Válság és filozófia: olvassuk-e újra Marxot?

EME Kállai R. Gábor

Válság és filozófia: olvassuk-e újra Marxot? Lukács elvtárs, kimentünk a divatból. Eörsi István1 Az éppen most zajló gazdasági válság értelmezésének, igényes analízisének, a társadalmi, gazdasági, politikai, emberi és az egyéb következmények megértésének, a perspektívák megragadásának teoretikus és persze gyakorlati igénye mondhatni természetesen vetődik fel. Úgy tűnik azonban, hogy noha magyarázatban – talán inkább magyarázkodásban – túltermelési válság mutatkozik, még sincs jelen az az átfogó elmélet, amely hozzásegítene a gazdasági krízis megértéshez. Pontosabban: elmélet vagy annak látszó érvrendszer bőven van, ám ezek nem álltak össze koherens magyarázattá. Való igaz, egy ilyen kész elmélet önmagában csöppet sem segítene a mindennapi élet gondjain, már csak azért sem, mert a politikai és a gazdasági cselekvés rövidebb távon ritkán, mondhatni kivételesen köthető közvetlen elméleti megalapozáshoz. Mégis felette rossz elméleti érzést okoz, hogy – amennyire áttekinthető – a szellemi zűrzavar nem csupán a döntéshozók és a döntéseket elszenvedők körében létezik, hanem az elméleti emberek is tanácstalannak mutatkoznak. Holott az immár harmadik éve zajló gazdasági válság elég időt adott – adott volna – valamiféle, ha úgy tetszik, legalább középszintű elméleti megközelítésre. A konzisztens közgazdasági és társadalomelméleti magyarázó, a jelenségeket adekvátan leíró elmélet hiánya természetszerűleg nem egyetlen oka annak, hogy a közelmúltban történő események, illetve azok következményei úgy folynak le, ahogy azt tapasztaljuk. Ennyi idő alatt kiérlelt, a jövőre nézve is eligazítást adó bármely típusú és bármely szintű – szociológiai, közgazdasági, politikatudományi vagy éppen filozófiai – elmélet nemigen születhet (vagy ha igen, akkor lappang), mégis úgy tűnik, kellő idő telt már el a 2008-ban kezdődő válság kirobbanásától máig, hogy okkal kérhessük számon, ha mást nem is, de az elméleti értelemben vett kellő áttekintést. Annál is inkább így van ez, mert a hasonló, noha eltérő mélységű válságok mintegy tízévente követik egymást,2 így volt ez a belátható közelmúltban is, azoknak a lefolyása, a folyamat elemzése Kállai R. Gábor (1953) – filozófus, fősikolai docens, Zsigmond Király Főiskola, Budapest, [email protected] 1 A mottóul választott mondat a Lukács György híres életműinterjúja alapján készült darabból való, szerzője Eörsi István, aki az eredeti interjú készítésében is részt vett. Eörsi István: Az interjú. (Színdarab). = Háttér füzetek, 1989. A darab bemutatója 1990. január 6. Játékszín. Rendezte Babarczy László. Az idős filozófust Gábor Miklós alakította. 2 Vö. pl. Csáki György rövid írását: „A gazdaságtörténeti szakaszhatár szigorú elméleti értelemben nyilvánvalóan 1971hez, az arany dollárra válthatóságának megszüntetéséhez, a dollárárfolyam lebegtetéséhez kapcsolódik. […] A leggyakrabban azonban 1973-at tekintik – a szakirodalomban és a publicisztikában egyaránt – szakaszhatárnak: nem önmagában az 1973 őszén bekövetkezett (első) olajárrobbanás következtében, hanem azért, mert ezt követően, részben természetesen az olajárrobbanás közvetlen következményeként, kitört az 1974–1976-os recesszió, a II. világháború utáni első világgazdasági válság.” – Megjelent a Cégvezetés (archív) 9. számában (1998. november 1.). Letöltve: 2011. december 8. „Mintegy másfél-két év óta drámainak tetsző eseményekre került sor a világgazdaságban: az elmúlt kéthárom évtized legsikeresebb gazdaságfejlődési, modernizációs példáit nyújtó délkelet-ázsiai országok – elsősorban Thaiföld, Malajzia, Indonézia és Dél-Korea – hirtelen válságos helyzetbe kerültek. Túl a pénzügyi közvetítőrendszer voltaképpen ismert, de korábban nyilvánvalóan lebecsült problémáin – az átláthatóság hiányán, a keresztfinanszírozás gyakoriságán, a rossz hitelek rejtve tartásának elterjedtségén stb. – ezúttal a reálszférában is tetemes, 5-6 százalékos visszaesés következett be.” Uo.

EME VÁLSÁG ÉS FILOZÓFIA: OLVASSUK-E ÚJRA MARXOT?

85

még sincs jelen az elméleti köztudatban. Ezzel semmiképpen nem kisebbítem az olyan mély és átfogó, de kizárólag egyes jól körülhatárolható közgazdasági problémákra reflektáló kutatók érdemeit, mint Joseph Stiglitz, James Tobin, Elinor Ostrom, Oliver E. Williamson – hogy csak Nobel-díjasokat említsek. Az azonban továbbra is fenntartható, hogy egy átfogó, tehát a mindennapi életre is figyelemmel lévő perspektívát felmutató új elmélet nem született még. Bár nem illendő a filozófia jövőjéről jósolni, úgy tűnik, ismét előállhat az a helyzet, amire legutóbb az 1960-as–1970-es években, korábban pedig a századelőn volt példa: a korproblémák intenzív feszítőereje, kihívása változtathat azon a helyzeten, amit most megélünk a filozófia művelése közben. Természetesen meg kell engedni azt az ellenvetést, hogy a korprobléma képzetét pusztán a személyes, amúgy teljesen indokolt rossz érzés kelti fel, azaz nyitott kérdés, hogy a válság – a mostani – valóban új korprobléma-e, vagy csupán egy már jól ismert jelenség visszatérése, mint arra már utaltam.3 Az, hogy mi tekinthető korproblémának, s mi nem, tudományos szabatossággal csak utólag dönthető el, akár pozitíve, akár negatíve – a filozófiatörténet számtalan pontos felismerést regisztrál, mint ahogy a tévutak száma is igen nagy. Akár így van, akár nem, helye van, helye lehet annak a fajta, ma általánosnak mondható filozófiaművelésnek, amiről felette szkeptikusan azt írja Aurel Codoban: „mint a mindennapi életbe belemerült egzisztenciális analízis vagy mint a létezés tragikus egyediségét és egyetlenségét autentikusan elgondoló eljárás – elsősorban a gondolkodás művészeteként, mintsem szigorú, logikai-deduktív eljárásként – a filozófia egész nyugodtan a kortárs irodalom műfajai közé sorolható.”4 A kérdés újra feltehető: fenntartható-e ez az állapot? Kitérhet-e a saját belső útjait követő, befelé építkező filozófusi-filozófiai magatartás a korproblémák elől? Nem fenyeget-e az a veszély, hogy az így támadt űrt más tudatformák, esetleg irracionális eszmék töltik ki? Szó sincs itt sürgetésről, a filozófiai útkeresés, különösképpen egy koherens elmélet felépítése egész egyszerűen időigényes. Ráadásul nem minden társadalmi jelenség tekinthető korproblémának, szubjektíve bármennyire is annak tűnik, de még az is lehetséges verzió, hogy a mai kor ellenáll a koherens elméletek kidolgozásának.5 Már most leszögezhetjük, hogy a mostani válság – a közgazdasági és társadalomelméleti szakma többségi álláspontja szerint – igen nagy valószínűséggel nem az általunk ismert világ végső rendszerválsága. A mostani válság – egyes vélemények szerint annak második hulláma (W alakú válság) – 2011 őszén érkezett meg, s a mindennapi életet, az emberi viszonyokat talán még jobban felőrölte, legalábbis Európában, mint az első hullám. Nem csupán olyan objektív tényekre utalok itt, mint munkanélküliség, hitelek, megélhetési gondok, közszolgáltatások szűkülése, szociális háló „kilyukadása”, hanem arra a viszonylag egyszerű pszichológiai magyarázatra, hogy két év alatt s különösen az elmúlt év során a válságot sokan már csak mint hírt kezelték, mint olyan valamit, ami kívül esik a mindennapi élet keretein. Leegyszerűsítve úgy lehet ezt mondani, hogy ugyan kissé nehezebbé és lassúbbá vált az élet, de helyreállt egyfajta kiszámíthatóság, személyes utakon meg lehetett keresni a kibontakozást. Ezek az utak most – országonként más és más módon – lezárulni látszanak. A „látszanak” kifejezéssel tudatosan 3 Vö. pl. Lévai Imre: A komplex világrendszer evolúciója. A globális és regionális politikai gazdaságtan alapvonalai. Bp., 2006. 4 Codoban, Aurel: A filozófia mint diskurzus. Kellék 1998/10. http://kellek.adatbank.transindex.ro/?cid=98. 5 Adorno, Theodor W.: Későkapitalizmus vagy ipari társadalom? Bevezető előadás a 16. német szociológiai napon. http://webcache.googleusercontent.com/search?hl=hu&gbv=2&gs_sm=e&gs_upl=1599l20865l0l21395l39l39l4l 17l18l1l234l2667l3.10.5l18l0&q=cache:hIuJ3Da8KOMJ:http://www.c3.hu/~prophil/profi032/adorno_kk.html+Ador no+koherens+elm%C3%A9let&ct=clnk. Letöltve: 2011.12.17.

EME 86

KÁLLAI R. GÁBOR

arra utaltam, hogy a valóságos folyamatok – országonként, társadalmi csoportokként egyes időszakokban másként és másként – eltérően alakulnak, a válság körülményei összetettek, hatása pedig lokálisan akár pozitív is lehet. Ha – akár empirikusan, akár szenvedő alanyként – szemügyre vesszük a jelenlegi válságra adott reakciókat, észrevehetjük, a legfontosabb reflexió a meglepődés. Az elemző közgazdászok írásai, a tőzsdéken manipuláló brókerek üzleti döntései, a jobbára tehetetlenkedő politikai vezetők nyilatkozatai és tevékenysége többnyire mély meglepődést tükröznek, esetleg olyan kézenfekvő okokra mutatnak rá, mint például korábban a jelzálogpiac kipukkadása, újabban az államadóság; összefoglalóan – ez tűnik az ősz egyik fő divatjának – a bizalomvesztésről szólnak. Az elméletinek látszó magyarázatok széles köre ennél komolyabbnak tűnhet fel, különösen ilyenek a matematizált közgazdasági tanulmányok, azonban ezekből is süt a meglepődés: valami véletlennel, elemi csapással, emberi hibával állunk szemben. Hasonló mélységgel az a magyarázat is felbukkan, hogy egyfelől a piac törvényeivel találkozunk, másfelől a cselekvések irracionalitása a piaci szabályozás csődjét jelenti, illetve vetíti előre, előfordulnak ezenfelül világvégejóslatok, de olyanok is, amelyek holnaptól ígérik a dolgok végső jobbra fordulását. Nehéz beismerni, de az elméleti emberek sem vonhatják ki magukat ez alól: a közhangulat nyomása túlságosan nagy. Nem is csoda, hogy olyan pszeudoelméletek keletkeznek vagy bukkannak fel, amelyek a krízis okait mitikus, irracionális okokban vélik fellelni, így a „háttérhatalomban”, a szuperstruktúrában, vagy mindközönségesen valamiféle összeesküvésben. Azaz az irracionalitás már jelen van, mi több, olykor országok kormányai menekülnek efféle magyarázatokba. A jelenlegi válság társadalmi és emberi tünetegyüttesének analízise, a koherens magyarázat igénye nem áll önmagában, magától értetődően kapcsolódik egyfajta belátható perspektívát legalább felvázoló, mind intenzívebb prognózisigényhez is. Ezeknek, tudniillik a jövőre vonatkozó „jóslatoknak” persze igen nagy a száma, feltehetően a sok verzióból utólag rá tudunk majd mutatni arra, hogy X vagy Y lám, pontosan megmondta, mi lesz a jövőben, de – talán mondani sem kell – ez ma még nem jelent orientációs pontot. A filozófiának a lehetőségei itt megint csak megmutatkoznak, noha „előre látni kizárólag annyit jelent, mint jól látni a jelent és a múltat mint folyamatot: jól látni, azaz pontosan megragadni a folyamat alapvető és állandó elemeit”,6 magyarán a konkrét események ugyan nem jósolhatók meg – a jövő mindig alternatív –, de az uralkodó tendenciák felvázolhatók. Némelykor azonban egészen meglepő helyeken olvashatunk olyan elemzéseket, amelyek a mainstream közgazdasági vagy egyéb elméletektől elütő módon, ráadásul ma korántsem kedvelt szerzőre vagy elméletre hivatkozva reflektálnak a 2008-ban kezdődött válság okaira és perspektíváira. Így tesz például az egyik felette tisztelt közgazdasági elemző (guru), Michael Roubini, amikor kijelenti: Marxnak igaza volt.7 A példaként citált interjú és cikk szóhasználata, okfejtése, de még a kommentárokban emlegetett mögöttes elmélet is sokunk számára persze felette ismerős. Vannak is néhányan, akik előkotorva a könyvespolcok hátsó sorából néhány könyvet, esetleg visszaemlékezve hajdani vizsgázói vagy éppen vizsgáztatói élményeikre Marx-köteteket kezdenek lapozgatni, különösen azokat, amelyekben a kapitalista gazdaság Gramsci, Antonio: Az új fejedelem. Bp., 1977. 72. Roubini, Nouriel: Marxnak igaza volt. http://www.napi.hu/nemzetkozi_gazdasag/roubini_marxnak_igaza_volt_jon_a_depresszio.492735.html. Letöltve: 2011. december 16. 6 7

EME VÁLSÁG ÉS FILOZÓFIA: OLVASSUK-E ÚJRA MARXOT?

87

ciklikusságáról van szó.8 Mások vagy ugyanezek a kutatók azt a részt is átböngészik – felfrissítik korábbi tanulmányaikat –, ahol a világpiacról és a világgazdaságról, mai szóval a globalizációs folyamatról van jó néhány megszívlelendő levezetés.9 Korántsem azt akarom mondani ezzel, hogy a bő százötven éves adatok, tények és talán még a folyamatok elemzése minden vonatkozásban megfelelnek a mai valóság leírásának, s azt sem, hogy a Marxnál oly gyakran használt törvényszerűség terminussal jelzett összefüggések alapján mindent megfelelően lehetne elemezni. Ha más nem, de Marx meggyőz minden olvasót arról, hogy az is törvényszerű, hogy a törvények történetileg változnak. Vegyünk egy példát. A válság elsődleges emberi hatása az elbizonytalanodás és a szorongás, ami egyéni és társadalmi passzivitást, társadalmi (és akár orvosi értelemben vett) depreszsziót eredményez. Nem mond ennek ellent az sem, hogy a válságtól talán legközvetlenebbül sújtott Görögországban és Spanyolországban 2011 tavaszán, más formában pedig idén ősszel szinte minden nagyvárosban spontán tömegmozgalmak jelentek meg, meglehetősen hasonló indítékból.10 A mozgalmak egy része klasszikus szakszervezeti tevékenység vagy ahhoz igenigen hasonló – elsősorban ilyen a görög, a portugál, a spanyol mozgalom –, mások civilmozgalomként határozzák meg magukat. Ez utóbbiak a definiálatlanul megfogalmazott 99 százalékos többség nevében a rendszer mint olyan, illetve annak szimbólumai, a bankok, a spekulánsok stb. ellen irányulnak, innen a mozgósító erejű szlogen, az „Occupy Wall Street”. A mozgalom a kézirat lezárásakor kifulladni látszik. A kifulladás okai – mint minden ilyen mozgalom esetében tapasztalható – a szervezetlenség, a politikai centrum hiánya s végezetül az elmélethiány. Ha túl akarunk lépni a mára már némiképpen elfeledett sajtóhíreken, s megpróbáljuk megkeresni a mozgalom társadalmi bázisát, arra juthatunk, hogy a követelések annak a széles társadalmi csoportnak az érdekeit szólaltatják meg, amelyet Marx viszonylagos túlnépességnek nevezett. A relatív túlnépesség növekedése független a lakosság lélekszámának alakulásától, ezért hívjuk relatívnak, ami azt jelenti, hogy a munkaképes lakosság egy jelentős része különféle, tőle független okokból, időlegesen vagy végleg kikerül a termelőfolyamatból. A modern társadalom most éppen frissiben megtapasztalt ciklikussága a relatív túlnépesség állandó hullámzásával jár együtt, azaz állandóan képződik és – részlegesen – felszívódik ez a réteg. A relatív túlnépesség „megteremti a tőke váltakozó értékesítési szükségletei számára a mindig készen álló kizsákmányolható emberanyagot, függetlenül a népesség valóságos növekedésének korlátaitól. A felhalmozással és a munka termelőerejének ezt kísérő fejlődésével nő a tőke hirtelen terjeszkedő ereje, nemcsak azért, mert nő a funkcionáló tőke rugalmassága és az abszolút gazdagság, amelynek a tőke csak egyik rugalmas része, nemcsak azért, mert a hitel minden különös ingerre egy szempillantás alatt a termelés rendelkezésére bocsátja e gazdagság rendkívül nagy részét mint pótlólagos tőkét”.11 Az így felhalmozott pótlólagos „hiteltömeg” egyik csoportjához tartozók a konjunkturális változásoktól függően lépnek be a folyamatba vagy esnek ki belőle – nagyjából egészében ez a csoport adja a mai munkanélkülieknek azt a részét, akik jobb időkben fognak még munkát találni, legalábbis a következő válságig. A túlnépesség Pl. Marx, Karl: A tőke. = Marx– Engels Művei (MEM). 13. kötet. Bp. 1957–1985. Kuriózumként idézve: http://www.origo.hu/uzletinegyed/valsag/20081025-a-toke-eladasai-megugrottak-filmkeszult-marx-muve-alapjan.html. Letöltve: 2011.12.17. A cikk szerint mintegy háromszorosára ugrott az eladott példányok száma Németországban. 10 Részletesebben: Kállai R. Gábor: Szellemi éhséglázadás, avagy lázadni gyönyörű. Egyenlítő 2011/11. 11 Marx: A tőke. II. Bp., 1975. 333. 8 9

EME 88

KÁLLAI R. GÁBOR

másik csoportja rejtett, mert bár ezek az emberek a munkapiacból időlegesen vagy végleg kiestek, de részben kényszer- és valódi kisvállalkozóként túlélnek, ha tehetik valamiféle szürke foglalkoztatást kerítenek, naturálgazdálkodásba menekülnek, netán más megoldási formát választanak. A harmadik csoport a „pangó túlnépesség, az aktív munkássereg egy részét alkotja, de foglalkoztatása teljesen rendszertelen. […] Életkörülményei a dolgozó osztály átlagos normálszínvonala alá süllyedtek, és éppen ez teszi a tőke sajátos kizsákmányolási ágainak széles alapzatává. Maximális munkaidő és minimális bér jellemzi e kategóriát.”12 A fentieket egy lehetséges, mit is tagadjam, marxista elemzés modelljeként vázoltam, nyilvánvaló, hogy noha sok a párhuzam, mi több, lényegi azonosság az idézett Marx-részlet megszületésének kora (19. század második harmada), annak társadalma és a mi világunk között, a konkrétumok szintjén ki kell térni a 21. század elejének társadalmi struktúrájára, az értelmiségi „túlnépesség” sajátosságaira – és így tovább. Mégis szembeötlő, hogy a jelenlegi válság egyik igen fontos jelensége, a vázolt lesüllyedés, kiszakadás a társadalomból, az ebből fakadó emberi elnyomorodás – értve ezen az anyagi és a szellemi pauperizálódást egyaránt – megközelíthető a marxizmus metodológiájával. Úgy tűnhet fel, hogy a marxizmus magyarázó ereje a válság jellegének megítélésében mindenképpen tetten érhető, mégis mind Roubini, mind a válság egyéb vonatkozásaira reagáló szerzők – Immanuel Wallerstein, Mészáros István, Slavoj Žižek, Samir Amin, Göran Therborn –, esetleg mások hasonló elemzései kívül maradnak a válságról szóló szélesebben ismert diskurzuson, csak ott és abban a körben – nevezhetjük szubkultúrának is – hatnak és mutatkoznak meg, ahol eddig is jelen voltak. Ez többé-kevésbé azt jelenti, hogy esetleges igazságtartalmuk, netán a belőlük adódó gazdasági vagy politikai magatartás-orientáció még csak komolyabb vita tárgyát sem képezi. Kevéssé elegánsan betudják néhány komoly elme intellektuális magánprodukciójának. Nem szívesen valljuk be, de tény, a filozófiában is vannak divatok. A divatkövetés pozitíve és negatíve – a kritikátlan elfogadás és a kritikátlan elvetés értelmében – irányulhat egyes iskolákra, irányzatokra, de problémákra, a világhoz való viszonyra egyaránt, ami persze a filozófia művelésének a rovására megy – bármely irányzat követőjének is tudja-vallja magát a bölcselettel foglalatoskodó. Be kell látni, sokszor azért kerülünk ki egyébként fontos témákat, mert azok ennek vagy annak a bölcseletnek voltak központi kérdései, esetleg nem hivatkozunk, még kevésbé alkalmazunk olyan metodológiai eljárásokat, amelyek a nem divatos bölcseletnek voltak meghatározó módszertani elemei. A negatív divatkövetés kevéssé látványos, de létező formája az is, hogy a nagy elméletre nem hivatkozunk, nem alkalmazzuk annak módszertanát – látszólag. Az áttekinthetetlenül bőséges filozófiai világban mindig fellelhető olyan divatos kritikai vagy csupán nevében más irányzat, ami a nem divatos elmélet helyén állhat. Az is előfordul, hogy a nemkívánatos elmélet helyett valami egészen más teória válik kötelezően követetté. Valahogy úgy, mint a korai középkorban a nominalisták egyes képviselői, esetleg némely reneszánsz bölcselő, de egyesek szerint maga Spinoza is, materialisztikus érvelésüket teológiai módon, az éppen uralkodó és elvárt filozófiai felfogásra hivatkozva, abból eredeztetve adták közre. Hogy ebben mennyi volt egyfajta szellemi tehetetlenségi nyomaték, menyiben ludas benne a világnézeti beállítódás vagy éppen mennyire dolgozott a józan önvédelem, külön elemzést igényel. Végezetül az is előállhat, amúgy intellektuálisan megengedhetetlen módon, 12

Uo. 342.

EME VÁLSÁG ÉS FILOZÓFIA: OLVASSUK-E ÚJRA MARXOT?

89

hogy azért nem foglalkozunk egy-egy filozófiai iskolával, azért nem műveljük, azért nem próbáljuk a felvetődő problémákat egy-egy iskola módján értelmezni, mert az politikai értelemben nem comme il faut. Talán mondani sem kell, hogy mindez manapság a marxizmusra is áll. A marxizmusról szólva természetesen nem lehet megkerülni azt, hogy a kelet-európai távolságtartás egyik oka a bürokratikus államszocializmus – más álláspontok szerint az államkapitalizmus – léte és bukása. Egészen természetes, hogy a marxizmusra – vagy éppen a marxizmus–leninizmusra – hivatkozó, azt legitimációs bázisnak tekintő hajdani hivatalosság miatt ebben a régióban a rendszerváltozás után mint a múlt részére szokás tekinteni Marxra és a marxizmusra. Az sem használ e filozófia reputációjának, hogy az államszocialista korszakban egy roppantul leegyszerűsített változata kötelező tananyaggá vált, s bár ez tisztán pszichikai ok, mégis a marxizmustól való ódzkodás ha nem is indokolható, de legalább megérthető. Az elmúlt két évtizedben az eredeti művek olvasása, analizálása helyett gyakorta pusztán aktuálpolitikai indítékú elutasítással találkozunk. Az előítéletes gondolkodás a marxizmust erőszakkultuszszal, utópizmussal, szimplifikációval, vallásellenességgel azonosítja, részleteiben és egészében meghaladottnak tekinti. A marxizmusról szólva feltétlenül érinteni kell a filozófiai irányzatok érvényességének kérdését. Általában a bölcseletet, hasonlóan a művészetekhez, bizonyos értelemben kortól és helytől függetlennek tekintjük, azaz közömbös, milyen körülmények között született, s milyen közvetlen vagy közvetett hatása volt (ha egyáltalán volt ilyen befolyása) kora társadalmára. Így ma már legfeljebb lábjegyzetet érdemel, hogy Leibniz vagy Kant filozófiai felfogása kiváltotta a korabeli hivatalosság cenzúrázó dühét, s az akkor még Budán működő magyar egyetemen betiltották műveiket. Hasonlóképpen történelmi kuriózum, hogy a nagy Arisztotelész, aki Nagy Sándor tanítója volt, menekülni kényszerült, mert a jó athéniak – természetesen a makedón uralom összeomlása után – nevelői tevékenysége miatt halálra akarták ítélni. A marxizmust kialakulása idején s voltaképpen az egész 19. században az egyetemi tudományosságban a klasszikus német filozófia egyik, mai szóval élve kritikai vonulatának tekintették, csak néhány figyelmesebb elemző mutatott rá arra, hogy növekvő befolyással bír a kialakulófélben lévő szociáldemokrata mozgalmakra. Még az sem keltett különösebb figyelmet, hogy a régi századvégen a marxizmus politikai tényezővé vált, a német, a francia és kivált az orosz szociáldemokrácia beemelte programjába a marxizmus egyes elemeit, és sorra alakultak a munkásotthonokban és a szakszervezeti helyiségekben a marxista olvasókörök. Ez utóbbi figyelmetlenséget magyarázza, de nem menti, hogy a kor társadalmi felfogása szerint, s ezalól még az oly kiváló és elfogulatlan elemzők, mint Jászi Oszkár vagy Tomaš Masaryk sem tudta kivonni magát, a politika és kivált a filozófia „urak dolga” volt. Az elmúlt századelőn a marxizmus elterjedt, de korántsem fő vonalbeli filozófia volt, ezen persze a háború és az 1917-es forradalom jócskán változtatott. Amivel egy művelt polgár találkozott, az a később klasszikussá vált szekunder irodalom – Bernstein, Kautsky, Plehanov és mások –, továbbá az elsősorban szociáldemokrata újságokban, folyóiratokban, brosúrákban megjelenő, agitatív célokból jócskán leegyszerűsített politikai filozófia. A később, elsősorban 1968 után oly nagy hatású fő művek, így A német ideológia és a Gazdasági filozófiai kéziratok 1844-ből csak 1932-ben jelentek meg először. De már akkor is közkézen forogtak a századelő

EME 90

KÁLLAI R. GÁBOR

átfogónak szánt marxizmuskritikái is, a Monarchiában elsősorban Masaryké,13 Jászié,14 illetve ezek különféle, ám olykor felette tisztes szándékú utánérzései.15 A jelenlétre és a folyamatosságra utalva kiemelhetjük Lukács Györgyöt: „Ha az újabb kutatások kétséget kizáróan bizonyították volna Marx minden egyes kijelentésének tárgyi helytelenségét, minden komolyan »ortodox« marxista feltétlenül elismerhetné ezeket az új eredményeket. A marxizmust illető ortodoxia szinte kizárólag a módszerre vonatkozik. Az ortodoxia az a tudományos meggyőződés, hogy a dialektikus materializmusban rátaláltunk a helyes kutatási módszerre.”16 Ugyancsak illik a sorba Antonio Gramsci: „Egy filozófia történelmi értékét az általa elért »gyakorlati hatékonyságból« számíthatjuk ki (a »gyakorlatot« tág értelemben véve). Ha igaz, hogy minden filozófia egy társadalom kifejeződése, akkor vissza kell hatnia a társadalomra, bizonyos – pozitív és negatív – hatásokat kell előidéznie; éppen e visszahatás mértéke minősíti történelmi horderejét.”17 Egy későbbi vitában kitűnt, a marxizmus által felvetett kérdések egy része továbbra is nyitott. Nyíri Tamás filozófiatörténész és katolikus teológus szerint: „Csak most (az államszocialista rendszerek bukása után) válik igazán égető kérdéssé, hogy átültethetők-e a marxi eszmék a társadalmi egyenlőségről, szabadságról, emberi közösségekről stb. a társadalmi gyakorlatba, azaz megvalósíthatóak-e a szocialista eszmék, avagy olyan regulatív princípiumnak kell-e tartanunk őket, amelyek felé állandóan törekednünk kell, de amelyeket nem tudunk elérni soha.”18 A marxizmus filozófiai intencióját hagyományosan a híres 11. Feuerbach-tézissel szokás leírni: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk.” 19 Ez közismerten annyit jelentett, hogy a marxizmus történetének első majd másfél évszázada során – ha nem is mindig közvetlenül s nem is minden marxista jellegű filozófiai iskola esetében – a marxizmus egyúttal gyakorlati-politikai tevékenységet is jelentett, korabeli közszóval élve a filozófiai műveknek „mozgalmi következménye” volt. Jól tetten érhető ez már a marxizmus létrejöttekor (Igazak szövetsége, Kommunisták szövetsége, az I. s részben a II. Internacionálé létrejöttében stb.), de később is, a munkásmozgalom (szakszervezetek, szociáldemokrácia, később a kommunista pártok) kialakulásában is. Emellett közvetett és közvetlen hatása jól kimutatható az emancipatorikus mozgalmakban (nőmozgalom, antikolonialista mozgalmak), a legkülönbözőbb kritikai elméletekben, s a hozzájuk kapcsolódó társadalmi törekvésekben, a tömegkultúra kérdéseit vitató, a jogi és a társadalmi egyenlőség együttes megvalósulására irányuló új emberjogi mozgalmakban stb., különösen így volt ez a 20. század hatvanas éveiben. A társadalmi mozgalmakkal való összefonódás kétségtelenül teret adott a rögtönzésnek, az ideológiai vagy éppen szimplán napi politikai kérdések filozófiai mezbe öltöztetésének. Bármennyire is rámutatnak a mai szerzők arra, hogy a marxizmus akadémiai irányzattá vált, ezt a múltat ugyancsak nehéz végképp eltörölni.

Masaryk, T. G.: Die philosophischen und soziologischen Grundlagen des Marxismus. Wien 1899. Jászi Oszkár: A történelmi materializmus állambölcselete. Bp. 1908. Mössmer Pál, Dr.: A német tudományos szocializmus. Bp. 1908. 16 Lukács György: Mi az ortodox marxizmus? = Uő: Történelem és osztálytudat. Bp. 1971. 211. 17 Gramsci, Antonio: Filozófiai írások. Bp. 1970. 71. 18 Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. Bp. 1991. 371. 19 Marx, Karl: Tézisek Feuerbachról. = MEM. 4. köt., 73. 13 14 15

EME VÁLSÁG ÉS FILOZÓFIA: OLVASSUK-E ÚJRA MARXOT?

91

A marxizmust igen szívesen szokás egyneműnek látni – ez egyébként az elutasítás egyik oka is –, ráadásul olyan bölcseletnek, amely nem csupán egynemű, hanem a filozófia évezredes kérdéseinek jó részével szemben közömbös. Ezt a képzetet a marxizmus ideologikus használata kétségtelenül felerősítette. A marxizmus azonban – mint arra már utaltunk – mint filozófia már igen korán irányzatokra vált szét, a 19. század végétől s különösképpen a 20. század közepétől megjelentek olyan régi-új filozófiai témák a marxista intenciójú közelítésekben, amelyek a legakadémikusabb érdeklődésű olvasót is megnyugtathatják afelől, hogy nem egy egyoldalú, csupán az osztályharcra, jobb esetben a társadalomelmélet egyes szegmenseire vonatkozó irányzatról van szó. Göran Therborn magyarul nemrégiben megjelent könyvében20 részletesen számba veszi a marxizmus mai reprezentatív irányzatait és szerzőit. Az általa említettek közül kiemelhető Immanuel Wallerstein,21 Slavoj Žižek,22 de ki tudja miért, nem említi például Mészáros Istvánt,23 holott Mészáros maga is ad egy a modern marxizmusról szóló – Therbornétól részben eltérő – „katalógust”, maga a szerző pedig a Therborn által nagyra becsült latin-amerikai forradalmi praxis egyik szellemi mentora. (Egyébként folytatódik a magyar filozófiatörténet legnagyobb alakjának, Lukács György életművének kiadása is,24 de nem véletlen, hogy ezek a kiadványok lényegében egyetlen kiadónál jelennek meg.) Göran Therborn említett könyvében azt írja, hogy a „klasszikus marxizmus politikából, társadalomtudományból és filozófiából álló háromszögének megroppanása felemás következményekkel járt. Az észak-atlanti régióban […] a marxista politika vagy eltűnt, vagy marginalizálódott. […] Mindazonáltal a baloldal szellemi alkotóereje nem halt el. […] A kapitalizmus még mindig kitermeli – és a jövőben is ki fogja termelni a vele szembeni haragot. Ennyiben, ellenállás és kritika tekintetében, a 19. századtól a 20. századon át egész a 21. századig a folyamatosság megmarad.”25 Therborn könyve zárásaként ezt írja: „A jelenlegi helyzetben egyfajta dacos alázat látszik a legmegfelelőbb intellektuális hozzáállásnak. Dac a tőke és a birodalom erőivel szemben, bármilyen hatalmasak legyenek is. Alázat az eljövendő új világ iránt s mindaz iránt, amit tanulás és felejtés terén megkövetel majd tőlünk.”26 A címben feltett kérdésre a válaszom természetesen igenlő. Nem azért, mintha a mostani válság a jelenleg ismert világunk, társadalmunk, emberi viszonyainak végét jelentené, nem is azért, mintha más elméleti és bölcseleti utakon nem juthatnánk koherens és adekvát következtetésekre. Csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy megkerülhetetlen a társadalmi folyamatok intenzív filozófiai szintű elemzése, ebben pedig Marx – ha úgy tetszik – kiváló útitárs.

Therborn, Göran: A marxizmustól a posztmarxizmus felé. Bp. 2010. Wallerstein, Immanuel: Bevezetés a világrendszer-elméletbe. Bp. 2010. Žižek, Slavoj: Egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat. Eszmélet (melléklet) 2009. 84. 23 Mészáros István: A tőkén túl. I-IV. Bp. 2009–2010. 24 Lukács György és a szocialista alternatíva. Bp. 2010. 25 Therborn, Göran: i.m. 222. 26 Uo. 224. 20 21 22

EME 92

KÁLLAI R. GÁBOR

Crisis and Philosophy: Should Marx be Read a New? Keywords: economic crisis, cyclical nature of the economy, modern Marxism For the social and human issues and challenges raised by the current economic crisis no comprehensive theoretical solutions were forthcoming from either the pertaining academic disciplines or the field of philosophy. To reach such all encompassing answers is possible only by using a sufficient timeframe; however, these testing times still require urgent analysis, logical explanations, and tangible orientation. The cyclical nature of the economy is well-known; it has been scrutinized and described in numerous studies primarily written either by Marx or Marxist theoreticians. A number of important authors (Wallerstein, Therborn, Mészáros etc.) published works, which help us to dissect the currently ongoing economic processes. Despite this, those who draw on Marx or follow a Marxist methodology did not became meaningful actors in the discourse on the current economic crisis. Disputing the validity of Marxism is common nowadays, but its exclusion, without a meaningful debate, as a potential venue for the decipherment of contemporary social currents is a serious mistake. Modern 21st century Marxism has an important role to play in the understanding of this economic crisis; especially the future prospects facing us. Therefore, it is not only permissible, but rather necessary to re-read Marx.