STUDIA CAROLIENSIA
2009. 1 . (X.)
127–132.
FÜLÖP ÉVA JEGYZETEK A CSALÁDREGÉNYRŐL A családregényt mint műfajt már sokszor temették a Buddenbrook ház megjelenése óta – amint kiteljesedett, le is áldozott csillaga sok irodalomértő szemében. Mégis, minden évben hivatásos és nem hivatásos írók cáfolnak rá erre a szentenciózus kijelentésre, elárasztva a világ és Magyarország könyvpiacát újabb és újabb családregényekkel. Egy műfaj állandó formálódásának lehetünk szemtanúi? Kanonizálódhat-e a műfaj egy-egy kiugró teljesítmény körül (lásd az utóbbi években – a teljesség igénye nélkül – Závada Pál Jadviga párnáját, Bánki Éva Esővárosát, Esterházy Péter Harmonia Caelestisét, Karinthy Márton Ördöggörcs című művét, stb) – vagy amit családregénynek szokás nevezni, voltaképpen már nem is tekinthető annak? A családregény műfaji meghatározása már eleve buktatókat rejt magában. Gorilovics Tivadar szerint 1 a családregény kifejezést, ami oly elterjedt más népek esetében – mint a németeknél és a franciáknál – sokkal szerencsésebb lenne a nemzedékregény elnevezéssel illetni, mert ezek a történetek általában nemzedékeken átívelő eseményekről szólnak, illetve nemzedéken belüli viszonyokat hivatottak ábrázolni. H. Szász Annamária 2 kibővíti a kört, ő a családokat középpontba állító történetek között több fajtát is megállapít – természetesen azzal a kikötéssel, hogy nem lehet tisztán elkülöníteni a határokat, a kategóriák között vannak átfedések. A családregény kifejezést azokra használja, melyek oldalági irányban terjednek, azaz szereplői közeli rokonok. A nemzedékregény ettől abban különbözik, hogy legalább két nemzedéknek kell szerepelnie benne, itt a történet középpontjában a szülő(k) és a gyermek(ek) állnak, illetve a közöttük meglévő viszonyok. A generációs regény, mint harmadik és legelterjedtebb fajtája, az egymás után következő, kettőnél több nemzedéknek a történetét meséli el, ami megfelel a világirodalomból oly jól ismert kifejezéseknek mint a genealogical novel, saga vagy Stammbauroman. H. Szász Annamária ez utóbbi fogalomra ajánlja inkább a családtörténeti regény elnevezést. Ez a típus a generációk különbözőségét, hanyatlását beszéli el, valamely meghatározott állapotból egy másik állapotba való átmenet folyamatának ábrázolása. Kiss Szemán Róbert tanulmányában, 3 melyben a két világháború közötti családregényeket veszi számba, a megnevezéssel kapcsolatos problémákat azzal intézi el, hogy szerinte
1
GORILOVICS Tivadar, A modern polgári családregény, Bp., Tankönyvkiadó, 1974, 9-10. H. SZÁSZ Annamária, A 20. századi családtörténeti regény, Bp., Akadémiai, 1982, 13-14. 3 KISS SZEMÁN Róbert, A családregény a két világháború közötti magyar irodalomban, Vigilia, 61. évf. 1996/11, 858-867. 2
Studia Caroliensia 2009. 1.
127
FÜLÖP ÉVA
csak az tekinthető családregénynek, amiben legalább három egymást követő nemzedék szerepel. Összefoglalóan elmondható, hogy a családregény egyetlen központi, tematikus elemmel rendelkezik, mely mentén többé-kevésbé mégis egy csoportba rendelhetők e regények, ez pedig a család maga: minden a család körül forog, és ez a család vagy – mint Esterházy regényében – a családnév uralkodik a textus egészén, avagy – ismét csak Esterházy regényében – rendelődik annak alá. A szakirodalomban kifejezetten családregénnyel foglalkozó írásokat csupán elvétve találunk, s azok sem feltétlenül magyar családregényeket vizsgálnak. Két átfogóbb, könnyen hozzáférhető elméleti munka született ebben a témakörben, az idézett Gorilovics Tivadar, valamint H. Szász Annamária művei. E két műfajmonográfián kívül csak rövid cikkek és alkalmi utalások formájában említik a műfajt, de a családregénynek a magyar irodalomban betöltött szerepét a maga egészében tárgyaló írás még várat magára. Ennek az aránytalanságnak – a családregények folyamatosan növekvő számához viszonyított elenyésző szakirodalomnak – egyrészt valószínűleg az lehet az oka, hogy a családregényt túlhaladott regényformának tekintették, amelyről már nem lehet sok újat elmondani; másrészt a műfaj diffúz és az idők során változó szerkezete, melyben mindig akadt egyéb értelmezésre érdemes sajátosság. Jóllehet a kortárs irodalmat szemlézve napjainkban szembeszökően megnőtt a családregények száma, népszerűségük mind művelőik, mind olvasóik között, nagyobb, mint valaha. A családregényt más műfajokhoz hasonlóan jellemzi a kialakulás, a virágkor és a lassú kiüresedés ciklikussága. Kezdetei a 16. századba nyúlnak vissza (Jörg Wickram Von guten und bösen Nachbarn című művét szokás origónak tekinteni), de a családi és nemzedéki problémák ábrázolása értelemszerűen korábbra tehető, az irodalom antik kezdeteitől a nemesi irodalmon át a modern korig lényeges és fontos tárgy volt a család ősi gyökerekből való eredeztetése, a leszármazás kérdése, a genezis. A romantika idején újabb lökést kapott a műfaj, ami részben visszavezethető a romantika sorsfetisizmusára, az örökléstan kezdő lépéseinek bemutatására (lásd pl. E. T. A. Hoffmann: Az ördög bájitala). A realizmus társadalomrajza, a közösség szerepének megnövekedése (Fáy András: A Bélteky ház; Jókai Mór: Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán), a naturalizmusban a biológiai determináltság lényegbevágó ösztönzőnek bizonyultak a későbbiekben. A naturalista regényciklus-koncepció (Zola Rougon-Macquart-ciklusa), ahol az örökléstan célként valósult meg, a 20. századi családregényekben már csupán eszközként szolgált. Sokkal inkább az idő vette át az irányító szerepet: az addigi szinkron szemlélet helyett a diakron vált uralkodóvá. A századforduló hanyatlás- és válságtudata kifejező formára lelt a családregényben: a múlttal való szembenézés, a jelen felmérése és a jövő lehetőségeinek kutatása, azaz a múlt–jelen–jövő hármasság megformálása tökéletesen megragadható volt a generációk egymáshoz való viszonyának bemutatásában. Az 1901-ben megjelent Buddenbrook ház szimbolikus megjelenési idejével remekül 128
Studia Caroliensia 2009. 1.
JEGYZETEK
A CSALÁDREGÉNYRŐL
ábrázolta ezt a válságtudatot, egy gazdag patrícius család életformájának problematikussá válását. Szerb Antal Thomas Mann regényét a legkiválóbb családregénynek tartotta, de már Galsworthy Forsyte Sagájáról úgy vélekedett, hogy „múzeumszerűen együtt van minden. […] A Forsyte Saga az elmúló regényírói módszerből azt tartja meg, ami unalmas, és ebből a szempontból mindenesetre csúcsteljesítményt, betetőzést jelent.” Majd így folytatta: „A nagyburzsoáziát temető Forsyte-Saga egyúttal mintha a nagypolgári, flaubert-i forma hattyúdala is volna. Ebben a műfajban nem lehet továbbmenni, maga a forma is túlságosan finommá és életképtelenné válik Galsworthy kezében, mint hőseinek lelkiismerete.” 4 Olasz Sándor egy rövid írásában 5 rámutat, hogy a klasszikus családregény formája, melynek a Buddenbrook ház a legfőbb mintája, teljesen hiányzik a magyar irodalomból. Ez talán magyarázható azzal a szinte irodalmi közhellyé vált sajátossággal, hogy a regény műfaja fáziskéséssel került a magyar irodalomba, ezért a családregény is csak később verhetett gyökeret. Mire nálunk a klasszikus forma megjelent, addigra többen szembefordultak vele, s mint Olasz Sándor megjegyzi, ezekből legtöbbször csak a kiüresedett váz maradt. Így azok a családregények, amelyek kiemelkedőnek mondhatók a kánon szempontjából, általában valamilyen eltérést mutatnak a klasszikus családregény-modelltől – átalakult az a forma, ami még adott volt a 20. század elején, s mással kombinálódott. A magyar családregények nagy része idegen nyelvű társaikhoz hasonlóan más regénytípusba is besorolható. A 20. század folyamán újra és újra felbukkantak a műfaj képviselői – párhuzamosan az irodalmi tendenciákkal, mindig megújult formában és kifejezőeszközökkel. Az anyag bőségét az is mutatja, hogy ezt megint csak a teljesség igénye nélkül, kiragadott példákkal lehet illusztrálni. Kós Károly Varju nemzetsége történelmi regény is, a transszilvanizmus szolgálatába állított, nemzedékeket felvonultató mű – nagy nemzeti összefogást szorgalmazó mivoltában rokonítható az emigrációban született regénnyel, az enciklopédikus tudást felvonultató Danubius Danubiával, Kabdebó Tamás folyamregényével. Aparegények sora követi egymást (Schein Gábor: Lázár!, Lengyel Péter Cseréptörése nyomozás egy apa után, Györe Balázs Halottak apja már csupán kérdezni bír egy halott apáról, megszólítani már nem tudja őt; Esterházy Péter Harmonia Caelistise pedig 2000-es megjelenésével, mintegy feltette a koronát minden addigi családregényre; a Javított kiadás pedig felfogható mindezek kicsúfolásaként is). De anyaregény is akad, a dokumentarista jellegű Régimódi történet Szabó Magda tollából. Temesi Ferenc A por című alkotása formai újítást hozott: szótár formájában, ide-oda lapozgatva ismerhetjük meg a Kispéter–Balogh– Stolz–Szeles család 150 éves történetét. A nemzeti identitás, a kisebbségi lét4
SZERB Antal, A világirodalom története, Bp., Magvető, 1962, 806. OLASZ Sándor, A családregény metamorfózisai az újabb magyar irodalomban = O. S., Mai magyar regények, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 2003, 158-167.
5
Studia Caroliensia 2009. 1.
129
FÜLÖP ÉVA
helyzet bemutatására több mű is szolgál (Kalász Márton Téli báránya, Balogh Robert trilógiája, a Schvab Evangyeliom, Schvab Legendariom, Schvab Diariom, a méltatlanul elfeledett Holdosi József Kányák című regénye, vagy Csemer Géza: Löffler bolt az a régi szép… piszkozata egy családregényről.) Márquez nyomdokain is haladva sajátosan magyar változatát hozták létre a mágikusrealista regénynek (lásd Gion Nándor regénytetralógiáját – Virágoskatona, Rózsaméz, Ez a nap a miénk, Aranyat talált, vagy Bánki Éva Esővárosát, de ide is sorolhatjuk a már említett Kányákat.). A sort még hosszan lehetne folytatni ismert és kevésbé ismert művekkel. A családregény műfaji sajátossága, hogy általában hanyatlástörténetet beszél el, ami visszatekintve a huszadik század viharos évtizedeire érthető módon kiváló keretté válik: külön-külön, de együtt is arról szólnak a kortárs családregények, hogy a huszadik század Magyarországának története vallási, etnikai és társadalmi hovatartozástól függetlenül a legtöbbek számára kudarctörténet. A családtörténetek és ezáltal családregények iránti megnövekedett érdeklődés nem csak Magyarországon ilyen nagymérvű. Friederike Eigler 2005-ben, Berlinben megjelent disszertációjában 6 külön fejezetet szentel a generációs regények popularitásának, s bőven idézi a témában megjelent számtalan írást. Magyarországon az egyes művekről külön-külön ugyan sok kritika jelenik meg, de, mint említettük, hiányzik az olyan összefoglaló jellegű munka, mint Eigleré, aki a családregény-dömping magyarázatát a múlttal való szembenézés és a visszaemlékezés szükségességében véli felfedezni. A családregény műfajában bekövetkezett fordulatot egy történelmi eseményhez, a rendszerváltáshoz köti: az újraegyesített Németország megváltozott politikai és gazdasági helyzete irodalmi kontextusban a családregényben ölt leginkább testet. A „miért éppen a családregény” kérdésére adott válasz többféleképpen is megfogalmazódik a német kritikában. Az unokák tudni akarják, mi történt – hangzik el a legegyszerűbb válasz. Az emlékezés, a megértés vágya és a múlt feldolgozása jegyében foglalkoznak az előző generációkkal: a fal leomlásával ugyanis meg kellett küzdeniük a nemzetiszocializmus örökségével, a DDR-múlttal és a ’68-as generáció szerepével. Eigler figyel a határokon túlra is, és hasonló tendenciákra hívja fel a figyelmet Európa többi országában is, leginkább természetesen a volt szocialista országokban. 7
6
Friederike EIGLER, Gedächtnis und Geschichten in Generationenromanen seit der Wende, Berlin, Erich Schmidt Verlag, 2005. 7 „…die Popularität von Erinnerungstexten nicht an nationalen Grenzen halt macht. Insbesondere in den ehemaligan sozialistischen Ländern sind in den letzten Jahren eine Reihe von Generationromanen und autobiographisch geprägten Texten entstanden, die an der Schwelle zum 21. Jahrhundert und einem neuen, erweiterten Europa auf das von Kriegen, Verfolgung, Verbrechen sowie von politischen und ideologischen Umbrüchen gezeichnete Europa des 20. Jahrhunderts zurückblicken.” Uo., 11.
130
Studia Caroliensia 2009. 1.
JEGYZETEK
A CSALÁDREGÉNYRŐL
Magyarországon is választóvonalnak tekinthetnénk a rendszerváltás dátumát: vizsgálatra érdemes az 1989 előtti és utáni családregények sora, egymáshoz viszonyított helyzete. Az addig uralkodó egypólusú ideológia, az egyetlen mérvadó irány, ami megszabta a megjeleníthető művek sorát és tartalmát, 1989ben megszűnésével mintegy gátszakadást idézett elő. Az addigi kibeszélhetetlen és elmondhatatlan kibeszélhetővé és elmondhatóvá vált. A kibeszélés és a megértés vágya hajtja a magyar írókat is. Az emlékező funkció minden korábbi korszakhoz képest megnövekedett tehát a regényekben – ez mind a szövegek megalkotottságában, mind megformáltságában döntő szerepet játszik: előszeretettel alkalmaz olyan emlékezetet frissen tartó „tárgyakat”, mint a képek vagy a levelek, esetleg újságcikkek, hirdetések. Balogh Robert regénytrilógiája például a családi fényképek, szájhagyomány útján terjedő történetek, mesék, receptek, korabeli hirdetések sorából áll – ezek összeszerkesztett lánca. Demszky Gábor Keleti éden – Szamizdat apámnak című családtörténetét a szerző már egyenesen családszociográfiának hívja, olyannyira a dokumentumokra, levelekre és fényképekre hagyatkozik. A referencialitás és fikcionalitás mezsgyéjén egyensúlyozó műfaj kiváló kiindulópont lehet a kulturális emlékezet vizsgálatához – azaz ahhoz, hogy az egyéni és kollektív emlékezet hogyan válik a kulturális emlékezet részévé a családregényeken keresztül. Nem véletlen, hogy az emlékezetről szóló teóriák és diskurzusok ilyen nagy számban látnak napvilágot. A múlt feldolgozása kitermeli a maga elméletét (lásd többek között Pierre Nora, Jan Assmann, Aleida Assmann, Astrid Erll jelentős írásait az emlékezet témakörében) és gyakorlatát is – jelen esetben családregények formájában. Érdekes oda-visszahatás figyelhető meg egyes műveknél. Így Miklya Luzsányi Mónika alkotása, a Te csak tánczolj szépen arról tanúskodik, hogy írója nagyon is tisztában van az uralkodó szellemi áramlatokkal, s beépítve fel is használja azokat a regényében. Tudatosan emlékezik és ír – a különböző naplóbejegyzések, levelek, elbeszélések kirakójátékával mintegy illusztrálja az emlékező mechanizmusok tudományosan leírt téziseit. A posztmodern formai újítások természetesen rányomták bélyegüket a családregényekre. Závada Jadvigája a nyelvében, a különböző stílusú nyelvi szólamok egymás mellé rendelésében a kor irányzatának lenyomata. Mészöly Miklós Családáradása, amely a beszély műfaji megjelölésével jelent meg, rengeteg apró történésdarabkából áll, amik folyamatosan lényegtelenítik, átértelmezik egymást. Szinte semmi sem maradt meg a családregényekre jellemző mesélőkedvből – a tradícióhoz akar visszanyúlni, de mindent összezsugorít, átformál, így a szöveg szövete olyan töredékes és hézagos lesz, hogy csak a mulandóság tudata és a puszta nyelv marad meg belőle. Nádas Péter 8 megfogalmazása szerint a Családáradásban a nyelv maga lesz a történet.
8
NÁDAS Péter, Mészöly idegen anyanyelvén = N. P., Kritikák, Pécs, Jelenkor Kiadó, 1999, 181. Studia Caroliensia 2009. 1.
131
FÜLÖP ÉVA
Talán a családregények e nagyon vázlatos bemutatásából is kitűnik, hogy a műfaj minden definíciós kísérlete fölöttébb nehéz és csak kétes érvényű lehet. Ennek megfelelően családregény és kánon viszonya is nehezen megragadható. Továbbra is kérdés, hogy elképzelhető-e a családregények valamiféle kánonja. Ezt a kérdést megkerülve érdemes rámutatni egy párhuzamra. Az ismert és vitatott kánonképződési folyamatok sok hasonlóságot mutatnak egy családregény struktúrájának szerveződésével. Mint említettük, a családregények tulajdonképpeni szervezőelve maga a család, mely – legalábbis kezdetben – a) mérték, irányvonal, b) mintakép, modell, c) szabály, norma, d) táblázat, lista, amely felosztás viszont már a kánon assmanni négyesfogatának felel meg. 9 Amíg a családregények azt beszélik el, hogyan vonunk kétségbe egy normát, egy kódrendszert, addig a 20. századi kánonelméletek hasonlóképpen azt mutatják be, hogy a rögzítettnek hitt kánonrendszerek hogyan dekonstruálódnak, illetve hogyan válik kérdésessé magának a kánonnak a mibenléte – a családregény műfaja ezt az egészet mintha színre vinné. Ezért aztán a családregények kánonjáról beszélni tautologiának tűnhet, hiszen a műfaj éppen azt mutatja be, hogy egy integráló erő abszolutizálása éppúgy nem lehetséges, mint maradéktalan felszámolása, hogy „lerombolásuk éppúgy nem lehet végleges, mint megteremtésük.” 10
9
Jan ASSMANN, A kulturális emlékezet, Bp., Atlantisz, 2004, 106. VÉGH Balázs Béla, Kanonizáció a kisebbségi irodalmakban, Kolozsvár, Erdélyi MúzeumEgyesület, 2005, 11. 10
132
Studia Caroliensia 2009. 1.
