MATOLCSY GYÖRGY
John Maynard Keynes – olvassuk, ne temessük!
Hálásak lehetünk Erdős Tibornak azért, hogy rohanó és pillanatokkal mérő gazdasági átmenetünk elé kristálytiszta tükröt tartott. A keynesi tanokról írott tanulmánya1 – bár a szerző vállalásához hűen kerül minden konkrét állásfoglalást napi gazdaságpolitikai vitáinkban, mégis – tükör, amelybe érdemes a gazdaságpolitika kérdéseivel birkózóknak belepillantaniuk. Tanulmánya a tiszta logika hangja a talán szükségképpen lármás, az ezzel vagy az azzal elfogult, érzelmektől fűtött, néha túl lassan, máskor elsietve játszó közgazdász filharmonikus zenekarban. Keynes – elmélet és gyakorlat Keynes ragyogó egyéniség volt, aki a közgazdasági elmélet forradalmát tűzte ki célul és hajtotta azt végre a papír és toll hadseregével, miközben elnököknek adott tanácsokat, vagyont keresett a tőzsdén, és intenzíven részt vett a napi politikában. De ő vezette az Egyesült Királyság tárgyaló delegációját 1945-ben, amikor az USA elismerte hazája speciális 1
Lásd kötetünkben Erdős Tibor: A keynesi elméleti rendszer és a válságkezelés című tanulmányát.
178
szerepét a világháború megvívásában, s ez 3 milliárd fontot (akkori áron 10, ma 100 milliárd dollárt) hozott Őfelsége kormányának.2 Keynes nyomán Einstein és Heisenberg jutnak eszembe. Einstein, aki relativizálta a newtoni törvényeket, és Heisenberg, aki a bizonytalansági reláció megalkotásával rést ütött a tökéletes fizikai megismerés kapuján. Mintha Keynest látnánk, amint azt mondja, hogy ciklikus válságok idején a dolgok „máshogy vannak”, mintha ezt a relativitást és bizonytalanságot vitte volna be a közgazdasági elméletbe. A kínálat nem mindig hozza létre saját keresletét, mondta – és bizonyította az ellenkezőjét. Bizonyította, hogy a teljes foglalkoztatás nem jön létre automatikusan, a munkanélküliség és a válság tartós lehet. A megtakarítások bizonyos körülmények között károsak lehetnek, a bérek csökkenése nem vezet biztosan a foglalkoztatás növekedéséhez stb. Ám Keynes tudta azt is: ha elméletileg nem számol le a klasszikus közgazdaságtan meghaladott téziseivel, akkor hiába győz válsághelyzetben elmélete a New Deal gyakorlatával, az kivétel lesz és nem szabály, eltérés és nem törvény Gyakorlati tanácsokkal segítette Roosevelt elnököt, de a sikeres válságkezelés közben, talán után, 1936-ban jelenteti meg főművét. Az elméleti siker az USA sikeres válságmenedzselésének gyakorlati sikerét követte, de megelőzte és lehetővé tette a háborús nyugateurópai gazdaságok újjáépítésében, majd gyors növekedésében az állami szerep elismerését. Minden elmélet nagy kérdése, hogy nélküle is arra ment volna-e a gyakorlat, amerre ment. Az orosz, majd szovjet állami beruházások rendszere, az olasz korporatizmus, a nemzetiszocialista német állam beruházási és foglalkoztatási politikája, majd Adenauer és Erhard szociális piacgazdasága nélkülözte a kicsiszolt és részleteiben kidolgozott gazdaság2
Szabó-Pelsőczi Miklós szóbeli közlése nyomán.
179
elméletet,3 mégis kialakultak és az állam új szerepére épültek. A forradalmat a fejekben is meg kell vívni, nem csupán a frontokon: ezért lenyűgöző és nélkülözhetetlen Keynes életműve, mert ezt vitte sikerrel végbe. Az 1920-as és az 1930-as években az elméleti fizika és az elméleti közgazdaságtan párhuzamosan fejlődtek, legjobb képviselőik forradalmat hoztak. Sokszorosan is. Keynes elméleti forradalma kétséget kizáróan segített Roosevelt elnök gazdasági forradalmában (akik az elnököt hatalomra segítették, később már megbuktatták volna), és megalapozta az emberi történelem eddigi leggyorsabb és legnagyobb tömegeket érintő gazdasági fejlődését. De emlékezzünk arra, hogy Einstein is írt levelet az elnöknek az atombomba ügyében, s Heisenberg is megtett mindent, hogy ne születhessen meg egy másik bomba Németországban.4 A fizika és a közgazdaság szellemi nagyjai koruk történelmi viharaiban is megállták a helyüket, s talán ez nem véletlen. Az elmélet a felzárkózásra is alkalmas Keynes elmélete, illetve az 1920-as évek elejétől kialakuló állami eszközrendszer azonban nem csupán a ciklikus válságok kezelésében bizonyult sikeresnek, hanem a gazdasági felzár-
3
4
Ludwig Erhard: Jólétet mindenkinek. Budapest, Konrad Adenauer Alapítvány, 1994. E kötet kitűnő betekintést ad Erhard beszédein keresztül a német gazdasági újjáépítés műhelyébe, azonban kitűnik belőle, hogy nem egy nagy elmélet, hanem sok gyakorlati megoldás állt a program középpontjában. Az újabb kutatások feltárták, hogy Heisenberg Berlinben a német atomkutatási program vezetőjeként nem a bomba elkészítésének, hanem a nukleáris energia békés célú felhasználásának módját kutatta. Szerepe felbecsülhetetlen abban, hogy Németországban nem készült el az atombomba.
180
kózásban is. A fiskális eszközök használata állami beruházások formájában az oktatás, az infrastruktúra, de a versenyszektor egy sor területén is felzárkózást hozott Skandináviában, KözépEurópában és Kelet-Ázsiában. Bár a felzárkózási sikerek mögött egy sor eltérő elem húzódik meg, aligha lehetne tagadni, hogy az új szerepekkel felruházott állam volt a felzárkózás egyik motorja. Keynes tehát a ciklikus válságban lévő, a kizárólag privát, zárt és stabil árszinttel rendelkező gazdaság kezelésére olyan eszközt talált, amely más körülmények között hasonlóan forradalmi sikert ért el. Nagy bizonyossággal állíthatjuk, hogy a 20. század második felének felzárkózási sikertörténetei nem jöhettek volna létre a klasszikus közgazdaságtan talaján. Monetáris válasz – korrekció és túlzás Az 1970-es évek elejétől megerősödő monetáris irányzat logikus válasz volt a túlburjánzó államra. Sok területen már nem kellett az állami beavatkozás, mert megteremtődtek a magánkezdeményezés pénzügyi forrásai (például van oktatásra pénze a családoknak, azt fontosnak is tartják). Létrejött a folyamatosan és magától bővülő kereslet – részben a társadalmak meggazdagodásával, részben az életkor meghosszabbodásával és a nyugdíjrendszerek működésével. Ezt segítette a folyamatos technikai megújulás és a világméretű piacbővülés. Az információn alapuló szolgáltató gazdaságok már nem először termelnek és azután próbálnak eladni, hanem fordítva, először megrendelik tőlük az egyre egyedibb terméket, és a vállalkozó azt létrehozza.5 A kereslet által vezérelt termelés és szolgáltatás a túltermelési válság lehetőségét minimumra
5
Ezt elemzi részletesen Kopátsy Sándor: A fogyasztói társadalom. Budapest, Privatizációs Kutatóintézet, 1993.
181
csökkenti. A nemzeti állam keresletbővítésre való felhasználására a fejlett világban már nem volt olyan mértékben szükség, mint válságban. Az állam is ragadozónak bizonyult, mint a vállalkozó, nem tudott leállni a szerzésben és a gyarapodásban. Egyre drágább lett, programjai sok területen ellenkeztek a józan ésszel. A monetáris forradalom ennek a korrekcióját volt hivatva elvégezni, azonban a korrekció is túlburjánzott. Ez a túlburjánzás korlátozott volt a fejlett gazdaságokban, egyáltalában nem következett be a felzárkózó államok esetében, de teljesen kibontakozott a volt szocialista vagy átmeneti gazdaságokban. A monetáris elmélet – a reálbércsökkenésből eredő vállalati költségcsökkenés a vállalkozók többségét beruházásra sarkallja – gazdaságpolitikai gyakorlattá vált például Magyarországon. A csökkenő reálbérek, nyomukban a visszaeső fogyasztás és csökkenő aggregélt kereslet azonban csökkenti a termelést, ezzel a profitkilátásokat, ezeken keresztül a beruházásokat, aminek a GDP vagy a nemzeti jövedelem stagnálása vagy elveszített növekménye lesz a vége. Ezt nem csupán Keynes mondta, de ez 1995 és 1996 magyar története, amikor a csökkenő reálbérek, kereslet és fogyasztás megeszik a belföldi jövedelemtulajdonosok potenciális beruházásait (részben a megtakarításokat, részben a hajlandóságot), csak a külföldi befektetők beruházásai maradnak, a GDP pedig a lehetségesnél 4-5%-kal kisebb mértékben, 1-2%-kal bővül. Az aggregélt kereslet spontán módon bekövetkező esésén túl a gazdaságpolitika csökkenti a keresletet, ezzel a piacot szűkítve rontja a megtérülési kilátásokat. Elméleti nagykoalíció A monetáris forradalom a neokonzervatívnak nevezett kormányok és pénzügypolitikák mellett sem lett azonban egyed182
uralkodó sehol a fejlett világban. Az USA az 1980-as évek neokonzervatív politikáját a hadikiadások 300 milliárd dolláros szintre emelésével és két adócsökkentést hozó adóreformmal egyensúlyozta ki. Mintha Keynes válságkezelési tanácsai öltenének testet: vagy állami beruházások vagy adócsökkentés révén emelem a keresletet. De nehéz lenne az egyesült Németország gazdaságpolitikáját is tisztán monetárisnak minősíteni a 1990-es évek első felében, amikor a Bundesbank szigorát a német állam keleti felének újjáépítési beruházásai egészítik ki. Kelet-Ázsia vagy Japán igazából soha nem is tért le az államot nem csupán válságmenedzselésre, hanem felzárkózásra használó politikáról. Mintha Ázsia azt mondaná, kihallhatjuk ezt Malajzia, Szingapúr vagy Japán vezetőinek mondataiból: a válság az, hogy a Nyugat fejlettebb, mint mi, másszunk tehát ki a válságból, azaz zárkózzunk fel, ehhez pedig használjuk fel az államot. A fejlett országok konjunktúrájának megingása esetén pedig azonnal keynesi eszközökhöz nyúlnak, amint azt a legutóbbi német, francia, osztrák és japán lakásépítési, adócsökkentési és más hasonló programok jelzik. Nézzünk szembe a keserű ténnyel: igazából az átmenetinek keresztelt gazdaságok tértek rá a tisztán monetáris útra, nem használnak keynesi kiegyensúlyozó eszközöket, így bár statisztikáikban nem mindig és mindenhol, de a valóságban tartós válságot élnek meg. A reálbérek, a kereslet az 1970-es évek közepének szintjén vannak, a valóságos pótlási szükséglettel nincs szembeállítva beruházás, a nyugati statisztikai módszertan szerint 20% feletti a munkanélküliség. Miközben a fejlett országokban egy elméleti nagykoalíció irányítja a gazdaságpolitikákat, és a felzárkózóknál erősebben állami a gazdaságpolitika, addig az a lemaradóknál erősen monetáris. Utóbbi kiegyensúlyozatlansága megjelenik e gazdaságok teljesítményében. 183
Keynes világa más volt Keynes elméletének mai alkalmazhatóságát két korlát szabja meg. Az első, hogy az általa feltételezett kizárólag privát gazdaság sehol a világon nem létezik, mert az állam benyomult a gazdaságokba. Hasonlóan nincsenek ciklikus válságok, valamint minden gazdaság nyitott valamilyen mértékben. Másodszor az is igaz, hogy a keynesi gondolatok nehezen ültethetők át, mert a világ közben nagyon megváltozott. Keynes világával szemben ma nem csupán nyílt gazdaságok, hanem globális verseny alatt álló gazdaságok működnek. A szellemi tőke és az információ váltak a legfontosabb erőforrássá, ezek megkülönböztető jegye, hogy fogyasztásukkal nem csökkennek, mint a többi erőforrás, hanem gyarapodnak.6 A gazdaságpolitikák szempontjából talán ennél is fontosabb, hogy nem lehet belőlük túltermelés. Lehet ugyan túlképzés orvosból, mérnökből, tanárból, de nem lehet az információból és a tudásból. Amikor a fejlett gazdaságok összes gazdasági teljesítményének legfeljebb 5%-át adja a mezőgazdaság, 20-30%-át az ipar és zömét a szolgáltatások, akkor utóbbi információigényessége egyben azt is jelenti, hogy majdnem lehetetlen a fejlett világban fizikai termékekből túltermelési válságot produkálni. Ráadásul a hagyományos két terület információtartalma is többszörösére nőtt, az agrár- és az ipari szektor szellemi termékek és szolgáltatások iránti igényessége nagyobb, mint a fizikai termékek iránti igényessége. Ha mégis kialakulnak ilyen részleges válságok a nyersanyagok vagy a mezőgazdasági termékek területén, akkor azok kiterjedése és jelentősége nem hasonlítható az 1929-1933-as válsághoz. Ebből ered, hogy a többletkereslet-teremtéssel felol-
6
Erről beszélt már a csehszlovák közgazdászok reformcsapata 1966-ban, amikor Radovan Richta és munkatársai elkészítették a prágai tavaszt szellemileg előkészítő tanulmányaikat.
184
dott kínálati többlet problémája ma a globalitás, a többszörös gazdasági teljesítmény és az egyidejűség ellenére sem szorít, a keynesi gyógymód tehát depresszió esetén önmagában nem hatásos. Ennek fényében érdekes, hogy a fejlett gazdaságok mégis előveszik a keynesi eszköztárat valamint a New Deal során kialakított megoldásokat, amint a depresszió veszélye felmerül. Keynes világával szemben a magántőke viszonyait kiegészítik a társadalmi tulajdon különböző formái a nyugdíjpénztáraktól az önkormányzatokon át az állami tulajdonig. Ez a gazdasági érdekek társadalmasodását, időben történő megnyúlását és többrétegűvé alakulását eredményezte. A tulajdonosi érdekek ilyen jelentős szerkezeti változása szintén a ciklikus válságok kialakulása ellen hat. Az életszínvonal a fejlett világban tömegesen és többszörösére nőtt a Keynes korabeli szinthez képest. Ez is többletkeresletet jelent, mert a diszkrecionális jövedelmek beruházásként vagy magasabb szintű fogyasztásként való felhasználása nagyobb aggregélt keresletet jelent, mint Keynes korában az alacsonyabb életszínvonal által korlátozott kereslet. Igaz, megnőtt az el nem költés kockázata is, amit azonban mérsékel a beruházási infrastruktúra (tőzsdék, pénzpiacok, bankok, brókerek, nyugdíjalapok, biztosítók) kiépülése. Ma a pénz nem kincs – azt befektetik. Ezt erősíti, hogy a jól képzett minőségi munkaerő iránt megnövekedett kereslet jobban nőtt az elmúlt ötven évben, mint bármilyen más munkaerő iránti kereslet: így viszont a munkabérben olyan költségeket is el kell ismerni (továbbképzés, kulturálódás, alkotó pihenés), amelyek éppen ezt a minőséget tartják fenn. Ez is emeli a bérszintet, növeli a keresleti oldalt. A magasabb jövedelmi szinten a humanizáltabb értékek irányítják a termelők és a fogyasztók viselkedését, aminek keresleti igénye is nagyobb és költségesebb. Miután nem a munkaidejét és a munkaerejét adja el a mai kor jellemző munkavállalója, hanem 185
szolgáltatását,7 ezért cserébe annyi jövedelmet kap, amennyivel képes életmódját fenntartani, az információra és a szellemi tőkére épülő képességeit folyamatosan fejleszteni. Bár az ipari korszakkal szemben mintegy felére csökkent az a munkaidő, amit megvesznek, de az is a felét dolgozza annak az időnek, akinek a munkaidejét megvették. Ennek hatására megnőtt a szabadidő, ami annak is köszönhető, hogy a látszólagos szabadidőben folyik a munkaerő minőségi bővített újratermelése, ami több fogyasztásra ad alkalmat. A szabadidő bővülésével és ennek a szellemi tőke gyarapítására való felhasználásával a legnagyobb gazdasági ágazattá válik az erre épülő turizmus, ahol tipikusan jól lehet tartalékolni a kapacitásokat. Egy újabb példa a túltermelési válság elkerülését eredményező változásokra. A kommunikáció forradalma révén a világ egyidejűvé vált, és valamennyi része megközelíthető a fejlett marketingmódszerekkel. Ez világstandardok kialakulását hozza magával: így jár farmerben a fiatal Indiától Kaliforniáig, hallgat hasonló zenét Moszkvától New Yorkig. A szegények és a tehetősek számára egyaránt kialakulnak standard világtermékek, így a termelés nem egyedi területei (például a farmer, a márkás italok, a parfümök) szintén biztos kereslettel számolhatnak. E területeken is úgy működik a piac, mintha először adná a megrendelést, és azt követően gyártanák le a terméket. A szolgáltatás felé haladva a modern világgazdaság terméklistáján pedig egyre nő az egyediség, amelynél a megrendelés már megelőzi a termelést. A technikai ugrások, az új tárgyak sűrűsége a 20. század második felében felértékelte az érzelmeket, az emberi kapcsolatokat, az átláthatóságot és más ezekhez hasonló értékeket. Alvin Toffler beszél a human touch jelenségéről:8 minél
7 8
Ezt elemzi Kopátsy Sándor: Van kiút! Budapest, Belvárosi Kiadó, 1995. Alvin Toffler: Future Shock. New York, Bantam, 1982.
186
több körülöttünk a technika, annál nagyobb szükségünk lesz az emberi környezet értékeire. Ez is a szolgáltatások és nem a tárgyak fogyasztását igényli, kevés fizikai, sok információs forrás felhasználásával. Itt is az egyedi és nem a tömeges a jellemző. A modern technika erősíti az emberi kapcsolatok iránti igényt, ehhez pedig több szabadidőt is ad. A szabadidő megsokszorozódása révén azok a társadalmak gazdagodnak, amelyek jól tudják használni a szabadidőt, és azok fejlődnek kisebb mértékben, amelyek keveset tudnak kezdeni a szabadidővel. A szabadidő egy olyan árutermelő kapacitás, amely tartalékként működik és nincs termelési kényszere. Csak akkor jelenik meg a piacon, ha arra valóban van kereslet. Az osztrák panzió akkor is üzemel, ha több hétig nincs vendég, a szellemi alkotó akkor is alkot, tanul, ha éppen nincsen megrendelése. Az életkor jelentős meghosszabbodása révén új fogyasztásikeresleti húzóerő épült be a fejlett országok gazdaságába. Már nem az államnak kell előre keresletet teremtenie a termeléshez, hanem az előre megtakarított nyugdíjak és más források adnak fedezetet a többletfogyasztáshoz. Az életkor kitolódásával és a társadalmak meggazdagodásával olyan keresleti többlet épült be, amely a pótlólagos állami keresletet általában feleslegessé teszi. Ez a monetáris korrekció egyik alapja. F. Modigliani kimutatta, hogy a gazdag társadalmakban az öregek költenek és a fiatalok takarékoskodnak, az előbbiek hosszabb, az utóbbiak pedig rövidebb ideig takarékoskodnak, mert később kezdenek keresni.9 Az életkor egészére érvényes tanulási kényszer is közvetlen és azonnali kínálat nélküli pótlólagos keresletként működik. Az egyetemista akkor is vásárol, ha maga nem teremt
9
A Nobel-díjas F. Modigliani éppen ellentétes folyamatokra találna Magyarországon, de ahogy a Hiány sem kapott Nobel-díjat, úgy a szegények közgazdaságtana sem számíthatna ilyen elismerésre.
187
kínálatot, ez 5-10 évvel megnyújtja – mégpedig egy nemzedéken belül – már a fiatalok 50-75%-nál a kínálat nélküli kereslet fellépését. Ez megint a túltermelési válságok ellen hat. A tanulás természetesen ugyanúgy beruházás, mint az oktatás, a kutatás és a fejlesztés – ennek megsokszorozódása azt jelenti, hogy kereslettel lép fel a tanuló, miközben információs beruházást hajt végre. Ez kétszeresen is leszereli a túltermelési válságot, hiszen pótlólagos keresletet támaszt a gazdaságban, miközben olyan terméket hoz létre beruházása révén (információ, tudás, képesség), amely korlátlanul tartalékolható azzal a megszorítással, hogy a kihasználatlan tudás természetesen csökken. A szellemi tőke tehát egy olyan különös jószág, amely elfogyasztásával lesz több, és kihasználatlansága esetén fogy. Amikor egy közös munka során az egyik kutató megosztja ötletét kollégájával, aki jó kérdésekkel az ötlet kicsiszolása felé vezeti kutatónkat, akkor mindkettő tudása – ezzel a teljes szellemi tőke mennyisége – nő. Amennyiben megtartja ötletét magának és zsákutcába jut, akkor tőkéje (és presztízse mint sajátos tőkejószága) fogy. A szellemi tőkének ebből a tulajdonságából következik, hogy nem csak akkor amortizálódik, ha használják, hanem akkor is, ha parlagon hever. A régi mondás szerint: amelyik kútból nem mernek, az elapad. Az is igaz azonban, hogy a tudós, a tanár és a szellemi ember még munkanélkülisége és pihenése közben is gyarapíthatja szellemi tőkéjét. Az információ korában élő, szellemi tőkéjét eladó vállalkozó nemcsak tőkéje amortizációját építi be szolgáltatása árába, hanem fizikai és szellemi bővített újratermelésének költségeit. Miután a szellemi tőkének, minél többet fogyasztják, azaz használják, annál több profitja van, ezért az információra épülő világgazdaság erős profittermelő-képességgel rendelkezik, ami általánosan javítja a profitkilátásokat az ipari korszakot követően. A profitkilátások javulása pedig a világgazdaság beruházási klímáját javítja, 188
így alakul ki egy önfenntartó növekedési kör a globális információ gazdaságában. A fejlett társadalmak lélekszáma is megnőtt, amivel az összkereslet is nőtt a világgazdaságban – az amerikai, a japán és más kelet-ázsiai társadalmak lakosai számban is gyarapodnak. (1945-ben 60 millió japán élt, ma 120 millió.) A nemzeti gazdaságok, régiók és a világgazdaság szerkezeti változásai nem csupán hatalmas mértékben megnövelték a kínálatot, de ennél nagyobb mértékben a keresletet is gyarapították. Nem is a tömegben, hanem a minőségben következett be a legnagyobb változás, mert egy túltermelésre nem alkalmas erőforrás vált a legfontosabb és legszámottevőbb termelési forrássá – az információ. Hiába rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy elfogyasztásával még több lesz belőle, nem okoz válságot. Amíg el nem fogyasztják, addig „pihen”, korlátlanul és egyénileg tartalékolható – bár értéke akkor csökkenhet. Keynes világa mintha nálunk visszatérne Keynes bizonyította, hogy a klasszikus közgazdaságtan alaptétele ciklikus válság viszonyai között nem áll: a kínálat nem teremti meg automatikusan keresletét, hanem az államnak kell segítenie. E recept alkalmazásával a hetvenes évek közepéig igen sikeresen teremtettek a fejlett gazdaságok szinte teljes, a szocialista országok pedig – szintén állami segédlettel, kapun belülre szorított munkanélküliséggel – teljes foglalkoztatást. Segítette ezt a folyamatot, hogy a reálbérek ebben az időszakban folyamatosan és jelentősen nőttek, azaz folyamatos keresletbővüléssel lehetett a többletkínálatot kezelni. Ez a folyamat a fejlett világban már 1973 után elbizonytalanodott, de igazán a rendszerváltozást megélő szocialista világban rendült meg a reálbér és a kereslet helyzete.
189
Magyarországon már 1989-től ténylegesen sokkterápia érvényesült,10 ami a keleti piacok eltűnésén, a dotációk megszüntetésén, az amortizáció adózáson keresztüli kiszívásán, a magas adószinten, a felszámolás-központú csődtörvényen, a teljes körű importliberalizáción, a kereskedelem nyugati importőrök részére történő privatizálásán és 1995 márciusától a fogyasztást államilag korlátozó politikán keresztül érvényesült. Ennek következménye a nagyarányú munkanélküliség, a szabadidőben végzett gazdasági munka elsorvadása és a termelékenységnövekedéssel együtt járó társadalmi hatékonyság romlása. A belső aggregált kereslet és a termelés nagyarányú csökkenése kéz a kézben járnak. Kialakult a keynesi szituáció: a vállalkozó kínálata nem teremti meg a szükséges keresletet, miközben még a negatív multiplikátor-hatás is megjelenik. A reálbérek esését és a foglalkoztatás nagyarányú csökkenését (ami nagyobb, mint amit statisztikánkban kimutatunk, mert az egymillió egyéni vállalkozónak legalább a fele ténylegesen munkanélküli, illetve nyugdíjba menetel miatt is nagyobb a munkanélküliség tényleges szintje, valamint a szabadidős tevékenységekből sem származik annyi gazdasági eredmény, mint korábban) egy további új jelenség erősíti: a külföldi tulajdonú magyar cégek alacsonyabb béreket fizetnek az alkalmazottak nagyobbik részének, mint amennyit azok korábbi szocialista munkahelyükön kerestek. A keresleti oldal megrendülését még a privatizáció belföldi piacot külföldi befektetők számára átadó jellege is élezi. A fiatalok sem tanulnak a fejlett országokhoz mért arányban, a családi támogatás sem engedi meg innen a kereslet erősítését. Az öregek életkora nem nő, hanem csökken, a fejlett társadalmakhoz képest anyagi forrásaik szűkek, így hiába költenének, nincs miből, innen sem jön keresletet erősítő hatás. A belföl-
10
Matolcsy György: Magyar sokkterápia. = Társadalmi Szemle, 1996, 5. 3-14.
190
di tulajdonú cégek beruházási tevékenysége is elapadt, így ebből az irányból sem jön kereslet. A külföldi cégek beruházásai csak korlátozottan jelentenek keresleti többletet a hazai piacon. Igaz, hogy kínálatuk is korlátozottan jelenik meg, hiszen működésüket exportbővülés jellemzi. A magyar gazdaságban mára kialakult egy dinamikusan bővülő külföldi tulajdonú szektor, amelynek a kereslete is és kínálata is nagyon szerény mértékben jelenik meg a hazai piacon; mellette egy lefelé menő keresleti és kínálati spirált mutató hazai szektor látható. A magyar magánszektor azon kis része esetében, mely inkább az első csoportba tartozik, a kettősség földrajzilag is megjelenik. A belföldi keresletet a magas infláció, valamint a vagyoni és jövedelemi különbségek hatalmas szétnyílása tovább csökkenti úgy, hogy alacsonyabb jövedelmi szinten több belföldi terméket, magasabb jövedelemi szinten több külföldi terméket fogyasztanak (növekvő mértékben a határokon kívül). Természetesen a magyar piacgazdasági átmenet elmúlt hat évét a strukturális sokkok sorozata is jellemzi, nem csupán a keresleti sokkok sorozata.11 A nyugati piacokra való kényszerű átállás, az importverseny, a külföldi működőtőke-beáramlás a belföldi árutermelőket strukturális sokk alá helyezte, ami kívánatos is, és alkalmazkodást váltott ki. De érdemes volt-e ezt a strukturális sokkolást a gazdaságpolitikának további keresleti sokkolással felerősítenie? Nem kellett volna-e a belföldi kereslet és kínálat leépülését csillapítani, ahelyett hogy felerősítettük volna? Ha Keynes ma szétnézne az átmeneti országok világában, illetve nálunk, akkor az 1930-as évek válságára sokban hasonlító helyzetet találna. A fejlett világban is megjelennek a globális verseny, a technikai forradalom és a költségvetési deficit kényszerű lefaragásának következtében a keresletet mérséklő
11
Ezt az összefüggést Surányi György vetette fel a tanulmány vitáján.
191
tényezők, de azokat sok pótlólagos keresleti elem, valamint a gazdagság magasabb szintje képes kiegyenlíteni. Nálunk azonban a keresleti oldal elolvadása állandósítja a válsághelyzetet. Ebből nem lehet a klasszikus receptet követő monetáris eszközökkel kijutni. A gazdaság és a társadalom legalább 70%-a hasonló válságban van, mint amit Keynes ismert, míg 30%-a az 1950 utáni dinamikus korszakot éli át. A válság nem ciklikus és nem általános, nem túltermelési, a gazdaság nem zárt, de szembetűnő hasonlóságok mutatkoznak az 1930-as évek gazdasági válságával. Akkor az aranypénz horgonyának elszakításával, valamint a keresleti oldal állami beavatkozással való növelésével jöttek ki a sálságból. Ma a fejlett világ a keynesi és a klasszikus avagy monetáris eszközöket együttesen használja – és elkerüli a válságot. Nem talált azonban jó megoldást, ezért a felzárkózóknál kisebb növekedéssel fizet. Nálunk lényegében tisztán monetáris eszközökkel akarjuk kezelni a válságot, ami a keresleti és a fogyasztási oldal további szűkítését teremti meg. Beindulnak a keynesi törvények, az eredmény látható. A fejlett társadalmakhoz képest kialakul egy egyszerű különbség. Ott a társadalom mintegy 70%-a képes keresletével stabilizálni a gazdaságot, míg mintegy 30%-a csökkenő keresletével destabilizál, nálunk ellenben az arányok szinte pontosan fordítottak. Előbbi következménye a stabil, legalábbis rugalmasan alkalmazkodó gazdaság és társadalom, utóbbi következménye egy tartósan kiszámíthatatlan, stagnáló és a társadalom egészére hatással lévő lefelé menő társadalmi és gazdasági spirálokat „működtető” ország. Ilyen spirálnak tartom az életkor rövidülését, a bűnözés és a devianciák terjedését, a társadalmi szolidaritás megcsappanását, az egészségi állapot általános romlását, a lakosság tömegesen negatív pszichikai beállítódását. Keynes életművéből az mindenképpen következik, hogy válság idején nem vehetjük automatikusan érvényesülőnek a kilábalást. Nálunk válság van, ugyan nem a Keynes által leírt 192
feltételekkel, de a keresleti oldal összeomlása sokban hasonlóvá teszi ezt a helyzetet az általa leírtakhoz. Azt is látjuk, hogy a felzárkózó országok gazdaságpolitikája erősen korlátozottan monetáris, a már fejlett államok pedig elméleti nagykoalíciós gazdasági stratégiát követnek. Mi viszont tisztán monetárisat. A monetáris gazdaságpolitika a fiskális eszközöket csak akkor veszi kézbe, ha faragni kíván belőlük. Az államot nem a kereslet növelésére, hanem szűkítésére használja. A monetarizmus ma átvette az államot, de csak azért, hogy leépítse. Nem korai még? Keynes életműve inkább mást sugallna. Milyen államot lehetne ma használni? Keynes, Roosevelt, majd a háborús gazdálkodásra átállt fejlett országok vezetői felfedezték az államot. A periférián erre hamarabb sor került, mert ott rákényszerültek az állam megerősítésére. Ez nemzetállamot jelentett, nem abban az értelemben, hogy egy nemzetet fogott át, hanem abban, hogy egy ország határai között lépett fel. A megoldás jónak bizonyult, de a világ azóta megváltozott. A nemzetállam visszahúzódik, a regionális együttműködések, a nemzetközi szervezetek, a multinacionális vállalatok föderációja, a kisrégiók és az önkormányzati szintek jelentik az új, erősödő integráló kereteket. A nemzetállam válságkezelését nálunk még a szocialista múlt is kétségessé teszi. A jelen pedig azt mutatja, hogy az állami adminisztrációt az állam leépítésére jobban lehet használni, mint annak megújítására. A piacgazdasági átmenet eddigi útja azt bizonyítja, hogy az államot a régi szétverésére jól, az új megteremtésére alig lehet felhasználni. Nem hiszem, hogy ez csak politikai akarat kérdése, az átmenet működik így.
193
A régi szétverése akkor, amikor az új még nem alakult ki, nem bizonyult jó stratégiának. A magyar piacosodás az 1930-as évektől az 1980-as évekig a melléépülés trendjét mutatja, azaz a modern új mindig az elmaradottabb régi mellé épült. Ezt váltotta fel a rendszerváltás először alkotónak tűnő rombolása, amiről később kiderült, hogy túl messzire ment, túl hamar. Nem kellett volna akkor államilag erőltetni a régi eltűnését, amikor az új kialakulásának még nem voltak meg a feltételei, vagy azt születésében az állam nem tudta vagy nem akarta segíteni. Sok területen vissza kell lépni. Az árfolyampolitika módosítása már ebbe a sorba tartozik, ugyanígy az államilag támogatott termékkörök számának 16-ról 160-ra növelése, de más területeken még nem látszik a kijózanodás. Az adókat emeli a kormány, az amortizációs kiszívást folytatja, a privatizációban olyan módon adnak el belföldi monopóliumokat külföldieknek, ami inflációs nyomást jelent, mégpedig tartósan. Keynes ellenében az egyensúlyokat a keresleti oldal szűkítésével kísérlik megteremteni. A demokrácia és piacgazdaság állama az átmenet során nem működött eredményesen, hasonlóan nagy tévedései voltak, mint a szocialista államnak. Az energiafaló nagyberuházásokat pénzelte, de ez nem finanszírozza az infrastruktúra szűk keresztmetszeteinek feloldását. A szocializmus preferálta az államit, a piacgazdaság ott is leépíti, ahol nincs új, hatékony tulajdonos. Az kényelemből eltűrte a kapun belüli munkanélküliséget, ez tehetetlenül szemléli a nagy és tartóssá váló munkanélküliséget. Az erősen korlátozta az importot, ez egyáltalában nem védi a belső piacot. Az minden veszteséget eltűrt, ez mindent felszámol, ami közvetlenül veszteséget mutat. Az fellépett a kicsit is kiemelkedő jövedelmek és vagyonok ellen, ez nem lép fel a leszakadó társadalmi többség érdekében. Az akkor is dotált, amikor nem kellett volna, ez akkor sem, ha kellene. Az kis inflációt sem tűrt el, ez maga gerjeszti és ezzel tartósítja a magas inflációt. Az külső ál194
lamadósságot halmozott fel, ez belsőt, miközben mindkettő megteremtette saját adósságának hólabdaként növekvő feltételeit. Az nem épített autópályát a nyugati határig, ez nem teszi a keleti határig. Milyen állam segíthetné – most már nem a piacgazdasági átmenetet, hiszen az lényegében befejeződött, hanem – a növekedést és társadalmi fejlődést? A központi államot is lehetne pragmatikusan, az elméleti nagykoalíció alapján használni, szakítva az eddigi monetáris egyoldalúsággal. A szocialista állam és a monetarizmus nemállama között összhangot kell teremteni; nem lehet csak redukálni az államot, amit a monetarizmus használ a fiskális eszközrendszer megszüntetésére. De emellett szét kell nézni, hogy mi is léphet a nemzetállam helyére. Ha a mi válságunk mutat rokonvonósokat a keynesi helyzettel, márpedig mutat, akkor a megoldáshoz külső szereplő is kell. Nem lehet csupán az automatizmusokra hagyatkozni, azaz nem várható a válság megoldódása csak a vállalkozói szektortól, a külföldi befektetőktől és a piac más szereplőitől. A kicsi állam, az önkormányzat lehet ilyen külső szereplő. A világ tágulásában és gyarapodásában miniatürizálódik, a vezető termékek egyre kisebbek és könnyebbek. Az államok is egyre kisebbek és könnyebbek, viszont megnő az önkormányzati szint jelentősége. Az integráló szintek vagy fel és kifelé lépnek, vagy lefelé – utóbbi az önkormányzat szintje. Tulajdont már kaptak, kevés pénzt is, kapjanak gazdaságszervező funkciókat, ehhez pályázati rendszeren keresztül hazai és európai pénzügyi forrásokat is. Ez a kisrégiók Európájának kiinduló szintje, innen jöhet az integráló ötlet és kezdeményezés. Magyar Önkormányzatok Föderatív Szövetsége – ez lehetne az alulról szerveződő új állam. A privatizáció nyomán a külföldi kormányoknak, föderatív egységeknek és önkormányzatoknak is átadtunk kezdeményező lehetőséget. Amikor az energetikai privatizációban 195
tak meggazdagodni, amelyek jól használták fel a hivatalos munkahellyel nem lefedhető, de munkára felhasználható szabadidőt.12 A hivatalosan megvett munkaidőre esnek ugyanis azok a társadalmi terhek, melyeket már nem tudnának megfizetni. Ha kiadom a házamat, akkor ugyan adózok, de munkám után nem fizetek nyugdíjjárulékot, sok költségemet is levonhatom az adózáskor, amely eleve kevésbé szigorú, mint a munkahelyen szerzett jövedelem esetében. A modern állam adózási mechanizmusával kiszorít egy sor olyan tevékenységet a hivatalos munkaerőpiacról, melyet viszont munkaidő után, vagy rejtve el lehet végezni, ha van rá kereslet. Kereslet akkor van, ha van vásárlóerő, ez pedig már a gazdaságpolitika kérdése. Ezek a szabadidős kapacitások versenyképesek, nem a világpiacon, hanem a helyi piacokon. A versenyképességet nem lehet csak a világgazdaság piaci mércéjével mérni, mert nem ez az egyetlen piac. A közvetlen, a pénzt kikapcsoló termék- és szolgáltatáscsere a világon mindenhol bővül, a helyi piacok szintén; a kisrégiók országhatárokat átjáró piaca sem világpiac még, nem az a volt szocialista országok piaca sem, vannak sajátosságai a közép-európai térség piacának is, végül persze él a muftik globális piaca. Nem igaz, hogy csak egyiket, épp az utolsót kell mérceként és vonzáspontként használni: a fejlettek és felzárkózók sem ezt teszik. Ha a többi piacon van vásárlóerő, akkor magasabb a GDP és a nemzeti vagyon, ez nagyobb keresletet teremt, ami több beruházást hoz létre, ez több termelést, ezen belül exportot jelent. Ez Ausztria, Itália, Katalónia és sok más ország, regionális egység sikertörténetének egyik kulcsa. Ma a rejtett gazdaság in-
12
Kopátsy a szabadidő felhasználását az újkori gazdasági sikerek kulcskérdésének tartja. Az alpesi népek, a skandinávok természetföldrajzi és történelmi okoknál fogva több száz éven keresztül rákényszerültek arra, hogy a szabadidőt értelmesen (például tanulással, háziiparral) hasznosítsák. Mai sikereik egyik forrása ez.
196
kább olyan tevékenységeket ölel fel, melyeket hivatalos munkaidőben is lehetne végezni, de a magas adók miatt ez nem éri meg. A szabadidős gazdaság ma nálunk lényegében kiszorult a munkaerőpiacról, vagy úgy maradt meg, mint a munkanélküliek szabadidős tevékenysége. A fekete és a szürke gazdaságot nem tekintem szabadidőgazdaságnak, mert az nem kiegészítője, hanem ellentéte a munkaidőt vásároló gazdaságnak. A másik jelentős versenyképes tartalék kapacitást azok a rejtett erőforrások jelentik, amelyek csak infrastrukturális feltételek esetén mozgósíthatóak. Ahová autópálya és telefon nem visz el, ott egy sor potenciálisan versenyképes kapacitás rejtve marad. Itt a multiplikátor-hatás azonos lehet a Keynes által leírt öttel, mert egy ma nem létező kereslet eljutása – az autópályán keresztül – egy alvó régióig mozgósíthatja az ottani, ma nem foglalkoztatott munkaerőt, ipari eszközt, épületet. A harmadik versenyképes tartalék kapacitás az optimizmus, az önbizalom és a közbizalom. A sikertörténetek ebből a szempontból is fontosak: optimista, magában, vezetésében és jövőjében bízó társadalom többet teljesít, mint az ellentétes tulajdonságokkal jellemezhető. A szellemi tőke térnyerése az árutermelés forrásai között azt is jelenti, hogy a humán erőforrások is egyre fontosabbak. Ezek között vannak a civilizációs adottságok, az oktatási rendszer minősége, a hagyományok, de itt jelentkezik az ön- és közbizalom hatása is. Ma mélyponton van Magyarország ebből a szempontból, aminek felmérhetetlenül nagyok a potenciális nemzeti jövedelmet és vagyont zsugorító hatásai. Sok jövedelem és vagyon nem jön létre, mert hiányzik ez az optimizmus. Mint az 1930-as évek néma forradalmának,13 ennek is ésszerű oka van: ha nem tudok eladni, nem termelek. De mint a meg
13
Kovács Imre: Néma forradalom. Budapest, Püski Kiadó, 1943.
197
nem született gyermek, a létre nem jött jövedelem is irracionális. A pesszimizmus és a közbizalom olvadása arra vezethető vissza, hogy a társadalom többségének életszínvonala folyamatosan csökken, miközben a vagyoni és jövedelmi olló hatalmasra nyílik. A humán tőkére épülő modern gazdaság erősebben van átitatva emberi vágyakkal, reményekkel, várakozásokkal, mint az ipari korszak gazdasága. Ha ezek a tőkeelemek csökkennek, akkor a gazdasági teljesítmény is csökken. Ez hasonlóan erős összefüggése a modern gazdaságnak, mint a kereslet és a nemzeti jövedelem közötti összefüggés. Utószó arról, hogy a hazai többletfogyasztás nem mindig jár a kereskedelmi mérleg romlásával A mai monetáris gazdaságpolitika nagy veszélyt lát abban, ha bővül a hazai fogyasztás. Tényleg így van-e ez? Először nézzük meg, hogy 1993 augusztusától miért kezdett romlani a kereskedelmi mérleg. Beindult az ipar növekedése, ami többletberuházásokat és többletimportot jelent. A fogyasztási import is jelentősen nőtt. Ebben azonban a hibás forintfelértékelő árfolyampolitika és az alacsony luxusfogyasztási termékadók a hibásak, nem pedig a többlet-bérkiáramlás és a lakossági többletfogyasztás. Ezt jól mutatja 1994 példája, amikor 10% feletti jövedelemkiáramlás csak 0,7% fogyasztásnövekedést eredményezett, míg a nagyobb rész megtakarítást és beruházást. A magánszektor túlsúlyát mutató piacgazdaságban a vállalkozások beruházásainak jó iránytűje van. Miért feltételeznénk, hogy a többletjövedelmekből származó többletberuházásokat rosszul költik el? Akkor mi rontotta el a kereskedelmi mérleget? Az adórendszer és az 1995 márciusáig túlértékelt forint. Előbbi úgy, hogy elviselhetetlenül magas adókat, terheket jelent, mely 198
kötelezettség alól ki kell bújni, ha a vállalkozó talpon akar maradni. Ennek érdekében exportját alulszámlázza, importját túlszámlázza, egy sereg fiktív költséget halmoz fel, még fiktív számlákat is vesz, amivel elkerüli az adózást. Taktikájának eredményeképpen a magyar vállalkozói szektor profitjának meglehetős része külföldön jelentkezik. Ennek egy részét azután vagy visszautalják, és működőtőke-beruházás lesz belőle, vagy külföldön zömében értékpapírokba fektetik, esetleg külföldön elfogyasztják. A nem itthon jelentkező, de hazai eredetű profit nagyságát (nem számítva bele most a muftik céghálózatokon belüli számlázási politikájának eredményét) az utóbbi 3 évben évi 2 milliárd dollárra becsülöm. Ennyivel kisebb lenne a kereskedelmi mérleg deficitje, ha a profitot itthon mutatnák ki, és itthon adóznának utána. A hazai többletjövedelmekből nem lesz többletfogyasztás, mégis jelentős importtöbblet alakult ki 1993 augusztusától. Ezt a beinduló helyreállítási és növekedési szakasz, valamint az adórendszerre adott logikus vállalkozói válasz okozta. Nem a reálbérek csökkenésével és a kereslet visszaszorításával lehet tehát a kereskedelmi mérleg problémáját megoldani, hanem például az adórendszer reformjával és a közbizalom megteremtésével.
199