Keynes ma, egy változó világban*
MÁTYÁS ANTAL A tanulmány a keynesi forradalmat jelentő „Általános elmélet” tanításait kívánja a teljesség igénye nélkül mérlegre tenni. Több mint fél évszázad után mi az, ami maradandónak bizonyult a keynesi elméleti rendszerből és mi az, amit a közgazdaságtudomány azóta végbement fejlődése, vagy a gazdaságban végbement hatalmas változások elavulttá tettek, vagy nem igazoltak. Kora neoklasszikus elméleteitől eltérően a magánszektor a keynesi elméleti rendszerben instabil. Elsősorban a magánberuházási tevékenység ingadozásai teszik azzá. A beruházási függvényben a tőke határhatékonysága előre fel nem becsülhető, bizonytalan elem, s ellenőrizhetetlen volta folytán sűrűn változik. Ingadozásai a kamatláb megfelelő változtatásával nem ellensúlyozhatók, mivel ehhez egyrészt a kamatláb gyakorlatilag megvalósíthatatlan nagyságú változtatásaira lenne szükség, másrészt a kamatláb csak a likviditási csapdáig csökkenthető. A pénz mint vagyonmegőrző A Keynes által ábrázolt bizonytalan világban a pénz vagyonmegőrző szerepe nagy hangsúlyt kap. Ebben a minőségben termelési és helyettesítési rugalmassága nulla. Hiába csökken munkanélküliség esetén a pénzbér és az árszínvonal, a megnövekedett vásárlóerejű, fölös pénztartalékot nem kell szükségszerűen elkölteni áruk vásárlására. „...a vásárlóerő feneketlen hordozójaként viselkedik, hiszen nem nőhet akkorára az értéke, hogy az iránta mutatkozó kereslet áttolódjék egyéb javakra.” (1.) Egy ingatag magángazdaságban a kamatláb függvényeként ábrázolt, a vagyon megőrzését szolgáló spekulációs pénzkereslet függvénye is „gyakran átmenet nélkül megváltozik”. (221. oldal) A keynesi elméleti rendszerben a hangsúly inkább az összes keresletet meghatározó kiadási függvények szeszélyes eltolódásán, s nem e függvények mentén való mozgáson van. A beruházási kiadások ellenőrizhetetlen változása folytán Keynes az általa felismert vagyonhatásoknak is csak alárendelt jelentőséget tulajdonít az automatizmusok működésében. A gazdasági tevékenységet körülvevő bizonytalanság, a függvények ennek
*
Megjelent: Gazdaság, 1989/4. 126–133. o.
KEYNES – MA | 127
folytán végbemenő eltolódása, a pénz vagyonmegőrző szerepe folytán az automatizmusok még rugalmas árak és bérek esetén sem képesek megvalósítani a teljes foglalkoztatást. „...a teljes vagy akár megközelítően teljes foglalkoztatás ritka és rövid ideig tartó jelenség.” (2.) Ennek elméleti konzekvenciájaként Keynes megállapítja, hogy más összefüggések érvényesek egy teljes foglalkoztatás feltevésén felépülő elméleti modellben, egy euklidesi közgazdaságtanban és mások a nem euklidesi közgazdaságtanban, amelyik figyelembe veszi a kényszerű munkanélküliség létét is. Egy euklidesi gazdaságban a megtakarítás a beruházás reálfeltétele. A beruházási javak gyártását csak azáltal lehet fokozni, ha a megtakarítás termelési tényezőket szabadít fel a fogyasztási javak termeléséből a beruházási javak termelése számára. Ennek analógiájaként, a kormányzat is csak bevételeinek nagyságában költekezhet. Deficitfinanszírozás esetén a kormányzat a piaci mechanizmuson keresztül a növekvő árak és a kamatláb révén a magánszektortól von el erőforrásokat, zavarva annak tevékenységét. Keynes viszont arra mutat rá, hogy egy nem euklidesi gazdaságban a megtakarításnak nem kell erőforrásokat felszabadítania a beruházás számára. Azok eleve fel vannak szabadítva. A beruházás meghaladhatja a megtakarítást, nem bontakozik ki wickselli kumulatív folyamat. A beruházás maga teremti meg utólag, a multiplikátor hatáson át a vele azonos nagyságú szándékolt megtakarítást. A multiplikátor hatást a kormányzati kiadásokra alkalmazva, azok azáltal, hogy növelik az összes keresletet, a termelés bővítésére serkentenek. A növekvő nemzeti jövedelem, a vele együtt növekvő szándékolt megtakarítás megteremti a fedezetet a kormányzat bevételeit meghaladó kiadások számára. A kétféle közgazdaságtan közötti különbségtételből fakad a keynesi közgazdaságtan ama sajátossága, hogy az áruk piacán egyensúly lehet kényszerű munkanélküliség esetén is, azaz olyan körülmények között, amikor a munkapiacon nincs egyensúly. Következésképpen a keynesi keresletkorlátos modellben a társadalmi összes kereslet nagyságától függően a társadalom rendelkezésére álló erőforrások adott mennyisége, adott pénzmennyiség, a fogyasztók adott ízlése, a technikai ismeretek adott színvonala mellett is a reálnemzeti jövedelemnek és a foglalkoztatásnak különböző egyensúlyi szintjei lehetnek. A pénz vagyonmegőrző funkciója révén vezetve le a kamatláb nagyságát, Keynesnél hiányzik a neoklasszikus dichotómia, amely a gazdaság reálés monetáris szféráját elválasztja egymástól, hiányzik a nominális kamatláb neoklasszikus változatlanságának elve, a pénz semleges voltának hipotézise. A pénzmennyiség növekedése tartós hatást képes gyakorolni a nominális kamatlábra, s a kamatlábon át szerepe van a reálgazdasági folyamatok, a beruházás, a termelés és a foglalkoztatás meghatározásában. A neoklasszikus dichotómia helyét Keynesnél a mikro- és a makroökonómia szembeállítása foglalja el. Keynes rámutat arra, hogy a mikroökonómiában érvényes összefüggések az ellenkezőjükbe csapnak át makrosíkon. Ezzel kapcsolatban elég csak a híres megtakarítási paradoxonjára utalni. A neoklasszikus felfogást mármost azért is bírálja, mert az mikroökonómiai szinten érvényes mechanizmusokat terjeszt ki makroökonómiai síkra, így bizonyítja a teljes foglalkoztatás megvalósítását.
128 | GAZDASÁG
Támadások a keynesi gazdaságpolitika ellen Keynes tanításait, s a keynesi gazdaságpolitikát az elmúlt negyed évszázad alatt erősödő támadások érték. A második világháború után a fejlett tőkés gazdaságokban végbemenő hatalmas strukturális változások, az állami és a szolgáltatási szektor súlyának növekedése, továbbá a beépített stabilizátorok működése csökkentették a tőkés gazdaságok válságérzékenységét. Az összes kereslet, a foglalkoztatás majdnem 25 éven át tartó kedvező alakulása sokakban azt az illúziót keltette, hogy a tőkés gazdaságnak nincs szüksége stabilizációs politikára. Erősítette e hitet az is, hogy elhibázott gazdaságpolitikai intézkedések recessziót idéztek elő. A növekvő inflációért is sokan a keynesi gazdaságpolitikát tették felelőssé. A stagfláció jelensége is ellentmondott a keynesi tanoknak. Az árak nem a foglalkoztatás növekedése következtében nőttek, hanem éppen ellenkezőleg, növekvő munkanélküliség mellett. Az új problémák magyarázatára és orvoslására a keynesianizmus reakciójaként létrejött monetarizmus a magánszektor stabilitásának elvét állította ismét előtérbe. Az egyensúly felborulásának esetén a tőkés automatizmusok hamar helyreállítják a teljes foglalkoztatás melletti egyensúlyt. A tartós zavarok forrása a kormányzati beavatkozás, amely megakadályozza az automatizmusok működését. A fő veszély nem a munkanélküliség, hanem az infláció. A monetáris közgazdák szerint mind a költségvetési politika, mind a monetáris politika legfeljebb átmenetileg képes növelni az összes keresletet, s rajta keresztül befolyásolni a termelést, a foglalkoztatást. A költségvetési kiadások teljes nagyságukban magánkiadásokat szorítanak ki. E folyamat a kormányzati kiadások finanszírozásán át valósul meg. A kérdés vizsgálata így elvezet a kormányzati költségvetési kényszer, vagy költségvetési identitás vizsgálatához. Eszerint a kormányzatnak a kiadásait adóbevételből, hitelfelvétel révén vagy újonnan kibocsátott pénzből kell fedeznie. Mivel a monetáris közgazdák a kormányzati kiadások hatékonyságának a kérdését pénzkibocsátás révén történő finanszírozás esetén a monetáris politika szférájának területére utalják, adófinanszírozás esetén viszont a kiszorítás nyilvánvaló, a monetáris közgazdák és a stabilizációs politika hívei közötti vita középpontjába a kötvénykibocsátás révén történő finanszírozás került. A vita kezdetben akörül folyt, kamatrugalmas-e a pénzkereslet? Keynes követői szerint igen, mert a vagyontartók a kamatláb függvényében tétlen pénztartalékot tartanak. A modern bankrendszer szintjén ez azt jelenti, hogy a bankoknál a kamatláb nagyságától függően van kisebb, vagy nagyobb fölös tartalék. A kormányzati kiadások finanszírozását szolgáló növekvő kötvénykínálat a kamatláb emelkedése révén e tartalékokból szabadít fel pénzt a kormányzati költekezés számára. Nem csökken tehát a magánszektor rendelkezésére álló hitel nagysága. A növekvő kamatláb ugyan magánkiadásokat szorít ki, de e kiszorítás nem teljes. A monetaristák álláspontja viszont az volt, hogy a pénzkereslet nem kamatrugalmas. Senkinek nem áll érdekében, hogy pénzét felhasználatlanul hevertesse, miért tartanának a
KEYNES – MA | 129
bankok a kötelező tartalékon felül fölös pénztartalékot. Vagy ha létezne is ilyen, azt a folyamatos kormányzati kiadások előbb-utóbb felszívnák. Kormányzati adósságlevelek kibocsátása teljes egészében a magánszektor elől vonja el a hitelt. A vita az 1970-es évektől új fordulatot vett. A monetáris közgazdák szerint a kiszorítás kamatrugalmas pénzkereslet esetén is kimutatható. A hangsúlyt most már arra helyezik, hogy a kötvény vagyontárgy, a portfolió egyik eleme. Nőjön meg, hangzik az érvelés, a kormányzati kiadás egyszeri alkalommal, s utána maradjon a megemelt szinten. A kormányzati kiadások eme első hatása, a fiskális, vagy „flow” hatás következtében az összes kereslet egyszer megemelkedik, majd marad a magasabb szinten. A keynesi elemzés a monetárisok szerint itt véget is ér. A kormányzati kiadások távolabbi hatásait, az úgynevezett finanszírozási vagy stock hatásokat már nem veszi figyelembe, amik abból fakadnak, hogy a kötvényállomány, a kormányzati adósságállomány évről évre növekszik, nemcsak a megnövekedett kormányzati kiadások, hanem a növekvő kötvényállomány után fizetendő növekvő kamatteher finanszírozása miatt is. A növekvő kötvényállomány viszont különböző vagyonhatásokkal jár. Ezek szövevényéből az egyik közgazdász az egyik hatást, a másik a másik hatást ragadja ki, elhanyagolva a többit, hogy bizonyítsa a kiszorítást. Megtehetik, hiszen az egyes hatások relatív erősségét nem lehet felbecsülni, ennek következtében viszont a végeredmény is bizonytalan. A nagyobb vagyon növeli a fogyasztási keresletet, érvelnek egyesek, ezzel növeli az összes keresletet. Ugyanakkor a vagyontartók a nagyobb kötvényállományt portfoliójukban csak magasabb kamatláb mellett hajlandók tartani. E körülmény viszont elkedvetleníti a magánköltekezést, csökkenti az összes keresletet. A végső eredmény attól függ, melyik hatás az erősebb. S a nagyobb vagyon nemcsak a fogyasztási javak, hanem a pénz keresletét is növeli, ezért az nem csökken a kamatláb növekedése ellenére sem. A Hicks-i IS–LM görbék rendszerében ábrázolva ezt, a kormányzati kiadások és a fogyasztási kereslet növekedése a vagyonhatás folytán felfelé tolják el az IS görbét, a vagyonhatás folytán megnövekedett pénzkereslet viszont az LM görbét tolja el felfelé. S a monetáris közgazdák szerint az LM görbe legalább annyira tolódik el felfelé, mint az IS görbe, a kormányzati kiadások finanszírozási hatása ezzel visszafordítja az összes keresletnek a fiskális hatás folytán bekövetkezett növekedését. Az összes kereslet eredeti szintjére vagy az alá süllyed. A monetárisok és a keynesiánusok közötti egyik vitatott kérdés éppen a vagyonhatás körül forog. A deficitfinanszírozás másik módja, a kormányzati kiadások pénzkibocsátás révén történő finanszírozás esetén a nominális kereslet alakulásában ez a visszafordulás nem történik meg. Ez a gazdaságpolitikai aktivitás viszont már a monetáris politika területe. A növekvő pénzmennyiség azonban növeli az árszínvonalat. S a piaci szereplők az inflációs várakozások kialakulásával a kormányzati kiadások növekedése folytán emelkedő nominális keresletre eleve áremeléssel, s nem a termelés növelésével reagálnak. Erdős és Molnár is arról ír, hogy „alkalmazkodó monetáris politikával párosult expanzív költségvetési politika feltétlenül növeli a
130 | GAZDASÁG
névleges keresletet, s ezáltal közvetlenül növelöen hat az árakra, míg a termelésre csak bizonytalan, főleg közvetett ösztönzőként hat.” (3.) J. Stein a keynesi gazdaságpolitika csődjét látja ebben, amely gazdaságpolitika azon a feltevésen épül fel, hogy a nominálkereslet növekedése elsősorban a termelés és a foglalkoztatás emelkedésében tükröződik, s nem herdálódik el az árak, a pénzbérek emelkedésében. A monetaristák ábrázolásában azután a pénzmennyiség növekedése, mihelyt az inflációs várakozások kiigazodtak, csak a nominálnagyságokat érinti, de semleges a reálfolyamatok alakulását illetően. A monetáris közgazdák érveléseikkel arra tapintanak rá, hogy más összefüggések érvényesek egy inflációtól mentes gazdaságban és mások egy inflációs világban, s a gazdaság stabilitását szolgáló ama gazdaságpolitika, amely eredményes lehet egy inflációtól mentes gazdaságban, nem biztos, hogy hatásos infláció körülményei között. E disztinkcióval ki kell egészíteni a keynesi megkülönböztetést az euklidesi és a nem euklidesi gazdaság között. A monetaristáknak igazuk van abban is, hogy a kormányzati kiadások keresletnövelő hatása a finanszírozás módjától függ. Erre egyébként rövid utalást az „Általános elmélet”-ben is találunk. Helyesen mutatnak rá a monetaristák arra is, hogy a kormányzati kiadások közvetlenül keresletnövelő hatása mellett figyelembe kell venni a távolabbi hatásokat, az adósságállomány, a pénzállomány felhalmozódásának a hatásait is, bár Tobin szerint eme felismerés nem a monetaristák kizárólagos privilégiuma. Abban is igazat kell adnunk a monetáris közgazdáknak, hogy infláció körülményei között meggyengül a pénznek, mint a vagyonmegőrzés eszközének a funkciója, így a vagyontárgyak között a pénz nemcsak az államadóssági kötvénnyel áll helyettesítési viszonyban. A keynesi kamatelméletet ma joggal éri bírálat. Ami ma is érvényes a tőkés gazdaságra A keynesi elméleti rendszer alapvető sajátosságainak jelentős része azonban érvényes napjaink megváltozott tőkés gazdaságának körülményei között is. Érvényes ma is a magángazdaság ingatagságának keynesi propozíciója, még ha ez az ingatagság nem is olyan mérvű, mint 1936-ban volt, az „Általános elméletek” megjelenésének idején. A profítkilátások ma is bizonytalanok, előre fel nem becsülhetők. Csupán már ez a körülmény is ingataggá teszi a pénzkeresleti függvényt és a forgási sebesség alakulását, hiszen a friedmani pénzkereslet függvényében szerepelnek az alternatív vagyontárgyak hozadéki rátái, köztük a tőkéé is. Napjaink tőkés gazdaságában is fennáll a tartós munkanélküliség, az a körülmény, hogy a munkások egy része kínálja a munkáját a fennálló reálbér mellett, de nem jut számára munkahely. Így ma is érvényes az a keynesi megállapítás, hogy más összefüggések érvényesek teljes foglalkoztatás esetén és mások munkanélküliség fennállása mellett. A teljes kiszorítást a monetáris közgazdák olyan érvekkel bizonygatják, amelyek csak akkor lennének helytállóak, ha fennállna a teljes foglalkoztatás vagy az automatizmusok a gazdaságot gyorsan a teljes foglalkoztatás állapota felé terelnék. De a mechanizmusok – írja Tobin – ma is csak lassan működnek, így pusztító lenne arra várni, hogy a recesszió magától véget ér. (4.)
KEYNES – MA | 131
A kormányzati kiadások kötvénykibocsátás révén történő finanszírozása mellett valóban visszafordul a kezdetben növekvő összes kereslet? A gazdaság depressziós állapotában, amikor az újratermelés összehúzódása folytán nagy összegek szabadulnak fel a tranzakciós pénztartalékból, ezek rendelkezésre állnak hitelnyújtás céljára. A kormányzat ilyenkor a kamatláb jelentősebb emelése nélkül is hitelhez tud jutni. Vagy a portfolióelemzés logikája szerint depresszióban, amikor kedvezőtlenek a profitkilátások, s alacsony a részvények után az osztalék rátája, a vagyontartók az államadóssági kötvényeket hajlandók nagyobb mennyiségben alacsonyabb kamatláb mellett is tartani. S súlyos recesszióban, rossz konjunktúra körülményei között a kormányzati kiadások által megnövelt kereslet a vállalatokat a fölös kapacitásuk, s a fölös munkaerő kihasználására ösztönzi. Nagyobb kibocsátás mellett az adott tőke egy egységére nagyobb profittömeg jut. A kormányzati kiadások egyébként eleve javítják a profitkilátásokat. A javuló profitviszonyok még növekvő kamatláb mellett is serkenthetik a beruházásokat. Ekkor egyidejűleg nőhet mind a kormányzati kiadás, mind a magánfogyasztás, magánberuházás. Kiszorítás helyett „beszorítás” következhet be. A monetáris közgazdák azonban a kiadások helyett MV-ként határozva meg az összes keresletet, elhanyagolják azoknak az ösztönzőknek a vizsgálatát, amelyek az embereket kiadásokra serkentik. Thomas Mayer írja: „Ezért hagyható makroökonómiájukban a beruházás határhatékonyságának legtöbb meghatározója figyelmen kívül.” Amennyiben munkanélküliség esetén a kormányzati kiadások keresetnövelő hatására nő a termelés, a nemzeti jövedelem nagysága, s vele együtt a megtakarítás, a nagyobb nemzeti jövedelemből nagyobb az adóbevétel, a nagyobb megtakarításból meg lehet venni az államadóssági kötvényeket, így ma is érvényes ama keynesi gondolat, hogy a kormányzati kiadás megteremtheti saját fedezeti forrását. S a többféle egyensúly keynesi sajátossága is megtalálható egyes neokeynesizmus modellekben. Megalkotóik arra hivatkoznak, hogy az áruk piacán az egyensúly csak akkor alakulhat ki, ha a költségvetés is egyen súlyba került. Ehhez adott adókulcs mellett az állami deficittől függően a nemzeti jövedelem olyan nagyságára van szükség, amely mellett az adóbevétel éppen fedezi a kormányzati kiadásokat. így a kormányzati magatartásoktól függően a nemzeti jövedelemnek különböző egyensúlyi szintjei alakulhatnak ki. A monetáris közgazdáknál a teljes kiszorítás folytán a reál-nemzeti jövedelemnek egyetlen egyensúlyi szintje állhat csak fenn. És a kormányzati kiadások által megnövelt nominális kereslet hatását valóban teljesen az árak, a pénzbérek emelkedése szívja fel? Ha tartós és jelentős kényszerű munkanélküliség van, ami az inflációs várakozásokat már letörte, és megnő a nominális összes kereslet, a foglalkoztatás fog nőni, anélkül, hogy felgyorsulna az árak és a pénzbérek emelkedése. Tobin, Modigliani szerint az infláció üteme a nominál kereslet nyomásától függ az erőforrásokra. A gazdaságpolitika csak annyiban befolyásolja az infláció ütemét, amennyiben növeli ezt a nyomást.
132 | GAZDASÁG
Az infláció szerepe és hatása De még ha a nominális keresletnek a pénzkibocsátás révén finanszírozott kormányzati kiadások által előidézett növekedését az erőforrások jelentős kihasználtsága folytán teljesen az árszínvonal emelkedése is szívná fel, az inflációnak ilyenkor sem kell semlegesnek lennie. Az a keynesi propozíció, miszerint a monetáris szféra képes tartósan hatni a reálszféra, ilyen körülmények között is érvényes. Az infláció megváltoztatja a vagyon összetételét, a vagyontartókat arra ösztönzi, hogy a pénztől, az adósságlevelektől a reálvagyontárgyak tartása felé forduljanak. Utóbbiak kereslete megnő, termelésüket növelik, feltéve, hogy az infláció üteme nem olyan nagy, hogy lehetetlenné tenne minden gazdasági kalkulációt, vagy hogy a beruházók nem számítanak a kormányzat infláció elleni harcára, a restriktív gazdaságpolitikára. Nem semleges az infláció abban az esetben sem, ha a közönségnél van magán-, vagy kormányzati adósságlevél. Az árszínvonal emelkedése az első esetben újraelosztja a vagyont az adós és a hitelező között, s amennyiben ízlésük eltérő, megváltoztatja a kereslet szerkezetét, a második esetben csökkentve a kormányzati kötvények reálértékét, csökkenti a reálvagyon nagyságát, különböző kedvezőtlen vagyonhatásokat bontakoztatva ezáltal ki. S nem semleges az infláció annak következtében sem, hogy a növekvő árszínvonal miatt növekvő nomináljövedelemre progresszív adókulcs mellett vetik ki az adót, így a kormányzat egyre nagyobb reáljövedelemrészt von el a maga számára, vagy, hogy bizonyos nominálkamatlábak a monetáris hatóságok által rögzítettek, s csak késve igazítják őket az infláció üteméhez, addig a reálkamatláb csökken. A makró- és a mikroökonómia közötti keynesi különbségtétel is megtalálható napjaink közgazdasági irodalmában. A neokeynesiánus közgazdák ugyan rámutatnak arra, hogy a makroszinten megrekedő vizsgálat félrevezető eredményt nyújthat. Makrosíkon például teljes foglalkoztatás állhat fenn akkor, ha az új munkahelyek és az elbocsátott munkások száma megegyezik. Mikroszinten viszont a munkapiac globális egyensúlya ellenére egyes munkapiacokon túlkereslet, más munkapiacokon túlkínálat mutatkozhat. A makroökonómiai folyamatokat fel kell bontani részeire. Nem tagadják azonban, hogy mikro- és makrofolyamatok között ellentmondás állhat fenn. „…a közgazdaságtanban – írja Samuelson és Nordhaus – ... mindig óvakodnunk kell az összetétel logikai hamisságától. Azaz, ami jó az egyes embereknek, az nem mindig feltétlenül jó az összes embernek is. Bizonyos körülmények között az egyéni okosság társadalmi dőreség lehet.” (6.) És hivatkoznak a keynesi megtakarítás paradoxonra: ha nő a megtakarítás és nincs megfelelő beruházási lehetőség, csökken az összes kereslet, a társadalom elszegényedik, következésképpen a nagy megtakarítási szándék társadalmi szinten nem tud megvalósulni. Nem jártak sikerrel azok a törekvések, amelyek Keynes által makrosíkon felállított összefüggéseket árelméletileg igyekeztek megalapozni, azaz helyzetük optimálására törekvő gazdálkodó alanyok döntéseire visszavezetni. Az ilyen típusú modellek a piac meg nem tisztulásának paradigmája alapján állnak, amely szerint az árak a kereslet változására csak „reny-
KEYNES – MA | 133
hén”, „ragadósan” reagálnak. Leijonhufvudnál például ha a vállalkozók várakozásaik kedvezőtlenebbé válása következtében csökkentik beruházásaikat, s ezáltal csökken az összes kereslet, ahhoz az árak nem tudnak azonnal alkalmazkodni. A vállalkozók ezért az egyensúlyinál magasabb ár mellett kínálják áruikat, így az egyensúlyinál kisebb mennyiséget tudnak csak eladni. Az áruk túlkínálatát nem az árszint, hanem a termelés csökkenése tünteti el. Ennek következtében kisebb lesz a munkaerő kereslete, nő a munkanélküliség, a munkások az alacsonyabb jövedelemből kevesebb fogyasztási jószágot vásárolnak, ami kedvezőtlenül hat vissza a munkaerő keresletére, s az elmélet képviselője szerint egy, a keynesihez hasonló multiplikátor folyamat bontakozik ki. A beruházások csökkenése azonban makroszinten azt jelenti, hogy megváltozott a társadalmi termelés szerkezete, csökkent a beruházási javak termelése a fogyasztási javak termeléséhez képest, s hogy csökkent a Robinson, Kalecki által makroszinten értelmezett profit egyik fontos komponense. Az árszínvonal gyors, általános esése a beruházási javak és a fogyasztási cikkek termelése közötti aránytalanságot nem szünteti meg, a makroprofit reálnagysága is marad az alacsonyabb szinten, az egyensúly nem áll helyre. Az árak lassú alkalmazkodása nem lehet a felvázolt bajok forrása, hiszen azok flexibilis árak mellett sem tűnnek el. Ahogyan Tobin hangoztatja: „Még ha a pénzbérek és az árak megfelelően reagálnak is a túlkeresletre, túlkínálatra, flexibilitásuk nem stabilizálja szükségszerűen a keresleti, kínálati sokkoknak kitett monetáris gazdaságokat”. (7.) És Hahn professzor a disequilibrium modellekkel kapcsolatban megjegyzi: „...valami ismeretlen okból a rövid oldal adagolásának sémáját keynesinek keresztelték el”. (8.) Ma is érvényes az a keynesi propozíció, hogy a tőkés gazdaságnak szüksége van stabilizációs politikára. Mivel azonban napjainkban egyszerre kell harcolni a munkanélküliség és az infláció ellen, e politika más típusú kell hogy legyen, mint amit Keynes ajánlott. Míg a munkanélküliség elleni harc inflációs tendenciákat válthat ki, az infláció elleni küzdelem munkanélküliséget okozhat. Nem alakult ki még egyetértés abban, milyen eszközökkel lehet biztosítani a foglalkoztatás magas szintjét stabil árak mellett. JEGYZETEK 1. Keynes, J. M.: A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1965. 225. oldal. 2. Idézett mű, 213. oldal. 3. Erdős P. – Molnár F.: Infláció és válságok a hetvenes évek amerikai gazdaságában. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1982. 53. oldal. 4. Tobín, J.: Keynesian models of recession and depression, American Economic Review, Papers and proceedings. May 1985. 196. oldal. 5. Mayer, T.: Comments on Brunner and Meltzer, monetarism. Amsterdam, 1976. North Holland Publ. Co. 144. oldal. 6. Samuelson, P. A. – Nordhaus, W. D.: Közgazdaságtan. Budapest, 1987. 258. oldal. 7. Tobin, J.: How dead is Keynes. Economic Inquiry. Oct. 1977. 460. oldal. 8. Hahn, F.: Equilibrium and macroeconomics. Cambridge, Mass. 1984. MIT Press. 189. oldal.
