Fekete Antal
Keynes, a közgazdaságtan Mefisztója A Havi Magyar Fórum korábban cikket közölt Unger László tollából A világméretű pénzügyi válság okai, következményei, felelősei és tanulságai címmel. A cikk a keynesianizmus szellemében íródott, és a magyar közvélemény számára - amely Keynes elméletéről és gyakorlatáról csak szórványosan értesülhetett a szovjet megszállás évei alatt - félrevezető lehet. Ezzel a recenzióval az egyensúlyt szeretnénk helyrebillenteni. Ki szabadította a csatornatölteléket a világra? A cikk már az első bekezdésében a gazdasági válsággal fenyegető pénzügyi válságot a „finánckapitalizmus” számlájára írja. Fel sem veti annak lehetőségét, hogy esetleg a kapitalizmus Keynes által sugalmazott forradalmi átalakításának a következményeivel állunk szemben, aminek a kudarcát az osztrák közgazdasági iskola már rég megjósolta. A Keynes-féle forradalom 1930 és 1970 között a kapitalista pénzügyi és gazdasági berendezkedést a feje tetejére állította: a takarékosság elvét sutba dobta (theory of over-saving), és azt a pazarló fogyasztás felmagasztalásával helyettesítette (theory of under consumption); intézményesítette a magángazdaságba való állami beavatkozást, és azt az elvet, hogy a fogyasztók elégtelen keresletét állami költekezéssel kell pótolni lehetőleg úgy, hogy az állam olyan pénzeket költsön, amely nincs meg neki (compensatory fiscal policy). Azt tanítja, hogy a munkanélküliséget meglehet szüntetni mesterségesen adagolt inflációval. A Keynes-féle forradalom az individualizmust háttérbe akarja szorítani és kollektivizmussal helyettesíteni. Kollektivizmus: szocializmus álruhában. A cikk szerzőjének magyarázata a válságra annál furcsább, mivel elítélőleg így körvonalazza a válság pénzügyi hátterét: „A nemzeti devizáknak és valutáknak az aranytól való teljes elszakítása; a lebegő átváltási árfolyamrendszer bevezetése; az ex nihilo (fedezetnélküli) papírpénzgyártás világméretű elterjesztése; a forgalomban lévő papírpénz-tömeg exponenciális növelése; az egyes kormányok félelmetes eladósodása; óriási inflációs nyomás a forgalomban lévő gigantikus fedezetlen papírpénztömeg következtében; az Egyesült Allamok véget-nem-érő külkereskedelmi deficitje; az amerikai államháztartás állandósult és növekvő hiánya, a dollár-kamatláb 0-ra való leszorítása.” Emlékeztetnünk kell arra, hogy nagyjából ezek voltak az eredeti mefisztofelészi program főbb pontjai, amelyet Keynes az 1930-as évek elején meghirdetett és az Unger által „nagy műnek” titulált A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete c. könyvében kifejtett. Feltesszük a kérdést: Vajon nem Keynes volt az, aki a Lordok Házában 1944. május 23-án elmondott beszédében „barbár ereklyének” (barbarous relic) nevezte az aranyalapú pénzrendszert, ami szerinte a munkanélküliség és a szegénység szálláscsinálója? Aki azt hirdette, hogy a sziklát kenyérré lehet változtatni azáltal, hogy a jegybank arany helyett az államadósságra építi bankjegyeit, vagy még inkább, ex nihilo pénzszaporítást rendez? Vajon nem Keynes-Mefisztó zászlaja alatt hirdette meg az amerikai jegybank a 0-kamatlábas monetáris politikáját? Vajon nem Keynes volt az, aki az államhatalom és a „gőgös, kapzsi, felelőtlen pénzarisztokrácia” összefonódását szorgalmazta, aki a magán és állami tulajdon közti „vegyes gazdasági struktúra” apostola
volt, aki a munkanélküliséget az állami költségvetés egyensúlyának a felborításával akarta megszüntetni? Nos, a leves megfőtt, tessék megenni! Teljesen téves Keynes Unger által való pozitív értékelése: „Keynes emberközeli közgazdasági gondolatai és tézisei harminc éven át biztosították a második világháború után a teljes foglalkoztatottságot, és soha nem látott általános jólétet és magas életszínvonalat eredményezett a nyugati demokráciákban egészen a Bretton-Woods néven fémjelzett monetáris rendszer 1973-évi erőszakos felszámolásáig, amikor is újra színre léptek az elvadult finánckapitalizmus pestises csatornapatkányokhoz hasonlító sötét romboló erői.” Nem a finánckapitalizmus Unger szerinti jellemzésével van problémánk, hanem azzal, hogy ezt a csatornatölteléket ugyanaz a keynesianizmus szabadította rá a világra, amelyet Unger istenít. A beválthatatlan papírvaluta 1924-ben, tehát egy évvel az angol fontnak az aranyalapra való visszaállítása előtt, Keynes kiadta a Tract on Monetary Reform c. pamfietjét. Ebben az aranyra be nem váltható papírvaluta mellet tört lándzsát, és megpróbálta azt népszerúsíteni. A papírpénz, mint végleges fizetőeszköz megelőzőleg csak kényszerűségből keletkezett, és létezése óta pénzügyi szakértők mindig anomáliának, szükséges rossznak tekintették. Mint szabadon választott, végleges valutáris berendezkedés a papírvaluta a történelemben nem fordult elő, és egy ilyen valutatípus bevezetésének javaslatát kuruzslásnak tekintették. A történelem és a logika azt tanítja, hogy a be nem váltható papírpénz rendszere előbb-utóbb katasztrófába sodorja a kibocsátó országot. Keynes mindezzel nem törődve javasolta, hogy az angol fontot nyilvánítsák papírvalutának. Azzal érvelt, hogy a papírvaluta jobban biztosítaná az árszint állandóságát, mint az aranyvaluta, és emellett olcsóbb is volna. Szerinte az árszint stabilitása fontosabb, mint a váltóárfolyamok stabilitása, ergo, ha mindkettőt egyszerre nem lehet megvalósítani, akkor az utóbbit kell feláldozni. Ellenezte a font vissza-állítását az aranyalapra, mert ez szerinte megnehezítené az árszint stabilizálását. Az aranyat ennek dacára fel akarta használni valutáris célokra, így a kereskedelmi mérleg egyensúlyának helyreállítására. Keynes tehát elsőként javasolta, hogy a bankjegy-forgalom és az aranykészlet közti kapcsolatot meg kell szüntetni úgy, hogy a jegyforgalom szabályozásánál ne az aranykészlet nagysága, hanem az árszínvonal, az üzleti tevékenység, és a foglalkoztatás alakulása legyen az irányító szempont, az aranykészlet pedig csak a fizetési mérleg deficitjének a korrigálására használtassék fel.
Keynes javaslatának kritikája nem váratott soká magára. A szakértők túlnyomó többsége azon az állásponton volt, hogy a bankjegy írásos ígéret arra, hogy azt első kérésre aranyra váltsák, mégpedig előre meghatározott mennyiségben és minőségben. Ennek az ígéretnek a megtagadására nem lehet bizalmat építeni, márpedig a bizalom minden valutáris berendezkedésnek az alapja. Ha a jövőben a pénzűgyi és hitelforgalmi kríziseket el akarjuk kerülni, akkor a papírvaluta aranyértékét valamilyen magasságban stabilizálni kell. Minden más megoldás szelet vet, hogy később vihart arasson. Keynesnek az az érvelése, hogy a jegybank fő feladatává az árszint stabilizációját kell tenni, amely éppen úgy nélkülözhetetlenné tenné a jegybank meghatározott, céltudatos politikáját, mint a jegybeváltási kötelezettség, nem talált megértésre. A jegybeváltási kötelezettség világos és félremagyarázhatatlan, megsértését tagadni nem lehet. Az árszint stabilizálásának a követelménye homályos és ellenőrizhetetlen, már csak azért is, mert akárhány árszintmutató van, és ezek között az index-számok között akármilyen nagy eltérések előfordulhatnak. A beválthatatlan papírvaluta esetében teljesen hiányoznak a jegybank-politikának azok a korlátai, amelyek főleg a fedezeti előírások révén éreztetik hatásukat. Aranyvaluta esetén elképzelhetetlen az ex nihilo pénzszaporítás; míg ez a beváltha tatlan papírvaluta esetében elképzelhető, sőt, valószínűsíthető. Keynes szerint a papírvalutánál a hiányzó korlátokat és a hiányzó automatikus elemeket részben a jegybankpolitika részben pedig a gazdaságpolitika más ágai fogják átvenni. Ez az emberi akarat-elhatározások számára sokkal tágabb lehetőségeket nyitna meg. A jegybank vezetőitől valamint a gazdaságpolitika egyéb ágainak irányítóitól még nagyobb tudást, függetlenséget, kooperációs készséget követelne meg, és ezzel lényegesen növelné azokat a veszélyeket, amelyek a valutát fenyegetik. Jóllehet Keynes az 1924 évi vitában vereséget szenvedett, az angol font 1925-évi visszaállítása az aranyalapra pünkösdi királyságnak bizonyult. 1931 szeptemberében az Angol Bank bejelentette a font csődjét és aranyembargót tett foganatba. Ezt Keynes Úgy könyvelte el, mint elméletének az események által való utólagos igazolását. Keynes ázsiója nagyot ugrott akadémiai és politikai berkekben. Hanem az nevet, aki utoljára nevet. Az 1930-as évek elején világszerte meghonosított papírvaluta és a Keynes által beígért árszint-stabilizáció a történelem keserű és kegyetlen tréfái közé sorolható. Egy font sterling 1931-ben egy szoba ára volt egy jobb londoni szállodában; ma már egy újságot sem lehet érte kapni. Nesze neked árszint-stabilizáció. A tőke pusztulása A második világháborút követő harminc bő esztendő, amit harminc szűk esztendő majd pedig a mostani pénzügyi válság követett, az évszázadok alatt felhalmozott tőke felélésének a jegyében telt el. Példátlan pazarlás folyt szerte a világon a Keynes-féle elmélet gyakorlati megvalósítása során. Az amerikai és angol vállalatok az inflációs monetáris politika következtében kénytelenek voltak a munkabéreket, osztalékokat és a menedzseri kompenzációt tőkéjük rovására folyósítani, miközben elhanyagolták a tőke-amortizációt. Senki sem gondoskodott az elfecsérelt tőkejavak pótlásáról. A látszólagos jólét eltakarta a rablógazdálkodást, amelynek a böjtje csak később, harminc év elmúltával következett be. A
szisztematikus adóssághalmozás - állami éppúgy, mint magán - szintén ekkor vette kezdetét. A jelenlegi pénzügyi válság megértéséhez hozzátartozik a tőke pusztulásának a megértése. Bretton-Woods pénzrendszerét éppen ennek a rablógazdálkodásnak a következtében kellett felszámolni. E pénzrendszer alapját az amerikai arany-tartalékok képezték, amelyre a világ hitelrendszereépült. Senki se hitte volna 1947ben, amikor e tartalékok szintje minden addigi rekordot megdöntött, hogy csekély húsz éven belül megrendül a dollárba vetett bizalom, pontosan az állandóan zsugorodó aranyfedezet miatt. De hát nincs az a nagy vagyon, amelyet megfelelő rablógazdálkodással a tönk szélére ne lehetne juttatni. Bretton-Woods elvérzik A Keynes-féle „New Economics”, amelyet az angolok és az amerikaiak habozás nélkül öleltek a keblükre, ilyen rablógazdálkodás volt. 1947-től az amerikai arany-tartalékok szintje évről-évre csökkent. Végül is a világ aranybányáinak a termelése és az amerikai arany-export már nem a központi bankokba folyt hanem az örökös infiációtól tartó magánkezekben nyoma veszett. Az arany eltűnése természetszerűleg pánikhoz vezetett. Még az angol font 1968-évi harmadik devalvációja sem tudta a pénzügyi vihart lecsitítani. Az amerikai kincstár aranykészlete gátszakadásra emlékeztető módon kezdett kiürülni. Nixon elnök a krízisnek úgy vetett véget, hogy 1971. augusztus 15-én dollár-csődöt és aranyembargót jelentett be. Azt is mondhatnók, hogy Bretton-Woods elvérzett. Vér és arany! Amerika megtagadta a rövidlejáratú dollárkölcsöneinek aranyban történő elszámolását, amire korábban nemzetközi szerződésekben kötelezte magát, és ezzel a világ pénzrendszerét az ex nihilo pénzszaporítás szakadékába lökte. A világpiaci árak és a kamatláb elszabadultak arany horgonyukról. Innen az olajválság, a valutaválságok végeláthatatlan sorozata, innen a részvénytőzsdei, kötvénypiaci és ingatlanpiaci buborékok. Lehetetlen tudomásul nem venni, hogy ez a katasztrófa a megelőző rablógazdálkodás következménye volt, ami pedig a Keynes-féle közgazdasági tanokból merített ihletet. Keynes életrajzi adatai John Maynard Keynes (1883-1946) angol közgazdász, jómódú akadémikus családba született Cambridge-ben. Apja is közgazdász volt. Ő maga matematikát hallgatott a Cambridge Egyetemen. Köztisztviselői pályára ment; az első világháború alatt a Kincstárnak dolgozott. A háború után valuta- és tőzsdespekulációval nagy vagyonra tett szert, de nem látta előre az 1929-es tőzsdekrachot (mint ahogy hívei és követői sem látták előre a 2008-as pénzügyi válságot!) Majdnem mindenét elvesztette, azonban vagyonát a nagy gazdasági válság éveiben kötvényspekulációval sikerült visszaszereznie. A saját maga által szorgalmazott kamatlábcsökkentésből hasznot tudott húzni. Mint alább látni fogjuk, a kamatláb leszorításának monetáris politikája mesés kockázat nélküli profitot eredményez a kötvényspekulánsok számára. Keynes kiterjedt publicisztikai tevékenységet folytatott pénzügyi és közgazdasági téren. Legismertebb műve A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete címmel jelent meg 1936-ban, és lett a következő közgazdásznemzedék bibliája. Ez a könyv biztosította számára a helyet,
mint a huszadik század legbefolyásosabb közgazdásza. Ebben nagyobb szerepet játszott a politikusok gondolkodásának sekélyes volta, mint Keynes gondolkodásának mélysége. A második világháború alatt megint a Kincstár alkalmazásába lépett. 1942-tól haláláig tagja volt a Lordok Házának. Ő vezette 1944-ben a brit delegációt BrettonWoods-ba, ahol a háborúban győztes szövetséges hatalmak az Új nemzetközi pénzrendszert kidolgozták (amely erről a New Hampshire államban lévő üdülőhelyről nyerte nevét). Keynes tanainak sok lelkes követője lett, de legalább annyi ellensége is. Legfőbb kritikusai az osztrák gazdasági iskola követői közül kerültek ki, Úgy mint Ludwig von Mises, Friedrich Hayek, Henry Hazlitt, Murray Rothbard. Keynes és Friedman A Nobel-díjas Milton Friedman (1912-2006) aki Keyneshez hasonlóan saját iskolát alapított „monetarizmus” néven, szintén kritizálta Keynes tanait. Azonban e két közgazdász lényegileg egy húron pendült. Mindkettő az arany pénzügyi szerepe ellen foglalt állást, mindkettő az ex nihilo pénzszaporítás és az egymástól függetlenül lebegő nemzeti valuták rendszerének volt a híve. A kettő közti különbség legjobb esetben is sekélyes volt és lényegtelen részletekre korlátozódott, vagy formai különbségekben mutatkozott meg, mint például Friedman álságos hittétele a szabad piac mellett. Hol beszélhetünk szabad piacról, amikor az államhatalmat arra használjuk, hogy a papírvalutát a társadalomra oktrojáljuk? Száz szónak is egy a vége: a két úgynevezett ellenlábas közgazdász együttesen felelős a világgazdaság kisiklatásáért, amit az ex nihilo pénzszaporítás petárdájával értek el. Keynes a petárda bal, Friedman a petárda jobb végét fogta, amikor azt a közeledő gyorsvonat elé a sínekre helyezték. A tőke nem sallang Keynes tanainak ugyanaz a lényege, mint az infláció korábbi apostolai, például Silvio Gesell (1862- 1930; Keynes mentora; az 1919-es rövidéletű bajor proletárdiktatúra pénzügyi népbiztosa) tanainak is. Eszerint a felhalmozott termelő tőke sallang, amit közprédává lehet tenni. Természetes, hogy a tőke feldarabolása és szétosztása népszerű. Az értetlen tömegek csak azt látják, hogy a tőkések elég hosszú ideig ültek a vagyonon és dúskáltak a javakban, s még a morzsákat sem voltak hajlandók megosztani a szegényebb rétegekkel. A méltányosság és az „emberközeli gondolkodás” megkívánja, hogy a társadalom minden rétege részesüljön ezekből a javakból, amit a társadalom termelt ki korábban, de az erősebbek kisajátították és kizárólagosan a saját javukra fordították. A termelő tőke azonban nem sallang. Ha közprédává teszik, akkor pusztulása után megáll a termelés és elpárolog a jólét. Ezt a legtöbben azért nem látják, mert a tőke elhalása többkevesebb időt vesz igénybe, nem azonnal következik be, ami elhomályosítja az ok-okozat nexust. Tudjuk, hogy Keynes nem volt olyan naiv, hogy a tőke elherdálhatóságának meséjét maga is elhitte volna. De cinikus manipulátor volt, akinek fő ambíciója az emberiség orránál fogva vezetése. Azt gondolta, hogy elég hosszú ideig fog élni ahhoz, hogy a tőke fontosságának a témáját idejekorán bedobhassa a köztudatba, a kapitalizmus megmentőjének a színeiben tetszeleghessen, és mint ilyen vonuljon be a világtörténelembe.
A sors azonban másképp döntött. Keynes 63 évesen szívrohamban meghalt. Nem hagyott bizalmast maga után, aki a „kapitatizmus megmentésének ügyét” befejezhette volna. Keynes epigonjai mind kisszerű emberek voltak, képtelenek megérteni a termelő tőke valódi szerepét. Ez a szerep abban áll, hogy a tőke teljes egészében a kétkezi dolgozók termelési eszközeinek a javítását illetve kiegészítését szolgálja - beleértve a gyárépületeket is és az egész ipari infrastruktúrát. Csakis így érhető el az a mennyiségileg és minőségileg magasabb rendű termelési szint, amelynek a gyümölcsét már az egész társadalom élvezi, legfőképpen pedig a kétkezi dolgozók, akiknek halvány fogalmuk sincs arról, hogy a fogyasztáson kívül a megtakarításokat másra is lehet fordítani - például a termelési eszközök fejlesztésére. A tőkések részesedési hányada az ily módon nyert terméktöbbletből minimális. A kétkezi dolgozó tömegek életszínvonalának tartós emelésére nincs más mód, mint szabad teret engedni a tőke felhalmozásának, amely nélkülözhetetlen előfeltétele annak, hogy a vállalkozók a termelőeszközök mennyiségét és minőségét emelhessék, és ezáltal a termelés mennyiségét és minőségét növeljék. A katasztrófa kezdete: az 1971-es év Látható, hogy a 2009-ben kezdődő válság valódi magyarázata a tőke pusztulásában keresendő. Nem véletlen, hogy az amerikai vállalkozók tőkéje kivándorolt Ázsiába. A tőke oda megy, ahol szívesen látják. Ha egy országban vagy kontinensen ellehetetlenítik - mint ezt Keynes és hívei tették Amerikában és Európában demagóg propagandájukkal - akkor számolni kell a tőke pusztulásával és annak minden következményével. Az arany csupán a tőke egyik sajátos formája, amely a körülményekhez legkönnyebben tud alkalmazkodni, és korlátozások vagy zavargások esetén a leghamarabb fog „kereket oldani”. Keynes és Friedman legnagyobb tévedése az volt, hogy figyelmen kívül hagyták az aranyvaluta kiküszöbölésének gyilkos következményeit. Ezek között a legfontosabb a kamat vitustánca, amelyet a kamatláb eutanáziája követ. Az érem másik oldala a kötvénypiac stabilitásának felbolydítása. A kamatláb és a kötvényárak között szigorú fordított viszony áll fenn: alacsonyabb kötvényár magasabb kamatlábat eredményez, és viszont. A stabil kamatláb és a stabil kötvényárak a tőkés termelés nélkülözhetetlen kellékei, ami csak az arany-valuta alapján valósítható meg. Ha ez a feltétel nincs meg, a tőke pusztul. Az aranyvaluta megszüntetése 1971-ben a kötvényárak katasztrofális zuhanásával, tehát a kamatláb robbanásszerű emelkedésével járt. Erre az eshetőségre sem Keynes, sem Friedman nem voltak felkészülve, sem tanaik nem tudtak rá utólag elfogadható magyarázatot adni. Pedig a magyarázat kézenfekvő: a kötvénytulajdonosok elvesztették egyetlen megbízható biztosítékukat arra, hogy kötvényeik nem fognak részben vagy egészben a lejárati időn belül elértéktelenedni. A hosszúlejáratú hitelek kamatlába 1981-re, alig tíz év leforgása alatt, megnégyszereződött: felment 4-ről 16%-ra. Ez a 30 éves lejáratú kötvények közel 75%-os el értéktelenedésének felelt meg (amiben az inflációs értékveszteség nincs is benne!) A termelők egész sora ment tönkre, akiknek a vállalkozása nem
tudott versenyezni a 16%-os hozammal, ami a kötvénypiacon elérhetővé vált. A pénzügyi szektor sem úszta meg szárazon. A kötvények elértéktelenedése egyszersmind e szektor tőkéjének a pusztulását jelentette. A könyvelők és a bankrevizorok állami utasításra eltussolták a tőkepusztulás tényét, nehogy világraszóló bank-pánik kapjon lábra. Úgy tűnt, hogy ütött az utolsó ítélet órája. Keynes és Friedman kísérlete az ex nihilo pénzszaporítással kudarcot vallott - csakúgy, mint előtte számtalan más hasonló kísérlet az 1790-es francia assignat-tól az 1946-os magyar adó pengőig. A kamatláb eutanáziája A dollár megmentője Paul A. Volcker volt, aki mint a Federal Reserve elnöke 1979-ben átvette a kor mányrudat és pár hónapon belül meghirdette az új monetáris politikát Friedman szellemében. Eszerint a jövőben az amerikai jegybankok a hitelpolitikájukat nem a kamatlábhoz fogják igazítani, mint eddig, hanem a dollár összvolumenének növekedéséhez (monetary policy of targeting the money supply instead of targeting interest rates). Ez azt jelentette, hogy a kamatláb megszabadult a korábbi korlátaitól, és szabadon szárnyalhatott egyre magasabbra. Más szóval Volcker a magas kamatláb sokk-terápiáját alkalmazta, hogy megállítsa a dollárnak a már folyamatban lévő összeomlását. A dollár és a dollár névértékű értékpapírok egyszeriben népszerűek lettek, és a katasztrófát sikerült elkerülni - a termelő szektor tönkretétele árán. Keynes mefisztofelészi programjának szerves része a kamatláb eutanáziája, azaz zéró szintre való fokozatos leszorítása, amire csak napjainkban került sor, mikor az amerikai jegybankok nyilvánosan meghirdették a 0-kamatláb monetáris politikáját 2001-ben. Ez a politika voltaképp már 1981-ben megkezdődött. A világ pénzrendszerének irányítói rádöbbentek, hogy a dollár nem fog túlélni még egy, az 1971-eshez hasonló kamatlábkatasztrófát. Ezért adoptálták a Keynes-féle politikát, a kamatláb eutanáziáját. Keynes teljes mértékig tudatában volt annak, hogy a kamatláb leszorítása 0-ra szükségképp a kötvénytulajdonosok mesés meggazdagodását fogja eredményezni. Maga is ezzel a stratégiával tudta visszanyerni az 1929-ben a részvénytőzsdén elvesztett vagyonát, mivel az 1930-as évek deflációs reakciójára is a csökkenő kamatláb volt a jellemző. Keynes szempontjából a kötvénytulajdonosok meggazdagodása nem kívánatos mellékhatás, amit a jövőben mindenáron el kell majd kerülni. Tehát már 1936-ban meghirdette a euthanasia of the rentier programját. „Rentier” magyarul „járadék-húzót” jelent aki, mint az özvegyek és árvák is, örökségüket államkötvényekbe helyezik, és azok kamataiból élnek. Ezeknek a „könyörületes halálba-segítése” lett a Keynes által tervezett kamatpolitika egyik fő célkitűzése. Hogy a Biblia az özvegyek és árvák nyomorgatását égbekiáltó bűnként említi, azt most „államérdekek miatt” figyelmen kívül kellett hagyni. A programot sikerrel végre is hajtották. Az aranyvaluta megszüntetése, mint fentebb említettük, a kötvények példátlan elértéktelenedéséhez vezetett az 1971-et követő évtizedben. Ezek után épelméjű beruházó nem fektette többé megtakarításait államkötvényekbe. A kötvénypiac a spekulánsok játékterévé degradálódott. A spekulánsokat már nem lehetett olyan könnyen elintézni, mint az özvegyeket és árvákat. Ezek túlságosan furfangosak voltak ahhoz, semhogy a nagy birkanyírásra elmentek volna. Velük szemben más
stratégiához kellett folyamodni. A spekulánsokat meg kellett vesztegetni. A Keynes-féle program, ami kezdete volt a jegybankok úgynevezett nyíltpiaci műveleteinek, kivette a kockázatot a kötvényspekulációból. A kötvényspekulánsok ki tudják számítani, hogy mikor esedékes a jegybank következő nyílt-piaci kötvényvásárlása, amire azért van szükség, hogy a pénzszaporításhoz a kellő fedezetet beszerezze. Nem kellett mást tenniök, mint felvásárolni a kötvényeket a jegybank orra előtt, hogy azokat - felárral - a jegybankkal feletessék. A kötvényspekulánsok, a legmagasabb hatóság jóváhagyásával, a köz kárára gazdagodhatnak. Illegális nyíltpiaci műveletek Nyíltpiaci műveleteken a jegybanknak a piacon végrehajtott olyan értékpapír-vásárlásait vagy eladásait értjük, amelyeknél a jegybank kezdeményezőként lép fel. Míg a rendes leszámítolási vagy kölcsönüzletben a jegybank csupán megállapítja a maga üzleti feltételeit, de nem kezdeményez üzletkötést, addig a nyiltpiaci múveleteknél kimegy a piacra és ott rendes piaci feltételek mellett értékpapírokat vesz vagy elad. Az 1921 évi amerikai kötvénypiaci crach előtt a nyíltpiaci műveletek fogalma gyakorlatilag ismeretlen volt. A nyíltpiaci műveleteknél az volna az alapgondolat, hogy ha a jegybank a kamattételek megállapításával nem tudja elérni, hogy üzletfelei vele megfelelő üzleteket kössenek, vagy ilyenektől tartózkodjanak, akkor a piacon ráerőszakolja az üzletfelekre a megfelelő ügyleteket. Ha a kamatláb leszállítása dacára nem növekedik a jegybank hitelének igénybevétele, a bank értékpapírokat vásárol a piacon és így juttatja be a forgalomba azokat a fizetőeszközöket, amelyeket a rendes hitelüzletben nem akarnak tőle megszerezni. A nyíltpiaci művelet alkalmas a jegybankpolitika eredményességének biztosítására olyan esetben is, amikor a kamatláb-politika nem vezet eredményre. Legfontosabb példa erre a bankjegyforgalom erőszakos növelése, ahol a jegybank kiveszi a spontán piaci erők kezéből a pénzmennyiség meghatározásának felségjogát. Az amerikai jegybankok nyíltpiaci műveleteit a törvény tiltotta. Mindazonáltal ez nem akadályozta meg őket abban, hogy sub rosa ne vásároljanak állampapírokat, hogy ezeket a bankjegyforgalom fedezeteként használhassák fel. Ezzel a törvényellenes taktikával a Kongresszust befejezett tények elé állították. A törvényhozás 1935-ben kénytelen volta nyíltpiaci ügyleteket ex postfacto legalizálni. Keynes csak erre várt, mert ezzel egyszeriben megnyílt a lehetőség egy eddig soha nem látott méretű pénzszaporításra. Több ízben áthajózott Amerikába, ahol Roosevelt elnökkel is tárgyalt, hogy az inflációs lehetőségekre felhívja az illetékesek figyelmét. Keynes mint veterán kötvényspekuláns feltétlenül kellett, hogy lássa az amerikai változások következményeit a spekulációra vonatkozólag. A nyíltpiaci műveletek legalizálása a kötvényspekulációból kivette a kockázatot. Ez azonban az ő szempontjából nem volt zavaró. Ellenkezőleg. A kötvényspekulánsokat szövetségeseinek tekintette, akik lehetővé fogják tenni, hogy az Államkincstár adandó alkalommal korlátlan mennyiségű kötvényt dobhasson a piacra. Nem kell többé félni a dollár összeomlásától. Számítani lehet arra, hogy a kötvény-spekulánsok vérszemet kapnak a kockázzatmentes profit láttán, és vevők lesznek a kötvényekre minden mennyiségben. Keynesnek ez az általunk feltételezett elképzelése 2010-ben lett igazán aktuális, amikor az állampapírok piaca telítődött, és
az amerikai költségvetési hiány tobzódása az állampapírok további végeláthatatlan kibocsátását tette szükségessé. Mindenki azt várta, hogy a kínálat túltengése és a kereslet hiánya a kötvényárak zuhanásához, tehát a kamatláb ugrásszerű növekedéséhez fog vezetni. Tévedtek. KeynesMefisztó jobb pszichológus volt. Számolt a kötvényspekuláciával. Ezentúl a csillagos ég a határa a kötvényárak további emelkedésének, és megnyílt az út a Keynes által oly kívánatosnak tartott zéró-százalékos kamatlábhoz. A pénzügyi válság valódi magyarázata A kamatláb intézményes leszorítása harminc év óta folyik és feltehetőleg még továbbra is folytatódni fog. Ennek azonban van egy következménye, ami elkerülte a keynesiánusok figyelmét, pedig ebben keresendő a pénzügyi világválság valódi magyarázata. A csökkenő kamatláb a tőke további pusztulásának a legfőbb oka. Csökkenő kamatláb nem tévesztendő össze az alacsony, de stabil kamatlábbal. Az utóbbi jótékony, míg az előbbi kártékony. A csökkenő kamatláb azt jelenti, hogy minden korábbi beruházás szükségképp veszteséges, mert azt lehetett volna alacsonyabb kamatláb mellett finanszírozni, ha varunk vele. Ezt a veszteséget regisztrálni kellene a vállalkozás egyenlegében, és a hiányt új tőkefelhalmozással pótolni. De senki sem teszi ezt. Abban a boldog tudatban ringatják magukat, hogy az alacsonyabb kamatláb a malmukra hajtja a vizet. Pedig ez nincs így. A régi termelők nem tudnak versenyezni az újakkal, akik később kezdték üzleti tevékenységüket és az alacsonyabb kamatláb előnyét kezdettől fogva élvezik. A defláció igazi oka nem az árak esése, mint azt a Keynes-féle diagnózis tévesen megállapította. Az igazi ok a kamatláb esése illetve leszorítása. Az árak esése csupán ennek következménye. Miért növeli a csökkenő kamatláb az adósságterheket? Itt ugyanazzal a jelenséggel állunk szemben, amit fentebb már megemlítettünk: a kamatláb csökkenése a kötvények piaci értékét szükségképp növeli. Ebből folyik, hogy az adósság azonnali likvidálása pontosan annyival fog többe kerülni a hitelfelvevőknek, amennyivel a kötvények piaci ára emelkedett. A tőke pusztulása a kamatláb csökkenésével nem korlátozódik a termelőkre. A pénzügyi vállalkozások: bankok, nyugdíjpénztárak, biztosító intézetek tőkéje ugyanúgy pusztul, mivel passzíváik likvidálási értéke állandóan emelkedik. Elhangzik az ellenvetés, hogy teljes mértékben kompenzálja aktíváik növekvő piaci értéke. Igen ám, de a könyvvitel szabályai értelmében az aktívákat megszerzési árukon kell az egyenlegben feltüntetni, ha a piaci érték túlszárnyalja azt. Ezzel a metrikával mérve a világ pénzintézeteinek mindegyike a harminc éve tartó példátlan kamatlábcsökkenés miatt ma már fizetésképtelen. Ezt csak azért nem látja még mindenki világosan, mivel a bankfelügyelők ezt a tényt — felsőbb utasításra — eltussolják azzal, hogy szemet hunynak a könyvelők csalásán, amellyel az aktívákat felül-, a passzívákat pedig alulértékelik A tőke pusztulásának a fényében látható a Keynes-féle tanok és politika teljes csődje. Az aranyvaluta megszüntetése a
stabil kötvényárakat lerombolta, és megnyitotta az utat a kamatláb intézményes csökkentéséhez. Ez azután alattomos módon a tőke általános erózióját illetve pusztulását eredményezte. A jegybank vezetői az adósságtömeg, a pénzforgalom növelésében és a kamatláb csökkentésében keresik az üdvösséget. Ezzel olajat öntenek a tűzre: a tovább csökkenő kamatláb a tőke további pusztulásához vezet. A világ rohan a vesztébe. Szépségverseny - Keynes ízlése szerint A foglalkoztatás, a kamat és a Pénz általános elmélete c. könyvének 12. fejezetében Keynes egy igen érdekes és jellemző példát hoz fel. Beszél egy feltételezett szépségversenyről, amit egy bulvárlap rendez meg. A versenyben résztvevő olvasóknak hatot kell kiválasztani száz csinos hölgy képe közül. Az első díjat az az olvasó kapja, akinek a választása legközelebb esik az összes versenyző választásának átlagához. A felületes olvasó választása a néki legjobban tetsző hölgyekre fog esni. Feltételezi, hogy a bulvár lap olvasóinak az ízlése nem elkorcsosult ízlés. A kicsit mélyebben gondolkodó olvasó azonban arra gondol, hogy az átlagolvasó ízlése különbözik az övétől, és ennek választását próbálja pályázatával rekonstruálni. A még mélyebben gondolkodó olvasó megpróbálja a tömegeknél hívebben megjövendölni, hogy fognak a tömegek viselkedni. Ezzel megfogtuk a harmadfokú gondolkodás logikáját. De még ez sem a nóta vége. A negyedfokú gondolkodó azt próbálja kifundálni, hogy a harmadfokú gondolkodók hogy gondolkodnak. De lesznek ötöd-, hatodfokú gondolkodók is, és így tovább, ad infinitum. Keynes ezt a példát azért hozta fel, hogy a tőzsdei spekulánsok gondolkodását illusztrálja, akik pénzüket egy bizonyos számú részvénybe akarják befektetni. A „felületes” spekuláns természetesen azokat a részvényeket választja, amelyeket a legjobban menedzselt, pénzügyileg és gazdaságilag legjobban felvértezett vállalatok bocsátottak ki. A másodfokú spekuláns nem így gondolkodik. Ő arra fogad, amit az átlagos spekuláns gondol. De lesznek harmadfokú spekulánsok is, akik arra fogadnak, amit az átlagos másodfokú spekuláns gondol, stb. A nyertes spekuláns választása nagyon különböző lehet az úgynevezett felületes spekuláns szolid választásától. Nem a valóság a fontos, hanem a valóságról alkotott kép — még akkor is, ha az délibáb. A Keynes-féle szépségverseny bepillantást enged Keynes legbelsőbb pszichéjébe. Tudja, hogy az aranyvaluta olyan tükör, ami a valóságot a legkevésbé torzítja el. Következésképp az aranyvaluta birtokában az emberek véleménye a legkevésbé manipulálható. De azt is tudja, hogy ha az államhatalom elkobozza ezt a tükröt, illetve megtiltja annak használatát, akkor jobb híján az emberek görbe tükör használatára fognak kényszerülni, véleményük ennek megfelelően eltorzul és manipulátható lesz. Keynes ezzel kidolgozta a demagógia elméletét. A demagóg eleme az a környezet, amelyben az emberek véleménye maximálisan eltorzult és manipulálható. Ebben a környezetben megkeresi a vélemények legkisebb közös nevezőjét. Erre épít még akkor is, ha annak fonákságáról meg van győződve. Ez Keynes-Mefisztó világnézetének kis tükre.
Hivatkozások Unger László: A világméretű pénzügyi válság okai, következményei, felelősei és tanulságai, Havi Magyar Fórum, XVIII. évfolyam 2. szám; 2010. február. John Maynard Keynes, The General Theory of Employment, Interest and Money,1936, London: Palgrave Macmillan, see also: John Maynard Keynes, Tract on Monetary Reform, 1924, London: Macmillan Függelék Szemelvény Francisco D’Anconia védőbeszédéből arra a vádra, hogy „a pénz minden rossz gyökere”, Ayn Rand Atlas Shrugged c. regényéből, ami magyar fordításban 2009-ben jelent meg Veszett világ címmel. A védőbeszéd a 371-ik oldalon található. „Ha tudni akarod, hogy mikor kezd felbomlani a társadalom, figyeld a pénzt. A pénz a társadalom erényének barométere. Amikor pusztítók tűnnek fel az emberek között, azzal kezdik, hogy megrontják a pénzt, mert a pénz az emberek védelme, és a morális lét alapja. A pusztítók megragadják az aranyat, és tulajdonosának papírpénzzel szúrják ki a szemét. Ezzel lerombolják az objektív értékrendszert, és az embereket kiszolgáltatják egy önkényes értékmegállapító bitorló hatalmaskodásának. Az arany objektív érték volt, a megtermelt javak egyenértékű megfelelője. A papírpénz nemlétező vagyon jelzáloga, fedezete, a fegyver, amit azokra fordítanak, akiktől a vagyon megteremtését várják. A papírpénz a törvényesített fosztogatóknak olyan számlára kiállított csekkje, amely nem az övék, hanem áldozataik erényének a számlája. Lesd a napot, amikor a bank megtagadja a csekk kifizetését: ‘számlafedezet kimerítve’.” A szerző: Fekete Antal professzor neves matematikus és pénzügyi tudós. Budapestben született 1932-ben. Az ELTE matematika szakán 1955-ben graduált. Az 1956-os forradalom leverése után egy évvel Kanadába emigrál. A következő évtől kezdődően 35 éven át a Newfoundland-i egyetemen dolgozott. Számos egyetem vendégprofesszora volt (Columbia University, Trinity College, Acadia University, Princeton University). 2005 óta az IISAM professzora. Kapcsolódó anyagok: http://professorfekete.com/
