Eötvös Loránd Tudományegyetem Pedagógiai és Pszichológiai Kar
Neveléstudományi Doktori Iskola (Vezető: Dr. Szabolcs Éva PhD egyetemi tanár) Pedagógiatörténeti PhD-Program (Vezető: Dr. Németh András CSc egyetemi tanár)
Réz Lóránt Az intézményes orgonaoktatás Magyarországon 1832-től Doktori (PhD) értekezés Tézisfüzet
Témavezető: Dr. Szabolcs Éva PhD intézetvezető egyetemi tanár
Budapest 2014
A disszertáció témája
„Az
intézményes
disszertációm
az
orgonaoktatás
orgonamuzsika
Magyarországon
szellemiségéből
1832-től”
fakadó
című
művészi
doktori
üzenetének
megfogalmazása után, a tanári-, művészi életutak ismertetésével és az orgonatanítás pedagógiai eszközeinek elemzésével tár fel és fogalmaz meg új művésznevelési irányelveket. Munkám a magyarországi orgona pedagógia történetét kíséri végig és pedagógiai célkitűzések és módszerek változásaira irányítja a figyelmet. A pedagógiai kutatásom célja, hogy a zeneművészet-, ezen belül az orgonaművész képzés területén „új ismeretek feltárásával, pontosabbá
tételével,
elmélyítésével
hozzájáruljon
az
oktatási
tevékenység
eredményességéhez.” (Falus, 2004. 9. o.) A disszertáció mottója Szőnyi Erzsébettől származik: „A jó tanítás titkát egy-egy jó tanár egyéniségének elemzésével kellene megfejteni. Hátha ezen keresztül példájukat is követnék.” Szőnyi Erzsébet (Michel, 1974. 10. o.) Szőnyi felvetése rámutat a feltáratlan terület fontosságágára és időszerűségére. Előrevetíti azt az elgondolást, miszerint a pedagógus egész lényével, személyiség struktúrájának összességével nevel, példát mutat, felkelti a tanuló érdeklődését az ismeretlen tudásanyag iránt. Szőnyi Erzsébet „a jó pedagógus egyéniség” attitűdrendszerének kutatására irányuló buzdítása bátorított az orgonaművész neveléssel kapcsolatos nevelési elvek és módszerek feltárására. Kutatásomban a zongoramódszertan eredményeit megvizsgálva az orgonapedagógia művészneveléssel kapcsolatos sajátos személyiségfejlesztő stratégiáinak feltárására fókuszálok. Kutatásom alapkutatásnak minősül, melynek „elsődleges célja új ismeretek szerzése a meglévő elméletek módosítása a továbbfejlesztés érdekében. Nem feltétlen cél az eredmények gyakorlati
alkalmazása
aktuális
problémákra.
Az
erkölcsi
fejlődés
fő
fázisainak
meghatározása, a kognitív oktatási célok rendszerének kidolgozása, a pedagógiai gondolkodás, döntéshozatal fő típusainak kimutatása mind-mind alapkutatások segítségével érhető el.” (Falus, 2004. 28. o.) A magyarországi orgonaművészet oktatása két jelentős zeneszerző munkásságán nyugszik. Az egyik pillér Johann Sebastian Bach, a másik pillér Liszt Ferenc. A disszertációban Bach zenepedagógiai módszerét alapul véve végigkísérem a XIX. század végétől napjainkig a magyarországi orgonaművész képzés különböző szakaszainak módszereit és szakmai célkitűzéseit. A másik pillérnek Liszt Ferencet tekintjük, akinek zeneiés pedagógiai szemlélete mély nyomot hagyott a hazai művészképzés eszmerendszerében. Ezt
a hagyományt őrzi és ápolja a nevét viselő intézmény, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem. (A disszertáció folyamán az intézményt rövid, köztudott nevén: Zeneakadémia néven említem.) Disszertációm első részét a művészetfilozófiai, teológiai, pszichológiai kutatás részleteit tartalmazó fejezetek képezik. Ezt követi az orgonamódszertannal foglalkozó második egység. A harmadik részben pedagógiatörténeti áttekintést olvashatunk. A Zeneakadémia különböző korszakaiban tevékenykedő orgonatanárok pedagógiai célkitűzései az általuk szerkesztett tanmenetekben jelennek meg. A tanmenetek bemutatásával a pedagógiai célkitűzések változásait állapítom meg. A különböző tematikájú fejezetekben tárgyalt kérdéseket az interjú szemelvényekkel, a művésztanárok fontos gondolataival támasztom alá. A vidéki orgonatanszakok 24 éves története az interjúkban kísérhető figyelemmel.
A disszertáció problémafelvetése Kutatásomban a zenei nevelés legmagasabb fokára, a művészképzésre, és annak sajátos nevelési célkitűzéseire fókuszálok. A főiskolai hallgatók életkori sajátosságaiból, szakmai tudásából és az iskolarendszerű képzés konstellációjából adódó problémák megoldása, a művészi kifejezőkészség és az interpretációhoz szükséges képességek kialakítása vagy fejlesztése a művészképző egyetemi évei alatt valósul meg. Az orgonista szakmai gyakorlatában és képzésében két fő művészi kifejezésforma jelenik meg: az interpretáció és az improvizáció. Az interpretáció és az improvizáció kapcsolata egymást kiegészítő zenei tevékenység. Az interpretációban rejlő nehézségek több tényezőből tevődhetnek össze. Az interpretáló orgonaművész olyan műveket ad elő, amit már korábban megalkotott a zeneszerző, sokszor több évszázad választja el a szerzőt a mű előadójától. Az előadóművész nem saját szerzeményét mutatja be, tehát nem saját én-világából született a mű. Logikailag ebből következik, hogy a hiteles, művészi tolmácsolás érdekében én-világát kell hasonlóvá tenni az előadásra szánt mű korszelleméhez, a zene szerzőjének lelki alkatához, habitusához, a mű keletkezésekor átélt pillanatnyi lelkiállapotához. Ezt a művészi igényt „történelmi hallásnak” nevezi a szakirodalom. Ha az előadó megismeri a mű eszmei-, filozófiai tartalmát, és beleérző képességével közel kerül az alkotóhoz akkor a mű mélyebb jelentésrétegeit tudja közvetíti a korszak stílusjegyeinek megfelelve. Ehhez a bonyolult főként lelki
fejlődésfolyamat kialakításához járul hozzá a művészjelölt vezetője, mestere. A disszertáció tehát arra a bonyolult problémára keresi a választ, hogy a pedagógiai folyamatban a tanár mivel és mennyiben járul hozzá a műalkotás és az előadóművész között feszülő nehézségek leküzdésében.
Kérdésfeltevések A művészi interpretációhoz kapcsolódó kérdések feltevése előtt rögzítenünk kell az alapvető művészetfilozófiai irányelveket és ideákat. Pl.: Mi a művészet? Ki a művész? Mi a művészet szerepe a világban? Mi a művészet célja? Kérdésfeltevésünk után a megválaszolásához
vezető
út
feltérképezése
szükséges
a
művészetfilozófiai,
művészetpedagógiai, esztétikai szakirodalom elemzésével, és a művészek, művésztanárok életútjának feltárásával. Kutatásomban különböző művésznevelési kérdések merültek fel: Mi a művészi személyiséggé válás motivációja? A művésztanár milyen pedagógiai eszközökkel segíti növendékét a művésszé válás folyamatában? Hogyan fejleszti személyiségét arra a fokra, hogy a műalkotás hiteles tolmácsolójává váljon?
A disszertáció kutatási módszerei Bevezető gondolataim és kérdésfeltevéseim után bemutatom dolgozatom kutatási módszereit. Művészi tevékenységem és pedagógiai munkám során számtalan homályos érzés és kérdés merült fel bennem a pedagógia és zene titkaival kapcsolatban. Amikor elkezdtem kutató tevékenységemet a kutatás tárgyát, a művészetet és a hozzá kötődő pedagógiai folyamatot világosan láttam, úgy éreztem, hogy a tanári pedagógiai nevelő munka mellett ugyanolyan erővel hat a tanuló személyiségfejlődésére a műalkotással való folyamatos érintkezés és a művészeti tevékenység. Kutatásom tárgya és kérdésfeltevéseim nehezen mérhetőek és bizonyíthatóak természettudományos egzaktsággal. A művésznevelésben rejlő pedagógiai jelenségek összetettebbek, mint a természettudományban vizsgált jelenségek. Naturalista kutatói felfogásom a kvalitatív kutatói metodológiát követi, mely inkább feltáró, összegző jellegű. (Falus, 2004. 11-12. o.) Kutatásom aktív részét megelőzve általános ismereteimet bővítettem az európai kultúra különböző területeinek tanulmányozásával. Az emberi kultúra, művészet és a zenei valóság rétegeit két irányból közelítettem meg. Az egyik irány a reneszánsz nagy
gondolkodóinak,
tudósainak,
művészeinek
munkásságának,
kutatási
területüknek,
eredményeiknek a megismerése volt (pl. Leonardo, Bruno, Galilei, Eckhart, Tinctoris és Gaffurius); a másik irány kiindulópontja Liszt Ferenchez köthető. Liszttől a szálak szintén két irányban indultak el. Az egyik szál Dante felé vitt a múltba, a másik a Goethe-n keresztül a történelem folyamán előre egészen napjaink filozófiájáig és tudományos eredményeiig (pl. Jung, Steiner, Hamvas, Frankl, Csíkszentmihályi). Óriási mélységek és magasságok tárultak fel előttem a művészet- és a tudomány különböző területein belül, melyek találkozási pontjainak felfedezése élményszerűvé tették a kutatást. Ezen információk birtokában pedagógiai kutatásom is más megvilágításba került. A kultúrtörténeti ismeretszerzéssel párhuzamosan felkutattam pedagógiatörténeti forrásokat. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem orgona tanszakának történetét Solymosi Ferenc egyetemei jegyzetére alapozom. A bachi- és a liszti pedagógia forrásai mellett módszertani és nevelési szempontból fontos dokumentum Lehotka Gábor nevéhez fűződő első magyarországi orgonapedagógiával foglalkozó munka, melynek részletei szintén megjelennek a disszertációban. (Gorsium Orgonaiskola 2000 és az Az orgonatanítás módszertana) A történeti kutatás részeként általános pedagógiai, művészetpedagógiai és művészetelméletei szakirodalom is feldolgozásra került. Minden számomra fontos szakirodalmi részletet kijegyzeteltem s tematikusan rendszereztem. Mindezen információk birtokában döntöttem el, hogy mintavételemet a felsőoktatás területéről a művészképző intézmények munkájából veszem. Megállapítottam, hogy ha a hazánkban tevékenykedő művészképző mesterek tanári és művészi életútja felől közelítek kutatásom tárgyához, akkor teljes képet kapok a hazai orgonaoktatásra és nem kell az alap és középfokú oktatást felölelő kutatást végeznem. Elhatároztam, hogy zeneművészeti főiskolán tanító mind a kilenc mesterrel külön interjút készítek. Az interjú készítés szabályait és elveit Irving Seidman: „Az interjú mint kvalitatív kutatási módszer”- című könyvéből ismertem meg és módszereit alkalmaztam. Az interjúfajták közül a narratív-, tematikusan fókuszált interjúfajtát választottam. A felvételek elkészítéséhez egy kisméretű diktafont használtam. A beszélgetések átlagosan 45-50 percet vettek igénybe. Az interjúk helyszínét és időpontját mindig interjúalanyaim határozták meg, ezzel a gesztussal is igyekeztem az interjúk kötetlen, bizalmas és inspiratív jellegét fokozni. Minden interjúalanyom készségesen válaszolt feltett kérdéseimre s azt tapasztaltam, hogy szívesen elevenítik fel művészi és tanári pályájuk fő mozzanatait.
Az
interjút
kronológiai
sorrendben,
biográfikusan
építettem
fel.
A
kisgyermekkor zenei élményei után zenei tanulmányaikról kérdeztem interjúalanyaimat. A tanulmányok ismertetésekor tanáraik munkájáról, zenei és pedagógiai módszereiről is
beszámoltak. A tanulóéveket a zeneiskolától a középiskolán át a zeneakadémiai élményekig kísértük végig. Az egyetemi évekre tehető első művészi szárnybontogatás után a diploma megszerzését követő évek megbeszélésére került sor. Interjúalanyaimnak már ezekben az években pedagógiai munkájuk is elindult művészi pályájukkal párhuzamosan. Ebből az életszakaszból merítve művészi és művészet-pedagógiai módszereikről és tapasztalataikról kérdeztem őket. A narratív-, tematikusan fókuszált interjúk tág teret adtak az egyéni tapasztalatok, gondolatok megfogalmazására, felszínre törésére. Pedagógiai tapasztalataikat összefoglalva főként művésznevelési problémákat, nézeteket és művészetfilozófiai eszméket fogalmaztak meg, melyek a művésznevelés mélyebb rétegeibe nyújtanak bepillantást.
A disszertáció várható eredményei Összefüggés feltáró disszertációmmal, az orgonaművészetnek a történelmen átívelő művészetfilozófiai eszeméinek ismertetésével, a művésznevelés céljának-, módszereinek meghatározásával, a különböző művészetpedagógiai gondolkodások bemutatásával s a zene lényegének megközelítésével szeretnék a művészi kiteljesedés útján járó zenészeknek támpontot adni. A zenei rendszerek tartalmát és funkcióját, az orgonamuzsikában rejlő metafizika és az ember személyiségére tett hatását, s ezen belül a nevelő jellegét gyűjtöttem össze. Az alapok kikutatásának és lefektetésének köszönhetően pedagógiai célkitűzéseim világossá váltak, pedagógiai eszközeim pedig gyarapodtak. Szeretnék gondolatokat ébreszteni kollégáimban és a szakmán belül művészetpedagógiai-, művésznevelési konferenciát, vitát kezdeményezni, mellyel kitágulhat művészi horizontunk, s ezt követően új kutatások indulhatnak el a nevelés-, és zenetudomány különböző területein. A művészileg kiteljesedett alkotók életpályájuk folyamán szerzett tapasztalataik és gondolataik azt a hipotézist erősítik meg, hogy a művészet és azon belül a zene az ember feletti transzcendens szférák leképeződése földi világunkban. A hangrezgések és a zenei rendszer szövete az ember számára kozmikus dimenziókat nyit meg. Feltételezésem további kutatások tárgyává válhat pozitivista mérések és kutatások metodológiájával. E. T. A. Hoffmann, Thomas Mann, Hermann Hesse műveiben található a zene mélyebb rétegeire tett utalások nyomán elindulva pl. Bach és Messiaen orgonamuzsikájának kozmikus eredetére, a hangzások, a rezgések az emberi testre és lélekre tett hatását vizsgálnám.
A disszertáció tartalmának rövid ismertetése
Disszertációm összegzésében röviden bemutatom munkám szerkezeti felépítését és kutatási eredményeim ismertetésekor a bevezetőben feltett kérdésekre válaszolok. A disszertációt három nagy egységre osztottam. Az első részben a keresztény Európa teológiai, filozófiai, esztétikai, pszichológiai elméleteit vizsgáltam meg abból a szempontból, hogy miként gondolkodtak a művészetről és a zenéről őseink? Minek tekintették a zenét, és mi volt a funkciója? Az ókor mitológiájától indultam, a keresztény filozófián keresztül Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás zenéről szóló gondolatain, a bachi teológián keresztül eljutottam Gustav Jung, Rudolf Steiner és Hamvas Béla természet, univerzum, valóság, ember fogalmáig. Gondolatmenetem útvesztőjében Dante, Echart Mester, Goethe, Mann és Hesse mutattak irányt. Az ember szükséglete az önkifejezéséből származó alkotás. Az ember megalkotja mitológiáját, szimbólumait, szimbólumrendszereit, ilyen a nyelv, a zene és a képzőművészeti alkotás. A zenélési folyamat közben olyan belső utakat tesz meg a tudatával az ember, mely az őstudattalan (Jung), a belsőmag (Hamvas) felé viszi. A gondolatok, érzések, indulatok körforgásán alapuló dinamizmust az alkotó ember átéli az alkotás, a művészi teremtés pillanatában. Ez a folyamat minden esetben a cselekvés, a zenélés formájában történik. A cselekvésnek köszönhetően a megismerés felé lendíti az alkotót, s a cselekvés és megismerésből fakadó dinamizmus válik a művészi lét motorjává. Ebbe a létformába vezeti be a pedagógus, a mester tanítványát. A szoros interperszonális kapcsolat eredményeként a tanítvány mesterének életvitelébe, munkájába kap bepillantást. A mester példája, mintája az, mely elvezeti a növendéket saját művészi útjának megtalálásához, a művészi önkifejezéshez. Ezt a pedagógiai jelenséget figyelhetjük meg Bach, Liszt és Thomán majd a későbbi orgonatanárok gyakorlatában is. A disszertáció második részében a bachi-liszti személyiséget és a két lángeleme pedagógiáját a magyarországi mesterek pedagógiai, művészi gyakorlatával, tapasztalataival vetettem össze. Ebben az egységben orgonapedagógiai módszereket, a tanár-diák kapcsolatban és az orgonamuzsikában rejlő motivációs tényezőket sorakoztattam fel. Tehát arra kerestem a választ, hogy a művésztanár milyen pedagógiai eszközökkel segíti növendékét a művésszé válás folyamatában? Hogyan fejleszti személyiségét arra a fokra, hogy a műalkotás hiteles tolmácsolójává váljon? Az interjúkban az egyéni sorsok, az egyéni tapasztalások és tudás az egyéni történelem szövetéből bontakozik ki. Ezeket az ismereteket
gyűjtöttem össze, amelyeket röviden ismertetek. Egybehangzó vélemény, hogy a szabad zenei szárnyalás
elengedhetetlen
követelménye
a
technikai
felkészültség.
A
technikai
felkészültséget a középiskolai évek alatt kell megszerezni, de a gyakorlat azt bizonyítja, hogy csak kevés növendék képes a tökéletes technikai biztonság elérésére. Az akadémiai évek alatt a zenei kifejezőkészséggel párhuzamban alakul ki és mélyül el a technikai biztonság, valamint a művészi igényű munka során a zenei elképzelés reprodukálásának eszköztára. Itt néhány általánosan alkalmazott gyakorlási javaslatot találunk: az ujjrend begyakorlása és rögzítése, valamint az idő kitágításával együtt járó lassú, tévesztés nélküli gyakorlás. A tanítási órákat két alapvető módszer jellemzi, a magyarázat - zenei analízis - és a szemléltetés - tanári előjátszás - formájában érvényesül. Új módszer a tanár-diák szerepcsere (Fassang). A művészjelöltek főtárgy órán kívül szakmai tudásukat a következő alkalmakon gyarapítják: - a tanári átjárhatóság, mely lehetővé vált a Zeneakadémián és Debrecenben; - az előadások, melyeknek keretében a növendékek önállóan mutathatnak be egy-egy témakört; - a hangversenyek; - a szakmai tanulmányutak alkalmával a történelmi hallás fejlődik; - a continuo játék, a kamarazene, az ellenpont, az organológiai kurzus, melyeken a gyakorlati hangszeres tudás bővül. A technikai képzésen túl a művészképzésben megjelenik az előadáshoz szükséges művészi képességek fejlesztése és a kifejezőeszközök tudatossá tétele. A művészi személyiség kialakulásában a következő tényezőket figyelhetjük meg pl.: - az önkifejezési képesség, - a képzelet, a fantázia, - az esztétikai érzék, - belső intonáció, - a beleérző tehetség fejlesztése, - az összpontosítás technikáinak gyakorlása, - a történeti hallás kialakítása. Ezek összessége a tanár és növendék aktív interperszonális kommunikációján és a cselekvésen alapuló orgonaóráin nyilvánul meg. A tanítási-tanulási folyamatban ezeknek a tényezőknek az együttes érvényesülése van jelen.
Liszt pedagógiájára látunk példákat oktatásunkban, melynek fő motívumai: a vezető, a segítő és a motiváló tanári magatartás. Kovács Szilárd és Fassang László mutatja be, hogy a tanár miként vezeti fokozatosan át a tanár-diák kapcsolatot a kollegiális viszonyba. A harmadik egység a Zeneakadémia történetén vonul végig. Ebben a részben a különböző pedagógiai szemléletek, célkitűzések változásait elemzem. A Zeneakadémia szinte másfél évszázados történetének vizsgálatával megfigyelhetjük, hogyan változott az orgonaművészről alkotott kép és követelményrendszer. A kreativitást hangsúlyozó, a komplex orgonista személyiség (orgonista-zeneszerző-imprvizátor-tolmácsoló-tudós-művész) igénye, hogyan alakult át egy időre a kizárólag az interpretációra fókuszáló orgonistaképzésre. A reproduktív tehetség és a produktív tehetség fejlesztésének pedagógiai módszerei a tanmenetekben vázolt szakmai követelményekhez alkalmazkodtak. A forrásokból kiderült, hogy a Zeneakadémia 1882-től 1950-ig terjedő időszakban az orgonisták képzésében mindkét tehetségfajta együttes fejlesztésére nagy gondot fordítottak. A két tehetségfajta fejlesztésének egységes jelenléte a komplex orgonista személyiség kialakulását tette lehetővé. 1950-től
az
európai áramlatokat követő és az idő közben felgyülemlett orgonarepertoár megtanítását zászlajára tűző Pécsi Sebestyén nevéhez fűződő tanmenet és vizsgakövetelmény a hangsúlyt az interpretáló orgonista képzésére helyezi át. Ez a gyakorlat napjainkig érezteti hatását. Szakmailag most éljük a fordulat éveit, amikor az új felvételi követelmény részeként megjelent az improvizáció, a harmonizálás és a számozott basszus játék. A Zeneakadémia oktatói visszahozták a képzésbe az eredeti Liszt-, Koessler- modellt.
A disszertáció válaszai
-„Mi a művészet forrása?” A földi életpályáját járó ember egymáshoz hasonló kérdéseket tesz fel, és keresi a válaszokat. Az írásbeliség megjelenése előttről származó régészeti leletek, műalkotások üzennek, kommunikálnak, és ugyanarról a gondolkodásról, felismerésekről vallanak. Hamvas Béla nevéhez fűződik az a megfigyelés, miszerint a történelem előtti időkben keletkezett mitológiák és ősi írásos emlékek tartalma összecseng. Az ember öntudatra ébredésének fokozataival szemléltetem azt az utat, amit az egyén generációról-generációra, egyik történelmi korról a másikra megtapasztal. Az öntudatra ébredés gondolkodási folyamatot indít el. Az ember körülnéz, és félelem tölti el a számára idegen külvilág ismeretlen voltától. A félelem érzése és az egyedüllét állapota gondolkodásra
készteti a belsővel, vagyis az énnel való kommunikációt indítja el. (Hankis) A kérdésfeltevéssel megszólítja az ember az ismeretlen Létezőt és gondolatain keresztül megkapja a megfelelő válaszokat. Ezt a mentális kommunikációt éli át az alkotó az alkotás pillanatában. A dolgok elnevezése, definiálása és a létkérdésekre kapott válasz által a félelem érzése oldódik. Elhelyezni magát az ember a világban, létezésének az önkifejezés által ad hangot, ezzel meggyőződik saját létezéséről. Mi a művészet? A művész a külvilág dolgait érzékeli-észleli, megfigyeli a jelenségeket. A következő fázis az, amikor az ember a dolgokat először szétszedi, majd összerakja. Ez a tevékenység a gyermeki kor sajátja is. A tapasztalatok után következtetésekre jut, ezt az egész folyamatot tanulásnak is tekinthetjük. A felgyülemlett benyomásokból származó tudás alkotás formájában realizálódik. A folytonos művészi tevékenység sokszori ismétlődése egy idő után - Bach szavaival élve - betekintést nyújt a „rend”-be, a világ működésének egyetemes rendjébe. Bach szerint „a művészet a világ valósága. A művészet a természet és eme valóságot rendbe foglaló Isten között helyezkedik el.” A műalkotás magát szüli, sok esetben független a művész egyéni sorsától. A műalkotás kipattan teljes fegyverzetben tökéletesen az alkotó tollából, hangszeréből, mitológiai példával élve: mint Pallas Athene Zeusz fejéből (Jung). Kit nevezhetünk művésznek? A rendből fakadó s a rendben megtalált harmónia a beavatás következménye. A művész megsejti a valóság titkait, ami egészen az Isten-látásig vezet. Az ember felfedezi Isten lényét mélymagjában, mely áthatja a személyiség működését. Ez a folytonos belső monológ, gondolkodás, mely újra és újra bekövetkezik a művészi tevékenység alatt az alkotót egy az emberinél magasabb létállapotba emeli, mely egyetemes műalkotásban realizálódik. (Michel) Ez a folyamat az, mely a zene belső lényegéhez közelebb viszi a muzsikust, „a zenével ápolt viszony” (Pálúr) ebben a folytonos gondolkodásban, analízisben és művészi tevékenységben realizálódik. A mélymaggal folytatott kommunikáció az állandó cselekvő alkotás az analízis és a reflexió az önnevelés pedagógiai folyamatát indítja el az egyén személyiségében, s kialakítja a művészi személyiséget. Az ember belső történéseit bővebben kifejtve Jung gondolatait idézem: „Aki tudattalan „mélymagja” megvalósításának ezen az útján halad, az szükségképpen átviszi a személyes tudattalan tartalmát a tudatba, s ezáltal kibővül személyisége. Szeretném mindjárt hozzátenni, hogy a „bővülés” a morális tudatot, az önismeretet érinti elsősorban, mivel a tudattalan tartalmai, amelyek az analízis révén felszabadulnak, és átkerülnek a tudatba, eleinte rendszerint kellemetlen s ezért elfojtott tartalmak, pontosabban szólva különböző kívánságok,
emlékek, tendenciák, tervek stb. (Jung, 1997. 89-90. o.) „Mélymagunkat” úgy jellemezhetnénk, mint egyfajta kompenzációt, amely a belvilág és a külvilág konfliktusáért kapható. Ez a megfogalmazás nem is olyan rossz, amennyiben személyiségcentrumunknak olyan jellege van, amely egy eredményre, egy elért célra hasonlít, valamire, ami csak fokozatosan jön létre, és nagy fáradság árán tapasztalható meg. Ezért a személyiségmag egyúttal az élet célja is, mivel a legteljesebben fejezi ki azt a sorskombinációt, amelyet individuumnak neveznek.” (Jung, 1997. 97. o.) Tehát a művész művészeti tevékenységével beteljesíti sorsát, a művészi munka válik életcéljává, s ezzel együtt individualizálódik. „Az én szememben minden olyan biológiai és pszichikus történés spiritusz rectora (szellemi irányítója) a tudattalan teljesség. Ez totális megvalósulásra, vagyis az ember esetében totális tudatosulásra törekszik. A tudatosulás a legtágabb értelembe vett kultúra, az önmegismerés pedig következésképp az eszenciája és szíve ennek a folyamatnak. A Kelet kétségkívül „isteni” jelentőséget tulajdonít a személyiségcentrumnak, a régi keresztény felfogás szerint az önmegismerés vezet el a cognitio Deihez, Isten megismeréséhez.” (Jung, 1997. 104. o.) A keleti és keresztény gondolat is a mélymag megismerésének folyamatában látja önmagunkhoz és az isteni titokhoz vezető utat. A művész a művészet befogadóját, hallgatóját vagy szemlélőjét ebbe a világba vezeti be, s megmutatja a tágabban értelmezett valóság különböző rétegeit. Mi a művészi személyiséggé válás motivációja? Az utolsó kérdésemre a választ Jung és Hamvas írásaiban, valamint Pálúr János és Király Csaba interjújában találtam meg a választ. Amikor egy művészt látunk a színpadon zenélni, megfigyelhetünk egy különleges jelenséget. Az előadó átváltozik, átlényegül az alkotás pillanatában, az az érzésünk, hogy szinte nem is ő van jelen, nem ő játssza a művet. Ilyenkor tökéletesen megvalósul a mélymagjával való találkozás, az egyesülés. Ez a jelenség a tökéletes összpontosítás. A tudatos és tudattalan síkok kommunikációja az összpontosításban éri el tökéletes megnyilvánulását. A művészek összpontosításának egyik módszere a relaxációval összekötött meditáció. A meditációban megközelített mélymag felszínre töréséről Hamvasnál olvashatunk, melyet extázis technikának nevez. „Eksztázis technikát az ember azért alkalmaz, hogy önmagában az emberi lét primordiális (ősi, kezdeti) tudat állását helyreállítsa. Mert csak a tudat kezdeti és eredeti érzékenysége az, amely az ember és az emberfölötti kommunikációjában részt vehet. Az egyetlen feltétel, hogy a tudatot kondíció ne terhelje. Az ember nyugtalan szétszórtságban
él. Ahhoz, hogy valaki a feltételt teljesíteni tudja, ebből a szétszórtságból ki kell lépnie. A szétszórtság oka az alvajárás (taszja hétur avidjá). Erről
az
eseményről,
az
extázisról
olvashatunk Pálúr János interjújában, amikor az igehirdetés utáni improvizációja közben megélt élményéről beszél, vagy amikor Király Csaba zenélés közben megélt repülés élményéről vall. A harmadik példa az eksztázis-technikára: Fassang László improvizáció tanításának módszere. Fassang rávezeti növendékeit, hogy hogyan tudják kifejezni érzéseiket a hangszeren, megtanítja az improvizáció mentális előkészítését, megtervezését és bemutatja az eksztázis-technikát. Az eksztázis-technikát modelleztem, melyet az 1. számú melléklet tartalmazza. Az emberfölötti szférával való kapcsolatteremtés, kommunikációja jelenik meg a zenélés folyamatában, a művész tehát közvetítővé, csatornává válik a két világ között. Az eksztázis élmény az, mely a művészi hivatást megerősíti, s mely később a művészi életforma motorjává válik. Réz Lóránt (2011): Eltáncolni az építészetet? Megragadni a zenét? http://www.parlando.hu/2011/2011-1/Epiteszet.htm Réz Lóránt (2012): Konstruktivizmus és pedagógia a zenetanulás tükrében. Opus.www.mozaik.info.hu/Homepage/pdf/opus/Mozaik-Opus_2012_04.pdf - in: Király Katalin Réz Lóránt (2013): The music of the spheres on the front of the Gesú Nuovo in Naples http://vismath.ektf.hu/Presentation/Enigma_presentation_2013_08_23.pdf
