2016. KARÁCSONY 24. évfolyam 90. szám. A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának diáklapja ERASMUS oldal

2016. KARÁCSONY

24. évfolyam 90. szám

A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának diáklapja

ERASMUS + 15-21. oldal

Tartalom Tartalom

Borbély-Bartis János: Karácsonykor mindig gyermek vagyok 1-2 Soós Anna (12.A): „Higgyetek a könyvben” 3-5 Nyisztor Sarolta, Soproni Tamás (9.A): Beszélgetés Marton Bernát dallasi ciszterci atyával 6-7 Kovács Mátyás (11.C): Megemlékezés az 1956-os forradalomról 8-9 Dukai Bálint (11.C): Mecseki láthatatlanok emléktúra 10 Köntös Réka (10.D): Kell egy kis plusz 11 Molnár Bence (12.E): Love Com manga 12 Foster Dóra (11.B): Falevéldobáló csaták és óriásölelések 13 Vass Máté (10.A): „Örülök, hogy megismertelek!” 14 FEHÉR-FEKETE 15-21 SZENT BENEDEK SZERETETSZOLGÁLAT 22-24 Sebők Aida (8.A): Mézet reggeliztünk 25 Krizsán Krisztina (12.E): Kínai szakkör 26 Tari Enikő (9.D): Bükkösdi kincsek nyomában 27 Poór Veronika (11.D): Magyarlukafa 27-28 Tari Enikő (9.D): Vigyázz Fellbach, jövünk! 29 Schnell Marcell (12.B): Dupla fizika? Jöhet! 30 Erős Eszter (12.D): „Rómába vezet minden út?” 31-32 Hegedűs Blanka (11.B): Kolozsvári különítmény 32-33 Tarlós Ferenc(12.B): Diana Feuerbach in Ungarn 34-36 Soós Anna (12.A): Egyed Mihály ösztöndíj 37-38 Kiss Dávis (12.D): Judo 39 KÖLTŐTOLL 39 HISTORIA DOMUS 40

IMPRESSZUM Kiadja: Pro Ludovico Alapítvány és a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma Felelős kiadó: Dobosi László Főszerkesztő: Czimmermann Csilla Diák szerkesztők: Köntös Réka (10.D), Sebők Aida (8.A), Tari Enikő (9.D), Poór Veronika (11.D), Soós Anna (12.A), Erős Eszter (12.D) Címlapfotó: Erasmus+ Hátsó borító: 1956-ra emlékezünk Elérhetőség: 2 é s Szé y é . á oly • . l. • sz s ma l. om ol á

yom a és

Nyomdai munkálatok: a f . • 22 é s é sz sz yá

a2 .

Kávéházi gondolatok Karácsonykor mindig gyermek vagyok Borbély-Bartis János

Szikrázóan fehér, legalább térdig érő hó borította a tájat, és olyan hideg volt, hogy – ahogy felénk mondani szokták mínusz 300C alatt – a kutya ketté tört a kanyarban, de hajnalban szótlanul, apró szapora léptekkel igyekeztünk a roratera, ahol az egyház közösségébe bekapcsolódva készítettük lelkünket a kis Jézus születésére. A hittanos közösségen belül elkezdődtek a pásztorjáték próbák, amit természetesen a kimerülésbe fúló hógolyózás és szánkózás követett. December 15-én a „Szállást keres a Szent Család” népi ájtatosság indult útjára az utcánkban, ami igen mély nyomot hagyott a lelkemben. Kilenc estén át, más és más család fogadta be a templomban megszentelt Szent Család képet. Égő gyertyákkal és énekkel kísértük minden este egy újabb családhoz a képet a csikorgó hidegben, és nagyon jó volt megérkezni egy meleg otthonba. Mi gyerekek a pattogó tűz hangulatában áhítattal figyeltük a ráncos homlokú öreg néniket és bácsikat, akik a hideg fizikai munkától megkérgesedett, bütykös ujjaikkal forgatták az énekes- és imakönyveket. Néha olvasási nehézségekkel küzdve, de annál nagyobb őszinteséggel és átéléssel olvasták, mondták a felajánló és könyörgő imákat a családjaikért, az ifjúságért, a szétszóródott magyar családokért, erényekért, Istenbe vetett hitünk erősödéséért, hogy mindannyian a Szent Család erényeit és példáját tudjuk követni egy életen át. Az áhítat végén jól esett a finom sütemény, miközben az orosz fogságot megjárt férfiak történeteit hallgattuk, majd hazafelé a hóban egy nagy hempergéssel zártuk az estét. A csúcspont szenteste érkezett el, amikor megérkezett a feldíszített karácsonyfa, az utcák mindenfelé kántálóktól lettek hangosak, majd pásztorjáték és éjféli mise a templomban, köszöntések a plébánián, a kántálás folytatása hajnalig, karácsony, névnapozások, aprószentek és újév. Egészen Vízkeresztig egy nagy lélegzetvételű ünnep volt, hisz újév napján kezdődött a házszentelés, naponta reggeltől estig házról-házra járva a plébánossal. Wass Albert Átoksori kísértetek című regényében (27-32 old.), a karácsony és újév

Színes Fehér/Fekete • 24. évfolyam 90. szám

1

Gondolatok

Egész pici koromban, Gyergyóremetén, amikor még az angyal hozta a karácsonyfát, megízleltem a szaloncukrok finom illatát és ízét, de később szegényebb időszakot kellett átélni, mert még pult alól sem sikerült beszerezni karácsonyra egy kis szaloncukrot és narancsot. A fát viszont ekkor is feldíszítettük a korábbi években eltett és kivasalt sztaniolpapírokba csomagolt szárított kenyérkockákkal. Szomorú volt ez a helyzet akkor is, és most sem vidáman emlékezem rá, de semmit nem vett el az ünnep igazi megéléséből, mert a lelki előkészület olyan mély tartalmat adott, hogy azóta is hitem és az Istennel való személyes kapcsolatom, barátságunk forrásának érzem.

Kávéházi

Nem villogtak fények az utcán, rénszarvasok sem álltak térdig érő fehér vattában, nem volt santaclausos vásári őrület karácsonyi popzene aláfestéssel, ami ünnepi hangulatot erőltetett volna. Mégis annyira szép volt a készülődés, élményekben olyan gazdag volt az adventi várakozás, hogy amikor most belépünk a karácsonyi ünnepkör szent időszakába, elöntenek gyermekkorom emlékei, élményei, eseményei, az illatok, ízek, hangulatok, amelyek számomra az Adventet és a Karácsonyt kitüntetett idővé alakítják.

Kívánok mindenkinek sok olyan személyes élményt a karácsony ünneplése körül, aminek hatására igazi barátság alakul ki Jézus Krisztussal.

Kávéházi

Gondolatok

felelevenítését olvasva, úgy éreztem, mintha én is ott lettem volna, mintha valamikor velem is ez, vagy valami nagyon hasonló történt volna. Olyan szokások, ájtatosságok, események hordozták és ültették belém a karácsonyt, aminek eredményeképpen nem egy családi ünnep, nem is a szeretet ünnepe számomra a karácsony, amikor megajándékozzuk egymást, jól érezzük magunkat, finomakat eszünk és a boldogságérzetet az időszaknak megfelelő zenével stimuláljuk, hanem megváltásunk titkának, Jézus Krisztusnak, a második isteni személy megtestesülésének az ünnepe, aki mint Isten, az istenségét a háta mögé dobta (Fil 2,6-8), és emberként vállalta a földi lét minden velejáróját, hogy mindenkinek személyes barátja és megváltója legyen. Így lettünk mi barátok Jézussal és örülnék, ha fehér lenne a karácsony, de ha nem lesz az, akkor nem fogom vattával beteríteni a lakást, mert nem azon van a lényeg. A készülődés liturgikus mozzanatait, a hajnali miséket, az adventi koszorú körüli adventi gyertyagyújtásokat, szentírásolvasást, imádságot, a karácsonyi vagy a tágabb üdvtörténet elmesélését és értelmezését itt a kollégiumban, és esténként a szűk családi körben a négy gyermekemnek, hogy bennük is a bennem lévő élmény megfoganjon, lényegesnek tartom.

2

24. évfolyam 90. szám • Színes Fehér/Fekete

„Higgyetek a könyvben!” Soós Anna 12. A Iskolánkban 2016. november 30-án került megrendezésre Csorba Győző születésének századik évfordulójára emlékező műsor, amelyen Nagy Imre professzor úr tartott előadást a nagy költőről. Az előadás után vele beszélgettem.


3

RiPortré

Soós Anna: Hogyan emlékszik vissza lajosista múltjára? Később hogyan alakult a pályája, hogyan lett Önből irodalomtörténész? Nagy Imre: 1958-ban érettségiztem e falak között. Amikor visszagondolok gimnáziumi éveimre, akkor ennek az iskolának a tiszteletreméltó méltóságára gondolok: Nagy Lajos királyunk szobrára, Faludi Ferenc emléktáblájára, melyek olyan nemes hagyományt jeleznek, amely a régi magyar századokra nyúlik vissza. Én erre az iskolára mindig úgy tekintettem, hogy amikor a jelenben ide belépek, akkor egy kicsit a múlttal is kapcsolatba kerülök. Mindig is jó memóriám volt - talán még van is - és ennek a pályámon nagyon nagy hasznát vettem, mert a jó emlékezőtehetség az irodalomtörténeti szakmának az alapfeltétele. Amikor harmadikos gimnazista voltam, még nem tudtam, hogy mi legyek. Az emlékezőképességem miatt, hogy meg tudtam jegyezni adatokat, évszámokat, főként a történelem és a földrajz iránt mutatkozott bennem érdeklődés. Azonban ez megváltozott, amikor három döntő fontosságú élmény ért engem. Az egyik, hogy 1957-ben jelent meg Szerb Antal Világirodalom történetének új kiadása és ezt olvasva megdöbbentem. Megdöbbentett az, hogy így is lehet az irodalomról beszélni, ilyen szabadon, ilyen önálló gondolatmenettel, ilyen lebilincselő stílussal. A könyv óriási hatással volt rám és ez volt az egyik olyan élmény, ami az irodalom felé irányított engem. A másik pedig, hogy volt egy önképző köri pályázat, amely műfordítások írására ösztönözte a résztvevőket. Mivel akkor oroszt tanultunk, nekem Puskin egyik verse tetszett meg és beneveztem ebbe a versenybe, lefordítottam egy Puskin verset. Még most is tudom az utolsó versszakot - oroszul is el tudnám mondani -, de az én gyarló műfordításomat idézem inkább. A vers egy fogságban sínylődő sasról szól, aki a lelkében szabaddá válik és elröpül a végtelenbe. Az utolsó versszakot így fordítottam: „Itt az idő már, rab sasok útra, kék egen

RiPortré

túlra, a fellegi csúcsra, csillan a tenger az ég peremén, hol csak a szél dala jár tova, és én.” Gyarló a fordítás, mert Puskin verse sokkal visszafogottabb, én pedig egy kicsit kiszíneztem, de mégis sikert arattam vele. Volt még egy harmadik élmény is, ez volt a legmeghatározóbb, a legfontosabb: Ady Endre. A szüleimtől kaptam egy kétkötetes Ady összest. Ez lett az én Bibliám, olvastam százszor meg ezerszer. Ezeket a verseket ma is, szinte könyv nélkül tudom. Nagyra becsülöm és tisztelem a klasszikus magyar költők sorát, de Adyt valahogy magasabb dimenzióba képzelem. Egyszer el is utaztam Érmindszentre, vittem magammal kedves Ady kötetemet, amit mindig magammal viszek, és odatettem arra az ágyra, amelyben Pásztor Mária, Ady Endre édesanyja, világra szülte a fiát. Ezek voltak azok az élmények, amelyek engem az irodalom felé irányítottak és így lettem én irodalmár, irodalomtörténész. S.A.: Hogyan ismerkedett meg Csorba Győzővel? Hogyan alakult a későbbiekben a kapcsolatuk? N.I.: Csorba Győzőnek nem tartoztam a belső baráti köréhez, többek között bizonyára azért sem, mert jóval fiatalabb voltam nála. Viszont ennél fontosabb, hogy többször beszélgethettünk és két alkalommal egész hosszasan. Megkértek a Dunántúli Naplótól, hogy készítsek Csorba Győzővel egy beszélgetést és egy portrét. Akkor már ismert engem és talán nem keltettem benne rossz benyomást. Végül a Megyei Könyvtárban találkoztunk. Arra gondoltam, hogy talán majd szán rám fél vagy egy órát, de ezzel ellentétben, legnagyobb meglepetésemre egész délután beszélgettünk. Megajándékozott azzal, hogy az életéről, a költészetéről, a problémáiról beszélt. Amikor elkészítettem az írásomat, a tisztelet azt parancsolta, hogy mutassam meg neki. Megkérdeztem, hogy nem hagytam e ki belőle valami fontosat vagy van e még esetleg valami, amit hozzá szeretne tenni. Elolvasta és azt mondta: „Ez így jó, ahogy van. Foglalj helyet!” Ezután újra elkezdtünk beszélgetni. Most már a konkrét témán kívül és ez aztán megismétlődött később egy másik írásommal kapcsolatban is. Az utolsó élményem Csorba Győzővel kapcsolatban pedig az, hogy amikor már nagyon beteg volt, a Művészetek házában rendeztek egy programot számára. A végén odamentem hozzá, hogy gratuláljak neki, köszöntsem őt, és akkor egy különös jelenet játszódott le közöttünk, ami csodálkozással töltött el és a jelentenek köszönhetően nagyon-nagyon kitűntetve éreztem magamat. Rám nézett, nézett hosszasan, majd a vállamra tette a bal kezét és megsimította az arcomat. Mondták, akik látták, hogy ez Győzőtől ritka gesztus volt. Ezt az utolsó kis történetet, azért mondtam el, mert akkor határoztam el – jóllehet az én kutatási terültem a felvilágosodás, romantika, dráma és színház -, hogy fogalakozom a 20. századi pécsi irodalommal, mert itt nem akárkik dolgoztak. Tehát ez volt az az ösztönző élmény - mint annak idején Szerb Antal Világirodalom története -, ami elirányított egy bizonyos útra és nagyon igyekszem, hogy ne legyek méltatlan ehhez a feladathoz. S.A.: A mai világban a fiatalok már egyre kevésbé szeretik az irodalmat. Mit üzenne nekik evvel kapcsolatban? N.I.: Nehéz kérdés, mert egy olyan időpontban zajlik ez a beszélgetés, amikor a hagyományos műveltség átalakulóban van. Azt mondják, hogy a könyvkultúra a vége felé jár és helyette egy vizuális kultúra jön majd létre, amilyen már volt. A középkorra is elsősorban vizuális kultúraként tekinthetünk. Lehet, hogy most is egy új középkor lesz, egy új korszak, ami továbblépést is jelent majd. Én ezt nem tudom, de üzenni a következőt tudom: Higgyenek a könyvben! Van egy jó számítógépem, azzal dolgozom, de a kertben van egy kisház, ahol egy régi típusú számítógépem őrzöm, mert ebbe az új gépbe a floppyt nem lehet behelyezni, csak a pendrájvot. Tehát ha valami olyanra van szükségem, ami egy régi floppyn található, akkor ki kell mennem a kisházba, ott bekapcsolni az ottani gépem, hogy hozzáférhessek azokhoz a szövegekhez, amelyekhez nem tudok hozzáférni az újabb számítógépemen. Ezzel szemben viszont, egy ötszáz éve kiadott könyvet leveszek a polcról és éppen úgy tudom olvasni, ahogyan bármikor. Úgy gondolom, hogy manapság túl sokat beszélnek a könyv hanyatlásáról. Én

4


Köszönöm a válaszokat!


5

RiPortré

meg ezzel ellentétben azt mondom, hogy a könyv egy örök dolog; az egyszer s mindenkorra ki van találva. A könyv örök. Az elektronikus szöveghordozás inkább csak tehermentesíti a könyvet olyan szövegektől, amik nem oda valók. Vannak olyanok, amik elég, ha ott vannak az interneten. A másik, amit mondani tudok, hogy az emberek manapság racionálisan közelítik meg a dolgokat. Ez jó dolog, a józan ész éppen a felvilágosodás üzenete, a szabad gondolkodás az ember kilépését jelenti Kant szerint a gyermekkor állapotából. Ez rendben van, de kicsit hiányolom az érzelmi megközelítést. Én azt gondolom, hogy az irodalmi szövegek megközelítéséhez a szívünkre is szükség van. Ahogyan annak idején Ady a szívemet szólította meg és ez ma is így van. Az irodalmi szövegek megértéséhez, nemcsak az eszünkre van szükség, persze arra is, de igazából egy érzelmi kapcsolatnak is ki kell alakulni az olvasó és a szerző között. A nagy művek mindig felszólítanak az együttműködésre és ennek az együttműködésnek a vállalásához szükség van a szívemre, érzelmeimre. Azt gondolom tehát, hogy bízzanak a könyvben és hallgassanak a szívükre. Avilai Szent Teréz mondta azt, hogy a szív bejáratos Istenhez, az észnek mindig egy kicsit várakozni kell. Azt gondolom, hogy ez az irodalommal is sokszor így van.

Lábjegyzetek Beszélgetés Marton Bernát dallasi ciszterci atyával

RiPortré

Nyisztor Sarolta – Soproni Tamás 9.A Hetedikesek voltunk, amikor először találkoztunk Marton Bernát atyával. Éppen annyi idős volt, mint most mi, amikor 15 évesen 1956-ban elindult Magyarországról. 1962-ben már Dallasban volt, amikor az ottani ciszterci közösség elkezdte az iskolát működtetni. Bernát atya franciát és latint tanít, de évekig volt igazgató és hosszú évekig osztályfőnök. Jelenleg csak 6 magyar szerzetes van, és abból egyedül ő van 80 év alatt. Nem először van Magyarországon, megfordult minden ciszterci iskolában, órákat tartott magyarul, angolul, franciául. Kézről kézre adták, és nagyon megszerette mindenki. Fáradhatatlan, életvidám, kedves, barátságos, aki mindenkivel jól tud beszélgetni. Szereti a sportot, 25 maratont futott, és éjszakába nyúlóan amerikai focit néz. Kedvenc szava a lábjegyzet. Pécsett két hetet töltött, érdekes, de rendkívül szoros programja volt. Örülünk, hogy a mi osztályunkba is eljutott, ahol derűs, jó hangulatú órában mesélt az amerikai iskoláról, de főleg kalandos életéről. Ny. S.: Tudjuk, hogy most jelenik meg Bernát atyának az életrajzi könyve Mezsgyekövekhatárkövek címmel. Mit kell tudni róla? M. B.: A könyv már kijött a nyomdából. December 9-én a Budai Szent Imre Gimnázium dísztermében lesz a bemutatója. 400 példány marad itt Magyarországon, 100-at elviszek Amerikába, mert ott is vannak magyarok, ott is vannak barátaim. Igazgató úr kérte, hogy néhány példányt Pécsre is küldjek, biztosan eljut ide a könyvtárba is. Tulajdonképpen ez a könyv a naplóm, a magyar változat, ezt begépeltem és elláttam lábjegyzetekkel. Van egy csomó bejegyzés, ami érthetetlen lenne másoknak, ezt lábjegyzetekben megmagyaráztam. Le akarom fordítani angolra is, de ez még nincs kész teljesen, száz oldal hiányzik. S. T.: A könyv mellett milyen céllal érkezett Magyarországra? Miben más a magyar iskola, mint a dallasi? M. B.: Bemegyek az osztályokba és előadást tartok magyarul, angolul vagy franciául. Elmondom a diákoknak, mi a különbség az amerikai és a magyar iskola között. Az idei évben, az 56-os forradalom 60. évfordulóján személyes élményeimről is mesélek. A mi iskolánk magániskola, ma már a legkiválóbbak közé tartozik. Nyolc évfolyam van. Szembetűnő különbség, hogy ott egyenruhában járnak, szürke nadrág, fehér ing vagy fekete póló. A mi iskolánkba csak fiúk járnak. Harmadik különbség, hogy hosszabbak az órák,

6


rövidebbek a szünetek, a tanítás délután fél 4-ig tart. Nem tudom, hogy itt a sport hogy van, de nálunk nagyon erősek a csapatsportok, felső tagozatban este 6-ig edzenek. Nekem furcsa, hogy itt Magyarországon a tanulók még akkor is majszolják a szendvicsüket, amikor az óra elkezdődött. De nagyon sok jót látok. Kedvesek, barátságosak, mindenki köszön, ehhez nem vagyok hozzászokva. Mosolyognak, ez jó, mert én is szeretek mosolyogni. Angolul is tartottam előadást, értették, kérdeztek, ugyanez franciából is. Ez azt jelenti, hogy jól meg vannak talpalva nyelvekből. Ny. S.: Milyennek látja Pécset? A futást sikerült-e beépíteni?

S. T.: Közeleg a karácsony, Bernát atya hogyan töltötte a 60 évvel ezelőtti karácsonyát? M. B.: Fájdalmas volt! 1956 karácsonyát menekülttáborban töltöttem. 25-en voltunk egy szobában, vegyes társaság, még börtöntöltelék is akadt. Nagyon hiányzott a családom! Földíszítettünk egy kezdetleges karácsonyfát, de akkor nagyon erősen éreztem a honvágyat. Kimenő alatt azért elmentem a templomba, próbáltam lelkileg erős maradni. Ny. S.: Adventi időszakban vagyunk, mire figyeljünk? M. B.: Ebben az időszakban, ahogy nagyböjtben is, az ember arra koncentrál, hogy amit szeret, arról kicsit lemondjon (édesség) vagy amit nem szeret csinálni, azt vállalja (házimunka). De amit ajánlani szoktam nagyon a gyerekeknek, az pozitív dolog. Minden osztályban van olyan gyerek, akit valamiért nem komálunk, azzal próbáljunk meg kedvesebbek, figyelmesebbek lenni. Biztos itt is van, de kint a diákok gyűjtenek a rászorulóknak – játék, élelem, használt ruha, pénz - és eljuttatják a rendszerint spanyol ajkú, szegény családokhoz. Szívesen csinálják, mert jó érzés tölti el őket. S. T.: Milyen Dallasban a karácsonyeste? M. B.: Mi is összejövünk vacsora után. Szeretem ezen a napon a mákos tésztát és a lencselevest. De ünnepi étel a töltött pulyka, és a tök-pite is nagyon finom. Vacsora után először az apátunk szól a karácsony értelméről, majd énekelünk. Karácsonyi dalokat énekelünk magyarul – Az Ige megtestesült… Pásztorok, pásztorok – az amerikaiakat is megtanítottuk. Lefordítottuk angolra, 2 versszak magyarul, 2 versszak angolul. Zenélünk is, gitározunk, zongorázunk, beszélgetünk. Áldott karácsonyt kívánunk az atyának, jó egészséget, további lendületet és sok mosolyt! Köszönjük a beszélgetést!


7

RiPortré

M. B.: Szerettem volna jobban megismerni a várost, de rendkívül sűrűn volt beosztva az életem. Nem volt időm felfedezni. Ha volt egy kicsi időm, inkább sziesztáztam egyet. Átára eljutottam, ahol finom pincepörköltet főztek a lányok. De amit láttam: Pécs kellemes hely, szép a fekvése, az országútról jó a rálátás. Korábban Arató Orbán atya meghívására voltam már itt, amikor az iskola visszakerült a rendhez. Arató Orbán atyával jól összebarátkoztam. Most ritkán találkoztam a szerzetesekkel, sok órájuk és feladatuk van. Sajnos a futást sem sikerült beépíteni a programba. Ehhez 2,5 órára lett volna szükség. Bár fölszerelés itt van, jelenleg ez sajnos kimaradt. De a futás az fontos, bár öregszem, és lassabban sikerül, de nagyon örülök, mert 25 maratont és 2 ultramaratont sikerült futnom. Sok jó kapcsolat alakult ebből, mert a futók nagyon barátságos emberek.

Megemlékezés az 1956-os szabadságharcról iskolánkban

hun.lap

Kovács Mátyás 11. C Mint minden évben, iskolánkban idén is volt 1956-os megemlékezés, immár 60. évfordulóját ünnepeltük. Ezen alkalomból a 11.C osztályt illette meg, az a megtisztelő feladat, hogy osztályfőnökükkel, Czeininger Tamás tanár úrral az élén, méltó emléket állítsanak 56-os hőseinknek. Az ünnepi megemlékezés különlegességét, a helytörténettel bíró, Mecseki láthatatlanokról szóló történelmi elemek adták. A tapasztalatlan, ám annál lelkesebb diák csapathoz több tanár is társult. Köztük Dobosi László igazgató úr, mint a Gazda a Mecseki láthatatlanok vezetője. Bábits Péter tanár úr, mint Béla lelkiismerete kapott szerepet és Czeininger Tamás tanár úr, a műsor írója, az osztály felkészítője, Béla, a felkelőket katonai tanácsokkal ellátó hős szerepét játszotta. Osztálytársaim és magam is örömmel bújtunk bele képletesen a múltba. A műsor begyakorlása közben le kellett vonnunk egy fontos tanulságot. Nézni közel sem olyan jó egy-egy ilyen megemlékezést, mint eljátszani. Kívánom mindenkinek, hogy egyszer legyen ilyenben része! Czeininger Tamás tanár úrral a megemlékezésről, a történelemről és a színjátszásról beszélgettem. K. M.: Mit gondol a tanár úr az 1956-os ünnepélyekről? Ön szerint sikerül méltó emléket állítani múltbéli hőseinknek országos és iskolai szinten egyaránt? Cz. T.: Az 1956-os szabadságharc a legnagyobb, a legfényesebb történelmi esemény hazánkban. Hogy sikerült-e országosan megemlékezni erről az 56-os csodáról? Mert ez csoda volt, ahogy egy kis nép egy óriási birodalom ellen és annak hazai képviselői ellen hatalmas NEMet kiáltott. De akkorát hogy az egész földön - egy ideig ...tán a szuezi válságig - ránk figyelt a világ! Szóval engem zavar, hogy a történelmi ünnepen belekeverik a szónokok a napi politikát. Ezt értem, hogy sokan miért teszik, de nagyon nem értek vele egyet. Október 23. és november 4. közötti időszakban csak 1956 -ról kellene szólni minden megemlékezőnek, szónoknak, tanárnak. Több iskolában zajlott méltó megemlékezés. Ez így a helyes. Véleményem szerint mi is jól sikerült megemlékezésen vagyunk túl. K. M.: Mennyiben változtak ünnepélyeink az évek során? Cz. T.: Tán a sok adat, ami rendelkezésére áll egy történelemtanárnak az, ami bővítheti az ünnepély pontosságát, üzenetét. Tudom, hogy még máig vannak - sajnos nem kevesen - akik nem tudnak mit kezdeni 56-tal. Sajnos. Viszont az ifjúság, a diákság egyre többet tudhat meg a szabadságharc fontos részleteiről. Egyre többet. K. M.: A tanár úr nagy lelkesedéssel mesél mindig a szabadságharc történéseiről. Van valami személyes, ami miatt a tanár úrnak ez az esemény sokat jelent? Cz. T.: A családi érintettségem ötvenhattal kapcsolatban annyi, hogy édesapám a Műszaki Egyetem építész hallgatójaként mint nemzetőr részt vett a fővárosi eseményekben, bár evvel soha sem dicsekedett. Elmondása szerint ugyan volt fegyvere, de harcokban nem vett részt. A Kádár féle kommunista diktatúrában nehéz helyzetbe került, de szerencséje volt, nem került börtönbe. Anyukám akkor volt 22 és egy barátnője nagyon rá akarta venni, hogy menjenek föl a mecseki láthatatlanokhoz , de nagyapám ezt megtiltotta. Féltette lányát. K. M.: A műsorban a tanár úr kivételes színészi és rendezői tehetségről tanúskodott, melyet már történelem óráiról jól ismerhetünk. Szerepelt már bármilyen más színdarabban? Cz. T.: Nincs színészi képességem. Egyszerűen tanár vagyok. Szerintem minden pedagógus egy picit színművész. Nem lehet unalmasan egy hangon tanítani az órákat, széken ülve,

8


mert akkor a gyerekek elszunnyadnak. Óvatosan, de szinte alszanak. Pont itt a gimiben jó példa a lendületes tanári kar. Szinte mindenki élvezetes órákat tart és ez jó. Ez sulink egyik vonzóereje. Néha vállaltam egy-egy kisebb szerepet itt-ott . Szeretek játszani. Pláne, ha kedvemre szól a történet, azonosulni tudok vele. K. M.: A műsor nem csak élvezetes, figyelemfelkeltő, ugyanakkor nagyon adat gazdag is volt. Mi inspirálta a tanár urat a megírására? Cz. T.: A kis színdarabunk megírására az inspirált , hogy 60 éve történt, tehát kerek évforduló az idei, és a mecseki láthatatlanokról alig-alig történt iskolai megemlékezés. Szeretem 56-ot és a Mecseket is. És persze az , hogy nekünk töriseknek kell az 56-os ünnepélyt összeállítani. Kötelességünk! (Amit nagyon szívesen teszünk!)

K. M.: A műsor sok pozitív visszajelzés kapott. Ezen sikeren felbuzdulva a jövőben tervezi még 56-os műsor szervezését? Cz. T.: Mit hoz a jövő, nem tudom. Van még egy két ötletem ünnepélyek szervezésével kapcsolatban, de vannak a tanáriban, akik jól, sőt jobban tudják szervezni, rendezni ezt. A lényeg , hogy érthető legyen egy hetedikes számára is , hogy miről is szól egy ünnepség! Méltóság és történelmi pontosság. Ez a lényeg! És a legfontosabb: Mindig gyűlöletkeltés nélkül kell egy megemlékezést szervezni. Keresztények vagyunk! Órán, folyosón, buszon, tanáriban, büfében, udvaron, otthon és... a színpadon is! Köszönöm szépen a beszélgetést!


9

hun.lap

K. M.: Osztályunk még nem olyan tapasztalt színjátszásban és C osztályként talán nem is a színészkedés a fő profilunk, de sokat tanulhatunk osztályfőnökünktől. Hogy zajlottak a próbák? Meg volt elégedve osztályával? Cz. T.: A 11. C csapattal, tehát az osztályommal próbáltam és készültünk. A reálos osztály hatalmas lelkesedéssel vett részt a próbákon. Ötleteimet elfogadták és szívesen játszották, sőt volt egy-két dolog, ami módosításra került osztályom kérésére, és így lett szerintem nagyon jó! Teljesen meg voltam velük elégedve. (Amúgy nagyon aranyos osztályom van...)

Mecseki láthatatlanok emléktúra

hun.lap

Dukai Bálint 11. C 2016. november 7-én a 11. C osztály egy részével Czeininger tanár úr és Stankovics Kinga tanárnő vezetésével bejártuk a mecseki szabadságharcosok, a Mecseki láthatatlanok útvonalát Dömörkaputól Vágotpusztáig. Az időjárás ugyan nem tükrözte az akkori viszonyokat, mégis méltó módon emlékezhettünk meg a kommunista rendszer ellen kitartóan harcoló hősökről. Elsőként a Tettyére mentünk, ahova 60 évvel ezelőtt több mint 1000 fegyveres és fegyvertelen vonult ellenállónak. Később, az első összecsapások után a mostoha körülmények és a halállal való találkozás hatására ez a szám jóval lejjebb apadt, azonban a szovjeteknek nem volt információjuk, hogy mennyien lehettek, ami nagy előnyt jelentett. Innen Dömörkapuhoz mentünk, ahol bázist kezdtek kiépíteni. Ide néhány fiú felhívta Kubicza Jánost, ,,Bélát”, aki itt találkozott a felkelőkkel és egyik vezetőjükkel, dr. Horváth Gézával, a ,,Gazdával”. Mivel valószínűsítették, hogy néhány elmenekült fiút elkaptak és árulásra kényszerítettek, úgy döntöttek, hogy még az éjjel átvonulnak egy nehezen megközelíthető helyre, Vágotpusztára. Dömörkaputól Büdös-kúthoz mentünk, ahol a haslövést kapott Rábai Rudolf vesztette életét. November 7-én hajnalban, útközben a Remete-rétnél tűzharcba keveredtek, itt kapott lövést, majd társai Büdös-kútnál megpróbálták megműteni, helyben fertőtlenített bicskával és egyéb eszközökkel, de sérüléseibe belehalt. Innen a kék jelzést követve, majd balra fordulva a sárga jelzésen haladtunk Vágotpusztáig, ami kulcsfontosságú hely volt a szabadságharcosoknak, mivel nehezen volt megközelíthető és a szovjetek amúgy sem rendelkeztek helyismerettel. Itt gyertyagyújtás és koszorúzás után az akkori eskütétel felidézésével és elismétlésével emlékeztünk meg, amelyben megfogadták, hogy a végsőkig kitartanak, egymást nem árulják el, az ellenséggel nem működnek együtt, és aki ezeket megszegi, halállal büntetik. Innen akciókat indítottak a Komlói útra és a Mánfai útra, amelyek részsikereket jelentettek. November 12-én egy vita után Kisújbányára vonultak, az esetleges árulások miatt. Félelmük beigazolódott, másnap reggel Vágotpusztát támadás érte. November 14-én támadást hajtottak végre a pécsváradi rendőrség ellen, amely során Málics Ottó halálos sebet kapott. Még ezen a napon visszamentek Vágotpusztára, mivel bemérték őket. Ekkor már teljesen szét voltak esve. A teljes reménytelenség miatt november 16-án a Gazda felmentette őket esküjük alól, így a Mecseki láthatatlanok feloszlottak. Így tettünk mi is, a tanár úr Orfű felé, mi Sikonda felé vettük az irányt. A sötétben kalandosan értük el Sikondát, ahonnan busszal jöttünk vissza Pécsre. Ezzel a kis túrával méltóképpen megemlékeztünk a Mecseki láthatatlanokról, akik példaadó kitartásukkal megmutatták, hogy van még ellenállás, ezzel az 1956-os szabadságharc legtovább küzdő fegyveres csoportja voltak.

10


Kell egy kis plusz Köntös Réka 10. D Október 15. és 22. között sok ismeretlen arc, idegen név és nyelv keveredett az iskola falain belül. Diákok és tanáraik látogattak el hozzánk Görögországból, Törökországból, Németországból, Tahitiről, sőt még Reunion szigetéről is... Hogy mi is volt ez? Erasmus +! A programról Andrásfalvy tanár úrral beszélgettem.

K. R.: Milyennek érezte a vendéglátó és az ideérkező diákok lelkesedését, a programokhoz való hozzáállását? A. P.: A legtöbbjüknek egy életre szóló élményt jelentett ez a hét, akkor is, ha voltak nyelvi nehézségek. Úgy tudom, sokan a mai napig tartják egymással a kapcsolatot. Persze mindenkinek más program tetszett, a fiúk nyilván jobban értékelték a sörösrekesz mászást, mint a pogácsasütést. K. R.: Volt olyan pillanata a külföldi diákok ittlétének, amely igazán emlékezetes? A.P.: Sok nagyszerű pillanata volt a találkozónak, mint például a záróestén az együtténeklés. 50 külföldi diák és tanár lelkesen énekelt magyar népdalokat velünk együtt. Azt is jó volt látni, hogy mindenki igyekezett valamit előadni a saját népdalai, táncai közül. K.R.: A nyelvi különbözőségek jelentettek nehézséget a programok során? A.P.: Különböző nyelvi tudással érkeztek a diákok, de sok magyar vendéglátótól és segítőtől azt hallottam, hogy ez nem volt igazán akadály abban, hogy összebarátkozzanak.


11

Erasmus+

Köntös Réka: Amikor ennyi fiatal találkozik, a legizgalmasabb az egymástól teljesen idegen kultúrák találkozása. Említene néhányat a programok közül? Andrásfalvy Péter tanár úr: Nagyon változatos programmal vártuk a diákokat és tanáraikat. Raics Kata tanárnő ötlete alapján például olyan eszközöket építhettek meg és próbálhattak ki, amelyek az első világháborúban komoly szerepet játszottak, ilyen volt a Morze-távíró vagy a periszkóp. Ezen túl igyekeztük őket olyan élményekhez is juttatni, amikben otthon nem lehet részük, ilyen volt a lovasíjászat vagy a pincében - amúgy általuk megépített - lézer akadálypálya.

Erasmus+

Love Com manga Molnár Bence 12. E Egy idegen országba való utazás mindig várakozásokkal teli, izgalmakban bővelkedő kalandként kezdődik. Ezúttal viszont mi, az Erasmus+ magyarországi programjában résztvevők otthonunkba fogadtunk egy-egy ország darabkáját. Egyesek török vagy görög cserediákokkal osztoztak egy fedélen, de a franciaajkú Réunionból és Tahitiról is érkeztek hozzánk vendégek, valamint az egyfős német delegáció is tiszteletét tette nálunk. Szombat délután megérkezett a vendégek többsége, akik az estét már vendéglátóiknál tölthették. A Mohács környékén (százéves) pihenőt tartó török csapatot viszont a fiúkollégium patinás szobáiban ért az ébresztő. Vasárnap reggel egy gyors ismerkedés és eligazítás után már indultunk is a pécsváradi leányvásárra, ahol rögtön fejest ugrottunk a vásári forgatagba. A lángos, sült gesztenye és kürtöskalács trió kivétel nélkül mindenkinek ízlett, noha a kétirányú angol kommunikáció ekkor néhol még akadozott egy kicsit. A színpadon néptáncoló (néhol ismerős) fiatalok kevés – de mint később kiderült – a táncban avatott szemek figyelmét is felkeltették. Hazaérkezésünk után végre elérkezett az első szabad esténk, amikor is az ötvenfőnyi fiatal birtokba vette a várost. Hétfőn elkezdődtek a csütörtökig tartó délelőtti programok, elsőként egy geo-caching során járták körbe vendégeink a belvárost. A kedd a tudományoké volt: az iskola pincéjét lézerekkel hálóztuk be, a laboratóriumban távírók készültek, mialatt a tükörteremben súlyos sérülteknek nyújtottak elsősegélyt vagy adták föl az utolsó kenetet. Szerdán pogácsasütés, rekeszmászás, emberi pingponglabdapálya- építés és periszkópkészítés volt a délelőtti program, az utóbbi segítségével vadásztunk az iskola különböző pontjain elrejtett üzenetekre (már ha a magas csapattagok nem szúrták ki rögtön őket). Az időjárás kegyességének hála aznap délután kiutaztunk Bogádra, ahol lovasíjász bemutatóval kedveskedtünk vendégeinknek, akik többsége először ülhetett lóra és ragadhatott íjat. A csütörtök délelőttöt videók elkészítésével töltöttük, amelyeket az aznapi búcsúesten be is mutattunk. A Zsolnay-negyedben megtekintettük a planetárium egy előadását, majd a látványcukrászdában a szemünk láttára selymesítették és formálták az apró kézműves cukrokat. Az utolsó Pécsett eltöltött esténket egy közös vacsorával zártuk, és átadtuk ajándékainkat egymásnak, majd szabadulván a formalitások lánca alól, orkánként feltámadt a hangulat. Vendégeink zenés, táncos bemutatóját követően Várszegi tanár úr vezetésével gyorstalpaló magyar néptánckurzus indult, ami később átcsapott egy össznépi, népzenei kíséretű tánckavalkádba, ahol mindenki foghatta szíve választottját és rophatta kifulladásig. Ám sajnos ez az este is elmúlt, és vendégeink többségünkkel elutaztak Budapestre, mialatt páran már az októberi megemlékezést hallgatták. Tanáraink elkötelezett szervezőmunkájának köszönhetően az Erasmus+ magyarországi állomása a terveknek megfelelően és zökkenőmentesen lezajlott, miközben nem meghazudtolva önmagát, magán viselte a programot állandóan jellemző csúszásokat, amelyeket együttes erővel kivétel nélkül mind megoldottunk. A programban nem résztvevő diákok máig összefuthatnak a kint felejtődött angol útbaigazításokkal és biztos vagyok benne, hogy minden menzás emlékszik még az ebédlőt önkényesen elfoglaló idegenekre. Összegezve a program ismét összehozott hat egymástól eltérő kultúra diákjait, akik bő egy hét alatt fejleszthették nyelvtudásukat és ápolhatták kapcsolataikat. Hiába az eltérő nyelv vagy kultúra, egy közösen ismert dal, film vagy mint esetemben a hangzatos című Love Com manga is lehetett az összekötő kapocs köztünk és vendégeink között, áthidalva ezzel az ismeretlenséget és utat adva kapcsolatok születésének.

12


Falevéldobáló csaták és óriásölelések Foster Dóra 11. B


13

Erasmus+

Tavaly tanév végén páran elröppentünk Görögországba, hogy sok mókás emberkével Tahitiről, Réunionról, Törökországból és Németországból életreszóló barátságokat kössünk. Meg kell hagyni, elég jól sikerült ezt a feladatot teljesítenünk. Bár azt hiszem, azt azért mi sem gondoltuk volna, hogy pár hónapon belül majd viszontlátjuk őket, ráadásul itt, a mi csodás kis életterünkben: az iskolában. Aztán október 15-én, egy szép esős délutánon betoppant a suliba az a sok sötétbőrű, vigyorgó szeretetgombóc. És megkezdődött a kaland. Igyekeztünk teletömni a cserediákok napjait mindenféle izgis programmal, úgyhogy tulajdonképpen az űrhajózáson kívül mindent kipróbálhattak. Gyártottunk velük teleszkópot, tejesdobozból készült periszkópokkal rohangáltunk a folyosókon, mondván, hogy kincsekre vadászunk, filmet készítettünk, lovagoltunk, és az egyik srác még Nyisztor tanár úr megdönthetetlen rekeszmászási rekordját is megdöntötte. Esténként nagy csapatokba verődve vezettük be őket a pécsi esti életbe (mintha ilyen létezne...). Persze mindez csak a program volt. A dolog szépsége abban a pluszban rejlett, amit a sok nevetés, a közös zenélések, a nagy falevéldobáló-csaták adtak. És az, ahogy reggelente felkeltem, és a házban mindenhol a cserediákom tömény parfümillata áradt, amitől vagy megfulladtam, vagy megpróbáltam titokban kiszellőztetni. Ezek azok a dolgok, amik az egészet különlegessé tették. Olyan jó volt látni, ahogy azok az emberek, akik az első napokon még félősen motyogtak egymásnak sablonos ismerkedős szövegeket, azok a hét közepére már úgy nevetgéltek és beszélgettek át hosszú órákat, mintha gyerekkori barátok lennének. Hazautazásuk előtt egy nappal felbuszoztunk velük Pestre, és ott töltöttünk két napot. Elmentünk mindenféle „eztmindenképplátnodkellPesten" helyre, éjjel pedig sétahajókáztunk. Utolsó nap már mindenki szottyadtbanánszindrómában szenvedett a fáradtságtól, de arra még volt energiánk, hogy ebéd után páran leszaladjunk a Dunához. Leültünk a parton, és csak lógattuk a lábainkat. Nagyjából fél órán át ülhettünk ott, a tíz jóbarát, néztük a fodrozódó vizet, ahogy megcsillan rajta a napsütés, és arra gondoltunk, hogy valószínűleg soha többé nem leszünk együtt, így, mint most. Aztán jött a fájdalmas búcsú, zokogó görög fiúk, „majdmégtalálkozunk”-ígéretek, zsepik tömkelege és óriásölelések. Most már mindenki a saját országában csücsül az iskolapadban, a saját nyelvén beszél, és már talán nem hiányzunk annyira egymásnak, de mégis, akárhányszor erre a hétre gondolunk, valami furcsa, boldog mosoly uralkodik el az arcizmainkon. Mert nincs is jobb annál, mint hittan-tézé közben arról ábrándozni, hogy még mindig ott ülünk a Duna-parton.

„Örülök, hogy megismertelek!”

Erasmus+

Vass Máté 10. A Úgy gondolom, nem hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenki növekvő izgalommal várta azt a bizonyos napot és az utána következő hetet. Több hetes várakozás és megbeszélések sorozata után végre eljött az az esős szombat este. A különböző országokból érkező delegációk különböző időpontokban érkeztek meg azon a napon, az első a franciát beszélő Tahiti-i és Réunion-i csapat volt, utánuk este érkeztek a görögök, és az éjszaka folyamán a csekély számú német és a többtagú török delegáció is sikeresen célba ért. Az első találkozás az általam fogadott diákokkal nem okozott csalódást, a kezdeti nehézségek után, amit az új élethelyzet és a köztünk lévő kommunikációs nehézségek okoztak, pár nap után szinte teljesen megszűnt. A nagy létszámú csoport az első közös napját a Pécsváradi Leányvásárban töltötte, ahol a vár megtekintése után szabadon el lehetett veszni a vásár forgatagában. Továbbá e nap délutánján két görög vendégem (Rafail és Kostas) betekintést nyert az itteni természeti értékekbe, vagyis egy rövidebb túra folyamán megismerhették az elmondásuk alapján: „nagyon zöld erdőt”. A következő négy nap központja Pécs városa volt. Hétfő délelőtt a diákok nemzetenként összekevert csapatokkal részt vettek egy Pécs belvárosában játszódó geo-caching versenyen, melynek állomásaiban hazai fogadóik várták őket különböző feladatokkal. Továbbá még e nap délutánján került sor a nyitó ceremóniára, amely során megkaptuk az Erasmus-os pólókat. Ennek a napnak az estéjén került sor arra, hogy én és a családom jobban megismerje a vendégeket, szokásaikat és országukat, így az éjszakába nyúló hosszú beszélgetés bontakozott ki köztünk. Az ezt következő három nap délelőttjén a vendégek különböző, az első világháborúhoz kapcsolódó, érdekes programokon vehettek részt. Ebéd- és szabadidőben, melyet a külföldiek főként a pécsi bevásárlóközpont (Árkád) megrohamozásával töltöttek, a vidám és színes társaság nem egyszer hívta fel a közönyös pécsi polgárok figyelmét. Az Erasmus-hét remekül megszervezett programsorozatának utolsó állomása a Halászbástya és a Mátyás templom megtekintése volt. A delegációk hazaindultak. Sor került a senki által sem várt könnyes búcsúra, amikor leggyakrabban ezt a két mondatot lehetett hallani: „Örülök, hogy megismertelek.” „Remélem, fogunk még találkozni”. Bízom abban, hogy a héten létrejött nagy család még sokáig nem fog szétszakadni.

14


XXVI. évf. 29. (98.) szám, 2016. Karácsony

a Ciszterci Diákszövetség Pécsi Osztályának lapja

Az én 56-om Beszélgetés Debreczeni Lászlóval Kiss Réka 9.A A forradalom 1956-ban sok fiatalt sodort az események közepébe Budapesten, és ez Pécsett sem volt másként. Ma már csak néhány dolog emlékeztet minket a nem is olyan távoli múltban történtekre, mint az idős emberek történetei, az emlékművek, a forradalom 60. évfordulója vagy a nyelvtan feladat. Debreczeni Lászlóval, aki iskolánkban érettségizett 1952ben, személyesen ugyan nem találkoztam, de könyvéből és nekem küldött leveléből kiderül, hogy jó hazafi és művelt ember. A Diákparlament elnöke, és az orvosegyetemi zászlóalj tagja volt, a szavak fegyverével harcolt a rendszer ellen. Orvosnak készült, bár csak 1964-ben avatták annak. Ennek oka a forradalom utáni megtorlás volt, őt, és több hasonló cipőben járó egyetemistát börtönbe zártak, főként ezt az időszakot mutatja be Egy medikus barangolásai börtönországban c. könyvében. Ez a szerző visszaemlékezése, amelyben részletesen leírja az embertelen körülményeket, megpróbáltatásokat, melyekkel akkoriban szembesülnie kellett. Egy ilyen kalandos életúttal rendelkező embertől lehet még újat kérdezni? Kiss Réka: Milyen érzés volt aktív részese lenni az 1956-os forradalomnak Pécsett? Debreczeni László: Ahogy országosan, úgy Pécsett is az egyetemi ifjúság volt a forradalmi események kezdeményezője és élcsapata. A városban október 22-én a Diákparlamenten fogalmazta meg az ifjúság a nemzet követeléseit. A pontokba foglalt követelések a szabadság és a nemzeti függetlenség témakörét érintették. Engem úgy választottak meg a Diákparlament elnökének, hogy V. éves orvostanhallgató voltam. Sokan ismertek és komoly fiatalembernek tartottak. Az események sodrása aztán mindnyájunkat magával ragadott. Valami lázas, lelkesült hangulatba kerültünk. Azon a diákgyűlésen a félelem gátja szakadt át. A következményekkel nem számoltunk, hangosan világgá kiáltottuk mindazokat a követeléseket, amiket akkor az egész magyar nép érzett. A forradalmi láz leginkább a szerelemhez hasonlítható. Elveszíti az ember a józan ítélőképességét, nem gondol csak a jóra, a szépre, a sikerre.

2016. KARÁCSONY

2

Ebben a lelkiállapotban éltük meg azt a 12 napot. Rettenetes ébredés volt a november 4-i szovjet támadás, a forradalom leverése. K. R.: A pesti események mennyire jutottak el Pécsre? Van, amiről csak később értesült? D. L.: A pesti események a rádió híradásaiból azonnal eljutottak Pécsre. Október 23-án értesültünk a felvonulásról, de a nap estéjén zajló eseményekről csak megkésve értesültünk. Az egyetem rektora tanítási szünetet rendelt el és kijárási tilalom volt a városban. Persze nem sokáig bírtuk ki a bezártságot, és 24-én és főleg 25-én Pécsett is kitódultak az emberek az utcákra, terekre. Mi egyetemisták mentünk elől és hangosan kiáltottuk a követeléseket. A város utcáin és terein hömpölygő tízezrek olyan erőt sugároztak, aminek a hatalom nem tudott ellenállni. Persze közénk lehetett volna lőni, mint a pesti Kossuth téren, vagy Mosonmagyaróváron, de ettől itt visszarettent a hatalom. Igaz, Pécsett nem volt katonaság, ami a rendszer védelmére rendelkezésre állt volna. Általában elmondható, hogy a pesti események némi késéssel és eltorzítva érkeztek Pécsre, de a forradalom eseményei országszerte maguktól haladtak előre: megalakultak a munkástanácsok, a Nemzeti Bizottság, a Forradalmi Katonatanács, a nemzetőrség stb. Az egész ország öntevékenyen végbevitte a forradalom szükséges lépéseit. K. R.: Családja hogyan fogadta, hogy beállt a forradalmárok közé? D. L.: A családom természetesen féltett, aggódott értem, de nem akartak lebeszélni az eseményekben való részvételről. A hazaszeretet és a függetlenség iránti vágy akkor szinte az egész magyar népben lángolt. Természetesnek vették, hogy a fiatalság, az egyetemi ifjúság viszi a vezető szerepet az eseményekben K. R.: Mit gondol, a mai fiatalok képesek lennének arra, mint amire Önök akkor? D. L.: A mai nemzedék sem rosszabb, érzéketlenebb, gyávább a mi nemzedékünknél. Sokat járok iskolákba fiatalok közé. Az a tapasztalatom, hogy figyelemmel és érdeklődéssel hallgatják beszámolómat 56-ról. Mindig hangsúlyozom: minden nemzedéknek meg kell tennie a magáét a hazáért. Ma nem kell az életeteket kockára tenni, netán feláldozni a hazáért, de a cselekvő hazaszeretet útja ma sem könnyű. Ma a tanulás, nyelvek tudása, magas szintű szakmai ismeretek megszerzése, szorgalom, becsületesség, szolidaritás, nemzeti összefogás azok a feladatok, amiknek révén a magyar nevet olyan magasra lehet emelni, mint azt a mi nemzedékünk tette 1956-ban. Erre törekedjetek! A minőség forradalma a ti nemzedéketek feladata. K. R.: Nehéz volt 50 év távlatából megírni az „Egy medikus barangolásai börtönországban” című visszaemlékezéseit? D. L.: Nem volt nehéz megírnom az emlékeimet. Elevenen élt bennem a vágy, hogy elmeséljem egy 20 éves fiatalember kalandjait „börtönországban”. Amikor a könyv végére kitettem a pontot, megkönnyebbültem. Harag és keserűség nélkül élem ma az életemet. Az a 8-10 év, amikor megpróbált az élet, talán javamra vált. „Ami nem pusztít el, az megerősít” – mondta Nietzsche német filozófus. Élő példája vagyok ennek az igazságnak. Debreczeni Lászlónak, aki orvosként tevékenykedett, idén ősszel újabb könyve jelent meg a Pro Pannonia Kiadónál Három királyok címmel. Ebben is felidézi az akkori eseményeket és gimnáziumi élményeit regényes formában, és ír a Mecseki Láthatatlanok harcairól is. Debreceni László novemberben több városi rendezvényen beszélt élményeiről és új regényéről. Reméljük, iskolánkban is vendégül láthatjuk!

3

2016. KARÁCSONY

Az én 56-om Interjú nagyapámmal, dr. Lomb Dénessel Szabó Ágoston 9.A Az 1956-os forradalom 60.évfordulója alkalmából beszélgettem nagyapámmal, Dr. Lomb Dénessel, aki jelenleg 75 éves aktív orvos és részese volt az akkori eseményeknek. Sz.Á.: Hogyan értesültél a történtekről, a forradalom kitöréséről? Mennyi idős voltál akkoriban? L.D.: A Nagy Lajos Gimnáziumba jártam elsősként, nem voltam még 15 éves, a kollégiumban laktam. Arról, hogy valami történt, először okt. 25-én reggel hallottam valamit. Reggelikor a rádióban nem a szokásos tánczene szólt, hanem komolyzene hangzott és Szepesi György beszélt, a sportriporter. Azt mondta, hogy mindenki maradjon otthon, ne menjen az utcára. A szokás az volt, hogy 7óra 30-kor felsorakoztunk a második emeleti folyosón, kinyitották nekünk az ajtót az iskola felé, és vezényszóra elindultunk az osztálytermünkbe. Ekkor a 4.-esek azt mondták: „Forradalom van, nem megyünk iskolába!” Senki nem mozdult, és nem is mentünk iskolába – ekkor derült ki számomra, hogy nagy dolog történik az országban. Sz.Á.: Vissza tudsz emlékezni, hogy hogyan viselkedtek az iskolában az emberek? Milyen volt a közhangulat? L.D.: Aznap teljesen felborult a korábbi rend, a tanárok már nem tudtak fegyelmet tartani és bármikor kimehettünk a kollégiumból. Sz.Á.: Mi maradt meg benned legjobban a helyi eseményekkel kapcsolatban? L.D.: Dél körül kiderült, hogy nagy gyűlés lesz a 48-as téren. Barátaimmal én odamentem. Óriási tömeg gyűlt össze. Ekkor kiderült, hogy előző nap a pécsi egyetemisták nagygyűlést tartottak, követeléseket fogalmaztak meg és ezeket felolvasták éljenzés közepette. Valaki elszavalta a Nemzeti Dalt, elénekeltük a Himnuszt, majd a lelkes tömeg elindult felfelé a Búzatér felé és azután a Király utcán végig a Széchenyi tér irányába. Közben lelkesen jelszavakat kiáltoztunk: „Ruszkik haza! Vesszen Rákosi! Magyar kézbe az uránt!” A Király utca ablakaiból lelkes emberek integettek. A Széchenyi tér már tömve volt emberekkel. Újabb beszédek hangoztak el a Városháza erkélyéről. Közben emberek másztak fel a Nádor szálló tetejére és lefűrészelték a vörös csillagot. Óriási éljenzés közepette ledobták az útra, ahol összetört. A szónokok közben feltüzelték a fiatalokat, hogy kergessük el az oroszokat Kővágószőlősről. Azt mondták, hogy reggel jönnek a térre teherautók, és fegyvereket fognak osztani. Sz.Á.: Csatlakozni akartál a felkelőkhöz? L.D.: Igen, barátaimmal belelkesedtünk, hogy másnap harcolni fogunk a hazáért, a magyar szabadságért. Nagy izgalmak között telt el az éjszaka. Reggel motorzúgást hallottunk és felvonultak a teherautók és mi készen álltunk, hogy most indulunk, ám ekkor sorozatlövések dördültek el, és a teherautók menekültek a Nagy Lajos előtt lefelé, és a lövések a kollégium falába csapódtak. Erre nagyon megijedtünk, és természetesen a harc elmaradt.

2016. KARÁCSONY

4

Sz.Á.: Hogy teltek az ezután következő napok? L.D.: Bedeszkázták a tanárok az ablakokat, nem lehetett kinyitni őket. Iskolába nem jártunk, jobb híján lementünk futballozni az iskola udvarán lévő uszodába, amelyben akkor nem volt víz. Még ekkor is hangzottak lövések a Széchenyi tér felől, melynek hangjára mindig a betonra vetettük magunkat. Ezután szünetelt a tanítás, hazamentem a szüleimhez Kánba, a hegyek által elzárt kis faluba. Sz.Á.: A szüleid hogy reagáltak a történtekre? L.D.: Reggeltől estig hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, innen értesültünk a budapesti eseményekről is. Az egész család nagyon örült a Rákosi-rendszer bukásának, mert a családot üldözték, nagyapámat kuláknak nyilvánították és mindenét elvették. Sz.Á.: A forradalom leverését hogyan éltétek meg? L.D.: Nagy elkeseredés volt a családban, az iskolába visszahívtak minket, de a Mecseken még harcoltak a diákok és munkások. Ekkor országos sztrájk bontakozott ki, a bányászok, a munkások nem dolgoztak, a közlekedés megszűnt. Ezért ismét iskolai szünetet rendeltek el, és a szüleim egy ismerőst kértek meg, hogy menekítsen motoron haza, a falumba. Sz. Á.: Ezzel teljesen be is fejeződött számodra a forradalom? L.D.: Nagyjából igen. Az utolsó esemény, ami történt, az volt, hogy két szakadt ruhájú felkelő lépett be hozzánk és az Ausztriába vezető utat kérdezték. Szüleim megetették őket, ruhákat adtak és a térképen elmagyarázták nekik az utat. Köszönöm a beszélgetést!

5

2016. KARÁCSONY

Cserkészemlékeim Ausztráliából Görgényi György Miskolcon születtem 1930-ban. Nagyon boldog gyermekéveim voltak addig, amíg apám 1942-ben, hosszú betegeskedés után meghalt és a második világháború kitört. Anyám leköltözött Pécsre, hogy közelebb legyen a húgához, én a nagyszüleimmel voltam egy évig, mielőtt én is leköltöztem Pécsre. Habár a nagyszüleim nagyon jól néztek utánam, nagyon hiányozott apám, akivel nagyon közel éreztem magam. Sok szokására emlékeztem és a mai napig is próbáltam elsajátítani őket, sajnos nem mindig sikeresen. Csak átmentem az iskolaéven Miskolcon minden cél, vagy érdekeltség nélkül. Ahogy Pécsre leérkeztem, nagy örömmel láttam, hogy milyen szép és érdekes város. Tekintve, hogy az unokabátyáim a Ciszterci rend Nagy Lajos gimnáziumában tanultak, engem is felvettek a harmadik osztályba. Hamarosan találtam barátokat és az egyik tanár (elfelejtettem a nevét) ajánlotta, hogy csatlakozzak a cserkészcsapatba. Tekintve, hogy némelyik barátom már cserkész volt, könnyen beilleszkedtem a cserkész életbe. Az erkölcsi útmutatók mellett sok praktikus dolgot tanultunk, az életem értékessé vált és volt, amiért dolgoznom kellett, volt cél az életemben. A cserkészetben fegyelem volt. Tiszteltük az idősebbeket, segítettük a fiatalabbakat. Nem kellett a szülői, vagy tanári felügyelet, mi segítettük egymást, hogy a fogadalmunkat megtartsuk és szerintük éljünk. „A cserkész szereti a természetet, jó az állatokhoz és kíméli a növényeket.” A gyakori erdei túrázás, táborozás nemcsak jó emlékeket hagyott, hanem irányította az egész életemet. A természet szeretete segített, hogy növénytanban és kémiában jó eredményeket értem el a gimnáziumban és ami segített, hogy Szegeden okleveles vegyész lettem. „Jó munkát!” volt a köszönés, és ahogy visszanézek a munkaéveimre, mondhatom, hogy soha nem voltam munkanélküli. Ahogy befejeztem az egyetemet, a Chinoinban kezdtem, nagyon tiszta vegyszereket gyártottunk. Ahogy megérkeztünk Új-Zélandba, rögtön kaptam egy állást annak ellenére, hogy nem beszéltem a nyelvet. Ott a botanika segített, mert a gyár, ahol munkát kaptam, agár-agárt gyártott tengeri moszatokból. Az agár-agár nagyon fontos a mikrobiológiai kultúrák készítésére a kórházakban és a kutató intézetekben. Hat évig voltam ott, és azalatt nemcsak a termeléssel foglalkoztam, hanem próbáltam modernizálni a gyártást. „Légy résen!” – volt a mottónk és ez mozgósított engem, hogy találjak lehetőségeket, próbáljam a gyártást olcsóbbá tenni, a nehéz fizikai munkát gépekkel végezni. Egy ausztrál céget inkább érdekelte a kísérleteim és áthoztak minket Sydneybe elindítani egy Ausztráliában található tengeri moszat-feldolgozó gyárat. Megterveztem és építettem egy gépet, egyszerűsítettem a gyártást és hamarosan a produkció megindult. Tekintve, hogy nem volt több probléma, így otthagytam a céget és kaptam egy fővegyészi állást Sydneyben egy nagyobb kémiai cégnél, amelyik nagyon tiszta vegyszereket gyártott, ugyanúgy, mint ahogy csináltuk a Chinoinban. Nagyon szerettem a munkámat és 30 évig voltam ott nyugdíjába menésig. Magyar feleségem már előzőleg több évi betegség után meghalt. Így nyugdíjas éveimből 2 évet arra szántam, hogy Ausztráliát egyedül beutazzam. A cserkész éveimből eredt nemcsak a természet szeretete, de a biztonsági érzés, amíg magamban voltam, elkerülni veszélyeket, mérges kígyókat, amelyek gyakoriak az itteni erdőkben. Elsősegélynyújtás előnyös volt, ugyancsak a tudat eljutni a célhoz eltévedés nélkül, térképolvasás, utazási terv készítése. Segítettem az itteni cserkészeket, hogy a tengerben biztonságosan ússzanak és búvárkodjanak. 2000-ben megesküdtünk Gailel, egy ausztrál asszonnyal, akivel mai napig is együtt élvezzük az utazást itt helyben és külföldön, ugyancsak a különböző sportokat, amelyet mindketten követünk. Jópárszor visszatértünk együtt Pécsre, ahol mindig mindketten nagy örömmel találkoztunk cserkész barátaimmal és volt osztálytársaimmal. Én nem tudnám elválasztani azokat az elhatározásokat, amelyeket a cserkészi vagy más háttérből tettem. Úgy érzem, hogy a cserkészet hatása olyan, mint a levegő, amit belélegzünk. Nem csinál döntéseket, de nem csinálhatsz döntést légzés nélkül. Mind a cserkészet elvei, mind a gyakorlati képesség elsajátítása megalapozta az életmódomat, ami szerint ma is élek.

2016. KARÁCSONY

6

Ahogy mondják, minden rosszban van valami jó. Apám halála, a háború és a forradalom lesújtott, de egy másik, jobb élet kelt ki belőle. Nem tudok semmi mást, ami olyan nagy befolyással lett volna rám, mint az évek, amelyeket a cserkész csoportban töltöttem el. Innen pedig (a teljesség igénye nélkül) kezdődnek a Kühn Szaniszló öregcserkész-raj évenkénti túráinak, portyáinak, táborainak leírása – olykor mosolyogtató humorral, máskor mély lelki átéléssel. 1989 – A 47-es számú cserkészcsapat első legális táborozása 42 év kényszerszünet után (Horváth Sándor) A kisújbányai táborral kapcsolatos eseményeket a memóriámra alapozva írom. Feljegyzéseket akkor nem készítettem, hiszen minden olyan hirtelen jött. Neveket nem említek, mert attól tartok, hogy valakit kihagyok, pedig nagyon megérdemelné a méltatást. 1988 őszén alakult meg országosan a cserkészmozgalom. A 47-es csapat is létrejött az 1948-ban feloszlatott csapat jogutódjaként. A cserkész pedagógiában a nyári tábor szervezése mindig fontos volt. Nem véletlen, hogy a „47-esek” 1944-1945-ben is táboroztak! Ehhez sok szerencse is kellett, de a jó szándék és tehetség legalább annyira. A cserkésztisztek katonai szolgálatot teljesítettek illetve hadifoglyok voltak. A feladatok a 17-18 éves fiúkra maradtak, akik kitűnően helytálltak. Ezt nagyon jól tudtam, hiszen megtapasztalhattam kiscserkészként. Rosszul hangzik, de észre se vettük a tisztek hiányát. A csapat újjáalakulásakor ők még alig hatvan évesek voltak, kitűnő szellemi, fizikai állapotban. A csapat színvonalas vezetését biztosítottnak láttam. Az akkor még állami igazgatású Nagy Lajos Gimnázium igazgatója jóindulattal fogadta a csapat megalakulását. Anyagi támogatást nyilván nem adhatott. A csapat régi, kitűnő felszerelését a negyven év elemésztette. Jól tudtam, hogy az 1989. évi tábor fontos lenne a csapat építésében, de a feltételek megteremtése rendkívül nehéz. Nekem Kisújbányán, a keleti Mecsek gyönyörű területén volt akkor egy jókora parasztházam, kb. egy hektárnyi területtel. Fák, rét, patak, forrás. Ideális táborhely cserkészeknek. Akkor már 15 éve birtokoltam, fejlesztettem az infrastruktúrát. A réges-régi cserkészetika nem kívánta meg, hogy a beosztottak különösebb hálát érezzenek a vezetők iránt a kapott sok jóért. „Adjátok tovább a nálatok fiatalabbaknak, ha majd eljött az ideje”. Úgy éreztem, most rajtam a sor. Nem csak én gondoltam így, rajtam kívül még sokan. Felkerestem a vezetőket: van elképzelésetek a táborhelyről? Nekem lenne javaslatom. A jó cserkészvezető nem viszi csapatát kellő helyismeret nélkül táborba. Hárman mentünk terepszemlére. Nem volt szerencsénk, mert hatalmas eső miatt csak keveset mutathattam meg szép birtokomból. A döntéshez ennyi is elég volt. Újdonság volt a csapatépítésben a koedukáció. Lányok nélkül csapatot el sem lehetett képzelni 1988ban. A régi, jól képzett vezetők viszont járatlanok voltak a leánynevelésben. Alkalmazkodni kellett az új időkhöz. A lányokat nem lehetett kihagyni a táborból. Talán túlzás volt, de a lányokat a tágas parasztház tisztaszobájában helyeztük el. Lányok sátorban? Ugyan már! A korszerűsített fürdőszobát használhatták. Micsoda „nyárspolgári” körülmények ezek! – mondtuk volna 40 éve. A fiúk sátrakban laktak és a régimódi, általunk épített latrinát használták. Tisztálkodás a patakban folyt. A szokásos táborkereszttel szerencsénk volt: a táborhoz közeli facsoportban a „Teremtő” adott nekünk egy szép, sudár, nyílegyenes gyertyánfát, abból ácsoltuk. A gyertyánfa nem hosszú életű, de azért még jó néhány évig emlékeztetett engem az első táborra. A csapat zászlórúdra nem emlékszem, mert nem volt különösen magas. A szokásos reggeli és esti szertartásoknak megfelelt. A tábor élete a megszokott módon folyt. A tervet gondosan elkészítették. Az időjárás kedvezett, nem kellett rögtönözni. Erre is biztosan volt forgatókönyv. A csillagtúrákra kedvező volt a táborhely. Innen könnyű volt félnapos túrákat szervezni. A szép környék sok lehetőséget kínált. A résztvevők számára 26 év után csak homályosan emlékszem. Leány 6-7 lehetett, fiú 15-20; vezetőképző méret. A cserkészszellem megismertetése volt a cél. Az eredmény szerintem 100%-os. Hallottam olyan megjegyzést is, hogy nem gondoltuk, hogy ilyesmi létezik. Ez olyan ifjúsági szervezet, amibe önkéntes a belépés, semmiféle előnnyel nem jár, a kilépést pedig nem követi szankció. A vezetők ingyen dolgoznak, hivatásból. Hátrányuk még lehet, a Szovjet Hadsereg jelen van. Ki tudja? A résztvevők közül kerültek ki a csapat későbbi vezetői. A tábortüzek hangulata nehezen adható vissza. Mindegyiknek volt vidám és komoly része. Az én öreg lelkemet is megragadták. Nem hittem, hogy annyi év után még élvezhetem. Életre szóló hatásúak. (E sorok írása közben, kaptam üdvözletet, éppen most, egy résztvevőtől.)

7

2016. KARÁCSONY

Beszámoló a CDPO 2016. évi Közgyűléséről Tamási Balázs – Nyisztor Zsolt A Ciszterci Diákszövetség Pécsi Osztálya évi rendes közgyűlését 2016. november 19-én tartotta, amelyen 13 tagtársunk jelent meg, 4-en az idősebb korosztályból és 9-en a fiatalok közül. A Közgyűlést Nyisztor Zsolt, a CDPO elnöke vezette, a program az előzetesen meghirdetett napirend szerint, a kötelező formaságok megtartásával folyt. A közös ima után megemlékeztünk az elmúlt Közgyűlés óta meghalt tagtársainkról. Nyugodjanak békében! Nyisztor Zsolt beszámolt az iskolával kapcsolatos eseményekről, fejleményekről. Érdekességként megemlítjük, hogy az évente megrendezésre kerülő Osztályéneklési Fesztivál népszerűsége, sikere akkora, hogy idén is fellépett, egy már végzett diákokból álló csapat is – természetesen versenyen kívül. Kerekes Mihály távollétében Nyisztor Zsolt ismertette a CDPO aktuális pénzügyi helyzetét is. 2017től fontos változás lesz, hogy a tagdíjat nem az Incipit Vita Nova Alapítvány számlájára kell befizetni, hanem a CDPO számlájára, és lehetőség lesz banki átutalásra is. Erről mindenki időben kap értesítést. Pabian Ádám a 47. számú Szent László király Cserkészcsapat új csapatparancsnoka beszámolt a 100 éves jubileumi év eseményeiről. Megemlítette többek között, hogy a cserkészcsapat jubileumára összeállított könyv kiadásának támogatására pályázatot nyújtottak be, amelyen 700000 Ft-ot nyertek. Mivel az alelnöki mandátumok két évre szólnak, ezek most lejártak, tehát alelnök-választás vált szükségessé. Nyisztor Zsolt elnök Merényi Pétert és Tamási Balázst javasolta, egyéb jelölés nem történt. A jelenlevők nyílt szavazással, 11 igen és 2 tartózkodás mellett, egyhangúlag megválasztották a Ciszterci Diákszövetség Pécsi Osztálya Egyesület alelnökeinek Merényi Pétert és Tamási Balázst. A Budapesten tanuló, és a Budai Osztállyal is szoros kapcsolatot ápoló Marján Babett ismertette a Ciszterci Diákszövetség aktuális munkásságát, terveit. December 7-én este a Budapesten élő ciszterci öregdiákok „összciszterci gyertyagyújtást” terveznek, javasolta, hogy Pécsett is lehetne hasonló alkalom. Nyisztor Zsolt elmondta, hogy 2017-ben a gimnázium szeretne újra öregdiák találkozót rendezni, a régi időszakban szeptember végén, október elején, de új formában. Megkezdődött a szervező csapat toborzása, szívesen fogadják azok jelentkezését, akik csatlakoznának a szervezőkhöz. A Közgyűlés – mint minden évben - Hősök Csarnokában az emléktáblák megkoszorúzásával és a Szózat eléneklésével ért véget.

In memoriam Jobst Kázmér 2016. november 5-én életének 92. évében elhunyt Jobst Kázmér Széchenyi-díjas professzor, aki a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában érettségizett 1943-ban. Az MTA tagja és Pécs díszpolgára volt. Az európai laboratóriumi diagnosztika kiemelkedő képviselője volt, éveken át a Pécsi Orvostudományi Egyetem Klinikai Kémia Intézetének igazgatója, és a POTE rektorhelyettese volt. Jobst professzor olyan egyéniség volt, aki tudását, kreatív gondolkodását, erkölcsi tartását a szakma érdekében kamatoztatta. Ő alapította az Incipit Vita Nova alapítvány keretein belül magyartanároknak a Módly Dezső-díjat, volt tanárának emlékére. Adj Uram örök nyugodalmat neki! „Az igazi adventi imádság talán nem az, hogy: „…jöjj el Uram, Jézus”, fogalmazzunk úgy, hogy: „… jövök Uram, Jézus”. (Idézet Dr. Hegyi László teológiai tanár egyik adventi lelkigyakorlatos beszédéből, aki 2017. január 1-jén lenne 100 éves.)

Az alábbiakban szeretetszolgálatukat teljesítő tizedik évfolyamos diákjaink beszámolóiból válogattunk.

SZESZ

Betegápoló Irgalmasrend Pécsi Háza "Azért mentem oda, hogy tapasztalatokat gyűjtsek, hogy milyen az élet egy kórházban. A fogadónk nagyon aranyos volt és közvetlen. Megengedte, hogy szombaton járjunk, s nagyon megértő és segítőkész volt." Pluhár Anna (10.C) "Én igazából úgy mentem oda, hogy miért is ne. Tudtam magamról, hogy ovisokkal nem bírnám, s ez volt a legközelebb. Nem voltak nagy elvárásaim, de miután odamentem, pozitívan csalódtam!" Rábai Barna (10.C) "Reméltem, hogy elég erős leszek ahhoz, hogy betegekkel foglalkozzak. Az első napon a nővérek eligazítottak egy idős nénihez, aki kellemes meglepetésemre tárt karokkal fogadott. Nagyon jót beszélgettünk. Amikor kijöttem, csak mosolyogni tudtam, mert nagyon jól esett tudni, hogy csak egy kis beszélgetéssel mennyi jót tehetünk ezekkel az emberekkel!" P. A. "Amikor először odamentem, beosztottak egy bácsihoz, akiről annyit mondtak, hogy szeret zsírozni. Én is szeretek kártyázni, tehát megvolt a közös hang. Legalábbis csak az enyém, mert szegény bácsi annyira halkan beszélt, hogy szavát is alig lehetett érteni." R. B. "A körülményekről csak annyit, hogy az egész osztályon alig van ember, akivel lehet beszélgetni. Ugyanis a többi beteg nincs olyan állapotban, hogy megértsen minket és értelmesen válaszolni is tudjon." P. A. "Minden negatív dolog ellenére jó itt lenni. Nem túl stresszes hely, csak egy pár fül és nagyon sok türelem kell hozzá. Biztos vagyok benne, hogy az a maradék pár óra is rögtön el fog szállni!" R. B.

Egyházmegyei Katolikus Caritas Alapítvány -Idősek Otthona – Tímár utca Czukor Ákos, Hoffer Donát 10.A Be kell valljuk, hogy amikor megtudtuk, hogy ebben a tanévben szeretetszolgálatot kell végeznünk, egy kicsit megilletődtünk. Féltünk, hogy nem lesz meg az előírt 50 óra, talán nem lesz elég kedvünk, bátorságunk hozzá. Véleményünk viszont igen hamar megváltozott. Amikor megtudtuk, hogy idősek otthonába kell járnunk, nagy megkönnyebbülés és öröm volt szívünkben, hiszen mindig szerettük az idős emberek társaságát. Tudtuk, hogy meg fogjuk találni velük a közös hangot, a közös témákat. Minden héten pénteken megyünk meglátogatni őket, és a találkozás pillanatát mindig várjuk. Ilyenkor a legnehezebb feladat véleményünk szerint az idősek meghallgatása. Gyakran panaszkodnak az ellátásról, állapotukról. Ilyenkor feladatunk, hogy türelemmel figyeljünk rájuk. Fontos, hogy lelket öntsünk beléjük vigasztaló szavakkal. Az idősek is mindig várják a péntek délutáni látogatást. Mindig számítanak ránk, és szerintünk ez a legfontosabb. Akkor van értelme, sikere a közösségi munkáinknak, ha ezzel másoknak örömöt tudunk okozni, ha valóban önként és odaadással akarjuk a jót tenni egymásnak. Igaz a mondás: „Jót tenni jó!”.

22


Máltai szeretetszolgálat – hajléktalan ellátás Fülöp Vince 10. D

Ciszterci Nevelési Központ, Iskola Szente Margit Katalin 10. B A szeretetszolgálatot a Ciszterci Nevelési Központ 2.b osztályában teljesítem. Már a kezdetektől fogva nagyon aranyosnak találtam a gyerekeket. Minden alkalommal ugyanaz a feledat: először a házi feladatot kell megoldani, esetleg valami logikai játékokat játszunk, majd az udvarra kell levinni a gyerekeket. Jó látni, hogy akikkel foglalkozunk, a hangos olvasás folyamán hétről hétre mennyit fejlődnek. Nagyon hálásak tudnak lenni a segítségünkért. A tanárok nagyon segítőkészek velünk. Tekintettel vannak az időbeosztásunkra és bátran ránk bízzák a gyerekeket. Hasznosnak találom a másodikosokkal együtt töltött hónapokat, mert nagyon sok szeretetet tudnak adni, és a mosolyukkal mindig felvidítanak. Kicsit betekintést is nyerhetünk ezáltal a pedagógiai munkába. Mindenképpen felelősséget tanulunk a szeretetszolgálat ideje alatt. Örülök, hogy ebben az iskolában teljesíthetem a szolgálatot.


23

SZESZ

A Máltai Szeretetszolgálatnál teljesítem a közösségi szolgálatomat. Velem van még egy osztálytársam is, akivel együtt próbálunk tenni az otthontalan, szegény, éhező emberek életének jobbá tételéért. Minden hétfőn reggel 7.30-kor kezdünk és egy órán keresztül segítünk az ottani, nyugdíjas önkéntesekkel együtt zsíros, vagy májkrémes kenyeret kenni, teát főzni. Eddig még nem volt baj, mert nem volt túl hideg kint, de ha jön a fagy, akkor szerintem sokkal többen jönnek majd melegedni, enni, forró teát inni. Nehéz elképzelni, milyen lehet hosszú ideig az utcán élni, de biztosan nem könnyű. Igaz, hogy a munkánk egyelőre nem túl változatos, de nem is emiatt érdekes odajárni. Az ott önkéntesen dolgozó nagymamák és nagypapák jó hangulatot teremtenek. Mindig beszélgetnek velünk és mindig a suliról kérdeznek minket, vagy arról beszélnek, amikor ők gimisek voltak. Először azt hittem, hogy unalmas sztorikat mondanak majd, de a zsíros kenyér-kenegetés mellett jó volt hallgatni őket. Igazán tiszteletet érdemelnek, hogy nyugdíjasként is segíteni járnak más embereknek. Ami a hajléktalanokat illeti, a nagy részük kedves, szerény és normális, de vannak köztük sajnos depressziósak, beszédhibásak, betegek vagy agresszívak is. Szerencsére kezelhető a helyzet, illetve szót lehet érteni velük általában. Volt azonban olyan élményem is, amikor az egyik hajléktalan sokáig beszélt hozzám, egy mondatot mondott, de érthetetlenül. Senki sem értette. Ezt követően az egyik néni kitessékelte ezt a férfit. Akkor sajnálatot éreztem és elképzeltem, milyen lehet vajon most neki. Mit érezhet? Azóta úgy megyek oda reggelenként, hogy segíteni akarok nekik. Nem akarom, hogy rosszabbodjon a helyzet, akár annál a férfinál. Szerintem nagyon fontos, hogy megtapasztaljuk, hogy milyen nehéz és küzdelmes ezeknek az embereknek az élete, mert csak így leszünk képesek felnőtt korunkban is megérteni és segíteni, ha valaki bajban van. Bár nehéz reggelente időben odaérni, utána mindig jó érzéssel megyek el onnan. Lányoknak nem ajánlom, fiúknak viszont mindenképpen hasznos tapasztalat.

Fogd a kezem alapítvány Renner Virág, Bogyó Orsolya 10. C A szeretetszolgálatunkat a Fogd A Kezem Alapítványnál végezzük. Általában az alapítvány Szent Kinga Lakóotthonában vagyunk. Az iskolai szünetekben tudjuk csak meglátogatni a napközit, ahol a fiatalok a mindennapjaikat töltik. Itt segítünk nekik a kézműves tevékenységeik elvégzésében. Viszont ha a lakóotthonban vagyunk, ránk bízzák az ott lévőket, akiknek szabadidős tevékenységeket szervezünk. Ide is leginkább hétvégente járunk. Az alapítványnál dolgozók és a fiatalok is hatalmas bizalommal és örömmel fordulnak felénk. Az eltérő külsejüktől és viselkedésüktől függetlenül hatalmas szeretetet tanúsítanak az emberek iránt. Emiatt csak pozitív élményünk van a szolgálattal kapcsolatban.

Papnövelde utcai óvoda

SZESZ

Benkő Bálint 10. D A szeretetszolgálatomat a Papnövelde utcai óvodában töltöm heti 2 alkalommal, összesen 3 órában. Azért választottam ezt a helyet, mert úgy érzem, hogy értek a gyermekek nyelvén, jó fejnek tartom őket és jól kijövök velük. Ez most a mindennapok során be is igazolódik. Amikor megérkezem az oviba, örömmel futnak felém és nevemen szólítanak. Mind a két nap 15 órára érkezem az oviba, amikor a nagycsoportos gyerekek felkeltek és készülődnek az uzsonnához. Itt aktívan részt veszek az ágyak elpakolásában, hiszen ebben a korban étkezni és öltözködni már tudnak önállóan. Eközben a dadusok kezdik ébresztgetni a középső csoportosokat, ahol szintén elkél a segítségem. Az öltözködésnél és az ágynemű elpakolásában tudok részt venni. Végül a kiscsoportosokhoz megyek, ahol a leginkább szükség van a segítségemre. Náluk töltöm a legtöbb időmet, hiszen koruknál fogva nekik kell a legtöbbet segíteni, mind az étkezésnél, mind az öltözködésben. Ha tele a bendő és az időjárás is engedi, irány ki az udvarra játszani! Ezt nagyon szeretik a gyerekek, de bevallom én is. Focizom, labdázom, kergetőzöm velük. A legemlékezetesebb pillanatom eddig, amikor egy kiscsoportos fiúcskának kellett volna a pici kezére egy ötujjas kesztyűt felvarázsolnom. Kb. 3 percig próbálkoztam, de végül feladtam és elküldtem az óvó nénihez, aki 2 másodperc alatt felhúzta a kezére. Hát van még miben fejlődjek, azt hiszem! Összegzésként nagyon jól érzem magam, kedvesek és türelmesek az óvó nénik, mindig örömmel fogadnak. Jó újra gondtalan ovisnak lenni, hacsak pár órára is!

24


Mézet reggeliztünk Sebők Aida 8.A Iskolánk két osztálya részt vehetett egy „Mézes Reggeli” néven futó kezdeményezésben, amely során nem csak a hasunkat, de a fejünket is teletömték. A foglalkozást két méhész, Sütő Gábor és Sebők Péter tartotta, velük beszélgettem.

S. A.: Ki a kezdeményező és főként, mi a cél? S. G.: A kezdeményező ötletgazdák javarészt szlovéniai méhészek voltak, ehhez a programhoz csatlakozott az Országos Magyar Méhészeti Egyesület. A kezdeményezés célja a méhek és az egészséges életmód népszerűsítése, a helyben termelt élelmiszerek megismertetése. Figyelemfelhívás a reggeli fontosságára és az egészséges táplálkozásra, mivel a rossz étkezési szokások gyakran már gyerekkorban kialakulnak. Továbbá fontos annak hangsúlyozása, hogy a méhek munkája jelentősen hozzájárul a környezetvédelemhez és a biológiai környezet változatosságához. S.A.: Hogyan viszonyulnak a fiatalok a mézhez, mennyit tudnak egyáltaln a méhekről? S.P.: Az évente megválasztásra kerülő mézkirálynő igyekszik hírét vinni a méheknek és méhészeti termékeknek. Rozmann Gréta Mézkirálynő 2016 című facebook oldalán igyekszik megszólítani a fiatalokat. Tapasztalataim szerint örömmel fogadják azokat az információkat, amik a természet szépségében rejlő csodákra mutatnak rá. A méz, mint az egyik legtökéletesebb élelmiszer nagyobb ismertséget és szerepet kell, hogy kapjon. Egészségvédő hatása mellett a szépség, fiatalság terén is megjelenhet, akár a kozmetikumokban. Célunk az lenne, hogy a hazai 1 kg/fő/éves fogyasztást ösztönözzük, és mondjuk ennek a duplája legyen. Baranya megyében kiváló minőségű fajta mézek kerülnek ki a kaptárakból. A méhek életének a bemutatására lehetőség van bemutató méhészetekben, akár a kaptárban zajló munka megfigyelése révén is. Ehhez persze adni szoktunk védő felszerelést is a méhszúrások elkerülése érdekében. Bár aki nem allergiás, annak még jótékony hatást nyújt egy-két méhszúrás. Egy egészséges felnőtt ember pedig kb. 1500 méhszúrást képes elviselni. A fiatalok ismeretszerzésének jó felülete a mézkirálynő facebook oldala. S.A.: Milyen látogatható események lesznek a méz jegyében? S.G.: Az OMME mézfogyasztás növelését megcélzó Mézzel-lélekkel kampánya jelenleg is zajlik, a közösségi médiákban gasztro-bloggerek írásaival is találkozhatunk. December 7-én a méhészek védőszentje, Szent Ambrus nap alkalmából az ország több pontján lesznek a méz fogyasztását ösztönző kisebb helyi rendezvények. Pécsett az adventi időszakban a Janus Pannonius Mézlovagrendek tervezi, hogy adományoz rászorulóknak mézet. A véradásért is mézzel kedveskedtek a baranyai méhészek. A diákok érdeklődését szívesen veszik a méhészek, ezért tartottunk előadásokat két osztályban. Köszönöm az interjút!


25

Lyukasóra

Sebők Aida: Milyen céllal jött létra a Mézes Reggeli? Egyáltalán mi ez? Sebők Péter: Magyarország első alkalommal 2014. november 21-én csatlakozott az Európai Mézes Reggeli Programhoz, ekkor az ország teljes területén 67 iskola csatlakozott a kezdeményezéshez, 2015-ben pedig már több mint 500 helyszínen tartottak Mézes Reggelit, ahol a helyi méhészegyesületek, termelők és a megyei szaktanácsadók segítségével a gyerekek megismerkedhettek a leggyakoribb hazai mézfajtákkal és meg is kóstolhatták azokat.

Kínai szakkör

Lyukasóra

Krizsán K risztina (12.E)

Ni hao kedves olvasók! Mint azt már tudhatjátok, iskolánkban ebben a tanévben vette kezdetét a kínai szakkör, melynek keretei között a diákoknak lehetősége van megismerkedni a kínai nyelvvel és kultúrával. Véleményem szerint ez egy nagyon jó dolog, mivel nem sok ember szánja rá magát, hogy egy ilyen nehéz nyelvet megtanuljon. A tanárunk, Maggie, Kínából érkezett, így keveset tud magyarul. Ezért az órákat angolul tartja, amiről azt gondolom, hogy jó lehetőség az angol nyelv gyakorlására is. Így egyben gyakorlunk is és tanulunk is valami újat. A nyelv érdekessége, hogy a kínai írás logografikus, vagy más néven hierografikus eredetű írás. A kínai írásban szigorú szabályok szerint történik az írásjegyek megszerkesztése. A nyelv nehézsége még, hogy egy szónak a jelentése attól is függ, hogy milyen hangsúllyal/ tónussal mondjuk. (4 különböző tónus van) A Holdújév Kelet-Ázsiában az egyik legnagyobb ünnep, melyet 2017-ben január 28án ünnepelnek. A tavaszünnep időpontja – hasonlóan a húsvéthoz – évről évre változik. Sokszor lehet hallani, ha a távol keletről van szó, főként Kínáról, hogy minden évhez bizonyos állatokat kapcsolnak. Ezek az állatövi jegyek, melyből 12 van és ezek körforgásban ismétlődnek. Ezen ünnep alkalmából itt, a pécsi egyetemen is lesz egy rendezvény, amire majd a szakkörösök készülhetnek egy kisebb műsorral. Véleményem szerint nagy lehetőség, hogy iskolai kereteken belül tanulhatunk egy ilyen egzotikus nyelvet. Felmerült az is - ha a szakkör sikeres lesz -, hogy jövőre akár második nyelvként is fel lehet venni a kínai nyelvet iskolánkban. Aki egy kicsit is érdeklődik a keleti kultúra iránt, és szívesen megismerné, annak nagy szeretettel ajánlom.

26


Bükkösdi kincsek nyomában Tari Enikő 9.D Vegyünk egy kalapácsot, egy gumicsizmát, sok sarat, néhány bátor diákot és Hosszú Csaba tanár urat, akivel ásatásra indultunk. Biztosra vettük, hogy kis csapatunk páratlan felfedezéseket tesz. Mi leszünk a holnapi újság címlapján, mert régi elásott római kincseket találunk, esetleg a Hungaroszauruszt. Az idő előrehaladtával az ambíciónk viszont csökkent, hisz láttuk, hogy sok-sok munkával is, itt mi csak apró kis felfedezéseket tehetünk. „Autóval indultunk útnak, és Bükkösd után álltunk meg egy bánya bejárathoz közel. Elindultunk, sáron, pocsolyán, és még több sáron keresztül. Elkezdtünk olyan köveket keresgetni, amelyben lehetnek maradványok. Mint megtudtuk, ott évmilliókkal ezelőtt tenger volt” (Eklics Teodóra 9.D)

Reméljük, folytatás következik!

Magyarlukafa Poór Veronika 11. D Egyszer volt, hol nem volt, réges-régen, amikor a 11.D is még csak 9.D volt, bölcs osztályfőnökük így szólt : Gyerekek, jövő héten megyek Magyarlukafára az ottani vásárba, Vendel napján, ha lehet vélem jönni, nincs kedvetek? Az osztály egyik fele erőst lelkesedett, a másik fele még mindig rajzlapot keresett, így könnyen megeshetett: összejött hát a megfelelő létszámú sereg. (Enumeráció következik.) De micsoda sereg! Bátor, mindenre elszánt erős lányok, lyányok, akik, hajaj de erősek voltak, mikor varázslatos iskolabuszuk berekedt a sárba, neki feszülve úgy megtolták, nem is hiába. El is mozdult… egy kicsit, talán, mint a kicsiny ujjam… ni. A vásár varázslatos világa lenyűgözte őket, megbabonázva értek haza, nem is csoda, hogy a mai napig vissza-visszatérnek! Volt ott minden mi jó, sült gesztenye, kürtöskalács, kis póniló. Különleges emberek, nagy kalapú hercegek, vidám pásztorok, s egyebek. A választék igen bő, a kicsiny csacskaságtól, a nagy beruházásokig minden meglelhető. S habár a kis csapat évente átalakult, (kiegészült egyszer profi fotóssal, két varázsló


27

Lyukasóra

„Érdekes volt, mert amikor odamentünk, semmilyen instrukciót nem adtak azzal kapcsolatban, hogy mit kell keresnünk. A feladat az volt, hogy ha találunk valamit, ami szerintünk lehet akár lelet is, akkor azt vigyük oda, és megmondják, hogy az e. A végére elárulták, hogy ha egy nagy kőben van egy kis kő, akkor az pörgős karú.” (Storcz Júlia 9.D)

tündérlánnyal is) az elszántság (és a lánytöbbség) megmaradt. Hagyománnyá vált a hagyomány. Ha mindezt a csodát nem hiszed, hidd el, rosszul teszed, mert ez a vásár csak RÁD vár, hogy felfedezd és részese légy. Ha a tollam ki nem fogyott volna, tán az én mesém is tovább tartott volna! Fésületlen gondolatok az utazóktól:

Eset-les

„Nagyon király hely, és még ló is van!” „Kicsit városi szemmel nézve: jó érzés kiemelkedni a hétköznapi dolgokból.” „Nekem azért tetszett, mert jó volt a hangulat.” „Nagyon tetszett, hogy olyan dolgokat lehet venni, amiben a másik ember- szíve lelke benne van, így számomra is nagyobb a tárgyak értéke.” „Nagyon hideg volt, de ezt ellensúlyozta a kürtöskalács.” „Hogy miért jó a vásár? Mert összefuthatsz a Poór Veronikával ! ) ” „Minden megtalálható, ami egy jó néprajzost érdekelhet.”

Aranyköpések Péter atya: „Sínen vagyunk, mint József Attila.” „S lőn neonfény!” „Tegye magát zárójelbe!” Lovas tanár úr: „Ne lőjük le a poént, a poén gyilkosságokat is büntetik a törvények!” Csikyné tanárnő: „Egész nyugodtan kidiffundálódhat, ha gondolja!”

28


Vigyázz Fellbach, jövünk ! Tari Enikő 9. D


29

Eset-les

November 12-én reggel a hetek óta tartó lázas előkészületek, izgalom betetőzött. A Barbakán-parkolóban a hajnali fényben egy busz várta a Fellbachba készülő diáksereget, mellyel kezdetét vette az idei utazás. Az út igen hosszúnak bizonyult, és az időjárás se volt a legjobb, de kis csapatunk ezeket az akadályokat is jól vette. Mikor végre besötétedett és megérkeztünk, mindenki lelkesen szállt ki a buszból. Az iskolában ott vártak minket cserediákjaink és családjuk, akik látszólag ugyanolyan izgatottak és egyben idegesek voltak, mint mi. Sok sikert kívántunk egymásnak és elindultunk, hiszen már mindenkit várt a vacsora és az ismerkedés az új környezettel. Szerintem senkinek nem volt nehéz beilleszkedni a családoknál és megtalálni a közös nyelvet. Másnap a családokkal töltöttük a napot. Volt, aki állatbemutatón volt, volt aki bowlingozni ment, ahogy mi is és volt, akit strandolni vittek. A vasárnap mindenki számára remekül telt. De jött a hétfő és az ébresztő újra hamar szólalt meg, és ezt az is tetőzte, hogy -3 fokot mértek a hőmérők. A hétfő délelőttöt az iskolában töltöttük, beültünk egy- két órára. A délutánunk eseménydúsabb volt, hiszen Stuttgartba látogattunk, ahol mindenki remekül érezte magát. Kedden csapatunk Waiblingenben próbált szerencsét, de sajnos az időjárás újfent nem akart nekünk kedvezni, és ez délutánra sem változott, amikor zuhogó esőben jártuk be Fellbachot, ami egy kicsit rontott az összképen. De szerdán újul erővel, bizakodva a szép időben Schorndorf történelmébe tekinthettünk be. Délután pedig csapatuk sportcipőt húzott, futott, dobott, mászott és jól elfáradt. A nagy megpróbáltatás után szerintem mindenki nehezen kelt fel, de csütörtökre virradóan, a nap is kisütött, és német barátainkkal, közösen látogattunk el Ludwigsburgba, a kastélyba. Ezután a városnézéshez mindenki letöltött a telefonjára egy alkalmazást, ami a tájékozódást szerette volna segíteni, de valami zavar lehetett a rendszerben, mert a többség buszon, vagy kávézóban kötött ki. Délután ismét sokfelé indult a társaság, ugyanis a délutánt ismét a családokkal töltöttük. Pénteken Stuttgartba utaztunk, ahol a Mercedes-Benz múzeumot néztük meg. A délutáni stuutgarti vásárlás után elérkezett a búcsúest, ahol ettünk ittunk, táncoltunk, beszélgettünk, és szomorúan tapasztaltuk, hogy mindjárt vége a hétnek. Szombat reggel is megszólalt az ébresztő. Egy gyors reggeli, és ugyanott álltunk, mint egy héttel ezelőtt, a busz előtt, de minden más volt: nem voltunk egyedül, mert minden magyar diák mögött ott állt egy család. Elbúcsúztunk, felszálltunk a buszra, és már nem egy csapat idegent láttunk, hanem rengeteg új barátot. Újabb röpke 14 óra elteltével, hazatértünkkor mindannyian sok élménnyel voltunk gazdagabbak.

„Dupla fizika? Jöhet!”

Eset-les

Schnell Marcell 12. B Normális esetben, ha az ember visszajön egy egyhetes betegségből, akkor azt szokták tőle kérdezni, hogy mikor szeretné bepótolni a dolgozatokat. Szerencsére én nem vagyok az a teljesen normális srác. Ezért is alakulhatott úgy, hogy Boda Zsuzsanna tanárnő megkérdezte tőlem a hét elején, hogy szeretnék-e menni két hét múlva Németországba. Másnap egy igent, következő hétre pedig az utazás árát hoztam neki. A következő sorokban nem szeretném részletezni a programokat, ehelyett inkább az élményeimet osztanám meg a kedves olvasóval. Nekem ez volt életem első és egyben utolsó cserediák-programja, amiben még tanulóként vehettem részt, ezért talán kétszer olyan izgatott lehettem, mint a többiek. Azzal a tudattal indultam neki ennek az útnak, hogy minden percét élveznem kell majd, hiszen ez egy soha vissza nem térő alkalom számomra. Ezt – köszönhetően elsősorban a jó társaságnak – sikerült is teljesítenem. Remek programokon vettünk részt, még az iskolába járást is élveztem. Nagy meglepetésemre pénteken azt állapítottam meg, hogy a tőlem egyik legmesszebb álló tantárgy, a dupla fizika óra tetszett a legjobban. A stuttgarti Mercedes múzeumtól kezdve a sportdélutánon át szinte minden program tetszett és maradandó emlékekkel gazdagított. A német cserediákok és a szüleik is nagyon kedvesek voltak, sokat beszéltem velük a programokon és azokon kívül egyaránt. Az útra vittem magammal fényképezőgépet, és azon az egy héten végig fotóztam, ami további vidám pillanatok okozója lett. Végül még kiemelnék egy fontos dolgot: kapcsolatomat iskolánk alsóbb éves diákjaival. Amikor az indulásnál felszálltam a buszra, akkor alig ismertem 4-5 embert; odafelé végig ettem, aludtam vagy telefonoztam. A hazafelé vezető úton viszont már csak beszélgettem a többiekkel és titkon arra vágytam, hogy minél később érkezzünk meg Pécsre. Viszont jó társaságban gyorsan telik az idő… Úgy érzem, hogy német és magyar részről is sok új barátot szereztem mindamellett, hogy az útnak köszönhetően még a német nyelvet is megszerettem tizenkettedik osztályra – de még mindig jobb később, mint soha!

30


„Rómába vezet minden út?” Erős Eszter 12.D


31

Eset-les

Mindig nagyon szerettem utazni. Kiskoromban, amikor a nagyszüleim fényképalbumát nézegettem, ahol rengeteg érdekes kép volt Párizsról, Athénról, Rómáról és még sok szép helyről, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd én is láthatom legalább az egyiket. Nagymamám mindig azt mondta, hogy ő már negyven éves is elmúlt, mire először átlépte az országhatárt, tehát még sok időm és lehetőségem van. Velem ez először tíz évesen történt meg, és azóta szerencsére többször is. Az őszi szünet előtti héten az utolsó osztálykirándulásunk keretében eljuthattam Rómába is, így ez a célom viszonylag hamar teljesülhetett. Az indulást életem egyik legnehezebb időszaka előzte meg, amely után bármi változatosságra nyitott voltam, ami egy kicsit is kizökkentett a mindennapok szürkeségéből. Azonban egy ilyen út rengeteg előkészülettel és stresszel is jár. Mivel ez volt az eddigi életem leghosszabb útja, olyan dolgokat is figyelembe kellett venni, amikre nem is gondoltam volna. Az utazás viszonylag zökkenőmentesen volt. Útközben megálltunk Sienában, később Assisiben, ami az egyik legnagyobb élmény volt az út során. Rómában nagyon sok érdekes és szép nevezetességet megnéztünk, talán nem is tudnám mind felsorolni, ezért csupán néhányat említek meg: Lateráni bazilika, Colosseum, Forum Romanum, Vatikáni Múzeum, Capitolium, Szent Péter-tér, Pantheon, Spanyol lépcső stb… A város utcáin sétálva elképzeltem, ahogy megelevenedik az első, általános iskolai történelemkönyvem, és teljes életnagyságban tárulnak elém az ókor legmaradandóbb építményei. Az ilyen élmények után már teljesen másképp tekintek „Az ókori Róma” című témakörre, amely eddig nem igazán tartozott a kedvenceim közé. Keresztény emberként természetesen nagy élmény volt látni vallásunk legjelentősebbnek mondott templomait, viszont egy idő után már kissé kezdtek összefolyni a képek, de hasznos „útitársamnak”, a fényképezőgépemnek köszönhetően – amit a templomok esetében a legtöbb helyen nem is lett volna szabad használnom, de SIKERÜLT - , bármikor vissza tudom őket idézni. Amikor hazajöttem, szinte már másnap az volt mindenkinek az első kérdése, hogy mi tetszett a legjobban. Lehet, hogy furcsán hangzik, de erre a kérdésre nem tudtam értelmes választ adni, és még most, hetekkel utána sem tudnék. Nyilvánvaló, hogy maradandó emlékek lesznek majd a már említett történelmi és vallási emlékhelyek, de számomra mégsem az ilyen nevezetességek, hanem a hétköznapi szépségek adják át igazán egy város hangulatát. Ezek csupán olyan egyszerű, sokak szerint jelentéktelennek tűnő dolgok, amelyeket a legtöbb ember észre sem vesz. Nekem egy szép, virágokkal benőtt erkély, egy virágos ablak, vagy egy pillanatnyilag a nap által szépen megvilágított utca egyszeri és megismételhetetlen képe adja a legszebb emléket, mert ezek egyéni dolgok, amiket nem tudok az interneten rákeresve megnézni, mint ma már szinte bármit. Majd egyszer, sok év múlva, ha az unokám megkérdezi, akkor, ami elsőnek eszembe jut az útról, amire a legjobban emlékszem, az lesz a helyes válasz erre a nehéz kérdésre, hogy mi is tetszett a legjobban. Úgy tartják, hogy az az igazán jó kirándulás, amelyen az ember elfárad. Ez velünk minden tekintetben megtörtént, ugyanis már maga a több mint húsz órás út is fárasztó volt, azt követően pedig minden nap sokat gyalogoltunk egyik helyről a másikra, sokat álltunk metrón „összenyomva” vagy egyszerűen az agyunk fáradt el a „kultúrsokk” következtében. Ez a kellemes fáradtság mindig meghatározza az emlékeket, és aki igazán átélte az élményeket, annak nem árnyékolja be ezt az emléket. A másik kérdés, amit többen feltettek már, hogy szívesen laknék-e Rómában, vagy Olaszországon belül bárhol. A sok pozitív élmény ellenére erre a kérdésre a válaszom mégis egyértelműen az, hogy nem. Vannak olyan ismerőseim, akik olyan szinten ragaszkodnak

Eset-les

Magyarországhoz, hogy még pár napra sem utaznak el szívesen. Én ezt szélsőségesnek gondolom, és nem értek egyet vele. Mint turista, éppen azért szeretek bárhova elutazni, mert minden ilyen út arra döbbent rá, hogy a jelenlegi gazdasági és/vagy politikai problémáktól eltekintve a világ egyik legjobb, legbiztonságosabb helyén élek, ahol nem kell félni, hogy egy földrengés – ami egyébként rövid idővel a távozásunk után be is következett - romba döntheti az életemet, és ezt a megnyugtató érzést nem cserélném el semmire.

Kolozsvári különítmény Testvériskolai kapcsolatok 25 éve Hegedűs Blanka Ilona 11.B Aztán elindultunk. És csak buszoztunk, buszoztunk, buszoztunk. Gyakorlatilag olyan sokáig ültünk bent a kisbuszban, felsőfokon művelve a semmit, hogy Nyisztor tanár úrnak figyelmeztetnie kellett minket (Máté Enikő 10. D, Méhes Mátyás 11. D, Zalay Zsuzsanna 11. E, Tarlós Ferenc 12. B, Szili Ákos 12. C, Hegedűs Blanka Ilona 11. B) arra: nem erről volt szó. Abban állapodtunk meg, hogy odafelé még próbálunk egyszer. Úgyhogy akkor hegedű, brácsa elő, és húzd rá! Aztán csak énekeltünk, az egyszerből kétszer lett, abból meg vagy negyvenszer, ezzel pedig remek lehetőséget biztosítottunk Nyisztorné Mayer Petra tanárnőnek, aki szintén velünk tartott, hogy a gyakorlás végére ő is megtanulja a dalszövegeket. Utunk tehát eseménytelenül telt. A kisbusz nyilván még véletlenül sem ragadt be egyetlenegy sáros kukoricásba sem, és Kolozsvárra megérkezve is könnyen odataláltunk úti célunkhoz, a Báthory István Elméleti Líceumhoz– Zsuzsi „Hát, nem is tudom, szerintem balra”-jainak köszönhetően. Vacsora közben– töltött káposzta, hát mi más?!– rá kellett jönnünk, hogy rendesen át lettünk vágva: egyikünket eddig csak álnéven ismertük. - Szili Ákos - mutatkozott be Ákos az egyik bácsinak, aki aztán továbblépett– eddig

32



33

Eset-les

legalábbis azt hittük, hogy így hívják– Ferihez. Tévedtünk. -Szili Ákos - közölte ő is. Másnap, pénteken délután nyert értelmet Erdélyben való tartózkodásunk, amikor is az érdeklődők megtekinthették a Báthory és a Lajos testvériskolai kapcsolatának 25. évfordulója alkalmából rendezett műsort. Felléptek a helyiek, az iskola testvériskolái (Pécs, Szekszárd, Eger, Kaposvár, Budapest), a széki hagyományőrzők, illetve a zsoboki néptánccsoport, akiknek a kalotaszegi Mérából érkezett Csűrös banda húzta a talpalávalót. Este felköszöntöttük Vizi Imre tanár urat – neki köszönhető az iskolák közötti kapcsolat létrejötte – a nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Szombat délelőtt idegenvezetés keretében sétáltunk Kolozsváron, aztán ebéd után kisbuszra pattantunk, és meg sem álltunk a válaszúti Kallós-gyűjteményig. Miután megcsodáltuk Mezőség, Kalotaszeg, Székelyföld, Gyimes, valamint a moldvai csángók tisztaszobáit, Bonchida felé folytattuk utunkat. A Bánffy-kastély játszóterén a négy-öt éves gyerekeket meghazudtoló fürgeséggel másztunk fel a hintalovakra, majd pedig a kastély kávézójában előadtuk a Bonchidai menyecskéket– remekül kicsúfolva ezzel a falubelieket… Városnézős-kirándulós napunk betetőzéseként este még egy utolsó sétára indultunk Kolozsváron. Mátyás király szülőháza elé érve Matyi megjegyezte, hogy „Igen, ő itt otthon érzi magát.” Legvégül a Fellegvárba másztunk fel, ahonnan elénk tárult a kivilágított Kolozsvár zuhogó esőben is gyönyörű képe. Másnap reggel már csomagolnunk kellett, hiszen reggeli után indultunk haza. Erdély határán, a Király-hágón még megálltunk. Ugyan hatalmas szél volt, és olyan hideg, mint az Északi-sarkon, de a kilátás, no meg a frissen sült, forró kürtőskalács kárpótolt bennünket ezekért a kellemetlenségért. Bár kis csapatocskánk nem könnyen nyerte el végleges formáját, azt hiszem, a próbák és az út során remekül összecsiszolódtunk. És ha ez még nem lenne elég, az Erdélyben töltött néhány nap alatt mindannyian profi kártyajátékosokká váltunk, köszönhetően Ákos kártyapaklijainak és Enikő játékötleteinek, ráadásul Nyisztor tanár urat is sikerült megfertőznünk üveg-dobálós szenvedélyünkkel. (Ezt a „játékot” sokan ismerik: megpörgetve feldob; vajon megáll-e a földre érkezve?) A beharangozott táncház a mérai zenészekkel ugyan sajnos elmaradt, pedig nagyon készültünk rá: Enikő arra, hogy jól megtáncoltassa a szekszárdi bartinás fiúkat, én pedig zenélni szerettem volna, de hát nem fér bele minden egyszerre az időbe. „Majd amikor visszamegyünk…”

Diana Feuerbach in Ungarn

Novella

Tarlós Ferenc 12.B Diana Feuerbach német írónő nagyszülei Tolna megyéből származnak. 1948-ban, az utolsó transzportok egyikével telepítették ki őket Szászországba, de a Magyarországon maradt rokonokkal a mai napig szoros kapcsolatot ápol. Diana Feuerbach ma Lipcsében él, 2011-ben a Pécs Writers Program keretében egy hónapot töltött Pécsett. Benyomásait és megfigyeléseit családja történetének epizódjaival összefonódva az „Üdvözöljük!” mű úti beszámolójában örökítette meg, mely már többször megjelent és magyar nyelvre is lefordították. Az írónő idén ősszel újra visszatért Magyarországra, hogy újabb élményeket szerezzen könyveihez. Iskolánkban is vendégül láttuk, ugyan szűk közönség előtt, de egy rendhagyó németóra keretében nekünk is beszámolt úti élményeiről. Rendkívül szokatlan volt kortárs német irodalmat hallani, főleg az akcentusra állt rá először nehezen a fülünk, azonban kellemes hangjával és kisugárzásával még színesebbé tette az órát. A felolvasás végén kérdéseinkkel is bombázhattuk volna őt, azonban mi illedelmesen hagytuk, hogy tovább meséljen. Megjelent legújabb könyve, melynek címe: Die Reise des Guy Nicholas Green. Reméljük, hogy a következő alkalommal már ebből a könyvből is olvas fel nekünk az írónő. Az alábbiakban úti beszámolójából idézünk részleteket.

…. Jogfosztás. Elűzés. A német nyelvben kemény szavak léteznek arra, ami Magyarországon röviddel a második világháború után történt az ország akkoriban legnagyobb kisebbségével. Hogy őszinték legyünk, nagymama sosem vett ilyen kifejezéseket a szájára. Nem beszélte az irodalmi németet. Duna-menti svábként egy-egy folyamat egyes szakaszait egyetlen szóban foglalta össze. Kihajigálás. Ez elég érthető, több kérdésre nincs is szükség. És most engem hívtak meg (a történelmi kihajigálás késői következményeképp, mert hiszen másképp hogy tehette volna be az apám a lábát abba az érchegységi kisvárosba, ahol anyám élt) Magyarországra. Egy teljes hónapra. És nem akárhová, hanem egészen lent, délen, Finfkerchbe, ahogy nagyapám mondta volna, aki számára a kis Fünfkirchen alias Pécs ifjúkorában metropolisznak számított. Nem ez az első alkalom, hogy itt vagyok. Már gyermekként is voltam egyszer, a szüleimmel. …. Harminc évvel később vonattal utazom. Lipcséből Drezdába megyek, onnét az éjszakai vonattal Budapestre, egy hálókocsi-fülke steril álkomfortjában, a fülkét műanyagba burkolták, szűkössége miatt a tokiói kapszulahotelekre hasonlít. … A Sopianae intercity vonat nyitott kocsijában gimnazistákkal ülök együtt, akik hazafelé tartanak Pécsre. Figyelem a fiúkat, ahogy kártyáznak. És hallgatom őket. Tetszik a magyar nyelv. A monoton ritmus (minden szónál az első szótagon van a hangsúly) valahogy

34



35

Novella

vigasztalólag hat rám. Hihetetlen: ha bárhol a világon magyar szót hallok, azonnal felismerem, és örülök neki, mint egy gyerek. Közben pedig csak pár szót értek, a tartalomból pedig semmit. A szótagáradat csengése, aminek láthatólag nincs eleje és vége, ez az, ami magával ragad. … Pécs történelmét nagyrészt külföldiek írták. Rómaiak, törökök, horvátok, zsidók és németek. Történelmi távlatban itt még röviddel ezelőtt csodálatosan elboldogultam volna az anyanyelvemen. És most? Ki beszél még németül, eltekintve az importált orvostanhallgatóktól az egyetemen? Hol van az a kétszázezer sváb, aki a háború után Magyarországon maradhatott, vagy mert túl szegény volt ahhoz, hogy elűzzék, vagy mert akkor került volna csak rájuk a sor, amikor a megszállt Németország keleti zónája már nem akart többet befogadni? Megvannak, biztosít engem a Lenau-ház igazgatója, amikor meglátogatom a színházi bábok és történelmi fotók között. Csak elbújnak. Miért?, kérdezem. Az igazgató kiteríti a Magyarország-térképet, ami megmutatja a németek lakosságarányát a 2001-es népszámlálás adatai alapján. Túl alacsonyak a számok, panaszolja, és elmagyarázza, miért tagadják le hovatartozásukat más kisebbségek is (szlovákok, ukránok, románok, ruszinok és mindenekelőtt a romák), amikor a számlálóbiztos az űrlappal kopogtat az ajtón: Ha Magyarországon magyar vagy, az sosem baj, akkor mindig a biztonságos oldalon állsz. Jól érzem magam Pécsett. Amerre járok, és ahol megállok, magyar szót hallok. Hozzászokom a pénztárcámban levő összegekhez. Ezer forint! Lélegzetelállítóan hangzik, négy eurót ér. Gyakorlom a számokat magyarul, türelmesen hagyom, hogy a zöldséges számoljon és utána mondom. Jó érzés. Üdvözöljük? Igenis, itt szívesen látnak. Akkor is, ha a bisztróban a pulykák sosem változnak meg. Akkor hát máshová járok enni. Magam is főzök, még ha a szupermarketben spenót helyett egy doboz sóskát halásztam is ki a hűtőpultból, aztán csodálkoztam, milyen különös az íze. A meglepetések hozzátartoznak a dologhoz. Tetszik, amikor gyerekek és férfiak Csókolom!-ot mondanak nekem, a „Kezét csókolom” egy rövidített változatát, a régi osztrák etikett maradványát, ami még él Magyarországon. Ugyancsak tetszik, hogy a pécsiek megállnak egy csevegésre, ha ismerősökkel találkoznak. Az óváros és az egyetemi negyed tele van csevegőkkel. Mindenhol hallani, hogy hello, szia és szervusz, és ha Apollóniával és Lászlóval megyek, alig jutunk 30 méternél tovább egy menetben. … Számba vesszük az eseményeket a nénikémmel, beszámolok a németországi rokonokról, új dolgokat tudok meg az itteniekről. Beszélünk a halottainkról is: a nemrég meghaltakról és azokról, akiket már a mondák aurája vesz körül. Például Josef bácsi, akit Joschi bácsinak neveztek, szivarozó lókereskedő volt, és az oroszországi kényszermunkát csak a ravaszságának köszönhetően élte túl. Annyira kínozta Szászországban a honvágy, hogy szabadidejében rendszeresen a drezdai főpályaudvarra ment el, és ott az első vágánynál lődörgött, ahonnét ma is mennek a Budapestre induló vonatok. „Honnan jössz, hova mész?”, kérdezgette az utazókat falusias módon, és ha magyar szót hallott, elemében volt. Sok száz ilyen történet van. Napról napra egyre többet felejtünk el ezekből. A nénikémnek nagymamámról mesélek, aki súlyos demenciával egy otthonban él, és haza akar menni, a régi faluját értve ezalatt. Innét félórányira sincs, a dombok mögött, és mégis fikció. Nem létezik már abban a formában, ahogy Annamaria Feuerbach szemei előtt megjelenik. Én mégis odamegyek, autóval, a nénikémmel. Lazán szétszórt házakat találunk. Az utcán mindenhol foghíjak, fáradt romok és üres térségek, melyeket senki sem használ. Két ló legelészik az árnyékban. A falu temploma fehéren mered az ég felé. Hol van a Feuerbach-ház? A nénikém eltéved, de végül megtalálja az utat. Kiszállok. A kerítés rozsdás gyönyörűség. A ház frontja az utcára néz. Földszintes, viharvertek a cserepei és hosszanti oldalán nyitott tornáca van, ami jellegzetes a vidék parasztházainál. …

Novella

Közelebb lépek. A tornácon komondor ül, magyar pásztorkutya. Észrevett, rohan a kerítés felé. Szinte rám repül, nagy, mint egy csikó és kecses, hangtalan, és mintha lassításban látnám, bundája, egy fehér sörény, száll. Ahogy a kerítéshez ér, fejét kidugja a rozsdás rácson. Egyforma magasak vagyunk, mert ő felállt. Odanyújtom a kezem, hogy szagolja meg, aztán a mellére teszem. Nézzük egymást, egymás szemébe nézünk, és olyan érzésem van, mintha az ismeretlen állat nem engem üdvözölne, hanem azokat, akik valaha itt laktak. Szeretném átölelni a kutyát, ezt a gyengéd, mágikus állatot. A kerítés közöttünk áll. Most kijön a ház tulajdonosa, aki a házat a szocialista időkben vette meg, és nincs pénze, hogy karban tartsa. A nénikém tolmácsol. A férfi barátságos. Elzárja a komondort és kinyitja a kertkaput. Mindegy, mit élek meg ezen a napon (az érzés, amikor magam ülök a tornácon, a rövid pillantás a szobákba, a templom meglátogatása, a déd-dédszüleim sírköve a diófa mögött a magas fűben…) semmi sem érint meg olyan erősen, mint az a pillanat, amikor az ősök egy fehér pásztorkutya alakjában köszöntenek. Ezen az úton keresik velünk a kapcsolatot? És mit visz magával az író, aki négy hétig volt titkos hazája vendége? A hatás, úgy gondolom, elhúzódó lesz. Mint a pincérnél az étteremben, miután ettek és kifizették a számlát, Kedves egészségedre!, mondja, hogy az elfogyasztottak erőt adjanak az eljövendő órákra. Visszamegyek Németországba, meglátogatom nagymamát az otthonban. Megmutatom a faluban készített fényképeket a laptopon, lejátszom neki a templom harangjainak hangját. Mosolyog, mindent felismer és el akar mesélni egy történetet a gyermekkorából, ahova visszatért. Néhány nappal ezután nem eszik többé. Két hét múlva, amikor a naptár szerint a nyár elkezdődik, halott.

JóHírek Iskolánk Tehetségpont és Nyelvvizsgaközpont lett. A székesfehérvári Vörösmarty Társaság meghívására a Ciszterci Rend Gimnáziumának új könyvtárában tartott könyvbemutatót 2016. november 28-án iskolánk igazgatója BartuszDobosi László. Az íróval Bakonyi István beszélgetett. A programon, melyet Orosz Ágoston igazgató szervezett, részt vett Marton Bernát dallasi ciszterci atya is. A Belvárosi templom kormányzójává nevezte ki dr. Udvardy György püspök atya Kajtár Edvárd atyát, iskolánk volt diákját (1992), a Székesegyház plébánosát. Páva Zsolt (1974) Pécs polgármestere az iskola minden diákjának a Mecseki Láthatatlanok című képregényt ajándékozta 1956 60. évfordulója alkalmából. Az egyik szerző Pozsgai Zsolt is a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett 1985-ben. Kalász Mártont, a 82 éves költőt, iskolánk volt diákját a Nemzet Művészei közé választották.

36


Egyed Mihály ösztöndíj Soós Anna 12.A Az Egyed Mihály ösztöndíjat a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma és Kollégiuma, a PVSK Női Kosárlabda Utánpótlásért Alapítvány, és a Baranya Megyei Kosárlabda Szövetség alapította 2011-ben. Az ösztöndíj célja, hogy méltó emléket állítsanak a Pécs-baranyai testnevelés és kosárlabda sport elhunyt jeles alakjának, a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziuma és Kollégiuma nagyrabecsült és szeretett tanárának, a Baranya Megyei Kosárlabda Szövetség korábbi elnökének, valamint a PVSK Női Kosárlabda Utánpótlásért Alapítvány Kuratóriumi Elnökének, néhai Egyed Mihálynak. Az ösztöndíjjal támogatni kívánják a kiváló tanulmányi- és sport eredményeket elért – és magaviseletük tekintetében is élenjáró – pécsi ciszterci tanulókat.

Soós Anna: Milyen okból, milyen versenyeredményeknek köszönhetően kaptátok meg az ösztöndíjat? Gergely Dorka: Az iskola kosárcsapatában nyújtott teljesítményemért, az így elért eredményekért. Diákolimpián, megyei bajnokságon, egyszerűbb iskolák közti meccseken szinte kivétel nélkül szerepeltem, utóbbi két évben a KIDS-en is. Párszor kisebb-nagyobb sikerrel megfordultam a mezei futóversenyeken is, de a díjat elsősorban a kosarazás és az abban nyújtott teljesítményem miatt kaptam meg. Gyenizse-Nagy Balázs: Elsősorban az iskola nevében elért eredményeim, így a tájfutó diákolimpiákon, a mezei futóversenyeken, a Rókaűzők váltófutáson nyújtott teljesítményemért kaptam ezt a díjat. S. A.: Mennyire lepődtetek meg, hogy ti kaptátok a díjat? Egyáltalán számítottatok-e rá? G. D.: Nagy meglepetésként ért, nem gondoltam volna, hogy az évfolyam, vagy akár az osztály sok kiváló sportolója közül én fogom megkapni. Gy-N. B.: Titkon reméltem, hogy lehet rá esélyem, de nem számítottam rá, hogy megkapom.


37

Sportszelet

A 2016-2017-es tanévben ezt a díjat – az eddigiektől eltérően – két 12.A osztályos diák kapta meg: Gergely Dorottya és Gyenizse-Nagy Balázs. Dorka és Balázs már hat éve képviseli iskolánkat különböző sportversenyeken. A sportról és a díjjal kapcsolatban kérdeztem őket.

Így meglepődtem, amikor megtudtam, hogy sikerült Dorkával együtt elnyernem az ösztöndíjat.

Sportszelet

S.A.: Mennyire játszik fontos szerepet a sport az életetekben? Szeretnétek evvel foglalkozni a jövőben? G. D.: Fontos, nagyon szeretek sportolni, főleg kosarazni, de már nem olyan rendszeresen, mint amikor igazolt játékos voltam. Hobbiként, kikapcsolódásként mindenképp folytatni fogom, de tanulmányaimat más pályán képzelem el. De ki tudja? Isten útjai kifürkészhetetlenek. Gy-N.B.: A sport számomra az életem egy nagy darabját jelenti (sajnos néha túl nagy darabját is), nélküle nehezen tudnám elképzelni, de persze ez nem feltétlenül az élsportot takarja. Amíg tudom, szeretném csinálni, elsősorban a tájfutást, szerencsére a lehetőség megvan rá, de nem életem végéig ezen a szinten, mint most. Emellett egyre nagyobb szerepet kap az életemben a tájfutó versenyek rendezése, illetve a térképek rajzolása is. S.A.: Talán kevesen tudják, hogy az iskola udvarán álló gyermek Jézust ábrázoló szobrot Gyenizse-Nagy Balázsról mintázták. Mit szóltál, amikor hat éve megtudtad, hogy rólad fogják mintázni az iskola udvarán álló gyermek Jézus szobrot? Gy-N. B.: Az egész úgy kezdődött, hogy akkor még Páva Péter igazgató úr bejött matek óra közepén a szobrásszal, és felállíttatta a fiúkat, engem választottak ki a magasságom miatt. Elmondták, hogy miről is lenne szó, majd megkérdezték, hogy lenne-e kedvem hozzá. Igent feleltem. Ekkor még nem is gondoltam bele, hogy egy év múlva magamat láthatom viszont az iskola udvarán, és azóta is minden nap, ahányszor elmegyek előtte. S.A.: Milyen érzés hat év távlatából visszanézni a szoborra? Mennyire emlékeztet önmagadra? Gy-N. B.: Eleinte sokan kérdezték, főleg a tanárok és az osztálytársaim, milyen érzés, hogy ott áll egy hasonmásom az udvaron. Bevallom, eleinte furcsa volt, de azóta már megszoktam. Egészen hasonlít rám, csak a hajam más egy kicsit. De inkább arra emlékeztet, amikor készült, ahogy másfél órát álltam gipsszel beborítva ebben a pózban. Érdekes volt, és persze egyáltalán nem könnyű. Tudom, nem ilyen egyszerű, de én ajánlom mindenkinek, mert tényleg nagy kihívás, nagy erőpróba mozdulatlanul állni ennyi ideig, küzdve az ájulás ellen. Ehhez ugyanakkora, vagy lehet, hogy még nagyobb állóképesség kell, mint a sporthoz.

Jó Hírek Csák Lili tanárnőéknek 2016. november 11-én egszületett negyedik gyermekük, 4900 grammal és 54 centiméterrel,- Emma nevű kislányuk.

Huber Kálmán tanár úréknak 2016. november 4-én 3800 grammal, 57 centiméterrel megszületett Boróka nevű kislányuk. Jó egészséget, Isten áldását kívánjuk !

38


Judo Kiss Dávid 12. D

Fábián Anna Gertrúd 11.A

V örös t él Vörös a rózsa, vér hullott a hóra. Az én vérem, megöltek. Ott fekszem, a rózsa a kezemben, vér borít be mindent. Vörös, de nem csak a rózsa, vér hullott a hóra.

Skype Borús szerda délutánon vonatszéltépte hajjal étlen-szomjan a képernyőt bámulom. Elcsigázva koncentrálok a végsőkig, egészen nyolc óra tizenötig hallgatom őt csengő füllel, végül nem tudom eldönteni, őt hallom-e vagy a harmónikáját, s szomorúan eldöntöm, hogy véget vetek az eszmecserénknek, mély lélegzetet veszek és felemeltem a tekintetem egyenesen a képernyő közepébe, s ekkor a búcsú fennakad, megnyílik előttem a titok, s rájövök sajgó szívvel, hogy itt, ebben a pillanatban csillogó szemmel mosolyog rám az aranybarna boldogság.


39

Sportszelet

Általános iskolás koromban szinte minden délutánomat judo edzésen töltöttem. Amikor ide jöttem a Lajosba, abbahagytam a küzdősportot, amit utólag nagyon bánok, mert hiányzik. Amikor idén megnéztem a mindennapos testnevelés órák kínálatát és megláttam ezt a lehetőséget, nagyon örültem, és jelentkeztem is rögtön az edzésekre. Először voltak kételyeim afelől, hogy vajon milyen színvonalú edzést lehet itt tartani az iskolában, és attól is féltem, hogy unalmas lesz számomra, mert úgy gondoltam, hogy csak olyat fogunk tanulni, amit már tudok. Az első foglakozáson viszont minden kételyem elszállt. Volt valódi judo szőnyeg (tatami), és egy fekete öves mester ült a szőnyegen. Elkezdtük az edzést, és felelevenedtek bennem a régi emlékek. Minden percet nagyon élveztem. Először átvettük az alapokat (hogyan kell esni és az eséseket tompítani), azután kicsit komolyabb vizekre eveztünk. Elkezdtük az önvédelmi technikákat, amelyek egy része számomra is új volt, mivel korábban az edzéseken versenyekre készültünk, és nem igazán tanultuk ezeket az önvédelmi elemeket, amelyek meglehetősen hasznosak bizonyulnak. A judoban a legfőbb cél, hogy ellenfelünket a földre vigyük, majd ott is tartsuk. Mindenkinek ajánlom, fiúnak-lánynak, idősnek-fiatalnak, aki szeret sportolni, aki szereti a küzdő sportokat, aki szeretné megtanulni, hogy hogyan védheti meg magát az utcán egy esetleges támadás esetén, ami a mai világban sajnos bárkivel megtörténhet.

HISTORIA DOMUS Október 24. Diana Feuerbach német írónő iskolánkban 27-30. testvériskolai találkozó Kolozsváron, a Báthory Lyceumban 31.- nov.4.: őszi szünet

Historia Domus

November 7. 10. 11. 12-19. 15-16. 22. 23. 24. 26. 30.

1956-os megemlékezés, koszorúzás és zászlóátadás a Hősök csarnokában A Mecseki Láthatatlanok nyomában – túra a Mecsekben Márton-napi libasütés a kemencés udvarban Cserediákjaink látogatása Fellbachban Óralátogatási nyílt napok a leendő diákoknak Hova Tovább Nap? – továbbtanulási börze a díszteremben Angol nyelvű színházi előadás Két hétig iskolánk vendége Marton Bernát dallasi atya Ünnepi megemlékezés Babits Mihály születésnapja alkalmából Tanár-Szülő Bál Csorba Győző kiállítás az ünnepi előadó Iskolánk volt diákja professzor Nagy Imre irodalomtörténész

December Látogatás Budapesten a Nemzeti galériában Rorate szentmiséken a Székesegyházban csütörtökönként szolgálat 7. Budapesten jutalom színházlátogatás Adventi vásár, cipősdoboz-akció, osztálykarácsonyok 15. Ünnepi hangverseny a Belvárosi templomban – karácsonyi vacsora a dolgozóknak 16. Iskolai karácsony 19. - jan. 2.: téli szünet

2.

Áldott Ünnepeket kívánunk a Színes Fehér Fekete minden olvasójának!

40


Képek az Osztályéneklési Fesztiválról

Magyarországi Ciszterci Rend „Incipit Vita Nova Alapítványa” CIB Bank, Pécs, Ferencesek u. 17. Bankszámlaszám: 11100207-19032382-10000001 IBAN: HU41 11100207-19032382-10000001 SWIFT kód: INEBHUHB Adószám: 19032382-1-02 A közhasznú alapítvány célja: a Rend pécsi gimnáziumának és kollégiumának támogatása.

A gimnázium alapítványa: „Pro Ludovico Alapítvány” Számlaszám: K&H Bank, 10402427-242140-18-00000000 IBAN: HU86 10402427-242140-18-00000000 Adószám: 18300697-1-02

• kivitelezés nyomtatástól a könyvkötésig • prospektusok, naptárak, szórólapok, plakátok nyomása • cégjelzéses levélpapírok, borítékok, névjegyek, meghívók, öntapadós címkék készítése alkalmi kiadványok, brosúrák, folyóiratok és könyvek, iskolai évkönyvek, irodai ügyviteli nyomtatványok tervezése, előkészítése és gyártása Cím: 7622 Pécs, Légszeszgyár utca 28. Telefon: 72/532-414

2016. KARÁCSONY 24. évfolyam 90. szám. A Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának diáklapja ERASMUS oldal

Recommend Documents