Budapesti Gazdasági Főiskola. Külkereskedelmi Főiskolai Kar. A kétfejű sárkány. a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság feszültségei

Budapesti Gazdasági Főiskola Külkereskedelmi Főiskolai Kar

A kétfejű sárkány – a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság feszültségei

Kövecses Lídia

Budapest 2005

3

Tartalomjegyzék

Előszó ...............................................................................................................................................6 Bevezető ...........................................................................................................................................8 I./ 1. Tajvan történelme: rövid áttekintés .......................................................................................10 A Kína-Tajvan konfliktus eredete- vitatott származás....................................................................10 A 194.7 február 28-i lázadás..........................................................................................................14 A Kuomintang.................................................................................................................................17 I./ 2. Történelmi áttekintés – táblázatos forma...............................................................................21 II. Tajvan nemzetközi helyzete ......................................................................................................23 II./ 1. 1949-1950.............................................................................................................................23 Truman állásfoglalása a Kína-Tajvan ügyben; Tajvan, mint stratégiai kérdés; történések a hadi színtéren II./2. 1950-1960..............................................................................................................................28 San Fransiscói szerződés, Eisenhower, Kimoj-válság II./ 3. 1970-1980.............................................................................................................................39 Sanghaj Kommüniké; A Kínai Köztársaság kizására az ENSZ-ből II./ 4. Az USA és a KNK diplomáciai kapcsolatfelvétele ..............................................................45 Taiwan Relations Act; II.Sanghaj Komüniké; Hat biztosíték Tajvannak III. Kína stratégiája.........................................................................................................................53 III./ 1. Az Elszakadás-ellenes törvény III./ 2. A Kínai fegyverembargó felemelésének elhalasztása.........................................................58 III./ 3. Kína katonai potenciálja; KNK és Oroszország..................................................................60 III./ 4. A kínai stratégiai lehetséges változatai ...............................................................................64 III./ 5. Az elrettentés eszközei........................................................................................................69 IV. Tajvan stratégiája .....................................................................................................................71 IV./ 1. A stratégia karaktere ...........................................................................................................71 IV./ 2. Az USA fegyverexportja Tajvanba.....................................................................................74 IV./ 3. Tajvan reakciója Kína rakétafegyverkezésére ....................................................................78 I. Katonai lehetőségek ....................................................................................................................78

4

II. Politikai lehetőségek..................................................................................................................79 III. Választható stratégiák ..............................................................................................................80 V. A tajvaniak identitása ................................................................................................................81 VI. Országegyesítési problémák – A kérdés dimenziói .................................................................84 Konklúzió .......................................................................................................................................88 Táblázatok, ábrák és grafikonok.....................................................................................................89 Irodalomjegyzék.............................................................................................................................90 Lábjegyzetek...................................................................................................................................92

5

Előszó „Mélységesen hisszük, hogy a szabadság, a demokrácia és az emberi jogok jelentősége és értékei a világ egyetlen pontján és egyetlen percre sem hagyhatók figyelmen kívül, és nem változnak. A XX. század nagy tanulsága számunkra, hogy a háború az emberiség kudarca. Bármilyen szándékkal vagy hatalmi célokból viseljék is, a háború okozza a legnagyobb kárt a szabadságnak, a demokráciának és az emberi jogoknak. Az elmúlt valamivel több, mint száz évben Kína elszenvedett egy imperialista agressziót, amely kitörölhetetlen sebeket ejtett rajta. Tajvan sorsa még nehezebb volt, kegyetlen gyarmatosító rezsimek nyomták el. A hasonló történelmi tapasztalatoknak könnyebbé kell tenniük egymás megértését a Tajvani-szoros két partján élők számára, és szilárd alapot kell képezniük ahhoz, hogy együtt törekedjünk a szabadság és a demokrácia kivívására, az emberi jogok tiszteletben tartására. Ám a hosszú ideje tartó különválás eredményeként a két politikai rendszer és a két fél életkörülményei között mérhetetlen nagyokká váltak a különbségek, ami akadályozza egymás megértését, mi több, válaszfalat, az ellenségeskedés légkörét teremtette meg. Ma, amikor a hidegháború már véget ért, itt az ideje, hogy a két fél is félretegye az ellenségeskedést, amit a letűnt kor hagyott maga után. Nem kell tovább várnunk, hiszen itt az alkalom arra, hogy a két fél együtt teremtse meg a megbékélés korszakát. A Tajvani-szoros két partján élőknek azonos az eredete, a kultúrája és a történelme. Hiszünk abban, hogy a két fél vezetőiben van elég bölcsesség és alkotóerő, hogy közösen oldják meg a jövőbeni “egy Kína” kérdését, miközben megerősítik a demokrácia és paritás elvét, a már meglévő alapokra építkeznek, és jó szándékkal megteremtik a megfelelő körülményeket az együttműködéshez. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a Kínai Köztársaság elnökeként tiszteletben kell tartanom az alkotmányt, kötelességem megvédeni az ország szuverenitását, méltóságát és biztonságát, biztosítani valamennyi állampolgárának a jólétet. Ezért szavamat adom, hogy mindaddig, amíg a Kínai Népköztársaság nem szándékozik katonai erőt alkalmazni Tajvan ellen, nem kiáltom ki a függetlenséget, nem változtatok az ország elnevezésén, nem javasolom, hogy az alkotmányba kerüljön be a két fél közötti kapcsolat úgynevezett “államközivé” minősítése, és nem kezdeményezek népszavazást a status quo megváltoztatása, a függetlenség, illetve egyesülés melletti döntés céljából. Megígérem továbbá, hogy nem kerül napirendre a Nemzeti Egyesítési Tanács megszüntetése, illetve a Nemzetegyesítési Irányelvek hatályon kívül helyezése. A történelem bebizonyította, hogy a háború nem terem mást, csak

6

gyűlöletet és ellenségeskedést, és semmiféle haszna nincs a kapcsolatok fejlesztése szempontjából. A kínai nép különbséget tud tenni az államférfiúi képességek és a hegemónia között, és hisz abban, hogy az a kormányzat, amelyik jóindulattal működik, “örömet okoz a közel lévőknek és hatással van a távoliakra”, és “amikor a távollévők nem hódolnak be, akkor kedvességgel és az erényeinket bemutatva kell magunkhoz vonzani őket”. Ez a kínai bölcsesség egyetemes értéket fejez ki. A Kínai Népköztársaság Teng Hsziao-ping és Csiang Cö-min vezetése alatt, létrehozta a gazdasági nyitás csodáját. Mi itt Tajvanon egy fél évszázad alatt nem csupán gazdasági csodát hajtottunk végre, de ha teljesül, akkor mindkét fél dicsőséges civilizációt hoz létre {...} Erre alapozva a Tajvani-szoros két partján élők és a két kormányzat addig is jelentősen hozzájárulhat az ázsiai-csendes-óceáni térség virágzásához és stabilitásához, amíg nem tud egymással szorosabb együttműködést kialakítani. Ám ehhez az szükséges, hogy mindkét fél tiszteletben tartsa a jó szándékú megbékélés, az aktív együttműködés és az állandó béke elvét, elfogadja a nép kinyilvánított akaratát és ne gördítsen az együttműködés elé fölösleges akadályokat...” Részlet Csen Shuj-pien elnök (Kínai Köztársaság) beiktatási beszédéből, 2000. május 4.

7

Bevezető Csen Suj-pien beiktatási beszédéből tisztán kitűnik Tajvan aktuális véleménye a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság közötti feszültségről, amely az utóbbi időkben különös aktualitást nyert. Az 55 éves Kumonintang-uralom után kétszer újraválasztott Csen elnök (kissé idealisztikusan ) hangsúlyozta a tajvani nép felmérések útján is bizonyított álláspontját, miszerint Tajvan békére és a feszültségek csökkentésére törekszik, a status quo fenntartása érdekében; sem függetlenedni, sem beolvadni nem akar a Kínai Népköztársaságba. Az előző elnök, Li Theng-huj szerint Tajvan akkor egyesül a szárazföldi Kínával, ha ott majd a kommunista rezsimet demokrácia veszi át. A történelem és a jelenkori történések bizonyították, hogy Li Theng-huj kijelentése irreálisnak látszik, és Tajvan alkupozíciója ebben a kérdésben ingatag lábakon áll. Mindenesetre az biztos, hogy a szárazföldi Kína elégedetlensége és nagyhatalmi törekvéseinél fogva minél inkább fegyveresen veszélyezteti Tajvant, és megtiltja számára a különválást, a szigetország annál inkább a függetlenedés irányába húz, ezzel mintegy ördögi kört kialakítva Kína álláspontja sziklaszilárd, és világos: Tajvan nem függetlenedhet, bármi áron megakadályozza ez irányú törekedéseit, és egy harmadik párti beavatkozást, ami belügyét veszélyezteti. Kérdés, Tajvan a „harmadik párt”, azaz az Egyesült Államok segítsége nélkül hogyan bírja tovább a Kínai Népköztársaság fenyegetését. Ezzel egy fegyveres konfliktus kirobbanása esetén jogosan merülhet fel a kérdés; a Kínai Köztársaság mennyiben és milyen formában számíthat az USA támogatására, aki évtizedek alatt hol az egyik, hol a másik fél „barátságát” preferálta, saját érdekeinek megfelelően. Számos kérdés felmerül a témában, és számos kérdés megválaszolatlan marad, a jövőbeni történések függvényében. Ahhoz, hogy jobban átlássuk a Kínai Köztársaság és a Kínai Népköztársaság sakktábláján folyó játszmát, több lépést kell végigtekintenünk. Először is, honnan ered ez a feszültség, a történelem során milyen történések befolyásolták a kérdést? Hogyan alakult a két fél nemzetközi helyzete és megítélése, hogyan viszonyultak egymáshoz, és az USA hogyan és milyen formában befolyásolta a tajvani kérdést? Milyen békés vagy fegyveres módok léteznek megoldásként, hogyan alakul Kína és Tajvan fegyveres stratégiája?

8

Ki és hogyan lép, milyen motiváció alapján, milyen stratégiát követve; reményeim szerint a Tajvan-Kínai Népköztársaság közötti feszültség dimenzióival a későbbiekben mélyrehatóbban is megismerkedhetünk.

9

I./1 Tajvan történelme: rövid áttekintés1 Egyes források szerint eredetileg Tajvant maláj-polinéziai népcsoportok alapították, akik szigetüket „Pakan”-nak nevezték el; i.e 229-ben VU kínai császár expedíciót küldött Tajvanra, 1350-51-től a kínai császár pedig bázist épített a Pescadores-szigeteken. Az őslakosságot a 15. században holland és a kínai gyarmatosítók fenyegetése a magashegyi területekre szorította vissza. A sziget modern történelme 1590-től kezdődik, amikor az első nyugati hajó megközelítette a szigetet, amit Jan Huygen van Linschoten, egy portugál hajón érkező holland navigátor „Ilha Formosa”-nak („gyönyörű szigetnek”) nevezett el. Az első jelentős tajvani történelmi feljegyzések kb. 350 évre, a holland hódítás idejére (16241662) nyúlnak vissza. Amikor a holland Kelet-Indiai Társaság megérkezett, csak az őslakosokat találták a szigeten: Kínai Birodalom jelenlétére semmilyen jelet a nem találtak; ebben az időben Tajvan még nem volt Kína része. A sziget dél-nyugati partján található keskeny félszigeten a holland hódítók „Zeelandia” nevű erődítményt építettek, a holland Zeeland tartomány után. A félszigetet „Tayouan”-nak („teraszos öböl”) nevezték, amely később Tajvanná alakult, és az egész sziget nevévé vált. A holland hódítók kínai munkásokat hoztak Tajvan cukorültetvényeire és rizsföldjeire, akik családjuk nélkül, néhány évre érkeztek; majd az őslakosokkal összeházasodva megteremtették a tajvani nemzetet. 1662-ben a hollandokat egy, a Ming dinasztiához hű kínai kalóz, Cseng Cseng-kung (Koxinga) támadta meg, aki éppen az újonnan hatalomra került Csing dinasztia elöl menekült. Cseng Csengkungot halála után a Ming dinasztia utolsó utóda, fia követte, akit 1683-ban Csing csapatok támadtak meg. 1683-ban véget ért a Cseng-uralom, majd Tajvan a Csing Birodalom részévé vált és a Fujian tartományhoz csatolják.

A Kína-Tajvan konfliktus eredete- vitatott származás

A tajvani bennszülöttek eredetére legalább háromféle elképzelés létezik, amelyek esetenként nem mentesek bizonyos politikai felhangoktól.2 A déli eredetre

10

vonatkozó feltevést először 1889-ben Henrik Kern fogalmazta meg, aki szerint a bennszülöttek a Délkelet-ázsiai-félszigetről jöttek, onnan terjedtek kelet felé az Indonéz-és Fülöp-szigeteki szigetvilágon keresztül, majd északra Tajvanra, egyfajta végállomásként. A déli eredetnek, így a maláj szigetvilágból való származásnak a japán antropológusok váltak híveivé, és ez hangsúlyt kapott egy olyan szituációban, amikor etnikai határvonalat húztak Tajvan és Kína közé – és még inkább a bennszülöttek, mint a nem kínaiak és a tajvaniak közé. Ez nyilvánvalóan előnyös volt a japán gyarmatosítás időszakában. Másrészt Tajvan őstörténetének világos elválasztása Kínától hatásos ellenérv azon kínai állításokkal szemben, hogy „Tajvan ősidők óta Kína része volt”. A másik elképzelés az északi eredet mellett teszi le a voksot, miszerint a tajvani bennszülöttek ősei a kínai szárazföldről kerültek a szigetre, azaz Lin Hui-hsian kínai antropológus szerint „Tajvan ősidők óta Kína része volt”. Miközben látnunk kell a bennszülöttek eredetéhez kötődő politikai megfontolásokat, helytelen lenne minden mérlegelés nélkül elutasítani az északi eredet elméletét; a tajvani antropológusok között is vannak hívei az északi eredetnek. 1992 előtt azonban a bennszülött elit egyértelműen a déli eredetet támogatta. A harmadik eredetelmélet 1963-ban jelent meg, amely politikai szempontból azért jelentős, mert nem kizárólag a bennszülött eredet kérdése, hanem egyidejűleg a tajvani nacionalizmus része is.3 Eszerint maga Tajvan lehetett az a hely, ahonnan az ausztronéziai nyelvek, illetve törzsek eredtek, mintegy 4-5000 évvel ezelőtt. Érvként azt hozták fel, hogy e nyelvek eredethelyének ott kell lennie, ahol ezek a nyelvcsaládok a legnagyobb számban koncentrálódnak - márpedig Tajvanon több mint 20 nyelv található. Annak, hogy a bennszülöttek ilyen egyértelműen felkarolták ezt az elméletet, vannak bizonyos előzményei. 1984-ban bennszülött aktivisták létrehozták a Tajvani Bennszülöttek Szövetségét, (Alliance of Taiwan Aborigines – ATA) amely politikai mozgalmuk kezdetét jelezte. A hatóságok vonakodtak regisztrálni az ATA-t, a kínaiakkal való szembekerülésre, a szeparatizmus tendenciájára vonatkozva. Bizonyos félelmek nem voltak alaptalanok, amit az 1988-ban a bennszülöttek első országos mozgósítása, a „Vissza a földünket!” mozgalom jelzett. Ennek nyilatkozata leszögezte: „Tajvan

11

bennszülött népe („hegyi emberek”) az első emberek, akik Tajvan szigetén éltek. Emiatt joguk a földhöz abszolút és elsődleges. Ezeket a földeket, amelyeket erőszakkal vagy csalással elraboltak a később megszálló han kínaiak, vagy elragadtak az egymást követő kormányok törvényi erővel, a jognál fogva vissza kell adni nekünk.”41991-re a mozgalom „Őslakos alkotmányos mozgalommá” fejlődött és jogaik alkotmányos biztosítását követelte. 1991-ben Tajvanon visszavonták a kommunista lázadás elnyomására mozgósító törvényt, és hatályon kívül helyezték a Tajvan függetlenségéért szót emelőket büntetéssel fenyegető törvényt; mindezt kiegészítette a tajvani nacionalizmus fellendülése. Ez volt az a szituáció, amelyben megjelent az a nézet, hogy az ausztronéziai emberek Tajvanul vitathatatlanul „őslakosok”. A bennszülöttekkel kapcsolatban ki kell térni egy vitatott kérdésre: a Tajvan történelmét tanulmányozók többnyire az a feltételezést képviselik, hogy a holland gyarmatosítók illetve a 17-18. században bevándorló kínaiak lerombolták, felszámolták Tajvan bennszülött társadalmát és a túlélőket a hegyekbe kényszerítették. Ez magyarázná, hogy a törzsek miért éltek a hegyekben és miért nem találhatók a síkságon.5 A „kiszorítási” elméletet Shepherd cáfolja legélesebben, aki szerint a leletek, a kultúrák és a nyelvek világosan jelzik egy síkvidéki és egy hegyvidéki bennszülött kultúra létezését, vagyis sok száz évvel a kínaiak bevándorlása előtt már jelen voltak a magad hegyekben élő bennszülött társadalmak. Az új Csing császárok azonban nem akarták uralmukat kiterjeszteni a szigetre; ők „belföldi” lakosok voltak, akik keveset tudtak a körülöttük lévő szigetekről vagy a tengeri hadászatról. Az elkövetkező években a szigetre történő kínai bevándorlás megnőtt; a bevándorlók főleg a „szárazföldi” háborúk és az éhínség elöl menekültek. A Csingek megpróbálták uralmukat a tajvani lakosokra kiterjeszteni, de a „szigetlakók” felvették a harcot. Számottevő zavargás robbant ki a helyi lakosság és a kínai küldöttek között, ami a jól ismert mondást eredményezte: „minden harmadik év egy fellendülés, minden ötödik év egy lázadás.”

12

Kínának volt számottevő befolyása a környező tengeri szigetre –vélekednek a tajvaniak- ezt a következő két példa is bizonyítja: amikor 1870-ben a tajvani kalózok amerikai, japán és francia hajókat fogtak el, akkor ezek a kormányok Peking felé tiltakoztak, azonban a császár kijelentette, hogy „Tajvan nem tartozik a mi területünkhöz.” A franciák Kína tehetetlensége és az őket ért támadásokra válaszolva, tengeri flottát küldtek a szigetre, aminek eredményeképpen Tajvan 1884-85 között kilenc hónapra francia területté vált. 1887-ben a kínai hatóságok Tajvant a Birodalmuk tartományává nyilvánították; főleg a japánok eszén szerettek volna túljárni, akik befolyásukat dél felé szélesítették. A csel nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket: 1895-ben a japánok megtámadták a kínaiakat a Sino-Japán háborúban, és a Shimonoseki szerződésben Kína átadta Tajvant Japánnak. (nem 99 évre, mint Hong Kong új területeit, hanem örökre) Tajvan tehát csak 8 évig volt a birodalmi Kína elfoglalt területe, nem pedig „örökre”, ahogyan a Kínai Népköztársaság állítja – hangsúlyozzák a tajvaniak. A tajvaniak nem akartak Japán része lenni, ezért 1895. május 25-én megalapították a Tajvani Köztársaságot, az első független ázsiai köztársaságot. Néhány nappal később azonban, 1895. május 29-én egy 12.000 főből álló japán hadsereg érkezett Észak-Tajvanba, szétzúzva a rövid életű köztársaságot. A japán megszállás kemény volt, de legalább nem volt korrupt- vélik a tajvaniak. Az oktatási rendszert a japán minta alapján építették fel; a közlekedés, az ipar, az infrastruktúra számottevően fejlődött a japán periódus alatt. Az 1930-as évek érdekes anekdotája szerint, amikor a kínai kommunista párt Mao Ce-Tung alatt Csang Kaj-sekkel a Kína feletti uralmon versengett, egy amerikai riporter, Edgar Snow riportjában Mao a következőket mondta: „Kiterjesztjük rájuk (koreaiakra) lelkes segítségünket a függetlenségért folyó küzdelmükben. Ugyanez áll Tajvanra is”. 6 1943-ban a II. világháború idején, a szövetkezett hatalmak a Kairói konferencia alkalmával elfogadták Csang Kaj-shek kérelmét, hogy Tajvant visszaadják Kínának. A Kairói Nyilatkozatban rögzített döntés a tajvaniak beleegyezése és jelenléte nélkül született.

13

1945-ben a II. világháború véget érésével a szövetkezett hatalmak megegyeztek abban, hogy Csang csapatai „időszakosan elfoglalják Tajvant, a szövetkezett hatalmak nevében”. Az „időszakos”

inkább

állandónak

bizonyult;

először

a

tajvaniak

üdvözölték

a

kínai

„felszabadítókat”, azonban az új hatalom nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A feszültség a 1947. február 28-i incidensben csúcsosodott ki, amikor a tajpeji kis zavargás nagyszabású tűntetéssé szélesedett. A Kuomintangot ez először a meglepetés erejével érte, majd titokban csapatokat küldött a zavargás megfékezésére. Az incidens véres csatává változott és vezető politikusok, diákok, jogászok és doktorok egész generációit végeztek ki. Körülbelül 18-28 ezer áldozattal lehetett számolni, és az elkövetkező évek „fehér terrorjában” több ezer ember letartóztatásáért, bebörtönzésért, megkínzásáért és haláláért vált felelőssé a KMT gépezete.

A 1947. február 28-i lázadás

1947-re Tajvanon a gazdasági nehézségek, politikai, kulturális és nyelvi konfliktusok miatt rendkívül feszült helyzet alakult ki, amelynek következtében egy jelentéktelen esemény szikraként szolgált az elégedetlenség kitöréséhez. Tajpejben a Monopolhivatal járőre tetten ért egy kínai öregasszonyt, aki illegális cigarettát árult két gyermekével. Mivel ez szerintük adózatlan cigaretta volt, az árut elkobozták, és az asszony kis készpénzét is elvették. Amikor a nő ellenállt és sikoltozni kezdett, a járőrök brutálisan leütötték. Ezek után felháborodott tömeg gyűlt a járőrök köré, követelve, hogy „disznók, adjátok vissza a cigarettát!”. A csoport tagjai lövöldözve törtek utat maguknak, halálra sebesítve egy bámészkodót, majd a rendőrörsre menekültek. A tömeg felgyújtotta a hátrahagyott járművüket. Az incidens híre gyorsan terjedt, majd hamarosan egy 600-700 fős tömeg gyűlt össze, amely a rendőrség elé gyűlve követelte a tettesek kiadását, és azok megbüntetését.7 Hamarosan kihirdették a hadiállapotot; a városban a rendőrök válogatás nélkül tüzeltek. Megalakult a Tajpej Rendező Bizottsága, amely beterjesztette követeléseit:

először

is

kártérítést,

a

kormányzat

felelősségre

vonását,

14

megbüntetését akarták, másodsorban fegyverkorlátozást, amnesztiát kívántak, majd a hatalom átruházását a KMT-tól a tajvaniak képviselőinek kezébe. A forradalmi követelések közé tartozott még az önkormányzatok, a rendőri és katonai egységek felfüggesztése és a demokratizálás.8 A követeléseknek köszönhetően egy fokozatosan visszaállt a nyugalom a városban. A következő napokban a bizottság újabb követeléseket fogalmazott meg, amelyek főleg a kényszerítő hatalom korlátozására irányultak; a fiatalok 6 pontban fogalmazták meg követeléseiket az azonnali és radikális demokratizálásra; a Rendező Bizottság ezeket összefoglalva és kiegészítve átadta a központi kormánynak a „32 követelésként”9ismertté

vált

dokumentumot.

A

parancsok

egyértelműen

kijelentette: „Megesküszöm az életemre, hogy a kormány nem fog csapatokat küldeni Tajvanra”10. Ígéreteinek nem tett eleget. Az incidensek a felhalmozódott feszültségek miatt spontán módon robbantak ki a többi városban is; a tömeg elözönlötte az utcákat, a forradalmi hangulat végigsöpört az országon. Nem lehet kiemelni egyetlen olyan társadalmi csoportot sem, amely meghatározó módon szervezte és vezette volna a felkelést. A KMT a felkelés fő szervezőiként a tajvani kommunistákat jelölte meg; ez alapvetően egybeesett a Kínai Kommunista Párt interpretációjával, amely azt hangoztatta, hogy a tajvaniak hazafiak és antiimperialisták voltak, és hogy az 1947-es felkelés része annak a nagy forradalmi hullámnak, amely az 1940-es évek végén végigsöpört Kínán.11 A két interpretációtól eltér a Tajvani Függetlenségi Mozgalom felfogása; a mozgalom a felkelés leverése után jött létre, egyik fő képviselője Peng Ming-Min, aki szerint a kínai befolyás Tajvanra majdnem mindig katasztrofális volt. Ez nemcsak a Csinguralomra igaz, hanem 1945 után a KMT a japán uralomhoz képest is szégyenteljes kontrasztot alkotott korruptságával és arroganciájával. A felkelés nem volt más, mint a tajvaniak tiltakozása ez ellen, illetve az önkormányzatért és demokráciáért folytatott küzdelmük továbbvitele. A forradalom így tovább élezte a sziget és a szárazföldi közötti konfliktust Az áldozatok számát 50 000-100 000 főre becsülték, más források (George Herr) 10-20 000 fővel számolnak. Nagyfokú bizonytalanság jellemzi a válaszokat arra a

15

kérdésre is, hogy kik voltak és milyen körből kerültek ki az áldozatok. Nagy számban estek áldozatul a tajvani elit (orvosok, jogászok, tanárok, diákok) képviselői, az eseményekben való aktív szerepvállalás miatt is. Li Theng-huj (KMT) államelnök 1992-ben bocsánatot kért az áldozatok hozzátartozóitól és elismerte a kormány által elkövetett hibákat, valamint megbocsájtást kért a néptől. 1949-ben Csang Kaj-shek a polgárháborúban a kommunistáktól elszenvedett vereség után a Kuomintang (KMT; Nemzeti Párt) kormányzatával és hadseregével, mintegy 2 millió menekülttel a szigetre települt, ahol megalapította előző rezsimje mását, a Kínai Köztársaságot, míg a szárazföldön Mao Ce-Tung kezdte el kommunista uralmának kiépítését. Tajvanon a következő évtizedekben 1987-ig rendkívüli állapot volt érvényben a szigeten; a Kínai Népköztársaság fenntartotta a Tajvan fölötti uralmának illúzióját, valamint hogy egyszer még egyesítik a szárazföldet és a szigetet, ugyanakkor a Kínai Köztársaság hivatalos programja is Kína egyesítésére, a KNK bekebelezésére, és a szárazföldre való visszatérésre irányult. Tajpej és Peking egyetértett az „egy Kína” elvvel, csak mindketten másként értelmezték; Tajvan és a KNK is magát tartotta Kína egyedüli legitim képviselőjének. A Csang Kaj-sekkel érkező kínai belföldiek a sziget mindössze 15 százalékát tették ki, de képesek voltak a 85 százalék tajvani felett gyakorolni hatalmukat; átvették a vezetést a politikában, rendőrségben, oktatásban és a médiában. 1951-52-ben a szövetkezett hatalmak és Japán formálisan lezártnak tekintette a II. világháborút a San Fransiscoi szerződéssel. Ez a dokumentum azért fontos Tajvannak, mert megszűnt a japán fennhatóság Tajvan felett, ugyanakkor nem határozták meg, hogy ki volt a kedvezményezett: „Tajvan jövőbeni státuszát az ENSZ Chartájának céljainak és elveinek megfelelően határozzák majd meg”. Az ENSZ Chartájának 1.2 fejezete szerint az ENSZ célja az, hogy „barátságos kapcsolatokat építsen ki a nemzetek között, amelyek az emberek egyenlő jogainak és önálló akaratának elvén alapulnak”. Az elkövetkező 20 év során 1952-től 1972-ig, a Kuomintangnak sikerült Tajvant gazdaságilag felépíteni a tajvaniak kemény munkájának, és a hátra maradt japán kiváló infrastruktúrának

16

köszönhetően, de a diplomáciai színtéren nem bizonyultak sikeresnek. 1971-ben az egész Kína képviseletének álomvilága darabokra hullott, amikor Nixon és Kissinger nyitott Kína felé. 1971-ben Peking elfoglalta a Kuomintang székét az ENSZ-ben, így Tajvan nem képviselhette tovább Kínát a szervezetben. 1972-ben USA és Kína megkötötte a Sanghaj Kommünikét Pekingben.12 A kommüniké elismeri a kínai álláspontot, miszerint egy Kína létezik, Tajvan pedig Kína része. Mindazonáltal ez az „elismerés” nem jelent „egyetértést”, csupán a Kínai vélemény megismerését, nyugtázását. Mindenesetre az USA és Kína között megkötött kommüniké Tajvan számára kevés jelentőséggel bír; először is mivel csak egy találkozó végén meghozott kijelentések voltak, és nem ratifikálta sem az USA sem az ENSZ, így nem bír egy szerződés súlyával. Másodsorban, minden nemű tajvani jelenlét vagy érdekképviselet bevonása nélkül készült, így nem lehet befolyása a sziget jövőjére. KMT zászló 1895

A Kuomintang

A pártelnök, Chang Kaj-sek már az 1949-es vereség előtt is világosan látta a párt gyengeségeit: „Az igazat megvallva sem Kínában, sem külföldön sohasem volt egy forradalmi párt sem olyan roskatag és elkorcsosult, mint mi (a KMT) vagyunk ma, sem olyan hiányos szellemű, hiányos fegyelmű, sőt még inkább helyes irány nélküli és hibás, mint mi vagyunk ma. A pártnak ezt a fajtáját már régen meg kellett volna semmisíteni és félresöpörni.”13 Changot meglepték és megalázták a sorozatos vereségek, és élesen bírálta a szervezetlenség, a képzés és a fegyelem hiányát. Meglepő módon ebből a szempontból csodálatát fejezte ki a kommunisták iránt, náluk fedezve fel azokat az erényeket, a szervezeti fegyelemtől a morálig, amit a nemzeti rendszernél hiányolt. Chang Kaj-seket a vereség és a párt nyilvánvaló gyengeségeit az újjászervezésre ösztönözte, mely során sok szempontból visszanyúlt a Szun Jat-szen által az 1924-es átalakításnál alkalmazott leninista pártszervezési elvekhez. Az átszervezésben a Kínai Kommunista Párt hatékonysága és sikeres példája mellett Csang Kaj-sek személyes ambíciói is szerepet játszottak, aki egy személyéhez hű emberekből felépített centralizált 17

hierarchiára akart támaszkodni. Bár a pártot leninista szellemben szervezték újjá,14ez nem jelentette azt, hogy a marxista-leninista párttá vált volna. A KMT sosem hirdette vagy tekintette magát egyetlen osztály képviselőjének, épp ellenkezőleg, osztályok és nemzetek feletti jellegét, az egész nemzet érdekeire való törekvését hangoztatta. Másrészt nem hirdette a marxista értelemben vett szocializmus vagy kommunizmus megvalósítását, és törvényileg támogatta az üzleti

magántevékenységet.

Sosem

állt

szándékában

a

proletárdiktatúra

megvalósítása, ahelyett a demokrácia megteremtését hirdette célzatként, noha sokáig diktatórikus módon gyakorolta a hatalmat. A kommunista pártokra jellemző centralizmus elvét alkalmazta a döntéshozatal és a végrehajtás során; a párt alapszintű sejtekből épült fel, amihez minden párttagnak csatlakoznia kellett, részt venni az üléseken és tagdíjat fizetni; más pártok alakulását szigorúan megtiltották. A párt hegemóniáját egy káderrendszer létrehozása is biztosította. A Kínai Köztársaság központi hatalmi struktúrája a Szun Jat-szen által felvázolt sémát követte; a nyugati demokráciákban szokásos három hatalmi ág helyett öt hatalmat képzelt el, de lényegében nem volt szó valóságos hatalommegosztásról, mert az egyes ágazatok a nemzeti kormány, pontosabban a végrehajtó hatalom szigorú alárendeltségében működtek, vagyis Chang Kaj-sektől függtek. Az egész politikai rendszer leghatalmasabb és legdöntőbb pozícióját a köztársasági elnök töltötte be, és Chang hármas pozíciót birtokolt; egyszerre volt a KMT vezetője, a köztársaság elnöke és a fegyveres erők főparancsnoka, amelyek csak erősítették a Chang körül egyre erősödő személyi kultusz kialakulásában. A hadsereg is szigorú pártellenőrzés alá került. Tajvanon kezdettől fogva hangsúlyt helyeztek az egész társadalom politikai nevelésére, az emberek „eszének és szívének” megnyerésére. Ebben a munkában Chang Kaj-sek kiemelt fontosságot tulajdonított az ifjúság nevelésének és megnyerésének. Ez a munka is részét képezte egy esetleges háborúra való felkészülésnek, és ebben is nagy szerepet kaptak a hadsereg és a politikai tisztek; a munka szervezeti keretét a Kínai Antikommunista Ifjúsági Liga alkotta, amely fő feladat az ifjúság, a diákok mozgósítása volt a párt vezetése alatt.15

18

A KMT közvetlenül beavatkozott az oktatási rendszerbe, meghatározta a tananyagot (például ennek volt a következménye, hogy a történelem oktatása Kína történelmére

koncentrált

és

Tajvan

múltjának

bemutatását

gyakorlatilag

mellőzték), és kizárólagos szerepet játszott a médiában. Az állam a japán tulajdon átvétele és a külföldi (amerikai) segélyek révén jó anyagi alapokkal rendelkezett; a KMT lényegében mindmáig a világ egyik leggazdagabb pártja.

Az 1971/72-es események, és az USA 1979-es Peking felé orientálódása rosszul érintette Tajvant, ugyanakkor motiválta a demokratikus ellenzék kibontakozását is az 1970/80-as években. Az 1979. decemberi Kaohsiung incidens a tajvaniakat politikai lépésekre szánta el. A „tangwai” (párton kívül) nevű demokratikus ellenzék megkérdőjelezte a KMT Kína egyetemes képviseletére irányuló követelését, és a 40 éves rendkívüli állapot megszüntetését célozta meg. Amikor Csang Kaj-sek meghalt 1970-ben és fia, Csingkuo váltotta fel, a tajvaniak elkezdték suttogni a dinasztia szót, egypártrendszer kritikájaként. 1986-ban a Csang ellenes erők létrehozták az ellenzéki mozgalomból a Demokratikus Haladó Pártot (DHP) és székeket szereztek a törvényhozásban. Két évvel később Csang meghalt és őt Li Teng-huj, az első bennszülött elnök váltotta fel. A rendkívüli állapotot végül 1987-ben oldották föl, de helyette bevezették a nemzeti biztonsági állapotot. A KMT az egyetemes Kína fölötti képviseleti kívánságát egészen 1991-ig tartotta fenn. Azóta a sziget a teljesen demokratikus rendszer kiépítésének irányába tett lépéseket, de a KMT és a „kék” támogatóik fenntartják azt az álláspontjukat, miszerint Tajvan a Kínai Népköztársaság része. Az 1991-es elnökválasztáson a KMT jelöltje, Li Teng-huj személyében tajvani születésű személyt választottak elnöknek, akit 1996-ban újraválasztottak. Az 1995. decemberi demokratikus parlamenti választásokat is a KMT nyerte meg (a 164 parlamenti helyből 85-öt szerzett meg), de az 1997-es helyhatósági választásokon a Tajvan függetlenségét is felvető Demokratikus Haladó Párt (DHP) a megválasztott önkormányzatokban többségbe került. Az 1998. decemberi parlamenti és a két kiemelt nagyvárosi (Tajpej és Kaohsiung) választáson a KMT némileg megerősítette helyzetét. A 2000. március 18-án rendezett elnökválasztáson a DHP

19

jelöltje, Csen Suj-pien, a szavazatok 39 százalékát megszerezve nyert. A DHP ellenzéki pártként 50 év KMT kormányzás után átvette a hatalmat. A 2004-es elnökválasztáson ismét Csen elnök nyert, bár a szavazatok arányában marginális, 0,3%-os különbség mutatkozott javára. A választásokat követő két hét folyamán utcai demonstrációk sorozata zajlott a fővárosban: az ellenzéki KMT-PFP jelöltpár (Lien Chan és James Soong) nyíltan kérdőjelezte meg az elnökválasztás tisztaságát és a választást megelőző napon az elnök ellen végrehajtott merényletkísérlet motivációit. Az indulatok letisztulásával május 20-án beiktatták Csen elnököt.

Csen Suj-pien

A DHP (Demokratikus Haladás pártja) zászlója, 1986

20

I./ 2. Történelmi áttekintés – táblázatos forma16

1662

Cseng Cseng-kung (Koxinga) legyőzi a hollandokat; a Cseng uralom kezdete

1683

Tajvan a Csing Birodalom részévé válik; Tajvan formálisan Kína része

1895-1945

Tajvan japán gyarmat

1945. október

Csang Kaj-sek csapatai elfoglalják Tajvant, Tajvan a Kínai Köztársaság része

1947. február

„A Február 28-i incidens”

1949

Kínai polgárháború; győz a kommunista Mao Ce-Tung (Kínai Népköztársaság) Csang Kaj-sek (Kínai Köztársaság) Tajvanra vonul

1949. május

Rendkívüli állapot kihirdetése

1952. április

San Fransicoi szerződés

1954

Kölcsönös védelmi szerződés megkötése USA (Dulles) és a Kínai Köztársaság között

1971

Tajvan nem képviselheti tovább Kínát az ENSZ-ben

1972. február

Sanghaj Kommüniké

1972

Nixon váratlan látogatása Kínában; USA-KNK diplomáciai kapcsolata erősödik

1979. december

Kaohsiung incidens

1979

USA átteszi kínai nagykövetségét Taipeiből Pekingbe; Tajvani Kapcsolatok Törvénye (Tajvan Relations Act- US. Kongresszus)

1986. szeptember

Megalakul a Demokratikus Haladás pártja

1987. május

A rendkívüli állapot feloldása; A KNK-ba való utazási korlátozások enyhülnek

21

1992. december

Első demokratikus választások; Li Theng-huj: A Kína elleni háború befejeződött, Tajvan nem munkálkodik tovább a szárazföld meghódításán

1996

Kínai rakétatesztek a tajvani partoknál; USA: repülőgép-anyahajókat telepít Tajvan partjaihoz

1996. május

Első elnöki választások; Li Teng-huj győzelme

2000

Csen Suj-pien megnyeri a választásokat (DHP) A KMT nemzeti párt 55 éves uralma megdől.

2004. március

Csen Suj-pient újraválasztják 0,2 %-os többséggel. Az ellenfél, Lien Chan (KMT) az előző napi incidens kivizsgálását és a szavazatok újraszámlálását követeli.

22

II. Tajvan nemzetközi helyzete - A Kínai Népköztársaság, a Kínai Köztársaság és az USA kapcsolatai -

II.1./ 1949-1950 Truman állásfoglalása a Kína-Tajvan ügyben; Tajvan, mint stratégiai kérdés; történések a hadi színtéren

1949-ben, a Kuomintang párt Tajvanra való menekülése után a pekingi rendszer nem csak szavakban hirdette Tajvan és a Kuomintang párt felszabadítását, valamint az ország egyesítését. Peking 1949 őszén elfoglalta a Fucsien tartományt, majd októberben kommunista erők szálltak partra Kimojon; a nemzetközi megfigyelőket is meglepte, hogy a nemzeti hadsereg képes volt sikeresen felszámolni a mintegy 20 000 fős inváziós csapatot, majd novemberben eredményesen védték meg Ten-pu szigetét is. Ez ideiglenesen elhárította Tajvan elfoglalásának kísérletét, de Peking továbbra sem mondott le szándékairól; Hajnan szigetét sikeresen foglalták el az 1950. áprilisában végrehajtott invázió után. A nemzeti hadsereg 1950. júliusában sikeresen védett meg egy Ta-tan nevű szigetet. Tajvan helyzetét azonban ekkoriban a katonai fenyegetésen túl még aggasztóbbá tette nemzetközi elszigetelődése. A Kuomintang elszigetelődésében elsősorban az USA megváltozott álláspontja játszotta a döntő szerepet, továbbá a csendes-óceáni szovjet haditengerészeti, különösen a tengeralattjáró flotta megerősödése, amely kínai bázisokat uralva (Port Arthur, Dalnyij) fenyegetést jelentett az amerikai hajózásra. Többek között ez is közrejátszott az USA törekvéseiben, hogy a Kínával való diplomáciai kapcsolatait normalizálja. Az USA az évtizedek során érdekeinek megfelelően különbözőképpen kezelte a Tajvan-Kína kérdést, hol az egyik, hol a másik fél „pártját fogva”. Az 1949-es évektől kezdődően a TajvanKína kérdést hidegháborús megvilágításban kezelte; legfőbb szempontjaként a Moszkvától való elzárkózást tekintette, mely szerint alakította külpolitikáját. A KNK-val való jó baráti kapcsolatok erősítették pozícióját Moszkvával szemben; aminek érdekében kész volt az USA Tajvant „feláldozni”, vagy a kérdést hűvös távolságtartással szemlélni. 1949-ben az USA részletesen 23

megvitatta a KNK diplomáciai elismerésének kérdését; felmerült Tajvan feláldozásának szükségessége is az USA-Kína kapcsolatok javításának érdekében. Ezzel szemben D. MacArthur rámutatott, hogy Tajvan potenciális haditengerészeti bázisként szolgálhat az amerikai haditengerészet számára, ezzel a sziget stratégiai jelentőségét hangsúlyozva.17 1949. január 5-én Truman elnök bejelentette, hogy az USA elismerte Kína jogos igényét Tajvanra, és nem indítana semmiféle (indirekt vagy direkt) katonai akciót, hogy segítsen Chang Kaj-seknek a sziget megtartásában.18 Dean Achenson külügyminiszter január 12-én az USA védelmi zónáján kívül helyezte a Csendes-óceáni térségben, hangsúlyozva, hogy a legnagyobb ostobaság lenne belefogni „rosszul felfogott kalandokba” a kommunizmus megállítására, ami háborúhoz vezetne”19. A kijelentések nem jelentettek egyértelmű garanciát arra, hogy az USA tétlen maradna egy kínai invázió esetében, mindenesetre mindkét kínai fél és a nemzetközi közvélemény is így értelmezte. Truman komolyan fontolgatta a KNK elismerését; reménykedett abban, hogy ezzel nő a PekingMoszkva közötti feszültség, bár 1950. február 14-én megkötötték a szovjet-kínai barátsági, szövetségi és kölcsönös védelmi szerződést. Achenson külügyminiszter továbbra is támogatta az USA be nem avatkozását a kínai polgárháború ügyeibe, kijelentve: „Formosa szigete nem nagy kérdés az amerikai külpolitikában, de nagyon nagy kérdéssé válhat, ha összezavarja, vagy megváltoztatja, vagy beleavatkozik abba, amit megpróbálunk Kína tekintetében tenni. Miért kellene megváltoztatni valamennyi célunkat tekintettel Kínára azzal a céllal, hogy harcoljunk a kínaiakkal egy szigetért, ami nem életbevágó?”. A hidegháború idején a legfontosabb szempont a Moszkvától és a szovjet elvrendszertől való elzárkózás volt, ehhez stratégiai szövetségeseket keresve, vagy más, kevésbé releváns politikákat eltűrve: „Akárki irányítja Kínát, még ha maga az ördög is irányítja Kínát, ha ő egy független ördög, az jobb, mint Moszkva ügynöke.”20 Truman elképzelései, miszerint Pekinggel jó baráti kapcsolatokat alakítson ki, azonban több szempontból sem realizálódhattak, minden nemű stratégiai törekvései ellenére. Az egyik legfőbb ok az amerikai közvélemény határozott antikommunista magatartása volt, amely elutasította Peking „barátságát”. Sem az amerikai közvélemény, sem a kongresszusi képviselők nem emésztették meg könnyen a „felemás” amerikai külpolitikát, amely az európai színtéren harcias antikommunista színekben lépett fel, míg az ázsiai kapcsolataiban jó diplomáciai kapcsolatokra törekedett a kommunista Pekinggel. A kapcsolatfelvétel így elmaradt, amely elsősorban annak

24

volt betudható, hogy az USA fő stratégiai célja alá rendelte a nehézkesen kibontakozó kínai diplomáciai kapcsolatait és a Kína-Tajvan kérdést. Truman fő stratégiája a szovjet agresszió veszélyének elhárítására és az európai szövetségesek megerősítésére irányult. Ennek érdekében szakított a hagyományos amerikai magatartással (amely békeidőben mindig a katonai költsége csökkentésére irányult), és a Truman-doktrínával, a Marshall-segéllyel és a NATO létrehozásával mindinkább fő stratégiai célja és az európai szövetségkeresés megvalósítására törekedett. Truman számára Peking nem tartozott tehát a legfontosabb kérdések közé, bár semmiképpen nem volt elhanyagolható; mindenesetre bíztak a Mao és Sztálin közötti ideológiai különbségekben, ami szerintük gátat vethetett egy későbbi szorosabb szövetségnek. Ez az elképzelésük nem bizonyult feltétlenül sikeresnek, amikor Mao gyanakvása az USA-val szemben az 1950-es kínai-szovjet kölcsönös védelmi szerződésben nyilvánult meg. 1950-től lassan megkezdődött az USA eltávolodása eredeti álláspontjától, miszerint elfogadja Tajvan elfoglalását a kínai kommunisták által, de az USA továbbra sem vállalt nyílt konfrontációt Kínával a Tajvan-Kína kérdésben, sem egyéb kelet-ázsiai ügyekben a koreai háború kezdetéig. 1950-ben Truman fokozott érdeklődéssel kezdett Tajvan felé fordulni, különösen áprilistól kezdődően, amikor is elkészült az amerikai nemzetbiztonsági kérdéseket elemző dokumentum. Egyre több nyilatkozatban foglalt állást az USA Tajvan mellett és sürgette a sziget védelmét, valamint az elnök január 5-i beszédében körvonalazott politikájának változását. Egyre inkább előtérbe került MacArthur álláspontja, amely Tajvan stratégiai fontosságát hangsúlyozta a kezdetektől fogva; május 29-én MacArthur pedig a következő híres érvét hangoztatta: „Tajvan egy elsüllyeszthetetlen repülőgép-anyahajó és tengeralattjáró”, amely életbevágó fontosságú a regionális biztonság szempontjából. Javaslatként felmerült Csang Kaj-sek meggyőzése, hogy fogadja el az ENSZ gyámságát, amely megvédené a KNK hadseregétől, ugyanakkor egy másik javaslat Tajvan semlegességét tanácsolta az ENSZ gyámságával vagy anélkül.21 Mindenesetre a Tajvan-politika számottevő mértékben nem változott meg a koreai háború kitöréséig. 1950 elején Tajvan megkezdte Kína elleni támadásait; a Kuomintang légiereje rendszeres támadásokat hajtott végre a kínai part menti városok és kikötők ellen; Sanghaj bombázása a károk mellett 1000 halottal és sebesülttel járt. A kínai propaganda ezekért az Egyesült Államokat tette felelőssé: „A Kuomintang gengszterek az Amerika által szállított hadihajókkal tartják blokád alatt Kína tengerpartját; USA repülőgépeket használnak a kínai városok bombázására...” 22

25

A KNK Nemzeti Felszabadító Hadserege kiterjedt előkészületeket tett a válaszcsapásra és Tajvan inváziójára; repülőtereket építettek Csöcsiang és Fucsien tartományokban, 5000-6000 halászhajót sorakoztattak fel, halászokat és tengerészeket mozgósítottak, és intenzíven folyt a csapatok kiképzése a partraszállásra. Állítólag 15 000 fős ejtőernyős alakulatot is szerveztek (részben egykori KMT- katonákból); az összevont erő létszámát kb. 300 000 főre becsülték.23 A koreai háború kitörésekor (1950. június 25.) megoszlottak a vélemények a Tajvan-Kína kérdés további sorsáról (egyesek azt feltételezték, hogy megindul a Tajvan elleni invázió is, mások szerint augusztusig nem indul invázió), de mindenki úgy vélekedett, hogy a kérdés változatlanul és egyre intenzívebben napirenden van. Truman június 27-i beszéde új helyzetet teremtett, amikor a koreai támadással kapcsolatban kijelentette: „Formóza elfoglalása a kommunista erők által közvetlen fenyegetés lenne a csendes-óceáni terület biztonságára és az USA erőire, amelyek törvényes

és

szükséges

funkcióikat

teljesítik

azon

a

területen.

Következésképpen

megparancsoltam a 7. flottának, hogy akadályozzon meg bármilyen támadást Formóza ellen. Ezen akció következményeként felszólítom a kínai kormányt Formózán, hogy szüntessen meg minden légi és tengeri tevékenységet a szárazföld ellen.”24 (Ugyanakkor Truman elutasította azt, hogy a Kínai Köztársaság csapatokat küldjön az ENSZ-be) A Kína-lobby tehát végleg új fordulatokat vett; az USA felvállalta egyre erősödő tajvani rokonszenvét, ugyanakkor mindkét fél érdekérvényesítésénél fontosabbnak tartotta a csendes-óceáni térség békéjét. Truman nyilvánosan kijelentette, hogy a szorosban történő beavatkozásnak nemcsak Tajvan megvédése volt a célja, hanem az is, hogy megelőzzön bármiféle fegyveres konfliktust, akármelyik fél is kezdeményezné. Vagyis csak olyan minimális mértékben kívánt beavatkozni a kínai polgárháborúba, amely még hazai támogatást biztosított a külpolitikájához. A tajvani Kuomintang-kormány fennmaradása mind Moszkva, mind Washington érdekében állt; Sztálin számára Tajvan addig volt hasznos, amíg kizárta, hátráltatta az USA-KNK kapcsolatának erősödését és normalizálását, míg Truman számára Tajvan a Kínára gyakorolt nyomás stratégiájának részévé vált. A nyomás hatására Mao egyre növekvő igényekkel lépett fel Szovjetunióval szemben, megterhelve ezzel a kínai-szovjet viszonyt.25 Az „ördögi kör” azonban bezárult: minél inkább támogatja USA Tajvant, annál elégedettebb Szovjetunió, mert élesedik az USA-Kína ellentét, viszont annál több segítséget és mélyebb barátságot igényel Kína Szovjetuniótól, és feszültséget indukál Kína-Szovjetunió között és mélyíti az USA-Szovjetunió szakadékot. A hidegháború fejleményei így befagyasztották a tajvani problémáját.

26

Az amerikai stratégiai tervekben Koreát csekély geostratégiai régiónak tekintették; (csakúgy, mint először Tajvant, MacArthurral ellentétben) 1949 tavaszán ki is vonták onnan az amerikai csapatokat, tehát a beavatkozás nem Korea stratégiai jelentőségének átértékelésén alapult. T.J. Christensen szerint a kínai „önkéntesek” beavatkozásában az játszotta a döntő szerepet, hogy az ENSZ/amerikai csapatok az ellentámadás során átlépték a 38. szélességi körnél húzódó határt, és veszélyeztették Kína biztonságát.26 Peking kénytelen volt tudomásul venni, hogy az invázió lehetetlenné vált, Tajvan felszabadítása halasztást szenved. Ezt a cél továbbra is szem előtt tartották, összekapcsolva az amerikai imperializmus elleni harccal és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg modernizálásával. Tajvan szemszögéből a koreai háború kitörésével biztonsági helyzete váratlanul javult, csökkent illetve megszűnt a közvetlen fenyegetettség, ugyanakkor a szárazföld visszahódításának vágya egyre inkább az irrealitás felé tolódott.

27

II./2. 1950-1960 San Fransiscói szerződés, Eisenhower, Kimoj-válság

A koreai háború kitörése utáni megszilárdult helyzetében a Kínai Köztársaság aktív nemzetközi szerepet játszott. A Szovjetunió és a szocialista országok, valamint néhány más állam (India, Pakisztán, Svédország, Dánia, Finnország, Svájc, stb.) kivételével az államok túlnyomó többsége a Kínai Köztársasággal tartotta fenn diplomáciai kapcsolatait; Tajvan foglalta el az ENSZ-ben és az ENSZ BT-ben a Kínát megillető helyet. A Szovjetunió ez elleni tiltakozásul nem vett részt a BT munkájában, így vétójával nem tudta megakadályozni, hogy az észak-koreai agresszióval szemben ENSZ-zászló alatt vegyék fel a küzdelmet a koreai háborúban. 1951-ben megkötésre került a San Fransisco-i szerződés; Tajvant közelről érintette a japán békeszerződés ügye, ugyanakkor mivel a szerződésben nem vehetett részt, 1952-ben kötötte meg békeszerződését Japánnal.

San Fransiscói szerződés (1951.szeptember 8.) A képen: Shigeru Yoshida japán miniszterelnök

Az 1950 nyarán elkészült San Fransiscói szerződés tervezetével

kapcsolatban

a

Kínai

Köztársaság

nagykövete egy pontot illetően kifogással élt; ez Tajvan, a Pescadores-szigetek, a Kuril-szigetek és Szahalin déli részére vonatkozóan azt tartalmazta, hogy státusukat Anglia, a Szovjetunió, Kína és az USA határozta meg. Tajvan úgy vélte, hogy ez ellentmond a kairói és a potsdami nyilatkozatnak. Ezek alapján tehát Tajvan státusa már eldöntött, így a japán békeszerződésnek ezzel nem kell foglalkoznia. 1951-ben a Kínai Köztársaság kifejezte szándékát, hogy részt vegyen a békekonferencián, azonban a Szovjetunió a KNK részvételét javasolta, ugyanúgy, ahogy Angliai is, aki elsősorban Hongkong miatt időközben elismerte a KNK-t. Az USA kompromisszumos megoldásként amellett döntött, hogy egyik kínai fél sem kap meghívást a San

28

Fransiscói békekonferenciára. A 1951.szeptember 4-én kezdődő konferencián 52 szövetséges állam képviselői vettek részt és közülük szeptember 8-án 49-en írták alá a szerződést. A Szovjetunió, valamint szövetségesei, Lengyelország és Csehszlovákia elutasították az aláírást, azzal az indokkal, hogy az okmány az USA további befolyását biztosította Japánban, valamint nem tartalmazott intézkedéseket a japán militarizmus újjáéledése ellen. Japán jövőbeni szerepnövekedése más országokban is aggodalomra adott okot; részben ennek eloszlatását szolgálta a San Fransiscói értekezlet előtt, szeptember 1-én aláírt ANZUS szerződés Ausztrália, Új-Zéland és az USA között. 27 A japán békeszerződés 2. cikkelye szerint „Japán lemond minden jogáról, jogcíméről és igényéről Formózára és a Pescadores-szigetekre vonatkozóan”28. A békeszerződés szépséghibája azonban, hogy egyrészt egyik kínai kormány sem volt jelen a szerződés aláírásakor, másrészt legfőképpen nem tisztázódott, hogy Japán melyikük számára mond le a területekről. A japán békeszerződés aláírásának napján az USA és Japán kölcsönös védelmi, biztonsági szerződést írt alá,29amely utalva Japán lefegyverzésére és biztonságának jogos igényére, lehetővé tette a további amerikai katonai jelenlétet a szigetországban.30 A San Fransiscói békeszerződés nem tartalmazott kijelentést arról, hogy Tajvan kínai terület; ugyanez jellemezte a Kínai Köztársaság és Japán békeszerződését. Ez fontos hivatkozási alapot jelentett a Tajvan függetlenségéért és autonómiájáért küzdő, vagy a két Kína elvet valló erőknek. Peking ugyanakkor a békekonferencián való jelenlétének elutasítását további bizonyítéknak vette arra vonatkozóan, hogy az USA Kína elszigetelésére törekszik; az 1949/50-es év Kína-lobbyja a USA-KNK kapcsolatok normalizálásának irányába mutatott, majd fordulópontot vett; az USATajvan barátság erősödése tovább folytatódott, ezzel újra feszültté téve a KNK-val való diplomáciai kapcsolatokat. A kínai vezetést ez különösképpen érzékenyen érintette, tudvalévő, a Tajvan-kérdés mindig is legfontosabb szívügyének számított. Az USA biztosította a Kínai Köztársaságot, hogy Japán vele, és nem a KNK-val írja alá a békeszerződést. Japán azonban hezitált; mérlegelte a várható következményeket, és ennek függvényében kívánt volna dönteni, hogy melyik féllel köti meg a szerződést. Az USA a szerződés ratifikálásának kérdésessé tételével akart nyomást gyakorolni Tokióra. A szerződés megkötésével végül lezárult a kínai-japán hadiállapot. A szerződés viszont nem ismerte el a nemzeti kormány hatalmát a szárazföld felett, és a két Kína elvet tette magáévá. Csou En-laj

29

külügyminiszter ezért „esztelennek” nevezte ezt a politikát, mely szerinte azt jelzi, hogy a japán imperializmus még mindig a kínaiak és más ázsiaiak rabszolgasorba döntéséről álmodozik, együttműködve az Egyesült Államokkal.31 A koreai háborút követően 1954. januárjában több mint 14 000, Koreában elfogott kínai hadifogoly érkezett Tajvanra; ezek közül sokan valószínűleg a polgárháború idején álltak át a kommunisták oldalára, és Mao valószínűleg úgy akart megszabadulni tőlük, hogy Koreába küldte őket harcolni. Ez a visszavonulási sorozat 1955. februárjában fejeződött be, amikor a Tajvan védelme szempontjából kevésbé fontos Tachen-szigetekről az amerikai 7. flotta segítségével nagyszámú polgári lakost és katonát evakuáltak.32 A Tachen szigetek 200 km-re feküdtek Tajvantól, 60 km-re Kínától, így kívül estek a tajvani légi fedezés hatókörén. A kommunista erők 1955. januárjában elfoglaltak egy közeli szigetet, így a Tachen-szigetek a kínai tüzérség hatókörébe kerültek. Az amerikai Kongresszus „Formoza határozata” január 24-én Tajvan és a Pescadores mellett csak Kimoj és a Macu-szigetcsoport védelme mellett kötelezte el magát. A 15 000 főnyi, jórészt elitalakulat evakuálása február 4-én kezdődött el, miután az amerikaiak meggyőzték Tajvant ennek szükségességéről.33 Az akció egyúttal részét képezte az 1954-55-ös, a Tajvanhoz tartozó part menti szigetek körüli kirobbant válságnak. A koreai háborút követően az USA kormányzata különös figyelemmel kezelte Délkelet-Ázsiát, mivel egy lehetséges kommunista expanzió komolyan fenyegette volna a még nem túl szilárd Japánt. Tajvan tehát fontos szerephez jutott az 1954 elején hivatalba lépett Eisenhower politikájában, és ennek érdekében napirendre került egy kölcsönös védelmi szerződés megkötése. A kommunista fenyegetés elsősorban a part menti szigeteket veszélyeztette, Kimojt (amely a szárazföldi Amoj kikötő bejáratát zárta el) és Macut (amely a Fucso kikötőjébe vezető úton helyezkedett el). Ezeket a szigeteket 1954.szeptember 3-tól kezdve a KNK tüzérsége rendszeresen lőtte, blokkolva ezzel a kapcsolattartásukat Tajvannal, lehetetlenné téve az utánpótlást és az élelmiszer-ellátást. Válaszul az USA taktikai atomfegyver alkalmazását fontolgatta Kínával szemben. Szeptember végén a Pekingbe érkező Hruscsov is igyekezte meggyőzni Maót, hogy nagyobb mértéktartást tanúsítson a Tajvan-kérdésben.34 1955-ben az ENSZ BT is foglalkozott a kérdéssel, tűzszünetre szólítva fel Pekinget. Kína azonban elutasította a részvételt, a Kínai Köztársaság jelenléte miatt. Ma már nyilvánvaló, hogy Mao komolyan nem vett számításba egy közvetlen támadást a szigetek ellen, és nem akart nyílt konfrontációba kerülni az Egyesült Államokkal. Maót az egyre

30

szorosabbá váló amerikai-tajvani kapcsolatokon túlmenően aggasztották a manilai tárgyalások is, amelyek 1954. szeptember 8-án a Délkelet-Ázsiai Szerződés Szervezete (SEATO- South-East Asian Treaty Organization) létrehozásához vezettek. Mao feltehetőleg ezeket a folyamatokat akarta zavarni és befolyásolni. Figyelmeztetett arra is, hogy ha bármely ország védelmi szerződést köt Tajvannal, akkor a háborút kockáztatja Kínával. Mao kísérlete azonban visszafelé sült el, agresszív fellépése Eisenhower Tajvan biztonsága melletti elkötelezettségét még határozottabbá tette, további ösztönzést adva a védelmi szerződés megkötésének. Míg Truman a 7. flotta védőernyőjét nem terjesztette ki a part menti szigetekre, Eisenhower még egy Kína elleni általános háborút és az atomfegyverek kockázatát is mérlegelte, ezzel egyértelműen Tajvan (és a béke) pártját fogva. A tajvaniak sem nézték tétlenül az ellenük irányuló kínai támadásokat, és rendszeresen figyelmen kívül hagyták a még Truman által megfogalmazott tilalmat a Tajvani-szoroson keresztül történő provokatív akciókra vonatkozóan. Gyakran került sor váratlan támadásokra, légi csapásokra. Eisenhower ugyan felfüggesztette a tilalmat, de ő sem kívánta, hogy általános háború veszélye fenyegessen. Csang Kaj-sek és egyes amerikai támogatói azonban nem riadtak vissza egy közvetlen összecsapás veszélyének előidézésétől az USA és a Kommunista Kína között, ezzel mintegy saját védelmét és az USA-KNK közötti feszültség éleződését provokálva. 1953-tól a támadások száma és intenzitása nőtt, a nemzeti légierő a korábbinál is több elérhető szárazföldi célpontot támadott. Ilyen előzmények után került sor 1954.december 2-án a kölcsönös védelmi szerződés aláírására az USA és a Kínai Köztársaság között.

Kölcsönös védelmi szerződés USA és a Kínai Köztársaság között35 (1954.dec.2) Aláírták:1954.dec.2; életbe lépett:1955.márc.3; hatályon kívül helyezték: 1980. Felek: George K.C Yeh (Kínai Köztársaság), John Foster Dulles (USA) (a képen) A szerződés 10 cikkelyt tartalmaz:

31

1. cikkely: A felek vállalják, hogy az ENSZ Alapokmányának megfelelően nemzetközi konfliktusaikat békés eszközökkel rendezik, amiben a nemzetközi békét, biztonságot és igazságot nem veszélyeztetik, továbbá nemzetközi kapcsolataikban tartózkodnak minden olyan fenyegetéstől és erő alkalmazásától, ami az ENSZ céljaival ellentétes. 2.cikkely: A szerződés céljainak eredményesebb elérése végett, a feleknek közösen kell fejleszteniük egyéni és kollektív ellenállásukat a romboló kommunista támadásokkal és tevékenységekkel szemben. 3.cikkely: A felek vállalják, hogy intézményeiket fejlesztik, csakúgy, mint kooperációjukat, egyéni és kollektív erőfeszítéseiket a gazdasági fejlődés és szociális jólét terén. 4.cikkely: A felek külügyminisztereik útján időről-időre egyeztetik a szerződés alkalmazásának fázisait. 5.cikkely: A felek elismerik, hogy egy, a területi integritásuk elleni fegyveres támadás a nyugat csendes-óceáni térségben veszélyeztetné békéjüket és biztonságukat. Minden nemű effajta fegyveres támadásról, és az irányukban hozott intézkedésükről tájékoztatni kell az ENSZ Biztonsági Tanácsát. Ezek az intézkedések akkor vesztik hatályukat, ha az ENSZ Bt meghozta a szükséges lépéseket a nemzetközi béke és biztonság visszaállítása és fenntartása érdekében. 6.cikkely: A 2. és 5. cikkelyben használatos „területi”, „területek” kifejezések a Kínai Köztársaság, a Pescadores, és az USA-ra vonatkozik; a nyugat csendes-óceáni szigeti területek hatáskörében. A 2. és 5. cikkely elvei akkor használatosak más területekre, ha azt kölcsönös szerződés előírja. 7.cikkely: A Kínai Köztársaság kormánya garantálja, és az USA elfogadja az USA jogát szárazföldi, légi és tengeri erők állomásoztatására Tajvan körül és a Pescadores térségben védelmi célokból, amit a kölcsönös szerződés határoz meg. 8.cikkely: Ez a szerződés semmilyen módon nem érinti a felek jogait és kötelezettségeit az ENSZ Alapokmánya szerint, vagy az ENSZ felelősségét a nemzetközi béke és biztonság fenntartásában. 9.cikkely: A szerződést a Kínai Köztársaság és az USA kormánya alkotmányos folyamataikkal összhangban ratifikálja, és érvénybe lép, mihelyt a felek kicserélik a ratifikálás eszközeit egymás között Tajpejben. 10.cikkely: Ez a szerződés határozatlan időre marad érvényben. Bármely fél felbonthatja a szerződést a másik félhez benyújtott kérelem után 1 évvel.

32

A védelmi szerződés ellenére a szárazföldi kommunista fegyveres erők és a nemzeti hadsereg erői között folytatódtak az összetűzések; amelyek főként a part menti szigetek, így Macunál koncentrálódtak.361955. október 15-én egy tajvani vadászgép párharcban lelőtt egy szárazföldi MiG-17-est Macu felett, majd 1956. november 5-ém rövid tengeri harcra került sor ugyanitt, ahol a tajvani haditengerészet elsüllyesztett hat kommunista hadihajót, majd november 26-án további hatot Kimojnál. 1958. február 19-én egy újabb tengeri összecsapásban három további kommunista hajót süllyesztettek el Macunál, majd augusztus 14-én három MiG-17-est lőttek le a város felett. Az összecsapások aztán 1958.augusztus 23-án egy nagyobb méretű akcióba, az úgynevezett Kimoj-válságba torkolltak. A Kimoj-válság 1958. augusztus 23-án a KNK nagy tűzerővel lőni kezdte a Kimoj-szigetcsoportot, amely 14 kis szigetből áll. Alig másfél nap alatt több mint 94 000 lövést adtak le, az elkövetkező 43 napban pedig mintegy 400 000 gránát hullott a szigetre. A kimoji helyőrség keményen viszonozta a tüzet, ehhez az amerikai 7. flotta 240 mm-es ágyúkat szállított Tajvanról. A válságot megelőzően, 1957 tavaszán és nyarán a szigeteken tartózkodó nemzeti hadsereg létszámát 110 000 főre növelték. A szigeteket bázisként felhasználva esetenként igyekeztek blokád alá venni a szárazföldi kikötők forgalmát és más módon is kárt okozni, kémkedtek és propagandaháborút folytattak, hogy gyengítsék a part menti népesség kötődését a rendszerhez. A 44 napig tartó ágyúzásban 80 civil és több mint 200 katona vesztette életét, összesen vagy 5000 házat romboltak le. A bombázás nem érte el a célját, Kimoj feladását, az elfoglalását pedig meg sem kísérelték. Október 24-én Mao hétnapos tűzszünetet rendelt el, amelyet további egy héttel megtoldottak. Ezt követően az ágyúzást rendkívül furcsa módon folytatták: csak minden másodi napon lőttek, és ez folytatódott a továbbiakban is. A lövöldözés során a szárazföldről 3500 „propagandagránátot” is kilőttek, amelyekből röplapok hullottak, átállásra szólítva fel a csapatokat. Két kis szigetecskét lőttek a legintenzívebben, ahová minden négyzetkilométerre több mint 20 000 gránát hullott. Ezt összevethetjük a második világháború egyik legvéresebb ütközetének helyszínével, Iwo Jimával (Bonin), ahol 4000 lövés ért minden négyzetkilométert.37

33

Változatlanul tisztázatlan, hogy mi késztette Mao-t a kimoji válság kirobbantásához, és hogy mi volt Peking célja az akcióval. A még mindig rejtélyes ügy megvilágításában segítséget jelentett a korabeli kínai dokumentumok közzététele, amelyek fényt vethetnek Mao motívumaira.38 Az anyagok között található Vu Leng-h-szi (az Új Kína hírügynökség akkori igazgatója és a központi pártlap főszerkesztője) emlékirata és 18 dokumentum Mao feljegyzéseiből, valamint két beszéde, amit a legfelső vezetés előtt tartott. Mao megnyilvánulásaiból kitűnik, hogy többféle cél vezérelte, és az ezekre helyezett hangsúly időközben módosult. Az egyik cél a nemzetközi feszültség keltése és az amerikaiak figyelmének elterelése a Közel-Keletről, és ezzel az arab népek megsegítése lehetett. 1958. július 15-én ugyanis amerikai tengerészgyalogosok szálltak partra Libanonban, Jordániában pedig angol ejtőernyősök avatkoztak be. Mao szerint az arab népek antiimperialista küzdelmének az erkölcsi támogatásnál többre van szüksége, ezért már július 17-én elhatározták Kimoj bombázását. Az akkori közel-keleti válság azonban augusztus közepére megoldódott, az amerikai és brit csapatokat kivonták, így az amerikaiak figyelmének elterelése nem lehetett fő motiváló szempont, „csak” a feszültségkeltés illetve egyéb motiváló szempontok.39 Az egyik fontos cél az amerikai magatartás tesztelése volt, tekintettel a Tajvannal aláírt kölcsönös védelmi szerződésre. 1955 tavaszán Eisenhower küldöttsége igyekezett meggyőzni Csang Kajseket, hogy vonuljon vissza Kimojról és Macuról, mert túlságosan ki vannak téve a támadás veszélyének. Amikor a kísérlet sikertelennel bizonyult, Eisenhower ellátta Tajvant rakétákkal, amelyek lesöpörték Mao MigG-jeit; nukleáris gránátok kilövésére is alkalmas ágyúkat szállítottak, majd egy 1957-es egyezmény értelmében 600 mérföld hatótávolságú, atom robbanófejek szállítására is alkalmas Matador rakétákat.40 Maóék változatlanul bíztak abban, hogy elérhetik a szigetekről történő visszavonulást. Az USA a bombázások után világossá tette, hogy támogatja a Kínai Köztársaságot a szigetek védelmében. Október 23-án egy közös tajvaniamerikai kommüniké összekapcsolta a szigetek és Tajvan védelmének kérdését. Még ezt megelőzően, szeptember végén az amerikaiak elfogadtatták Csang Kai-sekkel, hogy a part menti szigeteket többé nem használja ugródeszkának a szárazföld ellen tervezett invázió céljaira.41 A Szovjetunió Kimoj-válsági szerepét illetően meg kell említeni, hogy az nem sokkal Hruscsov 1958. júliusi látogatása után robbant ki. A szovjet szakirodalom ezt így interpretálta: „Peking azt a benyomást igyekezett kelteni, mintha az általa kezdeményezett „erőpróbát” a Tajvani-szorosban

34

a Szovjetunióval folytatott konzultáció után hajtja végre, így konfliktus provokálására számítva az USA és a Szovjetunió között. A valóságban a Szovjetuniót előre nem informálták a KNK elhatározásáról, hogy katonai cselekményeket fejt ki a Tajvan-szorosban. Ezt látszik alátámasztani, hogy a szovjetek szeptember 6-án Andrej Gromiko külügyminisztert Pekingbe küldték tájékozódni, akit aztán a pekingi vezetők arról biztosítottak, hogy nem áll szándékukban közvetlen konfrontációt provokálni Kína és az USA között. Hruscsov levélben figyelmeztette Eisenhowert, hogy egy Kína elleni támadást a Szovjetunió elleni támadásnak tekintenének. A későbbi kínai-szovjet viszony fényében van alapja annak a feltevésnek is, hogy Mao meg akarta mutatni, hogy független Moszkvától. Bizonyítékok vannak arra, hogy Mao nem számított a szovjet segítségre a válságban, sőt nem is kívánta azt. Mao ekkor már erősen bizalmatlan volt a szövetségeket illetően, és 1957 novemberében figyelmeztette Hruscsovot, hogy kérés nélkül ne avatkozzon bele a kínai külpolitikába. Mao nem akart háborút, csak konfliktust és feszültségkeltést, a társadalom mozgósítására. Augusztus 17-i beszédében Mao cinikusan fejtegette bizarr stratégiai megfontolásait a válság kapcsán: „Mi propagandát folytatunk a nemzetközi feszültség ellen, fellépünk annak enyhítéséért, mintha a feszültség enyhülése nekünk volna előnyös, a feszültség pedig nekik. Ez azonban nem így van. Inkább abból kell kiindulni, hogy a feszültség nekünk előnyösebb, és kevésbé előnyös a Nyugatnak...A feszültség oda vezethet, hogy a kommunista pártok a különböző országokban feltöltik soraikat, mi pedig több vasat és acélt, valamint élelmiszert termelhetünk. Az amerikaiak és az angolok pedig csak hadd tartózkodjanak továbbra is Libanonban és Jordániában. Nem kell előmozdítani, hogy az amerikaiak kedvező színben tűnjenek fel. Ott-tartózkodásuk minden további napja hasznunkra válik, anyagot ad a kezünkbe leleplező cikkekhez, és az amerikai imperialistákat általánosan elítélik. Amikor azonban propagandát folytatunk, nem kell erről beszélni. Azt kell mondani, hogy azonnal takarodjanak ki. Minél tovább lesz érvényben az embargó a KNK-val kapcsolatban, annál jobb. Minél tovább nem ismer el minket az ENSZ, annál jobb...Amikor ellenség van előttünk, akkor a feszültség előnyös számunkra.”42 Egy másik elmélet a Kimoj-válság kirobbantására a „nagy ugrás” elmélete; a hatalmas, irreális célokat kitűző erőfeszítéshez szükség volt a széles körű mozgósításra, és ezt kiválóan szolgálta a feszült légkör. Mao a felső vezetésben hamar világosság tette, hogy nem tervez inváziót a tengerparti szigetek, még kevésbé Tajvan ellen, de ezt illetően tudatosan bizonytalanságban

35

tartotta Csang Kai-seket és az amerikaiakat. Már önmagában az időzítés is ellene szólt a szigetek elfoglalása megkísérlésének, hiszen augusztus végétől szeptember közepéig tartó periódus a tájfun legrosszabb időszaka. Mao tulajdonképpen felemás állásponton volt a szigetek elfoglalását tekintve. Egyrészt nyilvánvaló, hogy birtoklásukkal közelebb jutott volna Tajvanhoz, kiiktatott volna egy fenyegető tényezőt a part menti területekre nézve. Nem kellett kizárni azt a lehetőséget sem, hogy a KMT visszavonulását várta a szigetekről, ami feleslegessé tette volna az inváziót. Másrészt viszont a szigetek elfoglalása növelte volna Tajvan elkülönültségét a szárazföldtől, a szeparatisták, a függetlenséget hangoztatók álláspontját erősítette volna. Ezáltal a part menti szigetek jövőjét összekapcsolta a Tajvan-kérdéssel.43 Hruscsov emlékiratai szerint Mao tagadta, hogy valaha is szándékában állt a szigetek felszabadítása. Kijelentette: „Az összes, amit akartunk tenni, hogy megmutassuk potenciálunkat. Nem akarjuk, hogy Csang túlságosan messzire legyen tőlünk. Elérhetőségünkön belül akarjuk tartani őt. (Kimojon és Macun) tartva őt azt jelenti, hogy elérhetjük őt part menti ütegeinkkel, valamint légierőnkkel. Ha elfoglalhatnánk a szigeteket, elveszítenénk a képességünket, hogy kellemetlenséget okozzunk neki bármikor, amikor akarjuk”.44 Október 5-én Csou En-laj arról tájékoztatta a szovjet katonai attasét, hogy a népi mozgósítás érdekében Peking a válság elhúzódásában reménykedik, a status quo megváltozása nélkül. Csou azt mondta: „A párt Központi Bizottságában folytatott vita után még mindig a legjobbnak azt tekintjük, hogy Csang Kai-sek továbbra is maradjon Kimojon, Macun és a part menti szigeteken. Az Egyesült Államok távozni akar Kimojról és Macuról, de ezt mi nem fogjuk megengedni neki...ily módon, amikor feszült időszakot akarunk teremteni, támadhatjuk Kimojt és Macut.” Következésképpen hozzátette: „Ha Amerika képtelen meggyőzni Csang hadseregét a kivonásról, mi elértük célunkat.”45 A válság közepette – részben az USA az atomfegyver esetleges alkalmazására vonatkozó szándékának hatására -1958. szeptemberben felújították a nagyköveti szinten Varsóban folytatott tárgyalásokat Kína és az USA között; a megbeszéléseken az egyik fő téma Tajvan volt. Mao 1959. októberében közölte, hogy a tárgyalások során ajánlatot tettek az amerikaiaknak a feszültség csökkentésére és a tajvani kérdés megoldására.46 „Javasoltuk, hogy az amerikaiak maradjanak egy ideig Tajvanon, azzal a feltétellel azonban, hogy elfogadnák a kötelezettséget a sziget elhagyására bizonyos idő, mondjuk 5-10 vagy 15 év után.” Maóék tehát bizonyos

36

értelemben megpróbálták csak amerikai megszállt területként felfogni Tajvant, amelynek problémája a távozásukkal megoldódna. A kötelezettségvállalás ellenében Maóék nyugalmat ígértek az adott időszakra. A bombázás közben szeptember 3-án Mao parancsot adott az akció háromnapos felfüggesztésére, és ugyanakkor megírta „Üzenet a honfitársakhoz Tajvanon” című felhívását. (Október 25-én egy második „Üzenetet” is írt Mao.) Ebben rámutatott, hogy mindkét oldal Tajvant, Penghut és a part menti szigeteket kínai területnek tekinti és abban is mind egyetértenek, hogy csak egy Kína van. Ezután azt javasolta a tajvani vezetőknek, hogy számolják fel az amerikaiakkal aláírt kölcsönös védelmi szerződést. Az amerikaiaknak előbb vagy utóbb el kell hagyniuk Tajvant. Az üzenet tárgyalásokat javasolt a békés megoldás keresésére, a 30 éve tartó polgárháborúra. Végül közölte, hogy hét napig nem fognak lőni, így a szigeteken lévő csapatok ellátáshoz juthatnak. Az „Üzenet” egy máig tartó sorozat első darabja volt, amikor a pekingi kommunista vezetők gránátok, majd rakéták fenyegetése mellett a békés megoldásról és újraegyesítésről beszélnek. Egészében a válság és a feszültségkeltés Mao fő stratégiai céljának, Kína nagyhatalommá alakításának, a fejlett országok utolérésének megvalósítására irányult. Mao ezért indította el a „nagy ugrást”, amelyhez a néptömegek mozgósítására volt szüksége, beleértve a mesterséges feszültségkeltést is. Emellett különböző nemzetközi célokat is követett, mind a két szuperhatalmat, mind a harmadik világot illetően. Az eredmények szempontjából Maóék nem könyvelhették el sikernek a Kimoj-válságot; meggyőződhettek a Csang Kai-seknek nyújtott amerikai támogatás szilárdságáról, megterhelték a kínai-szovjet viszonyt, újabb lépést téve a szakítás felé. Még világosabban körvonalazódott a „két Kína” álláspont elutasítása, amit illetően teljes volt az egyetértés Mao és Chang Kaj-sek között. A Kimoj válságnak köszönhetően a kínai-amerikai viszony határozottan elidegenült, ezzel megfordítva az 1949/50-es évektől kezdődő, majd kissé alábbhagyó trendet. Az amerikai szenátus külügyi bizottsága az USA ázsiai politikájának alakításához szakértők csoportját kérte fel a tények és a problémák elemzésére; a bizottság 1959. november 1-én hozta nyilvánosságra a Conlon-jelentést –US. Policy – Asia címen.47 Ennek egyik alfejezete a kommunista Kína és Tajvan viszonyával foglalkozott. A szakértők mindenekelőtt arra a tényre utaltak, hogy Kína stabil, gyorsan erősödő hatalom, amelynek vezetését egyre kevésbé lehet egyszerűen a tajvani rendszer szóhasználatával „banditákként” leírni. Másrészt rámutattak, hogy Tajvan a maga megosztott társadalmával erősen függ az amerikai támogatástól. Irreálisnak

37

minősítette a tajvani kisebbség katonai ambícióit, rámutatva arra is, hogy a tajvani többség számára a „visszatérni a szárazföldre” felhívások értelmetlenek, a helyi ideál az autonómia vagy a függetlenség lenne, a garantált semlegesség mellett. A jelentést figyelmeztetett annak a veszélyes következményeire is, ha az amerikaiak ragaszkodnak Csang Kai-sekék „Kína kormányaként” való elismeréséhez és az ENSZ-beli képviseletéhez. Realista és gyakorlatias megoldásként javasolta a visszavonulást a part menti szigetekről. „Erkölcstelen cselekedetnek” nevezte azt az esetleges javaslatot, hogy egy általános ázsiai rendezésre törekedve a tajvaniak egyetértése nélkül átadnák Tajvant a kommunista Kínának. Rámutatott, hogy ez komolyan aláásná az Egyesült Államok viszonyát minden olyan kis állammal, amely tőle várja függetlensége fenntartását, és leszögezte: „A tajvaniak maguk adtak egy erőteljes jelzést arról, hogy függetlenek kívánnak maradni a szárazföldtől, és ha ebben egyetértés van, azt egy népszavazással kell tesztelni.”48

38

II./3. 1970-1980 Sanghaj Kommüniké; A Kínai Köztársaság kizárása az ENSZ-ből

Az 1960-as évek végén a tajvani rendszert megrázó külpolitikai események következtek be, összefüggésben azzal, hogy a Kínai Köztársaság legszilárdabb szövetségese, az USA felvette a kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal. A kezdeményezés Nixontól indult ki, aki még elnökké választása előtt, 1967 októberében így írt a Foreign Affairsben: „Ha hosszabb távon nézzük a dolgokat, egyszerűen nem zárhatjuk ki Kínát mindörökké a nemzetek nagy családjából..nincs elég hely ezen a kis bolygón arra, hogy egymilliárdnyi, potenciálisan legtehetségesebb lakosa dühödt elszigeteltségben éljen.”49 A kínai-szovjet viszony megromlása az 1960-as évek elejétől nyilvánosságra került, és ennek hatására egyre inkább fontolóra vette az amerikai külpolitika a Kína felé való nyitást. 1969. nyarán megkezdődtek az első lépések effelé, amelyek keretében például Washington enyhítette a kínai kereskedelemre és a Kínába történő utazásokra vonatkozó korlátozásokat, csökkentették a Tajvani-szorosban járőröző amerikai hadihajókat, majd megszüntették az állandó harckészültségüket, 1970. elején felújították a nagyköveti szintű megbeszéléseket Varsóban. A lépések sorából kiemelkedik Nixon 1969. szeptember elején a Szovjetunióhoz intézett figyelmeztetése, hogy az USA nem maradna közömbös, ha a Szovjetunió megtámadná Kínát. Ez példátlan lépés volt egy olyan országot illetően, amellyel az USA nem állt diplomáciai kapcsolatban, a viszonyuk pedig kifejezetten ellenséges volt. Ez a Kissinger által elméletileg is alátámasztott politika megnyilvánulását jelentette.50 Az előkészítő lépéseket követően, amelyek során Mao közvetítőn keresztül látogatásra hívta meg Nixont, Kissinger 1971. júliusában titokban Pekingben tárgyalt Nixon utazásának előkészítéséről. Az egész világot meglepetésként érte, amikor július 15-én Nixon személyesen bejelentette, hogy elfogadta a Kínai Népköztársaság meghívását, hogy „látogasson Kínába 1972 májusa előtt a számára megfelelő időpontban.”51 Kissinger második, már nyíltan bejelentett előkészítő utazására október 20-26. között került sor, majd ezt követte Nixon 1972. február 21-28. közötti kínai utazása, amely a nevezetes sanghaji kommüniké kiadásával zárult.

39

Sanghaj Kommüniké I.52

(1972.február 28)

Résztvevők: Richard Nixon (USA elnöke), Chou En-lai (KNK) Kísérők: Mrs. Nixon, William Rogers, Henry Kissinger A felek 16 pontban vitatták meg az őket érintő, aktuális kérdéseket; többek között a KNK és USA kifejtette nézőpontját a Kína-Tajvan konfliktusról is. A Kínai fél megerősítette az álláspontját: „A tajvani kérdés a Kína-USA kapcsolatok normalizálásának legfőbb gátja; a KNK Kína egyedüli törvényes kormánya, Tajvan Kína egy tartománya, amit már régen az anyaországhoz csatoltak; Tajvan függetlenségi törekvései Kína belügye, amelybe egy másik országnak sincsen joga beavatkozni, és az összes amerikai katonai erőket vissza kell vonni Tajvanról. A kínai kormány szigorúan elítél minden olyan törekvést, ami „egy Kína, egy Tajvan”, „egy Kína, két kormány”, „két Kína”, „független Tajvan” megalapítására törekszik, vagy kijelenti, hogy „Tajvan státusza meghatározatlan marad”. Az amerikai oldal kijelentette: Az USA elismeri, hogy a Kína-Tajvan konfliktus bármely oldalán lévő kínai egy Kínához tartozik, és Tajvan Kína része. Az USA nem vitatja ezt az álláspontot. Megerősíti, hogy érdekei a Kína-Tajvan konfliktus békés rendezéshez fűződnek, az érintett felek részéről. Kijelenti, hogy célkitűzései között szerepel fegyveres erői visszavonása Tajvanról. Fokozatosan csökkenti fegyveres erői jelenlétét Tajvanon, amint a térségben való feszültség csökken. A két fél megegyezett, hogy kívánatos a két fél népei közötti megértés erősítése. Megvitatták, hogy a tudomány, technológia, kultúra, sport, újságírás területein hasznos lenne kapcsolataik fejlesztése, megerősítése. A Kína-Tajvan konfliktus álláspontjain kívül többek között a következő kijelentések születtek: A kínai oldal kijelentette: Ahol zsarnokság van, ott ellenállás van. Az országok függetlenséget akarnak, a nemzetek felszabadulást és az emberek forradalmat – ez vált a történelem

40

irányvonalává. Minden nemzetnek, nagynak vagy kicsinek, egyenlőnek kell lennie: a nagy nemzetek nem nyomhatják el a kicsiket, vagy az erős nemzetek a gyengéket. Kína soha nem lesz szuperhatalom, és meggátol bármiféle hegemóniára és hatalmi politikára irányuló törekvést. A kínai fél kijelentette, hogy segíti bármely elnyomott nép függetlenségért és szabadságért folytatott törekvéseit, és hogy minden népnek megvan a joga saját szociális rendszerének megválasztására és saját országai függetlenségének, autonómiájának és területi integritásának védelmezésére. Minden népnek joga van meggátolni a külföldi agressziót, belügyeibe való avatkozást, ellenőrzést, és felügyeletet. Minden külföldi csapatnak haza kell vonulnia... Alapvető különbségek vannak Kína és az USA szociális rendszere és külpolitikája között. Ennek ellenére a két fél egyetért abban, hogy a nemzeteknek, szociális rendszerüket figyelmen kívül hagyva, kapcsolataikat az egyenlőség és a békés együttélés jegyében kell kiépíteniük, azaz tiszteletben tartva más nemzetek területi szuverenitását, autonómiáját; azok belügyeibe nem beavatkozva. A nemzetközi vitákat ezek alapján kell rendezni, fegyveres erőszakot nem alkalmazva. Az USA és a KNK ezeket az elveket alkalmazta kölcsönös kapcsolataikra. Ezen elvek tudatában a két fél kijelentette: 1. az USA és Kína kapcsolatainak fejlődése minden ország érdeke; nem csak ezen nemzetek számára fontos, hanem az egész ázsiai régió és a világ békéjéhez is hozzájárul 2. mindketten csökkenteni kívánják a fegyveres konfliktus veszélyét 3. egyikük sem törekedhet az ázsiai régióban való hegemóniára és meggátolja bármely más ország ez irányú törekvéseit 4. egyikük sem bocsátkozik tárgyalásokba egy harmadik fél érdekében vagy megbízására 5. Az USA kormánya elismeri és tudomásul veszi Kína álláspontját, amely szerint egy Kína létezik, Tajvan pedig Kína része

Ahogy a Komünikéből kitűnik, az USA Kína-lobbija a kommunista Kínával való kapcsolatai szorosabbá tételét szorgalmazta a szigetország ellenében, ezzel Tajvan számára komoly aggodalomra adva okot. Az egész folyamatot a legnagyobb érdeklődéssel és érthető aggodalommal így Tajvan figyelte, hiszen közvetlenül érintette sorsát. Kína tárgyalási listájának élén valóban Tajvan szerepelt, míg

41

az amerikaiaknak Vietnam problémája volt a fontosabb, de igazából Kissinger stratégiájához hangolták az USA-Kína viszonyt. Kissinger tanúsága szerint Mao meglepő kijelentést tett Nixonnak: „Amikor Nixon Maóval találkozott, a kínai vezető habozás nélkül biztosította az elnököt, hogy Kína nem fog erőszakot alkalmazni Tajvannal szemben. „Egyelőre minden további nélkül megvagyunk nélkülük (azaz Tajvan nélkül), s akár 100 évig is várhatunk”. Mao semmilyen ellenszolgáltatást nem kért azért a biztosítékért, amire Amerika már húsz éve vágyott.”53 Természetesen Mao szavai a pillanatnyi érdek kifejezésén túl nem jelentettek semmiféle biztosítékot sem. Tajvan még Nixon utazásának előkészítő szakaszában rendkívül súlyos csapást szenvedett, amely alapjaiban rendítette meg a Kínai Köztársaság nemzetközi helyzetét: éppen Kissinger második pekingi tárgyalásának idején, október 25-én kizárták az ENSZ-ből, és helyébe a Kínai Népköztársaságot vették fel. Addig a Kínát a nemzetközi szervezetben alapító tagként megillető helyet a Kínai Köztársaság foglalta el beleértve a Biztonsági Tanácsot (BT) is. A Szovjetunió által vezetett blokk törekvését a Kínai Népköztársaság felvételére elsősorban az USA akadályozta meg. Az 1950-től 1971-ig tartó küzdelmet két szakaszra oszthatjuk. 1950-től 1961-ig az USA az őt támogató többségre támaszkodva, a KNK felvételét mindig meg tudta akadályozni. 1961-ben Tajpej támogatói újabb eszközként „fontos kérdéssé” nyilvánították a problémát, ami szerint a Közgyűlésben kétharmados többséget igényel a tagság megváltoztatása. Ennek azért volt jelentősége, mert az ENSZ taglétszámában, így összetételében is óriási változások mentek végbe: a harmadik világ országai tömegével kerültek be a szervezetbe, döntő befolyást gyakorolva minden határozat sorsára. Egyre nehezebbé vált a többség biztosítása a Kínai Köztársaságnak a szervezetben való megtartása mellett. 1966-ban Oroszország egy ENSZ-bizottság felállítását javasolta a kérdés megoldásának tanulmányozására a kettős képviselet alapján, de ezt Tajpej és Peking egyaránt -és ennek alapján támogatói is – elutasították. Nixon elnökké választásával a kínai kérdés egész átértékelésével összefüggésben a kínai ENSZtagság kérdése is módosult. 1971 tavaszán az USA Tajpejnek javasolta a kettős képviselet modellt, nem érintve a BT-tagság kérdését.54 A Kínai Köztársaság azonban ugyanúgy ragaszkodott az egyedüli képviselet elvéhez, mint a Kínai Népköztársaság. Az új információ lényegében az, hogy Tajpej ezen álláspontjához való nyilvános ragaszkodása mellett Csang Kaisek beLigyezett volna a kettős képviselet bizalmas, a szövetségesek körében történő elfogadásába. Mivel ez ellentétes volt alapvető politikájukkal, úgy érezték, hogy ezt nyíltan nem

42

vállalhatják. 1971 augusztusára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a modell –Peking elutasításán túlmenően – nem szerezne elég támogatást. 1971. augusztus 2-án az amerikai külügyminiszter, Rogers bejelentette, hogy az USA támogatja a Kínai Népköztársaság felvételét az ENSZ-be, de ellenezné a Kínai Köztársaság tagságtól való megfosztását. 55 Az ENSZ Közgyűlés 1971 őszi ülésszaka elé három határozattervezet, illetve megoldási javaslat került. Az első a „fontos kérdés” megközelítés volt, amelyet az USA együtt támogatott a kettős képviselettel. Ezt a javaslatot azonban 55 igen, 59 nem és 15 tartózkodás mellett elvetették. A második javaslatot az USA, Ausztrália és mások támogatták, amely a Kínai Népköztársaságnak a tagság mellett állandó BT-tagságot is biztosított volna, miközben a Kínai Köztársaság továbbra is megőrizte volna a tagságát. A harmadik javaslatot Albánia és más kommunista országok terjesztették be, amely a Kínai Népköztársaság felvételét, és a Tajvani képviselet kizárását alkalmazta. A kétharmados javaslat elvetése után egyértelművé vált az „albán tervezet” fölénye. A szavazás várható kimenetele tudatában a Kínai Köztársaság külügyminisztere, Chou Shu-Kai a szavazás előtt deklarálta Tajpej kivonulását az ENSZ-ből. A nemzetközi jog szempontjából Tajpej kivonult, de a nemzetközi politika várható alakulása szempontjából világos, hogy kizárták. 1971 október 25-én az ENSZ Közgyűlés 76 igen, 35 nem és 17 tartózkodás mellett elfogadta a 2758-as számú határozatot, amely az ENSZ alapokmányára hivatkozva „elhatározza, hogy helyreállítja a KNK jogait és elismeri kormánya képviseletét, mint Kína egyetlen legitim képviseletét az ENSZ-nél, és haladéktalanul eltávolítja Csang Kai-sek képviseletét arról a helyről, melyet törvénytelenül foglal el az ENSZ-nél, és minden hozzá kapcsolódó szervezetéből.”56 Tajvan számára a hatalmas presztízsveszteségen túl a nemzetközi elszigetelődés potenciális, majd gyorsuló ütemben valósággá váló veszélye volt a legsúlyosabb következmény. Az első komoly csapás ezen a téren hamar bekövetkezett Japán diplomáciai elismerésekor. Tajpej ENSZ-ből való kizárását és a Nixon-látogatást követően az 1972 júniusában miniszterelnöki pozícióba kerülő Tanaka Kakuei gyorsan lépett. A japán tőle és a vállalkozók számára nagy piaci befektetési lehetőséget látott Kínában, ezért már 1972 szeptemberében Pekingbe utazott, és szeptember 29én közös közleményben jelentették be a diplomáciai kapcsolatok felvételét. Ennek természetesen feltétele volt a diplomáciai kapcsolatok megszakítása Csang Kai-sek rendszerével. Tokió ugyanakkor nem kívánta sokoldalú kapcsolatait felszámolni Tajvannal, beleértve az 1972-ben közel 1,5 milliárd dollár értékű, és jelentős japán többletet eredményező külkereskedelmi forgalmat. Ezért már 1972. decemberben egyezményt írtak alá a gazdasági, kereskedelmi és

43

kulturális kapcsolatokról, és kölcsönösen nem hivatalos képviseletet nyitottak, amelyek a követség és a konzulátus funkcióit töltötték be. Ohira japán külügyminiszter kijelentette: „A japán-békeszerződés érvényét vesztette, de Japán és Tajvan között a múltban mindig sokoldalú kapcsolatok léteztek...A diplomáciai kapcsolatok megszakítása ellenére meg kell becsülnünk a gyakorlati kapcsolatokat Tajvannal.”57 Tajvan a maga részéről viszonylag nyugodtan fogadta a diplomáciai kapcsolatok megszakítását. A kormány annak kijelentésére szorítkozott, hogy „megőrzik az örök barátságot Japán antikommunista tömegeivel, a Tanaka-kormány hibás kurzusa ellenére.” Ennek az volt a magyarázata, hogy a tajvani rendszer „lélekben” már megedződhetett, hiszen Japán lépése csak egy korábban megindult folyamat egyik – igaz, jelentős – állomása volt. Már 1971-ben, az ENSZ-ből történő kizárása évében 15 ország szakította meg diplomáciai kapcsolatait a Kínai Köztársasággal, köztük Ausztria, Belgium, Törökország, 1972-ben pedig Japánnal együtt 18 ország vette fel a diplomáciai kapcsolatokat a KNK-val, és szakított Tajvannal. A Tajvannal 1971-ig diplomáciai kapcsolatban álló országok közül 1973-ig majdnem felük tett így. (1971-ben 68 ország ismerte el a Kínai Köztársaságot, 1973-ra a számuk 39-re esett). Bizonyos megnyugvásul szolgált ugyanakkor, hogy a legfőbb szövetségesnek számító USA-val még fennmaradt a diplomáciai kapcsolat. Emellett Tajvan már ekkor megkezdte igen ambiciózus gazdasági és techniKai segítségnyújtási programjait, mintegy cserébe a diplomáciai elismerésért. Az 1960-as években, ahogy egyre több, elsősorban afriKai ország nyerte el a függetlenségét, Tajvan ilyen eszközökkel is igyekezett pozícióit megerősíteni. 1971-re a harmadik világban 31 ország kapott ilyen segítséget Tajvantól, beleértve mezőgazdasági és techniKai szakemberek küldését, miközben több mint 7500 külföldi technikusnak nyújtott képzést 1954 és 1957 között, akik 50 fejlődő országból érkeztek.58

44

II./4. Az USA és a KNK diplomáciai kapcsolatfelvétele Taiwan Relations Act; II. Sanghaj Komüniké; Hat biztosíték Tajvannak

Tajvant 1978.december 15-én hasonló megrázkódtatás érte, mint az 1970-es évek elején, amikor Jimmy Carter bejelentette: az USA 1979. január 1-én az újabb Kommünikével tovább erősíti diplomáciai kapcsolatát a KNK-val, ami automatikusan a kapcsolatok megszakítását jelentette a szigetországgal.

Kommüniké II.

(1979.január 1)

Résztvevők: Deng Xiaoping (KNK), Jimmy Carter (USA) A dokumentum megerősíti az I. Sanghaj Kommüniké elveit, és újra hangsúlyozza azok jelentőségét.

Carter ezt a lépését a legteljesebb titokban készítette elő nemcsak a közvélemény, hanem a Kongresszus számára is; a közlemény is rendkívül rövid volt, nem foglalkozott a WashingtonTajpej kapcsolatok problémáival, bár nyilvánvaló volt, hogy a Kongresszus ezeket nem hagyja szó nélkül. Az USA Kínát illetően hangsúlyozta, hogy elfogadott három lényeges feltételt: (1) megszakítja diplomáciai kapcsolatait a Kínai Köztársasággal, (2) felmondja a kölcsönös védelmi szerződést, (3) és kivonja az addigra már csak 700 főre zsugorodott katonai erőit Tajvanról. Arra általában nem utalnak, hogy az USA is állított feltételeket, nevezetesen azt, hogy Tajvan kérdését csak békés eszközökkel oldják meg, és hogy az USA továbbra is szállít fegyvereket Tajvannak.59 Az utóbbi feltételek azonban nem kerültek bele a II. Kommünikébe. (azok majd csak a III. Komünikében jelennek meg 1982-ben) Kína engedményként beLigyezett, hogy az amerikaitajvani védelmi szerződés az 1979-es év végéig érvényben maradjon.

45

A II. Komünikében mindkét fél kinyilvánítja a Kína-Tajvan konfliktusról való nézőpontját, amely lényegében fedi az I. Sanghaji Kommüniké pontjait, azaz az USA elismeri Kína álláspontját, miszerint Tajvan Kína része, és az USA a KNK kormányát ismeri el Kína egyedüli törvényes kormányának. A jövőben mindezek ellenére az USA szorgalmazza a Tajvannal való kereskedelmi, kulturális és más kapcsolatok fenntartását, noha hivatalos kormányképviselet és diplomáciai kapcsolat nélkül. Az amerikai kormány reményét fejezte ki, hogy a kérdést maguk a kínaiak békésen fogják megoldani, mindazonáltal a közleményben nem esik szó USA Tajvanba irányuló fegyverexportjának szabályozásáról. Kína leszögezte, hogy a Tajvan-kérdés szigorúan az ország belügye; a békés megoldás mellett pedig nem kötelezte el magát. A kapcsolatfelvétel értelemszerűen Tajvant érintette a legkedvezőtlenebbül, hiszen az Egyesült Államokkal való viszony 1950 óta a legfontosabb külső tényező volt, annak védelme alatt élt. A bejelentéskor Tajvan „határozott tiltakozást” jelentett be, és utalt arra a számtalan elkötelezettségre és biztosítékra, amelyet az USA a megelőző évtizedekben hangoztatott. Egyúttal bejelentette a december végén esedékes választások elhalasztását, és riadókészültségbe helyezte a hadsereget. A kapcsolatfelvétel bejelentésére azonban ingerülten reagált az amerikai Kongresszus és a szenátus is, mégpedig mind a republikánusok, mind a demokraták, mivel egyikükkel sem konzultáltak. Így egy széles két párti koalíció jött létre a kérdésben, amely általános egyetértésben dolgozta ki az amerikai-tajvani kapcsolatokat új alapokra helyező dokumentumot, a Tajvani kapcsolatokról szóló törvényt, a Taiwan Relations Act-et (TRA), amely középpontjában Tajvan biztonságának kérdése áll. A széles körű támogatásra jellemző, hogy a TRA-t a képviselőház 339:50 szavazataránnyal fogadta el 1979. március 28-án, másnap a szenátus pedig 85:4 arányban támogatta. Carter elnök ezt követően április 10-én írta alá és iktatta törvénybe.60 A TRA a maga nevében egyedülálló dokumentum; az USA belső törvénykezésének egy darabja, ugyanakkor fontos nemzetközi kérdésben foglal állást. A TRA valamint részletesen kidolgozta egy nem kormányzati Amerikai Intézet Tajvanon (American Institute in Taiwan, AIT) éltre hívásának programját, amely lényegében átvette a tajpeji amerikai követség teljes feladatkörét.61 Tajvan is létrehozta ennek ellenpárját a Koordinációs Tanács az Észak-amerikai Ügyekre (Coordination Council for North American Affairs – CCNAA) formájában, amelynek washingtoni hivatala és nyolc ágazati irodája helyettesítette a korábbi követséget és a konzulátusokat.

46

Taiwan Relations Act 62- Részletek

(1979.ápr.10)

22.Cím - Nemzetközi kapcsolatok; 48.Fejezet - Tajvani kapcsolatok 3301. Szekció - Kongresszusi elvek és a politika deklarálása (a) Elvek Az USA Kongresszusa szükségesnek tartja e fejezet alkalmazását: hogy segítse a nyugat csendes-óceáni térség békéjének fenntartását hogy elősegítse az USA külpolitikáját, a Tajvannal folytatott kulturális, kereskedelmi és egyéb kapcsolatok fenntartásának biztosításával (b) Politika az USA politikájához tartozik 1. a tajvani néppel, a szárazföldi Kínával, és más, nyugat csendes-óceáni népekkel való közeli, barátságos kereskedelmi, kulturális és másfajta kapcsolatok fenntartása 2. az USA kijelenti, hogy a béke és a térség stabilitása az USA politikai, biztonsági és gazdasági érdeke 3. világossá teszi, hogy a Kínai Népköztársasággal való diplomáciai kapcsolataik felvétele attól függ, hogy Tajvan jövőjét békés eszközökkel rendezik-e 4. az USA minden, nem csak békés eszközt is bevet, a bojkottot és az embargót is beleértve, Tajvan jövőjének rendezésére illetve ha a nyugat csendes-óceáni térséget veszély fenyegeti 5. az USA Tajvant védelmi jellegű fegyverzettel látja el 6. a fenntartja az USA lehetőségét, hogy ellenálljon az erőszakos eszközök vagy korlátozások egyéb formáinak alkalmazásának, amely veszélyeztetné Tajvan biztonságát, szociális vagy gazdasági rendszerét (c) Emberi jogok Az e fejezetben leírtak nem sérthetik az USA emberi jogainak érdekeit, különösképpen tekintettel léve Tajvan kb.18 millió lakosának emberi jogaira. A tajvani nép emberi jogainak megőrzése az USA célja.

47

3302. Szekció - Az USA politikájának kivitelezése, tekintettel Tajvanra (a) Védelmi cikkelyek és szolgáltatások A 3301-es szekcióban leírtak alapján az USA Tajvan számára lehetővé teszi olyan minőségű és mennyiségű védelmi eszközök és szolgáltatások beszerzését, amely az országot képessé teszi önmaga védelmének hatékony fenntartására. (b) A tajvani szükségletek meghatározása A Kongresszus elnöke meghatározza a védelmi eszközök minőségét és mennyiségét, ítéletét kizárólag a tajvani szükségletekre alapozva, a jogi előírásokkal összhangban. Tajvan védelmi eszközeinek meghatározásához szükséges az USA katonai hatóságainak véleményezése, az elnök és a Kongresszus ajánlásaival egyetértésben. (c) Az USA válasza a Tajvant érő fenyegetésekre vagy az USA érdekeinek fenyegetésére Az elnöknek azonnal tájékoztatnia kell a Kongresszust, ha Tajvan biztonsági, szociális vagy gazdasági rendszerét veszély fenyegeti, illetve ha ebből adódóan fenyegetés éri az USA érdekeit. Az elnök és a Kongresszus meghatározza az alkotmányos folyamatoknak megfelelően az USA megfelelő válaszát az ehhez hasonló veszélyekre.

Az USA „Kína-lobby”-ja új fordulatot vett, ezzel új ellentmondásokat szülve az USA-Tajvan, valamint USA-KNK kapcsolatokban. Míg az Egyesült Államok legutóbbi II. Kommünikéjében is határozottan kiállt amellett, illetve elfogadta Kína álláspontját azzal kapcsolatban hogy az „egy Kína” elv szerint Tajvan Kína része, addig a TRA-ban Tajvant különálló népként, nemzetként kezeli, nem beszélve a Tajvannak adott egyéb „baráti” biztosítékokról. Továbbá miközben egyértelmű a tajvani kérdés békés megoldásához való ragaszkodásban, valamint azon jogot illetően, hogy védelmi fegyvereket adjanak el Tajvannak, nem teszi világossá, mit tesz az USA abban az esetben, ha Peking katonai erőt alkalmaz szuverenitásigénye érvényesítésére, és nem határozza meg a TRA viszonyát más, Kínára vonatkozó dokumentumokhoz, így az addigi két kommünikéhez. Ezek az eltérések és feszültségek a későbbi évtizedekben erősödtek fel leginkább. Peking az adott pillanatban igen visszafogottan reagált a TRA-ra, Teng Hsziao Ping és csoportja ekkor még kemény hatalmi küzdelmet folytatott, és politikájuk részét képezte a viszony javítása Tajpejjel és az Egyesült Államokkal, a napirenden lévő Vietnam elleni háború miatt is. (A háború 48

egyébként azonnali cáfolatát jelentette Carter azon érvének, hogy a kapcsolatok normalizálása nagy lépést jelentett az ázsiai béke felé.) December közepén, a kapcsolatfelvétel bejelentésekor Teng kereskedelmi, segély- és más kapcsolatokat ajánlott Tajvannak, a repülőgépeknek leszállási lehetőséget Pekingben és Sanghajban, valamint megígérte, hogy Kína „nem követ agresszív politikát Tajvannal szemben”.63 1979. január 1-én a pekingi Országos Népi Gyűlés (parlament) Állandó Bizottsága kibocsátott egy „Levél a tajvani honfitársakhoz” című dokumentumot, amely felszólított a szülőföld békés egyesítésére, és „három kapcsolat” (közvetlen postai, kereskedelmi, légi-hajóforgalmi) és négy csere (rokonok és turisták, tudós csoportok, kulturális küldöttségek és sportolók) létesítésére. Az elindított pekingi mosolyoffenzíva ettől kezdve a felszabadítás helyett a békés egyesülést emlegette. Ez az ajánlatok és felhívások későbbi sorozatának kezdetét jelentette. A TRA alkalmazására, a felújuló fegyverszállításokra viszont Peking már élénken, ingerült tiltakozásokkal reagált. Az USA 1979 végéig, amíg az 1954-es kölcsönös védelmi szerződés érvényben maradt, nem szállított fegyvert Tajvannak. 1980-ban azonban már felújította a szállításokat, veszélyeztetve a kínai-amerikai viszonyt. A feszültség feloldására adták ki 1982. augusztus 17-én a Sanghaj II.-nek nevezett kommünikét, amely az 1972-es kommünikéhez képest sokkal határozottabban ismerte el Tajvannak Kínához tartozását és az „egy Kína” elvet. Ezzel együtt az USA „libikóka”-politikája újra a másik oldalra billent a TRA után, mely sokat sejtető biztosítékokat adott Tajvannak. II. Sanghaj Kommüniké64 (III. Kommüniké) (1982.aug.17) Résztvevők: Ronald Reagan (USA), Zhao Ziyang A Kommüniké legfontosabb kérdése az USA Tajvanba történő fegyverexportja, amelyet az előző megállapodások alkalmával még nem sikerült megvitatni. A két oldal különböző véleményt képviselt; Kína szerint ez a kérdés nehezítené az USA-Kína kapcsolatok fejlődését, ezért a továbbiakban is napirenden maradt a kérdés, és a későbbiekben is megvitatásra került. Az USA-Kína közötti diplomáciai kapcsolatok elveit az I. és II. Sanghaj Kommünikében fektették le; ezek alapján a kínai kormány ismételten kijelentette álláspontját, miszerint a tajvani

49

kérdés Kína belügye. A KNK 1979-es Üzenete a tajvaniaknak egyértelműen hirdette az anyaországgal való békés egyesítés politikáját. A 1981-ben Kínában hozott 9 pontból álló javaslat, szintén e politika megvalósításának alapvető erőfeszítéseit tartalmazza. Az USA kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a Kínával való kapcsolatának, és ismételten leszögezi, hogy nincs szándéka megsérteni Kína szuverenitását és területi integritását, vagy beavatkozni Kína belügyeibe, vagy elismerni a „két Kína” illetve „egy Kína, egy Tajvan” elvet. Az USA megérti és tiszteli a kínai politikát, amely a Tajvan-kérdés békés megoldására irányul, és amelyet az 1979-es Tajvanhoz intézett Üzenet, és az 1981-ben meghozott 9-pontos indítvány is képvisel. A Tajvan-kérdés teremtette új állapot megfelelő feltételeket teremt az USA-Kína Tajvanba történő fegyvereladások miatt keltette nézetkülönbségeknek. Az USA kormánya leszögezi, hogy nem kíván hosszú távon fegyvereket exportálni Tajvanba, hogy a Tajvanba történő fegyvereladásai nem fogják meghaladni sem minőségi, sem mennyiségi szempontból a már eddig, az USA-Kína diplomáciai kapcsolatainak felvétele után eladott készleteket és visszafogja a Tajvanba irányuló fegyvereladását. Az USA elismeri Kína következetes álláspontját a kérdés rendezésében. Mindezek kivitelezéséhez a két kormány erőfeszítéseket tesz közös intézkedéseket elfogadásához, és a szükséges feltételek létrehozásához.

A II. Sanghaji Kommüniké utalt arra, hogy a diplomáciai kapcsolatok felvételekor nem rendezték az amerikai fegyvereladások kérdését, amelyről a két félnek eltérő volt a véleménye. A kommünikében az amerikai álláspont határozottan eltávolodott a TRA-tól, amelyben nem esett szó a Tajvanba történő fegyverexport csökkentéséről. A kommüniké annyiban is szembekerült a TRA-val, hogy míg az utóbbi szerint az elnök és a Kongresszus együttesen dönt a védelmi fegyverek eladásának kérdésében, addig az elnök egyedüli döntését fogalmazza meg, és nincs szó a törvényhozó ággal való konzultációról, amit szintén előír a TRA. Ezzel összefüggésben két momentumot fontos kiemelni: először is azt, hogy Reagan elnök nem sokkal az augusztus 17-ei kommüniké előtt hat biztosítékot adott Tajvannak.

50

Hat biztosíték Tajvannak65 (1982.július) A II. Sanghaji Kommüniké tárgyalásai alatt a Tajvani kormány 6 pontot nyújtott be az USA kormányának, amely a két ország kapcsolatainak szabályozására irányult. A volt nagykövet, John Holdridge közvetítésével az USA egyetértett ezekkel a pontokkal, és jóváhagyását jelezte Tajvan felé, valamint a Kongresszust is tájékoztatta. A 6 pont a következő: 1. Az USA nem jelöl ki időpontot a Tajvanba történő fegyvereladások beszüntetésére 2. Az USA nem módosítja a Taiwan Relations Act –et 3. Az USA nem tanácskozik Kínával azelőtt, hogy a Tajvanba történő fegyverszállításról döntést hozott volna 4. Az USA nem jár közben Tajvan és Kína ügyében 5. Az USA nem változtat álláspontján Tajvan szuverenitásával kapcsolatban, amely szerint a kérdést a tajvaniaknak és kínaiaknak békés úton maguknak kell rendezniük, és nem helyez Tajvanra nyomást, hogy az tárgyalásokba kezdjen a KNK-val.

A másik fontos momentum szerint nagyon sokszor mind a végrehajtó hatalom, mind a Kongresszus jelezte, hogy a TRA-nak jogi elsőbbsége van az 1982-es kommünikével szemben. Tajvan a maga részéről természetesen örömmel és megnyugvással fogadta a TRA-t, amely lényegében helyreállította Tajvan szuverenitását, garantálta Tajvan szuverenitását és fejlődését. Ugyanakkor tisztában volt azzal, hogy a Kongresszus, mint törvényhozó testület, nem alakítja az amerikai külpolitikát, az a végrehajtó hatalom kezében van, amelynél a TRA csak bizonyos korlátozó tényezőként szerepel. Az idők során tapasztalnia kellett, hogy az amerikai érdekek, a Kínai Népköztársasághoz fűződő kapcsolatok változása jelentősen befolyásolja a TRA értelmezését és alkalmazását. Ez Tajvant a korábbinál is nagyobb erőfeszítésekre sarkallta, hogy saját fejlesztésű és gyártású fegyverekre tegyen szert. A tajvani vezetés magatartását egyéb tényezők is befolyásolták. Némileg enyhült az antikommunista propaganda, amennyiben többé nem úgy utaltak a pekingi kormányra, mint „bandita rezsim”. A tajvani kormánynak a reagálását mind a diplomáciai kapcsolatok megszakítására, mind a TRA-ra, befolyásolta a politikai ellenzék. Tartottak attól, hogy az emberek ingerültsége és csalódottsága a kormány ellen fordul, 51

majd később, a válság elmúltával –a függetlenségi mozgalom erősödésétől tartva- azt hangsúlyozták, hogy a TRA nem támogatja a két Kína politikát. Egyesek valamiféle összefüggést is vélnek látni a Tajvanon később kibontakozó demokratizálódási folyamat és a TRA között, mivel a TRA valóban tartalmazott ilyen utalást. Ösztönző, háttérszerepet játszhatott ebben, de a folyamat főleg a belső változásoknak volt köszönhető.

52

III. Kína stratégiája - fegyveres stratégiai aspektusok a Tajvan-konfliktusban –

III./ 1. Az Elszakadás-ellenes törvény66 Peking Tajvan és a KNK újraegyesítését hosszú távú tervnek tekinti, Tajvan elszakadását élesen elutasítja, és továbbra is az „egy Kína” elvéhez ragaszkodik. Legutóbbi, szilárd álláspontját hangsúlyozó törvénye, az „Elszakadás-ellenes” törvény a nemzetközi színtéren is nagy visszhangot okozott. 2005. március 15-én megszavazta a kínai országos népi gyűlés (parlament) azt a törvényt, amely feljogosítja, hogy erőt alkalmazzon Tajvan ellen, ha az deklarálná függetlenségét.

Elszakadás-ellenes törvény (2005.március 15) A törvény tíz cikkelyre bontható, amelyben megnyilvánul a KNK álláspontja a Tajvankérdésben; 1. cikkely: A cikkely szerint a törvény arra a célra jött létre, hogy kifejezze Peking Tajvan függetlenségére tett törekvésének elutasítását, valamint azt ellenőrzése alá vonja. 2.cikkely: Újra definiálja az „egy Kína-elvet”; Tajvan Kína része, és Kína soha nem fogja engedni Tajvan Kínától való elszakadását, bármely név alatt és bármely eszközökkel próbálná ezt megtenni. 3.cikkely: Hangsúlyozza, hogy a Tajvan-kérdés szigorúan Kína belügye, amelybe külföldi erők nem avatkozhatnak be. 4.cikkely: Megállapítja, hogy Kína újraegyesítése minden kínai „szent kötelessége”, beleértve a tajvani lakosokat is. 5.cikkely: E szerint az „egy Kína-elv” elfogadása a békés megoldás szükséges előfeltétele. Ez nem az „egy ország, két rendszer”-modellre utal, de kijelenti, hogy Tajvan a szárazföldtől eltérő rendszert gyakorolhat.

53

6.cikkely: Felsorakoztatja azokat a lépéseket, amelyeket Peking a békés újraegyesítés érdekében tenni készül, mint például a Tajvannal való kulturális, gazdasági, oktatási, tudományos és techniKai cserék. Utal továbbá egyéb, békét elősegítő tevékenységekre is, de részleteket nem tárgyal. 7.cikkely: Meghatározza azokat a kérdéseket, amelyek majd tárgyalásra kerülnek a Tajvankérdés során. 8.cikkely: Kijelenti, hogy az Állami Tanács nem békés eszközöket is meghatároz, és bevet Kína szuverenitásának és földi integritásának védelmére, amennyiben Tajvan elszakadni kíván Kínától, vagy a békés újraegyesítés lehetőségei kimerülnek. 9.cikkely: Biztosít, hogy a konfliktus során Kína „minden tőle telhetőt” megtesz, hogy védelmezze az emberi életet, a vagyont, és a tajvani lakosok jogait. 10.cikkely: A törvény kihirdetése napján lép életbe. "Sosem fogjuk eltűrni Tajvan függetlenségét és soha, semmilyen körülmények között és semmilyen áron nem engedjük meg a Tajvan függetlenségéért harcoló erőknek, hogy elszakítsák Tajvant az anyaországtól" - jelentette ki a kínai elnök, az elszakadás-ellenes törvény eszmeiségét magyarázva annak meghozatala előtt, 2005.március 4-én.67 A tajvani parlament képviselői ezzel egyidejűleg az őket hátrányosan érintő törvény-tervezetet vitatták; "mentsük meg Tajvant, mondjunk nemet az annexióra" - skandálta sok tajvani képviselő. Voltak, akik egy hozzácsatolás elleni törvény elfogadását javasolták, a minden valószínűség szerint rövidesen elfogadandó kínai törvényt ellensúlyozásaképpen. „Az, hogy Kínában elfogadnak egy ilyen kemény elszakadásellenes törvényt, arra sarkallhatja a tajvani függetlenségpártiakat, hogy az eddiginél radikálisabb álláspont felé tereljék a tajvani vezetést” - mondta George Tsai, a tajpeji Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének politikai elemzője. Az Elszakadás-ellenes törvényből tehát kitűnik, hogy Peking fegyveres erőket is képes bevetni a tajvani függetlenedési törekvések megakadályozására, bár a kérdés békés úton való

54

rendezését szorgalmazza az „egy Kína, két rendszer”-státus felkínálásának keretében. Ven Csiapao kínai kormányfő a törvény elfogadásakor egyúttal kijelentette: az figyelmeztetés is a "kívülállóknak", hogy ne avatkozzanak bele Kína ügyeibe. A kínai parlamentben 2896-an szavazták meg a törvényt, ellenszavazat nélkül és két tartózkodással; az eredmény láttán a küldöttek tapsviharban törtek ki. Az ülésszak utolsó napján fogadták el a védelmi költségvetést, amely a tavalyihoz képest 12,6 százalékkal nagyobb összegű, csaknem

30

milliárd

dollár.

Hivatalos

magyarázatok szerint a hadi költségvetés semmiféle háborús készülődést nem jelez, a pénzt

jobbára

az

elavult

felszerelés

korszerűsítését szolgálja. Közben Tajvan is növekvő fegyverkezésbe fogott: a kormány 15,5 milliárd dollár értékben kíván fegyvereket vásárolni. Ven Csia-pao miniszterelnök a parlamenti ülést követő sajtóértekezletén hangoztatta, hogy nem "háborús törvényt" hagytak jóvá a képviselők; szavai szerint a jogszabálytervezet szövege "nem a Tajvan elleni erő alkalmazásáról" szól, hanem arra szolgál, hogy "előmozdítsa a felek közötti viszony jobbítását, s Tajvan (Kínával való) békés újraegyesítését". Tajvan természetesen a törvény más színben látja; a tajvani kormány "hatalmas provokációnak" minősítette a "háborús törvényt”, amelynek súlyos következményei lehetnek a térség biztonságára. A kormány szóvivője szerint lényegében arról van szó, hogy Kína felhatalmazta önmagát a háborúra és az új törvény most a katonai fellépés engedélyezésére vonatkozó eljárást szabályozza. Elemzők szerint mivel Peking a hangsúlyt a "nem békés eszközökre" helyezte, ez – katonai erő alkalmazása helyett – szankciókat, blokádot is jelenthet. „2. Azzal, hogy Kína megszövegezte és elfogadta az „elszakadás-ellenes törvényt” (az ún. leválás-ellenes törvényt), az további bizonyítéka annak a számos, intézményes különbségnek, amely a Tajvani-szoros két oldalán, a két fél között ténylegesen fennáll napjainkban. Nincs szükség annak tudatos hangsúlyozására, milyen nagy szakadék tátong a demokratikus és

55

antidemokratikus, vagy a békés és nem békés álláspontok között. Mindenesetre a megoldás bizonyosan

nem

egy

„elszakadás-ellenes

törvény”

megszövegezésében

rejlik,

ami

antidemokratikus, és nem is békés. Mi kitartunk amellett, hogy a Szoros két oldala közti nézeteltéréseket a demokrácia, a szabadság és a béke elvein alapuló párbeszéd útján kell rendezni. A nemzetközi közösség nem tolerálhat semmilyen antidemokratikus vagy nem békés eszközt, tekintet nélkül annak magyarázatára; az csak arra szolgálna, hogy tovább növelje a Szoroson átívelő viszony megosztottságát, és népeinket még jobban eltávolítsa egymástól.” 68 Tajvan az „Elszakadás-ellenes törvény” kapcsán nemzetközi fellépést sürget; a tajvani diplomácia irányítója figyelmeztetett: a világ nem maradhat tétlen, ahogy a második világháború idején, mikor Hitler milliószámra gyilkolta le a zsidókat.69 "Ne higgyék, hogy semmi közük Tajvan kínai fenyegetéséhez. Miért gyilkolhattak meg több millió zsidót Auschwitzban? Azért, mert egy sor ország tétlenül figyelte, hogy Hitler elkövesse ezt a bűnt" – figyelmeztetett Mark Csen tajvani külügyminiszter. Tajvan bármikor kész a közvetlen tárgyalásokra Kínával, hangsúlyozta James Li, a budapesti Tajpeji Képviseleti Iroda vezetője, de csak egyenlő alapokon. "Ha elfogadnánk azt a pekingi álláspontot, hogy mi egy helyi kormányzat képviselőjeként ülünk le a központi kormánnyal tárgyalni, az a szuverenitásunk elvesztését jelentené" – figyelmeztetett. A képviselet vezetője úgy véli, Peking azért időzítette mostanra a törvény elfogadását, mert nem bízik Csen Suj-pien elnökben. Őt a tajvani függetlenség élharcosának tartják, s hiába jelentette be, hogy nem tesz semmit e téren, nem hisznek neki. Peking meggyőződésén az sem változtat, hogy a tajvaniak döntő többsége is fenn akarja tartani a status quót. "Az embereknek nem egészen a húsz százaléka szeretné, ha lemondanánk Kínáról és Tajvanként lennénk függetlenek”vélekedett James Li. Egy gyors közvélemény-kutatás szerint a tajvaniak több mint fele úgy véli, hogy az "elszakadás-ellenes törvény" éppen a függetlenségi mozgalmat fogja erősíteni. 51 százalékuk szerint a függetlenségpártiak létszáma nőni fog, s csak 17 százalék gondolja, hogy a törvény elijeszti a teljes elszakadás híveit. A pekingi hivatalos sajtó viszont azt állítja, hogy a Kínában élő tajvaniak – mintegy egymillió ember – "meleg fogadtatásban részesítették" a törvényt. Az elszakadás-ellenes törvény bejelentésével egyidejűleg arra is fény derült, hogy Kína jelentősen, csaknem 13 százalékkal megnöveli idén védelmi kiadásait. Az ország védelmi költségvetése 12,6 százalékkal, 248 milliárd jüanra (hozzávetőleg 30 milliárd dollárra) nő. A két

56

számjegyű növekményből - amely jelentősen meghaladja a kínai gazdaság növekedését magasabb zsoldra, továbbá korszerűsítésre, a felszerelés és kiképzés javítására is telik.70(hivatalos magyarázatok szerint a hadi költségvetés pedig semmiféle háborús készülődést nem jelez, a pénz tehát jobbára az elavult felszerelés korszerűsítését szolgálja) Közben Tajvan is növekvő fegyverkezésbe fogott: a kormány 15,5 milliárd dollár értékben kíván fegyvereket vásárolni. A George Tsai, a tajpeji Nemzetközi Kapcsolatok Intézetének politikai elemzője más országokéhoz képest szerénynek minősítette Kína honvédelemre fordított pénzügyi keretét; összehasonlításképpen az Egyesült Államok védelmi költségvetése 400 milliárd dollárra, Japáné 47 milliárd dollárra tehető. Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) szerint azonban Peking tényleges védelmi költségvetése kétszerese vagy háromszorosa a bejelentettnek. Az Országos Népi Gyűlés szombaton kezdődő rendes évi - idén tíznapos - ülésén egyebek mellett a költségvetésről is szavaznak. Kína immár több mint egy évtizede évről évre legalább tíz százalékkal növeli védelmi kiadásait, hogy modernizálja mintegy két és fél millió katonát számláló hadseregét. A törvény már elfogadása előtt nemzetközi tiltakozást váltott ki; a nemzetközi közösség elítélte a jogszabályt, amely ellen Tajvan, Japán és az Egyesült Államok, Ausztrália és Európa is tiltakozott. Washington önmérsékletre intette Pekinget, és a törvénytervezet felülvizsgálatát sürgette; Scott McClellan, a Fehér Ház szóvivője pedig "sajnálatosnak" nevezte az új kínai törvényt, mert szerinte nem szolgálja a Tajvani-szoros békéjét és stabilitását, valamint CondoLizza Rice, az amerikai Kínába utazott, hogy tárgyaljon Tajvan és Kína feszült viszonyáról. Tajvan védelmét egyébként nemrégiben nyilvánította "közös stratégiai céljává" az Egyesült Államok és Japán, és Washington gyakran hivatkozik a kérdésre a Kína elleni fegyverszállítási embargó fenntartása mellett érvelve.

57

III./ 2. A Kínai fegyverembargó felemelésének elhalasztása Az elszakadás-ellenes törvény hatására megtörni látszik az a lendület, amely szerint a nemzetközi színtéren a Kína elleni fegyverembargó feloldását tervezgették. Az 1949-es Tienanmen téri vérengzések után Kína ellen alkalmazott embargó kérdése ismét reflektorfénybe került, és napjaink vitatott kérdésévé vált. Kína a fegyverembargó feloldásában egy megalázó hidegháborús eszköz eltörlését látja leginkább, és számára ez a lépés főleg diplomáciai jelentőségű. Li Csao-hszing kínai külügyminiszter 2005. március 17-én tett kijelentése szerint "Kína ellenzi a politikai diszkrimináció minden formáját, a fegyverembargót is”. Az EU számára a fegyverembargó feloldása elsősorban gazdasági előnyökkel járhat (illetve járhatott volna); Kína egy hatalmas potenciális piaccal kecsegtetne a fegyverexport terén, elsősorban Németország és Franciaország számára, akik eddig sem ódzkodtak az embargó megsértésétől és így a Kínába irányuló fegyverexporttól. 2003-ban mintegy 480 millió dollár értékű európai fegyver került kínai exportra, ami a duplája az előző évinek. Megfigyelők ugyanakkor 15 milliárd dolláros potenciális üzletről beszélnek a tilalom feloldása esetére. Azonban az embargó feloldásának támogatása elég valószínűtlen az EU részéről, bármennyire is halványulni látszik Tienanmen emléke, ugyanis a feloldás elfogadásához mind a 25 tagállam beleegyezése szükséges, amely néhány tagállam ellenérzése miatt nem fog létrejönni. Az Egyesült Államok az EU tagállamok többségének álláspontjával szemben még annak gondolatától is elborzad, hogy Kína amerikai technológiát használva modernizálja és töltse föl hadi készleteit, különösképpen egy háborús készülődés esetén, amelynek szaga erősen érződik a levegőben, főleg a 2005. március 15-i törvény meghozatala után. Washington szerint a Kínába irányuló fegyverszállítások felújítását célzó bármilyen uniós lépés azt a kockázatot rejti magában, hogy felborul az Ázsia csendes-óceáni térségében kialakult hatalmi egyensúly; ezért az USA az EU-t is óva inti a fegyverembargó feloldásától. Az Egyesült Államokat nyilvánvalóan nyugtalanítja minden olyan lépés, amely megváltoztathatja az egyensúlyt, hiszen előszeretettel hangoztatja, hogy az utóbbi évtizedekben az USA tartotta fenn a stabil környezetet a régióban. Így álláspontja szerint „az Európai Uniónak nem szabad semmi

58

olyat tennie, amivel elősegíti, hogy a kínai hadsereg korszerűsítésének folyamatában eredményesen felhasználja az európai technológiát" - hangoztatta Condolezza Rice. Természetesen Tajvan is az embargó feloldásának tilalmára szólította fel az EU-t, mely talán leginkább az ő érdeke, amennyiben beigazolódnak félelmei. Az elszakadás-ellenes törvény és az embargó feloldása között önkéntelenül is párhuzamot vonva, Kína számára út nyílhat fegyverei korszerűsítésére és azok Tajvan elleni bevetésére is –így nem csoda, hogy aggódva nézi a nemzetközi történéseket. „4. Tajvan népe a demokrácia és a béke támogatója. Eltökéltek vagyunk, és kötelességünknek tartjuk csatlakozni a nemzetközi közösséghez a demokratikus rendszerek, a béke és a regionális stabilitás megőrzése érdekében a Tajvani-szorosban. Míg mi örömmel látjuk Kína tartós felemelkedését, a kínai hatóságoknak is demonstrálniuk kell a világ előtt „ráeszmélésüket a békére.” Kína régóta bővíti fegyverarzenálját, és egyre több rakétát telepít, melyek Tajvant veszik célba. Egy nem békés törvény nemrégiben történt hatálybaléptetése, amely legitimálja az erő alkalmazását

Tajvannal

szemben,

dacolva

a

nemzetközi

közvéleménnyel,

nemcsak

elfogadhatatlan minden, a szabadságot, a demokráciát és a békét támogató ország számára, hanem azok hallgatólagos beleegyezésére sem számíthat. Nem válna senki egy agresszor bűntársává sem. Szeretnénk ismét kifejezni őszinte aggodalmunkat: míg a kínai hatóságok nem garantálják a békét, és nem hagynak fel minden „nem békés” akcióval, az Európai Uniónak nincs oka a fegyvereladási embargó feloldására egy ilyen potenciális agresszorral szemben.” 71 Csen Suj-pien tajvani vezető szerint az elmúlt években jelentősen felgyorsult a tengerszoros közelében a harcászati rakéták telepítésének üteme; Kína 706 rakétát telepített a tengerszoros közelébe, és a harcászati eszközök mindegyike a szigetet célozza. Alig két év alatt nőtt 496-ról 706-ra a szigetet célba vevő eszközök száma, Kínának pedig további 173 nagy hatótávolságú rakétája van, amely képes lenne akár Amerika nyugati partvidékét is elérni. Ezzel ellentétben Kína korábban többször is kijelentette, az országa elleni uniós fegyverembargó feloldása nem jelenti azt, hogy Peking a tilalom megszüntetése után fegyvervásárlásba kezd; ez inkább egy fontos gesztus lenne az EU részéről, amely szerint az egyenlőség elve alapján kívánja fejleszteni az Unió és Kína közötti kereskedelmi és gazdasági kapcsolatokat. A fegyverembargó feloldása mindezeket egybevéve tehát inkább diplomáciai jelentőségű, de nem Kína „legújabb” (és eléggé ellentmondásos) ígéretei miatt, hanem mert eddig is megtalálta a módját, hogy korszerű technikákhoz jusson; a Kínába történő fegyverexportot pedig az embargón

59

kívül más eszközök is kontrollálhatják, tehát annak fenntartása nem bír akkora jelentőséggel, mint ahogy „tűnik”.

III./ 3. Kína katonai potenciálja; KNK és Oroszország72 1995-ben a mindig éles két Kína közötti kapcsolat mélyre süllyedt; Li Teng-huj látogatása az Egyesült Államokban Kína ideges válaszát váltotta ki. A Tajvan elszigetelése mellett döntő Kína jelentős katonai gyakorlatokat tartott a tajvani vizeken, válaszként pedig az Egyesült Államok felvette a globális kesztyűt és hadihajókat küldött a helyzet figyelésére. A térség légkörének hirtelen felforrósodása ellenére incidensek nélkül tartották meg az elnöki választásokat és Li Teng-huj visszatért hivatalába. orosz-kínai hadgyakorlatok, 2005.08.24 (1.)

Az 1996-os kínai hadgyakorlatok tovább mélyítették a KNK és Tajvan közötti feszültséget, egy fegyveres konfliktus eshetőségét tovább sejtetve. 2005 augusztusában újabb, közös kínai-orosz

hadgyakorlatot tartottak „Békemisszió

2005” néven, a „terrorizmus és a szeparatizmus elleni küzdelem” mottója alatt. A Vlagyivosztoktól a Sárga-tenger vidékéig tartó hadgyakorlatok mögött az USA egészen mást sejt; egyrészről a fejlett orosz fegyverek „marketing-bemutatójának” tartják a közös hadgyakorlatokat, másrészről Kína erőfitogtatásának illetve demonstrálásának, mellyel az USA riválisaként szuperhatalomra törekszik.

orosz-kínai hadgyakorlatok (2.)

orosz-kínai hadgyakorlatok (3.)

60

Kína az első Öböl-háború idején az irakiak gyors összeomlását figyelve felismerte, hogy a nagy néphadseregek fölött eljárt az idő, a jövő a katonai csúcstechnológiáé – ennek köszönhetően is hatalmas és gyors ütemű korszerűsítésbe kezdett az utóbbi évtized során, egy év kivételével minden évben 10 százalék fölött növelte katonai kiadásait, amely idén 12,6 százalékos növeléssel 248 milliárd jüanra, azaz 30 milliárd dollárra rúg. Elemzők úgy vélik, hogy a bevallott összeg mindegy csak fele vagy harmada a tényleges védelmi kiadásoknak; a 30 milliárd dollár csak a hadsereg fenntartását fedezi, a fejlesztéseket és eszközbeszerzéseket gyakran más költségvetési fejezetben rejtik el. Bár Kína hadi költségvetése még mindig eltörpül az Egyesül Államoké mellett (400 milliárd dollár), nem elhanyagolható tényező, hogy a gyors ütemű modernizálás során akár a csendes-óceáni régió egyensúlya is felborulhat.

védelmi kiadások; USD $ (USA, Oroszország, Nagy-Britannia, Franciaország, Japán, Kína)

A kínai hadsereg 2,3 millió fővel a világ legnagyobb fegyveres ereje – a létszámot ugyan 2005 végéig 200 ezerrel csökkentik -, ám Peking saját erőből, illetve főleg orosz és izraeli forrásokból minőségi fejlesztést végez. A hangsúlyváltást az is jelzi, hogy 2004 szeptemberében a Kínai Kommunista Párt katonai bizottságába először került be a légierő, a haditengerészet és a ballisztikus rakétaegység parancsnoka. Az új hangsúlyok mellett természetesen Peking szem előtt tartja állandó célját, azaz hogy elrettentéssel megakadályozza Tajvan függetlenedését.

61

Peking időközben a partraszállást segítő eszközökre tett szert – csak 2002 és 2004 között 23, a katonák mellett nehézfegyverzetet, illetve harckocsikat szállító hajót épített és állított hadrendbe-, és több száz rakétával rakta tele a Tajvannal szembeni partszakaszát. Légierejét és haditengerészetét is azt szeme előtt tartva fejleszti, hogy az alkalmas legyen egy ilyen hadművelet támogatására. Oroszországból a közelmúltban két Szovremennij osztályú torpedóromboló érkezett Kínába, (és további hatra van megrendelés) amelyek Sunburn rakétája képes akár atomtöltetet is célba juttatni, és a vízfelszín fölött a hangsebesség két és félszeresével száguldva a radarokat is el tudja kerülni. A Kilo osztályú, dízelmeghajtású tengeralattjárókat is Oroszországtól vették, amelyekről kétszáz kilométer fölötti hatótávolságú rakéták indíthatók hadihajók elpusztítására. Egyes hírszerzési jelentések szerint már zajlik az első kínai repülőgéphordozó hajó építése is, amely eddig az USA elsöprő fölényét biztosította. J-10-es

Az eddig NATO-szemmel még elavultnak számító kínai légierő terén is zajlik a modernizálás; Kína Oroszországtól 250 Szu-27 és 30-as vadászgépet vásárolt, majd rövidesen elkészül egy hazai fejlesztésű prototípus

J-10-es

is,

alapján.

izraeli Mivel

amerikai nyomásra Izrael 5 évre visszalépett attól, hogy Egy milliárd dollár fejében Phalcon légi radarrendszert szállítson, így Kína saját erőből készítette el felderítőrendszerét, amelyet az orosz gyártmányú Il-76-os szállító repülőgépre szerelt. Emellett 4 Beriev A50-est is vásárolt, amely a légi felderítést és katonai gépek irányítását végző amerikai AWACS-ok orosz megfelelője. Mindez azonban még nem szorítja föl a Tajvani-szoros erőviszonyait, mindenesetre már bőven elegendő, hogy egy esetleges invázió bekövetkezésekor Kína addig késleltesse az amerikaiakat, amíg el nem foglalja Tajvant. Kína 2007-ig várhatóan hadrendbe álló, mobil interkontinentális ballisztikus rakétái pedig az USA területének nagy részét elérhetik nukleáris robbanófejeikkel, míg egy esetleges amerikai támadás elöl elmenekíthetőek lennének. 2005 augusztusában a kínai

62

nemzetvédelmi egyetem dékánja azt találta mondani, hogy ha Tajvan védelmében az USA megtámadná Kínát, akkor az USA nukleáris ellencsapással számolhat. Peking hivatalosan gyorsan a tábornok magánvéleményének minősítette a megjegyzést, de ez további szankciókat nem vont maga után, amiből arra is következtethetünk, hogy a burkolt figyelmeztetés a kínai vezetés hallgatólagos jóváhagyásával született.

rakétagyakorlatok (2005.09.14)

63

III./4. A kínai stratégiai lehetséges változatai73 1.Meggyőzés és kényszerítés Kína különböző diplomáciai, gazdasági, jogi, pszichológiai és katonai eszközök segítségével próbálja megakadályozni Tajvan függetlenségi törekvéseit, és meggyőzni Tajpejt, hogy függetlenségük kikiáltása túlontúl nagy áldozattal járna a szigetországnak. Ez a stratégia magába foglalja a fegyveres erőkkel, és a gazdasági, kulturális eszközökkel való fenyegetést. Kína Tajvannal kiépített, egyre erősödő gazdasági kapcsolatát a sziget politikai hangulatának befolyásolására is igyekszik használni; Peking egyre inkább szorgalmazza a tajvani befektetéseket Kínában, miközben hangsúlyozza, hogy a feszültségben a béke felvirágzást hozhat. Peking növekvő nyomást helyez a Kínában dolgozó tajvani üzletemberekre, hogy azok tartózkodjanak a függetlenségért harcoló pártok támogatásától Tajvanon. A KNK továbbá hangsúlyozza a Tajvan- és a KNK történelmi, etniKai, és kulturális kapcsolatainak jelentőségét, valamint nem hivatalos diplomáciája részeként a tajvani lakosokat kínai propagandára ösztönzi az újraegyesítés reményében. Peking versenyre kelt Tajvannal a fejlődő világbeli diplomáciai elismerésükkel kapcsolatban; arra törekszik, hogy a fennmaradt 26 ország, aki eddig Tajpejt ismerte el Kínaként, ezek után a KNK-t ismerje el egyedüli Kínaként. Ezzel egy időben Kína nyomást helyez más nemzetekre is, a Tajvannal való kapcsolataik gyengítését ösztönözve; a fegyveres erőkkel való fenyegetéssel pedig

Kína

Tajvan

diplomáciai

elszigetelésére

törekszik.

Különböző

hadgyakorlatai,

átcsoportosításai és nyomást gyakorló operációi hozzájárulnak Peking nyomást alkalmazó politikájához. 2.Korlátozott fegyveres erők Peking alkalmazhat korlátozott bevetéseket, különleges erőket Tajvanon, rövid hatótávolságú rakétákat, valamint egyéb légi csapásokat kulcsfontosságú katonai vagy politikai részeken, hogy megtörje a tajvani vezetőség és népesség akaratát. Mindazonáltal Peking ezeket csak kiegészítő eszközökként tekinti a nem fegyveres kényszerítés mellett; a fegyveres erők bevetése háborús konfliktus kirobbanásához vezetne.

64

3. Nukleáris fegyverek; nagy magasságú elektromágneses hatások (HEMP) Peking tudatában van a nagy magasságú nukleáris robbanás bevetésekor keletkező elektromágneses hatásnak, amivel nagy magasságú elektromágneses impulzusok (high-altitude electromagnetic pulse, HEMP) generálhatók, így elképzelhető ennek bevetése is egy nem szokványos támadás részeként, feltételezve, hogy az USA és a nemzetközi szféra ezt nem értelmezi a „nukleáris küszöb” átlépéseként. A HEMP bevetése valószínűleg egy nagyobb hadviselés alkalmával kerülhetne bevetésre, amely a megfélemlítést szolgálná. A HEMP a felső atmoszféra ionizáltságában jelentős változást idézne elő, az ionoszférát és a magnetoszférát is beleértve. Ezek a hatások a fontos háborús hadászati eszközök működését gátolnák, mint a kommunikációs csatornák, radarok és elektrooptiKai szenzorok. Egyéb hatások komoly elektromos meghibásodásokat okozhatnak a civil élet terén is. Ezek a hatások nem korlátozódnának csak Tajvanra, hanem valószínűleg a szárazföldet is érintenék, csakúgy, mint Japánt, a Fülöp-szigeteket és a kereskedelmi hajózást is. Az

ilyen

jellegű

Kína rakétaerői bevetés

Kína rakétakészlete,

Kilövők/

Össz.

rakéták

alkalmával támadás indulhatna a számítógépes hálózat útján Tajvan

Hatótávolság

CSS-4 ICBM

20/20

8,460+ km

CSS-3 ICBM

10-14/20-24

5,470+ km

CSS-2 IRBM

6-10/14-18

2,790+ km

vezetésbe fektetett bizalmát. Ezzel

CSS-5 MRBM Mod 1/2

34-38/19-23

1,770+ km

egyidejűleg a Kínai Néphadsereg

JL-1 SLBM

10-14/10-14

1,770+ km

különleges, Tajvanba behatolt erői

CSS-6 SRBM

70-80/230-270

600 km

a gazdasági, politikai és katonai

CSS-7 SRBM

100-120/420-460

300 km

DF-31 ICBM

Kísérleti

7,250+ km

DF-31A ICBM

Kísérleti

11,270+ km

politikai, katonai, és gazdasági infrastruktúrája ellen is, mely alááshatná a Tajvani lakosság

szabotázstól sem riadnának vissza. A Kínai Néphadsereg továbbá alkalmazhatna

korlátozott,

irányított rövid hatótávolságú rakétákat,

különleges operációs bevetéseket és egyéb légi

csapásokat, radarokat a szigeten, valamint gyors, pontos és koordinált csapásokat és ezek hatásait Tajvan kulcsfontosságú C4ISR74 csomópontja ellen,

hogy a tajvani vezetést hátrálásra

kényszerítse. Ugyanakkor egy több szinten zajló információs kampánnyal jogossá tehetnék

65

Peking Tajvanon való követeléseit, és erősítenék azt a feltevést, hogy a fegyveres bevetéseket a katonai infrastruktúrára korlátozták, azok nem veszélyeztették a tajvani lakosokat. 4. Légi - és rakéta hadjárat A meglepetésszerű rövid hatótávolságú rakétabevetések, és a precíziós légi csapások is hozzájárulnának a tajvani vezetés megsemmisítéséhez és a tajvani védelmi rendszer ellehetetlenítéséhez; Peking rövid hatótávolságú rakétáival telíthetné Tajvan légi védelmi rendszerét, beleértve a légi bázisokat, radarokat, rakétákat és egyéb kommunikációs eszközöket.

A tajvani szoros katonai egyensúlya- Légi erők Kína Repülőgépek

Össz.

Tajvan Tajvan

Össz.

hatótávolságán belül Harcolók

1,500

425

420

Bombázók

780

280

0

Szállítók

500

50

40

JL-9 vadász-kiképző

5. Harmadik párti beavatkozás Peking Washingtont és Tokiót elvi gátaknak tekinti, akik meggátolják illetve megnehezítik, hogy Kína katonai erőket bevetve kényszerítse Tajvant az újraegyesítésre. Peking más országokat is kényszeríthet, hogy megtagadják vagy késleltessék az USA-erők bármilyen nemű támogatását. A külföldi beavatkozás elrettentése, megtámadása vagy késleltetése Peking stratégiájának része. Peking mindent megtenne annak érdekében, hogy politikai és diplomáciai eszközökkel távol tartsa az Egyesült Államokat és Japánt a beavatkozástól. Az USA számol azzal az esettel, hogy Kína az USA tengeri erőit veszélyezteti a tajvani szorost megközelítve.

66

6. Blokád Peking tengeri blokáddal is fenyegethetne, akár a „nem háborús” nyomás taktikájának részeként a viszály előtti fázisban, vagy a nyílt konfliktus idején. A KNK megszabhatná, hogy a Tajvan kikötőibe tartó hajók a szárazföldnél szigorú ellenőrzésekre álljanak meg, vagy a blokádhoz hasonlóan hadi- vagy rakétaövezeteket nyilváníthatna ki Tajvan kikötőinél, hogy elterelje a kereskedelmi forgalmat. A kínai doktrína tartalmaz továbbá olyan tevékenységeket is, mint a légi blokád, a rakétatámadás vagy a kikötők lezárása, működésük megakadályozása. A blokád ennél hagyományosabb eszközei hatásosabbak lehetnének Tajvanon, de ugyanakkor a közvetlen katonai konfrontáció eshetőségét is magával vonná, különösen az USA tengerészeti erőivel. Bár Kínához közelebbi útvonalakat is lezárhatnak (pl. a déli és keleti-kínai tengeren) de minden, Tajvan keleti részénél történő közelebbi blokád vagy egyéb akcióra tett kísérlet megterhelné a Kínai néphadsereget, amely nem rendelkezik

jelentős

nyílt

tengeri

utánpótlással.

Erősebben korlátozó blokádok ezen kívül növelnék a külföldi beavatkozás eshetőségét.

Tengeri blokád (orosz-kínai hadgyakorlatok)

Bár mindenféle blokád éreztetné gazdasági hatását, meghatározó politikai eredményének felismerése több időt vehetne igénybe. Növelné továbbá a nemzetközi nyomást is, és a pekingi hadjárat elhúzását vagy elhalasztását is előidézné. 7. Kombinált invázió Tajvan megszállása egy rendkívül összetett és bonyolult, jó időzítésen és egyéb hadjáratok előfeltételein alapuló akciót jelentene. A kombinált megszállásról szóló kínai irodalom több stratégiát is felvázol Tajvan összetett megszállására. Ezek közül az egyik legjelentősebb az „egyesült sziget hadjárat”. A hadjárat célja a parti védelem áttörése vagy megkerülése illetve kijátszása, egy hídfő megépítése, majd egy támadás indítása a teljes sziget és a fontos célpontjainak elfoglalására. Az „egyesült sziget hadjárat” végső céljának eléréséhez egyéb alhadjáratokat is el kell végezni, mint elektronikus, tengeri és légi hadjáratokat, az ehhez szükséges logisztiKai háttérrel.

67

A kombinált hadjáratok nagy részben támaszkodnak a logisztikára, sikerüket pedig nagyban befolyásolja az utánpótlások gyors kiépítése, valamint azok folyamatos működésének biztosítása. Ez a hadjárat ezért Kína fegyveres erőit jelentősen igénybe venné, amely a folyamatos lemorzsolódás illetve elhasználódás miatt komoly politikai és katonai veszélynek tenné ki Kína civil lakosságát és vezetését. A Tajvan elleni hadjárat illetve stratégia természete ezért több faktor alakulásán múlik: kétéltű vagy légi szállítás lehetősége, az elhasználódás aránya, a Kínai Néphadsereg működése, Kína logisztiKai rendszerének képessége a szükségesen gyors akciók támogatására, Tajvan ellenállási szándéka és annak mértéke, valamint egy harmadik párti beavatkozás gyorsasága és mértéke. A tajvani szoros katonai egyensúlya - Földi erők Kína

Tajvan Tajvani szoros

Összesen

Személyzet (aktív)

1.6 millió 375,000

200,000

Hadsereg csoportok

18

9

Gyalogos hadosztályok /Dandárok

20/20

9/11

0/25

Páncélos hadosztályok / Dandárok

10/10

4/4

0/5

Gépesített gyalogos hadosztályok/ Dandárok

5/5

3/1

0/3

Tüzérségi részlegek/ Dandárok

5/15

3/5

0/0

Tengeri részlegek / Dandárok

0/2

0/2

1/3

Tankok

6,500

2,500

1,900

Tüzérség

11,000

5,500

4,400

68

A tajvani szoros katonai egyensúlya - Tengeri erők Kína Összesen

Tajvan

Kelet- és dél tengeri flották

Össz.

Személyi

290,000

140,000

60,000

Rombolók

21

13

6

Fregattok

43

34

21

Páncélos partraszállító hajók

20

20

12

Közepes partra szállító hajók

23

15

4

Diesel tengeralattjárók

51

29

4

Nukleáris tengeralattjárók

6

0

0

Rakétás parti őrhajók

51

34

50

tengeri hadgyakorlatok

69

III./ 5. Az elrettentés eszközei Kína Tajvan elleni esetleges katonai akciói több okból is korlátokba ütközhetnek. Először is nem rendelkezik olyan katonai kapacitással, amely lehetővé tenné politikai céljai magabiztos kivitelezését a szigeten, ha az külső beavatkozásba ütközne. Pekinget továbbá elrettenthetik a fegyveres erők bevetése utáni potenciális nemzetközi utóhatások. A kínai vezetés továbbá elismeri, hogy a háború komolyan visszavethetné illetve késleltethetné a gazdasági fejlődést, mivel Tajvan végzi a legnagyobb külföldi tőkebefektetéseket a szárazföldön. Egy kiterjedt hadjárat lerombolná Tajvan gazdasági infrastruktúráját, ami magas újjáépítési költségekkel járna. A tajvani partner elvesztése, valamint az egyes államok és államszervezetek által hozott nemzetközi szankciók súlyosan hátráltatnák Peking gazdasági fejlődését. A fegyveres tajvani konfliktus továbbá instabilitást eredményezne a szárazföldön is, mivel az a háborús időknek megfelelő belső biztonság fenntartását tenné szükségessé. Egy esetleges nyílt konfliktus kedvezőtlenül befolyásolná Kína imázsát, amit olyan nagy odafigyeléssel építgetett az évek során. Ha Peking erőszakos eszközöket alkalmazna Tajvannal szemben a 2008-as Olimpia előtt, akkor Kína bizonyosan bojkottal vagy a játékok elvesztésével számolhatna. Végül pedig Pekingnek figyelembe kell vennie a potenciális USA-beavatkozást. Az USA köztudottan Kínánál nagyobb katonai kapacitással rendelkezik, az esetleges fegyveres konfliktus pedig a két nemzet közötti hosszú ellenséges kapcsolat kezdetét jelentené, amely Kínának nem érdeke. Mindenesetre a kérdés (talán még hosszú időre) nyitott marad, hiszen –amit a történelem is igazol- az USA gyakran érdekes fordulatokkal szolgált a Kína-lobby színterén, amit az aktuális kormány a jövőben továbbra is változtathat. Nem tartható kizártnak az USA részéről a KNK előtérbe helyezése és Tajvan feláldozása sem.

70

IV. Tajvan stratégiája IV./1. A stratégia karaktere75 A tajvani kormányzás „zöldek és kékek”76 közötti megosztottságának köszönhetően is a fegyveres konfliktushoz, illetve a védelmi politikához való hozzáállást erősen áthatja Tajvan aktuálpolitikája. A kérdés politizáltsága ellenére, mindkét fél egyetért abban, hogy a Pekinggel való feszültséget lehetőség szerint békés módon kell rendezni. A 2002-es tajvani védelmi dokumentumból kitűnik, hogy Tajvan hosszú távú céljai a légi és tengeri dominancia fenntartása, egy kitűnő és modern katonai erő megteremtése, lehetőségeik fejlesztése egy sürgősségi állapotban illetve azonnal támadás esetén végrehajtott gyors válaszadásra, stb. Ennek alapján Tajvan olyan stratégiát próbál kiépíteni, amely szerint (1) a szoroson keresztül bizalmat építő intézkedéseket kell végrehajtani, (2) a nemzetközi közösséggel szorosabb kapcsolatokat kell kiépíteni, (3) a gazdaságpolitikát illetően pedig követni kell azt az elvet, miszerint a hazai termékek a legfontosabbak, a külföldiek csak kiegészítő jellegűek. Bár Tajvan hangsúlyozza saját védelmi iparának fejlesztését, egy másik stratégiája szerint jelentős mennyiségű katonai felszerelést vásárol az USA-tól, ezzel az Egyesült Államokkal való politikai és katonai kapcsolataikat erősítve. Az USA Tajvanba történő fegyverexportja azonban több megválaszolatlan kérdést is felvet; először is azt, hogy Tajvan úgy fegyverkezzen-e, hogy majd később önállóan képes legyen a KNK-val esetlegesen fegyveres konfliktusba bonyolódni, avagy Tajvan bízzon az őt támogatni látszó USA fegyveres erőiben. Hivatalosan Tajvan katonai szempontból önállóságra készül, azonban feltételezhető, hogy Tajvan önálló ereje eltörpülne egy esetleges Kínai támadással szemben. A legtöbb magas rangú tajvani katonai tisztviselő azonban kételkedik egy esetleges amerikai beavatkozásban; míg elismerik Bush törekvéseit, amellyel Tajvan támogatását hangoztatja, nem bíznak abban, hogy ez az álláspont tartósnak ígérkezik, és véleményük szerint Washington Kína-lobbyja könnyen átbillenhet a másik oldalra, azaz elképzelhető, hogy az USA feláldozná Tajvant az USA-Kína kapcsolatok erősítése érdekében. Könnyen elképzelhető, hogy Kína egyszer majd erejében felülmúlja az Egyesült Államokat, amely esetén valószínűtlen, hogy az USA továbbra is támogatná Tajvant; a status quo pedig beláthatatlan ideig elhúzódhat, időt adva Kínának nemzetközi szerepének és nagyságának növelésére. „A saját katonai erőnk a 71

biztonságunk egyetlen garanciája”- vélik a katonai tisztviselők. Ezzel szemben a jelenlegi „zöld párti” elnök, Csen nagy bizalmat fektet egy esetleges fegyveres konfliktus esetén történő amerikai támogatásba. Tajvan számára a legnagyobb fenyegetést minden bizonnyal Kína rövid hatótávolságú rakétái jelentik, melyek kilövése esetén a szigetnek nincs hatékony védelme. Válaszul, egy fegyveres konfliktus esetén, Tajvan szárazföldi célpontokra lőhetne vissza, amely esetleg elrettenthetné Kínát egy további támadástól. Tajvan korábbi elnöke, Li Teng-huj, a sziget alapvető stratégiájának hivatalos nevét az „erős védekezés, hatékony elrettentés”-ről a „hatékony védekezés, erős elrettentés”-re változtatta, amely változás egy kevésbé passzív megközelítést jelez, és fontolgatja a kínai városok elleni támadást is. A tajvani közvélemény általában támogatja a szárazföldi célpontokra irányuló büntető támadásokhoz való erők kiépítését, ha Kína beveti rövid hatótávolságú rakétáit Tajvan ellen. Ez a taktika azonban meglehetősen ellentmondásos, és valószínűleg az USA számára sem elfogadható; a Tajvanon élő, etniKailag szárazföldiek többsége ellenzi a Kína elleni romboló támadást, míg egyes katonai tisztviselők szerint Kína rakétakilövése „csak” egy provokatív lépés lehet, valamint Tajvan fegyverkezése ellenére sem jelenthet Kínának megfelelő ellenfelet. Egy másik vitatott kérdés az Egyesült Államokból érkező fegyverimport.77 A 2001 áprilisában az USA által eladásra kínált „fegyver-kívánságlista” elfogadása a megfelelő rendszer megvételének problémáját vetette fel. A költségvetési megfontolások megnehezítik, illetve ellehetetlenítik Tajvant, hogy minden kínált rendszert megvásároljanak; egy letisztult védelmi stratégia segítené a választék szelektálását, néhány rendszert szükségessé, más kevésbé fontossá téve. Ennek hiányában viszont félő, hogy Tajvan olyan darabokat vásárolna, amelyek más-más stratégiákat szolgálnának. A Kínai Köztársaság védelmi minisztere ígéretet tett egy „kicsi, elit és halálos” tajvani fegyveres erő létrehozására; aminek kivitelezése több tényező miatt is akadályokba ütközik. Az fegyveres erőkön belüli változtatás egyik akadálya lehet például, hogy eddig a hadsereg dominált Tajvan fegyveres erői között 1949 óta. Ennek következtében olyan hatalmi szerkezet alakult ki, amelyben a földi csapatok, tankok és a tüzérség fontos szerepet játszik; a hadsereg pedig elég befolyásos ahhoz, hogy gátat vessen a változásoknak, amelyek csökkentenék befolyását vagy a védelmi költségvetést. Tajvan katonai jellegének változtatása nehéz vállalkozás annak ellenére is, hogy Tajvan egy erős DHP párti vezetővel rendelkezik; az erős ellenzék befolyása miatt a feladat

72

tovább nehezül. Csen elnök fegyverkezését illetve a hadsereg átszervezését, korszerűsítését továbbá lassítja az a gondolat is, miszerint a DHP az elszakadás elvét hangoztatja, ezzel Tajvanon belül is ellenérzést keltve; egy esetleges megnövelt fegyverkezés csak gyanút keltene, a feszültséget pedig tovább fokozná. Bizonyos adminisztratív reformok Tajvan fegyveres erőt még hatékonyabbá tehetnék. Egyes vélemények szerint a fegyveres erők felett az állami kontroll mellett egyre inkább civil kontrollt is kéne gyakorolni, azaz azokat véglegesen ki kéne vonni a pártállami ellenőrzés alól, amely a demokratizálódás folyamatába is megfelelően illeszkedne. A Kuomintang évei alatt a fegyveres erők az uralkodó párt ellenőrzése alatt működtek; a szoros pártfüggés pedig bár lazult, még nem szűnt meg teljesen. Másodszor, a katonai erőket még hatékonyabban át lehetne szervezni a Fehér Könyvben meghatározott célok elérése érdekében. Bár a tajvani kormány 1991-ben hivatalosan ejtette a szárazföldi Kína „visszafoglalásának” álláspontját, a szárazföldi erők még mindig a fegyveres erők legnagyobb részét teszik ki. Kritikák szerint Tajvan katonai stratégiája elavult, mert túl nagy hangsúlyt helyez egy esetleges földi támadásra, és leginkább erre látszik berendezkedni ahelyett, hogy a Tajvan partjait elérő ellenséges erő megakadályozására törekedne. Ezen kívül Tajvan fegyveres erői szétaprózottnak mondhatók; hiányzik a különböző haderőnemek megfelelő együttműködése, mivel mindegyikük más-más védelmi feladat kivitelezésére látja magát felelősnek; a Kínai Köztársaság Légi Ereje a légvédelemért felelős, míg a tengerészet a tenger védelmét látja el, a hadsereg pedig az érkező ellenség megtámadására fókuszál.78

73

IV./2. Az USA fegyverexportja Tajvanba79 Az USA Tajvanba irányuló fegyverexportja mindig is politikai megfontolások céltüzében állt. 2001 áprilisában Bush elnök kijelentette, hogy az USA „minden áron” megvédi Tajvant egy esetleges fegyveres támadástól; de azóta a fegyverszállítás kérdése, így az USA-Tajvan kapcsolatok is hanyatlani látszanak. Kína nagy részben az USA tajvani fegyverszállítását okolja Tajvan politikai elszeparálódásáért; ennek eredményeképpen az 1982-es Kommüniké alkalmával az USA vállalta, hogy a kínaiamerikai kapcsolatok javítása érdekében visszafogja fegyverszállítását a szigetországba. Ennek megfelelően a tajvani fegyverszállítás 800 millió dollárról 660 millió dollárra esett 1983 és 1990 között. Ezek után az USA változtatott a saját maga által vállalt menetrenden; 1992-ben Washington 150 F-16-os harci repülőt adott el Tajvannak, 5,8 milliárd dollár értékben. Az USA azzal magyarázta eladását Kína felé, hogy Tajvan számára a Tajvan Relations Act (TRA, 1979) értelmében biztosítani kívánja a megfelelő védelmet, valamint a szoros békéjét és stabilitásának fenntartását. Az USA további techniKai támogatást is nyújtott Tajvannak saját fegyveres védelmi rendszere kialakításához; a technológiai transzfer nem minősült fegyvereladásnak, így az az 1982-es Kommünikében tett ígéreteket nem sértette. Az USA, és a nemzetközi közösség országai 20 évre megtagadták a tengeralattjárók eladását Tajvannak; 1981-ben, miután egy holland cég 2 tengeralattjárót épített Tajvan számára, Kína visszahívta Hollandiából nagykövetét és 3 évre befagyasztotta az országgal való diplomáciai kapcsolatait. Bush 2001-es Tajvannak szánt fegyverkínálata mind mennyiségi, mind minőségi szempontból egy igen figyelemreméltó ajánlat volt. A felkínált, szokatlanul nagy méretű

fegyverzet 8

tengeralattjárót, 4 Kidd-osztályú rakétarombolót, és 12 P-3C tengeralattjáró vadászt, helikoptereket, torpedókat, Harpoon elleni rakétákat, és kétéltű járműveket is tartalmazott. Különösen nagy jelentőségű volt a tengeralattjáró szállítási-tilalom feloldása, amelyet több megfigyelő az USA gesztusaként értékelte Tajvan növekedő támogatására. A 2001-es ajánlat óta az USA bátorítja Tajvant további rendszerek, így a Patriot PAC-3 rakétaelhárító rendszer, fejlett radarok és C4ISR típusú rendszer80 megvásárlására. Kína hihetetlen mértékű és minőségű modernizálást hajt végre az Oroszországból történő hadihajók, tengeralattjárók és repülőgépek vételével; fejleszti a kiképzést, a Néphadsereg

74

logisztiKai felépítését, az információs technológia kiépítését. Több tanulmány is kimutatja, hogy ezalatt az évtized alatt Kína támadó ereje meghaladja Tajvan védekezési erejét. Ennek ellenére, néhány amerikai megfigyelő szerint, Tajvan meglehetően szeszélyesen kezeli fegyverkezésének és önálló védelmének kérdését. 2003-ban Tajvan védelmi költségvetése a GDP 2,6 százalékát tette ki, míg más, kevésbé közvetlen katonai fenyegetés alatt álló országok ennél magasabb százalékot költöttek a védelemre. Tajvan védelmi kiadásai a GDP 4 százalékára rúgtak 10 évvel korábban, ezzel világossá téve, hogy míg Kína fenyegetése és védelmi kiadásai markánsan nőttek, addig Tajvané csökkenő tendenciát mutatnak. William S.Cohen (az AmerikaiTajvani Tanács elnöke) 2003 novemberében kijelentette: „Nem várható el az amerikaiaktól, hogy életüket áldozzák, illetve felelősséget vállaljanak olyan országokért, akik nem mutatnak megfelelő törekvést arra, hogy saját védelmüket építik.” Ezzel az USA azt a véleményét próbálta kifejezni, miszerint maga Tajvan nem számol egy fegyveres konfliktusba való bonyolódással, vagy csak nem megfelelő mértékben, bízva egy esetleges USA beavatkozásban, amely leveheti válláról a felfokozott fegyverkezés terhét; rossz szemmel nézi a lassuló és hezitáló fegyvervásárlást. Tajvan azzal magyarázza az USA felé lassuló fegyverkezését, hogy gazdasági nehézségekkel küszködött, valamint a demokratizálódás folyamata nem megy olyan gyorsan, mint ahogyan azt az USA „elvárná” a szigetországtól. Bush 2001 áprilisában szokatlan, és a vártál sokkal nagyobb fegyverkínálattal jelentkezett, amelyre a tajvani kormány nem volt felkészülve; a kormány ráadásul 2000-2002 között egy súlyos gazdasági hanyatlással találta szembe magát, ezért a védelmi kiadások költségvetését is jelentősen vissza kellett szorítani. A kínált fegyverek megvételére a tajvani Védelmi Minisztérium 15,1 milliárd dollárt különített el, ami a 2003-mas védelmi költségvetés több mint kétszerese volt. Néhány tajvani újságíró az amerikaiakat nyereségvággyal vádolta, mivel az USA Tajvan legerősebb szövetségese, és egyedüli fegyverszállítójaként feljogosítja magát arra, hogy Tajpejnek megszabja a fegyverszállítás körülményeit. „Tajvan egy autonóm állam. Nem fogunk minden fegyvert megvásárolni, amit az USA el akar adni nekünk. Csak azokat vásároljuk meg, amik ténylegesen a védelmi szükségleteinket szolgálják”- reagált Tang Yao-ming, Tajvan védelmi minisztere. Amíg a Kuomintang pártja dominálta a kormányzást, a parlament gyorsan döntött a fegyvervételekről, azonban a növekvő demokrácia lelassította a folyamatot; ma a fegyvervásárlás

75

jobban átlátható, és összetettebb művelet. Az eladó kínálata és a tényleges vétel közötti idő 2 évre nőtt, másodszor, a fegyvervételek nyilvánosak és megjelennek a sajtóban. Tajvan belpolitikája tovább lassította a szigetország fegyvervásárlását. A kormányzó párt, a végrehajtásért felelős Demokratikus Haladás Pártja álláspontja szerint Tajvannak függetlenednie kell Kínától, míg a „kék” ellenzék, a törvényhozásban jelentős szerepet betöltő Kuomintang a Kínával való egyesülést hangoztatja. Az ellenzék ezért mindent megtesz azért, hogy a fegyvervásárlások késleltetésével is feszültséget szítson, és zavarba hozza Csen kormányát. A DHP továbbá azzal vádolja a kék pártokat, hogy azok meg akarják akadályozni egy katonailag erős és önálló Tajvan létrejöttét, ezzel is gyengítve Tajvan pozícióját és növelve a Kínával való egyesülésének esélyét. Különböző Tajvani kritikák ugyanakkor kérdéseket vetettek fel a felkínált fegyverzeti rendszerekkel kapcsolatban. A P-3C Orion anti-tengeralattjáró repülőgépért kért 4 milliárd dollárt sokallják a tajvaniak, valamint a Patriot PAC-3 nem szerepelt túl jól az iraki hadjárat során. A legtöbb kritika a Kidd-osztályú rombolókat és tengeralattjárókat érte; 2003 júliusában a tajvani kormány végre megállapodott a 811 millió dollár értékű vásárlásba, de a parlamenti képviselők, nyugdíjba vonult admirálisok és egyéb elemzők több szempontból is kritizálták a Kidd-et. A PFP például egy sajtókonferenciát hívott össze, amelyben a sajtó elé tárta 12 okát, amiért a Kidd vásárlását ellenzi. „Amennyire én tudom, minden volt tengerészeti vezető ellenzi a Kidd vásárlási tervét”- jelentette ki Li Csing-hua. (PFP) A Kidd-ek vásárlása több szempontból is akadályba ütközik; először is, Tajvan nem kérte ezen fegyvereket. Tajvan modern, Aegis radar rendszerrel felszerelt rombolókat kért, de ahelyett, hogy az USA saját építésű Aleigh Burke-sztályú rombolókat vagy Aegis radarokat küldött volna, Washington használt hajókat ajánlott Tajvannak. (Az Aegis harci rendszert Japánnak, Spanyolországnak és Norvégiának adta el.) A Kiddeket eredetileg iráni exportja szánták, de ezt a Sah 1979-ben visszautasította. Az USA tengerészete az 1990-es évek végéig használta a Kiddeket, majd sikertelenül próbálta el eladni őket Ausztráliának és Görögországnak. Tajvan kétségbe vonja, hogy a kiöregedett Kiddek felérhetnek a kínai flotta legújabb hajóival, valamint úgy tartják, hogy a hajók kora növelni fogja a fenntartásuk költségét. A Kidd-ek túl nagyok ahhoz, hogy kielégítsék a tajvani szükségleteket; néhány tengerészeti tervező egy kisebb, gyorsabb rakétákkal felszeret, 200 tonnánál kevesebb súlyú hajókon alapuló stratégiát részesít előnyben. A kisebb méretű rakéta-hajók közel akkora tűzerőt tudnak kordozni, mint a nagy rombolók, mégis

76

gyorsabbak, és kevesebbe kerül az üzemeltetésük. A Kiddeket hosszú óceáni utakra tervezték, amely Tajvan számára szükségtelen, valamint nagy méretük miatt nehéz lenne a meglévő katonai kikötőkben tartani őket. A hajónkénti 400 fős legénység beszerzése pedig nagy erőfeszítést igényelne a tengerészettől, amely maga is híján van a képzett munkaerőnek. Egyes vélemények szerint tehát az USA azzal, hogy visszatartja az Aegis eladását Tajvannak, főként kiöregedet Kiddjeitől próbál megszabadulni. Tajvan számára stratégiai szempontból a tengeralattjárók vásárlása lenne a legfontosabb egy esetleges kínai tengeri támadás esetén, de ebben nem bővelkedik a szigetország: 4 tengeralattjárójából kettő II. világháborús örökség. Az USA 8 tengeralattjárót kínált Tajvan számára,

12

milliárd

dollár

értékben,

amely

meglehetősen

magasnak

bizonyult.

(Összehasonlításképpen, Dél-Korea, Pakisztán és India német design-on alapuló tengeralattjáróit 367,317 és 323 millió dollár / darab vásárolta.) A tajvani kormány 4,4 milliárd dollárt különített el 2003-ban tengeralattjárók vételére. Összegzésképpen kimondhatjuk, hogy a fegyvervásárlásból adódó problémák nem tettek jót az USA-Tajvan kapcsolatoknak; míg az USA gyanakvással nézi Tajvan lassuló és hezitáló vásárlását, addig a belpolitikailag megosztott Tajvan is hasonló gyanakvással nyugtázza, hogy az USA olyan fegyvereket és olyan feltételekkel kíván szinte ráerőltetni, amitől ő maga igencsak vonakodik. Tajvan egyrészről rá van szorulva egy esetleges USA beavatkozásra egy fegyveres konfliktus kirobbanása esetén, mert az amerikaiak szerint és valójában is, nem építi ki megfelelő intenzitással védelmi rendszerét, ugyanakkor ezt pont az USA gátolja meg azzal, hogy a szigetország számára kedvezőtlen feltételeket szab, és számukra nem a megfelelő, kért fegyvereket kínálja. Egyes vélemények szerint az USA egy esetleges fegyveres konfliktus esetén magára hagyná Tajvant, addig pedig csak az üzleti érdekeit nézi a fegyvereladással. Mások vakon bíznak az USA beavatkozásában, ha majd szükség lesz rá – egyelőre a status quo nem ad választ az Egyesült Államok jövőbeni viselkedésére.

77

IV/3. Tajvan reakciója Kína rakétafegyverkezésére81 Kína jelenleg 300-350 rövid- és közepes hatótávolságú rakétát helyezett el Tajvannal szemben a Fujian tartományban; a DF-11, DF-15 és DF-15A rakéták évenként 50-el növekednek. Tajvan Kína rakétafegyverkezésére a következő módokon reagálhat:

I. Katonai lehetőségek:

I./1. A katonai célpontok erősítése A katonai célpontok erősítése csökkentené az esetleges rakétatámadás hatását, ugyanakkor egy viszonylagosan költséges, bár hatékony védekezés egy kínai támadás ellen. I/2. A rakétavédelem erősítése Tajvan erősíthetné rakétavédelmét, hogy az hatékonyan fogja fel a kínai rakétákat. Tajvan PAC-2 rakétamegsemmisítői azonban nem veszik fel a versenyt Kína rakétaerejével; a szigetország megpróbálhatna az Egyesült Államoktól hatékonyabb rakétavédelmi rendszereket beszerezni, mint például a PAC-3 vagy az Aegis romboló. Az új technológia azonban túl költségesnek bizonyul, az USA pedig nem mutat hajlandóságot a megfelelő technikák eladására. I/3. Civil védelem bevetése Tajvan figyelmet fordíthatna a civil lakosság védelmére és felkészítésére egy esetleges rakétatámadás esetén, amely a társadalomra nyugtató erővel hatna. I/4. Támadás végrehajtása Tajvan megkísérelhetné, hogy a Kínai rakétákat elpusztítja azok kilövése előtt; ez bizonyulna a kínai fenyegetés elhárításának legaktívabb módjának. A kínai rakétaerő mobilitása és Tajvan korlátozott felderítőképessége miatt azonban a kínai rakéták elpusztítása meglehetősen nehéz feladat lenne. A tajvani rakétaerők korlátozott hatótávolságúak és nem pontosak; egy esetleges támadáshoz komoly fejlesztés és modernizálás lenne szükséges.

78

I/5. Elrettentő eszközök fejlesztése Elrettentésképpen Tajvan fontos kínai katonai, gazdasági vagy szimbolikus célpontokat semmisíthetne meg, mint például Sanghaj Pudong tornyát. Egy ilyen jellegű támadás kétségtelenül hatásos eszköz lenne, bár kétséges, hogy ez elrettentene egy kínai rakétabevetést. A tömegpusztító fegyverekkel való fenyegetés több szempontból is veszélyes megoldásnak bizonyulna: veszélyeztetné a tajvani-amerikai kapcsolatokat, és egy kínai nukleáris viszonttámadás lehetőségét vonhatná maga után. Bár Tajvan rendelkezik kémiai és biológiai fegyverekkel, az elrettentés e formája nem lenne a legmegfelelőbb.

II. Politikai lehetőségek:

II/1. A kínai fenyegetés csak blöff A kínai fenyegetés semmibe vétele azon a feltételezésen alapul, miszerint Kínának nem „kifizetődő” egy Tajvan ellen indított fegyveres támadás, az gazdasági szempontból nem állhat érdekében. II/2. A kínai rakéták nem hatékonyak Ez a feltételezés azon alapszik, hogy a kínai technológia nem elég hatékony ahhoz, hogy Tajvanban súlyos kárt tegyen. A nagy ütemű kínai modernizáció miatt ez a feltételezés alighanem értelmét vesztette. II/3. A sebezhetőség, mint fegyver Tajvan hangsúlyozhatja sebezhetőségét, amely stratégiával az USA beavatkozását bátorítaná egy esetleges kínai támadás esetén, így egy fegyveres támadás esetén az USA viszontválaszába n reménykedve. A lassuló tajvani fegyvervásárlás és modernizáció elősegíthető ezen megfontolás alkalmazását, bár a hosszú távú amerikai segítség lehetősége és esélye kétséges.

79

III. Választható stratégiák

A tajvani reakciót és stratégiát több tényezőhatározhatja meg, mint például a kínai fenyegetés erőssége és alakulása, a nemzetközi helyzet, az Egyesült Államokkal való kapcsolat változása, valamint Tajvan széleskörű védekezési stratégiája. A tajvani stratégia megválasztását azonban elsősorban a tajvani költségvetés szabta határok befolyásolják. III/1. Bízni az USA beavatkozásában Tajvan választhatja azt a stratégiát, hogy az USA beavatkozásában bízik; ennek alapján Tajvannak jelét kell adnia annak, hogy képes megvédenie magát és kitartani addig, amíg az amerikai segítség megérkezik. Több dokumentum, így a Taiwan Relations Act, illetve egyéb kongresszusi határozatok igazolják az USA álláspontját Tajvan biztonságával kapcsolatban; de le kell szögeznünk, hogy a nukleáris fegyverekkel rendelkező Kína ellen indított USA beavatkozás mindenképpen csak megfelelő politikai támogatással lenne indítható. Kína rohamosan növekvő katonai és gazdasági súlya azonban egyre inkább azzal fenyeget, hogy az USA vonakodna egy, a riválisa ellen indított háborúskodástól. III/2. Passzív védekezés A passzív védekezés értelmében, ha Tajvan megfelelő mértékben fejleszti lég- rakéta és tengerészeti védelmét, azzal a kínai kényszerítésnek is könnyebben ellenállhatna a szigetország. Egy széleskörű fegyverkezés és védelmi rendszer kiépítése sokba kerülne, de megteremthetné Tajvan önálló, független védelmét egy katonai krízis esetén. III/3. Aktív védekezés Ez a stratégia önálló támadó fegyverek kiépítését és alkalmazását feltételezi; a kínai rakéták, repülőgépek, tengeralattjárók elpusztítása elrettentené Kínát a fegyveres fenyegetéstől és támadásoktól. Ez a stratégia egyelőre nem bizonyul reálisnak.

80

V. A tajvaniak identitása Felmérések kimutatták, hogy a Tajvan szigetén élő emberek, azaz a Kínai Köztársaság lakói időnként többszörös, egymást átfedő, néha ellentmondásos identitással rendelkeznek; identitásuk mindenképpen nagyon összetett, multidimenziósnak mondható, és tartalmát nem öleli fel a függetlenség vagy az egyesülés kérdésköre. Az 1970/80-as évekig az identitás kérdése tabutéma volt, hiszen ellentmondott annak a hivatalos álláspontnak, hogy Tajvan Kína szerves részét képezi, ahogy ez a szigetre menekült Kuomintang álláspontja is volt. A szigetlakókat, akik Tajvant szülőföldjüknek és hazájuknak tekintették, sértette a hatalomból való kiszorítottság, a mandarin nyelv rájuk kényszerítése, és hogy másodosztályú állampolgároknak bélyegezték őket saját hazájukban. A szigetlakókra „ráerőszakolt” szárazföldi identitás erősítette a „tajvani identitás” kialakulását és a nacionalizmus erősödését, így az identitás eredete a KMT és a tajvaniak közötti feszültségben és szembenállásban gyökerezik. Az identitás kérdése a civil társadalom megerősödésével, a KMT átalakulásával később nyílt utat kapott; 1987-et követve pedig több millió tajvani látogatott a szárazföldre, ahol szembesülhetett a két kultúra markáns különbségeivel, így elősegítve egy másfajta identitás megerősödését.82 Az 1980-as évek előtt készített közvélemény-kutatások, kiszolgálva az aktuális politikát, csak az országegyesítés támogatóinak arányát mérte fel; az identitásra vonatkozó kérdések csak az 1990es évektől játszottak fontos szerepet. Ami a nemzeti önmeghatározást illeti, Tajvan lakói természetesen kínaiak, a Kínai Köztársaság polgárai, de meg kell különböztetnünk a lakosság etniKai és politikai identitását is. Egy 1990-es felmérés során három kérdést tettek fel, a válaszolók egyetértését vagy elutasítását tudakolva. Az első: „én tajvani vagyok, nem kínai” –ezzel 80 százalék nem értett egyet, azaz a döntő többség magát kínainak vallotta. A második politikai jellegű kérdés volt: „Tajvannak szakítania kell Kínával és új országgá válni” –ezt 74 százalék elutasította, világosan jelezve a nép véleményét, amely az elszakadás ellen voksolt. (bár az aktuális biztonsági fenyegetések nagy szerepet játszanak a válaszadásokkor) A harmadik kérdés közvetlenül a nemzeti identitásra kérdezett a kijelentéssel: „Tajvan Kína része”- a válaszolók 75 százaléka egyetértett.83 Az identitásra feltett kérdés alapján, azaz hogy „tajvaninak vagy kínainak tartja-e magát” – a

81

válaszok többsége alapján mindkettőnek. (bár az utóbbi 10-15 évben a tajvani identitás erősödött és a kínai csökkent) Egy 2001 júliusában végzett felmérés szerint a függetlenség kérdésében a döntő többség, 80,5 százalék a status quo fenntartásának valamelyik formájával értett egyet (status quo most, döntés később; status quo most, egyesülés később; status quo most, függetlenség később; status quo mindörökre); azaz a Tajvani lakosság nem mutat hajlandóságot a KNK-tól való elszakadásra. (amit a jelenlegi elnök, Csen Shuj-pien hangoztat) A függetlenséget, mihelyt csak lehet, csak 6,4, az egyesülést pedig csak 3,3 százalék támogatta.84 Fontos következtetésre adnak lehetőséget a következő felmérésekre adott válaszok is: Felmérés típusa, ideje

Válaszok:

Tartományi eredet

tajvaninak vallja magát:

Szárazföldinek tartja magát:

(1996)

85,2 %

14,8 %

Etnikai identitás

Tajvaninak vallja magát:

Kínainak vallja magát:

Mindkettő:

(1996)

30,4 %

19 %

50,6 %

Nemzeti identitás85

Függetlenséget támogatók:

Egyesülést támogatók:

Status

(1996)

15,9 %

29,4 %

quo:54,5%

„Egy ország, két

Elutasítja:

Egyetért:

rendszer”-elve(2001)

70,4 %

13,3 %

Ezen elv elfogadása a

Elutasítja:

Egyetért:

Pekinggel való

52,8 %

32,4 %

Tárgyaljanak erről a

Elutasítja:

Egyetért:

témáról86

31,7 %

46,8 %

Kinek van

A tajvani lakosok joga

A szárazföldiek véleménye a fontos:

szuverenitása Tajvan

dönteni:

10,9 %

felett? 87(1998)

74,5 %

tárgyalások feltétele

82

A felmérésekből a politikusok fontos következtetéseket vonhattak le, többek között azt, hogy a függetlenség-egyesülés kérdésének felvetése nem megfelelő téma a választók megnyerésére. A tajvaniak többsége ezek szerint Kína részének tekinti a szigetet, bár ez nem azonos az „egy ország, két rendszer” egyesülési

elv elfogadásával. Peking számára is fontos tanulságul

szolgálhat, hogyha erősödött Tajvan autonómiája illetve a KNK-val való kapcsolat, akkor a tajvaniak sokkal magasabb arányban támogatták a Pekinggel való tárgyalásokat, míg a KNK fegyveres fenyegetőzései során a függetlenedés vágya erősödött. Bizonyos állami intézkedések is serkentően hathatnak a tajvani identitás erősödésére; 1990-től a személyi igazolványokban és útlevelekben a tényleges tartományt jelölik meg, ahol az egyén született („Tajvan”), szemben a korábban használt általános „Kína” megjelöléssel.88 Érdemes megemlíteni ugyanakkor, hogy az identitás kérdése közelről sem homogén: a fiatalok esetében, valamint az iskolázottsági szint növekedésével csökken a tajvani identitás mértéke. (Ez a tananyagnak lehet köszönhető, amely az egyesülés elvét hangsúlyozza) A különböző pártokkal való szimpatizálás is más-más véleményt mutat: A KMT-ot támogatók nyilván az egyesülést, a DHP (Demokratikus Haladás Pártja) követői pedig az elszakadást támogatják. A tajvani kormány ilyen szempontból erősen megosztott az egyesülést támogató „kék” (KMT = Kuomintang, PFP = People’s First Party, azaz „Első Néppárt”) illetve az elszakadást támogató „zöld” (DHP, TSU = Tajvani Szolidaritás Uniója) pártok között, melyek két különböző dimenzióban látják a tajvani identitás kérdését.89

83

VI. Országegyesítési problémák – A kérdés dimenziói A Kínai Népköztársaság azokban az esetekben helyezte kilátásba a fegyveres erőszak alkalmazását Tajvanon, ha: Tajvan a függetlenség felé mozdul, ha társadalmi káosz tör ki a szigeten, ha a külföldi hatalmak beavatkoznak Tajvan ügyeibe, ha a tajvani hatóságok hosszú időn át elutasítják a tárgyalásokat az egyesülésről, illetve ha Tajvan nukleáris fegyvert készít.90 A KNK számára Tajvan kiemelkedő fontosságú több szempontból is; egyrészt a szigetország a tengerparti területek védelme és biztonsága miatt fontos, hiszen jelentős tengeri útvonalakat ellenőriz, ellenséges kézben nagy veszélyt jelentene Kína tengerparti területeire, birtoklása viszont kritikus jelentőségű Kína tengeri hatalommá válása szempontjából. A múlt is fontos szerepet játszik Kína stratégiájában; Hongkong és Makaó visszatérése után már csak Tajvan nem olvadt be a Kínai Népköztársaságba; Tajvan tőkéjével, kikötőivel, repülőtereivel rendkívüli módon növelhetné Kína nemzeti erejét Abban azonban mindkét Kína egyetért, hogy ideális esetben a kérdést békés úton kell rendezni, hiszen egy fegyveres konfliktus egyik félnek sem lehet érdeke. Ennek érdekében számos béketárgyalás indult mindkét részről, így a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság (azon belül is a Kuomintang) részéről a békés újraegyesítés kérdésében. Az újraegyesítés tehát több dimenziójú kérdés: a jelenlegi tajvani kormány a DHP színeiben erősen függetlenedés párti, amely a KNK részéről a fegyveres fenyegetést vonta maga után, viszont a történelem másik szálán a két ország a békés országegyesítésen is munkálkodott és a KMT illetve a „kékek” színeiben munkálkodik is. 1979. január 1-én a KNK „Üzenetet” intézett a tajvani „honfitársakhoz”; ebben első lépésben az egyesüléshez vezető úton felszólítottak „három összeköttetés” (közvetlen postai, kereskedelmi és légi-hajóforgalmi) és „négy csere” létesítésére (rokonok, turisták, tudós csoportok, kulturális küldöttségek és sportolók); majd az Üzenet tartalmazta JE Csien-jing államfő 9 pontból álló javaslatát is, amely magas fokú autonómiát kínált Tajvannak az egyesülés utánra „különleges adminisztratív körzetként”.91 A KNK szerint Tajvan megtarthatná saját társadalmi-gazdasági rendszerét, azaz az „egy ország, két rendszer” elvét hangoztatták. Tajpej 1982-ben a javaslatokat azonban pontról pontra visszautasította, mivel annak előfeltétele lett volna a lemondás a Kínai Köztársaság szuverenitásáról; Csang Csing-kuo akkori elnök pedig

84

meghirdette a „három nem” politikáját: nemet mond a kapcsolatokra, a tárgyalásokra és a kompromisszumokra. Ugyanakkor Tajvan felhagyott a Kínai Népköztársaság, azaz a szárazföld „visszafoglalásának” tervéről. Tajvan következő elnöke, Li Teng-huj enyhülékenyebbnek tűnt ebben a kérdésben, ugyanakkor továbbra is alapvetőnek tartott néhány fontos feltételt egy esetleges egyesülés esetén; azaz a kommunista Kína hajtson végre demokratizálást, a KNK ne akadályozza Tajvan nemzetközi kapcsolatainak fejlesztésében, valamint hagyjanak fel a fegyveres fenyegetéssel. 1990-1991-ben további jelentős lépésekre került sor a kérdés békés rendezésének folyamatában, és megalapították az Országos Egyesítési Tanácsot, (National Unification Council- NUC) a Szárazföldi Ügyek Tanácsát, ( Mainland Affairs Council, MAC) majd a Szoros-közi Csere Alapítványt (Straits Exchange Foundation- SEF). 1991-ben a NUC irányelveket dolgozott ki Kína békés és demokratikus úton történő újraegyesítésére, amelyben a két fél tiszteletben tartja egymást a nemzetközi közösségben, és közös fejlesztést hajtanának végre a térségben; bár a javaslatok egy kínai demokratikus rendszer létrehozásához kötötték az egyesülést. 1991. május 1-én a Kínai Köztársaság hivatalosan is bejelentett, hogy végleg lemond a kommunista szárazföldi Kína visszafoglalásáról; a Kuomintang békés tárgyalásokat kezdett a Kínai Kommunista Párttal, amely létrehozta az Egyesület a Tajvani szoroson Keresztüli Kapcsolatokra szervet. (Association for Relations Across the Taiwan Straits – ARATS) A feszültség enyhülni látszott, a „három nem” politikája és fokozatosan fakulni kezdett, Tajvan és a szárazföld között sokoldalú társadalmi, kereskedelmi, kulturális és tőkeberuházási kapcsolat kezdett kialakulni. A KNK 1993 augusztusában adta ki a „Fehér Könyvet”, A Tajvan kérdés és Kína újraegyesítése címmel,92 amely az addigi legátfogóbb összefoglalása Peking álláspontjának. A Fehér Könyv szerint a KNK az „egy ország, két rendszer” elvet preferálja, és részletei világossá teszik, hogy a KNK semmilyen vonatkozásban nem ismeri el a tajvani kormányt egyenlő félként. A tajvani válasz 1993 szeptemberében a MAC-tól érkezett,93 amelyben élesen elutasították az „egy ország, két rendszer” elvet, amíg a kommunista Kínában nem indulnak el a demokratizálódási folyamatok, azaz a kompromisszumokat elutasítva Tajvan az egyesülést egy szárazföldi rendszerváltáshoz kötötte, aminek valljuk be, kevés esélye van.

85

Csiang Cö-min, a KNK pártfőtitkára 1995. január 30-án 8 pontos javaslatot terjesztett be,94 amely Peking békés javaslatainak új szakaszát jelezte. Bár Cö-min szerint Kína nem mond le egy esetleges fegyveres támadásról, azért mindenképpen a békés megoldást szorgalmazza; a békülékeny hangvétel mellett javaslata legfontosabb aspektusa az volt, hogy a tajvaniakat egyenlő félként kezelte, elismerte, hogy a Tajvani Köztársaság nem egyenlő a Kuomintanggal, így más hangvételben érdemes tárgyalni, valamint kijelentette, hogy az egy Kínai előfeltétel mellett minden ügyet meg lehet tárgyalni. Csiang javaslataira Li Teng-huj 1995. április 8-án 6 ponttal reagált,95 amely arra hívta fel a figyelmet, hogy 1949 óta két önálló, egymásnak nem alárendelt politikai egység létezik, és ezek alapján mindkét fél egyenrangú képviseletet érdemelne a nemzetközi szervezetekben. Bár Teng-huj beszéde nem tartalmazott új elemeket, azt mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a két fél békülékeny magatartást mutatott. Ilyen előzmények után az egész világot meglepte, hogy 1995. júniusában Peking minden előzetes figyelmeztetés után a békés javaslatokat figyelembe nem véve agresszív propagandát indított, és hadgyakorlatokba illetve rakétakísérletekbe kezdett Tajvan közelében. A hadgyakorlatokat az hívhatta életre, hogy Li Teng-huj szigorúan magánemberként ellátogatott az Egyesült Államokba volt egyetemének, a Cornell Egyetem meghívására, amely a kommunista Kína számára szemet szúrt. (Clinton elnök kormányzása alatt egyértelmű visszalépés következett be a tajvani-amerikai kapcsolatokban azzal, hogy az elnök megtiltotta a tajvani csúcsvezetők látogatást az Egyesült Államokba) Ugyanakkor érezhető a logiKai bukfenc ebben; 1972-ben és 1975-ben Nixon és Ford elnökök többször látogattak a KNK-ba, míg a Kínai Köztársaságot ismerte el Kína törvényes kormányának; Tajvan ezt sérelem nélkül szemlélte.96 A fegyveres gyakorlatokkal Pekingnek két célja lehetett; egyrészt próbálta Li Teng-hujt elrettenteni az újabb elnökválasztástól másrészt tesztelhette, miként reagálnak az amerikaiak a TRA kibocsátása után. A hadgyakorlatok tehát több szempontból is kudarcot hoztak: Teng-hujt újraválasztották, Clinton elnök pedig válaszként két repülőgép-anyahajót irányított Tajvan közelébe; a kínai-amerikai illetve a két Kína viszonya feszültebbé vált és megnőtt az érdeklődés a nukleáris fegyverek iránt. Bár a két fél ezek után a feszültségek csökkentésére törekedett, Kína mégis tovább folytatta agresszív politikáját, amikor Li Teng huj 1999-ben Tajvan és a szárazföldi Kína kapcsolatait „speciális államközi viszonyként” jellemezte, és világosan látszott álláspontja, amely szerint a „két Kína” politika és Tajvan függetlensége felé hajlott.97 Bár 2002 után, Csen Suj-pien

86

megválasztása után az új elnök tett lépéseket a kapcsolatok közötti feszültség oldására (így támogatta a 2008-as kínai olimpia javaslatát, Peking pedig hozzájárult Tajvan WTO-tagságához), azonban a függetlenedés vágya tovább nőt és egyre egyértelműbbé vált a kormány részéről, ezzel a KNK „haragját” maga után vonva.

87

Konklúzió

Mint láthattuk, a Kínai Népköztársaság és a Kínai Köztársaság között folyó „sakkjátszma” közel sem ért a végéhez, az eredmény és a végkimenetel közel sem egyértelmű, a meccs még nem lejátszott. A Kínai Népköztársaság szilárdan tartja magát (stratégiai és történelmi indokokat felsorakoztatva) ahhoz az álláspontjához, miszerint csak egy Kína létezik, és ennek megfelelően a Kínai Köztársaság, azaz Tajvan a Kínai Népköztársaság része. Ennek megfelelően minimális kompromisszumkéssége abban nyilvánul meg, hogy Tajvanra „különlegesen” tekintene, és számára egy speciális státuszt kínál fel, mely szerint a Kínai Köztársaság megtarthatná demokratikus berendezkedését. A Kínai Köztársaság véleménye ugyanakkor önmagában is megosztott; a jelenleg hatalmon lévő Demokratikus Haladás Pártja és az eddig hosszú évtizedekig egyeduralkodó, ma ellenzéki párt, a Kuomintang között eltérnek a vélemények a szigetország jövőjét illetően. Az 1949-ben Tajvanra menekült Chang Kaj-sek pártja, a Kuomintang 1991-ben lemondott addig tartott álláspontjáról, miszerint a Kínai Népköztársaság „bekebelezésére” törekszik, ugyanakkor továbbra az egyesítés mellett érvel; míg a DHP a demokratizálódás folyamatának további kibontakozását tartja szem előtt. Csen pártja lépéseket tesz a Kínai Népköztársasággal való párbeszéd felvételére, és nem zárkózik el az esetleges egyesítés elől, mindenesetre kemény feltétele az együttműködést alighanem ellehetetleníti: akkor csatlakozna a Kínai Népköztársasághoz, ha az maga is demokratikus berendezkedésűvé válna. Mindemellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a harmadik szereplőt, aki a történelem folyamán mindvégig aktívan felügyelte a „sakkjátszmát”. Az USA, nagy szerepet vállalva a Csendes-óceáni térség békéjének fenntartásában, és amúgy is aktív „békefenntartó” szerepében állva rajta tartja a szemét a Tajvan és a Kínai Népköztársaság közötti eseményeken. Kérdés, ha esetleg fegyveres konfliktussá fajulna az országegyesítésből adódó feszültség, az USA Kínalobbija milyen szerepet ruházna a Tajvan legfőbb fegyverszállítójára, az Egyesült Államokra. A kérdés egyelőre nyitott; bár az USA többször is „felesküdött” Tajvan védelmére, a két fél kapcsolata sem mentes a feszültségektől. Az USA rossz szemmel nézi, hogy a gazdasági recesszióból kilábaló védence nem fegyverkezik megfelelő mértékben, ugyanakkor saját maga zárkózik el gazdasági érdekekből a Tajvan számára áhított fegyverek eladásától. A Kínai

88

Népköztársaság közben rohamos mértékben növeli erejét, az USA riválisává válva. Ezek után már kérdéses, hogy Tajvan valóban számíthatna-e az USA fegyveres támogatására. A status quo egyelőre a leginkább áhított állapot, ahogy az a legnagyobb mértékben kettős identitású tajvani lakosság között végzett felmérésekből kiderül. A kérdés megoldásához, az álláspontok közelítéséhez az aktív párbeszéd felvételére, annak folytatására lenne szükség. A nagy mértékben közös eredet, kultúra és identitás a kérdés békés rendezését kívánja.

89

Táblázatok, ábrák és grafikonok:

1. térkép a Kínai Népköztársaságról

(6.oldal)

2. térkép a tajvani szoros térségéről

(8.o.)

3. Kuomintang-zászló 1985

(16.o)

4. Csen Suj-pien

(19.o)

5. a DHP zászlója (1986) 6. San Fransiscói szerződés, a képen: Shigeru Yoshida japán miniszterelnök

(27.o)

7. Kölcsönös védelmi szerződés USA és a Kínai Köztársaság között, 8. a képen: George Dulles (USA)

(30.o)

9. Sanghaj Kommüniké I

(39.o.)

10. Kommüniké II., a képen: Deng Xiaoping (Teng Hsziao-ping) (KNK), 11. Jimmy Carter (USA)

(44.o)

12. Sanghaj Kommüniké II., a képen: Ronald Reagan (USA), Zhao Ziyang

(48.o)

13. Az elszakadás-ellenes törvény meghozása

(53/54.o)

14. orosz-kínai hadgyakorlatok, (1/2/3) 2005.08.24

(59.o)

15. védelmi kiadások; USD $

(60.o)

16. J 10-es repülőgép

(61.o)

17. rakétagyakorlatok (2005.09.14)

(62.o)

18. Kína rakétaerői

(64.o)

19. A tajvani szoros katonai egyensúlya – Légi erők

(65.o)

20. JL-9 vadász-kiképző

(65.o)

21. Tengeri blokád (orosz-kínai hadgyakorlatok)

(66.o)

22. A tajvani szoros katonai egyensúlya - Földi erők

(67.o)

23. A tajvani szoros katonai egyensúlya - Tengeri erők

(68.o)

24. Tengeri hadgyakorlatok

(68.o)

25. Felmérések Tajvanon

(80.o.)

90

Irodalomjegyzék Könyvek: 1. Henry Kissinger:

Diplomácia; Panem-Grafo, Budapest, 1998

2. Jordán Gyula:

Tajvan története; Kossuth Kiadó, Budapest, 2005

3. Jordán Gyula:

Kína története; Aula Könyvkiadó, Budapest, 1999

Folyóirat: 1. Nagy Gábor:

A kétfejű sárkány, XXVII.Évf. 34.szám, Heti Világ Gazdaság;

Publikációk, tanulmányok: 1. Richard Bitzinger:

Tajpei’s Arms Procurement Dilemma: Implications for Defending Taiwan. Asia-Pacific Security Studies Series, Honolulu, 2004.04

2. Linda Jakobson:

Taiwan’s unresolved status, Visions for the Future and Implications for EU Foreign Policy; The Finnish Institute of Foreign Affairs, Helsinki, FIIA Report 8/2004

3. Denny Roy:

US-Taiwan Arms Sales: The Perils of Doing Business with Friends. Asia-Pacific Security Studies Series, Honolulu, APSS Vol.3, 2004.04.3

4. Denny Roy:

Taiwan Threat Perceptions: The Enemy Within. Asia-Pacific Security Studies; Occasional Papers, Honolulu, 2003.03

5. Denny Roy:

China’s Pitch for Multipolar World: The New Security Concept. Asia-Pacific Security Studies Series, Honolulu, 2003.05

6. USA Department of Defense, Office of The Secretary of Defense: Annual Report to Congress; The Military Power of People’s Republic of China 2005.

91

Internetes források: (letöltések: 2005.augusztus) 1. www.isn.ethz.ch; International Relations and Security Network honlapja 2. www.lonelyplanet.com 3. www.taiwandc.org; New Taiwan, Ilha Formosa, The website for Taiwan’s history, Present and Future 4. www.roc-taiwan-hu.com; 5. A Magyarországi Tajpej Képviseleti Iroda Információs Részlege 6. www.nti.org; Nuclear Threat Initiative honlapja 7. www.taiwandocuments.org; Taiwan Documents Project honlapja 8. www.taiwansecurity.org; Taiwan Security Research honlapja 9. www.chinaembassy.hu; A Magyar Kínai Nagykövetség honlapja 10. www.apcss.org; Asian-Pacific Center of Peace Studies honlapja 11. english.chinamil.com.cn; A kínai néphadsereg honlapja 12. www.globalsecurity.org 13. www.nol.hu; Népszabadság Online 14. www.magyarhirlap.hu; Magyar Hírlap Online 15. www.nu.hu

92

1

Taiwan’s unresolved status, Linda Jacobson, www.cms.isn.ch/public/docs/doc_10724_290_en.pdf); taiwandcorg/hst-1624.htm; www. hungary.org.tw/magyar/hungary.htm; www.nu.hu 2 The politics of Taiwan Aboriginal Origins. In:Taiwan:A new history, 27-43.o, In: Jordán Gyula: Tajvan története 16.o, Kossuth Kiadó, 2005, Budapest 3 Ehhez lásd David Frazier: Taiwan the Homeland. Far Eastern Economic Review, 2004.január 22. 54-56.o In:Jordán Gyula:Tajvan Története 18.o 4 Uo. (David Frazier: Taiwan the Homeland. Far Eastern Economic Review, 2004.január 22.) 38-39.o 5 A „kiszorítási” álláspontot képviseli pl.George W.Barclay: Colonial Development and Population in Taiwan, Princeton, New Jersey. Princeton University Press, 1954. 5. o és J.W Davidson: Island of Formosa , MacMillan and Co.London and New York.Kelly and Walsh, LD:Yokohama, Shanghai., Hongkong and Singapore,1903; 563.o, IN: Jordán Gyula:Tajvan története, 19.o 6 Edgar Snow: Red Star over China, 110.o, Pinguin Books LTD, England, 1973 7 Az események leírására lásd A Tragic Beginning, 102-104.o; George H.Kerr: Formosa Betrayed, 254-270.o; Hung Chien-chao: A History of Taiwan. Il Cercio iniziative Editoriali,20002; .250-254.o; Steven Phillips: Between Assimilation and Independence. Taiwanese Political Aspirations under Nationalist Chinese Rule, 292-296 o; 19451948. In: Taiwan: A new history; Peng Ming-min: A Taste of Freedom. IV.fejezet; IN:Jordán Gyula:Tajvan története, 185.o 8 A Tragic Beginning; 101-102.o 9 George H.Kerr: Formosa Betrayed, 475-479.o, A Tragic Beginning, 197-200.o; IN: Jordán Gyula: Tajvan Története, 187.o 10 A Tragic Beginning, 121.o; IN: Jordán Gyula: Tajvan Története, 187.o 11 A Tragic Beginning, 3.o 12 Egy, 1985-ben a CIA számára készített jelentésben, az USA fő tárgyalója, Mr. Henry Kissinger a Kommüniké szövegét egy maotai és pekingi kacsa fogásokból álló vacsora után fogadta el. „Egy maotai és egy pekingi kacsa után, bármit aláírok”- mondta vendéglátóinak Kissinger a beszámoló szerint. Ez a kommüniké az alapja a ma csak „Egy Kína”-elvnek emlegetett politikának. 13 Lloyd E.Eastman: Who lost china? Chiang Kaj-sek testifies. The China Quarterly, 1981.december No.88. 658.o, IN:J.GY. i.m.200.o 14 Erre és a továbbiakban lásd Bruce J.Dickson: The Lessons of Defeat: The Reorganization of the Kuomintang on Taiwan, 1950-52. The China Quarterly 1993.március, No. 133. 56-84.o; Hung-mao Tien: The Great Transition. Political and social change in the Republick of China. Taipei, SMC Publishing Inc.1989. 66-90; IN: J.Gy. i.m.200.o 15 Hung-mao Tien: i.m.87-88.o; Peter Csen-main Wang: A Bastion Created, A Regime Reformed, An Economy Reengineered, 323.o, 1949-1970, In: Ed, A. Murray Rubinstein: Taiwan: A new history, New York, London, 1999; Monte R. Bullard:The Soldier and the Citizen. The Role of the Military in Taiwan’s Development. M.E.Sharpe, Armnk, New York, London, England, 1997,.131-155.o; IN:J.GY.i.m.203. o 16 Linda Jacobson :Taiwan’s unresolved status, www.cms.isn.ch/public/docs/doc_10724_290_en.pdf; www.taiwandc-org/hst-1624.htm; www. hungary.org.tw/magyar/hungary.htm; www.nu.hu 17 Ugyanakkor érdekességként megjegyezhetjük, hogy egy 1950 elején készült State Department-elemzés Tajvan stratégiai jelentőségéről viszont éppen Douglas MacArthur 1949.márciusi kijelentését ideézte: „Az égvilágon semmi katonai ok nincs arra, hogy miért lenne szüksége (ti.az USA-nak) Formózára, mint bázisra.” Idézi T.J Christensen: Useful Adversaries: Grand Strategy, domestic mobilisation, and Sino-American Conflict, 1947-1958.Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1996, 118.o; In:J.GY. i.m.197.o 18 Facts on File, 1950. január 1-5, 1.o; In:J.GY. i.m.197.o 19 Uo; John Gittings: The role of the chinese army. Oxford University Press, London, New York, Toronto, 1967.4041.o; In:J.GY. i.m.197.o 20 T.J.Christensen: i.m.121.o; In:J.GY. i.m.197.o 21 T.J.Christensen: i.m.129-130.o; In:J.GY. i.m.198.o 22 Idézi John Gittings: i.m.41.o; In:J.GY. i.m.199.o 23 Uo.42.o; In:J.GY. i.m.199.o 24 U.o.43.o; In:J.GY. i.m.199.o 25 Christopher Hughes: Taiwan and the Chinese nationalism. National identity and status in international society. Routledge, London and New York, 1997.17.o

93

26

T.J.Christensen: i.m.5.fej.; In: J.GY. i.m.199.o. Ezt jórészt a közvetlen kapcsolatok hiányának tulajdonítja, mert így a felek tényleges szándékairól nem tudták egymást hitelesen tájékoztatni. 27 Szövegét lásd Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1945-1982, 200-202.o; In: In:J.Gy.: i.m.229.o 28 bővebben: www.taiwandocuments.org/sanfrancisco01.html-20.o 29 Halmosy Dénes:i.m.212-213; In: In:J.Gy.: i.m.230 o 30 A békeszerződés szélesebb összefüggéseire és hátterére lásd pl. Akira Iriye: The cold war in Asia, a historical introduction. Prentice-Hall, Inc., Englewood Cliffs, New Jersey, 1974, 176-185.o; A.D.Bogaturov: i.m.98-107.o 31 Akira Iriye:The cold war in Asia, a historical introduction. Prentice-Hall, Inc.Englewood Cliffs, New Yersey, 1974,.183.o; In: J.Gy.:i.m.230.o 32 Hung chien-chao;i.m.276.o; In: J.Gy.:i.m.230.o 33 Appu K.Soman: A „Rash and Quixotic Policy”:The Taiwan Strait Crisis of 1954-9544. In:Appu K.Soman:DoubleEdged Sword. Nuclear Diplomacy in –unequal Conflicts: The united States and China, 1950-1958. Praeger Studies in Diplomacy and Strategic Thought. Praeger, Westport, Connecticut, London, 2000.128-131.o; In: J.Gy.: i.m.231.o 34 A válság lefolyására, az amerikai szempontok és magatartás alakulására lásd Appu K.Soman: idézett fejezet 115164.o 35 www.taiwandocuments.org; 1954.Mutual defense treaty between the USA and the Republic of China 36 Hung chien-chao:i.m.279-280.o; In: J.Gy.: i.m.232.o 37 U.o.280.o 38 Cold War international History Project Bulletin.Woodrow Wilson International Center for Scholars, Washington, D.C.Issues 6-7. Winter 1995/1996.208-227.o, In: J.Gy.: i.m.232.o 39 T.J.Christensen:i.m.237-240.o;In: J.Gy.: i.m.232.o 40 Second Taiwan Strait Crisis Quemoy and Matsu Islands 23 August 1658-01 January 1959.FAS Military Analysis network. www.fas.org/man/dod-101/ops/quemoy-matsu-2.htm 41 Appu K.Soman:i.m.189.o;In: J.Gy.:i.m.233.o 42 Mao Ce-tung: Beszédek és írások 1956-1974.Szerk.Plolnyi Péter, Kossuth „zárt”, h.n.,é.n. (Kossuth, 1978), 222223.o; In: J.Gy.:i.m.234.o 43 Apu K.Soman:i.m.194.o; In: J.Gy.:i.m.234.o 44 Idézi:T.J.Christensen:i.m.232.o; In: J.Gy.:i.m.234.o 45 U.o.232-233.o 46 A Conversation with Mao, 1959. From the Cold War International History project., www.mtholyoke.edu/acad/intrel/maoconv.htm 47 George H.Kerr:Formosa Betrayed, 431-433.o; In: J.Gy.:i.m.236.o 48 U.o.433.o 49 Idézi: Henry Kissinger: Diplomácia. Panem-Grafo, Budapest, 1998.720.o; In: J.Gy.: i.m.259.o 50 U.o.722-723.o 51 A témakör tárgyalásához lásd pl. Henry Kissinger: i.m.721-728.o.; Gömöri Enfre:A sas és a sárkány. WashingtonPeking 1844-1982, Kossuth, Budapest, 1983.260-282.o; In: J.Gy.:i.m.259.o 52 www.taiwandocuments.org: Shanghai Communiqué 53 Henry Kissinger: i.m.726.o; In: J.Gy.:i.m.260.o 54 Monique Chu: Taiwan and the united Nations-Withdrawal in 1971 was a Historic Turning Point. Taipei Times, 2001.szept.12; In: J.Gy.:i.m.260.o 55 Hung Chien-chao:i.m.293.o; In: J.Gy.:i.m.261.o 56 www.fapa.org/generalinfo/Resolution2758.html 57 Mezsdunarodnije otnosenija na Dalnyem Vosztoke v poszlevoennije godi. Tom.II. (1958-1976 godi), Moszkva, 1978.169.o; In: J.Gy.:i.m.261.o 58 Hung-mao Tien: The great transition.221-222.o; In: J.Gy.:i.m.262.o 59 A kapcsolatfelvételre lásd John F.Copprt: Words across the Taiwan Straits. A Critique of Beijing’s ’White Paper” on China’s Reunification. University Press of America. Inc.Lanham, New York, London, 1995.23-25.o; J.Bruce Jacobs: Taiwan 1979:”normalcy after normalization”. Asian Survey, 1980.jan, 84-93.o; Gömöri Endre:A sas és sárkány. Washington-Peking 1844-1982,Kossuth, Budapest, 1983,295-298.; In: J.Gy.:i.m.275.o 60 A TRA-ra lásd Hungdah Chiu:The Taiwan Relations Act and Sino-American Relations. Occasional papers/Reprints Series in Contemporaray Asian Studies 1990.No.5; Hung Chien-chao:i.m.299-301.o 61 Az AIT első igazgatójának –Charles T.Cross- visszaemlékezéseiből részletet lásd The Quiet Americans. Taiwan Review, 2003.nov.,24-29, In: J.Gy.:i.m.276.o 62 www.taiwandocuments.org: Taiwan Relations Act

94

63

The Legacy of the TRA, 71.o; In: J.Gy.:i.m.277.o www.taiwandocuments.org: Shanghai Communiqué 65 www.taiwandocuments.org: Six Assurances to Taiwan 66 www.globalsecurity.org/military/library/report/2005/d20050719china.pdf; Department of Defense: Annual Report to Congress, The military power of China (Anti-secession law, 45.o) 67 Népszabadság Online, • 2005. március 4. 68 Csen elnök az eszakadás-ellenes törvényre reagáló 6 pontos nyilatkozatból; www.roc-taiwan.hu 69 Magyar Hírlap Online 70 Népszabadság Online • 2005. március 4. 71 Csen elnök az eszakadás-ellenes törvényre reagáló 6 pontos nyilatkozatból; www.roc-taiwan.hu 72 Nagy Gábor: A kétfejű sárkány; Hvg, XXVII. Évf, 34.sz 73 www.globalsecurity.org ; Department of Defence: Annual Report to Congress, The military power of PRC 74 command, control, communications, computers, intelligence, surveillance, and reconnaissance = parancs, irányítás, kommunikáció, számítógépek, hírszerzés, felügyelet és federítés 64

75 76

www.apcss.org;/Publications; OPTaiwanThreat; Taiwan’s threat perceptions: The enemy within.

A DHP és a KMT, valamint a köréjük csoportosuló pártok megnevezése 77 A fegyvereladások kérdése a későbbiekben részletesen 78 A bekezdésben említett felfogás az ún. hagyományos haderőnemi felosztást képviseli (A KNK-ban ugyanúgy ezt képviselik, de már átlakaítás alatt áll), de ellentmond a modern, integrált hadviselés alapelveinek (USA, C4ISR2) 79 www.apcss.org/Publications/APSSS/Roy-TaiwanArms.pdf; USA-Tajvan Sales 80 nem konkrét rendszerről van szó, hanem egyfajta haderőszervezési-integrálási módszerről, minden rendszer ami ezt képviseli, (CnC, CISR, C4ISR, C4ISR2, stb). ide sorolható. 81 www.nti.org/e-research/e3_17a.html; Nuclear Threat Initiative: Taiwan’s response to China’s missile buildup 82 Thomas B.Gold: Civil Society and Taiwan’s Quest for Identity: In: Cultural Change in Postwar Taiwan, 47-68.o, In: J.Gy.:i.m.314.o 83 Shelley Rigger: Social Science and national identity: A Critique. Pacific Affairs, Winter 1999-2000.No.4.543.o; In:J.Gy.: i.m.316.o 84 The Republic of China Yearbook 2002.108.o; In:J.Gy.: i.m.316.o 85 Shelley Rigger:i.m.547.o; In:J.Gy.: i.m.316.o 86 The Republic of China Yearbook 2002.108-110.o; In:J.Gy.: i.m.316.o 87 Shelley Rigger:i.m.549.o; In:J.Gy.: i.m.316.o 88 Christopher Hughes:Taiwan and Chinese nationalism. National identity and status in international society.Routledge, London and New York, 1997,.549.o; In:J.Gy.: i.m.317.o 89

www.apcss.org;/Publications; Asian-Pacific Center for Security Studies: OPTaiwanThreat; Taiwan’s threat perceptions: The enemy within.

90

Erre és a továbbiakra lásd Martin L.Lasater: Critical Factors in Taiwan’s Security. In: Martin L.Lasater: Taiwan’s security in the post-Deng Xiaoping era, Frank Cass, London, Portland, OR, 2000.3-42.o ; In: J.Gy.: i.m.305.o 91 Ehhez lásd még:Tajvan gazdasági fejlődése, politika demokratizálódása és a Kínai Népköztársasághoz fűződő viszonyának alakulása a kilencvenes években. MTA VKI Budapest, 1998, 40.o; Wen-hui Tsai: Convergence and the Future of Reunification Between Mainland China and Taiwan: A Developmental View. Occasional Papers/Reprints Series in Contemporary Asian Studies.No.4.-1998.(147) 33.o; In: J.Gy.: i.m.306.o 92 The Taiwan Question and Reunification of China. Taiwan Affairs Office and Information Office State Council.August 1993,Beijing; In: J.Gy.: i.m.309.o 93 Martin L.Lasater: Chinese Unification Policies; In:i.m.59-60, In: J.Gy.: i.m.309.o 94 Christopher Hughes: i.m.90.o; In: J.Gy.: i.m.310.o 95 Martin L.Lasater: Chinese Unification Policies; In:i.m.59-60, In: J.Gy.: i.m.310.o 96 Ezekre lásd: Jaw-ling Joanne Chang: Lessons from the Taiwan Relations Act. Orbis, Vol.44, No.1 (Winter 2000), 67.70-71.o; In: J.Gy.: i.m.311.o 97 Martin L.Lasater: Chinese Unification Policies; In:i.m.74-77.o; A kijelentés különböző interpretációira lásd: Jacques de Lisle: The Chinese Puzzle of Taiwan’s Status. Orbis, Vol.44.No.1. Winter 2000.51-53.o; In: J.Gy.: i.m.312.o

95