ANDOR LÁSZLÓ
Keynes ellenzékben „Ahhoz hogy megértsük a közgazdaságtant, meg kell értenünk a közgazdászt.” Anthony Thirlwall
Köztudott, hogy az ötven évvel ezelőtt elhunyt John Maynard Keynes (1883-1946) a XX. század legnagyobb hatású közgazdásza volt.* A közkeletű vélekedések szerint az 1929-33-as világgazdasági válság hatására dolgozta ki az állami beavatkozásról szóló tanait, amelyekkel forradalmasította a közgazdasági elméletet és a gazdaságpolitikai gyakorlatot. A forradalmasítás ténye kétségtelenül fennállt, kevesen tudják azonban, hogy a gazdaságpolitika terén Keynes már a húszas években azt képviselte, amiért a világ később megkülönböztetett figyelemmel követte munkásságát. Anglián kívül kevesen fordítanak figyelmet arra is, hogy Keynes nem egyszerűen kiváló ökonómus volt, hanem a brit szellemi és társadalmi élet egyik legismertebb és lejbefolyásosabb alakja. Tudományos teljesítménye, műveinek megírása mindig is szoros összefüggésben alakult a brit történelem menetével, és gyakori politikai szerepléssel is párosult. Emiatt – hogy ki tudjuk mutatni az elmélet eredetét és társadalmi-politikai gyökereit – e tanulmányban Keynes munkásságát a húszas évek Angliájának fejleményeivel párhuzamban elemezzük. Látni fogjuk: Keynes elmélete a legkevésbé sem tekinthető úgy, mint az elmélet önfejlődésének produktuma.
Cambridge és London Keynes azután vált ismert közgazdásszá, hogy 1919-ben megjelent A békeszerződés gazdasági következményei (The Economic Consequences of the Peace) című könyve. E szenvedélyes vitairatban részletekbe menő számítások alapján mutatta ki, hogy a Versailles-bar kialakított békefeltételek nem tartós békét és prosperitást hoznak Európa népeinek, hanem éppen hogy gazdasági válságokat, instabilitást, és valószínűleg forradalmakat vagy háborúkat. A politikusok nem tudtak ellenállni a kísértésnek, hogy Németországból annyi jóvátételt próbáljanak kisajtolni, amennyit csak lehet; Keynes viszont látta, hogy ez a mohóság leginkább az európai kereskedelem megbénítására lesz jó. A könyv megjelenése előtt lemondott minisztériumi állásáról, de egyszerre a brit közélet mindenki által ismert résztvevőjévé vált. Keynes nemcsak minisztériumi hivataláról, de Cambridge-i állásáról1 is lemondott a „Bé-
*
Ez az írás nagymértékben támaszkodik a szerzőnek a Politikatörténeti Intézetben az „Akik nyomot hagytak a XX. századon” című sorozat keretében 1996. január 25-én megtartott előadására. 1 Amiről lemondott, az a „lecturership” volt, de továbbra is maradt „Fellow of King’s College”, illetve a kollégium gazdasági igazgatói feladatkörével is megbízták. Ez utóbbi minőségében is kamatoztatta tőzsdei ismereteit, és egy 30 ezer fontos tartalékalapot 380 ezer fontra növelt meg. (Ezen túl egy befektetési alapot és egy életbiztosító társaságot is igazgatott, de – ifjúkori vágyaival szemben – sohasem állhatott vasúttársaság élén.)
keszerződés” megjelenése után. Ez nem jelentette, hogy megszakadtak volna kapcsolatai az egyetemmel, de nem az oktató-kutató munka töltötte ki ideje legnagyobb részét egy bő évtizeden át. Jövedelme legnagyobb részét publicisztikából és tőzsdei spekulációból szerezte ekkoriban. Hétköznapjait rendszerint Londonban töltötte, ahol szenvedélyesen politizált, pénteken pedig elvonult Cambridge-be, ahol az egyetem tudományos és gazdasági ügyeivel foglalkozott. Hétfőn reggel tartott órát, este pedig a Politikai Gazdaságtan Klub keretében a legtehetségesebb diákokkal találkozott és vitatkozott. Kedden visszatért Londonba. Eleinte a liberális Manchester Guardian és annak üzleti melléklete volt Keynes fő publicisztikai fóruma. 1923-ban azonban változott a helyzet: leginkább a Nation című liberális hetilapban tette közzé közérdekű eszmefuttatásait. 1921 szeptemberében egyszerre kérte őt fel három újság (Manchester Guardian, New York World, Baltimore Sun), hogy tudósítson nekik a washingtoni leszerelési konferenciáról. Bár szerette volna viszontlátni az Egyesült Államokat, mivel nem érezte magát a téma szakértőjének, visszautasította az ajánlatokat. Elutazott viszont 1922 áprilisában a genovai világgazdasági konferenciára, amelyről három hét alatt tizenegy tudósítást írt2. Kedvenc liberális lapjai mellett sok cikke jelent meg a konzervatívok lapjának számító londoni Times-ban is. Írásaiban az aktuális gazdasági kérdésekkel összefüggésben sokat foglalkozott pártjával, a Liberális Párttal, amelynek diákéveitől fogva aktív tagja volt, és amely a 20-as években történelmi változáson ment keresztül.
A Liberális Párt útkeresése 1905 és 1915 között még a Liberális Párt volt kormányon, a háború alatt pedig liberális politikusok: Herbert Asquith3 és David Lloyd George4 vezették a koalíciós kormányokat. 1918-ban a párt a háború lezárása körüli viták miatt kettészakadt, és a választásokon elvesztette mandátumainak felét. Az ír kérdés5, illetve általában a birodalom fenntartásának problémája, amely évtizedek óta a párt Achilles-sarka volt, a 20-as években még mélyebb válságot okozott, ami 1932-ben – az Anglia és a domíniumok közötti kereskedelmi egyezmény (1932) miatt – újabb szakadáshoz vezetett. Mindez nem átmeneti válság volt, hanem egy történelmi korszakváltás, amelynek során a brit kétpártrendszer baloldalán a Liberális Párt helyét a Munkáspárt vette át. A párt elhalása döntően a birodalom hanyatlására és a laissez-faire-rendszer nemzetközi felmorzsolódására volt visszavezethető. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy – mint mindenütt a világon az évszázad középső harmadában – kérdésessé vált a liberális politikai tradíció folytatása. A liberális politikai és értelmiségi elit komoly dilemma előtt állt. A brit liberálisok közül sokan vélték úgy, hogy újra kell gondolni a liberalizmus mibenlé2
A tudósításokért 300 fontot fizetett neki a Manchester Guardian, 350 fontot a New York World, más (francia, olasz, spanyol, német, osztrák, csehszlovák, holland és svéd) lapok pedig 25 és 100 font közötti összegeket. 3 Herbert Henry Asquith (1852-1928) brit liberális politikus. 1886-tól parlamenti képviselő, 1892-1895 között belügyminiszter, 1905-1908 között pénzügyminiszter, 1908-1916 között miniszterelnök. Bukását a háború idején tanúsított várakozó magatartása okozta. 4 David Lloyd George (1863-1945) walesi származású liberális politikus, 1890-től parlamenti képviselő. Pénzügyminiszterként (1908-1915) a szociális reformok úttörője, ő vezette be az öregségi nyugdíjat, valamint a beteg- és a munkanélküli-biztosítást. 1916 és 1922 között miniszterelnök. 5 Az ír önkormányzat (Home Rule) kérdése Gladstone miniszterelnöknek is mindvégig sok fejfájást okozott a XIX. század harmadik harmadában. Többévi háborúskodás után végül is 1921 decemberében került sor az angol-ír szerződés aláírására. Ennek keretében Lloyd George és a Sinn Fein vezetői megállapodtak, hogy hat megye (a későbbi Észak-Írország) visszatartása mellett létrehozzál: az Ír Szabad Államot. Lloyd George-nak így sikerült az ír kérdés politikai rendezése, de csak egy újabb polgárháborús periódus, illetve egy mindmáig tartó feszült viszony fennmaradása árán.
Parlamenti választási eredmények (mandátumok száma 1918-1929) Párt Konzervatív Párt Liberális Párt liberális (Lloyd George) liberális (Asquith) munkáspárti (,,koalíciós” labouristák) Munkáspárt ír Sinn Fein mások
1918 383 133 28 10 63 7 73 10
1922 345
1923 258 159
1924 419 40
1929 260 59
142
191
151
288
12
7
5
8
62 54
tét, programját. E célból találkoztak a párt vezető ideológusai és aktivistái 1921-ben Grasmere-ben. A tanácskozás fő szervezője a két világháború közötti időszak vezető liberális teoretikusa, Ramsay Muir volt. A résztvevők nem mindenben úgy közelítették meg a gazdasági problémákat, mint Keynes, de érdekelte őket az ipari rekonstrukciót célzó aktív kormánypolitika csakúgy, mint a kétkezi munkások helyzetének méltányos rendezése. A grasmere-i találkozó kézzelfogható eredménye az évente megrendezett Liberális Nyári Iskola életre hívása volt. Ennek feladata lett, hogy életben tartsa a liberális gondolkodást és lelkesedést, és vitafórumot biztosítson a pártnak. Az egyhetes iskola, amely a következő évtől minden augusztusban felváltva Oxfordban és Cambridge-ben került megrendezésre, egyértelműen sikeres volt. Az első világháború után sokan hagyták el a Liberális Pártot, nem kevesen közülük csatlakoztak a Konzervatív Párthoz. A pártban megmaradók nagy része a két rivális közül inkább a Munkáspárttal szimpatizált; 1924-ben az ő kisebbségi kormányukat támogatták a parlamentben. Ramsay MacDonaldot6, a Munkáspárt vezetőjét tulajdonképpen váratlanul is érte a miniszterelnöki posztra való felkérés, hiszen az 1923. decemberi választások után mandátumaik száma alig haladta meg a harmadik helyezett liberálisokét. MacDonald kormánya szinte semmi érdemlegeset nem is vihetett véghez, ugyanis az év végén a liberálisok megvonták tőle támogatásukat, elősegítve ezáltal az új választások kiírását. A politikai szétzilálódást a liberális irányzaton belüli személyi konfliktusok is súlyosbították. Keynesnek is megvolt minden oka arra, hogy az első világháború után rossz szemmel nézzen a nyugat-európai liberális politikusokra, akiknek döntő szerepük volt a háború utáni rendezés kisiklatásában. Erről árulkodnak például a „Békeszerződés” III. fejezetében olvasható politikusportrék, és legfőképpen az, hogy a kötet első megjelenésekor a kiadó a Lloyd George-ról szóló részek megjelentetését nem is vállalta teljes egészében. A Liberális Párt hanyatlása ellenére Keynes elvetette, hogy a két másik lehetséges párthoz csatlakozzon. Egy 1925-ben írott cikkében úgy fogalmazott, hogy a konzervativizmus „sehová sem vezet, semmilyen ideált nem elégít ki, semmilyen intellektuális normának nem felel meg, még csak nem is biztonságos a tekintetben, hogy megvédene bennünket azoktól, akik a civilizáció már elért fokát képesek lennének lerombolni”. (Idézi: Skidelsky, 1993. 17.) Keynes korában a liberálisok számára a Konzervatív Párt a történelmi ellenfelet jelentette.
6
Ramsay MacDonald (1866-1937) skót származású munkáspárti politikus. 1906-tól parlamenti képviselő, 1906-1914 és 1922-1931 között a parlamenti párt vezetője. Az első két munkáspárti kormány vezetője (1924. január-október, 1929-1931), majd koalíciós miniszterelnök a liberálisok és konzervatívok által is támogatott nemzeti kormány élén (1931-1935). A koalíció kedvéért elhagyta a Munkáspártot.
A butaság, a babona és az előítélet pártja volt, valamint a protekcionizmusé és a sovinizmusé. A konzervatívok voltak a hordozói annak a reakciós erkölcsi mércének is, amelytől Keynes és nemzedéke eleve idegenkedett. Keynes nem kevés javaslatot tett a párt jellegének, működésének, arculatának megújítására. Már 192-ben felvetette például, hogy a Liberális Párt napirendjén szereplő legfontosabb öt kérdés között helyet kell. hogy kapjon a nemek társadalmi szerepe. A prűd – vagy inkább álszent – angol társadalomban egységes kérdéskörként nem foglalkoztak olyan ügyekkel, mint a születésszabályozás, a fogamzásgátlás, a házassági törvények, a szexuális zaklatás és a család gazdasági szerepe. Keynes meg volt győződve arról, hogy e nyilvánosan alig tárgyalt kérdések a társadalom legfontosabb ügyei közé tartoznak, és a masszív nézetkülönbségeknek előbb-utóbb a felszínen is meg kell jelenniük7. Úgy tűnik, Keynes politikai programja e téren is megelőzte korát néhány évtizeddel.
Értekezés a pénzreformról Az évszázad harmadik évtizedében nem egy közgazdasági, hanem egy matematikai témájú könyvet adott ki először. Ennek címe Értekezés a valószínűség-számításról (Treatise on Probability, 1921) volt, és igazából már 1914-re elkészült. Keynes ugyanis nem közgazdasági, hanem matematika szakon kezdte annak idején az egyetemet. A közgazdaságtannal viszonylag későn kezdett foglalkozni. Végül is a háború alatti pénzügyi szervező munka során gondolkodott el a gazdasági folyamatok és a társadalmi együttélés összefüggésein. Attól kezdve gazdasági témájú írásaiban egyre csökkint a matematikai módszertan szerepe, és egyre nagyobb teret kapott a politikai vonatkozások nyílt elemzése. Több hullámban (1919, 1925, 1930) erősödött föl közéleti szerepvállalása, míg végül – a második világháború alatt – lényesében politikus lett: Nagy-Britannia első számú gazdasási diplomatája. Az 1944-ben kicsúcsosodó diplomáciai tevékenyséfihez vezető út első elméleti mérföldköve egy 1923-ban kiadott kötet volt Értekezés a pénzreformról (Tract on Monetary Reform) címmel. Ez volt az első olyan közgazdaság-tudományi mű, amely higgadtan és részletesen magyarázta el, miért nem felel meg a huszadik század követelményeinek az aranystandard, és miért kelt más megoldást találni az árstabilitás biztosítására. Keynes az aranystandardot eleve elveszettnek látta, és tisztában volt azzal is, hogy az Egyesült Államok egyre jelentősebb mértékben részesedik a világ aranykészleteiből és ipari termeléséből, ami egyúttal az USA nemzetközi pozíciójának felértékelődésével is járt. Ezért Keynes számára az igazi kérdés az volt, hogy a rögzített dollárparitást (és ezen keresztül az aranyparitást), vagy pedig a belső árstabilitást válasszák-e. Mindenképpen az utóbbit részesítette előnyben, és ezért azt a megoldást javasolta, hogy a központi bank heti rendszerességgel határozza meg a font árfolyamát. Ez kibővítette volna a Bank monetáris eszköztárát, és egy valóban nagy hatalmú irányító központtá fejleszthette volna az intézményt. A konzervatívok természetesen felháborodtak, és a legtöbb liberális is szentségtörésnek vélte Keynes javaslatát. Már akkor előkerült az a vád, amellyel később a keynesiánusokat leggyakrabban támadni szokták, miszerint megoldásaik elszabadítanák az inflációt. A keynesiánusok azok, akik számára a növekedés sokkal fontosabb, mint az árstabilitás, és az előbbi „hajszolása” során hajlandók könnyelműen feláldozni az utóbbit – mondják ki róluk a gyakori ítéletet.
7 Semmi kétségem afelől, hogy a nemek kérdése nemsokára a politikai küzdőtérre kerül. A szüfrazsettmozgalom által képviselt nyers kezdetek csak tünetei a mélyebb és sokkal fontosabb, felszín alatti ügyeknek.” (Idézi Harrod, 1972: 427.)
Tény, hogy a húszas évek fő problémája a munkanélküliség volt, amely a háború előttihez képest igen magas szinten állandósult: a húszas években mindvégig egy és másfél millió fő között mozgott Angliában. Ez azért is súlyos rendellenességnek tűnt, mert időközben például az Egyesült Államok gazdasága folyamatos prosperitást mutatott. A munkanélküliséget (és nem a növekedést, amely akkor még nem volt önálló közgazdasági probléma) Keynes valóban súlyosabb problémának tartotta, mint az inflációt, ez azonban nem jelentette azt, hogy lemondott volna az árstabilitásról, amelyben a társadalmi rend stabilitásának garanciáját is látta.
Házasság és barátságok Keynes 1925-ben feleségül vette Lydia Lopokovát8, aki tagja volt a világ vezető baletttársulatának, a Gyagilev-balettnek. Nem sokkal a házasságkötés után együtt meglátogatták a híres balerina oroszországi rokonságát. Az utazás közérdekű tapasztalatairól Keynes három cikket írt a Nationnek, ami később könyv formájában is megjelent Pillantás Oroszországra (A Short View of Russia) címmel. Keynest lenyűgözte a szovjet kommunizmus vallásos lendülete, közgazdász szemmel azonban nem sok érdekeset talált. Idegennek érezte mind a cári, mind a szovjet rendszert, azzal a különbséggel, hogy míg ,,a régi Oroszország durvaságából és butaságából semmi sem születhetett, az új Oroszország durvasága és butasága mögött megbújhat az eszmények magva” (idézi Harrod, 1972: 430.). Míg tehát a reformista9 vonulatokkal együttműködést keresett és talált, Keynes határozottan szembenállt a szocializmus forradalmi vonulatával. Már a „Békeszerződés”-ben is mint a nyugati civilizációt fenyegető jelenségről írt Lenin10 mozgalmáról, amely tudatosan törekedett a pénz, és rajta keresztül a kapitalizmus lerombolására. Később, 1926-ban recenziót írt a Nation számára Trockij11 egy könyvéről. Tanulságként azt fogalmazta meg: Trockij könyve alapján bárki meggyőződhet az erőszak értelmetlenségéről; az embereknek a fejüket kellene használniuk, és nem az öklüket (Nation, 1926. március 27., idézi Harrod 1972: 439.). Keynes kritikai szemléletének tehát még a radikálisabb időszakokban sem lehetett ihletője a marxizmus vagy bármely más forradalmi irányzat. Sokkal inkább a híres Bloomsbury-csoport volt az a szellemi és baráti közösség, amelynek tagjai a volt Cambridge-i társak közül kerültek ki, és amelyben Keynes hosszú időn át menedéket talált a fárasztó közszereplések után. A csoport tagjai (Lytton Strachey, Duncan Grant, Virginia Woolf, Vanessa Bell és mások), többnyire írók és más művészek jelentették Keynes legszűkebb baráti körét. Már csak emiatt sem volt lehetséges, hogy Keynes közgazdaságtana a hús-vér valóságtól elszakított, absztrakt modellek közé zárkózhasson. 8
Keynes házasságát így kommentálta Alfred Marshall özvegye: „Ez a legjobb dolog, amit Maynard valaha is tett.” (Lásd Harrod, 1972: 430.) Született egy vers is, amely angolul így hangzik: „Was there ever such a union of beauty and brains As when the lovely Lopokova married John Maynard Keynes?” (Lásd Galbraith, 1977: 203.) 9 A kontinens szociáldemokrata pártjaitól eltérően a brit Munkáspártban soha nem volt komoly befolyása a marxizmusnak; mindig is a brit munkásmozgalom sajátos hagyományai: a chartizmus, a trade unionizmus, a fábiánus szocializmus voltak a tő eszmei iránymutatói. Érdekes módon azonban a brit munkáspártiak nem szociáldemokratának. hanem szocialistának nevezték magukat. 10 Vlagyimir Iljics Lenin (1870-1924) eredeti neve: Uljanov; orosz forradalmár, az Oroszországi Szociáldemokrata Párt megalapítója, 1903-tól a bolsevik frakció vezetője. 1917-ben a forradalmi szovjet kormány vezetője, nevéhez tűződik a III. (Kommunista) Internacionálé (1919) és a Szovjetunió (1922) megalapítása. 11 Lev Davidovics Trockij (1879-1940) eredeti neve Bronstein, orosz forradalmár. A polgárháború (19181920) alatt a Vörös Hadsereg parancsnoka. 1929-ben emigrálni kényszerül. Könnyeket ír, és a Sztálinnal szembenálló kommunistákból megszervezi a IV Internacionálét. Sztálin utasítására meggyilkolták.
Az aranystandard és az általános sztrájk 1924 végétől egészen 1929-ig a konzervatív párt kormányozta Angliát. Jelentős parlamenti fölényük volt, miniszterelnökként pedig az a Stanley Baldwin12 vezette őket, aki saját vállalkozásai alapján jól kellett, hogy ismerje a gazdasági folyamatokat. Baldwin úgy gondolta, hogy különösebb problémák nélkül helyre lehet állítani a viktoriánus aranykor gazdasági megoldásait. A védővámok gondolatát elvetette, a további szociális reformokról pedig az adófizetők pénzének megtakarítására hivatkozva mondott le. A konzervatívok el voltak szánva arra, hogy helyreállítsák Nagy-Britannia háború előtti világpolitikai szerepét, amihez vissza kellett térni a korábbi pénzrendszerhez, az aranystandardhoz. Még a munkáspárti kormány létrehozott egy neves közgazdászokból álló bizottságot (Lord Bradbury, Gaspard Farrer, Sir Otto Niemeyer és Arthur Pigou részvételével) a probléma elemzésére, s a bizottság arra a következtetésre jutott, hogy a visszatérés veszélyekkel nem, viszont annál több előnnyel jár. A konzervatívok 1925-ben úgy látták, hogy erre megérett a helyzet, és Winston Churchill13 pénzügyminiszter vezetésével el is indították a kényes műveletet. Churchill 1925 márciusában vacsorára hívta a visszatérést pártoló és ellenző oldalak kétkét képviselőjét. A támogatókat Bradbury és Niemeyer, az ellenzőket Keynes és Reginaid McKenna volt pénzügyminiszter képviselték. Keynes és McKenna elsősorban azt hangsúlyozták, hogy a háború után a brit árak nem estek eléggé ahhoz, hogy a font sterling korábbi árfolyamához való visszatérést lehetővé tevék. Az arany árának 4,86 dolláros árfolyamon való helyreállítása tíz százalékkal túlértékelné a fontot, ami a nominális bérek tízszázalékos csökkentését követelné meg. Bradbury és Niemeyer azzal válaszoltak, hogy csakis a régi árfolyam vetne véget a fennálló állapotoknak, amit szerintük a mesterségesen és indokolatlanul magasan tartott reálbérek jellemeztek. A beszélgetés végén McKenna beadta a derekát, de megjegyezte: ,,Nincs menekvés, vissza kell térniük, de az út a pokolba vezet.” (Lásd Skidelsky, 1992.) Keynes kitartott álláspontja mellett. Olyannyira, hogy rövidesen közreadott három tanulmányt a kormány valutapolitikája ellen. Az elemzéshez végső soron a „Békeszerződés”-ben kidolgozott elméleti nóvumok szolgáltatták az alapot. A három tanulmányból14 állt össze aztán a „Békeszerződés”-re rímelő, rövidebb kötet Churchill úr gazdasági következményei (The Economic Consequences of Mr. Churchill, 1925) címmel. Ebben Keynes kifejtette érveit az aranystandardhoz való visszatérés ellen. Világosan elmagyarázta, hogy a font sterling korábbi aranyparitásának helyreállítása – az ipar versenyképességének megóvása érdekében – maga után vonná a brit dolgozók nominális bérének csökkenését, ami beláthatatlan társadalmi konfliktusokhoz vezetne. Egy kicsivel alacsonyabb árfolyam (4,40 dollár) már nem járt volna ilyen súlyos következményekkel a brit textiliparra, hajógyártásra, és legfőképpen a bányászatra nézve. A szénbányászat helyzete nemcsak belső okok miatt mutatkozott súlyosnak. Miután ugyanis a német Ruhr-vidék bányái 1924-től ismét termelni kezdtek, a szén világpiaci ára jelentősen csökkent. Hogy ezt a kiéleződő versenyt állni tudják, a brit széntermelő vállalatok tulajdonosai egy hárompontos programot hirdettek meg. Hosszabb munkaidőt akartak bevezetni a bányákban, meg akarták szüntetni a minimálbért, és csökkenteni akarták a béreket
12
Stanley Baldwin (1867-1947) brit konzervatív politikus, 1908-tól parlamenti képviselő, 1917-től visel különböző kormánytisztségeket, majd három alkalommal miniszterelnök (1923-1924, 1924-1929, 1935-1937). 13 Winston Leonard Spencer Churchill (1874-1965) brit konzervatív politikus, 1900-tól parlamenti képviselő, 1923-ig liberális. 1911-1915 között az admiralitás első lordja, 1924-1929 között pénzügyminiszter. Két alkalommal: 1940-1945 és 1951-1955 között miniszterelnök. 1953-ban irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. 14 A három tanulmány eredetileg az Evening Standard-ben jelent meg.
minden dolgozó számára. A Királyi Bizottság egyetértett a bércsökkentés szükségességével. A bányászok tiltakoztak, és sztrájkot hirdettek. 1926. május 4-én a közlekedési, nyomdaipari, vas- és acélipari, villamos- és gázipari dolgozók, valamint az építőipariak többsége csatlakozott a bányászokhoz. Az általános sztrájk kilenc napig tartott, miközben általános anarchia fenyegette az országot. A kormány azonban keményen lépett fel, és nem egy esetben szigorúan megtorolta a sztrájk szervezését. A bányászok15 még több hónapon át folytatták a munkabeszüntetést, ám végül ők sem kerülhették el a vereséget. Keynes kiállását nem valamiféle osztályszolidaritás motiválta. Nem állítható, hogy bármiféle vonzódást érzett volna a munkásosztályhoz. Elizabeth Johnson történész például azt hang súlyozza, hogy az 1926-os általános sztrájk idején Keynes csak azért szimpatizált a bányászokkal, mert az előző évben visszaállított aranystandard áldozatainak tekintette őket. Számára az igazságtalanság kimerült annyiban, hogy a konzervatívok bornírt politikája következtében a munkanélküliség jóval nagyobb volt a kelleténél. Keynes érvelését tehát megint csak rövid úton igazolta a történelem. A konfliktusból ugyan győztesen került ki a konzervatív kormány, ám Keynes és követői szerint maga a konfliktus volt értelmetlen. Ezt, vagyis a háború előtti pénzügyi rend visszaállításának a lehetetlenségét igazolta az aranyparitásoknak a 30-as években történő sorozatos felmondása, valamint az is, hogy a 20-as évek második felében a brit ipar szemmel láthatóan lassabban fejlődött, mint a rivális országoké. Keynes dühe azonban elsősorban Churchill tanácsadóira irányult, és nem magára a pénzügyminiszterre. Személye iránt tiszteletet érzett, amit néhány évvel később Churchill A világválság című művéről írott recenziói (1927 és 1929) is megmutattak.
A laissez-faire vége A 20-as években írott közgazdasági vitairatok és értekezések egyértelműen azt mutatják, hogy Keynes nem a gazdasági világválság hatására szakított a mennyiségi pénzelmélettel és a Say-dogmával16, és dolgozta ki saját makroökonómiai modelljét. Először 1924-ben tartott előadást az Oxfordi Egyetemen A laissez-faire vége címmel, amit megismételt 1926-ban a Berlini Egyetemen, és ez alapján adta ki hasonló című könyvét 1926-ban (The End of Laissez-Faire). Ezekben az előadásokban és a könyvben Keynes már bevezette a beruházások társadalmasításának gondolatát, amit rendszerint jóval későbbi források, elsősorban az „Általános elmélet” alapján, illetve a II. világháború idején a Pénzügyminisztérium számára írott feljegyzéseire hivatkozva szoktak idézni. Mivel nyilvánvaló volt a régi és az új liberális profiam közötti különbség, ki-ki magyarázatot kellett, hogy találjon a párt irányváltására, szakadására, illetve saját, személyes politikai jövőjére is. Keynes az igaz és az igazi liberálisok közötti különbségtételben próbálta megragadni a történelmi változás lényegét, amit egy 1926-os oxfordi előadás alkalmával magyarázott el hallgatóságának (%ként diákoknak). Szerinte az igaz liberálisok erős jellemű emberek voltak, személyes lojalitással és feddhetetlen múlttal. Ők voltak azok, akik töretlenül hittek a régi doktrínákban, még akkor is, amikor ehhez nem kevés bátorság kellett. Az igaz liberálisok15
A bányászoknak csak 1974-ben sikerült sztrájk útján megbuktatniuk egy konzervatív kormányt (Edward Heath-ét). Bosszúból a későbbi konzervatív kormányok (Thatcheré és Majoré) csaknem az egész szénbányászatot likvidálták. 16 16 Say törvénye (Say’s law) az a klasszikus közgazdasági tétel, amely szerint a kínálat végső soron mindig megteremti a saját keresletét, vagyis a teljes kereslet és a teljes kínálat mindig egyensúlyba kerül, mégpedig azért, mert a termelésben keletkező jövedelmeket tulajdonosaik mindig teljes egészében elköltik fogyasztási cikkek vásárlására vagy beruházási javak beszerzésére.
ra ezért mindig lehetett számítani. Az igazi liberálisokat ezzel szemben sokkal jobban foglalkoztatta a jövő, mint a múlt. A személyes kérdéseket ezért másodrangúnak tekintették, amit leginkább akartak, az a liberalizmusnak az adott kor követelményeihez való igazítása, az adott helyzetre való alkalmazása volt. Ez új programot kívánt, ami nem állt ellentétben a liberális elvekkel, hiszen annak lényege – Keynes szerint – a változó körülményekhez való alkalmazkodás volt. A 20-as évek közepén mindez egészen konkrétan azt jelentette, hogy szembe kell nézni a drámai munkanélküliséggel; nem sok év eltelte után, hanem „itt és most” (lásd Harrod, 1972: 444.). E vallomással összhangban áll az az általánosan elfogadott értékelés, miszerint Keynes „a gazdasági liberalizmus feláldozásával próbálta megmenteni a politikai liberalizmust és az ennek alapjául szolgáló társadalmi viszonyokat”. (nipp, 1988: 353.) Úgy gondolta, hogy a liberálisoknak hátat kell fordítaniuk a laissez-faire elvének, amely jó szolgálatot tett a maga idejében, de a XX. században már elavulttá vált. Az államnak számos ponton be kell avatkoznia a gazdaságba, de úgy, hogy megmaradjon a szabad gazdálkodás és az egyéni kezdeményezés tere is. Keynes megmaradt individualistának, de ez egyáltalán nem állt ellentétben az állam szerepvállalásával. E kettős értelmezés – mint ahogy általában a liberalizmus válságának elemzése is – sok fejtörést okozott az utókor közgazdászainak és történészeinek.
Szakértői tevékenység Keynes tagja volt a Liberális Bizottságnak, amely a húszas évek második felében a NagyBritannia Ipari Jövője című anyagon dolgozott. A bizottság nemritkán Lloyd George vidéki házában tartotta összejöveteleit. Az általuk kidolgozott szöveg több volt, mint egy szokványos pártbrosúra: egyfajta politikatudományi értekezéssel ért fel. Keynes legfőbb hozzájárulása értelemszerűen a pénzgyi kérdésekben mutatkozott meg, és ő javasolta egy állami beruházási bizottság felállítását, általában véve a beruházások ösztönzését is. Keynes igen komoly szerepet játszott a liberálisok 1929-es választási programjának megszövegezésében. A dokumentum fő gazdasági javaslata egy 100 millió fontos közmunkaprofi ram volt, amely félmillió embernek adott volna munkát. Természetesen ekkor még nem volt magától értetődő, sőt inkább eretnekségnek számított az a gondolat, hogy depressziós időszakokban az államnak növelnie, és nem csökkentenie kell költekezését. A hagyományos felfogást nemcsak a konzervatívok vallották, de emellett érvelt például Philip Snowden, a Munkáspárt vezető gazdaságpolitikusa, korábbi és leendő pénzügyminisztere is17. Keynes úgy tekintett a brit gazdaságra, mint egy elaggott, de legalábbis érett korban levő rendszerre, amelynek helyzetét a pénzügyi oligarchia érdekeit szolgáló deflációs18 eszközök túladagolása súlyosbítja. Tisztában volt a gazdaság szerkezeti problémáival, a menedzsment – elavult szemlélete miatti – alkalmatlanságával, sőt a szakszervezetekre is úgy tekintett, mint az „elnyomottakból lett új zsarnokokra”. Különös figyelmet fordított a monetáris politikára, amely – ahelyett, hogy kiküszöbölte volna a brit gazdaság gyengeségeit – végzetes következményekkel fenyegetett.
17
Hogy mennyire távol állt az állam eladósodásának gondolata méh a reformok iránt nyitott politikusoktól is, azt érzékelteti, hogy még Franklin Roosevelt is a felelőtlenül télhalmozott deficit miatt bírálta keményen Herbert Hoover elnököt. „Legyen bátorságunk ahhoz, hogy véget vessünk a folyamatos deficitet fedező hitelek felvételének. A deficitet meg kell állítani” – mondta Roosevelt 1932-ben. 18 Deflációról beszélünk, amikor a központi bank a forgalomban levő pénz mennyiségének csökkentésével, vagyis a pénznek a gazdaságból való kivonásával próbálja helyreállítani a gazdaság egyensúlyát (többnyire az árszínvonal stabilitását vagy a külgazdasági egyensúlyt).
Az 1929-es választásokon19 azonban sem a konzervatívok, sem a munkáspártiak, sem pedig a választók nem érezték úgy, hogy bármiféle merész, új gondolatokra építő programra lenne szükség. Első alkalommal végzett az első helyen a Munkáspárt, és ismét MacDonald alakíthatott kisebbségi kormányt, amely egy egyre jobban elhatalmasodó gazdasági válsággal kellett, hogy szembenézzen. A világgazdasági válság kibontakozásában és elmélyülésében Keynes nyilvánvalóan saját korábbi gondolatainak igazolását látta. A korábbi elkötelezettséggel és felelősségtudattal vett részt a – Snowden pénzügyminiszter által a gazdasági helyzet felmérésére felállított – Macmillan20 Bizottság (Pénzügyi és Ipari Elemző Bizottság) munkájában 1930-ban. A bizottság szakértőinek magyarázatot kellett találniuk például arra a tényre, hogy bár az évtized harmadik harmadát viszonylagos gazdasági fellendülés jellemezte, Nagy-Britannia részesedése a világkereskedelemből tovább csökkent. 1930. január 22-én a miniszterelnök úgy döntött, hogy gazdasági tanácsadó testületet hoz létre, amelynek gazdaságpolitikai jelentésekkel kell segítenie a kabinet munkáját. Keynes ennek a bizottságnak is tagja lett. Csak a Macmillanjelentés elkészülte, illetve általában a szakértői tevékenység háttérbe szorulása után szánhatta el magát arra, hogy a korábbinál jóval több időt szenteljen az elméleti munkának, ami végül is elvezetett az „Általános elmélet” megírásához.
Értekezés a pénzről Keynes 1930-ban jelentette meg két kötetben azt a művet, amellyel végre ki akarta vívni méltó helyét a közgazdasági elmélet világában, és amely így az „Általános elmélet” legfőbb előzményének tekinthető. Az Értekezés a pénzről (A Treatise on Money) két kötete számos témával foglalkozott: a bankrendszerrel, a valutákkal, az indexszámokkal, a nemzetközi csere mechanizmusával és az angol központi bank tevékenységével. A mű egyik fő mondanivalója az volt, hogy a beruházás sokkal fontosabb, mint a megtakarítás, és hogy a túlzott megtakarítás éppen hogy akadályozhatja a beruházást azáltal, hogy rontja az új beruházások által termelt áruk eladhatóságának kilátásait. Keynes értekezése markánsan megkülönböztette a vállalkozót a passzív járadékostól. Szimbolista nyelvezetet használva úgy fogalmazott: „Ha a Vállalkozás mozgásban van, a gazdagság felhalmozódik, bármi is történjék a Takarékossággal. Ha viszont a Vállalkozás alszik, a gazdagsági csökkenni fog, bármit is tesz a Takarékosság.” (Idézi Lekachman, 1966: 62.) Az 1923-as „Értekezés”-hez hasonlóan az 1930-ban kiadott „Értekezés”-ből is egyértelműen kiderült, hogy Keynes számára egyáltalán nem volt mellékes a belső árstabilitás, amit előnyben részesít a külső árfolyam-stabilitáshoz21 való ragaszkodással szemben (lásd Patinkin, 1987). A húszas évek második felének féktelen spekulációja, illetve ennek végkifejlete: az 1929es Wall Street-i tőzsdekrach még inkább meggyőzte Keynest, hogy hiba lenne a brit gazdaságot még szorosabban hozzáláncolni az amerikaihoz (Hansen, 1965: 248.). A spekuláció teljhatalmához képest még a birodalom keretei is ésszerűbb megoldásnak tűntek. Keynes igazából csak a New Deal megerősödése és a háború időszakában lett híve annak, hogy a nemzetközi pénzügyi stabilitást az Egyesült Államokra építsék fel. 19
Ez volt az első parlamenti választás Nagy-Britanniában, amelyen a nők a férfiakkal egyenlő jogokkal vehettek részt. 20 Harold Macmillan (1894-1986) brit konzervatív politikus, 1924-től parlamenti képviselő, 1951-től lakásügyi miniszter, majd 1955-1957-ben, Anthony Eden kormányában pénzügyminiszter, 1957-1963-ban miniszterelnök. 21 Mivel a húszas évek végére az események túlhaladtak az 1923-as kötet gyakorlati kérdésfelvetésén, az 1930-as értekezésben Keynes a rögzített árfolyam fenntartását javasolta, de az érvényben levőnél szélesebb, 2 százalékos lebegtetési sávokkal.
Következtetés Keynes számára a gazdaságpolitikai paradigmaváltást nem a világgazdasági válság okozta – ahogy azt a közkeletű értékelések magától értetődőnek veszik -, hanem az első világháború. Attól kezdve a Liberális Pártban következetesen képviselte az állam felelősségét és szerepét a teljes foglalkoztatás22 megteremtésében, elméleti kutatása pedig nyílegyenesen haladt gazdaságpolitikai tételeinek alátámasztása felé. Csak idő kérdése volt, hogy a nagy mű23 mikor készül el. Ami a gazdaságpolitikai újításokat illeti (legfőképpen az állami munkahelyteremtést), lényegében minden együtt volt a húszas évek folyamán. Emellett az 1923-as „Értekezés” már felvetette az időtávproblémát24, amelyet sokan Keynes legfontosabb módszertani újításának tartanak (lásd Chick, 1992), az 1930-as pedig bőségesen elemezte a megtakarítások és a beruházások közötti különbségtétel fontosságát, ami az „Általános elmélet” egyik legfontosabb elméleti sarkköve lett. Lényegében „csak” a multiplikátor és az aggnegált kereslet elméletének kidolgozása maradt a 30-as évek első felére.
IRODALOM Chick, Victoria (1992) John Maynard Keynes. In: A Biographical Dictionary of Dissenting Economists. Ed. by Philip Arestis and Malcolm Sawyer. Aldershot, Edward Elgar. Diószegi István, Harsányi Iván, Krausz Tamás és Németh István szerk. (1995 ) 20. századi egyetemes történet. Budapest, Korona Kiadó. Galbraith, John Kenneth (1977) The Age of Uncertainty. London, BBC-André Deutch. Hansen, Alvin H. (1965) Útmutató Keyneshez. Budapest, KJK. Harrod. Roy F. (1972) The Life of John Maynard Keynes. Harmondsworth. Pelican Books. Heilbroner, Robert (1969) The Worldly Philosophers: The Great Economic Thinkers. London, Allen Lane The Penwin Press. Keynes, John Maynard (1926) The Economic Consequences of Mr. Churchill. London, Macmillan. Keynes, John Maynard (1965) A kamat, a foglalkoztatás és a pénz általános elmélete. Budapest, KJK. Keynes, John Maynard (1991) A békeszerződés gazdasági következményei. Budapest, Európa Könyvkiadó. Lekachman, Robert (1966) The Age of Keynes. Hannondsworth, Penguin Books. Lekachman, Robert (1980 The Radical Keynes. In: H. L. Wattel ed. Moggridge, Donald E. (1992) Maynard Keynes: An Economist’s Biography. London, Routledge. Patinkin, Don (1987) John Maynard Keynes. In: The New Palgave Dictionary of Economics. Ed. by J. Eatwell, M. Milgate and P. Newman. London, Macmillan. Ripp Géza (1988) A tőkés gazdaság a történelemben. Budapest, Kossuth Könyvkiadó. Seccareccia, Mario (1995) Keynesianism And Public Investment: A Left-Keynesian Perspective On The Role Of Government Expenditures And Debt. In: Studies in Political Economy 46, Spring. Skidelsky, Robert (1992) Lost lessons of Winston’s recession. In: Financial Times, November 7/8. Skidelsky, Robert (1993) Keynes and the left. In: New Statesman and Society, április 16. 22
A teljes foglalkoztatás megvalósításánál sokkal messzebb a harmincas években sem ment Keynes a gazdaláb politikai feladatok terén. A jóléti állam koncepciójának kidolgozása – amely végül is a nagy újraelosztó bürokrácia kialakulásához vezetett – egy másik liberális szakértő, William Beveridge nevéhez fűződött. Keynes ezt nem ellenezte, sőt támogatta, hiszen az oktatási és egészségügyi rendszer kiépítését beruházásnak tekintette, amire – nézetei szerint – vonatkozott a fokozottabb állami ellenőrzés szükségessége. 23 Köztudott, hogy az Általános elméletben kifejtett tézisek egy részét más közgazdászok, mindenek előtt Richard Kahn, Joan Robinson és Michal Kalecki is megfogalmazták addigra. Megjegyzendő azonban, hogy ők sem tiszta elméleti vizsgálódás során jutottak el eredményeikhez, hanem már korábban szembefordultak a konzervatív gazdaságpolitikai megoldásokkal is. 24 E kötetből származik a gyakran idézett szövegrészlet a hosszú távra való hivatkozás elégtelenségéről. Keynes úgy látta, hogy a mennyiségi pénzelmélet egy durvább formája csak hosszú távon lehet érvényes. „Ez a hosszú táv azonban félrevezető jelenlegi problémáink megítélésében. Hosszú távon mindannyian halottak vagyunk. A közgazdászok túl könnyű és túl haszontalan feladatot szabnak maguknak, amikor viszontagságos időkben csak annyit tudnak mondani nekünk. hogy majd ha a vihar elvonult, a tenger vize megint sima lesz.” (Idézi: Harcod 1972: 402.)
