1
2
Joyce Maynard
Nyárutó Részletek
Csak ketten maradtunk, az anyám és én, miután az apám elhagyott bennünket. Az apám ugyan azt mondta, hogy az a baba is a családomhoz tartozik, akit Marjorie, az új felesége szült neki – meg Richard, Marjorie fia is, aki annak ellenére, hogy hat hónappal fiatalabb volt nálam, ügyesebbnek bizonyult az összes olyan sportban, amiben én katasztrofálisan teljesítettem. A mi családunk akkor is csak az anyámból – Adele-ből – és belőlem állt, és kész. Még az aranyhörcsögöt, Joe-t is inkább tekintettem volna családtagnak, mint azt a kisbabát, Chloét. Szombat esténként, amikor az apám eljött értem, hogy elvigyen minket a Friendly’sbe vacsorázni, mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a baba mellé üljek a hátsó ülésen. Később előhúzott a zsebéből egy csomag baseballkártyát, és kiterítette közém és Richard közé az asztalra, hogy osztozzunk rajta. Én mindig Richardnak adtam a rám eső részt. Miért ne tettem volna? A baseball fájó pont volt számomra. Amikor a testneveléstanár megszólalt, hogy jól van, Henry, a kékekkel 1
leszel, a kék csapat egy emberként szisszent fel. Az anyám általában nem emlegette sem az apámat, sem a mostani feleségét, a nő fiát és a közös gyereküket sem. Egyszer azonban véletlenül kint felejtettem az asztalon egy ötünkről készült – egy évvel korábbi, Disney-parkbeli – fényképet, és az anyám legalább egy percig bámulta. Ott állt a konyhában, apró, sápadt kezében tartotta a fényképet, hosszú, finom nyaka enyhén oldalra biccent, mintha a kép valamiféle hatalmas és aggasztó rejtély volna, habár csak mi öten voltunk rajta, ahogy összezsúfolódunk a teáscsésze-körhintában. Az apád helyében én odafigyelnék arra, hogy ennek a kisbabának nem egyforma a két szeme, mondta. Lehet, hogy csak lemaradt a fejlődésben, és nem szellemi fogyatékos, de szerintem el kellene vinniük a gyereket orvoshoz. Nem érzed úgy, hogy kicsit lassú a felfogása, Henry? Kicsit talán igen. Tudtam én, mondta az anyám. Az a baba nem is hasonlít rád. Tisztában voltam a szerepemmel. Megértettem, hogy kiből áll az igazi családom. Az anyámból. * Néha-néha még elmentünk valahová autóval, de már nem szállt ki; az autóban maradt, és engem küldött bevásárolni. Vagy azt mondta, hogy nincs értelme az autózással bajlódni, mikor a Searstől mindent meg lehet rendelni. Amikor elmentünk a bevásárlóközpontba, egész készletet gyűjtött 2
be Campbell’s levesből és Cap’n Andy halvacsorából, mogyoróvajból és fagyasztott gofriból, így hamarosan úgy tűnt, mintha valami bunkerben élnénk. Ekkor már lehetett kapni gyorsfagyasztott ételeket a Searsnél, és nagyon sok fajtát árultak. Akár egy hurrikán is lecsaphatott volna ránk, hetekig kitartott volna a rengeteg tartalékunk. A tejpor különben is jobb nekem, mondta. Kevesebb benne a zsír. A szülei magas koleszterintől szenvedtek, és fiatalon haltak meg. Ezt nem szabad elfelejtenünk. Később csomagküldő szolgálatokon keresztül kezdett vásárolni – ez még jóval az internet előtt volt –, még a fehérneműt és a zoknit is, és mindig megjegyezte, hogy milyen nagy a városban a forgalom, és senkinek sem kellene autóval oda mennie. Főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy mekkora környezetszennyezéssel jár mindez. Felvetettem, hogy vehetnék egy robogót: az egyik tévéshow-ból ismertem egy szereplőt, aki azzal járt, és el tudtam képzelni, milyen jó móka lenne, ha együtt berregnénk végig a városon, miközben a napi teendőket végezzük. Miféle napi teendőkre van igazán szükségünk?, kérdezte. Ha jobban meggondolod, az a sok ide-oda mászkálás rengeteg időt elvesz, amit otthon is eltölthetnénk. Amikor még kisebb voltam, mindig megpróbáltam rábírni, hogy hagyja el a házat. Menjünk tekézni, kértem. Minigolfozni. A természettudományi múzeumba. Megpróbáltam olyan dolgokat kitalálni, amik tetszenének neki: karácsonyi kézműveskedés az iskolában, a Lions Club Oklahoma!előadása. 3
Lesz tánc is, mondtam. Nagy hiba volt ezt megemlíteni. Az csak szerintük tánc, válaszolta. * Néha eltűnődtem, vajon az volt-e a baj, hogy túlságosan szerette az apámat. Hallottam esetekről, amikor valaki annyira szerette a másikat, hogy ha a szerelme meghalt vagy otthagyta, soha többé nem tudott talpra állni. Ezt értették az emberek „összetört szív” alatt. Egyszer a mélyfagyasztott vacsoránk közben, amikor anyám egy harmadik pohár bort is megivott, eszembe jutott, hogy megkérdezem tőle: az érdekelt, hogyan gyűlölhet meg valaki valakit úgy, ahogy ő az apámat, ha korábban legalább ennyire szerette. Olyan volt az egész, mintha a fizikaórán hallanám, habár a fizika akkoriban még nem szerepelt az órarendünkben. Olyan, mint a mérleghinta: az, hogy az ember milyen magasra emelkedik, attól függ, hogy a másik oldal milyen mélyre süllyed. Arra jutottam, hogy az anyám szívét nem az törte össze, hogy elveszítette az apámat, már ha egyáltalán ez történt. A szerelmet magát veszítette el – az álmot, hogy pattogatott kukoricával és hot doggal átkelhet Amerikán, és flitteres ruhában, vörös bugyiban táncolhatja végig az országot. Azt veszítette el, hogy valaki gyönyörűnek gondolja, amit az anyám beszámolója szerint apám minden áldott nap megjegyzett. Egyszer csak senki nem mondja többé, és ettől olyan 4
lesz az ember, mint a kerámia sündisznó, oldalán a növényekkel, amit már nem locsol senki. Az anyám ilyen volt. Megpróbáltam törődni vele, és részben azzal enyhíteni a mellőzöttségét, hogy az ágyán valamilyen kavics vagy virág kíséretében rövid üzeneteket helyeztem el, mint például „A világ legeslegjobb anyukájának”, vagy vicceket másoltam ki neki a Minden napra egy vicc könyvemből, vagy mulatságos dalokat találtam ki a kedvéért, kitakarítottam az ezüst evőeszközös fiókot, és minden polcra stelázsipapírt tettem. És amikor közeledett a születésnapja vagy a karácsony, kuponfüzeteket ajándékoztam neki, összekapcsolt oldalakkal, minden lapján egy-egy ígéret: „Beváltható egy szemétkivitelre” vagy „Egy porszívózásra érvényes”. Kisebb koromban egyszer „A nap férje” felirattal láttam el az egyik kupont, azzal az ígérettel, hogy ha beváltja, akkor minden olyan lesz, mintha ismét volna férje, mert minden kívánságát teljesítem. Annak idején túl fiatal voltam ahhoz, hogy megértsem, nem játszhatom el „A nap férje” szerepét, de valami módon talán mégis érzékeltem, mennyire alkalmatlan vagyok a szerepre. Ennek tudata nehezedett a lelkemre, miközben az aprócska szobám keskeny ágyán feküdtem, közvetlenül az anyám mellett; a köztünk lévő fal annyira vékony volt, hogy úgy tűnt, mintha egy ágyban feküdnénk. Éreztem a magányát és a vágyakozását már azelőtt, hogy meg tudtam volna nevezni ezeket az érzéseket. Talán soha nem az apámról szólt ez az egész. Ha jobban belegondolok, nehéz 5
elképzelni, hogy valaha is megfelelhetett volna az anyám elvárásainak. Anyám a szerelembe volt szerelmes. * Éppen elmerültem a Cosmopolitan egyik számában, mert megakadt rajta a szemem – a cikk címe az volt, hogy „Milyen férfira vágynak a nők” –, amikor egy férfi odahajolt hozzám, és megszólított. A rejtvényespolc mellett állt, a kötésről és kertészkedésről szóló magazinok előtt. Senki sem gondolta volna, hogy egy férfi, aki úgy néz ki, mint ő, valóban ilyesmiket olvasna. Csak beszélgetni akart velem. Kellene egy kis segítség, mondta. Jobban megnéztem magamnak. Magas volt. A nyakán és a karján kidudorodtak az izmok az inge alatt. Az a fajta arc, amiről még életében meg lehet mondani, hogyan nézne ki koponyaként, ha nem volna rajta bőr. A Pricemart dolgozóinak vörös színű ingét viselte, zsebén a név: Vinnie. Ahogy jobban szemügyre vettem, láttam, hogy vérzik a lába, olyan erősen, hogy a vér átitatta a nadrágját és a cipőjét is, ami tulajdonképpen inkább papucs volt. Maga vérzik, állapítottam meg. Kiestem az ablakon. Úgy mondta, mintha valami szúnyogcsípésről beszélne. Talán ezért nem tűnt fel akkor, hogy mennyire furcsa a válasz. De lehet, hogy akkoriban egyébként is annyira furcsa volt minden, hogy ez a megjegyzés sem lógott ki a sorból. Segítséget kell kérnünk, mondtam neki. Azt gyanítot6
tam, hogy nem az anyám volna a legjobb választás, de voltak más vásárlók is az üzletben. Jólesett, hogy engem választott ki mindannyiuk közül. Ehhez nem szoktam hozzá. Nem akarok senkit sem megijeszteni, válaszolta. Sokakat megrémít a vér látványa. Tudod, azt hiszik, hogy talán elkapnak valami vírust. Értettem, mire gondol. Még tavasszal beszéltek nekünk erről az iskolában. Ez még akkoriban volt, amikor az emberek attól féltek, rögtön belehalnak, ha idegen vérrel érintkeznek. Azzal az asszonnyal jöttél, ugye?, kérdezte. Az anyám felé nézett, aki éppen egy locsolócsövet nézegetett a kerti eszközök osztályán. Olyanunk még nem volt; mondjuk, kertünk sem. Csinos asszony, mondta. Az anyám. Azt akarom kérdezni, hogy szerinted elvinne-e az autóján. Vigyáznék, hogy ne vérezzem össze az ülést. Ha esetleg el tudna vinni valahová. Olyan embernek tűnik, aki segítene nekem, tette hozzá. Ez igaz is volt, ami akár jó, akár rossz tulajdonsága is lehetett az anyámnak. Hova akar menni?, kérdeztem. Arra gondoltam, hogy nem nagyon törődhetnek az alkalmazottakkal ebben az üzletben, ha egy ilyen balesetnél a vásárlóktól kell segítséget kérniük. Hozzátok esetleg? Először úgy hangzott, mintha kérdezné, aztán olyan szemmel nézett rám, mint valami természetfeletti erőkkel 7
megáldott szereplő az Ezüst Utazóból. A vállamra tette a kezét, megszorította. Őszintén mondom, fiam, nagy szükségem volna rá. Még jobban megnéztem magamnak. Olyan furcsán tartotta az állkapcsát, amiből tudni lehetett, hogy fájdalmai vannak, de nem akarja mutatni – összeszorította, mintha szöget tartana a fogai között. A nadrágja tengerészkék volt, így nem látszott olyan nagyon a vérfolt. És annak ellenére, hogy az üzletben működött a légkondicionáló, borzasztóan izzadt. Csak akkor vettem észre az arca egyik oldalán a vékony vércsíkot, és hogy a haja is véres. Végkiárusítás volt baseballsapkákból. Miután felkapott egyet, és a fejébe nyomta, már alig lehetett látni a vért. Nagyon húzta az egyik lábát, de sok ember sántít. Levett egy gyapjúmellényt az akasztóról, és a vörös színű pricemartos inge fölé húzta. Mivel letépte róla az árcédulát, rájöttem, hogy esze ágában sincs kifizetni. Lehet, hogy az alkalmazottakra különleges szabályok vonatkoznak. Egy pillanat, mondta. Valamire még szükségem van innen. Várj meg itt. * Egy idő után visszajöttek. Frank megkérdezte az anyámat, hogy szerinte melyik szék a legkényelmesebb. Csak ne az ablak közelében legyen, ez volt minden. Az összeránduló arcán látszott, hogy még mindig fáj a 8
sérülése, a vakbélműtétjéről nem is beszélve. Ennek ellenére meg tudta tenni, amit kellett. Először is lesöpörte a széket. Végigfuttatta a kezét a fán, mintha szálkát keresne. Nem durva mozdulattal, de határozottan megfogta az anyám vállát, és leültette. Egy percig ott állt anyám fölé magasodva, mintha gondolkodna. Anyám felnézett rá, mintha ő is azt tenné. Ha félt is egyáltalán, nem látszott rajta. Frank letérdelt, hogy megkötözhesse az anyám lábát. Anyám a kedvenc cipőjét viselte, ami olyan volt, mint egy balettcipő. Frank kicsúsztatta az anyám lábát a cipőből – először az egyiket, aztán a másikat, kezében ringatva az ívbe hajló lábfejet. Frank keze meglepően nagynak tűnt, de lehet, hogy csak az anyám lábfeje volt apró. Remélem, nem bánja, hogy ezt mondom, Adele. De gyönyörűek a lábujjai. Rengeteg táncos tönkreteszi a lábfejét, válaszolta az anyám. Szerencsém volt, ez minden. Frank kézbe vett egy kendőt az asztalról, egy rózsákkal díszített rózsaszín kendőt, és egy másikat is, amin valamilyen mértani alakzatokból álló minták voltak. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha ezt a második kendőt az arcához szorította volna, de lehet, hogy csak képzelődtem. Tudtam, hogy az idő megállt, de legalábbis olyan lassan vánszorgott, hogy fogalmam sem volt, hány perc telhetett el, mire Frank körbetekerte az első kendővel az anyám bokáját, és elkezdte megcsomózni. A széket hozzákötözte az asztallap alatt húzódó vasalathoz, ahová az asztal toldását lehetne 9
erősíteni, ha vendégek jönnének hozzánk, és több helyre lenne szükség. Nem mintha egyszer is használtuk volna. Úgy tűnt, mintha Frank teljesen megfeledkezett volna rólam, miközben megkötötte a kendőket – egyet-egyet a két bokára, amiket a szék két lábához rögzített, kettőt az anyám csuklói köré, ezeket az ölében kötözte össze; az anyám ettől úgy festett, mintha imádkozva üldögélne. Mintha a templomban ülne. Nem mintha egyszer is elmentünk volna a templomba. Aztán úgy tűnt, újra eszébe jutottam. Nem szeretném, ha ez az egész felzaklatna téged, fiam, mondta. Az ehhez hasonló helyzetekben egyszerűen így kell cselekedni. És van még egy dolog, fordult az anyámhoz. Nem szeretném, ha attól, amit mondok, kínosan érezné magát. De ha a mellékhelyiséget használná. Vagy ha olyan elintéznivalója volna, amihez egyedüllét szükséges. Csak szóljon. Én csak üldögélek itt maga mellett, ha nem bánja. Szemmel tartom a dolgokat. Egy pillanatra ismét olyan arcot vágott, amiből tudni lehetett, hogy fájdalmai vannak. Az anyám rákérdezett a lábára. Nem nagyon hitt az orvostudományban, de a mosogató alatt tartott sebbenzint. Nem szeretném, hogy elfertőződjön a sebe, mondta. Talán valami kötésfélét is tehetnénk a bokájára. Észre sem veszi, és olyan lesz, mint korábban volt. De mi van akkor, ha nem szeretnék olyan lenni, mint korábban?, kérdezte Frank. Mi van akkor, ha más akarok lenni? 10
* Megetette az anyámat. Az én kezem szabad volt, de mivel az anyám meg volt kötözve, Frank maga elé húzta a tányért az asztalon, épp csak annyira, hogy én is elérjem a villával. És ami a chilit illeti, igaza volt. Életem legjobb chilijét ettem. Furcsa volt látni, ahogy az anyám szájához emeli az ennivalót, és hogy az anyám elfogadja; egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy az anyám barátnője, Evelyn csinálta, amikor még átjártak hozzánk, és Barryt etette. Vagy Marjorie, ahogy a kishúgomnak nevezett babát etette; a szájába kanalazta az őszibarackot, miközben telefonált, vagy Richarddal kiabált valami miatt, így a barack fele rácsöpögött Chloe rugdalózójára, de Marjorie észre sem vette. Az ember azt gondolná, hogy megalázó dolog, ha valakinek így kell ülnie, és ki van szolgáltatva a másiknak, hogy ehessen. Ha túl nagy kanállal kap, le kell nyelnie, ha pedig kicsivel, akkor tágra nyitott szájjal kéri a következőt. Az ember azt gondolná, hogy az illető ettől feldühödik vagy kétségbeesik, és csak annyit tehet, hogy visszaköpi az ételt annak, aki eteti. Akkor aztán éhezhet. De volt valami abban, ahogyan Frank az anyámat etette; valami, amitől az egész gyönyörűnek tűnt, mintha ékszerész vagy kutató lenne, vagy egyike azoknak a vénséges japán öregembereknek, akik egész nap egyetlen bonszait gondoznak. Minden kanálnál leellenőrizte, hogy pontosan a megfelelő adag legyen, így az anyám nem fog fulladozni tőle, de 11
a szája sarkán sem fog lecsorogni az étel az állára. Rögtön megértette, hogy az anyám olyasvalaki, aki ügyel a megjelenésére, még akkor is, ha a saját konyhájában ül megkötözve, és senki sem látja a fián és egy szökött fegyencen kívül. Az talán nem érdekelte, hogy a fia milyennek látja, de a másik nézőpont annál fontosabb volt számára. Mielőtt odaemelte volna a kanalat az anyám szájához, Frank megfújta a chilit, hogy az anyám ne égesse meg a nyelvét. Sohasem felejtette el, hogy néhány kanál után inni adjon az anyámnak. Úgy váltogatta a kettőt, hogy az anyámnak mondania sem kellett, mit kér. A velem elfogyasztott vacsoráktól eltérően, amikor az anyám egyfolytában beszélt és mondta a sztorikat, aznap este tökéletes csendben vacsoráztunk. Úgy tűnt, mintha nekik kettőjüknek nem volna szükségük szavakra. Mégis egy csomó dolog láthatóvá vált: ahogy az anyám Frank felé nyújtotta a nyakát, mint egy madár a fészekben, ahogy Frank teste előrehajolt a széken, mint egy festő a vászon előtt. Időnként ejtett egy ecsetvonást. Máskor elmélyedve tanulmányozta a művét. * Van úgy, hogy az ember felébred, és egy percig nem jut eszébe, hogy mi történt az előző nap. Az agyának szüksége van néhány másodpercre, mielőtt eszébe jutnának a – néha jó, többnyire rossz – események, amikkel előző este lefekvéskor még tisztában volt, de aztán álomba merült. 12
Emlékszem az érzésre, amikor az apám elhagyott bennünket, és arra, hogy amikor a következő napon először kinyitottam a szemem, és kibámultam az ablakon, tudtam, hogy valami baj van, de nem emlékeztem pontosan, hogy mi az. Aztán eszembe jutott. Amikor Joe kiszökött a ketrecéből, és három napig fogalmunk sem volt, hol lehet, és csak annyit tehettünk, hogy az egész házban hörcsögeledelt szórtunk szét, azt remélve, hogy egyszer előjön, ami végül meg is történt – ez is ilyen eset volt. Vagy amikor a nagymamám meghalt – nem mintha jól ismertem volna, hanem mert az anyám szerette, és árván maradt utána, ami azt jelentette, hogy ezután még magányosabbnak érezte magát a nagyvilágban. És azt is jelentette, hogy még soha nem volt olyan fontos, mint akkor, hogy körülötte forogjak, vele vacsorázzak, kártyázzak, meghallgassam a történeteit és mindenféle mást. A következő reggel, miután hazavittük Franket a Pricemartból – a munka ünnepének hétvégéje előtti pénteken –, úgy ébredtem, hogy nem emlékeztem rá. Csak azt tudtam, hogy valami megváltozott a házban. Akkor kezdtem gyanakodni, amikor megéreztem a kávé illatát. Az anyám nem így szokta csinálni. Ilyen korán soha nem szokott felkelni. A rádióból zene szólt. Klaszszikus zene. Készült valami a sütőben. Mint kiderült, sütemény. Alig néhány másodpercbe telt, míg rájöttem. A többi alkalommal ellentétben, amikor felébredtem és tudatosult bennem valami új dolog, ehhez nem kapcsolódott semmi13
féle rossz érzés. Emlékeztem a selyemkendőkre meg a nőre a tévéből, aki kimondja a gyilkos szót. Ennek ellenére, ha Frankre gondoltam, a hozzá kapcsolódó érzés nem a félelem volt. Sokkal inkább várakozásból és izgatottságból állt. Olyan volt, mintha egy könyv közepénél járnék, amit le kellett tennem, mert túlságosan elfáradtam az olvasásban; vagy olyan, mintha megállítottak volna egy videót. Folytatni akartam a történetet, és megtudni, mi történt a szereplőkkel – azzal a különbséggel, hogy jelen esetben mi voltunk a szereplők. * Régóta nem láttam az anyámat olyannak, ahogy aznap reggel belépett a szobába. A rendszerint hajpánttal hátrafogott haja a vállát verdeste, és göndörebbnek tűnt, mint általában; olyan volt, mintha az éjszakát egy felhőn töltötte volna. Olyan blúzt viselt, amit szerintem még soha nem láttam rajta – fehér színűt, apró virágok borították, a felső gombja nem volt begombolva. Annyit nem mutatott, hogy ledérnek tűnjön tőle – még mindig az a mondat járt a fejemben, amit Frank a Las Vegas-i táncoslányról mondott –, inkább barátságos volt, és hívogató. Fülbevalót viselt, és kirúzsozta a száját, amikor pedig közelebb jött, éreztem a parfümjét. Valami leheletfinom kis citromos illatot.
14
„Hosszú meditáció a szerelem, a fájdalom és a magány természetéről… Maynard olyan szereplőket hozott létre, akik belopóznak a szívünkbe és belülről melengetik azt, miközben a szívünk meghasad.” St. Petersburg Times * „Maynard kiváló írói vénával részletezi Henry Frank iránt érzett – a féltékenység és a hála között ide-oda mozgó – érzelmi hullámvasútját, valamint az anya érzelmi kilengéseit, s eközben hihetetlenül finom ecsetvonásokkal mutatja be, milyen nehezen hegednek be egy összetört szív sebei.” Smart Money * „A Nyárutó attól gyönyörű könyv, hogy Maynard a narrátor tévedhetetlen hangján szólal meg. Lágyan és kellő ismeretek birtokában mutatja be Henry kusza érzéseit: az anyja iránt érzett szeretetét, a fájdalmának enyhítésére tett erőfeszítéseinek kudarcát, mely szexuális ébredésével és a férfivá érés küszöbén álló fiúk csetlésével-botlásával párosul… A Nyárutó okos, szívvel-lélekkel megírt regény, amely finom érzésekre és csendes, megbúvó igazságokra világít rá a családi élet olykor ízzé-porrá zúzott gyönyörűségéről és az emberi szív rejtelmeiről.” Bookreporter.com 15
Fotó: Jonathan Frague
Joyce Maynard író, újságíró, többek között a New York Times riportereként is dolgozott. Több mint négy évtizede foglalkozik írással: nyolc regényt és négy ismeretterjesztő kötetet írt. Otthon a világban című visszaemlékezését – melyben a világhírű íróval, J. D. Salingerrel való kapcsolatáról is vall – számtalan nyelvre fordították le. Majd megdöglik érte című regényéből sikeres film készült Nicole Kidman és Matt Dillon főszereplésével Gus Van Sant (Otthonom, Idaho; Good Will Hunting) rendezésében. Maynard legutóbbi könyve 2013 augusztusában jelent meg Amerikában; a szerző az írás mellett kreatívírókurzusokat is tart.
16
