Romantikus Regények. Karen Hawkins KALANDOR. General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

Romantikus Regények Karen Hawkins

KALANDOR

General Press Kiadó ALAPÍTVA 1988-BAN

A mű eredeti címe How to Abduct a Highland Lord Copyright © 2007 by Karen Hawkins

Hungarian translation © Balog Edina © GENERAL PRESS KIADÓ Az egyedül jogosított magyar nyelvű kiadás. A kiadó minden jogot fenntart, az írott és az elektronikus sajtóban részletekben közölt kiadás és közlés jogát is. Fordította BALOG EDINA Szerkesztette MESTERHÁZI JUDIT A borítótervet ZELENYIÁNSZKI ZOLTÁN Készítette

ISSN 1586-6777 ISBN 978 963 643 286 7 Kiadja a GENERAL PRESS KIADÓ 1138 Budapest, Viza utca 9-11. fszt. 2. Telefon: 359-1241, 270-9201 Fax: 359-2026 www.generalpress.hu [email protected] www.romantikusregenyek.hu Felelős kiadó LANTOS KÁLMÁNNÉ Irodalmi vezető KISS-PÁLVÖLGYl LÍDIA Művészeti vezető LANTOS KÁLMÁN Felelős szerkesztő ÁRKOS ESZTER Készült 17,5 nyomdai ív terjedelemben, Kiadói munkaszám 3214-11

Köszönetnyilvánítás

Szeretném megköszönni az ügynökömnek, Karen Solemnek, hogy soha nem kérdezte meg, mit akarok írni. Hatalmas ölelés új szerkesztőmnek, Micki Nudingnak, aki hosszú idővel ezelőtt egyszer már volt a szerkesztőm. Micki, igazad volt! Újra együtt dolgozunk! Hurrá!

Előszó Óh, leányok! Milyen kétkedők vagytok! Én találkoztam elátkozott férfiakkal. És nőkkel is… AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Skócia, Stirling 1807. április 9.

Jack Kincaid úgy halt meg, ahogy élt: kellemes whiskyfelhő borította be, tökéletesen szabott kabátjának zsebe tele volt az előző éjszakai vad mulatozás és játék nyereményével, és valaki más feleségének a parfümillata lengte körül. Jack ezt a különleges estét egy hatalmas házban töltötte Stirlingen kívül, ahová a szépséges Lady Lucinda Featherington bájai csábították Londonból. Lord Featherington, aki nagykövet volt egy távoli országban, nagyon keveset tartózkodott otthon. Jack egy forró csókkal elűzte a hölgy lelkiismeret-furdalását, és egy halk célzással pírt csalt a nem egykönnyen zavarba hozható hölgy arcára. “Black Jack” nagy kanállal habzsolta az életet, és sokan dobták elé a szívüket csak azért, hogy összezúzzák azt a férfi szívének kemény szikláján. Az ágyában azért garantáltan jól érezték magukat a nők. Órákkal később, a kocsifelhajtón hintó zötyögése hallatszott, melynek hallatára a hölgynek elakadt a lélegzete. Elhúzta a függönyöket, és visszahúzódott Jack karjaiból. Jack csak nevetett. Nem félt Lord Featheringtontól; a lord szánalmasan rossz lövő volt, és soha nem találta el az ellenfelét. Jack viszont sohasem hibázott. De Lucinda nem akart botrányt. Jó hírének megóvása érdekében lecsendesítette érzéseit, és megkérte Jacket, hogy távozzon. Szórakozottan, és a lady férjének kitűnő pincéjéből vett mintának köszönhetően kicsit becsípve, Jack rájött, hogy az lesz a legjobb, ha az ablakon mászik ki. Amint a hálószoba ajtógombja elfordult, már le is ugrott a kertbe. Fütyörészve bandukolt a kerten át az istállóig, ahol egy meglepett lovászlegénnyel előhozatta a lovát. Aztán elindult, szinte repült vissza a Londolban hagyott szórakozásaihoz. Ha váltott lovakkal megy, két nap alatt Londonba érhet, bőven elég az idő, hogy odaérjen Lord Mooreland zártkörű kártyapartijára. Mooreland bolond volt, de páratlan vendéglátó. Egy megfontoltabb úóriember a York Roadot, a széles, fogadókkal szegélyezett sugárutat választotta volna. Jack viszont az Ayrbe vezető sötét, elhagyott, útonállóiról ismert utat választotta. Az Ayr Road kétszeresen is veszélyes volt egy magányos lovas számára. Még inkább, ha az illető a londoni divat szerint öltözött, egyik ujján rubintgyűrűt viselő, Lord Featherington legjobb whiskyjétől gőzös fejjel utazó úriember. Jack vágtára fogta élénk lovát, tudomást sem véve a sötétségről vagy az útonállókról. Ahogy befordult egy sarkon, a nyugodt, kellemes időjárás olyan hírtelen megváltozott, hogy Jack megdöbbent. Az ég váratlanul megnyilt, villám csapott le, és sűrűn szakadni kezdett az eső. Hidegen és hevesen esett, egy perc alatt bőrig ázott, lovát pedig megrémisztette a villámlás. Jack keze lecsúszott a nedves gyeplőről, és leesett a lóról. Ahogy földet ért, enyhe orgonaillat ütötte meg az orrát, és az esés miatt elvesztette az eszméletét. Valamivel később arra tért magához, hogy az eső az arcába ver. Egy sáros, mély pocsolyában feküdt, a sűrű iszap miatt szinte beleragadt a sárba. Haja a homlokára tapadt és a nyakába lógott, az eső pedig patakokban folyt róla. Meglepte őt, hogy milyen meleg a sár, ami

a földhöz tapasztja az őt elárasztó hideg esőhöz képest. Az esőnek volt orgonaillata… Fiona MacLean Az nem lehet. Már tizenöt éve nem beszéltek, de még mindig pontosan fel tudja idézni a lány képét, amilyennek a legutóbbi találkozásuk alkalmával látta: sűrű barna haj keretezi az arcát, könnyeit pedig az eső mögé rejti… Jack szíve elszorult. Semmi értelme erre gondolni. És arra sem, hogy ez a kis baleset, csupán az orgonaillat miatt, összefügg Fionával. Ez egyszerűen nevetséges. Biztos jobban beütött a fejét, mint gondolta. Valóban, nehezére esett gondolkodni, és a halántéka is borzasztóan fájt. Te jó ég, erre most nincs idő! Vannak még nők, akiket hanyatt kell dönteni, fogadások, amiket meg kell nyerni, bourbonok, amiket meg kell ízlelni. De ezzel – ahogy Jack Kincaid elrontott életében mindennel – már elkésett. Túlságosan is. Nyögve a könyökére fordult, de a sár még mindig fogva tartotta. Káprázott a szeme, és feje minden mozdulatra iszonyúan fájt. Hirtelen megértett, hogy ez már a vég, és beletörődött. Ez a halál. Ez meg én vagyok; fázva, elázva és egyedül. Sosem gondolta, hogy ilyen lehet meghalni. Egyáltalán nem gondolt még a halálra. Szeme lecsukódott, ahogy a sötétség hulláma úrrá lett felette, és visszahanyatlott a sárba. Ott feküdt, felfelé fordított arcát lassan mosta az eső.

Első fejezet A MacLean-klán egy ősi család, kegyelmességek és ártatlan arcok hosszú sora. Sajnos tisztában vannak a saját érdemeikkel, ezért nehéz velük üzletet kötni. Ravaszak; ritkán jönnek ki rosszul egy ügyletből. Még a saját apjuk is azt mondta, inkább rúgja meg a ló, mint hogy üzletet kössön egy MacLeannel. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Skócia, Gretna Green 1807. április 9.

Fiona MacLean mosolyt erőltetett az arcára. - MacCanney atya, azért jöttünk, hogy házasságot kössünk. Az erős testalkatú lelkész bizonytalanul nézett Fiónáról a vőlegényre, majd vissza. - De… ő nem… én nem tudok… - De igen, tud, atyám – mondta Fiona a legnyugodtabb hangján, de táskája takarásában dühösen ökölbe szorította kezét. Bármi történjék is, elhatározta, véget vet Skócia történetének leghosszabbra nyúlt, legnevettségesebb családi viszályának. Ezáltal persze elveszíti a szabadságát, gondosan megtervezett jövőjét, és talán a szívének egy darabját is. A gondolatra remegést érzett a gyomrában. De ez a házasság elkerülhetetlen. Meg akarta

óvni fivéreit saját őrült vérmérségletüktől. Ez az egyetlen mód. Nem tehetek másként. - Fiona, lányom – kezdte MacCanney atya elkeseredett hangon. – Nem illendő, hogy ő legyen a vőlegény! - Annál több okom van, hogy hozzá menjek ehhez a bolondhoz… - válaszolt Fiona, és mivel a lelkész meglepődve pislogott, gyorsan hozzátette -, hisz ismert tény, egy jó asszony a legmakacsabb, legerkölcstelenebb, legmegátalkodottabb semmirekellőt is jó útra térítheti, tiszteletre méltó férfit faraghat belőle. A lelkész nyugtalanul a vőlegényre pillantott. - Igen, de… - Ne féltsen engem, atyám. Tudom, hogy nem egy főnyeremény, de ő az egyetlen férfi, akit akarok. - Fiona, tudom, hogy a fiúnak hasznára válik ez a frigy. Csak… - Tudom – mondta a lány bátran sóhajtva. – Megátalkodott szívtipró, aki minden nővel összeszűrte a levet, az Északi-tengertől egészen a londoni bordélyokig. A lelkész elpirult a bordély szó hallatán. - Igen, igen. Ezt mindenki tudja, de… - Igazi semmirekellő, aki még csak erőfeszítést sem tett, hogy valamelyest rendes életet éljen. Tudom, hogy nem a legjobb választás, ha vőlegényről van szó, de… - Nincs is a tudatánál! – kiáltott fel a lelkész. – Még a nevét sem tudja megmondani! Fiona a lába elé, a hideg kövezetre nézett, ahová Hamish a vőlegényét lökte. Sáros patakocska csörgedezett már a templom padlóján, ami Kincaid ruhájából folyt ki. - Féltem, hogy ez esetleg probléma lesz. Jack még öntudatlanul is, maga a kellemetlenség. Bizonyos dolgok sohasem változnak. - Leányom, nem vezethetsz oltárhoz egy öntudatlan férfit. - Miért nem? - Mert... mert ilyet nem teszünk, azért! A lelkész gyanakodva nézett Hamishre. Fiona termetes testőre csendesen álldogállt a lány mögött, mintha világéletében ezt tette volna. Hatalmas kard lógott az oldalán, három töltött pisztolyt tartott széles övébe dugva, vörös szakálla felborzolódott, ádáz tekintete oda szögezte mindnyájukat, ahol voltak. - Hogyan veszítette el az eszméletét ez a férfi, és hogyan lett sáros? - kérdezte MacCanney atya nyomatékosan. Fiona utált hazudni. Tényleg utált. Minél kevesebbet tud azonban a lelkész, Jack annál inkább elkerülheti bátyjai megtorlását. Legfiatalabb testvérük elvesztése miatti fájdalmukban végigőrjöngték a MacLean-kastélyt, öklüket az ég felé rázták, és tomboltak dühükben. Aztán a MacLeanek átka elszabadult. Napokig dörgött, és ömlött az eső, már a MacLeankastély alatti faluban élőket is fenyegette. A folyó, a kora tavaszi esők miatt, már eleve áradt, árvíz fenyegetett. Fiona nem engedhette, hogy ez megtörténjen. Tudta, hogyan állítsa meg a viszályt. Először is meg kell találnia Jack Kincaidet. Hála az égnek, Hamish hallott némi pletykát, hogy Kincaid valami Sterlingi nővel enyeleg; innentől kezdve már könnyű volt ráakadni az inposztorra. Csak remélhette, hogy a terve további része is olyan simán megy majd. Valahogy kételkedett benne, hogy munkáján áldás lesz. Megvonta a vállát, és amilyen vidám közönnyel csak tudta, megjegyezte: - Rátalaltunk. - Öntudatlanul? - Igen - Hol? - Az úton. Megbotolhatott a lova.

A lelkész egyáltalán nem tűnt meggyőzöttnek. - Hogyan lett ennyire vizes? - nézett rájuk gyanakodva. - Több mint három hete nem esett Skóciának ezen a részén. Fionának ki kellet zökkentenie a lelkészt. - Hamish, fel tudot ébreszteni? MacCanney atya nem akar összeadni minket, csak ha eszméleténél van. Hamish morogva lehajolt, hajánál fogva megragadta az eszméletlen Jack Kincaidet, és felemelte a fejét. Fiona a férfi arcára pillantott, és elszorult a szíve. Még ha sáros volt is, még ha esőáztatta sötétvörös haja rá is lapult a fejére, Jack Kincaid fájdalmasan jóképű volt. Finom, határozott vonásai, erős állkapcsa, férfias orra, gyönyörű haja volt, és... bárcsak nyitva lett volna a szeme, az a kék, angyalian kék szempár. De ő nem volt angyal. A távolban egy mennydörgés halk moraja hallatszott, ami a lelkészt arra késztette, hogy kinézzen a nyitott ablakon. Odakint ragyogó napsütés melegített a kőfalat, egyetlen felhő sem volt a kék égen. Fiona tekintete Kincaiden pihent. Minden erkölcsi tartására szüksége volt, hogy ne rúgjon bele – még ha csak egy aprócskát is – az éppen a lába előtt fekvő férfiba. Azóta a tizenöt évvel ezelőtti sötét nap óta, amikor felfedezte Jack Kincaid igazi természetét, lezárta a férfival kapcsolatos érzéseit és gondolatait. Az gondolta, rég kihaltak, de úgy tűnik, egy kevés düh és neheztelés megmaradt. Hamish még mindig a hajánál fogva tartotta a férfit, majd megrázta a fejét, és Fionára nézett. - A fickó nem ébred fel. - Látom – sóhajtott Fiona. - Engedd el. Hamish elengedte a testet, rá sem hederítve a tompa puffanásra, amelynek hallatán a lelkész összerezzent. MacCanney atya arcát megkönnyebbülés áraztott el. - Akkor nem mehetsz hozzá. - De igen – mondta Fiona határozottan. - Nemsokára felébred. A lelkész felsóhajtott. - Te vagy a legcsökönyösebb lány, akivel valaha találkoztam. - Csak ha annak kell lennem. Nem tagadhatja, hogy jót fog tenni ennek a fajankónak, ha egy erős asszony gondoskodik róla. - Nem – mondta MacCanney atya feszült hangon. - Nem tagadhatom. - Megszüntetem az ivászatot és a tivornyázást. Rendszeresen járni fog a templomba is. Akár tudja, akár nem, Jack vad napjainak vége. Valami szánakozás féle futott át a lelkész arcán. - Nem tudot megváltoztani az embereket, leányom. Csak ha ők is akarják a változást. - Akkor el kell érnem nála, hogy akarja. A lelkész megfogta a lány kesztyűbe bójtatott kezét. - Miért akarsz belebonyolódni ebbe az őrültségbe, leányom? - Ez az egyetlen módja, hogy megállítsam az ellenségeskedést. Callum halála az utolsó kell hogy legyen – válaszolta kemény hangon. - Én is gyászolom a fivéredet, leányom. Nálam jobban nem gyászolhatja, atyám. Ezenkívül, mintha a halála nem lenne elég fájdalom, a többi fivérem bosszút akar állni. Ha valaki nem állítja meg ezt a rettenetes ostobaságot... - mondta Fiona elcsukló hangon. Callum, a gyönyörű Callum. A legifjabb testvér, a maga lélegzetelállító mosolyával, lobbanékony természetével, hat láb mélyen fekszik, és csak egy sírkő emlékeztet rá. Mindez

egy évszázadokkal ezelőtt kezdődött, eszement ellenségeskedés miatt. A MacLean- és a Kincaid-klán olyan régóta harcolnak már egymással, hogy a köztük lévő gyűlölet igazi okára már senki sem emlékszik. Most pedig, Callum ostobasága miatt, hogy nem engedte el a füle mellett valamelyik Kincaid sértését, a dolgok odáig fajultak, hogy egy fejnek le kellett hullani. Callum pedig addig erősködött, míg kirobbantotta a harcot. Aztán az életével fizetett érte. Egyetlen ütés, a kőből faragott kandalló széle... és ezzel vége. Callum halott, és az ősrégi viszály soká szunnyadó tüze újra lángra lobbant. A lelkész megszorított a lány kezét. - Azt hallottam, hogy a Kincaid-klán szerint Callum halálát nem ők okozták. Hogy talán valaki más... - Kérem, atyám. Ne. A lelkész a lány szemébe nézett. A lány szeme alatti karikák, sápadt bőre, remegő ajka elárulta, milyen nehezen tudja visszatartani a zokogást. - Atyám – szólalt meg végül halkan. - A fivéreim Eric Kincaidet okolják Callum haláláért. Határozottan állíthatom, semmi nem csitíthatja le bosszúvágyukat. De ha hozzámegyek Jackhez, ő és az ő rokonsága a mi családunk része lesz. A fivéreimnek le kell tenniük tervük végrehajtásáról. - Elszánt tekintettel nézett a lelkészre. - Nem fogok elveszíteni még egy fivért. - Ádáz düh hullámzott végig a testén. Odakint a baljóslatú mennydörgés moraja beárnyékolta az egyébként szép napot. Hamish bólintott, mintha egyetértene a kimondatlan gondolattal. MacCanney atya pedig elsápadt. A lelkész egy hosszú másodpercig csendben volt, és Fiona látta, hogy a beleegyezés határán van. Már csak egy kis nyomásra van szükség. - Atyám. Ha meghozom ezt az áldozatot, és házasság révén megállítom a viszályt, az meg is törheti az átkot. MacCanney atya hangosan felsóhajtott, és visszahúzta kezét a lány szorításából. - Hallgass, leányom. Ezen a szent helyes senki nem beszélhet erről az átokról. Azért mondta ezt, mert hitt benne. A régi elbeszélések szerint egy fehér boszorka, megundorodva Fiona dédapjának természetétől és önkényességétől, kijelentette, hogy attól fogva a MacLean család ritka adottságot kap, amellyel irányítani tud majd valamit, amely éppoly temperamentumos és kiszámíthatatlan, mint maga a család, s ez a valami pedig – az időjárás. Bármikor, ha egy MacLean elveszítette a jókedvét, villámcsapás okozta tűz ütött ki a nádfedeles házakon, és megremegett a föld. Jégeső verte le az összes fáról a leveleket, és elverte a növényzetet, ameddig a szem ellátott. Árvizek öntötték el a völgyeket, tönkretették a termést, házakat, és néha még embereket is magukkal ragadtak. Amikor az emberek felhőket láttak gyülekezni a MacLean-kastély fölött, félelmükben a házaikba húzódtak. Fiona behunyta a szemét. Ezek az ő rokonai voltak. Az övéi. Ahogy Callum is az ő fivére volt. Nem bukhat el. Ha nem tud úrrá lenni a helyzeten, a fivérei tomboló dühe meggondolatlanul tönkretehet mindent. Az átok megtörésének egyetlen módja, ha egy generáció minden tagja véghez visz valami “ igazán jó tettet”. Eddig egyetlen generáció sem járt sikerrel. Talán ezt Fiona jótetteként lehetne elkönyvelni. Fiona a lelkészre nézett. - Az átok minden idő próbáját kiállta, atyám. A lelkész megrázta a fejét. - Együtt érzek a családoddal, leányom. De ez az őrült ötlet... Fiona elszántan a hasára tette a kezét. Ez az utolsó reményem. - Atyám, nincs más választásom. Kincaidnek feleségül kell vennie.

MacCanney atya tágra nyílt szemmel nézett rá. - Jóságos ég, az nem lehet... nem tehetted... nem lehetsz... - De igen, atyám. Gyermeket várok. A lelkész elővett egy zsebkendőt, és megtörölgette a homlokát. - No de ilyet! No de ilyet! Ez mindent megváltoztat. Igen. Nem akarom, hogy törénytelen gyermek szülessen az egyházközségemben. Fiona átölelte a lelkész nyakát. - Ó, köszönöm, atyám! Tudtam, hogy számíthatok önre. - Találnál valaki mást, ha nem segédkeznék most neked – sóhajtott fel MacCanney atya, és megölelte a lányt. - Senki máshoz nem szeretnék hozzámenni, atyám. Persze arra sem gondolt soha, hogy így fog férjhez menni. Azt gondolta, hogy egy nap majd találkozik egy jóképű férfival, akivel egymásba szeretnek, és összeházasodnak itt, ebben a templomban, rokonok és barátok társaságában. Most már egyik sem fog megtörténni. Szomorúság töltött el, hogy ilyesmiben sosem lehet már része, de határozottan félresöpörte ezt az érzést. - MacCanney atya, ez így helyes. Mindannyiunk számára új kezdetet fog jelenteni. A lelkész megint sóhajtott egyet, aztán Hamishhez fordult. - Legalább állítsa talpra! Senki nem nősül a földön fekve. - Köszönöm, atyám – mondta újra Fiona. - Nem fogja megbánni. - Nem én vagyok az, aki még megbánhatja a mai nap történéseit, leányom. Fiona remélte, hogy téved. Hamish hatalmas csizmájával megbökdöste a földön fekvő férfit. - Talán bele kellene mártanom a fejét egy kis vízbe – szólalt meg, és a víztartó felé pillantott. MacCanney atya levegő után kapkodott. - Az szentelt víz! - Nem hiszem, hogy a Jóisten bánná. Azonkívül esküvő van, és... - Nem – jelentette ki MacCanney atya elszántan. Összehúzta a száját. - Talán egy kevés whisky is magához téríti a fickót. Hamish megmerevedett. - Hamish, mindnyájunknak áldozatot kell hozni – dorgálta meg Fiona. - Túl sokat kér – morogta Hamish, majd benyúlt a kabátjába, és kihúzott egy flaskát. Kelletlenül kinyitotta, megbillentette Kincaid fejét, és öntött egy keveset a férfi szájába. Kindaid köhögött, de nem tolta el az üveget. Még félig öntudatlan volt, de elkapta a flaskát és kiitta. - Az ördögbe! - Hamish elrántotta az üveget. - Maga megissza a whiskymet! A skót megragadta Kincaid gallérját, felemelte, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy lesújtson. - Köszönöm, Hamish – mondta Fiona fürgén, és Kincaid mellé lépett. Kincaid pislogott, aztán kábultan nézett körül. - Ez egy... templom? Még sosem álmodtam olyat, hogy templomban vagyok. Fiona belékarolt, hogy megpróbálja megtámasztani. A férfi megrogyott, és Fiona érezte, ahogy férfias szantálfa és pézsmaillat borítja be. Azonnal felidéződtek benne a régi idők emlékei, forró kezek, forró szenvedély, a vágy kínzó fájdalma... Odakint ismét mennydörgés gördült végig a napsütötte kerten. Úgy tűnt, MacCanney atyának gondjai vannak a nyeléssel. Hamish keményen Fionára nézett. A lány megköszörülte a torkát. - Kincaid, valóban templomban vagy. Azért vagy itt, hogy feleségül vegyél. - Hogy feleségül vegyelek?

A férfi ránézett, és tekintete elevenségével, azzal a ragyogó Loch Lomond-i kékséggel, szinte megbénította Fionát. Úgy érezte, vonzza ez a tekintet, magához húzza, elmerül benne, mint egy kád forró vízben. Halvány mosoly jelent meg a férfi szája sarkában. - Fiona MacLean. Szavai kellemesen, csábító balzsamként csiklandozták a lány fülét. Érezte, hogy a férfi közelében forróság öntötte el, ami egyre erősebb lett, és amitől elakadt a lélegzete. A mennydörgés erősködött, és ahogy megmozdult a forró levegő, virágillat terjengett, és hullámzott a fű. Fiona ökölbe szorította a kezét, és nyugalmat erőltetett magára. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse a fejét. Tudta, hogy mi ennek a küldetésnek a veszélye. Jack Kincaid ilyen hatással volt minden nőre. Minden nőre. Nincs köztük különleges, emlékeztette magát. Erre a gondolatra alábbhagyott a szenvedélye. - Kincaid, állj rendesen! - mondta élénken. - Fontos dolgunk van ma. A férfi ránézett, tekintete hosszan elidőzött a lány szemén, ajkán. Lehajotta a fejét, a lány pedig megérezte a fülén és a homlokán a férfi whiskyszagú leheletét. - Mondd csak, kedves, ha ebben az álomban feleségül veszlek, visszatérést nyerek az ágyadba? A lánynak elakadt a lélegzete, és suttogva válaszolt. - Igen, szívesen látlak az ágyamban. Ez egy igazi esküvő, még ha nem is törődünk egymással. - Csak a magad nevében beszélj! A lány ráemelte a tekintetét, szíve különösen nyugodt volt. - Hogy... hogy érted ezt? - Úgy értem, én törődöm veled. Engem felvillanyoz a gondolat, hogy megérintselek, hogy... - Ez nem törődés. - Hogyan is gondolhatta, hogy a férfi valami másra értette? Ha a Jackkel töltött idő valamire megtaníotta, az az, hogy a férfi nem képes törődni senkivel. Nem igazán. Mindezt később is megbeszélhetjük. De most össze kell házasodnunk. A férfi tekintete újra a lány arcára vándorolt, és a száján megpihent. Lassan cságító mosolyra húzódott a szája. - Feleségül veszlek téged, Fiona MacLean, és ágyba is bújok veled, ahogy annak lennie kell. Ez valóban álom... - Jack, ez komoly. Ha összeházasodunk, véget vethetünk a viszálynak – suttogta a lány dühösen. - Viszálynak? A lány pislogott. - A családjaink között dúló viszálynak. - Ó, annak a viszálynak! Magam is aggódnék miatta, ha nem lennék halott, és nem álmodnék – mondta, és átkarolta a lány vállát. - A pokolba! Atyám, tegye a dolgát – folytatta nagyvonalúan. - Ez csak egy álom. MacCanney atya elkapta Fiona tekintetét. - Biztos vagy benne, leányom? - kérdezte meg újra. Odakint a szél kicsit elcsendesedett, az eső nehéz és az orgona összetéveszthetetlen illata töltötte meg a levegőt. Fiona vett egy mély lélegzetet. Néhány pillanat múlva férjhez megy. Férjhez megy egy férfihoz, aki hamarosan magához fog térni, és dühöngeni fog, amiért rákényszerítette a házasságra. Férjhez megy ahhoz a férfihoz, aki évekkel ezelőtt elárulta őt. A férfihoz, aki újra

el fogja árulni őt, ha lesz annyira bolond, hogy ad neki még egy esélyt. Kihúzta magát. Nincs több esély. - Igen, atyám – mondta állhatatosan. - Készen állok.

Második fejezet Sok, sok évvel azelőtt, mielőtt még Anglia vagy akár Skócia létrejött volna, hét klán élt ebben a völgyben. Békés idők jártak, és mindenki küzdött, hogy boldoguljon. Úgy van, mindenki, de a MacLeanek nem. Ó, micsoda büszke egy klán, micsoda heves vérmérséglet! Még mielőtt a királyok meghúzták volna határaikat a köldeken, s királyságaiknak nevezték volna el őket... AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Jack lassan felébredt. Ahogy magához tért, úgy érezte, mintha egy tollpárnán lebegne. Megfordította a fejét, aztán összeráncolta a homlokát. Tollpárnán nyugtatta a fejét, amely friss illatú, fehér vászonba volt behúzva. Óvatosan széttárta a karját, és rájött, hogy egy hasonlóképpen puha tollmatracon pihen. Ez nem a halál. Ez egy kárpitozott, tollmatracos ágy. Résnyire nyitotta a szemét, koncentrálni próbált a fájdalmasan vakító fényben. A feje lüktetett, még ettől a kis erőkifejtéstől is. Te jó ég, mi történt? Emlékezett, hogy lovagolt az erdőben. Egy hangot hallott a csalitosból. Mennydörgés, aztán jéghideg eső... Eső. Aztán orgonaillat. Fiona. Jóságos isten, az nem lehet! És mégis... eső és orgona? Annak kellett lennie. Jack összehúzott szemmel próbált további emlékeket felidézni. Határozott emlékképe van Fionáról, és hatalmas szolgájáról, Hamishről, ahogy az esőben, fölötte állnak. További képek bukkantak fel. Fiona, Hamish és MacCanney atya? Egy templomban? Élénken emlékezett valami whisky-ízre, tisztán és égetően, és Fiona sötétzöld szemére. Azt hitte, ezeket a szemeket már rég elfelejtette. Most mégis úgy tűnik, nem sikerült. Oldalára fordult és felült, összerezzenve a függöny hasítékán áthatoló, vakító napfénytől. Milyen furcsa, szörnyen zavaros álom. Talán az a tanulság belőle, hogy ne igyon több whiskyt, mint amennyit a Jóisten szándéka szerint egy férfi egy ültő helyében meg tud inni. Jack egyik lábát a hideg padlóra tette. Jó ég, olyan volt, mintha ezt a fogadót egy hajóra építették volna, a szoba ide-oda billegett. Óvatosan felállt, és erősen megkapaszkodott az ágy végében. Hol a csudában van?! A soba húsz évvel ezelőtti divat szerinti, gondosan megóvott, de eléggé elhasznált bútorokkal, ízlésesen van berendezve. Hatalmas tölgyfa szekrény, márványlapú asztal, rajta egy tál és egy vizeskancsó, egy szépen összehajtogatott törülköző, oldalt robusztus, kopott kárpitozású szék. Citrom és viasz illata érződött; a padló és a fából készült felületek még a félhomály ellenére is ragyogtak. Nincs az a fogadó, amely ilyen tiszta lenne. Hát hol van akkor? Nekidől az ágy baldachint tartó oszlopának, homlokát a vastag, kopott, kék bársonydrapériához támasztotta, pillantása a térdére tévedt. Nem a saját nadrágját viselte. Az ingére nézett, és látta, hogy az is valaki másé.

Sosem volt ilyen ostoba csipkével díszített inge. Az egyetlen ismerős dolog a szobában a csizmája volt, amely a sarokban állt, tisztán, kifényesítve. De miért? Miért van itt, és miért viseli valaki másnak a ruháit? Suhogást hallott kintről, aztán a sárgaréz kilincs lenyomódott, és kitárult az ajtó. A folyosóról beáramló fényben egy nő alakja rajzolódott ki. Alacsony volt, kecses és olyan áttetsző, mintha csak egy emlék sejlene fel. Jack azonnal felismerte. Felismerte az orgonaillatról, amely betöltötte a szobát. Felismerte az arc körvonaláról, ahogy körbevonta a fény. Felismerte az elegáns mozdulatról, amellyel kitárta az ajtót. Felismerte saját ágyékának reakciójáról, amelyet a nő látványa keltett benne. Mindezek után, nem lehetett álom. - Fiona MacLean – mondta mély és rekedt hangon. - Mi ez az egész? A lány becsukta az ajtót, és közelebb lépett. Az ablakon beszűrődő napsugár megcsillant a haján. Jack összeszorította az állkapcsát. Tizenöt év telt el azóta, hogy utoljára látta a lányt. Szeme sokkal zöldebb volt, mint amilyenre emlékezett, szempillái titokzatos árnyékot vontak tekintete fölé. A nap aranylóvá tette eredetileg gesztenyeszínű haját, amely finom keretet adott szép ívű arcának. Azt gondolta, elfelejtette a lányt, de ez a pillanat az ellenkezőjéről győzte meg: mindenre emlékszik. A lány ajka telt és buja. Orra kicsi, szeplőkkel borított. Teltebb volt, mint amilyennek azelőtt ismerte – többé nem fiatal lány volt, hanem felnőtt nő. Csípőjét és mellét csodálatosan kereknek látta, bár a lány a lehető legillendőbb reggeli öltözéket viselte, ruhája ártalmatlan galambszürke volt, köpenye nyakig begombolva. Jack elkerülte az efféle hölgyeket Londonban. Szemérmes, ildomos kisasszonyokkal nem mer az ember beszélgetni, mert attól fél, hogy végül bilincs kerül a lábára. Megtanulta elkerülni az ilyen szemmel láthatóan veszélyes nőket, ezt az egyet kivéve. Fiona idegesen megnyalta a száját, amivel ismét azonnali válaszreakciót váltott ki a férfi ágyékában. - Kincaid, nagyon sajnálom. Hangja mély és rekedt volt, ami forró remegést indított el a férfi testében. - Hol a csudában vagyok? - A fivéreim vadászkastélyában. Nem mertelek a MacLean-kastélyba vinni. Különösen most nem. A fene egye meg az egészet! A feje majd szétszakad, a lány pedig talányokban beszél! Jack tett egy lépést előre, de a körülötte lévő világ azonnal az egyik oldalára billent, aztán a másikra, gyomra pedig követte a kilengést. Összeszorított foggal újra elkapta az ágykeretet. A lány Kincaidről az ajtóra nézett, aztán vissza a férfira. Mindig is neki volta a legérdekesebb szeme – hosszú és sűrű szempillái voltak, amelyek mindig kicsit elhajoltak a szeme sarkánál, és amit íves szemöldöke ki is hangsúlyozott. Egzotikus, gyors pillantása, pimasz szemöldöke és csábos tekintete, angyalian szép arca volt. Persze a férfi másmilyennek ismerte. - Fiona, miért vagyok itt? A lány arcán bizonytalanság futott át. - Nem... nem emlékszel? - Mire emlékezzek? Hazafelé lovagoltam, és... - Fájdalmas gyorsasággal tértek vissza az emékek. Eljött Lucinda házából, mert hazajött az asszony férje. Lovagolt az erdőben. Hirtelen eleredt az eső. Orgonaillat. Sötétség, aztán templom, MacCanney atya, aki azt mondja... hirtelen szorosabban markolta az ágykeretet – házasok vagyunk?! A lány elsápadt, de nem tagadta. Az ördögbe, akkor ez egyáltalán nem álom volt! A szoba felfordult, és a férfi megtántorodott.

Fiona közelebb lépett, de a férfi leintette, ahogy leereszkedett az ágy szélére. - Ne érj hozzám, boszorkány! Az utolsó szó csak úgy visszhangzott a szobában. A lány tekintete fellobbant, ajkát fenyegetően szorította össze. - Nem vagyok boszorkány! - Én másképp tudom – morogta a férfi. - Ha a MacLean-átokról beszélsz, akkor igen, képes vagyok bizonyos – élénken gesztikulált közben – dolgokra. - Elő tudsz idézni esőt – horkant fel a férfi. - Csak nem tudod elállítani. A lány elpirult. Micsoda szövevényes ügy. Foglyul ejtették és arra kényszerítették, hogy elvegyen egy olyan nőt, aki képes felhőket mozgatni, esőt fakasztani, és el van átkozva, mint mindenki a családjában. Fiona elutasító mozdulatot tett. - Ennek semmi köze ahhoz, hogy miért vagy itt. És ahhoz sem, hogy miért házasodtunk össze. Házasság. Nem tudta elrejteni, milyen fejfájást okoz neki ez a gondolat. - Nem köttethetett meg! - De igen. Én... én gondoskodtam róla, hogy megtörténjen. - A férfi felháborodása érthető volt, de Fiona békülékenyen feléje nyújtotta a kezét. - Kérlek, Jack. Csak azt tettem, amit tennem kellett. Nem volt más választásom. Jack csak állt, aztán tett egy lépést a lány felé, minden idegszála reszketett a tehetetlen dühtől. - Neked nem volt más választásod? Nem te voltál az akit, öntudatlanul az oltár elé vonszoltak! A lány lopta el a szabadságát. Ő, és senki más. Fiona hátrébb lépett, háta szinte hozzáért a falhoz. - Jack, tényleg sajnálom. Csak azt tettem, amit tennem kellett. - Kellett? Mi volt olyan sürgős, hogy ezt kellett tenned? - Meg kellett állítanom a viszályt. A családjaink veszélyben vannak. - Megőrültél? Az a vita olyan régi, mint a hegyek! - Többé már nem – mély érzelmek gyúltak a lány szemében. - Jack, biztosan hallottál Callumről... - A fivéredről? - kérdezte a férfi rövid gondolkodás után. - Igen. Ő volt a legfiatalabb testvérem – folytatta elcsukló hangon, remegő ajkakkal. Jack csak pislogott. - Volt? Fiona, mi történt? - Egy héttel ezelőtt verekedés tört ki az egyik kocsmában. A féltestvéred, Eric, megütötte Callumöt. Callum meghalt. Biztos hallottad... - hirtelen elhallgatott, arckifejezése most elbizonytalanodott. - Utoljára öt évvel ezelőtt találkoztam bárkivel is a családomból, a nagyapám temetésén. Egyikőjük sem örült túlságosan, hogy viszontlátja Jacket, különösen az után, hogy kiderült: nagyapja minden vagyonát Jackre hagyta. - Nem láttam sem Ericet, sem mást azóta. - Eric és Callum egy kocsmában találkoztak. Vita támadt köztük. Verekedni kezdtek. Callum meghalt. A férfi a homlokát ráncolta, és nem tudta levenni a szemét a lány könnyes tekintetéről. - Nem tudtam. - A családod azt mondja, egyszerű verekedés volt, és Callum halála csupán baleset. Az én fivéreim viszont nem hiszik el. Hangjának élessége világossá tette a férfi számára, hogy nem csupán a lány fivérei tartják

bűnösnek Ericet. Jack majdnem egy évtizeddel korábban született, mint bármelyik féltestvére. Tizenöt éves lett, amikor ő és a mostohaapja elérték a kapcsolatuk mélypontját, és vérre menő ökölharcot vívtak. Jack megsérült, és miután mindketten elég mérgesek voltak ahhoz, hogy ne tudjanak tovább egy fedél alatt élni, elváltak útjaik. Jack tizenöt évesen összepakolta a holmiját, felerősítette kedvenc lova hátára, és Anglia felé vette az irányt. Ritkán jött haza látogatóba. Családja minden tagja idegen volt már a számára, és hozzászokott az egyedülléthez is. Valójában féltve őrizte függetlenségét. - Semmihez sincs közöm ezek közül – mondta Jack. A lány elsápadt, és összeszorította a száját. - Callum meghalt. Érted? - Beszélj Erickel – vetette oda durván. - Nekem semmi közöm ehhez az egészhez. Fiona megragadta a férfi karját, ujjai a vászoningen keresztül is szorosan tartották a férfit. - Valaki megölte a fivéremet. A férfi hosszan nézte a lányt, a szája körül megfeszült izmokat, a szeme körül látszó fáradságot. Teljesen ki volt merülve. A felismerés valamiféle remegést indított el a férfi testében, valamilyen érzést... Aggodalmat? Sajnálatot? Kiszabadíotta a karját. - Nem a megfelelő Kincaidet kaptad el. Ericet, Angustot vagy valaki mást kellett volna elrabolnod helyettem. - Hogy mondtsz ilyet? – villant fel a lány tekintete. - Nem foglalkozom a családommal, ahogy ők sem velem. Soha nem is érdekeltek. Miért most kezdeném el? – Még mindig emlékezett arra a napra, amikor elhagyta a házat. Dühvel és büszkeséggel telve, remélve, hogy valaki – az anyja vagy a mostohaapja, vagy legalább valamelyik kisöccse – arra kéri, hogy maradjon, kérleli, hogy ne menjen el. Ehelyett szinte tapintható volt a megkönnyebbülésük. A rákövetkező hónapokban, további érintkezés hiányában, még jobban elmérgesedett a dolog – és onnantól nem törődtek vele. Jack akkor döntött el, hogy ő sem törődik velük többet. Tisztességes jövedelemre tett szert, amelyet az anyja fivére biztosított a számára, és a város divatos részén bérelt magának szobákat. Túlságosan könnyen csöppent bele a könnyelmű életbe. Szerencsejáték, kártya, nők, mértéktelen ivászat, és közben meg is tanulta értékelni az egyetlen dolgot, ami valóban a sajátja volt: a szabadságát. Mire tizenkilenc éves lett, úgy tartották számon, mint megrögzött kalandort és szenvedélyes szerencsejátékost. És persze hihetetlen szerencséjéről is közismert lett. A szerencse, úgy tűnt, valóban rámosolygott, kivéve szívügyekben. Aztán, hunonkét évesen, éppen az aktuális hazalátogatása alkalmával, amint a lápvidéken vadászott, összetalálkozott Fiona MacLeannel. Nem fog újra összezavarodni. - Nem fogok belefolyni ebbe, MacLean. Oldd meg másképp! A lány felvetette az állát, és lángoló tekintettel nézett a férfira. - Túl késő, Jack. - Nem hiszem. A lánynak felszaladt a szemöldöke. - Bolondnak tartasz? Azt hiszed, belemegyek ebbe a rengeteg gondba, bajba, ha könnyedén meg nem történtté lehetne tenni? A házasságunk megmarad, Kincaid. Örökre. Jack Fionára bámult, érezte, ahogy a feszültség egyre nő a gyomrában. Vajon igaza van? Tényleg nincs rá mód, hogy megsemmisítsék ezt a kötést? Az ördögbe, hogyan történt mindez? És miért éppen azzal a nővel, akinek nem tud ellenállni? Egyszer az életben hagyta, hogy a szíve vezesse. Mindent egy lapra tett fel – és veszített. Az első találkozásuk óta megőrült Fionáért. Egy héten belül eldöntötte, hogy ő az igazi, és az

ifjúság szenvedélyes érzületével rábeszélte a lányt, hogy szökjön meg vele. A lány vonakodva, de beleegyezett. Kincaid megtette az előkészületeket, hatfogatos hintót vásárolt, és várta a lányt a megbeszélt helyen. Leszállt az éj, és a lány nem jött el. Helyette olyan zivatar érkezett, amilyet még senki sem látott, és a lány két fivére követte. Durván közölték vele, hogy a nővérük meggondolta magát. Jack azt hitte, hazudnak, amíg át nem adták a lány neki írt levelét. Kedves Jack! Nem tudom megtenni. Kérlek, menj el, és ne keress többé. Az érzéseim irántad nem azok, amiknek lenniük kellene. Sajnálom, ha többnek hitted. Szívélyes üdvözlettel, Fiona Állkapcsát összeszorította erre az emlékre. Nem volt mit tennie, megfordította a hintót, és megalázva, dühösen elhajtott. A fenébe mindenkivel! Jobban kellett volna tudnia, hogy ha valami olyan folyton változó dologra alapozza a hitét, mint egy érzelem, képtelen lesz ellenállni. Soha többé nem követett el ilyen hibát. Az érzelmeket röviden kell ízlelgetni, kortyolgatni, mint a pezsgőt, mielőtt elromlik. - Nem hiszem el, hogy ez a házasság fenntartható. A lány összeszorította a fogát, résnyire húzta a szemét. - Tettem érte, hogy az legyen. Mivel már családtag lettél, a fivéreim le fognak tenni a vérbosszúról - Ismerem a fivéreidet. Egy puszta házasságnál többre volna szükség ahhoz, hogy távol tartsuk őket. Fiona elkapta a tekintetét. - Talán. Jack megfeszült, szeme összeszűkült. - Talán? A lány megvonta a vállát és el akart fordulni. Jack elkapta a karját, és hátracsavarta. - Magyarázd el! - Nem! Nem, amíg nem engedsz el! - Átkozott boszorka – csattant fel a férfi. Két rövid lépés, és Fiona máris csapdába került, a férfi és a fal közé szorult, de a teste melege a köpenyén is átérzett. Valamilyen okból ez még jobban felbőszítette a férfit. – Bármit tettél is, vissza fogod vonni! Nem házasodom meg. Sem most, sem máskor. – Lehajolt, amíg a szemük egy vonalba nem került. – Nem akarom feladni a szabadságomat, és nem érdekel sem Callum, sem a fivéreim, és senki más sem. Egy pillanatig dermedt csend volt. Fiona úgy tehetett, mintha bátor lenne, de Jack látta a szája remegéséből, elpirulásából, rövid, szaggatott lélegzetvételéből, hogy fél. - Semmit nem vonok vissza – mondta mély, ziháló hangon. – Összeházasodtunk. Így is marad. Sajnálom, de semmit nem tehetsz ellene. A férfi egy pillanatra úgy érezte magát, mintha víz alá nyomták volna, és képtelen lenne levegőt venni. Ujjai kegyetlenül megszorították a lány vállát. Fiona állta a tekintetét, bár a szája elfehéredett. - Engedj el, Kincaid! - Nem. A lány küzdött, belerúgott a falba. - Engedj már el! - Nem. Nem, amíg… A szoba ajtaja kivágódott, és Hamish lépett be. Vörös hajjal és vörös szemmel úgy nézett ki, mint egy bosszúra éhes, tüzes angyal.

- Az ördögbe – morogta Jack. Elengedte Fionát, megfordult, és megállt a lány előtt. – Hamish. Micsoda meglepetés. Hamish vörös szemöldöke leereszkedett, amint Jackről Fionára nézett, aztán vissza. - Mi folyik itt? - Semmi olyasmi, ami magára tartozna – mondta Jack. - Megfogadtam, hogy figyelek az úrnőmr. Ha újra kezet emel rá, véget vetek nyomorult életének! - Van magának bármi köze ehhez az átkozott házassághoz? – Jacknek fájt a feje. Megrázkódott, ahogy ujjaival hozzáért egy fájó dudorhoz. – Úgy érzem, sokkal többet segédkezett, mint szükséges lett volna. - Bárcsak én okoztam volna azt a púpot a fején, de nem így történt. Csak leesett a lováról, és beütötte a fejét. – Hamish behajlította hatalmas, sziklaméretű kezét. – Ha én tettem volna, nem tért volna magához. - Hamish – lépett elő Fiona Jack háta mögül. – Semmi szükség nem volt arra, hogy beronts ide. - Úgy hallottam, hogy kiáltott. - Csak nekiestem a falnak. - Badarság – mondta Jack udvariatlanul. – Én löktelek neki. Hamish hatalmas keze ökölbe szorult. Előrelépett, de Jack készen állt. Felemelte a lábát, és egy széket repített közvetlenül a skót elé. Hamish elkapta a széket, félredobta, ami a falnak csapódva apró darabokra tört. Jack felemelte az öklér, és… Fiona úgy hátralökte őt, hogy csak az ágy széle állította meg, és a matracra huppant. A távolból mennydörgés moraja visszhangzott. - Ebből elég! – csattant fel most Fiona, dühtől csillogó szemmel. – Hamish, hagyj magunkra! Beszélnem kell Kincaiddel. - Nem hagyom itt magát ezzel a Black Jack Kincaiddel! - Ha szükségem lesz rád, hívni foglak – mondta Fiona határozottan. A skót nem úgy nézett ki, mint aki meg van győzve. - Én nem… - Hamish – mondta a lány halkan -, menj. Jack felvonta a szemöldökét: Teljesen megzavarodott attól az ingerültségtől, ami a lány hangjában lévő rendreutasítás erejétől támadt benne. Hamishenk is hallania kellett, el is pirult kissé, aztán az ajtó felé fordult. - A folyosón leszek – egy pillanatra megállt, hogy Jackre nézzen. – Egy pillanat alatt itt tudok lenni. Fiona bólintott. - Arra nem lesz szükség. A skót hitetlenkedve morgott valamit, de engedelmesen távozott, becsukva maga mögött az ajtót. Fiona mindenesetre megváltozott. Volt benne valami összeszedettség, egyfajta határozottság, amit Jack sosem látott azelőtt, és ami nyugtalanította. Valamiért sokkal inkább ez nyugtalanította, mint hogy szembeszálljon Hamishsel. Mégis, Fiona MacLean volt a felelős ezért a zűrzavarért. Jack nem szolgált rá, hogy ő fizessen meg nem igazán kedvelt családjának vétkeiért. Az ördögbe is, mindebből semmire nem szolgált rá. Összeszorította a fogát, és az ellenségéhez fordult. - Fiona, soha nem fogom elfogadni ezt a házasságot. Fiona küzdött, hogy kitartson csekély önuralma. Tudta, hogy Jack mérges lesz, de nem készült fel a férfi szemében égő dühre. A válla még mindig fájt, ahol az imént Jack megszorongatta őt, és reszketett a férfi arcán tükröződő jéghideg gyűlölettől.

- Jack, kérlek. El kell fogadnod. - Miért? A lány lassan a hasára csúsztatta a kezét. - Azért, mert mindenkinek azt mondtam, hogy gyermeket várok tőled. A férfi hátratántorodott. - Hogy mit csináltál?! - Mindkettőnk családjával tudattam, hogy gyermeket várok, és ezért házasodtunk össze. Jack pislogott. - Ez volt az egyetlen ok, ami miatt MacCanney atya összeadott bennünket. Azt hiszi, terhes vagyok tőled. - Te hitvány szuka! Fiona összerándult. Rászolgált erre, tudta. - Kincaid, nem vontalak volna bele, ha lett volna más választásom. A viszály… - A viszály nem több, mint civakodás holmi határvonalak és haszonállatok fölött. - Nem, ez most más! Callum meghalt! Ha nem teszünk valamit gyorsan, nem lesz egy perc nyugtunk, soha életünkben. Túlságosan el leszünk foglalva a sírok ápolásával, semhogy élvezhetnénk az életet. Jack arckifejezése elsötétült. Felugrott, tett egy lépést a fal felé, majd megállt. Megfordult, és hideg, kék tekintetét a lányra szegezte. - Te tényleg azt hiszed, hogy a fivéreid készülnek valamire?! Fiona maga előtt látta fivérei arckifejezését, amikor legutóbb találkoztak – látta a gyűlöletet és a haragot. - Igen – mondta alíg hallhatóan. – Bosszút akarnak állni. És sikerülni fog nekik. És nem marad megtorlás nélkül. Ha nem az apád, akkor egy unokatestvéred vagy más szövetséges bosszulja meg. Tudod, hogy megy ez. Jack hirtelen bólintott. - Ó, igen, tudom. – Egyik kezével a hajába túrt, és megrándult, amint egyik ujjával hozzáért az érzékeny ponthoz. – És így fog elkezdődni. – Az ablakhoz ment. – Az apám tud mindenről? A fivéreid bosszúesküjéről is? - Írtam neki, és mindent elmondtam. A férfi megfordult, arca árnyékban maradt. - Elmondtad neki, hogy azt tervezed, hogy elrabolsz, és házasságra kényszerítesz? A lány az ajkába harapott. - Ezt a részt nem. - Persze hogy nem. Fiona sóhajtott, térde kissé elgyengült. Olyan hosszú volt ez a hét, tele szomorúsággal, érzelmekkel. - A fivéreimnek is ugyanazt mondtam: gyermeket várok, és te vagy az apja. Jack a vállával nekitámaszkodott az ágykeretnek, széles mellkasa előtt karba tette a kezét. - Ki az apa, Fiona? Tudnom kell, ha a gazfickó idejön, hogy elégtételt vegyen. A lány elpirult. - Nincs gyermek. Úgy értem, még nincs. Nem voltam senkivel azóta, hogy te meg én… Megint az ajkába harapott. Az ördögbe, ezt nem kellett volna elmondani neki. A férfi arca megkeményedett. - Nem hiszek neked. - Nem számít, mit hiszel. Ami számít, az… - odalépett a férfihoz. – Jack, igazad van abban, amit az előbb mondtál, egy házasság nem állítja meg az ellenségeskedést. Jack elkomorult, tiszta, kék tekintete összekapcsolódott a lányéval. - Akkor mi állítja meg? Istenem, ő maga kényszerítette a lányt, hogy kimondja.

- Hogy egyszer és mindenkorra véget vessünk a viszálynak, az kell, hogy gyermekünk legyen. Mégpedig hamar.

Harmadik fejezet Az a legrosszabb a MacLeanekben, hogy amikor gondolkoznak, általában igazuk van. Ez a legbosszantóbb tulajdonság, és kicsit sajnálom azokat a legényeket és leányokat, akik beházasodnak egy ilyen gőgös klánba. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Jack arcán döbbenet és hitetlenkedés tükröződött. - Te teljesen megőrültél, ha azt hiszed, hogy belemegyek ebbe. Fiona közelebb lépett, olyan közel, hogy a szoknyája hozzáért a férfi térdéhez. - Nincs más választásunk. Jack a lányra villantotta szigorú kék tekintetét, a szája körüli ráncok elmélyültek. - Nem, neked sincs. A családjaink a katasztrófa szélére jutottak. Hirtelen a torkára forrtak a szavak, és egy gondolat zakatolt az agyában: El fogok bukni. Ez már túl sok volt. Callum halála, a fivérei dühe és határozott tervük, Jack elrablása, MacCanney atya vonakodása, a sietős esküvő, Jack őrjöngése... Az elmúlt hét összes feszültséggel teli pillanata mind az ő vállára nehezedett. Könnyek tolultak a szemébe. Ökölbe szorította a kezét, legyűrte a torkában lévő gombócot, és annak reményében, hogy elkerülheti a sírást, körmeit puha tenyerébe mélyesztette. De újra gombóc nőtt a torkában. Nagyot nyelt, hogy uralkodjon síráskényszerén, de egy pillanatra elcsúszott, érzelmei túláradtak. Egy egész héten át tartó felfokozott érzelmi állapot, és a mély fájdalom, kitörtek belőle, elborították a zokogás hullámai. Kezébe temette az arcát, és szabadjára engedte a sírást, képtelen lett volna megállítani. Csak sírt és sírt. Annyira hiányzott Callum. A barátja is volt, és a bizalmasa, jobban megértette őt, mint bárki más a családban. És most nincs többé. Elment. Zokogás rázta a testét, erejét teljesen felemésztette, könnyei ujjai között záporoztak. Bánat, düh, fájdalom, minden átfutott rajta, egymást követő hullámokban. Egy meleg kéz megfogta a csuklóját, és minden teketória nélkül egy széles mellkashoz vonva találta magát. - Hagyd abba – suttogta Jack lágyan, arcát a lány hajába fúrva. - Utálom, ha egy nő sír. Fiona erre még jobban sírni kezdett. Nem akart a férfi előtt sírni, de most, hogy megindultak a könnyei, nem tudta megállítani őket. Igyekezetében, hogy visszatartsa fivéreit attól, hogy szabadjára engedjék őrjöngő dühüket, hogy mindnyájukat tönkretegyék, nem engedhette meg magának, hogy meggyászolja Callumöt. Most feltárult előtt a jövő. Sivár, hideg, és magányos lesz nélküle. A zokogás egyre erősebb lett, míg végül már úgy érezte, megszakad a szíve. - Fiona – szólt hozzá Jack mélyebb hangon. - Nem teheted... A fene egye meg! - Beletúrt a lány hajába, állához szorította az arcát és szorosan megölelte. - Nyugodj meg, kislány.

Fiona a férfi mellkasába temette arcát, és hagyta, hogy tovább záporozzanak a könnyei. Nem egy porcelánbaba volt, akit megóvtaka a valóságtól; megvolt a maga része a veszteségből. De az élet most brutálisan elfogadhatatlannak tűnt. Callum, hiányzol! - Kislány, most már elég – mondta Jack, hangja szinte visszhangzott Fiona fülében. Megbirkózunk vele. Megbirkózunk? Fiona szíve kalapálni kezdett, erre a remény halvány sugara melengette a testét. A gondolat, hogy talán nem marad magára, hogy Jack talán megtalálja a kiutat ebből a zűrzavarból, fokozatosan lecsendesített a sírását. Bár a sírás alábbhagyott, Fiona nem mozdult. Szinte megrészegült Jack ölelésétől, a teste melegétől. Fájdalma enyhülni látszott. Végül elapadtak a könnyei, testét csuklás rázta meg. Jack a lány hajához dörgölte az állát, és mogorván megszólalt. - Már mondtam. Tényleg utálom, ha egy nő sír. - Ahogy... ahogy... én is – mondta Fiona. A férfi sóhajtott, lehelete izgatóan simogatta a lány halántékán lévő hajtincseket. - Sajnálom Callumöt. A hangjában lévő gyengédség újra könnyeket csalt Fiona szemébe. Teljesen zilált volt; kivörösödött szemek, könnyes arc, kínos csuklás. Hirtelen támadt öntudattal, megpróbált kilépni Jack öleléséből. - Szükségem van egy zsebkendőre. Jack lazított az ölelésén, és kezével a lány hátát simogatta, kényelmes mozdulatokkal le és fel. - Odaadnám az enyémet, de valaki elvette tőlem. Fiona sírósan kuncogott. - Meghagytam Hamishnek, hogy öltöztessen át. Át voltál ázva, és nem akartam, hogy megfázz. - Milyen gondoskodó vagy. Nem sok olyan férfi van, akit elraboltak, levetkőztettek, és akik aztán elmondhatták magukról, milyen odaadóan ápolták őket. A lány belemosolygott a férfi könnyáztatta ingébe, közben a fejét izmos mellkasán nyugtatta. Szaggatott lélegzete egyre egyenletesebb lett, és lágy, bensőséges csend borította be őket. A férfi kiegyensúlyozott szívverése, az ingéből felszálló keményítő illata valahogy nyugtatóan hatott. A férfi mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt Fiona arca alatt, ami tetőtől talpig melegséggel töltötte el a lány testét, és elégedetten felsóhajtott. Jack lehajtott a fejét, és csókot nyomott a lány homlokára. Fionának torkán akadt a lélegzete. A csók szinte ártatlanul tiszta, és hihetetlenül bensőséges volt. - Megjártad a poklot, igaz, kedves? A férfi azt mondta neki “kedves”. Nem azt, hogy “kedvesem”, hanem azt, hogy “kedves”. Fiona azon gondolkodott, vajon hány nőnek mondhatta ezt, és közülük hány érezte úgy, mint ő, hogy a szíve repes. Bár Fiona nedvesre sírta Jack ingét és boldogan simult a férfi ölelésébe, az volt az igazság, hogy Jack Kincaid ugyanígy kezelt volna bármilyen más nőt is, aki hasonlóképpen bőgőmasinává változik hirtelen. Amint mondta, ki nem állhatta a síró nőket. Fiona kilépett Jack védelmező öleléséből, a hideg szobába, hogy elérje az állványon lévő törölközőt. Megtörölgette a szemét, aztán elpirult. - Nem akartam eláztatni az ingedet. Jack lenézett a mellkasán lévő hatalmas, nedves foltra, és ferde mosoly lágyított meg a szája körüli kemény vonásokat. - Nem tudom, kié ez az ing, de majd vele lerendezheted.

- Dougal fivéremé. - Valóban? Csipke van a kézelőjén. A fivéred sosem viselne csipkét. Fiona kuncogni kezdett. - Dougal piperkőc lett. Nem is hinnéd, milyen változáson ment át. Jack ránézett egy pillanatra, a szeme sötét volt és kifürkészhetetlen. Kinyújtott a kezét, és az ujjára tekerte a lány egyik hajtincsét. - Csinos kis zűrzavar. - Tudom – válaszolta a lány, és azt kívánta, bárcsak eltűnhetne. A haja leomlott, orra vörös volt a sírástól. - Ez az egész hét egy merő rémálom volt. - Biztos vagyok benne, hogy az volt. - Ajkát előrebiggyesztve nézte a lányt. - Csak a végső kétségbeesés vihetett rá, hogy kigondold ezt a hajmeresztő tervet. A lány megmerevedett. - Lehet, hogy a tervemnek megvannak a maga hibái, de átgondoltam. Egy hétig semmi másra nem gondoltam, sem éjjel, sem nappal. - Kell lennie más megoldásnak is – bizonygatta a férfi. - Miért nem beszéltél valakinek a fivéreid tervéről? Valakinek, aki meg tudná állítani őket. - Kinek? Jack, a fivéreim bárkit porrá zúznak, ha elveszítik a jókedvüket. Ki merne szembeszállni velük? - Úgy tűnik, az én egyik fivéremnek nem okozott gondot megtenni – vágott vissza mogorván a férfi. A lány megdermedt, szikrázott a szeme. Jack kuncogott ezen az arckifejezésen. - Nem a gorombáskodásra értettem. Csak arról van szó, hogy bár néhányan azt hiszik, hogy a családod képes esőt csinálni... És villámlást. Meg jégesőt. Ne tegyél úgy, mintha nem hinnél az átokban. Tudom, hogy hiszel. A férfi megvonta a vállát, óvatosan kerülte a lány tekintetét. - Nem számít, hogy én mit gondolok. Csak az számít, hogy hogyan lehet megnyugtatni őket, hogy visszatérhessünk a normális életünkhöz. Amikor rájöttél, hogy a fivéreid mit terveznek, el kellet volna mondanod valakinek. - Ó! És ki lett volna képes jóra fordítani a tervüket? Talán az apád? Aki azt mondta, hogy megöl minden MacLeant, aki a birtok közelébe merészkedik? Jack összevonta a szemöldökét. - Ezt mondta? - A mostohaapád nem egy visszafogott ember. Amellet, ha lelepleztem volna a fivéreim tervét, egyszerűen csak kitaláltak volna egy másikat, és minden bizonnyal úgy, hogy ne tudjam meg. Jack a nyakát dörzsölte. - Megpróbáltad lebeszélni őket erről? - Persze! - Rámutattál a következményekre, és... - Kincaid, mindenre gondoltam. Nincs más lehetőség, csak ez. A férfi egy darabig rezzenéstelen tekintettel nézte a lányt. Válla egy kissé előreesett. Talán majd ő, a férfi találni fog egy megoldást, ami a lánynak eddig nem jutott eszébe. Talán az ő számára felbukkan majd néhány járható út, amelyeket a lány nem vett észre, néhány... - Az ördögbe! - mondta, majd az ágy vége felé indult, még mindig az ágykeretbe kapaszkodott. - Micsoda zűrzavar! - Beletúrt a hajába, és elfintorodott, amikor az ujjai hozzáértek a sebéhez. - A fivéreid éppolyan forróvérüek, mint az enyémek, ha nem rosszabbak. A lány megdermedt.

- Az én fivéreimnek megvan rá az okuk, hogy dühösek legyenek. - De ahhoz nem eléggé, hogy feljogosítsa őket egy előre eltervezett gyilkosságra. - Jack, én nem értek egyet azzal, amit terveznek, de te nem tudod, min mentünk keresztül. - Fiona, ne... - Nem, te ne! - Ökölbe szorította a kezét maga mellett, a düh visszaadta az előbb elveszített energiáját. Odakint egy árnyék haladt át a nap előtt, és egy hirtelen szélfuvallat rázta meg a redőnyöket. - Callum meghalt, hat láb mélyen rothad. Dühösek vagyunk, mindannyian nagyon dühösek vagyunk. - Ujjaival a férfi mellkasára bökött. - Tudod te, mennyire utálom ezt az egészet? Utálom, hogy ilyen körülmények között kell újra látnom téged. Utálom, hogy hazudnom kell a családomnak és MacCanney atyának. És utálom, hogy a lehető legrosszabb férfihoz voltam kénytelen hozzámenni a földön. Szavai tisztán és erőteljesen csengtek a szobában. Jack csak bámult rá, kék szeme olyan sötét volt, hogy szinte feketének fűnt. - Máris megbántad, hogy hozzám jöttél. - Csak annyira, amennyire te bánod, hogy feleségül kellett venned engem. - Akkor egy dologban megegyezhetünk: nem illünk egymáshoz. - Soha nem is illettünk – vágott vissza a lány nyomban. - Akkor azzal is egyetértesz, hogy semmit nem oldanánk meg azzal, ha világra hoznánk egy nem kívánt gyermeket. - A mi gyermekünk nem lesz nem kívánt gyermek! Jól viselem majd a gondját, és szeretni fogom. A férfi összehúzta a szemét. - Ez nem ilyen egyszerű. Gyermeket nevelni komoly feladat. - Reszketett a szája. - Éppen ezért óvakodom tőle. - Én sem akartam mást sugallni ezzel kapcsolatban – válaszolta a lány mereven. - De egy olyan férfi, akit érdemtelennek tartasz a házasságra, valószínűleg nem lehet jó apa. A lány elpirult. - Jack, ne... - Nem, meg kell hogy mondjuk az igazat. Hogy fogja érezni magát ez a gyermek, tudva, hogy csak azért született meg, hogy megállítson egy buta viszályt? - Nem kell tudnia róla. - Az ilyen dolgok egyszer kiderülnek. Igaza volt. A lány a kezét tördelte. Végül nem tudott semmivel visszavágni, keserű hangon megszólalt. - Nem tudom elhinni, hogy ilyesmivel is törődsz. A férfi arckifejezése grimaszba torzult. - A szemedben már nem is lehetnék rosszabb, igaz? Neked én csak Black Jack Kincaid vagyok, a szívtelen férfi. - Nem, nem – mondta a lány sajnálkozva -, nem úgy értettem. A férfi legyintett. - Felejtsd el! Nem kellene meglepődnöm. Tényleg semmi okod rá, hogy mást gondolj rólam. - Elfordult tőle, és az ablakhoz lépett. A sápadt délutáni napsütés megváltoztatta az arcát, vörösesbarna haja élénken elvált a sötétkék függönyöktől, egész testében égett a düh. - Micsoda átkozott zűrzavar! Fiona kicsit reszketett a szoba hűvösétől. Vágyakozva gondolt arra a melegségre, amit Jackhez simulva érzett, mikor a férfi kemény mellizmai párnaként simultak arca alá, ahogy a férfi illata kellemesen csiklandozta az orrát. Melegség kezdte átjárni a testét, alulról indult, lassan, felfelé kúszva, mint egy mélységes vonzerő, gazdagon, édesen. Az ég szerelmére, buja vágyat érzett! Elpirult ennek felismerésétől.

- Ha a családjaink azt hiszik, hogy már gyermeket várok, abba fogják hagyni a gyűlölködést, és ez biztosít majd számunkra időt arra, hogy... - becsukta a száját. Egek, hogyan fogja befejezni ezt a mondatot? A férfi felvonta a szemöldökét. - Időt mire? - Arra, hogy... hogy... hogy... - Jóságos ég, bárcsak megnyílna és elnyelne a föld! Hogyan is fordulhatott elő, hogy meggondolatlan nyelve ilyen befejezés elé állította! - Tudod, mire gondolok. - Nem – mondta lassan a férfi. - Magyarázd el. - Tudod, hogy értettem! - csattant fel Fiona keresztbe fonva maga előtt a karját. - Még ha nem is annyira kellemes számunkra a dolog... - Csak a magad nevében beszélj – jelent meg egy váratlan mosoly a férfi szája sarkában. A gyermeket összehozni az egyetlen jó része ennek a tervnek. Ha valamire még emlékszel, erre mindenképp emlékezned kell. Ó, egek! Persze hogy emlékezett! Minden édes, finom, lélegzetelállító pillanatra emlékezett. Lassan bólintott. A férfi tekintete végigpásztázta, forrón és birtoklóan, szinte megperzselte a bőrét. - Elfogadlak téged, itt és most, ha neked is megfelel, és van rá időnk. Fiona az ágyra pillantott, aztán vissza Jackre, finom remegés futott át rajta. Elképzelte, amint ott fekszenek, összegabalyodva, szívük kalapál, amint a férfi... Nem! Koncentrálni kell! Nem szabad, hogy effajta dolgok megzavarják! - Fiona? - a férfi tekintete a lány ajkán pihent. - I... igen? - ajka bizsergett, mintha a férfi megérintette volna. - Azt mondtad, értesítetted a fivéreidet, hogy összeházasodtunk. - Igen. Küldtem üzenetet a te családodnak és az enyémnek is. Jack sóhajtott. - Ettől féltem. A fivéreid hamarosan ideérnek. Fiona vállat vont. - Lehetséges. - Csodás – morogta Jack. Az ablakhoz lépett, majd vissza, és megállt a lány előtt. - Hogyan jöttünk ide? - A hintómmal. Jack sarkon fordult és visszament az ablakhoz, elhúzta a függönyt, és kinézett. - Kezd beborulni, és a szél is feltámadt. Fiona sóhajtott. - Attól tartok, ezt én okoztam. Súlyosan próbára tetted a türelmemet. - Ahogy te is az enyémet. - Leengedte a függönyt. - Nem fogom megvárni, hogy a fivéreid elég közel legyenek ahhoz, hogy megnyíljon az ég. Fiona szerette volna megkérni Jacket, hogy nyugtassa meg, minden rendben lesz, de ilyesnire csak egy igazi házasságban kerülhet sor. Lelombozódott a gondolatra. - A hintó messze van a bejárattól, ami jó. - Jack felrántotta a reteszt, és szélesre tárta az ablakot. Friss levegő áramlott be, megemelte a függönyt és megrázta a rojtokat. - Jack? - kérdezte a lány zavartan. - Miért számít az, hogy a hintó közel van-e a bejárathoz vagy sem? A férfi oldalra rögzítette a függönyt, odalépett a lányhoz, lehajolt, és olyan könnyedén a karjába kapta, mintha csak egy tollpihe lett volna. Fiona Jack nyaka köré fonta a karját, és gyengéden ott is tartotta. - Mi... mit csinálsz? A férfi elvigyorodott, csak sötét haja és kék szeme látszott, Fiona szíve megdobbant. - Kincaid, ez nem vicces! Azonnal tegyél le!

- Nem, kedves. Ügyesen kitervelted ezt az egészet; most én jövök. - Te jössz? A férfi élénken bólogatott. - Mindig is erőszakos voltál egy kicsit. Talán a fivéreid miatt. A lány levegő után kapkodott. - Erőszakos?! Én nem vagyok erőszakos! - Hm. Biztos a fivéreid is így gondolják. - Az ablak felé fordult. - Itt az ideje, hogy abbahagyd az általad ismert emberek életének az irányítását. - Semmi ilyesmit nem teszek. A férfi rávillantotta a tekintetét. - Nem? Nézd meg magad, férjhez mentél, hogy kimentsd a fivéreidet egy zavaros helyzetből, amelyet saját maguknak köszönhetnek. - Ez vészhelyzet. - Tudom, tudom. Életek forognak kockán. Értem. De nem hagyod, hogy a fivéreid maguk találják meg a saját válaszaikat; ehelyett megpróbálod manipulálni őket, a saját érdekeid szerint – mondta az ablakpárkányra ülve. - Ezt nevezem erőszakosságnak. - Én szükségszerűségnek nevezem. - Bárminek nevezed is, valaki más helyett döntesz. Fiona feszengett, de a férfi karja szorosabban ölelte. - Kincaid, azonnal tegyél le. Hamishnek ez nem fog tetszeni! - Jó – válaszolta, miközben lábait egymás után átlendített az ablakpárkányon, és máris a bokrok között állt. Fionára vigyorogva megjegyezte: - Hamisht nem hívtam meg. A lány egy pillanatig hallgatott, majd megütközve a férfi mosolyán és szavain, megkérdezte: - Hová nem hívtad meg? - A nászutunkra. - Jack átvágott a gyepen, egyenesen a hintóhoz, Fiona érezte a férfi izmainak mozgását, miközben belé kapaszkodott. -Londonba megyünk. - Azt hittem, hogy az én házamban fogunk élni! - A fivéreiddel? - gúnyolódott Jack. - Akik megesküdtek, hogy minden Kincaidet megölnek, akire rátalálnak? Én nem a te házadra gondoltam. - De... - Asszonyom? Simon volt az, az inas. - Ó, Simon – mondta Fiona, miközben azon gondolkodott, mit is kellene mondania. - Simon, maga jó ember – mondta Jack természetes hangon -, jó híreket mondok. Az úrnője és én, ma reggel összeházasodtunk. - Mi... ön... asszonyom... - Simon zavartan nézett Fionáról Jackre, majd vissza. Jack orrával megdörzsölte Fiona orcáját. - Mondd meg neki, kedves. Fiona alig észrevehetően elmosolyodott. - Igazat mond. Összeházasodtunk. Jack felvont szemöldökkel nézett az inasra. - Szóval nyissa ki a hintó ajtaját; nincs vesztegetni való időnk. - D... d... de... - És siessen, mielőtt még elejtem az úrnőjét – folytatta Jack, fürgén lépkedve a döbbent inas nyomában. - Talán nem látszik rajta, de nem éppen pillesúly... - Jack! - ellenkezett Fiona. Simon rohant a kocsihoz, és gyorsan kinyitotta az ajtót. - Köszönöm – mondta Jack, miközben betuszkolta Fionát, és a bőrüléseken, szorosan mellette, helyet foglalt. - Londonba.

- Londonba? - értetlenkedett Simon. - De hát az nagyon hosszú út... - Londonba – ismételte meg Jack, ellentmondást nem tűrő hangon. - Útközben meg fogunk állni, hogy lovakat váltsunk. Rendeltem magamnak néhányat a London Roadon. - Igen, uram, de... - Induljon – mondta Jack, ellentmondást nem tűrő hangon. Simon elvörösödve meghajolt, és becsukta az ajtót. A hintó szinte azonnal elindult, zötyögve az egyenetlen úton. Fiona a szeme sarkából figyelte Jacket, nézte a férfi állának határozott vonalát. Ez van. Feleségül ment Jack Kincaidhez, elnyerte kelletlen beleegyezését, miszerint a férfi támogatja a tervét. Most pedig meg kell fizetnie ennek az egyezségnek az árát. London, zakatolt megzavart elméjében. Maga mögött hagyta a családját, a barátait és a személyzetet, akiket ismert, és akikben megbízott. Londonban nem lesz ilyen. Senki, csak ő... és Jack. Édes istenem. Mit tettem?

Negyedik fejezet Természetesen a büszkeség és a keménység nem mindig rossz. Ha valaha harcba keverednél, szívesen vennéd, ha lenne veled néhány MacLean, amikor a dolgok rosszra fordulnak. Ha van olyan szó, amelyet ők nem ismernek, hát az a “megadás”. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Hosszú és megerőltető volt az utazás Londonba. Bár a hintó a lehető legfényűzőbb volt – Alexander nem is érte volna be kevesebbel a húgyocskája számára -, mégis rettenetesen himbálózott és zötyögött az úton, mert Jack ragaszkodott hozzá, hogy siessenek. Fiona kimerültségében már az első néhány óra után mély álomba zuhant. A következő két nap teljesen egybemosódott. Minden alkalommal, amikor megálltak lovakat váltani, Jack felkeltette őt, és bekísérte a fogadóba. Odabent álmosan vett részt az étkezéseken, aztán újra hintóba szálltak, és folytatták őrjítő útjukat London felé. Végül, a harmadik nap délutánján, Fiona hirtelen felébredt. Mélyen és álmok nélkül aludt addig. Felemelte a fejét, és a sötétbe bámult, amint magához tért. Lassan rájött, a hintójában ül az egyik sarokban. Arca egy... férfi mellkasán pihen. Felemelte a fejét. Jack. A házasság. London. Ó, egek! Nyelt egyet. Fájdalmasan tudatosult benne, hogy combja szorosan hozzásimul a férfiéhoz. Mostanáig a férfihoz bújva aludt. Félrehúzódott, és kezébe temette az arcát. - Mi a baj, kedves? - Jack hangja szinte mennydörgésnek tűnt. - Nem vagyok elég puha? Fiona egy pillanatra becsukta a szemét. Ó, remélem, nem csordult ki a nyálam álmomban. Szikra és lobbanás következett, alig hallható szisszenéssel, amint Jack meggyújtott az egyik lámpást, amely a távolabbi sarokban lógott. Meleg, arany fény töltötte be a kocsi belsejét, és ahogy megvilágította Jack haját, mély,

sötétbarna színt kölcsönzött neki. Amint hátradőlt az űlésen, lábaival még mindig szorosan a lányhoz simult. Fiona a férfi ruháját nézte. Hál' istennek nincs rajta nyálfolt. Megkönnyebbülve végigsimította a haját, egy hajtűt talált itt is, ott is, szabadon lévő hajtincsek csiklandozták a kezét. - Nézd meg a hajamat! - mondta, elkapva Jack vidám tekintetét, mire elpirult. - Úgy nézhetek ki, mint egy szénaboglya! A férfi szeme szinte feketének látszott a lámpás fényében, végignézett a lányon, és alig észrevehető mosoly bujkált a szája sarkában. - Úgy nézel ki, mint aki épp most kelt ki az ágyból. Fiona lelki szemei előtt azonnal megjelent egy olyan kép, amelyen ő és Jack meztelenül össze vannak gabalyodva, és amelyről azt gondolta, rég elfeledett emlék. Ajkába harapott, lemélve, hogy a fájdalom eltéríti a gondolatait. - Ne próbálj meg elcsábítani azzal a pillantással – mondta a férfi. Csábító lett volna a pillantása? Felemelte a függöny egyik szélét, és nézte, ahogy arca visszatükröződik a kocsi ablakában. - Egyáltalán nem néztelek csábító pillantással. Csak néztelek... ó, a hajam! - Két tincs ágaskodott fel a fején hátul, ami ördögi külsőt kölcsönzött neki. - Miért nem mondtad, hogy szarvaim vannak? - Talán azért, mert szeretem a szarvakat viselő hölgyeket – mondta Jack, és karját összefonta mellkasa előtt. Nagyon jóképű volt, és férfias. Fiona megpróbálta feltekerni a loknijait. - Szóval szereted a szarvakat? Túl nagy a kísértés, hogy ne kommentáljam a szarvakhoz való viszonyod... A férfi kelletlen nevetésben tört ki. - Istenem, milyen üde vagy! - Mindig is az voltam. - Az utolsó simításokat végezte a frizuráján. - Na, milyen? A férfi a lány hajára pillantott, aztán lejjebb, és aztán sokkal lejjebb. - Úgy értem, a hajam! Jack szája mosolyra húzódott, és megvonta a vállát. - Nem akarok bocsánatot kérni, azért mert férfi vagyok. - Azért kellene bocsánatot kérned, mert tapintatlan férfi vagy. - Ölébe tette a kezét. - Hogy értetted, amikor azt mondtad, hogy csábítóan néztem rád? - Nagyon erotikusnak találom, amikor egy nő az alsó ajkába harap. - Most ugratsz! - kiáltott fel a lány. A férfi szemének kékje sötétebb lett. - Mert te egy kis ártatlanka vagy, nem igaz? Fiona elvörösödött. - Ha valakinek, neked tudnod kell, hogy nem vagyok az. - Sokféle ártatlanság létezik, Fiona. A lány vállat vont. - Nincs mit sajnálnom az előző kapcsolatunkból, kivéve, hogy nem úgy végződött, ahogy kellett volna. - Nem az én hibám volt. - De igen. Nem álltál készen arra, hogy megállapodj. - El akartalak venni! Vártam rád, de nem jöttél. Inkább a fivéreidet küldted oda egy nyavalyás üzenettel, és... - Volt egy másik szeretőd. Csend lett. Jack elkomorult. - Nem látom be, mi köze van ennek bármihez. Sok férfinak van szeretője. De én téged

akartalak feleségül venni, Fiona, csak ez számít. Furcsa fájdalom szaladt át a lányon. - Az értékrendünk nagyon különböző. Nem tűrtem volna el a férjemnek, hogy szeretőt tartson. A férfi megvonta a vállát. - Talán elhagytam volna, ha kéred. De ezt már nem fogjuk megtudni, igaz? - Most van szeretőd? - A kérdés hamarabb kicsúszott Fiona száján, semmint visszaszívhatta volna. A férfi összeszorította ajkait. - Ez nem tartozik rád. Fiona érezte, hogy ökölbe szorul a keze, és megpróbálta ellazítani az ujjait. Igenis rá tartozik. Másképp nem tudja elképzelni a házasságot. Viszont ebben áll a tervének egyedüli buktatója: férjhez ment ahhoz az egy férfihoz, akit nem tud levenni a lábáról, akit nem tud ellenőrzése alatt tartani, vagy bármiről meggyőzni. Szempillái alól figyelte a férfit. Annak minden porcikája ellenkezett. Ahogy a hintó padlóján tartotta a lábát, ahogy a karjait keresztbe fonta a mellkasa előtt, ahogy büszkén felvetette a fejét, mindez szavak nélkül is arról árulkodott, hogy a csata még nem dőlt el. Sőt még az is lehet, hogy Fiona veszít. De a lány nem szeretett veszíteni. - Bármit teszel, rám tartozik. Házasok vagyunk. - Már nem sokáig. Ahogy Londonba érek, azonnal utánajárok, mit lehet kezdeni ezzel a dologgal. Fiona lopva rápillantott. - A házasságot nem lehet felbontani. Már mondtam neked. Jack felvonta a szemöldökét. - Neked sincs mindig igazad. - Tudom – felelte a lány némi éllel a hangjában -, de el kell ismerned, hogy többször van igazam, mint nincs. A férfi hirtelen elmosolyodott, őszinte kis félmosollyal, amitől Fionának elakadt a lélegzete. - Egy fikarcnyit sem változtál. Ha van bármi veszély a lány jelenlegi tervében, az az, hogy nem tud ellenállni Jack vonzerejének. Az viszont szívfájdalommal járna, abból pedig már volt épp elég. - Megint az ajkadba haraptál – csillant fel a férfi szeme. - El fogom mondani neked, mitől olyan erotikus ez a gesztus, de figyelmeztetle, eléggé pajzán. - Akármibe kezdesz is bele, minden abba az irányba halad. Jack ajka elkeskenyedett, de elég könnyedén válaszolt. - Amikor megharapod az ajkadat, azt juttatja eszembe, mennyi minden mást is tehetnél azokkal az ajkakkal. - Ó! - például enni, csókolózni, és... - Ó! - Arcát elöntötte a pír, de kicsit fel is izgatta. Jack mindig ilyen hatással volt rá. Zavarba hozta, ugyanakkor kínozta is. De ez talán hasznos információ. Talán eljön az idő, amikor neki kell majd elcsábítania a férfit, ha egyszer Londonba érnek – különösen, ha makacsul megpróbál ellenszegülni “házastársi kötelességének” teljesítésekor. Ami lehetséges, ha szeretője van. Fiona mogorván összeszorította a száját. Sosem volt jó abban, hogy bárkivel is osztozzon a tulajdonán, és biztos volt benne, hogy eléggé birtokolni akarja majd a férjét. - Elvesztettél néhány hajtűt. - Jack összeszedte őket a lány köpenyének a ráncaiból, és a lány felé nyújtotta. - Olyan hosszú a hajad. Hosszabb, mint amikor legutóbb láttalak. - Majdnem derékig ér – válaszolt a lány. - Arra gondoltam, levágatom. - Szeretem, ha egy nőnek hosszú a haja.

- Te minden nőt szeretsz, mindegy, hosszú hajú-e vagy sem – szipogta a lány, a homloka melletti rakoncátlan hajtincset tekergetve. A férfi huncutul rákacsintott. - Pillanatnyilag a barna, különösen hosszú hajú, zöld szemű nőket szeretem. - Ó, hagyd abba! - Mit? - kérdezte a férfi ártatlanul. - A flörtölést. Minden mondatod egy ajánlat. Jack hátradőlt, combját a lányéhoz nyomta. - Neked pedig minden mondatod kihívás. Fiona nem tudta, mit mondjon erre. Ha válaszol, megerősíti a férfi megállapítását. Ha egy szót sem szól, egy csomó csípős megjegyzés kimondhatatlanul marad. A férfi fellibbentette az egyik függöny szélét, és egy pillanatra kinézett a sötétségbe. - Mindjárt elérjük Londont. Majdnem hajnali két óra van. - Visszadőlt a sarokba, a lábát újra Fiona lába mellett húzta el. - Szeretek gyorsan utazni. A lány maga mellé nézett, a másik irányba. Hideg lenne, ha egész végig a sarokba húzódva kellene utazni, minden illesztésnél áramlott befelé a hűvös, éjszakai levegő. Úgy döntött, elfogadja a férfi lábát a magáé mellett. Végül is jó dolog, hogy annyi ruha van köztük – az ő alsóinge, alsószoknyái, ruhája és köpenye. Jack nadrágot viselt, és... a lábára nézett. Mi mást? Lehet, hogy nem visel semmit a nadrág alatt? Úgy rásimult a lábára, hogy erőteljesen kirajzolódtak a combjai, és az a domborulat közvetlenül fölötte... Ó, egek! Fiona behunyta a szemét. Nézte a férfiasságát... Nem csupán illetlen volt, hanem még át is futott rajta egy izgalmas borzongás, olyan erősen, mintha megérintette volna. - Fiona, ha még egyszer így nézel rám, nem vállalom a felelősséget azért, amit tenni fogok – Jack annyira közel volt, hogy homlokán érezte a leheletét. - Érted? Fiona zavartan bólintott, és megkönnyebbült, amikor a férfi hátradőlt. Csak egy bizonyos távolságból volt képes Jackkel társalogni. Egy szűk hintóban, ahol a férfi csupán néhány centire ül tőle... az emlékek túl elevenek és túlságosan feldolgozatlanok voltak. Fiatal volt, és meggondolatlan, és szerencse, hogy semmi egyéb nem származott rövid viszonyukból, mint néhány kellemetlenül eleven emlék. Megköszörülte a torkát. - Épp kettőnkre emlékeztem. - Én is kettőnkre gondolok. A lány a férfira pillantott. - Nem hittem, hogy emlékszel. A férfi furcsa, szórakozott mosollyal válaszolt. - Valóban? Miért ne emlékeznék? Nekem te voltál az első. - Az lehetetlen! Már akkor is volt szeretőd. Alexander elmondta, hogy még csak nem is az első szeretőd volt. - Szóval a fivérednek köszönhetem az akkori cserbenhagyást, hm? Emlékeztess, hogy rendesen megköszönjem majd neki, ha találkozunk. - Mindenképp megtudtam volna. Jack nem vitatkozott. - Igen, de akkor is különleges voltál; az első szűz lány voltál, akivel dolgom volt. Fionát elöntötte a szégyen. Tekintetét a szoknyája alól kilátszó csizmaorra szegezte. Bárcsak olyan érzéketlen lenne, mint egy tuskó, aminek nincsenek ilyen kényelmetlenül kellemetlen érzései vagy emlékei. Kicsit felvonta a szemöldökét. A cipő tökéletes életet élnek. Kifényesítik őket, vigyáznak járuk, és annál nagyobb fájdalmat nem szenvednek el, mint amikor az ember véletlenül sárba vagy pocsolyába lép velük. Le merte volna fogadni, hogy a cipői soha nem vágytak arra, hogy láthatatlanná váljanak.

Fiona mindenhová nézett, a kezére, a kabátja prémszegélyére, a szemben lévő ülésre, csak Jackre nem. - Te jó ég, itt melegebb van, mint vidéken, igaz? - Igen. - A férfi kinyújotta a lábát, és még szorosabban hozzáért az övéhez. - Sokkal melegebb van. A lány lopva a férfira nézett. Mikor lettek ilyen nagyok, ilyen fürkésző pillantásúak a szemei? Bár nem volt haragos a tekintete, mégis, egész testtartása egyfajta elnyomott, keserű haragról tanúskodott. A lány valahol belül abban reménykedett, hogy a férfi belátja a házasságuk körülményeit, és nem száll szembe a sorssal. De hiábavaló volt a remény. Fiona felsóhajtott. - Mikor érkezünk meg? - Hamarosan. Barnetben megálltunk lovakat váltani, így elég frissek még. - Barneben? Nem emlékszem, hogy lovakat váltottunk volna. - Akkor álltunk meg, amikor aludtál. Mondtam az emberednek… - Van neve – szólt közbe kúrtán a lány. – Udvariasabb lenne a nevén szólítanod, mint azt mondanod rá, hogy “az embered”. Jack ránézett. - Ugye te nem vagy az egyike azoknak a reformer asszonyoknak? - Az egyetlen, amint javítani szeretnék, az a te rossz modorod. Jack hitetlenkedve nézett rá. - Az én micsodám? - A rossz modorod. Kétségkívül, egyik szolgálatodba tartozó emberednek sem tudod a nevét, igaz? - Sosem volt időm ilyen értelmetlenségekre. Több tucat szolgám van. - Több tucat? Mekkora a londoni házad? - Elég nagy. – Elkapta Fiona tekintetét, és felemelte az egyik kezét. – Várj. Mielőtt még jobban kikelnél magadból, megpróbálok visszaemlékezni annak az istenverte férfinak a nevére. – Összeráncolta a homlokát. – Seth? - Simon. - Akkor Simon. Idejött az ablakhoz, amikor megálltunk lovakat váltani. Elmagyaráztam neki, hogy nem akarlak felébreszteni, így megtámasztotta a hintót, és sikerült lovakat cserélnünk. A te Simonod elég találékony. - Egyáltalán nem emlékszem erre. - Elmagyaráztam, hogy elfáradtál a nászutas tevékenységekben. Fiona zihált. - Nem tetted meg! Jack szeme megcsillant a hintó lámpásának fényében. - Nem tettem meg, de gondolkodtam rajta. – Átkarolta a lány derekát, és magához húzta. – Nem minden vőlegény ilyen megértő az arájával a nászéjszakán. – Megcsókolta a lány arcát, hüvelykujjával megsimította orcáját. – Szerencsédre türelmes férfi vagyok. Furcsa remegés öntötte el Fiona gyomrát, libabőrös lett. Jack mindig képes volt ellágyítani a szívét egy egyszerű érintéssel vagy egy kedves szóval. Annyira magabiztos volt – ő pedig televolt bizonytalansággal, kellemetlen élménnyel. Életében először, nem tudta, mit tartogat a jövő, és ez rettegéssel töltötte el. A férfi mos Fiona ajkán húzta végig a hüvelykujját, tekintetével követve a mozdulatot. - Neked van a leszebb szád, Fiona. Annyira szép és buja, mint egy érett eper, piros és édes… Előrehajolt, és lágyan végighúzta ajkait a lány ajkain. Ez nem csók volt; sokkal inkább ígéret, célzás arra, hogy mi minden lehetne belőle. Fiona újra megremegett, bőre égett, mellei megemelkedtek. Küzdenie kellet a helyzettel.

Küzdeni, és irányítás alatt tartani a saját érzelmeit. De az elmúlt hét másból sem állt, csak önkontrollból, és már belefáradt abba, hogy elnyomja érzékeit. Vigaszra vágyott, elfogadásra és szenvedélyre. Egy halállal terhelt hét után, az élet ízére. Magához engedni, megízlelni, és kedvét lelni benne. Átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta. Jack pontosan látta, melyik volt az a pillanat, amikor Fiona átadta magát a köztük vibráló szenvedélynek. Amíg a lány a karjában aludt, a haja illata, a testének melege már megérintette őt, és le kellett küzdenie a vágyat, hogy megérintse, megízlelje, magáévá tegye. Nagyon hosszú volt az utazás. Az egyik hepehupás szakaszon a lány keze a férfi ölébe hullott, aki akkor azt hitte, menten felrobban. Mindig ez zajlott közöttük. Az első találkozásuk óta valami forró őserő vonzotta őket egymáshoz. Most, ajkaik találkozásakor, a férfi szenvedélye végül elszabadult. Közelebb húzta a lányt, élvezettel ízlelte alsó ajkának teltségét. De többet akart egy puszta csóknál. Sokkal többet. Kezét a lány mellére csúsztatta, rátapasztotta, hüvelykujjával pedig a mellbimbójához ért, megkeményítve azt a vékony szöveten keresztül. Fiona zihált, ajkai szétnyíltak, és Jack közéjük csúsztatta a nyelvét. A lány felnyögött, és szorosabbra fűzte a karját Jack nyaka körül. Egek, milyen édes volt! Jack még mélyebben csókolt, élvezve a lány érettségét, amint végigsimította a hátát, derekát, egészen a csípőjéig. Annyira buja volt és telt. Ezt a nőt szerelemre teremtették, neki teremtették. A hintó megállt, és egy hirtelen zökkenéssel visszarántotta a férfit a valóságba. - Az ördögbe! – morogta Jack. – Megérkeztünk. – Jack a lány szemébe nézett. A férfi ölében ült, ajka feldagadt a csókolózástól, bőre kipirult az érintéstől. Jack ágyéka majd szétfeszült, de könyörtelenül nem vett róra tudomást. A lány megadta magát. Jack tudta ezt. De még mielőtt megteszi, ki kell derítenie, fel lehet-e bontani ezt a házasságot. Időközben nem árt emlékeztetni a lányt, kinél van az előny. Meg kell tudnia, mi az ára annak, ha hozzámegy ahhoz a férfihoz, aki nem akarja elvenni. Száját összeszorítotva, visszahúzta Fiona kabátját, és megigazította a szoknyáját. Szelíd kopogtatás hallatszott az ajtón. - Ó, ne! - Fiona fel akart kelni Jack öléből, de a férfi nem engedte. - Jack! - sziszegte Fiona. - Simon meglát. - Hadd lásson. - Szorosabbra fogta ölelését, arckifejezése rendíthetetlen volt. - A feleségem vagy. Jogom van hozzá, hogy megöleljelek, akkor, amikor akarlak. Fiona hihetetlen hatást gyakorolt rá, magáévá akarta tenni őt, felizgatta, ugyanakkor fel is bosszantotta. Emiatt a lehető leghamarabb véget kell vetnie ennek a komédiának. A hintó ajtaja kinyílt, és Simon elvörösödött, amint meglátta Fionát Jack ölében. - A lépcsőt – rendelkezett Jack. Simon bólintott, tekintetét a földre szegezte. Leengedte a lépcsőket, és félrehúzódott. Jack felemelte a lányt, kilépett a hitóból, és felcipelte a háza bejáratához vezető széles lépcsősoron. - Jack! - sziszegte Fiona. - Tegyél le! A szolgáid is figyelnek. - Csak hadd figyeljenek! Fiona azt kívánta, bárcsak merne ellenkezni, de attól félt, hogy azzal csak még nevetségesebbé tenné megjelenésüket. Ahogy Jack elkezdett felfelé lépkedni, Fiona felpillantott új otthonára. Ötemeletes, impozáns palota magasodott fölé. Nehéz párkányzat és faragások fogták körbe az ablakokat, és az ajtók minőségi kézműves munkáról árulkodtak, még az éjszaka sötétjében is.

- Jó ég! Ez aztán hatalmas! Jack egy pillanatra megállt az utolsó lépcsőn. - Bárcsak megtartanád ezeket a megjegyzéseidet, amíg ágyba nem kerülünk, kedves! Ott sokkal jobban örülnék nekik. Fiona arcát elöntötte a pír. - Hagyd abba! Jack pajzán mosollyal lépett a bejárathoz. A hatalmas ajtó, szinte varázsütésre, kinyílt. Néhány pillanat múlva, miután beléptek, az ajtó becsukódott. Fionát szinte azonnal lenyűgözték a fekete és vörös márvány járólapok, a vastag szőnyegek, az előcsarnok felett csillogó hatalmas csillár és az aranyszegélyű faliképek és a hatalmas, aranykeretes tükrök. Jack fürgén haladt el egy szigorú és merev ember mellett, aki minden bizonnyal a komornyik lehetett, és egy rideg, ősz hajú asszony mellett, aki pedig, a kulcsaiból ítélve, csakis a házvezetőnő lehetett. Végül több tucat árnyszerű figurát vélt felfedezni a háttérben, nyilvánvalóan a személyzet többi tagját. - Uram – szólalt meg a komornyik -, nem tudtunk az érkezéséről. Nem gyújtottunk be a hálószobájában. Esetleg... - Nem – vágott közbe Jack, miközben kettesével vette a lépcsőfokokat. - Nem szükséges. Egy pillanatra megállt a lépcső tetején, szemérmetlen tekintettel nézve Fionára. - Kérem, hogy bőséges reggelit hozzon majd. Nagyon bűséges reggelit. Fiona úgy gondolta, ennél kínosabb már nem jöhet, de tévedett. Egész testében remegett. Hogy merészelt így beszélni Jack, a szolgák előtt? Mérges. Tudtam, hogy így lesz. De arra nem számított, hogy ennyire keserű lesz. Jack egy hosszú folyosón vitte tovább Fionát, léptei zaját elnyelte a vastag, vörös szőnyeg. Fiona igyekezett nem bosszankodni. Holnap Jack majd illően bemutatja a személyzetnek, és lenyugszanak az indulatok. Most viszont nem akart gondolkodni. Nem akart érezni. Arra vágyott, hogy végre élvezettel belevesszen a hatalmas ágyba és a friss ágyneműbe. A férfi kinyitott egy hatalmas ajtót, és bevitte Fionát egy tágas szobába, amelyben ott tornyosult egy ágy, az egyik fal mellett, középen. Egy pillanatra megállt az ágy szélénél, és kifürkészhetetlen tekintettel nézett a lányra. Fiona lélegzete elakadt. Rettenetes erővel tudatosult benne az alatta lévő hatalmas ágy, és Jack ölelő karja. Most van itt a pillanat, amikor érvényt szerez házastársi jogainak. Bizsergett a teste, aprókat lélegzett. Jack egy kicsit feljebb emelte őt, majd szó nélkül az ágyra dobta. Fiona zihálva próbált kiemelkedni a párnák és takarók tengeréből - Jack! A férfi már az ajtónál volt. Fiona négykézláb mászott, haja kibomlott, szoknyája ide-oda libbent. - Hová mész? - Az ügyvédemhez. - Ilyenkor, éjszaka? - Amennyit fizetek neki, nyugodtan megemelheti a lusta ülepét ilyenkor is. - Tekintete egészen kemény volt. - Addig is, itt elalhatsz. Legalábbis ma éjjel. A lány mellkasa nyilalni kezdett, mintha a férfi mellbe vágta volna. - Jack, a viszály... - Majd megoldódik magától, a segítségünkkel vagy a nélkül. - Kinyitotta az ajtót. - Aludj jól, feleség. Ez lesz az egyetlen éjszaka, amikor élvezheted az ágyamat. - De... Az ajtó becsapódott, és visszhangzott a nagy belmagasságú szobában.

Ötödik fejezet A MacLean-átok nagyon régi, még I. Róbert idejében kapta egy családtag a Fehér Boszorkától, aki a Muir Da Ogon kívüli erdőben lakik. Azt mondják, oly szép, mint a napfelkelte, és egyetlen örömét abban leli, hogy megeszi azoknak a férfiaknak a szívét, akiket megvet. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Fiona felébredt, és mielőtt kinyitotta volna a szemét, érezte, hogy nincs egyedül. Nyújtózkodva az oldalára fordult, és látta, hogy Jack a tűz mellett ül, a lángok árnyékot vetettek az arcára. Kravátlija kibontva, kabátja egy székre dobva, az ingujját felgyűrte. Poharat tartott a kezében, benne valami borostyánszínű folyadék, és mozdulatlanul bámult a lángokba. Fiona a könyökére támaszkodott, és elsimította haját a szemébő. - Nos? Mit mondott az ügyvéded? Jack még csak rá sem nézett. - Átkozottul jól tudod, mit mondott. Parlamenti törvény kellene hozzá, hogy semmissé lehessen tenni a házasságot, hacsak nem egyezel bele, hogy azt mondd, egy ujjal sem nyúltam hozzád. - Remegett a szája. - Nem egyezel bele, igaz? - Nem. A férfi még mindig nem pillanatott fel a tűzből. A szikrák pattogtak, és durrogott a tűz, a barátságos meleg már elérte az ágyat. Fiona örült a melegnek. Dúlt-fúlt magában, amikor a férfi elment, de a szoba hidege ellen a hatalmas ágyban keresett menedéket. A kabátját levette, és megkísérelte kibontani a csizmáját is, de a fűző összecsomózódtak, és a hidegtől dermedt ujjaival képtelen volt kibogozni őket. Végül teljesen felöltözve búójt be a takarók alá, fejére párnát borított, és szinte azonnal álomba zuhant. Jack most hidegen Fionára nézett, szorosan tartotta a poharat a kezében, tekintete kemény volt. Fiona a lepedő szegélyével babrált. - Le merem fogadni, hogy fáradt vagy. Szerintem aludnod kellene... Jack az asztalhoz csapta a poharát, szikrázó tekintete elhallgattatta a lányt. - Nincs szükségem arra, hogy a gondomat viseljék! Benne maradok ebben a házasságban, de attól még nincs szükségem egy olyan feleség nyávogására, akit sohasem akartam! Fiona mindkét kezével megragadta a lepedőt. - Nos, jól van – mondta meglehetősen higgadt hangon. - Soha többé nem foglalkozom a hogyléteddel. Elfogadom a durva és illetlen viselkedésedet. Csak addig kell kedvesnek lennünk egymáshoz, amíg gyermekünk lesz. Azután visszaköltözöm Skóciába. - És a gyermek? - Velem marad – vonta fel a szemöldökét Fiona. - Rendben. Mindaddig, amíg békén hagysz. A férfi szavainak nem volt elég erejük ahhoz, hogy megbántsák Fionát, mivel pontosan erre számított.

Jack felállt, levette a kravátliját, és félredobta. Elég hosszú szünetet tartott ahhoz, hogy újra töltsön, és igyon egyet, miközben látszott, hogy már dülöngél. Ittas volt. Fiona szíve kicsit lenyugodott. Most oda fog jönni az ágyhoz, tenni fogja a kötelességét, ő pedig... mit fog csinálni? Úgy tűnt, mintha teste és szelleme furcsán különvált volna egymástól, és rettegett az elkövetkező percektől. Rettegett attól, ami egyszer már az élete legnagyszerűbb élménye volt. Emlékeibe mélyen beleivódott az egykori szenvedély, de ami most következik, az teljesen más. Elmúlt a törődés, a gondoskodás. Ami maradt, az csak a harag és a bizalmatlanság. Jack levette az ingét, és a földre dobta. Másodperceken belűl a nadrágját is, és ott állt a lány előtt, meztelenül. A tűz fénye megvilágította a testét, kirajzolódtak a mellkasán lévő domborulatok, hangsúlyozva hasa laposságát, izmos karját és vállát. Gyönyörű férfi. Már el is felejtette, hogy csupán a férfi látványa mennyire el tudta tölteni a várakozás melegségével, és ez még most is így van. - Miért vagy még mindig felöltözve? - kérdezte a férfi durván. - Fáztam. A férfi ajka mosolyszerű grimaszba hajlott. - Ha azért vagyunk itt, hogy gyermeket csináljunk, áldozatot kell hoznod. A lánynak sikerült bólintania. - Természetesen. Felemelte a kezét, és kioldotta a ruháját, tekintetét még mindig a férfin nyugtatta. Valamiféle örvénylő elszántság lebegett körülötte. A szeme sötéten izzott, teste megfeszült, mintha rá akarta volna vetni magát. Ami persze nem volt feltétlenül rossz, a lány mégis úgy döntött, inkább a férfi kék, sűrű szempillákkal szegélyezett szemébe néz. Ha a férfi rávetné magát, az még jobb lenne. Azt már ismerte. A férfi szívtipró volt, tökéletes az ágyban, és kész arra, hogy gyönyörre találjon és gyönyört adjon. Fiona az ajkába harapott, hogy elnyomja remegését. Ölelni akarta Jacket, és eszeveszettül csókolni, arra ösztönözni, hogy folytassa a csábítást. A férfi állához akarta tenni az egyik kezét, és végighúzni a tenyerét borostáján, hagyni, hogy megkaristolja vele a bőrét. A férfi nyaka köré akarta fonni a karját, egyre szorosabban, száját a szájára tapasztani, és érezni még egyszer azt a közöttük szikrázó, forró szenvedélyt. Ó, istenem! Ez tényleg az. Egyedül voltak a férfi hálószobájában, házasok voltak, semmi akadálya sincs, hogy élvezzék együvé tartozásukat. Az égvilágon semmi akadálya. A lány idegesen körbepillantott. - Ó, milyen kellemes szoba. A férfi nem vette le szemét a lányról. - Kellemes, valóban. Fiona elpirult, igyekezett találni valamit, ami eltéríthetné a gondolatait, amíg összeszedi magát. - Tökéletes. Az ott egy Aubusson-szőnyeg? - Igen. - Jack, éppen azon a csodás szőnyegen lépkedve, az ágy felé tartott, folyamatos és halálos mozdulatokkal. - Aubusson-szőnyeg. - És az óra... - Aranyozott bronz. - Egy pillanatra megállt az ágy szélénél. - Azok pedig Hepplewhiteszékek. Ott egy Pembroke-asztal, a kandalló fölött lévő festmény pedig Rubens. Van még valami, amit tudni szeretnél? - Milyen természetesen beszélsz a lakberendezési tárgyaidról. Nem hiszem, hogy az én fivéreim egyáltalán észrevették a mieinket. - Kiváncsian nézett Jackre. -Hogy-hogy tudod

mindegyiknek a nevét? - Mert az enyémek. - És mégis... mégis azt mondod, nem tudod megjegyezni a szolgám nevét? - A szolgák is, mint minden más ember, jönnek és mennek. Ez a ház viszont itt lesz, amíg én élek. A lány nem akart a férfira nézni, olyan gyönyörű volt, ahogy ott állt az ágy mellett, meztelenül. Á! A kép a kandalló fölött. - Az... az nagyon szép festmény. - Egy vörös hajú nőt ábrázolt, aki a szeretője szemébe nézett, arckifejezésén érzéki vágy tükröződött. - A nő... meztelen. - Ahogy minden gyönyörű nőnek annak kellene lennie. - Az ágy széle benyomódott, ahogy a férfi leült, csípője hozzáért a lány lábához. Fiona megpróbát odébb húzódni, de a takarók nem engedték. A férfi Fiona térdére tette a kezét. A lány mozdulatlan volt – egyelőre. A szíve olyan hangosan vert, hogy azt gondolta, a férfinak is hallania kell. - Jack, talán... talán várnunk kellene még egy kicsit, amíg... - Nem. Te akartad ezt a házasságot, MacLean. Olyan rettenetesen akartad, hogy megfosztottál a szabadságomtól, csak azért, hogy megszerezd. Hát most megkaptad. A lány felnézett rá, és a harag némileg csökkentette felindultságát. - Nem akartam, hogy az ágyra dobjanak, és... - igyekezett megnyugtatni remegő hangját. Jack, semmi okunk arra, hogy ne tudjunk civilizált módon viselkedni. - Civilizáltan? Az, amikor elraboltál, és az oltár elé vonszoltál, mint egy zsák krumplit, az civilizált volt? Fiona gyűlölte, amikor a férfinak igaza volt. Tényleg, tényleg gyűlölte. Vett egy mély lélegzetet, és újra megpróbálta. - Nézd, Jack... - Ha már így jártam, az én feltételeim szerint lesz minden. A lánynak nem volt esélye. Csak azt kívánta, hogy a férfi ne vitatkozzon vele, amíg meztelen; nehéz lett volna logikusan gondolkodnia ilyen körülmények között. - Mik a feltételeid? A férfi előrehajolt. - Amikor az én házamban vagy, az én ágyamban hálsz. A lány nyelni sem tudott. Lélegezni sem. Egy hang sem jött ki a torkán. Csak bólintani volt képes. - Továbbá – folytatta a férfi, miközben tekintete a lány ajkára tévedt -, mindezt megfelelő lelkesedéssel kell tenned. A lánynak megjött a szava. - Azt akarod, hogy színleljem, ha olyasmit érzek, amit igazából nem? A férfi hirtelen megmarkolta a lány mellét, és Fiona megrándult, kigyúlt a bőre, lélegzete szaggatottá vált, ahogy elöntötték testét a vágy hullámai. A férfi elégedett arccal mosolygott. - Nem kell nekem színlelned, kedves. Fiona azt kívánta, bárcsak elmehetne, elmenekülhetne, amilyen gyorsan csak tud, anélkül, hogy visszanézne. De ha Jack nélkül térne haza, a fivérei megőrülnének. Soha nem hinnék el neki, hogy saját jószántából jött el; azt gondolnák, Jack hagyta el őt, ami megbocsáthatatlan bűn lenne. Vett egy mély lélegzetet. - Rendben van. Igazad van, ezt nem vehetjük félvállról. Amit teszünk, tegyük “lelkesedéssel”. A tűz ropogott és pattogott. Jack nagy, meleg kezébe fogta a lány állát, és maga felé fordította a fejét. A lány már attól majdnem zihálni kezdett, amint meglátta a férfi tekintetét; ő

maga lángolt, a férfi tűzben égett. A férfi akarta, szenvedélyesen kívánta őt. Fiona teste remegve viszonozta a vágyat. Jack lassan Fiona szájához közelített ajkait, és a lány beleveszett az érzéki forróság hullámaiba. Gondolkodás nélkül megadta magát annak a szenvedélynek, amelyet Jack csókja ébresztett benne. A férfi érezte, ahogy a lány teste lágyan hozzásimult, végigsimogatta Fiona testét, magához húzta, és hozzányomta a férfiasságát. Égett a vágytól és a szenvedélytől, némi haraggal fűszerezve. Bármennyire is visszataszítónak találta, most a házasság volt a jussa az élettől. De ha már meg kellett házasodnia, talán valami jót is kaphat belőle. Lecsúztatta a kezét Fiona hátán a csípőjéig, aztán a combjára tette. A lány nyugtalanul megmozdult. A férfihoz simult, szája egyre kétségbeesettebben kereste a férfi ajkát. - Ez az, amit akartál? - morogta a férfi, majd benyomta a kezét a lány combjai közé. - Vagy ez? Fiona felnyögött, remegett a vágytól, és válaszképpen Jack teste megfeszült. Olyan nagyon akarta a lányt, hogy szinte fájt, ahogy mélyről, forrón és égetően előtört belőle a vágy; attól félt, felemészti mindkettejüket. A lány még mindig a ruhájával ügyetlenkedett. - Engedd, hadd csináljam én – mondta a férfi, még a saját fülének is túl mély hangon. A lány elpirulva bólintott, szája duzzadt volt a csókolózástól. Jack gyorsan kibontotta a maradék zsinórokat. Meztelenül akarta látni a lányt, kibomlott hajjal, ahogy karjai és combjai kitárulnak előtte – előtte, és senki más előtt. Egy pillanatra megállt erre a gondolatra. Nem birtokolni akart; szerelmi viszonyai is csak szórakozásként léteztek, jöttek-mentek, közben élvezte őket. Saját szabadsága fűszerezte a találkozások ízét. De Fionával más volt a helyzet. Talán azért, mert ő volt az egyetlen nő, akit elveszített, még mielőtt megunhatta volna. Talán azért, mert ő volt az egyetlen nő, aki elküldte őt. Vagy talán azért, mert a nő immár a tulajdona. Fiona a felesége. Ez a szó a birtoklásról szól. A mellkasa kitágult, a teste felélénkült. A ruha utolsó zsinórja is kibomlott. Egy egyszerű rántás a nyak vonalán, és Fiona ruhája meglazult, széthúzta, és lecsúszott a derekára, lebomlott róla a csipke, a selyem és az ártatlanság. A lány kissé megrázta magát, félrerúgta a takarókat, ahogy lehúzta magáról a ruhát, majd a földre dobta. Már csak egy vékony alsóing volt rajta, ami alatt buján kirajzolódtak melle rózsás halmai, hogy a férfinak összefutott a nyál a szájában. Fiona felült, és előrehajolt, hogy megpróbálja kifűzni a csizmáját, inge rásimult kerek fenekére. Jack csodálattal nézte az ívet, ujjai meg is mozdultak a lány érintésének gondolatára. - Összecsomózódott a fűző – motyogta, és még jobban előredőlt, hogy megvizsgálja a csomót. Haja az egyik vállára omlott, a hajtűk a földre hullottak, ahogy a nehéz hajtömeg leomlott. Bosszúsan felsóhajtott, majd kivette a maradék hajtűt is, és füle mögé türte a haját. Jack csak nézte, a szíve egyre gyorsabban vert. Sűrű és selymes volt a lány haja, sötéten csillogott a tűz fényében. A férfi a legszívesebben azonnal beletúrt volna, elmerült volna a puhaságában. Egek, olyan gyönyörű volt! Már alig tudta türtőztetni magát, és a lány még mindig a csomóval bajlódott. - A csudába! - bosszankodott. - Nem tudom kikötni; teljesen összecsomózódott. A férfi elkapta a lány csuklóját. - Hagyd! Nem tudok tovább várni! Keményen magához húzta a lányt, elkapta a száját, és hosszasan megcsókolta. Közben

lehúzta az inget a válláról, a karjáról, a derekáig, és a csizmán keresztül levette róla. Egy csipkeszalag beakadt a lány sarkába, a férfi rántott rajta egyet, hogy kiszabadítsa, tudomást sem véve róla, hogy közben elszakította. Jack Fiona dereka köré fonta a karját, és beljebb emelte őt az ágyon. Addigra már teljesen meztelen volt, selyemharisnyáját és sötétkék bőrcsizmáját kivéve, haja fényesen terült el körülötte. Jack egy pillanatra hátralépett, hogy élvezze az elé táruló látványt. Volt valami különösen izgató a lány buja teste és csizmás lábának kontrasztjában. Valami izgató abban, ahogy a lány harisnyája a csizmájától indulva, kerek combjain felkúszva, meztelen lába közéig értek. Elefántcsontszínű bőre élénken elütött a párnákon elteülő, csodás fekete hajától, és a sűrű göndörségtől, amely a combjai között lévő titkokat rejtette. Jack még soha nem látott ilyen idéző szépséget. A lány felemelte a karját, és magához húzta a férfit, meztelen mellkasát az övéhez szorította. Jack belesüppedt az ölelésbe, megrészegülve annak édes érzésétől. Megízlelte a lány ajkát, orcáit, megcsókolta vékony nyakát és vállait. A lány testének minden apró kis része lenyűgözte és felizgatta őt. Minden csók nyomán felszaladt egy kis sóhaj a lány ajkáról, ami még tovább fokozta vágyát. Újra rátalált az ajkára, mélyen megcsókolta, simogatta, felfedezte és belélegezte a lányt. Fiona felnyögött, és ennek az ösztönösen felszakadó hangnak a nyomán, Jack teljesen elveszített a fejét. A lányhoz préselte magát, lábai alatt érezte a másik lábának egy részét, aki karjával, még közelebb húzta őt magához. Fiona teljesen felizgult már, ezt Jack is látta, érezte az illatán, az ízén. Ő is annyira kemény volt, hogy már szinte fájt, így kezét a lány térde alá illesztette, és felhúta a derekáig, férfiasságát pedig a lány lágy és nedves nyílásához nyomta. Fiona zihált, hátravetette a fejét, és behunyta a szemét. - Igen! - mondta zihálás közben. - Kérlek! A férfi mégis visszavonult. Bár őrülten szeretett volna már behatolni, mégis azt akarta, hogy a lány még jobban kívánja őt. Lassan, nagyon lassan nyomult előre, fogcsikorgatva élvezte, ahogy a lány nedves hüvelye, mint egy kesztyűbe bújtatott kéz, körülvette férfiasságát. A lány ajkai szétnyíltak, hangosan zihált, szemével a férfi szemét kereste. - Jack. A férfihoz nyomta magát, hogy gyorsabb mozgásra serkentse, kezével a vállába kapaszkodott. A férfi gyorsított, miközben teljesen foglyul ejtette a lány arcán tükröződő kéj látványa. - Igen – lihegte Fiona. Jack még gyorsabb mozgásba kezdett, élvezte, ahogy érezte a lányt. Ahogy hozzásimult édesen, melegen és nedvesen, az ő nevét zihálva, a teste alatt vergődve, ahogy a csizmája sarka az ő fenekéhez nyomódott, ahogy a lány még közelebb húzta magához. Gyönyörhullámok árasztották el a kemény bőrcsizma érintésétől, a lány kéjes lihegésétől, orgonával keveredett illatától. Hajszál híján elvesztette már a kontrollt. - Istenem, igen – mondta a lány, miközben, szinte megfeszülve, továbbra is előrehúzta a férfit, hogy minél többet kaphasson belőle. Egyik csizmája a férfi csípőjéhez dörzsölődött, aki felnyögött az érzés okozta sokk miatt, ahogy az erotikus kéj hullámai elárasztották a testét. Ahogy megújult szenvedéllyel árasztotta el a lányt, az újból nekifeszült, szorosan rátapadt. - Jack! - zihálta. A lány arcának látványa, a kéj, amely rózsaszín pírral vonta be a lány bőrét, arra késztette, hogy bár összeszorított foggal, de visszfogja magát. A lány megmarkolta a férfi vállát, megemelte a csípőjét, a férfihoz nyomult, lihegve kérte,

hogy gyorsítson. Jack eddig, egész életében, egyszer sem küzdött olyan keményen azért, hogy ne veszítse el a fejét, mint most. Ezelőtt soha nem égette ilyen kéj, soha senkit nem kívánt még ennyire. Olyan volt, mintha a lány megbabonázta volna, mintha minden zihálással és érintéssel a magáévá tette volna. Izzadság gyöngyözött a homlokán, kezét a lány hajába túrta, markába szorította a bársonyos hajtömeget. A lány nyögései erősödtek, kétségbeesetten vergődött. Jack elkapta a vállát, és mélyen beléhatolt, keményen megtartva magát. A lány kinyitotta a szemét. Elakadt a lélegzete. Ajkai szétnyíltak, de hang nem jött ki rajtuk. Hirtelen előrelendítette a medencéjét, sarkait belevágta a férfi hátsó combjába, és ahogy újra elárasztották a kéj hullámai, megragadta a férfit, ritmikusan lovagolta egyre jobban a mozgásba, teljesen megőrjítette azzal, hogy újra és újra, zihálva a nevét mondogatta. Még mindig nem hagyta abba. Ahogy elborította az orgazmus, újra a férfihoz préselte magát, csizmás lábával közelebb húzta, tovább fokozva a férfi gerjedelmét. Jack előrelendült, mélyen belényomult, és újra majdnem a csúcsra juttatta a lányt. Ívbe feszült testtel felkiáltott, lábát a férfi csípője köré szorította, ahogy az egymás után következő hullámok elárasztották. Együtt értek a csúcsra, együtt élték át az eksztázist, végül Jack, amikor már maga is elélvezett, rekedt hangon kimondta a lány nevét. Zihálva Fiona mellé gurult, súlyát a könyökén tartotta. A lány remegett, szeme behunyva, szája kinyílva, arca a kéjtől kipirulva. Jack az oldalára fordult, magával húzva a lányt, úgy feküdtek összegabalyodott lábakkal és nyirkos testtel, zakatoló szívvel, zavarodott lélekkel. Fiona azt hitte, sosem lesz képes rendesen lélegezni, annyira kalapált a szíve a mellkasában. De pillanatról pillanatra lassult a szívverése, és ráébredt, hogy Jack széles mellkasa hozzáér az övéhez, érezte a férfi lélegzését a hajában, nyirkos bőrének édesen érzéki érintését a saját bőrén. A férfi nyaka köré csúsztatta a karját, és ott tartotta őt, képtelenül arra, hogy megmozduljon, vagy gondolkozzon. Behunyta a szemét, érezte a férfit, érezte szeretkezésük illatát, a lepedők frissességét, és a férfi bőrének melegét. Vajon Jack is átélte ezt a csodát? Szenvedélyük ugyanúgy meglepte a férfit is? Vagy Jack erre számított? Jóságos ég, mi van, ha a szex mindig ilyen a számára – minden nővel, akivel eddig együtt hált? Hevületük némiképp alábbhagyott. Fiona érezte, amint a férfi szíve sokkal egyenletesebben ver, és még mindig érezte hajában a leheletét. Felé fordulva látta, hogy a férfi behunyt szemmel fekszik. Talán meg kellene kérdeznie, hogy kiderítse, mit érez, mire gondol Jack. De... mi van, ha a férfi nem azt gondolja, amit ő? Hogy milyen csodálatos és milyen különleges volt? Még rosszabb; mi van, ha a férfinak egyáltalán nem is volt jó? A bizonytalanság ott motoszkált benne. Meg kell kérdeznie Jacket, meg kell tudnia. Nem tud csak úgy itt feküdni és bámészkodni. - Jack? A férfi nem válaszolt. Ó, nem, biztosan kitalálta, hogy mit akar kérdezni tőle, és fél válaszolni. Fiona összeszedte magát. - Jack? - kérdezte mos hangosabban. Halk horkolás volt a válasz.

Hatodik fejezet A történet, hogy MacLean hogyan került kapcsolatba a Fehér Boszorkával, kissé homályos. Amit biztosan tudunk, hogy találkoztak, és azután mindkettőjük élete megváltozott. Ilyen a szerelem is, ravasz és kérlelhetetlen. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Jaj! - Jack az oldalát ért ütésre ébredt. Pislogva próbált koncentrálni az előtte lévő arcra. Telt, lágy ajkak, kicsit elégedetlen tartásban. Pisze orr, amelyet középen keresztben csinos szeplők borítottak, épp csak észrevehetően a gyenge kandallófényben. Gyönyörű, zölden csillogó szemek. Mindez selymes, fekete hajjal körülvéve, amely oly csábító egy férfi számára... Fiona. Hogyan... hol... Ó, igen. Az iménti szeretkezésük illata, ahogy a lány meztelen lábai az övébe gabalyodtak, lassan felidézte az emlékeit, bár kielégült teste küzdött a fáradság ellen. - Horkoltál. A férfi kinyitotta a száját, majd becsukta. Elbizonytalanította a szemrehányás a lány hangjában. - Hangosan. Feltételezte, hogy bosszantó lehetett ébren lenni, különösen, ha olyan hangosan aludt, ahogyan a lány állította. - Sajnálom, kedves – ásította. - Egy jó kis hancúrozás után mindig mélyen elalszom. Csend. - Jó kis hancúrozás? Normál esetben, Jack felfedezte volna a lány hangjában bújkáló sértődöttséget. Sajnos azonban, mélyen belesüllyedt a szex utáni eufória fogságába. Így egyszerűen csak Fiona felé fordult, és magához húzta a lányt. Tökéletesen összeillettek, a lány feje az álla alá illeszkedett, kerek feneke a férfihoz simult, lábaik összegabalyodtak. Haja csiklandozta a férfi orrát, arcával megsimította a lány hátát, élvezve selymes bőrét, és szívének alig hallható dobogását. - Aludjunk egy kicsit, jó? Jack behunyta a szemét, és... Fiona kibontakozott az öleléséből, így hűvös levegő csapta meg a férfi mellkasát, ahol korábban a lány és a takarók melegítették. Szemöldökét felvonva, kinyitotta az egyik szemét. - Hm? Fionának meg kellett fordulnia, hogy szemben legyen a férfival, és szigorúan nézett rá. - Jack, meg kell beszélnünk néhány dolgot. A férfi felsóhajtott. - Mire gondolsz? - Olyasmire, mint – ajkai rosszallóan elkeskenyedtek – a mi “kis hancúrozásunk”.

Most egyértelmű volt a sértődöttsége. Jack eltakarta az arcát, igyekezett eltakarni álmosságát. Nála az volt a szabály, hogy “nem beszélgetünk”, amelyhez szinte fanatikusan ragaszkodott. Az a nő, aki nem tartotta be a szabályt, többé nem kerülhetett az ágyába. Mostanáig zavartalanul élvezhette szex utáni eufóriáját. Talán még akkor kellett volna elmagyarázni ezt Fionának, mielőtt ágyba bújtak. Az volt a baj, hogy túlságosan mérges volt ahhoz, és még annál is jobban igyekezett Fiona combjai közé, semmint hogy bármilyen beszélgetést folytasson. Az a hosszú idő, amit kettesben a hintóban töltöttek, olyannyira felizgatta, hogy alig tudta megállni, hogy le ne tépje a ruhát Fionáról a szolgák előtt. Egyáltalán nem volt képes most beszélgetni – semmilyen témáról -, pedig az volt az érzése, hogy Fiona éppen erre vágyik. Meg akarta óvni teste kellemes ernyedtségét, élvezni a gondtalan szenvedély hatását, és abba a mély álomba merülni, amely különösen kielégülés után érte el. Lassan újra behunyta a szemét, gondolatai elmerültek az együttlétük emlékeiben, elmerengett a lány bőrén, ahogy... - Jack! A lány követelőző hangjára újra kinyitotta a szemét. Fiona egyik karjára hajotta fejét, haja beborította a karját, és fekete foltként terült szét a lepedőn. A mindenit, gyönyörű ez a lány! És buja. És túlságosan csábító. Hirtelen Jack nem is volt már annyira álmos. Testében új izgalom támadt, nem kis örömére. Némileg megmosolyogva saját gerjedelmét, könyökére támaszkodva a lány felé fordult. - Jól van, kedves. Miről beszélgessünk? Megcsókolta a lány égő arcát, és száját a lányéra tapasztotta. - Jack – mondta szaggatottan -, különböző elvárásaink vannak, nem szeretném, ha ebből problémánk adódna. A férfi beletúrt Fiona hajába. Olyan volt, mintha a hajának saját akara lenne, úgy tekeredtek ujjai köré a tincsek, mintha ott akarnák tartani az ujjait. - Beleegyeztem, hogy gyermeked legyen tőlem, és ha egyszer összejön, mész tovább a saját utadon, engem pedig békén hagysz. Mit kellene még mondanom? - vonta meg a vállát. - Nos, könnyebb lenne, ha hasonlóan gondolkodnánk – tett egy félreérthetetlen mozdulatot a kezével -, erről. Mit akar még? Ha érzelmekre vonatkozó ígéretet akar, csalódni fog. Nem volt szíve, amit odaadhatott volna, és nem is bánta. - Fiona, azt hiszem, már tanújelét adtam, hogy tartom a szavam, megtettem, amit megígértem. Igaz? - Elvigyorodott, amikor a lány elpirult a szavaira. - Biztos lehetsz benne, hogy teljesíteni fogom az alku rám eső részét. Te is így tehetsz a te részeddel. Bár – folytatta vontatottan – ha tudtam volna, hogy a házasság ilyen serkentő hatású, talán átértékeltem volna az álláspontomat ezzel kapcsolatban. A lány tekintete a férfira szegeződött. - Valóban? - Ó, igen. Végül is már sokszor megtehettem volna. Akár havonta. - Jack, ez nem vicces. - Szerintem az. A lány nyugtalanul mocorgott, majd felült. - Jóságos ég, még mindig rajtam van a csizmám! - Így van – ült fel a férfi, kezét a lány lábán lecsúsztatva, az ölébe vette azt. Megnézhetem? - Nem tudom kikötni. - Már próbáltad, és összecsomózódott. - Ügyesen megrántotta az egyik csomót, és igen

gyorsan kibogozta, aztán kihúzta a lány lábát a csizmából. A meleg bőr eszébe juttatta a csizma által okozott érzést, ahogy Fiona a fenekéhez szorította a lábát. Ez olyan erotikus volt, hogy tudta, sosem fogja elfelejteni. Ledobta a csizmát az ágy mellé, majd nekilátott a másiknak, amely hamarosan szintén a szőnyegen kötött ki. - Tessék – mondta, majd visszadőlt a párnájára, és magához húzta a lányt. Fiona felsóhajtott, arcát a férfi mellkasára helyezte. - Mindig jól kijöttünk az ágyban. - Igen, mindig. - Valahogyan, a hosszú évek alatt már el is felejtette, hogy mennyire jók is voltak. Ujjaival újra beletúrt a lány hajába. Fiona felemelte az arcát, és a férfi szemébe nézett. - Volt olyan terület, ahol nem voltunk ennyire sikeresek. Jack egy pillanatra megdermedt, ujjai a lány hajtincsei között pihentek. Igaza volt. Két nagyon élénk emléke van Fionáról, még a régi időkből. Az egyik, amikor meztelenül fekszik a meleg napsugarak alatt, barackszínű bőre buja szenvedélyről árulkodik, haja rakoncátlanul tekeredik körülötte, elégedett asszonyi mosoly van az ajkán. Jack fiatal volt, és büszkeségtől dagadt a melle, mert ő volt Fionának az első, és mégis sikerült előidéznie nála ezt a ragyogást. A másik emlék nem volt ennyire kellemes. Az esőben ácsorgott, az egész világ orgonaillatban fürdött, amint a lány szavait olvasta egy tintafoltos papírról, miközben a távolban mennydörgés zaja hallatszott. Jack nem akart arra a fájdalomra emlékezni, amelyet az a nap, majd az elhagyatottság hetei és hónapjai okoztak neki. Jól megtanulta a leckét, és soha többé nem engedte meg magának, hogy higgyen a szerelemben, vagy bármi másban, ami szemmel nem látható. Azóta az élete sokkal egyszerűbb, és jóval kevesebb benne a fájdalom. Fiona félig lehunyt szemére nézett, és boldog volt, hogy a szíve Fiona-biztos. Jó, hogy nem jött rá, hogy Fiona fivérei hogyan avatkoztak be a kapcsolatukba annak elkottyantásával, hogy neki szeretője van. Persze hogy volt neki. A nő nevére már nem emlékezett, azóta már volt sok másik, de tizenhét éves kora óta voltak szeretői. Független férfiként ehhez joga volt, amelyet a szülei nyilván helytelenítettek volna, ami még nagyobb élvezetet kölcsönzött a dolognak. Bolond volt, hogy el akarta venni Fionát, és ezt a lány kiábrándító visszautasítása utáni napokban kezdte megérteni. Bolond volt, hogy azt hitte, a szenvedély, egyedül, elég erős ahhoz, hogy feleségül vegye. Ó, pedig micsoda szenvedély volt! Minden gondolata a lány körül forgott, folyton rá gondolt, a hajára, az illatára, a szeme körüli barázdákra, amikor nevetett. Hála istennek, hogy egyáltalán meg tudott szabadulni ettől az őrülettől. Bizonyos, hogy azok a régi érzések – erősen és kontrollálhatatlanul – semmit sem változtak. Ami változott, azok csak az ő egykori, fiatal, vad ábrándjai. Hirtelen rájött, hogy a legrosszabb, amit tehet, ha ott marad, ahol van: összeölelkezve az ágyban, Fionával. Nem engedheti, hogy a lemenő nap utolsó sugarainak természetes gyengédsége meglágyítsa a szívét. Talán épp erre gondolt Fiona, amikor az “elvárásokról” beszélt. Szörnyű lenne, ha a lány többet kezdene elvárni tőle, mint amennyit magától is kész volna nyújtani. Az lenne a jó, ha rögtön az elejétől elfogadható szinten lennének a lány elvárásai, így nem táplálna hiú reményeket. Kicsit hunyorítva felült, engedte, hogy Fiona eltávolodjon mellőle. - Mennyi az idő? A lány elnézett mellette, a kandallópárkányon álló órára. - Majdnem négy. - Ó. Akkor még korán van. - Jack visszahajtotta a takarókat, és a lábát oldalt kicsúsztatta az

ágyból. Fiona hitetlenkedve nézte, ahogy a férfi feláll, és elkezdi szedegetni a ruháit. - Most... most elmész? A férfi nem nézett fel az öltözködésből. - Persze. A játékbarlangok sosem zárnak be, és vannak ismerőseim, akiket még nem üdvözöltem, mióta visszatértem a városba. Fiona szíve elfacsarodott. - Elmész – ismételte hitetlenkedő hangon. A férfi egy széken ült, és a csizmáját húzta. - Ahogy javasoltad, meg kell beszélnünk az elvárásainkat. - Felállt, a szekrényhez lépett, és elővett egy tiszta inget. - Általában a komornyikom segít öltözni, de úgy gondoltam, talán nem örülnél neki, ha most bejönne. De annak érdekében, hogy a jövés-menésem ne legyen annyira zavaró, átköltöztethetünk téged az egyik vendégszobába, és... - Nem. - Fiona felhajtotta a takarókat, és felült. - Nem költözöm vendégszobába. A férfi megvonta a vállát. - Ahogy óhajtod. Csak nem akartalak felébreszteni. Változó időpontokban jövök haza. Ha mélyen alszol... - Rendesen alszom – vágott vissza a lány. - De nem tudom elhinni, hogy elmész. - Én sem tudom elhinni – válaszolt a férfi inggombolás közben. - Általában egy jó óra alvásta van szükségem ilyen jó kis hancúrozás után. Tehát ennyit jelentett neki. Hát persze – mondta magában a lány dühösen. Ez nem igazi házasság. Ez csak egy látszatházasság. Mégis, nem tehetett róla, de megalázva érezte magát. Rossz volt, hogy Jack csak kiugrik az ágyból, és máris a város felé veszi az irányt. - Jack, remélem... remélem, az emberek rendes párnak tartanak majd minket. A férfi újra kinyitotta a szekrényt, és kivett egy mellényt. - Miért számít, hogy mit gondolnak az emberek? - Ha a fivéreim olyan szóbeszédet hallanak, hogy köztünk nem úgy mennek a dolgok, ahogy kellene, lehet, hogy feljönnek a városba. - Persze hetekig is eltart, amíg egy pletyka eljut Skóciába, de a lány azt remélte, Jack nem gondol erre. A férfi egy pillanatra megállt, tekintetét a lány arcán nyugtatta. - Nem akarom többé látni a fivéreidet. - Én pedig nem akarom, hogy a városba jöjjenek. De ha azt gondolják, hogy boldogtalan vagyok, vagy hogy te tivornyázol... Jack arca elkomorult. - Ez úgy hangzik, mint egy fenyegetés. - Nem fenyegetés – mondta a lány védekezve, de lelkiismeret-furdalása volt, és szorosabbra fogta magán a takarókat. - Ez az igazság. Jack befejezte a gombolkozást, aztán közelebb jött, leült az ágy szélére. Ujjait a lány hajába túrta. - A fivéreid mindenképpen ide fognak jönni; te vagy az egyetlen nővérük, és ők törődnek veled. Fiona felsóhajtott. - Szerintem is eljönnek. - Ha egyszer itt lesznek, minden mozdulatunkat górcső alá veszik, és halálra fognak idegesíteni bennünket. - Ujjaival végigsimította a lány arcát és a száját. Fiona belátta, hogy a férfinak igaza lehet. Nem akarta, hogy a fivérei Londonba jöjjenek, ahogy azt sem, hogy belelássanak a házasságába. Az csak bonyolítaná a helyzetet. És azt is akarta, hogy Jack hagyja abba a simogatást; ez is csak bonyolítja a helyzetet. Megzavarta vele, és megnehezítette a gondolkodást.

A férfi az ujjai köré csavart egy hajtincset, és a szájához emelte. Fiona szíve a torkában dobogott. Idővel talán sokkal nyugodtabbnak fogja érezni magát a férfival. Most azonban minden idegszála megfeszült. Kiszabadította a haját Jack ujjai közül, és visszahúzta. - Ez a terv pillanatról pillanatra bonyolultabbá válik. - Az egyszerű tervekkel így van ez – mondta a férfi, majd újra megfogott egy hosszú tincset, és a haj végével megsimította a lány száját. Fiona egész testében ott remegett még iménti szenvedélyük, a könnyű érintés azonnal végighullámzott a testén. A férfi mosolygott. - Nem is várnék kevesebbet. Veled semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek lennie kellene. Fiona nem volt benne biztos, hogy ez bók volt-e. Bizsergett az ajka, és libabőrös lett, melle feszesebbé vált a várakozástól. Minden porcikájában érezte a szemébe néző férfi jelenlétét. Még mindig volt bennük szenvedély egymás iránt; ennyi év távlatából nem volt biztos benne. Ez volt a kapcsolatuk erőssége – már ha három zagyva hetet kapcsolatnak lehet nevezni. Mégis, Fiona saját tapasztalatból tudta, hogy a szenvedély nem oldja meg a problémáikat. Legjobb esetben egy ideig nem foglalkoznak a világgal, és sikerül közelebb kerülniük egymáshoz. De ezzel vége. Fájt a szíve, és azt kívánta, bárcsak beszélhetne Callummel. Ő tudná, mit tegyen; veleszületett képessége, hogy megértse az embereket, sokkal erősebb volt, mint az övé. De Callum többé már nem adhat tanácsot neki. Többé nem lehet ott, amikor szüksége lenne rá. - Fiona? - Jack lágy hangja elvágta a gondolatait. A lány a férfira nézett, a sírás határán volt. - Callumre gondoltál. Fiona kézfejével megtörölte a szemét. - Sajnálom. Csak azt szeretném, ha beszélhetnék vele. - Nyelt egyet, és megpróbálta visszanyerni lélekjelenlétét. - Nem tudtam kibeszélni magamból a halálát, mert a fivéreim maguk is annyira zaklatottak voltak. Jack meleg kezébe fogta Fiona állát, és maga felé fordította, amíg tekintetük össze nem találkozott. - Bármikor beszélhetsz Callumről, amikor csak akarsz. Jack ajánlata úgy csillapította le zaklatottságát, amire nem talált magyarázatot. Kezébe fogta a férfi kezét. - Köszönöm. – Szégyenlősen elmosolyodott. – Élni fogok az ajánlatoddal. De nem hiszem, hogy van elég inged. Jack odanézett, ahol összekulcsolta vele a lány a kezét, és egy pillanatra megdermedt. Aztán óvatosan kiszabadította magát, és az ágytól ellépve, szárazon megszólalt. - Nagyon hamar meg fog száradni. - Úgy érzem magam, mint egy vizeskancsó, olyan sokat sírok. - Sok minden történt. Szívét megkeményítve, Jack végigment a szobán, hogy megtalálja a kabátját. Csendben, ahogy öltözött, a szeme sarkából elkapta Fiona futó pillantását. Töprengve ült, a takarót felhúzta, hogy betakarja a mellét, karjaival átfogta a térdét, és az alsó ajkát harapdálta. Fehér fogainak látványa, ahogy telt, alsó ajkába harapott, kiméletlenül felizgatta a férfit. Joga volt hozzá, amikor csak megkívánta, hogy Fionával háljon, az egyetlen nővel, akit… Nem. Semmiben sem különbözött azoktól a nőktől, akikkel együll hált. Anni az egész, hogy ők ketten sosem voltak képesek megfelelő következtetésre jutni a kapcsolatukat illetően. A többi nő elég sokáig vele volt ahhoz, hogy megunja őket. De Fionával hirtelen ért véget a kapcsolata, mielőtt még eljuthatott volna az unalmas befejezésig. Emiatt érzi azt a furcsán

izgató, kielégítetlen vágyat. Talált egy új kravátlit, és a tükör elé állt. Eléggé óvatos volt ahhoz, hogy oda álljon, ahonnan nem láthatta Fionát. - Jack, hová mész? - Egy házi mulatságba. A lány egy pillanatra elhallgatott. - Mi lenne, ha veled mennék? - Ez nem olyan mulatság, ahová feleségeket is visznek. A lány szeme megrebbent. Jack tudomást sem véve róla, lesimította a mellényét. - Azért egyeztem bele ebbe a házasságba, mert kényszerítettek. De abba nem egyeztem bele, hogy bármilyen módon megváltozzon az életem, az alakom, vagy a formám. Ez – és itt szembefordult Fionával -, ez vagyok én. - Tudom – válaszolt a lány hűvösen, fejét felvetve. – Csak arra gondoltam, talán várhatnál egy napot, mielőtt folytatnád megszokott tevékenységeidet. Jack vállat vont, és válla fölött szólt a lányhoz. - Miért kellene várnom? Ott vannak a kártyák, amikkel játszaki kell, a whisky, amit meg kell inni, a nők, akiket… Odakint villámlott. - Nem lesznek más nők. Jack felvonta a szemöldökét, és összeszorította állkapcsát. - Engem ne fenyegess! A lány elpirult. - Nem állt szándékomban… - Ezt majd máskor megbeszéljük. Az a szerencséd, hogy a mi – majdnem kis hancúrozást mondott, de észbe kapott – erőfeszítésünk után, nem vagyok abban a hangulatban, hogy más nőre vágyjam. Legalábbis ma nem. A távolból mennydörgés hallatszott, és Fiona egy határozott, hirtelen mozdulattal szorosabbra vonta maga körül a takarót. Jó. Mérges volt. Ez mindkettejüket visszatartja majd attól a butaságtól, hogy ez a házasság valamivel több, mint ami. Mégis, Jack nem tehetett róla, de úgy érezte, mintha most kihúzta volna a gyufát. Elnyomta magában a furcsa vágyat, hogy bocsánatot kérjen, visszafordult a tükörhöz. - Még nem tudjuk, hogy ez a játék sikerrel fog-e járni. Lehet, hogy nem is tudjuk összehozni a kis örököst. Vagy lehet, hogy a családjaink egyszerűen figyelmen kívül hagyják ezt a nemes áldozatot, és mindenképpen kiirtják egymást. - Nem fogják. Tudom, hogy nem tesznek ilyet. - Meglátjuk – mondta a férfi, miközben egy rubintűt helyezett el a nyakkendőjében. Öltözéke nem is tűnt túlságosan gyűröttnek, figyelembe véve, hogy lemondott komornyikja szolgálatairól. Ideje indulni. Nem volt több ok a maradásra, és mégis… hirtelen szembe találta magát Fionával. Tekintetük találkozott, a lány arcán csalófottság és nyugtalanság tükröződött. A lány azt akarta, hogy maradjon. Jack pedig tudta, anélkül, hogy Fiona egy szót is szólt volna. Remélte, hogy nem bántotta meg a lányt; Fiona egyedül van, egy olyan házban, amelyet nem ismer, és el van keseredve a fivére halála miatt. Jack megmakacsolta magát. Nem mintha számított volna. Ha maradna, a lány ilyesmit is várna el tőle, és ő nem akarta hagyni, hogy olyannak higgye őt a lány, amilyen nem volt. - Mikor jössz vissza? – kérdezte a lány. A férfi megállt egy pillanatra a kályha előtt, hogy visszaigazítson egy zsarátnokot. - Holnap – válaszolta, és visszahelyezte a piszkavasat a tűzhely melletti állványra. – Aludj

jól – mondta, és az ajtó felé indult. - Jack? A férfi megállt egy pillanatra, keze már az ajtógombon volt. - Tessék. - Neked tényleg nincs szíved. A férfi összeszorította a száját, de nem védekezett. - Mindig úgy tűnt, utálod azt a nevet, hogy Black Jack – mondta a lány keseűen. – Most mégis, tessék, azon igyekszel, hogy bebizonyítsd, mennyire igaz. - Az vagyok, ami vagyok. Pontosan ugyanaz az ember, aki akkor voltam, mielőtt hozzám jöttél, és ezután is az maradok. A lány szeme megrebbent. - Nekem vannak elvárásaim. Nem akarom, hogy folyton egyedül maradjak ebben a házban. Szeretném megnézni Londont, amíg itt vagyok. - Hát persze, édesem. Biztos vagyok benne, hogy a kocsis tudja az utat az Astley Amfiteátrumhoz. Figyelmen kívül hagyva a lány ajkán reszkető dühöt, a férfi meghajolt. - Egyébként pedig, jó éjszakát. Kilépett a szobából, becsukta az ajtót, és gyorsan az előcsarnok felé indult. - Uram – szólalt meg Devonsgate a lépcső aljánál. Jack a komornyikra meredt, aki óvatosan a karjára terítette Jack kabátját. - Tudta, hogy elmegyek? - Ahogy mindig is el szokott, uram. - Igen, mindig. Ugye? - Igen uram. Emlékszem, egyszer ön… - a komornyik tekintete a lépcső tetejére tévedt, aztán vissza, miközben halvány árnyék jelent meg az arccsontján. – Egyszer ön felébredt, és megszállottan elment az egyik klubjába, miközben itthon hagyta az alvó hölgyet. - Nem vettem észre, hogy ennyire kiszámítható vagyok - Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk, uram – mondta a komornyik, és felsegítette Jack kabátját. - Nekem pedig az a szokásom, hogy játékbarlangokba járok, és ajándékokkal halmozok el mindenféle hölgyeket – mondta Jack. – Kétségkívül remek szokások ezek. A távolból mennydörgés zaja hallatszott, és éles szél süvöltött, olyan keményen, hogy a hatalmas bejárati ajtó is beleremegett. Jack egy gyors pillantást vetett a lépcső teteje felé, mielőtt nyakig gomboltam volna a kabátját. - Szükségem lesz egy kalapra is, Devonsgate. Azt hiszem vihar közeleg. - Az lehetetlen, uram. Az előbb voltam kint, és minden tiszta… Villámlás fénye világította meg az előcsarnokot, aztán megérkezett a mennydörgés hangja is. - Egek! Borzasztóan hangzik. Borzasztó is volt. Devonsgate nem is sejtette mennyire. Jack vett egy mély lélegzetet, ismerős orgonaillat csapta meg az orrát. Átkozott Fiona! Kalapját a fejébe húzta. Most elmegy, és lesz egy jó kis estéje, bárhogy lesz is. Mit számít egy kis eső? - Micsoda balszerencse, hogy azonnal esni fog – mondta Devonsgate, aggodalmasan nézve az ablakokra. - Úgy tűnik, így fognak alakulni a dolgaim. Balszerencsésen. Nagyon balszerencsésen. - Sokszor hallottam, uram, hogy ön szerencsés csillagzat alatt született. Sokan irigylik is emiatt. Miért is ne? Hiszen gazdag, rengeteg birtoka van, és persze korlátlanok a lehetőségei, hogy

azt tegyen, amit csak akar. Valóban szerencsés. Akkor miért érzi úgy, mintha viharos szélben, egy hatalmas szikla szélén állna, miközben a szél egyenesen a szikla szélére taszítja őt? Jack a komornyik feje fölött a hálószobája felé pillantott. Jó ideig dermedten állt. Majd maga elé morogva, szitkozódva sarkon fordult, és kilépett az ajtón. A hintó már várta.

Hetedik fejezet A Fehér Boszorka a tisztességes férfiakat szerette, és nem a MacLean-féléket. Ó, azok a MacLeanek, nagyon hetyke legények és nagyon csinos leányok voltak. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

A Preston-palota a Mayfair szélén helyezkedett el. Fehér téglábó építették, elegáns bronzkandeláberekkel ízlésesen díszítve, és épp annyira volt lebecsülhető és finoman elegáns, minta amennyire azok voltak a Lord és Lady Preston által rendezett estélyek és vacsorák. Ez a helyszín a londoni előkelőség kedvence volt, és az sem volt szokatlan, hogy a Prestonesemények némelyike kényelmes reggelivel zárult a kitartó vendégek számára. Ma este a házból kiszűrődő fények alig látszottak a háztetőkön irgalmatlanul kopogó eső homályában, Jack hintójából szinte észrevehetetlenek voltak. A kocsis kinyitotta az ajtót, és Jack kiugrott, meg sem várva, hogy az inas felbukkanjon. Az eső végigvágott rajta, amint elérte a lépcsőket, fejét leszegve ment előre. Elérte a fedett bejáratot, ahol végre védve volt az eső ellen. Az ördög vigye Fionát, e miatt az özönvíz miatt! Tudta, hogy miatta van; a halvány orgonaillat csak fokozta ingerültségét. Hogy veszi a bátorságot, hogy lebeszélje őt a szórakozásairól? Ez egyszerűen még inkább felerősíti azt a vágyat, hogy elszántan megőrizze a szabadságát, és Fiona minnél előbb rájön, annál jobb mindenkinek. Jack még mindig morgolódott magában, mikor levette és megrázta a kabátját. Egy inas nyomban kinyitotta az ajtót. - Á, Lord Kincaid! Isten hozta a… - mondta a férfi, és hitetlenkedve pislogott, ahogy hirtelen megpillantotta az esőt. Jack visszanézett. Nem egyszerűen csak esett; valóságos özönvíz zúdult le az égből. - Mikor kezdett esni? – kérdezte az inas alig hallhatóan. Majd összeszedte magát, és elvörösödte folytatta. – Sajnálom, uram. Egy perce még nem esett, és… - mondta, és tátott szájjal bámulta az esőt. Jack követte a fickó tekintetét. Hintója elindult a kocsifelhajtóról lefelé, a lovak elügettek, és a ház közelében az eső csendesedni kezdett. A vihar egy picike, fekete felhőből származott, amely kizárólag a hintó fölött lebegett. Az inas csak pislogott. - Még sosem láttam ilyet. Jack felpillantott a majdnem tiszta égre. A hold békésen világított, a csillagok ragyogtak körülötte. Jack a fogát csikorgatta, és az inas karjára dobta a kabátját. - A nyári záporok átkozottul kiszámíthatatlanok – mondta, miközben az inas mellett továbbindult a játékterem felé.

Legközelebb, ha találkozik Fionával, azt fogja… Felvonta a szemöldökét. Mit is tehetne? A lány nem tudja irányítani az esőt… legalábbis nem tökéletesen. Ki kell derítenie, pontosan hogyan működik a lánynál ez a családi átok. És ha a lány valamiképpen tudná irányítani, akkor már neki is lenne mit mondania róla. Egy másik inas is üdvözölte Jacket az előcsarnokban, udvariasan megkérdezve, hogy hozhatja-e a szokásos whiskyt és a vacsoráját. Jacknek ez igen kedvére való volt, és kedvesen válaszolt a férfinak, miközben kissé bizonytalanul átfutott az agyán, hogy milyen gyakori vendég lehet ebben a házban, és hogy, bár a személyzet láthatóan megismeri őt, ő egyiküknek sem tudja a nevét. Fiona biztosan korholná emiatt. Összevonta a szemöldökét. Fiona elvárásai egyáltalán nem voltak reálisak. Sőt rosszabb, hiszen az ő szórakozásai útjában álltak. A tudatlanság a kényelem része. Az élete sokkal boldogabb lenne, ha nem azon gondolkodna, hogy mit érez Fiona vagy mit nem. A kései óra ellenére kártyázás és nevetés hallatszott a nagy szalonból. Jack belétett a poharak megnyugtató csilingelése és a barátságos szivarfüst világába. Egy pillanatra megállt, vett egy mély lélegzetet, és szemét a szoba túloldalán álló, finom külsejű, szőke szépségre függesztette. A nő azonnal a férfi felé vett az irányt. Tizenkét évvel ezelőtt Lucinda Featherington volt a szezon legcsodálatosabb első bálos kisasszonya, törékeny szőke kedvessége győzedelmeskedett középosztálybeli származása fölött, és azonnal új divatot teremtve a társaságban, véget vetett az addig szinte kizárólag barna szépségekből álló ifjú hölgyek uralmának. Alig tizennyolc évesen, Lucinda elnyerte Paul Featherington, Anglia egyik leggazdagabb férfia figyelmét, és egyben szívét is. A házasság szigorú korlátai közé szorított négy év elteltével Lucinda boldog volt, mert Lord Featherington politikai ambíciói megvalósulni látszotta, és elnyerte egy távoli, indiai tartomány nagyköveti címét és posztját. Lucinda kijelentette, hogy nem megy vele Indiába, mert az ottani hőség borzasztóan próbára tenné az egészségét. Tisztességesen megígérte, hogy illendően fog viselkedni, és még egy idős, félig süket, félig vak unokanővérét is maga mellé fogadott, társalkodónőnek. Abban a tudatban, hogy a felesége az illendőség határai között fog élni, Lord Featherington elhajózott a messze távolba, és elég gyakran jött haza látogatóba. Lucinda mindig is a gazdag férfiakhoz vonzódott, ez az oka annak, hogy Jack is felkeltette az érdeklődését. Gazdagnak gazdag volt, és ezen kívül más erényekkel is büszkélkedhetet, amelyek miatt kiemelkedett a Lucindát csodáló hódolók köréből. Olyan tulajdonságok, amelyeket Fionával szemben is kamatoztatott ugyanaznap este. Jack elmosolyodott. Képességei nyomán felesége zihált, és kipirult a gyönyörtől. Már a gondolat is felizgatta. Azelőtt soha nem érzett ilyen lángoló szenvedélyt. Mindek korábbi tapasztalatát figyelembe véve, még soha nem volt része ilyen eszeveszett… Visszarángatta magát a jelen pillanatba. Azért volt itt, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és nem azért, hogy a közte és Fiona közt lévő perzselő szenvedélyt ellemezgesse. - Á, Jack! Hát itt vagy! – Lucinda szinte dorombolt, ahogy a férfi felé közelített, halványkék selyemruhában és fehér csipkében, émelyítő rózsaillat szállt fel a bőréről. A férfira mosolygott, karjait a férfia egyik karjába fűzte, közben mellét a férfihoz nyomta. - Nem is reméltem, hogy ilyen hamar viszontlátlak. - Drága Lucinda, négy napja épp az ágyadban voltam. Biztos emlékszel. Aznap éjjel volt, amikor a férjed hazajött, és rávettél, hogy az ablakon át távozzak. A nő mosolya egy pillanatra elhalványult, a férfi arcát fürkészte, hogy lássa, vajon mennyire haragszik. Mivel semmit nem tudott leolvasni az arcáról, erőltetetten elnevette magát, és azt mondta: - Szegény Featherington! Csak egy napja volt itthon, amikor Doverbe hívták, hogy találkozzon Lord Burlesonnal. – Huncut mosollyal nézett a férfira. – Ha tudtam volna, hogy ilyen hirtelen távoznia kell, akkor megkértelek volna, hogy maradj a közeli fogadóban, hogy

azonnal visszatérhess. Jack Lucinda hatalmas melleit nézte, és várta, hogy feléled benne a vágy, felgyullad valami tűz. De semmi sem történt. Ha Fiona állt volna mellette, és az ő selyemmel borított mellei értek volna a karjához, akkor felkapta volna a lányt, a vállára vette volna, visszavitte volna a hintóba, hogy eloltsa az egyre erősödő vágyat. Megrázat a fejét, hogy megpróbálja elterelni a gondolatait. - Jack? – hallott Lucinda bizonytalan hangját. – Mi van? Olyan… olyan rettenetesen furcsán nézel rám. A férfi felvonta a szemöldökét. - Sajnálom. Valami egész másra gondoltam. A nő arca megkeményedett, rosszalló fény villant a szemében. - Mire gondoltál? Vagy inkább azt kellene kérdeznem, hogy kire? A számonkérő hang megállíotta Jacket. Egy pillanatra a nőre nézett, aztán kiszabadította a karját a nő karjai közül. - A gondolataim az enyémek. Azzal osztom meg őket, akivel akarom. Egy pillanatra megrebbent Lucinda szeme, és Jack arra gondolt, hogy megtorlásra készül. De Jack arckifejezésében volt valami, ami arra késztette a nőt, hogy lenyelje a megtorlást. Felnevetett. - Sajnálom. Nem tartozol nekem magyarázattal. Jack szótlanul meghajolt. Lucinda elpirult a csendes dorgálás miatt, hatalmas, kék szemét a férfira szegezte, és enyhe védekezés hallatszott a hangjában. - Jack, csak vicceltem. Csak a késői óra és a meleg miatt van az egész. – Csábosan elmosolyodott, és alig mert a férfira nézni. – Tudod, megéheztem, és a reggeli még csak két óra múlva lesz. A férfi elmosolyodott. - El vagy kényeztetve. - Meglehet – újból a férfihoz simult, melleit Jack kabáthajtókájához dörzsölte. – A legtöbb férfi akarja, hogy tudjam, mikor nem tud jelen lenni. - Én nem vagyok a legtöbb férfi. Fiona lenne a legelső, aki ezt igazolhatná, bár nem egészen tiszteletre méltó módon. Lucinda újra karon fogta Jacket, aztán incselkedő pillantást vetett rá. - Talán mennünk kellene. Featherington még pár napig nem lesz otthon. Foghatnánk a hintódat, és… - Nem. Nem mehetünk az én hintómmal. Lucinda meglepődött a férfi hevességén. Jack összeszorította az állkapcsát. - Nem működik rendesen. Van… beázik. - De… nem is esik. - Vihar volt, amikor megérkeztem. - Milyen furcsa. Én is csak egy órája érkeztem, és csodás idő volt odakint. Igen, de az még azelőtt volt, hogy Jack feldühítette Fionát. Jack hirtelen úgy érezte, hogy el kell szabadulnia Lucinda émelyítő közelségéből. Tévedés volt idejönnie. Nem lesz másik nő a számára, amíg nem rendeződnek a dolgai Fionával. Mindamellett, Lucinda bájai felejthetőek. - Jack, valami baj van? - Nem. Csak épp nincs kedvem beszélgetni. – Újra kiszabadította magát Lucinda karjáből. – Remélem, találok egy szabad asztalt, és kártyázhatok kicsit. Lucinda kényelmetlenül érezte magát, elpirult, szája elkeskenyedett. - Sejtem, miről van szó, Jack. Az az érzésem, hogy le akarsz rázni, és ez nem tetszik

nekem – mondta felháborodva. Jack nem ismerte ezt az oldalát, és, őszintén, nem is tetszett neki. - Drágám, a mi kapcsolatunk messze nem kizárólagos. Sőt biztos vagyok benne, hogy Sir Melkinridge-et is látogatod – mondta Jack, és jelentőségtelejesen a Lucinda fehér nyakán lévő gyémánt nyakékre pillantott. A lány rettenetesen elvörösödött. Megrántotta a vállát. - Csak hébe-hóba. Tudod. - Áldásom rátok. Csak ne tegyél úgy, mintha több egyezség lett volna közöttünk, mint amennyi volt. Elégedett barátok voltunk, és ennyi. Lucinda alig kapott levegőt Jack hűvösségét hallva. Nem számított rá, hogy találkozik vele ma este; kiszámíthatatlan volt, lehetetlen volt megmondani, mikor és hol fog felbukkanni. Ez is épp az egyike volt azon dolgoknak, amelyeket izgalmasnak talált a férfiban. Az egyike azon okoknak, amelyek miatt kezdte azt hinni, hogy szerelmes. Mindene megvolt, amit csak akarhat egy nő: gazdagság, férfiak tömkelegének rajongása, szerető, de távol lévő férj, számtalan kellemes otthon. És valami mégis hiányzott. Amíg nem találkozott Jack Kincaiddel, nem tudta, mi is az. Lopva a férfi állán lévő határozott vágásra pillantott, aztán sötét hajára, szája ismerős vonalára. Megremegett. Számtalan szeretője közül senkinek sem volt olyan az érintése, senki sem rázta fel úgy, ahogy Jack Kincaid. Volt valami a férfiban, valami megközelíthetetlenség, szinte valami közömbösség lengte körül. Lucinda egész életében kikövetelte és meg is kapta a neki járó figyelmet a környezetétől. Jack azonban más volt, ijesztővé és izgalmassá is tette az életét. Elág furcsa, hogy Jack minél jobban elhúzódott, Lucinda annál jobban érezte ezt a rémisztő vonzódást. A férfi figyelme most azonban a kártyaasztalra vándorolt. Lucindát elárasztotta a hideg. Tett valamit, ami miatt most a férfit örökre elveszíti? Jack szomorúnak látszott, amikor megkérte, hogy az ablakon át távozzon. Megsértette volna a büszkeségét? - Jack, talán beszélnem kellene Featheringtonnal kettőnkről, és akkor… - Ne légy nevetséges. Vagy talán beszélnél neki Melkinridge-ről és a többiekről is? A lány elpirult. - Nem, persze hogy nem. Csak arra gondoltam, hogy szörnyű, ahogy a múltkor el kellett menned. Fáj még csak rágondolnom is. A férfi tekintete elsötétült, és ismeretlen árny futott ár az arcán. - Valóban fájdalmas volt kicsit. – Titokzatosan elmosolyodott. – De csak eleinte. Vajon hogy értette? A lány összehúzott szemmel nézett rá. Valami megváltozott a férfi körül. De mi lehet az? - Jack,te… - Á, Kincaid! – hallatszott egy mély hang. – Nem számítottam rá, hogy itt találkozunk. Lucinda megmerevedett, ahogy egy magas, elegáns öltözékű, fekete hajú, kék szemű férfi megfogta a kezét, és lágyan megcsókolta. - És a csodás Lady Featherington. Micsoda öröm látni önt. Jack bólintott, és azon gondolkodott, hogy miért találja olyan fárasztónak a találkozást az ismerőseivel ma este. – Campbell. - Á, Black Jack. Ezer éve nem láttalak! Lucinda felvonta a szemöldökét. - Black Jack. Azon tűnődöm, vajon hogy kaptad ezt a nevet – hűvös hangjából arra lehetett következtetni, vannak bizonyos elképzelései a névvel kapcsolatban. Campbell elmosolyodott, és Jack szemébe nézett. - Ez egy régi, gyermekkori név. A saját anyja adta neki, amikor verekedés közben a mostohaapját lelökte az impozáns Kincaid-kastély lépcsőjén. - Nem emlékszem – mondta Jack kurtán.

Campbell vállat vont. - Én mindenesetre így emlékszem. És a név éveken át fennmaradt, ami már önmagában is elég beszédes. Valamikor régen, évekkel ezelőtt, Alan Campbell Jack játszótársa volt. Amikor Alan nagykorú lett, minden megváltozott. Határozott célja érdekében, miszerint visszaállítija családja nagyságát, társasága egyre kevésbé és kevésbé volt szórakoztatónak vagy kellemesnek mondható. Az idejét földbirtokok megszerzésével töltötte, ahogy más férfiak tubákosszelencéket gyűjtenek, csak közben átgázolt az embereken. Campbell meghajolt Jack felé, de tekintete Lucindán csüggött. Jack figyelmen kívül hagyta a pillantást. Minden jelen lévő férfi szívesen kapta volna meg Lucindát. És mindannyian meg is kaphatják. Jack hirtelen rádöbbent, sokkal jobben kedveli a természetes nőket. - Ön nagyon csinos – mondta Campbell a lánynak. A lány visszahúzta a kezét, és Jack vállára tette. - Hogy van ma este, Campbell? Bízom benne, hogy nyerésben van. A férfi szája megremegett. - Mikor volt a Campbelleknek valaha szerencséje? Persze – mondta alattomos pillantást vetve Jackre – a mi szerencsénk semmi a MacLeanekéhez képest. Jack, te ismered a MacLean családot, ugye? - Ismerem őker – mondta Jack kurtán. - Gondoltam – Campbell tekintete Lucinda Jack karján pihenő kezére esett. – Apropó, Kincaid, elfelejtettem gratulálni. - Gratulálni neki? – Lucinda Jackről Campbellre nézett. – Mihez? - Természetesen a házasságához. Lucinda keze görcsbe szorult, körmei Jackbe mélyedtek. Jack hidegen Campbellre pillantott. Lucinda kék szemében megdöbbenés és hitetlenkedés tükröződött. - Megnősültél? - Igen – válaszolt Jack a meglepett lánynak. Jóságos isten, Lucinda odavan értem. Soha nem hitte volna. – Sajnálom. - Én is – sóhajtotta. Aztán elengedte a férfi karját. - El akartam mondani, de… - Ki az a nő? – kérdezte Lucinda feszülten. Jack valamiért úgy érezte, Fiona neve nem való ide, ezek közé az emberek közé. - Nem érdekes. - Jack, mi a baj, barátom? Szemérmes vagy? – Campbell Lucindára mosolygott. – Szerintem én is tudok válaszolni a kérdésére. Jack ádáz tekintettel nézett a férfira. A gazember már eddig is épp eleget tett. A fenébe! Abban a percben meg kellett volna mondania Lucindának, amikor belépett az ajtón. De talán így a legjobb – most már a lány is dühös volt, tehát gyorsan vége a kapcsolatnak. Bár Campbell talán azt gondolta, gondot okozott Jacknek, valójában óriási szívességet tett neki. - A hölgy neve Fiona MacLean – mondta Campbell. - Sose hallottam róla – felelte Lucinda. Campbell vállat vont. - Egyfajta elszigeteltségben élt. Jack szenvtelenül Campbellre nézett. - Észre sem vettem, hogy a házasságom máris köztudott. - Ma este tértem vissza a skóciai birtokaimról. Mivel a komornyikom a MacLean-ház egyik szobalányának fivére… - Campbell mosolygott. – Mondanom sem kell, mindenki rólad beszélt. Úgy hallom, a hölgy fivérei nem örülnek a szökésnek. Jack gyorsan Lucindára pillantott, aki kővé dermedve állt ott, szikrázó szemekkel. Mégis, a

lánynak sikerült megőriznie lélekjelenlétét. - Jack, mesélned kell az esküvőről. Biztos vagyok benne, hogy lenyűgöző volt. Bárcsak tudná. - Nem volt különleges. Campbell kuncogott. - Ó, ne tagadd le, barátom! Úgy hallottam, igen romantikus volt. – Lucindához hajolt, és halkan folytatta. – Szó szerint a fivérei orra elől lopta el a bájos Fionát… micsoda bravúr, valóban! – Campbell vigyorgott. – Persze egy olyan csinos hölgy miatt, mint Fiona, ki is hibáztathatná? Én magam még sárkányokkal is megvívnék egy ilyen asszonyért. - Csakugyan olyan gyönyörű? - kérdezte Lucinda tompán. Jack összevont szemöldökkel nézett Campbellre. - Honnan ismered Fionát? Campbell vállat vont. - Egyszer, hosszú évekkel ezelőtt, udvaroltam neki. A fivérei azonban megígérték, hogy levágják a fejemet, ha csak egyszer is előfordul, hogy nem az ő jelenlétükben beszélek vele, és eléggé rám is íjesztettek. Két hétig esett a házamnál, miután elmentem otthonról. - Esett? – vonta fel a szemöldökét Lucinda. - Ó, igen. A MacLean család meg van átkozva. Fel tudják használni az időjárást, elő tudnak idézni vihart, esőt, villámlást, mennydörgést. Csak irányítani nem tudják. Magamra vontam a dühüket, ezért volt az eső. - Én nem hiszek ilyesmikben – gúnyolódott Lucinda. Campbell önelégült mosollyan nézett Jackre. - Most, ha belegondolok, kissé nyirkosnak látszol, barátom. Jack összeszorított szájjal Campbellre nézett. - Nem tehetek róla, de azt hiszem, egy vagyont adnának azért, ha valaki rájönne, hogyan lehet megfékezni az átkot. Jack összeráncolta a homlokát. - Akkor nem volna átok, és nem kéne megfékezni. - Úgy gondolod? Persze nekik mindnyájuknak tenniük kell a dolgukat. - Miféle dolgukat? – kérdezte Lucinda. - Annak érdekében, hogy megtörjék az átkot, a generáció minden tagjának valami nagy jótettet kell véghezvinnie. Én ugyan nem látom, hogy bármi ilyesmi történne. A hölgy fivérei nem a kedvességükről híresek. - Én mindnyájukat elég kellemesnek találom – mondta Jack mosolyogva, és már szinte érezte, ahogy az ökle Campbell arcába csapódik. – Gyanítom, ezért lettem én a család új tagja, és nem te. Campbell lemerevedett. - Ha tudtam volna, hogy a hölgy a fivérei tudta nélkül ilyen könnyen megszöktethető, akkor tovább ütöm a vasat. Jack majd megőrült erre a gondolattól, de tudta, jobb lenyelni, mint kimutatni a dühét. - Elmondom majd a kedves feleségemnek, mit mondtál. Biztos vagyok benne, hogy végtelenül szórakoztatónak fogja találni. Campbell tett egy lépést előre, aztán megállt, és erőletetett nevetést hallatott. - Biztos vagyok benne, hogy így lesz. Persze eddig még nem volt ideje felfogni, micsoda díjra tett szert a férje személyében, igaz? Időben meg fogja tudni. – Campbell hunyorítva folytatta. – Találkozott már a bájos Lucindával? Vagy későbbre tartogatod ezt a meglepetést? - Campbell! – kiáltott Lucinda elvörösödve. – Most már elég! Jack hirtelen belefáradt. Korábban úgy vélte, a burkolt célozgatás és a flörtölés megfűszerezi az életet; mostpedig mindezt ízetlennek és fárasztónak találta. Lucindához fordult.

- Úgy gondolom, hogy csatlakozom a fáraóasztalhoz. Van ott egy hely. – Meghajolt a nő felé, aztán bólintott Campbellnek. – Jó estét. A következő néhány órában megállás nélkül játszott, egymás után hajtva fel a konyakokat. Lucinda a szoba másik végéből figyelte, de a férfit nem érdekelte. Vége volt köztük mindennek. Campbell, láthatóan, sokkal idegesítőbb volt. A Jack melletti asztalhoz csatlakozott, a keze takarásában beszélt a mellette ülő úriemberhez, jelentőségteljesen Jack felé pillangatva közben. A Jack házasságával kapcsolatos részleteket holnapra már az egész város tudni fogja, a Fiona képességeiről szóló történetekkel együtt. A fenébe! Az lenne a legjobb, ha senki sem hinne ezekben a képességekben… de így most folyton leskelődni fognak utánuk, és léptennyomon mindent jelnek tekintenek majd. Micsoda átkozott kalamajka. Ha elzárva tartaná Fionát, csak tovább erősödne a pletyka. Az egyetlen megoldás, ha mielőbb bemutatja őt a társaságnak. Ami azt jelenti, hogy minden unalmas, sekélyes eseményen meg kell jelenniük. A csudába! Csak most kezdte felfogni, máris mennyire megváltozott az élete.

Fiona ragyogó napsütésre ébredt, egy ismeretlen szobában. Á, igen. Londonban van. Jackkel. De az ágy üres volt. Elbizonytalanodva felült,és az óra nézett. Kilenc. És Jack sehol. A pokolba! Félrehajtotta a takarót, és az ágy szélére mászott. Izomláza volt, amiről eszébe jutott, milyen csodás szeretkezésben volt része a férfival. Letette a lábát a földre, és magához húzott egy párnát. Csodás. Most a házassága egyéb valóságaival kellett szembenéznie, tudniillik, a távol lévő férjével. - Ez nem járja – jelentette ki Fiona. – Nem azért jöttem Londonba, hogy egyedül aludjak. Felkelt, meztelen lába belesűllyedt a vastag szőnyegbe. Ruhái a padlón hevertek, csizmája a muszlin- és selyemholmik tetején. Töprengve megdörgölte az orrát: ha újra felveszi a gyűrött ruháit, a végeredmény valami förtelmes rondaság lesz. De hát, nincs sok választása. Összeszedte a ruháit, és a sarokban lévő mosdóállványhoz ment. Megmosakodott, felöltözött, és megigazította a haját. Az ajtóhoz ment, kitárta. Megállt, hallgatózott. Megpróbálta kideríteni, merre találhat magának valami reggelit. Hallotta, ahogy odakint hintók zötyögtek, egy kocsis kiabált, kutyák ugattak, utcai árusok kínálták a portékáikat – normális, városi utca zaja. Elcsípett egy alig hallható morgást valahol a házban, és előrejött a lépcső tetejéig, ruháját úgy lesimítva, amennyire csak tudta. Alig lépett egy lépést lefelé, amikor egy molett asszony, a házvezetőnők szürke-fehér viseletében, belépett odalent az előcsarnokba. Fiona felismerte őt, előző éjszaka találkoztak. - Jó reggelt. Az asszonynak gyökeret vert a lába, arcán rosszalló arckifejezéssel nézett Fionára. Fiona várt. Semmivel nem szolgált rá egy ilyen pillantásra. Majdnem olyan volt, mintha a nő… Aztán rájött. Jack nem mutatta be őt a személyzetnek, amikor tegnap este megérkeztek; csak becipelte a házba, fel a lépcsőn, be a szobájába. Nyilván mindannyian azt gondolták róla, hogy éjszakai pillangó. Ökölbe szorult a keze. A pokolba Jackkel, hogy itt hagyta egyedül! Nos, hát egyedül kell boldogulnia. Fejét felszegve, leereszkedett a lépcsőn. Jól nevelten bólintott a házvezetőnő felé. - Lord Kincaidet keresem.

Az asszony felvetette az állát. - Ha nem mondta meg magának, hová ment, akkor az nem is tartozik magára. Fiona visszavágott. - Már megbocsásson, de nagyon is rám tartozik. Ő a férjem. A házvezetőnő értetlenül nézett rá. - Micsoda? Fiona azzal sem lephette volna meg jobban az asszonyságot, ha hirtelen két fejet növeszt. - Lady Kincaid vagyok. Az előcsarnok oldalán kinyílt egy ajtó, és egy magas férfi jött elő valamely oldalsó szobából, nagy halom nedves ruhával a karján. - Mrs. Tarlington, úgy hiszem, ez… - meglátta Fionát, hirtelen megállt. – Ó, elnézést. Nem vettem észre… bocsásson meg… Miss…? - Lady Kincaid. A komornyik pislogott, majd meghajolt. - Jó reggelt, asszonyom. Devonsgate vagyok, őlordsága komornyikja. - Örülök, hogy megismerhetem – mondta Fiona. – Őlordságát keresem. Tudja merre lehet? Mrs. Tarlington szipogott, de egy szót se szólt többet. Fiona szigorú pillantást vetett a testes házvezetőnőre, mielőtt újra a komornyikhoz fordult. - Őlordsága tegnap este, röviddel azután, hogy megérkeztünk, elment. Azt gondoltam, hazaér mostanra, de úgy látom, nem így történt. Hacsak nem reggelizik? A komornyik a torkát köszörülte. - Őlordsága nem reggelizik. Legalábbis dél előtt nem, és akkor is csak abban az esetben, ha időben hazaér, ami ma, eddig nem történt meg. - Értem – válaszolta Fiona. - Igen, asszonyom. Őlordságától nem szokatlan, hogy egész éjszakára kimarad. Ennek meg kell változnia. Fiona nem tudta elképzelni, hogy az effajta viselkedés tartható egy házasságban. Felvonta a szemöldökét, vetett magára egy pillantást az előcsarnokot díszítő, egyik hatalmas tükörben. A ruhája förtelmesen össze volt gyűrődve, a haját éppen hogy csak megtartotta az a néhány hajtű, arca lángolt. Úgy tűnt, mintha ez lenne az egyetlen ruhája. A komornyikhoz fordult. - Mielőtt elment, őlordsága hagyott számomra valami üzenetet? - Nem, asszonyom. Csak hívatta a hintaját, és elment. – A komornyik mentegetőző tekintettel nézett Fionára. – Rendszerint, ha őlordságának hölgyvendége van, azt szokta mondani, hogy ne zavarjuk, és gondoskodjunk a hölgy biztonságos hazajuttatásáról. Önnel kapcsolatban semmilyen utasítás nem adott. - Mrs. Tarlington, legyen szíves egy fürdőt készíttetni a szobámba, és szükségem lesz valakire, aki segít a hajamat és a ruhámat rendbe tenni. Sietve kellett elindulnom otthonról, és nem tudtam semmi mást magammal hozni, így ezt a ruhámat kell kitisztítani és kivasalni. A házvezetőnő ajka elkeskenyedett, de Fiona a komornyikhoz fordult. - Devonsgate, kérem, küldjön fel reggelit a szobámba. Csak teát és pirítóst kérek. - Igen, asszonyom. Tehetek önért még valamit? - Igen. Szeretnék üzenetet küldeni őlordságának. Tudja, hol lehet? A komornyik megdermedt. - Azt hiszem, meg tudom találni – mondta zavartan. - Kitűnő. Kérem, adja át neki az üzenetemet. Mondja meg Lord Kincaidnek, a felesége azt kívánja, hogy haladéktalanul térjen haza, és ha nem tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy mielőbb visszaérjen, akkor a felesége személyesen fog érte menni és hazahozni őt. Deconsgate elsápadt, és most először, Mrs. Tarlington széles szája önkéntelen mosolyra húzódott.

Fiona a lépcső felé fordult. - A fürdőt és a lányt azonnal kérem. A reggeli várhat az utánig. – Egyik lábával az első lépcsőre lépett, majd megállt. – Illetve, legyen a reggeli két személyre. Biztos vagyok benne, hogy őlordsága nem fogja tovább vesztegetni az időt, és hazajön. Ez aztán példaértékű rendelkezés volt. Fiona sokkal jobban érezte magát, és gyorsan felment a lépcsőn. - Na, ez kellett nekem! Őlordságának felesége van! – szólalt meg Mrs. Tarlington. Devonsgate tátott szájjal bámult Fiona után.

Nyolcadik fejezet Ne higgyétek, hogy MacLeant nem érintette meg. Bizony hogy megérintette. Egy pillantást vetett a Fehér Boszorkára, és fülig beleesett. A MacLeanek ilyenek, tudjátok. Csak egyszer szeretnek, de akkor…! Micsoda szerelem az! AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Uram? Jack felnézett a férfira, aki mintha a semmiből került volna elő. - Igen? - Uram, üzenetem van az ön számára. – Az inas az asztaltársaság felé pillantott, majd újra Jackre nézett. – Fontos üzenetem. Jack álmosan körbenézett a szobán, nem kis meglepetéssel tapasztalta, hogy a társaság eléggé megfogyatkozott. - Mennyi az idő? – kérdezte Jack. - Majdnem tíz óra, uram. Jack bandzsítva újra a férfira nézett, és felismerte a libériát. - Ugye maga az én szolgálatomba tartozik? Az inas megkönnyebbülten felsóhajtott. - Igen, uram. - Nos, akkor mi az üzenet? A szolga újból a többi úriemberre pillantott, aztán közelebb hajolt Jack füléhez. - Ez egy személyes üzenet, uram. - Á – mondta Devonshire hercege, miközben újra teletöltötte konyakkal Jack poharát és a sajátját. – Személyes üzenet, igaz? Mindenesetre mondja el! Az inas esdeklően nézett Jackre. - Esetleg visszavonulhatnánk a hallba? - A pokolba is, nem! – mondta Jack. – Nyerésben vagyok. A herceg bólintott. - Igazat mond. Nyerésben van. Lord Kennelsworth megrázta a fejét. - Bizony. Nem mehet el az összes pénzünkkel. - És az én új díszcsatommal – tette hozzá a herceg.

- Uram, kérem – suttogta az inas Jack fülébe, egyre kétségbeesettebb arccal. – Mennünk kell. - Nem tudok – felelte Jack. – El fogok ázni. A szolga pislogott. - De… süt a nap! - Mintha az számítana – morogta Jack. – Csak adja át az üzenetet, és kész. Az inas az ajkába harapott. - De uram… ez nem olyan üzenet, amit szeretne mások előtt hallani. - Ohó! – Lord Kennelsworth felpillantott a kártyáiból. – Készülj, Kincaid… itt jön! Jack Kennelsworth bandzsított. - Micsoda? - Megnősültél, igaz? Jack bólintott. - És otthon hagytad a feleséged – vetette közbe Devonshire. – Most meg itt van az egyik embered, aki azt mondja, privát üzenete van számodra. - És? Lord Kennelsworth megrázta a fejét. - Nem érted, ugye? Szegény marha! Elmagyarázzuk? Jack tudta, valami nagy igazságról lemaradt, de nem tudott koncentrálni. - Fejtsétek ki! - Jóságos ég, Kincaid! – mondta a herceg. – Egyértelmű, hogy a kedves feleséged otthon akar tudni téged. Most. Ezért ideküldte ezt a fiatal fickót, hogy hazavigyen. Kennelsworth az asztalra dobta a lapjait. - Én, mindenesetre, befejeztem. - Szegény Jack. Devonshire szomorúan csóválta a fejét, miközben ő is bedobta a lapjait. Jack előretolta a kártyáita az asztalon, és felmutatta a nyerő lapokat. - Mindannyian tévedtek. Fiona soha nem hívatna haza engem. Kennelsworth zsebre rakta az érméket az asztalról. - Szerintem te tévedsz, Kincaid. Kérdezd meg, mi az üzenet. Jack az inasra nézett. - Jól van. Mondja el az üzenetét! A férfi mély lélegzetet vett. - Az üzenet attól a hölgytől van, aki a házban hagyott. Ő azt állítja, az ön felesége… - Aha! – szólalt meg szélesen vigyorogva Kennelsworth. - Tudtam – nevetett fel diadalmasan Devonshire. - És őladysége azt kívánja, hogy térjen haza, amilyen gyors… - Áááá! – Kennelsworth az asztalra csapott a kezével, és a konyak kiloccsant az asztalra. – Fogadnom kellett volna veled! Gyere, Devonshire! Elmegyünk a White’sba, és megreggelizünk? A herceg bólintott, feltápászkodott, és a két férfi, egymást támogatva, dülöngélve, az ajtó felé vette az irányt. - Uram? Hívjam a kocsit? Jack a homlokát ráncolta. Átkozott nyirkos hintó. - Nem, azt hiszem, gyalog megyek. Felemelkedett, és a bankjegykötegeket a zsebébe gyűrte. - Csatlakozhat hozzám, ha úgy kívánja. - Igen, uram – felelte az inas nem túl boldogan. Nagyjából fél órába telt, amíg hazaértek. Jack egyszer úgy megbotlott, mintha a cipője megakadt volna egy kilazult utcakőben.

Az inas azonnal odaugrott, de Jack elhárította. - Tudok járni egyedül is, köszönöm. A másik meghajolt. - Igen, uram. Ellépett az útból, majd Jack mögött lépkedett, de csak annyira, hogy el udja kapni a karját, ah újra megtántorodik. Jack észrevette, de elhatározta, nagylelkű lesz. Nem az inas hibája, amiért nem ismeri Jack hihetetlen képességét, miszerint úgy tud inni, hogy az nem látszik meg rajta. Jack vett egy mély lélegzetet, megigazította a kabátját, amely valahogy ferdén állt rajta, és elindult előre. Még egyszer megbotlott, de akkor megkapaszkodott a korlátban. Az inas, aki el akarta kapni, újra hátralépett, és úgy tett, mintha semmit nem vett volna észre. - Nem estem el – mondta Jack, óvatosan a szolgára nézve. - Nem, uram – válaszolt rögtön. – Nem esett el. Jack abszurd örömmel vigyorgott. - Maga jó ember… ö… Charles? - Peter vagyok, uram. Charles előttem volt itt. - Á, igen. Egy alacsonyabb, sötét hajú fickó. - Igen, uram. Fiona azt gondolja, érzéketlen és szívtelen, mert nem szánt időt arra, hogy megismerje a személyzetét. Na, majd most megmutatja. Kideríti, mi történt Charlesszal, és lenyűgözi vele a lányt. Tényleg, Kennelsworth és Devonshire tévedtek – ez a házasság dolog, nem is olyan bonyolult vállalkozás. Összesen annyit kell tennie, hogy kicsit változtat a viselkedésén… persze majd ő magának kialkudja, melyek lesznek azok a változások. Ez majd enyhít őladysége bosszantó meggyőződésén, ami a lehető legrosszabbat feltételezi róla. Jack az inashoz fordult. - Tehát, ö… Peter, miért hagyta el a házamat Charles? A másik pislogott. - Mert feleségül akarta venni Jane-t, uram. Jane szobalány Sir Broughton házában. - Á. És mikor lesz a nagy nap? - A… a nagy nap, uram? Jack sóhajtott, és a következő szavak mindegyikét külön műgonddal ejtette ki. - Az esküvő. Mikor lesz? Az inas nyelt egyet. - U… uram, Charles már három éve elment. Neki és Jane-nek már gyermekük is született. Most kétéves. Jack pislogott. - Akkor… maga azóta dolgozik nekem? - Nem, uram. Jack kicsit megkönnyebbült. - Mióta dolgozik nekem? - Tizenkét éve, uram. Jack újra pislogni kezdett. - Tizenkettő? Azt mondta, csak nemrég lett inas! - Igen, uram. Azelőtt a főlovász, Mr. Lachney keze alatt dolgoztam. - Ez az! – mondta Jack, és igazolva érezte magát. – Ezért nem ismertem fel magát. Le merem fogadni, hogy alig-alig láttam, de így már érthető… hiszen az istállókban dolgozott! - Valójában, uram – mondta Peter, és elég nyomorultul érezte magát -, minden egyes nap találkoztunk. Tizenkét éves koromtól kezdve én votam az ön kifutófiúja. Jack rábámult.

- Hány éves most? - Huszonnégy, uram. Jóságos isten! Ez a férfi kilenc évet volt a kifutófiúja, és három éve már az inasa, és Jack még csak egy kicsit sem emlékszik rá. Talán – de csak talán – igaza volt Fionának, és tényleg semmibe veszi a szolgáit. Jó isten, szüksége van egy italra. Nem tud most ezen tovább tépelődni. - Köszönöm, Peter. A szolga meghajolt. Jack a bejárati ajtó felé nézett. Azt majd egy másik inas fogja kinyitni, akivel még más szolgák dolgoznak együtt, és ő egyiküknek sem tudja a nevét. - Az ördögbe is, szükségem lesz egy listára, hogy mindenkire emlékezzek. Megdörgölte a homlokát, és azt kívánta, bárcsak ne itta volna meg azt az utolsó pohárka konyakot; össze volt zavarodva. Nos, ez kapóra jön majd a pimasz kis feleségének – épp a pimaszsága az, ami miatt olyan átkozottul elragadó, és ami miatt zivatart küldött utána. Valamit ennie kell. Egy férfi csak akkor tud elviselni ennyi boszorkányságot, ha nem üres a gyomra. Jack egy pillanatra megállt az ajtó előtt, egyik keze a korláton. El kell engednie a korlátot, hogy elérje az ajtót, de nem volt biztos benne, hogy ez bölcs gondolat. Éppen a lehetőségeit mérlegelte, amikor erős skót kiejtéssel megszólalt egy mély hang a háta mögött. - Ó, hát kit látunk itt? Egy másik, még mélyebb hang válaszolt. - Nem mást, mint a sötét lelkű Jack Kincaidet, a részeg mihasznát, aki elrabolta a nővérünket. Jack felsóhajtott, és az égre pillantott. Haragszik rá az isten? Ezért teszi őt folyamatosan próbára? - Igen – válaszolt a másik hang -, őaz. Öljük meg. Már éhes is vagyok, és fogadóban meleg pástétomot is adnak. - Igen, végezzünk gyorsan – mondta a másik. Olyan hang hallatszott, mint amikor fenyegetően az ujjait ropogtatja. Jack megfordult, egyik kezével még mindig a korlátba kapaszkodva. Fiona fivérei, mind a négyen, ott álltak a sétányon, ő pedit tökrészeg. Behunyta a szemét, és buzgón elmondott egy rövid imát. Amikor kinyitotta a szemét, azok négyen még mindig ott álltak, szemmel láthatóan mérgesen. Nem volt más lehetőség, mint szembenézni ezekkel a bolondokkal. Jack visszatette a lábát a lépcsőre, és elindult lefelé, végig a korlátba kapaszkodva, és remélte, nem veszik észre, hogy a világ kicsit balra dől. A délelőtti napsütés arannyal vonta be Fiona fivéreit, mintha őke lennének Gábriel meg a többi arkangyal, akik eljöttek bosszút állni. Da ha volt valami, amit Jack biztosan tudott a MacLeanekről, az az, hogy az egyetlen angyal a családban, pillanatnyilag, az ő ágyában időzik. A gondolatra elvigyorodott. Haragudhatnak rá a fiúk, de ez nem változtatja meg a dolgokat. Fiona az övé. A fiúk pedig nem tennének semmi olyat, amivel megbántanák a nővérüket, vagy amivel csalódást okoznának neki. A gondolattól felbátorodott. Elvakította a fény, így hunyorogva átállt a lépcső másik oldalára, hogy a nap ne tűzzön a szemébe. A magas szóval nem lehet megfelelően jellemezni Fiona fivéreit. Hatalmas, masszív felépítésű, izmos, vastag nyakú férfiak voltak. Mindannyian olyan sötét hajúak, mint Fiona, kivéve Dougalt, ami Jack szerint elég furcsa, mivel a Dougal név azt jelenti: fekete idegen. Fionával ellentétben, akinek zöld szeme minden érzését tükrözte, a fivérei tekintete szinte

feketének látszott. Mindannyian Jacket bámulták. - Micsoda kellemes meglepetés – dűlt Jack a korlátnak, előrebillentve kicsit a kalapját, jogy még jobban árnyékoljon a szemének. – Fiona MacLean elveszett fivérei. Ó. Várjunk csak. Fiona Kincaid fivérei. - Ne tetézd, bolond! – mordult rá Dougal. – Azért jöttünk, hogy megbizonyosodjunk róla, a nővérünk jól van. - Igen – erősítette meg Hugh. Csak egy évvel volt idősebb Dougalnál, de idősebbnek tűnt, mert a szemöldökén volt egy fehér sáv. Hidegen nézett Jackre. – És ha nincs jól… - hatalmas öklével a tenyerébe bokszolt. Jack úgy döntött, Fiona fivérei nem fogják különösebben érdekelni. - Nincs szükség rá, hogy bármelyiktek is itt legyen. A nővéretek már az én gondom. Nem a tiétek. Szavai nem arattak tetszést a hallgalóságnál. Alexander, az idősebb fivér, fenyegetően nézett, és Gregor, Hugh és Dougal is, szúrós tekintettel figyelték. - Ő a mi nővérünk, és a mi gondunk, házasság ide vagy oda – mondta Dougal. - De MacCanney atya szerint nem – felelte Jack, és abban a pillanatban kitisztult a feje. – Fiona most már az enyém… testben és lélekben – Jack a test szót kihangsúlyozta, nyelvét az ital és a düh mozgatta. Dougal ökölbe szorított kézzel előrelépett, de Alexander a mellkasára tette hatalmas kezét. - Ne – dörrent rá Alexander. – Nem ez a módja. Dougal megragadta fivére csuklóját, és Jack egy pillanatra azt gondolta, hogy a fiú meg fogja támadni Alexandert. Nem sokáig tartana, mivel a legidősebb MacLean csak egy fél fejjel volt magasabb Dougalnál. Végül a fiú elengedte bátyja csuklóját. Alexander hátraküldte öccsét. - Nyugodj meg, öcskös! Van más mód. Egy távoli mennydörgés hangja kísérte mindezt, és Jack nyugtalanul az eget kémlelte. Az előbb ragyogó napsütés volt, de mos vastag fekete felhők gyülekeztek a távoli horizonton. - A pokolba, ne, már megint! Alexander sötét pillantást küldött Jack felé. - Mindannyiunk szégyene vagy! - Én viszont úgy hallottam, hogy éppen ti kerültetek volna szégyenbe az én segítségem nélkül. Alexander megállt egy pillanatra. - Fiona elmondta neked. Jack nem válaszolt. - Kincaid, ne húzz fel minket! – morogta Gregor. A vágás, amely a szemöldökétől az álláig húzódott, szinte kifehéredett, amint összeszorította állkapcsát. Jack hallotta, amikor az asszonyok egymás között megállapították, ha Gregor arcán nem lenne az a seb, túl szép lenne ahhoz, hogy rá merjenek nézni. Jack nem így látta, de nem is tudott női szemmel nézni a férfira. Alexander a fivéreire nézett. - Ne beszéljünk egyszerre. Ti ott tartsátok a szátokat. Mindannyian bólintottak, a mennydörgés pedig már közelebbről hallatszott. Alexander újra Jackhez fordult. - Azt akarjuk, hogy a szavadat add, nem bántod meg a nővérünket. Jack vállat vont. - Persze. A szavamat adom. Alexander hosszasan nézte Jacket. - Elfogadjuk. Egyelőre.

Jack összeszorította a fogát, nehogy valami rosszat szóljon. Fiona már várt rá, mégis itt áll, és ezekre a barbárokra vesztegeti az időt. - Kész vagyunk? Nagyon szeretnék ágyba bújni. Az ágy szót némileg kihangsúlyozta, és örömmel nyugtázta, hogy mindannyian elvörösödte. Alexander kemény tekintettel előbbre lépett. - Semmit nem tehetünk ezzel a színlelt házassággal anélkül, hogy kínos helyzetbe ne hoznánk a nővérünket. De figyelni fogunk. Ha Fiona egy kicsit is boldogtalannak látszik, téged teszünk felelőssé. - Fiona és én összeházasodtunk – mondta Jack mogorván. – Ez tény. Ha fel lehetne bontani a frigyet, megtenném. - Átkozott gazember! – tört ki Gregorból. – Hogy mondhatsz ilyet, amikor Fiona a te gyermekedet várja? A fenébe, erről megfeledkezett. Arra gondolt, elmondja nekik az igazat, de a rá szegeződő ádáz tekintetek meggyőzték, hogy ostobaság lenne. - Egyszerűen csak úgy értettem, más körülmények között akartam megházasodni. - Mindannyian másképp akartuk. – Alexander, izmos teste előtt keresztbe fonta a karját. – Meg kell hogy mondjam, kételkedem Fiona állapotában. Tizenöt éve nem volt a közeledben. - Az te nem tudhatod. - De igen. Beszéltem Hamishsel. - Hamish sem tud mindent – mondta Jack habozás nélkül. - Szerintem ez az egész csak ámítás – mondta Hugh. - Akkor miért nem vagytok bent a házban, és beszéltek Fionával? – kérdezte Jack hirtelen. Alexander és Hugh nyugtalanul néztek egymásra, és végül Alexander szólalt meg. - Az egész a mi hibánkból történt, és ő kénytelen volt megtenni ezt a kétségbeesett lépést: hozzáment egy olyan férfihoz, akit nem szeret. Dougal mogorván bólogatott. - Mindannyian beleőrültünk a bánatba, amikor elveszítettük Callumöt. Fiona megpróbált beszélni velünk, de nem hallgattunk rá, igy kiagyalta ezt az őrült tervet. Most meg kell találnunk annak a módját, hogy ki tudjuk segíteni őt ebből a helyzetből, anélkül, hogy megsértenénk a méltóságát. - Miattam nem fog megsérülni a méltósága – mondta Jack. - Nem csak erről van szó, hanem az áldott jó szívéről. Én amiatt aggódom – felelte Alexander. - Ő egy érzékeny leány – tette hozzá Hugh. - Igen – csatlakozott Gregor. – Egy igazi skót rózsa. - A ti áldott jó, érzékeny rózsátok elrabolt engem, leütött, és kényszerített, hogy feleségül vegyem – tört fel Jackből a keserűség. – Ezeket a tényeket is mind tudjátok, ha beszéltetek Hamishsel. Dougal, fehér fogait kivillantva vigyorgott. - A mi Fionánknak is megvan a saját ördögi természete. Jack teljesen kijózanodott. - Bárhogy érez is irántam, miattatok volt iszonyú dühös. - Tudom – értett egyet Alexander. – Nem lett volna kénytelen megtenni ezt a lépést, ha hallgattunk volna rá. Dougal összevonta a szemöldökét. - Callumöt meg kell bosszulni. Jack keresztbe tette a karját. - A Kincaidek mostmár a MacLeanekhez tartoznak. Alexander a homlokát ráncolta.

- Nincs is gyermek? - Nincs? – kérdezte Jack. – A nővéretek és én tegnap összeházasodtunk. Ha előtte nem is várt gyermeket, lehet, hogy most már igen. A kijelentést dermedt csend követte. Aztán hirtelen feltámadt a szél, felkavarta a port, leveleket és ágakat söpört maga előtt. A mennydörgés még közelebbről hallatszott. - Te… te… - Gregor előrelendült, de Alexander éles hangon rákiáltott. - Megállj! A pokolba! – Alexander arca olyan komoly volt, mint egy viharfelhő. – Kincaidnek igaza van. Lehet, hogy gyermeke lesz. - De Fiona… - kezdte most Dougal. - Férjnél van – szakította félbe határozottan Alexander. – Azzal nem leszünk a hasznára, ha úgy teszünk, mintha másképp lenne. Az csak zavarná őt és leendő gyermekét. – Alexander sötét pillantást vetett Jackre, a mennydörgés pedig még közelebről szólt. – Lehetetlen helyzetbe hoztál minket, Kincaid. - Igen – mondta Gregor. – Ezzel még nincs vége. Jack eltolta magát a korláttól, ereiben jeges dühvé égett az alkohol. - De, igenis mindennek vége van! A nővéretek férje vagyok. És lesz gyermekünk. Erről magam gondoskodom. - Te gazember! – vicsorgott Alexander. - Ezt akarja a nővéretek, mégpedig a ti viselkedésetek miatt – emlékeztette őket Jack. – És most, ha megbocsátotok… Gregor megakadályozta, hogy az ajtóhoz lépjen. - Talán ahhoz már túl késő, hogy megakadályozzuk ezt a házasságot – mondta a skót -, de ahhoz nincs késő, hogy biztosítsuk a nővérünk boldogságát. - Bizony – mondta Hugh, közvetlenül Jack háta mögött. – Valaki közülünk mindig figyelni fog. Alexander keresztbe tette a karját. - Nekem a városon kívül van dolgom, Hugh-ra otthon van szükség a következő két hétben, de Gregor és Dougal itt lesznek. Rajta fogják tartani a szemüket Fionán. - Erre semmi szükség – csattant fel Jack. - De mi így látjuk jónak – szorította meg Jack vállát Gregor. A szeme szikrázott. – Fiona túl fontos számunkra ahhoz, hogy védtelenül itt hagyjuk, Black Jack Kincaid, kénye-kedvére. Ezek a férfiak egyáltalán nem értették, Fiona milyen erős; semmi törékenység nem volt benne. Gregor keze még jobban megszorította Jack vállát. - Minden panasz, ami elhagyja a száját, minden szomorú pillantás, egy ilyenbe kerül neked – mondta Gregor, és ököllel hasba vágta Jacket. - Uh! – Jack összegörnyedt, csillagokat látott. Nem kapott levegőt, mozdulni sem tudott, csak azon igyekezett, hogy el ne veszítse az eszméletét. - Így van – mondta Dougal. Odalépett a testvére mellé. – Figyelni fogunk. És ha Fiona valaha is veszít a ragyogásából… - ökölbe szorította a kezét, de Jack előrelendült, és belefejelt Dougal gyomrába. A hatalmas skót hátrahőkölt, beleütközött a korlátba, és hanyatt vágódott. Gregor ököllel előrelendült, aztán megállt. - Az ördögbe! Fiona észre fogja venni, ha nyomot hagyunk rajta! Hugh az állát dörzsölgetve, elgondolkodva nézte Jacket. - Ha nem az arcát ütjük, soha nem fogja megtudni. - De hát férj és feleség, bolond! – mondta Gregor. – Fiona ing nélkül is látni fogja. Pontosan a fejük fölött dörgött az ég, az egész utca elsötétült, ahogy egy hatalmas felhő eltakarta a napot.

Alexander sötét tekintettel nézte Jacket, aki a korlát fölé hajolva állt, és egyik kezét oda szorította, ahol Gregor megütötte. - Úgy gondolom, kellőképpen elmagyaráztuk az álláspontunkat – mondta zihálva. – Kincaid, gondoskodj arról, hogy Fiona boldog legyen. Megérdemli, mivel Callum… - egy pillanatig küzdött, aztán megfordult, és elsétált. A többiek követték. Jack nézte, ahogy elmennek, a gyomra égett, fájt. A feje fölött a fák hajladoztak, valami furcsa fenyegetés volt a levegőben. Megfordult, és elkapta a korlátot… épphogy elérte az ajtót, amikor kitört a vihar.

Kilencedik fejezet Kár, hogy ilyen a MacLeanek természete. Szenvedélyes szerelmesek és szenvedélyes gyűlölködők. Elég zárt klán, és ha valami történik, az mindnyájukat érinti. Vagy a mennyekben fognak üdvözülni, vagy a pokolban fognak sínylődni mindannyian. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Hát itt van, uram! – sietett elő Devonsgate, amint egy inas lesegített Jackről a kabátot, egy másik pedig a kalapjára várt. – Már azon kezdtem gondolkodni, vajon sikerült-e megtalálni önt. - Minden bizonnyal így történt – szerelte le Jack az inasok figyelmét, amikor meglátta, hogy két másik is áll a könyvtárszoba ajtajában. Jó Isten, hányan vannak? Aztán megfordult, de a gyomrát ért ütés miatt, teste tiltakozott a hirtelen mozdulat ellen. Elfintorodott. Ha csak Fiona fivérein múlik, egy ép porcikája sem maradt volna. Odakint mennydörgött, és rázkódó robajjal leszakadt az ég. A hang azonban többet sejtetett. Devonsgate pislogott. - Jégeső? Áprilisban? Jack felpillantott a sötét ablakokra, ahol apró jégdarabok kopogtak és táncoltak a párkányokon. - Átkozott MacLeanek – morogta. - Elnézését kérem, uram. Mondott valamit? - Semmit. Hol van őladysége? - Az ön szobájában, uram – mondta a komornyik kezét tördelve, és egyenesen felfelé nézett. – Fel kell hívnom a figyelmét, uram, hogy adódott egy kis probléma ma reggel. A komornyik hangjában volt valami szokatlan, így Jack megállt egy pillanatra. - Mi történt? A komornyi affektálva szipákolt. - Ön elmulasztott tájékoztatni minket arról, hogy feleségül vette a hölgyet, akit olyan közönségesen – sőt megkockáztatom, botrányosan – becipelt a házba tegnap este. Jacknek egy teljes percébe került, amíg teljesen felfogta, mire céloz Devonsgate. Tehát amikor Fiona felébredt… Nem csoda, hogy érte küldte az inast. - Bajban vagyok.

- Pontosan. Csak azt remélem, hogy őladysége megbocsátja a személyzetnek, amiért nem úgy reagáltunk, ahogy kötelességünk lett volna, amidőn megjelent, és reggelit kért. – Devonsgate folyamatosan Jacket figyelte. – Mrs. Tarlington kezdetben azon a véleményen volt, hogy “a csalót” a fülénél fogva kell kidobni. Hogy lehetett ilyen bolond?! Nem is gondolt arra, hogy a személyzen nem ismeri Fionát. Arra sem gondolt, hogy ha majd felébred egyedül, és éhes lesz, reggelit keresve rosszindulattal és hitetlenkedéssel találkozik. - Be kellett volna mutatnom őt. - Igen, uram. Jack a nyakát dörzsölte. - Nagyon feldúlt? Devonsgate a mennyezetre nézett. - Csodás – motyogta Jack. Olyan eltökéltséggel ment el tegnap reggel, miszerint ő bebizonyítja, az élete egy cseppet sem változott meg a házasság miatt, és mindaz, amit eddig sikerült tennie, mindenkinek bánatot okozott. Felsóhajtott. - Azt hiszem, fel kell mennem hozzá. - Vérja önt, uram. – A komornyik egy kicsit halkabban folytatta. – A reggelit két személyre kérte. Talán egy őszinte bocsánatkérés elrendezi a dolgokat. Ez meglepően bátorító hír volt. - Köszönöm Devonsgate. Mindenképpen megpróbálom. – Jack körbenézett az előcsarnokban, és tekintete megakadt egy váza friss virágon. Odament, megfogta a csokrot, és kivette belőle. A vázából kihúzott virágokat a szőnyegre rázta. - Uram! - Ne aggódjon, Devonsgate. Csak víz. Eltartotta magától a virágokat. Egy kicsit ziláltak voltak attól, ahogy kirángatta őket a vázából, de biztosan megteszik. Szedhetett volna virágokat a saját kertjéből is, de odakint még mindig szakadt a jégeső, olyan sok esett már, hogy kételkedett abban, maradt-e még egyetlen ép fűszál odakint. Devonsgate bizonytalanul kinézett az ablakon, mielőtt újra Jackre figyelt volna. - Remélem, őladysége nem bántódott meg nagyon Mrs. Tarlington reggeli hitetlenkedése miatt. - Ez az én hibám, nem a muguké – mondta Jack, és elindult felfelé a lépcsőn. Kezdte azt hinni, hogy bolondot csinált magából múlt éjjel. Az ördögbe, mindössze annyit akart elérni, hogy bebizonyítja, továbbra is ő rendelkezik saját élete felett. Összeszorította az állkapcsát. Nem adhatja fel. Bár hibázott, amikor egyedül hagyta Fionát anélkül, hogy megvárta volna, hogy megvígasztalódjon, mégiscsak joga van ahhoz, hogy oda menjen, ahová és amikor csak kedve tartja. Odaért a szobaajtóhoz, és rendetlen kabátjára nézett. Amit még megtehet, hogy szalonképesebbé teszi magát Fiona kedvéért. Letette a virágokat a földre, és megigazította a nyakkendőjét és a kabátját. A kézelőjével kifényesítette a cípője orrát, aztán a virágokért nyúlt. Éppen megfogta a szárukat, amikor kinyílt az ajtó. Jack ott találta magát lehajolva, ahogy Fiona csizmájának az orrát nézi. Azok a csizmák tegnap őrült izgatóan simultak a fenekére. A teste azonnal reagált, érzékei kigyúltak. Sietve felállt. - Uh! – A homloka beleütközött valami keménybe, a virágok szétrepültek. - Au! – Fiona megtántorodott, egyik kezét a homlokához szorította. Jack elkapta a lányt a térdénél. - Fiona! Sajnálom! Én csak… ó, az isten szerelmére… Jack a karjába vette a lányt, és bevitte, majd becsukta az ajtót. Észrevette a hatalmas rézkádat, és a reggelizőtálcát, a felélesztett tűz előtti kis asztalra letéve.

Átvitte a lányt a szobán, és óvatosan letette a kanapéra, felemelte az állát, és megvizsgálta a homlokát. Csúnya piros vonal éktelenkedett a puha bőrön. Gondolkodás nélkül rátapasztotta a száját a fájó pontra. Fiona behunyta a szemét, ahogy a férfi hozzáért. Egyszerű mozdulat volt, szinte szűzies, mégis melegség árasztotta el a testét. Belesimult a férfi ölelésébe, figyelmen kívül hagyva minden más gondolatot. A reggelt Jack távollétén füstölögve töltötte. Ez biztosította az alapot ahhoz, hogy elszánt döntést hozzon: tudatnia kell Jackkel, hogyan érezte magát ma reggel, amiért elmulasztotta bemutatni őt a személyzetnek. Aztán jelentős időt töltött el azzal, hogy begyakoroljon egy magvas, előre kigondolt beszédet, amelyben kertelés nélkül tájékoztatja Mr. Jack Kincaidet a dolgok mibenlétéről. Azt is megtervezte, Jack melyik székre fog ülni, amikor bámulatba ejti nyugodt logikájával a férfit: a piros szék közvetlen megvilágítást kap, így pontosan láthatja majd Jack arcának minden rezdülését. Azt tervezte, hogy a méltóság és a megbocsátás, az értelmes társalgás és a női büszkeség megtestesítője lesz. És most tessék! Jack még haza sem ért, és máris bevágták a fejüket, mint egy vauxhalli komédiában. Az élet nem sportszerű. Jack sóhajtott, tekintete találkozott a lányéval. A férfi fáradtnak látszott, mély vonalak húzódtak az orra sarkától az álláig. A lány ujjai bizseregte, szerette volna kisimítani azokat a vonalakat, megérinteni borostás állát, csókot nyomni a szájára, és talán még többet is… Az ördögbe! Mérges volt a férfira, és jogosan. Ezt nem lehet csak úgy elfelejteni. Fiona összekulcsolta a kezét, és elfordította a tekintetét. Mi van ebben a férfiban, hogy sóvárog az érintéséért, még akkor is, amikor majd felrobban a dühtől? - Sajnálom, hogy összeütköztünk – mondta Fiona sietve, nyugalmat erőltetve magára. – Azt hittem, elveszítettél valamit, így én is lehajoltam, hogy lássam, mi az. - Csak a cipőm orrát fényesítettem. – Végignézett megviselt öltözékén. – Megpróbáltam elfogadhatóbb külsőt felvenni. – A háta mögé pillantott, és egy törött szárú virágot látott az ajtó mögött. – Még virágot is hoztam neked. Fiona az ajkába harapott az ajtó mögötti virágmaradványokra pillantva, és nevetés csiklandozta az ajkát. Micsoda szörnyű káosz! - Miért hoztál nekem virágot? - Mert egy kolosszális barom vagyok. Nagyon sajnálom, hogy nem mutattalak be a személyzetnek. Meg kellett volna tennem, de… - Arckifejezése megkeményedett. – Azzal voltam elfoglalva, hogy bebizonyítsam, nekem aztán semmit sem változott az életem. - Mindkettőnk élete megváltozott. - Valamelyest – felelte a férfi kurtán. A lány vállat vont, és a másik irányba nézett. Nem lehetett nem észrevenni a férfi szemében bujkáló kihívást. - Értem. A férfi végighúzta ujjait a lány homlokán. - Ha egy kicsit lejjebb megy, befeketedne a szemed. Sokkal rondább lesz a horzsolás, mint amilyen most. - Talán egy kis jég megakadályozná, hogy különböző színekbe váltson. A férfi azonnal felállt, a tűzhöz lépett, és a kandalló fölé nyúlva kétszer megrántotta a falikép kerete mellett lógó, hosszú, aranyszínű borsonycsengőt. - Szóval, ott van. Jack meglepődve nézett. - Nem használtad, amikor a személyzetet hívtad? - Nem – felelte a lány határozottan. – Amikor akartam tőlük valamit, lementem a lépcsőn, és megmondtam nekik.

A férfi a reggelizőtálcára nézett, a fürdőre, az ágyon lévő köntösre, és sajnálkozás futott át az arcán. - Fiona, sajnálom. - Sajnálhatod is. – Az ajkába harapott. Önuralom. Megbocsátás. Higgadtság. – Azt hiszem… Halk kopogtatás hallatszott az ajtón, majd Devonsgate lépett be. - Uram? - Jégre van szükségünk – mondta Jack határozottan. – Őladysége beütötte a fejét az enyémbe, és ön tudja, milyen kemény az. - Igen, uram. – A komornyik megfordult, hogy kimenjen, de tétovázott. – Asszonyom? Fiona kényszerítette magát, hogy levegye a szemét Jackről. - Igen? - Bocsánatát kérem, ha előbbi viselkedésemből hiányzott az ön helyzetének mint e ház úrnőjének kijáró tisztelet. Nem tudtam, hogy… - Kérem – mondta Fiona a kezét felemelve -, a körülmények mindannyiunk számára szokatlanos voltak. Kezdhetjük előlről? Devonsgate megkönnyebbült. - Igen, kérem, asszonyom. Máris hozok a homlokára egy kis jeget. – Illendően meghajolt és eltűnt, az ajtó pedig halkan becsukódott mögötte. Fiona felkelt, és az ablakhoz sétált, maga előtt összekulcsolt kézzel. Hogyan lehet elkezdeni így egy beszélgetést? Megkövetleheti a férfitól, hogy változtassa meg a szokásait? Elrabolta Jacket, és belekényszerítette ebbe a házasságba. Megkövetelheti, hogy legyen sokkal… odaadóbb? De nem ez volt, amit igazán akart. Megérdemli a tiszteletet, ha mást nem is, és… Hirtelen furcsa kopogás hallatszott az ablak felől. Fiona szemöldökét ráncolva az ablakhoz lépett, és elhúzta a vastag bársonyfüggönyt. Ámulva nézett Jackre. - Megérkeztek a fivéreim? Jack bólintott. - Hol vannak? A szalonban? Miért nem mondtad… - Elmentek. De vissza fognak jönni. – Elmosolyodott. – Megígérték. - Hová mentek? - Nem tudom, bár ha jól emlékszem, ketten hosszabb ideig terveznek a városban maradni. - Ó, egek. Melyik kettő? - Dougal és Hugh – mondta Jack gondterhelten. – Vagy talán Hugh és Gregor. Nem emlékszem. Hamarosan úgyis megtudod, mert megígérték, hogy nem tűnnek el. Fiona felvonta a szemöldökét. - Mit jelent ez? - Megkérdezheted őket, amikor majd meglátogatnak. Nem érzem magam méltónak, hogy helyettük beszéljek – mondta Jack, egyik szemöldökét felvonva. – Bizonyára tudod, melyikük képes jégesőt előidézni. - Gregor. Ő a leghűvösebb alkat. Mi, többiek, csak esőt tudunk csinálni. - Mint az a felhő, amely tegnap éjjel tornyosult a hintóm fölé. Már megint! Az átkozott indulatossága bajba sodorta. Pillantása a reggelizőasztalra esett, és látható megkönnyebbüléssel elindult az asztal felé. - Ennünk kellene. A férfi keresztbe fonta mellkasa előtt a karját, és a székébe rogyott. - Mindenképpen. Fiona két szelet pirítóst megkent lekvárral, rátette a tányérra, melléjük fektetett egy vékony szelet sonkát és egy-egy buggyantott tojást. Újra kopogtatás hallatszott, és megjelent Devonsgate egy vászonba csomagolt, kis

jégdarabkával. Odaadta Fionának, teletöltötte a teáscsészéjét, öntött Jacknek egy kis sört, majd távozott. Fiona, Jacket nézve, a homlokához szorította a jeget. Amikor a férfi kortyolt egy nagyot a sörből, a kabátja ráfeszült izmos karjára. Fiona gyomra megremegett a látványtól. Jack annyira jóképű volt, annyira vonzó. - Hol voltál ma reggel? Az ördögbe! Nem ezt akartam kérdezni! Hová lett a kitervelt beszédem? A férfi visszatette a sört az asztalra, arca megmerevedett. - Ha tudni akarod, játékteremben voltam. Aki á-t mond, mondjon b-t is. Fiona megköszörülte a torkát. - Jack, nem tetszett, hogy egyedül hagytál az éjjel. Legközelebb, ha elmész, veled szeretnék menni. Nem hangzott ésszerűtlennek. Nyugodtnak, megalapozottnak tűnt, és… - Nem. - Tessék? - Hallottad. Egy játékbarlang nem megfelelő hely egy előkelő, finom hölgy számára. - Akkor egy előkelő, jó házból való úriember számára sem az – vágott vissza a lány élesen. Jack összeszorította a száját. - Arra kérsz, hogy hagyjak fel a kedvteléseimmel? - Nem. Vagyis igen. Úgy értem… ó, a pokolba, nem tudom, hogy értem… kivéve, hogy nem kellene tivornyáznod. - Nem “tivornyázni” voltam. És ha tivornyázni lettem volna, akkor sem látom be, mi közöd lenne hozzá. A lánynak ökölbe szorult a keze. - Mindenhez, amit teszel, közöm van. Házasok vagyunk. - Csak névleg. – Hátradőlt a székében, és újra keresztbe fonta a karját. – Beleegyeztem, hogy teherbe ejtselek, de nem fogom feladni a szabadságomat. Ha játszani van kedvem, azt fogom tenni. Nem tudsz megállítani. Fiona elpirult a méregtől. Redben van. Szóval, úgy gondolja, ő itthon ül majd tétlenül, amíg a férfi a városban szórakozik, nőkkel kacérkodik, és isten tudja, mit művel még, ami csak eszébe jut. - Rendben. De akkor bármit teszel, azt én is megtehetem. - Fiona, ez nem verseny. A lány megvonta a vállát. - Ha a szabadságodat akarod, tessék. Akkor én is kérem az enyémet. - Az ördögbe, Fiona, te nem… Újra kopogtattak, és Devonsgate lépett a szobába, mögötte egy sor szolga, forró vizes edényeket cipelve. Egyesével a kádba öntötték a vizet, majd távoztak. Devonsgate egy törülközőt helyezett a kád szélére, és fürdősót szórt a vízbe. A szobát betöltötte a szantálfa testes illata. Devonsgate fogta az edényeket, és Fionához fordult. - Parancsol még valamit, asszonyom? A lány a gyűrött ruhájára nézett. - Ezt kell még kitisztítani és kivasalni. - Fiona ruhája elveszett a viharban – mondta Jack vontatottan. – Ma délután új ruhákat veszünk neki. - Igen, uram. Megrendelem a hintót – hajolt meg a komornyik, majd távozott. Csend támadt. Fiona nyugtalanul izgett-mozgott, tekintete Jack és a kád között cikázott. - Nem fürdesz meg? – kérdezte Jack. Fiona elpirulva a kádat nézte.

- Azt reméltem, kicsit magam lehetek. A férfi váratlanul felnevetett, és a hang felmelegítette a szoba hangulatát. - Fiona, láttalak már meztelenül, sőt még kéjesen vergődve is. Miért zavarna most, ha előttem vetkőznél le? Valahogy, a tegnap éjjel nagyon távolinak tűnt. - Csak… - Micsoda? Elutasítaná, hogy a közelében legyen, csak azért, mert nem felel meg minden elvárásának? Folytatniuk kell az intim együttléteket, ha valóban gyermeket akarnak. Amellett, semmi nem hatott még rá olyan erőteljesen, mint a szertkezésük, és most meg le akar tenni róla? Szinte mosolyogva Jack felé pillantott. Ott terpeszkedett a székében, nyugodtnak látszott, kivéve az egyik kezét, amellyel a szék egyik karfáját szorította, úgy, hogy az ujjpercei kifehéredtek. Fiona ráébredt az igazságra. A férfit ugyanúgy megérintették az előző éjszaka történtek, mint őt magát! A szíve nagyot dobbant, ujjongás futott át rajta. Megállt, majd néhány lépést tett a kád felé. Lehajolt, hogy ujjait beleérintse a vízbe. Forró gőz szállt fel, és orrát megcsapta a szantálfa kellemes illata. Jack teste hirtelen megfeszült az izgalomtól. Fiona elmosolyodott. Nem csak egyféleképpen érheti el a célját. Szembefordult a férfival, és lassan kigombolta a ruhája nyakát. A férfi már mindkét kezével a székbe kapaszkodott. Ó, igen. Valóban nem csak egyféleképpen lehet megragadni egy nagyon pajzán skót úr figyelmét. És milyen jól is esik ez a figyelem. Fiona lehúzta egyik válláról a ruhát, aztán megállt. - Inkább a cipőmet veszem le előbb. A férfi élvezettel nézett rá. - Megengednéd, hogy én csináljam? - Úgy biztosan sokkal gyorsabb lenne. A férfi felállt és a lány felé lépett, büszkén és egyenesen. A lány feltételezte, több előnye is származhatna abból, ha nem vitázna; amíg még képesek emelt fővel egymás szemébe nézni. Sok szempontból hasonlítottak egymásra. Fiona sem szeretett veszíteni. És mindketten élvezték a szenvedély hevét. Fiona megborzongott, ahogy a férfi letérdelt előtte, és kezét a lábára tette. Lassan kioldotta a fűzőket, és felnézett a lányra. - Tedd a kezed a vállamra. A lány úgy is tett, és csodálkozott, milyen forróság árad a férfiból, a kabátján keresztül. Jack egyik kezével tartotta Fiona lábát, és lehúzta a cipőjét. - Tessék – mondta, és a földre dobta Fiona cipőjét. Fionának elakadt a lélegzete, ahogy a férfi keze feljebb csúszott a lábán. Jack huncut mosollyal nézett a lányra, és felemelte a másik lábát; másodperceken belül egymás mellé került a két cipő. Fiona a kádra nézett. - Szerinted beleférünk mindketten a kádba? Elég nagynak látszik. A férfi kuncogva felállt. - Elég nagy, ha az ölembe ülsz. Fiona teste beleremegett a gondolatba. - Akkor megpróbáljuk? Jack lehajolt, hogy orrával megérintse a lány nyakát, és apró csókokkal halmozza el a nyakától a füléig. Fiona meghúzta a ruháját összetartó szalagot, és az a földre hullott. Úgy tett, mintha nem vette volna észre, hogy Jack nézi őt, felemelte a ruhát a földről, és egy székre dobta, aztán

kikötötte az alsóingét összekötő szalagot is. Kibújt belőle, és teljesen meztelenül átlépett a kád peremén, és belecsusszant a vízbe. - Á! – Behunyta a szemét, a meleg és a győz simogatóen vette körbe a testét. - Csússz előrébb, édesem. Fiona kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Jack ott áll előtte meztelenül, mosolyogva. Fiona csak nézett. Nem tehetett róla; a férfi olyan csodás volt, izmos volt a teste, széles vállától lapos hasáig, kidolgozott combjáig, pompás, feszes volt a bőre. Fiona térdeit felhúzva előrébb csúszott a kádban, Jack pedig bemászott mögé. Lábait kétoldalt előrecsúsztatta, felemelte Fionát, és az ölébe ültette. Mennyei érzés volt ülni egy fürdőben, amelyben Jacken kívül semmi más nem vette körül. A férfi combjai tökéletes ülést biztosítottak. Izmos karjai kétoldalt átölelték a lányt, válla meghitten a lány fejéhez ért. Egy hosszú pillanatig csak ültek, elmerülve a víz nyújtotta csodás élményben és egymásban. Fiona a férfihoz simult, és hátrahajtotta a fejét, hogy lássa a férfi arcát. Jack homlokon csókolta. - Bocsánatot kérek, amiért nem mutattalak be a személyzetnek. Nem gondoltam rá. Megbocsáthatatlan. A lány vállat vont, bőre a férfiéhoz tapadt, a nedvesség összetartotta őket. - Sokkal fontosabbnak tartom, hogy a játéktermek iránti vonzalmadról beszélgessünk. Tudom, mi megy az ilyen helyeken. Tudod, nekem fivéreim vannak. Jack az egyik kezét kitette oldalra, és vágott egy grimaszt. - Nagyon is a tudatában vagyok. Előrenyujtotta a kezét a lányra lágyan rásimuló vízben, és mindkét tenyerét a lány melleire tapasztotta, majd dörzsölni kezdte a mellbimbóit. Fiona érezte, ahogy Jack férfiassága mocorogni kezdett alatta, és a teste megmerevedett, ahogy a kéj hullámai elárasztották. Fiona száját a férfiéra tapasztotta, karját a nyaka köré fonta, Jack pedig a lány lába közé csúsztatta a kezét. Fiona elveszett, beleveszett a férfi érintésének hevébe, és megadta magát az ölelésének.

Tizedik fejezet Mint minden nő, a Fehér Boszorka is birtokolni akarta a férfit. Ebben hibázott. Nem kifizetődő egy olyan férfi felett uralkodni, aki szabad akar maradni. Csak egy üres ágyat és egy összetört szívet nyerhetsz vele. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

A nap éppen lebukott, amikor az utolsó szolga, számtalan csomagot, cipősdobozt, ruhákat, ezüstösen csillogó estélyi öltözéket, három új retikült, és egy kék, hermelinnel díszített kabátkát cipelve, felfelé támolygott az elülső sétányon. Mögötte Jack és Fiona. - Nos, asszonyom, meg vagy elégedve a vásárlásunkkal? - Igen – válaszolta kifulladva. – Nem kellett volna ilyen sok mindent venned. A férfi vállat vont.

- A nagyapám az egész vagyonát rám hagyta – még egy ok, ami miatt a mostohaapám ki nem állhat engem. Fiona megrázta a fejét. - Biztos vagyok benne, hogy ez túlzás. - Nem. Nem az. Nem, mintha számítana; már elég régen kihallt belőlem a vágy, hogy családom legyen. A lány megtorpant. - Nem mondhatsz ilyet! Mindenkinek szüksége van családra! Fiona annyira fel volt háborodva, hogy Jack elvigyorodott. Megérintette a lány orra hegyét. - Miután töltöttem némi időt a fivéreiddel, úgy láttam, hogy család után vágyakozni, nevetséges dolog lenne. - Ó, Jack! Még csak nem is ismered őket. Gregornak olyan hatalmas a szíve, hogy az egész világ beleférne, bár ő azt szeretné, ha ezt nem tudná meg senki. És Hugh írja a legcsodálatosabb költeményeket. Szépen farag is; a házunk tele van a munkáival. Alexander pedig… - Egy szent, biztos vagyok benne. – Jack Fiona vállára tette a kezét, és a sövény felé fordította a lányt. – Most mondd nekem, hogy milyen nagyszerű fivéreid vannak. Előttük egy hatalmas fa állt, a levelei cafatokban lógtak, a kérge össze volt szabdalva. A talajt vastagon beborították a megtépett lombozat apró darabkái, levelek, és a házat megtépázott rózsabokrok vették körül. Fiona összerezzent. - A jégeső műve. Jack bólintott, és a lány válláról a karjára csúsztatta a kezét. - A fivéreid talán csodálatosak a te számodra, de hozzám korántsem voltak olyan kedvesek. A lány felsóhajtott. - A fivéreim néha túlságosan buzgón igyekeznek elérni valamit, de jó emberek, és… Jack elszántan megcsókolta a lányt, megfeledkezve arról, hogy bárki elmehetett mellettük az utcán. Nem is tudta biztosan, hogy miért csinálta. Csak azt tudta, hogy ellenállhatatlan késztetést érzett. Amikor végre elengedte Fiona ajkát, tudta, hogy helyesen cselekedett. Az elmúlt két napban semmi mást nem csináltak, csak vásároltak, szeretkeztek, aludtak és beszélgettek. Tőle szokatlan módon, az utóbbi két éjszaka nem is ment el otthonról, de milyen érdekes is a szabadság: ő maga döntött úgy, hogy otthon marad, és a saját ágyában alszik. Egy éses és szenvedélyes asszony, érett gömbölyűségekkel és izgató nevetéssel, ellenállhatatlan választás. Jack tudta, hogy Fiona a hitvesi ágyat használja fel arra, hogy otthon tartsa őt, ő pedig nagyon is hajlandó volt megtenni ezt – egyelőre. Hüvelykujjával végigsimította Fiona ajkát, és élvezettel nézte a Fiona szemében felvillanó érzéki választ. Az ördögbe, meg kellett hogy csókolja. A lány minden szenvedélyes, buja porcikája azonnal vágyat ébresztett benne. Fiona nézte, ahogy Jack arcán láthatóvá váltak az érzelmei. A férfi ölelésétől elakadt a lélegzete, és benne is felgyúlt a vágy. Orcái kipirultak, ajka megremegett, és elmosolyodott. - Azt hittem, hogy elég volt neked a ma reggeli. A férfi huncutul elvigyorodott. - Lehet ebből elég? - Nem tudom – válaszolta a lány őszintén -, de alig várom, hogy kiderítsük. Jack kuncogva belekarolt. Felmentek a sétányon, és beléptek a házba. Bent, az előcsarnokban, egy sereg szolga haladt felfelé a lépcsőn a csomagjaikkal. - Drágám, attól tartok, nem maradt semmi vásárolnivaló Londonban. - Azt hiszem, igazad van. Egy hetet legalább kell várnunk a következő vásárlásunkig, hogy

újra feltöltsék a boltokat. Fiona az előcsarnok falát borító tükrök egyike felé fordult, és kétszer is bele kellett néznie, hogy megbizonyosodjon róla, valóban saját magát látja. Egy bronzszínű kabátka borította új, nappali öltözékét, és bámulatosan kiemelte a szemét és a haját. Nem volt egyetlen rakoncátlan hajtincse sem, haja szépen le volt vágva, és olyan frizurája volt, mint Szapphónak. Csodás rubinok csillogtak a fülében, és vadonatúj félcipők borították a lábát. Jack ragaszkodott hozzá, hogy tekintélyes számú lábbelit vásároljanak neki, mégpedig a legfinomabb bőrből. Kabátkáját odaadta egy várakozó inasnak, majd felemelte a kezét, hogy kikösse főkötőjét. - Engedd meg nekem – mondta Jack, és tekintetük összetalálkozott, amint Jack hozzáért a lány nyakához. Hirtelen hangos horkolás hallatszott. Jack a válla fölött hátranézett. - Mi az… Hamish ült egy széken a könyvtár bejárata mellett, csizmás lábait szétvetette, álla eltűnt nem túl tiszta ingnyakában. Fiona gyengéden rámosolygott. - Mikor érkezett? Devonsgate sóhajtott. - Rögtön azután, hogy önök elmentek, asszonyom. Nem volt hajlandó elhagyni az előcsarnokot, pedig mondtam neki, hogy a konyhában, a tűz mellett sokkal kényelmesebb lenne. - A gazember – mondta Jack zord tekinettel. – Amilyen hatalmas a teste, a horkolása is rendkívüli. - Felébresszem, uram? Hamish, a körülötte lévő hangoktól megzavarva, még hangosabb horkolásba kezdett. Jack a fogát csikorgatta. - Devonsgate, dobna rá legalább egy takarót? Nem bírnám elviselni, hogy jártambankeltemben, folyton ezt kelljen látnom. - Megnézem, mit tehetek, uram. - Köszönöm – mondta Jack, miközben azon gondolkodott, vajon mennyi közük van Fiona fivéreinek ahhoz, hogy Hamish megjelent. Lehet, hogy ők intézték így. Talán azt gondolják, hogy Jack tevékenységei az utóbbi két napban, az ő kis “elbeszélgetésük” eredménye. Jack összerezzent. Ez elfogadhatatlan. Az órára nézett. A nap már szinte eltelt, és a közeledő sötétséggel, valami nyugtalanság vett erőt rajta. - Jack? Megfordult, és látta, amint Fiona, kérdő tekintettel, mosolyogva néz rá. A lány pontosan látta rajta a nyugtalanságot. A férfi kierőletetett magából egy mosolyt. - Elfáradtam a kis kirándulásunktól. És te? Fiona vállat vont. - Egy kicsit. Azt reméltem, holnap talán elviszel a British Museumba. - Örömmel. – Jack érzéki tekintettel nézett a lányra, tekintete hosszasan elidőzött Fiona új ciőin. Tetszett, neki ahogy a puha bőr beborította a lány formás bokáit. Talán… Jack elkapta Fiona kezét, és a lépcső felé húzta. - Hová megyünk? - A hálószobánkba, kipakolni. - De a szolgák… A férfi a válla fölött, csillogó szemmel a lányra pillantott. Fionának elakadt a lélegzete, arcát elöntötte a pír. - Ó! Igen. Én… szerintem is ki kell pakolnunk, legalább néhány dobozt. - Én is pont erre gondoltam. Elérték a lépcső alját.

- Nincs értelme, hogy a szolgákra bízzuk az egészet. - Pontosan. Szinte már rohantak. - Az embernek mindig rendet kell tennie maga után. - Teljesen egyetértek. A férfi feltépte az ajtót, és berugta maguk mögött. A kulcs fordulása szinte visszhangzott a csendben. Felkapta Fionát, aki rögtön átkarolta a férfi nyakát, és az ágyhoz cipelte a lányt. Ha ma el akar menni éjszaka, biztosnak kell lennie abban, hogy a lány tökéletesen elégedett, és mélyen alszik. Ezért volt most itt – csak ezért, és semmi másért. Jack lehajolt, száját a lányéra tapasztotta, megállítva minden további beszélgetést, minden további gondolatot. Egyelőre sokkal jobb dolga volt.

Jóval később, Jack csendesen felvette a nadrágját, aztán megállt az ágy mellett, hogy felvegye a csizmáját. Fiona mélyen aludt, mellkasa lassan emelkedett és süllyedt, ajkai kicsit szétnyiltak, haja összekuszálódott szeretkezés közben. Az ágy meleg volt; a lepedőkön ott volt a lány illata. A vágy, hogy visszabújjon mellé, szinte leküzdhetetlen volt. Jack összeszorította az állkapcsát, és elfordult. Nyugtalanító volt az a könnyedség, amellyel beleillett a lány életébe, a lány meg az övébe. De ez biztos csak időleges volt. Ha azzal kellene szembesülniük, hogy egész életükre össze volnának kötve, egyikük sem érezné magát ilyen jól. Jack befejezte az öltözködést, és megállt egy pillanatra az ágy mellett, hogy betakarja a lányt. Fiona álmában elmosolyodott, és még jobban belefúrta magát a párnáiba. Jack leküzdötte a vágyat, hogy megsimítsa a lány haját, de arról már nem tudott lemondani, hogy könnyű csókot leheljen a homlokára. Fiona a férfi nevét motyogta, amitől a férfinak felforrt a vére. Azzal nyugtatta magát, hogy ez csak önkéntelen reakció volt. Semmi más. Megfordult, és elhagyta a szobát. A lépcső aljánál Hamish még mindig a székben aludt, az inasok idegesen nézegették. Jack intett nekik, hogy maradjanak csendben, és halkan átvágott a puha szőnyegen. Éppen elérte a bejárati ajtót, amikor Hamish megszólalt. - Hová megy? Jack felsóhajtott. - Végre felébredt. Hamish kinyújtózkodott, a szék recsegett alatta. Egyik karját vakargatva, barátságtalanul nézett Jackre. - Nem válaszolt. Hová megy? - Az úrnője bízta meg ezzel? - Nem. Gregor fiatalúr szerint, maga talán megbánthatja az úrnőmet. Jack mérgesen összeszorította az állakapcsát, és felhúzta a kesztyűjét. - Elmegyek. Magának csak ennyit kell tudnia. Hamish talpra ugrott. - Akkor menjen. Egy darabig elkísérem. Az ördögbe, biztos tájékoztatni fogja Fiona fivéreit. Akkor majd eljönnek, és tönkreteszik az estéjét. Jack összevonta a szemöldökét. - A pokolba a MacLeanekkel! Mindegyikkel – feltette a kalapját, és távozott.

Lucinda Featherington megállt a hatalmas, aranyozott tükör előtt, Devonshire hercegének előcsarnokában. Bár egy hatalmas váza virág megzavarta a látványt, annyit azért látott, hogy megállapítsa, tökéletesen néz ki. Mézszőke haj keretezte az arcát és telt ajkait. Szemét a fekete szempillafesték sötétített – nem annyira, hogy bárki észrevehette volna a bálterem halvány fényében, csak annyira, hogy azokhoz a hölgyekhez képest, akik nem használtak szemfestéket, előnyre tegyen szert. Bolondok, rengetegen közülük bolondok! Ebben a világban a szemfesték a lehető legkisebb bűn, amit elkövethet valaki azért, hogy megszerezze, amire vágyik. Lucinda tudta, hogy gyönyörű, jól szituált, kívánatos vendég és szerető. Most mégis, abban a kellemetlen helyzetben találta magát, hogy olyasmi után áhítozott, ami nem lehet az övé. Összeszorította az ajkát. Egészen eddig azzal büszkélkedhetett, hogy egyetlen férfi sem tud neki ellenállni. És többen voltak, mint amit őszintén bevallott, vagy amennyiről bárki tudott. A férfiak bolondok. Mindannyian azt akarják hinni magukról, hogy mások, mint a többiek, de csak nagyon kevés van köztük, aki valóban az. Nagyon könnyű azt mondani: “Szeretlek”. Lucinda csak egyetlenegyszer hitte el a neki mondott szavakat. Csak egyszer érzett a megszokottól eltérő izgalmat. Őrjítő volt. Hónapokon át csak mélyült és nőtt az érdeklődése, amíg végül álmatlanul vergődött éjszakákon át, képtelen volt elaludni, képtelen volt nem gondolni a férfira. Aztán, egyetlen árulkodó jel nélkül, a férfi kilökte őt az életéből. Elhajította. Ráadásul Alan Campbell előtt. Az a barom skót pedig, mindenkinek elmondta a városban. Csak ma, négy különböző ember tett alattomos megjegyzést a dologra. Ő, a gyönyörű Lucinda Featherington, nevetség tárgya lett Londonban. Mellkasát égette a gondolat, szeme csillogott a tükörben. A szemöldöke fölött meglazult egy hajtincs, közben megpróbálta elrejteni, mennire remeg a keze dühében. Soha nem fogja feladni. Soha. Ha lenne Jacknek felesége, Lucinda kövér, szürke kisegérnek szerette volna látni. De tudta, Jack nem szerethetett bele a női nem ilyen jelentéktelen darabjába. Nem, valami másról lesz szó. Lennie kell valamilyen oknak, ami miatt azelőtt soha nem említette az asszonyt, akit aztán hirtelen feleségül vett. Lucinda elhatározta, hogy kideríti a titkot, bármi legyen is az. És ha egyszer megtudja, akkor… - Gyönyörű. A mély hang kissé tájszólással beszélt. Lucinda légzése felgyorsult, de nem Jack volt az. Az az átkozott Alan Campbell volt az. Sötét haja a homlokába lógott, és valami bonyolult kravátli volt a nyakába kötve. Tényleg kár, hogy semmit nem érzett Campbell iránt. A férfi sötét, ragyogó pillantása tökéletes ellentéte volt az ő bájos szőkeségének. Sajnos, Jack Kincaiddel ellentétben, semmilyen kihívást nem jelentett. - Campbell. Nem tudtam, hogy itt leszel. A férfi elmosolyodott, és a lánynak be kellett látnia, hogy a férfi egészen jóképű. Kár, hogy nem gazdag. Különben egészen megfelelő lenne egy flörtre. A férfi a keskeny márványasztalhoz támaszkodott, kellemetlenül közel volt. - Meglepődtél, hogy látsz? A lány vállat vont. - Egy kicsit. A férfi kelletlenül elmosolyodott. - Nem gondoltad, hogy sikerül meghívást szereznem egy ilyen magasztos összejövetelre. A lány lesimította a ruháját, és örömmel konstatálta, hogy a férfi élvezettel bámulja a melle emelkedését, sőt az egész dekoltázsát. - Devonshire hercege félreérthetetlen abban a tekintetben, hogy kiket kedvel, és kiket nem.

Te egyike vagy azoknak, akiket nem kedvel. - Devonshire el van keseredve amiatt, hogy elvesztette az egyik földbirtokát. Azzal vádol, hogy nekem kapóra jött a vesztesége. - Valóban? - Csakhogy nem tudja bizonyítani. - Akkor kétszeresen is meg vagyok lepve, hogy szerepelsz a vendéglistáján. Rajta vagy? A férfi felnevetett, bár a szemében a vágy és a félelem egy furcsa keveréke villant fel. - Igen, rajta vagyok. A bájos hercegnő és én, a múlt héten a Mayfield’sben kártyáztunk. Ő hívott meg. - Á, veszített, és ráerőszakoltad magad. Azt mondják, rendkívüli játéktartozásai vannak. - Igen, úgy hallom, hogy a hercegnek tennie kell valamit, hogy elkerülje a szégyent. - Milyen rettenetes – mondta vontatottan Lucinda. Fél szemmel Campbellt figyelte. Bár kifogástalan volt a modora, volt benne valami, ami nyugtalanította a lányt. Mégis, nem tehetett róla, szinte látta magukat az ágyát körülvevő tükrökben. A férfi sötétebb bőre még jobben kiemelné az ő bőrének fehérségét, szőke haja tökéletes ellentéte az ő sötét hajának. Gyönyörű párt alkotnának. Csak az a kár, hogy szegény pár lennének. Lucinda elegendő birtokkal rendelkezett. Ő pénzt akart. Egy szabad és gazdag életet. Campbell csak egy futó kalandra lenne jó; ez minden. A férfi, a lány ajkát nézve, előbbre létett, olyan közel, hogy a mellkasa szinte hozzáért a lányéhoz. - Nem lenne szabad így nézned egy férfira. Arra bátorít, hogy azt higgyem, valami… veszélyesre gondolsz. – A férfi ajkai megremegtek, hidegen villant a szeme. – De aztán, tudod. A lány felvetette az állát. - Nem tudom, miről beszélsz. - Valóban? – A férfi megfogta a kiszabadúlt hajtincset, és az ujja köré csavarta. Halvány kölniillatot árasztott. – Olyan teremtmények vagyunk, akik kényelemre vágynak. Akik élvezik a saját érzékiségüket. – Annyira közel volt a lányhoz, hogy Lucinda látta a férfi szembogarának bársonyos feketeségét. Távolabb kellett lépnie, nehogy a férfi olyasmire vetemedjen, amit nem igazán szívesen engedett volna. Mégis, a Jacktől kapott, hiúságát ért pofonra, némi vigaszt nyújtott Campbell rajongása. De Jack Kincaidher képest, szerény pótlék lehetett csak. Nagyon szerény. Lucinda elfordult, kiszabadította a haját a férfi ujjai közül, és visszaigazította a tincset a helyére. - Néhány dologban hasonlítunk, de van egy nagy különbség. - Mi az? - A születésünk. Én nem az alsóbb néposztályból származom. Lucinda szinte érezte a férfit elöntő jeges dühöt. A hatalom hulláma árasztotta el a testét, mellbimbói megkeményedtek, lélegzete felgyorsult. Ez az igazság pillanata: mások érzéseit és cselekedeteit irányítani, a fájdalmas szenvedélyig tüzelni, vagy elutasítással gyötörni őket. Ezt szerette. A férfi hidegen elmosolyodott. - Elnézést, hogy ellentmondok. Nem az alsó néposztályból származom. – Felemelte a kezét, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – És nem azért kerestelek meg, hogy flörtölni kezdjek veled. Más okból jöttem. - Ó? – mondta a lány érdektelen hangon. – És mi lenne az? – Tett egy lépést a bálterem felé, mintha azt várná, hogy a férfi kövesse. Campbell viszont megfogta a csuklóját, és megállította.

- Amit mondani akarok, azt nem kell másoknak is meghallani. - Akkor küldj levelet. Engedj el. - Kincaidről van szó. Lucinda hosszan nézett Campbell szemébe. - Mi van Jackkel? - Á, ez felkeltette az érdeklődésedet, ugye? - Mit kell elmondanod? Nem állhatok és hallgathatlak itt örökké. Keringőznöm kell Lord Selwynnel a következő fordulóban. - Ő várhat. Ez viszont nem. Ha tudni akarod Kincaid házasságának piszkos kis részleteit. Lucinda tudta, hogy valami nem stimmel. - Mi van vele? - Fiona megkötözte Kincaidet, és az oltárhoz cipelte, mint valami áldozati bárányt. A lány fejében kavargott ez az új információ. - Nem tudom elképzelni, hogy ilyesmi megtörténhetett vele. Túlságosan büszke ehhez. - Igaz, de a lány meggyőzte, hogy ez a legjobb mód arra, hogy megakadályozzák a családjaik közötti háborút. A lány egyik fivérét megölték; és Jack fivéreit gyanúsították… Campbell tett egy mozdulatot a kezével. – Ismered a skótok természetét. Kitört a háború, és még több halálra lehet számítani. Ennek van értelme. Jack nem az a fajta férfi, aki hőstetteket visz véghez, de talán nem látott más kiutat, ami megállíthatná a gyűlölködést, csak a házasságot. Micsoda remek pletyka! Mennyire utálhatja Jack az egész szituációt! Nem csoda, hogy szakított vele, talán nem is merte elmondani senkinek, hogy mi történt. Gyanakodva nézett Campbellre. - Miért mondtad ezt el nekem? - Mert láttam, hogy néztél rá. Nem akartam, hogy elveszítsd a reményt – mondta mosolyogva, és a bálterem felé fordult. – Úgy hiszem, mindkettőnk számára van még remény. - Campbell, te mit akarsz? - Mindent. Jack pénzét. A pozícióját. – Remegett a szája. – És emlékeztetni őt arra, hogy nem viszi el szárazon, amiért ellehetetlenítette a családomat. És a feleségét is akarom. - Egy kövér némbert? A férfi szeme villámlott. - Sokkal több van benne, mint valaha is gondolnád. - Az a vacak átok? – mosolygott önelégülten Lucinda. Nem értette, hogyan vonzódhat bárki is egy ilyen teremtéshez, de nem számít. A tükörképére mosolygott, elképzelve, hogyan tudná kamatoztatni, saját céljai érdekében, újonnan szerzett információit. Tapintatosan tudatni fogja Jackkel, hogy tisztában van a körülményekkel. Felajánlja együttérzését, és pusztán baráti társaságát. Aztán Jack rá fog jönni, hogy ő sokkal jobb társaság a számára, mint a ronda felesége. - Ne aggódj, Campbell. Emlékeztetem Jacket, hogy itt vagyok. Ez az amit akarsz? - Persze – vigyorgott rá a férfi. – Én pedig, közben, tájékoztatom a bájos Fionát férje korábbi kapcsolatairól. - Tetszik a gondolatmeneted, Campbell. - Ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy remélem, mindketten elnyerjük a jutalmunkat. – Campbell meghajolt, és az ajtóra mutatott. – Csak utánad, kedvesem. Lord Selwyn várja a táncát. De utána az enyém vagy.

Tizenegyedik fejezet Gyakran hallottam, hogy azt mondják, férfiak és nők különböző nyelvet beszélnek, de ez nem igaz. Ugyanazt a nyelvet beszélik, csak nem ugyanazzal a füllel hallgatják. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Órákkal később, amikor Fiona felébredt, almosan pislogott a félhomályban. A csend túl erős volt, és amikor oldalra nyúlt, érezte, hogy üres az ágy. Jack elment. Csalódottság fogta el. Mit csinálhat most a férje? Kártyázik? Talán elment egy barátjához? Netán egy barátnőjéhez? Fiona összeszorította a fogát, és magára húzta a takarókat. Nem tudott csak úgy ott feküsni, és gondolkodni; fel fogja találni magát. Van két jó lába. Bárhová ment is Jack, ő is oda tud menni. Figyelmeztette már egyszer, most pedig megmutatja, hogy értette. Az öltözőszekrényhez masírozott, és felvette az egyik vadonatúj ruháját, egy gyönyörű, zöld selyemruhát, olyan mély dekoltázzsal, amilyen még soha, egyik ruháján sem volt. Jack ragaszkodott hozzá, hogy megvegyék, és kijelentette, alig várja, hogy lássa benne Fionát. Remélte, a férfi akkor is így gondolja majd, amikor meglátja őt, amint besétál az egyik játékbarlangba. Talán egyszerű volt azokhoz a ruhákhoz képest, amelyeket más hölgyek viseltek, se csinos volt, és merész is. Merész. Igen, az lesz. Merész, elragadó és veszélyes. Mint azok a hölgyek, akik Jack játékbarlangjaiban bukkannak fel. - A fene egye meg Jackket! – Mondta ki hangosan. Jólesett kimondani. Úgyhogy megismételte. - A fene egye meg Jackket! A fene egye meg! A fene egye meg! Felöltözött, harisnyát húzott és olyan báli cipőt, ami illett a ruhájához. Aztán gyorsan az öltözőasztalához ment és rendbe rakta a haját. Nem fog nyugodtan ülni, míg Jack csúfot űz a házasságukból. Elege volt a várakozásból. De hogy fogja megtalálni? Egy pillanatra megállt. Talán vannak olyan helyek, amelyeket előnyben részesít. A szolgák tudni fogják; ők mindent tudnak. Igen, ez jó terv. Fiona visszament a tükör elé, és a kivágást lejjebb húzta. Ó, igen, ez jó lesz. Nagyon jó lesz. Elegáns volt és elszánt, erőteljes kombináció. - Jack Kincaid, jobb lesz, ha vigyázol! – jelentette ki. – Felébresztetted egy MacLean haragját. Most jaj neked. Odakint távoli mennydörgés hangja hallatszott. Ha nem akart elázni a maga keltette záporban, és elrontani a belépőjét, meg kellett nyugodnia. Nem akart mérges lenni; nyugodt akart maradni. Ehhez némi fortélyra lesz szüksége. Utolsó pillantás a tükörbe, aztán sarkon fordult, és elhagyta a szobát, óvatosan becsukva az ajtót maga mögött.

Devonsgate csak pislogott. - Én… ö… bocsásson meg, asszonyom?

- Azt mondtam, elmegyek – Fiona elvette a köpenyét a döbbent inastól. - Igen, asszonyom. Hallottam. Csak én nem… úgy értem, nem voltam biztos… úgy értem, nekem… - a komornyik szünetet tartott, aztán vett egy mély lélegzetet. – Úgy értettem, mit mondjak őlordságának, ha megkérdezi, hogy ön hová ment? Fiona rögzítette a köpenyt a nyakánál. - Ó, nincs itt, tehát ez nem lehet kérdés. - De… de… ha megjön, mit fogok neki mondani? Fiona lebiggyesztette az ajkát. - Felteszem, jobb lenne, ha tudná. Devonsgate szánalmasan bólogatott. - Nos, rendben van. Ha őlordsága megkérdezné, kérem, tájékoztassa, hogy szórakozni mentem. A komornyi pislogott. - Csak úgy… szórakozni, asszonyom? Fiona elmosolyodott. - Illetve, mondja neki azt, hogy tivornyázni mentem. A komornyiknak elakadt a szava. - Asszonyom, azt mondta… tivornyázni? - Igen. Szórakozni megyek, amint őlordsága is teszi, csak nekem még kell találnom magamnak férfitársaságot. A komornyik nem tudta volna ennél tágabbra nyitni a szemét. - Igen – folytatta Fiona, miközben a kesztyűjét igazgatta. – Meg kell találnom London legalkalmatlanabb, legzüllöttebb férfiúit. Én is játszani fogok, inni, és… - Vajon mit csinálnak még tivornyázás közben? Úgy gyanította, hogy vad lóversenyek vannak az éjszaka közepén, meg ilyesmik, bár nem ahhoz volt öltözve. – Feltételezem, ez minden. - Remélem – tört ki Devonsgate-ből. Fiona felvonta a szemöldökét. A komornyik elvörösödött. - Asszonyom, kérem. Ez nem biztonságos. Hadd küldjek üzenetet őlordságának… - Tudja, hol van? - Nem, asszonyom. Sok olyan hely van, ahová szívesen jár, a legtöbbjük igencsak nem megfelelő egy előkelő hölgy számára. Kitűnő. Akkor azokkal kell kezdenie. - A kocsis ismeri ezeket a helyeket? Devonsgate szerencsétlenül bólintott. - Asszonyom, biztos vagyok benne, hogy ön nem ezt akarja tenni. Talán szívesen inna egy csésze teát, vagy… - Nem, köszönöm. Fel akarom fedezni London éjszakai életét, vagy őlordságával együtt, vagy nélküle. De nyugodtan tájékoztassa, hogy mit csinálok. – Elmosolyodott. – Mondja meg neki, hogy remekül fogok szórakozni. Ujjaival intett, majd kilépett a házból, le a lépcsőn, be a várakozó hintóba.

Kincaid, játszol vagy alszol? Jack felnézett a lapjaiból, és az asztal túloldalán ülő férfira pillantott. - A pokolba veled, de Laughsley! Játszom. - Akkor tedd meg a tétet! Feltartod a játékot. Lord Cane mélységes csalódottsággal nézett üres poharába, aztán sóhajtott. - Ezen a helyen csapnivaló a kiszolgálás! Miért jövök ide, amikor ennél sokkal jobb helyek

is vannak… - Tedd meg a tétet, Kincaid! – szakította félbe Lord Carlyse. A homloka csillogott a játék izgalmától. Jacknek feltűnt a férfi viselkedése. Carlyse az elmúlt órákban folyamatosan veszített, és most még kétségbeesettebbnek tűnt. Jack letett egy lapot az asztalra. - Még játszom. – Tekintete találkozot Carlyse tekintetével. – És te? Hallható volt, ahogy a férfi nyelt egyet, de szaggatottan bólintott. - Természetesen. - Akkor játssz! – mondta Cane, magasra tartva a poharát, és remélve, hogy egy inas észreveszi a problémát. - Szabad ez a szék? Jack felnézett, és látta, amint Fiona egyik fivére állt meg Carlyse széke mellett. - Mit csinálsz itt Gregor? - Dougallal azért jöttünk, hogy megnézzük, mibe keveredtél. - Honnan tudtátok, hogy hol találtok? Dougal előlépett Gregor háta mögül, és kezével Cane székére támaszkodott. - Hamish mondta meg, hol vagy. - Te mondtad neki, hogy kövessen, bárhová is megyek? Gregor bólintott. - Így van. Dougal észrevette Cane üres poharát. - Konyak? Cane meglepetten pislogott. - Nos, igen. - Találnom kell egy inast, aki hoz nekünk is. Szerzek poharat. - Jó ember! – De Laughsley is előhúzta üres poharát. Dougal átnézett a termen, hátha talál egy inast. - Ott van egy. – Tölcsért formált a kezéből a szája elé. – Hé, maga! A terem elcsendeült. Jack összerezzent. Dougal megpendítette Cane kezében az üres poharat, és intett az inasnak, aki tátott szájjal állt, és Dougalra meredt. - Konyakot! Az inas nyelt egyet, meghajolt, és odasietett. A beszélgetés azonnal megindult. - Nos! – mondta Cane, teletöltött poharát csodálva. – Köszönöm. – Felvont szemöldökkel nézett Dougalra. – Kicsoda maga? Dougal a szomszéd asztaltól odahúzott egy üres széket, és, karjait a szék támlájára kulcsolva, elterpeszkedett rajta. - Kincaid, miért nem mutatsz be minket? - Ja, igen. – Gregor lehajolt Carlyse-hez és halkan mondta: - Szerintem maga kész van, barátom. Carlyse döbbenten nézett. - Na, tessék! Hogy mondhat ilyet? Gregor lazán megpöckölte ujjával Carlyse lapjait. - Egyáltalán nincsenek figurás lapjai, csak egy nyolcasa van. Azért mondom, hogy kész van. Carlyse majd szétrobbant a méregtől. – Maga nem mondhatja el, csak úgy, fennhangon, az én lapjaimat! Gregor lehajolt, amíg arca egy magasságba ért Carlyse arcával.

- Miért nem? A lord csak pislogott, majd olyan gyorsan állt fel, hogy lesodort egy halom érmét a földre. - Uraim, attól tartok, ennek az úriembernek igaza lehet. Kiszállok. Már órákkal ezelőtt abba kellet volna hagynom. – Meghajolt. – Jó éjt. – Sarkon fordult, és elhagyta a szobát. Gregor elfoglalta Carlyse üres székét. - Talán magamnak kell bemutatkozni, és bemutatni a fivéremet is. Én Gregor MacLean vagyok, ő pedig Dougal. Kincaid sógorai vagyunk. - Meg a púpok a hátamon – tette hozzá Jack, és az asztalra dobta a lapjait. Lord Cain kuncogott. - Tudom, hogy érted. Az én feleségem fivérei folyton a házamban lebzselnek, kölcsönkérnek, kiesznek a házamból és az otthonomból. De Laughsley bólogatott. - Ez a házasságban a legrosszabb. Jack egyetértett. Ahogy Gregor felvette a kártyát, és elkedte keverni, Jack azt mondta. - Uraim, úgy gondolom, elég időt töltöttem ennél az asztalnál. - Ó? – Gregor összehúzott szemmel nézett rá. – Akkor, hazamész? - Ahová tartozol? – tett hozzá Dougal. – A feleségedhez? Cane és de Laughsley összenézett, aztán Cane megköszörülte a torkát. - Talán nekünk kellene másik asztalhoz ülnünk? Jack egyik inasa lépett az asztalukhoz. - Lord Kincaid? Üzenetet hoztam Devonsgate-től. Az mondta, mondjam meg önnek, hogy sürgős, uram. Jack elvette a papírt: Uram, Lady Kincaid bejelentette, hogy szórakozni megy ma este. Amikor megkérdeztem, hová megy, azt felelte: “tivornyázni”. Ezt tőle idéztem. Kérem, fontolja meg. Devonsgate. Jack felállt, a szék felborult mögötte. Hogy merészeli? Füstölgött magában. Istenem, mi van, ha valami történi vele? Mi van, ha… - Hová mész? – kérdezte Gregor, visszatolva a székét. - Megkeresni a feleségemet. - Megkeresni? – Dougal is felállt. – Hol van? - Nem tudom – mondta Jack vigyorogva. – De ha megtalálom, a térdemre fektetem, és emlékeztetem, miért én vagyok az egyetlen, aki… Gregor összevonta a szemöldökét. - Te vagy az egyetlen, akivel mi van? - Semmi közöd hozzá – tolta félre a sógorát Jack, és hosszú, határozott léptekkel az ajtó felé vette az irányt. Isten bizony, kezeskedik róla, hogy Fiona soha többé ne menjen “tivornyázni”!

Tizenkettedik fejezet Szörnyű olyan erő birtokában lenni, amely hatalmasabb nálad. Ilyen a MacLeaneket sújtó átok is. Irányíthatatlanná válik, mihelyst felforr a vérük, és tetőfokára hágnak az érzelmeik. Komisz, de azért ügyes kis átok. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Fiona előítélettel tele lépett be a Harrington-házba. Furcsa, de azt gondolta, egy játékbarlang sokkal dekadensebb. A város egyik legelőkelőbb részén helyezkedett el, hatalmas és jól felszerelt ház volt. Nagy és függőlegesen bordázott ablakai voltak. Gyönyörő, vastag, gazdagon mintázott szőnyegek borították, minden csillogott-villogott. Emberek keresztezték az útját, de egyik sem nézett rá úgy, mintha nem lenne idevaló. A szabadság ízétől kicsit megrészegülve sétált be a nagy szalonba, és pimasz tekintettel nézett az ajtóban ácsorgó férfiakra. Jack sem venné le a tekintetét egy gyönyörű nőről, akkor neki miért kellene levennie a tekintetét egy jóképű férfiról? Ha bármelyikük megközelítené, beszélgetne vele, és ki tudja? Talán még barátra is szert tehet, vagy akár kettőre is. Hamarosan kacér, de udvarias férfiak között találta magát, egyik kezében egy pohár igen kellemes borral, beszélgetett és nevetett, a háttérben pedig halkan szólt a zene. Fiona kissé visszavonult újdonsült hódolóitól. A termek nagyon zsúfoltak voltak, és mindent egybevetve, a játéktermek sokkal kevésbé voltak félelmetesek, mint gondolta. Nézte az elszórtan felállított asztalokat, hallgatta a kártyázás és a kockázás hangjait, a beszélgetések moraját és a nevetés foszlányait. Meg kell figyelnie egy-két játszmát, hogy – mielőtt csatlakozna – megtanulja, hogyan kell játszani. Alig fél óra múlva, máris elég magabiztosnak érezte magát, hogy játsszon. Legnagyobb örömére, hamarosan már egy kisebb halom nyeremény volt előtte. Partnere három különböző úriember volt. Az egyik, Mr. Grantham, egy nagyhangú hencegő, akinek a jelenlétét csak a többiek szórakozott megvetése tette elviselhatővé. A másik két játékos igazi úriember volt: d’Orsay grófja, a legjóképűbb férfi, akivel valaha találkozott, és Lord Chessup, Stanwick grófjának legkisebb fia. Rövid idő múlva Fiona belefáradt a játékba. Összeszedte a nyereményét, elnézést kért a partnereitől, akik mindannyian könyörögtek, hogy maradjon még, hogy visszanyerhessék a pénzüket. De a terem nagyon felmelegedett az utóbbi órákban, és Fiona arra vágyott, hogy az ablakhoz állhasson, és egy kis friss, hideg levegőt szívhasson. Valahol a házban egy kis zenekar kezdett játszani, és Fiona öntudatlanul verni kezdte a taktust a lábával, amikor felcsendült egy kellemes “reel”, egy skót tánc zenéje. Meleg kéz fogta meg a könyökét, és ahogy Fiona megfordult, látta, hogy egy idegen férfi az. Magas volt, fekete hajú, élénk, kék szemű. Nem volt annyira fényes, vagy olyan mély árnyalatú a szeme, mint Jacké, de a haja megdöbbentő kontrasztot adott neki. Fiona nem találta kifejezetten jóképűnek, bár kétségkívül feltűnő jelenség volt. - Elnézést - mondta, kiszabadítva karját a férfi kezéből. – Ismerem magát? A férfi bánatosan elmosolyodott, könnyed modora rögtön megnyugtatta Fionát. - Valami vicceset készültem mondani, de látom, még csak nem is emlékszik rám – mondta, miközben meghajolt. – A nevem Adam Campbell. Ismerem az ön férjét, és a fivéreit is.

Micsoda megkönnyebbülés. - Milyen kedves. Elnézést, hogy nem ismertem meg. A férfi vállat vont. - Korábban csak egyszer találkoztunk, és az is elég régen volt már. Hallottam, hogy a városban van, és hozzáment Kincaidhez. Meg kellett volna látogatnom, de… Nincs mentségem. - Csak néhány napja vagyok a városban. - Tudom. – A férfi furcsán mosolygott. – A férje folyamatosan maga mellett volt. Fiona azt kívánta, bárcsak igaz lenne mindez. - Honnan ismeri Jacket? - Nagyon régről ismerjük egymást Kincaiddel. – Körbepillantott, és meglátott a közelben eg kis fülkét, vastagon kipárnázott kétszemélyes kanapéval. – Szeretne leülni? - Igen, kérem – válaszolta hálásan Fiona. Hamarosan ott ültek a kanapén. Fiona a szeme sarkából figyelte a férfit. Felfigyelt rá, hogy milyen elegánsnak tűnik a kék kabátjában és barnássárga nadrágjában. Sötét hajával kissé Gregorra emlékeztetett. Campbell a jelenlévők nyüzsgését figyelte. - Kedves kis összejövetel, nem igaz? - Kicsi? Úgy néz ki, mintha mindenki itt lenne Londonból. Sosem gondoltam, hogy egy játékbarlang ilyen zsúfolt. A férfi nevetett. - Játékbarlang? Honnan jutott ilyesmi az eszébe? - Miért… azt hittem… a kocsisom mondta, hogy Jack néha ide szokott jönni. - A Harringtonoknál mindig van kártyázási lehetőség, de ez nem nevezhető játékbarlangnak. - Ó – mondta a lány kicsit csalódottan. A férfi kuncogott ezen. - Ha szeretné, szívesen elviszem néhány játékbarlangba. - Azok botrányosak? - Némelyik az, bár vannak egész elfogadható helyek is. De azt hiszem, ön inkább egy botrányosat szeretne látni. Vannak kifogástalan helyek, ahol viszont nem jó a játék színvonala. Azok valószínüleg tele vannak. – Campbell a lányra hunyorgott. – Fogadok, hogy szeret kártyázni. Fiona diadalmasan felemelte a retiküljét, amely szemmel láthatóan pénztől súlyosan lógott le a csuklójáról. - Ma éjjel már nyertem is! A férfi nevetett, kicsit közelebb is húzódott, a válluk összeért. - Vigyáznom kell, hogy ne veszítsem el a tőkémet kegyed ellen. Jó, hogy találkoztunk; akkor kezeskedhetek önért a jobb helyeken. Fiona félrebillentette a fejét. - Kezeskedhet? - Igen, valakinek jót kell állnia kegyedért. Ez az egyetlen módja, hogy az alsóbb osztályokat kívül tarthassák. Biztos vagyok benne, hogy önt el fogják fogadni. – Campbell szája sarkában megjelent egy keserű vonás. – Black Jacket mindenhol szívesen fogadják. Ha megtudják az emberek, hogy ön a felesége… - vonta meg a vállát a férfi. - És maga? – kérdezte a másik oldalra billentve a fejét. – Magát is mindehol szívesen fogadják? - Mindenhol, ahol nincs jelen aggódó anyuka, eladósorban lévő lányával. Fiona nevetett. - Látom én, maga veszélyes férfi.

Valami megcsillant Campbell szemében. Lenyűgözően kék szeme volt, amelyet fekete haja csak még jobban kiemelt. Bár nem volt annyira átható a tekintete, mint Jacknek. Jack tekintetétől elakadt az ember szava, eláll a lélegzete, és a legpajzánabb gondolatok tolulnak az ember agyába. Campbell szeme egyszerűen… csak szép kék volt. A férfi hosszasan nézte Fionát. - Mondta már kegyednek valaki, hogy milyen gyönyörű? Fiona lebiggyesztette az ajkát. - Nem, ma még nem. A férfi kuncogott. - Ez szörnyű. Hát mit gondol a kegyed férje? – Előrehajolt, Fiona érezte a férfi leheletét a fülénél. – Ha ön az én feleségem lenne, mindennap hallaná. - Ami sajnos unalmassá is tenné. Ha sűrűn ismételgetik a bókokat, elértéktelenednek. Campbell körbepillantott a szobán. - Hol van Kincaid? Nem láttam a kártyaszobában. - Más programja van ma este – mondta hihető nemtörődömséggel. - Akkor egyedül jött? Kegyed és Kincaid tehát egyike azon modern pároknak, akik nem zárják el a lehetőséget egymás elől, ha szórakozni támad kedvük. - Mindkettőnknek megvan a saját élete – válaszolta Fiona hidegen. - Ha kegyed az én feleségem lenne, biztosan nem egyedül jött volna ma ide. - Akkor kifejezett szerencse, hogy nem vagyunk házasok, Mr. Campbell. Kifejezetten zokon venném, ha mindig megmondaná, mit tegyek. - Egy öntudatos nő. Milyen lenyűgöző. - Egy téves címen udvarló férfi. Milyen unalmas. A férfiból kitört a nevetés. - Jack nyilvánvalóan szerencsés férfi. Ön kedves, okos asszony, Lady Kincaid. – Megfogta a lány kezét. – Nagyon élvezem a társaságát. Fiona elhúzta a kezét, és felfigyelt rá, hogy néhányan táncolni kezdtek. - Kedvelem a skót reelt. Táncol, Lord Campbell. A férfi mosolya elárulta, hogy felfigyelt a témaváltásra, de azt felelte: - Igen, szívesen. Táncol velem a következő fordulóban? – Közelebb hajolt, és mély hangon folytatta. – Megtiszteltetés lenne számomra, ha a legbájosabb hölgy partnere lehetnék ebben a teremben. Fiona úgy gondolta, izgalmas lehet, ha csodálják az embert, de az igazat megvallva, most bosszantónak találta. Azért mégis inkább ez, mintsem a nénikéje mondogassa az embernek, hogy milyen bájos. Persze nem arról van szó, hogy nem lenne jó, ha valaki csodálná; hanem arról, mennyivel jobb olyasvalaki rajongását fogadni, akiért ő is odavan. Campbellre nézett. - Csodálkozom, hogy Jack sosem említette magát. Campbell vállat vont. - A kegyed férje nem szeret engem, ahogy én sem őt. - Miért van ez? - Egy asszony miatti félreértés okán. - Ó? Campbell a szoba túoldalára nézett. Fiona tekintete követte a férfi pillantását. Rengeteg férfi között, ott állt egy magas, szőke, feltűnő asszony. - Ő az, ott? - Igen. Lady Lucinda Featherington. Fiona szorosabbra fogta a retiküljét. - Nézeteltérése volt Jackkel a miatt a nő miatt?

- Igen. Mindketten a hölgy… barátai akartunk lenni. - És? - Nem engem választott. Fiona szíve elszorult. Nem lehet. Jack elmondta volna. De hogyan? Elrabolta őt, és olyan gyorsan feleségül ment hozzá. Mi van, ha a szíve már foglalt volt? Szöget ütött a fejébe a gondolat. - És ő… Jack még… - nem tudta befejezni a mondatot. Campbellnek éreznie kellett a szorongását, mert azonnal válaszolt. - Úgy hiszem, talán már véget vetett neki… - a férfi jelentőségteljesen elhallgatott. Fionát elragadta a képzelete. Ó, Jóistenem, mit tett? Nem tudta levenni a szemét a tökéletes szőke nőről. Olyan gyönyörű volt, kulturált, elegáns – minden, amit magáról nem mondhatott el. Campbell újra megfogta a kezét. - Lady Kincaid… Fiona. Ne aggódjon Lucinda miatt. Jack szemmel láthatóan sokkal többet törődik magával, mint amennyit vele valaha is. Remény töltötte el a lány szívét. - Úgy gondolja? - Abszolút. Magát vette feleségül, nem őt. Fiona szíve végképp elszorult. Hirtelen úgy érezte, meg kell mozdulnia, le kell állítsa a gondolatait, hogy megállítsa Jackről és arról a nőről szóló képzelgéseit. - Kezdődik a következő forduló. Akar táncolni? - Természetesen! – Megfogta Fiona kezét. – Jöjjön, kezdjünk… - Nem – szólalt meg egy mély férfihang Fiona mögött. – Azt hiszem, ez a tánc az enyém. Forróság futott át Fiona testén, a gyomra megremegett. - Kincaid! – Campbell halványan elmosolyodott. – Micsoda meglepetés. - Biztos vagyok benne, hogy az – felelte Jack, Fiona dereka köré csúsztatva a karját, és teljesen magához húzta őt. – Ha nem bánod, Campbell, szeretnék táncolni a feleségemmel. - Jó, jó, jó – mondta hozzájuk érkezve Gregor. – Csak nem Alan Campbell az, Skócia átka? Dougal is csatlakozott. - Csak nem a nővérünket fűzted? Feltételezem, nem tudtál róla, hogy a városban vagyunk, igaz? Campbell arcán vörös foltok jelentek meg. - Nem – mondta hűvösen. – Nem tudtam róla. - Kár – mondta Dougal. – Megkímélhetted volna magad néhány kellemetlenségtől. - És sérüléstől – tette hozzá Gregor vidáman. Előrehajolt, és bizalmas hangon folytatta. – Tudod, egyik szemünket mindig a nővérünkön tartjuk. Hogy elriasszuk a semmirekellő mihasznákat. Campbell sötét pillantással válaszolt. - Épp menni készültem. – Meghajolt Fiona előtt. – Remélem, valamikor még beszélgethetünk. Majd sarkon fordult, és távozott. Jack együttérzést vélt felfedezni Fiona arcán. - Az ördögbe, Dougal – morogta. – Nincs szükségem a segítségedre, hogy szemmel tartsam Campbellt. - Ó, ez nem probléma – intett a kezével Gregor. – Mellesleg, örülünk, hogy látjuk a nővérünket. – Arcon csókolta Fionát. – Helló, kislány. Remélem, jól vagy. - Jól vagyok, köszönöm – válaszolta a lány kifejezetten fagyosan. – Meg vagyok lepve, hogy még nem látogattatok meg. - Holnapra terveztük – mondta Dougal bizonytalanul. Fiona ránézett.

- Tízkor? Dougal és Gregor meglepett pillantást váltottak, aztán bólintottak. - Tízkor – ismételte Gregor. A lány Jackhez fordult. - És most, táncolni szeretnék, uram. Jack azonnal megfogta a kezét. - Ahogy én is – azzal táncolni vitte a lányt. Fiona megpróbálta nem összehasonlítani Campbell laza mozdulatait Jack biztos fogásával, de nem sikerült. Volt valami igazság abban, amit Jackről mondott. És ez nagyon zavarta őt. - Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – kérdezte. A férfi ránézett, tekintete lángolt, féltékenység csillant meg benne. - Nem tudtam. Már három másik helyen is voltam. Szerencsém volt, hogy itt rád találtam. Fürgén forgott a lánnyal, karjával erősen tartotta, keze melegen beborította az övét. A lány szoknyája repült, bőrén lágyan érezte, ahogy a levegő csiklandozza a terem színei pedig elhalványultak és elmosódtak. A teraszajtó felől levegő érkezett, és körülvette őket a zene. És már nem volt egyedül, hanem ott volt Jack. Elkomorodott. És Lucinda Featheington. - Fiona, beszélnünk kell – mondta Jack eltökélten. – Nem biztonságos egyedül kószálnod a városban. - A kocsissal és két inassal jöttem, így nem hinném, hogy bármilyen veszélynek lettem volna kitéve. - Fiona, tudod, hogy értettem. - Igen, valóban. Azt gondolod, hogy neked jogod van azt tenni, amit csak akarsz, amikor csak akarod, miközben én otthon kell hogy várjalak, és nem akarhatok semmit. A férfi elkomorodott. - Nem, nem így értettem. - Akkor hogy értetted? Egyáltalán nem értem, mi bajod. A férfi barátságtalanul nézett rá. - Nehéz eset vagy. - Ha az, hogy felvidítom magam, amikor boldogtalan vagyok, nehéz esetnek számít, akkor az vagyok. Súlyos csend következett. - Jack? - Tessék? - Ki az a Lady Featherington? Jack abbahagyta a táncot, ügyet sem vetve a rájuk bámuló többi táncosra. - Mi van vele? - Campbell azt mondta… azt mondta, hogy te és ő… Jack kivezette a lányt a táncparkett oldalára. - Mit mondott neked az a csirkefogó? - Azt, hogy mindketten ugyanazt a nőt akartátok. És te nyertél. - A gazember! Ehhez nem volt joga! – Jack felsóhajtott. – Nos, rendben van. Lucinda és én, egyszer barátok voltunk. De már vége. - Vége? - Igen, mielőtt összeházasodtunk. Csak elmulasztottam tájékoztatni róla. Istenem, micsoda szörnyű este. Fiona fivérei, akik folyton zaklatják, aztán az a több mint egy óra, amit azzal töltött, hogy megtalálja a feleségét a városban, most még Campbell is okozza neki a kellemetlenséget. Ha lesz majd rá lehetősége, drágán megfizet annak a bajkeverőnek. Fiona lassan megszólalt.

- Nos, rendben van. Hiszek neked. - Jó. Akkor táncolunk? – Fiona derekára tette a kezét, mosolyt erőltetett az arcára, és kicsit közelebb húzta a lányt. – Élvezem, hogy a karomban tarthatlak. A lány kissé elpirult, és bólintott. Visszatértek az örvénylő tömegbe. Jack most még gyorsabban pörgette Fionát, a selyem rásimult a lábára, csiklandozta a bőrét. Felnézett a férfira, és nevetett, fehér fogai vakítottak, szemében élvezet csillogott. A lány rekedt nevetése olyan volt, mint az enyhítő, hideg víz, fortyogó dühére. Jack nézte őt, és csodálta csillogó tekintetét, örömtől ragyogó arcát. Szorosan tartotta, és olyan gyorsan pörgette, hogy a lány szoknyája úszott a levegőben. Az emberek figyelni kezdték őket, mert jóval gyorsabban táncoltak, mint ahogy a zene megkívánta volna. De Jacket nem érdekelte. Csak az érdekelte, hogy ott volt a felesége, ahol lennie kellett: vele. Jack nem tudta, miért lett annyira mérges, amikor meglátta Campbellt, aki éppen táncba akarta vinni Fionát. Csak annyit tudott, hogy az lett. Valami nagyon felkavarta az érzéseit, de nem tudta összerakni vagy megmagyarázni, mi az. Jack kellemesebb tempóra lassított. Fiona újra nevetett, és ragyogó tekintettel nézett a férfira. Hirtelen Jack távol akart kerülni a tömegtől; azt akarta, csak kettesben legyenek. A nyitott teraszajtó felé vezette Fionát, és kecsesen lelassította a táncukat, amint egy lágy szellő megmozdította a teraszajtó oldalán lévő könnyű függönyöket. Fiona feltöltődött. - Annyira élvezetes volt! Máskor is kellene táncolnunk. Jack hirtelen maga előtt látta, ahogy egykor a hálószobájában táncolnak, a tűz előtt, egyre lassabban és lassabban, testük egymáshoz simul, ajkuk összeér… Feltámadt benne a vány, éreznie kell Fionát, még ha csak egy pillanatra is. Tekintetük összekapcsolódott, és a lány szemében lévő tűz lángra lobbantotta Jacket is. Teste azonnal reagált. Elkapta a lány kezét, fölé hajolt, a buja szája fölé, a buja… - Jack… Fiona elcsukló hangja eszébe juttatta, hogy a tekintetek pergőtüzében állnak. Az ördögbe, mit tegyen az ember, ha meg akarja csókolni a saját feleségét? Megfogta Fiona kezét. - Gyere. Friss levegőre van szükségünk – mondta, és az üvegezett teraszajtón át kilépett a kövezetre. Jack levezette Fionát a széles lépcsőkön át, ki a kertbe. Cipője talpa csikorgott az ösvényen, a fák lombja susogott fölöttük, és valahol a közelben szökőkút csobogott. Jázmin és orchidea illata töltötte meg a levegőt. Ez őrület, hogy mennyire vágyik újra és újra megízlelni a lányt. Azt hitte, ha egyszer az övé lesz, meg is fogja unni. Ehelyett úgy tűnt, hogy a vágy minden alkalommal csak egyre erősebb lesz. Meg akarta kóstolni, fel akarta fedezni, selymes bőrének minden részletét be akarta járni, végigkóstolni a combjai és a csípője vonalát, érezni hajában az orgonaillatot, és elveszni az ölelésében. - Jack, hová megyünk? Jack befordult egy alacsony sövény mellett, a házból kiszűrődő fény ide már nem ért el, nem világította meg az ösvényt. Jack hallott, ahogy más párok beszélgetnek, de nem látott senkit a keskeny ösvényen. - Mit csinálsz? – kérdezte Fiona kissé izgatottan. A férfi lehúzta Fiona kezéről a kesztyűt, és a zsebébe dugta. - Lopok egy csókot. Aztán végighúzta a száját Fiona ujjai hegyén, és a hüvelykujja belső felén. A lány lélegzete szaggaottá vált, a hold sápadt fénye tükröződött a szemében. - Ez őrültség – mondta izgaottan, amiről Jack arra következtetett, hogy ő is ugyanolyan felindult mint ő. – Nem kell csókot lopnod tőlem. Boldogan adok egyet.

- Csak egyet? A lány ajkai izgató félmosolyra húzódtak. - Többet is akarsz? Remegés futott át a férfi testén. Nem tudta, mi tetszik neki jobban, a lány ajkának ártatlanul játékos teltsége, vagy az arca és az álla vonala. Mindet végig akarta járni az ajkával, érezni a lány frissességét, vad szenvedélyét. Végighúzta a kezét a lány hátán, egészen a fenékhajlatáig, miközben összeért a szájuk. Végigsimította nyelvével a lány alsó ajkát és fogsorát. Fiona felnyögött, karjával átölelte a férfi nyakát, testét keményen a férfiéhoz nyomta. Egy őrült pillanatig Jack nem is gondolkodott. Nem érdekelte semmi. Csak ízlelte, fogta, itta a lányt. És a lány ugyanezt tette vele. Közelebb simult, csípőjét öntudatlanul ringatta, torokhangon nyögdécselt. A férfi szünetet tartott, szíve zakatolt, teste remegett a vágytól. - El kell mennünk, kedvesem. Ugyan a kőpad mögötted, érdekes lehetőségeket kínál, otthon vár ránk a tökéletes kis ágyunk. Fiona hozzásimult, karját szorosabbra vonta a férfi nyaka körül, hangja rekedt volt, és olyan titokzatos, mint a fölöttük lévő hold. - Jack, nem akarok várni. - Az a pad nem csak kemény, de fel is horzsolná a bőrödet. Nem engedhetem… A lány vonakodva leengedte a karját, és utálkozva nézte a kőpadot. - Tehettek volna rá párnákat. - Szerintem is. Sajnos ők nem rendelkeznek a mi belátásunkkal arra vonatkozóan, hogy a kertben lévő dolgoknak milyeneknek kellene lenniük. Jack rájött, hogy az egyik előnye annak, ha valaki házas, hogy ráér. Korábban azt hitte, azt a pikantériát, amire szüksége volt, csak egy titkos viszony időnélkülisége adhatja meg. Most már látta, az izgalmat a titkosság jelentette, és nem maga a viszony, emiatt laposodott el mind olyan gyorsan. Bárki, aki úgy gondolta, hogy egyetlen nővel házasságban élni unalmas, nem ismert Fionához hasonló, heves szenvedélyű nőt. Minél többet kóstolt belőle, annál inkább vágyott rá. Jack lehajolt, és homlokon csókolta Fionát. - Igazítsd meg a hajad, aztán köszönjünk el a házigazdától. Fiona lesimította a ruháját. - Ó, az ördögbe. Szakadás van az egyik fodron. Meg kell tűznöm, vagy le kell tépnem. Jack az orrát a lány arcához dörgölte. - Csak gyorsan. Nem tudok sokáig várni – mondta, és bekísérte Fionát. – Itt várok, amíg visszatérsz. - Köszönöm. Sietek. Örömteli pillantást vetett rá a falhoz támaszkodó férfi, keresztbe fonta a karját, szemében a kielégítetlen vágy tüze égett, ahogy a távozó lány után nézett. Fiona abba a szobába sietett, ahol két szolgáló segédkezett olyan kényszerhelyzetekben, mint leszakadt fodor és szétcsúszott haj. Az egyikük gyorsan megvarrta, amit kellett, és Fiona máris mehetett vissza a bálterembe. Egy nyájas hang szólalt meg a háta mögött. - Csak nem a kedves kis fiatalasszony. Épp magát kerestem. Fiona megfordult. Az ajtóban Lucinda Featherington állt.

Tizenharmadik fejezet Azt mondják, a MacLean-átok csak akkor törik meg, ha az egyik generációnak minden tagja végrehajt egy hatalmas jótette. El tudják ezt képzelni? Ti mind a heten, meg a fivéreitek, felkutatjátok a sárkányt, megvívtok vele, és kiszabadítjátok a foggva tartott hajadonokat? Milyen jó kis kaland lenne akkor az élet! AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Fiona sürgető vágyat érzett, hogy ujjait Lucinda nyakára illessze és megszorítsa. Felvetett állal, amilyen nyugodtan csak tudta, köszöntötte a másikat. - Lady Featherington. Jó estét! - Á, Fiona MacLean – búgta a nő. Fiona összeszorította az állakapcsát. - Valójában Lady Kincaid. Fiona azt kívánta, bárcsak ne lenne a másik asszony ilyen lélegzetelállítóan gyönyörű, a sűrű szempilláival, és hihetetlen alakjával. Pontosan az a fajta nő volt, akit el lehetett képzelni Jack mellett. Nyilván mindenki megbámulta őket, ha együtt megjelentek valahol, hiszen a nő annyira szép, Jack pedig, a maga sötétvörös hajával, és sötétkék szemével… - Nosss… - Az asszony lassan körbejárta Fionát, tetőtől talpig végigmérve. – Szóval, maga az a szerencsés asszony, akinek sikerült csapdába csalnia Black Jack Kincaidet. Nem tudtam elképzelni Jackről, hogy valaha megnősül. – Összehúzta a szemét. – Ő csak akkor ment volna oltár elé, ha rugdossák és visítva kényszerítik. Vagy esetleg… eszméletlenül odavonszolják? A pokolba, miért mondta el Jack ennek a nyomorultnak, hogy hogyan esküdtek meg? Elképzelte Lucinda döbbent arcát. Vagy ami mégrosszabb, mi van, ha nevetett? Ha kinevette Fiona elkeseredettségét. Ha kinevette Jacket, amiért bekötötték a fejét. - Valóban Lady Kincaid… - Az asszony gúnyosan ejtette ki a szavakat, mosolya pont olyan csalárd volt, mint ő maga. – De valahogy mégsem néz ki úgy, mint egy Lady Kincaid. Ahogy Lucinda végigfuttatta a szemét a másik alakján, Fiona hirtelen… kövérnek érezte magát. Kövérnek, esetlennek, és egyszerűen nem is érezte magát vonzónak. Ami persze nyívánvalóan nem volt igaz. Talán egy kicsit kerekebb, mint amilyennek lennie kellene, de attól még nem kövér. Továbbá úgy tűnik, Jacknek ez tetszik. A férfi tíz perccel ezelőtt, a kertben, tanúbizonyságát adta ennek. Ugyan nem volt annyira bolond, hogy ne lett volna tisztában azzal, hogy Jack ugyanígy reagálna más nőre is, mégis megnyugtató volt felidézni a férfi kezének forróságát, és egyre gyorsuló légzését, miközben őt simogatta. - Szegény Jack! Eléggé megalázta ez az egész cirkusz – dőlt Lucinda egy márványtetejű asztalhoz, amelyen egy virágokkal teli váza állt. – Jack fájlalja, hogy olyan sok időt kell magával töltenie. - Ó? – mondta Fiona édesen. – Pedig nagyon is lelkesnek tűnik, élvezettel tölti el… amikor kettesben vagyunk. - Maga nem tudja, hogy milyen közel állunk egymáshoz Jackkel – sziszegte Lucinda. – Ha maga nem követte volna el azt a kis cselt ellene, akkor mostanra már én lennék a felesége. Fiona udvariasan felvonta a szemöldökét.

- Ez bizonyára mélyen megrázta volna Lord Featheringtont. Lucinda csücsörítve folytatta. - Nem tudom elhinni, hogy egy ilyen jelentéktelen kis egér, mint maga, azt hiszi, hogy megkaparinthat egy olyan férfit, mint Jack Kincaid. Neki sokkal többre van szüksége annál, mint amit maga nyújtani tud neki. Igazi asszonyra van szüksége, valakire, aki megérti a vágyait és a szükségleteit. Olyan valakire, mint én. Fiona belemélyítette a körmeit a tenyerébe, és valahol odakintről mennydörgés hallatszott. A hatalmas ajtók megremegtek a hírtelen támadt széltől. - Nehéz lehet a tudat, hogy csak erőszakkal és megtévesztésselm tudott magának férjet szerezni – mondta Lucinda aggályoskodó hangon. – Hogy a szó szoros értelmében, az oltárhoz vonszolta azt a szerencsétlent. Nem is tudom, hogy tudnék emelt fővel járni a maga helyében. Fiona valami mosolyhoz hasonlót erőltetett az arcára. - Milyen mulatságos, hogy éppen maga beszél az emelt főről. Jacknek legalább olyan felesége van, akiben megbízhat. Ez jóval több, mint amivel a maga férje dicsekedhet – mondta Fiona, és megfordult, hogy távozzon. Egész teste remegett a dühtől. Lucinda eléje lépett, elzárva előle az utat. - Engedjen! – mordult rá Fiona. - Még nem fejeztem be – mondta Lucinda villámló tekintettel. - Eláll az utamból, most – mondta Fiona. - Senki nem mondhatja meg nekem, mit tegyek – mondta megvetően Lucinda. – Különösen nem egy olyan vidéki liba, mint maga. Odakint villámlott, ahogy tombolt a düh Fiona ereiben. Felkapta a virágvázát, és kivette belőle a virágokat. Lucinda felsikoltott, ahogy a víz az arcába csapódott. Levegő után kapkodott, a haja csimbókokban lógott, a szempillafesték összekente az arcát. - Maga… maga… ezt nem hiszem el, maga… - Ne merészelje rám vagy az enyéimre spriccelni a mérgét. Én egy MacLean vagyok, és a MacLeanek megvédik, ami az övék. Legközelebb, ha azt mondom, térjen ki az utamból, javaslom, haladéktalanul tegye meg! Az előcsarnok felől kinyílt az ajtó, és két úriember jelent meg, élénken beszélgetve a szivarozásról. Megtorpantak, amint meglátták Lucindát, ahogy ott állt, elázva, egy pocsojában, a csarnok közepén. Riadtan néztek Fionára, aki hideg mosollyal visszatette a vázát a márványasztalra, és nyugodtan rendezgetni kezdte benne a virágokat. - Jóságos ég! Lady Featherington! Mi történ? – sietett előre a magasabb férfi. Nyitva hagyta az ajtót, így rengeteg másik ember is figyelhette őket. Fiona elnagyoltan pukedlizett Lucindának. - Jó estét, Lady Featherington. Ha fel akarja keresni azt a helyet, ahol rendbe hozhatja magát, odalent találja, balra, a hallban. - Ó! Maga… maga… - mondta Lucinda repedtfazékhangon. Újabb emberek tódultak be az előcsarnokba. Számos férfi tűnt zaklatottnak, sőt dühösnek, de minden nőnek mosoly bujkált az arcán. Fiona megemelte a szoknyáját, és átlépte a pocsolyát. - Elnézést. Jack már vár. Lucinda olyan mérges pillantást vetett Fionára, hogy az úriember, aki a közelében állt, gyorsan hátrább lépett. - Ezt még megbánja! - Csak rajta – mondta hidegen Fiona. – Kész leszek, és várom. A frissítőkkel megrakott asztalnál találta Jacket. A férfi elnézést kért az uraktól, akikkel beszélgetett, és bekísérte Fionát a nagyterembe. A terem másik végében lévő tömeg eltakarta

Lucindát. - Mi lehet az? – kérdezte Jack, amikor megkapták a köpenyüket. - Azt hiszem, egy macskára ráborult egy váza víz. Kiléptek a házból, és odakint széllökések voltak, villámlott fölöttük, és orgonaillat terjengett a levegőben. Jack gyanakodó arccal nézett az égre. - Fiona? - Gregor lehetett az – mondta a lány könnyedén. - Soha nem éreztem még orgonaillatot az ő viharainál. - Tényleg. Milyen fura – felelte a lány, és örült, hogy végre eléjük gördült a hintó. Jack nem tűnt meggyőzöttnek, de hamarosan hazafelé tartottak, az eső pedig eleredt, még mielőtt elértek volna az utca végére. Jack felnézett a hintóban ülve. - Biztos vagy benne, hogy minden rendben? - Teljesen. Soha életemben nem éreztem még magam ennyire felpezsdülve. A férfi a homlokát ráncolta. - Felpezsdülve? Ez egy olyan furcsa szó. A lány mosolygott. - Örülök, hogy hazamegyünk – mondta, és olyan közel csúszott a férfi mellé az ülésen, hogy összeért a combjuk. Bár nehéz volt kivenni a férfi arcát a sötétben, Fiona érezte, megváltozott a levegő. Felbátorodott, kezét Jack térdére tette, és ujjait felcsúsztatta a férfi combján, majd le. Jack hirtelen elkapta a lány kezét, maga felé húzta, majd a lába közé nyomta. A lány szeme elkerekedett, ahogy megérezte ujjai alatt a férfit. - Ó! Látom, te is örülsz, hogy hazamegyünk. Jack tekintete elsötétült, és magával ragadta a lányt egy szenvedélyes ölelkezésbe, amíg csak el nem érték a Kincaid-házat. Fiona alig tudta rendbe hozni az öltözékét, mielőtt az inas kinyitotta a hintó ajtaját. Amikor leszálltak, Jack sietve betessékelte Fionát a házba, majd fel a lépcsőn, és a keze olyan izgatóan mozgott a lány köpenyének takarásában, hogy az csak kapkodta a levegőt. Órákkal később, Fiona teljesen a férfihoz simulva feküdt, amíg a másik aludt. Nézte, amint Jack széles mellkasa emelkedik és süllyed, bőre még meleg az előbbi történésektől. Elégedetten sóhajtott. Csak hadd mosolyogjon önelégülten Lucinda Featherington. Csak hadd célozgasson Alan Campbell, amire csak akar. Senkinek nem engedi, hogy közé és Jack közé furakodjon. Lehet, hogy nem szerelmesek egymásba, de megbíznak egymásban, és van egy olyan tagadhatatlan szenvedély közöttük, ami elképesztően emlékezetessé teszi szeretkezéseiket. Fiona becsukta a szemét, Jack testének melege és közelsége segített neki elaludni. Egyelőre ennyi elég.

Tizennegyedik fejezet A Fehér Boszorka azt hitte, az átokkal megszelídíti az arrogáns MacLeaneket, és eleinte így is volt. Majdnem tönkretették magukat. De nem számolt a MacLeanek konokságával. Ezek a MacLeanek sosem hagyják abba. Sem a szerelmet, sem a háborút. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Másnap, késő délelőtt, Fiona a nappaliba vitte varrókosákáját. Kényelmes reggelizés után, Jack bejelentett, hogy elmegy, és Fiona kissé izgatott lett. Semmi kétség, ma már mindenki a Lucinda Featheringtonnal való összetűzéséről fog beszélni. Az ablak mellé húzott egy széket, hogy jobban lásson, aztán elővett egy kisebb csipkedarabot, és dolgozni kezdett. Egy idő múlva, amikor felpillantott, a nap már magasan fölötte járt. Fiona a kandalló fölötti órára nézett. Egek, későre jár. Gregor és Dougal azt üzenték, hogy szívesen lovagolnának vele a parkban, és jó lenne egy kis időt a fivéreivel tölteni. Most, hogy Callum meghalt, több időt akart velük tölteni. Ahogy Callumre gondolt, sóvárogva elmosolyodott. A fiú szerette volna Londont. Mindig el akart jönni. Szomorúság futott át rajta, de elszántan koncentrált a kis muszlinra és csipkefűkötőre, amelyen épp dolgozott, és kritikus szemmel méregette. - Gyönyörű. Fiona megijedt, és ahogy megfordult, Jack ott állt, az ajtófélfának támaszkodva, keresztbe tett karral. Lovaglóruhában volt, kabátja szépen rásimult széles vállára, sárgásbarna nadrágja beletűrve csillogóra fényesített csizmájába. Fiona fürkészve nézte, vajon hallott-e valamit a Lucindával való összetűzéséről, de a férfi arca semmit nem árult el. - Nem hallottam a bejárati ajtó csukódását – szólt a férfihoz. Jack ellökte magát az ajtófélfától, és besétált a szobába. - Ez azért van, mert hátulról jöttem, az istállók felől. - Ah, értem. Fiona visszatette a főkötőt a kosarába, kicsit zavarban volt. A férfi odahúzott egy széket Fionával szemben, majd egyik lábát a szék karfáján átvetve, leült. - Fiona, kérdeznem kell valamit. A lánynak hirtelen ki kellett bogoznia egy összecsomózódott fonalat, amit a kosárban talált. - Ó! - Igen. Nagyon érdekes pletykát hallottam. Az ördögbe. Fiona belemerült a csomózásba. - Fiona, elfelejtettél elmesélni nekem valamit tegnap éjjel? - Elfelejtettem? Nem, nem hiszem. – Lehajtotta a fejét, és elkezdte feltúrni a varrókosarat. Most… kéket keresett. Igen, kék cérna. Most. – Ó, egek! Teljesen elfogyott a kék cérna. – Talpra ugrott. – El kell küldenem a lányt a piacra, hogy vegyen.

- Fiona. Felnézett, és Jack határozott tekintetébe ütközött. Sóhajtott, majd visszaült a helyére. - Azt hiszem, újra kell kezdenem a munkát a szegésen. Van még egy jó adag sárga cérnám… - Fiona – mondta Jack még határozottabban -, tedd le azt a vacak varrókosarat. A lány sóhajtott, összehajtotta a hímzését, beletette a kosárba, aztán ölébe tette a kezét. - Kicsit nyugtalanító volt mindenki szájából a te nevedet hallani, Fiona. A lány az ajkába harapott. - Azt hiszem, tényleg el kellett volna mondanom. - Jó Isten, de hát mire gondoltál? - Semmire. Legalábbis akkor nem. - És nem tudtál volna csak úgy elmenni onnan? Fiona megdermedt. - Nem terveztem, hogy jelenetet csinálok, de ő elszántan beszélt hozzám. - Úgy? Semmi olyat nem mondhatott, ami bármelyikünket is érdekelhetné. - Elég sok mondanivalója volt. Beszélt arról… kettőtökről. Azt is tudta, hogy elraboltalak, és kényszerítettelek, hogy vegyél el. – Szemrehányóan nézett Jackre. – Fájt megtudnom, hogy megosztottad vele ezt az információt. - Én soha, senkinek nem beszéltem arról, hogyan keltünk egybe. Nem tudom, Lucinda hogyan jutott ehhez az információhoz. - Hát, tudott róla. Nagyon undok volt velem, és tulajdonképpen nem sajnálom, hogy leöntöttem vízzel. Ha odakint lett volna – tette hozzá sötéten -, sokkal jobban elázott volna. Jack a fejét rázta. - Gondoltam, hogy valami történt. Az orgonaillat túl erős volt. A lány arca lángolt. - Sajnálom, hogy tegnap este jelenetet rendeztem! – Habozott. – Jack, mióta nem találkozgatsz vele? - Aznap éjjel óta, amikor a városba jöttünk. Campbell nem ezt mondta. Valójában, semmivel sem mondhatott volna többet, mint amennyit a hallgatásával sejtetett, arról, hogy többről volt szó. Sokkal többről. - Szeretted őt? - Istenem, nem! – válaszolta szemöldökét összehúzva Jack. - Ő azt mondta, hogy azt terveztétek, hogy összeházasodtok. - És Lord Featherington adott volna össze minket? – jegyezte meg Jack szarkasztikusan. – Ugyan, kérlek! Istennek hála. - Feltételezem, hogy az emberek beszélnek rólam. Jack röviden felnevetett. - Igen, bár nem abban az értelemben, ahogy te gondolod. Nem kevesebb, mint hét meghívást kaptam ma, hármat a társaság legmagasabb köreiből. Úgy tűnik, hogy néhány szintet javult a társaságbéli megítélésed. - Gondolom, leginkább a hölgyek körében. Nem hiszem, hogy Lucindát különeösebben kedvelnék. Jack kuncogott. - Talán nem árt, ha tudod, hogy tegnap éjjel folyamatosan esett Lucinda háza fölött. Úgy hallottam, be is ázott a borospincéje. Fionának nem sikerült leküzdenie a nevethetnékjét. - Ó, Jack, ne mondd ezt! Elég rosszul érzem magam így is amiatt, hogy a fejére öntöttem egy egész váza vizet. - Nem olvadt el, vagy igen?

- Nem, Jack, de nem akartam, hogy ilyen módon meghurcolják a nevedet. - Édesem, házasok vagyunk. Bármerre mész is. Pillantásuk összetalálkozott. Fiona nem kapott levegőt; a szavaknak olyan mély volt a jelentésük, mert előrevetítették a jövőt, amiről mindketten tudták, hogy nem közös. A férfi elkomorult, és gyorsan felállt, mintha el akarna menekülni saját szavai és a lány elől. - Fiona, nem úgy értettem, hogy… - Tudom – mondta Fiona halvány mosollyal. – Ez csak egy mondás. – De végül is rólunk szól. Az óra egészet ütött, Fiona pedig felállt, és megfogta a kosarat. - Mennem kell. Megígértem a fivéreimnek, hogy lovagolni megyek velük a parkba, de még nem öltöztem fel. - Várj – mondta Jack, és odalépett hozzá, megfogta a kezét, és az ajkához emelte. – Kár, hogy ennyire sietsz. - Miért? Jack lehajolt, és a lány fülébe suttogott. - Nem hagyhatnánk a fivéreidet várakozni egy kicsit? Csak addig, amíg… Fiona lehunyta a szemét, térdei elgyengültek, és a férfihoz dőlt támasztékért. Jack elvette tőle a kosarat, és a mellettük lévő asztalra tette, és egy hatalmas székbe ült, Fionával az ölében. A lány egyik karjával átölelte a férfi nyakát, és szenvedélyesen megcsókolta, miközben a férfi kioldotta a nadrágját. Gyorsan kiszabadította a férfiasságát, és Fionának elakadt a lélegzete. Amikor ujjait a vastag hímtagra szorítva kezét óvatosan húzogatni kezdte rajta, Jack hátrabillent fejjel felnyögött. Ezen felbátorodva, gyorsabb mozdulatokba kezdett. Hüvejkujjával körbesimította a duzzadt makkot, amelynek tetején azonnal megjelent az izgalmi cseppecske. - Fiona – zihálta Jack, megszorítva a lány derekát. – Kérlek. A lány szíve a torkában dobogott, lélegzete szaggatottá vált, egész testében remegett. Ahogy egyre esdeklőbb volt a férfi hangja, annál izgatottabb lett. Minden porcikája a férfiért kiáltott. Jack megfogta Fiona fejét, és egy égetően szomjas csókra a szájához húzta. Istenem, mennyire kívánta a férfit! Azon nyomban! Eltolta a férfit, és felé fordult, a szék recsegett közös súlyuk alatt. A férfi keze felizgatta őt, és hamarosan szoknyáját felhúzva a férfi izmos combján ült, lovagló ülésben. Volt valami kéjes, valami felkorbácsoló abban, hogy ő volt fölül. Melle megfeszült, teste bizsergett, ahogy érezte maga alatt a férfi erekcióját, csak az alsóinge volt a testük között. Belendült, és a férfihoz dörzsölte magát, ahogy előre-hátra csúszkált rajta. Jack egyre jobban zihált, tekintete úgy csüggött a lányon, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon. Még mindig a férfi ölében mozogva, Fiona leengedte a haját, és a vastag fürtök a vállára omlottak. Jack egyre szorosabban fogta a derekát, és Fiona hirtelen még többet akart. Csókolni akarta a férfit, és érezni akarta a kezét a bőrén. Kioldotta a ruháját, és letolta a derekára. Melle, amelyet már csak a vékony ing takart, éppen Jack szája elé került. A férfi azonnal közelebb húzta őt, és száját forrón a lány mellére tapasztotta, nyelvével keményre nyalogatta a bimbókat, teljesen eláztatva és a mellére tapasztva az anyagot. Fiona zihált, feje hátrabillent, ahogy vonaglott a férfi által keltett kéj és vágy szorításában. A férfi csípője fáradhatatlanul mozgott alatta, aztán Fiona szoknyája alá nyúlt. Félrehúzta

az ingecskét, és ujjait őrjítően izgatóan a lány nedvességéhez érintette. Fiona, zihálva, két kézzel kapta fel a szoknyáját. Jack ujjai egyre erősebben izgatták, majd belécsusszantak. Minden mozdulat egyre fokozta izgalmát, egyre közelebb került az édes önkívülethez. Csípójét Jack ujjainak mozgásához igazította, amíg csak el nem borította a kéjes élvezet hulláma, és elgyengülve, a férfi nyakába borulva, a nevét suttogta. Érezte Jack férfiasságának kitartó keménységét, és bár még mindig lüktetett benne saját gyönyöre, alig várta, hogy magába fogadja a férfit. Kezét a férfi vállára tette, és az ölébe ült. Jacknek elakadt a lélegzete, amikor a lány visszacsúszva, befogadta őt a testébe. Mámorító érzés volt. Soha életében nem volt része szebb látványban, mint most, amikor látta Fiona arcán a gyönyört. Alig tudta türtőztetni magát. Annyira szűk volt, annyira forró, annyira az övé. Száját a lány mellére tapasztotta, légzése egyre szaggatotabbá, egyre hangosabbá vált. Fiona lassan előrecsúszott, aztán hátra, csírőjével körözve rajta. Jack a helyén maradt e csodálatos mozdulatok alatt. Egész testével arra a pontra koncentrált, ahol összekapcsolódtak, az érzésre, ahogy a lány mozgott rajta, ahogy csizmába bújtaott lába kéjesen a combjához dörzsölődött. Istenem, mennyire szerette a csizmába bújtatott lábait – bár korántsem annyira, mint amennyire odavolt a lány érintéséért, az érzésért, ahogy nedvesen vonaglott fölötte. Kéjesen nyögve, elakadt lélegzettel nézte, ahogy Fiona lovagol rajta. Soha nem volt érzékibb látványban része, mint amikor a lány hátradobta a fejét, és kimondta a nevét, miközben elélvezett. Fiona orgazmusa siettette az övét. Amikor ő is elélvezett, és a gyönyör hullámai mindkettejüket elárasztották, zihálásuk ritmusa összeért. Egy utolsó remegéssel, Fiona a férfira borult. Jack hallotta, hogy zakatol a szíve, amikor magához szorította a lányt. Sosem volt még nála erotiksabb, érzékibb nővel dolga. Fiona a férfi nyakába fúrta a fejét. Micsoda észveszejtő, eget rengető szeretkezés volt! A lány teste még reszketett a gyönyör utóhullámaitól. Majd vett egy mély lélegzetet, és felemelkedett. Jack visszadűlt a szék támlájára, mélységesen kielégült mosoly volt az arcán. - Kimerültem. - Én is. Fiona hirtelen rájött, hogy a Lucindával történt eset egy dolgot bebizonyított: ha nem vigyáz, az érzelmei hatalmasra nőnek, és éppúgy irányíthatatlanná válnak, mint a vihar, amelyet előidéz. A férfi által kiváltott érzelmi vihart sem tudja visszahívni. Minden alkalommal lerohanta őt, ahányszor a férfi csak ránézett. És ha egyszer gyermeke lesz, Jack el fog menni. Fiona felkelt a férfi öléből. Jack megpróbálta ott tartani őt. - Még ne. - Maradnék, ha lehetne, de meg kell mosakodnom, és át kell vennem a lovaglóruhámat. És tudod, a fivéreim nem fognak türelmesen várni. Ha nem találkozom velük gyorsan, el fognak jönni értem. Nem hiszem, hogy szeretnéd itt látni őket. - Nem. Mérges skótból elég nekem Hamish. Fiona mosolygott. - Arra gondoltam, elmegyek a Bond Streetre, miután lovagoltam a fivéreimmel, hogy szalagot keressek a főkötőre, amin dolgozom. A férfi szélesre tárta a karját. - Szabad vagy, mint a madár, kedves. Az volt. Semmi nem kötötte össze őket. Ördög tudja, miért, fesztelenül megjegyezte: - Valóban szabad vagyok. Még nem döntöttem el, milyen szórakozást válasszak

magamnak ma estére… talán egy játékbarlangot. Szóval, ne várj rám. Jack lesütötte a szemét. - Nem fogsz játékbarlangba menni. Fiona egyszerűen csak felvonta a szemöldökét. - Nem is tudod, milyen veszélyes helyek tudnak azok lenni. Tele van csirkefogókkal, tolvajokkal, és… - Olyan férfiakkal, mint te. Ha neked élég jók, akkor nekem is megfelelnek. Jack, tudom, hogy minnél többre értékeled a szabadságodat. Amikor Londonba érkeztünk, világosan megmondtad, hogy azt teszel, amit akarsz, és nem fogadsz el semmilyen kifogást tőlem. Jack zsebre vágta a kezét, hogy Fiona ne lássa, mennyire zaklatott. A lánynak igaza volt; ő maga mondta ezt, és éppolyan ostobaság volt, mint amilyennek most hangzott. - Fiona, én csak… - Nincs már miről beszélni, Jack. Azt teszel, ami tetszik, és én soha többé nem panaszkodom. Ez jó – vagy mégsem? A lány meghagyja a szabadságát, az életét; ez az, amit egész eddig akart. Elkomorodott. - És mi van veled? - Természetesen, én is oda megyek, ahová akarok. Meglepően vonzónak találom ennek a modern házasságnak a gondolatát. – Kezét az ajtókilincsre tette. – És most, bocsáss meg, de mennem kell, különben elkések. Miután Fiona mögött becsukódott az ajtó, Jack még hosszú ideig állt egy helyben, különböző érzelmek kavarogtak benne. Kétségtelen, hogy megnyerte a vitát, amelyről nem is merte remélni, hogy megnyerheti. Beletúrt a hajába, és vakon bámult az ablakon kifelé. Fiona folyamatosan összezavarja és meghökkenti. Amikor azt hiszi, hogy ismeri, azonnal meglepetést okoz. Mint az összetűzés Lucinával – aki nem valami szende szűz. Lucinda mesterkélt tehetetlenségének máza alatt, igazából rideg volt, és kemény. Jack először szórakoztatónak találta a nő érzéketlenségét, de aztán ez elmúlt. Fiona mindent megváltoztatott, nem számított, hogy ő hányszor akarta leállítani ezt. A lány megadta neki a szabadságát, de nem volt benne biztos, hogy nem veszített-e el közben valami mást. Csak annyit tudott, hogy egyszer csak Fiona elkezdett többet várni tőle, ő pedig rájött, hogy az ő addigi, tökéletes kis élete talán nem is volt olyan tökéletes. Vannak dolgok, amiket meg kellett volna tennie, olyanok is, amiket még meg kell tennie, amelyekkel eddig nem törődött. Mielőtt feleségül vette Fionát, sok tekintetben csak sodródott az életben. És ez már nem volt elég többé. - Uram? Jack megfordult. Devonsgate állt az ajtóban, konyakosüveggel a kezében. - Azért jöttem, hogy feltöltsem az asztalon lévő konyakosüveget. Zavarok? - Nem, nem. Jöjjön csak. A komornyik meghajolt, és az ablak előtt álló kis asztalhoz lépett. Jack nézte, amint Devonsgate feltöltötte az üveget, majd óvatosan megtörölgette a poharakat és a tálcát. - Devonsgate, mit gondol, jó gazda vagyok én? A komornyik arca szinte viccesen eltorzult, ahogy felszaladt a szemöldöke, még jobban kihangsúlyozva feje kerekségét. - Uram? - Jól hallotta. Jó gazda vagyok? És ne közhelyeket mondjon; az igazságot akarom hallani. Devonsgate kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd az ajtóhoz ment, és határozott mozdulattal becsukta. - Uram, ez egy bonyolult kérdés. Ön jó gazda… és ugyanakkor nem jó.

- Mit ért ez alatt? A komornyik óvatosan méregette Jacket. - Nos, ön bizonyosan nagylelkű a béreket illetően. Soha nem hallottam önt arra panaszkodni, hogy valakinek többet fizetne, mint amennyit megérdemel. Ez azért volt, mert Jacknek fogalma sem volt róla, hogy mennyit fizet a szolgáknak. - Továbbá – mondta elgondolkodva Devonsgate -, ön nagyon ritkán avatkozik bele a háztartás körüli munkákba. – A komornyik észrevette Jack zord pillantását, és sietve hozzátette: - Biztosíthatom, hogy a szolgálók nagyra értékelik ezt egy gazdában. - Azért nem avatkozom bele a személyzet dolgaiba, mert nem tudom, mit csinálnak. Ez aligha dicséretes tulajdonság. Devonsgate, hány inasunk van? - Tizenkettő. - Csak ennyi? - Igen, uram. - Nem tudtam. Mindannyian libériát hordanak, és olyan soknak látszanak, hogy én… Megrázta a fejét. – Aztán a bérek miatt azért nem panaszkodtam, mert nem tudtam, mennyi. Ki foglalkozik ezzel egyáltalán? - Mr. Troutman szokott, uram. - Az intézőm? Hetente kétszer szokott jönni, és nyaggat ezzel-azzal. Már elég régen nem láttam. - Azért, uram, mert ön elzavarta őt. Jack elkomorodott. - Mikor történt ez? - Két hónapja, uram. Ön akkor azt mondta, hogy belefáradt már abba, hogy mindig alá akar íratni önnel dolgokat. Akkor ön az egyik inassal kidobatta őt. Jack újra a hajába túrt. Fionának igaza van, hogy engedi őt a saját útját járni; sosem maradna meg egy ilyen felelőtlen férfi mellett. Az ablakhoz ment, és kinézett, zúgott a feje. Soha nem kellett aggódnia a vagyona miatt, mivel a nagy részét befektette; csak az volt a dolga, hogy elköltse a kamatokat, hozamokat. Mostanáig tökéletesen boldog volt, a maga szándékos tudatlanságában. - Devonsgate, más szemmel kezdem nézni magam, és nem tetszik, amit látok. - Túl szigorú magához, uram. A háztartás nagy része a ház úrnőjének irányítása alá szokott tartozni. És nekünk eddig nem volt úrnőnk. Jack elgondolkodva kihúzta magát. - Ez igaz. Lefogadom, hogy ahogy eddig vezettem a házat, az teljesen megszokott egy agglegénytől. Devonsgate nem válaszolt. Jack a férfi felé fordult. A komornyik megkockáztatott egy bocsánatkérő mosolyt. - Á, igen. Teljesen. Jack hunyorítva nézett rá. - Maga Berkshire grófjánál dolgozott, mielőtt az megnősült. A gróf tudta, hogy hány inas áll a szolgálatában? Devonsgate habozott. Jack szíve nagyot dobbant. - Tudta, igaz? - Igen, uram. - És tudta Berkshire, hogy mennyit fizet nekik? - Igen, uram. Ő és az intézője nagy figyelemmel kísérték ezt a kérdést. - Sosem kedveltem Berkshire-t. Fogadok, hogy az a gazember tudta az összes szolgája nevét.

- Szemmel tartotta az egész háztartást. Elég nagyvonalú férfi volt, születésnapi ajándékokat adott, meg ilyesmi. Az emeleti személyzetnek, karácsony előtt, még extra szabadnapot is engedélyezett. - Milyen átkozottul eszményi – sóhajtott Jack. – Devonsgate, itt az ideje, hogy rendbe tegyem a házamat. Kérem, értesítse Mr. Troutmant, hogy holnap délután várom, és ígérem, nem fogom kidobni a házból. - Igen, uram! – mondta Devonsgate ragyogva. - Jó. Ha ezzel végzett hozza ide nekem a háztartási kiadások könyvét, és egy listát a személyzetről, amelyben mindenkiről van egy leírás. - Leírás? - Igen. Magasság, hajszín, szem, és ilyesmik. Ha meg akarom tanulni az istenverte neveiket, szükségem lesz minden segítségre, amit csak kaphatok. - Igen, uram. Magam járok utána – mondta Devonsgate, és megköszörülte a torkát. – Uram, nem tehetek róla, de úgy érzem, ez egy jó lépés. Asszonyom el lesz ragadtatva. Jack elkomorult. - Nem miatta csinálom. Azért csinálja, mert ezt kell tennie, és ennek az égvilágon semmi más oka nincsen, a fene egye meg. Devonsgate meghajolt. - Természetesen. Nem akartam azt sugallni… - Kifelé menet, kérem, hozassa elő Lady Kincaid lovát. - Lovagolni megy? - Igen, a fivéreivel. Hamarosan itt lesznek. - Máris intézem – mondta, aztán az ajtó felé fordult, majd megállt. – Ó, igen. A szakácsnő kérdezi, hogy őladységével itthon óhajtanak-e vacsorázni ma este, mielőtt elmennek, vagy valahol máshol vacsoráznak? Hmm. Fiona tálcán nyújtotta neki a szabadságát. Csak annyit kellett tennie, hogy megrendeli a hintót, elmegy, és ahány helyen csak tudja, mértéktelenül leigya magát, szórja a pénzét, és olyan nőkkel flörtöljön, akiknek több a haja, mint az esze. Győzelme most mégis furcsán értéktelennek tűnt, szinte kiábrándító volt. Különben is, a múlt éjjeli, Lucindával történt összetűzés miatt, talán jó ötletnek tűnik egy időre távol maradni a pletykáktól. Ha otthon marad, arra is lesz ideje, hogy ellenállhatatlan okot találjon arra, ami eltántorítja Fionát attól, hogy nélküle akarjon szórakozni esténként. Jack bólintott. - Mondja meg a szakácsnőnek, hogy Lady Kincaid és én ma este itthon vacsorázunk. - Igen, uram. Tehetek még valamit önért? - Nem. Ennyi egyelőre elég lesz. Talán kicsit különlegesebbé tehetné az estét. Szerezhetne virágokat a kertből. És talán valamilyen ajándékot. Fionát talán nem ő maga választotta feleségnek, de mégiscsak ő lesz a gyermeke anyja. Ez mindenképpen elismerésre méltó. Tekintete arra a székre esett, amelyen az imént szeretkeztek, és elmosolyodott. Talán vehetne neki egy új alsóinget, egy olyan finom anyagból készült, átlátszót. Persze egy ilyen ing nagyon finom holmi, és könnyen elszakadhat. Megborzongott a gondolatra, hogy leszakítja Fionáról az inget, aztán belefeledkezik a lány puha ölelésébe. Talán ha jól forgatja a lapjait, talán rá tudja venni Fionát, hogy felvegye az egyik ilyen új inget, és… egy pár csizmát. Jack az órára nézett. Ha oda akar érni az üzletekbe, és vissza akar térni Fiona előtt, azonnal indulnia kell. Vigyorogva a csengőért nyúlt. Emlékezetes éjszaka lesz.

Tizenötödik fejezet Ah, leányok, legyetek biztosak abban, hogy határozott, gyors és jó döntéseket hoztok! Akik nem tudják, mit akarnak, azt kapják, amit megérdemelnek. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Fiona megállt az előcsarnokban, a tükör előtt, és hetykén, kicsit ferdén, a fejére tette lovaglókalapját. Egy hosszú strucctoll billegett a karimája felett. Új, zöld lovaglóruhája úgy állt rajta, mintaha ráöntötték volna; egyszerűsége illet alacsonyságához és kerekded formáihoz. Gregor és Dougal utálni fogják ezt a ruhát, biztos volt benne. Vigyorogva felhúzta a kesztyűjét, majd rámosolygott Johnra, az inasra, aki szép napot kívánva kinyitotta előtte az ajtót. Gregor és Dougal, lovaikat kantárszáron tartva, a sétány végéné várakoztak. Divatosan voltak öltözve, egyszerű dísztűvel tűzték meg kravátlijukat, csizmáik ragyogtak. Londoni tartózkodásuk sok tekintetben jót tett nekik, de még meglepőbb, hogy Londonnak milyen jót tett, hogy itt vannak. Különösen Gregor. Bár a szőke és sötét szemű Dougal köztiszteletnek örvendett, mégis, a legtöbb női sóhajt, sötéten angyali kinézetével és ábrándos tekintetével, Gregor söpörte be. Fiona még azt is hallotta, ahogy egy asszony azt mondta, ha nem lenne rajta az a forradás, olyan lenne, mint a British Múzeum Apolló-szobra, és az már túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Gregor egy fának támaszkodott, lova kantárszárát a karjára vetette. Szemébe húzott kalapjának karimája árnyékot vetett az arcán lévő sebhelyre. Dougal mellette állt, magasan és szőkén, huncut fény villódzott a szemében. - Na, végre! – mondta Gregor, és könnyedén ellökte magát a fától. - Bocsánat, hogy ilyen sokat késtem. Jackkel beszélgettem, és elvesztettem az időérzékemet – mondta Fiona, és kezét a szeme fölé emelve azt kémlelte, hozza-e már a fiú a lovat. Gregor felhúzta az egyik szemöldökét. - Valami baj van? - Nem – mondta Fiona egy kicsit túl gyorsan. Dougal elkomorodott. - Mit művelt megint az a gazember? Mosolygott, megdobogtatta Fiona szívét, úgy megszeretgette őt, hogy utána alig bírt járni, és ő a világ legkonokabb férfija… - Nem csinált semmit. Tényleg – válaszolta Fiona, miközben felhúzta a kesztyűjét. – Apropó, szükségem van a tanácsotokra. - Mivel kapcsolatban? – kérdezte Gregor óvatosan. - Jackkel. Dougal a fivérére mutatott. - Ehhez te értesz. - Én? Mit tudok én a kapcsolatokról? Az enyémek sosem tartanak tovább három hétnél. - Azért, mert elveszíted az érdeklődésed, mihelyst megdugtad őket.

Gregor rádörrent a testvérére. - A nővérünknek nem kellene ilyesmi beszédet hallania. Dougal elvörösödött. - Sajnálom, nem gondolkodtam. Fiona közbevágott. - Gregor, neked voltak már kapcsolataid. Évekig együtt voltál Venetia Oglivie-vel. A férfi felháborodva nézett rá. - Venetiával ötéves korunk óta ismerjük egymást. Az nem olyan kapcsolat, ami feljogosítana engem arra, hogy tanácsot adjak neked a házasságoddal kapcsolatban. Dougal az állát vakargatta. - Mindig azt gondoltam, hogy Venetiával összeházasodtok. - Ő nem nekem való nő – mondta Gregor, ellenséges pillantást küldve Dougal felé. - Szerintem bájos – vetette közbe Fiona. – Intelligens, vicces és kulturált… Igazad van nem neked való. - Befejezted? – kérdezte Gregor. - Molett – mondta Dougal. – Ez az igaz oka, hogy nem kívánja őt, Gregort a kis mellű nők nyűgözik le. – Dougal felbukott, amikor Gregor meglökte. – Ez az igazság! Ott az a Tratham nevű csibe is, olyan lapos, mint egy deszka. - Nyílvánvalóan nem így gondoltad, amikor te járkáltál utána. Dougal vállat vont. - Azért, mert elkápráztatott az arca. Amikor nagy nehezen levettem róla a tekintetem, nem sok időt szántam a többi részének. Vagy azok hiányának. Gregor önelégülten mosolygott. - Még csak nem is láttad meztelenül. Mindene megvan, amire szüksége van a… - Elnézést – mondta Fiona kissé éles hangon -, de eredendően rólam beszéltünk. Gregor kuncogott. - Sajnálom, kislány. Persze, segítünk neked, ahogy csak tudunk. - Itt a lovad – szólalt meg Dougal, amint az inas megjelent a lóval. – Vezessük őket kantáron az utca végéit, és ezt a beszélgetést a szolgáktól távolabb fejezzük be. Fiona kicsit nyugtalanul nézett új lovaglócsizmájára. Remélte, hogy nem lesz túl nehéz járni benne. Átengedte Dougalnak Ophelia kantárszárát, és kisétáltak a szolgák hallótávolságából. A Grosvenor Street széles, árnyékos fasor volt, kétoldalt gyönyörű házakkal. Virágok mindenhol, és az utóbbi esőzések üde zöld külsőt adtak a helynek. Amint elég messze voltak a Kincaid-háztól, Fiona a fivéreire nézett. - Férfivéleményre van szükségem. Házasságom Kincaiddel kicsit bonyolultabb, mint gondoltam. Van néhány dolog, amiben nem értünk egyet, és… - Szeretnéd megváltoztatni a gondolkodását valamivel kapcsolatban – fejezte be Gregor. - Honnan tudtad? - Megfigyeltem, hogy a nők gyakran éreznek vágyat arra, hogy megváltoztassák a férfiakat, pláne azt, akit szeretnek. - Ezt én is megfigyeltem. – Dougal elkomorult. – Ami furcsa, ha meggondolod. Mert ha nem tetszik úgy az a férfi, ahogy van, akkor minek kötötted hozzá az életedet? Gregor Fionára nézett. - Talán te tudod a választ erre a kérdésre? - Én? Nem találom a módját, hogy visszatartsam Jacket attól, hogy esténként játékbarlangokba járjon. Úgy érzi, mivel nem saját választása volt, hogy feleségül vegyen, ugyanúgy kell élnie, mint azelőtt. Dougal megvonta a vállát. - Ez számomra ésszerűen hangzik.

Fiona egy pillanatig nézte a férfit. - Annak, igaz? Feltételezem, hogy a feleséged egyetlen szóval sem kárhoztatnád, ha hajnalig tartó kimaradás, ivás és kártyázás, meg miegymás tarozna a szokásai közé? Dougal összevonta a szemöldökét. - Soha nem engedném meg! Nos, ha belegondolok… - Dougal összekapta magát, és félénken Fionára nézett. – Megértelek. - Úgy? És mit tennél? Dougal Gregorra nézett, aki elgondolkodva járkált. - Nos? – kérdezte Fiona. Gregor bólintott. - Tudom, mit kell tenned. Hála istennek! Már kezdte azt gondolni, hiba volt erről a fivéreit kérdezni. - Azt hiszem, sokkolnod kell őt, meg kell lepned, olyat tenni, amire nem számít. A férfiak szeretik a kiszámíthatatlan nőket. Fiona pislogva bámult Dougalra, aki éppoly hitetlenkedve nézett, mint ő. - Gregor nem vagyok biztos benne, hogy… au! – mondta Dougal, miközben egyik lábát felkapta. – Az ördögbe, Gregor! Ez a lábam volt! - Rád léptem? – kérdezte Gregor. – Sajnálom. Dougal lehajolt, hogy megvizsgálja a csizmáját. - Tönkretetted a csizmám fényét is. - Tessék – mondta Gregor, és odadobta a zsebkendőjét Dougalnak, aki elkapta azt a szabad kezével. – Amíg újra kifényesíted, addig Fionával folytatjuk a beszélgetésünket. Gregor a karjába fűzte Fiona karját, és továbbsétáltak az utcán. - Fiona, provokálnod kell Kincaidet, rá kell venned, hogy a te szemeddel kezdje látni a dolgokat. - De mérges lesz. - Ne törődj vele. Illetve, ne törődj Jackkel. Nem számít, mennyire lesz mérges, csak tedd, amit jónak látsz. Idővel majd magához tér. Fiona ránézett, zöld szeme vágyakozva csillogott. - Tényleg azt hiszed, ez működik majd? A férfi megpaskolta Fiona kezét. - Próbáld ki! Lássuk, igazam volt-e. A lány mosolygott. - Köszönöm, Gregor. Tudtam, hogy számíthatok rád. Amikor Dougal utolérte őket, nyeregbe szálltak, és ellovagoltak a park irányába. A kék égről nyájasan sütött rájuk a nap.

Nem sokkal később Dougal és Gregor már a White’s klubban ültek, és kóstolgatták a legjobb férfiklub napi ajánlatát. Egy üveg konyak volt előttük, egy tálca kenyér és sajt. Gregor az asztalra csapta a poharát. - Azt hiszem, nagyon jól csináltam. Egyetlen férfi sem szereti, ha uralkodik fölötte az asszony, és Fiona épp ebbe az irányba halad. Dougal bólintott. - Kardos menyecske. Kincaid békés napjai meg vannak számlálva. Fiona provokálni fogja minden lépését. - És ezt is kell tennie, ha van esze. - Nők – sóhajtott Dougal -, nincs bennük értelem. - Egyikben sem. Vegyük például azt a nevetséges tervét, hogy feleségül megy Kincaidhez.

Merő ostobaság. Dougal rosszkedvűen bólintott, miközben a poharával játszott. - Sikerült megállítania a viszályt. - Igen, de Fiona és Kincaid idegenné váltak számunkra, nem akarjuk családi ebédeken látni őket, egész hátralévő életünkben. Dougal megértette. - Erre nem is gondoltam – mondta, és fogott egy másik italt. – Kár, hogy Alexander azt mondja, egy ujjal sem érhetünk a Kincaidekhez. - Igen. Azzal fenyegetett meg, hogy egész hátralévő életünkben villámokat szór a fejünkre, ha csak gondolni is merünk erre – morgott Gregor. – Kicsinyes zsarnok. Dougal elgondolkodva nézett. - Fiona talán Callumnek fogja elnevezni a gyermeket. Az jobb lenne, mint bármilyen bosszú. Ez a gondolat nagyon tetszett Gregornak, egész addig, amíg egy másik eszébe nem jutott. - Mi van, ha lány? - Callumnia. - Úgy hangzik, mint valami gyomorbaj. - Callia? - Hm. Esetleg. Egy pillanatig csendben maradtak, tovább elmélkedve a két család összefonódásán. Dougal öntött még egy kis konyakot a poharába. - Gregor, szerinted Fiona áldozatnak tekinti a tettét? Ugyan nem beszéltek erről gyakran, de az átok folyamatosan az eszükben volt. Gregor elkapta Dougal reménykedő pillantását, és megvonta a vállát. - Lehet. Tiszta szívvel végrehajtott áldozat volt. Ezt követeli meg az átok. - Ez igaz. Az átok arról nem szól, hogy a véghezvitt tettnek sikeresnek is kell lennie. - Igen. Csak mindnyájunknak erőfeszítéseket kell tennie. Dougal elkomorodott. - Gregor, talán nem kellett volna ilyen rossz tanácsot adnod Fionának. Még valami olyat tesz Kincaid ellenében, ami nem biztonságos. Gregor összevonta a szemöldökét, és átcsúsztatta az üres poharat az asztalon. - Fiona nem bolond, Dougal. - Nem, de megvan a maga temperamentuma, mint minden MacLeannek. Elmondhatatlan, hogy mire képes, ha feldühítik. Kérdezd meg Lucinda Featheringtont. - A pokolba, Dougal. Te minden jó ötletemnek megkondítod a lélekharangot? - Legalább tudom, mire vagyok jó – vágott vissza Dougal. – Ellentétben veled, aki azt gondolod, hogy valamiféle herceg vagy! - Ez nem így van, de nem panaszkodnék, ha az lennék. – Gregor a borostyánszín pohár mélyére nézett. – Bármi is történik, Fiona meg fogja találni a helyes utat. - És ha mégsem? - Akkor csak rajtunk múlik, hogy megtalálja.

Tizenhatodik fejezet Csak egyszer találkoztam a legutóbbi MacLean urasággal. Nagyon régen volt, csak akkora lehettem, mint ti most. Persze nem sokra emlékszem, de a szemére igen. Zöld volt, olyan sötét, mint egy mély folyó fenekén a moha. Gyakran gondoltam arra, hogy elveszhetsz egy ilyen tekintetben. Úgy elveszhetsz benne, hogy sosem találsz vissza magadhoz. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Bízom benne, hogy kellemes volt a lovaglás, asszonyom – sietett elő Devonsgate, hogy elvegye Fiona kalapját. - Pompás volt – felelte Fiona, miközben lehúzta a kesztyűjét, és átadta azt is a férfinak. – Lovagolnom kellene, minden nap. - Csodálatos ötlet, asszonyom, feltéve, hogy nem esik. - Ma csodás idő volt. - Kitűnő volt, asszonyom, bár nemrég… - a komornyik kinézett az ablakon, hogy megbizonyosodjon róla, hogy a nap még látható. Elégedetten bólintott. – Jócskán kikaptuk a részünket egy váratlan viharból. Talán vihetne majd magával esernyőt legközelebb, hasonló esetre. Egy hirtelen vihar eléggé – bocsásson meg a kifejezésért – megrázó lehet odakint. Fiona, már a lépcsőn felfelé menet, gondolkodás nélkül válaszolt. - Sajnálom. A döbbent csend miatt lelassította lépteit, és visszanézett válla fölött a komornyikra. Devonsgate elkomorodott. - Asszonyom, nem állt szándékomban önt hibáztatni. Az időjárás egyszerűen kifürkészhetetlen. Fiona megállt a lépcsőfordulóban. - Tudom. Csak úgy értettem… - Ó, egek. Hogy fog most ebből kikeveredni? – Úgy értettem, sajnálom, ha úgy érezte, meg kell óvnia a hirtelen támadt viharoktól. Skóciában rengetegszer van részünk ilyenekben, nem furcsa számomra. - Valóban, asszonyom, hallottam róla, hogy így van. - Ó, igen. Nagyon, nagyon sokféle időjárásunk van. – Kedvesen a komornyikra mosolygott. – Talán utánam jött ide, Londonba. - Akkor csak azt kívánhatjuk, hogy gyorsan találjon vissza Skóciába – mondta Devonsgate. – Küldessek fel egy fürdőt, asszonyom? - Nem, köszönöm. Talán később. – Épp meg akart fordulni, de közben megállt. – Devonsgate, vannak magának fivérei? - Nekem, asszonyom? – lepődött meg a kérdésen a komornyik. – Hát igen, három. - Idősebben magánál? - Igen, asszonyom. Egy kicsit. - Kért tőlük valaha tanácsot, és kapott válaszképpen üresfejű locsogást? Devonsgate ajka megrándult. - Igen, asszonyom. Néhány éve meglátogattam az idősebb bátyámat, és szerencsétlenségemre, fájni kezdett a fülem. A bátyám azt mondta, a legjobb módja, hogy megszabaduljak a fájdalomtól, ha sült fokhagymát dugok a fülembe.

- Ó, egek! És megtette? - Igen, asszonyom. Akkoriban mindent kipróbáltam. - És használt? - Cseppet sem. Másnap azt mondta, hogy a gyógyszer csak lovakon segít. A legrosszabb az volt, hogy hiába távolítottam el a fokhagymát, már annyira beleitta magát a bőrömbe, hogy napokba telt, mire mások közelébe merészkedhettem anélkül, hogy a szaggal elüldöztem volna őket. Még az orvos is alig akart megvizsgálni. De szerencsém volt, a fülfájás magától elmúlt. - Végül is, a bátyja megpróbált segíteni magán. - Nem vagyok tökéletesen meggyőződve róla – felelte Devonsgate sötét pillantással. – Azt hiszem, Robert csak meg akarta törni a büszkeségem, hogy aztán legyen mit mesélnie a többi fivéremnek. Fiona nevetett. - Az én fivéreim soha nem követtek el semmilyen gonoszságot ellenem, bár ma megkérdeztem a véleményüket valamiről, és nevetséges tanácsot adtak. Azt remélik, követni fogom, és bolondot csinálok magamból. - Örömmel látom, hogy nem ment lépre, asszonyom. - Ha az ember egyedüli nő egy férfiakkal zsúfolt házban, akkor gyorsan tanul. – Megrázta a fejét, és szegény Dougal lábujjára gondolt. Dougalnak sokkal figyelmesebbnek kellett volna lennie, amikor Gregor megpróbálta félrevezetni őt. - Devonsgate, hol van őméltósága? - Amíg ön lovagolni volt, őlordsága távozott, de nem tudom, hová ment. – Devonsgate felvidulva folytatta. – A számlák iránt érdeklődött, és azt mondta, ma este nem szándékozik elmenni itthonról. - Sehová? - Nem, asszonyom. Jack megadta magát! Fiona elmosolyodott, tetőtől talpig öröm járta át a testét. - Köszönöm, Devonsgate. Azt hiszem, veszek egy fürdőt. - Igen, asszonyom. Vihetek fel önnek teát? - Igen, a fürdő után legyen szíves. Fiona megköszönte, majd a szobája felé vette az irányt. Sokkal jobban tudott mindent annál, mint hogy a testvéreitől kérjen tanácsot, de ki mástól kérhetett volna? Számtalan kedves hölggyel találkozott már, akikkel szívesen összebarátkozott volna, de eddig egyikkel sem töltött annyi időt, hogy elég közel kerülhettek volna egymáshoz. Talán majd néhány hónap múlva. De nem. A hasára tette a kezét. Ha esetleg még mindig nem várandós, nemsokára az lesz. Levetette a kabátját, és egy székre tette. Szinte biztos volt benne, hogy fia születik majd. Egy sötétvörös hajú, ragyogó kék szemű kisfiú. Milyen lesz vajon az élet a gyermekük születése után? Ő talán visszatér Skóciába; manapság egyáltalán nem szokatlan, hogy házaspárok külön éljenek, sokan még kényelmesnek is találják ezt az életformát. Fiona nem volt annyira biztos benne, hogy ő is így gondolná. Hiányozna neki Kincaid háza a csodálatos, vastag szőnyegekkel, a nehéz bársonyfüggönyökkel. De leginkább Jack hiányozna neki. Hiányozna neki a reggeli közös ébredés. Hiányozna neki a férfi érintése, a közösen átélt szenvedély. Hogy elsőként Jack mosolya köszöntse reggel, és az, ahogy a férfi hozzásimul, amikor ő ébred fel előbb. Hirtelen mindez olyan törékenynek és annyira értékesnek tűnt. Fiona felsóhajtott. Ha továbbra is ezen gondolkodik, ki fog törni rajta a migrén. Önkéntelenül is átérezte, milyen sok tekintetben megváltozott az élete. Először azt gondolta, elégedett lesz azzal, ha visszatér az előző életébe. Mindig azt gondolta, hogy a hegyekben

lévő otthona az, amire valaha is szüksége lesz. Most már nem volt annyira biztos ebben. Gyermekük lesz, és ez már valami. Azelőtt, amikor arra gondolt, hogy egyszer majd anya lesz, három, négy, akár öt gyermeket is látott maga körül. Szeretett nagy családban élni, és mindig is úgy gondolta, hogy neki is nagy, zajos, nyüzsgő családja lesz. Az egy dolog, hogy pillanatnyi kétségbeesésében valaki feláldozza a jövőjét. Egész más dolog csak csendben ülni, és egy csomó lehangoló változással szembenézni az ember jövőjével kapcsolatban, amikor elmúlt a kétségbeesés. Fiona felsóhajtott. Nyomott hangulatba került. Vannak dolgok, amire jobb nem is gondolni. Pillanatnyilag sokkal több oka van örülni – nem kevésbé éppen amiatt, hogy Jack belátta kapcsolatuk tiszteletreméltóságát. Erre kell összpontosítania, és ennek kell örülnie. Kopogtak az ajtón, ami azt jelentette, hogy megérkezett a szobalány, aki segítségére lesz Fionának a vetkőzésben, és aki hozott egy köntöst arra az időre, amíg elkészül a fürdő. Egy órával később a kád megtelt, és Fiona már alig várta, hogy végre belemerülhessen. Elküldte a lányt, és belecsusszant az illatosan gőzölgő vízbe. Most jobbra fordul majd a Jackkel közös élete. Talán ez a lépés közelebb hozza őket egymáshoz, és talán… Nem. Jobb, ha nem gondol arra. Mégis, kis reménysugár járta át a testét, és lágyan elmosolyodott. Korábbi lehangoltsága elillant. Így talált rá Jack, amikor csomaggal a kezében, halkan benyitott a szobába. Ragyogó napsugár világította meg a lány körül gomolygó gőzt, bőre hihetetlenül csillogott. A lány kedvesen mosolygott, dudorászva mosta egyik lábát, amelynek gömbölyősége szinte reszketett a férfi érintéséért. Ragyogó szemmel, boldogan mosolygott. Valahogy Jack is azonnal mosolyogni kezdett. Aztán ráébredt, hogy ott áll az ajtóban, bámul, mint egy megigézett kamasz, kezében a csomaggal. Felcsigázva a Fionának vett ajándéktól, belépett, és becsukta maga mögött az ajtót, a hang visszahangzott a szobában. Fiona riadtan felugrott, a víz kiloccsant a földre, vizes kezével a kád szélére támaszkodott. Aztán egy loccsanással visszahuppant a vízbe, és kezével, lábával vadul hadonászva, elmerült a vízben. - Fiona! – Jack egy pillanat alatt mellette termett, és ülő helyzetbe segítette. A lány kiköpködte szájából a vizet, csuromvizes haja az arcába hullott. - Te jó ég, úgy megijesztettél – mondta Jack. – Még jó, hogy itt voltam, megfulladhattál volna. A lány kisimította arcából a haját, és ragyogó zöld szemével a férfira nézett. - Nem csúsztam volna el, ha nem ijesztettél volna meg! - Én csak becsuktam az… - Hirtelen meglátta, ahogy a takaros kis csomag belecsúszik a vízbe, és egy pillanat alatt elsüllyed. Átkozódva kihalászta, és tartotta, amíg csak ömlött belőle az víz. – Ó, kárhozat! - Mi az? Jack kibontotta a csomagot, a papír elszakadt, és a kezére tapadt. - Egy ajándék – mondta mogorván. Nos, ennyit Fiona megörvendeztetésének tervéről. Szokatlan gondolat volt ez a számára. Ó, adott ő már ajándékot a szeretőinek, mert elvárták tőle. De ez volt az első alkalom, hogy azért akart megajándékozni egy nőt, hogy lássa a mosolyát. Remélte, hogy a két izgalmas ingecske nem ment tönkre. - Ajándék? Kinek? - Neked! Ki másnak? - Ajándékot vettél nekem? – Úgy tűnt, mintha el sem tudná hinni. – De… miért? Jack megdöbbent, nem ezt a reakciót várta. El akarta kápráztatni, fel akarta izgatni a lányt, jó benyomást akart szerezni. Fiona kicsit felemelkedett, megpróbálta megnézni a csomagot. - Mi van benne?

Ahogy felemelkedett, melle a víz felszínére emelkedett, mellbimbói kihegyesedtek. Jacknek hirtelen elakadt a lélegzete, és kényszerítenie kellett magát, hogy újra a csomagra tudjon összpontosítani. - Attól függetlenül, hogy esőt tudsz fakasztani, eléggé úgy tűnik, mintha nem éreznéd jól magad a vízben. - Ne törődj vele. Meg akarom kapni az ajándékomat – mondta a lány, és a kád szélére evickélve nyújtózkodni kezdett a csomagért. Jack feljebb tartotta, és élvezetettel nézte, ahogy a víz lecsorgott a lány vállán és a mellén. - Még nem. Fiona visszaült, és duzzogva folytatta. - Nem szép dolog, hogy veszel nekem valamit, aztán pedig kínozol vele. Jack a földre tette a csomagot. - Meg akarom szárítani őket, mielőtt odaadom. - Őket? Több is van? - Igen. - Hm, akkor biztos nem valami ennivaló, ha meg lehet szárítani. – Kihajolt a kád szélén, és nézte a csomagot a tűz fényében. – Azt hiszem, felismerem ezt a csomagolást. Ez valami ruhadarab? - Nem árulok el semmit róla. Ki kell várnod a sorod – mondta, miközben egy széket húzott a kád széle mellé, leült, és kinyújtotta maga előtt a lábát. Fiona elpirult. - Nem gondolhatod komolyan, hogy ideülsz, és nézed, amint fürdök. - Nem – felelte a férfi, élvezettel legeltetve a szemét a lányon. – Arra készülök, hogy itt ülök, és csodállak. Ez teljesen más dolog. - Úgy tűnik, mintha néznél. - Hadd mutassam meg, milyen az, amikor csak nézek. – Kissé balra fordult. – Látod? Ez a nézés. És ez – folytatta újra hátradőlve – a csodálás. Fiona kelletlenül elmosolyodott. - Nagyon vicces, uram. – Előrehajolt, haját a vízbe mártotta, majd hátrasimította, arca határozottan megkönnyebbült. – Már úgyis majdnem kész vagyok. Bár Jack már százszor látta Fionát, ezerszer tartotta a karjában, és arca minden pontját végigcsókolta, de még soha nem csodálta meg a lány orcája ívét, szemöldöke vonalát. - Hogy vannak a fivéreid? - Civakodnak, mint általában – válaszolta a lány, végighúzva a mosdókendőt a vállán. - Nem élvezted a lovaglást? - Mindig élvezem a lovaglást, még ha a társaság nem is a lejobb – felelte, miközben kicsavarta a mosdókendőt, és a kád szélére tette. – A törölközőmet, kérlek. Jack csalódottan sóhajtva felállt, és felvette a törölközőt az asztalról. Ahelyett, hogy a lány kezébe adta volna, széttárta, és várta, hogy a lány kiszálljon a kádból. Fiona elrejtette mosolyát. Férje nagyon szerette a testiséget, és Fionának ez tetszett. A kádból kilépve rögtön Jack ölelő karjaiba került. - Engedd meg – dörmögte Jack, miközben lejjebb csúsztatta a lány testén a vastag törölközőt. Fiona élvezettel fogadta a férfi érintését. Olyan csodálatos férfi. Ajándékot hozott neki, megértette a viselkedésével kapcsolatos kívánnivalókat, és változtatott, most pedig olyan gyengéden érinti őt, ami mindkettejüket boldoggá teszi. - Tessék. A hajadon kívül mindenhol megtöröltelek. - A tűzhöz akartam ülni, ott kifésülni, és megvárni, amíg megszárad. A férfi körbefogta Fionát a törölközővel, és behajtotta egy helyen a szélét. - Átlátok a terveden; azon mesterkedsz, hogy egyre közelebb került ahhoz a csomaghoz.

- Én? – Szemérmesen lesütötte a szempilláit. – Adnál legalább egy kis támpontot? - Nem – válaszolta, és leült a tűzhöz, várt, amíg a lány is leült a szemben lévő székre, és elkezdte fésülni a haját. Fiona érezte, hogy a szíve repes az örömtől. - Jack, nagyon köszönöm. - Csak egy kis ajándék – legyintett Jack. - Nem az ajándékra gondolok, bár az is nagyon kedves dolog. A férfi zavarodottan nézett. - Akkor mire gondolsz? - Devonsgate azt mondta, itthon maradunk. A férfi még mindig értetlenül nézett. - Igen, ma este. A lány elcsendesedett. - Tessék? - Arra gondoltam, ma itthon maradunk. - Csak ma este? A férfi elkomorodott. - Biztos vagyok benne, hogy más estéken is fogunk még itthon maradni. Miért? Fiona szíve elszorult. - Akkor nem gondoltad meg magad? Még mindig úgy érzed, hogy helyénvaló dolog játékbarlangról játékbarlangra járnod, engem pedig itthon hagynod? A férfi zavarba jött. - Mi köze van ennek a… Fiona, azt hittem, örülsz az ajándéknak. A lány felállt, és oda ment, ahol a fürdőköpenyét hagyta, ledobta a törölközőt a földre, és felkapta a köpenyt. - Nem veheted meg a beleegyezésemet egy ajándékkal. - Nem is akartam. Nem gondoltam, hogy egy ajándék bármit is kárpótolna, bár azt sem gondoltam, hogy te… Fiona, ne csináld ezt! A lány szorosabbra húzta magán a köpenyt. - Nem csinálok semmit, uram. Tökéletesen világosan fejezted ki magad. – A csengőzsinórhoz lépett, és határozottan megrántotta. - Fiona… A lány Jack felé lökte lábával a vizes ajándékot. - Ezt is megtarthatod. Jobban szeretnék inkább semmit sem kapni attól a férfitól, akit érdekelnek az aggályaim, mint megkapni a világ összes ajándékát egy olyan férfitól, aki úgy gondolja, fontosabbak az ő szórakozásai, mint az én érzéseim. Jacket elkapta a düh. Felállt. - Visszavonulok a könyvtárba. Ha képes leszel higgadtan beszélgetni, ott leszek. - Torkig vagyok a beszélgetéssel – mondta Fiona, keserűen küzdve butasága miatt érzett csalódottságával. – Te nem akarsz ehhez a kapcsolathoz semmit hozzátenni magadból, és már torkig vagyok azzal, hogy többet reméljek. Egy pillanatig Jack úgy érezte, el akarja mondani a lánynak, hogy ezzel éppen egy darabot akart adni magából. De, sajnos, nem tudta, hogyan. Tizenhat éves kora óta egyedül élt, és nem tudta, hogyan ossza meg életét valaki mással úgy, hogy közben ne veszítse el magát. Lehet, hogy ő egyszerűen nem is képes ilyen szoros kapcsolatra. Talán így működnek ezek a dolgok. - Nem tudom, mit mondjak, Fiona. Soha nem vezettelek félre. - Valóban nem – válaszolta a lány elcsukló hangon, és Jack egy szörnyű pillanatig úgy érezte, Fiona sírva fakad. A lány azonban kihúzta magát, és egyszerűen folytatta. – Megtanultam a leckét. Nem reménykedem többet. Visszakapod az életed; nem akarok részt

venni benne. Amint várandós leszek, elmegyek. Jack keze ökölbe szorult, mellkasát majd szétfeszítette a düh, és még valami más is. - Rendben van, asszonyom. Ha valóban így akarja. Fiona felvetette állát, szemében visszafojtott könnyek csillogtak. - Igen. Erre nem volt mit mondani. Jack a fogát csikorgatva sarkon fordult és távozott, becsapva maga mögött az ajtót.

Tizenhetedik fejezet Vannak, akik azt mondják, a varázslat az, ami összeköti a férfit önnön természetével, és fűzi össze olyan szorosan, amiért nem lehet szétválasztani a kettőt. Szerintem a szerelem az, ami igazi természetéhez láncol egy férfit, semmi más. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Jack nézte a papírt. Devonsgate listát készített mind a tizenkét inasról: John, Mark, Luke, Thomas… Az ördögbe, hát nem felvette a komornyik az összes apostolt?! Az asztalára dobta a listát, felállt és kinyújtózkodott, ahogy az óra kilencet ütött. Veszekedésük óta folyamatosan a könyvtárszobában dolgozott. Ha nyomorultul akarja érezni magát, folytathatja későb, tele gyomorral. Nézte az asztalán heverő rengeteg papírt. Mr. Thomas annyira el volt ragadtatva attól, hogy Jack át akarja nézni a birtok dolgait, hogy küldött egy irattartónyi anyagot, és kérte Jacket, hogy a megbeszélt találkozójukig nézze át mindet. Jack örült, hogy belevetheti magát valamibe a veszekedég után. Bár nehéz volt a részletekre és a számokra koncentrálni, mégis kitartóan ült a papírok fölött. Fiona volt a legkonokabb nő, akivel valaha találkozott. Ha egyszer eldöntött valamit, képtelen volt visszakozni. Valami olyasmit akart Jacktől, ami távol állt a férfitól: otthon ülő férfit akart faragni belőle. Olyan férfit, aki odaadóan szereti a feleségét és a gyermekeit. De ő nem az a fajta férfi volt, és soha nem is lesz olyan, és Fionának csak el kellene fogadnia ezt. Akkor miért érzi magát mégis rosszul, annak ellenére, hogy igaza van? Betolta a széket, és a kandallóhoz lépett, felszítani a tüzet. Nem téved, a pokolba is! Fiona erőltette rá ezt a házasságot – arra a férfira, aki volt. Ezért a lánynak kell elfogadnia, hogy neki eddig nem voltak kötelezettségei. Ez a gyötrelem csupán a szörnyű vita miatt van – senki szem szereti, ha feldúlják a nyugalmát. Le merte volna fogadni, hogy Fiona éppen olyan rosszul érzi magát, mint ő. Erre a gondolatra az ajtó felé pillantott. Talán beszélnie kéne vele. Eszébe jutott a lány tekintete, sóhajtott, és megdörzsölte a nyakát. Talán több időt kell adnia Fionának, hogy lecsillapodjon. De mi van, ha odafent sír? Mi van, ha a világ legridegebb, legérzéketlenebb férfijának tartja őt? Mi van, ha… Az ördögbe, mi a baj vele?! Kelletlenül visszarakta a piszkavasat a tartóra. Az aranyozott bronzóra finom kis kongásából megtudta, hogy már negyed tíz van, és azon gondolkodott,

Fiona vajon evett-e már. Remélte, hogy a lány nem érezte annyira szörnyen magát a vita miatt, hogy esetleg képtelen legyen enni. Mostanra talán már meg is nyugodott annyira, hogy ésszerűen lehessen beszélgetni vele. Talán még elnézést is fog kérni váratlan kirohanása miatt. Kellemes érzés volt elképzelnie, hogy Fiona bocsánatot kér tőle. Kicsit elidőzött ennél a gondolatnál. Ha nagylelkűen meghívná, hogy vacsorázzanak együtt, talán néhány kellemetlenség feledésbe is merülne. Aztán Jack talán még meg is ajándékozhatná Fionát a neki vásárolt ingekkel. Ha meglátná végre a finom anyagot és a csodás csipkét, akkor erősen sajnálkozna. Bocsánatot kérne tőle, és ő megbocsátana. Aztán még az is lehet, hogy szeretkeznének. Erre a gondolatra elmosolyodott. Soha nem élt át azelőtt ilyen szenvedélyt, egyetlen nővel sem. Mégsem engedheti meg, hogy ez feldúlja az életét. Miután Fionával rendezték nézeteltérésüket, kérni fogja a kocsit, és szórakozni megy. Egy férfinak legyen tartása. Jack máris jobban érezte magát, meg is húzta a csengőzsinórt. Devonsgate szinte azonnal megjelent az ajtóban. - Uram, éppen jöttem, hogy beszéljek önnel a… - Jó! Már nagyon éhes vagyok! Nem is gondoltam, hogy ilyen késő van. Mondja meg a szakácsnőnek, hogy Lady Kincaid és jómagam az ebédlőbe kérjük a vacsorát. Aztán, legyen szíves, készítsék elő a hintót – mondta Jack, és kilépett a folyosóra. - Uram – mondta Devonsgate Jack után loholva. – A hintó nincs itthon. Jack megállt, és lassan a komornyik felé fordult. - Hogy mondja? A komornyik elvörösödött. - Őladysége elvitte a kocsit. Jack nem tudta, hogy nevessen vagy… A pokolba, most mit tegyen? - Mikor ment el? - Még fél órája sincs, uram. Ördög és pokol! - Miért nem tudok én erről? Devonsgate megmerevedett. - Uram, ön eddig még nem kérte, hogy tájékoztassuk őladysége érkezéséről és távozásáról. Tényleg nem, az ördögbe! De megtette volna, ha tudta volna, hogy a felesége tervez valamit… Vajon mit tervez? Jack hirtelen úgy érezte, tudja, hová ment a felesége. - Emlitette, hová megy? Devonsgate bánatos pillantást váltott az egyik, közelben álló inassal. Jack odanézett. Fiatal, vékony szálú szőke hajú, dülledt szemű fiú volt, merev tartással, csak a homlokán átfutó árnyék árulkodott zavaráról. Mi is a neve? Á, igen. - Thomas? - Igen, uram? - Beszélt ma este őladységével? - Igen, uram. Lejött a lépcsőn, és köpeny volt rajta. - Köpeny? - Igen, uram. Nagyon elegáns volt. Ördög és pokol, nyilván egy olyan öltözék volt rajta, amit ő vett neki, csinosan nézett ki az általa választott ruhában. - Elmondta, hová megy? - Igen, uram – válaszolt Thomas, és villámló tekintettel nézett Devonsgate-re. Jack nem látta a komornyikot, de bármilyen kézmozdulatot tett is, Thomas hangosan nyelt egyet, még merevebb tartásba feszült, és kifejezéstelen hangon folytatta. – Őladysége azt mondta, egy

igazi, autentikus játékbarlangba megy. - Melyikbe? – kérdezte Jack mogorván. - Lady Chesterébe, uram. Lady Chester a társasági élet peremére szorult özvegyasszony volt. A város egyik leglecsúszottabb játékbarlangját vezette. Minden korhely gazember, csirkefogó és senkiházi oda járt. Jack tudta ezt, mert mindegyiküket ismerte. - Mondott még valamit? Thomas újra nagyot nyelt. - Igen, uram. Azt… azt mondta, hogy el fogja játszani az ön teljes vagyonát. - Szóval ezt mondta? - Igen, uram – válaszolt nyomorúságosan Thomas. - Semmi mást? - De igen, uram. Azt is kijelentette, hogy részegre fogja inni magát, és… - Úgy látszott, Thomas képtelen lesz folytatni. - Folytassa! – parancsolt rá keményen Jack. - És flörtölni fog minden jelen lévő férfival – mondta Thomas olyan gyorsan, hogy szinte alig lehetett érteni. Micsoda vakmerőség ez tőle! Elmenni a városba, feltenni az ő birtokait, részegre inni magát, és flörtölni az ő barátaival – ez tarthatatlan. Elsápadva a dühtől, fogát csikorgatva beszélt. - Volt még valami, Thomas? - Igen, uram. Egy darabig magában beszélt, mintha mérges lett volna valami miatt. Azt mondta, elég a bölcs jó tanácsokból, az élete úgyis rosszra fordul, így itt az ideje, hogy rossz tanácsot fogadjon meg, és reménykedjen benne, hogy minden jobb lesz. Legalább, ha mégsem működik, nem fog meglepődni. - Mit jelent ez? Devonsgate a torkát köszörülte. - Ha bátorkodhatok valamit közbevetni, uram. A ma reggeli lovaglás után őladysége említette, hogy a fivérei néhány rossz tanácsot adtak neki. Azt kérdezte tőlem, velemi is előfordult-e ilyesmi valaha. - Megfogadta Gregor és Dougal tanácsát? Nem tudom elhinni, hogy azt javasolták neki, menjen játékbarlangba! Egy kíséret nélküli hölgy, szabad prédaként, mindenféle kellemetlenkedő viselkedésnek teszi ki magát. - Nem egyedül ment. Jack megmerevedett, és Thomasra nézett. - Őladysége… üzenetet küldött Mr. Campellnek, amikor menni készült. Ő pedig szinte azonnal válaszolt, hogy szívesen találkozik őladységével a helyszínen. - A pokolba vele! Campbell a legrosszabb gazember, mind közül! Thomas elsápadt. - Én… én nem tudtam, uram! - Vajon mit gondol a feleségem? – csattant fel Jack. – Hozassák az együléses hintót! - De uram, annak nincsen teteje. Az időjárás pedig kiszámíthatatlan ilyenkor. Hogy kiszámíthatatlan, az nem kifejezés. - Hozzák csak. Úgyis a rendes hintóval jövök vissza. - Úgy jó lesz, uram. Nem jó! Dühítő! Izmait megfeszítve rohant fel átöltözni, kavarogtak az érzései, elméje zakatolt. Fiona, mit képzelsz, mi az ördögöt művelsz?! De már tudta. Fiona őt utánozta. Pokolian tökéletesen.

Épphogy Jack elhagyta a Kincaid-házat, Fiona odaért a játékbarlangba. Campbell odakint találkozott vele a sétányon, kifogástalan öltözékben volt, mint mindig. Maga volt a megtestesült mosoly és bók, borzasztóan hízelgett neki, hogy ő kíséheti Fionát. Ahogy a lány felpillantott az előtte tornyosuló, fényes ablakos, zajos házra, nem tehetett róla, de hálás volt a társaságért. - Elbűvölően néz ki – mondta Campbell, amint felfelé igyekeztek a lépcsőn. Fiona megállt a legfelső lépcsőfokon. - Campbell, mielőtt elkezdjük, azt hiszem, tudnia kell, csak azért vagyok itt, mert Jackkel rettenetesen összevesztünk. - Tudom. Fiona felvonta a szemöldökét, a férfi pedig elmosolyodott. - Egy férjes asszony nem kéri meg a férje ellenségét, hogy kísérje el, hacsak nem akarja megleckéztetni. Fiona elpirult. - Nem állt szándékomban kihasználni önt. - Nem gondoltam, hogy megtenné. – Megfogta Fiona kezét, és könnyű csókot lehelt az ujjaira, kék szeme ragyogott. – Ki vagyok én, hogy visszautasítsam a kíséretét egy figyelemre méltó hölgynek, amikor először készül belekóstolni a bűnbe? A lány elhózta a kezét. - Örömmel hallom, hogy nem okozok kellemetlenséget önnek. - Egyáltalán nem. Bármikor készen állok, hogy kellemetlenkedjek Jack Kincaidnek. - Miért? Mit tett önnel? - Több mindent – válaszolta Campbell vállat vonva. - Több mit? Campbell elkapta Fiona tekintetét. - Mindent. Fiona hirtelen kényelmetlenül érezte magát, majd az ajtó felé fordult. - Bemegyünk? - Természetesen – válaszolta a férfi, majd meghajolt, és maga elé engedte a lányt. Lady Chester játékbarlangja pontosan úgy nézett ki, ahogy kell. Az előcsarnok vad benyomást keltett, a maga piros tapétáival, sötét borvörös drapériáival, aranyozott szélű tükreivel, és római stílusú, kicsapongó jeleneteket ábrázoló képeivel. Fiona végignézett a tömegen, egy vagy két arcot talált ismerősnek, de rengeteg ismeretlent látott. Ez a félvilági társaság volt az, akik a társaság perifériájára szorultak, akikhez csak azok keveredtek, akik kegyeskedtek leereszkedni hozzájuk fennkölt páholyaikból, hogy ellátogassanak ilyen szórakozásokra. Valaki felfigyelt rájuk. Lady Pendleton folyton Rotherington hercegéhez fűződő távoli rokonságát emlegette, hogy ezáltal bejuthasson a legtöbb londoni házba. Mérhetetlenül ostoba asszony volt, aki imádta a pletykákat. Lady Pendleton hangosan vihogva sietett eléjük. - Á, maga az, Lady Kincaid! Gondoltam, hogy maga az, de nem láttam biztosan ebben a megvilágításban. Valóban félhomály volt. Fiona felpillantott a gyertyatartókra, és meglepődve látta, hogy a fény útját apró lemezekkel és viaszos papírokkal takarták el. - És Alan Campbell! – kiabálta Lady Pendleton, miközben pajkos tekintettel egyikükről a másikukra pillantgatott. – Meg vagyok lepődve, hogy együtt látom magukat! Vagy csak arról van szó, hogy megmutassák, mennyire semmibe vesznek másokat. Fiona elpirult. Campbellnek éreznie kellett felindultságát, mivel gyorsan elköszönt Lady

Pendletontól, és kituszkolta Fionát az elülső társalgóba. - Utálatos egy nőszemély – mondta Fiona. - Nagyon is az – felelte Campbell, és a lányra mosolygott. – De, ne hagyja, kérem, hogy ez a nő tönkretegye a szórakozásunkat. Kegyed játékbarlangot akart látni, és ez a legjobb hely erre. Fionának sikerült visszamosolyognia, bár borzasztó kellemetlenül érezte magát. A teremben állt a szivarfüst, és mindenfelől durva nevetés hallatszott. Az asztalok olyan sűrűn voltak egymás mellett, hogy nem lehetett elmenni közöttük. Fiona bárhová nézett, mindenhol szemérmetlen viselkedést látott. A nők a legújabb divat szerint voltak öltözve, bár finom átalakításokkal kihívóvá tették ruháikat. Fiona próbálta nem megbámulni őket, de egy szobában ennyi kivillanó kebellel, ezt nehéz volt megállni. - Egek – mondta halkan a lány, amint egy hölgy, meglehetősen mély dekoltázzsal, elsétált mellettük. – Nem is tudom, hová nézzek. Campbell kuncogott, és karjába fűzte Fiona karját. - Rajtam kívül sehová sem kell néznie. Fiona azt kívánta, bárcsak Gregort vagy Dougalt kérte volna meg Campbell helyett, hogy idekísérjék, de tudta, fivérei soha nem engedték volna meg, hogy ide jöjjön, bárhogy is rimánkodott volna nekik. Végignézve az ittas tömegen, azt gondolta, talán igazuk is lett volna. Bárhogy is, most már itt volt, és akár jól is érezhetné magát. Legalábbis, amíg Jack megérkezik. Már ha eljön. Nem is gondolt arra, mi lenne akkor, ha… - Lady Kincaid… Fiona – mondta Campbell. – Keressünk egy asztalt, és próbáljuk ki magunkat a Fáraóban. A férfi mosolygott, szeme csillogott, ahogy Fionára nézett. - Nagyon egyszerű játék, de elég gyorsan forog. Szerintem tetszeni fog önnek. Fiona megkönnyebbülve bólintott, örült, hogy lefoglalhatja az agyát valamivel. Campbell egyközeli asztalhoz vezette, és leültette egy aranyozott keretes plüss-székre. - Mr. Chumbly, Lord Penult-Mead, Lady Oppenheim, engedjék meg, hogy bemutassak önöknek egy lehetséges partnert. Lady Kincaid, aki nem régóra van itt, Londonban. Lord Penult-Mead azonnal felragyogott. - Nem régóta, valóban? Kitűnő! Kitűnő! Ma én vagyok a bankár, kedvesem. Ha szüksége van hitelre, csak szóljon, nyitok egyet önnek. Fiona felnézett Campbellre, aki a széke mögött állt. A férfi lehajolt, és suttogni kezdett. - Hitelezzek önnek én? Az kedvére valóbb lenne? Fiona elpirult. Egyáltalán nem kedvére való, de inkább tartozik Campbellnek, mint egy idegennek. - Ha nem bánja. A férfi lehajolt, és egy nehéz fémpénzt nyomott Fiona kezébe. - Örömmel hitelezek egy ilyen gyönyörű játékosnak. - Köszönöm – válaszolta Fiona. – Természetesen visszafizetem önnek. A férfi nevetett. - Ahogy óhajtja. Csak alacsony összeggel kezdjen hívni. Ha úgy érzi, túl sokat veszített, egyszerűen szálljon ki. Ez nem hangzott valami rosszul. - Köszönöm. Attól tartok, nem ismerem a szabályokat. Lady Oppenheim, aki úgy nézett ki, mint egy hatalmas, vörösesbarna selyembe öltözött mopszli, agyonékszerezett kezével intett egyet. - Ó, elég egyszerű, kedvesem. Lord Penult-Mead ellen játszunk, mivel ő a bankár. Minket, többieket, a bankár ellen tevő játékosnak hívnak – mutatott rá maga előtt az asztalon egy halom érmeszerű zsetonre -, és ezeket használjuk, amikor megtesszük a tétjeinket.

Fiona figyelmesen hallgatta, amint Lady Oppenheim elmagyarázta a játék szabályait. Könnyen megjegyezhetőnek tűnt, bár elég sok dologra kellett figyelni. Mintha olvasna a gondolataiban, Campbell suttogva újra odahajolt. - Ne aggódjon, kedvesem. Én itt leszek, és segítek kegyednek. A férfi lehelete hozzáért Fiona füléhez, és bár kellemes érzés volt, korántsem ébresztett Fionában olyan reakciót, mint Jack. Lehangoló gondolat volt, így igyekezett figyelmét a játékra összpontosítani, bár egy része vágyakozva figyelt az ajtó irányába. Fiona két kört játszott, amíg Jack megérkezett, és pontosan tudta, melyik pillanatban lépett be a férje. Nemcsak a teste bizsergett, mintha Jack megérintette volna, hanem a teremben hangos kiabálás hallatszott, amint üdvözölték a férfit. Még Lady Oppenheim is lengette a zsebkendőjét. Jack egyenesen Fiona felé tartott. Fekete, esti öltözékében, veszélyesen jóképű volt. Sötétvörös haja a homlokába hullott, kék szemével rendületlenül a lányt nézte. Fiona megragadta a zsetonjait, és igyekezett lecsendesíteni szíve zakatolását. Campbell látszólag nem vette észre Jack jelenlétét, csak amikor már majdnem az asztalhoz ért. - Fiona – mondta Jack. – Itt az ideje, hogy hazamenjünk. Fiona megmarkolta a zsetonokat, és véletlenszerűen bedobta. Lady Oppenheim megrázta a fejét. - Kedvesem, legyen óvatos. Ez tényleg nagyon kockázatos tét. Fiona felvetette a fejét. - Így kívánom megtenni őket. - Rendben van – mondta Lady Oppenheim bizonytalanul. – Csak aztán nekem ne panaszkodjon, ha veszít. Lord Penult-Mead osztott. - Hihetetlen! – mondta Campbell. – Kedvesem, ön nyert! Jó. Akkor talán vissza tudja fizetni Campbellnek a pénzt, mielőtt véget ér az este. Skót lelke lázadozott az ellen, hogy pénzzel tartozzon valakinek. Jack karba tette a kezét. - Elég volt? Valójában igen. Valami nem tetszett Fionának, a füst vagy a lárma, vagy az emberek. Sokkal jobban szeretett volna hazamenni, és otthon, barátokkal eltölteni egy csendes estét, de ezt nem ismerhette be Jack előtt. - Épp most kezdem jól érezni magam. A férfi Fiona karjáért nyúlt. - Elmegyünk. Fiona kiszabadította a karját. - Nem, nem megyünk. Lehet, hogy te elmész, de én maradok. Jack fenyegetően nézett Fionára, erős keze hol ökölbe szorult, hol ellazult. Fiona asztaltársai érdeklődve nézték, ahogy a férfi lehajolt, amíg egy vonalba került a szeme Fionáéval. - Fiona, ideje hazamenni, most! Fiona nem tágított. - Ahogy korábban mondtad, tökéletesen függetlenek vagyunk egymástól. Azt teszel, amit szeretnél, ahogy én is. - Ez nem elfogadható. - Pedig ez van – válaszolta hevesen a lány. Campbell visszahúzódott a veszekedés idejére. Fiona már nem is volt biztos benne, hogy a férfi mellette áll.

- Nos, rendben – mondta Jack. – Ha maradni akarsz, hát maradj. Én is ezt fogom tenni. Csak akkor ne várd tőlem, hogy másképp viselkedjek, csak azért, mert te jelen vagy. - Én semmit nem várok tőled – intett a kezével a lány. – És most, ha megbocsátasz, félbeszakítottad a játszmánkat. Jack dühösen nézett a lányra, majd sarkon fordult és elment. Másodperceken belül csinos hölgyek és egy csapat inkább léhának látszó férfi körében tűnt fel. Campbell Fiona vállára tette a kezét. - Bocsássa meg, hogy ezt mondom, de az ön férje forrófejű ember. Campbell semmit nem tudott! - Elég nehéz napja volt ma. - Folytathatjuk? – kérdezte Lord Penult-Mead. - Remélem! – fújtatott Lady Oppenheim. – Eléggé elszánt vagyok, hogy visszanyerjem a zsetonjaimat, Lady Kincaid, azt hiszem, ön következik. Fiona gyorsan megtette a tétet. A következő óra egyszerűen pokoli volt. Campbell Fiona mellett állt, tanácsokat suttogott a fülébe és túláradó bókokkal látta el. A lány úgy tett, mintha érdekelné, de fájdalmasan érezte Jack jelenlétét, a szoba túloldaláról; veszélyesen jól nézett ki, amint egy másik asztalnál játszott. Fiona egyszerűen nem tehetett róla, de folyton őt leste, a nadrágját, ahogy a combjához simult. Széles vállával, eszményi alakjával, mindenki más jelentéktelenné vált mellette a teremben. A haja a homlokába hullott, és beárnyékolta tekintetét, amely így inkább feketének, mint kéknek látszott. Minden hölgy ugyanazt tette a teremben, amit Fiona: Jacket figyelte. A pokolba mindegyiküket! Mit képzelnek? Jack az ő férje! - Á, nem is vettem észre, hogy megérkezett – mondta Campbell halkan, az ajtó irányába nézve. Fiona követte a férfi tekintetét, és látta, amint Lucinda Featherington éppen Jack asztalához tart. Megdermedt. - Nem tudtam, hogy az az asszony jár efféle helyekre. Campbell vállat vont. - Mindenhová elmegy, ahol úgy véli, találkozhat Jackkel. Lucinda Jackhez beszélt. Fiona erősen figyelt, és látta, amint Jack arcán átfutott valami, számára beazonosíthatatlan érzelem. Olyan gyorsan történt, hogy nem tudta megállapítani, mit jelenthetett, de Lucinda nevetett, és leült a férfi mellé. Fiona dúlt-fúlt. Mit gondol magáról az a nő? Még nem tanulta meg a leckét?! Fiona elkapta Jack pillantását. Lassan összekapcsolódott a tekintetük, és Jack az egyik karját Lucinda székének háttámlájára fektette. Lucindának nem kellett több bátorítás. Jackhez hajolt, mellét a férfi karjához nyomta, és kihívó tekintettel nézett a férfira. - Lady Kincaid. – Lady Oppenheaim harsány hangja szinte belehasított a levegőbe. – Megint ön jön! Kérem, figyeljen! Fiona elpirult, és különféle kártyákra feltett egy halom zsetont, anélkül, hogy végiggondolta volna, mit csinál. - Óvatosan! – mondta Campbell. - Belefáradtam már az óvatoskodásba – mondta a lány, és képtelen volt arra, hogy szemét a kártyán tartsa. Campbell előbb a lány arcára, majd Jack asztala felé nézett. Fiona követte a pillantását. Lucinda éppen Jack fülébe sugdosott. A férfi szórakozott mosollyal hallgatta, tekintetét a kártyáira szegezte. Ahogy Fiona nézte őket, Lucinda is átnézett a terem túloldaláról, éppen őrá. Rideg, diadalittas mosoly suhant át a másik nő arcán. Fiona felemelkedett, de Campbell visszanyomta a székébe. Odakint mennydörgött.

- Nyugalom, kedvesem. Kegyed, ugyebár, nem akarja megadni neki azt az elégtételt, hogy most jelenetet rendez – mondta a férfi, miközben elgondolkodva kinézett az ablakon, és nézte, ahogy villámlik. - Jelenetet rendezni, nos, nem ez a megfelelő kifejezés arra, amit tenni szándékozom. - Természetesen, cselekedjék, ahogy kívánja. Csak arra gondoltam, talán jobb, ha megtartja a méltóságát, mint hogy bosszút áll – folytatta Campbell. Kár, hogy nem tudja méltóságát megőrizni és leütni Lucinda Featheringtont egyszerre. - Tényleg bölcsebb lenne – mondta Campbell hűvösen. – Az emberek egy hideg zuhanyt megbocsátanak, de egy kimondott támadást már nem. Fiona elpirult. - Nem is vettem észre, hogy hangosan beszélek. - Nem is. Csak kitaláltam, mire gondol. - Ennyire nyílvánvaló volt az arckifejezésem? A férfi rávillantotta kék szemét. - Kegyed valóban hajlamos arra, hogy az arcáról le lehessen olvasni a gondolatait. – A férfi félreérthetetlenül az ablak felé nézett, ahol az üvegtáblák rezegni kezdtek a hirtelen támadt szélben. – Még jobban, mint a fivérei gondolatait. Fiona nem tudta, mit mondjon. Sok ember tudott Skóciában az átokról, de valójában csak kevesen hittek benne. - Talán van rá mód, hogy a saját fegyverét fordítsuk a férje ellen – folytatta Campbell, és megfogta Fiona kesztyűbe bújtatott kezét, és az ajkához emelte, lehelete melegen átérzett a pamuton. Egyszerű mozdulat volt, de a gyanús célzás, ami az idő hosszából érződött, amíg a férfi Fiona kezét tartotta, a mód, ahogy kicsúsztak a kezéből Fiona ujjai, amint a lány visszahúzta a kezét, ahogy a férfi a szemébe nézett – mind valamiféle csábításra emlékeztetett. Fiona arrafelé nézett, ahol Lucinda Jackhez hajolt, elmélyülten beszélgettek. Lucinda a férfi karjához nyomta a mellét, amelyek minden lélegzetvételnél megremegtek. Fiona összeszorította állkapcsát, és ahelyett, hogy rendreutasította volna Campbellt, felé hajolt és rámosolygott. - Köszönöm. A férfinak tágra nyílt a szeme, és furcsa hév áradt szét az arcán. Jelentőségteljesen megszorította a lány kezét. A szeme sarkából Fiona látta, hogy Jack ökölbe szorította a kezét az asztalon, és tudta, hogy szerzett egy pontot. Anélkül, hogy elhúzta volna a kezét Campbelléből, megtette új tétjét. Jack elkomorult. Aztán, résnyire összehúzott szemmel, felemelte Lucinda kezét, és megcsókolta azt, ugyanott, ahol Campbell csókolta meg az imént Fionáét. Szél rázta meg az elülső ablakot, és az első esőcseppek az ablaktámlára vágódtak. Jack önelégülten mosolygott. Fiona körülnézett. A pokolba Jackkel! Valakit találnia kell, akivel bosszanthatja a férfit. Látta, amint Jack ivott egyet az asztalnál, és szórakozottan mosolygott, amikor Lucinda beszélt. Egy ital! Az összes inas a terem másik oldalán volt, így megragadta Campbell karját. - Szükségem van egy italra! A férfi pislogott. - Természetesen. Mindjárt jön valaki, és… - Nem, most van rá szükségem – felelte a lány lélekszakadva. – Odamenjünk az egyik inashoz, és hozzunk magunknak? - Ők fognak idejönni. Várjon egy pillanatot. – A férfi felemelte az ujját, amire fel is figyelt az egyik inas, és engedelmesen átjött az ő oldalukra.

Campbell levett két csillogó pezsgőspoharat a tálcáról, és az egyiket odaadta Fionának. - Parancsoljon, hölgyem. Mire igyunk? Gyöngyöző buborékok jöttek fel a pohár oldalán, és felemelkedtek a felszínre. A gyertyafény átszűrődött a poháron. - Majdnem túl szép ahhoz, hogy megigya az ember. Campbell tekintete elsötétült. - Annál több ok arra, hogy gyorsan megtegye. Fiona Jackre nézett. A férfi kezében egy pillanatra megállt a pohár, és a homlokát ráncolta, ahogy meglátta a pezsgőt Fiona kezében. A lány, férje tekintetét állva, felemelte a poharat. Majd egy hajtásra kiitta. Először semmi sem történt, de aztán lassan, valami laza melegség áradt szét a mellében, fel a nyakáig. - Ó, egek! Jack homlokán elsimultak a ráncok. Lucinda, észlelve, hogy elveszítette Jack figyelmét, Fiona felé nézett. Campbell nevetett. - Látom, élvezi a pezsgőt. - Imádom. – Fiona felvetette a fejét. – Igazából, innék még egy pohárral. Jack rosszallóan nézte, ahogy Campbell kért egy újabb pohár pezsgőt. Fiona elvette a második poharat, és egyenesen a férjére nézett. Jack arca megkeményedett; felemelte a poharát, és felhajtotta a tartalmát, minden mozdulata kihívás volt. Fiona megacélozta magát, és Campbellre emelte a poharát. - Igyunk a végére! - Minek a végére? - Mindennek. Fiona felemelte a poharat, és felhajtotta, ahogy az imént is, de ezúttal a pezsgő nem a szokásos útvonalat választotta. Fiona köpködött, majd olyan heveset tüsszentett, hogy két hajtű kiesett a frizurájából, és egy vastag tincs az egyik vállára hullott. Campbell nevetett. - Kedvesem, remélem, nem veszi rossz néven, de a pezsgő, úgy tűnik, nem a kegyed itala. - Pedig nem fogok mandulával ízesített likört inni. Az az öreg hölgyek itala. A két pohár pezsgő, ilyen gyors egymásutánban, megtette hatását; Fiona habosnak, könnyűnek és tökéletesen szabadnak érezte magát. Ami, ha jól meggondoljuk, Jack Kincaidnek volt köszönhető. Korlátok nélkülinek, szabadnak, és átkozottul boldognak érezte magát. Felemelte üres poharát. - Egy újabb túszt! Campbell nevetett, intett egy inasnak, és halkan mondott neki valamit. - Tessék – mondta, amikor az inas bólintva elsietett. – Úgy gondolom, megoldottam a problémáját. - Nekem nincs problémám – mondta Fiona, és még több zsetont tolt az asztalra, nem törődve azzal, hová érkeznek. Campbell megfogta a kezét, és újra ajkához emelte. - Sosem vitatkozom gyönyörű nővel. Fiona újra Jack felé nézett. Olyan volt az arca, mint egy viharfelhő. Jól van. Itt az ideje egy kis esőcsinálásnak. Újra Campbell felé fordult, és édesen rámosolygott. - Nagyra értékelem a segítségét, de kérem, ne gondolja, hogy ez bármi egyébre is feljogosítja. A férfi megfordította Fiona kezét, megemelte a kesztyűt a csuklójánál, és a belső oldalán megcsókolta.

- Nem is álmodnék róla, kedvesem. Ha le akar állítani, csak szóljon. Az inas visszatért, egyetlen pohár volt a tálcáján. Campbell Fionának adta a poharat, aki óvatosan megszagolgatta. A pohár meleg volt; szegfűszeg, fahéj, és még vagy tucatnyi egyéb különleges fűszer illatát érezte a pohárból felszálló gőzben. Fiona belekortyolt, és mosolygott, ahogy az íz simogatta a nyelvét. - Ez nagyon finom! Campbell mosolygott. - Igya meg. Aztán táncolunk. Fiona úgy tett, amint a férfi mondta, majd hangos puffanással az asztalra tette a poharat. - Kész vagyok. - Jó. Megígérem, hogy szorosan fogom tartani, és úgy teszek, minha édes csintalanságokat sógnék a fülébe. - Csak ne igaziakat, mert akkor nevetni fogok, és az nem lenne jó. – Fiona szinte vihogott, pedig nem is volt rá oka. – Mi volt abban az italban? - Egy kicsi ebből, egy kicsi abból – mondta Campbell sötét tekintettel. – Ízlett önnek? - Ó, igen. Túságosan is – felelte a lány, majd Lord Penult-Mead elé tolta a zsetonjait. – Azt hiszem, kiszállok. Campbell felé fordult, és megpróbált felállni, de visszahuppant a székébe. A férfi gyorsan elkapta a könyökét, és határozottan magához húzta. - Nyugalom, kedvesem. Kegyed, ugyebár, nem akar elesni. Fiona érzékelte, hogy a mellkasával a férfihoz szorult, és az bensőségesen öleli őt. Ellökte magától a férfit, lesimította a ruháját, és tudta, hogy bár sokan nézik, senki nem tűnt megbotránkozottnak. Itt mindenféle viselkedés elfogadott és várható is volt. Ez természetesen senkit nem fog visszatartani attól, hogy pletykáljon arról, amit látott. Fiona az egyik kezét egy közeli székre tette, és kierőszakolt egy mosolyt a férfi felé. - Táncolunk? - Természetesen. - Jó. Csak próbáljon meg nem rálépni az új cipőmre. Ezzel a nem igazán romantikus válasszal, Fiona megengedte, hogy Campbell a táncparketthez kísérje. De sosem értek oda. Az egyik pillanatban a kártyaszobából mentek kifelé, a következőben pedig már ott állt előttük haragosan Jack. - Á – mondta Campbell könnyedén. – Azon gondolkodtam, milyen hosszú ideig fog várni, amíg végre vissza akarja szerezni a feleségét. - Ő most haza fog menni. - Ő nem fog semmi ilyesmit tenni – horkant fel Fiona neveletlenül. Jack lángoló tekintettel nézett rá. - Nem tudod, mit csinálsz; túl sokat ittál. - Badarság! Csak két pohár pezsgőt ittam – emelte fel három ujját -, és egy pohár… mi is volt az? - Rumpuncs – mondta Campbell tömören. Jack arca elsötétült. Elkapta a lány karját, és magához húzta. Fiona megbotlott, Jack mellkasához esett, és ő határozottan elkapta. - Nem – mondta, és eltolta magától a férjét. – Táncolni fogok Campbell-lel, és ő suttogni fog nekem, és nem fog rálépni az új cipőmre. - A fenéket – mondta Jack. Ökölbe szorította a kezét, és Campbell arcába ütött. A másik úgy elvágódott a földön, mint egy zsák. - Jack! – sietett elő Lucinda. – Mit csinálsz…

Jack nem vett róla tudomást. Lahajolt, a vállára vette Fionát, és az ajtó felé indult. - Jack! – Fiona haja teljesen kibomlott, és sátorként vette körül a lányt. – Tönkretetted egy hölgy haját, Kincaid! Remélem, tudod! Jack csak kisétlált az ajtón az esőbe a kocsihoz, tudomást sem véve az arcokról, amelyek az ablakokból bámultak utánuk.

Tizennyolcadik fejezet Gyakran gondoltam arra, mennyire igazságtalan elvárni a nőktől, hogy otthon maradjanak, amikor harcolni kell. Ha egy asszonynak van annyi ereje, hogy kihordon egy gyermeket, akkor ugyanúgy elbírja a kardot is, mint bármelyik férfi. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Elvehetem a kalapját, uram? Gregor odadobta a kalapját Devonsgate-nek. - Kész van már a nővérem? Kilovagolunk ma reggel. A komornyik átadta a kalapot a várakozó inasnak. - Azt hiszem, őladysége egy percen belül itt lesz. Valahol odafent ajtócsukódás hallatszott, és valaki a folyosón lépkedett. Devonsgate egykedvűen nézett előre. Egy pillanatig csend lett, majd erősödő hagok hallotszottak – egy női és egy férfihang – a távolból. A bejárati ajtó döngött, erős szél ostromolta a nehéz elemeket, míg végül megrázkódtak. Devonsgate elkomorult. - Az idő hirtelen megváltozott. Gregor orgonaillatot érzett, gyengén, de összetéveszthetetlenül. Keményen Devonsgate-re nézett. - Mit művelt már megint az a bolond? A komornyik nyájas tekintettel nézett vissza. - Biztos vagyok benne, hogy nem értem, miről beszél, uram. A hangok még egyszer veszekedéssé erősödtek. - Úgy tűnik, a vihar ezúttal idebent lesz – mondta Gregor. Devonsgate sóhajtott, és egyetértően bólintott, majd összeszedte magát. - Nem tudom, miről beszél – mondta ridegen. Odafent újabb ajtócsapódás, erősödő hangok, majd egy csizmás láb dobogása lefelé a lépcsőn. Jack megállt, amint meglátta Gregort az előcsarnokban. Gregor a sarkára gördült. - Úgy hallatszik, mintha ma kicsit szeles lenne a reggel. Jack egy hosszú pillanatig nézte Gregort, majd tovább jött a lépcsőn lefelé, elment a másik mellett, be a könyvtárszobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Gregor utánament, benyitott, hatalmas alakja betöltötte az ajtónyílást.

- Mi folyik itt, Kincaid?! Jack belehuppant az íróasztal mögötti karosszékbe, és papírokat vett elő. - Kérdezd meg a nővéredet. - Meg is fogom. Csak gondoltam, talán szeretnéd, ha meghallgatnánk a te szemszögedből is a történteket. - Nincs rá szükség, hogy az én szemszögemből elhangozzék a történet, legalábbis nem előtted, vagy a fivéred előtt. Azonkívül pedig – folytatta villámló tekintettel -, ha te vagy Dougal még egyszer, valaha, olyan tanácsot adtok Fionának, mint tegnap, kitépem a nyelveteket, és megetetetem a kutyáimmal! Gregor ingerültsége lecsillapodott. - Ugye nem tett semmi őrültséget Fiona? - Megkérdezheted magad is a nővéredet, hogy ugyan mit keresett tegnap este Lady Chester játékbarlangjában. Gregor megmerevedett. - Hogy hová ment? - Alan Campbell-lel, aki nagy örömét lelte abban, hogy pezsgővel és rumpunccsal itatta őt. - Az a gazember… - Gondom lesz rá – mondta röviden Jack. - És Fiona? - A vállamra kellett vennem, csak így tudtam hazahozni. Jóságos ég! Gregor nem tudta, mit mondjon. Éles csattanás hallatszott a lépcsőházból, ami azt jelentette, hogy megérkezett a nővére. Kincaidre nézett, akinek az arca mogorva volt, szája és a szeme körül ülő mély ráncai mind a saját történetüket mesélték. Bűntudat futott át Gregoron. Ennek az egész ügynek a kezdete óta nagyon dühös volt. Haragudott a Kincaidekre Callum halála miatt. Aztán haragudott Fionára, hogy feláldozta magát, mintha egyedül csak ő oldhatná meg a problémáikat. Mérges volt Jackre, mert nem úgy bánt Fionával, ahogy kellett volna. De legfőképpen magára haragudott. Neki kellett volna ott lennie Callummel azon az éjszakán. Látnia kellett volna, mit tervez Fiona, és meg kellett volna akadályoznia. Meg kellett volna találnia a módját, hogy ezt a házasságot felbontsák. Ő pedig egyikre sem volt képes. Önző gazember volt, aki képtelen volt mások érdekeit a maga lobbanékony érzései elé helyezni. Most pedig, emiatt, és a rossz irányba terelt humorérzéke miatt, a nővére egy játékbarlangba került, ahol ki tudja, még mi minden történhetett volna vele. - Köszönöm, hogy vigyázol a nővéremre, Jack. Jack pillantása összetalálkozott Gregoréval. - Ő a feleségem, Gregor. Lehet, hogy nem vagyok boldog emiatt, de vigyázni fogok rá. - Nem lett volna szabad azt sugallnom neki, hogy játsszon ki téged. Sosem gondoltam, hogy valami olyasmit tesz, ami nem biztonságos, és… Jack felemelte a kezét. - Csak ne legyél annyira komolytalan, ha Fiona legközelebb tanácsot kér tőled. Annál ő sokkal többet érdemel. Fiona lépteit már hallani lehetett a lépcsőn lefelé Gregor háta mögül, aki még megszólalt. - Volna kedved elkísérni ma bennünket a lovaglásra? Jack felvonta a szemöldökét. Soha nem gondolta volna, hogy Fiona bármelyik fivérétől kapni fog valaha egy meghívást. Kár, hogy vissza kellett utasítania. - Sajnálom, de az intézőmmel találkozom ma. Esetleg holnap? Gregor bólintott, arckifejezése zaklatottá vált. - Nos, rendben. Meglátom, mihez kezdhetünk a lánnyal. Talán tudok egy kicsit értelmesen beszélni vele.

- Nem, testvér. Máris fáradt vagyok, és… De Gregor már elment. Még most is hallatszott, ahogy mély hangja öblösen visszhangzott az előcsrnokban, ahogy üdvözölte Fionát. Jack megfeszülve hallgatta Fiona halk válaszát, de a lány hangja elhalt, amikor kinyílt a bejárati ajtó, és erős szélroham örvénylett be. A következő pillanatban a szél is, és a hangok is eltűntek, ahogy Fiona kilépett a házból, és elindult a reggeli lovaglásra. Hosszú volt az éjszaka, és Jack semmire sem vágyott jobban, mint egy kis nyugalomra a könyvtárban. De mos fülsüketítő volta a csend. Jack felállt, hogy megpiszkálja a tüzet, tekintete az ablakra esett. A szél vadul kavargott, hatalmas felhők gomolyogtak, a fák hajladoztak. Aztán hirtelen az ablaknál találta magát, és nézte, ahogy Fiona Gregorral és Dougallal találkozik. A lány zöld lovaglóruháját viselte, amely kiemelte minden gömbölyűségét, haja fel volt tűzve a kalapja alatt, néhány tincs a széllel együtt táncolt. Fejét ferdén tartotta, ajkai kicsit szétnyíltak, és a férfi szemébe nézett, ahogy hallgatta, mit mond neki Gregor. Jack tompa fájdalmat érzett a mellkasában. Szörnyű volt ez az éjszaka. Fiona egy szót sem szólt hozzá, miután kicipelte őt a játékbarlangból, nem volt hajlandó együtt aludni vele, amikor hazaértek, és ma reggel sem volt hajlandó figyelni, amikor Jack megpróbálta elmagyarázni a viselkedését. Fionának nincs igaza, az ördögbe is! Nem lett volna szabad játékbarlangba mennie. Pont. Nemsokára ostoba vitába fogtak, aminek ajtócsapkodás és indulatos elválás lett a vége. Jack nekidőlt az ablakpárkánynak, és nézte, ahogy Gregor felsegíti Fionát a kecses pej, Ophelia nyergébe. Kiváló, hölgyeknek való kanca volt. Türelmetlen sajtkukac volt, ha túl sokáig tartották az istállóban, de egy rövid lovaglás után megnyugodott, és kellemes volt járatni őt. A ló ma eléggé rosszkedvű volt, olyan nyugtalanul forgolódott, hogy a lovászinasnak meg kellett tartania a kantárt, hogy Fiona biztonságosan felülhessen rá. Jack összevont szemöldökkel nézte a lovászinast. Mi is a neve? Nem tűnt ismerősnek; meg kell kérdeznie Devonsgate-et. Fiona beletette a lábát a kengyelbe, belecsúszott a nyeregbe, és odaszorította a térdét a nyeregkápához. Miután elhelyezkedett, Gregor a saját lovához fordult. A lovászinas Fiona kezébe adta a gyeplőt, és hátralépett, hogy megigazítson egy szíjat. Vagy valami zajt hallott, vagy Fiona szoknyáját lebbentette meg a szél, de valami történt Opheliával. Összerezzent, hevesen hátravetette a fejét, majd hirtelen felágaskodott. Jack elszörnyedve nézte, amint Fiona rátapadt a ló nyakára, kalapja és ostora leesett a földre, ahogy próbált nyeregben maradni. A ló a levegőbe kapált a lábával, aztán keményen visszatoppant a földre. Jack megragadta az ablakkeretet, és lélegzet-visszafolytva figyelte, ahogy Ophelia megfordult, és őrülten vágtatni kezdett az úton, miközben Fiona a sörényébe kapaszkodott. Jack az előcsarnokon át kirohant a szabadba. Gregor lóháton Fiona nyomába eredt. Jack elkapta Dougal nyakát, és a földre rántotta, majd felpattant a hatalmas fekete ló nyergébe, belelépett a kengyelbe, és elvágtatott, mélyen a ló nyakába hajolva. El kellet kapnia, meg kellett mentenie a lányt! Az életnek nincs értelme, nem ér semmit Fiona nélkül! Nem tudná elviselni. Most nem. Sohasem. Még jobban a ló nyakába hajolt, és imádkozni kezdett.

Fiona az életéért kapaszkodott a ló sörényébe, amint a kanca őrülten vágtatott London utcáin, elhaladtában hintókat leelőzve, és lovakat megugrasztva. A lány vadul zötykölődött előre-hátra. Ha a legkisebb mértékben is veszítene szorításából,

elszállna, és fejjel esne le a földre. Ha továbbra is rajta marad, a nyaka fog kitörni a vad zötykölődésben. Minden alkalommal, amikor felemelkedett, utána szinte visszazuhant a nyeregbe. Már szinte kisebesedett az ülepe, és a nyaka is fájt. Hirtelen valami elpattant, és a nyereg lecsúszott az egyik oldalra. A nyereg egy pukkanással leszakadt, Fiona pedig a levegőbe emelkedett. Az idő szinte megállt. Fiona csak szállt, szállt felfelé. Néhány pillanat múlva elkezd majd zuhanni, és az nagyon fájdalmas lesz. Behunyta a szemét, nyújtózkodott, hátha el tud kapni valamit, de nem volt ott semmi, amibe megkapaszkodhatott volna. Csodálatos módon, erős kezek ragadták meg és húzták egy széles mellkashoz, olyan egyszerűen és könnyedén, minha csak egy alma esett volna le a fáról. Levegő után kapkodva, belekapaszkodott a sziklakemény férfiba, aki megmentette őt. Halk, mély hang szólt hozzá. - Nyugodj meg. Jack. Megkönnyebbülten kapaszkodott a férfiba, aki pedig magához szorította, az ölébe ültette őt. Tetőtől talpig reszketve a férfi mellkasába fúrta a fejét, és mélyen belélegezte. Szinte annyira kedvelte már a férfi illatát, amennyire a csokoládét szerette. - Megsérültél? A férfi mély hangja, a lány füle alatt, a mellkasán dübörgött át. Fiona a fejét rázta, bár az egész teste fájt, könnybe lábadt a szeme. Jack a karjában tartva érezte, ahogy Fiona remeg, és látta a könnyeit is. A saját szíve is a torkában dobogott, átkozódott, és szorosabbra fogta ölelését. - Megvagy, Fiona. Biztonságban vagy. - Átkozottul szerencséje van – mondta Gregor, amint melléjük ért. Jack megállította a lovát a Hyde Park bejáratánál, majd Gregor is. Kocsik és hintók, lovak és lovasok tülekedtek körülöttük, minden szem rájuk tapadt. Jack nem is mert arra gondolni, hogy hajszál híján mi történt – a ló vadul elszabadult, irányíthatatlanná vált, Fiona az életben maradásért küzdött. Ha a fejére esett volna… Még szorosabban ölelte a lányt, és megpróbálta leállítani az elméjébe toluló képzeteket. Dougal is odaért Jack egyik lován, falfehér arccal. - Jól van? - Azt hiszem, igen – mondta Jack, érezvén, hogy a lány egyre nyugodtabban lélegzik. Gregor felállt a nyeregben. - Fiona, hallasz? - Megrázkódtatás érte, de különben jól van. - Biztos vagy benne? – Dougal Fiona felé nyúlt, mintha el akarná venni Jacktől. Jack kivillantotta a fogát, és elléptetett a lovával. A lány az övé, és a sírig harcolna érte, hogy megtartsa. Reakciójának hevessége magát is megrémítette. Vajon azért volt, mert Fiona az ő felesége? Mert ő az egyetlen férfi, aki bensőségesen ismeri őt? Vagy egyszerűen csak a Kincaidek zabolázhatatlan birtoklási vágya ébredt fel benne? Bármi is volt, Jack csak annyit tudott, hogy ha most valaki megpróbálná elmozdítani Fionát az ő karjaiból, gondolkodás nélkül megölné az illetőt. Dougal hátra maradt, de gyanakodva nézte Jacket. - Megbízhatatlan lóra ültetted a nővéremet. - Nem tettem ilyet. Opheliával sosincs baj. Nézz rá most. A ló a park bejárata mellett állt, a nyereg az egyik oldalon lógott, ahogy békésen legelészett. - Akkor valami olyat tettél, amitő így viselkedett! – mondta Dougal támadóan. - Ugyan már! – mondta Gregor. – Fiona négyéves kora óta lovagol. Nem egy kényes virágszál.

- Mégis azt gondolom, hogy valami nem volt rendben – folytatta Dougal. - Akkor lesz min töprengened, amíg összeszeded a kancát és a nyerget! – csattant fel Jack. – Én hazaviszem Fionát. Ellenséges pillantással ugrott le Dougal a lováról, és a kantárt Gregornak dobta. Óvatosan közelített meg Opheliát, és minden gond nélkül megfogta a kantárát. Elkezdte megemelni a nyerget, majd megállt és odahajolt, hogy megvizsgáljon valamit. - Mi az? – kérdezte Jack. Dougal összevonta a szemöldökét. - Van egy tüske a nyereg alatt. - A mindenit! – ugrott le Gregor is, és hosszú szárra eresztve a lovakat, a testvéréhez lépett. Halkan beszéltek, és véletlenszerűen Jackre pillantgattak. - Meg akarom nézni – mondta Jack csípősen. Gregor hátralépett. - Hadd nézze. - Igazából ez nem is tüske – emelte fel a baleset okozóját Dougal. – Ez egy bogáncs. És van még valami: valaki elvágta a szíjat. Jack a még mindig sápadt Fionára nézett. - Megölöm, bárki is tette ezt! Dougal elkapta Jack tekintetét. - Te voltál?! Rengetegszer mondtad, hogy nem akartál megnősülni. - Nem, az ördögbe is! Sosem akartam ártani Fionának! - Dougal, miért tenne Kincaid bogáncsot Fiona nyerge alá, aztán miért mentené is meg őt egyúttal? – vetette közbe Gregor. – Annak semmi értelme nem lenne. Fiona megmozdult. - Kérlek, hagyjátok abba. Én… én csak haza akarok menni. Jack elindult, fejében kavarogtak a gondolatok. Ki akarná Fionát bántani? Nem tudta elhinni, hogy Lucinda ilyesmire vetemedne. Bosszút állna Fionán, de sokkal civilizáltabb módon. Talán Campbell? Volt körülötte valami, ami miatt Jack nem bízott benne. Túlságosan érdeklődött Fiona iránt. Mit akarhat? Mit nyerne Fiona halálával? Állát a lány homlokára tette, aztán a fivéreire nézett. - Ha valaki ártani akar neki, olyan helyre kell mennünk, ahol biztonságban lehet. - Jack, nem tudok zárt ajtók mögött megmaradni – ellenkezett Fiona. – Biztos vagyok benne, hogy van magyarázat, és… - Nem, Fiona – vágott közbe Gregor. – Csak tedd, amit Kincaid mond. Egyformán meglepett arckifejezés ült ki Dougal és Jack arcára. Fiona haragosan összeráncolta a homlokát. - Nem leszek elzárva, mint egy porcelán teáscsésze. - Biztonságos tartózkodási helyet kell találnunk neked, amíg kiderítjük, mi folyik itt. Amikor odaértek a Kincaid-házhoz, Jack megszólította a lovászt. - Keresse meg Mrs. Tarlingtont. Mondja meg neki, hogy kísérje figyelemmel őladységét a hálószobánkban, és gondoskodjon róla. – Átadta a lányt Johnnak, az inasnak, maga is leugrott a lóról, majd újra karjába vette Fionát. – John, gondoskodjon róla, hogy őladysége nyerge kerüljön be a könyvtárba. Meg akarom vizsgálni közelebbről, több fényben. Aztán elindult a hálószoba felé, karjában a lánnyal. Óvatosan letette őt az ágyra, elkomorodva nézte, amint elakadta a lány lélegzete, amikor betakargatta őt. Fél órán belül megérkezett az orvos, és minden napra előírt Fiona számára egy speciális pakolással készített forró fürdőt. Fiona utálta a pakolást, amelynek olyan volt a szaga, mint a rohadt paradicsomnak, de Jack ragaszkodott hozzá, hogy használja. Jack megengedte neki, hogy azután a könyvtárban üldögéljen, és teázzon, ami igazi áldás volt számára.

Jack sötét tekintettel figyelte a lány minden mozdulatát. Fiona kétszer is megkérdezte a férfit, min gondolkodik, de mind a kétszer válasz nélkül maradt. A férfi csak csendben járkált fel és alá a szobában. Végül Fiona hangos csörrenéssel az asztalra tette a csészéjét, és megszólalt. - Jack, kérlek! Leülnél? A férfi meglepett arccal fordult felé. - Nem akartalak bosszantani. Nem vagyok valami jó hangulatban. - Egyikünk sincs – mosolyodott el kényszeredetten, és egyik kezét a hasára szorította. – Az idegeimre mész ezzel a járkálással. - Ne haragudj – mondta a férfi lélekszakadva. Újra kinyitotta a száját, majd becsukta, végül mégis kitört belőle. – Fiona, gyűlöltem a tegnap esti veszekedésünket. Nem akarom, hogy azt gondold, ártani akarok neked. Boldogan magamra vállalnám az esetet, ha lehetne, mintsem téged szenvedni lássalak. A lány szíve majd kiugrott a helyéről. - Miért… miért érzel így? Jack pillantása forrón, birtoklón pásztázta végig a lányt. - A feleségem vagy! A szavak úgy hatottak, mintha tüzes vassal égetnének bélyeget Fionára. A férfira nézett. A férjére. A széles vállaira. Hosszan pillantott izmos combjaira, és… Fiona lángoló arccal kapta el a tekintetét. Az átkozott pakolás elhomályosította és felforrósította a gondolatait. Belecsúsztatta kezét az öltözékén lévő zsebbe, azt kívánva, bárcsak lenne valami, amivel kiverhetné a fejéből férje túlságosan szemrevaló combjait. - Fiona, amíg nálad volt az orvos, megvizsgáltam a nyerget. A szíjat elvágták, és úgy illesztették össze, minha rendben lenne. Azt hiszem, el kell hagynunk Londont. - Micsoda? - Igen. Úgyis meghívtak minket egy skóciai esküvőre, így egy hétre odamehetnénk. Közel van az otthonodhoz, így meglátogathatnád a fivéreidet is. Fiona vágott egy grimaszt. - Eleget láttam már Gregorból és Dougalból. - Én is – felelte Jack morcosan mosolyogva. - Jack, ugye nem téged hibáztatnak? - De, lehet. Dougal számtalanszor megjegyezte, hogy én adtam alád azt a lovat. - Ruhákat is adtál nekem. Gyanítom, hogy ha valamelyik régi harisnyámmal fojtottak volna meg, azt is árulkodó jelnek tekintené. Jack nem nevetett. A lány sóhajtott. - Fiona, nincs igazán ínyemre, hogy elmenjünk arra az esküvőre, de legalább alapos indok arra, hogy elhagyjuk a várost. A lány megdörzsölte fájós vállát. - Nem tudom elképzelni, ki akarhat megölni. Gondolod, hogy Lucinda volt? Amiért kínos helyzetbe hoztam? - Nem, de lehet, hogy Campbell az – mondta Jack a hajába túrva. – Van körülötte valami, amiért nem tudok megbízni benne. - De miért tenne ilyet? - Nem tudom. Egyelőre. – Jack közelebb jött, és megállt a lány előtt. – Fiona, Skóciában biztonságosabb lesz. - Tudom. Csak ez… - Összekulcsolta az ujjait, és valami remegéssel küzdött. Egyre feszültebb és egyre inkább rosszkedvű lett. Jack szemében leplezetlen aggodalom bukkant fel. Alig egy órája, hogy dühösen vitatkoztak. Most pedig együtt, vállvetve néznek szembe ezzel az új veszéllyel.

Fiona mosolyogni próbált. - Szóval. Esküvőre megyünk. Kinek az esküvőjére? Jack megkönnyebbülve visszamosolygott. - Egy úriember, akivel együtt jártam Etonba. Végig tartottuk a kapcsolatot. - Jó lesz kiszabadulni a városból. – Vállat akart vonni, de aztán fájdalmasan zihálni kezdett. Jack odament a pohárszékhez, töltött egy pohárka konyakot, és odavitte a lánynak. - Ez majd segít. Kortyolgasd el. Fiona elvette, és óvatosan megszaglászta. - Nem hiszem, hogy… - Az isten szerelmére, soha nem teszed azt, amit kérnek tőled? Fiona behunyta a szemét, hirtelen elszorult a torka. Annyira fáradt volt, annyira félt, és teste minden porcikája sajgott és feldagadt. A kanapé párnái besüppedtek, ahogy Jack leült mellé. - Tudom, hogy kilátástalannak tűnik minden, Fiona – suttogta a férfi, magához húzva a lányt -, de minden jóra fordul. Megígérem. Fiona, Jack kérésére, kortyolgatni kezdte a konyakot. A harmadik korty után kellemes zsibbadtság öntötte el. Felmelegítette törődött testét, és ellazította izmait. Szemhéját nehéznek érezte, és lehunyta, hogy egy kicsit pihentesse őket… Jack pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor Fiona elaludt. A pohár kicsúszott a kezéből, de a férfi időben elkapta, és az asztalra helyezte. Állát Fiona fején pihentette, óvatosan, nehogy megzavarja pihenését. Londonban kiváló célpont lennének, túl jól ismertek a szokásaik, és a Kincaid-ház túl nagy ahhoz, hogy meg lehessen védeni. Skóciában viszont ők lennének előnyben. Ott lenne idejük kitalálni, hogyan vészeljék át ezt a szörnyűséget. Jack Fionára nézett, ahogy a vállához dűlve aludt, szeme csukva, szempillá árnyékot vetnek orcáira. Biztonságba kell helyeznie Fionát. Haladéktalanul.

Tizenkilencedik fejezet Mi, skótok, a jó esküvőket és a rossz temetéseket szeretjük. Néha nehéz megmondani, melyik, melyik. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Lord Kincaid, Lord Kincaid! – integetett vadul egy asszony a vidéki ház bejárata elől. – Én vagyok az, Miss Hatfield! Ó, mondja, hogy emlékszik rám! Jack lesegítette Fionát a hintóból, és közben a fülébe súgta: - Ne nézz oda, de ő a menyasszony. Az alacsony, vörös hajú nő, aki eléjük sietett, rózsaszín selyemruhát viselt, ami egyáltalán nem illett lobogó vörös tincseihez. - Mondtam Paulnak, hogy megüzenték mai érkezésüket, de nem hitte el. Pedig mennyire

utálja, ha nincs igaza! Fiona elmosolyodott, ahogy az orra alatt Jackhez beszélt. - Azt hittem, csak a vőlegényt ismered. - Miss Hatfielddel csak egyszer találkoztam, ami elég ahhoz, hogy megjegyezzem, mennyire érzelmes. Óvatosnak kell lenned, hogy ne… Miss Hatfield máris előttük állt, és szinte ugrándozott. - Annyira kedves önöktől, hogy eljöttek, különösen, hogy még tart az évad Londonban, önök pedig annyira közkedveltek! Ó, hát a felesége? Lady Kincaid, nagyon örülök, hogy megismerhetem! – Miss Hatfield megragadta Fiona kezét, és szívélyesen szorongatta, aztán hátralépett, és tetőtől talpig végignézte Fionát. – Ön olyan csinos, mint egy festmény! Hát, azt hiszem, önök a legdivatosabb vendégeink, akik valaha megfordultak nálunk. És csak nézem önöket, ahogy itt állnak egymás mellett, a nap megvilágítja a hajukat. Ó! – Miss Hatfield a szájára nyomta a kezét, könnybe lábadt a szeme. – Olyan csodásan néznek ki! Tényleg meg kell csináltatnunk a portréikat! Hamish, aki épp leszedte a bőröndöket a hintóról, olyan arccal nézte Miss Hatfieldet, mintha egy döglött macskára nézne, az úton. Ahogy az asszony megállt levegőt venni, Jack megragadta az alkalmat, hogy közbevessen egy üdvözlést. Fiona is ezt tette, de aztán elkövette azt a hibát, hogy az esküvőről kérdezett. Miss Hatfield felragyogott, majd belekezdett egy litániába arról, mennyi mindent tervezett az esküvőjére, ezt követően eléggé bárdolatlanul hahotázott, amikor arról mesélt, hogy az ellátásról gondoskodó ember azt mondta neki, hogy még Edinburgh-ból sem tud jeget szállítani az esküvőre. Pedig ismert tény, hogy Lucy Marshall tizennyolcadik szülinapi partijára is szállított, pedig az csak két hónappal ezelőtt volt. Ezután pedig megosztott egy jó adag személyes információt a jövendőbeli férjéről, amire sem Jack, sem Fiona nem voltak kíváncsiak. Jack többször megpróbálta félbeszakítani, de Miss Hatfieldet nem lehetett leállítani. A férfi ingerültsége épp csak kezdett búskomorsággá változni, amikor megérezte Fiona kuncogását. Összetalálkozott a tekintetük, Fiona alig tudta elnyomni nevetését, szeme ragyogott. - Ó, igen – folytatta, Miss Hatfield, észre sem véve, hogy ő okozza vendégei jókedvét. – A pék és a hentes egymás után haltak meg, két héten belül. Nem tudom, hogyan kerül majd megfelelő étel az asztalokra, és itt vagyunk ilyen sok vendéggel! Ennyiféle vendéget egyszerűen nem is lehet elszállásolni. Fionának a szájára kellett tapasztania a kezét, nehogy hangosan felnevessen, ami Jacket is vigyorgásra késztette. Mindazonáltal, hihetetlenül nyugodt hangon volt képes félbeszakítani Miss Hatfield monológját, amikor az asszony egyszer végre levegőt vett. - Miss Hatfield, igazán sajnálom, hogy a pék és a hentes ilyen kellemetlenséget okoztak önnek a rosszul időzített halálukkal, de Lady Kincaidet és engem kissé megviselt az utazás. Gondolja, hogy… - Ó, egek! Itt csacsogok, önök ketten meg talán kimerültek! Felvitetem a csomagjaikat a Rózsaszín szobába. – Fiona felé hajolt, és bizalmas hangon hozzátette: - Ez a legnagyobb vendégszobánk. Szegény Paul szülei arra számítottak, hogy az övék lesz, de mondtam nekik, hogy amíg nem gyarapodik a vagyonuk, vagy nem nyernek el egy címet, fenntartom a szobát valamely valóban fontos személy számára. - Köszönjük – mondta Fiona, vidám pillantást küldve Jack felé. Miss Hatfield, mindenről megfeledkezve, a ház felé intett. - Lord Kincaid, Paul a kertben van az urakkal, ha esetleg köszönteni akarja. – Fiona karját a karjába öltötte, és a bejárat felé indult. – Jöjjön, kedvesem! Megmutatom a szobáját, a szobalányom pedig már vár önre, egy kis görög vízzel. Olaszországban szereztem be, és bár nem nagyon tetszik az illata, de meg kell mondanom, sokkal mélyebben alszom, miután bedörzsöltem vele a homlokomat.

- Tényleg nem vagyok fáradt, csak egy kicsit elzsibbadtam az utazástól. Jack kiváncsian nézett Fionára. Most már jobb volt a lány mozgása, alig sántikált. Rövid szakaszokat tettek meg egyszerre, rendszeresen megálltak, így Fiona ki tudott szállni, és tudott mozogni is. Jobban volt, bár kicsit még mindig sápadtabb volt, mint máskor. - Nos, Lord Kincaid. Porterfield elkíséri önt a kertbe, így megnézheti, ahogy Paul azokat az idétlen szivarokat szívja. Egy méltóságteljes komornyik hajolt meg Jack előtt. - Közben majd én gondoskodom a kedves feleségéről. – Megpaskolgatta Fiona kezét. – Mindent el kell mesélnie, mert biztos vagyok benne, hogy nekem fogalmam sincs az első dologról, és ahogy mondtam a jegyesemnek, bizonyosan nagy családunk lesz, és csak annyit tudok, hogy ugyanebben az érdekes állapotban leszek, mielőtt ön annyit mondana: Hapci! Jack vigyorgott, ahogy Fionát elvezette, foglyul ejtette ez a minden lében kanál asszony. Nem volt valami szép tőle, hogy megjegyzést tett Fiona “állapotára”, de Fiona elég jól fogadta. Jack megállt. Lehetséges, hogy Fiona “érdekes állapotban” van? Nézte, ahogy a lány felfelé ment a lépcsőn, észrevette, hogy gyakran a hasára teszi a kezét. Vajon eddig is csinált ilyet? Többször is rosszul lett idejövet, és egyszer vagy kétszer meg is kellett állniuk, hogy visszanyerje erejét. Még a marhahúsos vesés pitétől is megborzongott az egyik fogadóban, ami meg is lepte a férfit, mert Fiona különben egészséges étvággyal van megáldva. Jó Isten, nagyon is lehetséges, hogy már várandós, az ő gyermekével. Jack a homlokát dörzsölgette, teljesen megszédült. Már nem csak a feleségét oltalmazza, hanem a gyermekét is! Kabátja alá csúsztatta egyik kezét, hogy nyugtázza, amint titokban ott lapul pisztolya a derékszíjába dugva, aztán sarkon fordult. Hamish a hintó mellett állt, és figyelt, arca eltökélten fenyegető volt. Jack figyelmeztető pillantást küldött két inasa felé, és Dobson meg Peter bólintottak. Óvatosan körülnéznek mindenhol, és éjszaka is őrködni fognak. Bármi gyanúsat észlelnek, azonnal jelenteniük kell. Holnap az esküvő után, megérkezik Fiona két fivére, és Devonsgate is, aki a maradék csomagokkal indult utánuk. Mindannyian éles szemmel figyelnek a Londont Edinburgh-val összekötő Great North Roadra. Londonban már biztos észrevette valaki, hogy a Kincaidek nem tartózkodnak a rezidenciájukban. Jack úgy érezte, mintha a világ összes gondjának a súlya az ő vállára nehezedne.

Az esküvő nagyon gondosan előkészített és kidolgozott esemény volt. A menyasszony csinos kék ruhát viselt, hajába virágokat fűztek. A vőlegény viselete hagyományos kilt volt, és egy díszes kabát, amelynek a zsebén rajta volt a családi címer. Temérdek virág, számos koszorúslány, és annyi vendég volt, hogy a csodálatosan feldíszített kápolnában zsúfolásig megteltek a padok. Fiona Jack mellett ült. A férfi szokatlanul komornak látszott, amióta csak megérkeztek. Miss Hatfield – mostantól Mrs. Cargreaves – az egész reggelt könnyek között töltötte. Akkor is könnybe lábadt a szeme, amikor meglátta a vőlegényét, ahogy az oltárnál várja őt, sírt, amikor hűséget fogadtak egymásnak, könnyeket ontott a mise végén, és zokogásban tört ki a férje vállán, amint igyekeztek elfoglalni a helyüket a vendégfogadás megkezdéséhez. Fionának mégis tetszett a ceremónia. Az ifjú páron látszott, hogy tényleg nagyon szerelmesek egymásba, és az izgalom, amellyel nekiindultak új, közös életüknek, az arcukra volt írva. Annyira édesek voltak, ahogyan megfogták egymás kezét, amikor azt gondolták,

senki sem figyeli őket. Fiona vágyakozva nézte őket. Neki és Jacknek nem adódott meg az a luxus, hogy ilyen boldog menyegzőjük legyen; az ő esküvőjük nem olyan volt, amilyen bármelyikük is akart volna. Jack felé nézett, és azt látta, hogy a férfi összehúzott szemöldökkel bámul kifelé az ablakon. Vajon ő is ezen gondolkodik? Elszorult a torka erre a gondolatra. Miután túljutottak a vendégfogadás ceremóniáján, csatlakoztak a többi vendéghez, és vacsorázni mentek a főépületbe. A nagy csarnok kőlapokkal volt kirakva – eléggé kopott, egyenetlen és hideg volt. Nemsokára Fionának fájni kezdett a háta és a lába. A háta egy pontjához szorította a kezét, hátha csillapítani tudja kicsit a fájdalmat, és észrevette, hogy Jack nézi őt. A férfi élvezettel legeltette rajta a szemét, tekintete elidőzött kissé a lány mellén és csípőjén. Kellemes borzongás szaladt végig a gerincén. Előző éjjel a férfi meglepően kedves és gyengéd volt szeretkezés közben. Jacket elbűvölte a lány teste, csak simogatta és simogatta, kezét a mellére szorította, a hasát csókolgatta, olyan mélységes hódolattal ért hozzá, ami teljesen elbűvölte, és amitől megilletődött. Ma éjjel talán ő fogja kényeztetni a férfit. Hálóing kélkül bújik majd be az ágyba, a férfihoz bújik, lábával teljesen hozzásimul, végigfuttatja a kezét a vállain, a mellkasán, simogatja és ízlelgeli majd, amíg el nem éri a… Beleborzongott a gondolatba, mellbimbói kihegyesedtek a gondolatra. Jack, az ő férje, olyan csodálatos, és annyira szenvedélyes. Jack karon fogta őt, és közelebb hajolt. - Fiona, gyere, keressünk egy ülőhelyet. - Nem akartál táncolni? A férfi ránézett, és kicsit habozott. - Nem – mondta végül. – Te igen? Fiona nagyon szeretett volna, de sajgó lábai másképp döntöttek. - Attól tartok, kicsit még fáj. - Hát persz – felelte Jack, és odavezette a lány egy hosszú asztal mellett álló, néhány üres székhez. – Tessék. – Leültette a lányt az egyik székbe. – Mindjárt jövök. Jött is, kezében két pohár narancsos mandulaitallal és két, süteményekkel, forró tortaszelettel, és más finomságokkal megrakodt tányérral. - Sikerült megmentenem az utolsó almatortaszeleteket – mondta vigyorogva. – Az a kövér férfi, abban a kék felöltőben, talán sosem áll többé szóba velem, de megérte. Fiona felnevetett. - Hetek múlva is éles hangon fogják emlegetni a nevedet! - Semmi kétség. Odaadta az egyik tányért Fionának, és evés közben azt nézte, ahogy táncoltak a párok. A menyasszony és a vőlegény kedves félénkséggel néztek egymásra, amint a lány lélegzetvétel nélkül csacsogott, a férfi pedig csendes rajongással nézte őt. Tompa fájdalom hasított Fiona szívébe. Nem igazán vágyakozott az elmaradt menyasszonyi fátyol és a virágok után, csak az után az izgalom után, amit az ember akkor érez, amikor házaspárként új életet kezd. Nekik ez kimaradt, és így is marad örökre. Jack követte Fiona borús tekintetét, amint a menyasszony és a vőlegény éppen egy újabb fordulót vezettek fel a táncparketten. Vajon ez elszomorította a lányt? Sosem volt igazi esküvője. Bár Jacknek eleinte nem volt ínyére a házasság, és amennyire csak lehetett, ragaszkodott a szabadságához, most már nem tudná elképzelni Fiona nélkül az életét. Már nem is emlékezett, hogy milyen egyedül aludni, egyedül reggelizni, hogy milyen dolog csak lézengeni az életben, ahelyett, hogy valóban élné azt, pedig Fiona előtt ezt csinálta. Vele élt. Nélküle… Nem akart tudomást venni róla. Mindig a jelenben élt; talán ezt kell tennie most is. Nem

tudott ilyen esküvőt nyújtani Fiona számára – ami történt, megtörtént. De valamit még tudna tenni, hogy mosolyt varázsoljon Fiona arcára. Néhány pillanat múlva mosolyogva ült vissza a székébe. Tudta, mit fog tenni. Csak egy kis segítségre volt szüksége Devonsgate-től.

A reggeli nap sugarai beszűrődtek a függöny résein át. Fiona kinyitotta a szemét, és körülnézett az idegen szobában. Jack nem volt ott. Fiona felült, és kikelt az ágyból. Hol lehet Jack? Keresni kezdte a csengőzsinort, hogy hívja a lányt, de aztán, figyelembe véve a házban lévő vendégek számát, úgy döntött, gyorsabb, ha egyedül öltözik fel. Az ágy melletti vizeskancsóból friss vizet töltött, megmosakodott, aztán sietve felöltözött. Jack lovaglócsizmái sem voltak ott. Talán csak lovagolni ment, vagy… Kinyílt az ajtó, és Jack, Fiona köpenyével a karján, besétált. Mosolygott, ahogy meglátta a lányt. Fiona addig észre sem vette, hogy visszatartotta a lélegzetét. - Örülök, hogy ébren vagy. Fiona a köpenyére nézett. - Megyünk valahová? - Igen, megyünk. Devonsgate az imént érkezett, és a hintónál vár. - Hová megyünk? - Meglepetés. – Jack Fiona cipőjére pillantott. – Rövid szárú csizmára lesz szükséged, a talaj egyenetlen lehet – mondta Jack, és a szekrényhez ment, hogy kivegyen egy pár csizmát. Fiona leült, hogy levegye a cipellőit, de a férfi megrázta a fejét. - Majd a hintóban lecseréled. El akarok indulni, mielőtt bárki más felébred. Fiona felállt. - Jól van, bár figyelmeztetlek, hogy rettentően éhes vagyok. - Nagyszerű! Rád és az étvágyadra is szükségem lesz ezen a kis kiruccanáson. Jack a lány vállára terítette a köpenyt, és rögzítette a kapcsot az álla alatt. A mozdulat édes, egyszerű, és teljesen váratlan volt. Volt valami nagyon gyengéd dolog Jack reggeli viselkedésében. Talán ráébredt, hogy közeledik az idő, amikor elválnak útjaik? Ha egyszer várandós lesz… A bő köpeny alatt a hasára csúsztatta a kezét. Lehet, hogy máris várandós. Elkomorulva próbált visszaemlékezni legutóbbi ciklusának dátumára. - Kész vagy, kedvesem? – kérdezte Jack az ajtót tartva. Fiona kilépett, és a férfi szemében bujkáló csillogáson töprengett. Jack izgatottnak, szinte pajkosnak tűnt. A hintónál Devonsgate mosolyogva meghajolt, és üdvözölte őket. - Á, asszonyom! Hogy van ezen a szép reggelen? - Fázom! – dörzsölte meg karjait a köpeny alatt. - Remélem, a hintóban nem fog fázni. - Van egy bélelt kabátom. Ez az időjárás élénkítően hat a város melege után. - És a levegő is frissebb – horkant fel Hamish. Fiona egyetértett; a lágy reggeli szél friss széna és rózsa illatát hozta. Az egyik inas kinyitotta a hintó ajtaját, és nemsokára már úton is voltak. Az út kellemes volt, dombokon és sűrű erdőn át haladtak. Útközben Jack a fivéreiről és a szüleiről szóló történetekkel szórakoztatta Fionát. A hintó egy kis patak közelében lévő, tágas, füves vidékre ért. Fiona az egyik inas segítségével kiszállt.

- Hol vagyunk? - A strathmore-i erdőben. Gyermekkoromban sokat jártam ide. Azon az ösvényen van egy kis tisztás. Arra gondoltam, ott ehetnénk. Ahogy Davonsgate feltűnt egy nehéz kosárral a kezében, Fiona mély lélegzetet vett. Nedves fű és tiszta víz illatát érezte. A fű sűrű volt és magas, szinte kiáltott érte, hogy mezitláb gázoljon benne az ember. Csobogó patak volt mellettük, a víz tisztán csörgedezett benne, tisztára mosva a moshos köveket. Hatalmas fák borultak föléjük, a ragyogóan kék ég fel-felbukkant a lombok között. Hamish leszállt a nyeregből, és a hintó végéhez kötötte a lovát, majd pisztolyát előhúzva, az egyik közeli fa mellé állt, és az erdőt vizsgálgatta. Fiona elkomorult, mert észrevette, hogy nemcsak Hamishnél volt fegyver, hanem a két inasnál is. - Jack, tényleg úgy gondolod, hogy szükség van erre? - Bárki is okozta a balesetedet, nem hiszem, hogy felfedezte távozásunkat, de biztonságosabbnak érzem, ha elővigyázatosak vagyunk. – Megfogta Fiona könyökét, és a kis ösvény felé irányította. – Gyermekkoromban mindig itt bújtam el. - Ki elől? - Valójában, az otthoni tennivalóim elől. Fiona nevetett. Jack visszamosolygott, és tekintete Fiona kezére siklott, amelyet most is a hasán pihentetett. Fiona gyorsan elvette onnan a kezét, és elpirult; észre sem vette, hogy ebben a tartásban ácsorgott. Jack arcán valami megfoghatatlanul mély érzés futott ár, de csupán az ösvényre mutatott. - Csak ön után, asszonyom. Fiona lépkedett a kanyargós ösvényen, csizmája harsogva taposta a füvet, lábujjait hűsítette, ahogy a bőr a nyirkos talaj érintésétől lehült. Minden érzékével élvezte a levegő frissességét, a haját és az orcáit érintő szellőt, Jack keze melegét, ahogy a könyökét fogta, miközben vezette őt az ösvény számtalan kitüremkedése között. - Remélem, elegendő ételt hoztál – mondta Fion. – A gyomrom már követelőzik. Befordultak egy sarkon, és a lány megállt. Egy hatalmas takaró tele volt szőlővel és sajttal, tortával, teasüteménnyel, kaláccsal, gyümölcszselével, dzsemmel, lekvárral. Devonsgate az egyik oldalon állt, és ruhaszalvéta lógott a karján. - Devonsgate! Ez nagyon kedves! - Őlordsága érdeme. Az ő ötlete volt. - Jack, köszönöm – fordult Fiona a férfihoz. Finom mosoly játszott a férfi ajka körül. - Semmiség. És most, gyere, együnk. Kicsit sápadt lettél az utóbbi napokban. Jack Fiona mellé ült. - Elég zavaros időket éltünk át, igaz? Először a házasságkötésünk, ami nem volt egy szokványos eset. Aztán igyekeztünk átformálni egymást. A fivéreid sem tették könnyebbé a dolgokat. Plusz még a nézeteltérés Lucindával, és a megbokrosodott ló… Most pedig, itt vagyunk, és egy esküvőn veszünk részt. – Felvett egy kést, és hámozni kezdett egy körtét. – Nem szeretem az esküvőket. - Tényleg? Miért nem? Jack felszeletelte a körtét, és egy tányérra tette. - Devonsgate, kérem, töltsön őladységének egy kis gyümölcslevet. Devonsgate egy borospohárba töltött némi gyümölcslevet, és Fiona kezébe adta. - Én önnek, uram? Gondolom, ön egy kis sört fog kérni, vagy… - Nem. Én is gyümölcslevet kérek.

Devonsgate és Fiona meghökkenve egymásra pillantottak, majd Fiona Jackre nézett. - Gyümölcslevet? A férfi vállat vont. - Ami elég jó a fiamnak, az nekem is elég jó lesz. Fia? Azt gondolja, hogy… Fiona pislogott. Csak csodálkozott, agyában forgott a gondolat, mintha képtelen lett volna felfogni. Csendesen elkezdte összeszámolni a heteket. Lehetséges. Igen, lehetséges. Könnybe lábadt a szeme. Valóban Jack gyermekét hordja a szíve alatt? - Fiona, idd meg a gyümölcslevedet – mondta Jack szelíden. Fiona vonakodva kortyolt egyet, a folyadék csípte a nyelvét. - Devonsgate – mondta Jack, és közben le sem vette a szemét Fionáról -, azt hiszem, minden itt van, amire szükségünk van. Visszavonulhat a kocsihoz. - Köszönöm, uram. Ha szükségük lesz rám, néhány lépésnyire leszek – hajolt meg mélyen, és még egy utolsó, vizsgálódó pillantást vetve a terítékre, eltűnt az ösvényen. Jack megitta a gyümölcslevet, és sietve elrejtette fintorgását. Letette a poharát, és felvett egy kisebb tányért, rátett egy sárgabarackos tortaszeletet, és mellé tett egy ék alakú sajtot. - Kóstold meg! Fiona elvette a tortát, és leharapta a szélét. Fiona fehér muszlinból készült, rózsaszín rózsákkal díszített délelőtti ruhát viselt, ami kilátszott a köpeny szárnyai közül. Ahogy sietve öltözött reggel, a hajába csak néhány tű került, így most az a veszély fenyegetett, hogy az egész frizurája lebomlik. Friss volt és fiatal, itt-ott szeplők tarkították az orrát, ami annyira vonzó volt, hogy Jack kísértésbe esett, hogy csókokkal borítsa őket. Fiona beleharapott egy tortácskába. - Jack, miért nem kedveled az esküvőket? - Az egész sürgés-forgást, a virágokat, meg a többit, olyan nevetségesnek találom. - Gyanítottam – mondta Fiona lassan. – De, mégis… - vörösödött el közben. – Lehet, hogy bolondnak tartasz, de a szertartás maga, csodálatos volt. Tényleg szeretik egymást. Jack, néha… néha, nem vágysz arra, hogy másképpen legyenek közöttünk a dolgok? Hogy a mi esküvőnk bárcsak normálisabb lett volna? – Még jobban elvörösödött. – Persze akkor nem lennénk együtt. De ha mégis… Nem hiányzik neked? – Sóhajtott. – Annyira megbonyolítom a dolgokat, ugye? Sajnálom. - Nem, kérlek, folytasd. Mi tetszett neked az esküvőn? Fiona meglepődött a kérdésen, de örült neki. - Az egész olyan bájos volt – a szertartás, a fogadás. Nekünk nem volt ilyen. Jack vigyorgott. - Nem, a mi esküvőnk egész más volt. A vőlegény részeg volt, és nem is tudott magáról. Fiona letette a tortát, arca lángolt. - Bárcsak ne erre emlékeznél. Jack nevetett. - Mindent meg fogok tenni, hogy elfelejtsem, de elég nehéz lesz. A lány sóhajtott, és csend költözött közéjük. Jack komolytalan megjegyzése még ott volt a férfi ajkán. Fiona komoly volt. Ez nagyon sokat jelentett neki. - Milyennek szeretted volna az esküvőnket? Gyorsan a férfira mosolygott. - Butaság ezen még csak gondolkodni is. A mi esküvőnket illetően, nem volt választási lehetőségünk, különösen neked nem. - Én nem bánom, hogy összeházasodtunk. A férfi magát is meglepte ezekkel a szavakkal, de azonnal tudta, hogy igazat mondott. Most már van célja az életének, van értelme mindennek.

Fiona a férfi arcát nézte. - Nem? - Egyáltalán nem. Mindent egybevetve, azt gondolom, jól csináljuk. Fiona felhúzta a térdét, és átkarolta. - Én is azt gondolom, hogy jól csináljuk. Jack megfogta a lány kezét, ami szinte eltűnt az övében, annyira kicsi volt. - Fiona, én… Lövés dördült. Jack azonnal talpra ugrott, pisztollyal a kezében, mielőtt a visszhang elült volna. De a sűrű erdőben semmi sem látszott – sem mozgás, sem zaj. A titokzatos, kísérteties csenden kívül, semmi. - Az átkozottak! – Jack szíve zakatolt az íjedtségtől. – Valaki nyílván vadászik. Fiona nem felelt. A férfi megfordult. Fiona arcán kábult döbbenet ült, kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. Jack letérdelt. - Ne félj. Amikor megtalálom… Piros vér áztatta a korábban fehér ruhát. - Ne! – zihálta a férfi. Fiona ajka remegett. - Én… - Fiona szeme ide-oda rebbent, aztán lassan a férfi karjába omlott. Jack elkapta, pisztolyát a terítőre dobta. - Devonsgate! Hamish! Jack majd megőrült a félelemtől. Valamit tennie kell, hogy megmentse őt! Olyan erősen vérzik. - Az ördögbe, Devonsgate! – ordított eszeveszetten. – Fiona! Kérlek, Istenem, ne! – Könnybe lábadt a szeme, ahogy a karjába emelte a lányt. Valami susogó hang ért a füléhez, aztán… DURR! Valami mintha felrobbant volna a fejében. Összeesett, az egyik oldalára erőltette magát, magával párnázva ki Fiona esését. Minden erejével küzdött, hogy eszméleténél maradjon, hogy újra a lányért nyúljon, de sötét, hideg csend borította el.

Gregor a sűrű bozóton át leskelődött. - Látsz valamit? – kérdezte Dougal. - Igen. Látom őket. Úgy néz ki, mintha piknikeznének. – Dougalra bámult. – Ennyit arról az ötletedről, hogy Kincaid idehozta megölni őt. - Semmi ilyesmit nem mondtam. Gregor felvonta a szemöldökét. Dougal elvörösödött. - Nem bízom benne, ennyi az egész. - Néha azt gondolom, valóban törődik vele. Például mos is, úgy néz rá, mintha ő lenne az egyetlen nő a világon. Kiváncsi vagyok, tudja-e, hogy ezt csinálja. Dougal összeráncolta a homlokát. - Egy nagy verésre lenne szüksége, hogy felébredjen. Fiona a legjobb asszony a világon, és ő kötözni való bolond, ha nem jött még rá erre. - Igen. - Nekünk pedig ott kell lennünk, hogy megvédjük a lányt. Nem bízom Kincaidben, és

eddig te sem bíztál. - Felmerült benned valaha, hogy mennyiszer árthatott volna már neki, ha akart volna? Lelökni a lépcsőn, egy kis mérget tenni a reggeli teájába. Nem lenne olyan nehéz – jelentette ki Gregor. Dougal megdörzsölte az állát, aztán újra átkukucskált a levelek között. - Ó, Istenem. Meg fogja csókolni. Utálom nézni ezt. A fivérek elfordultak, nekidőltek a fa törzsének. A patak csobogásán kívül, minden csendes volt. Végül Dougal a bátyjára nézett. - Utálom beismerni, de talán igazad van. Nem kellene itt lennünk. Gregor bólintott, és visszaindultak a lovaik felé. Dougal egy alacsony bokor felé fordult, aztán megállt, és visszafelé figyelt az erdőben. - Mi az? – kérdezte Gregor. Dougal, szőke fejét oldalra billentve, még egy darabig figyelt. Végül megvonta a vállát. - Azt hittem, láttam valamit, de bármi volt is, elment. Talán nem is volt semmi. Átkeltek a kis patakon, és hirtelen lövés dördült. Dougal falfehér arccal a bátyjára nézett, és mindketten felordítottak. - Fiona! Rohanvást elindultak a fák között, kidőlt fatörzsek között futottak, lábuk dobogott, és kapkodva vették a levegőt. Rátértek a benőtt ösvényre, és kiértek a tisztásra. - Fiona! – Gregor átvágott a tisztáson, odaszaladt a takaróhoz, ahol Fiona feküdt, és vér folyt a ruhájából, arca riasztóan sápadtnak látszott. Mellette, a takarón, ott feküdt Jack pisztolya. Őrjöngő düh borította el, amint felkapta a nővérét, és villámlott fölöttük. - A faluba – mondta Dougal mogorván, bedugva a fegyvert a derékszíjába. – Az öreg Nora minden orvosnál többet tud a gyógyításról. Gregor bólintott, és a lovaik felé lépkedett, a még mindig riasztóan csendes Fionával a karjában. Hogyan engedhette, hogy ez megtörténjen? Hihetetlen gyorsasággal tornyosultak a felhők, ő pedig átadta Fionát Dougalnak, aki addigra már nyeregbe pattant. Dougal azonnal vágtatni kezdett. Gregor gyorsan követte, és halkan bosszút esküdött. És nemcsak Jack Kincaid ellen, hanem az egész család ellen, akik ilyen gazembert hoztak a világra. Most megnyílt a pokol.

Huszadik fejezet Igen, elhozták hozzám a lányt, bizony. Két mindenre elszánt férfi, akiket sosem láttam azelőtt. És végig, amíg a lánnyal foglalkoztam, villám csapkodott és szél süvöltött fölöttünk, rengett a föld, és fák szakadtak ki a földből, hogy még a legbátrabbak is térdre esve imádkoztak. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Jack lassan ébredt, mintha fátyolrétegeket húztak volna le egyenként az elméjéről. Deszkapadlón feküdt, hátrakötött kézzel. A feje iszonyúan fájt. Fölötte dörgött és zúgott az ég, olyan hangosan, hogy beleremegett a föld. Összerezzent ettől a hangtól, de elméje egyik része még mindig kutatott valami után – egy elveszett gondolat vagy emlék után, vagy… Fiona. Iszonyat járta át a testét. - Na tessék! Már felébredtél, mi? Villám hasított a levegőbe, megvilágítva a férfi arcát, aki előtte állt a sötétben. Hatalmas volt, karjai erősek, barázdált arca piszkos volt. Egyenes haja a szemébe hullott; krumpliorra volt. Egy hatalmas mennydörgés nyomán a férfi az ablakra meredt. Elkomorult. - Ez az átkozott vihar! Még sose láttam hasonlót! Jack tudta, hogy a vihar Fiona testvéreit jelenti valahol a közelben, az ő szívük ugyanolyan feldúlt, mint az övé. Megpróbált nem gondolni a lány ruháján lévő vérre. Nem halhat meg! Nem tudná elfogadni. Azt gondolta, megvédheti őket Devonsgate és Hamish, meg a két inas. De mi volt a baj? Ki tehette ezt, és miért? El kell menekülnie, és meg kell találnia Fionát. Meg kell mentenie. Elszorult a szíve ettől a gondolattól, és körülnézett, hogy lássa, min kell keresztülmennie. Valami pajtafélében volt, szerszámok lógtak a falakon, széna és lovak szaga érződött erősen. A férfi meglökdöste Jacket a csizmája orrával, a kemény bőr a bordái közé szaladt. - Hé, ébren vagy?! A férfi vidámnak tűnt. - Hol vagyok? - Ott, ahol addig kellett tartsalak téged, amíg eljön az idő, így mondták. - Az idő? Mire? Újabb villám cikázott át az égen, hátborzongatóan megvilágítva a férfi arcát. - Mire elengedhetlek. Ennek semmi értelme. - Akkor nem öl meg? A férfi vigyorgott. - Meg tudnálak. Csináltam már olyat ezelőtt. De most többet fizetnek azért, hogy ne csináljak semmit. Látod, mindenki azt hiszi, a rendőrfőnök beszélni akar majd veled. Te meg majd azt mondod, egy titokzatos férfi elrabolt, de akkorra én már messze leszek. Senki sem fog hinni neked. A férfi közelebb hajolt, bűzös lehelete Jack arcába ért. - Azt fogják hinni, hogy csak kibúvót akarsz találni arra, hogy megölted a feleségedet. Kétségbeesés fogta el Jacket, agya elzsibbadt. - Na, hát akkor, talán fel kellene állítsalak, hogy egy kicsit jobban lássalak. A férfi durván megragadta Jacket a karjánál, és talpra állította. Fájdalom járta át. - A kötés. Túl szoros. - Mit érdekel az engem. Jacknek gyorsan eszébe jutott valami. - Ha nyoma marad, el fogják hinni a történetemet. A férfi káromkodott. - A pokolba! Az lehet. Jól van. Meglazítom akkor, de csak kicsit. Jack háta mögé nyúlt, és ügyetlenkedve próbálkozott a kötéllel. Jack érezte, ahogy meglazul a csomó, és kioldódik.

A férfi megragadta a kötél végeit, hogy újrakösse, de Jack gyorsabb volt. Meglendítette a karját, és könyökével eltalálta a férfi állát. Ahogy a férfi hátratántorodott, Jack megragadta a lámpást, és minden erejével a férfi arcába lendítette. Au! Jack az ajtóhoz rohant, kiugrott, és egy fogadó udvarában találta magát, ami halványan ismerősnek tűnt neki. Hol a pokolban van?! Zaj hallatszott a pajtából, és Jack egy hordó mögé bújt. Guggolva dörzsölgette a csuklóját, és összezavart elméjével gondolkodni próbált. Ha Isten segít, kideríti, ki tette ezt, és megfizet érte. Vakító villám csapott le, és a pajta Jack szeme előtt robbant fel, millió fadarabot röpítve az égbe. Dörgött az ég, és rengett az egész föld. Valami maradt a pajtában, tűz villódzott, ahogy a szalma begyulladt, aztán füst szivárgott az ablakaiból. Jack fogvatartója kitántorgott az udvarra, majd zihálva összerogyott. Kiáltás hallatszott, majd emberek kezdtek kiözönleni a fogadóból. Jack látta, ahogy egy férfi az egyik ablakhoz lépett, lebámult az udvarra, aztán eltűnt. Jack be akarta törni az üveget, hogy nyakon csípje a gazembert, bárki is legyen az, de túlságosan legyengült a támadástól, szédült, és fájt a mellkasa. Kilépett a rejtekhelyéről, és nekiiramodott, keresztül a fogadó udvarán, el a futkosó istállófiúk és szolgák között. Egyre nagyobb lett a zűrzavar, Jack eltűnt a sötétben, de az udvar sarkában még megállt, és visszanézett arra az ablakra. Az ellenség ott volt, de nem tudta elintézni egyedül; segítséget kell szereznie. És csak egyetlen hely volt, ahová fordulhatott. Csak abban reménykedett, hogy elég ideig életben hagyják ahhoz, hogy elmagyarázhassa.

Jóságos Isten! Villám csapott a pajtába! – fordult el halálsápadtan Campbell a fogadó ablakától. – Ez a MacLean-átok. - Ó, ne légy bolond! Mindig kigyullad valami, amikor villámlik. – A férfi társa kényelmesen elnyújtózott a szobájukban lévő kandalló előtt. – Csak egy nyári vihar, és kész. Mintegy válaszképpen, mély robaj rázta meg az ablakot. - Te ezt nem érted, Lucinda. A MacLeaneknek varázserejük van. Több, mint amennyire gondolsz. A nő a parázs fölé tartotta a papucsát. - A babonák az alsóbb néposztályoknak valók. A férfi csak bámult, majd kihúzott a zsebéből egy zsebkendőt, és megtörölgette a halántékát. - Nem értelek. Hogy tudsz olyan nyugodtan ülni ott. – Elfordult a nőtől, és vadul átvágott a szobán. – Sose mondtad, hogy megölöd őt! Azt mondtad, az embereid úgy lőnek, hogy csak horzsolják a karját ilyen rövid távolságból. Csak ennyi kellett volna, hogy a MacLeaneket a Kincaidek ellen fordítsuk! A nő vállat vont. - Az embereim horzsolhatták volna a karját, vagy bármijét, ha azt kértem volna tőlük. – Lucinda arcvonásai megkeményedtek. – A halálát akartam! Ellopta tőlem Kincaidet, és mindenki előtt megalázott. Senki sem akadályozhat meg! A férfi hirtelen sarkon fordult. - Ó, Istenem… Ezt nem hiszem el! Lucinda, a MacLeanek rá fognak jönni, és utánunk jönnek! – Megállt az ablaknál, kinézett az égő pajtára, sápadt arcára iszonyatos félelem ült. – Semmi nem állítja meg őket.

- Badarság! Azt hiszik, Kincaid lőtte le a nővérüket. Te megkapod, amire vágytál: a két család egymás torkának ugrik. A férfi egy székbe rogyott. - Menni halál! Sosem gondoltam, hogy idáig fajul, főleg azt nem, hogy egy nő is… becsukta a szemét, és megborzongott. A nő éles tekintettel nézett rá. - Több haláleset? Hát nem csak ez az egy volt? A férfi lassan kinyitotta a szemét. - Nem. A fivére is, Callum. Lucinda felült. - Te ébresztetted fel az átkot! - Igen. Olyan könnyű volt. Callum Jack egyik fivérével verekedett… folyton civakodtak, így senki sem törődött már velük. Callumöt otthagyták a fogadóban, ott feküdt ájultan a padlón. Késő éjszaka volt, és csak páran voltak ott. Csak úgy bementem a szobába, amikor egy másik, szánalmas öltözékű és kétségbeesett férfi befejezte MacLean zsebeinek átkutatását. Nekicsapta MacLean fejét a kályhának, talán azért, hogy ne ébredjen fel. – Campbell megborzongott. – Szörnyű volt. Láttam ott azt a férfit, és a rengeteg vért, és… elrohantam. - Elfutottál? – Lucinda lebiggyesztette az ajkát. – Milyen merész cselekedet volt tőled! A férfi ellenségesen nézett a nőre. - Aztán, persze, visszamentem. De addigra már vége volt – Callum meghalt. Elborzadtam. De aztán azon kezdtem gondolkodni, milyen előny származna abból, ha a MacLeanek és a Kincaidek felélesztenék ősi ellenségeskedésüket. Tényleg felélesztették. - Harcolni fognak. - Természetesen. Aztán csak fokozódna. Embereket kellene felfogadniuk, hogy növeljék erejüket. Valószínűleg elkezdenék eladni a birtokaikat, ékszereiket, mindenüket, amijük csak van. - És ott lennél te, készen arra, hogy “segíts”. - Igen. – Campbell idegesen végighúzta a kezét az arcán. – Nem hiszem el, hogy idáig fajult. Beszéltem Fionával, táncoltam vele. Majdnem olyan, mintha elvesztettem volna valami nagyon fontosat. - Ne légy nevetséges! – szipogott Lucinda. – Nem ér ennyit! A vihar tombolt fölöttük, kontrollálhatatlanul és vadul. Campbell kinézett az ablakon. - Számodra talán nem, de gyanítom, hogy néhányak számára igenis megérte a fáradságot. Lucinda vágott egy grimaszt, és laposan nézett a férfira. - Te miért akartad, hogy vége legyen annak a házasságnak? A férfi karba tette a kezét, vállát előregörbítette. - Sok évvel ezelőtt, az én családomé volt minden ebben a völgyben. Hatalmasak és rettegettek voltunk. De az én családom sosem volt jó abban, hogy értékes dolgokat megtartson. Idővel a föld elhanyagolttá vált. Mindent elveszítettünk. A MacLeanek vették meg a földet. - Miért nem ajánlottad fel nekik, hogy visszavásárolod? - Megtettem. Többször is. Hallani sem akartak róla. Arra gondoltam, hogy ha újra belekényszerűlnek az ellenségeskedésbe, gyors segítségre lesz szükségük, és talán újra fontolóra veszik. - Milyen bonyolult. Az én szükségleteim egyszerűbbek. Most Kincaid már szabad, hogy újra nősülhessen. - És a férjed? Lucinda és Campbell tekintete összetalálkozott. Campbell elvörösödött, de határozottan beszélt.

- Kincaid sosem fog újranősülni. Szerette őt. - Nem szerette! – Lucindának villámlott a szeme. – Soha nem vette volna el, ha a nő nem kötözi meg, és nem hurcolja az oltár elé! Egyszer letelik a gyász, és akkor majd visszajön hozzám. Campbell összeráncolta a homlokát. - Te megőrültél! Nem gondolhatod, hogy… Az ajtó kivágódott. Termetes férfi állt sérült és megfeketedett arccal az ajtóban. Előretántorodott. - Lady Featherington! Eltűnt. A férfi… A férfi összeesett Lucinda lába előtt. Odakint valami éles hang csapódott az ablaknak. Campbell egy székre rogyott, tekintetével az ablakra meredt. - Jégeső. Gregor MacLean felébredt. A hang egyre erősödött, jég szakadt le az égből, elfedve a vihart, elsötétítve a villámokat. Lucinda felhúzott orral nézte az összeesett férfit, és azt mondta: - Hívj valakit, és vitesd el innen! - De azt mondta, Kincaid megszökött! - Üzenünk a rendőrfőnöknek, hogy láttuk őt. Nem juthatott túl messzire. Letartóztatják, aztán elintézem, hogy felmentsék, de nem úgy, hogy a MacLeanek megnyugodjanak. Az ablak rázkódott a jégeső támadásától, és egy pici repedés keletkezett az egyik sarkában. Campbell nézte a repedést, ahogy végigfutott az üvegen. - Jóságos Isten – mondta csak úgy, maga elé. – Mit tettünk?

Jack lassan kinyitotta a szemét, és csizmákkal körülvéve találta magát. Négy pár, mind szép és hatalmas. Felnyögött. Végül elérte a MacLean-erődöt. Az utóbbi egy óra történéseit homály fedi. Talált egy lovat az egyik mezőn, és a MacLeanházhoz lovagolt. A vihar a fogadónál csak rossz volt. Itt volt a gyújtópont, a vihar itt született. Mintha élt, lélegzett volna, dühösen bömbölt, a szél őrülten örvénylett, villámlott és dörgött. Alighogy beért a lóval az udvarba, elkezdődött a jégeső. Jack karját a feje fölé tartva próbálta megvédeni magát a jéggel szemben, noszogatva lovát az esőbeálló alá. A ló végül engedelmeskedett, fedél alá akart jutni. Egy másodperce sem állt még az ajtó előtt, amikor az kinyílt, és Gregor – vagy Alexander? – lerántotta a lóról, és fejjel előre, a kőlépcsőre dobta. Ez az utolsó dolog, amire emlékszik. Dougal egyik lábát Jack vállára tette, és olyan erővel lökte meg, hogy Jack feje a kőpadlóra koppant. - Ezt a nővérünkért kapod, te rühös kutya! - Hadd keljen fel – mordult rá Alexander, ökölbe szorított kézzel. – Így rendesen megölhetjük. Jack lábra állt. - Megölhettek, ha akartok, de addig nem, amíg nem kapjuk el Fiona gyilkosát. Alexander összenézett a fivéreivel, aztán Jacket egy székbe lökte. - Te lőtted le a nővérünket. - Soha nem ártanék neki. Soha. Egy pisztolyt dobtak a lába elé, a padlóra. - Akkor ez honnan van? - Az enyém, de nem lőttem vele. – Jack visszalökte a lábával. – Nem érezhetitek a puskapor szagát. Gregor felvette a pisztolyt, és megszagolta.

- Nos? – kérdezte Alexander. - Igazat mond – válaszolt Gregor. – Nem érezni a puskaport. - Az nem jelent semmit – mondta Dougal röviden. – Órák teltek el azóta. - Meg van töltve – mondta Jack fáradtan. – Nézd meg, és meglátod. – Alig tudott nyelni. – A gazemberek, akik Fionára lőttek, otthagyták a pisztolyomat, hogy rám tereljét a gyanút. Megkötöztek, és a Strathmore fogadó istállójába vittek, de megszöktem. - És ide jöttél? – kérdezte Gregor hitetlenkedve. - Segítségre van szükségem, egyedül nem tudom megcsinálni, és átkozott legyek, ha engedem meglógni a törvény elől azokat a gyilkosokat. Alexander továbbra is szúrós szemmel nézte Jacket. Aztán bólinott. - Nem hihetsz ennek a gazembernek – ellenkezett Hugh. – Megpróbálta megölni a nővérünket. Jack felkapta a fejét, remény öntötte el a szívét. - Próbáltam? - Jack? A lágy hang a háta mögül érkezett, édessége betöltötte Jack minden porcikáját. Meg sem tudott mozdulni. Gondolkodni sem tudott. Csak ült, és nézte, ahogy az asszony, akit az életénél is jobban szeret, visszatér hozzá. Gregor előrelépett. - Fiona! Nora azt mondta, nem szabad beszélned, és még kevésbé szabad felkelned. Fiona Jack felé nyújtotta a kezét, ő pedig kitárta a karját, és magához ölelte a lányt. Arcát a lány hajába fúrta, szemét elárasztották a könnyek. - Fiona! Ó, Istenem, Fiona! Szorosabban megölelte. - Au! Lazított az ölelésén. - Ó, ne! Sajnálom. Nagyon… nagyon rossz? - Nem, bár erősen vérzett. - És… a kisbabánk? - Jól van, azt hiszem. Öröm áradt szét Jack testében, forrón és lüktetőn. Fiona egyik kezét a férfi arcára tette, könnyek szöktek a szemébe. - Azt hittem, sosem látlak újra. Nem tudnék… Jack megfogta a lány kezét, és belecsókolt a tenyerébe, tetőtől talpig elárasztották az érzelmek. Magához húzta Fionát, és amilyen gyengéden csak tudta, megölelte. Jack Fiona mellkasához nyomta az arcát, karjával átölelte a lány derekát, Fiona a férfi hajába fúrta arcát. Így álltak, feltöltődve attól, hogy végre újra érezhetik egymást. Ó, Istenem! Jack azt gondolta, elveszítette. Azt gondolta, soha többé nem érhet hozzá, nem érezheti vagy ízlelheti őt. Alig tudta elhinni, hogy ott van, előtte van. Fiona felemelte az arcát, és száját a férfiéhoz emelte. Jack érzelmei szenvedéllyé nőttek, és beleadta magát, a szívét, a csók minden pillanatába. Valaki vállon ragadta, és hátrarántotta. - Hagyd abba! – csattant fel Hugh. - Ő a feleségem! – vágott vissza Jack. – Jogom van megölelni őt. – Ellökte Hugh-t, és közvetlenül Fionához fordult. – Szeretlen, Fiona. Teljes szívemből. Nem szeretném, hogy véget érjen a házasságunk! Most sem, és sohasem. A lánynak könnybe lábadt a szeme. Jack térdre ereszkedett előtte, és megcsókolta a lány ujjait. - Ha újra kezdhetném az életemet, újra feleségül vennélek. Szeretlen, Fiona. - Ó, Jack – suttogta a lány, és két keze közé fogta a férfi arcát. – Én is szeretlek.

- Utálom, hogy félbe kell szakítanom ezt – mondta Gregor -, de ha a segítségünkre van szükséged, tudnunk kell, mit kívánsz. Jack még elhelyezett egy utolsó csókot Fiona tenyereiben, aztán felállt, és a fivérekhez fordult. - Uraim, itt az ideje, hogy szabadjára engedjük az összes MacLean-erőt. Mindegyiket, külön-külön.

Huszonegyedik fejezet Amikor süt a nap a tó felett, és sugarai, mint a gyémántok, megcsillannak a tó vizén, egy dologban biztos lehetsz: valahol mosolyog egy MacLean. AZ IDŐS NORA OF LOCH LOMOND HÁROM KISUNOKÁJÁNAK MESÉL EGY HIDEG ÉJSZAKÁN.

Ez botrány! – csattant fel Lucinda, fejjel lefelé lógva Gregor válláról. - Pszt, te! – Gregor még jobban szorította. – Kincaid? Hol a pokolban vagy? - A nagy előtérben – Jack ott állt Alexander és Hugh társaságában, a kandallónál. Fiona mellettük ült a kanapén. Jack megpróbálta lebeszélni arról, hogy eljöjjön, de nem sikerült. Gregor belépett, és egy zsák krumpli módjára, az egyik székbe dobta a foglyát. - Te fajankó! – igyekezett összeszedni magát Lucinda, és közben szúrós pillantásokat vetett mindenki felé. - Hol van a másik? – kérdezte Alexander. Gregor az ajtó felé intett a fejével. Néhány pillanattal később Dougal lépett be, maga előtt lökdösve a megvert és kimerült Alan Campbellt. Jack összeszorította az állkapcsát. - Te átkozott gazember! - Igen – mondta Lucinda, és lesimította a haját. – Tényleg gazember. Hallottam, mi történt, de nekem semmi közöm hozzá. - Lucinda! – kiáltotta Campbell kivörösödött arccal. A nő nem vett róla tudomást. - Csak erre jártam. Campbell kivett egy szobát, és meghívott, hogy legyek vele. - Á! – mondta gúnyosan Fiona. Jack elnyomta mosolyát. Az ő drága feleségének micsoda lélekjelenléte van! Jack a Lucinda melletti székre mutatott. - Campbell, ülj le! - Inkább álln… Gregor úgy meglökte Campbellt, hogy az hangos puffanással a székbe került. Jack előrelépett. - Melyikőtök adott megbízást Fiona lelövésére, és miért? Lucinda hevesen rázta a kezét, és megnyerően mosolygott. - Jack, nem tudom, miről beszélsz. Campbell nem szólt semmit. - Egyikőtök rálőtt, vagy rálövetett a feleségemre. Tudni akarom, melyikőtök.

- Kérdezd meg Campbellt! – mondta egy vállrándítással Lucinda. – Ő itt a vétkes, nem én. Campbell a nőre mordult. - Ne merj hazudni! Fiona felállt. - Lucinda, maga pontosan tudja, mi történt velem. Hamish a maga inasát látta az erdőben. És ezt találta. – Kinyitotta a kezét. Egy arany hajtű hevert benne. Lucinda a hajához kapott. - Hogyan… - Összeszedte magát, és megrázta a fejét. – Ez semmit sem bizonyít. Egyértelmű, hogy valaki odatette, hogy gyanúba keverjen. - Talán jobban szeretné a saját embere szájából hallani ezeket a szavakat. – Fiona az ajtó felé fordult. – Hamish! Az ajtó kitárult, és a termetes skót belépett. Nagy, lila seb húzódott a homlokától a füléig. Egy nagy zsákot cipelt a szoba közepére, majd hangos puffanással a földre dobta, miközben valaki azt mondta: - Au! Lucinda felállt, amikor Hamish belépett. Most tágra nyílt szemmel hátralépett. - Mi van benne? - Egy patkány. – Hamish felemelte hatalmas lábát, és belerúgott a zsákba. Tengernyi szitkozódás volt a válasz. Hamish elpirult. - Na, ide figyelj, te átkozott bolond! Ne beszélj így a hölgy előtt! A zsák megdermedt. - Hölgy? - Igen. – Hamish bozontos, vörös fejét Fiona felé fordította. – Mit tegyek vele, úrnőm? - Nyisd ki a zsákot, de ne hagyd, hogy elszökjön! Beszélnünk kell vele. - Igen, kérdezzétek meg! – mondta Lucinda izgatottan, de összeszedetten, és valami furcsa fény csillant a szemében. – Kérdezzetek tőle, amit akartok! Jack elkomorult. Vajon mit forgat a fejében? Fiona intett Hamishnek, aki kioldotta a zsák száján lévő vastag kötelet. Másodpercek múlva egy fej bukkant elő a nyílásból. A férfi megpróbálta kiemelni karjait a zsák száján át, de Hamish gyorsan megszorította a kötelet, és így hurok került a férfi nyakára. - Jaj! – A férfi arca elvörösödött, és kidülledt a szeme. - Nyugalom, féreg! – mondta Hamish nyugodtan. – Akkor beszélhetsz, ha szólnék hozzád, előbb nem. Fiona kicsit megingott, így Jack a karjába kapta, és visszavitte a kanapéra. - Jack, erre semmi szükség. Csak egy kicsit szórakozott vagyok, és… - Már eddig is túl sokat tettél. Az ágyban lenne a helyed. - Nem! Végig akarom nézni. A férfi látta az elszántságot a szemében, és bólintott. - Jól van. Együtt csináljuk végig. – Megsimította Fiona arcát. – Ahogy majd a gyermekünk születését is. Lucinda nevetése olyan volt, mintha üvegszilánkok csörögnének. - Ó, Jack, hagyd abba! Mindenki tudja, hogy belekényszerítettek ebbe a házasságba. Hogy ő elrabolt téged, whiskyt itatott veled, és azzal vette rá a lelkészt az esketésre, hogy az állította, hogy terhes. Alexander ökölbe szorította a kezét. - Vigyázz, mit beszélsz a nővérünkről, boszorka! Fiona Jack kezéért nyúlt, és az arcához tartotta. - Igazat beszél. Úgy tettünk, mintha már terhes volnék, így senki sem kérhette a házasság felbontását. De most már így is van. - Jóságos Isten! – mondta Campbell még sápadtabban. – Nem tudtam.

Lucindának leesett az álla, mereven, lángoló tekintettel állt mellette. - Igen – mondta Jack, és átható tekintettel nézett a két vádlottra. – A feleségem hamarosan anya lesz. Bármelyikőtök akart is kárt tenni benne, adjatok hálát az Úrnak, hogy nem öltétek meg. Lucinda újra összeszedte magát. - Senkinek sem ártanék, különösen nem egy terhes nőnek. Kérdezzétek meg az emberemet, kitől kapta a megbízást. Biztos vagyok benne, hogy megkapjátok a választ a kérdésetekre. - Hamish, vedd rá a kocsist, hogy valljon nekünk! – mondta Jack. Hamish előzékenyen rántott egyeta a hurkon. A zsákban lévő férfi hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott, aztán kitört. - Mi a fenét akarsz tőlem?! - Te lőttél a hölgyre? A férfi Fionára nézett, majd elkapta a tekintetét. - Én… én… én… Hamish megint rántott egyet a kötélen. - Úristen! – jajgatott a férfi fuldokolva. – Elmondom! Elmondom! Csak azt tettem, amit mondott! - Ki? - Campbell! Fiona fivérei Campbell felé indultak. Campbell felállt, széke felborult. - Soha nem mondtam neki semmit! Esküszöm! Lucinda adta az utasításokat! - Állj! – mondta Jack felemelt kézzel, még mindig a kocsisra nézve. – Még valami. Mit mondott Campbell pontosan? – kérdezte a férfit. - Azt… azt, hogy kövessem a hintót, és lőjek a hölgyre a bokorból, amikor lehet. - És ölje meg? A férfi egy pillanatra Lucindára nézett. - Azt tettem, amit mondott. - Te, emberek szégyene! – csattant fel Gregor. – Meg kellene, hogy… - Hagyd – mondta Jack halkan. Odament a férfihoz, és a férfi szemébe nézve megállt. – Tudja, hogy ezzel az információval már felakasztathatnánk. A férfi szája tátva maradt. - Igen, de… Csak azt tettem, amit mondtak! Azt mondták… - Igen. És látja, hogyan védi meg magát, aki rávette erre a bűnre. A férfi Jack mögé pillantott, aztán folytatta. - Nem tudom, miről beszél. - Épp az előbb ismerte be, hogy lelőtte a feleségemet. Nincs a világon olyan rendőrbíró, aki nem akasztaná fel ezért. Főleg, hogy ilyen szavahihető szemtanúink vannak. Alexander, Hugh, Gregor, Dougal, tanúskodnátok ez ellen az alávaló gazember ellen? - Ha nem öljük meg előbb – csattant fel Alexander. Odakint dörgött az ég. A kocsis a viharos égre nézett, és elsápadt. Jack Campbellre nézett. - És te? Tanúskodnál ellene? - Igen, bár hazudik, hogy én adtam volna megbízást erre. - És te, Lucinda? – kérdezte Jack lágyabb hangon. – Tanúskodnál ez ellen a nyomorult féreg ellen? Lucinda a földet nézte. - Nem tudom, miért lenne szükség az én tanúskodásomra, amikor olyan sokan mások is tanúskodnának.

- Válaszolj a kérdésre! Tanúsítanád, amit hallottál? Azt, hogy ez a férfi rálőtt a feleségemre? Lucinda a kocsisára nézett, aki fürkésző tekintettel csüggött rajta. Nyelt egyet. - Nos? – kérdezte Jack közéjük állva. – Igen? A nő ajka elkeskenyedett. Megérintette a haját, és mérgesen felelt. - Igen, a pokolba veled! Tudod, hogy igen. - Hah! – lendült előre a kocsis dühös arccal, nyakán megfeszült a kötél. – Maga mondta, hogy lőjek rá! Maga mondta, hogy öljem meg! Hamish nagy nehezen visszahúzta a férfit, és megragadta a vállát. - Nyugalom, tökfej! A végén még megfojtod magad! - Most már egyéb mondanivalója is van? – kérdezte Jack. - Igen! Lady Featherington bízott meg – bökte ki a férfi. – Még oda is jött, hogy lássa. Azt mondta, hogy ha elkapnak minket, mindent Campbellre fogunk. Csak ezért hozta őt magával! Minden szem Lucindára meredt. - Te szuka! – mondta Jack csendes dühvel. – Gyanítom, hogy a bogáncsot is te tetted Fiona nyerge alá. Miért csináltad? Lucinda elsápadt, de nem szólt egy szót se. - Egy megalázott, hiú nő – mondta Alexander, és megmarkolta a kardját. Lucinda tökéletes megvetéssel nézett végig rajtuk. - Nem vagyok olyan bolond. - Egy szót sem értek ebből – mondta Campbell. – Volt egy megállapodásunk. Csak tönkre akartuk tenni a házasságot, problémákat akartunk okozni, hogy újra fellángoljon a viszály. Akkor elégtételt szerezhetett volna a megaláztatásért. Én pedig meg szerezhettem volna a földet, ami jog szerint a családomé. - Mindezt csupán egy kis vagyonért tettétek? – kérdezte Jack. Campbellnek lángolt az arca. - Igen. Megpróbáltam visszaszerezni, amit a családom elveszített. Én… én sosem akartam Fionának ártani, vagy… - Ó, az isten szerelmére! – Lucinda unott hangja szakította félbe Campbell védekezését. – Légy férfi, legalább egyszer az életben! Campbell elvörösödött. - Milyen gonosz vagy! Mindent megmételyezel! Bárcsak sose találkoztam volna veled! – Jackhez fordult. – Bocsánatkéréssel tartozom neked, és Lady Kincaidnek. - Ennél többel tartozol nekik – mondta Lucinda jelentőségteljesen. Campbell megdermedt. - Tartozol még Callum halálával. Alexander ökölbe szorította a kezét. Tekintete Campbell szemébe fúródott. - Te… te ölted meg Callumöt? Campbell lassan visszaereszkedett a székébe. - Nem. De láttam… Gregor előrelépett, de Alexander elkapta a karját. - Ne. Ezt a rendőrbíróra hagyjuk. Már elég vér folyt. - Kérlek, Gregor! – szólt közbe Fiona. – Nem miattunk, hanem Callum miatt. Nem akarta volna, hogy beszennyezd a kezed. Gregor megfordult, és kifejezéstelen tekintettel bámult ki az ablakon. Dörgött az ég fölöttük. Hamish megrántotta a kocsis kötelét. - Most már elvihetem ezt a patkányt? - Igen – mondta Jack. – És tartsd jól megkötözve.

Hamish durván visszanyomta a férfit a zsákba, aztán újra szorosra kötötte a zsák száján a kötelet, majd amikor a kocsis kapálózni kezdett, belerúgott. A zsák elcsendesedett, Hamish pedig a vállára kapta. - Fellógatom az istállóban, és vasvillával őrzöm. Ha túl sokat fickándozik, megbökdösöm. Alexander jóváhagyólag morgott. - Akkor megyek az istállóba. Alexander úr, tartsa rajta a szemét a másikon. – Hamish utálkozva Lucindára nézett. – Ez a legaljasabb az egész bandában – tette hozzá, majd kicammogott a szobából. Jack Lucindára nézett, és égett a vágytól, hogy hasonló fájdalmat okozzon neki, mint amilyet ő okozott Fionának. - Nos? – Lucinda gúnyosan elmosolyodott. – Mi lesz most? Törvény elé viszel? Ha megteszed, óriási botrányt csapok, és a kis feleséged mindenért megfizet. Jack keze ökölbe szorult erre. Istenem, mit nem adna, hogy… Fiona belecsúsztatta kezét az övébe, ujjai melegek és vigasztalóak voltak. A férfi ránézett, és máris szűnni kezdett a méreg, majd újra Lucindához fordult. - Át fogunk adni téged a rendőrbírónak, és a törvény ítél majd feletted. Lucinda még szélesebben mosolygott. - Arról aztán beszélni fognak. Jack vállat vont. - Mindig így van, ha a MacLeanek az érintettek. Azonkívül pedig a feleségem és én nem leszünk Londonban, így nem fogjuk hallani a pletykákat. Skóciába költözünk, hogy Fiona családjával együtt örülhessünk a gyermekünknek. Fiona szeme elkerekedett. - De te szereted Londont! - Te pedig ide tartozol, szerelmem. Én pedig oda, ahová te. Most és mindörökké – kapta fel mosolyogva a lányt. – Egyébként pedig, meg kell hogy beszéljük az új otthonunkat. Fiona átkarolta a férfi nyakát. - Új otthon? - Ugye nem gondolod, hogy együtt fogunk élni a fivéreiddel? – Jack rájuk pillantott. – Nem sértésnek szántam. - Nem is vettük annak – válaszolt kertelés nélkül Alexander. – Alig vannak szobáink még magunknak is. - Igen – mondta kelletlen vigyorral Gregor. – És még nekünk is kicsik. - Jobb szeretném, ha az unokaöcséim és –húgyim nem rohangálnának a lábam alatt – mondta Hugh. – Megzavarná a szórakozásomat az emeleti szolgálólányokkal. - Igen – mondta mosolygó tekintettel Dougal. – Jobban szeretném, ha nem kellene végignéznem, ahogy ezek ketten csókolóznak. Megnehezítené, hogy megmaradjon az egészséges étvágyam. - Na, tessék, szerelmem – mondta Jack. – Még megfertőznénk a fivéreidet, ha az ő házukban élnénk. Fiona félénken elmosolyodott. - Azt hiszem, igazad van; fel kell építenünk a saját otthonunkat. Jack mosolyogva a lány homlokára nyomott egy csókot. Végül sikerült megfejtenie a titkát, hogyan találhat otthonra az ember. Nem a helyen vagy az időn múlik, nem azoktól az emberektől függ, akik ebben vagy abban a városban élnek. Azon múlik, hogy megtalálod-e azt a személyt, akivel együtt akarsz élni. És tudta, hogy a Fionával közösen kialakított ház olyan otthont fog nyújtani nekik, amilyenre mindig is vágytak.