Gazdaság és társadalom
Heckscher és Keynes vitája a merkantilizmusról* Egy fogalom történetébõl
A merkantilizmus fogalmát két tudományág, a közgazdaságtan és a gazdaságtörténet is használja, de egyikük sem tekint rá túl nagy bizalommal. A történelmi absztrakciók, korszakokat és eszmeáramlatokat összegző izmus-fogalmak esetében ez megszokott jelenség, hiszen e terminusok legalább annyira gyanúsak, mint amennyire kényelmesek, sőt nélkülözhetetlenek. Történetírás és politikai propaganda egyaránt igényli őket, mert eligazítanak, besorolnak és kirekesztenek, vagyis megragadhatóvá, olykor fekete-fehér világgá képesek egyszerűsíteni múlt és jelen kavargó, sokszínű totalitását. Éppen ezért kétesek; leegyszerűsítenek, tehát önkényesen kihagynak, mesterséges egységbe kényszerítenek különböző tényeket és jeleleségeket, a fogalmak azonossága a legkülönbözőbb, olykor egymásnak homlokegyenest ellentmondó értelmezéseket takarja, vagyis az izmus-fogalmak a megértés helyett a félreértést segítik elő, a tájékozódás helyett inkább a zavar forrásai. A történetírás mégsem mondhat le róluk, mert nélkülük még addig sem jut el, mint velük, mert leegyszerűsítés és elvonatkoztatás nélkül még a puszta leírás sem lehetséges. Kézenfekvő lenne mindezért a pontatlan nyelvhasználatot okolni, mondván: csak a szigorúan körülhatárolt és következetesen alkalmazott definíció segíthet a bajon. Ha ez így van, akkor definiálni kell a merkantilizmust, arra törekedve, hogy a meghatározás tartalmazza a szóbanforgó történelmi jelenség lényeges jellemzőit és kizárja vagy minimálisra csökkentse a félreértés lehetőségét. Csakhogy ezzel magától értetődő, vizsgálatra nem szoruló előfeltevésként fogadjuk el annak a kapcsolatnak a tényét, amely a szóbanforgó fogalmat és bizonyos történelmi eseményeket, eszméket stb. összefűzi. Ily módon immanens viszonnyá változik fogalom és vonatkoztatási köre történelmileg kialakult kapcsolata, zárójelbe kerülnek az ezt alakító tényezők. Szabaddá válik viszont az út egy olyan módszertan kísértése előtt, hogy valódi létet tulajdonítva fogalmuknak, belőle származtassuk az általa jelölt korszak lényeges vonásait, vagyis szemantikai összefüggésekből konstruáljunk történelmi magyarázatokat.1 Mindez persze bármelyik általános fogalommal megtörténhet, de a merkantilizmus esetében azért is bizonyult különösen problematikusnak a hagyomány szentesítette fogalom olykor óvatlan átvétele, mert ez a terminus nem egyszerűen valamiféle, a történelemben egyértelműen körülhatárolható és kétségbevonhatatlanul létezett jelenség fogalmi megjelölésére szolgál, mint mondjuk az európai népesség a XV-XVIII. században, hanem olyan absztrakció, történelmi rekonstrukció terméke, amelynek jogosultsága és hasznossága nem magától értetődő. A közgazdaságtan történetének *
Megjelent: Világosság, 1978, 4-5, 224-230 o., 278-283 o. Lásd M. Postan előszavát Marc Bloch nagy feudalizmus monográfiájának angol kiadásához: Marc Bloch, Feudal Society. London 1965. 1
– 1 –
izmus-fogalmai között egyedülállóvá teszi az, hogy a merkantilizmus képviselői – szemben a szociológiai értelemben csoportot, tudományos elvek tekintetében iskolát alkotó fiziokratákkal, a klasszikusokkal, s a későbbi izmusokkal – egyáltalán nem tudták magukat valamilyen irányzat, közösen vallott elvek és alkalmazott vagy propagált gyakorlat híveinek. A XV-XVIII. századi gazdasági írók egységes irányzatba foglalása olyan rekonstrukció eredménye volt, amelyet „kívülről”, a merkantilizmustól magát élesen elhatárolni akaró elmélet álláspontjáról hajtottak végre. A rekonstrukció során a merkantilizmusnak tulajdonított állítások közül azokat emelték ki, tették a megkülönböztetés és egységbe sorolás lényeges jegyeivé, amelyeket az új elmélet elfogadhatatlannak és hamisnak talált. A merkantilizmus fogalma kritikai szellemben fogant és ezt a jellegzetességét később is megtartotta. Harci jelszó lett azokban az összecsapásokban, amelyek szabadkereskedők és protekcionisták, a gyarmatosítás hívei és ellenfelei, az állami beavatkozás támogatói és a szabadpiaci gazdaág hirdetői között zajlottak. Élesen fogalmazva: a merkantilizmus későbbi megítélését, különböző interpretációit legalább olyan mértékben befolyásolta az interpretátorok viszonya a klasszikus politikai gazdaságtanhoz (és a belőle származtatott vagy neki tulajdonított gazdaságpolitikához), mint maguk az eredeti források. Védelmezői – a klasszikus politikai gazdaságtan ellenfelei – a klasszikus doktrína ellen fordították, történelmi igazolást keresve benne saját elképzeléseikre, a klasszikus elméletben elmarasztalt vagy mellőzött célok, folyamatok és megállapítások rehabilitálására. A klasszikus hagyományokhoz ragaszkodók szemében viszont már a merkantilizmus iránti rokonszenv is elegendő volt valamely érvelés hitelének aláásására. Idézzük a legismertebb példát: amikor Keynes az Általános elméletben szembefordult a klasszikus és neoklasszikus elmélet néhány közösen vallott tételével, műve 23. fejezetében – szándékosan kihívó módon – felsorakoztatta valódi és vélt előfutárait, e ponton is revideálva számos, az uralkodó közgazdaságtanban elfogadott elmélettörténeti megállapítást. A fejezetből a legnagyobb megdöbbenést a merkantilisták rehabilitálása okozta, ami körülbelül úgy hatott, mintha a greenwichi királyi obszervatórium valamelyik tudós csillagásza kiállt volna a geocentrikus világkép helyessége mellett. Ez még Keynes tanítványainak és követőinek is sok volt, nem is szólva az „új közgazdaságtant” amúgy is nehezen emésztő ortodox professzorokról.2 A történelmi elemzés összefonódott az aktualizáló értelmezésekkel, az újságírók és közgazdászok szóhasználatában a fogalom jelentése egyre tágult, olyan címke lett, amelyet a „neo” szócskával kiegészítve mindenre rá lehetett ragasztani, ami eltért a szabadkereskedelmi ideáloktól: a bismarcki Németország védővámrendszerétől kezdve az aranystandardról való letérésen át a Közös Piac mai gazdaságfejlesztési politikájáig.3 2
Joan Robinson emlékezése szerint: „... amikor Keynes megtámadta az uralkodó ortodoxiát, tanáraim számára az egyik legfájóbb pont az volt, hogy meg akarta kísérelni a merkantilisták rehabilitálását, lerombolva így a szabadkereskedők igényét a nagyobb jóakaratra és bölcsességre.” Joan Robinson, The New Mercantilism. Cambridge, 1966. 3. o. Ami pedig a tanítványukat illeti, erre jó példa Roy Harrod álláspontja, aki Keynes kéziratát olvasva, a merkantilizmus-fejezetet „tendenciózus kísérletnek” látta „hülyeségek megdicsőítésére”, s egyik levelében a gazdasági rendszer „reménytelenül zavaros felfogásának” bélyegezte mindazt, amit Keynes a „józan ész évszázados hagyományaként” méltatott. Lásd R. F. Harrod, The Life of John Maynard Keynes. London, 1963. 460. o. és J. M. Keynes, Collceted Writings XIII. kötet: The General Theory and After (Part I. Preparation) London, 1973. 555., ill. 552. o. 3 Lásd pl. Harry G. Johnson (ed.), The New Mercantilism. Oxford, 1974. c. tanulmánygyűjteményét, melynek szerzői aktuális brit és világgazdasági problémákat elemeznek.
– 2 –
Ezzel párhuzamosan bontakozott ki a közgazdászok és gazdaságtörténészek vitája a fogalom értelmezéséről és használhatóságáról. E cikk keretei között nincs mód áttekinteni a merkantilizmus-koncepció két évszázados odüsszeiájának valamennyi állomását, részletesebben csak a vita utolsó, ma is tartó szakaszálak nyitányával, Heckscher és Keynes polémiájával foglalkozhatunk. Mielőtt azonban erre rátérnénk, szükséges legalább néhány mondatban utalni a legfontosabb előzményekre.
A merkantilrendszer fogalma Adam Smlth „találmánya”. Bár a kifejezés már előtte is felbukkan elszórtan a fiziokraták írásaiban, de ő az első, aki rendszeres formában fejti ki a politikai gazdaságtan addig kialakult két felfogása: a kereskedelmi és a mezőgazdasági rendszer, azaz merkantilizmus és fiziokrácia jellemzőit. Tárgyalásuk bevezetőjében Smith siet leszögezni egy fontos különbséget. Míg a merkantilizmus „a modern rendszer, amely országunkban és korunkban a legismertebb”4, a fiziokrata tanítást, amely a földet tekinti minden gazdagság forrásának, „soha egyetlen nemzet sem fogadta el, és jelenleg csak néhány nagytudású és szellemes ember elképzelésében él Franciaországban”5. A különbség tükröződik abban is, hogy míg a merkantilrendszer elemzése a Nemzetek gazdagságának negyedrészét teszi ki, a fiziokráciának csupán egyetlen fejezet jut. Smith merkantilizmusképének főbb megállapításai ma is szinte változatlanul találhatók meg a tankönyvekben, ezért vázlatos felsorolásuk elegendő. A központi axióma: a gazdagság azonosítása a pénzzel, illetve a nemesfémekkel. Az axiómára épül a nemzetközi kereskedelem teóriája, amelyet a kereskedelmi mérleg koncepciója foglal össze. A nemzet gazdagsága gyarapításának egyetlen útja (az aranybányáktól eltekintve) a más nemzetekkel folytatott kereskedelemben elért kiviteli többlet, amelyet a nemesfémek beáramlása egyenlít ki. Az exporttöbblet biztosítása azonban nem várható a gazdaság spontán folyamataitól; megteremtése és állandósítása gazdasági és politikai rendszabályok egész sorát feltételezi a kivitel növelése, ill. a behozatal csökkentése érdekében. A szabályozás eszközei – egyebek között – a behozatali vámok és tilalmak, ill. az exportprémiumok, vámvisszatérítések, kereskedelmi szerződések és végül, de nem utolsósorban, a gyarmatok. Smith fogalomalkotásának lényeges vonása az a kétarcúság, amely azóta is megkeseríti a téma kutatóinak életét. Nevezetesen: a Nemzetek gazdagságában a merkantilizmus egyaránt jelenti azt az egységesnek és hibásnak ábrázolt elméleti rendszert, amelynek néhány összetevőjét felsoroltam, és a gazdaságpolitika gyakorlatát, a megvalósuló rendszabályok együttesét, amelyet Smith határozottan elvet.6 A kifejtés azt sugallja, hogy az előbbit, a monopóliumra törekvő kereskedők és ipari tőkések érdekeit összegző gondolatrendszert, az utóbbi – vagyis a létrejött szabályozás – forrásának és ihletőjének tekinti. Kétségtelen, hogy ez az ábrázolás, függetlenül történeti 4
Adam Smith, An Inquiry into the Nature and Causes of the Wealth of Nations. Chicago-London, 1952. 182. o. I. m. 288. o. 6 Smith egy 1780 októberében kelt levelében maga is úgy jellemzi művét, mint „... nagyon erőteljes támadást ... Nagy-Britannia egész kereskedelmi rendszere ellen”. Ld. The Correspondence of Adam Smith (ed. by E. C. Mossner – I. S. Ross) Oxford, 1977. 251. o. Itt nem foglalkozhatunk azzal a fontos kérdéssel, milyen szerepet töltött be a merkantilrendszer kritikája Smith történelemfelfogásában, a gazdasági és a társadalmi fejlődést a létfenntartás módja (mode of subsistence) alapján négy szakaszra osztó elméletében. A szakaszelmélet kialakulásáról, szerepéről a XVIII. sz. társadalmi gondolkodásában lásd R. L. Meek, Social Sciences and the Ignoble Savage. Cambridge, 1976, a szakaszelmélet és a merkantilizmuskép összefüggéseiről pedig A. W. Coats, „Adam Smith and the Mercantile System”. in: A. Skinner - T. Wilson (ed.) Essays on Adam Smith Oxford 1975. 5
– 3 –
hitelétől, rendkívül előnyös a polémia számaira. Módot ad a rendszeres kritikára, összefüggéstelen gondolattöredékek, a pillanatnyi helyzet vagy rövidlátás diktálta törvények és gazdasági intézkedések kaotikus halmaza helyett az uniformitás jegyeivel rendelkező, országokat és századokat átfogó, néhány elméleti alapfeltevésre visszavezethető koherens politika képe bontakozik ki – a laissez faire felfogás teljes ellenlábasa. A politikai gazdaságtan első nagy rendszerezőjének kezében a szisztematizálás itt a szisztematikus lerombolás feltétele és eszköze; a „merkantilrendszer abszurd inkonziszteneiájának” (Mirabeau kifejezése) részletes bemutatása a leghatásosabb érvelés, a természetes szabadságon alapuló alternatíva univerzális fölénye mellett. Az új koncepció kidolgozásában tehát lényeges szerepet játszott a merkantilizmus „megkonstruálása”, de ez egyben azt is jelentette, hogy az utóbbi mint a vizsgálódás tárgya abban a mértékben vesztette el jelentőségét, ahogyan a teoretikusok és politikusok között elfogadottá váltak Smith rendszerének alapeszméi. A sikeren túl hozzájárult a téma háttérbe szorulásához a klasszikus ökonómián belül végbement hangsúlyeltolódás. A XVIII. századi skót iskola tradícióit jellemző történeti érdeklődés és szemléletmód szinte teljesen eltűnt abban a XIX. század elejére kialakuló, általában Bentham nevéhez kapcsolt utilitariánus gondolkodásban, amely az előbbi iskola helyére lépett a politikai gazdaságtan filozófiai premisszáinak megfogalmazójaként.7 Smith éles hangú merkantilizmus-kritikája a XIX. század liberális közgazdászai kezében a szabadkereskedelmi propaganda eszközévé változik (miközben természetesen már alig esik szó az „ipari és kereskedelmi tőkések, a merkantilrendszer fő építői” és haszonélvezői kártékony befolyásáról). A klasszikus tanok vulgarizálói, a manchesterizmus ideológusai a szabadkereskedelmet a nemzetközi béke és testvériség megteremtőjeként ábrázolják, s a nemzetek érdekazonosságát bizonyító politikai gazdaságtant par excellence a béke tudományának tekintik. Az elkülönült nemzeti államok létét e koncepció csak annyiban veszi tudomásul, amennyiben rajtuk demonstrálja az általános szabadkereskedelem előnyös voltát bármely nemzet saját érdekei és gazdasági fejlődése szempontjából is. Felfogásában voltaképpen a szabadon döntő gazdálkodó egyének halmazaként felfogott világot és nem a nemzeti államot kezeli gazdasági egységként; érvelésében nemcsak az állam, de az államhatárok létezésétől is eltekint, Turgot régi figyelmeztetését idézve: „aki nem tud megfeledkezni a politikailag elválasztott államok létezéséről, az soha nem foga megérteni a közgazdaságtan egyetlen kérdését sem”.8 Ezt a pacifista és (Fr. List megbélyegzőnek szánt kifejezésével) kozmopolita idillt a múlt század utolsó övtizedeinek valósága alaposan kikezdi. A század közepének nagyszabású prosperitását 1873 után addig nem tapasztalt mélységű, hosszan elhízódó depresszió követi, s ennek hatására a közvélemény szemében meginog a közgazdaságtan tekintélye, megrendül a korábban elfogadott, a prosperitás által igazoltnak vélt tételek és ajánlások hitele. A szabadkereskedelmi politika győzelmes előrehaladása elakad, a legjelentősebb európai országokban (Anglia kivételével) újra éled a protekcionizmus. A kibontakozó imperialista versengés, a gazdasági stabilitás biztosítását szolgáló állami funkciók fokozódó intézményesülése, a munkásosztályt a terjeszkedési politika érdekközösségébe szociális reformokkal 7 8
V. ö.: A. L. Macfie, The Individual in Society. London 1967. kül. 34-35. o. Lásd Edmund Silberner, The Problem of War in Nineteenth Century Economic Thought. Princeton 1946. 287.
o.
– 4 –
integrálni akaró irányzatok fellépése és térnyerése – mindez alapot teremt a merkantilizmus újraértékelésére. Ezt fogalmazza meg 1880-ban az eszmei revízió egyik előkészítője: „Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a kereskedelmi mérleg eszméje ott és abban az időben játssza a legnagyobb szerepet, ahol az állami személyiséggé egyesült individuumok szolidaritástudata uralkodó és eleven, és megfordítva, azokban az időszakokban, amelyekben a nemzeti ösztönöket és fogalmakat kozmopolita racionális absztrakciók háttérbe szorítják, a kereskedelmi mérleg eszméje is visszaszorul.”9 Ezt az újraértékelést Németországban a történeti iskola második nemzedékének vezéralakja, Schmoller, Angliában pedig a közgazdaságtant történeti alapra helyezni akaró, de kérészéletűnek bizonyuló történeti irányzat egyik utolsó mohikánja, Cunningham hajtja végre – majdnem egyidőben és sok vonatkozásban egymással párhuzamosan.10 A két gazdaságtörténész alapvető indítéka közös: történelmileg megalapozni a tradicionális intézményeket megőrző gyakorlati reformjavaslatokat, igazolni, az államteremtés és hatalmi politika évszázados kontinuitásába ágyazni országaik aktuális imperialista politikáját. Így lesz Schmollernél a „merkantilizmus lényege az állam- és nemzetgazdaság-alkotás”, a történelmi átalakulás egyetlen szubjektuma az állam, a fejedelmi hatalom, az autarkiára nevelő és egységesíteni akaró pénzügyi és kereskedelmi politika sikerének bizonyítéka Poroszország európai nagyhatalommá emelkedése. A merkantilista rendszabályok és elméletek helyes vagy helytelen volta másodrendű kérdéssé válik a modern állam és nemzetgazdaság kialakulásának ama történeti, szükségszerű „lelki tömegmozgalmakon, tömegérzéseken és elképzeléseken nyugvó, meghatározott középpontok felé gravitáló” folyamatával szemben, amelyet kívülről, absztrakt gazdasági fogalmak és normák szerint nem szabad megítélni. Schmoller számára a merkantilizmus végső soron modellként szolgál, nem egyéb, mint a bismarcki birodalom egyfajta idealizált előképe.11 Az angol Cunningham koncepciója – természetes módon – nem tulajdonít olyan jelentőséget a merkantilizmus egységesítő funkciójának, mint a német egység problematikájából kiinduló, de merkantilizmus-felfogása érvényét a XVII-XVIII. századi Európa egészére kiterjesztő Schmoller. Cunningham ábrázolásában a merkantilizmusnak, az „ipar és kereskedelem nemzeti szabályozása e nagy rendszerének logikai alapja a nemzeti hatalomra való átgondolt törekvés.” Külső hatalom és belső stabilitás párhuzamos célkitűzésének eszközeit a gyakorlatban ismételten kipróbálták, s az Erzsébet-kor statútumai kezdték átfogó jogi szabályozásrendszerbe foglalni a nemesfémkészlet gyarapítását szolgáló kereskedelempolitikát; a hatalom másik eszköze, a flotta erejét biztosító hajózási politikát, ipar és földművelés tevékenységének szabályozását, a belső ellátást és a társadalmi gondoskodást szolgáló gabonatörvényt és szegénytörvényt. „Adam Smith óta divat befeketíteni ezt a politikát; de erre azt mondhatjuk, hogy az egész rendszer bölcsességét nyilvánvalóan igazolta a nemzeti hatalom szembetűnő növekedése a rendszer fennállása idején. Elegendő annyit mondani, hogy a merkantilrendszer uralma alatt az angolok elérték azt a két célt, amely az 9
E. Fr. von Heyking, Zur Geschichte der Handelsbilanztheorie. Berlin 1880. IV. o. 1844-ben jelent meg először Schmoller tanulmánya: „Das Merkantilsystem in seiner historischen Bedeutung”, a Jahrbuch für Gesetzgebung, Vertwaltung und Volkswirtschaft (Bd. VIII.) c. folyóiratban. Ugyanebben az évben és ugyancsak németül látott napvilágot Cunningham írása: „Adam Smith und die Mercantilisten”. Zeitschrift für die gesammte Staatswissenschaft (Bd. 40.). 11 G. Schmoller: „Das Merkantilsystem . . .” az Umrisse und Untersuchungen zur Verfassungs- Verwaltungsund Wirtschaftsgeschichte c. kötetben Leipzig, 1898. 37 skk. 10
– 5 –
Erzsébet-kori államférfiak szeme előtt lebegett: a nagyhatalmi pozíció biztosítását a többi politikai hatalom között, és a társadalmi rend fenntartását az országon belül.”12
A merkantilizmusról írt legfontosabb, ma már klasszikusnak számító monográfiát, a svéd Heckscher vaskos művét alig egy emberöltő választja el Schmoller és Cunningham utolsó írásaitól. Az eltelt néhány évtized azonban radikális változásokat hoz. Az I. világháború kataklizmája a merkantilizmus vitát sem hagyja érintetlenül, a liberális elveihez ragaszkodó Heckscher sem képviselheti változatlan formában a XIX. századi laissez faire elveit, mint azt a századforduló idején Schmoller és Cunningham kortárskritikusaként még megtehette volna. A merkantilizmust elemző gazdaságtörténet azonban két tudományág – koronként és irányzatonként változó összetételű – elegye, s az alkotórészekre a fenti megállapítás nem szükségszerűen igaz. A közgazdaságtani ebben a tekintetben határozott fáziskésést mutat: a mikroökonómiai egyensúly vizsgálatára koncentráló neoklasszikus ökonómia liberalizmusa nem rendül meg, számára a háború nem elméleti esemény, kívülreked illetékességi körén, megmarad üzemi balesetnek, irracionális erők és szenvedélyek átmeneti kitörésének.13 Az intermezzo után lehetségesnek tűnik a visszatérés a régi rendhez, amit az aranystandard szisztéma helyreállítása jelképez. Amit a közgazdaságtan üzemzavarnak érzékel, azt a történettudomány – jellegéből adódóan – egy szilárdnak hitt világ összeomlásaként éli meg, s ha van valami, ami a korszak válságtudatában különböző mértékben osztozó irányzatait rokonítja, az éppen a XIX. századi liberalizmus optimista haladáshitének elutasítása vagy legalábbis megkérdőjelezése. Ezt a konfliktust, a liberális elveihez ragaszkodó közgazdász, s a liberalizmus bukását megélő és tudomásul venni kényszerülő történész dilemmáját jeleníti meg Heckscher szintézisre törő nagy monográfiája. mely svédül 1931-ben lát napvilágot. Svédország Heckseher kor- és pályatársai, elsősorban Cassel és Wicksell révén a század elején zárkózik fel az angolszász országok, Bécs és Lausanne mellé a neoklasszikus ökonómia ötödik hatalmává. Heckscher a vezető elméleti közgazdászok csoportjának tagja, s ez teszi gazdaságtörténészi pozícióját egyedülállóvá. Tudomásom szerint ő az egyetlen gazdaságtörténész, aki elméleti eredményeivel helyet vívott ki magának a neoklasszikus ökonómia tankönyveiben, mivel ő dolgozta ki elsőként a nemzetközi kereskedelem neoklasszikus modelljét (melyet azután tanítványa, Bertil Ohlin fejlesztett tovább, s ma Heckseher-Ohlin modell néven ismert). Ez a tény még lehetne életrajzi kuriózum, de hogy mennyivel több annál, azt jól mutatja Heckscher véleménye saját gazdaságtörténeti munkásága lényegéről, s egyben a diszciplína tárgyáról. Szemben a tudományág német (és bizonyos mértékben ez az angolokra is igaz) alapítóinak gyakorta „elmélet nélküli”, olykor elméletellenes felfogásával, számára a gazdaságtörténet alapkérdése ugyanaz, mint az elméleti közgazdaságtané, követendő
12
o.
W. Cunningham: The Growth of English Industry and Commerce in Modern Times. Cambridge 1892. 16-17.
13
Alfred Marshall, a neoklasszikus ökonómia legsikeresebb XIX. századi összefoglalója a Principles of Economics 1920-as nyolcadik kiadásának előszavában az 1890-es első kiadás optimista hitvallását ismétli: a hegeli történelemfilozófiára és a spenceri biológiára hivatkozó folyamatos haladás eszméjét. Natura non facit saltum (a természet nem ismeri az ugrást) – hirdeti a könyv mottója.
– 6 –
módszere pedig a neoklasszikus eszköztár törtélelmi elemzésekre való alkalmazása.14 Merkantilizmus-könyve bevezetőjét Adam Smith és a történeti iskola összevetésével végzi, és a Smith javára szóló ítélet saját ambícióit fogalmazza meg: „Adam Smith fő előnye mindazokkal szemben, akik utána írtak a merkantilizmusról – belátása a gazdasági elméletbe. Nem túlzás – bár kétségtelenül annak tűnik – azt állítani, hogy Smith műve elméleti iskolázottsága miatt foglal el különleges helyet a merkantilizmusról szóló egész irodalomban. Ez természetesen képessé tette őt olyan kérdések meglátására és olyan jelenségek interpretálására, amelyek hétpecsétes titkok maradtak a történeti iskola valamennyi kutatója számára.”15 Heckscher életművének – a svéd gazdaságtörténet mellett – központi témája: hogyan akarja szabályozni az állam a gazdaságot különböző történelmi korokban: „...az államhatalom mindig megkísérli maga alá rendelni a partikuláris intézményeket, és biztosítani magának azokat az erőforrásokat, amelyek szükségesek önmaga érvényrejuttatásához. Igaz, az a mód, ahogyan megbirkózik ezzel a kérdéssel, nem mindig ugyanaz, de a kérdés maga igen”.16 E kérdéskört elemzi a világháború gazdaságáról, a merkantilizmus epilógusának tekintett napóleoni kontinentális zárlatról szóló könyveiben,17 e művek után jut el „a középkor és a laissez faire periódusa közötti időszak közös európai gazdaságpolitikájának történetéhez”,18 vagyis a merkantilizmus korához. Heckscher a merkantilizmus öt aspektusát különbözteti meg és ennek megfelelően könyvét is öt részre osztja: az egységesítés rendszere (a vámok, mértékek stb. egységesítésének kísérlete, a tartományi és városi politikák nemzetivé integrálása, az ipari szabályozás rendszere, nemzeti kereskedő társaságok és más gazdasági szerv etetek létrehozása), a hatalom rendszere, a protekcionizmus rendszere, monetáris rendszer és végül a merkantilizmus mint társadalmi koncepció. Az első (a könyv felét kitevő terjedelemben) Schmoller, a második Cunningham, a harsladik és a negyedik Adam Smith öröksége, s ezeket bővíti ki Heckscher az utolsóval, saját invenciójával. Felvetődik a kérdés, lehetséges-e, s ha igen, hogyan, a különböző, egymásnak ellentmondó nézőpontok összeegyeztetése. Kövessük tehát Heckscher gondolatmenetét!
A nemzeti állam gazdasági egyesítésére törekvő politika a feudális széttagoltság, s ezen belül a városok ellen irányult – éppen ez utóbbiak szabályozási rendszerét használva fel eszközként az ellenük vívott harcban. A városok ugyanis jól átgondolt és konzisztens politikát folytattak; igyekeztek ellenőrzésük alá vonni a környező vidékeket és minden eszközzel megakadályozni a konkurens városok kereskedelmét – az eredmény az állami terület széttagoltsága volt (nem szólva itt a feudális bárók és tartományurak közismert szerepéről). „A merkantilista politika magában foglalta e séma olyan alkalmazását, amely az egész területnek biztosíthatja azokat az előnyöket, amelyeket mindegyik város megpróbált magának kisajátítani. Nem volt szükség a városi politika irányának meóváltoztatására, de hatókörét ki kellett terjeszteni városi szintről 14
Lásd Eli F. Heckscher, „A Plea or Theory in Economic History, Econornic History (Suppl. to the Economic Journal 1926-1929). 15 Eli F. Heckscher Mercantilism. London 1935. I. köt. 30. o. 16 I. m. II. köt. 54. o. 17 Eli F. Heckscher, The Continental System. An Economic Interpretation. Oxford, 1922. Heckscher munkásságának áttekintéséhez lásd.: Alexander Gersehenkron bevezetőjét - Eli F. Heckscher, An Economic History of Sweden, Cambridge (Mass), 1954. XIII-XLII. o. 18 Eli F. Heckscher, Mercantilism I. köt. 20. o.
– 7 –
nemzetire.”19 A merkantilizmus azonban ezen a területen igei keveset ért el: a legnagyobb eredménye az volt, hogy Colbert a francia királyság területének kb. egyharmadán (!) meg tudta szüntetni a tartományok közötti vámhatárokat, de az út- és folyóvámok itt is érvényben maradtak, a fennmaradó területeken pedig a tartományi vámfalakat sem sikerült lerombolni. Az egyesítés végrehajtása lényegében a XIX. századra maradt, a forradalomra és a liberalizmusra. A gazdasági egyesítés csupán a merkantilista politika keretét adta, s a következő kérdés, milyen célokra kívánták felhasználni a gazdaságilag egységes állam erőforrásait? „A válasz: lényegében az állam hatalmának erősítésében, más államokkal folytatott versenyében. Míg az emberi erőfeszítések célja a középkor felfogásában az emberi lelkek megmentése volt, és míg a gazdasági liberalizmus vagy laissez faire az egyének evilági jólétére törekedett, a merkantilista államférfiak és írók az állam alattvalóit egy cél eszközeinek tekintették, s ez a cél az állam hatalma volt.”20 Heckscher Bacont idézi: VII. Henrik király, arra törekedve, hogy országát tengeren és szárazföldön egyaránt hatalmassá tegye, a tengerészet támogatása érdekében elrendelte, hogy bizonyos árukat Franciaországból ezentúl csupán angol hajókon szállítsanak „bowing the ancient policy of this estate from the consideration of plenty to the consideration of power”.21 A hatalom mint cél persze nem megkülönböztető jegye a merkantilista politikának (Adam Smith a merkantilista ideálokkal teljes összhangban szögezi le: a honvédelem sokkal fontosabb, mint a jólét). A különbség – s ezzel érünk el a gazdaság területére – az eszközök megválasztásában van. A hatalmi szempontok általában nem határoznak meg közvetlenül gazdaságpolitikai intézkedéseket (eltekintve a stratégiai cikkek készletének biztosításától). Az erős állam biztosítékának tekintett virágzó gazdaság ismérvei a gazdaságra vonatkozó általános koncepcióktól függnek, ez diktálja a cél elérésének eszközeit, és itt ragadható meg a merkantilizmus sajátos gazdasági tartalma, amely megkülönbözteti a korábbi és későbbi doktrínáktól. A merkantilista koncepció a gazdasági élet két – szorosan összetartozó – tényezője: az áru és a pénz köré összpontosul. A középkori városi gazdaság helyzetéből (eltekintve most a közvetítő kereskedelemtől) két, egymással ellentétes magatartás kővetkezett: a javak iránti éhség, ill. a javaktól való félelem. A legfontosabb cikkek, az élelmiszerek tekintetéten a város szinte kizárólag fogyasztási központként funkcionált, célja a minél bőségesebb kínálat és készlet biztosítása volt. Fordítva áll a helyzet az általa létrehozott árukkal, termelőként szabadulni akar az előállított cikkektől. Az előbbi az olcsóságot, az utóbb a drágaságot óhajtja, az előbbi a kivitelt akarja korlátozni és a behozatalt elősegíteni, az utóbbi éppen az ellenkezőjét teszi. A középkor „ellátási politikája”, amely az erőforrásokat minden szinten sajátosan kezelte, lényegében a javak iránti éhség szempontjait érvényesítette. A merkantilizmus szakít a középkori univerzalizmus statikus világképév el, partikularizmusa az egyes államok vonatkozásában dinamikus célokat követ, lehetségesnek és szükségesnek tartja a változást, a növekedést, de csak mások rovására, mivel az egész világ erőforrásait továbbra is adott, változatlan nagyságaínak tekinti, megőrizve ezzel a középkori statikus felfogás elemeit. 19
Heckscher érvelésének rövid összefoglalása megtalálható az Encyclopaedia of the Social Sciences (ed. E. R. A. Seligman) X. kötetében, London, 1933. Ez később „Heckscher on Mercantilism” címmel megjelent – The Development of Economic Thought (ed. H. W. Spiegel) New York, 1952. 32-46. o. Az idézet a 33. oldalon található. 20 I. m. 35. o. 21 Lásd Heckscher, Mercantilism II. köt. 16. o.
– 8 –
A javakkal kapcsolatban az első, a középkort jellemző magatartás (bár hatóköre térben és időben egyaránt túlnyúlik a középkori városfalakon) fokozatosan a másodiknak, a merkantilistának adja át a helyet. Ezt a változást azonban az eddig elmondottak nem magyarázzák; valaminek kell történnie, ami módosítja a két oldal viszonyát. Ez a valami a naturálgazdaságból a pénzgazdaságba történő átmenet. A közvetlen termékcsere uralma idején a gazdasági viszonyok könnyen átláthatók; a józan ész számára nyilvánvaló: a csere annál előnyösebb, minél nagyobb mennyiségű jószágot tud valaki sajátjáért cserébe kapni. Amikor a pénz közvetítőként belép a cserébe, a viszonyok áttekinthetősége elvész, s a közvetítő jelenik meg a gazdasági tevékenység egyetlen céljaként. „A bőségnek nevezett holt készlet”22 gyarapítása helyett az országnak a termékektől való „megtisztítása” válik a legfontosabb követelménnyé. A javak iránti magatartás változása tehát szorosan összefügg a merkantilizmus pénzfelfogásával, de Heckscher szerint helytelen lenne Adam Smith nyomán pénz és gazdaság azonosításában keresni a protekcionista gondolatkör teljes magyarázatát. A kettő közül a protekcionista doktrína és politika az alapvető, amit legújabbkori reneszánsza is bizonyít, míg ugyanakkor sehol sem esik már szó a nemesfémek beáramlásának szükségességéről. A merkantilista pénzfelfogást tárgyaló negyedik rész adja talán a legkevesebb újat Heckscher könyvében, de ez természetes is, hiszen a Smith hagyományát követő merkantilizmus-irodalomnak ez a kedvenc témája. Heckscher ábrázolásában a merkantilista pénzelmélet kialakulása is a javakra vonatkozó felfogás elsődlegességét bizonyítja. Pontosabban éppen arról van szó, hogy – a jószágkoncepcióval ellentétben – a pénzelmélet nem a merkantilista gondolkodás produktuma, hanem középkori örökség, melynek alapmotívuma változatlan, csak a hangerő jelzése változik pianóról fortéra, sőt olykor fortissimóra. A középkori ellátási politika célja a differenciálatlan bőség, fölösleg biztosítása volt, legyen szó akár jószágokról, akár pénzről (vagy nemesfémekről). A merkantilisták felismerték, hogy választaniuk kell a javak és a pénz bősége között, s ők a második mellett döntöttek. Így olyan szintézis alakult ki, amelyben a javak iránti éhséget a javaktól való félelem váltotta fel, de változatlanul maradt a másik elem, a pénzbőségre törekvő monetáris program. Az új szintézis konzisztensebb volt, mint az exportot általában akadályozó középkori elődje, hiszen siker esetén az utóbbi szükségképp kereskedelmi deficitet, majd ennek révén pénzkiáramlást váltott ki. A nagyobb konzisztencia azonban nem jelenti azt, hogy a merkantilista szintézis helytállónak bizonyult, de ennek taglalása előtt a változásra kell magyarázatot találni.
Heckseher
eddigi érvelése már implikálja azoknak a – kézenfekvőnek látszó – magyarázatoknak az elutasítását, melyek a korszak monetáris viszonyaiból, a pénzgazdaság kialakulásából vezetik le az aranyéhség – jellegzetesen merkantilisának vélt – jelenségét: „...az időszak körülményei nem voltak döntőek. A monetáris rendszer és a nemesfémek szerepe alapvetően változott meg e korszakban ... számos országban ez volt a naturálgazdaságból a pénzgazdaságba való átmenet időszaka ... de a pénz és a nemesfémek szerepéről vallott felfogás lényegét ez nem változtatta meg.”23 A protekcionista doktrínát elemezve, Heckscher a jószágkoncepció fordulatát a pénzgazdaság kialakulásával indokolta, most viszont a külső körülmények elhanyagolható voltáról 22
Nicholas Barbon, A Discourse of Trade, London, 1690 (A Reprint of Economic Tracts, ed. J. H. Hollander, Baltimore, 1905. 32. o.) 23 Heckscher, Mercantilism, II. köt. 177. o.
– 9 –
értesülhetünk, a jószágoktól való félelem és a pénzéhség szintézise most az „új intellektuális felvilágosodás nyomása alatt”24 születik meg. Előzőleg Heckscher érvelésében a pénz megjelenése úgyszólván forradalmasította a gazdasági gondolkodást; most azonban a külső feltételek változása érintetlenül hagyta a koncepció lényegét, sőt a viszony megfordul, a gondolkodás előrelépése lesz a merkantilizmust jellemző szintézis végső okává: „(az új szintézis) magyarázata az, ... hogy csak a merkantilizmus beköszöntével kezdték a gazdasági viszonyokat a maguk egészében vizsgálni és vitatni.”25 A merkantilisták kettős célkitűzése – kiviteli többlet árukból és behozatali többlet pénzből – konzisztensebb volta ellenére gyakorlati megvalósulása során ugyanabba a zsákutcába kerül, mint elődje, a középkor ellátási politikája; sikere elkerülhetetlenül mozgásba hozza azokat az erőket, amelyek megsemmisítik eredményeit. A kiviteli többlet ellenében beáramló pénz megnöveli a hazai árszintet, a hazai és a külföldi árak különbsége nyereségessé teszi a behozatalt és veszteségessé a kivitelt, a kereskedelmi mérleg többlete hiánnyá alakul, s ennek kiegyenlítésére pénz áramlik ki az országból. A merkantilisták tisztában vannak ugyan az itt leegyszerűsítve vázolt egyensúlyi mechanizmus bármely két szomszédos tagjának összefüggésével, de az egész logikai sort nem látják át. Ráadásul a monetarizmus tapasztalatai arról győzik meg őket, hogy a nemesfémek kivitelének tilalma hatástalan, mert még a halálbüntetés sem tudja megakadályozni a csempészetet. Miért éppen az árukivitel és a pénzbehozatal volt a merkantilista politika vezérlő ikercsillaga? A liberális gazdaságtan válasza erre a kérdésre Adam Smith óta jól ismert és lényegében változatlan: a merkantilisták azonosították a pénzt a gazdagsággal, az utóbbi egyetlen forrását pedig a külkereskedelemben látták. A klasszikus ökonómia ebben a megállapításban összegzi a merkantil rendszer alapvető axiómáját, és egyben ezt tekinti védhetetlen Achilles-sarkának. Heckscher így fogalmazza át ezt a tételt: „Persze a merkantilista írók valódi álláspontjának paródiája, ha Adam Srnith-szel azt mondjuk, hogy azonosították a gazdagságot – egy jövedelmet – a pénzzel; de ezek a szerzők nagyon gyakran úgy fejezték ki magukat, mintha azonosítanák a kettőt, s ez ugyancsak igen fontos.”26 Heckscher így – látszólag – két legyet üt egy csapásra: ragaszkodhat a liberális hagyományhoz, s ugyanakkor elismeri a liberális interpretáció felülvizsgálatának jogosságát. A folytatásból viszont az derül ki, hogy csupán az idézett mondat második felének van igazi jelentősége, az „als ob” közbeiktatása után már nyugodt lelkiismerettel lehet követni a paródia Smith-féle tradícióit. Íme: pénz és gazdagság, vagyis a pénz és az általa képviselt, benne kifejezett kategóriák megkülönböztetésének nehézsége és a fogyasztás szerepének és jelentőségének teljes mellőzése – e két gondolati pillérre épült a többlet merkantilista koncepciója. Eszerint az egyén és az ország háztartásában egyaránt csak a pénzben jelentkező bevételek és kiadások különbözete jelenti, méri, növeli vagy csökkenti a gazdagságot. A gondolatsor szükségképpen vezet el a növekvő pénztömeg feltétlen akarásához, még olyan merkantilistáknál is, akik vagy nem tudtak számot adni a pénzmennyiség gyarapodásának hasznáról, vagy mint Petty, kifejezetten lehetségesnek tartják a pénz fölös bőségét. A merkantilisták többsége azonban – modern terminológiával élve – valamilyen 24
Uo. I. m. 178. o. 26 „Heckscher on Mercantilism”. 40. o. 25
– 10 –
formában a mennyiségi pénzelmélet híve és az infláció lelkes támogatója volt. Egyikük, név szerint Samuel Fortrey csattanósan fogalmazza meg ezt: „Ami pedig földjeink vagy bármilyen más tulajdonunk árának és értékének növekedését illeti, ez olyan hatalmas előny, hogy már csak azt kívánhatjuk, semmi más ne legyen olcsó nálunk, csupán egyedül a pénz.”27 A forgalomban levő pénz mennyiségének növekedésétől várt prosperitás és a pénz szűkösségéről hangoztatott állandó panaszok készítik elő az utat a XVIII. század első évtizedeinek két nagy, látványos kudarccal végződő papírpénz-spekulációja számára.28 Az arany trónfosztása az elképzelhető legnagyobb szentségtörés a merkantil rendszer szempontjából, Law (számos elődre, közöttük Locke-ra támaszkodó) elemzése mégis azt példázza, hogy ez a váratlan eredmény a merkantilista pénzelmélet lényegéhez való szinte fanatikus ragaszkodás szülötte. A papírpénzen alapuló hitelrendszer szükségességét Law azzal indokolja, hogy Anglia krónikusan képtelen foglalkoztatást biztosítani népességének, s e pangás oka a pénz szűkössége, a hitel elégtelensége. A prosperitás csak a forgalomban levő pénz mennyiségének növelésével teremthető meg, ezt pedig a nemesfémek behozatali többlete és az erre alapozott hitel, egyszóval a hagyományos merkantilista politika révén sohasem sikerült elérni. Innen már adódik a megoldás: a pénzbőség áldásait a papírpénz segítségével kell biztosítani.29
27
Samuel Fortrey, „Englands Interest and Improvement”, London, 1673 – in J. R. McCulloch (ed.): Early English Tracts on Commerce. London, 1856. 226. o. 28 Law ismert rendszerének hatására bontakozott ki Angliában is a South Sea Company nagyszabású konjunktúrája, amely 1720 őszén ugyanolyan összeomlással végződött, mint a Compaigne des Indes és Law többi társaságának pályafutása Párizsban. 29 Lásd J. Law, Considerations sur le commerce et l’argent. La Hayc, 1720. A pénztömeg növekedésének előnyeit még az a Hume is érzékletesen ecseteli a XVIII. század közepén, aki a kiviteli többlet-áremelkedés a belső piacon-pénzkiáramlás logikus végigkövetésével – Heckscher szerint – halálos csapást mért a merkantilista pénz- és kereskedelmi elméletre: „Bármelyik országban, ahová a pénz a korábbinál nagyobb bőségben kezd áramlani, minden új arcot ölt, munka és iparkodás életre kap, a kereskedés vállalkozóbb lesz, a kézműves szorgosabb és gyakorlottabb, és még a földműves is gondosabban és vidámabban szánt.” David Hume, Writings on Economics (ed. E. Rotwein) London 1955. 37. o.
– 11 –
Heckscher és Keynes vitája a merkantilizmusról Egy fogalom történetébõl II.
Áttérve az utolsó aspektus, a merkantilizmus mint társadalmi koncepció vizsgálatára, Heckscher először arra a sokszor mellőzött tényre figyelmeztet, hogy a merkantilizmus csak gazdasági téren volt úgyszólván tökéletes ellentéte utóda, a laissez faire gondolatrendszerének. Általános társadalomfelfogásában a két irányzat nagyon közel áll egymáshoz. Ennek oka szerinte az, hogy míg a gazdaság kusza dzsungelében a merkantilisták vágják a megismerés első ösvényeit, a társadalomfilozófiában e korszak gondolkodói már több évezred intellektuális fejlődésének eredményeire építhetnek. Merkantilizmus és laissez faire alapvető egyetértése az ember mint társadalmi lény felfogásában és kezelésében újabb érv Heckschernél annak bizonyítására, hogy a gazdasági eszmék változása nem a külső környezet hatására következik be (mert ha így lenne, akkor esetünkben a világnézet egésze is minden bizonnyal megváltozott volna), hanem a megismerés előrehaladásának, az eszmék autonóm fejlődésének eredménye. A társadalomfelfogás történetében az egyik választóvonal a középkor és a rákövetkező korszak, a másik a laissez faire és a XIX. század elején fellépő konzervatív, történetiromantikus felfogás között van, de semmi hasonló nem létezik a merkantilizmus és a laissez faire között. Ellenkezőleg, az erkölcsi és vallásos megfontolások kiküszöbölése, a racionalizmus, az okság változtathatatlan törvényének általános társadalmi alkalmazása, a természetes jog eszméje és így tovább egyaránt jellemzi mindkettő világképét. „A szabadság a kereskedelem lelke” – ez a jelszó természetesen hangzik a XIX. századi manchesteristák szájából, de az idézet forrása ezúttal nem Bastiat vagy Cobden valamelyik írása, hanem a legnagyobb „gyakorló merkantilista”, Colbert egyik levele.1 Hasonló megfogalmazások felsorakoztatása után állapítja meg Heckscher, hogy a szabadság mint a kereskedelem feltétele, olyan axióma volt, amely részét alkotta a merkantilisták nemzetközi frazeológiájának. Annál jogosultabban merül fel a kérdés: hogyan jutottak a merkantilisták a laissez faire-rel azonos premisszákból diametrálisan eltérő gyakorlati intézkedésekhez? A különbség onnan ered, hogy a merkantilistáknál a kereskedelem szabadságának eszméje nem az eleve adott, önműködően harmóniát teremtő piaci gazdaság eszméjére épül, mint a laissez faire hirdetőinél. Az ő gondolatuk lényege nem a beavatkozás általános elvetése, hanem a szabályozás szférájának meghatározása. Szerintük a beavatkozásnak az okokra kell irányulnia, nem pedig a következményekre. Értelmetlen és hatástalan az elkerülhetetlen következmények megtorlása, ha nem szüntetjük meg az előidéző okokat. Ez a meggyőződés munkál a külkereskedelmi elmélet korszakváltásában, amikor a nemesfémkivitelt tiltó monetarizmus eredménytelen 1
Colbert így figyelmezteti egyik intendánsát, aki a kereskedelem szabadsága ellen irányuló rendelettervezetet terjeszt elébe: „Tíz hosszú év óta munkálkodik őfelsége azon, hogy országában megteremtse a kereskedelem teljes szabadságát, megnyitotta kikötőit mindenki előtt, hogy bővüljön a kereskedelem; ezekben az utasításokban pedig minden szó arra irányul, hogy láncra verje a kereskedelem szabadságát, amely a kereskedelem lelke és amely nélkül nem létezhet. Az Ön megbízatásának feladata, hogy növelje e szabadságot.” Idézi Heckscher, Mercantilism II. köt. 274. o.
– 12 –
rendszabályait feladva, a pozitív kereskedelmi mérleget szolgáló kereskedelmi politika eszközeit kezdik kimunkálni. A nemesfémek kiviteli tilalmának kérdéseivel foglalkozó angol parlamenti bizottság jelentésében, amelyet Thomas Mun fogalmazott, nemcsak az érvelés jellegzetes, hanem a terminológia is figyelemre méltó: behozatali többlet esetén a nemesfémek kivitele szükségszerű, s azt „sem törvény, sem szerződés, sem a kereskedő vesztesége ... sem az exportőr megfenyegetése nem akadályozhatja meg”, ha sikerül kiviteli többletet elérni, akkor ez a nemesfémek szabad áramlása esetén is, „minden ellenállás dacára természeti szükségszerűséggel (a készlet) növekedéséhez fog vezetni.”.2 Négy kiragadott és egy-más mellé állított mondat röviden végigvezet a merkantilisták logikáján: „Nincsenek hatékony törvények a nyereség ellen”,3 „Soha nem fogom elhinni, hogy bármely ember vagy nemzet valaha is jól eléri céljait erőszakos eszközökkel a természet és a dolgok rendje ellenében”,4 „A kereskedelem meg fogja találni a maga csatornáit, de romlására lehet a nemzetnek, ha nem szabályozzák”5 és végül „...az egyének vétkei a rátermett államvezetők ügyes irányításával a köz javára fordíthatók”.6 A merkantilisták társadalomképe szekularizált: a társadalmi jelenségek evilági erők működésének szükségszerű következményei, de ez nem jelenti azt, hogy ezek az erők mindig és automatikusan a kívánatos eredményt biztosítják. A merkantilista szemlélet „racionalizálta az egész társadalmi szövevényt, de nem jutott el az immanens társadalmi racionalitás hitéhez”.7 E belső racionalitás hiánya szükségszerűvé teszi, hogy „gyakorlott politikus ügyes irányítása” állítsa a divergáló érdekeket a merkantilista summum bonum: az államhatalom erősítése szolgálatába. A szekularizált világkép összefüggéseiben szemlélt jelenségek és intézkedések megítélésének alapvető kritériuma ezek „célracionalitása”, félresöpörve a középkor vallási, erkölcsi és humanitárius szempontjait. Az uzsoráról szólva immár nem az a kérdés, hogy megengedi-e a Biblia a kamatszedést vagy sem, hanem az, hogy a magas kamatláb gazdaságilag előnyös vagy hátrányos-e, és hogyan célszerű alakulását befolyásolni. A fényűzést sem erkölcsi okokból marasztalják el, minit a lelki üdvösségre veszélyes bűnök egyikét, hanem aszerint tartják hasznosnak vagy károsnak, hogy hazai vagy külföldi áruk fogyasztását növeli-e, azaz a belső pénzforgalmat ösztönzi-e vagy a pénz külföldre áramlását. A merkantilista és a vallásos világkép konfliktusának két jellegzetes területe a más vallásúak iránti türelem és a pauperizmus kérdése. A vallási türelem szükségességében valamennyi merkantilista gazdaságpolitikus egyetértett, és előszeretettel hivatkoztak a virágzó Hollandia és a hanyatló Spanyolország példájára. Előbbi minden vallásfelekezet befogadásával, utóbbi a mórok és a zsidók kiűzésével szolgáltat bizonyító anyagot a türelem gazdasági értékét, a más vallású tapasztalt kézművesek és kereskedők honosításának előnyeit hangoztató merkantilisták számára. Petty egyik legragyogóbb történelmi megállapításában önti általános formába a tapasztalatot: „A kereskedelmet minden államban és kormányzatban a benne élő más vallásúak űzik a legélénkebben ... a kereskedelem nem kötődik a vallás egyetlen fajtájához sem, hanem inkább az ... uralkodótól különböző felekezethez ... amiből az következik, hogy a kereskedelem haladása érdekében (ha ez elegendő ok) biztosítani kell a türelmet a (vallási) vélemény 2
I. m. 311. o. Gerard Malynes, Consvetudo, Vel Lex Mercatoria, London, 1622. 310. o. 4 Roger Coke, Treatise III.: Englands Improvements, London, 1675. – idézi Heckscher: I. m. II. köt. 309. o. 5 Sir Francis Brewster, New Essays on Trade. London, 1702. 61. o. 6 Bernard Mandeville, A méhek meséje. Budapest: 1959. 240. o. 7 Heckscher, i. m. II. köt. 321. o. 3
– 13 –
dolgában.”8 Petty „elegendő oka” a merkantilisták számára több mint elegendő; Colbert egyik levelében arra utasítja Aix intendánsát, hogy ne törődjék a marseilles-i kereskedők panaszával a letelepült zsidók ellen: „És mivelhogy a zsidók letelepedését bizonyára soha nem kereskedelmi szempontok alapján tiltották meg, mert ahol ők varnak, a kereskedelem általában növekszik, hanem kizárólag vallási alapon; és mivelhogy az adott ügyben ez pusztán a kereskedelem kérdése, ezért ön semmiféle formában se hallgassa meg az ön elé terjesztett javaslatokat a nevezett zsidók ellen.”9 A merkantilisták vallási türelme nem a vallásháborúk véres korszakán átmentett humanista érték, hanem gazdasági racionalitás, ahogyan a szegények és koldusok bármilyen eszközzel történő munkára kényszerítése, a középkori szegénygondozás két elve a központi gondoskodás és az egyéni jótékonyság teljes elvetése sem a merkantilisták kegyetlenségéből fakad, hanem a gazdasági szempontok kizárólagosságából. Ebben az értelemben a merkantilista politika amorális céljai és eszközei megválasztásában, ezek megítélésében az erkölcsnek nincs szerepe, a jó vagy rossz helyére a hasznos vagy káros lép. A koldusoknak nem alamizsna való, hanem dologház és kényszermunka. Petty az érvényben levő büntetési rendszer helyett a pénzbírság és kényszermunka általános bevezetését javasolja, mivel ez utóbbi „növelné a munkát és a gazdagságot”. A visszaeső tolvajokat például halálbüntetés helyett rabszolgaságra kellene ítélni, mert így az ország nem vesztene egy embert, hanem nyerne kettőt (tudniillik a rabszolga élelmezése a szokásos létfenntartásnak csak fele lenne)10. Colbert szüntelenül sürgeti a bíróságok elnökeit, hogy minél több embert küldjenek a gályákra, „hogy fenntartassék ez a testület, melyre az államnak szüksége van.”11 A vallás intézményrendszere, az egyház sem volt a merkantilista államférfiak ínyére a katolikus országokban, a papi testület cölibátusa ellentétes a népesedést ösztönző erőfeszítésekkel (ezért a születéseket ösztönző anyagi juttatás egyik feltétele volt, hogy a gyermekek nem lesznek papok vagy apácák), másrészt a merkantilisták az egyházi testületeket, illetve az általuk gyakorolt jótékonyságot tartották a tétlenség egyik okozójának. Végére érve a merkantilizmus tárgyalásának, Heckscher summázza véleményét: a merkantilizmus két tendenciája, a liberalizmus felé mutató és a vele ellentétes közül az utóbbi sokkal erősebb volt. A liberális tendencia elemei közül csak néhány érvényesülhetett (az új vállalkozói magatartás serkentése, emancipálódás erkölcstől és vallástól, a magánérdekeknek a közösség szolgálatába állítása), de ezeket háttérbe szorította az a felfogás, hogy a gazdasági tevékenységet szükségszerűen szabályozni kell bizonyos gazdaságpolitikai doktrínák szellemében. Ez a merkantilizmus legfontosabb jellemzője, egyben a laissez faire tökéletes ellentéte. A szabadság csupán a jövő zenéje, a valóság a gazdaság erőszakos szabályozása. A merkantilizmus egységtörekvéseinek és társadalmi koncepciójának – mint már esett róla szó – a liberalizmus lett sikeres végrehajtója, a gazdaság területén és humanista felfogásában pedig az elődöt kiszorító sikeres hódító. Az állami hatalom megerősítése, a merkantilisták hőn és hiába áhított célja, a XIX. 8
Sir William Petty, Political Arithmetick, London, 1690. in The Economic Writings of Sir William Petty ed. C. H. Hull, Cambridge, 1899, 263-264. o. 9 Idézi Heckscher, i. m. II. köt. 306. o. 10 Petty, i. m. 68. o. 11 Heckscher, i. m. II. köt. 298. o.
– 14 –
században valósul meg. A laissez faire korlátozta az állam funkcióit, megszüntette célok és eszközök korábbi állandó diszharmóniáját, lehetővé téve a szükségszerű funkciók hatékony és sikeres gyakorlását. A laissez faire erejének legjobb bizonyítéka, hogy az a társadalom, amelyet meghaladott, sohasem volt képes újjáéledni. A merkantilizmus viszont soha nem volt elég erős ahhoz, hogy bármit radikálisan eltávolítson.
Heckscher
szintézise egységes liberális koncepcióba igyekezett összeolvasztani a különböző elődök felfogását, s az így kialakított merkantilizmus-fogalmat olyan kategóriaként alkalmazta, amely átfogja egész Európa történetét a középkortól a XVIII. század közepéig. A szintézis, a fogalom ilyen tág történelmi értelmezése azonban felfedte a konstrukció repedéseit is és ez módot adott néhány kritikusnak arra, hogy – túlmenve Heckscher egyik vagy másik megállapításának vitatásán – megkérdőjelezze az egész szintézis érvényességét, sőt a merkantilizmus történelmi alkalmazhatóságát, a terminus létjogosulságát is. A kritika megosztott – a közgazdászok és az elmélettörténészek érdeklődését az ökonómiai gondolat fejlődésének ábrázolása ragadja meg, a gazdaságtörténészek figyelme viszont a merkantilista politikára irányul. Coleman angol gazdaságtörténész professzor a kritikai visszhangot ismertetve azt írja, hogy a kételyeket elsősorban a gazdaságtörténészek fogalmazták meg és nem az elméleti közgazdászok.12 Ez (egy igen jelentős kivételtől eltekintve) igaz. A közgazdászok a merkantilizmus mértékadó elemzéseként méltatják Heckscher könyvét, amely – ahogy J. Viner kifejti – nem készteti őket addigi, a liberális hagyományokat követő felfogásuk módosítására, de lehetővé teszi számukra, „hogy a merkantilizmus kritikáját (az én kiemelésem, M. A.) tényekre alapozzák intenciók és kétes hitelű hagyományok helyett.”13 A liberális merkantilizmusképet hitelesnek elfogadó közgazdászkritikusok elismerően hangsúlyozzák, hogy Heckscher – amint láttuk – általában nem vezeti vissza a gazdasári feltételekre a merkantilizmus politikáját és eszméit. „Heckscher azáltal, hogy nem azt az egyszerű magyarázatot adta, mely szerint a gazdaságpolitikát a gazdasági feltételek hozták létre, sikeresen elkerülte azt a hibát is, hogy a politikát a gazdasági feltételek termékeként igazolja” – írja a Heckschert szuperlatívuszokban méltató kritikus, Haley professzor.14 Ugyanezt a pontot emeli ki Viner is, kihasználva az alkalmat egy oldalvárásra a gazdaságtörténészek ellen: Heckscher „tanulmányának sikerült értelmessé tenni a merkantilizmust, nem a gazdaságtörténészek szokásos eljárása révén, amely azonosítja a történelmi magyarázatot az igazolással, hanem annak megmutatásával, hogy a merkantilizmus történelmi keretében és azon a kezdetleges szinten, amelyet a gazdasági elemzés elért, bizonyos jellegzetes merkantilista tévedések és összecserélések elkerülése meglepőbb lett volna, mint azok elkövetése”.15 (Az egyetlen lényeges ellenvetés is V'inertől származik, aki recenziójában, majd később egy részletes és kitűnően dokumentált tanulmányában bebizonyítja, hogy – Heckscher állításával ellentétben – hatalom és gazdagság viszonyát a merkantilisták nem cél és eszköz viszonyaként gondolták el, politikájukat hatalom és gazdagság közös és összehangolt megfontolásai irányították.) 12
D. C. Coleman, „Eli Heckscher and the Idea Mercantilism”. A D. C. Coleman által szerkesztett Revisions on Mercantilism c. kötetben. London 1969. 97. o. 13 Jacob Viner, „Heckscher: Mercantilism”, in The Long View and the Short, Glence, 1958. 410. o. 14 B. F. Haley, „Heckscher: Mercantilism”, in Quarterly Journal of Economics 1936. febr. 352. o. 15 J. Viner, i. m., uo.
– 15 –
A gazdaságtörténészek szemében ez, vagyis a történelmi feltételek és a merkantilista politika és gondolkodás szétválasztása nem erény, hanem Heckscher könyvének alapvető hibája. Marc Bloch recenziójának címében megfogalmazza: Heckscher a merkantilizmust „egy szellemi állapotnak” tekinti, nem veszi figyelembe sem a gazdaság nagy, tömeges tényeit, sem ezek befolyását az emberek, embercsoportok érdekeire és cselekedeteire. Bloch bírálja Heckscher forráskezelését is (ezt utána számos kritika megismétli): a gazdasági traktátusokból és a kormányzatok és parlamentek dokumentumaiból kiemelt és egymás mellé helyezett mondatok azt a benyomást keltik, mintha egy traktátus és egy törvény indítékai, súlya és hatása között nem lenne lényeges különbség.16 A hagyományos történelemfelfogásnak hadat üzenő, a minden aspektust felölelő totális történelmét hirdető Annales-kör vezéregyéniségétől nem meglepő, hogy óvást emel Heckscher leszűkítő szemlélete ellen – az ellenkezője lenne az. Az viszont már kevésbé magától értetődő, hogy ez a kritika visszhangra talál az angolszász gazdaságtörténetírásban is, amely pedig nem osztja az Annales-kör felfogását, sőt elhanyagolható exogén tényezőként kirekeszt tárgyköréből minden, nem-gazdaságinak tekintett erőt és jelenséget. T. H. Marshall professzor azt írta, hogy Heckscher nem tudott teljes szintézist teremteni a merkantilizmus három eleme, „a szituáció, az eszmék és a cselekvés között és nem tudta demonstrálni e szintézisben tárgyának azt az egyediségét, amelyet ő tulajdonít neki.” A merkantilizmus létezésének kérdése továbbra is nyitott marad: „Rendkívül tanulságos elemzése ellenére ... Heckscher ... nem igazolta minden kétséget kizáróan a műve címéül választott fogalom érvényét és hasznosságát.”17 Talán ennél is messzebb megy Heaton, amerikai gazdaságtörténész, aki a korábbi kritikákat is összegzi cikkében. Ellenvetései különösen két ponton vágnak elevenbe. Az első a merkantilizmus indítékaira vonatkozik, a második pedig a jószágkoncepció átalakulásának okára. Heckscher könyvének nagyobbik fele – Schmoller nyomán – a merkantilizmust az egyesítés rendszereként tárgyalja, pedig a mérleg kiábrándító, mert alig néhány sikeres egyesítő intézkedésről tud beszámolni. Heckscher elégedetten nyugtázza a merkantilizmus kudarcát, de nem ad választ az okokra. Heaton így válaszol: „A lagymatag erőfeszítések vagy a ritka sikerek fő oka valószínűleg egy olyan tényező, amelyet Heckscher nem vett megfelelően figyelembe vagy csupán esetleges fontosságot tulajdonított neki. A merkantilizmusnak hat aspektusa volt, nem öt. A hatodik az állami (vagy királyi) háztartás, és joggal állítható, hogy ez volt valamennyi közül a legfontosabb.” Egy angol gazdaságtörténész szavaival: „a merkantilista politika korlátozó és negatív volt, s ennek oka nem valamiféle átgondolt terv a gazdasági haladás elősegítésére, hanem a rövidlátó és pénzhiánnyal küszködő kormányzatok pénzügyi terhei”.18 Ritka volt az az eset, amikor egy kormányzat úgy alakíthatta politikáját, hogy nem kellett az üresen kongó kincstárra gondolnia. Ebben a korban a modern centralizált államgépezet anyagi kötelezettségei állandó konfliktusban vannak a feudális állam igényeihez szabott jövedelmi rendszerrel. A jószágkoncepció fordulatát elemezve, Heaton ismét a történelmi realitásokkal érvel Heckschernek a német történeti iskolától 16
Marc Bloch, „Le mercantilisme un état d’esprit” in Annales d’histoire économique et sociale Vol. VI. (1934) 160-163. o. 17 T. H. Marshall: „Heckscher: Mercantilism”, Economic Journal 1935. 718-719. o. 18 Herbert Heaton, „Heckscher on Mercantilism”, Journal of Political Economy, 1937. jún., 370-393. o. Az idézet a 381. oldalon található.
– 16 –
származó fogalmi konstrukciói, a valóságra erőszakolt naturál- és pénzgazdasági szakaszok merev sémája ellen. Heckscher szerint ez a változás egy évszázad alatt ment végbe, de valójában több mint kérdéses, hogy „a XII. századi Itália, a XIII. századi Flandria és a Heckschernek kiviteli statisztikákat szolgáltató XIV. századi Anglia naturálgazdaság volt-e”, mint ahogyan a svéd gazdaságtörténész állítja.19 A gazdaságtörténészek kritikája joggal marasztalja el Heckschert a tények leértékelésében, de nem kérdez rá arra, hogyan függ össze a bizonyítandó és a bizonyítás módja, az állami beavatkozás előképének tekintett merkantilizmus teljes kudarcának hangoztatása és az ellentmondó tények kirekesztése, esetleges-e az elméletek radikális elválasztása gazdasági hátterüktől vagy pedig a merkantilizmus ellen bizonyítani akaró liberális interpretáció belső logikájából következik-e ez az eljárás. Annál inkább tűnt érdekesnek ez az összefüggés egy „kívülálló” számára, aki „nem hitt a történelemben, csak egyes darabjait akarta saját céljaira felhasználni”.20 Természetesen Keynesről van szó, az övé volt az egyetlen disszonáns hang a közgazdászok kórusában.21 Heckscher könyvének svéd kiadása 1931-ben, az angol pedig 1935-ben jelent meg – a nagy gazdasági válság, illetve az azt követő, elhúzódó és kiábrándító stagnálás idején. A válság hozzájárult a merkantilizmus-vita hangsúlyváltásához, mert míg 1914 előtt a gazdasági aspektusok is elsősorban politikai összefüggésekben kerültek tárgyalásra, többnyire csak azokra irányult fény, amelyek szerepet játszottak vagy játszhattak az imperialista hatalmi törekvésekben (így pl. a gyarmati kereskedelem vagy a protekcionizmus kérdése sokkal jelentősebb helyet foglalt el az irodalomban, mint a merkantilista pénzpolitika vagy kamatelmélet), addig a világgazdaság katasztrófája után a korábban elhanyagolt ökonómiai oldal saját jogán nyer teret. A válságból való kilábolás lett a politika első számú célja és a kiutat kereső gazdaságpolitikusok, elméleti szakemberek számára az olyan kérdéseket, mint az aktív kereskedelmi mérleg és valutakiértékelés, autarchia és a nemesfémforgalom korlátozása, a kamatláb szabályozása és a munkanélküliséget enyhítő közmunkák stb. a gazdasági élet fekete hétköznapjai tették égetően időszerűvé. Elképesztő rövidlátás a tényekkel szemben vagy számottevő intellektuális bátorság kellett ahhoz – mondhatja valaki –, hogy Heckscher pontosan ekkor nyilvánítsa túlhaladott téveszmének a merkantilizmust, gazdasági szabályozásának valamennyi eszközével egyetemben. E miliősítéstől független tény azonban, hogy a közgazdász Heckscher – mint azt a kritikai visszhang is tanúsítja – összhangban van az uralkodó felfogással, a neoklasszikus liberális ortodoxiával, amelynek uralmát a tények csak megrendítették, de nem döntötték meg.22 Ehhez egy másik elméletre is szükség volt, és ez, vagy legalábbis ennek sikere Keynes nevéhez fűződik. Az elmélet – jelentőségében alárendelt, provokatív szándékában azonban a legkihívóbb – kiegészítője a merkantilista elmélet újraértelmezése. 19
I . m. 384. o. Így jellemezte Keynest barátja és cambridge-i kollegája C. R. Fay, a jeles történész. Lásd Charles Wilson, „Keynes and economic history”. A Milo Keynes által szerkesztett Essays on John Maynard Keynes c. kötetben. Cambridge: 1975. 230. o. 21 Keynes már korábban is vállalkozott gazdaságtörténeti „kiruccanásokra”: a Treatise on Money c. művében E. J. Hamilton amerikai gazdaságtörténész nyomán fejti ki elképzelését a XVI. századi Spanyolországba áramló nemesfémek okozta „profitinflációról” és következményeiről. Lásd J. M. Keynes, A Treatise on Money. London: 1930. II. köt. 152-164. o. 22 Heckscher álláspontjának néhány megjegyzésben is találó jellemzését adja Gunnar Myrdal, Érték a társadalomtudományban, Budapest: 1972. 389. o. 20
– 17 –
Keynes az „Általános elmélet”23 írása közben ismerkedett meg Heckscher művével, s ez ifjabb ösztönzést, egyben segítséget jelentett számára a már korábban tervezett merkantilizmus-fejezet megírásában, a kereskedelmi mérleggel, a nemesfémekkel, kamatláb és beruházás összefüggéseivel foglalkozó hajdani nézetek bemutatásában. A gondolatmenet bevezetésében Keynes megállapítja a laissez faire doktrína elméleti megalapozása nem kielégítő, mert ez vétkesen elhanyagolta a kereskedelmi mérleg kérdését, pedig ennek alakulása „évszázadokon át fő tárgya volt a gyakorlati államvezetés művészetének”. A merkantilisták, a közgazdasági gondolkodás úttörői az államvezetés művészetét segítve „eljuthattak a gyakorlati bölcsességnek olyan helyes elemeihez, amelyeket aztán Ricardo irreális absztrakciói – teljesen kiirtottak”.24 A merkantilistákat elméletileg igazoló modellt Keynes saját terminológiájában fogalmazza meg, eszerint a gazdasági fejlődés, az országok jóléte a beruházásoktól függ, ez pedig a beruházási indítékoktól. A beruházási tevékenység (amennyiben a beruházások profitorientáltak) legfőbb ösztönzője az alacsony kamatláb, a kamatláb nagysága pedig – adott feltételek mellett – a társadalom rendelkezésére álló nemesfémkészlettől függ, ezt pedig a kereskedelmi mérleg alakulása határozza meg. A kedvező mérleg az import csökkentését és az export növelését teszi szükségessé, ez pedig teljes vagy megnövelt foglalkoztatást kíván meg. „Így tehát a kormányok, amikor oly nagy gondot fordítottak a kedvező kereskedelmi mérlegre, ezzel mindkét célt szolgálták : sőt ez volt az egyetlen lehetséges módja a célok előmozdításának.”25 A merkantilista gyakorlat és a keynesi diagnózis egybeesése azonban még nem bizonyítja, hogy a merkantilisták valóban tudatában is voltak a közgazdasági összefüggéseknek. Lehetséges az is, hogy a falusi javasasszony módjára jártak el, aki sikeresen gyógyít valamilyen betegséget egy gyógyfűvel, amelynek hatóanyagát a modern orvostudomány is gyógyszerkénit alkalmazza hasonló esetekben, de a javasasszony ezt anélkül teszi, hogy bármit is tudna a betegség természetéről és a gyógyszer hatásmechanizmusáról. Keynes ezért a következő lépésben megvizsgálj a merkantilisták érveit, s ehhez használja fel Heckscher könyvét, amely annál is inkább megfelel céljainak, mert Heckscher „maga is a klasszikus elmélet híve”, ezért „idézetei kiválasztásában” aligha vezette „a merkantilisták bölcsességének demonstrálására irányuló szándék.”26 Az eredmény : Keynes szerint a merkantilisták felismerték kamatláb, likvidálási igény és pénzmennyiség összefüggését, tisztában voltak a pénzszűke káros hatásaival és illúziók nélkül látták gazdaságpolitikájuk nacionalista jellegét, bevallottan nemzeti előnyre és viszonylagos erőre törekedtek. Foglalkoztak a merkantilisták a hatékony kereslet másik összetevőjével, a fogyasztással is – elmarasztalták a takarékosságot, védelmezték a fényűzést, mivel az előbbi pénzt von el a fogyasztástól, csökkenti a forgalomban levő pénz mennyiségét és a jövedelmeket, ezáltal a munkaalkalmak számát – míg az utóbbi hatása éppen ellentétes. Keynes két következtetést vont le. Az első : „Az emberiség egész történelme során krónikusnak bizonyult az a tendencia, amely szerint a megtakarítási hajlandóság erősebb volt a beruházásra ösztönző indítékoknál. Minden korban a beruházás indítékainak ez a 23
John M. Keynes, A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, Budapest: 1965. I. m. 365. o. 25 I. m. 361. o. 26 I. m. 366. o., jegyzet. 24
– 18 –
gyengesége volt a probléma kulcsa.”27 A második a merkantilisták tényleges tapasztalataik alapján eljutottak a probléma felismeréséhez, de a megoldásra már nem futotta elemzésük erejéből. Ennek ellenére józan realizmusuk tiszteletreméltóbb, mint a „laissez faire mai híveinek zavaros gondolatai”. A klasszikus iskola elméleti premisszái kizárták a probléma felvetését, ezzel egy időre sikerült szétzúzni a „természetesen gondolkodó ember” hitvallását, így azonban szakadék támadt a gazdasági elmélet és a józan ész következtetései között. Heckscher nem maradt adós a válasszal. A svéd gazdaságtörténész joggal érezhette provokálva magát, annak ellenére, hogy Keynes illő tisztelettel szólt nagy teljesítményéről, s csupán egyetlen könnyed megjegyzéssel utalt arra, hogy Heckscher nála sokkal kevésbé rokonszenvezik a merkantilista elméletekkel. De ez csak olaj volt a tűzre, Keynes a történész anyagát annak következtetései ellen használta fel, anélkül, hogy a következtetések részletesebb bemutatásával vagy cáfolatával bíbelődött volna. Heckscher válasza frontális támadás volt, amelynek során Keynes többi tétele éppúgy tűz alá került, mint a merkantilizmus rehabilitálása. A választ tartalmazó cikk először egy svéd folyóiratban jelent meg, majd a Mercantilism második angol kiadásának utolsó fejezeteként.28 Heckscher véleménye szerint Keynes közgazdaságtana nem általános elmélet, hanem olyin sajátos történelmi viszonyok terméke, amelyek két legfontosabb eleme az állótőkeberuházások és a munkásszervezetek meghatározó jelentősége. A keynesi koncepció azokra a gondolatokra épül, amelyeknek a múlt századi nagy depresszió adott ösztönzést, s az 1929-es válság újbóli időszerűséget. Mégis, ezek a meghatározott körülmények között született gondolatok az általános elmélet , az örökérvényű megállapítások rangjára tartanak igényt, s ez olyan vonás, amely éppen a klasszikus közgazdászokat jellemzi. Keynes irigylésre méltó könnyedséggel jut el olyan, az emberiség egész történetére vonatkozó örök igazságokhoz, mint a megtakarítási hajlandóság túlsúlya a beruházási indítékok fölött. Ugyanakkor tisztán pszichológiai kategóriákkal dolgozik, mint megtakarítási hajlam, likviditási preferencia, beruházási indíték – ezt a módszert a közgazdászok nagy többsége 1914 után feladta, s ezek a kategóriák verifikálhatatlanok, akár a jelenre, akár elmúlt generációkra alkalmazzuk őket. Keynes látszólag tudatában volt ennek, nem kísérletezett azzal, hogy statisztikai bizonyítékokat produkáljon elmélete igazolására. Elmélete puszta hipotézis, amely olyan feltevéseken nyugszik, amelyek sem nem bizonyíthatók, sem nem cáfolhatók. A merkantilizmus rehabilitálására is ez jellemző. Keynes nem látja szükségesnek bizonyítani, hogy a merkantilista koncepciók helyesek, vagy akár valószínűek, csupán felteszi róluk, hogy a szerzők gyakorlati tapasztalataiból következnek. Nyilvánvaló azonban, hogy az általános érvényű következtetések lényegi előfeltétele a tömeges megfigyelés – mondja Heckscher. Keynesnek azt kellett volna kérdeznie, milyen lehetőségük volt a merkantilistáknak ilyen tömeges vizsgálatokra, milyen mértékben voltak hozzáférhetők a megfelelő információs források és ha voltak információik, mennyire használták fel azokat. „Semmi alapja nincs annak a feltevésnek, hogy a merkantilista írók rendszerüket – annak jellegzetes és gyakori elméleti orientációjával – a valóság bármifajta ismeretéből leszűrve hozták volna létre. Semmi sem mutat arra, hogy e tekintetben különböztek volni a klasszikus közgazdászoktól. Keynes azt kéri tőlünk, higgyük el, lehetetlen „azokat a 27
I. m. 372. o. Lásd: Eli F. Hekscher, „Keynes and Mercantilism”, a Mercantilism 2. kiadásában, London 1955. II. köt. 340358. o. 28
– 19 –
véleményeket tanulmányozni, amelyekhez a merkantilisták tényleges tapasztalataik alapján eljutottak” anélkül, hogy eredményeiket helytállónak fogadnánk el; én azt hiszem, semmi sem könnyebb, mint éppen az ellenkező következtetésre jutni”.29 Heckschernek igaza van: Keynes nem bizonyítja, amit állít. Mi több, Heckchernek igaza van számos történeti ellenvetésben, amelyeket Keynes nyilvánvalóan történelmietlen „örök igazságai” ellen felhoz, igaza van, amikor bírálja Keynest, mert az saját elmélete feltevéseivel és kategóriáival helyettesíti a történelmi tényeket a kormányzatok és vállalkozók cselekedeteiről, céljairól és motívumairól. Joggal hangsúlyozza Heckscher, hogy a modern gazdaság elégtelen beruházási színvonalból származó ipari munkanélküliségének kevés köze van a XVII. század agrárországainak munkanélküliségéhez, amely elsősorban a terméstől, nem pedig pénzügyi vagy piaci feltételektől függött, mert a termés nagysága határozta meg, hogy a mezőgazdaság menyi embert képes elbírni vagy kényszerít koldulásra. De Heckschernek alapvetően nincs igaza, válasza egészében nem tudja megingatni a merkantilizmus keynesi rehabilitációját, mert – már unalomig ismert – alaptétele tarthatatlan. A korabeli gazdasági gyakorlat bármifajta szerepének radikális tagadása a merkantilista írók (javarészt gyakorló kereskedők vagy hivatalnokok) vagy később a klasszikusok elméleteinek kialakulásában itt különösen groteszk, mert alig néhány mondatnyira már arról van szó, hogy Keynes elmélete ,,történelmi kontextusában olvasandó ... sajátos motivációját a két világháború közti állandó angliai munkanélküliségben találhatjuk meg.”30 A történelmietlen Keynes több történeti valóságérzéket árult el, mint a hivatásos történész Heckscher. Keynes „közgazdászként és statisztikusként tudta, milyen kérdéseket kellett feltenni ... tételei gyakran elfogadhatatlanok voltak, de módszerei a történészeket új kérdések feltevésére ösztönözték ... a régi elképzelések szétrombolásával és az elfogadott ódon doktrína romjainak eltávolításával ...31” MADARÁSZ ALADÁR
IRODALOM A cikk a felhalmozási, fogyasztáshiány- és imperializmus elméletek történetével foglalkozó készülő hosszabb tanulmány egyik fejezetének erősen rövidített változata. A merkantilizmus polgári historiográfiáját tárgyaló fejezetből az adott terjedelmi korlátok között elsősorban a két koncepció ismertetésére volt mód, mellőzve a részletesebb ideológiai és tárgyi kritikát, valamint a későbbi fejleményeket. A merkantilizmussal, illetve a merkantilizmus koncepció történetével foglalkozó néhány szöveggyűjtemény és áttekintés: Fritz Blaich, Die Epoche des Merkantilismus. Wiesbaden: 1973. – D. C. Coleman (szerk.), Revisions in Mercantilism. London: 1969. (Lásd benne különösen A. V. Judges, „The Idea of a Mercantile State”. 35-60. o.) – Pierre Deyon, Le mercantilisme. Paris: 1969. – Walter E. Minchinton, Mercantilism: System or Expediency? Lexington: 1969. – I. Sz. Plotnyikov (szerk.), Merkantilizm. Leningrád: 1935. – A. W. Coats, „In Defence of Eli Heckscher and the Idea of Mercantilism”. Scandinavian Economic History Review 1957/2. – C. H. Wilson, „Mercantilism: some Vicissitudes of an Idea”. Economic History Review 1957/2. 29
I. m. 347. o. I. m. 357-358. o. 31 Charles Wilson, i. m. 235. o. 30
– 20 –
