S ZEMELVÉNYEK
JOHN MAYNARD KEYNES Rövid értekezés a pénzügyi reformról (részletek)
3. fejezet Pénz- és valutaelmélet I. A mennyiségi pénzelmélet Ez alapvető Elmélet. Nem kérdőjelezhető meg a valósággal való kapcsolata1. Mindazonáltal gyakran rosszul fejtik ki és félremagyarázzák. Goschen hatvan év előtti mondása még mindig igaz, nevezetesen, hogy „sokan vannak, akik nem tudják ingerültséghez közel álló érzés nélkül hallgatni, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége kapcsolatban van az árak szintjével”. Az Elmélet abból következik, hogy a pénz mint olyan hasznossága csupán csereértékéből származik, azoknak a dolgoknak a hasznosságából, amit érte tudunk venni. A pénzen kívül az értékkel bíró javaknak önmagukban is van hasznosságuk. Feltéve, hogy oszthatók és átruházhatók, összes hasznosságuk a 1
„A Mennyiségi Elméletet gyakran oly módon védelmezik és támadják, mintha az az állításoknak, tételeknek olyan meghatározott együttese volna, ami vagy igaz, vagy hamis. Lényegében azonban az elmélet kifejtésénél használt formula nem egyéb, mint olyan eszköz, ami segít rendezett formába hozni azon alapvető okokat, amelyek a pénz értékét meghatározzák.” (Pigou)
343
mennyiségükkel együtt növekszik; bár nem teljesen arányosan mennyiségükkel, a telítettség szintjéig azonban nő az összes hasznosság. Ha egy jószágot, például az aranyat, pénzként használunk, mely jószág a pénzként való használatán túl más célra is hasznossággal bír, az elmélet szigorúan vett állítása kicsit bonyolódik, bár alapvetően nem változik. Egy papírpénznek (currency note) nincs önmagában vett hasznossága és tökéletesen értéktelen, kivéve, ha pénzként vásárlőerőt testesít meg. Következésképp, a közönség nem ennyi meg ennyi unciát, négyzet-yardot, sőt még nem is bizonyos mennyiségű font sterling bankjegyet kíván, hanem egy akkora mennyiséget, ami elégséges arra, hogy fedezze a heti bért, számláik fizetését, vagy utazáskor egy kirándulást, vagy a napi vásárlás költségeit. Ha az embereknek több készpénzük van, mint amennyit ilyen célokra igényelnek, akkor megszabadulnak a többlettől, javakat vásárolnak vagy beruháznak, bankba teszik, hogy ott felhasználják, esetleg növelik felhalmozott tartalékaikat. Így a bankjegyek mennyiségét, amit a közönség szokásosan kézben tart, csupán az a vásárlóerő határozza meg, az amit tartani akarnak, vagy magukkal kívánnak vinni, s semmi egyéb. A vásárlóerőnek ez a nagysága részben vagyonuktól, részben szokásaiktól függ. A közönség aggregált vagyona csak lassan fog változni. Fizetési szokásaik könnyebben módosulnak, – mármint, hogy a jövedelmeiket hetente, havonta vagy negyedévente kapják, hogy készpénzzel fizetnek-e a boltokban, vagy számlát vezetnek, hogy bankban helyezik-e el pénzüket, hogy kis összegű csekkeket gyakran, vagy nagy összegű csekkeket ritkábban töltenek ki, hogy otthon őriznek-e valamely tartalékot vagy ott őrzik felhalmozásaikat. De ha vagyonuk nagysága és a fenti értelemben vett szokásaik nem változnak, a pénzben tartott vásárlóerő összege határozottan állandó. Ezt a meghatározott nagyságú vásárlóerőt szokásos fogyasztási cikkeik vagy egyéb vásárolt tárgyaik jól specifikált kosarának egységeként mérhetjük; például azoknak a cikkeknek a mennyiségei és fajtái alapján, amelyeket a létfenntartási költségek indexének számítására állítottak össze. Hívjunk egy ilyen egységet „fogyasztási egységnek”, és tegyük fel, hogy a közönség akkora összegű pénzt kíván tartani, melynek vásárlóereje k fogyasztási egység megvételére alkalmas. Jelölje n a közönségnél forgalomban levő papírpénzt vagy más formájú készpénzt, és legyen minden fogyasztási egység ára p (i.e. p a létfenntartási költség indexe). Akkor a fentiek alapján n = pk. Ez a híres Mennyiségi Pénzelmélet. Amíg k változatlan, n és p együtt emelkedik vagy csökken; azaz, minél több vagy minél kevesebb a bankjegyek száma, megfelelő arányban annál magasabb vagy alacsonyabb az árszint. Mindeddig feltételeztük, hogy a közönség a vásárlőerő iránti egész igényét készpénzzel elégítette ki, másfelől, hogy ez az egyetlen igény alkotja a készpénzkeresletet; azaz nem vettük figyelembe, hogy a közönség, beleértve az üzleti világot, ugyanerre a célra bankbetétet és folyószámlahiteleket is igénybe
344
vesz, ezzel szemben a bankoknak ugyanezen okból tartalékpénzt kell tartaniuk. Az elmélet könnyen kiterjeszthető azonban erre az esetre is. Tegyük fel, hogy a közönség, beleértve az üzleti világot is, alkalmasnak találja, hogy k fogyasztási egységnek megfelelő összeget készpénzben tartson, míg további k’-t a bankoknál tart csekk ellenében, és hogy a bankok a közönséggel szemben fennálló k’ tartozásaik r arányát készpénzben tartják. Egyenletünk n = p (k + r k’ ) alakúvá válik. Amíg k, k’ és r változatlan marad, ugyanaz lesz az eredmény, mint korábban, nevezetesen, n és p együtt emelkedik, vagy süllyed. A k és k’ közötti arány a közönség banki rendelkezéseitől, abszolút értékük az általános fizetési szokásoktól, az r értéke a bankok tartalékolási gyakorlatától függ. Addig, ameddig ezek változatlanok, még mindig közvetlen kapcsolat áll fenn a készpénz mennyisége (n) és az árak szintje (p) között.2 Láttuk, hogy a k és a k’ összege részben a közönség vagyonától, részben szokásaitól függ. Ezek a szokások úgy alakulnak ki, hogy becslést végeznek arra, hogy a többletpénz készpénzkénti birtoklásából származtatható különleges előny hogyan viszonyul a készpénz költése vagy beruházása nyomán szerzett előnyhöz. Az egyensúlyi helyzet ott alakul ki, ahol a többletpénz tartásából származó előny és a költésből vagy beruházásból származó előny nagyjából megegyezik. Ez dr. Marshall szavaival foglalható össze legjobban: „A társadalom minden állapotában az emberek úgy találják, hogy érdemes jövedelmeik bizonyos arányát pénz formájában tartani; ez lehet ötöd, tized, vagy tizenketted rész. Forrásaik nagy részének pénz formában való birtoklása üzleti tevékenységeiket egyszerűvé és problémamentessé teszi; másfelől viszont meddő formában blokkol olyan erőforrásokat, amelyek a megelégedettség jövedelmét adhatnák, ha például bútorzatba ruházták volna be, vagy pénzjövedelmet hozhatnának, ha többletgépet, vagy állatállományt vásároltak volna rajta.” Az emberek a megfelelő arányt úgy alakítják ki, hogy „egy további készpénzbirtoklás előnyeit és erőforrásaik további részének direkt jövedelmet, vagy
2
Kifejtésem inkább Pigou professzor (Quarterly Journal of Economics, 1917. novemberi szám) és dr. Marshall (Money, Credit, and Commerce, I. iv.) gondolatmenetét követi, mint Irving Fisher professzor talán ismertebb elemzését. Fisher professzor nem a közönségnél tartott pénzmennyiséggel kezd, hanem a pénzzel lebonyolított üzleti tranzakciók volumenével és avval a gyakorisággal, amellyel minden egyes pénzegység kézről kézre vándorol. Végső soron ugyanazt eredményezi az is, és könnyű a fenti egyenlőségről a Fisher-féle formulára átmenni; a fenti változat azonban kevésbé mesterséges és közelebb áll a megfigyelt tényekhez.
345
egyéb hasznot nem hozó formában történő birtoklásának hátrányait teszik mérlegre.” [...]3 Eddig nincs is ok véleménykülönbségre. A mennyiségi pénzelmélet meggondolatlan hívei által elkövetett gyakori hiba, ami részlegesen megmagyarázza, hogy miért nem fogadják el egyetemlegesen ezen elméletet, a következő. Mindenki elfogadja, hogy a közönségnek a pénz- és bankszolgáltatások használatára vonatkozó szokásrendszere, ugyanúgy mint a bankok tartalékolási gyakorlata, nyilvánvaló fejlődés eredményeként időről időre változik. A szokások és az eljárások a társadalmi és gazdasági szerveződésben végbement változások tükröződései. De az elméletet gyakran értelmezték azzal a további feltevéssel élve, hogy a pénz mennyiségében bekövetkező puszta változás nem érintheti k-t, r-t és k’-t, azaz, matematikai nyelvet használva, n független változó ezen mennyiségek viszonylatában. Ebből az is következik, hogy a önkényes megkétszerezésének – mivel feltevés szerint nem érinti k-t, r-t és k’-t – p-t az egyébkénti szintjének duplájára kell emelnie. A mennyiségi pénzelméletet gyakran fejtik ki ebben, vagy ehhez hasonló formában. Mármost „hosszú távon” ez valószínűleg igaz. [...] De a hosszú táv csalóka vezető jelen ügyeink vitelében. Hosszú távon mindnyájan halottak vagyunk. A közgazdászok túl könnyű és igen hasznavehetetlen feladatot tűznek maguk elé, ha egy viharokkal terhes időszakban csak annyit tudnak mondani, hogy amikor a vihar már régen elcsitult, akkor a tenger is újra sima lesz. A tapasztalat szerint egy, az n-ben bekövetkező változás valószínűleg hatni fog k-ra, k’-re és r-re is. Elegendő, ha néhány tipikus esetet felhozunk. A háború előtt (s azóta is) a bankok tartalékpolitikájában, de különösen az Állami Bank aranytartalékpolitikájában számos tradicionális és önkényes elemet tapasztalhattunk. A tartalékokat inkább a látszat, mintsem a hasznosítás miatt tartották; nagyságuk meghatározása nem gondos megindokolás nyomán jött létre. 1900 és 1914 között e bankok részéről határozott tendencia volt arra, hogy aranyat halmozzanak fel, amikor az áramlott feléjük, s nehezen váljanak meg tőle, amikor az ár a másik irányba húzott. Így [...] a dél-afrikai arany megnövekedett mennyisége kevésbé érintette az árszintet, mint érintette volna akkor, ha az n emelkedése egyáltalán nem hatott volna az r értékére. Mezőgazdasági országokban, ahol a parasztság a pénz kincsként való felhalmozásával szívesen él, egy pénzbeáramlás (infláció), különösen kezdeti szakaszában, nem emeli arányosan az árakat, mivel amikor a mezőgazdasági árak valamelyes emelkedésének folyományként több pénz áramlik a parasztok zse-
3
Money, Credit, and Commerce, I. iv. (..)
346
bébe, az ott is marad; minthogy a parasztok gazdagabbnak ítélik meg magukat, növelik a kincsként felhalmozandó bevételeik arányát. Mindezért, ily módon és egyéb úton is, az egyenletünkbe foglalt változók mozgása a p stabilitását segíti elő. Fellép bizonyos súrlódás, amely nem teszi lehetővé, hogy az n-ben bekövetkező mérsékelt változás teljesen arányos hatást váltson ki p-ben. Másfelől, egy n-ben bekövetkező igen nagy változás elsimítja a kezdeti súrlódást, és különösen n olyan változásában, amikor az azt létrehozó okok további, azonos irányban történő mozgást feltételező általános várakozásokat generáltak, az arányosnál nagyobb változás jöhet létre p-ben. [...] Az infláció és defláció fogalmakat különböző szerzők eltérő értelemben használják. Alkalmas lenne készpénz-inflációról és -deflációról beszélni n növekedésénél és csökkenésénél, s hitel-inflációról és -deflációról beszélni r növekedésénél és csökkenésénél. A „hitelciklus” (ahogy a fellendülés és visszaesés váltakozását ma hívjuk) jellegzetessége abban áll, hogy a k és k’ tendenciaszerűen csökken a fellendülés idején és nő a visszaesés fázisában, függetlenül az n és az r mozgásaitól. Ezek a mozgások a „reál”-egyenlegek (i. e. az emberek kezében lévő vagy a bankoknál tartott, vásárlóerő-paritásban mért egyenlegek) csökkenését és növekedését is mutatják, ezért a jelenséget a reálegyenlegek deflációjának és inflációjának is nevezhetjük. [...] A téma tárgyalásának mondandója [...] az, hogy az árszint nem misztikus valami, hanem viszonylag kevés, meghatározott és elemezhető tényező befolyásoló hatása alatt áll. Kettő ezek közül – n és r – a központi bankszervek direkt hatása alatt van (vagy kellene lennie) . A harmadik – nevezetesen k és k’ – nem vezérelhető közvetlenül, az üzleti világ és a közönség hangulatától függ. Az árszint stabilizációjának ügye nemcsak hosszú távon, hanem a ciklikus ingadozások elkerülésének esetében is részben abból áll, hogy stabilizáljuk k-t és k’-t, és amennyiben ez kudarcba fullad, vagy nem praktikus, változtassuk meg n-t és r-t oly módon, hogy ellensúlyozza k és k’ mozgását. A k és k’, de különösen a k’ fölött gyakorolt stabilizáció szokásos módszere a jegybanki leszámítolási kamatláb (bank-rate) felhasználása. A k’ növekedésének tendenciáját bizonyos fokig ellensúlyozhatja a leszámítolási kamatláb csökkentése, mivel a könnyű kölcsönzés csökkenti az előre nem látott kiadásokra szükséges készpénz igényét. Az olcsó pénz abba az irányba is hat, hogy ellensúlyozza a k’ növekedését, mivel a bankoktól való kölcsönzés ösztönzése révén megakadályozza r növekedését, esetleg r csökkenését okozza. Kétséges azonban, hogy a leszámítolási kamatláb önmagában mindig eléggé hatékony eszköz-e. Ha stabilitást kívánunk elérni, késznek kell lennünk arra, hogy alkalmanként n-t és r-t is változtassuk. Elemzésünk azt sugallja, a központi banki és pénzügyi hatóságok elsődleges feladata annak biztosítása, hogy n és r teljesen ellenőrzésük alatt álljon.
347
Például, amíg az inflációs adó kérdése napirenden van, n-t nemcsak pénzforgalmi megfontolások befolyásolják, ezért az nem kontrollálható teljesen; továbbá, a másik szélsőséges esetben, az aranystandard-rendszerben sincs a mindig kontroll alatt, mivel az arany világméretű keresletének és kínálatának szabályozatlan erejétől függ. Hasonlóképpen, központi bankrendszer nélkül r sem lenne megfelelően szabályozva, mivel akkor nagyszámú különböző bank koordinálatlan döntései határoznák meg. Jelenleg Nagy-Britanniában r jól szabályozott, s addig n is, amíg tartózkodunk az inflatórikus finanszírozástól és az aranystandard visszaállításától. A hatóságok másik feladata, hogy megvitassák ellenőrző szerepük gyakorlását n és r felett a célból, hogy k és k’ változását ellensúlyozni tudják. Még akkor is, ha k és k’ teljesen kívül esne pénzügy-politikai megfontolásokon – ami valójában nincs így –, p stabilitását akkor is elfogadhatóan meg lehetne tartani n és r értékeinek megfelelő módosításaival. A szilárd pénz régimódi hívei túl nagy hangsúlyt helyeztek n és r stabilitására, s amellett érveltek, hogy egy ilyen politika önmagában megfelelő eredményeket hozna létre. Ez távolról sincs így, n és r szilárdsága, ha k és k’ nem mutat állandóságot, az árszínvonal állandóságának megbomlásához vezet. A ciklikus hullámzásokat nem elsődlegesen n és r, hanem k és k’ változásai jellemzik. Ebből az is következik, hogy orvoslásuk is csak akkor oldható meg, ha készek vagyunk n és r tudatos növelésére és csökkentésére, ha a mozgás jeleit észleljük k és k’ értékeiben. [...]
Keynes, J. M.: A Tract on Monetary Reform. 1923. Macmillan. London. (A szemelvény fordítását Bekker Zsuzsa készítette.)
348
