normája által megkívánt regényműfajjal kapcsolatos kritériumtól és elvárástól. A hangsúly tehát elsősorban a főszereplő lelki–tudati beállítódásának gyökereire illetve módosulására helyeződik. Ezt szolgálja az elbeszélői önmegjelenítő beszéd is, amely többnyire a tárgyilagosság vagy a „kívül maradás” hitelesítő szerepét aknázza ki. A megjelenített világ jellemzően olyan, a regényvilágon kívüli világból a szöveg imaginációs terébe illesztett elemeket mozgat, amelyek a korabeli társadalmi diskurzusok vezető szólamaiból származnak, különböző szociális reprezentációkra és a korabeli (akár meglévő, akár alakuló) társadalmi csoportokat minősítő morális képzetekre irányítják az olvasói figyelmet. Ilyen például a nemes avagy arisztokrata–polgár ellentét, a falu–város, az idegen–saját oppozíció tematizálása. A korabeli kritikus–befogadó elváráshorizontját e műfaj azzal provokálhatta leginkább, hogy figyelmen kívül hagyja az affirmatív beszédmód hatáskritikai és világnézeti vonatkozásait. E szövegek főszereplői ugyanis az öneszmélési folyamat során megkérdőjelezve vagy elveszítve saját addig működőképesnek vélt önelbeszélésüket, eljutnak az elmúlás, az öngyilkosság gondolatáig (Fejérházy Reviczky Apai örökségében, Pongrácz gróf a Beszterce ostromában, Vidovics Feri Ambrus Giroflé és Giroflájában), vagy tettéig (Az öreg tekintetes, A nap lovagja, Férj és nő, Andrásffy Henrik, magyar író, Az ötforintos). Az önnarratívák elbizonytalanodása, az erre való eszmélés, az új identitás-elbeszélés írására tett kísérletek sikertelenségének az elbeszélt világbeli megjelenítései nemhogy a kiengesztelődés mindenkori lehetőségét affirmálnák az erkölcsi világrend határainak kijelölésével és tudatosításával, de éppen mintha annak elbizonytalanodását, alááshatóságát vinnék színre. Maguk a főszereplői jellemek sem felelnek meg a kiengesztelődés normaelvárásainak: nem beszélhetünk küzdő és tevékeny karakterekről, akik sorsuk alakításában felelősként jelennek meg. Önmegjelenítő beszédeikbe való beágyazottságuk, majd e beágyazottság biztonságának elvesztése nem szolgál semmiféle garanciával a gondviselés igazolására vagy valamilyen transzcendens alapon működő morál érvényesülési kereteinek felmutatására/kijelölésére. Nem alkalmas arra, hogy a befogadóban a kiengesztelődés hatáskritikai normája értelmében vett megnyugvás-, harmónia- vagy katarzisérzetet keltsen. A kiengesztelődés normája diktálta hatáskritikai és világnézeti szempontoktól való eltérésnek narratopoétikai vonzatai is vannak. Ez elsősorban az elbeszélés lezárásának problematikáját érinti. Ugyanis az elbeszélő, akár mindentudóként jeleníti meg magát, akár többféle elbeszélői szerepet ölt, a történetelbeszélés végén vagy valamelyik szereplőnek adja a lezárás, a végszó jogát (Férj és nő, Apai örökség, Beszterce ostroma) vagy ironikusan „elnémul” (A nap lovagja, Az öreg tekintetes, Andrásffy Henrik, magyar író, Giroflé és Girofla), de mindig elkerüli a főszereplő tetteire vonatkozó, értelmezését lezáró állásfoglalást, a befogadónak adva át a véleményezés lehetőségét. 92
Studia Caroliensia 2009. 1.
AZ
AFFIRMATÍV BESZÉDHAGYOMÁNYTÓL VALÓ ELTÁVOLODÁS
III. Konklúzió A főszereplő természetes halálával vagy öngyilkosságával záródó történet azonban nem pusztán az affirmatív beszédhagyománnyal való számvetés, a tőle való eltávolodás aspektusából érdekes, hanem a tett beszédként, jelként való színrevitelének nézőpontjából is. Amikor ugyanis a főszereplő az elemzett kisregényekben olyan élethelyzetben találja magát, amely számára felfoghatatlan, nem talál rá sem irodalmi, sem hétköznapi beszédből származó mintát, saját diskurzusának nyelvi elégtelenségével kénytelen szembesülni. Ez a „metanoia-státus”, 3 amely az elbeszélt világ keretein belül nemcsak a főszereplő saját helyzetének felfoghatatlanságát jelzi, hanem a többi szereplő számára is értelmezhetetlenné teszi a főszereplő tetteit, beleértve az öngyilkosságot is. E kisregények azt viszik színre, hogy az egyén identitásképzését felfüggesztő, majd megszüntető válságtapasztalat(ok) megjelenítésére az adott kultúrának, közösségnek még nincs kialakult nyelve, már létező szólásmódokkal, narratív mintákkal azonban nem predikálható(k). A szereplő helyzete nem hozható többé analógiába szociális vagy irodalmi beszédhagyományhoz kötődő cselekvésmóddal. Az említett művek esetében a szereplői eszméléshelyzet nem illeszthető például a Bibliából (Apai örökség, Beszterce ostroma), a különböző regényekből (Férj és nő, A nap lovagja, Andrásffy Henrik, magyar író) vagy Werbőczytől, a Corpus Jurisból, a Pragmatica Sanctióból (Egy régi udvarház utolsó gazdája) vagy az ősökről szóló családi krónikákból, dokumentumokból (Férj és nő, Beszterce ostroma) vett történet-, beszéd- és szerepsablonokhoz, kognitív sémákhoz. Ily módon e kisregények rámutatnak egyrészt a tett, a cselekvés vagy nem cselekvés jelként való értelmezhetőségére, 4 másrészt − mind az elbeszélt világ, mind az ezt létesítő diskurzus vonatkozásában − új írásmód(ok) kialakításának igényére is. Ily módon olyan diszkurzív jelleg létesül, amely meghaladja a narratív szerkezet és szempontrendszer szerinti értelmezés kereteit, olyan kérdéseket vetve fel, amelyek a (már meglévő) irodalmi elbeszélő műfajokon túli szövegkonstitúció esélyeire vonatkoznak. Az általam vizsgált regényvonulat darabjainak közös jellemzője a fronetikus tudásszerzés egyéni folyamatát, az eszmélés aktusát jelenítik meg. E kisregények főszereplői ugyanis azzal kénytelenek szembesülni, arra „eszmélnek rá”, hogy saját élettörténetükben, önmagukról alkotott narratívájukban egy vagy több − nem ritkán irodalmi szövegekből − átvett történet- és cselekvéssémát akarnak megvalósítani, átvett morális képzet szerint akarnak cselekedni. Ennek egyik következményeként az újnak vagy a másnak való értelemadás késztetése 3
KOVÁCS Árpád, Az elbeszélt cselekvés versnyelvi architektonikája = Irodalomelmélet az ezredvégen, szerk. ÁRMEÁN Otília, FRIED István, ODORICS Ferenc, Bp. – Szeged, Gondolat Kiadó Kör – Pompeji, 2002, 90. 4 A cselekvésről vagy tettről beszélve tettként/cselekvésként értelmezem a nem-cselekvést is. Studia Caroliensia 2009. 1.
93
KUNKLI ENIKŐ
miatt a főszereplő reflektálni kénytelen az addig működőképesnek vélt történetképzési technikákra, ezek beszédmódbeli, nyelvi sajátosságaira, de főként az általuk nyújtott cselekvésmintákra, morális képzetekre. Másik következményként tudatosítani kénytelen, hogy e minták elégtelensége esetén a tett − gondolok itt elsősorban az öngyilkosság végrehajtására vagy a gondolat elvetésére − hogyan válik a személyes, a saját megnyilatkozás jelévé. Ekkor nem a tett (morális) értelme vagy kontextusa a lényeges, hanem, hogy benne/általa az egyén milyen ontológiai státusa jelölődik. Ezekben a kisregényekben a szereplőnek nem elsősorban a cselekménysorban, a cselekményesítésben betöltött szerepe számít, hanem az, hogy a saját diskurzus kialakítására, a saját cselekvés végrehajtására való hajlandósága/késztetése képviseli. Mindezekkel a sajátosságokkal e szövegek azonban egyrészt egyfajta befogadói magatartást is színre visznek, vagyis azt, hogy a történetképzés már kánonban lévő szempontrendszere(i) a befogadói használatban hogyan válhat(nak) cselekvést irányító sémává, a szó által létesülő történet(ek) hogyan lehet(nek) cselekvéslehetőségek kezdeménye(i). Másrészt rámutatnak arra, hogy a saját diskurzusra találást jelölő cselekvésben potenciális történetek, történetképzési lehetőségek, cselekvésminták rejlenek. Nemcsak a szó hozhat létre (ismételhető, receptként szolgáló) cselekvéssémákat, narratívamintákat, hanem a tett is létesülhet jelként, beszédként. Az irodalmi diskurzus vonatkozásában ez egyrészt azt jelenti, hogy a poiészisz aktusával létrejövő szöveg kognitív funkciót betöltve történetképzési és főként cselekvési mintákat nyújthat a befogadónak. Ez szándékként meg is fogalmazódott a század irodalomkritikai beszédében, amikor nem vetette el a társadalmi hasznosság szempontjait az irodalmi művek értékének mérlegelésénél, ezek befogadóra tett hatásának le- és előírásánál. Másrészt, amikor a kisregények pontosan e befogadás-technika leleplezésére, valamint a saját diskurzus tettel való létesülésének a megjelenítésére vállalkoznak, mégpedig úgy, hogy a történetszervezésnél a cselekmény „fordulatosságának” szempontjait, az affirmatív beszédmód cselekménystrukturáló mechanizmusait, cselekvéssémáit és szemléleti, tematikai hagyományait mellőzik, másféle beszédmódot, nyelvet próbálnak találni a cselekvés, a tett elmondására: arra kérdeznek rá, milyen nyelvben/nyelven nyilvánulhat meg a fronetikus tudásszerzés következményeként végrehajtott vagy elutasított tett. IV. Zárszó helyett a beszéd felfüggesztése A korabeli kritikai diskurzus több okból nem tudta − a verses regényekkel ellentétben − ezekben a kisregényekben új műfajváltozat kezdeményeit felismerni. Mivel e kisregényekben a műfaj általában nem reflektálódott műfajlétesítő igény nyílt bejelentésével, az irodalmi kánon és az azt befolyásoló kritikai beszéd irányította mind az új írásmódbeli megnyilatkozást, mind a befogadó értelemalkotó tevékenységét. (Ennek mechanizmusát illusztrálja Reviczky Apai öröksége, 94
Studia Caroliensia 2009. 1.
AZ
AFFIRMATÍV BESZÉDHAGYOMÁNYTÓL VALÓ ELTÁVOLODÁS
amelynek bizonyos részeit a szigorú bírálói kritériumok miatt az író átírta. A szerzőnek a második változat Az olvasóhoz írt előszava azonban explicite nem helyesli az e szempontok szerint létesülő olvasatokat, sőt, ennek ellenpontjaként meg is fogalmazza, hogyan nem kell és hogyan kell olvasni művét. 5 Ezzel az uralkodó (befogadói, kritikusi) olvasási mód ellen szól, mi több, olyan változtatást hajt végre az elbeszélt történet lezárásánál, amely ellehetetleníti a kritikai diskurzus minden normatív olvasási intencióját. Így az előszót, mint szerzői megnyilatkozást új, az affirmatív beszédhagyomány ellenében érvényesülni próbáló írásmód igényének bejelentéseként is lehet értelmezni.) Ami a korban a verses regény kritikai és olvasói kanonizálását, fogadtatását illeti, elmondható, hogy olyan írás- illetve szólásmódról van szó, amely nyíltan bejelenti magát új műfajként, markánsan megjelölve a regénytől elválasztó sajátosságait. Míg a kisregények inkább − ilyen különbségtételek híján − bizonyos műfaji konzekvenciákat leszűrve és bizonyos szempontból a magyar regény műfaji hagyományaiba látszólag belesimulva jönnek létre. Többek között ennek köszönhető, hogy a kritikai kánon s, jórészt ennek nyomán, az olvasói is, a perifériára utalhatta egy részüket.
5
REVICZKY Gyula, Az olvasóhoz = R. Gy., Apai örökség, Régi magyar regények II., utószó Szilágyi Márton, Bp., Unicornis, 1994, 129. Studia Caroliensia 2009. 1.
95
