A TERMÉSZET SZERKESZTI: NADLER HERBERT SZÉKESFŐVÁROSI IGAZGATÓJA 3. SZAM. %n m-t*** TAVASZI--HÉRICS Nadler Ferenc felvétele. (Ádonis vernalis)

A TERMÉSZET KIADJA: B U D A P E S T S Z É K E S F Ő V Á R O S ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYKERTJE

SZERKESZTI:

NADLER

SZERKESZTŐSÉG É S KIADÓHIVATAL : BUDAPEST,

XIV., ÁLLATKERT

TELEFON:

A

ÉVRE

FÉLÉVRE

ÉS NÖVÉNYKERT

6 3

193T. M Á R C I U S

3. S Z A M

%n

PENGŐ PENGŐ

E G Y E S SZÁM Á R A 60 F I L L É R

IGAZGATÓJA

XXXIII. ÉVFOLYAM

M I N D E N H Ó 15-ÉN

ELŐFIZETÉSI D I J : E G Y

SZÉKESFŐVÁROSI

ÁLLAT-

1-194-30

MEGJELENIK

HERBERT

m-t*** v

TAVASZI--HÉRICS

(Ádonis Nadler Ferenc felvétele.

w •

vernalis).

TARTALOM: Rapaics Raymund dr.: Hunyor. Pongrácz Sándor dr.: Háború és élettudományi törvény. Horváih Zdenkó : A lipizzai ló tenyésztése. Molnár Gábor: A Cararassu-mocsarakban.

Kormos Tivadar dr.: Vadászati tudósítás Hercegovinából. Dorning Henrik dr.: Rendellenes fészkelések. Madarakról. Rövid közlemények. Szondy György: Szellöcske tavaszi tapasztalatai.

FILLÉRES V A S Á R N A P O K AZ ÁLLATKERTBEN! Minden hónap első vasárnapján felnőttek

40 fillér

1 0 éven aluli

gyermekek 20 fillér beléptidíjat íizetn ek a székesfőváros állat- és növényke rtben

A k i tanulni, gyönyörködni és szórakozni akar, ezen a napon okvetlenül látogassa meg az állatkertet. Nappal: az összes allatok a szabad kifutókban láthatók. Akvárium (tengeri és édesvízi állatokkai), kígyóház, pálmaház, lovaglás, kocsizás, vendéglő, tejcsarnok.

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

GUNDEL

X X X

SGHREIER BÉLA kereskedelmi

részvénytárs.

BUDAPEST VII., Izabella-utca 34. sz. Tel.:

1.438.49 é s 1.310-62

V e s z é s elad mindennemű szálas* és s z e m e s t a k a r m á n y t , őrleményféléket, gabona* n e m ű e k e t , f üsier«, hüve* lyes* é s g y a r m a t á r u t .

X X X X X X X X X X X X X X X X X X

xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx Új nagy főárjegyzék, mely növényárjegyzéket is tartalmaz, ingyen és bérmentve!

Mauthner Ödön

Fennáll több mint 60 éve!

magtermelő és magkereskedelmi részvénytársaság

Központ: Budapest, VII., Rottenbillersutca 3 3 . Fióküzlet:

1. s z á m ú

Telefon:

1=463=65

a Ferencrendiek tempo l mával szemben Telefon:

1.892.15

F i ó k ü z l e t : 2. s z á m ú

VI. KER., VILMOS CSÁSZÁRIT 59.,

IV. KER., KOSSUTH LAJOS=UTCA 4., Sürgönyeim : Mauthnerek

a Nyugati pályaudvar közelében Telefon:

1.291.94

Nehézszagú-hunyor (Helleborus odorus) a H a r s á n y h e g y e n , Villány mellett.

Vajda László

felvétele.

HUNYOR. í r t a : Rapaics Raymund.

A nemzeti nyelvekben használatos növény­ neveket, szemben a latin tudományos nevekkel, népiesnek is szokás nevezni. Ebből sokan tévesen arra következtettek, hogy az úgynevezett népies növénynevek a nép ajkán keletkeztek. A valóság ezzel szemben az, hogy a nemzeti nyelvek növény­ nevei is többnyire mesterszavak, bizonyos mű­ helyben készültek, onnan terjedtek el és lettek népiesekké. Különösen gyakran olvassuk, hogy a gyógy­ növények neve népi eredetű. A k i azonban a gyógynövények ismeretének eredetét tárgyilag is kutatja, hamarosan kideríti, hogy forrásai a görög és római orvosok tudományából fakadtak, s miként a görög és római gyógynövények neve a görög és római orvosok alkotása, azonképen a nemzeti nyelvekben használatos gyógynövény­ nevek is átvétel vagy fordítás segítségével a közép­ kori orvosok és gyógyszerészek műhelyében készül­ tek. E z magyarázza és csak így érthető, hogy az egész európai gyógynövény-ismeret közös, és a gyógynövények neve is sokezer kapcsolatot mutat. Azt sem nehéz kinyomozni, miként jutott a sok gyógynövény neve a régi orvosok és gyógyszerészek

tudományából a nép ajkára. Az orvos és a gyógy­ szerész — a régi századokban mind a kettő gyakran egy személy volt — csak kevés külföldről hozatott gyógynövényt használt, a legtöbbet kertjében termesztette vagy a természetben gyűjtötte. Növény gyűjtésre azonban nem volt ideje, ennél­ fogva valakit, többnyire nehéz munkára alkal­ matlan öreg asszonyt, megbízott vele. Hogy azonban ez eredményesen végezhesse feladatát, természetesen meg kellett tanulnia megbízójától a gyógynövények ismeretét, elsősorban nevüket. Ez az oka, hogy különböző vidékeken különböző növénynevek keletkeztek, s bár a görög és latin orvosi munkákban csak néhány­ száz a gyógynövények száma, és ez a szám a közép­ korban sem nőtt meg lényegesen, mégis már a középkori írások Európa különböző országaiban sokezer gyógynövénynevet hagytak ránk. Más módja volt a növénynevek terjedésének az iskola. Ne higgyük, hogy csak korunkban tanítanak az iskolákban természetrajzot. Tanították ezt a tár­ gyat már a középkorban is. Természetesen olyan módon, ahogyan az a régi felfogásnak és oktatás­ nak megfelelt. Vagyis főképen a tárgyak nevét.

Nálunk is sok szójegyzék készült iskolai célra. A megújhodás kora, amely a nemzeti törekvéseket is felélesztette, megteremtette a latin­ magyar szójegyzékeket. Képzelhetjük, milyen rendkívüli nehézségekkel kellett megküzdenie első szó jegyzék-készítőnknek! A z első latin-magyar szójegyzék valamikor a X I V . század végén

P i r o s l ó - h u n y o r (Helleborus purpurescens)

a Bucsina-völgyben.

vagy a X V . század legelején készült. Nem tudjuk, ki írta, azt sem tudjuk, hol foglalták össze. Későbbi másolatok a X V . századból azonban maradtak ránk. A z egyiket hosszú feledés után Besztercén találták meg, ezért »Besztercei szó­ jegyzék* a neve, a másik pedig a felső-ausztriai Schláglben került elő, ezt »Schlágli szójegyzék«-nek nevezik. Ezekben és későbbi latin-magyar szójegyzé­ keinkben is sok növénynevet találunk, a gyógy­ növénynevek száma már a X V . századbeli szó­ jegyzékeinkben körülbelül száz. Ezek a szó­ jegyzékek, miként mondottam, egy közös forrásból származnak, ezért ezek a szójegyzékek és későbbi szótárutódaik döntően hatottak növényneveink használatának kialakulásában, ezek tartották

egységben és terjesztették az iskolákban azokat a növényneveket, amelyek idővel éppen az iskola révén országossá, közhasználatúvá, irodalmivá lettek. Már legelső szó jegyzékeinkben megtaláljuk a hunyor növénynevet is, tehát a hunyor a közép­ korban nálunk is fontos gyógynövény volt. Neve azt mutatja, hogy ismeretét nem nyugat, hanem dél felől, vagyis a bizánci műveltség-köz­ pontból kaptuk. Onnan eredő szavaink ugyanis délszláv hatásra valla­ nak. A délszláv népek ezt a növényt zászpa néven ismerték, ez a szó azt jelenti, hogy elalszik, orvosi használatban el­ bódul, elzsibbad. Ezért nevezték el a magyaros­ ságra törekvő orvosok, gyógyszerészek és tanítók a zászpát hunyor-nak. Az orvosok a hunyorról már az ókorban tudták, hogy álmot, helyeseb­ ben bódulatot, zsibbadást okoz. Korunk magyar gyógyszertanában olva­ som, hogy a hunyor mér­ ge, a helleborin felszí­ vódva izgatás után a központot bénítja, nar­ kózist és alulról fölfelé haladó motoros bénulást okoz.« Nyugati szomszéda­ ink, a németek a hunyort más tulaj donsága alapj án nevezték el. Németül ugyanis a hunyor neve Nieswurz. Ezzel is kell foglalkoznunk, mert a hunyor elnevezésére a magyarban is használták a prüsszentőfű nevet. MéVajda László felvétele lius Péter írja X V I . szá­ zadbeli füveskönyvében Lonicer nyomán: »Ha (a beteg) igen alunnejék, az fejére önts ecetet, az orrába borsot vagy pröszöktető hunyort, felserken.« Prüsszentőfű a régi időkben olyan növénynév volt, amelynek tekintélyét, orvosi jelentőségét ma már csak a szakember méltányolhatja. A prüsszentésnek bizonyos könnyebbítő, jóérzést keltő hatását mindenki ismeri. A régieknek ez elég volt ahhoz, hogy belőle a prüsszentés gyógyító hatására következtessenek. Hippokrates, orvostudományunk ősi forrása, fejfájás és agybántalmak ellen egyebek között prüszköltetést aj ánlott, s erre a célra rendelte a prüsszentő port, amelyet természetesen prüsszentőfűből készített. Hippokrates elmélete és rendelése nemcsak az egész középkorban volt része a hivatalos

orvosi tudománynak, hanem korunkban is él az emléke, természetesen ma már csak mint népies gyógymód. Diószegi Sámuel 1813-ban Debrecenben megjelent »Orvosi fűvészkönyv«-ében olvassuk az »orrtisztító és ptrüszköltető szerekrők a következő tanítást : »Ezeknek munkája kihat nemcsak az orra, hanem a körülbelől lévő szom­ széd részekre is, és azoknak dugulásait megnyitja. A ptrüszköltetők a dugulásokból származott keserves fogfájást, fő-, szem- és fülfáj dalmát gyógyítják, sőt a nagy meg­ rázkódtatás által az egész test­ re kihatnak. Egy-két ptrüszkölés az álomból felserkent embert egészen megújítja, a közelítő guttaütést, szélütést eltávoztatja, a szülő asszonyt szülésre segíti, arra is vannak példák, hogy a vesekő a hójagba leverődött.« A természet­ es orvostudományban járatos ember is okedves egészségére« kívánja a másiknak a prüszszentést; ebben a szokásban, mondhatjuk babonában, még az iskolázott körökben is él Hippokrates orvosi elméletének utolsó emléke. Vagyis inkább a tubákolásban, a dohánypor­ szippantásban. Amikor ugyan­ is az amerikai eredetű dohány az embereket Európában is meghódította, a régi prüsszentőfűveket, közöttük a hunyort is, kiszorította a dohányból készült és tubák néven el­ terjedt prüsszentőpor. A hunyor elnevezés — hogy végül természetrajzi valósá­ gára is rátérjünk — kezdet­ től fogva, valamint ókori elő­ dei, a görög helleboros s a latin veratrum növénytani tekintet­ ben nem volt egységes név, hanem többféle növényt jelen­ tett, főképen a fekete- és a fehérhunyort. A régi időkben Fekete-zászpa gyógynövény neve főképen a gyógyszertári nyersanyagot, az úgynevezett drog-ot jelen­ tette. Azonos célra használt növények közös nevet viseltek, tehát azok a növények, amelyekből altató gyógyszert készítettek, mind hunyor nevet viseltek. Akkoriban a növény szervezete alapján készült természetes rendszert még nem ismerték, s az orvosi használat folytán azt tartották termé­ szetesnek, hogy a feketehunyor, a boglárkafélék családjába tartozó Helleborus nemzetség fajainak gyökere, csak jelzőjében különbözzék a fehér­ hunyortól, amely pedig a liliomfélék családjába tartozó Veratrum gyökere. a

Középhegységben és Erdélyben a pirosló-hunyor (Helleborus purpurascens), a Dunán túl és a Keleti Alpokban a kisvirágú-hunyor (Helleborus dumetorum), az ország déli részén és a Balkánon pedig a nehézszagú-hunyor (Helleborus odorus). Minthogy a Helleborus nemzetség a hunyor nevet lefoglalta, Benkő József a régiek fehér­ hunyora, a Veratrum számára a nálunk is ismert zászpa nevet ajánlotta, így lett Diószegi munkájá­ ban, majd az egész hivatalos magyar növény-

(Veratrum

nigrum) a F á n i - v ö l g y b e n , a Vértes-hegységben. Vajda László felvétele.

tanban e növénynemzetség neve zászpa. Ennek két faja él az országban, a Veratrum album és nigrum, mind a kettő kelet felé messze Szibériába terjed. A régiektől örökségben hagyott kétféle hunyo­ ron, tehát a fekete- és fehér- (gyökerű) hunyoron kívül, a magyar és általában a közép- és kelet­ európai növénytan egy harmadikat is ismer, a sárgahunyort. E z mind a két régi hunyor­ tól nagyon különbözik, de gyökere ugyanolyan hatású, akár a feketehunyoré, ezért a középMa a növénytan a hunyor nevet a Helleborus és keleteurópai mezőségeken, ahol a sárga­ fajaira foglalta le. Ilyen az Alpokban a Helleborus hunyorgyakori, a középkori orvosok ezt használták niger — ennek szép fehér virágai cserépben a feketehunyor helyett. A németek egyik régi már karácsonykor nyílnak, ezért kertészeti neve házi gyógyszerkönyve, az 1485-ben Mainzban »karácsonyi rózsa«, — Magyarországon a Magyar nyomott »Gart der Gesundheit«, amelyet Johannes

vernalis néven tartja szá­ mon, a magyarban pedig Benkő József és Diószegi munkájából a szakiro­ dalom hérics néven külön­ bözteti meg. A hérics szót a nép ajkáról je­ gyezték fel, azt hiszem, ez a szó azonos ere­ detű haricska és hercsóka szavunkkal, előbbi a haj­ dina szláv forrású neve, utóbbi pedig egyik régi körtefajtánk neve, mind a három a szláv grecs vagy hrecs, vagyis a latin grecus görög szárma­ zéka. A tavaszi-hérics hasz­ nálatát az orvosi tudo­ mány a közelmúltban éppúgy felújította, akár a hunyorét. A z élettani kísérletek ugyanis k i ­ derítették, hogy mind a kettőnek ugyanolyan hatású a mérge, mint az általánosan szívgyógy­ szernek használt gyűszű­ virágé. Igyekeztek tehát a hunyort és a héricset a gyűszűvirág pótlására értékesíteni, aminek ná­ lunk annál nagyobb lenne a jelentősége, mivel a gyűszűvirág Európa ke­ leti részében nem honos. Eddig azonban az orvosi gyakorlatban nem fogad­ ták el. Annál kedveltebb mint népies gyógyszer. Ahogyan a hegyvidéki nép sok esetben a hunyor­ hoz fordul, azonképen a F e h é r - z á s z p a (Veratrum album) H o r v á t o r s z á g b a n , a Klekhegyen. Vajda László felvétele pusztai nép a héricshez. Kivált az állatokat kuruzsolják velük. Legutóbb von Cuba, frankfurti orvos írt, jellegzetes módon Békésmegyében, Csorvás mellett megtalálták a a feketehunyorról (swartz nyesswortz) szóló tavaszi-hérics keleti rokonát, a szintén sárga­ fejezet fölé a sárgahunyor könnyen felismerhető virágú volgai-héricset (Adonis wolgensis). Győrffy képét tette, holott a szövegben a feketehunyornak István megállapította, hogy a csorvásiak a hérics a régiektől ránk maradt rendelvényeit változ­ gyökerét éppúgy a beteg állat fülébe húzzák, mint ahogyan azt hajdan az orvosok a hunyor tatás nélkül közli. A X V I . század fűvészei közül először Mattioli használatában rendelték, s mint például Veszelszky foglalkozott a sárgahunyorral, amelyet Prágában Antal írja, hogy »pestises időben a pestises gugával tanulmányozott. A régi orvosfűvészek ezért tudo­ is így szoktak bánni, t. i . annak a bőrét felemelik, mányos munkáikban a sárgahunyort Helleborine tüzes árral általszúrják, a lyukon általvonandó Matthioli néven különböztették meg. E z t is hunyorgyökeret írósvajjal elébb megkenvén, bele­ először egyik szójegyzékünk magyarosította, húzzák*. Fabricius Balázs szó jegy zekében olvassuk ugyanis először, hogy a Helleborine Matthioli magyar neve sárga-kökörcsin. Csapó József fűveskönyvében azonban a hunyorok között találjuk. A korszerű tudományos növénytan a növények természetes rendszerében Linné nyomán Adonis

T a v a s z i - h é r i c s (Adonis

vernalis)

Szár-megállónál, F e h é r m e g y é b e n .

Pénzes

Antal

felvétele.

HÁBORÚ ÉS ÉLETTUDOMÁNYI TÖRVÉNY. í r t a : Pongrácz Sándor dr. 1914 őszén volt. E g y fagyos novemberi estén Lemberg ködben úszott. A z utcákat, utakat kozákok, kalmükök, cserkeszek lepték el. A rozoga házsorok falai hosszú­ szőrű, alacsony lovaik patáitól visszhangzottak, amikor a görcsös járdaköveken végigkocogtak. E b b e a zajba csak a lovasok v a d ordítása és az oroszok mélabús zenéje vegyült, m i n t csodálatos ellentéte a tömeg tarka­ barka ruházatának, amely a város utcáin napokig, keletről-nyugatra, reggeltől-napestig végighömpölygött. Mussorgski talán megzenésítette volna ezt a jelenetet, amelyben egyhangúsága mellett is igen sok hangulat, tartalom és összhang volt. A z a szürke embertömeg, amely végignézte, csak a háborút látta benne. Csak egy valaki akadt, egy lengyel tudós, a k i mélyebbre tekintett; megérezte ebben a menetben azt az ősi terjeszkedési ösztönt, amely öntudatlanul hajtotta az orosz hadat, a sokezer kozákot. Megérezte egy hatalmas erejű nép ősi, elnyomhatatlan ösztönét. A k k o r i b a n az emberek még a háború mámorától voltak ittasak. M a már kisebb a lelkesedés. M a , legalább is látszólag, védekezünk a háború ellen. Mert ez a védekezés nem igazi védekezés. Genfben leszerelésről beszélnek és néhány évvel ezelőtt Paris utcáin koporsót v i t t e k végig ezzel a felírással »Világháború«. Vasúti kocsikban, fehér asztal és kártya mellett a békét rebesgetik, de a háború sötét fellegei mégis közelednek. Mögöttük a világháború apokaliptikus — vagyis a háborút jel­

képező—lovasa már előreveti a jövendő háború árnyékát. N e m olyan háborúét, amilyet Rubens festett az »Amazonok csatájá«-ban. Annál sokkal borzalmasabbat. Olyant, amilyennek Stuck látta a háború lovasát, amikor végig­ szánt a lmllamezőkön. H a elgondolkodunk azon, hogy az emberek mindenkor háborúskodtak, akkor kezdünk beletörődni abba, hogy ez az ember szerves tartozéka, a népek életének, a fejlődésnek egyik feltétele. Lehet, hogy a háborús érzés végső gyökerei a nemi ösztönig nyúlnak vissza. Trójában Helénáért férfiak harcoltak, ők viselték az első háborút. A későbbi háborúk­ ban is férfiak szerepeltek. Csoportokba verődtek és a nőkkel szemben mindig ők voltak a tevékenyebbek. E z természetesen nem jelenti azt, hogy a m a i háborút a trójaival hasonlítsuk össze. E l t e k i n t v e attól, hogy m a inkább a nők harcolnak a férfiakért, a háborút összetevő erők manapság sokkal bonyolultabbak. A n n y i t máris mondhatunk, hogy nem mindig haszonlesés, gazdagodás az indító ok. S ő t a faji ellentét sem. A német és angol egyazon faj származékának vallja magát, de a skagerraki tengeri csatában mégis m i n t k é t halálos ellenség nézett farkasszemet egymással. A kínai és japán eléggé meg­ mutatta ellenséges érzületét. Pedig fajilag aligha állnak egymástól messzebb, m i n t az a két harcos-hangya népség, amelyet egy texasi őserdőben Linececum figyelt meg, amikor egymásnak rontott és csakhamar 40.000 hullát hagyott a csatatéren. V a n n a k i t t más, mélyebb

okok is. A japánok esetében N i p p o n túlnépesedése. E z a sziget meglepően szaporodó lakosságának — Japán­ ban évenként 200.000 emberrel több születik, mint amennyi meghal — nem adott elég létfeltételt. A túl­ fűtött kazánnak szelepei tehát megnyíltak. A szelepek Kína felé fordultak. O t t azután a kínai nép szervezetlen­ sége hozzásegített a japán térfoglaláshoz. A háború

a hódító a meghódított területeken nem t u d művelt­ séget teremteni. Dsinghis khán a X I I I . században óriási területeket hódított meg, de a művelődést már nem tudta biztosítani. De megszűnik esetleg más körülmények között is. A m i k o r Napóleon sokalta egy tudományos kutatócsapat költségeit, Cuvier azt mondta : — U r a m , Nagy Sándor birodalma halála után össze-

Kehér-zászpa az inárcsi r é t e n ; a ligetben kőris, éger és szil.

tehát i t t végeredményben annak a terjeszkedésnek folyamatát juttatja eszünkbe, amellyel az állatvilágban is találkozunk. A tatársáskák (Schistocerca peregrina) éhhaláltól fenyegetve, hatalmas tömegekbe verődnek és új hazát keresnek. Ilyenek pusztították el nemrég az egyik nílusi tartománynak mintegy száz holdnyi területét. A termeszek és hangyák egymással is háborús­ kodnak. Közöttük és az emberi háború szereplői között azonban nagy különbség v a n . A z előbbiek nem tudják, hogy háborút viselnek, csak nekünk, embereknek v a n fogalmunk a háborúról. De annyiban jogos a hasonlat, mert a háború pusztítással jár. Előre meg lehet jósolni a háború anyagi és erkölcsi következményeit, a járvá­ nyokat, a felelőtlen cselekedetek sorozatát, a lezüllést és a forradalmakat, m i n t ahogyan a kilendített inga sem áll meg mindjárt. A terjeszkedésnek egyébként abban a pillanatban megszűnik a jelentősége, amikor

Vajda László

felvétele.

omlott, Aristoteles műveit m a is olvassák! — N e m jelent haladást az sem, amikor egy európai hódító idegen földrészen megveti a lábát, a sivatagban villamos lámpákat és táviró-oszlopokat állíttat, de ugyanakkor régi templomokat lövet rommá és ősrégi népeket pusztít el, ősi műveltségükkel együtt. A z , a k i felesküdött a művészet szentségére, sohasem érti meg, hogy a németek miért lőtték pillanatnyi sikerekért a rheimsi székesegyházat. A n n a k a pénznek, amelybe Német­ országnak 1914—18-ban a világháború került, egy tized­ része elég lett volna minden nyomor megszüntetésére. A z t mondják, hogy a háború felrázza és szellemi haladásra készteti a népeket, azonban igen sok nemzet műveltség­ beli fejlődésének tetőpontját nem a legnagyobb hódítások idejében érte el. A régi E g y i p t o m akkor vesztette el politikai egységét, amikor művészete a legnagyobb virágzásnak indult. A magdaleni k o r ősemberének

művészete, díszítő munkája azokban az időkben fej­ lődött, amikor volt erőfeleslege, amelyet nem kellett háborúskodásra pazarolnia. A szumirok művészete akkor kezd hanyatlani, amikor megkezdődnek a szom­ szédos népekkel való háborúskodásaik. A z a felfogás is, hogy a háború az életre való fennmaradást biztosítja, alapos módosításra, felülvizsgálatra szorul. A háborúban a legjobb emberanyag pusztul el, a silányabb és kevésbbé ellentálló elem marad itthon és szaporodik tovább. Lenz szerint a háború sokszor elősegíti az életrevalóbb, magasabb műveltségű faj terjedését, de azt, hogy a legnemesebb emberfaj, az északi ember a létért való küzdelemben a legkevésbbé ellentálló és kipusztuló­ félben van, maga is elismeri és hozzáteszi, hogy a világ­ háborúban tíz millió legértékesebb európai ember pusztulása a feliérembernek lényeges gyengülését jelenti a színes fajtával szemben. De, ha a helyes kiválogatódás eredménye az az egyensúly helyzet volna, amelyet a természet rendje a túlszaporodás meggátlására meg­ követel, akkor is feleslegessé válnék ez, mert ezt a munkát a sokféle betegség, a csírák nagyrészéuek pusztulása és több ilyenféle jelenség már eleve elvégzi. E g y további törekvés az egyensúlyra tehát felesleges, sőt célszerűtlen, mert hiszen a háború az egész emberi állam szervezetének mindig csak egy részét érinti, selejtező munkája tehát nem egyenletes, ezért eredménye nem lehet a tökéletes egyensúlyhelyzet. Vannak azonban, akik egészen más szemmel nézik a háborút. Szerintük a háborúnak is megvan a jelentősége, sőt építőmunkája is. A világháború óta az emberek kétségtelenül másképen, gyakorlatiasabban gondolkod­ nak. A háború óta sokan feleszméltek, öntudatra ébredtek. A háború nemzeteket, amelyekben azelőtt széthúzás volt, egyesített, összetömörített. A háború erős jellemeket teremtett, megtanított a halálfélelem legyőzésére, arra, hogy mindig résen legyünk, fokozta az ember társulási érzékét és élesztette a kölcsönös segítség ösztönét. A háborút követő időben olyan társadalmi újításokat kezdtek sürgetni, amilyenekről azelőtt nem volt szó. S mindezekhez még valami! Nussbaum-Hilarovitz mondja, hogy valamint a szervezet sérüléseit pótolni — vagyis regenerálni — tudja, azonképen a társadalom is kiheveri veszteségeit. A kimutatásokból tudjuk, hogy a háborút követő időkben sokkal nagyobb a szaporo­ dás. Európa népességének száma a világháború óta is, amely húsz millió ember életébe került, ijesztően növe­ kedik. A napóleoni háborúk idejében Európa lakossága 210 millió lélek volt, s az azóta lezajlott sok háború és a világháború ellenére 645 millióra emelkedett, de bizonyos fellendülés tapasztalható a szellemi élet terén is. A görög és római tudomány és művészet nagy fel­ virágzása a háborúskodásokat követő időkben v o l t ; igaz ugyan, hogy ugyanakkor arra hivatkozhatunk, hogy az északi államok majdnem száz év óta nem viselnek háborút és a tudományban és művészetben mégis vezetnek. E z z e l kapcsolatban vetődik fel az a kérdés, hogy ezeknek az északi nemzeteknek példáját nem követ­ hetnék-e más népek is és vájjon elérkezik-e az emberiség a társadalmi haladásnak olyan fokára, amelyen feles­ legessé válik minden háborús folyamat. A háborús veszedelmet bizonyos intézkedésekkel enyhíteni minden­ esetre lehet. E n n e k feltétele az, hogy szabaduljunk m i n ­ den olyan tényezőtől, amely a nemzetek egymáshoz való egyensúlyhelyzetét veszélyezteti. E z e k között első helyen van a túlzott vámvédelem. Mindegyik nemzet iparkodik

magát biztosítani az idegen árú nagyobb beözönlése ellen, de ebben csak kevés állam mértékletes. E g y test­ részt a vérkeringéstől csak ideig-óráig lehet elzárni, azon túl menthetetlenül megüszkösödik. E z vonatkozik azokra a nemzetekre is, amelyek büntető intézkedéseikkel akartak kikapcsolódni a többi nemzet vérkeringéséből. Egyesek a társadalmi rend gyökeres megváltoztatásával vélik megakadályozni t u d n i a háborút. A z emberi társadalmat az államalkotó rovarok berendezéseivel akarták párhuzamba állítani ; ezekben ugyan teljes a munkamegosztás, de az egyén egy magasabb célt, az összeséget, az egész államot szolgálja. Alkalmazásával az emberi társadalomban visszaszorulna a nemzetek versengése is, de az ember esetében ilyenről már csak azért sem lehet szó, mert az egyéniség megszűnésével megszűnik minden haladás is, továbbá, mert minden egyes embernek más az egyénisége. Mások a szellemi élet fokozásában látják azt a ténye­ zőt, amelynek eredménye a háború gyökeres kiirtása. E g y angol tudós ezeket a szavakat írta egyik dolgozatának címlapjára : »a tudományban mindnyájan testvérek vagyunk«. D e ne felejtsük el, hogy a leggyilkosabb hadieszközök gyártását éppen az egyik legnagyobb tudomány, a vegytan haladásának köszönhetjük. Segítséget egy gyökeres módszer hozna, nevezetesen az, ha a jövő tudománya olyan gyilkos gázokat találna k i , amelyek nem szigetelhetők el és visszahatnának a másik félre is, ahogyan azt Adalbert Sankt Phar mondja világtörténelmi jóslataiban. E z z e l szemben talán vigasztalóbb az a felfogás, hogy a háború folyamata elérte tetőpontját, s ezután csak hanyatlás következhet. A z ősember még nem viselt háborút, éspedig azért nem, mert még nem voltak fegyverei. A háború tehát csak lassan született meg, ezért az elmúlás törvényei reá is vonatkoznak. Mirza Ahmad Sorab, a »The N e w H y s t o r y Society«, egy új békeegyesület elnöke, néhány hónappal ezelőtt körlevelet intézett a világ valamennyi tudósához, s ebben nagy összeget ajánlott fel annak, a k i olyan tervet készít, amelynek alapján a világ hatvan nem­ zetének teljes leszerelését lehetne elérni. Félnivaló, hogy ez meddő vállalkozás marad. A z államok békéjét már az a körülmény sem biztosíthatja, hogy a legtöbb nemzet erejét meghaladó hadsereget tart, hogy háborús készülődéseibe fektetett tőkéjét csakis háborúval tudja kamatoztatni. Anatole Francé már megjósolta a köz­ művelődés pusztulását. A z ember lassan lerombolja azt, amit alkotott. Eljön az az idő, amikor évezredes művelődések romhalmazain kecskék fognak legelészni, kehet, hogy neki v a n igaza. A háború végtelen, m i n t az emberi gyűlölködés. S amikor a térfoglalás leghatal­ masabb ösztönére gondolunk, eszünkbe jutnak a kozák lovasok végtelen sorai, amikor egy ködös éjszakán, hemberg utcáin végighömpölyögtek.

A LIPIZZAI LÓ T E N Y É S Z T É S E .

í r t a:

Horváth Zdenko.

A lipizzai udvari ménest 1580-ban I. Ferdinánd király fia, Károly főherceg alapította a Trieszt melletti Lipizzán, a trieszti püspöktől vásárolt területen, amelyen már a rómaiak régebben is csatalovakat neveltek. A ménes tanyája a Karszt-hegység százados tölgyek­ től árnyékolt fennsíkján volt, ahol gabonaneműek nem teremnek, de a legelők és rétek olyan kiváló minőségűek, hogy ez a kietlen vidék, az igen gyakori vízhiány és sűrűn feltámadó északi szél, a bóra ellenére kiválóan

»Maestoso-Brezovizza«.

alkalmas hegyi lovak nevelésére. M a j d három és fél századig tenyésztették a K a r s z t sziklás talaján, az egészséges tengeri levegőtől rendkívül megedzett, kemény, pompás lipizzai lófajtát. / . Lipót óta az osztrák­ magyar birodalom egy uralkodója sem mulasztotta el, hogy ezt a nagyszerű u d v a r i ménest megnézze. A leg­ jobb méneket minden évben VI. Károly király rendele­ tére a Fischer von Erlach udvari építőmester által épített pompás bécsi spanyol udvari lovardában lovagol­ ták be és az egész szervezetüket alaposan igénybevevő magas iskola után kerültek csak vissza a ménesbe, mint törzsmének. A világháború után E i p i z z a és a ménes j a v a része olasz kézbe került. A megmaradt lóállományt, amelyet a háború alatt Ausztriába, Taxenburgba vittek, az osztrák kormány a piberi állami ménesben, Köflach mellett telepítette le, ahonnan Esterházy Ferenc gróf a radauci arab törzset megvásárolta és több lipizzai mént, anyakancát és különböző korú csikót szerzett

meg, s ezeket T a t a mellett, remeteségi ménesében helyezte el. A Upizzán tenyésztésre használt első anyag spanyol lovakból került k i , ezek valószínűleg a Pireneusi­ félsziget nehéz fajtájának arabbal való keresztezésé­ ből származtak. Később több lovat hoztak be a felső­ olaszországi Polesynából, a X V I I I . században pedig a tenyésztésbe több dán és németországi lovat osztottak be, ezeknek maradandó n y o m u k maradt. A z arab vérrel való rendszeres keresz­ tezést csak a X I X . század elejétől folytatták. H o g y az arab mének milyen nagy­ szerűen hatottak a ménes fejlődésére, azt legjobban a ménes történetében arany betűkkel feljegyzett nevek bizonyítják, mégpedig 1810ben »Siglavy«, 1852-ben »Gazlan«, 1856-ban »Samson« és »Hadudy«, 1865-ben »Ben Azet«. Ismételt sikertelen kísérletezés után az angol vérrel való keresztezést tel­ jesen abbahagyták. A királyi uralom alatt mindig a régi törzsmének legkiválóbb utódaival te­ nyésztettek éspedig az öt híres törzsből, név szerint a »Pluto«, »Conversano<<, F a v o ry«, Neapolitano« és »Maestoso« utódaival, amelyekhez hatodiknak a sivatagból be­ hozott »Siglavy« arab mén leszármazottai csatlakoztak. A lipizzai ló általában igen tetszetős és mutatós, 157167 centiméter magas, feje jól illesztett, kissé hosszú, gyakori a kosorr, orrlyuka pihenő állapotban kicsi, meg­ erőltető munkában nagyra tágul, homloka lapos, szeme tüzes és kifejező, n y a k a kissé vastag, azonban elég hosszú, ívelt és jól illesztett, sörénye és farka sűrű, de finomszálú, mellkasa széles és terjedelmes, lapockája mélyen fekvő, kissé terhelt, marja alacsony, de j ó alakú, háta, amelynek puhaságát hibásnak tartják, széles, izmos és hosszú, ez a tulajdon­ sága kedvezően befolyásolja a magas mozgást. Ágyéka széles és jól zárt, fara gömbölyű, izmos, farka finom és magasan tűzött. Lábai rövidek, szárazak, rajtuk az inak élesen határoltak, a csánkok mintaszerűen alkotot­ tak, a paták szabályosak és minden tekintetben kifogás­ talanok. Csonthibák úgyszólván nincsenek. Hazánkban a mezőhegyesi ménes alapításakor, 1786-ban találunk először négy spanyol mént. E b b e n az időben azonban tisztavérű lipizzai tenyészirányról szó sem lehetett, mert a lovakat a ménesekbe szin szerint osztották be. A m i k o r I I . József kalaposkirály a mező­ hegyesi ménest először megnézte, legmagasabb elismeré­ sét fejezte k i és négy értékes mént ajándékozott a

ménesnek, mégpedig a spanyol »Capricioso«-t, a lipizzai »Montedoro«-t és a kladrubi »Montedore«-t és »Nerone«-t. E z t az ajándékát »Colonello« és »Spadniollo« spanyol ménekkel egészítette még k i . A z 1813. évi ménesosztályo­ záskor már a következő beosztást látjuk : I. Spanyol ménes, I I . Spanyol ménes, Neapolitano ménes. E b b e n az időben Mezőhegyes számára két lipizzai mént vásároltak, nevezetesen a »Majestoso«-t és a »Majestoso I«-et. Előbbi három, utóbbi tíz évig fedezett Mezőhegyesen, s annyi kiváló utóduk volt, hogy 1860-ban létesítették a Majestoso ménest, amely tulajdonképen eredetileg spanyol származású. í g y a ménesben a »Maestoso«-k, vagy miként őket Mezőhegyesen nevezték, a »Majestoso«-k a legrégibb törzset képviselték. Tökéle­ tesnek nem nevezhető alko­ tásuk ellenére — amennyi­ ben lapockájuk meredek, fa­ ruk rövid, mellső lábuk k i ­ felé fordult és kötésük rossz — ez a törzs acélos inaival és csontozatával, gyönyörű mozgásával annyira kivált, hogy nagyon megkedvelték. A z idővel különböző irány­ ban történt keresztezések angol, arab, »Gidrán« és »Shagya« vérrel nem sike­ rültek ; a keresztezések kö­ zül talán a »Shagya« mének­ kel folytatott párosítások feleltek meg leginkább a várakozásnak. Bebizonyosodott az is, hogy a hegyi levegőhöz és a K a r s z t sziklás talajához szokott lipizzai ló Mezőhe­ gyes termékeny, kövér tala­ ján elveszti előbbi hazájában szerzett értékes tulajdonsá­ gait, ennélfogva elhatároz­ ták, hogy a mezőhegyesi lipiz­ zai ménest megfelelő, alkal­ masabb vidékre telepítik át. A választás a volt Bruckenthal báró-íéle erdélyi urada­ lomra esett, ez bőséges hegyi legelőjével erre alkalmasnak látszott. Ezért a ménes 1873-ban Mezőhegyesről új otthonába, Fogarasra került és Lipizzáról hozott több eredeti ménnel és kancával egészítették k i . 1889-ben sikerült először a ménesnek egy saját nevelésű törzsmént — »Favory X«-et — létre­ hozni, ezt 1890-ben »Favory X I « , 1891-ben »Neapolitano IV« követte. Idegenvérü mén csak oShagya X I I I « (1874-ben) és az erdélyi olncitato I« (1878-tól 79-ig) fedezett a ménesben. 1880-ban Terezovácról a Jankovich gróf-íéle ménesből került egy »Conversano Waldemora« nevű lipizzai mén a ménesbe. M i n d az éghajlati, m i n d pedig a talajviszonyok Fogarason nagyon hasonlítottak a lipizzaiakhoz, sőt talán némely tekintetben kedvezőbbek is voltak. Z o r d éghajlat, üde magaslati levegő, hegyes, dombos terep és zamatos hegyi legelő jellemzi m i n d a két helyet, ami azonban a K a r s z t o n leginkább hiányzott, a víz, Erdélyben kitűnő és bőséges volt. A z erdélyi síkságokon gyakori süppedős, mocsaras talajnak azonban sajnos

az lett a következménye, hogy a csűdök és paták — minthogy a lovak nem csupán hegyek között nevelőd­ tek — nem olyan tökéletesek, m i n t a k a r s z t i lipizzaiaké, azonkívül a havivakság is igen gyakr an jelentkezett. Tekintetbe véve továbbá azt a körülményt is, hogy a fogarasi ménes legfiatalabb évjáratait Alsószombatfalván helyezték el, ahol a legelő teljesen sík és süppedős volt és csak második életévükben kerültek a hegyi legelőre, ahol csak nyáron maradtak, nem lehet csodálni, hogy a Fogarason nevelt lipizzai ló nem versenyezhetett a k a r s z t i neveléssel. Miután bebizonyosodott, hogy a ménes számára Fogaras környéke nem volt alkalmas, a világháború

»Conversano Austria«.

alatt Aranyosgyéresre telepítették át. E z a körülmény azonban, a ménes történetében, sajnos, csak kellemetlen kaland marad, mert a forradalom kitörése után a ménest Bábolnára kellett áthelyezni, ahol már tizennyolc év óta van. A bábolnai terep északnyugatról délfelé hajló hullámos síkság, éghajlata enyhe, száraz, ezért hegyi lófajta nevelésére egyáltalában nem alkalmas. E z t a körülményt az illetékes körök is belátták, de a lipizzai ménest eddig pénzügyi okokból nem sikerült megfelelő vidékre elhelyezni. Természetes, hogy a hegyi fajtának nem megfelelő, megváltozott éghajlati és talajviszonyok következtében a Bábolnán nevelt m a i lipizzai ló nem éri el az annak idején Lápizzán nevelt rokonának minő­ ségét, valamint nagyságát sem. A m i k o r 1912-ben utoljára látogattam meg a lipizzai u d v a r i ménest, már messziről feltűnt néhány kanca, amely nagyságával kivált a többi közül. A z u d v a r i ménes akkori igazgatójától, Finger Emil-től megtudtam, hogy a lovak erősítése, illetve a durvább csontozat

ran volt a l k a l m a m tökéletes >>Capriole«jait megcsodálni. A forradalom alatt, 1918ban a k l a d r u b i ménes a csehszlovák köztársaság tu­ lajdona lett, ez a körülmény a spanyol származású pom­ pás k l a d r u b i hintóslovak, a szürke »Generale« és «Generalissimus«, a fekete »Sacromoso« és »Napoleone« törzsek alkonyát jelentette. í g y a lipizzai lófajta keresztezé­ sének lehetősége a rokon k l a d r u b i fajtával már lehe­ tetlennek mondható. H a ­ zánkban Bábolnán a kancák és a csikók testtömegét cél­ szerű takarmányozással el­ ismerésre méltó módon igye­ keznek fokozni, hogy a kívá­ natos nagyságot ennél a lófajtánál elérjék.

I4pizzai mén iskola-ügetésben.

elérése és a magasság növelése céljából a ménesbe k l a d r u b i kancákat osztottak be és ezeket l i p i z z a i mének­ kel keresztezték. E r r e a célra Finger u d v a r i ménes­ igazgató K l a d r u b b a n a legalkalmasabb kancákat választotta k i . A legszakszerűbb és leglelkiismeretesebb kiválasztás ellenére a keresztezésben m i n d a két fajta hátrányos tulajdonságai és hibái s o k k a l jobban k i ­ ütköztek, m i n t magukon a keresztezésre felhasznált fajtákon. 1918 április havában a bosznia-hercegovinai kormány részéről, m i n t a bosznia-hercegovinai országos méntelep osztályparancsnoka, megbízást kaptam, hogy Eaxenburgban, ahová a lipizzai u d v a r i ménest, tekintettel Olaszországgal volt hadiállapotunkra, áthelyezték, néhány l i p i z z a i mént vásároljak. A ménest ott a leg­ szomorúbb állapotban talál­ tam. Eegelő alig volt és a háborús ínség következtében a takarmányadagokat is a legkisebbre mérsékelték. E z a l k a l o m m a l láttam a lipizzai-kladrubi keresztezé­ seknek néhány sikerült pél­ dányát, közülük legjobban a »Generale-Malaga« tet­ szett, ebből később a bécsi spanyol u d v a r i lovardában kellemetlen vérmérséklete ellenére tökéletes iskolaló vált. Amikor 1924-ben, szabadságom ideje alatt, Bécsben A u s z t r i a akkori lolovászmestere, Köhler Ru­ dolf nyugalmazott méneskari ezredes és u d v a r i tanácsos szíves jóvoltából engedélyt k a p t a m a spanyol u d v a r i lovardában lovaglásra, gyak­

A tenyésztés mai irányí­ tása és vezetése Bábolnán a fajta értékét állandósítani fogja és hiszem, hogy a bábolnai ménesben m a ta­ pasztalható szellem és irányítás az egész ország ló­ tenyésztésében is vezető szerepre hivatott. A m i k o r Finger u d v a r i ménesigazgató a lipizzai u d v a r i ménes vezetője lett, sok o l y a n kis lovat talált, amely ugyan minden tekintetben kiváló, de annyira alacsony volt, hogy sem a spanyol u d v a r i lovardában, sem pedig az u d v a r i fogatokban használni nem lehetett. A z akkori u d v a r i főistállómester, Kinsky gróf utasította a ménes igazgatóját, kövessen el mindent, hogy a lovak nagyobb testűek legyenek. Számos értekezlet azt az elhatározást szülte, hogy a lipizzai lófajta csak a fajta keretén belül nevelhető nagyobbra, éspedig a tenyészanyag gondos kiválasztásával és bőséges etetéssel, amihez m i n t segédeszköz a tisztavérű, lehetőleg szabályos alkatú, k l a d r u b i kancákkal való keresztezés járulhat.

A bécsi spanyol udvari lovarda. Blaas I. festménye után.

E n n e k a tenyésziránynak követésére az u d v a r i ménesbe először is három nagyobb lipizzai törzsmént osztottak be, éspedig : 1. »Pluto Slatina III«-at, apja »Pluto Pantasca«, anyja »Slatina I I I « , született 1901-ben, 168 centiméter magas, tökéletesen szép, jellegzetes mén, erős csontozattal. 2. »Conversano Austriá«-t, apja »Conversano T r a g a IV«, anyja »Austria«, született 1901-ben, 170 centi­ méter magas, hatalmas, jellegzetes mén, mozgása gyönyörű. 3. »Maestoso Brezovizzá«-t, apja »Maestoso. Slatina II«, anyja »Brezovizza«, 166 centiméter magas,'Született

az előző években nevelt átlagos lipizzai lovaknál jelen­ tékenyen magasabbak voltak. E z a sok fáradság és vesződség a birodalom meg­ szűnésével, sajnos, m i n d semmivé vált, vele együtt vérzett a virágzás korát élő ménes is. A tenyészanyag legjobb része az olaszoknak jutott, ők a ménest L a x e n burgból újra Lipizzára vitték. A Pogarasról származó »Maestoso X V I I I « utódai nem feleltek meg a várakozásnak. B á r igen nagyok, de bármi jelleg és nemesség híján voltak és mozgásuk sem volt megfelelő. A k l a d r u b i keresztezésekből származó utódokat m i n d a tenyésztésbe osztották be és rijra

1898-ban. E z t az öreg, de kiváló mént a spanyol u d v a r i lovardából helyezték Lipizzára. Később a fogarasi m . k i r . állami ménesben nevelt, igen erős csontozató, 173 centiméter magas oMaestoso X V I I I « - a t vásárolták meg a magyar államtól; ez is Lipizzára került fedező ménnek. A z anyakanca állományból az összes k i s kancákat, valamint azokat, amelyek az angol vérrel való előbbi keresztezésekből származtak, kiselejtezték. Keresztezési célra csak öt k l a d r u b i anyakanca — amelyet lipizzai ménnel — és egy k l a d r u b i szürke mén, a »Generale Alba« — amelyet viszont lipizzai kancákkal párosítottak — maradt tenyészanyagnak a ménesben. A legjobb utódai oPluto Slatina III«-nak és oConversano Austria«-nak voltak, ezek tökéletes szépségükön felül

lipizzai vérrel párosították. A harmadik-negyedik nemzedékben jellegzetes, nagyobb lipizzaira számít­ hatunk, miként azt a kladrubiakból származó anyakanca törzsek be is bizonyították. K l a d r u b i ménnek lipizzai kancával való keresztezése nem vált be annyira, m i n t fordított esetben, és az említett bécsi spanyol u d v a r i lovardában szerepelt »Generale Malaga« mén csak kivételesen sikerült példány­ nak tekinthető, az i l y e n keresztezésből származó többi egyén a továbbtenyésztésre alkalmatlan volt. Miként a felsorolt adatokból látható, a lipizzai fajta nagyságá­ nak növelése csak tiszta vérben tenyésztett nagy lipizzai ménekkel érhető el, és sohasem keresztezésekből keletkező egyénekkel, mert bár az u d v a r i lipizzai ménesben a kladrubi-lipizzai keresztezésekhez csak a legjobb és leg-

É v j á r a t Prestanek-ben.

Ruda Bruner—Dvorak

alkalmasabb k l a d r u b i anyagot használták, — hiszen volt alkalom a jóból a legjobbat kiválasztani — mégis az ebből a keresztezésből keletkezett egyéneken fokozot­ tabban jelentkeztek m i n d a két fajta együttes hibái, mint külön-külön a keresztezésre használt eredeti fajtákon. M a , miután K l a d r u b b a n tisztavérű kladrubi lófajtát már nem tenyésztenek, ilyen tiszta vérben nevelt k l a d ­ r u b i lovat már nem lehet kapni, ez a lehetőség meg­ szűnt, hibás alkatú, megbízhatatlan származású lovat keresztezésre eredményesen használni pedig nem lehet. A »Köztelek« 40. évfolyamának 40. számában közölt cikkemben utaltam arra, hogy a Magyarországon nevelt lipizzai ló nagyságára kedvezően úgy lehetne hatni, h a a két említett mént, »Pluto Slatina III«-at és »Conversano Austriá«-t, esetleg még a »Maestoso Brezovizzá«-t is meg lehetne a hazai lipizzai lótenyésztés céljára szerezni. Örömmel állapíthatom meg, hogy azóta a magyar

felvétele.

kincstár a bábolnai ménes számára az általam javasolt ménektől származó négy kancát közvetlenül Lipizzáról meg is vásárolta, még pedig »51 Romána II«-t, »50 Dubovina«-t és »58 Romauka«-t, m i n d a három »Conversano Austria« után, továbbá »45 Virtuóza II«-t, »Pluto Slatina I I I « után. A bosznia-hercegovinai országos méntelep állományá­ ban, Szarajevóban is mindig volt néhány lipizzai mén. Ezeket a fedeztetési idény alatt a Száva melletti járások­ ban (Possavina) fedeztetési állomásokra osztották be. A lótenyésztő lakosság ott igen megszerette ezt a gyors és kemény lófajtát, mert a meredek, sziklás hegyi utakon is kifogástalanul bevált kocsilónak. E n n e k a nemes lófajtának fenntartása, további javítása nemcsak nemzetgazdasági, hanem más szem­ pontokból is rendkívül fontos. A lipizzai ló a közgazda­ sági érdekek szolgálatán felül Magyarországnak számot­ tevő nemzetvédelmi tényezője is.

A CARARASSU-MOCSARAKBAN. í r t a : Molnár Gábor. A brazíliai Urucarából indultunk a mocsarak felé és a lápos ingovány, ahová csónakjainkon megérkez­ tünk, jellegzetes forróégövi mocsár volt. A m i k o r a nap kelt, a bő harmattól ellepett táborban már szorgosan dolgoztak ; vadászkísérőim, a szigony vetés igazi mesterei íjjakat húroztak, nyílvesszőket tollaztak. A m i k o r a

puskákat a csónakokba tettük, — a szigonyokon és íjjakon kívül erre is szükség volt, — a friss fekete­ kávé illata vett körül. Félórával később három csóna­ k u n k a mocsarak sasos, ingoványos világában járt. E g y i k emberem a kikötőnek használt félszigeten maradt táborőrnek és szakácsnak. Néhány hónappal azelőtt is

jártam arrafelé, de akkor minden más volt, több volt a sziget, a sás, ezúttal azonban a méterekkel emelkedett víz az akkori szigettenger egyrészét eltűntette és a mocsár határait mélyen az őserdőbe, a dús növényzet alá tolta. A k k o r , a száraz évszak végefelé, vállalkozásom, az alligátorok és a fekete-kajmánok vadászata könnyen sikerült volna, de azóta minden megváltozott. N o h a akkor rengeteg hüllőt láttunk, ezúttal csak itt-ott b u k k a n t fel egy-egy alligátor vagy fekete-kajmán. Már az első órában megállapítottuk, hogy a magas vízben nagyon kevés reményünk lehet az eredményes hüllő­ vadászatra. Szerencsét próbáltunk a vízre hajló ágak lombja alatt, a szigetek partján, majd a sás között, de csak vizimadarakat riasztottunk fel és v a d hang­ zavart keltettünk, ám alligátort a hosszú órák alatt alig féltucatot ejtettünk el. Ilyen zsákmány még azt sem érte meg, hogy a mocsári szúnyogok támadásait elviseljük. Úgy látszott, a mocsárban csalódás fog érni, ezért más vadászati módot kellett megkísérel­ nünk, hogy elérjük azt a sikert, amelyet vadászkirán­ dulásunktól a Cararassu-mocsarakban vártam! Este 10 óra lehetett, amikor a mocsár parányi vérszívói, a szúnyogok zöme pihenni tért és két csóna­ k u n k k a l kikötőnkből kifuthattunk. Koromsötétségben vágtunk neki a félelmetes zajokkal, hangokkal telt mocsárnak. Csónakjaink szorosan egymás mellett haladtak, hogy el ne veszítsük egymást, el ne tévesszük az irányt. Vezetőnk egyik vadászkísérőm, a mocsár kitűnő ismerője, Abilio volt. Lassan megszoktuk a sötétséget, a mélyre ereszkedett esőfelhők alatt is meg tudtuk különböztetni egymás körvonalait. A csónakok­ b a n három-három ember foglalt helyet, ennyi szereplő kellett a vadászatnak ahhoz a módszeréhez, amelyet azon az éjszakán meg akartunk kísérelni. E g y i k emberem a csónakban hátul ült és evezett, a középső ülésen elhelyezkedett segédein puskáját markolta, az első ülésen pedig az erősfényű Winchester vadászlámpát kezelték, ennek a lámpának volt a legtöbb szerepe az egész vállal­ kozásban. A különös éjszakai kirándulásra az a tapasz­ talatom ösztökélt, hogy amikor a »Tuchaua« gőzhajó fedélzetén utaztam, észrevettem, hogy az A m a z o n r a vetített villanylámpám fényében, ha a hajó a parthoz közel haladt, a vízrehajló növényzet közelében igen sok fénypont csillant meg. E z a sok tűzpont csupa alligátor- és kajmánszem volt. í g y kapcsoltam össze ezt az észlelésemet azzal a közismert dologgal, hogy az állatok az erős fényforrás hatására nem mozdulnak, amíg a fény szemüket éri. Közel a mocsaras félszigethez vadászlámpámat fel­ villantottam, fény kévéje k u t a t v a siklott végig a p a r t i ágakon, leveleken, majd rácsúszott a vízre, a lomb alá. E k k o r tucatjával lehetett látni a tűzpontokat, a hüllők fénybemeredő szemét. E m b e r e i m erre a látványra örömükben h a l k a n felkiáltottak, az a kétkedés, amely indulásunknál lenyűgözte őket, szinte pillanatok alatt megszűnt. E g y e t kiválasztottam a fénypontok közül és halkan parancsot adtam, hogy induljunk feléje; az evező lassan, zajtalanul merült a vízbe, lámpánk pedig a kiszemelt alligátor tüzes, parázsló szemére világított. E g y r e jobban megközelítettük a hüllőt, végül alig választotta el csónakunktól két méternyi távolság. Érdekes, szinte ijesztő volt közvetlen közelünk­ ben az a hatalmas, rücskös, bibircsókokkal borított fej, amint mereven a fénybe bámult. A középső ülésen Jüan felemelte fegyverét és a lövés beledörgött az éjszakába, a mocsár életébe. A z alligátor hatalmasat

b u k o t t a vízben, azután m i n t h a szédülne, v a d u l buk­ fencezni kezdett, de halálküzdelme csak egy-két pillana­ tig tartott, azután bugyborékoló hörgéssel merült alá, ekkor azonban már szigony fúródott a bőrébe és nem engedte elmerülni. Néhány másodperccel később a csónakba emeltük az első zsákmányt, a m i t a vadász­ szerencse bíztató jelének vehettünk. A másik csónak is végigfuttatta fénykévéjét a vizén és a célbavett alligátor tüzes tekintete felé haladt, azután ott is el­ dörrent a lövés és a közvetlen közelből lelőtt hüllőt szintén a csónakba emelték. A vaksötét éjszakában különös dolgokat tapasztaltam az éjjeli hüllővadászat körül. Megállapítottam, hogy az alligátorokat és fekete-kajmánokat a lövések döreje egyáltalában nem zavarja, sőt az a fény sem, amely két-három csónakhosszon t i i l vetődik a vízre. H a a fény történetesen közelebb éri és nem áll meg rajta, hanem átsiklik fölötte, elmerül, de néhány méterrel odébb újra felbukik. Szinte csábítja a furcsa, sohasem látott valami, a fénysugár kévéje. Megfigyeltem, amikor a fény v a l a m i okból a célpontról, az alligátorról vagy a kajmánról idő előtt mozdult el, nagyot csobbant a víz az alámerülő, eltűnő állat nyomán. Máskor a már biztosnak ígérkező zsákmányt menekülni engedtük, le­ vettük róla a fénysugarat, mert nagynak, túlságosan nehéznek ítéltük arra, hogy a csónakba emelhessük. Bőrük egyébként is túlságosan durva, elszarusodott volt, ezért ipari célra alig volt értékes. Inkább azokat a példányokat választottuk k i , amelyek nem látszot­ tak másfél méternél hosszabbaknak, de így sem kerül­ hettük el, hogy a lámpa csalóka világításában nagyobb példányokat, közöttük négymétereseket is zsákmányul ejtsünk, ezeket természetesen nem használhattuk és elmerülni, engedtük. A z éjszaka egyéb veszedelmeit a mocsárban alig érzékeltük, mert eltöltött az izgalom, amikor a zsákmányt, a veszedelmes hüllőt alig egy­ két méternyire láttuk puskánk csöve előtt. A r r a nem is gondoltam, csak később villant meg eszemben, hogy az esetleges hibás lövéstől sebzett hüllő halálküzdelmé­ ben csónakunk alá kerülve, felboríthatott volna bennün­ ket és pórul járhattunk volna az ezernyi hüllő között. Különös éjszaka, izgalmas vadászat volt, de az ered­ ményre nem panaszkodhattunk. Előző nap sok kilo­ métert eveztünk, de a magas vízállás m i a t t igen kevés eredménnyel! Ezúttal azonban a sötétségbe utat vágó fénysugár segítségével szinte félpercenként dörrent a puskánk és emeltük a csónakba zsákmányunkat. E z e n az éjszakán többször fordultunk meg a tábor és a mocsár között, hogy vadászatunk halomragyűlt eredményét partraszállítsuk. Ismételten nekiindultunk a mocsárnak, de a lámpafényben villogó tűzpontok nem akartak elfogyni, a sötét éjszakában egyre újabbak b u k k a n t a k fel. Közben áthatott az érzés, hogy az igazi ős­ erdők között, az ősmocsarak világában vagyok és vadász­ kísérőimmel együtt harcolok az élettel az életért! T u d t a m , hogy százféle veszély ólálkodik körülöttünk, benne v a n az éjszakában, benne a vízben. A z ember azonban csodálatos lény, vadászat közben mindenről megfeledkezik és nem törődik mással, csak a céllal, a zsákmánnyal! A m i k o r a kelő nap a mocsárra mosolygott, az é j ­ szakai küzdelem után m i n d a két csónakunk már a fél­ sziget homokpartján feküdt, mellettük egy halomra való alligátor és fekete-kajmán. E g y éjszaka elfogyott minden lőszerünk, s ez véget vetett annak a vadászatunk­ nak, amelyet eredetileg egy hétre terveztünk. Pihenésre azonban még nem kerülhetett sor, pedig

az egy nap és egy éjszaka tartott vadászattól elfárad­ tunk, de a hüllők nyúzásával n e m késlekedhettünk, mert a melegégövi tájakon a zsákmány hamar i n d u l oszlásnak. E s t i g tartott a munka, s mire ezzel végez­ tünk, csaknem kétszáz hüllő bőre hevert egymás mellett az árnyékban. A z ágakra feszített bőrök el­

keveredtek és az alligátorok élénkzöld meg a kajmánok feketefehéren harántcsíkolt bőre élénken vált el egy­ mástól. K é t nappal később Urucarában voltunk, hogy az Atuman-folyó őserdőiből származó többi vadbőrrel és élőállatzsákmánnyal hajóra szálljak és elinduljak a tengerpart felé, Párába!

VADÁSZATI TUDÓSÍTÁS

HERCEGOVINÁBÓL.

í r t a : Kormos Tivadar dr. Mostar, 1936 október havában.

Amióta Kemal Atatürk,

Törökország újjáépítője hazája régi rendjét, viseletét és szokásait fénekestől felforgatta, azóta Európában m á r csak Boszniában és Hercegovinában maradtak meg a régi törökvilág élő emlékei, a festői viseletű muzulmánok. N e m törökök, hiszen Bosznia-Hercegovinában alig-alig v a n egy-két igazi »török«, hanem Mohamed hitére áttért horvátok, akik őseik hitéhez és viseletéhez mindmáig hűek maradtak. Muzulmánok vannak i t t , természetesen, szép számmal a falvakban is, ott azonban többnyire már csak vallásukat tartották meg, de viseletben és életmódjukban teljesen a római katolikus vallású horvátok szokásait vették fel. Fezt és turbánt viselő férfiakat itt-ott még látni a falvak­ ban i s ; arcukat fátyollal, kendővel, vagy éppen az ódivatú csuklyával eltakaró nőket azonban már inkább csak a két fővárosban találunk. Sarajevo és Mostar éppen ezért nagyon divatos, a nemzetközi turisták szívesen keresik fel, s évről-évre egyre több idegen látogatja ezt a két érdekes várost. Jómagam ezúttal négy hét óta tartózkodom Mostar­ ban, a festői Neretva (Narenta)-völgyben épült, minarehk e l teletűzdelt, középkori török őrállomáson és buzgón járom a sziklás környéket. Helyesebben mondva, járnám, ha az ideérkezésem óta úgyszólván szünet nélkül szakadó őszi eső ebben nem akadályozna meg. N e m egyszer megesik ugyanis, hogy estére az ég szépen kiderül, a Neretva fölött balzsamos, enyhe szellő kél s a menny­ bolt miriádnyi csillag ragyogásában tündököl. Boldogan fekszem le és örömmel várom a napsugaras reggelt . . . de mire feldereng a hajnal, körülöttünk a kopár hegyeken megint ólomszürke felhők ülnek és m i n t h a dézsából öntenek, úgy zuhog ismét az eső. A m i k o r ideérkeztem, ablakom alatt a Neretva szerény hegyipatak módjára csörgedezett, kristálytiszta zöld vizében a fürge lazac­ pisztrángok vígan ugrándoztak őszi legyek után s a p a r t i sziklákról meztelen mozlim-ivadékok ugráltak vidám rikoltozással a smaragdszínű hullámokba. E s m a ? Nyolc-tíz méterrel előbbi szintje fölött, m i n t szennyes, vészes áradat hömpölyög a megduzzadt folyó és fenyege­ tően zúgva, bömbölve sodorja magával elragadt zsákmá­ nyát a közeli tenger felé. A kényszerű szobafogság óráiban megtárgyalom hely­ beli barátaimmal a világ sorát és miközben egyhangúan visszasírjuk a régi j ó időket, egyebek között a vadászatra terelődik a szó. Barátaim — velem együtt — szenvedélyes vadászok ; egyikük, idevalósi, volt közös hadseregbeli százados, az itteni vad ásztársulat elnöke, ezért nem mulasztom el az alkalmat, hogy Hercegovina vadállo­ mánya és vadászati lehetőségei felől a leghivatottabb forrásból tájékozódjak. Értesüléseim annyira érdekesek és figyelemreméltók, hogy elmondásukkal talán nem untatom »A Természet« olvasóit.

Először is aziránt érdeklődöm, m i i t t a vadászat jog­ alapja, k i vadászhat és minő feltételek mellett. Kiderül, hogy m a már egész Jugoszláviára érvényes, egységes vadászati törvény van, kivéve azokat a vidékeket, ahol azelőtt a vadászat jogát az állam magának tartotta fenn (»regális« vadászjog). Idetartozik Bosznia és Herce­ govina is. A h o l viszont azelőtt községenként, illetve kerületenként megszerezhető bérleti rendszer (»dominális« vadászjog) v o l t , ott az továbbra is érvényes maradt. Sőt, az 1931. évi új vadászati törvény módot ad az eddig fenntartott (regális) területek községeinek és vadásztársulatainak, hogy — bizonyos, meghatározott időn belül — nyilatkozhatnak, a régi rendszert vagy pedig a bérleti rendszert kívánják-e. Hercegovinában, miként említettük, ezidőszerint még a »regális« rendszer érvényes és az említett értelemben 1941-ig k e l l dönteniök a vadászoknak. I t t minden bün­ tetlen előéletű, fegyverviselési engedéllyel rendelkező állampolgár kiválthatja vadászatra jogosító állami vadászjegyét, feltéve, hogy tagja az állami vadász­ szövetség kötelékébe tartozó valamelyik vadásztársulat­ nak. A szövetség hatásköre egész Jugoszláviára kiterjed, minekfolytán olyan vadásztársulat, amely annak nem tagja, n e m működhet. A vadászati illetékek különbözők. A mostari kerület­ ben például az állami vadászjegy évi díja 80 dinár; a kerületi vadászati engedély 70 dinár; a vadász­ társulat évi díja 60 dinár s a beiratkozási díj (egyízben, az első tagsági évben) 100 dinár. A mostari vadász tehát az első évben körülbelül 30—32 pengőt, a későbbi években pedig a vadászati jogért egy évre 20—22 pengőt fizet. E csekély összeg lefizetése ellenében jogában v a n a kerület egész területén vadászni, kivéve az állam részére állandóan fenntartott területeket. Utóbbiakra külön szabályok érvényesek. A z engedélyt — a lelövendő v a d darabszámra való megjelölése és a kiszabott illetékek lefizetése után — a Sarajevóban székelő állami erdészeti igazgatóság adja meg. Minthogy pedig i t t főképen kitűnő zerge-, siketfajd- és a Veleshegységben medve-területekről v a n szó, ezek az engedélyek a külföldieket is nagyon érdeklik. A lelövési díjak a következők : alapdíj és bélyegilleték egy zergebak elejtése vagy megsebzése egy őzbak elejtése vagy megsebzése egy siketfajdkakas lövése egy medve elejtése

75 dinár 400 « 300 « 100 « 1.500 «

Ehhez járul még a kísérő állami vadászszemélyzet szolgálatáért és a vadászkunyhók használatáért naponta 25 dinár. Külföldiek a lelövési dijak kétszeresét fizetik, vagyis egy zergebakért például mintegy 80, medvéért

300 pengőt. A lelövési engedélyeket csak előre meg­ állapított, igen korlátozott számra adják k i . A díjakat előre kell fizetni, eredménytelenség esetén azonban visszatérítik. Hibázásért fizetség nem jár, a legcsekélyebb sebzésért azonban a teljes illetékeket kell fizetni. A fenntartott területeken csak a golyólövést engedik meg. Szállás a legjobban fekvő helyek közelében, fából épített vadászkunyhókban várja a vadászt, ezekben a vadászvendégen kívül a személyzet, kísérők, esetleges hajtók és a málhásállatok vagy hátaslovak is megfelelő helyet kapnak. Minden kunyhóban tűzhely, szalmalóca, asztal, szék és — ahol a közelben nincsen víz — kis víztartó v a n . Élelmiszert, takarókat és főzőedényt v i n n i k e l l . Hátas- és málháslovak aránylag olcsón, állandóan könnyen szerezhetők. A legjobb zergeterületek a Neretva völgyében fekvő, Jablanica felől megközelíthető Plasa- és Prenj-hegyvonulatok, v a l a m i n t a Mostarból, illetve Nevesinjeről elérhető Veles. E hegységek magassága eléri a 2000 métert. Mostar és J a b l a n i c a között v a n a Diva Grabovica nevű pompás zergeterület, amelyet azonban a királyi udvarnak tartanak fenn. Itt, aránylag k i s területen, mintegy 1000—1500 zerge él. A z állami, fenntartott zergeterületekre ellátogató vadász ritkán távozik onnan úgy, hogy nem jutott lövéshez A vadászszemélyzet kitűnően képzett, nagyon érti mesterségét és rendkívül udvarias, előzékeny. Mindegyik vadászkunyhóig lovaglóút vezet, de vannak cserkészutak és lesállványok is. A hercegovinai zergebak kampói híres vadásztrofeák. A zergék november közepén már javában üzekednek. Ilyenkor a nyugtalan, folyvást, járó-kelő v a d leginkább a leshelyekről lőhető; egyébként cserkészeten, vagy egy­ két emberrel, terelőhajtásban. Említésre méltó, hogy erős havazás esetén a zerge már 5—600 méter magasságban is található. Hercegovina őzállománya a terület méreteihez képest aránylag kicsi, aminek főképen a sok farkas az oka. Éppen ezért vadászatának i t t nem nagy a jelentősége. A farkas széles talpával nem süpped be a nagy hóba, m i n t a karcsúlábú őz, amely télen a farkas könnyen szerzett zsákmánya. A zergét ez a veszedelem kevésbbé fenyegeti, mert szükség esetén o l y a n meredek sziklás tájakra menekül, ahová a farkas alig követi. A legjobb őzterületek K o p r i v n i c a környékén vannak (kiindulási pontjuk Bugojno, Mostartól mintegy 150 kilométernyire északnyugat felé). A vadászat módja főképen az esti vagy hajnali les. A z üzekedés j a v a ideje augusztus közepe, de hívásra i t t a bak állítólag nem ugrik be. A z idevaló őzbak agancsa középszerű, a kiváló agancsú bak nagyon r i t k a . A z őzvad leg­ szívesebben a 900 méter körüli magasságon tartózkodik. Hajtókutyákkal — miként a horvát karsztban, legalább azelőtt — nem vadásznak rá, mert ez az állami fenntartott területeken szigorúan tilos. Siketfajd Hercegovinában 1500 métertől fölfelé mindenütt található ; a legjobb dürgőhelyek a lombosés fenyőerdők határán vannak. A fajdterület magas fekvése és a sokáig megmaradó nagy hó m i a t t a dürgés május végéig tart. Egy-egy helyen többnyire három-hat nagykakas tartózkodik. A legszebb, de igen nehezen járható helyek a Muharnica-ban vannak (a kiindulás pontja Jablanica). A helybeli vadászok azt mondják, hogy a k i könnyebben akar nagykakashoz j u t n i , az inkább Boszniába menjen, mert ott a terepviszonyok sokkal jobbak. (Folytatjuk.)

M A D A R A K R Ó L Rovatvezető: Vasvári Miklós dr. a M . Kir. M a d á r t a n i Intézet föadjunktusa.

RENDELLENES

FÉSZKELÉSEK.

í r t a : Dorning Henrik dr. A búbosbanka Budapest környékén, például Csömö­ rön, rendesen padlásokon fészkel. Budapesten többfelé láttam — például a Népligetben, a L u d o v i k a körül, a Kerepesi-temetőben, a Margitszigeten és másutt — a költési időszakban bankákat, de fészkük közelebbi helyére nem volt adatom. A múlt év május 6-án a Kerepesi-temetőben jártam s feltűnt, hogy egy banka ismételten b o k r o k k a l környezett régi sírok közé repül, s ott huzamosabban elidőzik. Sikerült közelebbre jut­ nom s akkor láttam, hogy a b a n k a egy alacsony kő­ oszloppal díszített, kőlapokkal fedett, boltos sír sarkánál áll, s ott mélyen bedugja csőrét, majd csakhamar elrepül. Odamentem és észrevettem, hogy a sír kőlapja az egyik sarkán csonka s ott egy négy-öt centiméter át­ mérőjű l y u k keletkezett, amely nagy üregbe nyílik. Bizonyára ott v o l t a banka fészke s a hím lehetett az, amely a bent tartózkodó tojónak az élelmet hordta. A cinkék szintén sokszor ráfanyalodnak furcsa fészkelőhelyekre. Május 5-én a Németvölgyi-temetőben egy sírt nézegettem, körülötte széncinkék jártak. A sír­ emlék kőoszlopának két oldalán támasztók vannak s ezeken bronznemtők ülnek. A z elülről nézve jobboldali a jobb kezét fölfelé nekitámasztja a kőoszlopnak s ezért leplének bő ujja hátra türődött. E z a n y i t o t t ujjrész alig másfél ujjnyira v a n a kő oldalától. Csakhamar láttam, hogy egy széncinke élelemmel oda j á r be, kétségtelen tehát, hogy valahol a bronznemtő testének belső üregében v a n a fészke. J ó hely s — legalább az ember számára — egészen hozzáférhetetlen. Odúban költene a seregély is, h a volna ilyen kellő számmal. Budapesten az utolsó években a seregély nagyon szaporodik. Azelőtt csak a Svábhegyen, főképen a Normafa táján költött. Leghamarabb azután a Margitszigeten jelent meg, ahol harkálytól lyukgatott nyárfákban ütötte fel tanyáját. Később a Gellérthegy déli lábánál, a Németvölgyi-temetőben, a Naphegy körül, a Vár tájékán, majd a Városligetben is előkerült. N e m csodáltam, hogy a száraz Népligetet nem kereste egyhamar, mert ott sem vízfolyás, sem vízmedence nincsen. Kár, hogy valamelyik nagy gyepágy közepén nem készítenek egy kisebb víztartót, amely köré vizetkedvelő növényeket is lehet rakni. Elég volna, ha az alapja tíz-tizenhat négyzetméter lenne és húsz centiméter magasan állna benne a víz. A z egész medence megtöltéséhez 20—30 hektoliter víz kellene, s h a azt öt-hatnaponként megújítanák, attól sem kellene tartani, hogy megposhad. N a g y jótétemény volna ez a madarak­ nak s számukat bizonyára megszaporítaná. E hiány m i a t t nem is akartam a szememnek hinni, amikor május 19-én úgy láttam, m i n t h a ott is seregély repülne. Május 22-én azután megbizonyosodtam a dologról. A liget régi részében, a mutatványos tér bejárójától nem messze v a n egy kis tenisz-telep s ezen egy házikó, amelynek kupoláját fém villámhárító vagy zászlórúd koronázza. E z a rúd alul egy fémgömbből ered, amely szűk nyakrésszel illeszkedik a kupolára. E z e n a befüződő nyakrészen lyukas a fém és nyilas támad, amely a gömbbe

vezet. Észrevettem, hogy egy seregély oda hord be fészek­ anyagot. A fészkelés későbbi sorsát nem figyelhettem meg, mert utána huzamosabb ideig távol v o l t a m Budapesttől. A sárgarigóról tudjuk, hogy rendesen legalább o l y a n magasra rakja fészkét, hogy még az ujjunk leghegyével sem érhetjük el, bármilyen magasak vagyunk és bármennyire ágaskodjunk. Június 10-én Csömörön kapáló asszonyok azt a hírt hozták nekem, hogy egy vízmosásos akácos szélén, a földek és egy gyalogút tőszomszédságában egy szőttes fészek egy akácfán o l y a n alacsonyan v a n , hogy kézzel könnyen el lehet érni. Négy tojás v a n benne. Csak június 24-én nézhettem meg közelebbről a dolgot, s azt találtam, hogy a r i t k a , alacsony akácosban, egészen szabad helyen, csak vala­ m i v e l a szemmagasság fölött v a n a mély fészek. Érdekes azonban, hogy mégis nehezen volt megtalálható, amíg az ember egyszer rá nem akadt, s a fát, amelyen épült, nagyon jól meg nem jegyezte magának. E k k o r már három vagy négy még egészen pelyhes fióka volt benne. Július 6-án anyányi fiókákat láttam a fészekben, amelyet azonban nem bolygattam meg. Július 9-én a fészek már üres volt. Ilyen alacsonyan még nem láttam sárgarigófészket ezen a vidéken.

|

RÖVID KÖZLEMÉNYEK

|

Emlősök meglepő felfedezése Tibetben. A z amerikai Philadelphia tudományos akadémiája az utóbbi időben kutatócsapatot küldött Tibetbe. Ezúttal Tibet és K i n a határvidékének jórészt még ismeretlen fennsíkjain és bambuszrengetegeiben kutattak éspedig, miként

Egy fehérgólya szokatlan megjelenése. Január 28-án és 29-én egy piszkos gúnyában levő fehérgólya tanyázott a pestmegyei Felsőbabád-puszta határában, az ócsai út mellett és a turjánon átvezető új töltés be nem fagyott árkában. Jómagam ugyan nem láttam, de látta a kocsisom és a vadőröm is, alig tizenöt lépésről. Azután n y o m a veszett. Érdekes volna tudni, vájjon messziről jött-e hozzánk vagy egy hazai meglépett rabpéldány volt. Balatoni Farkas János A hamvas-rétihéja fészkelése a Diósjenői-tó mellett, a Máki-réten. 1928 május 2-án a Máki-réten — ennek közepén a tó vizét levezető patak folyik és bőven v a n rajta nádas, sasos, vizenyős rész — találtam meg fészkét a földön, néhány méterre a pataktól, egy nagyobb zsombék tövében. Négy tojás volt benne, színük fehér volt, kevés kékes árnyalattal és elmosódott földszínű pettyekkel. A fészken ülő madár előlem mintegy 60 méterről szárnyra kelt és csak azt láttam, hogy rétihéja, a nagy távolság m i a t t azonban nem ismertem fel, hogy melyik faja. A fészek gazból, levelekből és avult sásból épült, belseje nem tollal, hanem haraszttal volt bélelve. A fészket nem bántottam, de másnap, sajnos, üresen találtam, a tojások eltűntek. H o g y valóban hamvas­ rétihéja (Circus pygargus L.) volt, valószínűvé teszi az a tény, hogy két nap multán azon a tájon egy kotlófoltos tojó hamvas-rétihéját lőttem. Réz Endre A meggyvágó vonulásáról. A meggyvágó (Coccothraustes coccothraustes) nyáron, a költési időszakban Nagycsákányban csak elvétve m u t a t k o z i k ; fészkelését ott még nem észleltem. Annál nagyobb számmal látható korán ősszel, télen és tavasszal, amikor m i n d hazai meggyvágóink, m i n d a tőlünk északra eső országok és Szibéria nyugati részének meggyvágói melegebb vidékre, illetve onnan visszavonulnak. Amióta egy Budapesten megjelölt példány az 1100 kilométerre eső franciaországi Sisteron területén került kézre, azóta tudjuk, hogy ezek a madarak vonulásuk alkal­ mával a nyugat-délnyugati irányt követik. 1932 július 31 -én délután a l k a l m a m volt ilyen vonulást megfigyelni; egy alig 300 négyzetméteres terület fölött mintegy 20 méternyi magasságban, egész rövid idő alatt tizenhat csapatot láttam nyugatnak vonulni. Csaba József

A bivaly-antilop feje.

az előzetes jelentésekből olvasható, valóban kiváló szerencsével. Nemcsak a madarakból és kisebb állatok­ ból került bőséges zsákmány, hanem eddig ismeretlen új emlős fajokat is találtak. H o g y Kínában a nyugati Yün-Nan tartomány állattanilag érdekes terület, azt már eddig is sejtettük.

A bambusz-medve Xeje.

A Széchenyi-féle kutatással k a p ­ csolatban Lóczy Lajos is hozott már onnan egy kis gyűjte­ ményt, mindössze néhány ro­ vart, de azok egytől egyig újak voltak. A K e l e t i Himalayával kapcsolatos fennsíkok és völgy­ zugok ugyan az észak-óvilági és keleti állatterület határ­ övébe esnek, de eddigi tapasz­ talataink szerint egyikhez sem tartoznak. A z amerikai kutatócsapat állatbúvára a német Schá/er Ernő volt ; ő egy német lapnak egyelőre két érdekes emlős fény­ képét küldte be. E fényképek alapján m i is ismertetjük ezeket a sajátságos állatokat. A z egyik, a bambuszmedve zömök, közepes termetű és sajátságosan fehér tarkázatú állat. Merőben ártatlannak lát­ szik, mert csak a bambusznád húsos részeivel táplálkozik. Egész életét a bambuszrenge­ tegben tölti és ez az oka, hogy ez a rejtett életű állat eddig elkerülte a kutatók figyelmét. Még ennél is nagyobb és érdekesebb állat a bennszülöttek »takin«-ja. E z t a különös tulok­ félét magyarul bivalyantilopnak nevezhetjük. T i b e t keleti félreeső fennsíkjain l a k i k és az ottani havasirózsa, a R h o d o dendronbozót kedvelője. Scháfer nem tudta eldönteni, hogy ezt az állatot a tülkös szarvúak sorában melyik nemhez sorozza. Bogos, de majdnem egyenes szarva a bivalyéhoz, de a juhokéhoz is hasonlít. Szakálla v a n , akár a kecskének, feje és teste alkotása inkább a tulkokéhoz hasonlítható. Tehetne szó az antilop-rokonságról is, noha ez a csoport m a A f r i k a lakója, de a harmadkorban, az ismeretes Sivalik-csonttelepek tanúsága szerint. Európa déli részében (Baltavár) és Indiában is élt.

G e n y ő t e (Asphodelus

A t a k i n vagy bivalyantilop majdnem tulok-nagyságú állat, súlya hat-hét métermázsa. Legvalószínűbb, hogy ez az állat maradékfaj, vagyis életben maradt példája annak az őstörzsnek, amelynek szétágazódása a m a már különböző szabású tülkösszarvúakat eredményezte. Valóságos őslény, sőt fonák kifejezéssel azt mondhatnók, eleven kövület. A tudomány nagy érdeklődéssel várja a sikeres amerikai kutató csapat részletesebb híradásait. Szilády Zoltán A genyőte a Dunántúl egyik legszebb és legérdekesebb liliomféle növénye. Levelei tőrózsából erednek, sötét­ zöldek, 0'5—2 centiméter szélesek, vályúsak, szétállók. Közöttük nyúlnak a magasba a tőkocsányok. E z e k méternyi magasra is felnőnek és csúcsukon fürtvirágzat

albus) a sitkei erdőben, Ostffyasszonyfa mellett. Vajda László felvétele.

fejlődik, amely n e m v a g y csak alig ágazik el. A fehér lepellevelek két centiméter hosszúak, a virágzat tömött, a virágok sűrűn követik egymást a virágzatban. Nálunk Győr-, Veszprém- és Somogy megyétől délre honos, igazi hazája azonban Európa déli része. Kétségtelen, hogy a Balkánról n y o m u l t be hozzánk a jégkorszakot követő meleg időszakban, a m i k o r hazánk területén a meleg­ kedvelő balkáni növények északra hatoltak. A régiek asphodelus néven ismerték, ezért a tudomány m a is Asphodelus albus néven tartja számon. A görögök azt tartották, hogy a halottak lelke asphodelos-mezőkön lakik, így tudja ezt már Homeros, a k i Odysseájában kétszer is szól az asphodelos-mezőíről, ahova Achilles árnyéka (lelke) is lelépdelt. A növény virágjának szép-

rómaiak hastula regia, király dárdácskája néven ismerték, nálunk meg ezen az alapon ökörfark volt a neve. Rapaics R. A z erdei-kontyvirágot^ro» veszszejé-nék is mondják, de ez a neve olyan együgyű tévedésen alapul, hogy jobb n e m használni. E n n e k a növénynek a görög neve ugyanis aron, amelynek azonban semmiféle kapcsolata nincs a bib­ liai Áron személynévvel. N e m is hasonlítható a b i b l i a i Áron vessze­ jéhez, amely, amint azt A Ter­ mészet olvasóinak már elmondtam, a mandulafa ága. Kontyvirágnak helyesen nevezték el, mert virág­ zata valóban kontyszerű. E z t a virágzatot különben buzogány­ virágzatnak is nevezik. A kontyvirág virágai ugyanis megvasta­ godott, gyakran bunkósan vég­ ződő virágzati tengelyen ülnek, többnyire sok szorong sűrűn egy­ más mellett. E z t a virágzati ten­ gelyt, a buzogányt, hatalmas levél burkolja, amely a buzogány tövén ered s a virágzatot legalább alul hüvelyszerűen fogja körül. A z erdeinkben gyakran látható erdeik o n t y virágnak ( A rum maculatum) a buzogányon ülő apró virágai egylakiak, csupaszok; a termős virágok alul foglalnak helyet, fö­ löttük fonalas képződmények, cse­ nevész virágok örve következik, még feljebb találjuk a porzós virágokat, amelyek fölött ismét csenevész virágok örve helyez­ kedik el, a buzogány felső része virágtalan s végül bunkósan vég­ ződik. A buroklevél 15—20 centi­ méter hosszú, zöldes, alsó része hüvelyszerűen összehajlik, felső Erdei-kontyvirág (Árum maculatum) a Mátrában. Vajda László felvétele. része vitorlaszerű. A z egész virág­ zat dögszagú, a beporzást döglegyek végzik el. A növény levelei nagyok, válluk dárdás, sége a költőket ihlette meg, gyökérgumóival pedig a noha a faj a tudományban a maculatum = foltos nevet gyakorlati érzékű emberek foglalkoztak. E n n e k a növény­ viseli, csak ritkán látható rajtuk barna vagy ibolyás folt. nek a gyökérrojtjai ugyanis koloncosak, vagyis hengeres­ Gumószerű, nagy gyökértörzse v a n , amelyben sok a gumós vastagodások vannak rajtuk. Olyanféle gumócskeményítő. ínséges időkben a pörkölt gumók keményítő­ kák ezek, amilyenek közismert szobanövényünk, a szoba­ j é t kimosták és tápszernek használták. Pörkölni azért spárga (A sparagus Sprengeri) gyökerén láthatók és öreg k e l l a gumót, mert a kontyvirág mérges növény. Gyökér­ növényeken valósággal ellepik a cserép földjét. A genyőte törzsében és leveleiben kevés szaponin, fiatal tavaszi gyökérgumói keményítőt, dextrint és cukrot, v a l a m i n t hajtásaiban pedig a bürökméreghez (konicinhez) hasonló nyálkát tartalmaznak. A keményítő, d e x t r i n és cukor mérges vegyület v a n . H a friss nedvét az ember bőrére ezeket a gumókat táplálóvá t e s z i ; a genyőte tápértékét kenjük, gyulladást okoz, h a lenyeljük, szájgyulladás, már az ősi görögök fedezték fel s régi időkben szívesen nyálfolyás, a szembogár tágulása, szívzavar, görcs a fogyasztották. Később a templomokban bizonyos ünne­ következménye, sőt halált is okozhat. A z o n b a n a bőr­ peken m i n t legősibb eledelük egyikét mutatták be. izgató vegyületek a vérereket tágítják, sőt a lélekzést A z ízlés fejlődésével a genyőtét a gumók nyálkatartalma is módosítják, a vérkeringésre is hatnak, ezért orvosság­ tette élvezhetetlenné, viszont éppen ez a nyálka j ó nak is használhatók, tehát érthető, hogy hajdan a konty­ ragasztószer, ezért a cipészek, nyergesek, majd könyv­ virág is gyógynövény volt, a fulladozóknak adták kötők csiriznek használták. Ilyenféle használata lehetett S a köszvény essél borban itatták gumójának porát. szokásban nálunk is, V a s megyében, ahol ez a növény Veszelszki azt írja róla, hogy a »tányérnyalókat meg nyilván nyálkatartalmáról a genyőte vagyis gennyecske szokták evvel a fűvel tréfálni, mert a torkukat, szájukat nevet kapta. Virágzatban végződő hosszú száráról a

annyira égeti, hogy majd szenvedhetetlennek látszik nékik, de ez alól könnyű őket felszabadítani, csak tehéntejjel öblögessék k i a szájukat, vagy Irósvajat egyenek.« Rapaics R. Királydinnye. E z e n a különös néven ismerik a magyar növénytani munkák azt a pusztai növényt, amelynek szárai hosszan elkúsznak a földön, átellenesen elhelyezett, szárnyas leveleinek hónaljából erednek a virágkocsányok, ezeken elvirágzás után öt tövises t o k r a széteső termések fejlődnek. A z alföldön két faja honos, éspedig a kis­ királydinnye (Tribulus terrester), ennek tövisei rövi­ debbek és valószínűleg északafrikai hazájából terjedt el Nyugat-Ázsiában és a Földközi-tenger mellékén, nálunk Félegyházán éri el terjedésének északi határát, és a nagy-királydinnye (Tribulus orientális), ennek tövisei hosszabbak, csak az Alföldön és a Dunán túl honos, hogy délre mennyire hatol, nem tudjuk. E g y i k sem tartozik a pusztán, parlagon, legelőn a szívesen látott növények közé, az állat nem eszi, ellenben ter­ mésének tövisei könnyen kárt tesznek lábában. Diószegi és Fazekas a tudományban más néven a k a r t a a növényt meghonosítani, szurdancsnak nevezte, de a király­ dinnyének ekkor már olyan múltja volt, hogy nem irt­ hatták k i a használatból. Nyilván Diószegi is észrevette, hogy a királydinnye olyan név, amely semmiképen sem tekinthető tiszteletnek a király iránt a növény hitványsága miatt. E név eredete a X V I . századba nyúlik vissza. Régebben az olyan termést, amilyen a súlyom is, a tudomány tribulus, a magyarság súlyom néven ismerte, s a vizit, amelynek béle kedves csemege, »vizi«, a pusztait meg »földi« jelzővel különböztette meg. Súlyom a köz­ használatú »súly« szónak képzős alakja s azt az ártó és szúró vasszerszámot jelentette, amelyet a lovasság ellen szórtak szét a földön. E z t jelenti a tribulus is, a magyar súlyom ennek a szónak megfelelője. A X V I . századtól kezdve azonban a súlyom a növénytanban a vízinövény (Trapa natans) jelentésére szorul össze, a földi-sulymot új néven kezdik emlegetni. Fabricius Balázs, sárospataki tanár szójegyzékében, amelyből hajdan sok iskolás és sok felnőtt tanulta a tudományokat, a földi-sulymot így találjuk : Tribulus sylvestris — Királyné asszony dinnyéié. A magyar név eredetét abban k e l l keresnünk, hogy azt a gyümölcsöt, amellyel a királyi u d v a r t járó ember a királynak és a királynőnek szokott kedveskedni, h a a király vagy királynő különösen megkedvelte, »királyné asszony gyümölcsé«-nek nevezték el. Takáts Sándor írja levéltári adatok alapján : »Nádasdy Tamás a birto­ kán külön szőlőt míveltetett a királyné számára és ezt a királyné asszony szőlőjé-neí hívta. í g y nevezte el az egyik körtefajtát is. O maga írja a feleségének : A z királyné asszony körtvélye ugyanaz volt, az kiről írtál és elküldted.« A földi-sulyom esetében ettől a példától az az eltérés, hogy a növény szúrós volta m i a t t éppen nem a tisztelet kifejezése. Fabricius Balázs akár maga készí­ tette a nevet, akár mástól hallotta, biztosan nem király­ párti felfogását fejezte k i vele. Nyilván nem v o l t híve Ferdinánd-nak, hanem az erdélyi fejedelemhez húzott. N o h a később szótáríróink és füveskönyveink a növény eme nevéről hallgatnak, a közhasználatban tovább él­ hetett és átalakulhatott, mert újra felbukkan — már

királydinnye alakjában — a M a g y a r füvészkönyvben, m i n t a »sulyom szurdancs« kiküszöbölendő társneve. H o g y használata a m u l t század első felében elterjedt lehetett, Petőfi költeménye bizonyítja, amelyet az Alföld­ ről írt s amelyben ő is királydinnyét emleget. Petőfi érezte-e és tudta-e, m i t rejteget e növénynév, nem t a r t o m szükségesnek találgatni. Rapaics R.

SZELLŐCSKE TAVASZI TAPASZTALATAI. írta: Szondy György.

Kora tavasz volt, február vége. Az erdőben, a bokrok alatt még hófoltok fehérlettek. Szellőeske végigsuhant a fák között. A száraz ágak szomorúan hajlongtak, varjú károgott a vén tölgyfa tetején. — Sehol egy virág, sehol egy virág! — sóhaj­ tott Szellőeske. — Ugyan, hol késik a Tavasz? — Van itt virág! — mosolygott szerényen a fák alatt a mogyoróbokor. — En ugyan nyito­ gatom őket, tele minden ágam! Hosszú, sárgászöld csüngők hintáztak a mogyoróbokron, amint Szellőeske megállt mellette. — Ezek is virágok? — kérdezte Szellőeske gúnyosan. — Se színük, se szaguk! Észre sem venném őket, ha meg nem szólalsz! — Pedig még egyszerűbb virágaim is van­ nak! — nevetett a mogyoróbokor. — Nézd csak, az ágaimon, a rügyek között nagyobbak, pirosab­ bak is akadnak. Azok is virágok! Szellőeske odahajolt a bokor fölé : — Csakugyan — mondta. — De milyen sok kövér rügyed van! Es milyen finom, piros fonalak állnak k i belőlük! Miért kell neked kétféle virág? — Ilyen a természetem! — kacagott a mogyoró­ bokor. — Ezekből a kövér rügyekből lesz majd a mogyoró ; de csak akkor, ha te meghimbálod a csüngőimet! — Csak akkor? — csodálkozott Szellőeske. — No, meghimbálom én mindjárt, tessék! Alaposan ráfújt a bokorra, ingtak-lengtek a csüngők s valami sárga por hullott k i belőlük ; de olyan sok, hogy a bokor minden ága sárga lett tőlük, a kövér rügyek, meg a belőlük kiálló finom fonalak is. — Köszönöm szépen! — hálálkodott a mogyoróbokor. — Örülni fognak a gyerekek ősszel, minden ágam tele lesz mogyoróval! — Es ha nem fújtam volna rá a port? — kérdezte Szellőeske. — Akkor nem lenne termésem! Minden virág arra való, hogy ilyen port juttasson azokra a finom szálakra, amiket a kövér rügyekben látsz! — No, ezzel is többet tudok! — mondta Szellőeske. Hálából még egy nagyot fújt a mogyoróbokorra, aztán továbblebbent.

Benn, az erdő mélyén rábukkant a hóvirágra. Finom, halványzöld szárakon fehér harangocskák csüngtek a száraz levelek között. Szellőcske megörült nekik; tüstént oda­ penderült. — Megrázzalak-e, hóvirág? — kérdezte. — Ráfújjam-e porodat a finom fonalakra? A hóvirág megrázta fehér fejecskéjét. — Engem hiába ráznál, Szellőcském! — mondta mosolyogva. — Az én porom jól be van zárva, nem bírod kirázni! — Akkor nem is lesz termésed!— vonogatta vállát Szellőcske. — Lesz bizony! Van, aki a porosdobozomat ki tudja nyitni! — Megnézem! — gondolta Szellőcske és meg­ húzódott a kopasz fák alatt. Hát, egyszer csak — züm-züm — egy méhecske repült nagy sebesen a hóvirág felé. — Óh, te kedves hóvirág, milyen régen várunk már! Csakhogy itt vagy! De jól fog esni egy kis friss mezecske! Rátelepedett a hóvirág fehér harangocskájára, benyújtotta hosszú nyelvét és boldogan szívo­ gatta a mézet. Hanem a feje hozzáért azokhoz a sárga szálakhoz, amelyek a virág közepén álltak s egyszerre narancsszínű porfelhő ömlött a szálacskákból. Csupa por lett a méhecske, meg az a zöldes-fehér fonál is, amelyik a sárga szálacskák közül nyúlt ki. — Köszönöm, — mondta a hóvirág. — Most már lesz termésem, lesznek magvaim. Örülni fognak a hangyák, ők szokták magvaimról a húst lerágni. A méhecske elrepült, Szellőcske pedig csodál­ kozva kérdezte : — Hát téged a méhecske hint be porral? — Engem ő! — felelt a hóvirág. — Azért vagyok fehér, azért van mézem. H a nem lát­ szanék messziről, észre sem vennének a méhecs­ kék ; és nem jönnének hozzám, ha nem adnék nekik mézet! — No, megint okosabb lettem, — gondolta Szellőcske és elbúcsúzott a hóvirágtól. Nem­ sokára a fenyvesbe ment. A fenyők örömmel fogadták. — Várunk, Szellőcske, várunk! Gyere, rázz meg bennünket! — Port hintsek a virágaitokra? — nevetett Szellőcske és ráfújt a fenyőkre. Hej, támadt egyszeribe olyan sárga záporeső, hogy még a fű is sárga lett tőle a fenyők alatt. — Köszönjük, kedves Szellőcske! — hajlong­ tak a zöldruhás fenyőfák. — Most már nem maradnak üresen a tobozaink! — Örülök, hogy segíthettem rajtatok! — mondta Szellőcske. Júniusban elrepült a szántó­ földekre, ahol úgy ringatóztak a rozstáblák, mint valami tenger. Amint közelükbe ért, a kalászok felujjongtak : — Jön Szellőcske, jön Szellőcske! Hintázz meg bennünket, Szellőcske!

Sárga szálak csüngtek k i a kalászokból, közöttük tollas, fehér fonalak. Szellőcske már tudta, hogy a sárga szálak porát a fehér fonalakra kell fújnia. Oda is fújta s ment a búzatáblákhoz. — Meghintselek-e benneteket is? — kérdezte már messziről. De a búzakalászok rá sem hederí­ tettek. — M i magunk szórjuk porunkat a fehér fonalakra! — mondták morcosan. Szellőcske jól megcibálta őket, aztán tovanyargalt. — Holtig tanul a jó pap! — gondolta magá­ ban. — Ahány ház, annyi szokás! Egyik virágot nekem kell megporoznom, másikat a méhecs­ kének, a harmadik maga porozza meg magát. Hát téged k i poroz meg? — kérdezte a vad­ rózsától. A vadrózsa virágjában egy aranyoszöld hátú, nagy bogár lakmározott. Ette a finom, sárga virágport; annyi volt belőle, hogy a rózsának is maradt elegendő, hogy termése lehessen. — Engem ez a bogár is behinthet porral, — mondta a vadrózsa. De jön ide más is, bogarak, méhecskék, pillangók, mindnyájan szeretik a virágport! — Mézet nem adsz nekik ? — kérdezte Szellőcske, akinek eszébe jutott a hóvirág. — Azt csak keveset kapnak, — mondta a rózsa. — Engem a poromért szeretnek! — Engem is! — szólalt meg mellette egy tő vadmurok. — Nézz csak ide, micsoda sokada­ lom van itt nálam! Nagy, fehér ernyőt viselt a vadmurok, fehér ernyőt apró, fehér virágokból. S az ernyőn ott dőzsölt egy vidám társaság : aranyoshátú legyek, hosszúbajszú, piros meg zöldkabátos cincérek, fekete pattanóbogarak ; de még egy szép, fehér pillangó is ott nyújtogatta hosszú nyelvét. — Hiszen ez valóságos vendéglő! — nevetett Szellőcske. — Ingyen ebédet kap, aki csak betér! — Bezzeg, nálam nem falatozhat akárki! — suttogta a kékvirágú zsálya. Szellőcske melléje telepedett. — Lássam no, k i az a szerencsés, akinek enni adsz? Pillangó, aranylégy, méhecske rá sem hederített a zsályára. Hanem jött a fekete-sárga bundás poszméh, rászállt a virágra s bebújt a kék sisak alá. Abban a pillanatban két hosszú, íves fehér szál csapódott a hátára és beszórta virágporral. — így ni! — mosolygott a zsálya. — Most már megeheted a mézemet! Virágporomat már viszed, majd rákened egy másik virág fonalára! Szellőcske nagyot kacagott, amikor a posz­ méh tovaszállt. — Hej, nagy mesterek vagytok t i , virágok! — mondta a zsályának. — Szellőcske, méhecske, pillangó, aranylégy, bogárka mind-mind csak arra jó, hogy nektek szolgáljon! A zsálya komolyan bólogatott kékvirágos fejével : — Úgy van, az Úristen akaratából!

APRÓ

HIRDETÉSEK

SS

«

Az apróhirdetés minden szava 20 f.; előfizetőknek 10 f. A legkisebb hirdetés egyszeri megjelenése 2 pengő ; előfizetőknek 1 pengő.

mmZtfvM

•

Előfizetési vagy hirdetési díj Állatkert Budapest, XIV., küldendő. Vadászok figyelmébe! J ó l hangolt duvadcsaló-sípokat útmutatással készít Storcz Mátyás, Gödöllő. A sípok darabja P 2-50.

• ó i AHÉMSÉH

Természettudományi Közlöny. Szerkeszti: Mágócsy-Dietz Sándor és Zimmermann Gusztáv közreműködésével Gombocz Endre és Szábó-Patay József. Szerkesztőség és SÍ kiadóhivatal: Budapest, V I I I . , Eszterházy-u. 16. »M agyar Foxterrier-Tenyésztők Egyesülete« Budapest, Állatorvosi főiskola poliklinikája, V I I . , Rottenbillerutca 23—25. Telefon : 1-308-30

::

Magyar Tacskó-Tenyésztők Egyesülete Budapest, V I I . ker., István-út 2. Állatorvosi főiskola poliklinikája. Telefon : 1 -308-30. H i v a t a l o s órák hétfőn és csütör­ tökön 17—18 órák között.

:Í

Magyar Kutyafajták Törzskönyve Budapest, V I I . , ker., István-út 2. Állatorvosi főiskola poliklinikája. Telefon: 1-308-30. H i v a t a l o s órák törzskönyvezés végett hétfőn és csütörtökön 17—18 órák között. Magyar Dobermannosok titkári h i v a t a l a V I I I . , Baross-utca 77. Telefon : 1-413-78

• • I M M H K f l I H

K X

X X

x x x x xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx

Budapest,

ZIMMER FERENC

Magyarországi Telivér Kutyatenyésztő Egyesületek Szö­ vetsége Budapest, V I I . , István-út 2. Telefon: 1-308-30

H A L K E R E S K E D E L M I R.-T. K ö z p o n t i t e l e p : IX., G Ö N C Z Y P A L - U T C A 4.

A szerkesztésért és kiadásért felelős : Nadler Herbert.

Telefon: 1-854-48

Főüzlet:

KÖZPONTI VÁSÁRCSARNOK Telefon: 1-854-48

A „ C H I N O I N " állatgyógyszerek megbízható hatásúak!

Fióküzletek: V., GRÓF TISZA ISTVÁN-U. 10. II VII. KERÜLET, GARAY-TÉRI Telefon: 1-816-79 || VÁSÁRCSARNOK. T . : 1-304-84

Kebal II. az orsóférgesség biztos gyógyszere, I kutyák Taekil a galandférgekel elhajtja, / részére Pekk és Hizan angolkór ellen, Karodor sebhiníőpor minden a sebek gyors gyógyulását elősegíti, I || Cadogel bőrgyulladás gyógyszere, részére Koplin rühösség ellen, Kirbek a bolhákat és tetveket megöli, á

Kérdezze meg állatorvosát!

I R O D A : VIII., HORÁNSZKY-UTCA 19.

a t

Á FOXTERRIER Foxterriertenyésztők és tulajdonosok egyetlen szaklapja. Megjelenik gazdag tartalommal havonta. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Magyar Foxterriertenyésztők Egyesülete B u d a p e s t , V I I . kerület, István-út 2. s z .

Kaphatók az összes gyógyszertárakban!

Bővebb felvilágosítással szolgál:

„CHINOIN" gyógyszer és vegyészeti termékek gyára r..t., Újpest.

SCHEINER GYULA

Telefon: 1-335-39

Sürgönyök: Z i m m e r h a l , Budapest.

„STADION

Az Átrium filmpalota mellett.

S p o r t - , t o r n a t e r e m - , játSZÓtérfelSZerelések és iskolaberendezések.

^

Budán,

Telefon:

II., Margit-krt. 59.

1-544-80, 1-665-72

Hatóságok szállítója, Viszonteladók engedményt kapnak. Katalógust küldök.

H |

LOVAGLÓ- ÉS HAJTÓISKOLA

az ÁLLATKERTBEN! L O V A G L Á S : egyénenként és osztályban, alapgyakorlatok, iskolalovaglás futó­ szárral, kengyellel és kengyel nélkül, haladók tereplovaglása stb, HAJTÁS:

E2

gyermekek hajtása egyes-, kettes-, A z állatkerti belépődíjon

négyes-

és

ötösíogatokkal.

vagy évi bérletjegy árán

felül :

1. 40 percig tartó lovaglásért, egy, vagy kétlovas kocsi hajtásáért kezdőknek és haladóknak 1 pengő 50 fillér; 2. 20 jegyet tartalmazó jegyfüzet ára 24 pengő ; 3. Tereplovaglás esetenként és személyenként 5 pengő. S Z A K S Z E R Ű T A N Í T Á S kezdők és haladók számára csütörtök kivételével naponta reggel 7-től 10-ig és délután 4-től 7-ig.

E L S Ő R E N D Ű

B E T A N Í T O T T

L O V A K ! nraH

XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX

A

SZÉKESFŐVÁROSI ÁLLAT- ÉS NÖVÉNYKERT

Ipá I m a h á z á b a n

|az a k v á r i u m b a n

a 1t í g y ó h i í z b a n és díszhalak láthatók.

B E L É P Ő D Í J : Felnőtteknek 20 fillér, 10 éven aluli gyermekeknek 10 fillér. XXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXXX Budapest székesfőváros házinyomdája 1937 — 3613 — Felelős n y o m d a v e z e t ő : Kurfürst István vezérigazgató