Nora Roberts: A némaság völgye ELŐSZÓ Képek táncoltak a túzben. Sárkányok, démonok, harcosok. S a gyerekek ugyanúgy látni fogják, ahogy az öregember látta, aki tudta, hogy nagyon öregek és nagyon fiatalok időnként olyasmit látnak, amit mások nem láthatnak, s talán nem is fognak. Már sok mindent elmesélt a gyerekeknek. A meséje a varászlóval kezdődött, akit Morrigan istennő szólított meg. A Mac Cionaoith családból származó Hoyt nevű varázslót az istenek bízták meg azzal, hogy más világokba, más korokba utazzon át, és hadsereget gyűjtsön, amely szembeszáll a vámpírkirálynővel. Az emberek és démonok közti nagy csatára Samhain szombatján, a Geall országbeli Némaság völgyében kerül majd sor. Elmondta nekik, hogy Hoytt, a varázsló ikertestvérét az agyafúrt Lilith ölte meg és változtatta át, aki akkor már csaknem ezer éve élt, amikor Ciant is besorozta a saját fajtájába. És további majd ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Cian csatlakozzél Hoythoz és Glennához, a boszorkányhoz. Két gealli nemesember, egy alakváltoztató fiú és egy gealli hercegnő világokon kelt át, hogy részt vegyenek a vámpírok elleni küzdelemre való felkészülésben; végül egy harcos démonvadász egészítette ki a kört, aki a Max Cionaoith család leszármazottja volt. A mese eddigi részében sok csatáról, nagy bátorságról, halálról és barátságról volt szó – és szerelemről, amely előbb a varázsló és a boszorkány, majd az alakváltoztató férfi és a harcos közt virágzott ki, még erősebbé téve a kört, ahogy az igazi mágiához illik. De még bőven volt mesélnivaló. Győzelemről és veszteségrő, félelemről és bátorságról, szrelemről és áldozatkészségről – mindenről, amit a sötétség és a fény magával hozhat. - Hatan voltak – szólalt meg az öregember a tűzbe bámulva, miközben a gyerekek susogáa elcsöndesedett, s a nagy várakozás miatta a fészkelődés is abbamaradt. – És mindegyiknek megvolta a joga, hogy részt vegyen vagy kimaradjon belőle. Az embernek akkor is választania kell, amikor világok sorsát tartja a kezében – hogy szembeszáll-e azzal, ami el akarja pusztítani, vagy sorsukra hagyja őket. És ez a választás sok más választással jár együtt – tette hozzá. - De ők bátrak voltak és igazak – szólt közbe az egyik gyereke. – És a harcot választották. Az öreg elmosolyodott. - Bizony, így történt. De annak az időszaknak minden napjára, minden éjszakájára megmaradt ez a választási joguk, és újra meg újra választaniuk kellett. És jusson csak eszetekbe, hogy egyikük nem is ember, hanem vámpír volt. És annak az időszaknak minden napján és minden éjszakáján tudnia kellett, hogy többé már nem ember. Csak árnyékként élt azokban a világokban, amelyeket a választása értelmében meg akart védelmezni. Hát, ez volt a vámpír álma – mondta az öreg.
1 Cián álmodott. Álmában ember volt, fiatal, féktelen és meggondolatlan. És látott valakit, egy asszonyt, csodaszépet, csábítót, sötétvörös ruhában, amely sokkal elegánsabb volt a hosszú, bő ujjával, mint amilyet egy falusi kocsma megérdemel. A ruha úgy folyt le alakján, mint jóféle vörösbör, csak úgy ragyogott benne hamvas, fehér bőre. Aranyszőke haja volt, fürtjei körbekígyózták a fejét. Ruhája, viselkedése, a nyakán és ujján csillogó ékszerek sejtették úri származását. Az asszony olyan volt a füstös megvilágítású kocsmában, mintha láng lobbanna árnyékban. Két szolga rendezte be számára s különszobát a vacsorához. A beszélgetés és zene abbamaradt, amikor a hölgy belépett. A nyári égboltra hasonlító kék szemével az ifjúra tekintett. Ő nem habozott, amikor az egyik szolga kijött a különsobából és szól neki, hogy a hölgy vele akar vacsorázni. Vigyorgott az ivócimborái által tett megjegyzéseket, de pillanatnyi gondolkodás nélkül otthagyta őket. A nő ott állt a szobában, amelyet gyertyák és a kandallóban égő tűz világított meg, és bort töltött a serlegekbe. - Örömömre szolgál, hogy csatlakozol hozzám – mondta a nő. – Nem szeretek egyedül vacsorázni. Lilith a nevem.
Elindult az ifjú felé, mozdulatai kecsesek voltak, mintha lebegne, s átadta neki a kupa bort. Volt valami egzotikus a beszédmódjában, amitől forró homok és buján virágzó szőlő jutott az ember eszébe. Az ifjút teljesen elbűvölte. Megosztoztak az egyszerű vacsorán, de a fiúnak nem volt étvágya. Az asszony szavait itta, aki beszélt az országokról, amelyekről ő sohasem hallott. Az asszony holdfényben járkált a piramisok között, lovagolt Róma dombjain, és állt a görög templomok felett. Az ifjú még sohasem járt Írország határán túl, és Lilith szavai, az általa rajzolt képek legalább olyan izgalmasak voltak, mint az asszony maga. Lilith túságosan fiatalnak látszott ahhoz képest, mennyit utazott, de amikor megemblítette ezt neki, az rámosolygott a serleg pereme felett. - Hát mire valók az országok, ha semmi hasznukat sem vesszük? – kérdezett vissza. – Én bizony kihasználtak őket. Megízleltem az ételeiket, fölfedeztem tájaikat. Fiatal vagy még ahhoz, hogy kicsivel beérd – mondta lassú, mindentudó mosollyal. – Hát nem akarnál többet látni, mint eddig? - Azt gondoltam egy évet rászánok, hogy többet lásaak a világból, ha majd képes leszek rá. - Egy évet? – mondta könnyű kacajjal a hölgy, és csettintett hozzá. – Egy év, az semmi. Csak egy szempillantás. És mit tennél akkor, ha rendelkezésedre állna az örökkévalóság? – kérdezte, és szeme oly mély színben játszott, mint a feneketlen tenger, amikor az ifjú felé hajolt. – Mit tennél akkor? – De nem várta meg az ifjú válaszát, fölállt, és illatfelhőt hagyva maga után, odalépett az apró ablakhoz. – Ó, oly szép ez az éjszaka! Úgy feszül az égre, mint valami selyem. – Megfordult, szeme felcsillant. – Én éjszakai lény vagyok. Mindketten sötétben hozzuk a legjobb formánkat. Az ifjú is felállt, és minden érzékét megtámadta a bor és az asszonyból áradó illat. Valami vastagon, mint egy füstgomoly, elzsibbasztotta az agyát, mint valami méreg. Az asszony fölszegte a fejét, és szájon csókolta a fiút. - Miért is töltenénk magányosan a sötétség óráit? Álmában is olyan volt, mint valami álom; ködös és zavaros. Az asszony fogatán ült, keze telt, fehér mellén babrált, és csókolta a nőt, aki forró ajkával mohón tapadt rá. Fölnevetett amikor az ifjú ruhájával ügyetlenkedett, s csábítóan széttárta a lábát. - Erős kezed van – motyogta a nő – Tetszetős az arcot. Pontosan erre van szükségem, és el is veszem. Teljesíted a parancsomat? – Könnyedén ismét felnevetett, beleharapott az ifjú fülébe. – Teljesíted? Teljesíted az erős kezeddel, jóképű fiacskám? - Ohh, igen, igen. – mondta az ifjú, mert semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy beletemesse magát a nőbe. S amikor megtörtént, miközben féktelenségét jelezve ringott a fogat a nő feje hátrahanyatlott. - Igen. Keményen, forrón! Még többet akarok! Majd olyasmit kapsz tőlem, amit még nem ismersz. Az ifjú lihegni kezdett. A nő újra hátrahajtotta a fejét, de a szeme már nem kék volt, hanem lángolóan vörös és vad tekintetű. A fiú megdöbbent, hogy megpróbált elhúhódni, de a nő átölelete és keményen magához szorította, a lábával a derekát ölelte, magába tartotta, csapdába ejtve. S miközben az ifjú fölvette a harcot a nő elképesztő erejével a hölgy elmosolyodott, vámpírfoga megcsillant a sötétben is. - Ki vagy te? – kérdezte a nőt, és egyetlen imádság sem jutott eszébe. Mindent maga alá temetett a félelem. – Ki vagy? Lilith csípője tovább járt le-föl, az ifjú tehetetlenül sodródott a csúcs felé. Az asszony belemarkolt, a hajába, hátrafeszítette a fejét, hogy elérje a torkát. - Nagyszerű lény vagyok – mondta a nő. – Nagyszerű lény vagyok, és te is az leszel. Azzal lecsapott, belemart a húsba. Az ifjú hallotta saját sikolyát, s leírhatatlna fájdalmat érzett, amely a csontját, a vérét égette, noha valami szörnyű, rettenetes élvezet is járt vele. Örvénylett, énekelt a sötétség, cserbenhagyta a saját teste. Még küszködött, lényének egy része még vergődött, hogy megkapaszkodjon a fényben, s túlélje, de a fájdalom és a gyönyör egyre mélyebbre rántotta a feneketlen mélységbe. - Csak te meg én, csinos fiú! Csak te meg én – mondta Lilith, s lazított a markoláson, ringatni kezdte a fiút. Körmét keményen végighúzta a saját mellén, amelyen kis vörös seb keletkezett. – Most pedig igyál! Igyál belőlem, és örökre élni fogsz. Nem…. A fiú már nem tudta kimondani ezt a szót, de gondolatban elsikoltotta. Érezte, hogy az élete múlófélben, a gyengedségtől küszködve próbált belekapaszkodni. Még akkor is megpróbált ellenállni a nőnek, amikor az a mellére ölelte a fejét. Aztán megízlelte. Gazdag, vad íze volt a vérnek, mint az élet vizének. És ahogy csecsemő szívja a tejet az anyja melléből, ő is magába szívta a saját halálát.
Cian tökéletes sötétben és tkéletes csöndben ébredt. Mindig így történt, az óra a régi éjszaka óta – alkonyatkor fölébredt, s még a saját szívverése sem rezzentette meg a levegőt. A sok-sok év alatt számtalanszor látta ezt az álmot. Émelygett, s felháborodott, hogy látnia kellett önmagát, amilyen volt, hogy álmában látta a saját arcát, az az arcot, amelyet azóta sem, amióta feltámadt azon az éjszakán. Nem sajnálkozott a végzetén, hasztalan lett volna. Elfogadta és felhasználta, amivé lett, és örökkévalóságának ideje alatt gazdagságot, kényelmet, szabadságot szerzett magának. Mit akarhat még egy férfi? Hiszen csekély erőfeszítésébe került, s mi az ár? Nem vert a szíve, de a szívet úgyis megvéníti és elgyöngíti az idő, s a végén megáll, mint egy törött óra. Megszámlálhatatlan testet látott, megöregedni és meghalni az eddigi kilencszáz éve alatt, s nem láthatta ugyan a tükörképét, de tudta, hogy az arca ugyanolyan, mint azon az éjszakán, amikor Lilith átváltoztatta. Csontja erős maradt, bőre feszes, ruganyos ránctalan, látása éles, szeme színe nem fakult. Nem szürkült meg, és sosem fog megszürkülni a haja nem ereszkedik meg az állkapcsa. Néha, amikor egyedül volt, és sötétben, az ujjával végigtapogatta az arcát. Ott volt a magas kiugró arccsontja, a sekéyl gödröcske az állán a mélyen ülő szeme, amiről tudta, hogy sötétkék. Végigtapogatta az orrnyergét, szájánka szilárd ívét. Ugyanaz. Mindig ugyanolyan. Mégis apró élvezetet szerzett, hgoy egy-egy pillanatra emlékeztette magát. Sötétben kelt fel, s hátrarázta az arcát övező fkete haját. Cian mac Cionaoith a neve, amióta megszületett, ész azóta már sok neve volt. De akkor már csak Cian, a tesvére miatt. Hoyt sosem hívná másként, s mivel meglehet, hogy elesik egy csatában, amelyet a beleegyezésével vívnak meg, nagyon is helyénvaló, hogy születése jogán megillető nevet viselje. Persze csak egy eszelős vagy nagyon fiatal lény akar egy kaland kedvéért meghalni, de ő legalább stílusosna fogja csinálni, ha valóban ez a végzete, ha ezen a helyen ebben az időpontban el kell múlnia. És ha bármelyik világban van szemernyi igazság akkor Lilith vele lesz, amikor mindketten porrá omlanak. Szeme éppoly éles volt, mint a többi érzéke; könnyedén mozgott a sötétben. Egy dobozból kivett egy zacskó vért, amelyet még Írországból hozott magával. Az istenek megengedték, hogy mind a vér, mind a vámpír, akinek vérre van szüksége átjusson egy másik világba a kör alakú dolmenből. Aztán meg úgyis disznóvérről volt szó. Cian már sok évszázada nem ivott embervért. Akaraterőre volt szükség hozzá, de mert emberek közt élt, üzletelt velük, lefeküdt velük, amikor ahhoz volt kedve, otrombaságnak tartotta, hogy élelemnek használja őket. Mindenesetre. Könnyebb így élni az életét hiszen nem kerül a figyelem középpontjába, ha nem kell minden éjszaka megölnie valami szerencsétlent. Igaz, hogy semmihez sem hasonlító örömöt szerzett az élő emberből kiszívott táplálék zamata, de természete szerint mégis mocskos munka volt. Ezért aztán hozzászokott a disznóvér sokkal unalmasabb ízéhez meg a kényelemhez, hogy mindig ott van a keze ügyében. Inkább, mint hogy éjszakánként kijárjon vadászni, valahányszor megéhezik. Úgy hajtotta fel a vért, ahogy más ember a reggeli kávéját; megszokásból, s mert teljesen fel akart éberedni. A vér kitisztította az agyát, munkára serkentetette a szervezetét. Nem gyújtott gyertyát, és nem rakta meg a tüzet a mosakodáshoz. Nem állíthatta, hogy mértéken felül elégedett a gealli szállással. Úgy érezte, nagyon is kilóg ebből a középkori helyzetből, ahogy egyébként Glenna és Blair is. Egyszer már átélte ezt a korszakot, s az bőven elég is volt. Jobb szerette a jól megépített fürdőszobákat, az elektromos áramot, a kínai ételt és mindent, ami a kényelmes, modern élettel jár. Hiányzott az autója, az ágya, még az a rohadt mikrohullámú sütő is. Hiányzott a városi élet, a velejáró zaj, a sok lehetőség, amit kínált. Igazán nagy kitolás volna a sorstól éppen itt, ezen a földön érni véget, ha már nem halhatott meg igazán ott, ahol született. Felöltözött, kilépett a szobájából, és elindult az istállóba, a lovához. Emberekkel találkozott, szolgákkal, őrökkel, udvaroncokkal, akik a gealli kastélyban laktak és dolgoztak. Többségük elkerülte, lesütötte a szemét, meggyorsította lépteit. Voltak, akik keresztet vetettek, amikor hátat fordított nekik. Nem érdekelte. Az emberek tudták, mi ő, és tudták, mire képesek a hozzá hasonló lények, amióta Moira legyőzte az egyiküket a várudvaron. Moira bebizonyította magáról, hogy igazi harcos. A hercegnőnek néhány hét múlva háborúba kell vezetnie a népét. Erős és makacs vezetőre van szükség ahhoz, hogy katonák legyenek a parasztokból, kereskedőkből, udvarhölgyekből és vénséges tanácsnokokból, ha egy országban olyan sokáig volt béke, mint Geallben, ahogy beszélik.
Cián nem volt biztos abban, hogy a lány felnőtt a feladathoz. Bátor, gondolta, miközben kisurrant a kastélyból, és átvágott az udvaron az istállók felé. És az is igaz, hogy figyelemre méltó harci jártasságot szerzett az eltelt két hónapban. Kétségtelen, hogy születése óta királynőként nevelték, esze tiszta, nyitottan gondolkodik. Békében jól elkormányozná ezt a szép kis országot, de háborúban az uralkodó ugyanolyan fontos, mint a csinos arcocska. Ha rajta múlna, meghagyná Riddockot, a nagybátyját uralkodónak. De hát ez az ügy nemigen tartozik rá. Még nem látta a lányt, de már hallotta, s legelőször is az illatát érezte meg. Már éppen azon volt, hogy sarkon fordul. Felháborító, ha az ember belebotlik egy asszonyba, miközben éppen rajta töri a fejét. A gond az volt, hogy túlságosan gyakran törte a fejét a lányon. Nem kerülhette ki. Kérlelhetetlenül összekötötte őket a küszöbönálló háború. Könnyen megtehette volna, hogy besurran valahová, és láthatatlan marad, de, mint mindig, a büszkesége nem engedte, hogy a könnyebbik megoldást válassza. Az istálló túlsó végében szállásolták el Vladot, két üres állás volt közte meg a többi ló között. Megértette, és jól tűrte a tényt, hogy a lovászok és a patkolókovácsok óvakodtak egy démon lovának gondozásától. Jól tudta, hogy reggelenként Larkin vagy Hoyt látja gondját és eteti meg az ő temperamentumos Vladját; ma reggel azonban éppen Moira vállalkozott rá. Cián látta, hogy a lánynál sárgarépa van, és a vállán egyensúlyozza az egyiket, így próbálja rávenni Vladot, hogy vegye el onnan. - Nagyon is akarod - motyogta a lónak. - Hiszen olyan jóízű. Csak annyit kell tenned, hogy elveszed. A lány hosszú ruhát viselt finom, lenből szőtt tunikája alatt. Tehát aznapra vége az edzésnek, bármi volt is napirenden. Moira egyszerűen öltözködött hercegnő voltához képest, csak a ruha felső részén volt valami csipke meg az ezüstkereszt, az egyik a kilenc közül, amelyeket Hoyt és Glenna mágiával kovácsolt. A hercegnő leengedve viselte a haját, a fényes barna hajzuhatag a derekáig ért. Fején vékony aranykarika, méltóságának jelképe. Nem volt szép lány. Cián legalább olyan gyakran emlékeztette magát erre, mint amilyen gyakran a lányra gondolt. A legjobb esetben is csak csinos. Karcsú, alacsony, köznapi az arca. De a szeme... A szeme uralta az egész arcát. Galambszürke volt nyugalom idején, vagy ha tűnődött, figyelt, és mint a füst, kavarogtak benne a színek, amikor dühös lett. Cián hosszú élete alatt igazi szépségek közül válogathatott, s ezt meg is tette azzal az érzékkel és készséggel, amelyet az évszázadok alakítottak ki benne. Nem, Moira nem volt szépség, de valamiért nem tudta kizárni a gondolatai közül. Tudta, hogy csekély erőfeszítéssel megkaphatná a lányt, aki fiatal volt, ártatlan és kíváncsi, vagyis fogékony. És mindenekfölött éppen ez volt az, amiért Cián tudta, hogy inkább Moira egyik udvarhölgyét csábítaná el, ha éppen szórakozásra, társaságra, megkönnyebbülésre vágyna. Vladnak nem volt nagy akaratereje. Csak néhány pillanatba telt, lehajtotta a fejét, és finoman elvette Moira válláról a sárgarépát. A lány fölnevetett, megsimogatta a ló fülét, miközben a ló a répát ropogtatta. - Ugye, hogy nem is volt olyan nehéz? Tudod, ugye, hogy barátok vagyunk, te meg én? És azt is tudom, hogy időnként magányos vagy, de mindnyájan azok vagyunk. Fölemelt egy másik sárgarépát, amikor Cián előlépett az árnyékból. - Miféle harci mén lesz belőle Samhain napján, ha elkényezteted? A lány összerezzent, válla megmerevedett. Igyekezett összeszedni magát, amikor Cián felé fordult. - De nem igazán bánod, ugye? Szereti, ha törődnek vele. - Mint mindnyájan - morogta Cián. A lány arccsontjára kiülő pír jelezte, hogy zavarba jött, amiért Cián meghallotta, mit mondott az előbb. - Nagyon jól ment ma az edzés. Az országból mindenhonnan érkeznek emberek. Olyan sokan akarnak harcolni, hogy úgy döntöttünk, a nagybátyám földjén kialakítunk egy második gyakorlóteret. Tynan és Niall fogja vezetni a kiképzést. - És a szállás? - Igen, ezzel van egy kis baj. Itt fog lakni, aki csak elfér idebent meg a nagybátyámnál is. Aztán ott van a fogadó is, ahová máris beköltöztek a parasztok meg a kézművesek családjai. Senkit sem utasítunk el. Megtaláljuk a módját. A nyakában függő keresztet babrálta beszéd közben. Nem azért, mert tőle fél, emlékeztette magát, hanem ideges megszokásból.
- Az élelemre is gondolnunk kell. Sok embernek kellett otthagynia az egész termését, az állatait. De megbirkózunk vele. Már ettél? - Egy kicsit jobban elvörösödött, mihelyt kimondta a kérdést. Gondoltam, vacsorázhatnánk a várban, ha... - Nem, még nem ettem. Először megnézem a lovat, de látom, már lecsutakolták, és enni is kapott... Mintha nyomatékot akarna adni az utolsó mondatnak, Vlad megbökte Moira vállát. - És agyonkényeztették - tette hozzá Cián. - Csak sárgarépát adtam neki. Ráadásul jót tesz neki. - Ha már szóba került az élelem, egyheti vérre van szükségem. Elintézhetnéd, hogy a következő disznóvágáskor ne öntsék ki a vért. - Persze. - Zavar ez téged? A lány arcán ideges remegés futott át. - Megkapod, amire a disznóból szükséged van. Én sem szoktam finnyáskodni, ha szalonnáról van szó. - Ezzel Cián markába nyomta az utolsó sárgarépát, és menni készült, aztán mégis megtorpant. Nem tudom, miért fortyanok fel tőled ilyen könnyen. Lehet, hogy szándékosan csinálod. Vagy nem. Fölemelte a kezét. - Nem akarom tudni a választ. De másvalamit szeretnék megbeszélni veled, ha van egy-két perced. Cian emlékeztette magát, hogy lehetetlen elkerülni a lányt. - Történetesen van egy-két percem. Moira körülnézett az istállóban. Az ilyen helyeken nem csak a lovaknak van fülük. - Esetleg szó lehetne róla, hogy sétával töltsük azt az egy-két percet? Kettesben szeretnék beszélni veled. Cián megvonta a vállát, odaadta Vladnak az utolsó sárgarépát, és Moira mellé szegődve elindult kifelé az istállóból. - Államtitkok, felség? - Miért gúnyolódsz velem? - Igazából nem gúnyolódtam. Ideges vagy ma. - Lehet - mondta a lány, hátrarázta a haját. - Lehetséges, hogy kissé ideges vagyok a háborútól meg a világvégétől, arról nem is szólva, hogy addig is egy hadseregre kell mosni és főzni. - Oszd szét a munkát. - Azt teszem. De akkor is időbe és fejtörésbe kerül a megfelelő emberre bízni a tennivalókat, és el is kell magyarázni nekik, mit hogyan csináljanak. És éppen erről akarok beszélni veled. - Ülj le. - Hogyan? - Ülj le - ismételte Cián, megfogta a lány karját, s érezte, hogy Moira izmai megfeszülnek a kezében. Lenyomta egy padra. - Ülj le, és pihentesd egy kicsit a lábad, ha már azt a ragyogó eszedet öt percre sem tudod kikapcsolni. - Már nem is emlékszem rá, mikor szántam magamra egy órát, hogy elüldögéljek egy könyvvel. Vagyis valójában emlékszem. Írországban, a te házadban. Hiányoznak a könyvek és a nyugalom. - Akkor azonnal szánd magadra azt az órát, újra meg újra. Máskülönben felőrlőd magad, s az sem neked, sem másnak nem lesz jó. - Annyi a munkám, hogy azt sem tudom, hová kapjak. - Lenézett az ölében tartott kezére, sóhajtott. És már megint kiborultam. Hogy is szokta mondani Blair, a francba! A francba, a francba. Moira meglepődött, mert Cián elnevette magát. Odafordult hozzá, és az arcába mosolygott. - Geallnek még sosem volt ilyen királynője, mint te - mondta Cián. Moira arcáról eltűnt a mosoly. - Ebben igazad van. És nemsokára meglátjuk. Holnap hajnalban elmegyünk a kőhöz. - Hm. - Ha kihúzom belőle a kardot, mint annak idején az anyám, előtte meg az apám és a többi ősöm, akkor Geallnek új királynője lesz. - Félrenézett, a kapunál lévő tüskebokrokat bámulta. - Geallnek pedig nem lesz más választása. Ahogy nekem sem. - Szeretnéd, ha másként lenne? - Nem tudom, mit szeretnék. Nem is kívánok magamnak semmit, csak azt, hogy megtegyem, és dőljön már el. Akkor aztán mindent megtehetek. El akarom mondani neked, mire gondoltam. Remélem, megtaláljuk a módját, hogy végrehajtsuk. - Elkergette lelki szemei elől a képeket, s komoly
pillantást vetett Cianre. - Kár, hogy te nem jöhetsz a szertartásra - tette hozzá. - Úgy érzem, ilyenkor együtt kéne lennie a hattagú körnek. - Fölemelte a kezét, s nyakában függő keresztet babrálta. Tudom, hogy Geall nem a ti országotok, de ilyenkor fontos volna, a következmények miatt. Reszketegen sóhajtott egyet. - Megölték az apámat. - Mit beszélsz? - Járkálnom kell egy kicsit. Nem tudok ülve maradni - mondta a lány, gyorsan felállt, s megdörgölte a karját a hűvös levegő és a vérét borzongató szomorúság miatt is. Elindult az udvaron az egyik kert felé. - Nem mondtam el senkinek, és neked sem akartam szólni róla. Mi értelme lett volna? És nincs is bizonyítékom. De tudom. - Mit? Moira fellélegzett. Könnyebb lesz Ciannel beszélnie, mint képzelte, mert Cián is szereti a tiszta beszédet. - Az egyik vámpírról van szó a kettő közül, akik megölték az anyámat. Akiket ti hoztatok ide. Arról beszélek, akit megöltem. - Fölemelte a kezét, és Cián látta, hogy fegyelmezni akarja magát. - Mondott valamit az apámról, és arról, hogyan halt meg, mielőtt megöltem volna. - Meg akart zavarni, hogy ne tudj összpontosítani. - Ez sikerült is neki, de ennél azért többről volt szó. - Cianre nézett, kezét a szívére nyomta. - Akkor is tudtam. Nemcsak az anyámról van szó, hanem az apámról is. Azt hiszem, Lilith éppen azért küldte ide azt a kettőt, mert korabban is sikerrel jártak, amikor még gyerek voltam. - Moira lehorgasztotta a fejét a súlyos gondolatok miatt, a vékony aranykarika megcsillant fején a fáklyák fényében. - Mindenki azt hitte, egy feldühödött medve végzett az apámmal. A hegyekben volt, vadászott. Meggyilkolták, ahogy az anyám öccsét is, aki vele volt. Riddock nagybátyám azért nem ment velük, mert a nagynénémnél közeledett a szülés ideje. Én... - Elhallgatott, mert léptek hangzottak fel, és csendben várt, amíg el nem ültek. - Azok, akik megtalálták és hazahozták őket, azt hitték, vadállatokról van szó. És pontosan így is történt - tette hozzá acélos hangon. - Csak éppen olyan vadállatokról, akik két lábon járkálnak, mint az ember. Lilith küldte ide őket, hogy meggyilkolják az apámat, hogy ne maradjon más gyerek, csak én. - Cián felé fordult, a fáklyafény pirosra színezte sápadt arcát. - Lehet, hogy Lilith akkor még csak annyit tudott, hogy Geall uralkodója tagja lesz a körnek. Vagy talán csak egyszerűbb volt megölni az apámat, mint engem, hiszem akkor még csecsemő voltam, és nagyon vigyáztak rám. És bőven volt rá ideje, hogy később bérgyilkosokat küldjön rám. De az anyámat ölték meg helyettem. - Már halottak, akik megölték. - És ettől vigasztalódjak meg? - kérdezte a lány, s azon gondolkodott, Ciantól ez talán már vigasztalásnak számít. - Nem tudom, mit érzek, de azt tudom, hogy Lilith vette el tőlem a szüleimet. És azért vette el, hogy megállítsa azt, amit nem lehet megállítani. Samhain napján találkozunk vele a csatatéren, mert így rendeltetett. Mindegy, hogy királynő leszek-e vagy sem, harcolni fogok. A semmiért ölte meg a szüleimet. - És ezen már semmi sem változtat, bármit teszel. - Furcsa módon Cián vigasztalni akarta ezzel a józanul hangzó mondattal, gondolta Moira. - Imádkozom, hogy így legyen, de tudom, hogy a rítusnál, a szertartásnál sokkal fontosabb, ami megtörtént, vagy amit elmulasztottunk, amit meg kellett tennünk, és ami ezután történik. Bárkinél lesz is a kard holnap, vezetni fogja ezt a háborút, és bosszút áll a meggyilkolt szüleimért. Lilith ezt nem gátolhatta meg, és nem is tudja meggátolni. - Hátralépett, s felfelé mutatott. - Látod a zászlókat? A sárkány és a claddaugh. Amióta Geall létezik, ezek a jelképei. Kérni fogom, hogy még egy zászlót húzzanak fel, mielőtt elkezdődik a háború. Cián azon morfondírozott, milyen jelképet választhat a lány. Kardot? Cöveket? Nyilat? Gyorsan kitalálta. Nem fegyverről van szó, nem háborús eszközről, halálról, hanem a remény és a kitartás jelképéről. - Egy napot. Hogy megvilágítsa az egész világot. A lány arcán látszott, hogy meglepődik, s örül annak, amit Cían mondott. - Igen. Ismered a gondolkodásomat, azt is tudod, mire van szükség. Aranyszínű napot akarok fehér zászlón, a fény, a holnapok jegyében, amelyekért harcolunk. Ez a nap lesz Geall harmadik jelképe, aranyszínű, mint a győzelem. Ezzel járulok hozzá. És ez fogja a pokolra küldeni Lilitht. Őt is meg amit
idehurcolt az országba, azt is. - Moira arca kipirult, mélyet lélegzett. - Túl sokat beszéltem. Menjünk. A többiek már gyülekeznek a vacsorához. Cián megérintette a lány karját. - Korábban azt hittem, rossz királynő leszel háborús időkben. Tévedtem, s hidd el nekem, hogy ez csak nagyon ritkán fordul elő velem. - Lehet, hogy ismét tévedni fogsz, ha az enyém lesz a kard - mondta a lány. Miközben elindultak befelé, Ciannek úgy rémlett, ez volt a leghosszabb beszélgetésük a két hónap alatt, amióta ismerték egymást. - El kell mondanod a többieknek, mit gondolsz az apádról. Ha valóba körről van szó, nem szabad, hogy titkok gyengítsék. Moira fölszegte a fejét. - Igazad van.
2 Nyugtalan volt, nem tudott aludni. Reggel kiderül, az-e a sorsa, hogy királynőként uralkodjon, és teljesítse kötelességeit, amelyekre születése óta felkészítették. És a következő napon meg utána királynőként harcba vezeti a népét. Ám ha nem az a végzete, hogy kihúzza a kardot a kőből, akkor szabad akaratából másvalakit fog követni a csatába. Fölkészíthet-e bárkit is néhány hetes edzés erre a súlyos felelősségre? Tudta, bármit hoz a hajnal, utána már semmi sem marad ugyanolyan. Mielőtt az anyja meghalt, azt hitte, ez a hajnal még évekig várat magára. Mindig arra számított, éveket tölt az anyja társaságában, kényeztetése és tanácsai közepette, éveket tölt békében tanulással, hogy ne csak készen álljon a koronára, amikor elérkezik az ő ideje, hanem érdemes is legyen rá. Azt hitte, az anyja még évtizedekig királynő lesz, ő meg közben férjhez megy, s majd a ködös és távoli jövőben az egyik gyermekére hagyja a koronát. Mindez megváltozott azon az éjszakán, amikor az anyja meghalt. Nem, javította ki magát, már sokkal előbb, évekkel azelőtt megváltozott. Amikor meggyilkolták az apját. Vagy talán nem is változott meg semmi, csak éppen nem tudták, mi van megírva a sors könyvében. Csak annyit kívánhatott magának, bár örökölte volna az anyja bölcsességét, és föltalálhatná magában a bátorságot, hogy elbírja a koronát és a kardot. A kastély erkélyén állt, a vékony sarlóvá fogyott holdat bámulta. Amikor kövérre telik, ő már messzi lesz innen, a hideg csatatéren. A lőrésből láthatta a gyakorlóteret megvilágító fáklyákat. Korábban a lovagi tornákat tartották ott. Cián az éjszakai órákat használja fel arra, hogy edzésre bírja a férfiakat és asszonyokat. Moira tudta, hogy Cián addig nyüstöli őket, amíg össze nem esnek a fáradtságtól, ahogy őt is meg a kör többi tagját is nyüstölte az Írországban töltött hetek alatt. Azt is tudta, nem mindenki bízik Cianben. Akadtak, akik féltek tőle, de ez még előnyös is lehet. Cián nem azért jött ide, hogy barátokat szerezzen, hanem hogy harcosokat képezzen. Igazság szerint nagy része volt abban, hogy belőle, Moirából harcos lett. Moira úgy érezte, tudja, miért harcol velük Cián, vagy legalábbis egy kicsit érti, miért kockáztat ilyen sokat az emberekért. Sosem fog behódolni Lilithnek. És akár bevallja Cián, akár nem, részben azért is, mert hűséges a testvéréhez. Ami meg a többi részét illeti, az a bátorságának és egymásnak ellentmondó érzelmeinek köszönhető. Moira előtt nem volt kétséges, hogy Ciannek vannak érzelmei, de elképzelni sem tudta, hogy majd' ezerévnyi létezés után hogyan kavaroghatnak benne ezek az érzések. Ami saját magát illeti, úgy összekuszálódtak az érzései a két hónap alatt látott tengernyi vér és halál miatt, hogy alig ismer magára. Hát akkor milyen lehet Ciannek, miután annyi mindent látott, tett, annyi mindent elért és elveszített? A világon mindenkinél többet tudott, jobban ismerte a gyönyört, a fájdalmat, a lehetőségeket. Azt nem tudta elképzelni, milyen lehet mindezt tudni, ismerni, és mégis kockára tenni a létezését. Abban sem lehetett biztos, mi a véleménye róla Ciannek. Még akkor sem lehetett benne biztos, amikor megcsókolta abban a forró és kétségbeesett pillanatban. Pedig mindig is ellenállhatatlanul vonzotta, hogy a jelenségek mélyére hatoljon. Lépéseket hallott, s megfordult. Larkin alakja tűnt fel. - Aludnod kéne - szólalt meg a fiú. - Ott csak a mennyezetet bámultam. Itt szebb a látvány - mondta Moira. Megfogta a fiú, a barátja kezét. - És te? Te miért nem vagy az ágyadban?
- Megláttalak. Blairrel kimentünk, hogy segítsünk Ciannek. - Larkin lepillantott a gyakorlótérre. Akkor láttam, hogy egymagádban álldogálsz itt. - Ma este még magamnak is rossz társaság vagyok. Csak azt szeretném, ha már vége lenne, aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Ezért jöttem föl ide, hogy ezen rágódjak. - Egy pillanatra a fiú vállára hajtotta a fejét. - Ezzel is telik az idő. - Lemehetnénk és játszhatnánk. Hagyom, hogy megverj sakkban. - Ó, bár hallanád magad! - mondta a lány, és fölnézett az unokatestvérére. "A fiúnak aranybarna szeme volt, hosszú pillás, akárcsak az övé. Mosolygott ugyan, de ez nem takarta el az aggodalmát. Évek óta hagyod, hogy megnyerjem azt a sok ezer játszmát, amit lejátszottunk. - Azt hittem, jót tesz a magabiztosságodnak. - Moira elnevette magát, mellbe bökte a fiút. - Annyira magabiztos vagyok, hogy tíz játszmából kilencben megverlek. - Na, akkor próbáljuk ki. - Most nem - mondta Moira, kisimogatta a fiú aranybarna haját az arcából, megcsókolta. - Feküdj csak le az asszonyod mellé, és ne virrassz itt velem, hogy elvonj a szomorú gondolataimtól. Tudod, mit, menjünk be. Még az is lehet, annyira untatni fog az egyhangú látvány, amit a mennyezet nyújt, hogy a végén elalszom. - Csak kocogtass be, ha társaságra van szükséged. Moira egyedül virrasztott hajnalig. Aludni nem tudott. A hagyomány előírta, hogy napfelkelte előtt egy órával öltöztessék fel az udvarhölgyei. Vörös ruhát készítettek elő, de nem akarta felvenni, helyette sötétzöldet választott, olyan színűt, amilyen az erdő, a világosabb zöld tunika alá. Az ékszereket elfogadta, végtére is az anyja ékszerei voltak. Hagyta, hogy nyakába akasszák a súlyos citrinkövekből álló láncot. Az ezüstkereszt akkor is a helyén maradt. Le fogja ereszteni a haját, és nem tesz a fejére semmit. Ült, és hallgatta a női csiripelést, miközben Dervil fáradhatatlanul kefélte a haját. - Miért nem eszik egy kicsit, úrnőm? Ceara is ott volt a nők között, és már sokadszor nyújtotta Moira felé a tálra rakott mézes süteményt. - Majd utána - mondta Moira -, amikor már nyugodtabb leszek. Felállt, s megkönnyebbült, amikor Glenna lépett a szobába. - Remekül nézel ki - mondta Glennának, és feléje nyújtotta a kezét. Ő maga választotta ki a ruhákat Glennának és Blairnek. Glenna amúgy is olyan meghökkentően szép, hogy minden remekül áll neki. A mélykék bársonyruha kiemelte krémszínű bőrét és lángolóan vörös haját. - Egy kicsit úgy érzem magam, mintha én is hercegnő volnék - mondta Glenna. - Te viszont minden ízedben olyan vagy, mint egy királynő. - Tényleg? - kérdezte a lány, a tükör felé fordult, de csak a megszokott önmagát látta benne. Elmosolyodott, amikor látta, hogy Blair lép a szobába. Moira vörösbarna ruhát választott Blairnek, aranyszínű tunikával. - Még sosem láttalak női ruhában - mosolygott a lányra. - Flancos egy ruha - mondta Blair, végignézett a barátnőin, utána önmagán is. - Kezd fokról fokra igazzá válni a tündérmese. - Beletúrt rövid, fekete hajába, hogy megigazítsa. - Ugye, nincs kifogásod a ruha ellen? A hagyomány miatt ünnepélyesebb öltözékre van szükség. - Szeretek lánynak látszani. Nem baj, ha úgy kell öltöznöm, mint egy lánynak, és ráadásul nem is a saját ízlésem szerint. - Észrevette a mézes süteményt, kivett egyet. - Ideges vagy? - Nagyon. Szeretnék egy pillanatra hatszemközt maradni Lady Glennával és Lady Blairrel - mondta Moira az udvarhölgyeknek. Lerogyott a kandalló előtti karosszékbe, amikor a nők kisurrantak. - Már egy órája itt nyüzsögnek körülöttem. Fárasztó. - Összetörtnek látszol - mondta Blair, és leült a karosszék karjára. - Nem aludtál? - Semmit nem pihentem. - Nem ittad meg a főzetet, amit adtam - mondta Glenna nagyot sóhajtva. - Pedig attól aludtál volna. - Gondolkoznom kellett. Általában nem ez a szokás, de szeretném, ha mindketten, ráadásul Hoyt és Larkin is eljönne velem a kőhöz. - Hát nem ez volt a terv? - kérdezte teli szájjal Blair. - De. Már hogy ott lesztek a menetben. De az a szokás, hogy nekem egyedül kell előremenni. Ennek meg is kell lennie, mert mindig is így történt. Csak a családom követhet. A nagybátyám, a nagynéném, Larkin, a többi unokatestvérem. Utána következnek rang szerint a többiek. De azt akarom, hogy ti a családommal gyertek, mivel ti is a családomhoz tartoztok. Magam miatt, de Geall népe miatt is így akarom, hogy lássák, a családomhoz tartoztok. Cián nem tud részt venni, pedig nagyon szeretném, ha ott lenne.
- Nem tehetjük át éjszakára, Moira - mondta Blair, és megérintette Moira vállát. - Túl nagy volna a kockázat. - Tudom. De majd gondolni fogok rá, amikor a nem teljes számú körrel ott állok a kőnél. - Felállt, az ablakhoz lépett. - Hajnalodik - suttogta. - Új nap kezdődik. - Visszafordult, amikor az utolsó csillag fénye is kihunyt. - Készen állok, bármi következik. Odalent már összegyűltek az udvarhölgyei és a családja. Moira elvette Derviltől a köpenyt, és maga kapcsolta be a tűt, amelyen egy sárkány látszott. Ahogy fölnézett, megpillantotta Ciánt. Azt hitte, Cián csak megtorpant egy pillanatra, mielőtt visszavonult volna, aztán látta, hogy a Glenna és a Hoyt által megbűvölt köppeny van nála, amely megvédi a gyilkos napsugaraktól. Moira ellépett a nagybátyja mellől, s Cianhez indult. - Valóban megtennéd? - kérdezte csöndesen. - Igen ritkán van alkalmam rá, hogy sétáljak egyet reggel. Könnyed volt a hangja, Moira mégis kihallotta belőle az elszántságot. - Hálás vagyok érte. - Fölkelt a nap - mondta Riddock. - Várnak az emberek. Moira biccentett, majd fejére húzta a csuklyát, s kilépett a hajnali fénybe. Hűvös, nyirkos volt a levegő, gyenge szellő kavarta a párás levegőt. A köd már oszlóban volt, amikor Moira átvágott az udvaron, nyomában a többiekkel. A tökéletes csöndben hallotta a madarak hajnali énekét, a nyirkos levegő zizegését. Anyjára gondolt, aki úgyszintén megtette ezt az utat egy hűvös, ködös hajnalon, meg azokra, akik az anyja előtt léptek ki a kastély kapuján, áthaladtak a földúton, a zöld fűben, amelyet bőséges harmat borított, mintha folyóban gázolnának. Tudta, hogy a többiek ott sorjáznak mögötte, ott vannak a kereskedők, kézművesek, a hárfások és bárdok. Anyák és lányaik, katonák és fiaik. Keleten rózsaszínre változott az ég, a talajon gomolygó köd ezüstösen felszikrázott. Moira érezte a folyó és a föld illatát, miközben folytatta útját fölfelé az enyhe emelkedőn, és a harmat átáztatta ruhájának szegélyét. A kő egy tündérdombon állt, ahol egy facsoport kínált menedéket. A szent forrás környékén halványsárga zanót, aranyos-zöld moha nőtt a sziklákon. Tavasszal teli a környék narancssárga liliommal, bókoló fejű galambvirággal, a gyűszűvirág gyönyörű dárdácskáival, ám most már aludtak a virágok, a fákon még ott a lombkorona, de megszínesedtek, ami közeli halálukat jelezte. A kardot tartó kő széles volt, fehér, úgy állt egy sima szürke gránitlapon, mint egy oltár. A leveleken és a feloszló ködön áttörtek a napsugarak, rátűztek a fehér kőre, és megcsillantak a belétemetett kard ezüstmarkolatán. Moira érezte, hogy hideg, nagyon hideg a keze. Egész életében ismerte a történetet: az istenek kovácsolták villámból, tengerből, földből és szélből, maga Morrigan állította az oltárkövet, s markolatig ágyazta belé a kardot, lángoló ujjal ezt írva rá: Isten keze ágyazta kőbe, Halandó keze húzza ki, Ki e karddal a kezében Uralkodik Geallen. Moira megállt a kőnél, és újra elolvasta a szöveget. Ha az istenek úgy akarják, ez a kéz az övé lesz. Úszott utána a köpenye a harmatos fűben, miközben a ködös napsütésben felért a domb tetejére, és elfoglalta helyét a kő mögött. Akkor nézett vissza először, és látta, hogy százszámra követték az emberek, az ő népe, s mindenki őrá függeszti a tekintetét. Teli volt velük a szántóföld, volt, aki csak az út barna szalagjáig jutott el. És mindegyik emberért neki kell viselnie a felelősséget, ha a kard az övé lesz. Érezte, hogy a keze már nemcsak hideg, de remeg is. Nyugalomra intette magát, miközben végigfutott a tekintete az arcokon, és megvárta, amíg a három szent ember elfoglalja helyét a háta mögött. Még mindig érkeztek az emberek, most értek föl az utolsó emelkedőre, siettek, hogy le ne késsék a pillanatot. Moira azt akarta, szilárd legyen a hangja, amikor megszólal, ezért még várt egy kicsit, és azoknak a tekintetét kereste, akiket a legjobban szeretett. - Úrnőm! - szólalt meg halkan az egyik szent ember. - Igen. Egy pillanat. Lassan kikapcsolta a tűt, hagyta, hogy a köpeny leessen róla. Ruhájának hosszú, tölcsér alakú ujja hátraesett, amikor fölemelte a karját. Nem érezte a hajnal hűvösséget.
- Geall szolgálólánya vagyok - szólalt meg. - Istenek gyermeke. Azért jöttem ide, hogy meghajoljak mindkettő akarata előtt. Életemet, véremet, lelkemet ajánlom. Tett egy lépést a kő felé. Teljes volt a csönd. Mintha még a szívek dobogása is megállt volna. Moira kinyújtotta a kezét, s megragadta az ezüstmarkolatot. Amikor megérezte a markolatból áradó hőséget, valami halk zenét hallott magában. Igen, az enyém, és mindig is az enyém volt. Acél súrolta a követ, amikor kirántotta a kardot, és hegyével fölfelé az égre emelte. Tudta, hogy sokan éljeneznek, és vannak, akik sírnak. Tudta, hogy mindenki fél térdre ereszkedik. A szeme egy pontra meredt, arra a fénynyalábra, amely átcikázott az égen és megvillant. Úgy érezte, mintha beléje költözött volna az a fénynyaláb, érezte a melegét, a színét, az erejét; szinte égett a karja, és mintha csak az istenek metszettek volna a bőrébe, megjelent karján, Geall újdonsült királynőjének a karján a claddaugh jelképe. Megrázta az öröm és alázat a szívét, lenézett népére. Cián tekintetével találkozott a pillantása. Egy pillanatra mintha minden más semmivé vált volna, csak Cián létezett, a köpeny csuklyája alatt árnyékba borított arca s a csillogóan kék szeme. Hogy lehet az, kérdezte magától Moira, hogy kezében tartja a saját sorsát, és e pillanatban csak Ciánt látja? Hogy lehet az, hogy mélyebbre, egyre mélyebbre, a saját jövőjébe lát, amikor találkozik a pillantásuk? - Geall szolgálóleánya vagyok - szólalt meg, de nem bírta levenni a tekintetét Cianről. - Istenek gyermeke. Enyém a kard, s amit védelmez. Moira vagyok, Geall harcos királynője. Keljetek föl. Mostantól az én népem vagytok. Mozdulatlan maradt, a kard hegye még mindig az ég felé mutatott, miközben az egyik szent ember a fejére helyezte a koronát. Ciantől nem volt idegen sem a fehér, sem a fekete mágia, akkor mégis azt gondolta, sohasem látott olyasmit, amiből ennyi erő sugárzott volna. A lány arca sápadt volt, amikor leengedte válláról a köpenyt, de szinte kivirágzott, amikor kihúzta a kardot. A szeme, a komoly, józan pillantású szeme pedig úgy csillogott, mint az acélpenge. S egyszerűen kettészelte őt azzal a pillantással, élesen, ahogy a kard suhan, amikor találkozott a tekintetük. Ez a karcsú, gyengéd lány annyi erőt áraszt, mint bármelyik amazon. Király lett hirtelen, királyi, erős, gyönyörű jelenség. Nincs helye annak, ami válaszként megmozdult benne. Hátralépett, megfordult, hogy elinduljon. Hoyt a karjára tette a kezét. - Meg kell várnod a királynőt. - Cián összeráncolta a szemöldökét. - Nekem nincs királynőm. És már éppen eleget volt rajtam ezt az átkozott köpeny. Cian gyorsan mozgott. Ki akart kerülni a fényből, az emberszagból, ki akart szabadulni a szürke szempár igézete alól. Hűvösre és sötétre van szüksége; egyedüllétre. Alig lépett egyet, Larkin odatrappolt hozzá. - Moira megkért, hogy vigyelek haza, ha akarod. - Nem kell. - Csodálatos volt, nem igaz? És Moira olyan ragyogó volt... mint a nap. Mindig is tudtam, hogy ő lesz a királynő, de egészen más, amikor az ember a saját szemével látja. Abban a pillanatban királynő lett, ahogy megérintette a kardot. Te is láthattad. - Jobban teszi, ha használatba veszi azt a kardot, ha királynő akar maradni, s azt akarja, hogy alattvalója legyen. - Meg is teszi. Ez nem a szomorúság napja, Cian. Néhány óra az örömé és az ünneplésé. És az evésé. - Elvigyorodott, könyökön lökte Ciánt. - Lehet, hogy Moira királynő lett, de azt megígérhetem neked, hogy mindnyájan olyan ételt kapunk, mintha valamennyien királyok volnánk. - Egy hadseregre való ember tartogatja rá a hasát. Hát akkor egyetek és ünnepeljetek. De holnap a királyoknak, királynőknek és parasztoknak az lesz a dolguk, hogy a háborúra készüljenek. - Úgy érzem, mintha semmi mást nem tettünk volna. Nem mintha panaszkodnék - tette hozzá, mielőtt Cian válaszolhatott volna. - Az az oka, hogy belefáradtam már a készülődésbe, szeretném nekidurálni magam. - Hát nem volt elég az eddigi csetepaté? - Még mindig hálával tartozom azért, amit Blairért tettél. A bordái még sajognak, és könnyebben elfárad, bár nem vallja be. - Larkin arca elkomorodott, ahogy a korábbi eseményekre gondolt. Gyorsan gyógyul, mint általában, de én nem felejtem el, mennyire megsebezték.
- Veszélyes csatába indulni úgy, ha személyes elszámolnivalója van az embernek. - Ez butaság. Mindnyájunknak van valami elszámolnivalónk. Különben mi értelme volna az egésznek? Ne akard itt nekem bemesélni, hogy nem gondolsz rá, amikor csatába indulsz, mit tett az a boszorkány Kinggel. Cian nem is tagadta, ezért Larkin nem erőltette a témát. - Larkin, te most díszkíséretként vagy mellettem? - Úgy gondoltam, majd rád vetem magam, hogy megvédjelek a napsütéstől, ha a köpeny mágikus ereje fogyatkozóban van. - Nagyszerű. Mindketten úgy lángolnánk, mint a fáklya - mondta csevegő hangon Cian, de be kellett vallania magának, megkönnyebbült, ahogy beértek a kastély árnyékába. - Arra is megkértek, mondjam meg, hogy várunk a reggelin, ha nem vagy nagyon fáradt. Csak magunkban leszünk. Moira nagyon hálás volna, ha néhány percet rászánnál. Moira szeretett volna néhány percet egyedül tölteni, de az emberek teljesen körülvették. A visszaút a kastélyba mozdulatok és hangok összefolyó képévé vált. Érezte, hogy kezét lehúzza a kard, fejét nyomja a korona, pedig ott volt körülötte a családja. A barátai. Éljenzést visszhangoztak a dombok és a szántóföldek, ahogy a tömeg Geall új királynőjét ünnepelte. - Meg kell jelenned a nép előtt - mondta Ríddock. - Elvárják. - Igen, de nem egymagamban. Tudom, hogy régebben ez volt a szokás - tette hozzá, mielőtt a nagybátyja ellenvetést tett volna -, de most más időket élünk. A kör ott lesz mellettem. - Glennára, majd Hoytra és Blairre nézett. - Az emberek nemcsak a királynőt fogják látni, hanem azokat is, akiket kiválasztottak arra, hogy ezt a háborút irányítsák. - Te parancsolsz - felelte Riddock, és könnyedén meghajtotta a fejét. - De egy ilyen napon nem szabad, hogy Geallt beárnyékolja a háború gondolata. - Geallt most Samhain végéig beárnyékolja a háború gondolata. Minden geallinak tudnia kell, hogy addig a napig karddal uralkodom, s hogy a hatok közé tartozom, akiket az istenek választottak ki. - A nagybátyja kezére tette a magáét, miközben beléptek a kapun. - Nagy lakomát csapunk, ünneplünk. Mint mindig, most is nagyra értékelem a tanácsodat, és megmutatom magamat, beszélni is fogok. De a mai napon az istenek királynőt és harcost is választottak az én személyemben. S az is leszek. Utolsó leheletemig megadok mindent Geallnek. Nem hozok szégyent rátok. Nagybátyja megfogta a kezét, az ajkához emelte. - Leányom, mindig is büszke voltam rád, és ezentúl is az leszek. E naptól kezdve az utolsó leheletemig a királynőé vagyok. Az összegyűlt szolgák letérdeltek, amikor a királyi család belépett a várba. Moira tudta a nevüket, mindenkit ismert. Voltak köztük, akik már akkor az anyját szolgálták, amikor ő még meg sem született. De ez most nem volt ugyanaz. Már nem a ház ifjú lánya volt, hanem az úrnője. És a szolgáké is. - Álljatok fel! - mondta nekik. - És tudjátok meg, hogy hálás vagyok a hűségetekért és szolgálataitokért. Azt is tudnotok kell, hogy hűségesen szolgállak titeket és egész Geallt, amíg királynő vagyok. A királyi csarnokban már égett a tűz. Az asztalt a legszebb ezüsttel terítették meg, a bort is feladták, amellyel Moira belső köre felköszönheti az új királynőt. Moira nagyot lélegzett, aztán még egyet, így próbálta megtalálni azokat a szavakat, amelyekkel először szól azokhoz, akiket a legjobban szeret. Erre Glenna egyszerűen megölelte. - Óriási voltál - mondta, és kétfelől arcon csókolta Moirát. - Ragyogó! A lány érezte, hogy kienged a vállát satuba fogó feszültség. - Szép munka volt - mondta Blair, odalépett, gyorsan megölelte Moirát. - Megnézhetem? Harcos a harcosnak, gondolta Moira, és Blairnek nyújtotta a kardot. - Kiváló - mondta ámulva Blair. - Jó kis súlya van. Az ember azt várná, hogy kirakták drágakővel, vagy mit tudom én, mivel. Jó, hogy nem így van. Nagyon is helyénvaló, hogy küzdelemre való kard, nem csak jelkép. - Úgy éreztem, mintha éppen az én kezemhez mérték volna a markolatot. Abban a pillanatban megéreztem, hogy az enyém, amikor megérintettem. - Az is - mondta Blair, és visszaadta a kardot. - A tiéd. Moira egy pillanatra lerakta a kardot az asztalra, hogy megölelje Hoytot.
- Meleg és szilárd erő lakik benned - súgta a férfi Moira fülébe. - Geallnek szerencséje van a királynőjével. - Köszönöm! - mondta Moira, aztán kirobbant belőle a nevetés, mert Larkin felkapta, és háromszor megforgatta, amitől elszédült egy kicsit. - Kicsúfolod a méltóságomat. - Mindig. De téged sosem, a stór. Amikor Larkin leengedte a földre, Moira Cianhez fordult. - Köszönöm, hogy itt vagy. Ez nagyon sokat jelent nekem. Cián nem ölelte meg, meg sem érintette, mindössze meghajtotta a fejét. - Nem akartam elszalasztani ezt a pillanatot. - Ez a pillanat még fontosabb nekem, mert te is itt vagy. Ahogy ti mindnyájan - tette hozzá. Éppen meg akart fordulni, amikor az egyik kicsi unokahúga megrángatta a szoknyáját. - Aideen! - mondta Moira, s fölemelte a kislányt, aki nagyot cuppantott az arcára. - Milyen csinos vagy ma! - Csinos - ismételte meg reménykedve a kislány, és felnyúlt, hogy megérintse Moira drágakővel kirakott koronáját. Aztán Cian felé fordult, és egyszerre szégyenlős és ravaszkás mosollyal megismételte. - Csinos. - Ravasz nőszemély! - jegyezte meg Cian. Látta, hogy a kislány pillantása a nyakán viselt függőre téved, szórakozott mozdulattal fölemelte, hogy a gyerek megérinthesse. Aideen már nyújtotta a kezét, amikor az anyja szinte átrepült a helyiségen. - Aideen, ne! Sinnan kikapta a gyereket Moira karjából, és görcsösen a hasához szorította, amelyben már a harmadik gyermekét hordta. A döbbent csendben Moira szisszenése hallatszott. - Sosem volt érzékem a gyerekek iránt - mondta hűvös hangon Cian. - Bocsásson meg. Ezzel elhagyta a termet. - Cian... - szólt utána Moira. Keményen Sinnanre pillantott, aztán Cian után sietett. - Kérlek, csak egy pillanatra... - Már épp elég pillanatot fecséreltem el ebből a reggelből. Le akarok feküdni. - Bocsánatot kérek az unokatestvérem nevében is - mondta Moira, megfogta Cian karját, és nem engedte el, mígnem Cian megállt és megfordult. Kemény volt a tekintete, mint valami kék kő. - Sinnan egyszerű asszony. Majd beszélek vele. - Miattam ne csinálj belőle gondot. - Uram! - mondta Sinnan, aki viaszfehéren elindult feléjük. - A legőszintébben a bocsánatát kérem. Megsértettem önt is, a királynőmet és a tisztelt vendégeit is. Kérem, nézze el egy anyának, hogy megfeledkezett magáról. Cian a sértést megbánta, de azt nem, amit tett. A gyerek akkor már a helyiség túlsó felében volt, az apja karján. - Rendben - mondta Cian, de nem nézett az asszonyra. - És most, ha elengednéd a karomat.... - Szívességet kérek - kezdte Moira. - Már most is nyakig úszol az adósságban. - És neked is az adósod vagyok - mondta Moira nyugodtan. - Ki kell mennem a nép elé. Az embereknek látniuk kell a királynőjüket, és úgy érzem, azokat is, akik a köréhez tartoznak. Nagyon hálás volnék, ha rászánnál erre pár pillanatot. - Abban az átkozott napsütésben! Moira elmosolyodott; ez az ingerült hang azt jelentette, hogy Cian engedelmeskedik. - Na, tegyük meg gyorsan. Már rám fér egy kis magány meg az elégtétel. Moira szándékosan intézte úgy, hogy egyik oldalán Larkin álljon, akit Geallben szerettek és tiszteltek, a másikon pedig Cian. Az idegentől sokan féltek. Moira azt remélte, ha ez a két lény áll mellette, az emberek rájönnek, hogy a királynőjük egyenlőnek tekinti őket, és mindkettőjükben megbízik. A tömeg éljenzett és a nevét kiabálta. Az éljenzés felerősödött, amikor Moira fölemelte a kardot. Átadta a kardot Blairnek, tartsa helyette, amíg ő beszél, hadd lássák az emberek, a nő, akit Larkin eljegyzett, érdemes rá, hogy a kardot tartsa.
- Geall népe! - kiáltotta el magát Moira, de az éljenzés folytatódott. Hullámokban hangzott fel, és csak akkor csitult el, amikor a lány a kőkorláthoz lépett, és fölemelte a kezét. - Geall népe! - ismételte meg Moira. - Királynőként, e város lakójaként, és védelmezőként lépek elétek. Elétek állok, ahogy korábban az anyám, előtte a férje, és mindazok, akik királyok voltak az első naptól. És úgy állok elétek, mint az istenek által kiválasztott kör egyik tagja. Nemcsak a gealli uralkodók körének, hanem a harcosok körének is tagja vagyok. - Kinyújtotta a karját, hogy rámutasson a másik ötre, akik ott álltak vele. - Belőlük alakult ki a kör, akik itt állnak velem. Bennük bízom meg a leginkább. Kérlek titeket, ajándékozzátok meg őket a hűségetekkel, bizalmatokkal, tiszteletetekkel úgy, ahogy engem is. Királynőként ezt parancsolom nektek. Percenként szünetet kellett tartania, mert a kiabálás és éljenzés folyton félbeszakította. - Ma nap süt le Geailre - folytatta. - Sötétség közelegj azonban, és szembekerülünk vele, de legyőzzük. A mai nap azonban az ünneplés napja. Lakomázunk, hálát adunk az égnek. Ha eljön a holnap, folytatjuk felkészülésünket a háborúra. Minden gealli fegyvert fog, aki képes rá. Elmegyünk a Ciunas völgyébe, a Némaság völgyébe. A csatatéren, mindent lebír erőnk és akaratunk, és elpusztítjuk azokat, akik pusztulásunkra törnek. - Kinyújtotta a kezét a kardért, majd ismét a magasba emelte. - Az én uralkodásom alatt ez a kard nem fog a falon függve rozsdásodni, ahogy az ország létezése óta. Lángolni és zengeni fog a kezemben, amikor értetek, Geallért és az egész emberiségért harcolok. A helyeslő hangorkán úgy csattant fel, mint a mennydörgés. Váratlanul egy nyíl suhant át a levegőn. Mielőtt Moira bármit tehetett volna. Cián a földre lökte. Moira a kiabálás és a zűrzavaros hangok közepette is hallotta, hogy a férfi halkan káromkodik. Érezte, hogy valami a kezére csordul. - Istenem, meglőttek! - Eltévesztette a szívemet - morogta összeszorított foggal Cián. Amikor odanyúlt, hogy kirántsa az oldalába szaladt nyilat, Glenna leguggolt mellé, és eltolta a kezét. - Hadd nézzem! - Eltévesztette a szívemet - ismételte meg Cián, újra megragadta a nyilat, kirántotta. - A rohadt életbe! - Befelé! - mondta gyorsan Glenna. - Vigyük be! - Várj! - mondta Moira, s megragadta Cián vállát, bár a keze remegett egy kicsit. - Fel tudsz állni? - Persze, hogy fel tudok állni arra a rohadt lábamra. Most mi a francot akarsz tőlem? - Kérlek, engedd, hogy lássanak - mondta a lány, és szabad kezével egy pillanatra megsimogatta Cián arcát. A férfi úgy érezte, mintha csak pihe érintené. - Hadd lássanak. Kérlek! Valami megvillant Cián szemében, amikor egymásba fonódott az ujjuk, és érezte, hogy nagyot bucskázik a szíve. Aztán vége szakadt, és Cián türelmetlenül megszólalt: - Hagyjátok, hogy legalább levegőhöz jussak. Moira újra felállt. Odalent mindenki összevissza futkosott. Minden kéz és láb azt az embert ütötterúgta, aki az orgyilkos lehetett. - Állj! - kiáltott föl teljes erejéből. - Azt parancsolom, állj! Őrök, hozzátok azt az embert a nagy csarnokba. Geall népe! Láthatjátok, hogy még ma is, még akkor is, amikor lesüt ránk a nap, a sötétség azt keresi, hogyan pusztíthat el bennünket. - Megragadta Cián kezét, a magasba emelte. - De nem sikerül neki, mert vannak hősök, akik kockára teszik a saját életüket a másikért. Cián oldalára tapasztotta a kezét, érezte, hogy megrándul a teste. Fölemelte véres kezét. - Értünk vérzik. És ezért a vérért, amelyet értem és értetek ontott ki, lovaggá ütöm. Sir Cián, Oiche ura, légy üdvözölve! - Ó, az isten szerelmére! - motyogta Cián. - Hallgass! - felelte parancsolón Moira, és szeme a tömeget kutatta.
3 - Félvámpír - jelentette ki Blair, amikor visszament a csarnokba. - Több behegedt harapás van rajta. A tömeg is átszabta egy kicsit - tette hozzá. - Normális ember félig belehalt volna abba a verésbe, amit kapott. De ő sem érzi magát valami jól.
- El kell látni, miután beszéltem vele. De először Ciánt. Blair átnézett Moira válla felett, ahol Glenna kötözte Cián oldalát. - Hogy van? - Dühös és utálkozó, szóval elég jól. - Hálás lehetsz a reflexeiért. Jól csináltad - tette hozzá, és újra Moirára nézett. - Megőrizted a hidegvéredet, a fegyelmedet. Rohadt első napod volt, majdnem meggyilkoltak, de jól csináltad. - Mégsem számítottam nappali támadásra. Az sem jutott eszembe, hogy Lilith nem minden kutyájának van szüksége arra, hogy behívjuk a várba. - Moirának eszébe jutott, hogyan ömlött Cián meleg, vörös vére a kezére. - Még egyszer nem követem el ezt a hibát. - Egyikünk sem. Mindent ki kell szednünk ebből a seggfejből, akit Lilith küldött. De van egy kis gond. Nem akar vagy nem tud angolul beszélni. Gael nyelven sem. - Néma? - Dehogy! Beszél a jámbor, de egyikünk sem ért belőle egy kukkot sem. Valami kelet-európai nyelv lehet. - Aha - mondta Moira, és rápillantott Cianre, akit övig vetkőztettek, és csak a kötés takarta el a bőrét. Inkább felháborodás, mint fájdalom sötétlett az arcán, miközben egy serlegből kortyolgatott, amelyben a lány szerint vér lehetett. Moira sejtette, a férfi nincs a legjobb hangulatban ahhoz, hogy újabb szívességet kérjen tőle. - Adj egy percet! - motyogta oda Blairnek. Odalépett Cianhez, és igyekezett tudomást sem venni a vámpír forrongó indulatot eláruló pillantásától. - Mit tehetünk még, hogy kényelmesebben érezd magad? - Hagyjatok békén! Csöndet akarok. És egyedüllétre van szükségem. Habár Moirát minden szava úgy érte, mint egy korbácsütés, higgadt maradt és nyájas. - Sajnálom, de jelenleg mindebből semmi sem áll a rendelkezésünkre. De a lehető leghamarabb elrendelem, hogy szerezzék be neked. Az a férfi, akinek a nyila eltalált, nekünk idegen nyelven beszél. A testvéred egyszer azt mondta, sok nyelven beszélsz. Cián nagyot húzott a serlegből. - Nem elég, hogy eltalált a nyíllal, most még azt akarod, hogy vallassam ki az orgyilkost? - Hálás volnék, ha megpróbálkoznál vele, vagy legalább elmagyaráznád, mit mond. Már ha valóban beszélsz azon a nyelven. Valószínű, csak kevés dolog van a világon, amihez nem értesz. De talán mégsem tudsz a hasznomra lenni. Cián szemében egy pillanatra felszikrázott a tetszés. - Kezdesz pimasz lenni. Jól van. Glenna, szépségem, szállj már le a nyakamról! - Sok vért vesztettél - kezdte az asszony, de Cián csak fölemelte a serleget. - Majd beszélgetés közben pótlom. - Elfintorodott, amikor felállt. - Szükségem van egy rohadt ingre. - Blair! - mondta nyugodt hangon Moira. - Megtennéd, hogy hozol Ciannek egy rohadt inget? - Azonnal. - Szokásod lett, hogy megmented az életemet – mondta Moira Ciannek. - Valójában már megfordult a fejemben, hogy fölhagyok vele. - Itt van, bajnok! - mondta Blair, és átadott Ciannek egy tiszta fehér inget. - Azt mondják, az a fickó cseh vagy bolgár. Beszélsz valamelyik nyelven? - Történetesen igen. Átmentek a nagy csarnokba, ahol szoros Őrizet alatt, megláncolva, sebekkel borítva, vérezve, ott ült az orgyilkos. Larkin és Hoyt is ott állt az őrök között. Amikor Cián belépett, Hoyt otthagyta a helyét. - Elég jól vagy? - kérdezte a testvérétől. - Majd meggyógyulok. De egyből vidámabb lettem attól, hogy ez a fickó sokkal rosszabbul néz ki, mint én. Küldd el az őröket! - szólt oda Moirának. - Nem megy ez sehová. - Állj fel! Sir Cián fog kivallatni. Cián motyogott valamit, aztán elindult a fogoly felé. Körbejárta, jól szemügyre vette. Nem volt valami erős alkat, a ruhája is durva, ahogy egy paraszté. A fél szeme bedagadt, a másik alatt kékfekete folt. Néhány foga is hiányzott. Cián keményen rászólt csehül. A férfi megrezzent, a fél szeme fennakadt a csodálkozástól, de nem szólalt meg. - Értetted, amit mondtam - folytatta Cián még mindig csehül. - Azt kérdeztem, mások is voltak-e veled. Nem kérdezem még egyszer.
Amikor a férfi erre sem válaszolt, Cián lecsapott, elég erővel ahhoz, hogy a fogoly a falnak vágódjon, méghozzá székestül, amelyhez oda volt láncolva. - Minden fél percben fájdalmat okozok, ha nem beszélsz - mondta Cián. - Nem félek a fájdalomtól. - Majd fogsz. - Cián láncostul fölrántotta a férfit, az arcához emelte. - Tudod, mi vagyok? - Tudom, mi vagy - mondta a férfi, és véres szája vicsorogni kezdett. - Áruló! - Ez is vélemény. De tartsd észben, olyan fájdalmat tudok okozni neked, amit nem bírsz ki. És napokig, hetekig életben tudlak tartani mellette. Folyamatos haldoklás lesz. - Cián hangja sziszegesse halkult. - És élvezni fogom. Kezdjük elölről. - Nem tette föl megint a kérdést, hiszen figyelmeztette a férfit, hogy nem kérdez újra. - Kéne egy kanál - mondta társalgási hangon. - A bal szemed elég rossz állapotban van. Ha volna nálam egy kanál, egyszerűen kiemelhetném a szemüregedből. Persze, a kezemmel is kiszedhetem, de azzal összepiszkolnám a kezem - tette hozzá, miközben a férfi vadul forgatta a szemét. - Tégy, amit akarsz. És még annál is rosszabbat - köpte oda a szót a férfi, bár egy kicsit remegni kezdett. - Sosem árulom el a királynőmet. - Marhaság! - mondta Cián. A remegés és az izzadás elárulta neki, hogy a férfi könnyen és gyorsan megtörik. - Nemcsak elárulod, mielőtt bármit tennék veled, hanem gyorsan is, ha azt parancsolom. A férfi hátraszegte a fejét, amikor Cián megmozdult. Cián nem az arcának esett neki, ahogy a férfi várta, hanem lehajolt, és az orgyilkos ágyékába rúgott, mire az felsikoltott. - Nem volt senki más! Egyedül voltam. Egyedül voltam! - Rájövök, ha hazudsz. És akkor elkezdem szabdalni ezt a testrészedet. Egyszerre csak egy kicsit. - Lilith csak engem küldött. Csak engem küldött. - Miért? - A válasz csak szaggatott zihálás volt, amire Cián újra rúgott egyet rajta. - Miért? - Mert egyvalaki könnyen átcsúszik, nem veszik észre. Senki... senki sem jegyzi meg. - Logikus - mondta Cián. A fogoly elé rakott egy széket, lovagló ülésben ráült, s igyekezett társalgási hangot megütni. - Ugye, így már jobb? Majd ha végeztünk, ellátják a sérüléseidet. - Vizet szeretnék. - Kapsz vizet. Utána. De egyelőre beszélgessünk Lilith-ről. Fél órába telt, s még kétszer meg kellett rugdosni a foglyot, mire Cián biztos lehetett abban, mindent tud. Felállt. - Mi voltál, mielőtt átváltoztatott? - Tanító. - Volt feleséged, családod? - Igen, de őket nem változtatták át. Megitták a vérüket. Szegény voltam és gyenge, de a királynő látott bennem valamit. Erőt és célt adott. Kitüntet, miután lemészárol azokkal a hangyákkal együtt, akik itt csúsznak-másznak. Lesz egy szép házam, olyan nő, amilyet csak akarok, gazdag leszek és hatalmam lesz. - Ugye, mindezt megígérte neked? - Még ennél is többet. Azt mondtad, kapok vizet. - Igen, ezt mondtam. De hadd áruljak el valamit Lilithről. - A férfi háta mögé került, akinek a nevét meg sem kérdezte. - Hazudik. És én is. Ezzel elkapta a férfi fejét, és egyetlen gyors mozdulattal eltörte a nyakát. - Mit tettél? - kérdezte Moira, akit a lelke legmélyéig felháborított a látvány, és előrerontott. - Mit tettél? - Amit kellett. Lilith csak egyvalakit küldött. Most. Ha zavarja az érzékenységedet a látvány, szólj az őröknek, hogy vigyék ki, mielőtt elmondanám, mit tudtam meg. - Nem volt hozzá jogod! - mondta Moira. Gyomra újra forogni kezdett, ahogy azóta is, hogy elkezdődött a kínvallatással járó kikérdezés. - Megölted! Mi a különbség kettőtök között, ha bírósági tárgyalás és ítélet nélkül megölted? - Különbség? - kérdezte Cián, összeráncolva a szemöldökét. - Benne még mindig több volt az ember. - És ez olyan keveset ér neked? Az élet olyan kevés? - Ellenkezőleg. - Moira, Ciannek igaza van - mondta Blair, és kettőjük közé lépett. - Azt tette, amit tennie kellett. - Hogy mondhatsz ilyet?
- Én is ugyanezt tettem volna. Lilith kutyája volt. És újra próbálkozott volna, ha megmenekül. S ha téged nem tudna megölni, majd megölne mást. - Egy hadifogoly... - kezdte Moira. - Ebben a háborúban nincsenek hadifoglyok - szakította félbe Blair. - Egyik oldalon sem. Ha bezártad volna, embereket vontál volna el attól, hogy gyakorlatozzanak, őrködjenek, csak hogy őrizzék. Orgyilkos volt, kém, akit háborúban a vonalak mögé küldtek. És az ember általában nagylelkű - tette hozzá, miután Cianre pillantott. - De ő már sosem lesz újra ember. Ha egy vámpír ült volna azon a széken, gondolkodás és habozás nélkül karót vágtál volna bele. Nincs itt semmi különbség. Egy vámpír hullája nem maradt volna összetörten a padlón, miközben még mindig oda van láncolva a székhez, gondolta Moira. Odaszólt az egyik őrnek. - Tynan, vigyétek ki a fogoly holttestét. Láss utána, hogy eltemessék. - Igenis, úrnőm. - Visszamegyünk a szalonba - mondta Moira. - Még egyikünk sem evett. Kérlek... tájékoztass minket, miközben eszünk. - Magányos fegyveres - mondta Cián, és majdnem megkívánt egy kávét. - Értelmes megoldás - mondta Blair, miközben kitálalta magának a tojást meg egy vastag szelet sült sonkát. - Miért? - kérdezte Moira. - Van néhány félvámpírja, akiket harcra képeztek ki - mondta Blair, és Larkin felé biccentett. - Mint azok is, akikkel a barlangoknál akadtunk össze Larkinnel. De ez sok időbe és vesződségbe kerül. Sok velük a munka, és fönn kell tartani az igézetet, hogy rabszolgák maradjanak. - És ha az igézet megtörik? - Akkor kitör rajtuk az elmebaj - mondta kurtán Blair. - Teljesen összeomlanak. Hallottam már olyan félvámpírokról, akik lerágták a saját kezüket, csakhogy kiszabaduljanak, és visszamehessenek a teremtőjükhöz. - Pusztulásra volt ítélve, mielőtt idejött volna - motyogta Moira. - Igen, attól a perctől fogva, hogy Lilith rátette a kezét. Csak egy gyors húzásra gondolt, öngyilkos akcióra. Miért vesztegetett volna el egynél több szolgát? Ha jól megy a dolog, egy is elég hozzá. - Igen, egy ember, egy nyíl - gondolt bele Moira. - Ha elég gyakorlott és szerencsés lett volna, a kör megtörik, Geall pedig percekkel azután, hogy királynője lett, uralkodó nélkül marad. Igencsak jól kigondolt és hatékony csapás. - Erről van szó. - De miért várt addig, amíg visszajöttünk? Miért nem próbálkozott a kőnél? - Mert nem ért oda időben - mondta Cián. - Rosszul becsülte fel a távolságot, és az esemény után érkezett. A visszafelé vezető úton körbevettek az emberek, és nem tudott tisztán célozni. Ezért aztán csatlakozott a parádéhoz, hogy így mondjam, és kivárta a maga idejét. - Egyél valamit! - mondta Hoyt, és maga szedett Moira tányérjára. - Szóval Lilith tudta, hogy Moira ma kimegy a kőhöz. - Biztos, hogy megvan a maga kémhálózata - biccentett rá Cián. - Nem tudom, mikor tervelte ki, hogy ideküld valakit, hogy tönkretegye a szertartást, és talán vitathatónak tartotta az eredményt, mielőtt Blair összeakaszkodott Lorával. De attól bevadult - mondta. - A mi elhunyt és meg nem siratott íjászunk szerint teljesen elveszítette a fejét. Mint már mondtam, Lilithnek nagyon furcsa és bonyolult kapcsolata van Lorával, de ez a kapcsolata igen mély és őszinte. Félig még őrült volt a haragtól, amikor kiadta a parancsot, hogy válasszanak ki egy íjászt erre a feladatra. És lovon küldte, hogy gyorsán ideérjen, pedig igencsak kevés lovuk van. És hogy van a kis francia cukorfalat? - kérdezte Blair. - Halálra volt rémülve és sikoltozott, amikor ez a férfi elindult, és személyesen Lilith ápolta. - Ennél fontosabb - szólt közbe Hoyt -, hogy hol van Lóra, és hol vannak a többiek. - Az emberünk ugyan ügyesen bánt a nyíllal, de nem tűnt ki a megfigyelőképességével vagy ravaszságával. Csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy Lilith fő állomáshelye pár kilométerre van a csatatértől. Amit leírt, az olyan, mint egy kis település, amelyet számtalan melléképülettel ellátott farm ural és egy hatalmas, kőből épült udvarház. Nyilván abban éltek a nemesek, akiké a föld volt. Lilith az udvarházban lakik. - Ballycloon - mondta Larkin, s Moirára nézett, akinek nagyon sápadt volt az arca és sötét a szeme. Biztos, hogy Ballycloon, az O'Neillék földje. Arról a családról van szó, akiken segítettünk Blairrel,
amikor a csapdákat ellenőriztük. Lóra azon a napon csalta csapdába Blairt, és Drombeg felől érkeztek oda, ami egy kicsit nyugatra van Ballycloon-tól. Kelet felé kellett volna fordulnunk, hogy ellenőrizzük az utolsó csapdát, de... - Megsebesültem - fejezte be a mondatot Blair. - Olyan messzire jutottunk, amennyire csak lehetett. És szerencsénk volt. Ha Lilith már ott lett volna, amikor betoppanunk, nyomasztó túlerőben lettek volna. - Előtte való éjszaka költöztek oda, mielőtt volt az a kis civódásod Lorával - tette hozzá Cián. - Pedig akkor még lehettek ott emberek, vagy az úton - mondta Larkin, és érezte, hogy már a gondolattól is összeszorul a gyomra. - És ott van az O'Neill család. Nem tudom, biztonságba kerülteke. Honnan tudhatnánk, hány... - Nem tudhatjuk - szólt közbe nyugodtan Blair. - Ti mondtátok Ciannel, hogy el kell mindenkit hoznunk onnan, akár erőszakkal is, a csatatér körüli összes faluból és farmról. És föl kellett volna gyújtanunk a házakat utánuk, hogy Lilithnek és a hadseregének ne legyen menedéke. Akkor azt gondoltam, hogy hideg és kegyetlen gondolat. Szívtelen. És most... - Már nem lehet változtatni rajta. Én sem tehetem meg, és nem is tenném meg - javította ki magát Moira -, hogy elrendeljem a házak felgyújtását. Pedig talán bölcsebb megoldás lett volna. De szívüket veszítették volna el azok, akiknek felégetjük az otthonát, pedig arra szükségük van a harchoz. Ezért maradt így. - Majd a vámpírok felgyújtják, amire nincs szükségük vagy nem kell nekik - mondta Cián. - Igen, de akkor sem a mi kezünkben lesz a fáklya. Ez számít. Tehát azt hisszük, tudjuk, hol vannak. Na de hányan? - Sok ezret mondott, de hazudott. Nem tudja – mondta Cián. - Bármilyen sok mindenre tudja is használni Lilith a halandókat, a belső körbe nem engedi be őket, és lényeges tudnivalót sem bíz rájuk. Ők csak az élelem, a szolgasereg, no meg a szórakozás. - Megnézhetjük - mondta Glenna, aki akkor szólalt meg először. - Most, hogy nagyjából tudjuk, hol vannak, Hoyttal előkészíthetnénk egy felderítő igézést. Akkor biztosabb ismeretekhez jutnánk. Van elképzelésünk róla, hányan vannak. Amikor Larkin megnézte a barlangokat és a fegyvertárukat, megtudtuk, hogy vagy ezer vámpír számára van fegyverük. - Megnézzük - mondta Hoyt, és Glenna kezére tette a magáét. - De Cián azt nem mondta el, hogy akárhányan vannak, és akárhányan vagyunk mi, a végén ők lesznek többen. Akárhány fegyverük van most, több lesz nekik. Lilithnek évtizedei, talán évszázadai voltak arra, hogy megtervezze ezt a pillanatot. Nekünk csak hónapjaink. - És mégis győzünk. Cián felhúzta a szemöldökét Moira kijelentése hallatán. - Mert ti vagytok a jók, és Ők a rosszak? - Nem, és nem is ilyen egyszerű a helyzet. Te magad vagy rá a bizonyíték, hiszen nem hasonlítasz Lilithre, de ránk sem. Valahogy a kettőből állsz össze. Azért fogunk győzni, mert agyafúrtabbak leszünk és erősebbek. És mert Lilith mellett nem áll hat ilyen ember. - Hoythoz fordult. - Hoyt, te voltál köztünk az első. Te gyűjtöttél össze minket. - Morrigan választott ki bennünket. - Ő vagy a végzet választott ki minket - biccentett rá Moira. - De te kezdted el a munkát. Benned volt meg a hit, az erő, hogy összekovácsold ezt a kört. Ezért hiszek ebben. Geallben uralkodhatok, de ebben a társaságban nem. - Én sem. - Nem, egyikünk sem. Egyként kell cselekednünk, bármi is köztünk a különbség. Keressük egymásban, amire szükségünk van. Nem én vagyok a legerősebb harcos, és a mágiához is alig értek. Nincs meg bennem Larkin képessége, sem a hideg eltökéltsége, hogy hidegvérűen tud ölni. Nekem csak az van, amit tudok, meg a tekintélyem, tehát én ezt ajánlom fel. - Ennél sokkal több van, amivel bírsz - mondta Glenna. - Csak majd mielőtt befejeződik a háború. Most bocsássatok meg - mondta s felállt. - Mihelyt lesz időm, visszatérek, hogy együtt dolgozzam veletek. - Helyes kis királynő - jegyezte meg Blair, miután Moira elhagyta a csarnokot. - És igencsak nagy súlyt cipel - mondta Glenna, aztán Hoythoz fordult. - Mi a tennivaló?
- A legokosabb, ha utánanézünk, mit tudhatunk meg az ellenségről. Aztán tűzre gondoltam. Még mindig ez a legveszélyesebb fegyverünk, ezért több kardot kell megigéznünk. - Már kardot is elég kockázatos azoknak a kezébe adni, akiket gyakorlatoztatunk - szúrta közbe Blair -, nemhogy lángoló kardot. - Igazad lehet - bólintott rá Hoyt. - Akkor majd a mi dolgunk lesz, hogy eldöntsük, ki érdemes rá, hogy is mondjam, hogy a rendelkezésére bocsássunk egy ilyen fegyvert. A jól felkészült embereket a lehető legközelebb kell elhelyezni Lilith állomáshelyéhez. Valami menedékre van szükségük napnyugta után. - Valami barakkfélére gondolsz? Sok parasztház van arrafelé - mondta Larkin, s töprengésbe esett. Napközben is építhetünk még több menedéket, ha szükség van rá. És van egy fogadó is a Lilith állomáshelye és a következő település között. - Megnézhetnénk - mondta Blair, és félretolta a tányérját. - Ti nézzétek meg Glennával úgy, ahogy szoktátok, mi meg Larkinnel odarepülünk. Benne vagy, sárkány? - Naná! - mondta mosolyogva a fiú. - Különösen úgy, hogy te lovagolsz rajtam. - Szexi! Ennek a fiúnak ez a nyitja. - Ha már így szóba került - szólalt meg száraz hangon Cián. - Én lefekszem. Hoyt gyorsan megszorította Glenna kezét, odasúgott neki valamit, majd a fivére után ment. - Beszélnem kell veled - állította meg. Cián rápillantott. - Ma reggel már éppen eleget beszéltem. - Akkor ezt még kibírod. Négyszemközt. A mi szobánk közelebb van, ha megfelel. - Ha máskülönben a sarkamban lennél, és addig zaklatnál a szobámban, amíg már a nyelvedet akarnám kitépni, hát jó. Megfelel a ti szobátok. Szolgák siettek a szalon és a hálószobák közti útvonalon, a lakomára készülődve. Hoyt belépett a hálószobába, de azonnal kitartotta a karját, hogy meggátolja Cián belépését. - A nap - mondta, aztán gyorsan az ablakokhoz lépett, hogy behúzza a függönyöket. A szoba homályba süppedt. Hoyt gondolkodás nélkül egy gyertyatartó felé nyújtotta a kezét. A gyertyák lángra gyúltak. - Ügyes megoldás - jegyezte meg Cián. - Én már kijöttem a gyakorlatból ahhoz, hogy tűzszerszám nélkül boldoguljak. - Alapkészség, és te is könnyedén boldogulnál vele, ha az eszedet és idődet arra fordítottad volna, hogy az adottságodat csiszold. - Unalmas. Az whisky? Ti is hoztatok? Nahát. Sejtettem, hogy sörön és boron kívül semmilyen ital nem lesz ebben a tündérpalotában - jegyezte meg Cián, egyenesen az üveghez lépett, és töltött magának. - Ó, micsoda józanság és minő helytelenítés! - olvasta le a bátyja arcáról, közben lehúzta az első lélekmelegítő kortyot. - Emlékeztetlek, hogy számomra ez már a nap vége. Jócskán túl vagyok rajta, fogd rövidre. - Körülnézett, járkálni kezdett. - Nőies szag van itt. A Glennához hasonló nők mindig hagynak valamit maguk után, hogy emlékeztessék magukra a férfit. - Lehanyatlott az egyik székre, összegörnyedt, kinyújtotta a lábát. - Nos, mi az, amivel eltökélted, hogy halálra untatsz? - Volt idő, amikor élvezted, sőt kerested a társaságomat. Cián vállmozdulata túl lassú volt, hogy vállvonogatásnak lehessen tekinteni. - Kilencszáz évnyi hiány nem növeli a szívbéli melegséget. Hoyt arcán sajnálkozás futott át, mielőtt elfordult volna, hogy tőzeget rakjon a tűzre. - Már megint itt tartunk? - Te mondtad. - Négyszemközt akartam veled beszélni arról, hogy mit tettél a fogollyal. - Több emberséget, már hallottam. Igen, meg kellett volna simogatnom a fejét, hogy oda tudjon állni a bíróság vagy a törvényszék elé, vagy mit tudom én, hogy hívják itt az igazságszolgáltatást. Idéznem kellett volna azt a szaros genfi egyezményt. Marhaság! - Nem tudom, milyen egyezményről beszélsz, de ilyen időszakban nincs helye sem bíróságnak, sem törvényszéknek. Pontosan ezt akartam mondani, te idegesítő hülye! Kivégeztél egy orgyilkost, ahogy én is tettem volna. Csak éppen több tapintattal és mondhatnám azt is, hogy suttyomban. - Aha, szóval odalopóztál volna ahhoz a ketrechez, amibe bezárták, és kést döftél volna a bordái közé - mondta Cián, és felhúzta a szemöldökét. - Akkor rendben vagyunk. - Nem. És nem erről van szó. Lidércnyomásba illő, ami itt zajlik, és mindnyájan nyakig ülünk benne. Azt tetted, ami szükséges volt, s azért volt szükséges, mert megpróbálta megölni Moirát, akit úgy
szeretek, mintha a saját húgom volna, téged pedig megsebesített a nyíllal. Én is ezt tettem volna vele. Még sosem öltem embert, mert azok a lények, akikkel az elmúlt hetekben végeztünk, nem emberek voltak, hanem démonok. De ezt az embert megöltem volna, ha nem előzöl meg. - Hoyt szünetet tartott, hogy levegőhöz jusson, s nagy önfegyelemmel folytatta-. - Sok mindent akartam mondani neked, hogy tudd, hogyan érzek a történtek miatt, de úgy látom, csak az időt vesztegetem, mert téged egy szikrányit sem érdekel, mit gondolok. - Cián nem mozdult. Csak annyi változott, hogy a tekintete a testvére dühös arcáról a kezében tartott kupa whiskyre vándorolt. - Történetesen sok szikrányit érdekel, mit érzel. Pedig szeretném, ha nem így volna. Olyasmit kavartál föl bennem, amit már réges-régen elhallgattattam magamban ahhoz, hogy emlékezzek rá. Az arcomba vágtad a családot, Hoyt, amikor már eltemettem őket. Hoyt odalépett, leült a testvérével szemközti székre. - Te is a családom vagy. Cián szeme üres volt, amikor a bátyjára emelte a tekintetét. - Én nem tartozom senki családjához. - Talán nem tartoztál sehová a halálodtól egészen addig, amíg meg nem találtalak. De ez már nem igaz. Tehát ha valóban létezik az a sok szikra, akkor meg kell mondanom, büszke vagyok arra, amit tettél. És azt is meg kell mondanom, hogy neked sokkal keményebb volt ezt végigvinni, mint bármelyikünknek. - Mint a példa is mutatja, nyilvánvalóan nem okoz nehézséget, hogy embert vagy vámpírt öljek. - Azt hiszed, nem látom, hogyan tűnik el egyik-másik szolga, amikor a közelben vagy? Vagy nem láttam, amikor Sinnan odarohant, hogy elvegye a gyereket, mintha különben azonnal kitekerted volna a nyakát, ahogy az orgyilkossal tetted? Te is észrevetted ezeket a sértéseket. - Nem sértés, félelemből teszik. Nem számít. Nem számít - ismételte meg Cián, amikor látta, hogy Hoyt arca megmerevedik. - Ez az időszak annyi nekem, mint egy szemvillanás. Még annál is kevesebb. Amikor vége, továbblépek, hacsak nem lesz akkora szerencsém, hogy egy cöveket beleállítanak a szívembe. - Remélem, az utad időnként majd visszahoz hozzám és Glennához. - Lehetséges. Szeretem elnézni Glennát - mondta Cián, és lassan, könnyedén elvigyorodott. - És ki tudja, lehet, hogy egy idő után észhez tér, és rájön, a rosszabbik testvért választotta. Időm, mint a tenger. - Megőrül értem - mondta immár kedélyes hangon Hoyt, odanyúlt, elvette Cián kupáját, kortyolt belőle. - Hát, őrültnek kell lennie, amiért beléd habarodott, de hát a nők furcsa teremtmények. Ha korábban még nem mondtam volna, igazán nagy szerencséd van vele, Hoyt. - Most ő jelenti a mágiát - mondta Hoyt, és visszaadta a kupát Ciannek. - Ilyesmit még sosem éltem meg, amikor egyedül voltam. Felfordult az egész világom, amikor megjelent. Szeretném, ha te is... - Hát, ez nincs megírva a sorsom könyvében. Költő mondhatja, hogy a szerelem örök, de elmondhatom neked, hogy egészen más az ügy, amikor nekem az öröklét áll a rendelkezésemre, a nőnek meg nem. - Szerettél valaha is igazán nőt? Cián a italát nézegette, és végiggondolta az évszázadokat. - Ahogy te gondolod, úgy nem. Úgy nem, ahogy te Glennát. De hát elég tapasztalatom van ahhoz, hogy tudjam, ezt nem választhatom. - A szerelem választás kérdése? - Minden az - mondta Cián, és legurította a maradék whiskyt, aztán félretolta az üres kupát. - Most pedig azt választom, hogy lefekszem. - Ma azt választottad, hogy Moira helyett téged találjon el az a nyíl - mondta Hoyt, amikor Cián elindult az ajtó felé. Cián megállt, és fáradt volt a tekintete, amikor megfordult. - Igen. - Nagyon is emberi választásnak tartom. - Tényleg? - mondta Cián, és közömbösen megvonta a vállát. - Én csak ösztönösnek és nagyon fájdalmasnak. Azzal már ott sem volt. Elindult a saját szobája felé, amely a vár északi szárnyában volt. Ösztönös, gondolta megint, és be kellett vallania magának, hogy a csupasz rettegés pillanata is volt. Ha egy
másodperccel később látja meg azt a nyilat, vagy egy szikrányit lassabban mozdul, a lány meghal. És az ösztönösségnek és rettegésnek abban a pillanatában már halottnak látta a lányt. A nyíl még rezgett, amikor átfúrta a lány húsát, s a vérrel, amely sötétzöld ruhájára és a kemény kövekre csorgott, az élet is kifolyt belőle. Cián rettegett ettől, félt a lány halálától, ami eltávolítja tőle, s nem láthatja többé. Azzal a nyíllal Lilith elvette volna tőle az utolsó dolgot, valami olyasmit, amit sosem szerezhet vissza. Hát ezért hazudott a testvérének. Mert szerelmes volt egy nőbe, önmaga legjobb vagy legrosszabb akarata ellenére. Szerelmes volt Geal frissiben megkoronázott királynőjébe. Nevetséges és lehetetlen helyzet, s majd túlteszi magát rajta. Egy-két évtized múlva már nem emlékszik rá, pontosan milyen árnyalatú volt az a szürke szem. Nem tudja fölidézni a szerény illatot, amely a lány körül terjengett, nem csiklandozza az érzékeit. Elfelejti, milyen volt a hangja, milyen a lassú, komoly mosolya. Emlékeztette magát, hogy ezek az emlékek megfakulnak. Csak hagyni kell. Belépett a szobájába, bezárta és elreteszelte az ajtót. A függönyök be voltak húzva, a tűz nem égett. Tudta, hogy Moira pontos utasításokat adott, hogyan szolgálják ki, ahogy körültekintőn választotta ki a szobát is, hogy kellő távolságra legyen a többiektől, hiszen északra néz, s így kevesebb a napfény. Mi mindenre gondolt! Sötétben vetkőzött le, eszébe jutott a zene, mert szeretett zenét hallgatni lefekvés előtt és ébredéskor. A zene megtölti a csendet, amely uralta és nyomasztotta a napjait. De hát akkor és ott nem indíthatta el sem a CD-lejátszót, sem a rádiót, sem más efféle ketyerét. Meztelenül kinyújtózott az ágyában, s a teljes sötétben, a teljes csöndben ráparancsolt magára, hogy aludjon. Moira lopott magának egy kis időt. Elmenekült az udvarhölgyei, a nagybátyja, a kötelezettségei elől. Máris nyugtalan bűntudat gyötörte, hogy nem lesz jó királynő, mert annyira sóvárog a magányra. Kétnapi élelmet vagy kétéjszakányi nyugodt alvást cserélt volna el, ha egyetlen órát tölthet a könyveivel. Önző vagy, mondta magának, amikor meglépett a zaj, az emberek, a kérdések elől. Önző, amiért a saját kényelmét keresi, amikor pedig oly nagy a tét Azon a napon, amikor királynő lett, az anyját akarta, az anyjára volt szüksége, Ezért felfogta a szoknyáját, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel elindult lefelé a dombon. Belépett a temetőt elkerítő kőfal szűk nyílásán, s elindult a hosszú szálú fűben a két másik sírkőhöz, amely a szülei nyughelyét jelölte. Letette a virágot az apja sírjának alapzatához. - Apám! Alig emlékszem rád, az emlékeim többsége az anyámtól származik. Anyám szeretett téged, és gyakran beszélt rólad. Mindenki, aki rólad beszél, azt mondja, erős, kedves ember voltál, akinél könnyen jött a nevetés. Szeretném, ha emlékezhetnék erre a hangra, a nevetésedre. - Elnézett a sírok felett, a dombok, a távoli hegyek felé. - Megtudtam, hogy nem úgy haltál meg, ahogy mindig hittük, hanem meggyilkoltak. Téged is, anyám öccsét is. Azok a démonok gyilkoltak meg, amelyek most itt vannak Geall-ben, és háborúra készülnek. Csak én maradtam utánad, de remélem, ez elég lesz. Letérdelt a két sír közé, a maradék virágot az anyja sírjára tette. - Mindennap hiányzol. Tudod, hogy messzire kellett utaznom, hogy erősebb legyek. Mathair\ behunyta a szemét ennél a szónál, s a kép, amelyet felidézett, világos volt, mint maga az élet. - Nem tudtam meggátolni, ami veled történt, és még mindig magam előtt látom azt az éjszakát. Megbüntettük azokat, akik megöltek, a saját kezemmel büntettem meg az egyiket. Csak ennyit tudtam tenni érted. És csak annyit tudok tenni, hogy harcolok, és harcba vezetem a népemet. Lesznek, akik meghalnak. Elviselem a kard és Geall koronájának súlyát. Nem hozok rájuk szégyent. Ült még egy kicsit, hallgatta a hosszú szárú fűben susogó szellőt, nézte a napfény foltokat. Amikor felállt, és a kastély felé fordult, megpillantotta Morrigan istennőt a kőfalnál állva. Az asszony vörös haja szabadon és lángolva omlott a vállára. Moirának nehéz volt a szíve, elindult hát a fűben az istennő felé, hogy üdvözölje. - Úrnőm! - Felség! Moirát meglepte Morrigan bókolása, összeillesztette a kezét, hogy ne remegjen. - Az istenek elismerik a királynőket? - Természetesen. Mi alkottuk ezt az országot, és mi döntöttünk arról, hogy a te családod fog itt uralkodni és szolgálni. Örülünk neked, lányom. - Könnyedén Moira vállára tette a kezét, kétfelől arcon csókolta. - Megkaptad az áldásunkat. - Jobb szeretném, ha a népemet áldanátok meg, és fenntartanátok a biztonságukat.
- Ez téged illet. A kard a tiéd. Már akkor tudták, amikor kovácsolódott, hogy egyszer majd harcban fog énekelni. És ez is téged illet. - Lilith már ontott gealli vért. Morrigan tekintete mély volt és nyugodt, mint egy tó tükre. - Gyermekem, óceán lehetne abból a vérből, amit Lilith kiontott. - És a szüleim vére csak pár cseppet jelent benne? - Minden csepp drága, és minden csepphez cél fűződik. Csak a saját véred védelmében húztad ki azt a kardot? - Nem. Az emberekért és minden világ érdekében tettem. Hiszen részei vagyunk egymásnak. - Fontos, hogy higgy benne. A tudás nagy adomány, és a tudásszomj még hatalmasabb. Használd fel, amit tudsz, és Lilith sosem győz le. Fej és szív, Moira! Nem azért lettél királynő, hogy növeld a már nyomasztó súlyt. A kardod lángolni fog, ezt megígérem, a koronád fényleni. De az az igazi hatalom, amit a fejedben és a szívedben hordozol. - Én úgy érzem, mindkettő teli van félelemmel. - Félelem nélkül nincs bátorság, bizalom és tudás. Tartsd készenlétben a kardodat. Lilith a te halálodat kívánja a leginkább. - Az enyémet? Miért? - Ezt Lilith sem tudja. A tudás a te hatalmad. - Úrnőm! - mondta Moira, de az istennő akkor már eltűnt. A lakomához Moirának másik öltözékre volt szüksége és egy egész órára, amíg felékesítették. Úgy érezte, mintha szorosan bekötözték volna az új ruhába, és folyton hallotta az udvarhölgyek csiripelését és fecsegését is. Hiányzott neki az Írországban megtapasztalt szabadság, amikor farmert és pólót hordott. Bármennyire elborzadnak is az udvarhölgyek, másnap az lesz az első dolga, hogy úgy öltözzön fel, ahogy csatába készülő harcoshoz illik. Ma azonban még marad a bársony, a selyem és az ékszerek. - Ceara, hogy vannak a gyermekeid? - Jól, úrnőm - válaszolt Ceara, aki Moira háta mögött állt, és selymes fonatokba rendezte a lány dús haját. - Több időre elszakít tőlük a munkád és a kiképzés, mint szeretném. Tekintetük találkozott a tükörben. Moira ismerte Cearát, tudta, hogy értelmes asszony, és véleménye szerint ő volt a legfigyelmesebb a három udvarhölgy közül. - Anyám vigyáz rájuk, és boldog, hogy ezt teheti. És jól használom föl az így nyert időt. Inkább ne legyek velük, de ne essen bántódásuk. - Glenna azt mondta, nagyon hatékony vagy ökölharcban. - Igen - mondta az asszony, és büszke mosoly jelent meg az arcán. - A vívásban nincs gyakorlatom, de arra még van idő. Glenna jól oktat. - Szigorú - csilingelt közbe Dervil. - Nem annyira, mint Lady Blair, de ugyanúgy követelőzik. Mindennap futunk és vívunk és esünk és cöveket faragunk. És minden este fáradt a lábunk, és teli vagyunk sérüléssel. - Jobb, ha fáradt és sérült az ember, mint ha halott. - Dervil elpirult Moira száraz megjegyzésétől. - Nem akartam tiszteletlen lenni, úrnőm. Nagyon sokat tanultam. - És nekem azt mondták, gyors vagy, mint egy démon a karddal. Büszke vagyok rád. Rólad meg azt hallottam, Isleen, hogy ügyes kezed van az íjhoz. - Igen - mondta a lány, aki a legfiatalabb volt köztük, és elpirult a dicsérettől. - Jobban szeretem, mint az öklömet és a lábamat használni verekedés közben. Ceara mindig leüt. - Bárki leütne, ha egyszer visítasz, mint a csapdába esett egér, és összevissza hadonászol - jegyezte meg Ceara. - Ceara magasabb nálad, és a karja is hosszabb, mint a tiéd, Isleen - mondta Moira. - Ezért meg kell tanulnod, hogy gyorsabb légy és ügyesebb. De mindnyájatokra büszke vagyok, sőt minden sérülésetekre is. Holnap és utána is, naponta legalább egy órát én is veletek fogok edzeni. - De úrnőm! - kezdte Dervil. - Nem teheti, hogy... - De igen - szakította félbe Moira. - És meg is teszem. Elvárom tőletek és a többi nőtől is, hogy szedjétek össze magatokat, és iparkodjatok leteperni. De nem lesz könnyű. - Mozdulatlan maradt, amikor Ceara elhátrált tőle. - Én is nagyon sokat tanultam. - Fölemelte a koronáját, a fejére tette. Higgyétek el nekem, ha azt mondom, hogy mindhármatokat le tudlak ütni, és bárki mást is, hogy a
fenekén korcsolyázik tovább. - Megfordult; a kék bársonyruha csak úgy hullámzott rajta. - Aki földre visz, vagy legyőz ökölharcban vagy bármilyen fegyverrel, az megkapja az egyik ezüstkeresztet, amit Glenna és Hoyt készített mágiával. Ez nagyon értékes ajándék. Mondjátok el a többieknek. Cián úgy érezte, mintha besétált volna egy színdarabba. A nagy csarnok volt a színpad, amelyet zászlókkal és virággal díszítettek föl, gyertyafény és a kandalló tüze világított meg. A lovagok, urak és úrnők a legjobb ruhájukat öltötték fel. Zekék, hosszú ruhák, ékszerek, arany. Észrevette, hogy sok férfi és no visel nagyon hosszú és felhajlott orrú cipőt, és eszébe jutott, hogy ez akkor is divatban volt, amikor még élt. Szóval, gondolta, még a tévedésnek számító divathóbort is világok közt cikázik. Olyan bőséges volt az enni- és innivaló, hogy úgy érezte, a hosszú asztalok szinte nyögnek a tálak és a kancsók súlya alatt. Kellemes, vidám zene szólt, egy kobzos játszott. Az emberek mindenféléről beszélgettek körülötte. Nem is nagyon különbözik attól, ami a New Yorkban hátrahagyott éjszakai klubjában folyt, gondolta Cián. Persze, a nők ott takarékosabban szabott ruhát viseltek, és a zene is hangosabb volt. De a lényeg nem sokat változott az évszázadok során. Az emberek még mindig szerettek összejönni étel és ital mellett, zenekísérettel. Ismét a klubjára gondolt, és azt firtatta magában, hiányzik-e neki az éjszakai élet, a hangok, a tömeg. Rájött, hogy nem nagyon. Már régen beleunt, nyughatatlanság vett erőt rajta, és mindenképpen hamar otthagyta volna. Csak az a kis ösztönzés hiányzott, amit Hoyt meg is adott neki, amikor időn és téren átkelve egyszerűen odapottyant a saját háza küszöbére. De ha nincs Hoyt és az istenektől kapott küldetése, a változtatás név- és lakásváltoztatást jelentett volna, a pénze átcsoportosítását, ami elég bonyolult, időigényes feladat. Ciannek több mint száz neve és otthona volt, s még mindig érdekesnek találta, hogy egy-egy alteregóját megalkossa. Azon tűnődött, hová ment volna. Talán Sydneybe vagy Rióba. De Rómát vagy Helsinkit is választhatta volna. Lényegében mindig találomra beleszúrt egy tűt a térképbe. Kevés hely volt, ahol még nem járt, és egyetlenegy sem, ahol ne akarta volna felütni a sátrát, ha tetszik neki. Geall azonban más világ. Egyszer már élt ebben az időben, és egyáltalán nem kívánta megismételni. A családja nemes volt, így annak idején alaposan kivette a részét az ünnepélyes lakomákból. Mindent összevéve, mégis jobban kedvel egy kupa konyakot és egy jó könyvet. Nem akart sokáig maradni, csak azért ment le a szobájából, mert tudta, hogy másként keresni fogják. Könnyebb volt megjelenni és felköszönteni az új királynőt, aztán majd szépen kislisszol innen. Rámosolygott Glennára, aki smaragdzöld ruhában sodródott felé, amit talán farsangi álruhának mondtak volna a maga idejében; elegáns volt, illett az udvarba, és a mély, kerek nyakkivágása szépen megmutatta az asszony mellét. - Íme a látomás, akit jobban kedvelek minden istennőnél. - Majdnem annak is érzem magam. - Kitárta a karját, a ruha hosszú haragujja meglebbent. - Vagy három kilót nyom. Látom, ennél könnyebb együttest választottál magadnak - nézett végig Cián fekete pulóverén és nadrágján. - Inkább szíven szúrnám, mintsem még egyszer belepasszírozzam magam egy ilyen öltözékbe. Glenna elnevette magát. - Nem kárhoztatlak érte. Egyébként majdnem elájultam, amikor megláttam Hoytot teljes díszben. Nekem és annyi idő után talán neked is ez az egész olyan, mint egy álarcosbál. Moira királyhoz illő fekete-arany ruhát választott a házi varázslónak. Nagyon illik rá, de a te sokkal modernebb választásod se kutya. Mondjuk, ettől még olyan ez a nap, mint egy furcsa álom. - Inkább egy furcsa játék. - Ez is igaz. Bármi is, a mai esti lakoma rövid és színes haladék. Sikerült egy kis kémszemlét tartanunk. Hoyt meg én mágiával, Larkin és Blair odafent a levegőben. Majd elmondjuk, hogy mit... Elhallgatott, amikor megszólaltak a harsonák. Moira lépett be-, uszálya ott kanyargott mögötte, koronája csillogott a száz meg száz gyertya világánál, Ő maga ragyogott, ahogy királynőknek kell. Cián megmerevedett. A francba, a jó büdös francba! Összeszorított foggal csatlakozott a többiekhez az előkelőségek asztalánál. Sértés lett volna, ha korábban távozik - nem mintha nagyon törődött volna vele -, ráadásul rá irányult volna a figyelem. Megint csapdába esett. Moira az asztalfőn ült, két oldalán Larkinnel és a nagybátyjával. Cián legalább Blair mellé került, aki beszédes és szórakoztató asztaltársnak bizonyult.
- Lilith még semmit sem gyújtott fel, ami meglepetés volt - kezdte a lány. - Vélhetően túl sok a dolga Fifike ápolásával. Igaz is, kérdezni akarok valamit. Az a francia lotyó nagyjából négyszáz éves, igaz, te kétszer olyan idős vagy. Hogy lehet, hogy mindketten akcentussal beszéltek? - És az hogy lehet, hogy az amerikaiak azt hiszik, mindenkinek úgy kell beszélni, ahogy nekik? - Jó poén. Ez vadhús? Azt hiszem, igen. - Blair próbaként beleharapott a cubákba. - Nem is rossz. Blair csábítóan vörös ruhát viselt, amely teljesen fedetlenül hagyta erős vállát, és semmiképpen nem passzolt rövidre vágott hajához. Díszes aranylap lógott a fülében, amely csaknem akkora volt, mint egy gyermektenyér. - Hogy tudod fölemelni a fejedet azzal a fülbevalóval? - Egy kis szenvedés a divat oltárán - mondta könnyed hangon a lány. - Szóval, lovaik vannak folytatta. - Néhány tucat lehet az istállókban. Talán több is. Larkinnek le kellett volna szállnia, akkor ellophattuk volna a lovakat. Csak egy kicsit lett volna kényelmetlen. Ha rá tudom beszélni, pár helyen tüzet gyújtunk. Ha a vámpírok bent maradnak, bennégnek. Ha kijönnek, megégnek. - Jó ötlet. Persze csak akkor, ha Lilith nem állított a házakban őröket, akiknél íj van. - Ez eszembe sem jutott. Arra gondoltam, kilövök pár lángoló nyilat, hogy felhívjam a figyelmüket. Már ki is választottam a célpontomat, egy parasztházat a legnagyobb istálló mellett. Biztos vannak ott katonák, mert így ésszerű. Képzeld csak el a meglepetést és a bosszúságot, amikor azt látják, a levegőből odapottyan nekik egy nyíl. Cián szeme összeszűkült, ahogy a lány felé fordult. - Mi ez, valami erőpróba? Mit gondolsz, a Star Trekben alakítunk? - Csak annyi, amennyit mondtam - mondta hasonló hangon a lány, és beleöklözött Cián vállába. Lilithnek ott van az a varázsló, az a Midir, aki szerintem éjjel-nappal dolgozik. És védőbuborékot vagy mi a francot épített a táboruk köré. Larkin lejjebb ereszkedett, hogy jobban megnézhessük, és mindketten kaptunk egy adagot. Olyan volt, mint az elektrosokk. Talán még rohadtabb. - Elhiszem. - Aztán maga a varázsló is kijött abból a nagy udvarházból. Hüllőszerű egy fickó, annyit mondhatok. Repkedő fekete ruha, dús ősz haj. Csak állt odalent, mi lenéztünk rá, ő fölnézett ránk. Végre rájöttem. Döntetlen. Mi nem tudunk átjutni, de ők sem. Amikor a pajzs zárva, akkor Őket bezárták, minket kizártak. Van olyan jó, mint egy rohadt erőd. Még jobb is. - Lilith mindig is értett hozzá, hogyan hozza ki a legtöbbet azokból, akiket felhasznált - mondta tűnődve Cián. - Ez igaz. Lejjebb szálltunk, mert be akartam mutatni neki rendesen, nehogy már csak az időmet vesztegessem. Lilith biztosan leengedi a pajzsot éjszakára. Nem gondolod? - Lehet. Még ha elég élelmet hoztak is magukkal, a vadállatnak természetében van a vadászat. Lilith nem akarhatja, hogy a katonái besavanyodjanak vagy kiboruljanak. - Talán megpróbálkozhatnánk egy éjszakai portyával. - Nem is tudom, át kéne gondolni. Ez haggis*, ugye? - kérdezte a lány, és összeráncolta az orrát. Kihagyom. - Egy kicsit közelebb hajolt Cianhez, lehalkította a hangját. - Larkin azt mondja, már híre ment, hogyan bántál el a fickóval, aki megpróbálta megölni Moirát. A kastélyban minden őr és lovag helyesli, amit tettél. - Aligha számít. - Te sem gondolod komolyan. Elérted, ami a legfontosabb, hogy ennek a seregnek a vezetői ne csak elfogadjanak, hanem tiszteljenek is. És ez számít, Sir Cián. Cián összerándult. - Csak ezt ne! - Pedig zene a fülemnek. Mit gondolsz, mi lehet ez a kocsonyaféle, amiben ezek a csomók vannak? Cián szándékosan kivárt a válasszal, amíg Blair bekapta a falatot. - Kocsonyázott belsőség. Vélhetően disznó. A lány köhögni kezdett, mire Cián elnevette magát. Moira az asztalfőről bámult rá. A királynő fején átfutott, milyen furcsa, hogy nevetni hallja Ciánt. Furcsa, gonoszkodó, egyben vonzó a nevetése. Tévedett a ruhákat illetően, amit Ciannek küldött, aki túlságosan is a saját korának teremtménye volt, vagy annak a kornak, amely osztályrészéül jutott. A lényeg, hogy legalább megjelent, hiszen Moira nem volt benne biztos, hogy eljön. Nem mintha beszélt volna vele. Cián gyilkolt érte, de beszélni nem beszél vele. Ezért aztán ki kell vernie a fejéből, mert nyilvánvaló, hogy Cián kiverte őt a fejéből. Csak arra vágyott, hogy legyen vége az estének. Le akart
feküdni s aludni. Le akarta hámozni magáról a nehéz bársonyruhát, és csak egyetlen éjszakára belesüppedni az áldott sötétbe. Most mégis úgy kellett tennie, hogy eszik, bár nem volt étvágya. Fenn kellett tartania a látszatot, legalább egy kicsit oda kellett figyelnie a beszélgetésre, bár a szeme minduntalan le akar csukódni. Túl sok bort ivott, túl melege volt. És még órákba telhet, mire leteheti a fejét. Mosolygott, szólt egy-két szót, de érezte, a feje lassan magától fog legurulni a nyakáról. Nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, amikor végre bejelentették, hogy kezdődhet a tánc. Ezt neki kellett kezdenie, ez volt a szokás. Cián persze nem táncolt, csak ült a helyén. Mint egy király, aki rosszkedvű, mert nincs rendben az emésztése, gondolta a lány, és bolond módra ingerültséget érzett, mert táncolni szeretett volna Ciannel, megérinteni a kezét, belenézni a szemébe. De Cián csak üldögélt, a tömeget figyelte szórakozottan, s a borát kortyolgatta. Moira fordult egyet Larkinnel, bókolt a nagybátyja előtt, összecsapta kezét Hoytéval. Amikor újra hátranézett, Cián már elment. Cián éjszakai levegőre vágyott. A napnak ez a szaka mindig az övé volt. Ami benne élt az emberálarc alatt, mindig is sóvárogni fog az éjszakára, mindig keresni fogja. Kilépett az egyik erkélyre, ahol a sötétség sűrű volt, és alig hallatszott föl a nagy csarnokban szóló zene. Felhők tolongtak a hold előtt, időnként a csillagokat is eltakarták. Mielőtt megvirrad, esni fog. Cián már érezte a szagát. Alatta fáklyák világították meg az udvart, az őrök ott álltak helyeiken a kapunál, a falakon. Hallotta, hogy az egyik őr köhög és köpköd, és azt is, ahogy a feje fölött a zászlók csapdosni kezdenek egy hirtelen támadt szélrohamban. Ha összpontosított, azt is hallotta, hogyan motoznak az egerek a fészkükben, a kövek között, vagy meghallhatta a denevér szárnyának papírszerű zizegését, amely a feje fölött csapongott. Hallotta, amit mások nem. Érezte az emberek szagát, az izzadság sós szagát, s ahogy gazdagon áramlik ereikben a vér. Mindig is megvolt benne az az elem, amely ilyenkor felélénkült egy kicsit, mint a vágy, hogy vadásszon, gyilkoljon, táplálkozzon. Emlékezett, ahogy a vér elönti a száját, lecsúszik a torkán, s még remeg az élettől, amit sosem tapasztalt, valahányszor a műanyag zacskókban szállított vért fogyasztotta. Emlékezett, milyen forró az első korty. Minden ízét átmelengette, ami addig hideg volt, halott, s egy pillanatra az élet vagy az élet árnyéka moccant meg benne, hidegen és halottan. Jó volt emlékezni erre az elmondhatatlan gyönyörre, de életfontosságú arra is, mivel mérte össze az akaratát. Az emberek képtelen lettek volna rá. Még Blair sem, aki a többieknél sokkal több mindent megértett. Mégis harcolni fognak, és sokan meghalnak. Számtalan ember fog mögé állni, harcolni és meghalni. Lesznek persze, akik megfutamodnak, lesz, aki megtörik félelmében, és hagyni fogja, hogy lemészárolják, mint a nyulat, amelyet megbénított egy autó fényszórója. De a többség nem futamodik meg, nem rejtőzik el, és nem fagy meg ereiben a vér a rémülettől. A hosszú évek alatt, miközben az embereket figyelte, ahogy élnek és meghalnak, megtanulta, hogy úgy harcolnak, mint a démonok, ha sarokba szorítják őket. Ha győznek, nagyon romantikusan fogják fel az egész esetet, dalok és legendák fognak születni róla. Attól a naptól kezdve évekig ülnek majd öregemberek a tűz mellett, és a dicsőséges napokról mesélnek, miközben a hegeiket mutogatják. Mások viszont hideg izzadságban riadnak fel éjszakánként, amikor álmukban újból átélik a háború egész szörnyűségét. Azon gondolkozott, neki mit jelentene, ha élne. Dicsőséges napokat vagy lidércnyomást? Egyiket sem, gondolta, hiszen nem eléggé ember ahhoz, hogy olyasmivel töltse az idejét, ami már véget ért. Ha Lilithnek sikerült végeznie vele, az igazi halál olyan élmény lesz, amit még nem tapasztalt meg. Még az is lehet, hogy érdekes lesz. Gondolatait halk léptek nesze zavarta szét. Moira léptei voltak. Cián ismerte már a járását s az illatát is. Visszahúzódott az árnyékba, s elnyomott egy szitkot magában, amiért ilyen gyáva. Hiszen Moira csak egy nő, ember. Neki nem jelenthetett semmit, és nem is fog jelenteni soha semmit. A lány kilépett az erkélyre, s Cián hallotta, hogy hosszan, mélyen felsóhajt, mintha mérhetetlenül nagy terhet rázott volna le magáról. A királynő odament a kőkorláthoz, hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét, s nagyokat lélegzett. Arca kipirult a tűz hevétől, a tánctól, de a szemében rejtelmes árnyékok ólálkodtak. Vékony fonatokba rendezett hosszú hajában megcsillant a beléfont aranyfonál. Cián észrevette a pillanatot, amikor a lány megérezte, hogy nincs egyedül. Hirtelen merev lett a válla, keze a szoknyája fodrai közé tévedt. - Ha egy cöveket rejtegetsz - szólalt meg Cián -, jobb szeretném, ha nem hajítanád rám.
A lány keze lehullott, amikor Cián felé fordult. - Nem vettelek észre. Egy kis levegőre vágytam. Olyan meleg van odabent. És túl sokat ittam. - Akkor hagylak, levegőzz csak. - Kérlek, maradj. Csak egy pillanatra jöttem ki, utána ismét élvezheted te is a friss levegőt. Hátrarázta a haját, félrebillentette a fejét. Cián most jól látta a lány arcát, a szemét s azt is, hogy a kicsi királynő valóban jó úton van afelé, hogy összeessen. - Azért jöttél ki ide, mert el akartál mélyedni a gondolataidban? Nem tudom eldönteni, hogy a mély gondolatoknak ilyesféle tér kell-e, mint ez, vagy jobb-e nekik a zárt helyiség. Sok gondolatod van, hiszen annyi mindent láttál. Egy kicsit megtántorodott, és elnevette magát, amikor Cián elkapta a karját, s azonnal el is engedte. - Nagyon óvakodsz attól, hogy megérints - jegyezte meg a lány. - Csak akkor, ha haláltól vagy sérüléstől akarsz megmenteni. Vagy ha földhöz vágsz edzés közben. Én ezt érdekesnek találom. Érdekes férfi vagy. Neked mi a véleményed? - Nem tudom. - Egyetlen kivétel volt - folytatta a lány, mintha Cián semmit sem mondott volna, és feléje lépett. Akkor valóban alaposan és helyénvalóan megérintettél. Átkaroltál, megcsókoltál. Csodálkoztam rajta. Cián ösztönösen hátrálni kezdett, de megtorpant, ahogy erre rájött. - Arra szántam, hogy tanuld meg a leckét. - Tudós vagyok, és imádom a leckéket. Adsz még egy leckét? - Megbolondított a bor - mondta Cián, s nagyon ideges lett, amiért szigorúvá és fontoskodóvá vált a hangja. - Be kéne menned és lefeküdnöd. - Igen, a bor megbolondított. Holnap már bánni fogom, de az csak holnap lesz, nem igaz? Ó, micsoda napom volt! - Lassan fordult egyet, a szoknyája a köveket seperte. - Tényleg csak ma reggel volt, hogy odamentem a kőhöz? Hogy lehet az, hogy csak ma reggel volt? Úgy érzem, mintha egész nap magammal hurcoltam volna a kardot, de még a követ is. De már leraktam őket, egészen holnapig leraktam. Az ital kihozza belőlem a rosszat, de kit érdekel? - Még közelebb lépett Cianhez, akinek a büszkesége nem engedte, hogy meghátráljon a lány elől. - Reméltem, hogy ma este táncolhatok veled. Reménykedtem benne, és elképzeltem, milyen is lesz, amikor megérintesz, pedig nem harcról, nem is modorról, de még csak tévedésről sincs szó. - Nem voltam olyan hangulatban, hogy táncoljak. - Ó, neked annyiféle hangulatod van! - mondta a lány, és figyelmesen nézte Cián arcát. Szinte tanulmányoz, gondolta Cián, ahogy a könyvlapokat szokta nézni. - Nekem is sok hangulatom van - folytatta Moira. - Dühös voltam, amikor megcsókoltál. És egy kicsit féltem is. De most nem vagyok dühös, és nem félek. De te igen. - Most már nemcsak bolond vagy, nevetséges is. - Akkor próbáld ki! - A lány egészen közel lépett, fölemelte az arcát - Leckéztess meg. Ettől aligha fog elkárhozni. Valójában mert régen elkárhozott. Magához rántotta a lányt, majd fölkapta a földről, mielőtt lecsapott volna a szájára. A lány meleg ajkán valami nyughatatlanság érződött, amire Cián nem számított. Tudta, hogy ezt ő okozza. Ez alkalommal a lány felkészült Cianre. Belemarkolt a hajába, a szája mohón tapadt a férfiéra. Nem simult hozzá legyőzötten, nem borzongott a vad rohamtól. Teste megfeszült, mint aki többet akar. A vágy belemart Cianbe. Még egy démon, amely azért érkezett, hogy kínozza. Moira csodálkozott, hogy nem kezd füstölni köztük a levegő, hogy nem robbannak föl mindketten egyetlen izzó lángnyelvben, hiszen úgy érezte, tűz égeti a vérét, a csontját. Hogyan tudott eddig e nélkül élni? Még akkor is érezte, láza van, amikor Cián elengedte, és eltolta magától. - Érezted? - kérdezte ámult suttogással a lány. - Te is érezted? A lány íze beköltözött Cián egész valójába, s a teste azért sóvárgott, hogy még többet kapjon belőle. Nem válaszolt. Moirának arra sem volt ideje, hogy lélegzetet vegyen, amikor Cián már eltűnt a sötétben.
5 Korán és erőtől telve ébredt. Előző nap végig úgy érezte, mintha súlyt cipelne, amelyet a lábához béklyóztak. Aznapra lehullott a lánc. Nem érdekelte, hogy esik, hogy szomorúan szürke az ég, és a napnak nyoma sincs. Elég fény ragyogott benne magában. Azt vette föl, amit magában ír ruházatnak nevezett, tehát farmert és pulóvert. A szertartásnak és díszes öltözékeknek vége, és francba mások érzékenységével, amíg elég ideje lesz, hogy azzal is foglalkozzon. Lehet, hogy királynő - gondolta, miközben egyetlen hosszú fonatba fésülte a haját -, de az biztos, hogy dolgozó királynő lesz. És harcolni fog. Befűzte a csizmáját, felkötötte a kardot. Végre felismerte és helyeselte a céltudatos és erős nőt a tükörben. Megfordult, szemügyre vette a szobát. A királynő szobáját, gondolta. Egykor az anyja szentélye volt, most az övé. Az ágy széles volt, fényezett gealli tölgyből készült, jól látszottak rajtuk a gealli jelképek. Moira az ajtó felé pillantott, amely az anyja balkonjára vezetett. Szorosan összehúzták előtte a függönyt, és a lány úgy is hagyta. Legalábbis egyelőre. Úgy érezte, még nem készült fel arra, hogy kinyissa az ajtót, és kilépjen azokra a kövekre, amelyeken lemészárolták az anyját. Inkább azokra a boldog órákra fog emlékezni, amelyeket ebben a helyiségben töltött az anyjával. Kilépett a szobából, elindult Hoyt és Glenna szobája felé. Akkor kapott észbe, hány óra van, amikor sokáig nem kapott választ. Már majdnem meghátrált, és remélte, hogy meg sem hallották a kopogtatást, amikor az ajtó kinyílt. Hoyt nyitott ajtót, akkor vette fel az ingét. Hosszú fekete haja borzas volt, a szeme bedagadt az alvástól. - A bocsánatodat kérem - kezdte Moira. - Nem gondoltam, hogy... - Történt valami? Baj van? - Nem, semmi. Nem gondoltam bele, milyen korán van. Menj csak vissza az ágyba. - Mi az? - kérdezte Glenna, aki feltűnt Hoyt háta mögött. - Te vagy az, Moira? Baj van? - Csak a modorommal. Nagyon korán ébredtem, és nem gondoltam bele, hogy mások talán még alszanak. - Semmi baj - mondta Glenna, és Hoyt karjára tette a kezét, hogy mozduljon már. - Mire van szükséged? - Személyes ügyben szeretnék beszélni veled. Igazság szerint szerettem volna megkérdezni tőled, velem reggeliznél-e, hogy megbeszélhessek veled valamit. - Adj tíz percet. - Biztos vagy benne? Várhatok vele. Majd napközben megbeszéljük. - Tíz perc - ismételte meg Glenna. - Mintha... mintha elszánta volna magát valamire - jegyezte meg Hoyt, amikor Glenna a kancsóhoz és mosdótálhoz lépett, hogy megmosakodjon. - Vagy másvalamire - mondta Glenna, miközben a vízbe mártotta az ujját, s eltöprengett. Lehet, hogy nem tud lezuhanyozni, de legyen átkozott, ha hideg vízben mosakszik. - Lehet, hogy csak a mai edzés menetrendjét akarja megbeszélni - mondta. - Már mondtam neked, hogy díjat ajánlott föl, az egyik keresztünket annak a nőnek, aki földhöz teremti a mai edzésen. - Nagyon okos volt tőle, hogy díjat ajánlott fel, de nem hinném, hogy ez a legjobb módja a kereszt felhasználásának. - Annak idején kilenc kereszt volt - emlékeztette Glenna Hoytot öltözködés közben. - Öt nekünk, és természetesen Kingé volt a hatodik. Belementünk, hogy két keresztet kapjon Larkin anyja és várandós húga. így marad egy a díjra. Elképzelhető. - Majd meglátjuk, mit hoz a mai nap - mondta Hoyt, és elmosolyodott, amikor látta, hogy az asszony egy szürke pulóvert húz át a fején. - Hogy lehet az, aghrá, hogy minden reggel szebb vagy? - Mert elfogulttá tesz téged a szerelem - mondta Glenna, s a férfi karjába simult, amikor Hoyt közelebb lépett hozzá. Az asszony vágyakozva az ágyra pillantott. - Esős reggel. Milyen jó volna még egy órára ágyba bújni! - Fölszegte a fejét, hogy csókot kapjon. - De most a királynővel kell reggeliznem.
Moira szokása szerint a tűz mellett ült, amikor Glenna belépett. A lány felnézett, és félénken elmosolyodott. - Szégyellhetnem magam, amiért ilyen korán elraboltalak Hoyttól, és kirángattalak az ágyból. - Ez a királynők előjoga. Moira nevetve egy szék felé intett. - Ölni tudnék egy kávéért - vallotta be Glenna. - Mert bizonyos mértékig hiányzik minden. A kávé, az almatorta, a tévé, minden, amihez hozzászoktam. - Leült, alaposan szemügyre vette Moirát. - Jól nézel ki - mondta. - Kipihented magad, és ahogy Hoyt mondja, látszik, hogy elszántad magad. - Igen. Tegnap annyi minden járt a fejemben, ami nyomasztott. A kard és a korona az anyámé volt, és most csak azért az enyém, mert ő meghalt. - És igazából még nem volt időd rá, hogy meggyászold. - Nem, nem volt. De tudom, azt akarná, tegyem meg Geallért azt, amit már megtettem, és ne fosszam meg magamat valamitől csak azért, hogy őt gyászoljam. Csakhogy félek is. Miféle királynő lesz belőlem, amikor ilyen időket élünk? - Bizonyos elégtétellel lenézett durva nadrágjára és csizmájára. - Nos, legalább azt tudom, miféle királynő próbálok lenni. Erős, talán még erőszakos is. Most nincs rá idő, hogy elüldögéljek a trónon, és apró ügyekkel bíbelődjek. Megtörtént a szertartás, az ünneplésnek is vége, erre szükség volt. De eljött az ideje, hogy a nehéz munkával is foglalkozzunk. Felállt, amikor behozták az ételt. Glenna megjegyezte, hogy Moira, aki előző napon csak turkált az ételben, úgy eszik, hogy Larkinnek is becsületére válna. - Nyomorúságos lesz ma az edzés ebben a sárban - kezdte Moira. - De a fegyelem szempontjából ez jó. El akartam mondani, hogy mától remélhetően mindennap részt veszek az edzésen, de ettől még te és Blair vezeti. Azt akarom, mindenki lássa, hogy ugyanúgy edzek, mint a többiek, s én is megsérülök, és sáros leszek. - Ez úgy hangzott, mintha előre örülnél neki. - Az istenekre mondom, hogy igen - mondta a lány, és befalta a tojást. - Emlékszel, amikor Larkinnel megérkeztünk Írországba az átjáró segítségével? Tízből kilencszer bármit eltaláltam nyíllal, amit csak akartam, de bármelyiketek fél kézzel is földhöz tudott vágni. - De mindig felálltál. - Igen, mindig felálltam. De most már nem olyan könnyű földhöz vágni. És ez is olyasmi, amit mindenkinek meg akarok mutatni. - Már megmutattad nekik, hogy harcos vagy, amikor megölted azt a vámpírt. - Igen. Most pedig megmutatom nekik, hogy katona is vagyok, aki teszi a dolgát. És van valami, amit kérni szeretnék tőled. - Gondoltam - mondta Glenna. - Ki vele! - Sosem foglalkoztam a bennem élő mágiával. Igaz, nem sok van belőle, ezt már láthattad. Van egy kis adottságom a gyógyításhoz, meg valamiféle erő, amely csak akkor szabadul föl bennem, ha mások segítenek ebben, ahogy ti tettétek Hoyttal. Álmokat tanulmányoztam, sok könyvet olvastam arról, mit jelentenek. És persze olvastam a mágiáról is. De mindig azt hittem, az adottságomnak nincs más valóságos célja, csak az, hogy enyhülést nyújtsak a szenvedőknek, vagy rájöjjek, milyen irányban kell menni, hogy vadászat közben egy szép szarvasra leljek. Szóval, apróságokban, kis dolgokban. - És most? - És most fölmerült egy cél - mondta Moira és bólintott. - Mindenre szükségem van, ami bennem van. Minél jobban megismerem, mi az, annál jobban fel tudom használni. Úgy éreztem, a kard ereje átfolyt belém, amikor megérintettem, amikor a markolatára tettem a kezem. A tudat folyt át belém, hogy az enyém, és hogy mindig is enyém volt. És az ereje is átfolyt belém, olyan volt, mintha erős szélroham örvénylene bennem, vagy viharzana át rajtam. Érted? - Pontosan értem. Moira újra bólintott, s tovább evett. - Figyelmen kívül hagytam az adottságomat, mert nem volt különösebben érdekes. Olvasni, tanulni akartam, vadászni Larkinnel, lovagolni... - Amit élvez egy fiatal nő - szólt közbe Glenna. - Miért ne tetted volna azt, amit élveztél? Nem tudtad, mit hoz a jövő. - Persze. De azon gondolkodom, ha mélyebbre nézek magamba, talán tudhattam volna. - Akkor sem menthetted volna meg az anyádat, Moira - mondta gyengéden Glenna. Moira fölnézett, a tekintete nagyon tiszta volt.
- Olyan könnyen belelátsz a gondolataimba! - Azért, mert a helyedben én is ugyanezt gondolnám. Nem menthetted volna meg. Sokkal... - Több kellett volna hozzá - fejezte be a mondatot Moira. - Folyton ez a gondolat kísérti a szívemet. De ha jobban megismertem volna, ami bennem rejlik, talán előre láttam volna valamit. Már kis különbség is sokat számított volna. Én is láttam álmomban a csatateret, mint Blair, de nem néztem vele szembe, ahogy ő. Elhessegettem, de ennek is vége. Már nem... már nem várhatok. - A megfelelő szavakat keresgélte. - Föl kell gyorsítanom az iramot. Ezért arra kérlek, ha van rá időd, segíts finomítani azon az erőn, amivel bírok, bármi is az, ahogy a fizikai adottságomon is finomítani kellett. - Találok rá időt. És örülök neki. - Hálás vagyok. - Még ne hálálkodj! Ez munkát jelent. A mágia művészet ugyan, de sok munkával jár, és adottság kell hozzá, de a fizikai edzettséghez hasonlítva nem olyan veszélyes. Ez is csak olyan, mint egy izom mondta Glenna, és megtapogatta a bicepszét. - Edzenünk kell, hogy több legyen rajtunk az izom. A mágia is olyan, mint az orvosság, ha csak nézegetjük, nem hat. - Minden fegyver, amit magammal vihetek a csatába, újabb csapás az ellenségre - mondta Moira, felhúzva a szemöldökét, s megfeszítve a karját. - Ezért aztán a mágiát is edzeni fogom, ahogy ezt az izmomat, hogy olyan erős legyen, ahogy csak telik tőlem. Össze akarom törni Lilitht, Glenna. Nem csak legyőzni akarom, össze akarom törni. Sok okom van rá. A szüleim... King... Cián - tette hozzá egy kis szünet után. - Ugye, nem tetszene neki, ha tudná, hogy áldozatként gondolok rá? - Ő nem annak látja magát. - Nem, és tiltakozik is ellene. A maga módján boldogul. Megtalálta a maga... nem mondhatom, hogy békéjét, mert Cián egyáltalán nem békés fajta, de elfogadta a sorsát. Sőt, bizonyos mértékben még ragaszkodik is hozzá. - Azt mondanám, jól ismered, már amennyiben Ciánt ki lehet ismerni. Moira habozott, ide-oda tologatta tányérján a maradék ételt. - Újra megcsókolt. - Ó! - mondta Glenna. Aztán egy kis szünet után megismételte: - Ó! - Én vettem rá. - Nem akarom lekicsinyellni a vonzóerődet vagy a bajodat, de Ciánt nem olyan könnyű rávenni valamire, amit nem akar. Lóra arcán még mindig nagyon csúnyák voltak az égésnyomok. Szörnyű pusztítást végzett rajta a szenteltvíz, amit az a boszorkány démonvadász az arcába loccsantott. De már gyógyult, és egy kis friss vér majd segít, hogy visszanyerje az erejét. - Szerettem volna, ha egy kicsit többet eszel – szólalt meg Lilith. - Túlságosan jó vagy hozzám. Pedig hibáztam. - Nem. Jó terv volt, és majdnem bevált, de túl drága árat fizettél érte. Belegondolni sem akarok, mekkora fájdalmat álltál ki. - Belehalok, ha te nem vagy. Szeretők voltak és barátok, versenytársak és ellenfelek. Lóra sebesülése, ami majdnem végzetes volt, közelebb hozta Őket egymáshoz, mint valaha. - Nem is tudtam, mennyire szeretlek, és mekkora szükségem van rád, amíg meg nem sebesültél. Itt van drágám, igyál még egy kicsit. Lóra engedelmeskedett, megfogta a férfi ernyedten lógó karját, és belemélyesztette fogát a csuklójába. Mielőtt megégett, csinos, fiatal szőkeség volt. Most vörös volt az arca, helyenként látszott a nyers hús, és félig gyógyult sebek borították. Kék szeméből azonban már eltűnt az üveges tekintet, amit a fájdalom okozott, és a hangja is megerősödött. Amikor Lóra felállt, Lilith a szoba túlsó végébe támogatta a kerevetre, amelyre már párnákat és takarót rakott. - Kényelmesebb, mint a barlangok - jegyezte meg Lilith. - De mégis örülni fogok, amikor kikerülök innen, és méltó körülmények közt lakhatok. Királynőhöz illő vörös ruhájában, magasra tornyozott aranyszínű hajával bárki elismerte volna, hogy szépsége mit sem csökkent kétezer év alatt. - Fáj még? - kérdezte Lorát.
- Nem. Majdnem úgy érzem magam, mint régen. Sajnálom, hogy olyan gyerekesen viselkedtem tegnap reggel, amikor az a boszorkány elrepült felettünk azon a nevetséges sárkányemberen. Amikor megpillantottam, minden eszembe jutott, újra átéltem azt a félelmet, szenvedést. - Megleptük, nem gondolod? - kérdezte Lilith, és elsimogatta a takarót, begyűrte Lóra köré. Képzeld csak, hogy elszörnyedt, amikor a nyila beleütközött Midir pajzsába. Igazad volt, amikor lebeszéltél róla, hogy megöljem a varázslót. - Ha legközelebb látom, nem sírom el magam, és nem bújok a takaróm alá, mint egy megrémült gyerek. Ha legközelebb látom, meghal, én magam végzek vele. - Még mindig arra vágysz, hogy átváltoztasd? - Sosem adnék ekkora ajándékot annak a boszorkánynak - mondta Lóra vicsorogva. - Tőlem csak halált kap. - Aztán nagyot sóhajtott, és Lilith vállára hajtotta a fejét. - Belőle sosem lenne olyan, mint amilyen te vagy nekem. Azt gondoltam, elszórakozom vele. Meg arra is, hogy mindkettőnket elszórakoztatna az ágyban. Nagyon vonzott a benne rejlő erő. De sosem tudnám úgy szeretni, mint téged. - Elfordította a fejét, hosszú, lágy csókot váltottak. - Én a tiéd vagyok, Lilith. Mindörökre. - Kicsikém! - mondta Lilith, és forró csókot nyomott Lóra halántékára. - Már akkor tudtam, amikor először megpillantottalak azon a sötét, nyirkos utcán, hogy hozzám tartozol. - Akkoriban szerettem egy férfit - motyogta Lóra. - De kihasznált, eltaszított, félredobott egy másikért. Azt hittem, a szívem szakad meg. Aztán jöttél te. Lilith fölnevetett, megsimogatta Lóra haját. - Nagyon drámai voltál. Hogy is tudtam volna ellenállni neked? - Vagy én neked? Olyan gyönyörű voltál, mint egy királynő. Vörös ruha volt rajtad, mint ma este is, a hajad ragyogott. Elvittél a házadba, kenyeret és bort adtál, meghallgattad a szomorú történetemet, és letörölted a könnyeimet. - Olyan készséges voltál, amikor megöleltelek - motyogta Lilith. - Megkérdeztem tőled, akarsz-e mindörökre fiatal és szép maradni, és hogy akarod-e, hogy hatalmad legyen az olyan férfiak felett, mint az is volt, aki megbántott. Mind a kettőre igent mondtál. Még akkor is szorosan hozzám simultál, amikor beléd haraptam, és folyton azt mondtad, hogy igen, igen. Lóra szeme fehérjében apró vörös pontok jelentek meg, amikor felidézte a nagyszerű pillanatot. - Még sosem örültem annyira semminek. - Amikor ittál a véremből, úgy beléd szerettem, mint még soha senkibe. - És amikor feltámadtam, elhoztad nekem azt a férfit, hogy ő legyen az első, akit megölök. És megosztoztunk rajta, ahogy sok minden máson is. - Amikor beköszönt Samhain, mindent mást is megosztunk. Miközben a vámpírok aludtak, Moira a gyakorlótéren állt koszosan és sárosan. Csípője sajgott egy ütéstől, amely elkerülte a figyelmét, és még mindig sípolva lélegzett az utolsó csapástól, de csodálatosan érezte magát. Kezét nyújtotta Dervilnek, hogy fölsegítse. - Nagyon jól csináltad - mondta. - Majdnem legyőztél. Dervil fintorogva dörgölte terjedelmes hátsóját. - Nem hiszem. Glenna csípőre tett kézzel, fejére kötött, széles karimájú, ázott bőrkalapban figyelte őket. - Most tovább maradtatok talpon, és gyorsabban keltetek föl. Javultál - bólintott Dervil felé. - Amit mondtak, abból kiderült, hogy a gyakorlótér túlsó felén sok férfi van, akit le tudsz győzni. - A gyakorlótér túlsó felén sok férfi van, akit már levett a lábáról - kiáltott oda Isleen, mire sokan kajánul elnevették magukat. - És tudom, mit kezdjek velük, amikor leveszem őket a lábukról - vágott vissza Dervil. - Ebből az erőből tartalékolj egy kicsit a következő menetre - javasolta Glenna. - Akkor megnyered, és nem kell a sárban henteregned. Fejezzük be íjászgyakorlattal! A nőkön erőt vett a megkönnyebbülés, hogy aznapra vége az edzésnek, de Moira meglengette a kezét. - Még nem volt meg az ökölharcom Cearával. A végére tartogattam, mert azt mondták, így a legjobb. így aztán nyugdíjba akarom küldeni a bajnokot. - Pimasz! Ez tetszik - mondta Blair, aki akkor gázolt oda a sárban. Még mindig zuhogott az eső. Megindult a fegyvergyártás, még tovább fokoztuk a termelést - tette hozzá, hátrahajtva a fejét. - El kell mondanom, isteni ez az eső, miután pár órát az üllőnél töltöttem. Itt mi az eredmény?
- Moira minden pályázót legyőzött vívásban és ökölharcban. Kihívta Cearát egy menetre, mielőtt íjászattal fejeznénk be az edzést. - Remek. Elviszek egy csoportot a céltáblához, miközben ti végeztek itt. A nők azonnal és hangosan tiltakozni kezdtek, mert mindnyájan szerették volna látni a meccset. - Vérszomjasak - biccentett helyeslőn Blair. - Ez is tetszik, jól van, hölgyek, adjunk helyet. Te melyikre teszel? - kérdezte suttogva Glennától, miközben a nők odébb hátráltak. - Cearára. Nagyon cseles, és nem fél attól, hogy kap egyet. Nézd csak! - tette hozzá. Ceara éppen akkor terült el, arccal lefelé a sárban, de máris felpattant, és ellenfelére vetette magát. Cselezett, az utolsó pillanatban elhajlott, aztán rúgott egyet Moira dereka felé. A királynő hátrált a rúgás elől, sikerült megőriznie az egyensúlyát, és máris lekuporodott a következő ütéshez. Keményen felugrott, és áthajította Cearát a vállán. Ám az asszony nem a sárban feküdt, amikor Moira megpördült, hanem kinyújtott kézzel állt, aztán kirúgott, és Moira máris a sárban találta magát. Gyorsan fölállt, villogó szemmel. - Már látom, nem túloztak, amikor rólad beszéltek. - Kell az a díj - mondta Ceara, s meggörnyedve körözni kezdett. - Figyelmeztetlek. - Akkor gyere, vedd el! - Jó bunyó - jegyezte meg Blair, miközben ököl és láb emelkedett, test repült. - Ceara, fel a könyöködet! Glenna nagyot taszított Blairen a könyökével. - Te csak ne játszd a szövetségi kapitányt. - De mosolygott közben, mert a többi nő is kiabált, és tanácsokkal buzdította a versenyzőket, s ettől hirtelen egységesek lettek. Moira hátraesett, ollóba fogta a lábát, és kirúgta vele Ceara lábát az asszony alól. Ám amikor odagördült, hogy a földhöz szögezze ellenfelét, Ceara felnyomta magát, és átdobta a fején Moirát. Sokan együtt érzően felkiáltottak, amikor a királynő nagyot esett a földre. Mielőtt újra felugorhatott volna, Ceara lovagló ülésben ráült, a könyökét a torkához szorította, az öklét a szívére nyomta. - Felnyársaltalak. - A francba is, igazad van. Szállj már le rólam, az isten szerelmére, összenyomod a tüdőmet. Nagyot lélegzett, ahogy megpróbálta ülő helyzetbe tornászni a testét, amely még mindig vibrált az eséstől. Ceara egyszerűen leült mellé a sárba, és lihegve méregették egymást. - Rohadt egy boszorkány vagy harc közben - mondta nagy sokára Moira. - A teljes tiszteletem mellett ugyanezt elmondhatom rólad is, úrnőm. Jó sok sebet szereztem a már meglévők mellé, és dudort is ugyanannyit. Moira letörült némi sárt az arcáról az alkarjával. - Nem voltam elég gyors. - Ez igaz, de "akkor is legyőzlek, ha gyors vagy. - Igazad van. Megnyerted a díjat, Ceara, becsületes harcban. Büszke vagyok, hogy legyőztél. - Kezet nyújtott, s miután kezet ráztak, magasba emelte. - Itt az ökölharc bajnoka. Kitört az éljenzés, a nők egymást ölelgették. De Moira nemet intett, amikor Ceara a kezét nyújtotta, hogy fölsegítse. - Még ülni szeretnék egy percig, hogy levegőt kapjak. Menj csak, fogd az íjad, mert nyilazásban sem te, sem más nem győz le. - Még akkor sem, ha ezer évig élnénk, úrnőm. - Ugye! Istenem, egy hétig nem fogok rendesen ülni - mondta Moira, és megdörgölte sajgó csípőjét. - Még sosem voltam büszkébb a királynőmre. Moira elmosolyodott, aztán csak szó nélkül ült, és számba vette a zúzódásait. Aztán hirtelen föltekintett, arra a helyre, ahol Ciannel állt előző éjszaka. Cián ott állt a homályban, az esőben, és lenézett rá. Még ebből a távolságból is érezte a belőle áradó vonzalmat. Moira szerint egyetlen élő férfiban sem rejtőzhetett ennyi erő. Most mit bámulsz? - kérdezte magától. - Jót mulatsz rajtam, amint fenékre tottyanva a sárban ülök? Ki tenne szemrehányást érte? Maga is gondolta, hogy szép kis jelenség lehet. - Várj csak, előbb vagy utóbb nekünk is lesz egy menetünk. Akkor majd meglátjuk, ki kit győz le morogta maga elé. Talpra állt, összeszorította a fogát, hogy ne sántítson. Szép rendesen akarta elmenni, és úgy, hogy nem néz vissza.
6 Moira lekaparta magáról a sarat, amiből egy konyhakert is kitelt volna, csatlakozott a többiekhez a stratégiai megbeszélésre. Éppen kitört a vita valamin, amikor beállított. - Nem azt mondtam, hogy nem tudsz mit kezdeni magaddal - mondta éppen Larkin. Blairhez beszélt, és a hangján érződött, hogy már eléggé folytán a türelme. - Azt mondtam, Hoyt meg én elbírunk vele. - Én meg azt mondom, hárman gyorsabban végzünk vele, mint ti ketten. - Miről van szó? - kérdezte Moira. Sokan válaszoltak, egyre nőtt a hangzavar. - Hát, sokat nem értettem belőle - mondta a lány, és fölemelte a kezét, mint aki békét kér, miközben leült az asztalhoz. - Annyit értettem, hogy szeretnénk kiküldeni egy őrjáratot, hogy tábort építsen a csatatér közelében, és útközben felderítést végezzen. - Az első csapatok közvetlenül utánuk mennének reggel - fejezte be Hoyt. - Bejelöltük, hol vannak a menedékek. Például itt - koppintott az asztalra terített térképre. - Egynapi járás kelet felé. Utána a másik, ettől még egynapi járásra. - De az is tény, hogy Lilith befészkelte magát ide - tette Blair az öklét a térképre. - Kihasználta az előnyt, hogy ez a ház kiváló helyen van, és minden a rendelkezésére áll. Keresztbe-kasul is felállíthatjuk az állomáshelyeinket, hogy szaggatott legyen a frontvonal, de el kell kezdenünk a csapatok elindítását, és biztosítanunk kell a helyeket, mielőtt odaküldjük őket. Nemcsak útközben, hanem a völgy körül is, a leginkább megfelelő pontokon. - Ez igaz - mondta Moira, és töprengve méregette a térképet. Látta, hogyan tervezték meg, hogy napközben eljussanak egyik állásból a másikba. - Egyetértünk abban, hogy Larkin tud eljutni a leggyorsabban ekkora távolságra? - Ez igaz. De ha besoroznánk a többi sárkányt is... - Blair, már mondtam, hogy ez lehetetlen. - Sárkányokat? - kérdezte Moira, és fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa Larkint. - Mire gondolsz? - Amikor Larkin alakot változtat, képes kommunikálni, legalábbis elemi szinten azzal, amivé vált kezdte Blair. - És? - Ha meg tudja szólítani a többi sárkányt, amikor sárkánnyá változik, miért ne tudná meggyőzni őket, hogy csatlakozzanak hozzá, és vigyenek lovasokat? - A sárkányok, békés, gyöngéd lények - szakította félbe Larkin. - Nem szabad belerángatni őket ilyesmibe, hiszen megsérülhetnek. - Várj csak! - szólt rá Moira, jól átgondolta, amit hallott, visszaült. - Meg lehet csinálni? Olyat már láttam, hogy valaki befogadott egy kis sárkányt, egyfajta házi kedvencként, de még sosem hallottam arról, hogy bárki meglovagolt volna egy felnőtt sárkányt. Csak a mesékben. Ha ezt meg lehet csinálni, akkor gyorsan utazhatunk, akár éjszaka is. És a csatában... - Elnémult, amikor megpillantotta Larkin arckifejezését. - Sajnálom. De nem lehetünk érzelgősek. A sárkány Geall jelképe, és Geallnak szüksége van a jelképére. Megkértük az embereket, nőket, gyerekeket, öregeket, hogy harcoljanak, hozzanak áldozatot. Ha ez a dolog megoldható, akkor meg kell tenni. - Nem tudom, lehetséges-e. Moira tudta, hogy Larkin olyan csökönyös, mint egy öszvér. - Meg kell próbálnod. A lovainkat is szeretjük, Larkin - emlékeztette a fiút. - De rajtuk ülve megyünk a csatába. Most pedig mondd meg nekem őszintén, Hoyt, mi a legjobb? Ha ti ketten mentek Larkinnel, vagy ha hárman hajtjátok végre? Hoyt fancsali arcot vágott. - Szép kis helyzetbe hoztál! Egyik oldalon farkas, a másikon tigris, én meg köztük. Larkin aggódik, hogy Blair még nem gyógyult fel egészen a támadás után. - Elég jól vagyok ahhoz, hogy elinduljak - ismételte meg Blair, és nem is könnyedén beleöklözött Larkinbe. - Ki akarod próbálni kettesben, mennyire vagyok jól? - A bordái még mindig megfájdulnak estére, és a kificamodott válla is gyenge. - Majd én megmutatom neked, hogy te vagy gyenge.
- Na, de gyerekek! - mondta Glenna ironikus hangon. - A nyakamat kockáztatom, hogy beleszólok. Blair jól van ahhoz, hogy ellássa a munkáját. Sajnálom, drágám - mondta Larkinnek -, de igazán nem tarthatjuk a lábadozók listáján. - Az lesz a legjobb, ha ő is jön - mondta Hoyt. és sajnálkozó pillantás vetett Larkinre. - Ha hárman vagyunk, csak egy napba telik. Az első csapatot hajnalban indítsátok, és Tynan vezethetné. Larkin? - Most azért kérdezed, hogy flastromot rakj a sértett büszkeségemre, vagy tényleg kíváncsi vagy a véleményemre? - Mindkettő. Hoyt ezzel elérte, hogy Larkin kedve ellenére elnevette magát. - Akkor igen, ő megfelelő. - Akkor neki kell állnunk - mondta Blair, és körülnézett az asztalnál ülőkön. - Amíg Larkin a levegőben van, felállíthatjuk az első tábort, talán még a másodikat is alkonyat előtt. - Vigyetek mindent, ami kell - mondta nekik Moira. - Én beszélek Tynannel, és megmondom neki, hogy hajnalban induljon útnak az első csapattal. - Lilith számítani fog erre - mondta Cián. Amióta Moira belépett, most szólalt meg először. - De ha ő nem gondolt erre, az egyik tanácsadója bizonyosan. Lesznek előreküldött csapatai, hogy elfogják, vagy csapdába csalják őket. Blair bólintott. - Gondoltunk rá. Ezért jobb, ha hárman megyünk és a levegőben. Nem üthetnek rajtunk meglepetésszerűen, mi viszont igen. - Jobb esélyetek van, ha innen érkeztek - mondta Cián, fölkelt, megkerülte az asztalt, hogy megmutassa a térképen. - Járjatok körbe, és keletről vagy északról közelítsétek meg az első helyet. Több időbe telik persze, de a vámpírok valószínűleg a másik útvonalat figyelik. - Jó ötlet - ismerte el Blair, aztán töprengve Larkinre nézett. - Hoyttal leszállhatunk, amikor látótávolságon kívülre kerülünk, és visszaküldhetjük a fiút. Talán madárként vagy olyan állatként, amelyről meg sem fordul a fejükben, hogy élhet azon a területen. Még több élelmiszert kell vinni magunkkal - tette hozzá -, mert Larkinből sok energiát kivesz az átváltozás, ezért jobb a biztonság. - És kicsi állat legyen - figyelmeztette Cián Larkint. - Ha szarvasként vagy más nagy testű állatként kerülsz a szemük elé, a hecc kedvéért vagy hogy egy kis friss ennivalóhoz jussanak, lelőhetnek. Addigra már elunják magukat. Ha az idő ott is olyan, mint amilyen itt volt ma, akkor vélhetően behúzódnak a házba vagy valami menedékbe. Mi sem szeretjük jobban, mint az emberek, ha elázunk. - Rendben, akkor megoldjuk - mondta Blair és felállt. - És annyi mágikus trükköt pakolj, amennyi csak a zsebedbe fér - mondta Hoytnak. - Légy óvatos! - mondta Glenna Hoyt köpenyét igazgatva, miközben a kapunál álltak. - Ne aggódj! - Ez a köpeny jó lesz erre az útra - mondta az asszony, s mindkét kezét a ruhadarabon tartotta, miközben fölnézett Hoyt szemébe. - Elég jól összejöttünk, te meg én, amióta ez az ügy elkezdődött. Szeretnék veled menni. - Rád itt van szükség - mondta Hoyt, megérintette az asszony keresztjét, aztán a sajátját. - Tudni fogod, hol vagyok, és hogy vagyok. Legfeljebb két nap. Visszajövök. - De légy benne olyan biztos - mondta az asszony, lehúzta magához, keményen megcsókolta, miközben megremegett a szíve. - Szeretlek. Vigyázz magadra! - Légy erős! Most pedig ne álldigállj itt az esőben. Glenna még megvárta, amíg Larkin sárkánnyá változik, és Hoyt meg Blair felrakja rá a csomagokat és fegyvereket, s fölpattannak a sárkány hátára, fölemelkednek, majd elindulnak a szürke esőfüggönyben. - Hát, ez kemény - szólalt meg Glenna mögött Moira. - Hogy mi vagyunk, akik várnak. - Szörnyű! - mondta az asszony, hátranyúlt, keményen megszorította a lány kezét. - Úgyhogy adj sok munkát! Be is megyünk, és megkapod az első órádat. - Megfordult, elindult a kaputól. - Emlékszel rá, mikor érezted először, hogy erő van benned? - Nem volt annyira egyértelmű, mint Larkin adottsága. Csak annyit, hogy időnként tudtam valamit hogy hol találunk meg valamit, ami elveszett, vagy hogy hová bújt el valaki, amikor játszottunk; de mindig úgy éreztem, inkább szerencsém van, vagy csak jó érzékeim vannak. - Anyádban megvolt ez az adottság?
- Igen. De csak homályosan, ha érted, mire gondolok. Azt mondanám, egyfajta együttérzés volt benne, tehetsége ahhoz, hogy megértse a dolgok alakulását. - Moira szórakozottan hátradobta a hajfonatát. - Láttad az itteni kerteket, azokat is, amelyeket ő telepített. Ha jelen tudott lenni egy szülésnél vagy egy betegágy mellett, akkor megnyugvást és megkönnyebbült légkört teremtett. Egyfajta női mágiának gondolta, ami benne meg bennem munkált. Együttérzésnek, intuíciónak, gyógyító erőnek. De többet érzek magamban, amióta együtt dolgozom veletek. Mintha forrna bennem valami. Úgy éreztem, mintha válaszolna bennem valami a ti erősebb adottságotokra, vagy visszatükrözné. Aztán megfogtam a kőnél a kardot. - Talizmán vagy vezetékféle - gondolkodott Glenna hangosan. - De lehet egyszerűen kulcs is ahhoz az ajtóhoz, amely mindig is ott volt benned. Glenna a szoba felé indult, amelyben Hoyttal dolgoztak. Nagyon más volt, mint az írországi toronyszoba. Nagyobb, gondolta Moira, és van benne egy boltíves ajtó, amely a kastély sok balkonja közül az egyikre vezetett. De az illatok itt is ugyanazok voltak. Gyógyfüvek és hamu illata meg még valami, aminek egyszerre volt virágillata és fémszaga. Glenna számtalan kristályát szétrakták az asztalokon és szekrényeken - esztétikai, de mágikus célzattal is. Körös-körül tálak, fiolák és könyvek sorakoztak. És keresztek, ezüst-, fa-, kő- és rézkereszt lógott minden nyílás előtt, amely kifelé vezetett. - Elég nyirkos és hűvös idebent a levegő - jegyezte meg Glenna. - Miért nem fűtesz be? - Ó, persze! - mondta Moira, de Glenna fölnevetett, és megragadta a kezét, amikor elindult a szoba túlsó felében lévő nagy kőkandallóhoz. - Nem, nem úgy. Tűz! Elemi tudás, alapképesség kell hozzá. Az elemeket, a természetet használjuk fel, amikor mágiát űzünk. Tiszteletben tartjuk őket. Innen gyújts tüzet, segítek. - Nem tudom, hogy kezdjek hozzá. - Önmagaddal kezdd. Az eszeddel, a szíveddel, a gyomroddal, a csontoddal és a véreddel. Lásd magad előtt a tüzet, a színét, az alakját. Érezd a hőségét, érezd a füstjét, az égő tőzeg szagát. És amikor megvan, vedd elő az agyadból, a belsődből, s küldd a kandallóba. Moira tette, amit mondtak neki. Érezte ugyan, hogy valami borzongás fut végig a bőrén, de a tőzeg mégis meggyújtatlan maradt a kandallóban. - Sajnálom. - Nem kell. Időbe, energiába és összpontosításba kerül. Nem emlékszel arra, hogyan tetted meg az első lépéseket? Hogy az anyád szoknyájába kapaszkodtál, hogy felállj, vagy egy asztalba? És hogy hányszor elestél, amíg végül talpon maradtál? Tedd meg az első lépést, Moira. Nyújtsd előre a jobb kezed, képzeld, hogy tűz ég benned, forró, ragyogó tűz, kiárad belőled, a gyomrodból, a szívedből, végigfut a karodon, egészen az ujjbegyedig. Lásd, érezd! És küldd oda, ahová akarod. Glenna csöndes hangja szinte transzba ejtette Moirát, aki érezte, hogy halmozódik benne a hőség. Az előbbinél erősebb borzongás futott végig a bőrén, de még a bőre alatt is. Vékony lángnyelvecske villant fel az egyik tőzegtéglán. - Ó, olyan volt, mintha felvillant volna a fejemben! De a nagyját te végezted el. - Csak egy kis részét - javította ki Glenna. - Csak egy kis ösztönzés kellett. Moira nagyot fujt. - Úgy éreztem, mintha egy hegyre rohantam volna fel. - Később majd könnyebb lesz. Moira figyelte, amint a tűz erőre kap. - Akkor taníts! Két óra elteltével Moira úgy érezte, mintha nemcsak felfutott volna egy hegyre, hanem le is esett volna róla, ráadásul fejtetőre. De megtanulta, hogyan kell megszólítani és bizonyosfajta ellenőrzés alatt tartani a négy elemből kettőt. Glenna átadott neki egy listát, amelyen igen egyszerű igézések és bájolások vannak, hogy gyakorolja őket. Glenna azt mondta, ez a házi feladat, és a Moirában lakozó tudós nagy örömmel fogadta. Közben más ügyeket is intézni kellett. A királynő ruhát váltott, hogy hivatalosabb legyen a külseje, fejére rakta az aranykarikát, méltóságnak jelképét, és elindult, hogy a nagybátyjával megbeszélje a gazdasági ügyeket. A háború sokba kerül. - Sok embernek betakarítatlanul maradt a termése - mondta Riddock. - A birkáikat, teheneiket sem látja el senki. Biztos lesznek olyanok is, akik elveszítik az otthonukat. - Majd segítünk nekik, hogy újra felépítsék őket. Két évig nem szedünk adót és dézsmát sem. - Moira...
- A kincstár kibírja, bátyám. Nem ülhetek rá az aranyra és az ékszerekre, bármi is a történetük, ha egyszer a nép áldozatot hoz. Először is Geall koronáját olvasztom be. Amikor ez megvan, vetni akarok. Ötven hold földet. Másik ötvenen legelő lesz. Amit ezen keresünk, azt visszaadjuk azoknak, akik harcoltak, és azoknak a családoknak, amelyek tönkrementek vagy megsebesültek, miközben az országot szolgálták. Riddock megdörgölte a fejét, amely megfájdult. - És honnan fogod tudni, hogy ki szolgálta az országot, és ki bújt el? - Hinni fogunk nekik. Azt hiszed, naiv vagyok és lágyszívű. Lehet. Erre is szüksége van egy királynőnek, amikor a dolgát végzi. De most nem leszek naiv és nem leszek lágyszívű, mert folyton arra kell sarkallnom a népet, hogy adjon, adjon. És nagy a kérésem. Itt kell lenniük, miközben idegenek katonai barakknak használják a házukat. - Ez a legkevesebb. - Nagyon is sok, és nem ez lesz az utolsó kérésem. Oran holnap kivonul. - Már mondta. - Riddock hangja büszke volt, de a szemében mélységes szomorúság ült. - A kisebbik fiam férfi, és annak is kell lennie. - Miután a te fiad, nem is lehet más. Ám hiába indulnak útnak a csapatok, itt is folytatni kell a munkát. Fegyvert kell kovácsolni, etetni kell az embereket, szállást kell biztosítani nekik. És ki kell képezni őket. Bármire van szükség, meg kell venni. De ha, tegyük fel - mondta, és vékonyan elmosolyodott -, valamelyik kereskedő vagy kézműves túl nagy hasznot akar, velem gyűlik meg a baja. Riddock viszonozta a lány mosolyát. - Nagyon jó. Anyád büszke volna rád. - Remélem is. Mindennap gondolok rá. - Moira felállt, abban a pillanatban a nagybátyja is fölemelkedett. - Át kell mennem a nagynénémhez. Volt olyan jó, és elvállalta, hogy kulcsárnő legyen. - Élvezi. - Azt hiszem, igen. Ott van a konyha, a mosoda, a varrás, a takarítás. Nem is látom át, annyi a tennivaló. Elveszett volnék nélküle. - Tetszeni fog neki, amikor meghallja. De ő meg azt mondja, hogy mindennap átmész hozzá, hogy megbeszéld vele a helyzetet, körbejárod a konyhát, a mosodát. Azt is elmondták nekem, hogy a kovácsokkal is beszélsz, azokkal a fiatalokkal, akik a cövekeket faragják. És ma együtt edzettél a többi nővel. - Soha nem is gondoltam, hogy hivatásom a szórakozás. - Nem, de akkor is pihenned kell, Moira. Már árnyék van a szemed alatt. Moira azt mondta magában, majd megkéri Glennát, hogy tanítsa meg sminkelni. - Majd elég idő lesz a pihenésre, amikor végeztünk mindennel. Moira egy órát töltött a nagynénjénél, hogy átnézzék a háztartással kapcsolatos számlákat meg a teendőket, és egy másik órát azzal, hogy beszéljen azokkal, akik elvégzik ezeket a teendőket. Amikor elindult a csarnok felé, mert valami könnyű ételre vágyott, meghallotta Cián nevetését. Megkönnyebbült, hogy Cián Glenna társaságában van, de nem hitte volna, hogy van benne annyi erő, hogy találkozzon vele e hosszú nap végén. Azon kapta magát, hogy megfordul, és egy pillanatra fellobbant benne a düh. Hát részegre kell innia magát ahhoz, hogy kényelmesen érezze magát a férfi társaságában? Miféle gyávaság ez tőle? Kihúzta magát, és bemasírozott a szalonba. Látta, hogy Glenna és Cián a tűz mellett ül, s gyümölcsöt falatoznak. Lám, könnyedén viselkednek maguk között. Vajon Glenna kényelmesnek vagy furcsának találja, hogy Cián éppen úgy néz ki, mint Hoyt? Persze, van köztük néhány apró különbség. Cián állán volt egy vágás, a fivére állán nem. Ciánnak az arca is soványabb volt, mint a Hoyté, és a haja is rövidebb. Tartásában és mozdulataiban Cián mindig könnyedebbnek látszott, szinte macska módjára járt. Moira bevallotta magának, hogy szereti Cián mozgását figyelni. Mindig valami egzotikus dolgot juttatott eszébe, ami a maga módján gyönyörű, ugyanakkor halálos is. Biztos volt abban is, hogy Cián tudja: belépett a szalonba. Még soha semmi és senki nem kerülte el a figyelmét. Mégis, továbbra is kényelmesen elnyúlt a széken, amikor pedig a férfiak többsége felállt volna, amikor egy nő - ráadásul egy királynő - belép a terembe. Olyan ez, mint a vállvonogatása, gondolta a lány. Szándékos hanyagság. Szerette volna, ha nem találja olyan átkozottul vonzónak Cián viselkedését.
- Félbeszakítottam valamit? - kérdezte, miközben keresztülvágott a szalonon. - Nem - mondta Glenna és rámosolygott. - Cián jól elszórakoztatott azzal, hogy elmesélte, miket művelt Hoyt gyerekkorában. - Hagyom is a hölgyeket, hogy élvezzék az ételeket - állt fel Cián. - Ne menj el - mondta Glenna, és megfogta a vámpír karját, mielőtt felállhatott volna. - Nagyon sokat tettél azért, hogy ne aggódjak. - Ha a tudatában vagy, akkor nem is tettem eleget. - Lélegzetvételhez juttattál, és ezért hálás vagyok. Ha eddig minden úgy ment, ahogy eltervezték, már a tervezett állomáshelynél kell lenniük. Meg kell néznem - mondta az asszony, és nem remegett a keze, amikor teát töltött Moirának. - Jobb volna, ha közösen néznénk meg. - Tudsz nekik segíteni, ha... - Moira elharapta a mondat végét. - Nem csak Hoytnak van teli a zsebe mágikus trükkel. De világosabban látok, és jobban tudok segíteni, ha szükséges, ha velem dolgoztok. Tudom, hogy hosszú napod volt, Moira. - Ők is a családomhoz tartoznak. Glenna biccentett, felállt. - Idehoztam, amire szükségem lesz. - Valóban ott volt a kristálygömbje, néhány kisebb kristály, némi gyógyfű - ott sorakoztak az asztalon. Glenna levette a keresztjét, a kristálygömbjére akasztotta. így! - mondta. Könnyed volt a hangja, a gömbre tette a kezét. - Lássuk, mi van velük. Egész Geallben esett, tiszta nyomorúság volt az útjuk. Nagy kört tettek meg, legalább fél kilométerrel keletebbre ereszkedtek le a farmtól, amelyet tábornak néztek ki. Nagyon jó helyen volt, csaknem egyenlő távolságra attól a háztól, amelyet Lilith foglalt el, valamint a csatatértől. Éppen ezért hangzott valószínűen Cián feltételezése, hogy valahol útközben talán csapdát telepítettek. A két lovas leszállt a sárkány hátáról, majd lerakodta a csomagokat és az élelmet. Volt némi fedezékük: a szántóföldeket elválasztó alacsony kőfal és mellette elszórtan néhány fa. A sárkány emberré változott, és Larkin két kézzel beletúrt csöpögő hajába. - Rohadt egy nap! Elég tisztán látod a célpontot? - Kétszintes parasztház - felelte Blair. - Vannak melléképületek és két istálló. Birkák. Füst és életjel nincs, lovakat sem látok. Ha ott vannak, őröket állítottak ki, valószínűleg minden épülethez kettőt. Váltják egymást, amíg a többiek alszanak. Élelemre van szükségük, ezért foglyok is lehetnek. Ha viszont könnyűszerrel jöttek, akkor talán kantinból kapják meg, amire szükségük van, vizes tömlőből. - Megkockáztatnám, hogy vessek rájuk egy pillantást - mondta Hoyt. - Ha viszont Lilith küldött velük valakit, akinek ugyancsak van ereje, megérezheti, ahogy bennünket is. - Egyszerűbb, ha én nézek körül - mondta Larkin, aztán elhallgatott, mert beleharapott egy almába. A hosszú út után csak úgy korgott a gyomra. - Nincs védőpajzsuk, mint a fő állomáshelyük felett. Akkor meg végképp nincs, ha azt remélik, elkaphatnak közülünk valakit, ha felbukkanunk. - De kicsi legyél! - emlékeztette Blair a fiút. - Ciántól ez jó ötlet volt. - Persze, jól van - mondta a fiú, és még egy kis kenyeret tömött a szájába. - Az egér elég kicsi, és egyszer már sikerült. De így tovább fog tartani, mintha farkas vagy szarvas lennék. - Levette a keresztet. - Ezt őrizd meg nekem. - Gyűlölöm ezt a részét - mondta Blair, és elvette a keresztet. - Gyűlölöm a gondolatot, hogy fegyver és mindenfajta védelem nélkül indulsz él. - Legyen már egy kis hited! - válaszolt a fiú, megfogta Blair állát, megcsókolta. Aztán hátralépett, és apró mezei egérré változott. - El sem hiszem, hogy az előbb megcsókoltam ezt az izét - motyogta Blair, aztán keményen megszorította a keresztet, miközben az egér eltűnt a fűben. - Most aztán várhatunk. - Jobb lesz, ha óvintézkedéseket teszünk. Meghúzok egy kört. Larkin már majdnem elérte az első melléképületet, amikor észrevette a farkast. Hatalmas fekete állat volt, a bokrok közt kuporgott. Nem figyelt föl az egérre, vörös szeme a szántóföldet pásztázta, a nyugatra vezető utat figyelve. Larkin mégis széles ívben elkerülte, mielőtt besurrant volna az ajtó alatt. Durván ácsolt istálló volt, két lovat kötöttek be az állásokba. Két vámpír ült a padlón és kockázott. Az egér meglepetten félrebillentette a fejét. Larkin nem gondolta volna, hogy a vámpírok játszani fognak. Arra a következtetésre jutott, hogy a farkast ők állították ki őrködni. Csak jeleznie kell, és a vámpírok máris akcióba lendülnek. De egyelőre túlságosan is lekötötte őket a kockázás, mintsem hogy észrevegyék az egeret. Larkin kardokat látott, két íjat nyilakkal. Támadt egy ötlete. Odasettenkedett az állásokhoz támasztott íjakhoz, és buzgón rágni kezdte az idegüket.
Az egyik vámpír éppen a társa szerencséje miatt káromkodott, amikor Larkin kisurrant. Hasonló felállást talált minden melléképületben. A csapat fő ereje a parasztházban volt. Vérszagot ugyan érzett, de embert nem látott. A parasztházban négy vámpír aludt a padlástérben, a többiek őrködtek. Megtette, amit kellett, hogy annyi kárt okozzon, amennyit egy egér okozhat, aztán sietett vissza. Ugyanott találta Hoytot és Blairt, ahol hagyta őket egy vizes takarón ültek egy kör közepén, amely egy kicsit csillogott. - Tizenötöt számoltam össze - mondta Larkin. - És egy farkast. Valahogy el kell mennünk mellette, csak akkor van esélyünk rá, hogy meglepjük a többit. - Akkor el kell némítani - mondta Blair, és felkapta az íjat. - És nem szabad szélirányból érkeznünk. Hoyt, ha Larkin meg tudja mondani, pontosan hol van, tudnál segíteni abban, hogy jobban lássak? - Meg tudom mondani, pontosan hol van - mondta Larkin, mielőtt Hoyt válaszolhatott volna. - Mert most együtt megyünk. Az első menetet megnyerted, mert velünk jöhettél, de nem mész egyedül abba a démonfészekbe. - Blair nem nyert - mondta Hoyt Larkinnek. - Hármunk közül neked van a legjobb kezed a nyilazáshoz, ezért te lősz - mondta Blaimek. - De két oldalról fedezünk. Megteszem, amit tudok, hogy tisztábban lásd a célt. - Nincs értelme azon vitatkozni, hogy egy ember gyorsabb és csöndesebb, mint három. Ti sem hittétek - mondta Blair, amikor már nagyon dermedt volt a csönd. - Gyerünk, indulás! Nagy kört kellett megtenniük, hogy látótávolságon kívül maradjanak, és a szagukat se sodorja oda a szél. Blair így is megrázta a fejét, amikor a farkas mögé értek. - Nem hiszem, hogy innen eltalálom a szívét. Moira talán eltalálná, de én nem vagyok olyan jó. Itt több kell egy lövésnél. - Elgondolkozott, és egyből rájött, mi volna a legjobb. - Te adod le az első lövést - suttogta oda Larkinnek. - Menj olyan közel, amennyire csak lehet. Ha hátrálni kezd, megfordul, vagy körbejár, le tudom szedni. Egy, kettő! - mondta, és felmutatta két ujját. - Gyorsan, csöndben. Larkin bólintott, kihúzott egy nyilat a tegezből, ráillesztette az idegre. Nagy volt a távolság, a szög is rossz. Mégis célzott, aztán nagyot lélegzett, s kilőtte a nyilat. A lapockája közt találta el a farkast, mire az állat megugrott. Blair nyila egyenest a szívébe talált. - Szép munka! - mondta a lány, amikor felszállt a fekete füst, és szállni kezdett a hamu. Hoyt mondani akart valamit, de akkor megszólalt Glenna hangja a fejében. Olyan tisztán hallotta, mintha az asz-szony mellette állna. Mögötted van! Hoyt megpördült, oldalra vetette magát. Egy második farkas ugrott rá, teste félresodorta, és a földre lökte Hoytot, aztán Larkinre esett. Ember és farkas egy pillanat alatt összegabalyodott. Blairnek és Hoytnak alig volt ideje kihúzni a kardját, amikor a farkas máris egy medve alatt vergődött. A medvemancs lecsapott, mélyen feltépte a farkas torkát. Vastagon ömlött belőle a vér. A medve ráesett a halom fekete hamura, aztán Larkin lett belőle. Blair térdre esett, kétségbeesetten végigtapogatta Larkint. - Megharapott? - Nem. Egy-két karcolás az egész. Nincs rajtam harapás. - Lihegve felkönyökölt, undorral lenézett a véres ingére. - Ez a ruha most tönkrement. - Hoytra pillantott. - Te jól vagy? - Elsülhetett volna rosszabbul is. Glenna figyelmeztetett, hallottam a hangját a fejemben. Tehát figyelnek minket. - A kezét nyújtotta, hogy fölsegítse Larkint. - Ha ez marad rajtad, fél mérföldről is kiszagolnak minket. Át kéne... - Várj csak! - mondta vigyorogva Larkin. - Támadt egy ötletem. Máris fekete farkas állt Hoyt véres alakja fölött, aztán lekucorodott az istállók mögött, és mély hangon elüvöltötte magát. Pár pillanat múlva egy harci szekercével fölfegyverzett vámpír kukkantott ki az ajtón. - Na, mi van? - kérdezte, majd visszaszólt a háta mögött: - Az egyik farkasunk ajándékot hozott Hoyt hasalt és halk nyögés szakadt ki belőle. - Még él - mondta a vámpír. - Na, hozzuk csak be! Minek osztanánk meg a többiekkel? A változatosság kedvéért igazán jólesne egy kis friss kaja. Mindketten kiléptek, a második futólag rávigyorgott a farkasra. - Jó kutya! Na, gyerünk csak... Hamuvá robbant, amikor Blair cöveket vágott bele hátulról, egyenest a szívébe. A másiknak arra sem volt ideje, hogy fölemelje a szekercéjét, mert Hoyt felugrott, és kardjával lenyakazta.
- Aha, jó kutya! - utánozta Blair a vámpírt, és gyorsan beleborzolt Larkin bundájába. - Ugyanezt a trükköt használjuk a következő melléképületnél is. Majdnem ugyanolyan eredményesek voltak a második melléképületnél is, de a harmadikból csak egy vámpír lépett ki. Lopva visszapillantott a házba, amiből nyilvánvaló lett, hogy meg akarja tartani magának a váratlanul ölébe pottyant élelmet. Amikor a hátára fordította Hoytot, a váratlanul ölébe pottyan élelem cöveket vágott a szívébe. Blair kézmozdulattal jelezte, hogy Hoyt fedezésévei elsőként ő lép be a házba. Csendben és gyorsan, mondta magának a lány, amikor besurrant. Látta, hogy a másik őr kényelmesen befészkelte magát a takarók közé, és éppen az igazak álmát alussza. Blair galambháznak nézte az épületet. A vámpír horkolt. A lány visszanyelte a nyelvére kívánkozó gúnyos megjegyzéseket, és egyszerűen belevágta a cöveket az alvó vámpírba. Aztán nagyot fujt. - Nem akarok panaszkodni, de ez szinte zavarba ejtő, hogy azt ne mondjam, egy kicsit unalmas. - Csalódott vagy, mert nem kell az életünkért harcolni? - kérdezte Hoyt. - Nos, igen, egy kicsit. - Akkor most jön a lényeg - mondta Larkin, aki akkor lépett be, és fölmérte az épületet. - Kilencen vannak a parasztházban, tehát nagy fölényben. - Remek. Mindig tudod, mit kell mondani, hogy felviduljak. - Blair fölemelte a harci szekercét, amit az elsőként megölt vámpírtól szedett el. - Akkor indulás, csiklandozzuk meg őket! Blair és Hoyt lehasalt egy vízelvezető árok mögött, és a házat tanulmányozták. Itt nem játszhatták el ugyanazt a cselt, és egyetértettek abban, hogy kockázatos, amit helyette kigondoltak. - Larkin már sokszor megváltoztatta az alakját - motyogta oda Hoytnak Blair. - Baj lehet belőle. - Négy mézes pogácsát evett meg. Blair bólintott, és remélte, ennyi elég volt a sárkánynak, amely akkor ereszkedett le könnyedén a zsúptetőre. Emberré változott, aztán felkapta a kardhüvelyét meg a tokot, amelyben a cövekeket tartotta. Intett a másik kettőnek, mielőtt elindult volna lefelé, hogy bekukkantson az egyik emeleti ablakon. Blair tudta, nem is kell majommá változnia ahhoz, hogy ugyanolyan ügyesen másszon. Larkin hamarosan feltartotta négy ujját. - Négy fent, öt lent - mondta Blair és leguggolt. - Kész vagy? Meggörnyedve odarohantak a bejárat két oldalára. Ahogy megállapodtak, Blair tízig számolt. Aztán berúgta az ajtót. A harci szekercével lefejezte a tőle jobbra lévő vámpírt, aztán annak botjával hárított egy kardcsapást. A szeme sarkából látta, hogy Hoyt kezében tűzgömb van. Sikoltást hallott. Odafentről, a padlástérből Larkin és egy vámpír esett nagy puffanással a padlóra. Blair megpróbált utat törni a fiúhoz, amikor hatalmas rúgás érte gyógyulófélben lévő bordáit. A fájdalom és az ütés ereje nekitántorította egy asztalnak, amely összetört a súlya alatt. Fájó lábával porrá változtatta azt a vámpírt, amelyik ráugrott, aztán a keze ügyébe került valami, amit cöveknek használva nekidobta annak, amelyik hátulról akarta lerohanni Hoytot. Eltévesztette a szívét, káromkodott egyet, és zihálva megpróbált talpra állni. Hoyt alaposan hátrarúgott, amitől Blair harcos szíve énekelt örömében. Amikor a vámpír elesett, Larkin odaugrott, s lefejezte. - Hány? - kiabálta Blair. - Hányat? - Én kettőt - mondta Hoyt. - Négy, az istenek nevében - mondta vigyorogva Larkin, és megragadta Blair karját. - Nagyon rossz? - Kiütött. A bordámat találta el. Csak kettőt szedtem le. Egy még életben van. - Kiugrott a fenti ablakból. Gyere, ülj le! A karod is vérzik. - A francba! - mondta a lány, ahogy lenézett, s észrevette karján a vágást, amit nem is érzett. - A jó francba! Neked meg vérzik az orrod és a szád is véres. Hoyt, te hogy vagy? - Egy-két karcolás - mondta Hoyt, amikor sántikálva elindult feléjük. - Azt hiszem, nem kell túlzottan aggódnunk amiatt, amelyik megszökött. Azért végrehajtok egy igézést, amely érvénytelenít minden belépést. De előbb hadd nézzem meg a karodat. - Először az igézést - mondta Blair, s összeszorított foggal, zihálva szedte a levegőt. Larkinre nézett. - Négy, mi? - Úgy láttam, ketten nagyon össze voltak bújva, és ebben zavartam meg őket, amikor bemásztam az ablakon. Egy csapással végeztem velük. - Akkor ezt csak egynek kéne számolni.
- Dehogyis - felelte Larkin, aki akkor fejezte be a gyorstapasz föltételét Blair karjára. Utána letörölte a vért az orráról. - Jézusom, éhen halok! Blair ettől elnevette magát, s bár fájt a bordája, megölelte a fiút. - Jól vannak - mondta Glenna, s reszketősen felsóhajtott. - Egy kicsit összeverték őket, véreznek is, de jól vannak, és biztonságban. Sajnálom, de ha úgy kell végignéznem, hogy közben nem segíthetek... Azt hiszem, most egy kicsit össze fogok omlani. Úgy is lett. Kezébe temette az arcát, és kitört belőle a sírás.
7 Cián elmenekült, Moirára hagyta Glennát. Tapasztalata szerint a legjobban nő vigasztalhat egy síró nőt. Nem félelem, nem megkönnyebbülés, hanem puszta frusztráció volt a reakciója arra, amit a kristálygömbben látott. Arra kárhoztatták, hogy ne tegyen semmit, csak figyeljen, miközben mások harcolnak; kényelmesen üldögéljen egy szalonban nők és teáscsészék társaságában, mint valami vén apóka. Igaz, hogy az edzések bizonyos mértékig szórakoztatók voltak, de nem volt része jóízű verekedésben, amióta elhagyták Írországot. És már sokkal régebben nem feküdt le nővel - vagyis megtagadták tőle azt a két lehetőséget, amely a leginkább kielégítő módon feloldotta a feszültségét, és levezette fölös energiáját. De az is lehet, hogy Ő maga tagadta meg saját magától. így aztán aligha csodálható, gondolta, hogy csúnya gubancba keveredett egy komoly szürke szempár miatt. Elcsábíthatna egy szolgálót, de ez veszélyes és bonyodalmat okozhat, s valószínű, hogy nem éri meg az időt és erőfeszítést. Ráadásul aligha kezdeményezhet verekedést az éppen keze ügyébe akadó emberrel, s ez már átkozottul rossz. Ha kimenne vadászni, valószínűleg riadóztatná Lilith egy-két csapatát, de nem is tudta rászánni magát, hogy elinduljon a végeérhetetlen esőzésben azzal az eséllyel, hogy ölhet, ha szerencséje lesz. Ha legalább a saját korában, a saját világában volna, lefoglalhatná magát munkával. És nője is lehetne, ha akarná, de igazán munkával tudja agyonütni a végtelen időt. Mivel egyik lehetőség sem állt a rendelkezésére, bezárkózott a szobájába. Evett, aztán lefeküdt és aludt. S álmodott, ami már évtizedek óta nem fordult elő vele, ráadásul embervadászatról. Az emberek erős, sós szaga megrekedt a levegőben, egyre erősebb lett, még ha meggyöngült, satnya ösztönük figyelmeztette is őket, hogy áldozatok. Ez volt az a csábító és primitív illat, amely fölkeltette az éhséget a gyomorban és a vérben. A lány fiatal szajha volt, a londoni sikátorokban tevékenykedett. Foglalkozása ellenére elég szép volt, ami elárulta Ciannek: nem valószínű, hogy régóta űzi ezt az ősi mesterséget. Áradt belőle a kéj, a bujaság szaga, elárulva, hogy aznap éjszaka keresett már pár garast. Érdes zeneszó és részeg röhögés hallatszott ki egy kocsmából, s egy befogott ló patája csattogott távolodva, de a lány füle nem hallotta. Rohant a vastag sárga ködben, egyre gyorsabban, s közben idegesen hátra-hátranézett Cián léptei kopogására figyelve. Részegítő volt a lány friss, élő félelmének szaga. Könnyű volt elkapni, fél kézzel befogni a száját, a másikat meg rátenni remegő szívére. Amikor a lány az arcába pillantott, egy fiatal, jóképű férfi arcába, aki ráadásul drága ruhát viselt, elszégyellte magát. - Uram, halálra rémisztett egy szegény lányt. Azt hittem, útonálló - mondta, amikor Cián levette a kezét a szájáról. - Egyáltalán nem - válaszolt Cián. - Csak egy kis vigaszra van szükségem, és szívesen megfizetném. A lány dévajul meglibbentve a szoknyáját megnevezett egy összeget. Cián tudta, hogy legalább a duplája a szokásosnak. - Ennyiért már egész kényelmesen fogom érezni magam. - Sajnálom, hogy pénzt kérek egy ilyen finom és jóképű úrtól, de nekem is meg kell élnem valamiből. Van egy szobám a közelben. - Nem lesz rá szükségünk. - Ó! - mondta nevetve a lány, amikor Cián felhúzta a szoknyáját. - Itt, helyben!
Cián a szabad kezével feltépte a ruhaderekat, amely eltakarta a lány mellét, s behatolt a lányba, olyan erővel, hogy annak pucér feneke nekivágódott a sikátor vizes kőfalának. Látta a szemében a döbbenetet és meglepődést, amely meghozta neki a gyönyört. Keze alatt felgyorsult a lány szívverése, lihegni kezdett, nyögés, jajdulás szakadt ki belőle. Hagyta, hogy a lány elélvezzen, megvárta, amíg révült tekintetét ráemeli, csak akkor vicsorított rá. A lány felsikoltott, de nem volt ideje ellenállni, mert Cián foga máris a torkába mélyedt. Teste megmegvonaglott. Amikor Cián kielégült, megölte a lányt. Torkig lakva, kielégülve hagyta ott a holttestet a sikátorban, a patkányok közt, hanyagul odahajította mellé a pénzt is. A sűrű sárga köd nemsokára elnyelte alakját. Felriadt, s nagyot káromkodott. Az álombeli emlék olyan étvágyat és szenvedélyt ébresztett benne, amelyet már régen elnyomott magában. Még érezte szájában a lány vérének dús-savanykás ízét. Reszketett egy kicsit a sötétben, mint egy visszaeső drogfüggő, ezért rávette magát, hogy fölkeljen, és megigya azt, amit az embervér helyett engedélyezett magának. Sosem fog kielégíteni. Sosem fogsz jóllakni vele. Miért harcolsz az ellen, ami vagy? - Lilith! - mondta ki a nevet halkan Cián. Felismerte a fejében a hangot, rájött, ki és mi ültette el agyában az imént látott álmot. Lehet, hogy nem is az ő emléke. Megnyugodott egy kicsit, és ezért hazugnak látta az iménti álmot, olyan volt, mintha belecsöppent volna egy színházi előadásba. Reszketeg körvonalakkal Lilith tűnt elő a sötétből, gyémánt csillogott a nyakán, a fülében, a csuklóján, de még sűrű hajában is. Feketével szegett sötétkék ruhát viselt, a mély kivágásban látszott gyönyörű keblének halma. No lám, mekkora gondot fordított arra, mit viseljen, és hogyan jelenjen meg ezen az illuzórikus látogatáson. - Hát itt van az én jóképű fiacskám! - suttogta Lilith. - Feszültnek és fáradtnak látszol. Nem is csoda azok után, amit művelsz. - Játékosan megfenyegette az ujjával. - Makrancos vagy! De magamat okolom érte. Nem volt alkalmam veled tölteni azokat az éveket, amelyek alatt még hajlítható voltál. - Elhagytál - jegyezte meg Cián. Nem volt rá szükség, mégis gyertyát gyújtott. Aztán whiskyt töltött magának. - Megöltél, átváltoztattál, ráuszítottál a testvéremre, aztán ott hagytál összetörve a lenti sziklákon. - Mert hagytad, hogy lelökjön. Még fiatal voltál, éretlen. Mit tehettem volna? - Lilith leengedte a ruhaderekat, hogy Cián lássa a bőrébe sütött ötágú csillagot. - Belém égette. Megbillogozott. Nem voltam igazán jó hozzád. - És később? A rá következő napokban, hónapokban és években? Ciánnak furcsa érzés volt rájönnie, hogy még mindig égeti ez a sérelem, hogy még egy seb van a lelkén. Úgy érezte magát, mint egy gyerek, akit elhagyott az anyja. - Te alkottál meg, Lilith, te szültél, aztán elhagytál. Annyi érzés sem volt benned, mint egy kóbor macskában, amikor eldobja a nyomorék kölykét. - Nem vitatom. - Az asszony lusta léptekkel körbejárta a szobát, amitől ruhájának fodra végigsepert az egyik asztalon. - Elhanyagoltalak, drágám. És ráadásul még haragudtam is rád a fivéred miatt. Micsoda szégyen! - A csodaszép kék szempárban nevetés bujkált, ajka kívánatos mosolyra gyúlt. Először olyan jól feltaláltad magad. Képzeld csak el, hogy elszörnyedtem, amikor Lóra elmondta, igaz a pletyka, amit hallottam: valóban abbahagytad a vadászatot. Ó, egyébként az üdvözletét küldi. - Valóban? El tudom képzelni, milyen szép mostanában. Lilith mosolya az ajkára fagyott, szeme vörösbe fordult. - Vigyázz a szádra, különben nem csak azt az átkozott démonvadászt tépem darabokra, amikor eljön az ideje. - Gondolod, hogy képes vagy rá? - kérdezte Cián, és whiskyvel a kezében el terpeszkedett egy széken. - Szívesen fogadnék veled, de félek, nem tudnál fizetni, mert egy kupac hamu leszel a végén. - Láttam a befejezést a füstben - mondta Lilith, s Cian-hez lépett, föléje hajolt. Olyan valóságosnak látszott, hogy Cián szinte az illatát is érezte. - Ez a világ elég. Nincs rá szükségem. Minden embert lemészárolnak ezen az átkozott szigeten, sikoltozva fuldokolnak majd a saját vérükben. A fivéred meg a kör lakol a legborzasztóbb halállal. Láttam. - A varázslód aligha mutatna neked mást - mondta vállvonogatva Cián. - Ilyen könnyű becsapni? - Az igazat mutatja! - mondta Lilith, elviharzott, a ruhája dühödten hánykolódott mögötte. - Miért tartasz ki ebben a vesztésre ítélt kalandban? Miért dacolsz azzal, akitől a legnagyobb ajándékot kaptad? Azért jöttem ide, hogy fegyverszünetet ajánljak, külön egyezséget. Csak kettőnk között. Ha itt
hagyod őket, drágám, elnyered a bocsánatomat. Gyere hozzám, és nemcsak a bocsánatomat nyered el, hanem fölemellek magamhoz, amikor eljön az ideje. A lábad elé rakok mindent, amire éhezel, és amit megtagadtál magadtól, mert megbántam, hogy elhagytalak, amikor szükséged volt rám. - Szóval, menjek csak vissza a saját időmbe, a saját világomba, és minden meg van bocsátva? - A szavamat adom rá. De sokkal, sokkal többet adok neked, ha eljössz hozzám. Haza - mondta dorombolva, mellére szorított kézzel Lilith. - Emlékszel, mit osztottunk meg azon az éjszakán? Emlékszel arra a szikrára? Cián nézte, ahogy Lilith végighúzza a kezét a testén, a fehér kezét a kék ruhán. - Emlékszem. Hogy felejthettem volna el? - Újra részünk lehet benne. Még többen is. Te leszel udvaromban a herceg. És a seregemet vezérlő tábornok ahelyett, hogy a sárban gürcölnél az emberekkel. Választhatnál a világok és az általuk nyújtott gyönyörök közt. A vágy örökléte várna rád. Emlékszem, egyszer már ígértél valami ilyesmit. Aztán ott maradtam egyedül, összetörve és elhagyottan, pedig még le sem mostam magamról a koszt, ami a sírban tapadt rám. - Ezért vagyok bűntudatos. Gyere velem most! Neked itt nincs helyed, Cián. A saját fajtádhoz tartozol. - Érdekes - mondta Cián, és dobolni kezdette a kupáján. - Szóval, csak annyit kell tennem, hogy elhiszem, amit mondasz, te meg kitüntetsz és nem vonsz kínpadra, nem ölsz meg. - Miért pusztítanám el a saját teremtményemet? - felelte Lilith. Szinte ésszerű volt, amit mondott. Ráadásul olyasvalakit, aki már bebizonyította, hogy erős harcos? - Gyűlöletből és persze azért, mert ugyanúgy illuzórikus, amit mondasz, mint az itteni jelenléted. Ám egyvalamiben a szavamat adom, Lilith, és amit mondok, ugyanolyan kemény, mint a gyémántok, amelyeket viselsz. Én leszek az, aki eljön érted. És én leszek az, aki végez veled. - Felkapott egy kést, és belevágott a tenyerébe. - A véremre esküszöm. Az én arcomat látod életedben utoljára. Lilith arcát eltorzította a düh. - Kárhozatra ítéled magad! - Nem - motyogta Cián, amikor a káprázat tovatűnt. - Te ítéltél kárhozatra. Mélységes éjszaka volt, s neki elege volt az alvásból. Ebben a kései órában kedvére mehet oda, ahová akar, és nem ütközik folyton szolgákba, udvarnokokba, őrökbe. Elege volt a társaságról, legyen szó akár vámpírokról vagy emberekről, mégis szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét, egy kis mozgásra, hogy kitisztogassa agyából az álma üledékét, s a rá következő látogatást. Megcsodálta a vár emelkedett, nagy képzelőerőre valló építési módját, amely pedig szokásos volt akkor, amikor még élt. Mesekönyvbe illő volt kívül-belül, a sárkánydíszes tartókban égő fáklyák imbolygó fényében, a tündéreket, ünnepségeket ábrázoló faliszőnyegekkel, a csiszolt márvánnyal, amely ékszerként ragyogott. Persze, nem erődnek épült, sokkal inkább fényűző otthonnak. Bizonyos, hogy alkalmatos hely egy királynőnek. Amíg Lilith meg nem érkezett, Geallben béke volt, ezért a művészetre és a kultúrára tudta fordítani erejét és tudását. A sötétben és csöndben volt ideje, hogy végignézze és megcsodálja a műalkotásokat, a festményeket, a faliszőnyegeket, a freskódíszeket, szobrokat. Útján elkíséri a melegházban szedett virágok illata, amely megédesítette a levegőt, és beléphetett a könyvtárba, hogy szemügyre vegye a magas polcokat. Geall létrehozatala óta sokkal inkább a művészet, a könyvek és a zene birodalma volt, mintsem a hadviselésé és fegyverkezésé. Milyen hidegfejű, helyes döntés, hogy istenek és démonok éppen ezt a helyet választották egy véres háború helyszínének! A könyvtár, ahogy Moira közölte is vele, amikor beleszeretett Cián könyvtárába, a könyvek csöndes szentélye volt. Már eltöltött egy kis időt azzal, hogy beleolvasott egy-két könyvbe, érdekesnek és szórakoztatónak találta a történeteket. Nem is különböztek nagyon azoktól, amelyek akkor íródtak, amikor még élt. Lehetséges, hogy Geallnak is meglesz a maga Shakespeare-je, Yeatse, Austenje, ha túléli a háborút? A művészete is megújhodik, és itt is születnek a Monet-hoz vagy Degas-éhoz hasonló művek? Érdekes gondolat. Mégis, túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy leüljön egy könyvvel, ezért inkább továbbment. Voltak termek, amelyeket még nem látott, és éjszaka oda ment, ahová csak akart. Odakint az eső még mindig verte az épületet. Cián áthaladt egy termen, amelyet hivatalos fogadásra kialakított csarnoknak gondolt, de akkor éppen fegyvertár volt. Fölemelt egy kardot, megbecsülte a súlyát, az egyensúlyát, az élét. Lehetséges, hogy a gealli kézművesek idejük túlnyomó részét
művészetre fordították, de azt sem felejtették el, hogyan kell kardot kovácsolni. Az idő majd megmutatja, hogy ennyi elég-e. Moira fel-alá kóborolt a kastélyban. Neszezést hallott a fegyvertár felől, s nyugtalanul elindult, hogy utánanézzen. Odaérve azonban zavartan torpant meg az ajtóban. Cián felnézett. A gyertya fénye ott motozott az arcán, amely teli volt titkokkal. - A padló túl hideg ahhoz, hogy mezítláb mászkálj - szólalt meg a férfi. Az elrévedő tekintet tovatűnt a szeméből, ismét hideg volt a pillantása. Moira csalódottan és dühösen letette a gyertyát. - Végül is az én lábam - felelte dacosan. - Ahogy gondolod. Jó éjszakát! - Máris mész? Ez a te időd, ilyenkor nem szoktál aludni. Én sem tudok aludni. Valami hidegséget érzek. - Megfogta a könyökét, megborzongott. - Az ébresztett föl, hogy valami hidegség volt a levegőben. - Mivel Ciánt nézte közben, észrevette, hogy megvillan a szeme. - Mi az? Mit tudtál meg? Történt valami? Larkinnel? - Nem, semmi köze hozzá. Amennyire tudom, a többiekkel együtt jól van. - Akkor mi az? Cián habozott egy pillanatig. Nem helyezheti előtérbe a személyes vágyát, hogy távol tartsa magát a lánytól, mert fontosabb, amit Moirának tudnia kell. - Idebent túl hideg van ahhoz, hogy mesélésbe kezdjünk. - Akkor befűtok - válaszolta a lány, odalépett a kandallóhoz, s felkapta az odakészített tűzszerszámot, majd elővett egy üveg whiskyt, s megmutatta: - És elárulok valamit. Ezt az írországi házadból hoztam - vallotta be. Nem kellett odanéznie, hogy tudja, Cián gúnyosan felhúzza a szemöldökét a whisky láttán. - Arra nem gondolsz, hogy illetlenségnek számít, ha az éjszaka kellős közepén kettesben italozol egy férfival, aki igazából nem is férfi? - Most éppen nem érdekel az illemtudás - mondta a lány, és guggolva kivárta, amíg a tőzeg lángra kap. Aztán felállt, odalépett egy székhez, és kinyújtotta a kezét az italért. - Ma éjszaka történt valami. Tudnom kell róla, ha bajt hoz Geallre. - Csak nekem jelent gondot. - Akkor valahogy Lilithről van szó. Azt hittem, a saját félelmem kúszik belém, miközben aludtam, de ennél többről volt szó. Egyszer álmodtam róla és az több volt, mint álom. Akkor te ébresztettél föl. - És eszébe jutott, hogy Cián akkor kedves volt hozzá. Nem jókedvéből tette, de kedves volt. - Valami ilyesmi történhetett - folytatta. - De nem álmodtam. Csak azt éreztem... - Elhallgatott, kitágult a szeme. - Nem csak éreztem. Hallottalak. Hallottam, hogy beszélsz. Hallottam a fejemben a hangodat, és hideg volt a hangod. Azt mondtad, hogy. „Én leszek az, aki végez veled." Nagyon világosan hallottam, hogy ezt mondod. Amikor felébredtem, azt hittem, a vér is megfagyna bennem, ha ilyen hideg hangon beszélnél velem. Ki volt az? - Lilith. - Hát persze - jegyezte meg Moira, a tűzbe bámult, s le-föl járt a keze a karján. - Tudtam. Valami sötétség is volt a hideg mellett, ami nem te voltál. - Biztos vagy benne? - Neked... neked más árnyalatod van - szánta el magát a lány. - Lilith fekete. Szurokfekete. Te meg... te sem vagy világos, hanem szürke és kék. Olyan vagy, mint a szürkület. - Úgy. Talán vonzerőm van? Moira érezte, hogy a Cián hangjából kicsengő hideg élvezettől kipirul a nyaka. - Időnként ilyennek látlak. Glenna azt mondta, gyakoroljam az ilyesmit. Ő vörös és arany, amilyen a haja. Már ha érdekel. Álmodtál? Lilithszel? - Nem. De küldött nekem egy álmot, ami lehet, hogy emlék. Egy szajháról, akit megdugtam és megöltem egy mocskos londoni sikátorban - mondta közönyösen, s ivott egy kortyot. - De ha nem történt is meg, másokat ugyancsak megdugtam és megöltem, ezért aligha érdekes. Moira tekintete meg sem rebbent. - Azt hiszed, megdöbbentesz? Hogy ezzel valami kegyetlenséget tolsz közénk? - Igen számottevő kegyetlenség áll közénk. - Az írországi tisztás, az éjszaka, amikor először mentetted meg az életemet, az viszont nem ilyen. Azt hiszed, olyan éretlen vagyok, hogy nem tudom, mindenféle nővel volt dolgod, és mindenféle
módon ölted meg őket? Megsértesz vele és a saját választásaidat is, ha egyszerűen elhárítod magadtól, ami a múltban történt. Amit Cián nem tudott, azt rendszerint meg akarta tudni, hiszen a megértés is egyfajta módja a túlélésnek. Értetlenül meredt Moirára. - Nem értelek. - Az már nem az én hibám. Ha Lilith álmot bocsátott rád, akár igaz volt, akár nem, fel akart zaklatni vele. - Felzaklatni? - ismételte meg Cián, és elindult a tűz felé. - Te vagy a legfurcsább teremtés, akit valaha láttam. Lilith nem felzaklatott, felizgatott. És jobb szó híján azt mondanám, megingatott. Ez volt a célja, és mondhatom, igencsak elérte. - És hogy még jobban elérje a célját, és egy kis sebezhetőséget hagyjon benned, meglátogatott. Ahogy Lóra tette Blairrel. Cián megfordult, fél kezében könnyedén megpörgette a míves kupát. - Bocsánatot kért tőlem, amely sok évszázada esedékes volt, amiért az átváltoztatásom után elhagyott, és félig elpusztultam, mert Hoyt lelökött a szikláról. - Ez a késedelem talán viszonylagos, ha figyelembe vesszük a hosszú létezésedet. Cián felnevetett. - Igen, te vagy a legfurcsább teremtés, akinek ráadásul borotvaéles az esze. Üzletet ajánlott. Érdekel annyira, hogy meghallgasd? - Igen. - Csak annyit kell tennem, hogy itt hagyok mindent. Téged és a többieket, azt is, ami Samhainkor következik be. Ha megteszem, úgy tekinti, hogy kiegyenlítettük egymással a számlát. De van ennél jobb is. Ha itt hagylak benneteket és átallok az ő táborába, ráadásul alaposan megjutalmaz. Bármit megad, amit akarok, ráadásul fölemel magához. Az ágyába is visszabújhatok. Bárkit és bármit megkapok, akit és amit csak akarok. Moira összecsücsörítette a száját, és belekortyolt az italába. - Ha ezt elhiszed, éretlenebb vagy, mint amilyennek engem hiszel. - Sosem voltam olyan éretlen, mint te. - Nem? Kettőnk közül melyik volt olyan éretlen, hogy kikezdett egy vámpírral, és hagyta, hogy a torkába harapjon? - Egy pont oda. De hát te sosem voltál féktelen fiatal férfi. - És a nőket, persze, egyáltalán nem érdekli az érzékiség. Jobb szeretünk csöndben üldögélni, miközben magunkban imádkozunk. Cián elhúzta a száját, aztán megrázta a fejét. - Két pont oda. Mindenesetre tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy Lilith börtönbe vetne és megkínozna, bár már nem vagyok féktelen fiatal férfi, és nem hiszem, hogy szemernyi éretlenség maradt volna bennem. Életben tudna tartani, ahogy... Ahogy egyszer már előfordult. És elmondhatatlan kínok között. - Akkor gondolt bele, hogy újra dolgozni kezdett az agya a Moirával folytatott rövid szóváltásnak köszönhetően. - Vagy, és ez sokkal valószínűbb, megtartaná a szavát, ami a szeretkezést és a jutalmakat illeti, amíg neki megfelel. Hasznára lehetnék, különösen Samhain előtt. Moira egyetértőn biccentett. - Ágyba vinne, elárasztana ajándékokkal. Helyet és rangot adna az udvarában. Aztán börtönbe vetne és megkínozna, amikor vége a csatának. - Pontosan. De nem áll szándékomban, hogy örökkévalóságig kínozzanak, ahogy az sem, hogy felhasználjon. Megölt egy jó embert, akit szerettem. Ha semmi másért, hát King miatt tartozom neki. - Nem nagyon tetszhetett neki, hogy visszautasítottad. Cián tekintete üres volt, amikor Moirára pillantott. - Ma éjszaka te vagy a megértés királynője. - Akkor engedd, hogy a találékonyság úrnője is legyek, és elmondjam, szerintem küldetésednek tekinted, hogy tönkre tedd. - Megesküdtem, a saját véremre. Meglehetősen drámai volt - válaszolta Cián, és a tenyerén lévő, félig begyógyult sebre nézett. - De úgy éreztem, színpadias megoldásra van szükség. - Sokatmondónak találom. Nagyobb szükséged van arra, hogy a te kezed végezzen vele, mint ahogy állítod. Lilith ezt nem érti. Téged sem. Neked nemcsak a megtorlásra van szükséged, hanem arra is,
hogy becsukd ezt az ajtót. - Félrebillentette a fejét, amikor Cián erre nem mondott semmit. - Az hiszed, különös, hogy jobban megértelek, mint Lilith? Ismerlek, jobban, mint Lilith ismer. - A te agyad mindig dolgozik - felelte Cián. - Folyton hallom a kerekek forgását. Aligha meglepő, hogy az elmúlt napokban alig tudtál aludni, hiszen folyton hallottad azt a rohadt zajt a fejedben. - Félek - mondta Moira. Cián összehúzott szemmel figyelte a lány arcát, de Moira nem nézett rá. Félek, hogy előbb halok meg, mint hogy valóban éltem volna. Félek, hogy elveszítem a népemet, a családomat, téged és a többieket. Tudom, mi vár Geallre, ha Lilith győz, amikor azt a hideget és sötétséget érzem, amit ma éjszaka. Űr, kiégett, hangtalan, kiürült és fekete tér lesz belőle. És úgy megrémülök ettől a gondolattól, hogy nem tudok aludni. - Akkor a válasz az, hogy Lilith nem győzhet. - Igen. Ennek kell lennie. - Moira félretolta a kupát. - El kell mondanod Glennának, amit nekem mondtál. Nehezebb megtalálni a választ, ha titkok állnak közénk. - És ha én nem mondom el, te majd megteszed. - Igen. De neked kell elmondani. Moira cseppnyit elmosolyodott, aztán felállt. - Talán most már tudok aludni egy kicsit. Jó éjszakát! Cián mozdulatlan maradt, amikor Moira fölvette a gyertyát és otthagyta. S utána órákig ott maradt a tűz megvilágította sötétben. Nyirkos, esős volt a hajnal, amikor Moira a várudvaron állt Tynannel, aki a csapataival indulni készült. - Megáztok menetelés közben. Tynan mosolygott - Az eső jót tesz a léleknek. - Akkor a lelkünk nagyon egészséges lehet az utóbbi napokban. A vámpírok esőben is tudnak mozogni, Tynan. - Megérintette a férfi mellvértjére festett keresztet. - Megvárhatnátok, amíg kitisztul, mielőtt útra kelnétek. Tynan megrázta a fejét, és Moira fölött az embereire pillantott. - Úrnőm, a csapat készen áll. Olyannyira kész, hogy a halogatás ártana az erkölcsi tartásuknak, és az idegeikre menne. Mozgásra van szükségük, még ha nincs is másról szó, mint hogy az egész hosszú napot meneteléssel töltjük ebben az esőben. Fölkészültek a harcra. És meglesz a fogadtatás, ha bárki az utunkba kerül. - Bízom benne. - Ha nincs Tynan, akit egész életében ismert, gondolta Moira, ugyan kivel kezdené el a harcot? -Larkin és a többiek várni fognak benneteket. Arra számítok, hogy nem sokkal napnyugta után megérkeznek azzal a hírrel: biztonságban megérkeztetek, és elfoglaltátok a helyeteket. - Számíthatsz rá, ahogy rám is, úrnőm. - Valóban számítok rád. - Moira megszorította a harcos kezét. - Vigyázz az unokaöccseimre. - Lehetséges, hogy ez meghaladja a lehetőségeimet, úrnőm. Moira Cian és Glenna felé fordult. - Esőben sosem jó utazni - jegyezte meg Cian. - Nagyon valószínű, hogy elhelyeztek néhány csapatot az út mentén, hogy egy kis gyakorlási lehetőséget adjanak nektek. - Az embereim is ezt remélik - válaszolt Tynan, és a csaknem száz férfira nézett, aki akkor búcsúzkodott a családjától, a kedvesétől. Tynan újra Cianre nézett. - Felkészültünk, uram? - Eléggé - mondta Cian. Mielőtt Moira felcsattant volna, Tynan elnevette magát. - Ez nagy dicséret tőled, uram! - mondta, és belecsapott Cian tenyerébe. - Köszönet a gyakorlásért és minden sérülésért. - Használjátok fel jól! Slán leatl - Slán agatx - válaszolt Tynan, s Glennára mosolygott, miközben lóra szállt. - Visszaküldöm az emberedet, asszonyom. - Akkor láss neki! Légy áldott, Tynan! - A te nevedben, úrnőm! - mondta Tynan Moirának, aztán elindította a lovát. - Sorakozó! Moira figyelte, ahogy a szétszórtan álló emberek vonalba fejlődnek. Oran, az unokaöccse és két másik tiszt előreindult, hogy vezesse a gyalogosokat az első mérföldön, a háborúba. - Megkezdődött - motyogta a lány. - Talán az istenek is nézik őket - Jobb lesz, ha inkább magunkra gondolunk - mondta Cian. Mégis ott állt, amíg Moira maradt, s amíg az első gealli zászlóalj el nem tűnt a szemük elől.
Glenna a szemöldökét ráncolva a kupájára meredt, miközben Cián Moira buzdítására beszámolt neki a Lilithszel történt közjátékról. Hatszemközt reggeliztek aznap. - Hasonlít ahhoz, ami annak idején Blairrel történt vagy velem, még New Yorkban. Abban reménykedtem, hogy Hoyttal sikerült útját állni ennek a jelenségnek. - Emberek esetében valószínűleg hatott is - jegyezte meg Cián. - Ám egészen más a helyzet, ha két vámpír között történik. Különösen... - Amikor a behatoló ura a másiknak - fejezte be a mondatot Glenna. - Igen, már értem. Mégis meg kell találni a módját, hogy útját álljuk Lilithnek. - Aligha éri meg, hogy időt és energiát fordíts rá. Nekem nem jelent gondot. - Most ezt mondod, pedig kiborított. Cián Moirára nézett. - Ez talán erős szó. Inkább azt mondanám, felfortyantam tőle. - És valami jó sült ki belőle - mondta Glenna. - Lilith nem lehet olyan magabiztos, amilyen lenni szeretne, ha meglátogatott, és üzletet ajánlott. - Ellenkezőleg. Teljes mértékben hiszi, hogy ő fog győzni. A varázslója megmutatta. - Midir? Ezt nem mondtad éjszaka. - Nem került szóba - mondta könnyedén Cián. Igazság szerint hosszan gondolkodott, mielőtt úgy döntött, hogy ezt is el kell mondania. - Azt állítja, látta a győzelmét, és a véleményem szerint hisz is benne. Nagyon keveset jelent neki minden veszteség, amit eddig okoztunk neki. Pillanatnyi kényelmetlenségnek, fricskának tekinti őket, nem többnek. - Minden lépésünk, minden választásunk érinti a sorsunkat - mondta Moira, és szigorúan Cián szemébe nézett. - Ennek a háborúnak nem lesz vége, amíg vagy ő, vagy mi nem győzünk. A varázslója azt mondja, azt mutatja neki, amit hallani, látni akar. - Egyetértek - mondta Glenna. - Különben nem tudná épségben megőrizni a bőrét. - Nem mondanám, hogy bármelyikőtök téved - mondta a vállát rángatva Cián, és kiválasztott egy almát. - De az ilyen teljes hit veszélyes fegyver lehet. És a fegyvert az ellen kell fordítani, akinek a kezében van. Minél mélyebben vágunk a bőrébe, annál idegesebb lesz. - És mit használjunk késnek? - kérdezte Moira. - Már gondolkozom rajta. - Talán már van is valami, ami hatna - mondta Glenna összehúzott szemmel. - Ha Midir ajtót tud nyitni Lilithnek, hogy belépjen a fejedbe, ezt én is meg tudom tenni. Cián, kíváncsi vagyok, mennyire tetszene Lilithnek, ha meglátogatnád. Cián beleharapott az almába, s visszaült. - Hát nem mondtam mindig, hogy ravasz lány vagy? - Bizony, az vagyok. Szükségem van rád. Mindkettőtökre. Fejezzük be a reggelit könnyű kis igézessél! Nem volt könnyű, nem volt kicsi. Glennának több mint egy órájába telt, mire előkészítette az eszközeit és a hozzávalókat. Egy kék, gyógyító hatású kínai kristályt zúzott apróra, majd félrerakta. Búzavirágot, magyalt, kakukkfüvet vett kezébe, vésetet készített egy lila és sárga gyertyára, aztán alágyújtott az üstjének. - Ezek mind a föld termékei, és most vízben elkeverjük őket - mondta, és beszórta a hozzávalókat az üstbe. - Az álomban mondott szavakért, a látásért, az emlékért. Moira, körberaknád a gyertyákat az üst körül? Folytatta a munkát, miközben Moira szétrakta a gyertyákat. - Valójában már azóta gondolkozom ezen, amióta Blairt meglátogatta Lóra. Fejben már kidolgoztam, hogy kéne megcsinálni. - Lilith mindig keményen visszavágott, amikor mágiával próbáltál bekukkantani a táborába emlékeztette Cián az asszonyt. - Légy biztos abban, mit teszel. Nem élvezném igazán, ha Hoyt újra lelökne egy szikláról, mert valami bajod esett. - Nem rólam lesz szó, vagy legalábbis nem elsősorban rólam. - Glenna hátrasimította a haját, s Cianre nézett. - Rólad lesz szó. - Nahát, ez tökéletes! - Kockázatos, ezért biztosnak kell lenned abban, amit teszel. - Bátorságról és dicsőségről van szó, nem? - kérdezte Cián, s előrelépett, belekukkantott az üstbe. És mit is kell majd tennem?
- Először csak megfigyelni. Ha ügy döntesz, hogy kapcsolatba lépsz vele... Ez tőled függ. És add a szavadat, hogy azonnal abbahagyod, ha kezd félresikeredni, különben mi rántunk vissza téged, és az nem lesz kellemes. Utána vélhetően irtózatos fejfájásod és hányingered lesz. - Micsoda öröm. - Öröm az elején van - mondta Glenna, odalépett, kinyitott egy kis dobozt. Aztán felmutatott egy apró viaszfigurát. Cián összehúzta a szemöldökét. - Nagyon hasonlít. Agyafúrt vagy! - A szobrászat nem erősségem, de babát tudok készíteni. - Glenna körbeforgatta a szobrocskát, hogy Moira is lássa. - Általában nem készítek bábut, mert tolakodásnak számít, és veszélyes arra a csoportra, amelyre vonatkozik, de vámpírra nem vonatkozik a szabály, hogy nem szabad ártani. Persze, a jelenlévő kivételnek számít. - Hálás vagyok érte. - Most már csak egy apróságra van szükségem tőled. - Mire? - Vérre. Cían lemondón Glennára pillantott. - Na, persze! - Csak pár cseppre, miután megkötöm a bábut. Semmim sincs Lilithtől, sem hajszál, sem egy körömdarab. De mert annak idején vért cseréltél vele, a tiéd is megteszi. - Habozva tekergette a láncát, amelyen a függője lógott. - De az is lehet, hogy rossz ötlet. - Nem - mondta Moira, aki akkor rakta helyére az utolsó gyertyát. - Ideje, hogy benyomuljunk az agyába, hiszen ő is bemászott mindnyájunk fejébe. Ha engem kérdeztek, jó mély és ráadásul csiklandós vágás lesz. Cián is megérdemli, hogy megetesse Lilithszel, amit az főzött. Végig tudjuk nézni? - Te is bosszúra szomjazol? - kérdezte Cián. Moira szeme olyan volt, mint a kihűlt füst. - Sóvárogva. Szóval, látjuk? - Ha minden úgy megy, ahogy kell - mondta Glenna és mély lélegzetet vett. - Készen állsz egy kis kalandra? - Még soha ennyire. - Lépj be a gyertyák alkotta körbe. Összpontosíts. Moirával vigyázni fogunk rád, ugyanakkor megfigyelők is leszünk. A testedet itt tartjuk a földön, de az elméd és a képzeleted utazni fog. Igaz, hogy az utazó lelket segít a saját világában tartani, ha valamilyen tárgyat visz magával, amelyet valakitől kapott? - kérdezte Moira. Glenna megint beletúrt a hajába. - Ez az elmélet. - Akkor vidd magaddal ezt - mondta Moira Ciannek, és lekapta a hajfonata végérői a gyönggyel kivarrt bőrgyűrűt. - Arra az estre, ha az elmélet igaz. Cián kételkedve összehúzta a szemöldökét, de zsebre vágta a gyűrűt. - Most aztán tetőtől talpig fel vagyok fegyverkezve. Glenna felkapott egy kis serleget, amelyben balzsam volt. - Összpontosíts - ismételte, miközben Cián bőrébe dörzsölte a balzsamot. - Lazítsd el a tested, nyisd meg az elméd! - Moirára nézett. - Meghúzzuk a kört. Lágy, puha kék fényt képzelj magad elé. Ez a védelem. Miközben a két nő meghúzta a kört, Cián fehér ajtóra gondolt és összepontosított. Ez volt a szokásos jelképe. Amikor eléri a teljes nyugalom állapotát, az ajtó kinyílik, s átléphet rajta. - Erős gondolatai vannak - mondta Glenna Moirának. - És nagyon gyakorlott. Ne is törődj vele! - tette hozzá és legyintett. - Csak locsogok. Egy kicsit ideges vagyok. - Lilith varázslója egyáltalán nem erősebb, mint te. Amit ő meg tud tenni, azt te is. - Legyen igazad! De ha már így szóba került, nagyon remélem, hogy Lilith éppen alszik. - Glenna kinézett az ablakon. Odakint már csak szemerkélt az eső. - Most már nemsokára megtudjuk. - Hagyott egy nyílást a bábun, mert meg akarta tölteni temetőben szedett földszemcsével, rozmaringgal és zsályával, zúzott ametiszttel és kvarccal. - Fegyelmezni kell az érzéseidet, amikor megkötöd a bábut, Moira. Tedd félre a gyűlöletedet, félelmedet! Igazságot és világosságot akarunk. Lilitht is lehet
bántani, és arra is használhatnánk a mágiát, de Cián volna a közvetítő. És nem akarom, hogy a rossz visszafelé süljön el, és ő szenvedjen. - Akkor az igazság. Ez is elég. Glenna egy kis viaszdarabbal bezárta a bábun a nyílást. - Maatot, az igazság és egyensúly istennőjét szólítjuk, hogy vezesse kezünket. Ezzel a képmással országokon, levegőégen át küldjük a mágiát. - Fehér tollat helyezett a bábu mellé, amelyet fekete szalagba tekert. - Bocsáss álmot arra a teremtményre, aminek a képmását a kezemben tartom, hogy fölmerüljenek benne a régi és még annál is régebbi emlékei. - Átadta a rituális kést Moirának, biccentett. - Az általa kiontott vérrel pecsételjük meg, kösd össze ezeket a vörös cseppeket. Cián nem mozdult, amikor Moira fölemelte a kezét, és végighúzta a kést a tenyerén. - Az általa elvett élet értelme és képzelete egyesítse most vele, hogy az áldozat láthassa. És miközben figyeljük, kezünkkel és szívünkkel biztonságban tartjuk, amíg úgy nem dönt, hogy elindul. Általunk ömlik Lilithbe ez a mágikus folyam. Vidd el üzenetvivőnket Lilith álmába. Nyiss ajtót, hogy láthassuk. Ahogy akarjuk, úgy legyen. - Az üst fölé tartotta a bábut, aztán elengedte, de az akarata szerint függve maradt a levegőben. - Fogd meg Cián kezét! - mondta Moirának. - És szorítsd! Amikor Moira megfogta a kezét, Cián nem átlépett, hanem szinte átrobbant az ajtón. Sötétségben repült, amelyen még az ő tekintete sem tudott áthatolni, érezte, hogy Moira a kezét szorítja. Az agyában, a szívében hallotta a lány nyugodt hangját. - Veled vagyunk. Nem hagyjuk, hogy elsodródj. Holdfény szikrázott át a sötétségen, alakok és árnyékok tarka, kusza egyvelege látszott. Illatokat érzett, virágét, földét, vizét és asszonyét. Emberekét. És meleg volt. Sosem érdekelte a hőmérséklet, mégis érezte a hirtelen változást, ahogy az addigi nyirkos hidegből fullasztó hőség lett, akár egy kemencében, s csak a víz felől érkező szellő hűsítette egy kicsit. Nem víz, tenger, javította ki magát, amelynek hullámai fehér homokot nyaldostak. Hegyek emelkedtek a parton, a hegyek teraszain pedig olajfák nőttek. És az egyik csúcson, a legmagasabb csúcson, egy templom állt, fehér, mint a holdvilág, márvány oszlopsora a tengerre, a fákra, a kertekre és a tavakra nézett. Onnan látott le egy férfira és egy nőre is, akik egy arannyal szegett fehér takarón feküdtek a vakító homokon, közel ahhoz a ponthoz, ahol a hullámok habosán megtörtek a patron. Hallotta, hogy a nő nevet, ahogy a felajzott nők szoktak fátyolosan nevetni, s tudta, hogy Lilith emlékét látja vagy az álmát, amelybe bekerült. Csak állt és figyelte, ahogy a férfi lehúzza a nőről a fehér köntöst, és fejét a mellére hajtja. Édes, amikor csókolja. Minden emelkedett és süllyedt benne ilyenkor, mint az árapály. Hogy is lehet tilos, amikor olyan szép? A teste akarta a férfiét. Istenek alkották meg a lelkét, az agyát, a szellemét, amely egyesülni vágyott a férfival. Fölemelkedett a férfi alatt, felkínálta magát, gyöngéden beletűrt szeretője napszítta hajába. A férfinak olyan illata volt, mint az olajfáknak meg a napnak, amely megérlelte e fák bogyóit. A szerelme, az egyetlen. Ezt mormolta neki, amikor újra találkozott a szájuk. Szeme beitta a férfi alakját, amikor végre egyesült a testük. A gyönyörtől könny szökött a szemébe, a sóhajából nyöszörgés lett. Közelebb húzta magához a férfit, s örömében felkiáltott, még azt sem bánva, ha az istenek meghallják. A férfi fölemelte a fejét, megsimogatta a nő aranyhaját. - Még a hold is elsápad a szépséged mellett, Lilia, éjkirálynőm. - Az éjszakák a mieink, de én a napot is akarom. Azt a napot, amely bearanyozza a hajadat és a bőrödet, amely megérint, amikor én nem érinthetlek meg. Büszkén és szabadon ott akarok lenni melletted. A férfi hanyatt feküdt. - Nézd a csillagokat! Ma éjszaka ők a fáklyáink. Úszhatunk fényükben. Mossuk le magunkról ezt a hőséget a tengerben. A nő arcán azonnal neheztelés keményítette meg az álmos örömöt. - Miért nem beszélsz erről? - Túl meleg az éjszaka, hogy beszéljünk és aggódjunk - mondta nemtörődöm hangon a férfi, miközben homokot szűrt az ujja közt. - Gyere! Olyanok leszünk, mint a delfinek, ha játszanak. A nő azonban éles, sértett mozdulattal elrántotta a kezét, amikor a férfi föl akarta húzni. - De beszélnünk kell. Terveznünk kell. - Édesem, már olyan kevés maradt az éjszakából...
- Örökre a miénk lehet minden éjszaka. Csak el kell mennünk, el kell szöknünk. A feleséged lehetnék, gyermekeket adhatnék neked. - Elmenni? Elszökni? - kérdezte a férfi, és nevetve hátrahajtotta a fejét. - Micsoda bolondság ez? Gyere már, csak egy órám maradt. Gyere, ússzunk egy kicsit, és a szeretkezzünk a hullámok között. - Nem bolondság! - mondta a nő, és ráütött a férfi kezére. - Elvitorlázhatunk innen, bárhová, ahová akarunk. Nyíltan, nappal is együtt lehetnénk. Többet akarok, mint néhány sötétben eltöltött órát. Többet ígértél nekem. - Elvitorlázni, mint valami tolvaj? Itt van az otthonom, a családom. Ide köt minden. - A pénzed - mondta gonoszul a nő. - Vagyis az apád pénze. - És akkor? Azt hiszed, bemocskolom a családom nevét azzal, hogy megszököm egy templomi papnővel, és idegen földön élek, mint valami koldus? - Azt mondtad, a szerelmemből is meg tudsz élni. - A szó könnyen jön ebben a hőségben. Légy értelmes! - mondta hízelgő hangon a férfi, ujját lefelé húzta a nő meztelen mellén. - Gyönyörrel ajándékoztuk meg egymást. Mi kell ennél több? - Többet akarok. Szeretlek. Megszegtem érted az eskümet. - Önként - emlékeztette a férfi. - Szerelemből. - Szerelemmel nem lehet jóllakni, Lilia. A piacon sem adnak érte semmit. Ne szomorodj el! Majd veszek neked ajándékot. Valamit, ami olyan aranyfényű, mint a hajad. - Nem kell semmi, amit meg tudsz venni, csak a szabadság s hogy a feleséged legyek. - Nem tehetem. Ha megpróbálkozunk ezzel az őrültséggel, és elfognak minket, meghalunk. - Inkább meghalok veled, mintsem nélküled éljek. - Úgy látszik, többre értékelem a saját életemet, mint te bármelyikünkét. - Lusta volt a férfi hangja, és mintha ásított volna. - Gyönyörrel megajándékozhatlak, s azzal a szabadsággal, amit ez jelent. Ami meg a feleséget illeti, tudod, hogy már választottak nekem. - Engem választottál. Azt mondtad... - Elég, elég! - mondta a férfi, és égnek emelte a kezét, de látszott, hogy inkább untatja, mintsem haragba hozza a beszélgetés. - Erre választottalak, ahogy te is engem. Nagyon vágytál rá, hogy valaki megérintsen. A te dolgod, ha arról álmodozol, hogy majd elvitorlázunk innen. - Fogadalmat tettél nekem. - A testem. És jó hasznát vetted - mondta a férfi, fölállt, felövezte tunikáját. - Boldogan megtartalak szeretőnek. De sem időm, sem türelmem, hogy egy templomi szajha nevetséges követelőzésével foglalkozzak. - Szajha! - A nő elsápadt haragjában, az arca olyan fehér lett, mint a hegyoldalban álló márványoszlopok. - Te vetted el az ártatlanságomat. - Te ajánlottad fel. - Nem mondhatod komolyan - mondta a nő, összetette a kezét, mintha imádkozna. - Azért vagy dühös, mert erőszakos voltam veled. Ma ne beszéljünk erről többet. Majd úszunk egyet, ahogy mondtad, és elfelejtjük ezeket a kemény szavakat. - Ehhez már túl késő. Azt hiszed, nem tudom, mit forgatsz a fejedben? Halálra nyaggatsz azzal, ami sosem valósulhat meg. Már így is éppen eléggé felbosszantottuk az isteneket. - Nem akarhatsz elhagyni. Szeretlek. Ha elhagysz, elmegyek a családodhoz. Elmondom nekik... - Akkor majd megesküszöm rá, hogy hazudsz. És akkor megégetnek, Lilia. - Lehajolt, ujját végighúzta a nő vallanak hajlatán. - És a bőröd túl puha, túl édes ahhoz, hogy megégjen. - Ne fordulj el tőlem! Minden úgy lesz, ahogy te mondtad, ahogy te akarod. Sosem beszélek többet arról, hogy elmenjünk. Ne hagyj el! - A könyörgés csak ront a szépségeden. A nő döbbenetében, fájdalmában a férfi után kiabált, de az úgy ment el, mintha nem is hallaná, vissza se nézett. Lilia vad zokogással a takaróra vetette magát. A fájdalom olyan volt, mint a tűz, amelyről a férfi beszélt, annyira égette, hogy úgy érezte, hamuvá omlik minden csontja. Hogy élhetne együtt ilyen fájdalommal? A szerelme cserbenhagyta, felhasználta, aztán eldobta, bolondot csinált belőle. És még mindig teli volt szerelemmel a szíve. A tengerbe veti magát, hogy megfulladjon. Felmászik a templom tetejére és leugrik. Vagy ott helyben belehal a szégyenbe és fájdalomba.
- Először őt ölöm meg! - bukott ki belőle, amikor eláradt benne a düh. - Először őt, és csak utána magamat. És akkor összefolyik a vérünk. Ez a szerelem és az árulás ára. Valami mozgást hallott, mintha megzizzent volna a homok. Örömében felugrott. A szerelme visszatért hozzá! - Szerelmem! - Igen, az leszek. A jelenség fekete haja a vállát verdeste-, hosszú ruhát visel, feketét, mint az éjszaka. A szeme is fekete volt. Az asszony felkapta a ruháját, s a melle elé emelte. - Ennek a templomnak a papnője vagyok. Nincs engedélyed, hogy erre járj. - Oda megyek, ahová akarok - jelentette ki az idegen, fekete szemét a nő testén legeltetve. - Friss és fiatal vagy. - El kell menned. - Majd ha eljön az ideje. Figyeltelek benneteket, Lilia, az elmúlt három éjszakán, téged meg azt a fiút, akire elpazarolod magad. - Hogy merészelted? - Szerelmet adtál neki, amit hazugsággal viszonzott. Mindkettő nagy kincs. Mondd csak, hogy akarsz megfizetni neki ezért a drága kincsért? A nő érezte, hogy felbuzog benne a bosszúállás gyönyöre. - Semmit sem érdemel tőlem, ahogy tőled sem, és senki mástól. - Milyen igaz. Tehát nekem adod, amire ember nem érdemes? Az asszonyon átfutott a félelem. Szaladni kezdett, de az idegen útját állta. Arcán hideg mosoly ült. - Mi vagy te? - Ó, látnoki képesség! Tudtam, hogy jól választottam. Az vagyok, ami azelőtt is voltam, mielőtt a te gyenge és üzekedő isteneidet ki nem okádták az egek. Az idegen megragadta. A sikoltás az asszony torkára fagyott, a félelemből rettegés lett. - Halált érdemel, aki megérint egy templomi papnőt! - A halál érdekfeszítő kezdet. Társat keresek, szeretőt, asszonyt, tanítványt. És te vagy az. Ajándékot hoztam neked, Lilia. Az idegen elnevette magát. Ledöntötte az asszonyt a lábáról, és a földre dobta. Lilia küszködött, karmolt, harapott, könyörgött, de az idegen nagyon erős volt. A szája már a nő mellén volt, aki sírt szégyenében, s végigkarmolta az idegen arcát. - Igen. Még jobb, amikor ellenállnak. Majd megtanulod. A félelmük a legszebb illat. A sikoltásuk zene. - Megfogta a nő arcát, kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Nézz a szemembe! Egyenesen a szemembe! A nőbe hatolt, akinek a teste reszketett, vonaglott, s dobálta magát rémületében, majd az egyre növekvő élvezettől. - Ilyen magasra vitt ő is? - Nem! - kiáltott a nő, s a könnyek felszáradtak az arcán. Már nem karmolt, nem küszködött, a homokba mélyedt a keze, hogy megkapaszkodjon. Az idegen szeme fogságba ejtette, teste együtt mozgott a férfiéval. - Végy el még többet! - mondta az idegen. - Többet akartál. A fájdalom olyan... olyan izgató. Az asszony tekintetét rabul ejtette a férfi szeme, amely hirtelen vörössé változott. Félelmet érzett, de ez a félelem egyben fokozta rettentő izgalmát és kíváncsiságát. Az idegen szép férfi volt; előző szeretője elhomályosult e mellett a kárhozatra vivő szépség mellett. - Kezedbe adom az eszközt, amellyel bosszút állhatsz. Elindítalak az új életbe. Csak kérned kell. Kéred az ajándékodat? - Igen. Add ide! Add nekem a bosszút! Add nekem... Megvonaglott a teste, amikor az idegen foga a húsába mélyedt. Minden gyönyör, amit addig megismert vagy elképzelt, eltörpült amellett, ami átsöpört rajta. Hát ez az a mámor, amelyet sosem talált meg a templomban, a növekvő fekete erő, amelyről mindig is tudta, hogy ott van pontosan az ujjbegye előtt. Ez az a tilos, amire mindig is vágyott. Vonaglott a gyönyörtől és az erőtől, amely az egekbe emelte. Nem is kellett mondani neki, hátrahajolt, és lenyelte a vért, amely a körme nyomán serkent ki az idegen arcán. Mosoly ült véres száján, amikor meghalt. És a saját ágyában ébredt kétezer év múlva. Gyenge volt, teli sebbel, a gondolatai zavarosak. Hol volt az a tenger? Hol volt az a templom?
- Ki az? - kérdezte hirtelen. - Jarl, te vagy? - Lilith ezen a néven szólította a teremtőjét. Ahogy azonban álom és valóság szétvált egymástól, Cián lépett elő a homályból. - Tehát végül is eljöttél jegyezte meg. - Az ajánlatom csábított? Mintha barátságos csevegésre készülne, Cián leült az ágy szélére. - Mi lett a fiúval? - kérdezte. - Milyen fiúval? Daveyvel? - Nem, nem azzal a kutyakölyökkel, amivé átváltoztattad. A szeretőddel, életed nagy szerelmével. Lilith ajka megremegett. - Tehát beleturkálsz az álmaimba? Nem mintha érdekelne - válaszolta, de látszott rajta, hogy mélyen megrázta, ami történt. - Cirio volt a neve. Mégis, mit képzelsz, mi lett vele? - Az urad elintézte, hogy vámpírként őt öld meg először. Lilith elmosolyodott - Nagyon félt, amikor Jarl odahozta hozzám. Nyöszörgött, mint egy gyerek, és az életéért könyörgött. Nagyon fiatal voltam, de így is órákig életben tudtam tartani, még akkor is, amikor már azért könyörgött, hogy öljem meg. De veled ügyesebb leszek. Évekig életben tartalak. És minden év teli lesz fájdalommal. Felugrott az ágyból, és Cián felé kapott, majd átkozódni kezdett, amikor a körme célt tévesztett. Cián elugrott előle. - Szórakoztató, nem? És Jarl? Menyi időt húzott le, mielőtt megölted? Lilith sértetten visszaült az ágyra. - Majdnem háromszáz évet. Sokat kellett tanulnom tőle. Félni kezdett tőlem, mert egyre nőtt az erőm. A szagán éreztem, hogy fél. Végzett volna velem, ha nem előzöm meg. - Lilia volt a neved. - Igen, azt a szánalmas asszonyt, aki voltam, így hívták. Jarl nevezett el Lilithnek, amikor új életre keltem. - Ujjára tekerte az egyik hajfürtjét, közben Ciánt tanulmányozta. - Azt a bolond reményt dédelgeted magadban, hogy a halálomra törsz, ha megtudod, hogy keletkeztem? Lelökte magáról a takarót, fölkelt, és meztelenül odasétált egy ezüstkancsóhoz, de remegni kezdett a keze, ahogy vért töltött magának egy serlegbe. - Legyünk őszinték - javasolta Cián. - Kettesben vagyunk, ami elég furcsa. Ma nem Lorával vagy a fiúval aludtál. Nem is választottál másvalakit? - Időnként szeretek egyedül lenni. - Rendben. Nem furcsa, hogy ne mondjam, zavarba ejtő, hogy álmodban újra ember lettél? Látod a saját halálodat, feltámadásodat, mintha csak most történne. Újra embernek érzed magad, vagy legalábbis érzed, mire emlékszünk emberi mivoltunkból. Mintha csak akkor jutott volna eszébe, Lilith belebújt egy köntösbe. - Visszamennék, hogy újra ember legyek. - Cián felhúzta a szemöldökét. - Most megleptél. - Csak hogy újra átéljem a halál és az újjászületés pillanatát. Azt a csodálatos örömöt. Szívesen visszamennék, hogy újra gyönge és vak legyek, csak hogy érezzen, hogy újra megkapom az ajándékot. - Na persze. Kiszámítható vagy - mondta Cián, felállt. - Jegyezz meg valamit! Ha te meg a varázslód újra belekotor az álmaimba, háromszorosan adom vissza a kölcsönt. Egy percig sem hagylak nyugton. Azzal eltűnt, de nem tért vissza. Érezte, hogy Moira keze és Glenna akarata visszahúzza, de még kivárt. Látni akarta, mit tesz Lilith. Lilith a falnak vágta a serleget. Összetört egy díszdobozt, lyukat vert öklével a falba. Keze már vérzett. Az őrökért kiáltott. - Hozd ide azt a mihaszna varázslót! Megláncolva. Hozd ide! Ne, várj! Várj! - Elfordult, vissza akarta szerezni az önuralmát - Megölöm, ha most a szemem elé kerül, de mi hasznom belőle? Hozz valakit, akit megharaphatok. - Megpördült - Férfit. Fiatalt. Szőkét, ha van. Mozogj már! Megdörgölte a halántékát, ahogy magára maradt. - Újra meg fogom ölni - motyogta maga elé. - És attól majd jobban érzem magam. Ciriónak fogom hívni, és újra megölöm. Lekapta a kinccsel felérő tükröt az öltözőasztaláról, s amikor meglátta az arcát, eszébe jutott, miért kell életben tartania Midirt. Tőle kapta ezt az ajándékot. - Én vagyok az - mondta lágy hangon. - Olyan gyönyörű vagyok. Igen, a hold is elsápad a szépségem mellett. Igen, itt vagyok. És mindig itt leszek. A többi csak képzelgés.
Felkapta a kefét, és végigsimított a haján. Dúdolni kezdett, s könny ült a szemében. - Idd meg ezt - mondta Glenna, és odanyomott egy kupát Cián ajkához, aki azon nyomban el is tolta. - Jól vagyok. Nincs kedvem a whiskyhez, és nem fogok rád ájulni, ha nem iszom meg. - Sápadt vagy. Cián fanyarul elmosolyodott. - Ez is része a vámpírok felszerelésének. Miután Cián nem ivott, Glenna maga kortyolt egyet a whiskyből, aztán továbbadta Moirának. - Ez beütött. Lilith nem érez bennünket - mondta Moirának. - Szeretném azt hinni, hogy a megkötésem miatt, de nagyrészt annak köszönhetjük, hogy nagyon is lefoglalta az álom. - Olyan fiatal volt! - mondta révedezve Moira és leült. - Fiatal és nagyon szerelmes egy értéktelen alakba. Nem ismerem azt a nyelvet, amelyen beszéltek. Elég furcsa, de így is értettem, amit mondtak, bár a nyelvet nem ismerem. - Görög. Valamelyik istennő papnője volt. A szüzesség része ennek a méltóságnak. - Cián vért kívánt, de megelégedett a vízzel is. - Te csak ne sajnáld! Megérdemelte, ami történt. - Ahogy te? - kérdezett vissza Moira. - Ne tégy úgy, mintha semmit sem ereznél iránta. Össze vagytok kötve. Éreztem benned a sajnálatot. Lilithnek éppen összetört a szíve, és néhány perc múlva megerőszakolta és megölte egy démon. Nem érdekel Lilith, de Liliát sajnálom. - Lilia már félbolond volt - mondta szenvtelenül Cián. - Talán azért maradt épelméjű, mert átváltoztatták. - Egyetértek. Sajnálom - mondta Glenna Moirának. - Én sem találtam sok gyönyörűséget abban, ami vele történt. De volt valami a szemében, a hangjában, és ahogy a végén igen mondott annak a Jarlnak, ami rettenetes. Moira, Lilithnek mégsem volt igaza. - Máskülönben öngyilkos lett volna, vagy kivégzik, mert megölte volna a férfit, aki kihasználta. De tisztán halt meg - mondta sóhajtva Moira. - Nem voltunk ott, nem vitatkozhatunk. Az embernek csak a feje fájdul meg, ha komolyan belegondol. Föl szeretnék tenni egy kényes kérdést, amivel inkább a kíváncsiságomat szeretném kielégíteni. Megköszörülte a torkát, mielőtt megkérdezte volna Ciánt: - Hogyan reagált? Glenna így mondaná. Nem a szokásos módon? - Főleg verekedéssel. Vagy megdermedt a rémülettől. Másrészt utána benne volt. Talán így mondhatnám - mondta Cián. - Utána élvezni kezdte az erőszakot. Nem kétséges, hogy erőszak volt, és egyetlen épelméjű nő sem élvezi, ha erőszakoskodnak vele és megerőszakolják. - Már azé a Jarlé volt, mielőtt a vámpír megharapta volna - motyogta Moira. - És az tudta, hogy így lesz, felismerte benne. Lilith pedig tudta, mit kell tennie, hogy átváltozzon: innia kellett Jarl véréből. Bármit olvastam, mindenütt az áll, hogy az áldozatot rá kell venni, fel kell ajánlani valamit. Lilith elfogadta. Tudta, mi az, és akarta. - Többet tudunk, mint ezelőtt, és az ilyesmi mindig hasznos - jegyezte meg Cián. - És ez a közjáték elgyöngítette Lilitht, ami tiszta haszon. Jobban fogok aludni, hogy ezt megtettem. Már itt is az ideje. Hölgyeim, minden jót! Moira figyelte a távozó Ciánt. - Mit gondolsz, miért akar mindenáron úgy tenni, mintha nem érezne? - kérdezte Glennát. - Az érzelmek fájdalmat okoznak. Amikor valaki sokat tesz és lát, az érzelmek folyamatos fájdalmat okoznak. - Glenna Moira vállára tette a kezét. - A tagadás is a túlélés egyik formája. - És az érzések elvesztése is lehet gyógyír vagy fegyver - mondta a lány. Vajon mi lesz Ciánból, ha teljesen megszabadul?
9 Az esőtől nyúlós szürkületben piszkos köd gomolygott alacsonyan a talaj felett. Ahogy esteledett, sem a hold, sem a csillagok nem világították meg a borús szürkeséget. Moira átgázolt az udvart betakaró ködön, és Glenna mellé állt. - Már majdnem itthon vannak - motyogta Glenna. - Később, mint reméltem.
- Tüzet gyújtattam a szobátokban meg Larkinéban, és előkészítették a fürdőt is. Ázottak lesznek, és fázni fognak. - Köszönöm. Nem is gondoltam rá. Ahogy Glenna, úgy Moira is az eget nézte. - Amikor Írországban voltunk, te gondoskodtál a kényelmünkről. Most ez az én gondom. Ételt is készíttettem, vacsorázhatnánk, hacsak nem akarsz kettesben maradni Hoyttal. - Nem. Biztos el akarják mondani, mi történt. Utána majd kettesben maradunk. - Fölemelte a kezét, megszorította a keresztet, a mellette lógó amulettet is. - Nem gondoltam, hogy ennyire nyugtalan leszek. Akkor sem voltam ilyen elgyötört, amikor számbeli fölény ellen kellett harcolnunk. - Mert Hoyt ott volt melletted. A sebesülésnél is rosszabb, ha valaki szeret, és várnia kell. - Ezt már én is megtanultam. És sok ilyen lecke volt. Tudom, hogy te is aggódsz Larkin miatt. - Tudod, az atyáink annak idején azt remélték, hogy egy pár leszünk Larkinnel. - Igazán? - De nem találtam meg benne azt, amire szükségem volt. Túlságosan jó barátom. Talán könnyebb elviselnem ezt az egészet, hogy nincs szerelmem, akire várjak, és akit elveszíthetek. - Moira elnevette magát. - Irigyellek, amiért kiállód a várakozással járó kínszenvedést. Moira látta Cián alakját onnan, ahol állt, ahogy feléjük tart a szürkületben. Megjegyezte, hogy az istállók felől jön. Nem a Geallben szokásos köpenyt viselte a csípős hideg és az eső ellen, hanem kabátot, amely Blairéhez hasonlított. Hosszú volt, fekete, s bőrből készült. Kavargott körülötte a köd, ahogy átvágott az udvaron, és egyetlen hangot sem adott csizmája a vizes kövön. - Nem érkeznek meg előbb attól, hogy itt álltok ebben az esőben - jegyezte meg, amikor odaért. - Már majdnem itthon vannak - mondta Glenna, s úgy nézett fel az fellegekre, mintha szét tudná nyitni őket, hogy azután lehozza onnan Hoytot. - Hoyt tudja, hogy várom. - Tudod, vöröském, én először is nem mentem volna el, ha engem várnál ennyire. Glenna mosolyogva belebokszolt Cián vállába. Amikor Cián átkarolta az asszony vállát, Moira ugyanazt a szeretetet látta a mozdulatban, amit ő is érzett Larkin iránt. - Ott vannak - szólalt meg Cián. - Egészen keletre nézzetek! - Látod őket? - kérdezte Glenna, kihúzva magát. - Már látod őket? - Ha vársz egy percet, te is meglátod őket. Glenna megszorította Moira kezét, amikor megpillantotta őket. - Köszönöm, istenek! Köszönöm! A sárkány aranyos csillogással szárnyalt a sötétülő égen, hátán ott ültek a lovasok. Alighogy földet ért, Glenna futni kezdett feléjük. Hoyt leszállt, kitárta a karját Glenna felé. - Olyan jó ezt látni - mondta halkan Moira, amikor Hoyt és Glenna megölelte egymást. - Ma olyan sokan elbúcsúztak. Holnap is sokan elmennek. Jó látni, hogy valaki hazaérkezik, és ölelő kar várja. - Mielőtt megismerte Glennát, Hoyt leginkább azt szerette, ha egyedül van, amikor megérkezik. A nők megváltoztatják a helyzetet. Moira felnézett rá. - Csak a nők? - Jó, az emberek. De a nők az igaziak ebben. Még a világegyetemet is képesek megváltoztatni pusztán azzal, hogy nők. - Jobbra vagy rosszabbra? - Hát az már a nőtől függ. - És a jutalomtól vagy a férfitól, akit kiszemelnek maguknak - mondta Moira, majd Larkin elé lépdelt. A fiú csuromvíz volt, de Moira megölelte. - Minden van, amit akarok, étel, ital, forró víz. Úgy örülök, hogy itt vagytok. Larkin azonban megfogta a vállát, amikor el akart fordulni, hogy a többieket is üdvözölje. Moira érezte, hogy feltámad benne az aggodalom. - Mi az? Mi történt? - Be kell mennünk - mondta halkan, fegyelmezetten Hoyt. - Be kell mennünk az esőről. - Mondd meg, mi történt! - mondta Moira, és elrántotta magát Larkintől. - Tynan csapatát félúton megtámadták. Moira megdermedt. - Mi van Orannel és Tynannel? - Élnek. Tynan megsebesült, de nem komolyan. Hat katona azonban... Moira megragadta Larkin karját, körme a fiú húsába vágott.
- Meghaltak? Elfogták őket? - Öten meghaltak, egyet elfogtak. Mások megsebesültek, ketten súlyosan. Megtettük értük, amit tudtunk. - Tudod a nevüket? A halottakét, a sebesültekét, a többiekét? - Igen, tudjuk. Moira, a kis Seant vitték el. A kovács fiát. Moira gyomra összeszorult a gondolattól, hogy a fiúra a halálnál is rosszabb dolog vár. - Beszélek a családokkal. Senkinek egy szót sem, amíg nem beszélek a családokkal. - Veled megyek. - Nem. Ez az én dolgom. Neked meg kell szárítkoznod, és enned kell. - Felírtuk a neveket - mondta Blair, és egy darab papírt vett elő a zsebéből. - Sajnálom, Moira! - Számítottunk minden ilyesmire - válaszolt a lány, és becsúsztatta a papírt a ruhájába. - Mihelyt lehet, csatlakozom hozzátok, hogy elmondhassátok a részleteket is. - Nem lennék a helyében - jegyezte meg Blair, amikor Moira elment. - Elbírja - mondta Cián a lány után nézve. - Ez a királynők dolga. Moira maga sem tudta, hogyan keveredett a kellemetlen jelenet végére. Miközben anyák és feleségek sírtak a karjában, higgadtnak mutatkozott. Semmit sem tudott a támadásról, de mindegyiküknek azt mondta, hogy a fiuk, férjük bátran, hősként halt meg. Rosszabb volt Sean szüleivel közölni a hírt, látni a reménykedést a kovács szemében, és a könnyeket az asszonyéban. Nem tudta rávenni magát, hogy kioltsa bennük ezt a reményt, meghagyta hát nekik, imádkozzanak, hogy a fiuk valahogy majd megmenekül és hazatér. A szobájába ment, és betette a neveket tartalmazó papírdarabot egy festett dobozba, amelyet ettől fogva az ágya mellett akart tartani. Tudta, hogy lesz több lista is. Mindenkinek, minden férfinak és asszonynak a nevét le kell jegyezni, és megőrizni a dobozban. Bezárta a dobozt, elnyomta magában a vágyat, hogy egyedül maradjon, és lement a csarnokba, hogy meghallgassa a történetet. Amikor belépett, elhallgatott a beszélgetés, és Larkin gyorsan felállt. - Az apám éppen most ment el. Ha akarod, visszahívom. Moira tudta, hogy várandós unokahúga férje vezeti a másnapi csapatot. - Nem. Hadd legyen az anyáddal s a húgoddal. - Melegítek egy kis ételt. Enned kell - mondta Glenna, mielőtt Moira ki tudta volna nyitni a száját. Miközben Glenna ételt rakott egy tányérra, Cián egy korty almapálinkát töltött Moirának. - Először ezt idd meg. Olyan fehér vagy, mint a viasz. - Ettől visszatér ugyan a színem, de megkavarja a fejem - mondta a lány. Aztán vállat vont, és lehúzta a pálinkát, mintha víz volna. - Csodálni kell azt a nőt, aki ekkorát slukkol - csettintett Cián. Fogta az üres kupát, és visszaült a helyére. Moira leült az asztalhoz, aztán a halántékára szorította a kezét - Szörnyű volt az arcukba nézni, s látni, ahogy megváltozik a hírek hallatán. - Nem te hoztad a hírt! - csattant fel Glenna, és Moira elé tette a tányért. - Nem a háborúra vagy a halálra gondoltam, hanem magára a hírre. A legnehezebb azokkal volt, akiknek elfogták a fiát. Sean szülei még reménykednek. Hogy mondhattam volna el nekik, hogy a halálnál rosszabb vár rá? - Sóhajtott, majd kiegyenesedett. Glennának igaza van, ennie kell. Mondjátok el, amit tudtok. - A földben voltak - kezdte Hoyt -, ahogy akkor is, amikor megtámadták Blairt. Tynan azt mondja, nem voltak többen ötvennél, de az embereket meglepetésként érte a támadás. Azt mondta, látta rajtuk, nem érdekli őket, hogy meghalhatnak; úgy támadtak és harcoltak, mint a vadállatok. Két emberük az első percben elesett, és a csata hevében három lovat is zsákmányoltak tőlük. - Az a magukkal vitt lovaknak majdnem egyharmada. - Négyen vagy talán öten elcsípték a kovács fiát. Élve rángatták ki azoknak a kezéből, akik próbálták megmenteni. Aztán azonnal elindultak kelet felé, miközben a többiek maradtak és tovább harcoltak. A csapatunk több mint húszat megölt, a többi meg szétszóródott, és rohanni kezdett, amikor megfordult a csata. - Győzelem volt. Annak kell tekintened - mondta Blair. - Az embereid az első összecsapásban több mint húsz vámpírt megöltek. Viszonylag enyhe sérülések voltak. Nehogy azt mondd, hogy egyetlen halál is túl sok - tette hozzá gyorsan. - Tudom. De ez a valóság. Jó volt a kiképzésük.
- Igazad van, és ugyanezt már én is elmondtam magamnak. De ez a vámpírok győzelme is volt. Foglyot akartak. Biztos az volt a feladatuk, hogy élve fogják el, bármibe kerül. - Nem vitás. De én nem tekintem a győzelmüknek. Ostoba ötlet volt, veszteséggel járt. Mondjuk, öt vámpír egyetlen fogolyért. Ha azok a vámpírok ott maradnak, és tovább harcolnak, akkor még többet elfogtak volna az embereink közül, akár élve, akár halva. Lilith csak azért adta ki ezt a parancsot, mert felmérgesítette valami, vagy csak úgy eszébe jutott. De ez is rossz stratégia volt. Moira evett, de nem érezte az étel ízét, közben gondolkodott. - Amikor Kinget visszaküldte, az is kicsinyes kegyetlenség volt. De Lilith számára ez játék. Azt hiszi, az ilyesmivel alá tud aknázni minket, megtöri a lelkünket. Hogy lehet, hogy ennyire nem ismer bennünket? Te legalább feleannyi ideig éltél, mint ő - mondta Ciannek -, mégis jobban ismered az embereket - Mert érdekesnek találom őket. Lilith meg... khm, inkább ízletesnek. Neked sem kell tudnod, mi jár annak a marhának a fejében, amelyet azért tartasz, hogy marhaszelet legyen belőle. - Különösen akkor nem, ha egész bandád van arra, hogy megkösse és lefogja - szúrta közbe Blair. Ha folytatom a gondolatodat - mondta Ciannek -, akkor az következik, hogy én megsebesítettem Lorát, amiért megtorlás jár. Elfoglaltuk három táborukat, ráadásul éppen ma reggel pucoltuk ki a két utolsót. - Üresek voltak - mondta Larkin. - Lilithnek esze ágában sem volt csapdát állítani vagy csapatokat küldeni oda. Ráadásul Glenna már elmesélte, hogyan tréfáltátok meg őnagyságát, miközben mi nem voltunk itt. - Összegezve, adtunk és kaptunk. Lilith azonban többet veszített, mint mi. Bár tudom, ez nem vigasztalja azoknak a családjait, akik elestek - tette hozzá Blair. - És holnap még többet indítok el. Phelant is - mondta Moira, és Larkin kezéért nyúlt. - Nem tudom visszatartani. Beszélek Sinnannel, de... - Ezt hagyd rám. Apám már beszélt vele, de én is megpróbálkozom. Moira bólintott. - És Tynan? Hol sebesült meg? - Van egy mély vágás a csípőjén. Hoyt ellátta a sebesülteket. Tynan jól érezte magát, amikor elindultunk. Biztosították a házat éjszakára. - Jó. Imádkozni fogunk, hogy reggel kisüssön a nap. Moirának volt még egy kötelessége, amit teljesítenie kellett. Udvarhölgyeinek volt egy szobájuk a királynő termei mellett, ahol szabad perceikben leülhettek és beszélgethettek. Az udvarhölgyek most itt várakoztak rá. Felálltak, amikor a királynő belépett. - Most egymás között vagyunk, mi, nők. Ezen a helyen csak nők vagyunk - mondta Moira, és kitárta karját Cearának. - Ó, úrnőm! - mondta az asszony, vörös és duzzadt szemét elöntötte a könny, ahogy sietve átölelte Moirát. - Dwyn, az öcsém halott. - Sajnálom! Gyere, ülj le ide! - mondta Moira, és egy székhez vezette az asszonyt. - Ott temették el, az út szélén. Még csak haza sem tudták hozni. Nem tudjuk megtartani a virrasztást. - Majd odaküldjük az egyik szent embert, hogy megszentelje a földet. És emlékművet állítunk azoknak, akik ma elestek. Most menj haza a családodhoz. Megadom az engedélyt, hogy addig maradj velük, ameddig csak akarsz. - A férjem holnap indul... Moira érezte, hogy összeszorul a gyomra. - Ceara! - Kinyújtotta a kezét, megsimogatta az asszony haját. - Sinnan férje is elindul pirkadatkor. Sinnan a harmadik gyerekét várja, mégsem tudom megkímélni attól, hogy a férje elinduljon. - Én azt kérem, engedd meg, hogy férjemmel menjek. - Ceara! És a gyerekeid? - Anyámmal maradnak, és a lehető legnagyobb biztonságban lesznek mellette. De az emberem holnap háborúba indul, és én is kaptam kiképzést. Minek üljek itthon és várjak? - Kinyújtotta a kezét. Talán sétáljak a kertben, miközben a férjem harcol? Azt mondtad, mindnyájunknak készen kell állnunk arra, hogy megvédjük Geallt. Én készen állok. Úrnőm, engedd meg, hogy holnap elkísérjem a férjemet. Moira nem válaszolt, felállt. Az ablakhoz lépett, kibámult a sötétbe. Legalább az eső elállt, de a köd még úgy gomolygott, mintha felhők szálltak volna alá.
- Beszéltél már vele erről? - kérdezte nagy sokára. - Igen, és az első gondolata az én biztonságom volt. De megértette, hogy én már döntöttem, és azt is, miért. - És miért is? - Mert ő az életem - mondta Ceara, felállt, a szívére szorította a kezét. - Nem hagyom védtelenül a gyerekeimet, hanem az anyámra bízom őket, aki mindent meg fog tenni, amit csak tud. Úrnőm, hát azért gyakorlatoztunk és azért csúszkáltunk annyit a sárban egész idő alatt, hogy most elüldögéljünk a kandalló mellett? - Nem, dehogy. - Nem én vagyok az egyetlen asszony, aki menni akar. Moira megfordult. - Tehát már beszéltél a többiekkel. - Dervilre és Isleen-re nézett. - Ti is ezt akarjátok? Látom már, hibáztam, ami vissza akartalak tartani benneteket. Akkor intézkedünk. Büszke vagyok rá, hogy gealli nő vagyok. Szerelemből, gondolta Moira, miközben leült, hogy összeírjon egy másik listát a nevekről. Szerelemből és kötelességből. A nők elmennek, harcolni fognak Geallért. De a férjek és a kedveseik a Geallben maradt családjaik miatt nyúltak a kard után. Hát ő kiért harcol majd? Kihez fordul a csata előtti éjszakán, hogy szeretetet kapjon, s aztán értelme legyen a harcnak? Peregtek a napok, és Samhain úgy tornyosult fölé, mintha véres csatabárdot emeltek volna a nyaka fölé. És most itt ül egyedül, ahogy minden éjszaka. Megint kóborolni fog egész éjszaka, bejárja a termeket, a kertet, az udvart, miközben arra vágyik, hogy... Rá, gondolta. Arra vágyik, hogy Cián ismét megérintse, hogy újra teljesnek, élőnek, ragyogónak érezze magát. Arra hogy megossza vele azt, amit azon az éjszakán látott meg benne, a töprengeni. « « s ezzel a szívét is fölkavarta, ahogy korábban a vérét. Már harcolt és vérzett, megint harcolni fog, és megint vérezni. Királynőként indul a csatába, az istenek kardja lesz a kezében. De most itt ül egy csöndes szobában, és mint egy asszony, úgy vágyik annak az egyetlenegy lénynek az érintésére, a melegére, aki miatt életében először gyorsabban ver a szíve. Biztos, hogy ez eszelős és könnyelmű vágy. És minden nő szégyennek fogná fel. Felállt, hogy járkáljon kicsit. Szégyenletes, alantas vágy. Leült, és önmagát szánakozva kereste azokat az okokat, amelyeket nem mondott el, amikor elengedte a másnapi menettel az asszonyokat. Hagyományosan a férfi közelít a nőhöz. Az is hagyomány, hogy a férfi nyújtja a védelmet. De hát a helyzet megváltozott. Heteket töltött egy olyan világban, egy olyan korban, amelyben a Glennához és Blairhez hasonló nők maguk gondoskodnak a saját biztonságukról, s még ennél többet is tesznek. Ha azt akarja, hogy a testén érezze Cián kezét, akkor lásson dologhoz. Már épp elindult nagy sebbel-lobbal kifelé, amikor eszébe jutott a külseje. Lehetne csinosabb is. Ha már belevág, hogy elcsábítson egy vámpírt, akkor alaposan föl kell fegyverkeznie. Levetkőzött. Nagyon szeretett volna megfürdeni, vagy meleg vízben lezuhanyozni, mint Írországban, de aztán megelégedett azzal, hogy a mosdótálban lévő illatos vízzel mosta le magát. Az ábrándképtől, ahogy Cián ujja végigsiklik a testén, máris melegség gyűlt a tagjaiban, a hasában, végigborzongott az idegein, miközben kiválasztott egy ruhát, és megfésülködött. Egy pillanatra sajnálkozott, amiért nem kért Glennától szépítőszereket, bár az arca festék nélkül is elég piros, a szeme is csillog. Keményen ráharapott a szájára, egy kicsit fájt, de cserében szép piros lett. Fogott egy gyertyát, és kilépett a szobából azzal a szilárd eltökéltséggel, hogy nem lesz többé szűz, amikor visszatér. Cián a szobájában térképeket tanulmányozott. A kör tagjai közül ő volt az egyetlen, akinek nem volt szabad látnia a csatateret, sem a valóságban, sem álmában. Ezen változtatnia kellett. Az idő jelentette a legnagyobb gondot. Ötnapi járóföldre van, amit talán két nap vagy még kevesebb idő alatt meg tud tenni. De ez azt jelenti, hogy biztonságos helyre van szüksége útközben, ahol eltöltheti a nappalt. Jó lesz az egyik állomáshely, amelyet a többiek már elfoglaltak. Ha végez a felderítéssel, egyszerűen átköltözik az egyik táborba Samhainig. Csak kerüljön már ki ebből az átkozott kastélyból, legyen távol ettől a vonzó királynőtől! Előre idegesítette, hogy a többiek akadékoskodni fognak, de aligha zárhatják be valami lyukba, hogy maradásra bírják. A többieknek még több mint egy hetük van a csatáig. Neki azonban indulnia kell. Ha reggel nem süt ki a nap, a kivonuló csapattal is elindulhat. Talán megvárhatja a napnyugtát is. Visszaült a helyére, kortyolt egyet a whiskyvel följavított vérből. Akár most is elindulhat. Ha lovon elindul, nem kell a testvérével meg a többiekkel vitatkoznia.
Igen ám, de mindenképpen üzenetet kell hagynia. Furcsa érzés volt, hogy emberek vannak körülötte, akik aggódnak érte, s szinte tetszett neki a gondolat, hogy ez bizonyos felelősséggel jár. Egyszerűen összecsomagol és elindul, gondolta, és félretolta az italát. így se vita, se kavarodás nem lesz belőle. És Moirát sem kell látnia, csak amikor a többiek csatlakoznak hozzá. Felkapta a gyönggyel hímzett bőr hajgyűrűt, amelyet elfelejtett visszaadni, s babrálni kezdte. Ha ma este elmegy, nem kell látnia a lányt, az illatát sem érzi, képzelődnie sem kell, milyen érzés volna, ha mellette feküdne a sötétben. Felállt, és pakolászni kezdett az útra, aztán összehúzta a szemöldökét, amikor kopogtak. Bizonyára Hoyt, gondolta. Hát akkor majd nem említi meg, mit tervez, s ezzel elkerüli, hogy hosszan és idegesítően elvitatkozzanak. Talán nem is kéne kiszólnia, de tudta, hogy a csend és a bezárt ajtó nem állítja meg a fivérét, aki mégiscsak varázsló. Abban a pillanatban tudta, hogy Moira van odakint, ahogy megérintette a reteszt. Kinyitotta az ajtót, és az volt a szándéka, hogy gyorsan elküldi a lányt, hogy magára maradjon. A királynő fehér ruhát viselt, fölötte valami fátyolszerű leplet, amely majdnem ugyanolyan szürke volt, mint a szeme. Tavaszillatot árasztott, a fiatalság, az ígéret illatát. Cián érezte, a vágy összegubancolódik benne, ahogy a kígyó húzza magát karikába. - Te sosem alszol? - kérdezte bosszúsan. - Hát te? - kérdezett vissza a lány, és belépett mellette, ami annyira meglepte Ciánt, hogy elfelejtette útját állni. - Gyere beljebb - szólt utólag csipkelődve. - Köszönöm - mondta udvariasan a lány. Letette a gyertyáját, aztán a kandalló felé fordult, mert Cián nem fáradt azzal, hogy befűtsön. - Na lássuk, meg tudom-e tenni. Annyit gyakoroltam, hogy már zúgott tőle a fejem. Kérlek, most ne beszélj, elterelnéd a figyelmemet. Kinyújtotta kezét a kandalló felé, összpontosított, maga elé képzelte a tüzet, aztán ellökte magától. Egyetlen vékony kis lángocska pislant fel. Moira összehúzta a szemét, nagyobb erővel küldte előre a tüzet. - Hah! - mondta gyönyörködve, amikor a tőzeg lángra kapott. - Kiváló. Egyik varázsló a másik sarkát tapossa a környezetemben. A lány haja és ruhája örvényleni kezdett, amikor megpördült. - Pedig hasznos készség, és az a szándékom, hogy még többet tanulok. - Itt aztán nem találsz senkit, aki varázslásra oktatna. - Nem - mondta a lány, és hátralökte a haját. - De nem is varázslásra gondoltam, hanem másra. Visszament az ajtóhoz, kulcsra zárta, aztán Cián felé fordult. - Azt akarom, hogy feküdj le velem ma éjjel. Cián pislantott és önkéntelenül felhorkantott. - Micsoda? - Jól hallottad. Le akarok feküdni veled. Először azt gondoltam, ravaszul behálózlak vagy elcsábítalak, de tudom, jobban szereted a egyenes beszédet. A Cián belsejében összetekeredett kígyó tekeregni kezdett. - Egyenes beszéd kell? Kifelé! - Látom, meglepődtél - mondta a lány, s elindult, végighúzta ujját egy rakás könyvön. - Téged nem könnyű meglepni, tehát egy-null a javamra, ahogy Blair szokta mondani. - Visszafordult, elmosolyodott. - Tapasztalatlan vagyok, ezért kérlek, mondd el, miért lesz egy férfi dühös, ha egy nő le akar feküdni vele. - Nem vagyok férfi. - Aham. - A lány fölemelte az ujját annak jeléül, hogy értékeli a találatot. - De mégis vannak vágyaid, kívánságaid. És kívánsz engem. - Egy férfinak szinte minden nő megfelel. - Te azonban nem vagy férfi - mosolygott rá kedvesen Moira. - Még egy pontom van. Lemaradtál. - Mit ittál? - Egyáltalán nem ittam semmit. Csak gondolkoztam. Háborúba indulok, csatázni fogok. Lehet, hogy nem élem túl. Lehet, hogy egyikünk sem éli túl. Ma jó emberek haltak meg, sártengerben véreztek, és összetört szívek maradtak utánuk. - És a szeretkezés bebizonyítja, hogy mi még élünk.
- Ez meglehetősen igaz. De személyesebb okom is van rá. Megesküdtem, hogy nem halok meg szűzen. Tudni akarom, milyen. Érezni akarom. - Akkor rendelj föl valakit magadhoz, hogy meghágjon, felség. Engem nem érdekel. - Nem akarok mást. Még senkit sem kívántam, mielőtt megismertelek, és senki mást nem akarok, csak téged, az első pillanattól. Elborzasztott, hogy ilyesmit érzek irántad, de ez az érzés nem hagy békén. Ugyanúgy él bennem a vágy, mint bárkiben. És elég ravasz is vagyok ahhoz, hogy legyőzzem az ellenállásodat, ha arra van szükség. Bár igaz, már nem vagy féktelen fiatal férfi. - Nagyon kinyílt a csipád, tudod-e? - Ó, mindig is nyitva volt. így legalább látom, merre haladok - válaszolt Moira, s figyelte, felmérte Ciánt, miközben végighúzta kezét az ágy egyik oszlopán. - Mondd meg, ugyan mit számítana neked? Egy órát, kettőt? Már jó ideje nem volt dolgod nővel. Cián hülyének érezte magát. Merevnek, ostobának, sóvárgónak. - Ez nem tartozik rád. - Talán. Azt olvastam, hogy a férfiak teljesítményére kihat, ha egy ideig... megtartóztatják magukat a nőktől. De emiatt nem kell aggódnod, mert semmivel sem tudom összehasonlítani. - Hát nem vagyok szerencsés? Már ha akarnám. Moira félrebillentette a fejét. Cián nem látott mást az arcán, csak komolyságot és bizalmat. Elindult a férfi felé. - Azt hiszed, sértegetéssel el tudsz riasztani? Nagyon akarom, hogy megérints. Már belefáradtam, hogy csak álmodozom róla, érezni is akarom. Cián hátrált egy lépést. - Nem tudod, mire kérsz, s ezzel mit kockáztatsz. A következményei túlmutatna rajtad. - Vámpírok is lefekhetnek emberekkel. Nem fogsz bántani - válaszolt Moira, majd átbújtatta fején a láncot, s letette az asztalra a keresztjét. - Hívő lélek - mondta gúnyosnak szánt hangon Cián, ám a mozdulat meghatotta. - Csak bízó. Nincs rá szükségem, nem is akarom, hogy bármi megvédjen tőled. Miért nem mondod ki soha a nevemet? - Tessék? Persze, hogy kimondom. - Nem, sosem teszed. Csak utalsz rám, de sosem nézel rám, és sosem mondod ki a nevemet. A névben hatalom van, amit adni lehet, de el is lehet venni. Félsz attól, amit elvehetek tőled? - Nincs semmim, amit elvehetsz tőlem. - Akkor mondd ki a nevemet! - Moira. - Még egyszer! - mondta a lány, megfogta Cián kezét, a szívére húzta. - Ne csináld ezt! - Cián. Most én mondom ki a te nevedet. Cián. Ha nem érintesz meg, az egyik részem meghal, mielőtt elindulnék abba a csatába. Kérlek. - Két kezébe fogta Cián arcát, s akkor meglátta, ** meg akart .ami a férfi szemében. ' M°If RÍ 3 "fTnTrezte hogy elveszett. Megfogta a lány - Moira. - Cián erezte, u^ rpnverébe. Moira. tanítasz rá maeához húzta Cián fejét.
10 Cián azt hitte, az akaratereje megvédi majd. Ezer év, gondolta, miközben elmerült a lányban, és a férfiember még mindig azzal áltatja magát, hogy irányítani tud egy nőt. Pedig a lány irányította, és az első pillanattól kezdve a maga útján vezette. Bármekkora önzés is, most elveszi a lánytól, amit felkínált, s amit voltaképpen kikövetelt tőle de több életre elegendő tapasztalatát fogja felhasználni, hogy megadja neki, amit cserébe kíván. - Bolond vagy és meggondolatlan, hogy olyasvalakinek adod az ártatlanságodat, mint én - mondta Moirának, és végighúzta ujját a lány kulcscsontján. - De tudom, hogy nem mész el, amíg meg nem kapod, amit akarsz.
- A szüzesség és az ártatlanság nem ugyanaz. Az ártatlanságomat már akkor elveszítettem, amikor még nem is ismertelek. - És azon az éjszakán, amikor az anyját meggyilkolták, tette hozzá magában. De ennek az emléknek nem volt helye ezen az éjszakán. - Le kell vetkőznöm, vagy ez a te dolgod? Cián röviden, szinte fájdalmasan fölnevetett, aztán gyengéden a lány homlokához támasztotta a magáét. - Micsoda sietség! - motyogta Cián. - Tudod, vannak ízek, amelyeket jobb csak kóstolgatni, mint eltelni velük, különösen, ha az ember először tapasztalja őket. - Ezt te tudod. Már én is tanultam valamit. Valami fölébred a testemben, amikor megcsókolsz. Olyasmi, amiről nem is tudtam, amíg meg nem ismertelek. Nem is tudom, mit érzek ilyenkor. - Többet, mint szeretném - mondta Cián, és beletúrt a lány hajába, amire már hetek óta vágyott. Többet, mint amennyi bármelyikünknek használ. Tudod-e, hogy ez... - Lágyan megcsókolta a lányt. Tudod-e, hogy ez vétek? - És újra megcsókolta, erősebben. Ahogy az illata, az íze is a tavaszé volt, a napsütésé, a fiatalságé. Cián ki volt éhezve erre az ízre, fel akart vele töltekezni. Hallotta, hogy a lánynak elakad a lélegzete, ahogy végtelenül gyöngéden végighúzta fogát az alsó ajkán. Kezét beletemette Moira hajába, abba a hosszú, egyenes szálú zuhatagba, aztán alányúlt, hogy ingerkedve életre keltse testén az idegeket. Amikor Moira megremegett, lehúzta róla a ruhát, hogy fedetlen maradjon a lány gyöngéd húsa, s megcsókolhassa. Moira már-már megadta magát, s amikor Cián az ajkát végigsétáltatta a nyakán, érezte, ahogy a bőre alatt csábítóan lüktet a vére. Moira nem rázkódott össze, amikor Cián foga a verőérhez ért, de megmerevedett, amikor a mellére tette a kezét. Még soha senki nem érintette meg ilyen bizalmasan. A Cián kezéből áradó melegség megdöbbentette, ahogy a tudat is, hogy csak egy vékony lepel van a férfi keze és az ő teste között. Aztán már az sem. A hálóinge a lábához esett; ösztönösen eltakarta magát a kezével, de Cián gyöngéden beleharapott a csuklójába. - Félsz? - Egy kicsit. - Nem harapok. - Nem attól félek - mosolygott Moira, s megfordította a kezét, hogy végigsimítson a férfi arcán. Olyan sok minden történik bennem. Olyan sok és új. Még sosem érintett meg így senki. - Összeszedte a bátorságát, megfogta Cián másik kezét is, a mellére tette. - Taníts meg még többre! Cián megérintette a lány mellbimbóját, s figyelte, ahogy gyönyör fut át Moira arcán. - Kicsim, állítsd már le azt a szorgalmas kis agyadat. Pedig a lány akkor már úgy érezte, köd lepi el az elméjét. Hogy is tudna gondolkozni, amikor a teste elmerül az élményben? Cián fölemelte a földről, aztán forrón m csókolta. Már az ágyon van? Cián odavitte az ágyra? Hogy... az agya újra elködösült, amikor a férfi keze és szája m meleg bársony siklott végig a testén. Cián már túlságosan régen éhezett, mégis lassan ízlelgette a lányt. Meg-megállt egy-egy íz, egy-egy izom m lett. Érezte, hogy Moira minden borzongása, sóhaja nyögése tovább fokozza izgalmát. Amikor Moira kíváncsi keze túlságosan közel került hozzá, megfogta a lány kezeit szinte csapdába ejtette, miközben lassan, gyengéden csókolta a mellét. Moira fölemelkedett alatta; Cián érezte, hogy a lányt elönti az egyre jobban beteljesülő erő. - Ó, ez az! - sóhajtott fel. - Csak azt hiszed - mondta Cían, és megnyalta a lány nyakán doboló verőeret, majd a lába közé csúsztatta a kezét, megérintette azt a forró helyet, s figyelte a lány szemét. Moira előtt minden ragyogni kezdett, elvakította ez a fény, égette a szemét, a bőrét, a szívét. Gyönyör halmozódott gyönyörre, túl az elképzelhetőn. Mintha nyíl volna amelyet Cián magasra lő, végtelen röppályára küld. Szenvedélyesen markolta a férfi ingét. - Kell! Akarom. - Tudom - suttogta Cián, és levette az ingét. A lány kinyúlt, hogy megérinthesse a férfi meztelen bőrét. Cian örömmel adta át magát a Moira mohó felfedezésével járó gyönyörnek. A lány lélegzete a bőrét érte, keze a mellét simogatta, aztán megragadta a nadrágját, s lehúzta róla, ami még rajta volt. Egyből zavarba jött. - Én... én nem tudtam. Már láttam... láttam ilyet ezelőtt is, de... - Ó, tényleg láttál? - kérdezte vigyorogva Cián.
- Igen, persze. A férfiak... a folyóban szoktak fürödni, és mivel kíváncsi voltam... - Leskelődtél utánuk. Tudod, a férfitest dísze nem hozza a legjobb formáját, amikor az illető hideg folyóban fürdik. De nem foglak bántani. Moira hallotta néha, mit beszéltek az asszonyok olykor egymás közt. Nem félt a fájdalomtól. Akkor és ott semmiől sem félt. Visszafeküdt, átölelte Ciánt. De Cián csak megérintette, újra felizgatta, mintha csak zsineg volna a teste, amely megmerevedett a várakozástól. - Nézz rám! Moira, mo chroű. Nézz rám! Akaraterővel, fegyelemmel meg tudja tenni. Meg tudja könnyíteni a pillanatot, enyhíteni tud a szúró fájdalmon. Amikor az a mély tekintetű, szürke szem zavarossá vált a vágyakozástól, belehatolt. Moira ajka megremegett, halk, mélyről felszakadó nyögés hagyta el. Cián nem vette le a szemét a lányéról, miközben hosszú, lassú mozdulatokkal hatolt előre. Látta, hogy minden mozdulatától megvonaglik a lány arca és teste. Elengedte Moira kezét, amikor Moira együtt kezdett mozogni vele. A lány szíve vadul dobogott, olyan erősen, hogy Cián egy pillanatra úgy érezte, mintha az ő testében verne. Moira felkiáltott meglepetésében, amikor elélvezett. És végre, végre Cián is engedhetett a vágya parancsának. Cián tudta, később szemrehányást tesz magának azért, amit elkövetett. Egyelőre nem akart erre gondolni. A lány hozzábújt, mint egy macska, aki az utolsó cseppig felnyalogatott egy tál tejfölt - Nem tudtam, hogy ilyen - motyogta a lány. – Hogy ilyen nagy valami. - Vélhetően már soha senki nem lesz jó neked, mivel elég jó a felszerelésem. - Nem a férfitest díszének méretére gondoltam, ahogy te nevezted - mondta a lány, és nevetve Cianre nézett. - Persze, hogy hallottam magáról a dologról, de sokkal jobban tetszik, amit személyesen éltem át. - Örömömre szolgál, hogy hasznos lehettem a kutatómunkádban. Moira Cián fölé emelkedett, elterült rajta. - Azt hiszem, sokkal több kutatómunkára van szükségem, hogy mindent tudjak, amit tudni kell. Ki vagyok éhezve a tudásra. - A fenébe, Moira - sóhajtott Cián, miközben a lány hajával játszott. - Egyszerűen tökéletes vagy. - Igen? - kérdezte a lány, és az arca kipirult a bóktól. - Egyáltalán nem vitatkozom, mert ebben a pillanatban tényleg tökéletesnek érzem magam. Csak szomjas vagyok. Van itt egy kis víz? Cina félretolta a lányt, felállt, hogy megkeresse a vizeskancsót. A lány felült, miközben Cián vizet töltött neki. A haja a vállára és a mellére hullott. Cián fején átfutott, a látványtól biztos elállna a szívverése, ha ugyan volna ilyesmije. Odaadta a pohár vizet a lánynak, aztán vele szemben leült az ágyra. - Ez őrültség volt - mondta csendesen. - Te is tudod. - A világ is megőrült - felelte a lány. - Miért ne vennénk ki belőle a részünket? Nem vagyok eszelős, meggondolatlan sem - tette hozzá gyorsan, és Cián kezére tette a magáét. - Sok mindent kell tennem, és nincs is sok választásom, mindent meg kell tennem. De ez az én választásom volt. - Nagyot kortyolt, átadta a maradékot a férfinak. - Sajnálni fogod, hogy gyönyört adtunk egymásnak, és senkit sem bántottunk meg vele? - Nem gondoltál bele, mi lesz a véleményük arról a többieknek, hogy lefeküdtél velem. - Ahogy téged hallgatlak, úgy látom, a tekintélyem miatt izgulsz. Szabadon rendelkezem magammal, és senkinek sem kell magyarázatot adnom, kivel fekszem le. - De királynő vagy... - Attól még nő vagyok - szakította félbe Moira a férfit. - A gealli nők híresek arról, hogy nagyon eltökéltek. Ma este egyszer már emlékeztettek erre - tette hozzá, felkelt, felkapta a köntösét, belebújt. Olyan lett a köntösben, mintha ködfelhőbe burkolózott volna. - Ceara az egyik udvarhölgyem. Ugye, tudod, kiről beszélek? - Igen, az a magas, szőke asszony. Legyőzött ökölharcban. - Ma megölték az öccsét. Fiatal volt, még nem töltötte be a tizennyolcat. - Moira érezte, hogy a fájdalom megint a szívébe szúr. - Bementem a terembe, ahol az udvarhölgyeim összegyűltek, ő is ott volt, és el akartam bocsátani, hogy a családjával lehessen. Azt kérte, hadd vonulhasson ki reggel a férjével. El akar menni innen, itt akarja hagyni a gyerekeit, a biztonságot. Kész szembenézni bármivel, ami útközben érheti, s nem ő az egyetlen nő, aki ezt kéri. Nem vagyunk gyengék. Nem fognak ölbe tett kézzel várni. Hát, erre emlékeztettek ma este. - És hagyod, hogy elmenjen.
- Igen. És bárkit, aki menni akar. A végén úgyis majd küldeni kell azokat, akik nem akarnak. Nem azért jöttem ide ma hozzád, mert gyenge vagyok, mert vigaszra és védelemre van szükségem. Azért jöttem ide, mert akartalak. Ezt akartam. - Félrebillentette a fejét, apró mosollyal hagyta, hogy a köpeny lecsússzon róla. - És most megint akarlak. Kell, hogy elcsábítsalak? - Ahhoz már késő. Moira mosolya szélesebb lett, ahogy elindult az ágy felé. - Azt hallottam, hogy a férfinak ilyenkor szüksége van egy kis időre. - Te akarod, hogy megismételjem. De nem vagyok férfi. - Megragadta a lányt, az ágyra rántotta, s maga alá gyűrte. - Hát nem ügyes megoldás az adott körülmények között? - kérdezte nevetve a lány, és játékosan megrángatta Cián haját Cián nem emlékezett rá, mikor történt meg utoljára, hogy nem csöndben, hanem Moira csöndes ritmusú szívdobogásának hangjára süppedt álomba. És ez a szív ébresztette föl. Hirtelen feldobogott, aztán a lány összerándult álmában. Cián korholta magát, ahogy eszébe jutott, hogy Moira nyakában nincs ott a kereszt, és semmi nincs nála a Glenna által megigézett tárgyak közül, amellyel kivédhetné, hogy Lilith behatoljon a fejébe. Már azon volt, hogy felrázza álmából a lányt, amikor Moira szeme kipattant, s a férfi nem félelmet, hanem szomorúságot pillantott meg benne. - Csak álmodtál - mondta gyengéden Cián. - Lilith nem tud bántani álmodban. - Nem Lilith volt. Sajnálom, hogy felébresztettelek. - Reszkettél. Gyere ide - mondta Cián, s egy takarót borított a lány vállára. - Inkább újra tüzet gyújtok. - Nem kell. Ne aggódj miattam - válaszolt a lány, amikor Cián fölkelt. - Mennem kell. Nemsokára hajnalodik. Cián leguggolt, tőzeget rakott a kandallóba. - Nem bízol bennem annyira, hogy elmondd? - Nem erről van szó - mondta a lány, s rájött, hogy gyorsan föl kell kelnie, hogy igazán fölébredjen, de úgy érezte, mozdulni sem képes. - Nem Lilith volt. Csak egy rossz álom. Csak... - A lélegzete újra akadozni kezdett. Cián meggyújtotta a tőzeget, és körbejárta a szobát, gyertyákat gyújtott. - Nem tudom elmondani. Nem bírok beszélni róla - mondta Moira. - Dehogynem. De talán nem nekem. Glennának. Megyek, felébresztem. - Nem - tiltakozott a lány, s eltakarta az arcát. - Aha - mondta Cián. Mivel már amúgy is fölkelt, és vélhetően nem tud visszaaludni, töltött magának egy csésze vért. - Szóval, a gealli nők nem gyengék? Moira keze lehullott, addig eltakart szeme parázslott a sértéstől. - Micsoda piszok csirkefogó vagy! - Pontosan. Szaladj vissza a szobádba, ha nem bírsz el ezzel. De ha itt maradsz, akkor szépen kibogozzuk, bármi köti is csomóba a gyomrodat. A te választásod - mondta, és odatolt egy széket. Nagyon értesz a választáshoz. Hát rajta! - Hallani akarod, mi fáj, mit gyászolok? Miért ne mondanám el, éppen neked, akit olyan kevéssé érint? Arról álmodtam, amiről mindig - az anyám meggyilkolásáról. És minden álommal tisztábban látom. Először elég zavarosan és homályosan láttam, mintha vékony sárréteg fedné. Aztán kitisztul. - És most? - Most már tiszta. - Mi? - Azt látom, hogy alszom - mondta a lány, a szeme kitágult. - Vacsorát adtunk. Ott volt a nagybátyám, Larkin, az egész család. Anyám nagyon élvezte ezeket a vacsorákat. Utána zene volt, táncoltunk. Az anyám imádott táncolni. Már későre járt, amikor lefeküdtünk, és én gyorsan elaludtam. És hallottam, hogy az anyám sikolt. - Senki más nem hallotta? Moira megrázta a fejét. - Nem. Pedig igazából nem is sikoltott. Legalábbis nem hangosan. Nem hiszem, hogy hangosan sikoltott volna. Magában talán. De én is meghallottam, a fejemben szólt. Csak egyet sikoltott. Azt hittem, képzelődöm, mégis fölkeltem, és lementem a szobájába, csak hogy megnyugtassam magam. Még mindig maga előtt látta az akkor történteket. Olyan erősen vert a szíve, hogy még gyertyát sem akart gyújtani sietségében, egyszerűen kirohant a szobájából, és elindult lefelé, az anyja ajtaja felé.
- Nem kopogtam, mert féltem, hogy felébresztem. Csak be akartam nézni, hogy lássam, ahogy alszik. De nem volt az ágyában. Hangokat hallottam, szörnyű hangokat, mintha vadállat, farkas adná ki. Moira elhallgatott, s nyelt egyet, mert kiszáradt a torka. - Nyitva volt a balkonjára vezető ajtó, a függönyöket lengette a szél. Szólítottam. Oda akartam rohanni a balkonajtóhoz, de képtelen voltam rá. Úgy éreztem, mintha ólommá vált volna a lábam. Alig bírtam megtenni azt a pár lépést. Nem bírok beszélni róla. - De igen. Tehát, odamentél az ajtóhoz, a balkon ajtajához. - Láttam... Istenem! Láttam az anyámat, a kövön he vert. Véres volt, rengeteg volt körülötte a vér. És a két lény... a testét tépte. A testét szaggatták. Démonok, lidérc nyomásba illő lények szaggatták az anyám testét. Sikoltani akartam, de nem tudtam. Ki akartam rohanni, hogy el verjem őket onnan. Az egyik rám nézett. Vörös volt a szeme, és az egész arcán szétkenődött az anyám vére. Az ajtó felé lódult, én meg hátráltam. Otthagytam az anyámat amikor a segítségére kellett volna sietnem. - Te is tudod, Moira, hogy anyád már halott volt, és te is meghaltál volna, ha kilépsz azon az ajtón. - Ki kellett volna mennem érte. Az a vámpír felém ugrott, és akkor csak sikoltottam és sikoltottam. Még akkor is sikoltottam, amikor a vámpír visszaesett, mintha falnak ütközött volna. Aztán minden elsötétült előttem. Nem tettem semmit, csak sikoltoztam, miközben az anyám vérbe fagyva hevert a kövön. - Nem vagy ostoba - mondta szenvtelenül Cián. - Tudod, hogy ugyanolyan volt. amit láttál, mintha kiütöttek volna. Bármit tettél volna, semmi sem menthette volna meg anyádat. - Hogy hagyhattam ott, Cián? Egyszerűen otthagytam - mondta a lány, miközben könnyek folytak végig az arcán. - Jobban szerettem a világon mindenkinél. - Mert az agyad képtelen volt megbirkózni azzal, amit láttál, amit addig lehetetlennek hittél. Anyád már akkor halott volt, amikor te még be sem léptél a szobájába. Abban a pillanatban, amikor a sikoltását hallottad, már halott volt. - Hogy lehetsz ebben biztos? Ha... - Az a kettő orgyilkos volt. Egy pillanat alatt végeztek vele. Amit te láttál, már csak élvezkedés volt. De a céljuk az volt, hogy anyád meghaljon. - Cián megfogta a lány hideg kezét, hogy megmelengesse. - Anyádnak csak egyetlen pillanata volt arra, hogy éljen. A többiből már semmit sem érzett. Moira elcsöndesedett, s Cián szemébe bámult. - Azt hiszed? - Nem hit kérdése. Tudom. Ha meg akarták volna kínozni, akkor elhurcolták volna valahová, ahol nem zavarja őket senki. Álcázás volt, amit láttál, hogy majd azt mondhassák, valami vadállat tette, ahogy apád esetében is. Moira sóhajtott, aztán még egyet, amikor belátta a történtek logikáját. - Beteggé tett a gondolat, hogy anyám esetleg életben volt, amikor odaértem; hogy még mindig élt, amikor a testét szaggatták. Most valahogy könnyebb, hogy tudom, már halott volt. - Letörölte a könnyeit. - Ne haragudj, hogy csirkefogónak neveztelek. - Fölmérgesítettelek. - Eddig még senkinek sem beszéltem arról az éjszakáról. - Most már túl vagy rajta. - Ezentúl talán nem látom magam előtt az anyámat úgy, ahogy akkor éjszaka. Talán úgy fogom magam előtt látni, amilyen életében volt, amikor boldog volt. Hiszen ezeket is az emlékeim közt őrzöm. Inkább ezeket, mint azt az utolsót. Megölelnél egy kicsit? Cián odaült mellé, átkarolta, simogatta a haját, miközben Moira a vállára hajtotta fejét. - Jobban érzem magam, hogy elmondtam. Kedves volt tőled, hogy fölmérgesítettél, hogy elmondjam. Szeretnék itt maradni a sötétben és a csöndben. De mennem kell. Amint fölkel a nap, látnom kell az induló csapatot. - Félrehajtotta a fejét. - Adsz egy reggeli csókot? Cián hosszan megcsókolta, amíg az édessége belenyilallt a gyomrába. Moira kinyitotta álmos szemét. - Ezt tetőtől talpig éreztem. Remélem, azt jelenti, ma könnyebbek lesznek a lépteim. Felállt, a ruhája után nyúlt. - Néhány óráig nem látjuk egymást - mondta. - De hazudhatsz is, amikor újra találkozunk, és mondhatod, hogy hiányoztam.
- Nem lesz hazugság, ha azt mondom, hogy hiányoztál. Amikor Moira felöltözött, megfogta Cián arcát, hogy még egyszer megcsókolja. - Akkor belenyugszom, bármi is az igazság. Felkapta a gyertyáját, s odalépett az ajtóhoz. Még utoljára visszafordult, gyorsan rámosolygott a férfira, aztán elhúzta a reteszt. Egy pillanattal előzte meg az ajtónyitással Larkint, aki éppen be akart kopogni. - Moira! - mondta ámulva a fiú. Aztán eltűnt arcáról a mosoly, amikor megpillantotta a feldúlt ágyat és Ciánt, aki éppen egy takarót tekert a derekára. Larkin haragra gyúlt, eltolta Moirát, és betrappolt a szobába. Cián nem hárította az első ütést, amely az arcát érte. A másodiknál azonban elkapta Larkin öklét, mielőtt célt talált volna. - Egy ütésre jogod volt. De most már elég. - Egyetlenre sem volt joga - kiáltott Moira, és volt benne annyi lélekjelenlét, hogy becsukja az ajtót, és rátolja a reteszt. - Ha még egyet mersz ütni, Larkin, én rúgom szét a fenekedet. - Te rohadt csirkefogó! Ezért felelni fogsz! - Kétségtelenül. De nem neked. - Esküszöm, hogy nekem fogsz felelni. - Larkin, hagyd abba! Azt akarom, hagyd abba! Amikor Larkin újra fölemelte az öklét, Moira alig tudta megállni, hogy ne üsse le a gyertyatartóval. - Lord Larkin! Mint királynőd parancsolom, hogy lépj vissza! - Ugyan, ne keverd bele a rangodat! - mondta Cián könnyedén. - Hagyd, hogy a fiú megvédje az unokahúga becsületét. - Véresre verlek, amíg el nem ájulsz. - Moirának elfogyott a türelme, a két férfi közé állt. - Nézz rám! A fenébe az ostoba fejeddel, nézz rám! Kinek a szobájában vagyunk? - Ennek a rohadt csirkefogónak a szobájában. - És azt hiszed, a hajamnál fogva rángatott ide? Hogy erőszakos volt velem? Micsoda tökfej vagy! Én jöttem ide, én kopogtattam be Cián ajtaján. Én tolakodtam be a szobájába, feküdtem be az ágyába, mert ezt akartam. - Nem tudod, mit... - Ha kimondod, ha ki mered mondani azt, hogy nem tudom, mit akarok, én verlek véresre, amíg el nem ájulsz - mondta Moira, és a nyomaték kedvéért egy ujjal mellbe lökte Larkint. - Jogom van a magánéletre, és te nem szólhatsz bele. - De hát Cián... és te. Ez nem helyes. - Butaság! - Aligha meglepő, hogy az unokabátyád ellenzi, amiért lefeküdtél egy vámpírral - jegyezte meg Cián, majd ellépett tőlük, s felkapta a csészéjét. Belenyúlt, aztán lenyalta ujjáról a vért. - Ostoba szokás. - Nem fogok itt... - Várj! - mondta Larkin, megszakítva Moira dühös kifakadását. - Szeretnék négyszemközt beszélni Ciannel. Csak beszélni - tette hozzá, mielőtt Moira tiltakozhatott volna. - A szavamat adom rá. Moira beletúrt a hajába. - Nincs időm egyikőtökre sem, erre a bolondságra sem. Hát akkor legyetek férfiak, és beszéljétek meg, ami egyébként nem a ti dolgotok, mintha annyi eszem sem volna, mint egy csirkének. Föl kell öltöznöm, és beszélnem a csapatnak, amelyik ma kivonul. - Az ajtóhoz lépett. - Bízom abban, nem ölitek meg egymást. - Ezzel kiment, és bevágta az ajtót. - Gyorsan végezz! - csattant fel Cián. - Elegem volt az emberekből. Larkin már nem látszott annyira indulatosnak. - Azt hiszed, azért ütlek meg, mert dühös vagyok amiatt, ami vagy. Ugyanígy reagáltam volna, ugyanezt tettem volna bármely férfival, ha ilyen körülmények közt találom kettesben Moirával. A rokonom. Ártatlan. Királynő. És erre nem gondoltam. - A másik lábára állt, nagyot fújt. - De amit teszek, attól még bonyolultabb lesz az egész. De nem akarom, hogy azt gondold, azért húztam be egyet, mert vámpír vagy. Nem vámpírként gondolok rád. Kivéve, amikor mégis. A barátom vagy. A hattagú körhöz tartozol. - Miközben beszélt, újra kigyúlt az indulat az arcán. - Világosan megmondom, itt és most választ akarok kapni rá, hogy az égadta világon semmi köze nincs annak, hogy ver-e vagy sem a szíved ahhoz, hogy azt hitted, elcsábíthatod az unokahúgomat. Cián várt egy pillanatot.
- Befejezted? - Igen. És választ akarok kapni. Cián biccentett, újra felkapta a csészéjét. - Jó kis helyzetbe hoztál, tudod-e? A barátodnak neveztél. Lehet, hogy a barátod vagyok, de nem kedvelhetsz. - Ostobaság! Kiforgatod a szavaimat. Úgy bízom benned, ahogy csak kevés emberben. De most elcsábítottad az unokahúgomat. Cián horkantva elnevette magát. - Nem nagyon bízol Moirában. Ahogy én sem bíztam. - Szórakozottan megsimogatta a gyönggyel kivarrt haj-gyűrűt. - Úgy összezavart, mint macska a pamutgombolyagot. Nem mentség, hogy nem küldtem el határozottan, de te is tudod, hogy az unokahúgod makacs, és jó a rábeszélőképessége. Nem bírtam... nem tudtam ellenállni neki. - A térképekre pillantott, amelyeket otthagyott, amikor a lány bekopogott hozzá. - De nem történik semmi, mert ma este elmegyek. Korábban is, ha az idő megengedi. Meg akarom nézni a csatateret, ezért aztán Moira biztonságban lesz tőlem, és én is tőle, amíg véghez nem visszük, amiéit itt vagyunk. - Nem teheted. Nem teheted - ismételte meg Larkin, mire Cián összehúzta a szemöldökét. - Ha így mész el, Moira azt gondolja, miatta mentél el, és ez bántani fogja. Ha én vagyok a felelős azért, mert el akarsz menni... - Már előtte eldöntöttem, hogy Moira bejött hozzám a múlt éjszaka. Részben azért, mert reméltem, így legalább nem lesz az utamban. Larkinen egyszerre lett úrrá a düh és a zavar. Beletúrt a hajába. - Mivel nem mentél el innen elég gyorsan, most már várnod kell. Én magam viszlek el a csatatérre, a levegőben, néhány nap múlva, amikor alkalmas lesz rá az idő. De a hat embernek együtt kell maradnia. - Kissé lehiggadt, Cián arcát vizsgálgatta. - A körnek egységesnek kell maradnia. Ez fontosabb, mint hogy hazudunk-e vagy sem egymásnak. És most, hogy lecsillapodtam, meg kell mondanom, a többi rátok tartozik. Nem áll szándékomban beleavatkozni. De a fenébe is! - tört ki megint. Egyvalamit meg kell kérdeznem. Úgy kérdezlek, mint barátod és mint Moira rokona, aki az apját helyettesíti. Érzel iránta valamit? Igazán érzel valamit iránta? - Milyen jól jön most a barátság, hát nem? - A barátom vagy. A bátyámnak tekintelek. Ez a tiszta igazság. - A francba! - mondta Cián, és az asztalra vágta a csészét, aztán a szemöldökét összehúzva meredt a vérre, amely a térképekre ömlött. - Ti, emberek, mindig az érzéseiteket toljátok az orrom elé! Folyton ezzel jöttök, belém dumáljátok őket, és egyáltalán nem törődtök azzal, én hogy élem túl az ilyesmit. - Hogy akarnál érzések nélkül túlélni? - kérdezte csodálkozva Larkin. - Kényelmesen. De mit érdekel téged, hogy mit érzek? Moirának szüksége volt valakire. - Nem valakire. Rád. - Az ő hibája - mondta csöndesen Cián. - És az én végzetem. Szeretem, vagy legalábbis korábban is elcsábíthattam volna a hecc kedvéért. Szeretem, különben elküldtem volna múlt éjszaka. Nem vagyok benne biztos, hogyan, de másként szeretem, ha nem érezném ezt kétségbeejtőnek. És ha bárkinek elmondod, letépem a fejedet, akár a barátom vagy, akár nem. - Jól van - mondta Larkin, biccentett, felállt, a kezét nyújtotta. - Remélem, boldoggá teszitek egymást, amennyire te képes vagy erre, és addig, amíg képes vagy rá. - A francba! - mondta Cián, és elfogadta Larkin kezét. - Most mennem kell, hogy megkeressem Moirát, és hagyjam, hogy kitöltse rajtam a mérgét, ahogy megérdemlem - mondta Larkin, aztán tétován megállt az ajtónál. Bármilyen zűrös volt a reggel, Cián mégis kénytelen volt elnevetni magát Larkin vigyorán. Moira parancsára félárbocra eresztették a zászlókat, és hajnalban a sípok gyászzenét játszottak. Ha az istenek megengedik, Moira többet is akart tenni azokért, akik életüket vesztették a habomban. De most csak annyit tehettek, hogy tudomásul vették a halálukat. Ott állt az udvaron, szomorúság és büszkeség közt vergődött, miközben a férfiak és nők készülődését figyelte a hosszú, keletre tartó menetelésre. - Felség! - szólalt meg Niall, a vár nagytermetű kapitánya. - Parancsot adhatok a kapu kinyitására? - Te is el akarsz indulni ma? - Szolgálatodra, úrnőm.
- Ahogy kívánod, Niall. Megértelek. Egy ideig még itt van rád szükségem. így is elég hamar eljön az ideje, hogy útra kelj. Hogy van a testvéred és a családod? - Biztonságban, hála Lord Larkinnak és Lady Blairnek. Bár a testvérem lába gyógyulni kezdett, egyelőre nem harcolhat. - Más munka is akad bőven, mint karddal hadonászni a csatatéren. - Igen - mondta Niall, és a kardmarkolatára tette a kezét. - Bár igazság szerint már nagyon szeretnék a saját kardommal hadonászni. Moira bólintott. - Ne félj, arra is sor került. - Nagyot lélegzett. - Nyissátok ki a kaput! Másodszor nézte végig, hogy emberei elhagyják a biztonságot jelentő várat, s tudta, ez a jelenet addig ismétlődik, míg ő maga is kilovagol a kapun, és csak a nagyon öregek, nagyon kicsik, a betegek és a harcra alkalmatlanok maradnak otthon. - Derült napunk lesz - szólalt meg mellette Larkin. - Biztonságban elérik az első tábort. Moira nem szólt rá semmit, csak Sinnanre nézett, akinek az egyik gyerek a karjában volt, a másik a hasában, a harmadik a szoknyáját fogta. - Sosem sír. - Nem akarja könnyek között útjára bocsátani Phelant. - Pedig biztos most is készülődik benne a sírás, bármennyire nem akarja is, hogy a gyermekei lássák rajta. Ha a szívbéli bátorság fegyver, akkor, Larkin, eltöröljük a föld színéről az ellenséget. Megfordult és elindult vissza a várudvarra. Larkin vele tartott. - Nem volt rá idő, hogy előtte beszéljek veled - kezdte. - Utána sem. - A szertartás előtt - mondta hűvös hangon Moira. - És azután, hogy betörtél a magánéletembe. - Nem törtem be. Éppen csak odakerültem, egy mindnyájunknak nagyon kényelmetlen időpontban. Ciannel négyszemközt már rendeztük a helyzetet. - Valóban? - kérdezte Moira, és fölszaladt a szemöldöke, miközben futólag Larkinre pillantott. Aligha meglepő, hiszen a férfiak így vagy úgy rendezni szokták egymás közt a helyzetet. - Ne használd velem szemben ezt a királyi hangnemet - mondta a fiú, megfogta Moira karját, és az egyik kert felé vezette, hogy négyszemközt maradjanak. - Mégis mit képzeltél, hogy fogok reagálni, amikor azt látom, hogy együtt vagy vele? - Naivan jó modorúnak. Túl sokat kérdezel. - Ez igaz. Amikor belegondolok, hogy egy férfi, akinek évszázados tapasztalata van, elcsábít... - Egészen másról volt szó. Larkin elpirult, megvakarta a fejét, zavarában toporogni kezdett. - Ha nem bánod, nem akarom tudni a részleteket. Bocsánatot kértem Ciántól. - És tőlem? - Mit akarsz tőlem, Moira? Szeretlek. - Elvárom tőled, vedd tudomásul, hogy felnőtt nő vagyok, aki képes önállóan dönteni, és szeretőt találni. Ne fintorogj itt nekem ettől a szótól! - dörrent rá a fiúra. - Ha szükség van rá, tudok harcolni, meghalni is, te mégis annyira érzékeny vagy, hogy már a gondolata is sért annak, hogy szeretőm legyen? Larkin töprengett. - Igen. De majd hozzászokom. Csak egyvalamit szeretnék mindennél jobban, hogy ne lássalak megsebzettnek. Sem csata közben, sem az érzéseidben. Ez elég? Moira ingerültsége máris eltűnt, a szíve megenyhült - Biztos, hogy elég, hiszen ugyanezt kívánom neked is. Larkin, te is azt mondod, hogy jó eszem van? - Időnként szinte túlságosan is jó. - Az eszem tudja, hogy nem remélhetek közös életet Ciannel. Egy szép napon bánatot, fájdalmat, szomorúságot fog okozni, amit tettem. Mégis, a szívemnek szüksége van arra, ami most kialakult köztünk. - Végighúzta kezét egy virágzó bokor levelein. A levelek az első fagyra lehullnak. Túl sok dolog fog lehullni. - És amikor összehasonlítom, mi van a fejemben és a szívemben, tudom, hogy jobbak vagyunk annál, mint amit most adtunk egymásnak. Hogy tehetné meg az ember, amikor szeret, hogy elforduljon? - Nem tudom.
Moira visszanézett az udvarra, ahol az emberek már a dolguk után láttak, végezték mindennapi teendőiket. Akármi történik, az élet megy tovább, gondolta. Mindig azt fogják látni, hogy az élet megy tovább. - A húgod végignézte, ahogy a férje ellovagol, és közben tudta, talán sosem látja többet élve. De nem sírt a férje előtt, s a gyerekei előtt sem. Majd akkor fog sírni, ha egyedül lesz. Akkor megsiratja őket. Ahogy én is, amikor vége lesz ennek az egésznek. Larkin megérintette Moira arcát. - Eszedbe jut majd, hogy a vállam a rendelkezésedre áll, ha sírni akarsz? - Persze - mosolygott Moira. Miután elváltak, Moira a szalonba ment, ahol Blair és Glenna a napi beosztást vitatta meg. - És Hoyt? - kérdezte Moira. - Keményen dolgozik. Tegnap fejeztünk be egy pusztító fegyvert. - Glenna megdörgölte fáradt szemét. - Megigézzük őket. Ma azokkal gyakorlok, akik itthon maradnak, miután mi már elmegyünk. Alapvető óvintézkedések, védekezés, bevezetés a támadásba. - Majd segítek. És te, Blair? - Van egy kancája, amelyikre épp most jött rá az öt perc, és reggel megbeszélte Ciannel, hogy Vlad megprütykölheti. A kanca még nem evett, nem ivott. Azt hittem, elmondta neked. - Nem, másról beszélgettünk, és talán kiment a fejéből. - Tehát fedező ménnek akarja használni, Cián hátasát? - tette hozzá és elmosolyodott. Igen, az élet megy tovább. - Erőt adó és reménykeltő, hogy Larkin éppen most akar kialakítani új vérvonalat. Hát akkor ezért kopogott be Cianhez még napfelkelte előtt... - És ha Cián beleegyezik, még... Várjunk csak! - szakította félbe magát Blair, és fölemelte a kezét. Honnan tudod, hogy napfelkelte előtt kopogott be Cianhez? - Mert éppen akkor akartam kilépni a szobájából, amikor Larkin megérkezett - mondta Moira, miközben Blair Glennára sandított, aztán felfújta az arcát. - Aha. - Remélem, nem fogjátok leszidni és mindennek elmondani Ciánt, amiért elcsábított egy szűz lányt? Blair végigfuttatta a nyelvét a fogán. - A szobájában voltál. Nem hiszem, hogy a pokróc modora kápráztatott el annyira, hogy bementél oda. Moira elégedetten az asztalra csapott. - Itt van! Tudtam, hogy egy nőnek több esze van, és jobban tiszteli, hogy ravasz is tudok lenni. És te? - kérdezte a szemöldökét felhúzva Glennát. - Te nem mondasz semmit? - Mindketten bánni fogjátok, de ezt úgyis tudjátok. Ezért csak annyit mondok, remélem, meg tudjátok adni egymásnak a boldogságot, míg alkalmatok van rá. - Köszönöm! - De jól vagy? - kérdezte Glenna. - Gyakran előfordult, hogy az első alkalom nehéz vagy kiábrándító. Moira arcán réveteg mosoly jelent meg. - Csodálatos volt, színtiszta öröm, több, mint amit elképzeltem. A közelében sem jártam az igazságnak, amikor gondolatban eljátszottam vele. - Már hogyne volna jó a srác. Volt néhány száz éve, hogy gyakoroljon - tűnődött Blair. - Szóval, Larkin arra lépett be, hogy... Biztos kiborult tőle. - Cián képébe vágott, de már elrendezték egymást közt, ahogy férfiak szokták, ha megütik egymást. Egyetértettünk, hogy az én dolgom, kit akarok magam mellett tudni az ágyban. Aztán továbbléptünk. Egy pillanatra nagy csönd lett, mindhárom nő a plafont nézte. - Már csak kevés idő van, mielőtt el kéne hagynunk a vár biztonságát. És reméljük, Samhain után még rengeteg időnk lesz, hogy megvitassuk a választásomat - mondta végül Moira. - Akkor mi is lépjünk tovább - mondta Blair. - Larkin-nel néhány óra múlva elindulunk, hogy megpróbáljunk szót érteni a sárkányokkal. Larkinnek még mindig nem tetszik az ötlet, de legalább abba belement, hogy megpróbáljuk. - Ha megoldható, nagy előnyt jelentene - mondta Moira, az öklére támasztotta az állát, jól meghányta vetette az elképzelést. - Ki kéne mustrálnunk azokat, akikkel kapcsolatban úgy érezzük, nem elég erősek idelent a földön. Ha sárkányon a levegőbe emelkednének, onnan tudnának nyilazni.
- Lángoló nyíllal - biccentett rá Blair. - Még csak különösebben jól sem kell célozniuk. - Ameddig nem minket találnak el - tette hozzá Glenna. - Már nem sok időnk van a gyakorlásra, de megéri kipróbálni. - Tüzes nyilat - merengett Moira. - Erős fegyver a nyíl enélkül is, de még erősebb, ha odafentről érkezik. Sajnálom, hogy nem tudjátok a napot is ráigézni a nyílhegyekre, Glenna. - Megyek, megnézem, indulhatunk-e Larkinnel - mondta Blair, majd felállt, s toporogni kezdett. Tudjátok, tizenhét éves voltam, amikor először voltam fiúval. A srácnak nagyon sietős volt, ezért a végén gondolkodni kezdtem, hogy csak ennyi az egész. Szóval, valamit mondani kell, ha olyan valakiről van szó, aki tudja, mit csinál, ráadásul megvan a maga stílusa. - Van neki - mondta lassú, elégedett mosollyal Moira. - Nagyon is. - Érezte, hogy Blair és Glenna összenéz a feje fölött, de csak iszogatta a teáját, miközben Blair elhagyta a szalont. - Szereted, Moira? - Lényemnek egy része egész idáig erre várt. Arra, amit anyám érzett apám iránt abban a rövid időszakban, amely megadatott nekik. És tudom, hogy te is ezt érzed Hoyt iránt. Azt hiszed, hogy csak képzelem, hogy ez szerelem? Azért, mert Cían az, ami? - Nem, egyáltalán nem. Bennem is erős, valódi érzések élnek iránta. Beleszámítva, hogy Cián voltaképp vámpír. De azt is tudnod kell, ezen egyikőtök sem változtathat, ahogy a napot sem lehet odaigézni egy nyíl hegyére. - Mindent meghallgattam, amit Cián és Blair elmondott nekünk a... mondjuk talán így a fajtájáról. Tudom, hogy sosem fog megöregedni. Örökre olyan marad, mint amilyen volt az átváltozása előtt. Fiatal és erős. Én fogok megváltozni. Megöregszem, megőszülök, ráncos leszek. Lesz egy csomó nyavalyám, ami neki soha. - Felállt, az ablakhoz lépett, a ferdén betűző napsütésbe. - Akkor sem alakíthatnánk ki közös életet, ha Cián úgy szeretne, ahogy én őt. Nem állhatna itt, ahogy én, és nem érezhetné arcán a nap melegét. Nekünk csak a sötét maradt. Nem lehet gyerekünk - jutott eszébe. - És ettől sosem tekinthetnék el. Mondhatnám, hogy csak egy évet, csak ötöt, csak tízet töltsünk együtt, de bármilyen önző is bennem a vágy, megvan a kötelességem. - Visszafordult. - Cían sosem marad itt, én pedig sosem megyek el innen. - Mindennap megszakadt a szívem, amikor szerelmes lettem Hoytba, és azt hittem, sosem maradhatunk együtt. - Mégis szeretted. - Igen, mégis szerettem. Moira érezte, hogy a hátát melegíti a nap, fénye megcsillan a koronáján. - Morrigan azt mondta, ez a tudás ideje. Tudom, hogy az életem kevesebb lenne, ha nem szeretném Ciánt. Minél hosszabb az élet, annál keményebben harcolunk azért, hogy megtartsuk. Más fegyverem is van a szívemben. És használni fogom. Moira fölfedezte, hogy sokkal hosszabb a nap, amikor gyermekeket és időseket tanít arra, hogyan védjék meg magukat és egymást a szörnyektől, mintha fárasztó és izzadságos edzéssel töltené az idejét. Addig nem is tudta, milyen nehéz lesz elmondani egy gyereknek, mifélék is valójában azok a szörnyek. A feje megfájdult a sok kérdéstől, a szíve sajgott a félelemtől, amit az arcukon látott Kiment az egyik kertbe levegőzni, és hogy az eget kémlelje, mert Larkin és Blair visszatérését várta. - Napnyugta előtt itt lesznek. Cián hangjára Moira megpördült. - Te mit csinálsz itt? Még nappal van. - Ebben a napszakban itt már mély az árnyék - mondta Cián, mégis behúzódott a kövek közé, hogy ne érje közvétlenül a fény. - Nagyon csinos kis hely, nyugalmas, tudom, hogy előbb-utóbb felbukkansz itt egy-két percre - Szóval kilested a szokásaimat. - Ezzel is múlik az idő. - Glennával gyerekeket és öregeket tanítottunk arra hogyan kell megvédeni magukat, ha támadás érné a kastélyt, miután elhagytuk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy sok katonát hagyjunk a kastély őrizetére. - A kapu mindig legyen zárva. Hoyt és Glenna meg 1étrrehozza a védőréteget, így elég biztonságos lesz. - És ha veszítünk? - Nem tehetnek semmit.
- Mindig lehet tenni valamit, ha valakinek választása engedünk, és fegyvert adunk a kezébe. - Moira a férfihoz lépett. - Azért jöttél ide, hogy megvárj? - Igen. - És most, hogy már itt vagyok, mit teszel? Cián maradt, ahol volt, de a lány látta rajta, hogy vívódik magában. Szinte a levegő is meglódult körülötte ettől; belső forrongástól, Moira mégis nyugodtan állt, a tekintett türelmes maradt. Cián hirtelen két kézzel megragadta, és mohón magához rántotta. - Jó választás - mondta a lány, amikor újra meg tudott szólalni. Cían újra megcsókolta, olyan vadul, hogy levegőt sem tudott venni, s minden akaratereje elpárolgott. - Tudod, mit hagytál ki? - kérdezte Cián. Moira nem tudott válaszolni, mert a férfi megfordult, összefogta a kezét, és a nyakába akasztotta. - Cián, mit... - Jobb, ha kapaszkodsz - szólt rá a férfi. A lány zavart nevetgélése elnémult. Cián felugrott. Moira zihálva szorosabban kulcsolta a férfi nyakát. Cián alító helyéből majd' három méter magasra felröppent a levegőbe, majd a falon cikázott. - Mit csinálsz? - kérdezte a lány. Megkockáztatott egy tekintetet lefelé, de a gyomrát összerántotta a félelem. - Legalább figyelmeztethettél volna, hogy a maradék eszedet is elveszítetted. - Akkor veszítettem el, amikor tegnap éjszaka beléptél a szobámba - mondta Cián, belendült az ablakon, összerántotta maga mögött a függönyt, amitől sötétbe borult a szoba. - Hát most megfizetsz érte. - Ha be akartál jönni, ott az ajtó - kezdte a lány, aztán riadtan felkiáltott, amikor a férfi felkapta. Úgy érezte, mintha repülne, vakon repülne a sötétben. A következő kiáltása inkább döbbent izgalmat árult el, mert hirtelen az ágyon találta magát, a férfi rajta feküdt, és a ruháját rángatta le róla, hogy a testéhez érhessen. - Várj! Nem tudok gondolkozni. Nem látok. - Már túl késő bármelyikhez - mondta Cián, csókja elnémította a lányt, a kemény, erőszakos kezétől kezdte megadni magát a teste. Testük szinte hullámzott; Cián vad vágyat érzett, hogy meglovagolja, s följusson a csúcsára, bármilyen pusztító is az. Ajkán érezte a lány zihálását, amikor felért a csúcsra, aztán elernyedt a teste. Megragadta a lány csuklóját, a feje fölé húzta a karját. A lány megadta magát, s Cián belé hatolt. A lány felkiáltott volna, de nem volt hangja. Látni sem látott, s fogságba ejtett keze miatt fogózkodni sem tudott. Tehetetlen volt, érezte, ahogy Cián mozog benne, ami a fájdalommal határos, sötét, kétségbeejtő gyönyörrel árasztotta el a testét. Aztán fölemelkedett a teste az egyesülés kínzó lökései közt. Cián felszisszent; megszúrta a fölmelegedett kereszt csúcsa. Amikor a férfi otthagyta, hogy gyertyát gyújtson, és begyújtsa a kandallót, Moira csak feküdt, s úgy érezte, a bőre ráolvadt a csontjára, s moccanni sem tud. - Nincs mindig szó választásról - szólalt meg Cián, miközben a lány hallotta, mintha valami folyadékot töltött volna egy serlegbe. - És nem is mindig fegyver. A lány érezte, hogy a serleg a kezéhez ütközik, és sikerült kinyitni elnehezült szemhéját, nyögött valamit, elvette a serleget, de egyáltalán nem volt benne biztos, hogy akár egy korty vizet is le tud nyelni. Észrevette Cián bőrén a friss, vörös égésnyomot. Gyorsan felült, majdnem kiloccsantotta a vizet. - Megégetted magad. Hadd nézzem! - Látta is, hogy az égés kereszt alakú. - Le kellett volna vennem - mondta, és sietve a ruhája alá bújtatta a láncot és a keresztet. - Olcsón megúsztam - mondta Cián, s fölemelve a lány csuklóját észrevette, hogy enyhén felhorzsolódott a bőre. - Nem tudok uralkodni magamon annyira, mint szeretnék, amikor veled vagyok. - Nekem tetszik. Add ide a kezed! Van egy kis gyógyító tudásom. - Semmiség. - Akkor is add ide a kezed! Jó alkalom, hogy gyakoroljak - mondta, és várakozón előrenyújtotta a kezét. Cián egy pillanat múlva leült mellé az ágyra, s kezébe vette a lány kezét. - Tetszik, hogy kevesebb az önuralmad - mondta Moira, mire a férfi a szemébe nézett. - Jólesik a tudat, hogy ennyire akarsz-, hogy van bennem valami, ami visszhangot ver benned, s hogy ez akkora feszültséget okoz, hogy majdnem robbansz. - Ez még akkor is veszélyes, ha emberekről van szó. Viszont ha vámpír robban, annak halál a vége.
- Sosem bántanál. Hiszen szeretsz. Cián arca kiüresedett. - A szeretkezésnek aligha van bármi... - Lehet, hogy tapasztalatlan vagyok, de nem ostoba vagy rászedhető. így jobb? - Tessék? Moira rámosolygott. - A kezed. Már nem olyan vörös. - Nagyon jó - mondta Cián, és elhúzta a kezét. Valójában már egyáltalán nem éget. - Gyorsan tanulsz. - Igen. Szenvedélyesen szeretek tanulni. Majd ha alkalmam lesz rá, elmondom, mit tudtam meg rólad. Szeretsz - mondta, és a szája gyöngéd mosolyra húzódott, miközben a férfi haját simogatta. - A múlt éjszaka akkor is elfogadtál volna, ha csak szeretkezésre gondoltál volna. Talán kisebb ellenállással. Ha csak vágyról, szeretkezésről lett volna szó, nem bántál volna velem olyan óvatosan, és nem bíztál volna meg bennem annyira, hogy egy kicsit aludjunk egymás mellett. - Fölemelte az ujját, mielőtt Cián megszólalhatott volna. - Többről van szó. - Igen, mindig ennél lyukadok ki, amikor veled vagyok. Moira felállt, lesimogatta a ruháját. - Amikor Larkin belépett, semmit sem tettél, hogy kivédd az ökölcsapását. Szeretsz, ezért bűntudatod volt amiatt, hogy elvetted az ártatlanságomat. Szeretsz, ezért elég sokáig figyeltél, hogy tudd, melyik a kedvenc helyem. Ott vártál, aztán felhoztál, mert szükséged van rám. Vonzódom hozzád, Cián, ahogy te hozzám. - Figyelte, amint a férfi vizet kortyol. - Szeretsz, ahogy én is téged. - És ezzel veszélybe sodorlak. - Magadat is - biccentett rá a lány. - Veszélyes időket élünk. - Moira, ebből soha... - Ne mondd nekem, hogy soha! - mondta szenvedélytől remegő hangon a lány, a szeme elsötétedett. - Tudom. Mindent tudok arról, hogy soha. Köztünk mindig legyen csak a jelen. Harcolnom kell a holnapért meg az utána következő napért, örökké. De ha veled vagyok, csak a jelen létezik. Amennyi csak jut nekünk. - Ne sírj! Inkább eltűröm, hogy megégjek, csak ne sírj. - Nem sírok - válaszolta a lány, és egy pillanatra lehunyta a szemét, megfeszítette az akaraterejét, hogy be tudja tartani a szavát. - Mondd el, mit Iátsz, amikor rám nézel. - Szeretlek - mondta Cián, odalépett hozzá, ujjbeggyel gyöngéden megcirógatta a lány arcát. Szeretem az arcodat, a szemedet, az egész valódat. Szeretlek. Ezer év alatt senki mást nem szerettem így. Moira megfogta Cián kezét, az ajkához szorította. - Látod? Eltűnt az égés nyoma. A szerelem begyógyította. Ez a legerősebb mágia. - Moira! - mondta Cián, megfogta a lány kezét, a mell kasára fektette. - Érted verne a szívem, ha élne. A lánynak könny szökött a szemébe. - Lehet, hogy nem dobog a szíved, de nem üres. ÉS nem is néma, mert beszél hozzám. - És ennyi elég? - Semmi sem volna elég, de ez van. Gyere, menjünk... - Elhallgatott, amikor kiabálást hallott odakintről. Megfordult, az ablakhoz rohant, elhúzta az egyik függönyszárnyat. A torkához kapta a kezét. - Cián, gyere, nézd meg! Már alacsonyan áll a nap. Gyere, nézd meg! Az ég teli volt sárkányokkal - smaragdzöld, rubinvörös, aranyszínű sárkánnyal; karcsú testük úgy szárnyalt a kastély felett, mintha ékszerek repkednének a kihunyó fényben. Harsogó kiáltásaik úgy hangzott, mint valami dallam. - Láttál már valaha is ilyen gyönyörű látványt? - Amikor Cián a vállára tette a kezét, a lány felnyúlt, megszorította. - Hallod, hogy éljeneznek az emberek. Nézd csak, a gyerekek ide-oda szaladgálnak és nevetnek. Ez a remény hangja, Cián. - Moira, két különböző dolog, hogy idehozták őket, vagy hogy lehet-e lovagolni rajtuk, és csataménnek használni őket a háborúban. De valóban, csodaszép a látvány, és reményteli a hang. A lány figyelte, ahogy a sárkányok földet érnek. - Kevés olyan dolog van, amit nem próbáltál ki, amióta létezel. - Bizony, kevés - mondta a férfi, s elmosolyodott. - Sárkányon azonban még sosem lovagoltam. És rettenetesen szeretnék. Gyere, menjünk le!
Még sütött valamennyire a nap, ezért föl kell vennie azt az átkozott köpenyt, de rájött: nem bánja, amint belenézett egy fiatal sárkány aranyfényű szemébe. A sárkányok kanyargós testét hatalmas, ékszerszerű pikkelyek fedték, olyan simák, mint az üveg, ha megtapintotta az ember. Szárnyuk pókháló finomságú volt, és szorosan a testükhöz simult, amikor földet értek. Ciánt a legjobban a szemük ragadta meg. Érdeklődés, intelligencia, sőt, mintha huncutkodás csillogott volna benne. - A fiatalabbakat könnyebb lesz kiképezni - mondta Blair Ciannek, miközben egymás mellett álltak, és a sárkányokat figyelték. - Larkin tud a legjobban beszélni velük, még ember formájában is. Bíznak benne. - És ettől még nehezebb neki, hogy felhasználja őket a harcban. - Igen, lágy szíve van az én srácomnak, és százszor is megvitattuk a dolgot. Most abban reménykedik, mindenkit meg tud győzni, hogy csak szállításra használjuk Őket. De elég nagy előnyt jelentenének a csatában, a levegőben. Be kell vallanom, én is szégyellem magamat egy kicsit ezért az ötletért. - Olyan gyönyörűek. És olyan ártatlanok. - Hát, ezt a másodikat megváltoztatjuk - mondta sóhajtva Blair. - Minden fegyvernek számít motyogta. - Egyébként ki akarod próbálni, milyen érzés? - Naná! - Először velem repülsz. De igen! - tette hozzá, amikor látta az ellenkezést Cián arcán. - Tudom, repülőgépet vezetsz, lovagolsz, és egyetlen szökéssel átugrasz egy magas házat, de még sosem lovagoltál sárkányon, ezért nem mész egyedül. Odasétált az egyik ezüstszínű sárkányhoz. Felült rá, majd előretartotta a kezét, hogy az állat megismerkedjen a szagával. - Gyere ide, ismerd meg a hölgyet! - Hölgyet? - Igen. Ellenőriztem a vízvezetékét - mondta vigyorogva a lány. - Én már csak ilyen vagyok. Cián a sárkány oldalára tette a kezét, lassan simogatni kezdte, a fejéhez közelített. - Gyönyörű vagy, tudod-e? - mondta neki, aztán ír nyelven suttogni kezdett hozzá. A sárkánynak láthatóan tetszett, amit hallott, mert kacéran riszálta a farkát. - Hoyt ugyanúgy bánik velük, mint te - mondta Blair, és Hoyt felé intett, aki egy zafírkék pikkelyű sárkányt simogatott. - Ez családi vonás lehet. - Hm! Mondd csak, hogy van az, hogy a felséges asszony egyedül száll fel? - Mert már lovagolt sárkányon. Vagyis Larkinen lovagolt, amikor sárkánnyá változott, tehát érti a csíziót. Már nem a legutóbbi lovaglására gondolok. - Hogy mondod, kérlek? - Csak megjegyeztem. Most sokkal pihentebbnek látszotok mind a ketten, mint tegnap - mondta széles vigyorral a lány, aztán felpattant a sárkányra. - Gyerünk, ugorj! Cián ugyanúgy szállt fel, ahogy a falon cikázott. Könnyed, rugalmas szökkenéssel. - Jó széles a háta - jegyezte meg. - Kényelmesebb, mint amilyennek látszik. Nem is különbözik nagyon egy lótól. - Igen, de nehogy a lábaddal nógasd, vagy csettints neki! Csak ennyit kell tenni - mondta a lány, lehajolt a sárkány nyakára, megsimogatta a torkát. Mintha selyem hullámzana, a sárkány kitárta szárnyát, és fölemelkedett az égbe. - Hát, elég sokáig kell élni, hogy az ember mindent kipróbáljon - mondta Cián Blair háta mögött. - És ez az egyik legjobb. Még van pár gondunk. A gondozás, etetés, ganajozás... - Biztos, hogy az utóbbinak nagy hasznát veszik a rózsák. Blair hátravetette a fejét, elnevette magát. - Lehet. Ki kell képeznünk őket, a lovasaikat is. De ezek a gyönyörűségek gyorsan tanulnak. Figyelj csak! - Jobbra hajolt, és a sárkány gyöngéden arrafelé kanyarodott. - Egy kicsit olyan, mintha motorbiciklin ülnénk. - Az elv ugyanaz. Be kell hajolni a fordulókba. Nézd csak Larkint! Ez aztán a látvány! A fíú egy hatalmas aranyszínű sárkányon ült, és mindenféle hurkokat, fordulatokat bűvészkedett elő. - Már majdnem lenyugodott a nap - jegyezte meg Cián. - Várjunk még pár percet, nehogy megégjek, aztán mutassuk meg neki, mit tudunk. Blair hátranézett.
- Megéred a pénzed. Mondani szeretnék valamit. - Mikor nem? - Moira vállán van az egész világ terhe. Helyeslem, ha könnyít rajta egy kicsit, ami kettőtök közt kialakult. Én is könnyebben érzem magam egy kicsit, amióta Larkinnel vagyok, ezért remélem, rátok is így hat. - Megleptél, démonvadász. - Magamat is, vámpír, de hát ez van. Leszállt a nap. Készen állsz egy kis hinta-palintára? Cián óriási megkönnyebbüléssel hátratolta a csuklyáját. - Gyerünk, mutassunk annak a cowboynak egy-két igazi mozdulatot.
12 Csaknem öt éve lakott Lilithnél. Szüleit és a húgát egy balzsamos nyári éjszaka mészárolta le a vámpírkirálynő Jamaicán. Dávid apja ezzel az utószezoni nyaralással - amelybe a repülőút, szálloda és a kontinentális reggeli is beletartozott -, lepte meg a feleségét a harmincadik születésnapján. Az ott töltött első éjszakájukon, amikor megszédültek kissé a szabadság gondolatától, no meg az ingyen kínált rumpuncstól, megfogant harmadik gyerekük. Persze, ők ezt nem tudták, és a helyzet megváltozott. Egy új gyerek lehetősége talán megváltoztatta volna a trópuson töltött szabadságról alkotott képüket, ha ugyan lett volna rá idejük. Erre az időszakra esett Lilith és Lóra egyik rövid összeveszése. Lilith szeszélyből választotta ki Jamaicát, s azzal szórakozott, hogy a helyiek meg az alkalmi turisták közül szemelgetett, de már unta az emberek ízét. Valami változatosságra vágyott, frissebbre és édesebbre. Ekkor szemelte ki magának a családot. Gyorsan és könyörtelenül végzett az anyával és a kislánnyal, akik kuncogva sétáltak a holdvilágos strandon. Lilithre még akkor, oly sok idő után is nagy hatást tett, ahogy az anya pánikba esik, és reménytelenül harcba száll vele, gyermekét védelmezve. Éhsége csillapodtával hagyta, hogy a férj és a kisfiú áldott tudatlanságban élvezze a szörfözést a strand másik oldalán. Látni akarta, az apa fölveszi-e a harcot a fiáért, s fog-e könyörögni, ahogy az anya tette. Az apa harcolt. „Rohanj, Davey, rohanj!" - kiabálta. A fiáért érzett aggodalom édesebbé tette a vérét. A fiú azonban nem rohant el. Ő is harcba szállt a vámpírkirálynővel: harapott, rúgott, még a hátára is megpróbált felugrani, hogy leszedje az apjáról. E miatt a vad támadás, no meg az kedves arc miatt döntött úgy, hogy nem öli meg, hanem átváltoztatja. Amikor vérző" mellére szorította a fiú száját, valami fölbolydult benne, ahogy még soha, egyetlen ember esetében sem. Meglepte és gyönyört szerzett neki ez a szinte anyai érzés. Így lett Davey a házi kedvence, a játékszere, a fia, a szeretője. Tetszett neki, milyen természetesen fogadta a fiú az átváltozást. Amikor újra összefutott Lorával, Lilith azt mondta neki, hogy Davey az ő vámpír Pán Péterük. A kicsi, örökre hatesztendős fiuk. Persze, gondoskodni kellett róla, ahogy más hatévesről, szórakoztatni, tanítani. Lilith Daveyt hercegként nevelte, ami sok előjoggal, de legalább annyi kötelességgel járt. Úgy érezte, megéri a fáradságot. A fiú most izgatottan borzongott s elnevette magát, miközben Lilith feladta rá egy parasztfiú durva ruhadarabjait, s a játék kedvéért némi piszkot és vért kent szét az arcán. - Megnézhetem magam? Szabad megnézni magamat a mágikus tükrödben? Kérlek! - Persze - mondta Lilith, és gyors, vidám pillantás váltott Lorával, ahogy egyik felnőtt pillant a másikra, ha gyerekről van szó. Lóra belement a játékba, borzongva előkapta a kincset érő tükröt. - Fantasztikus vagy! - mondta Daveynek. - Olyan kicsinek és gyöngének látszol, annyira... embernek. Davey óvatosan elvette a tükröt, megnézte magát benne, s belevicsorított. - Olyan, mint valami jelmez - mondta, és kuncogni kezdett. - Ugye, teljesen egyedül megölhetem az egyiket ma este, mama? Egyedül én. - Majd meglátjuk - mondta Lilith, elvette a gyerektől a tükröt, lehajolt, és megcsókolta piszkos arcát. - Neked jutott a legfontosabb szerep ebben a játékban, drágám. - Tudom, mit kell tennem - mondta a fiú, miközben fel-alá ugrált. - Sokat gyakoroltam. - Tudom. Keményen dolgoztál. Büszke vagyok rád. Lilith félrerakta a tükröt, lappal lefelé, és ellenállt a vágynak, hogy egy pillantást vessen bele. Lóra égései még mindig nyersek voltak,
rózsaszínűek, az arcmása annyira lesújtó, hogy Lilith csak akkor nézett bele a bűvös tükörbe, amikor szeretője nem volt a szobában. Kopogtak, mire megfordult. - Ez Midir lesz. Nyiss ajtót neki, Davey, s menj ki. - Mikor indulunk? - Nemsokára. Midir lépett be, s meghajolt. - Úrnőm! Lilith lustán intett feléje. - Mint látod, a gyermek elkészült. Hát te? A varázsló fekete ruhája suhogott a mozdulataitól. Kemény, jóképű arcát sűrű ősz haj keretezte. Mély, komor tekintetével Lilith hideg szemébe nézett. A széles fiókos szekrényre pillantott, amely az ágy lábánál állt. Egy ezüstedény állt rajta fedetlenül. - Használtad a kenetet, ahogy előírtam? - Igen. Az életed a tét, Midir, ne hibázz! - Nem hibázom. A kenet és az igézésem három órára megvédi a herceget a fától és az acéltól. Biztonságban lesz, mintha a karodban tartanád, úrnőm. - Ha nem, én öllek meg, méghozzá irtózatos módon. Velünk jössz a vadászatra, hogy biztosra menjek. Egy pillanatra meglepetés és felháborodás villant át a varázsló arcán, aztán meghajtotta a fejét, és szerényen annyit mondott: - Ahogy parancsolod. - Jó. Lucius majd lóra ültet - tette hozzá, majd elfordult, s ezzel elbocsátotta a varázslót. - Nem kell aggódnod - mondta Lóra, s Lilithhez lépett, átkarolta. - Midir tudja, hogy magának árt, ha bármi baj éri a mi drága fiunkat. Daveynek szüksége van gyakorlásra, szórakozásra, Lilith. - Tudom, tudom. Nagyon nyugtalan, és unja magát. Meg is értem. Nem lesz semmi baja - tette hozzá, de inkább azért, hogy megnyugtassa magát. - Nemsokára újra itt leszek vele. - Engedd, hogy veletek menjek. Lilith megrázta a fejét, óvatosan megcsókolta Lóra égett arcát. - Még nem gyógyultál meg annyira, hogy vadássz. Gyenge vagy, drágám, és nem akarom, hogy kockázatot vállalj. - Megfogta Lóra karját, keményen megszorította. - Samhain napján szükségem van rád. Azt akarom, hogy Daveyvel mellettem legyetek azon az éjszakán, amikor vérbe fullasztjuk azt a völgyet, és elvesszük, ami jogosan megillet bennünket. - Legalább annyira gyűlölök várni, mint Davey. Lilith elmosolyodott. - Majd hozok neked valami ajándékot a ma éjszakai kis játékunkból. Davey Lilith nyergében lovagolt a holdfényes éjszakában. A saját póniján szeretett volna ülni, de a királynő elmagyarázta neki, hogy a kicsi ló nem elég gyors. A fiú szerette, hogy gyorsan haladnak, érzi arcán a szelet, és szinte repül a vadászat, a gyilkolás felé. Ez jobb volt, mint emberekre vadászni a barlangokban, vagy megégetni egy vámpírt, aki rosszat tett. Egyáltalán, a vadászat mindennél jobb volt, amire csak emlékezett. Egykori családjáról homályosak voltak az emlékei. Előfordult, hogy álmából ébredve egy pillanatra a régi hálószobájában érezte magát, amelynek falát versenyautókról készített képek díszítették, és kék függöny volt az ablakon. És arra is emlékezett, hogy szörnyek laktak a hálószobaszekrényben, s hogy addig sírt, amíg az asszony be nem jött hozzá. Annak az asszonynak barna haja és barna szeme volt. Időnként a férfi is bement a hálószobába, egy magas férfi, akinek már nem nagyon emlékezett az arcára. Ő kergette el a szörnyeket, az asszony pedig leült mellé, és addig simogatta a haját, amíg ő újra elaludt. Ha nagyon erősen próbált emlékezni, eszébe jutott, milyen volt a tengerben pancsolni, milyen csiklandós volt talpa alatt a nedves homok, és a férfi nevetésére is emlékezett, miközben hullámok ringatták őket. Aztán már nem nevetett, hanem kiabált félelmében, és azt ordította, hogy „Rohanj! Rohanj, Davey, rohanj!" Igyekezett elfelejteni ezeket a régi emlékeket. Sokkal mulatságosabb volt, ha vadászatra és játékra gondolt. Lilith néha megengedte neki, hogy az egyik ember a játékszere legyen. A szagukat szerette a legjobban, amikor félni kezdtek, és azt a hangot, amelyet akkor adtak ki, amikor a nyakukba harapott.
Ő volt a herceg, és bármit megtehetett, amit akart. Majdnem mindent. Ma éjszaka megmutathatja anyjának, hogy már nagyfiú. Akkor soha többé nem lesz ott az a majdnem. Amikor megállították a lovakat, repesve várta, mi következik. Gyalog teszik majd meg a hátralévő utat, és akkor rá kerül a sor. Anyja szorosan fogta a kezét, pedig Davey azt szerette volna, ha elengedi - szeretett volna úgy vonulni, mint Lucius és a többi katona. Kardot akart kötni az apró tőr helyett, amelyet a tunikája alá rejtett. Gyorsan haladtak a parasztház felé. Az anyja hirtelen megállt, leguggolt, s kezébe fogta az arcát. - Csak azt tedd, amit begyakoroltunk, kicsikém. Remekül fogod csinálni. Itt leszek melletted, ne félj. - Nem félek tőlük - mondta Davey, és egy kicsit felfújta magát. - Ők csak élelem. Lucius kuncogott mögöttük. - Talán még kicsi, úrnőm, de kiváló harcos lesz. Lilith felállt, a kezét Davey vállán hagyta, majd Midir-hez fordult. - Az életed múlik rajta - mondta neki csöndesen. - Kezdd el! A fekete ruhás varázsló kitárta karját, és belekezdett az igézésbe. Lilith intett a többieknek, hogy szóródjanak szét, majd Luciusszal és Daveyvel közelebb ment a parasztházhoz. A ház egyik ablakában megcsillant az éjszakára letakart tűz pislogó lángja. Az istálló felől érződött a zárt lovak szaga és valami kevés emberszag is. Davey gyomrát kellemesen csiklandozta az éhség és az izgalom. - Állj készen! - szólt Lilith Luciusnak. - Az életemet adnám a hercegért, űrnőm. - Tudom - válaszolt Lilith, és egy pillanatra Lucius karjára tette a kezét. - Ezért vagy itt. jól van, Davey. Hadd legyek büszke rád. A parasztházban Tynan és két másik férfi őrködött. Már csaknem itt volt az ideje, hogy Tynan felébressze a váltótársát, és szörnyen vágyott néhány órai alvásra. Csípőjén sajgott a seb, amelyet még az első napon, menetelés közben kapott, amikor megtámadták őket. Azt remélte, sosem látja maga előtt újra azt a támadást, ha sikerül végre lehunyni fáradtságtól égő szemét. Jó embereket veszítettek. Lemészárolták őket. Mégis, közel az idő, amikor bosszút állhat értük a csatatéren. Csak azt remélte, kemény és bátor harc árán fog elesni, ha ott kell meghalnia, és számos ellenséget elpusztít előtte. Épp ki akarta adni a parancsot az őrségváltásra, amikor valami hangot hallott. Felkapta fejét, s a kardja markolatára tette a kezét. Szeme összeszűkült, ahogy hallgatózott. Lehetett éjszakai madár is, de Tynan úgy vélte, embertől származik. - Tynan! - Hallom - mondta az egyik társának, aki szintén őrt állt. - Olyan, mintha sírna valaki. - Maradj csendben. Nehogy bárki is... - Elhallgatott, ahogy mozgást pillantott meg odakint. - Ott! Az istálló északi végén. Látod? Ó, az istenekre mondom, ez egy gyerek! A fiúcska tépett, véres ruhát viselt, tántorogva haladt, sírt, és a szájába dugta a hüvelykujját. - Túlélő lehet. Talán portya volt a közelben. Ébreszd föl a fiúkat, és maradjatok lesben. Én kimegyek, hogy behozzam a gyereket. - Figyelmeztettek minket, hogy ne lépjünk ki a házból napnyugta után. - Nem hagyhatunk odakint a gyereket! Sebesültnek látszik. Ébreszd föl a váltást! - ismételte meg Tynan. - Azt akarom, egy íjász álljon ide, ebbe az ablakba, s fedezzen. Ha rajtam meg a gyereken kívül másnak a mozgását látja odakint, azonnal lőjön. Megvárta, amíg az emberei elhelyezkednek, s közben nézte, ahogy a szerencsétlen gyerek orra bukik. - Rajta tarthatnánk a szemünket reggelig - javasolta az egyik őr. - No, a gealli férfiak annyira félnek a sötétségtől, hogy elbújnak itt bent, a házban, miközben odakint egy gyerek vérzik és sír? Tynan ezzel kinyitotta az ajtót. Gyorsan túl akart lenni rajta, s biztonságba helyezni a gyereket. A fiú felé sietett, szedte a lábát. Az fölemelte a fejét, és Tynan látta, hogy kerek képe csupa félelem. - Nem bántalak. A királynő egyik embere vagyok. Gyere velem. Odabent meleg van, és ehetsz is. A gyerek valahogy talpra állt, és sikoltozni kezdett, mintha Tynan karddal csapott volna rá. - Szörnyek! Itt vannak a szörnyek!
Azzal rohanni kezdett, a bal lábára erősen bicegett. Tynan utánavetette magát. Még az is jobb, ha a fiú esetleg megsérül, mint hogy elszaladjon, és valami démon csemegéje legyen. Éppen akkor kapta el, amikor a fiúnak sikerült felmásznia a parasztház melletti szántót határoló kőfalra. A fiú rúgott, karmolt és sikoltozott, és sikerült eltalálnia Tynan sajgó csípőjét. A férfi megdühödött. - Nyugodj meg, biztonságban vagy! Most már senki sem fog bántani. Senki... Elhallgatott, mert furcsa hangot hallott, amely úgy hangzott, mintha messziről 'valami dalt kántálnának. Még szorosabbra fogta a fiú grabancát, s megfordult, hogy visszasiessen a házba, amikor még valamit hallott - halk, bősz morgást, de ezt a hangot már a gyerek adta ki. A fiú arcán torz vigyor jelent meg, ahogy Tynan torkának esett. Több volt ez fájdalomnál, és Tynan térdre esett, miközben megpróbálta kiszabadítani magát. A lény azonban farkasként marcangolta a torkát. Tynan homályosan kiabálást, sikoltozást hallott, nyilak tompa puffanását, kardcsörgést. Az utolsó, ami eljutott a tudatáig, az volt, hogy mohón, cuppogva szívják a vérét. A katonák meggyújtott hegyű nyilat használtak, de csak a támadók negyedét ölték vagy sebesítették meg, mielőtt visszaverték volna őket. - Ezt élve vigyük el - mondta Lilith, és finom mozdulattal letörölte a vért az ajkáról. - Megígértem Lorának, hogy ajándékot viszek neki. - Lemosolygott Daveyre, aki az általa megölt katona hullája felett állt. Büszkeség dagasztotta szívét. A katonák felkapták a hullát meg a belé csimpaszkodó kis herceget, hogy elszállítsák a csetepaté helyszínéről. A fiú szeme vörös volt, és lángolt az izgalomtól. Lilith felkapta neveltjét, magasan a feje fölé tartotta. - Többet akarok - nyafogta Davey. - Igen, szerelmem, tudom. Többet fogsz kapni. Nemsokára. Tegyétek föl azt a férfit az egyik lóra mondta Lilith, és Tynanre mutatott. - Fel akarom használni. Azzal lóra szállt, és kitárta a karját, hogy Davey felugorhasson az ölébe. A fiú hajához simította az arcát, úgy nézett le Midirre. - Jól végezted a dolgod - mondta. - Egyet kiválaszthatsz az emberek közül, bármi is a célod vele. A holdfény megcsillant a varázsló ősz haján, amikor köszönetképpen meghajolt. Moira a friss szélben állt, a feje fölött köröző sárkányokat és lovasaikat figyelte. Az állatok lehengerlő látványt nyújtottak, és Moirának más helyzetben repesett volna tőle a szíve, most azonban katonai hadmozdulatokat látott, nem szórakoztató előadást. A gyerekek mégis visongtak és tapsoltak. Moira üdvözlésként rámosolygott a nagybátyjára, amikor Riddock melléje lépett, hogy a sárkányokat figyelje. - Nem csábultál el? - kérdezte tőle. - A fiatalabb és gyorsabb emberekre hagyom. Csodaszép és reményteli látvány, Moira. - Igen. A sárkányok csatában nagy előnyt jelentenek. Látod Blairt? Úgy lovagol, mintha nyeregbe született volna. - Nehéz nem észrevenni - motyogta Riddock, amikor Blair szédítő sebességgel a föld felé irányította a sárkányát, aztán megint fölszárnyalt rajta. - Örülsz, hogy Larkinnel összeházasodnak? - Larkin szereti, és senkit sem ismerek, aki annyira illene hozzá, mint Blair. Larkin ezt választotta, és a szívem mélyén én is érzem, hogy helyesen tette. De mindennap hiányozni fog, ha majd elmegy válaszolt Riddock. Moira a nagybátyja karjára hajtotta a fejét. - Igen. Hiányozni fog. Miközben befelé tartott, arra gondolt, csak ő marad. A körből ő lesz az egyetlen, aki Samhain után Geallben marad. Azon tűnődött, milyen élete lesz. Máris üresnek érezte a várat. Már sokan útra keltek, a hátramaradtak pedig a feladataikat végezték, amelyekkel megbízta őket. Nemsokára ő maga is elindul. Talán itt az ideje, hogy leírja a végakaratát, arra az esetre, ha nem térne vissza. Bezárkózott a szobájába, s leült, hogy nádtollat faragjon. Aztán megváltoztatta a döntését, és elővette az egyik kincsét, amelyet Írországból hozott haza magával. Egy másik világból származó eszközzel írja meg a végakaratát. Golyóstollat fog használni. Eltöprengett, milyen érték van a birtokában, amely jog szerint nem illeti meg Geall következő uralkodóját. Talán az anyja néhány ékszere. Gondolatban már szét is osztotta ezeket Glenna és Blair, a nagynénje és az unokahúgai között. Az apja kardja Larkiné lesz, a tőre viszont Hoythoz kerül. Cianre
hagyja a nyilát és a tegezét s azokat a nyilakat, amelyeket saját kezével készített. Remélte, Cián tudni fogja, hogy neki ez több volt mint fegyver. Büszke volt rájuk, szerette őket. Gondosan leírt mindent, aztán lepecsételte. Majd odaadja a nagynénjének az iratot, hogy őrizze meg. Jobban érezte magát, amikor végzett. Könnyebb, tisztább lett a feje. Félrerakta a papírt, és felállt, hogy nekilásson következő feladatának. Visszament a hálószobájába, és odalépett az erkélyajtóhoz. Még mindig össze volt húzva rajta a függöny, elzárva a fényt és a kilátást. Moira elhúzta a függönyt, mire a termet elárasztotta a lágy napsütés. Lelki szemei előtt újra ott volt az a jelenet, a sötétség, a vér, az anyja sebekkel borított teste, a lények, akik megcsonkították. Kinyitotta az ajtót, és kilépett az erkélyre. A levegő hűvös volt, nyirkos, s odafenn, az égen sárkányok repültek - színfoltokként örvénylettek a halványkék égen. Hogy szerette volna ezt a látványt az anyja! Hogy élvezte volna a szárnyak suhogását, a gyerekek nevetését, amely felhallatszott az udvarról! Moira a korláthoz lépett, rátette a kezét, érezte a kő szilárd anyagát. Úgy állt ott, ahogy egykor az anyja, végignézett az országán, és megesküdött, hogy mindent megtesz érte, ami csak tőle telik. Bizonyára meglepődött volna, ha tudja, hogy Cián nem alvással töltötte a nappal nagy részét, hanem ugyanazzal, amivel ő. A vámpír végrendelete és benne az utasítások részletesebbek voltak, de hát ő hosszabb időt töltött a földön, mint Geall királynője, mialatt szép vagyonra tett szert, és semmi értelmét nem látta, hogy bármi veszendőbe menjen belőle. Írás közben vagy tucatszor elátkozta a tollát, és szörnyen vágyott a számítógép könnyű használatára. Mégis kitartott, mígnem úgy érezte, hogy kielégítő, ahogyan elosztotta a vagyonát. Nem volt biztos a végrehajtásban, bár egy részét Hoytra akarta bízni. Majd beszélnek róla, gondolta. Ha bárkire számíthat, akkor bizonyosan Hoyt az, aki minden tőle telhetőt meg fog tenni annak érdekében, hogy teljesítse Cián kívánságát. A vámpír mégis abban reménykedett, nem lesz rá szükség. Bár csaknem ezer éve létezett, ez még nem jelenti, hogy most mindent kész föladni. És az is igaz, hogy nem akar a pokolra jutni, legalábbis mielőtt ő maga oda nem küldi Lilitht. - Mindig is jól értettél a gazdálkodáshoz. Cián felugrott, gyors mozdulattal kirántotta a tőrét, s a hang irányába pördült. A jelenés láttán azonban a fegyver egyszerűen kihullott zsibbadt kezéből. Úgy látszik, ezer év után is képes meglepődni. - Nola! - mondta csikorgó hangon. A húga pontosan olyan volt, amilyennek utoljára látta. Hosszú, sötét haja a derekát verte, sötétkék gyermeki szeme csillogott, ahogy elmosolyodott. - Nola! - ismételte meg Cián. - Istenem! - Azt hittem, nem hiszel semmilyen istenben. - Hát, olyan nincs is, aki igényt tartana rám. Hogy lehetsz itt, Nola? Igazán te vagy az? - Nézz meg jobban! - mondta a lány, kitárta a karját, megfordult. - De öregasszonyként haltál meg. - Azt az asszonyt nem ismerted. Olyan vagyok, amilyenként emlékszel rám. Hiányoztál, Cián. Akkor is hiányoztál, amikor már tudtam, mi történt veled. Évekig kerestelek, ahogy Hoytot is. De sosem kerültetek elő. - Hogy kerülhettem volna elő? Tudtad, mivé változtam. - Bántottál volna? Vagy a családunkat? - Nem tudom. Remélem, nem, de semmi értelmét nem láttam, hogy megkockáztassam. Miért jöttél ide? Előrenyújtotta a kezét, de a lány megrázta a fejét. - Nem hús-vér ember vagyok, csak puszta jelenés. Azért jöttem, hogy emlékeztesselek: nem az vagy, aki a testvérem volt, de olyan sem, akivé Lilith változtatott. Ciannek igyekezett összeszedni magát. Lehajolt, felkapta a tőrt, a hüvelyébe dugta. - Számít ez? - Számít. És számítani fog - mondta a jelenés, és hiába volt az, könnyben úszott a szeme, amikor a bátyja szemébe tekintett. - Gyerekeim voltak, Cián. - Tudom. - Erős, ügyes, tehetséges gyerekek. A te rokonaid is. - Boldog voltál?
- Igen. Szerettem egy férfit, ő is szeretett engem. Gyerekeink voltak, és jól éltünk. És a két bátyám hiánya mégis lyukat égetett a szívembe, amely sosem gyógyult be. Mindig sajgott egy kicsit a szívem. Néha láttalak téged meg Hoytot. A vízben, a ködben vagy a tűzben. - Csináltam olyasmit is, amit nem kellett volna látnod. - Láttalak embert ölni, láttalak, amikor úgy vadásztál emberre, ahogy korábban szarvasra. És azt is láttam, amikor az egyik holdvilágos éjszaka megálltál a síromnál, és virágot tettél rá. Láttalak a fivéred oldalán harcolni. Akkor az én régi Cíanemet láttam. Emlékszel, amikor fölemeltél magad mellé a nyeregbe, és vágtázni kezdtünk? - Nola! - mondta Cián, és végigsimított a homlokán. Fájt neki, amit a lány mondott. - Mindketten halottak vagyunk. - És mindketten éltünk. Az egyik éjszaka odajött az ablakomhoz. - Kicsoda? - kérdezte Cián dermedten. - Lilith? - Mindketten halottak vagyunk - emlékeztette Nola. - De te ökölbe tudod szorítani a kezed, és a szemed olyan éles, mint a tőröd. Megvédsz? Cián a kandallóhoz lépett, szórakozottan megrugdosta az izzó tőzeget. - Mi történt? - Több mint két évvel azután történt, hogy Hoyt elhagyott bennünket. Apánk már meghalt, anyánk beteg volt. Tudtam, már nem fog erőre kapni, felkészültem a halálára. Szomorú voltam és féltem. Sötétben riadtam fel álmomból, s akkor megláttam azt az arcot az ablakomban. Gyönyörű volt: aranyló haj és édes mosoly. Suttogva beszélt, a nevemen szólított. „Engedj be!" - mondta, és megígérte, hogy megvigasztal. Azt hitte, csak egy gyermek vagyok, a legkisebb a családban, akit bolonddá lehet tenni, akit könnyen rászedhet. Odamentem az ablakhoz, a szemébe néztem. Hatalmat ígért a tekintete. - Hoytnak el kellett volna mondania neked... - De ő nem volt ott. Egyikőtök sem volt ott. És az én tekintetemben is van hatalom. Már elfelejtetted? - Nem. De még gyerek voltál. - Látó voltam, és bennem is a démonvadászok vére keringett. A szemébe néztem, és azt mondtam neki, az én vérem fog végezni vele, az én vérem fogja megszabadítani a világokat tőle. És hogy számára nem lesz örökkévalóság a pokolban. Sehol. És az ő végzete mindennek véget vet. Porrá lesz, és egyetlen hozzá hasonló sem marad életben. - Nem hiszem, hogy örült neki. - Még akkor is szép maradt, amikor megmutatkozott az igazi valója. Ez is hatalom. Felmutattam Morrigan keresztjét, amit mindig a nyakamban viseltem. Fény csapott ki belőle, olyan volt, mint a napsugár. És Lilith sikoltozva elrohant. - Mindig bátor voltál - motyogta Cián. - Sosem jött többé vissza. Nem láttam, amíg Hoyttal haza nem tértetek. Ketten erősebbek vagytok, mint egymás nélkül. És Lilith fél ettől, ezért gyűlöl és irigyel benneteket. - Hoyt túléli majd a csatát? - Nem tudom. De ha meghal, olyan halála lesz, ahogyan élt. Becsületes halál. - A becsület nem vigasz, amikor sírba teszik az embert. - Akkor miért ragaszkodnál a saját becsületedhez? - kérdezte türelmetlenül a lány. - A becsület hozott idáig. És a kard mellett a becsület is ott lesz veled a csatában. Ezt nem tudta elvenni tőled Lilith, és bár kevés maradt, mégis elég volt, hogy újra visszaszerezd. Már választottál, és még sokszor kell választanod. Emlékezz rám! - Ne menj még! - Emlékezz rám! - ismételte a jelenés. - Ha nem felejtesz, újra látjuk egymást. Cián magára maradt. Leült, s a kezébe hajtotta a fejét. Túl sok mindenre emlékezett.
13 Ha csak tehette, Cián elkerülte a toronyszobát, amelyen Hoyt és Glenna művelte a mágiát. Ehhez a művelethez gyakran volt szükség tűzre, lángra és fényjelenségekre, s minden másra is, amit mind
tanácsos elkerülniük a vámpíroknak. Most azonban úgy érezte, amit századokig nem érzett, hogy szüksége van a fivérére. Az ajtó előtt állva észrevette, hogy mágiával foglalkozó két rokona megtette a szükséges óvintézkedést: felrajzolta a védelmet adó jelképeket a toronyszoba ajtajára, hogy távol tartsa a kíváncsiskodókat. Cián maga is jobban szeretett volna tágulni onnan, mégis bekopogott. Glenna nyitott ajtót. Izzadtan, kipirulva állt, a haját felkötötte, és semmi más nem volt rajta egy ingen és bugyin kívül. Cián köhintett. - Félbeszakítottam valamit? - Sajnos, semmit. Egyszerűen szörnyű idebent a hőség. Nagy melegre és tűzre van szükségünk az igézésekhez. Pardon. Gyere be, ha bírod. - Nem zavar. - Akkor jó. - Glenna becsukta Cián után az ajtót. - Minden ablakot elsötétítettünk, ezért nem kell aggódnod a fény miatt. - Már majdnem napnyugta van. Cián Hoytra nézett, aki a helyiség túlsó végében egy hatalmas rézkatlan mellett állt. Kezét kinyújtotta fölé, s Cián még ebből a távolságból is érezte, hogy még több hő, erő és energia árad belőle. - Tűzben igézi a fegyvereket - magyarázta Glenna. - Én valami máson dolgozom, úgy is mondhatnám, egyfajta bombán, amit le tudnánk dobni a levegőből. - Nem csodálnám, ha alkalmazni akarna a légierő. - Én lennék a titkos fegyverük - kacsintott az asszony, és a keze fejével letörölte az izzadságot a szemöldökéről. -Megmutassam? - Valójában csak... beszélni szeretnék Hoyttal, ha nem zavarom. - Várj egy kicsit. - Glenna nem emlékezett rá, mikor látta valaha is zavartnak Ciánt. Nem is zavartnak, inkább felkavartnak. - Úgyis szüksége van egy kis szünetre. Nekem is. Ha bírod a hőséget, bírd ki még pár percig. Hoyt már majdnem elkészült. Én megyek is, hogy levegőzzek egy kicsit. Amikor az asszony kiment, Cián nekidőlt az ajtónak. Hoyt még mindig kinyújtva tartotta a kezét a katlanból felemelkedő ezüstös füst felett. Szeme sötétnek tűnt. Mindig sötétebb lett, amikor kiáradt belőle az erő. Glennához hasonlóan Hoyt is nekivetkőzött a munkához. Egy fehér trikót viselt, és egy kifakult farmert gyűrt fel a lába szárán. Cián arra gondolt, a hosszú hónapok dacára fivére még mindig furán festett huszonegyedik századi ruhában. Eszébe jutott, nagyon hasonlítottak egymásra, mégis különbözőképpen szemlélték a világot. Hoyt a magányt és a tanulást kedvelte, Cián pedig a társaságot és a pénzszerzést. Mindkettőjüknek örömöt szerzett, amit csináltak, mégis közel álltak egymáshoz, olyan mértékig megértették egymást, ami csak keveseknek jut. Aztán megváltozott a világ, és benne minden más is. Mit is keres most ő itt? Válaszokat akar, vigaszra vágyik, pedig tudja, hogy egyiket sem kaphatja meg. Semmit sem lehet visszafordítani, egyetlen pillanatot sem. Az egész csak puszta idő- és erőveszteség. Az az ember, aki mozdulatlanul áll a füstben, nem az az ember, akit ismert, ahogy ő sem ugyanaz, mint egykoron. És egyáltalán nem ember, ha már erről van szó. Túl sok időt vesztegetett az emberekre, érzésekre, vágyakra, s közben elfelejtkezett arról, amit sosem lehet megváltoztatni. Ellökte hátát az ajtótól. - Várj! - szólalt meg Hoyt. - Csak egy pillanat. Hangja megállította Ciánt. A varázsló leengedte a kezét, a füst kacskaringózott még egyet, majd eltűnt. - Annyi bizonyos, hogy a fegyverzetünk kiváló lesz - mondta Hoyt, majd benyúlt a katlanba, s a markolatánál fogva kihúzott belőle egy kardot. Megforgatta, a kandalló felé tartotta, mire a fegyverből tűzcsóva villámlott elő. - Te is használhatnád az egyiket - tette hozzá, s megforgatva a kardot az élét nézegette. - Elég ügyes vagy ahhoz, hogy ne égesd meg magad. - Bármit használni fogok, ami a kezem ügyébe akad. És nagyon vigyázok rá, hogy távol tartsam magam azoktól, akiket ezekkel a kardokkal fegyverzel föl, mivel nemigen értenek hozzá. - Nem azért jöttél, mert aggódsz, hogy az emberek nem értenek eléggé a kardforgatáshoz. - Nem. Cián úgy döntött, ha már ott van, előadja, amiért odament. Először azonban körbejárta a helyiséget, miközben Hoyt a többi kardot is kihúzta a katlanból. A helyiségben nehéz illatok terjengtek, gyógyfű és füst illata, de érződött az izzadság, az erőfeszítés szaga is. - Elriasztottam a feleségedet - jegyezte meg. - Majd megtalálom.
- Kérdeznék valamit, ha már Glenna nincs itt. Nem félsz attól, hogy elveszíted? Hoyt az asztalra tette az utolsó kardot. - Ez az utolsó gondolatom elalvás előtt, és ezzel ébredek. Ami időm még marad, megpróbálok nem gondolni rá, és arra sem, hogy a lényem egyik fele szeretné valami biztonságos helyre bezárni Glennát, amíg vége nem lesz ennek az egésznek. - Pedig nem olyasfajta asszony, akit csak úgy bárhová be lehetne zárni. Ez még a te adottságodnak is sok. - Igen, de még ez sem tartja féken a félelmet. Te félted Moirát? - Tessék? - Azt hiszed, nem tudom, hogy szereted, és együtt vagytok? - Ideiglenes őrültség. Majd elmúlik - legyintett Cián, s megrázta a fejét, amikor a bátyja merőn, állhatatosan bámulni kezdte. - Ebben az ügyben nincsen választásom, és neki sincs. Az olyanok, mint én, nem élnek fehér léckerítés mögött, és arany retrieverjük sincs. - Ismét legyintett, amikor észrevette Hoyt zavart pillantását. - A házi tűzhelyről beszélek, fivérem. Akkor sem adhatnám meg neki ezt az életet, ha akarnám. És Moira már régen halott lesz, amikor én még mindig élek. De nem erről akartam beszélni veled. - Először mégis árulj el nekem valamit. Szereted? Cián úgy érezte, mintha beleköltözött volna az igazság, átszáguldott volna a szívén, a valóján, megvillant volna a szeme előtt. Moira... Moira olyan nekem, mint a fény, miután örökké sötétben éltem. De az én részem a sötétség, Hoyt. Tudom, hogyan éljek túl mindent sötétben, hogyan legyek elégedett, hogyan keressek pénzt, és hogyan szórakozzak. - Azt nem mondtad, hogy boldoggá tesz. - Elég boldog voltam, amíg meg nem kerestél - mondta elégedetlen hangon Cián. - Mielőtt a jelenléted mindent újra megváltoztatott. Mit akarsz, mit tegyek? Kívánjam magamnak azt, amivel te bírsz, és ami a tiéd lesz Glennával, ha életben maradsz? Mire volna ez jó nekem? Attól talán megindul a szívverésem? Meg tudnád indítani igézessél? - Nem. Semmit sem tudtam meg, amivel vissza lehetne hozni téged. De... - Akkor hagyd így. Az vagyok, ami, és nem panaszkodom. Moira puszta kísérlet. A szerelem nem más, mint kísérlet, s én mindig eredményt értem el benne. - Beletúrt a hajába. - Van valami innivaló idefent? - Van whiskym - mondta Hoyt, és állával az egyik faliszekrény felé mutatott. - Én is kérek egyet. Cián bőven öntött a whiskyből két kupába, aztán Hoyt-hoz lépett, aki éppen egymás mellé tolt két háromlábú széket. Leültek, kortyoltak egyet, s pár pillanatig csöndben maradtak. - Leírtam valamit, egyfajta végrendeletet arra az esetre, ha Samhainkor kifogynék a szerencséből. Hoyt fölemelte tekintetét az italról, s Cián szemébe nézett. - Aha - jegyezte meg. - Tetemes vagyont gyűjtöttem össze, ingatlanban, ingóságokban, személyes holmiban. Szeretném, ha te vennéd őket a gondjaidba a leírt utasításaimnak megfelelően. - Ez természetes. - Nem könnyű feladat, mert világszerte sok tulajdonom van. Nem akartam minden tojást ugyanabba a kosárba rakni. A New York-i lakásomon több útlevél és személyazonosságot igazoló papír van, és pénzletétek több helyen. Szívesen venném, ha használnád őket, amennyiben szükséged lesz rá. - Köszönöm. Cián lötyögtette a whiskyt a pohárban, s elgondolkozva bámulta. - Van néhány holmi, amit szeretnék Moirára hagyni, ha ide tudnád hozni őket. - Idehozom. - A New York-i klubot és a lakásomat Blairre meg Lar-kinre hagyom. Jobban örülnének neki, mint te. - Biztos vagyok benne, hogy hálásak lesznek. Egy kis felháborodás keveredett Cián könnyed és gyakorlatias hangjába. - Nem kéne érzelegned, mivel sokkal valószínűbb, hogy én tartok feletted virrasztást, nem pedig fordítva. Hoyt félrebiccentette a fejét. - Gondolod?
- Értek hozzá. Te még harmincéves sem vagy, én már sok száz éve létezem. És akkor sem voltál olyan jó vívó, amikor még éltünk, akárhány trükköt tudsz is előhúzni a kalapodból. - De hát épp arról van szó, amit te is mondtál, hogy egyikünk sem ugyanolyan, mint volt - mondta kedélyes mosollyal Hoyt. - Eltökéltem, hogy mindketten élve kerülünk ki ebből a csatából, bár ha mégis elesel, akkor... nos, poharat emelek rád. Cián elnevette magát, és Hoyt is. - És persze furulya- és dudaszót akarsz a temetésedre - mondta Hoyt. - Ó, a francba is! - mondta Cián, és gonosz fény gyulladt a szemében. - Majd bedobok pár fuvolát a kedvedért, és megvigasztalom gyászoló özvegyedet. - Legalább nem kell sírt ásnom neked, úgyis porrá változol. De van bennem annyi tisztesség, hogy valami sírkövet állítsak. Mondjuk, ezzel a felirattal. „Cián nem nyugszik itt, mivel porát elsodorta a szél. Élt, aztán meghalt, s úgy távozott, mint az utolsó, idegesítő vendég a bál után." - Azon gondolkozom, hogy visszamegyek a szobámba, és megváltoztatom a végrendeletemet, és mégis a DannyBoyt fogom énekelni a sírodnál. - Mi az a Danny Bof. - Közhely - válaszolt Cián, felkapta a padlóra állított üveget, majd töltött mind a két kupába. Láttam Nolát? - Tessék? - kérdezte csodálkozva Hoyt, és leengedte az üveget. - Mit mondtál? - A szobámban. Láttam Nolát, és beszéltem vele. - Noláról álmodtál? - Ezt mondtam? - csattant fel Cián. - Azt mondtam, hogy láttam, és beszéltem vele. Olyan ébren voltam, mint most, ahogy látlak téged, és beszélek veled. Még mindig gyerek volt. Jézusom, ehhez az élményhez a világ minden whiskyje kevés. - Meglátogatott - motyogta Hoyt. - A mi Nolánk. Mit mondott? - Szeretett téged. Engem is. Hiányoztunk neki. Hazavárt bennünket. A francba! - Cián felállt, s járkálni kezdett.
106 - Gyerek volt, pontosan olyan, amilyennek utoljára láttam. Persze, hazugság az egész, hiszen felnőtt, aztán megöregedett, meghalt és elporladt. - És miért látogatott volna meg felnőtt asszonyként, vagy öregként? - kérdezte Hoyt. - Olyan alakban jelent meg előtted, ahogy emlékeztél rá. Ajándékot adott. Miért vagy dühös? - Honnan is tudhatnád, milyen érzés, ami bennem dühöng? Nola ugyanolyan volt, én meg nem. Arról beszélt, hogyan emeltem föl a nyeregbe, és vittem el lovagolni. Azt mondta, olyan volt, mintha csak tegnap történt volna. Nem bírom, hogy ezeknek a tegnapoknak az emléke a fejemben él, nem bírok épeszű maradni. - Megpördült. - Ha ennek vége, tudni fogod, hogy megtetted, amit kértek tőled. Nolá-ért, az egész családért. Ha életben maradsz, bármennyire fájni fog is, hogy elhagytad a családot, erősít majd ez a tudat, s az, hogy Glennával élsz. Nekem pedig vissza kell mennem oda, ahonnan jöttem. Nem vihetem magammal Nola képét, hogy ezzel éljek tovább. Hoyt egy percig hallgatott. - Nolán látszott, hogy fáj neki? Félt? Gyászolt? - kérdezte aztán. - Nem. - És te nem viheted magaddal a képét, hogy azzal élj tovább? - Nem tudom, mi az igazság. Csak annyit tudok, hogy egyik érzésből következik a másik, mígnem majd' megfulladok tőlük. Félig már úgyis megfulladtam attól, amit Moira iránt érzek. - Cián lehiggadt, újra leült. - Rajta volt a kereszt, amit tőled kapott. Azt mondta, mindig viselte, ahogy te mondtad neki. Azt is tudnod kell, hogy Lilith fölkereste, és megpróbálta rábeszélni, hogy engedje be a szobájába. Hoytnak összeszorult az ökle. - Az a mocskos boszorkány a mi Nolánk után vetette magát? - Igen. Jó nagy seggbe rúgást kapott érte. Már átvitt értelemben. Cián elmondta, mit hallott Nolától. Hoyt arcát meglágyította a büszke mosoly, ahogy megkönnyebbült. - Felmutatta neki a keresztet, amit tőled kapott, és ettől Lilith pánikszerűen elmenekült. Nola szerint sosem kereste föl újra, egészen addig, amíg mi meg nem találtuk egymást. - Ez jó. Nagyon érdekes. Tehát a kereszt nemcsak védelmezi a viselőjét, hanem megriasztja Lilitht, aki erre elinal. És Nola látja a jövőben Lilith végzetét.
- Talán ezért akar Lilith olyan eltökélten végezni velünk. - Igen. És Nola fenyegetése még súlyosabbá tette a helyzetét. Képzeld csak el Lilith állapotát, amikor kénytelen megijedni egy gyermektől. - Nem kétlem, hogy meg akarja torolni. Persze, hogy ő akar győzni ebben a csatában. Valamiféle király akar lenni, és mi az alattvalói lennénk. Mind a hatunkat és a köztünk lévő kapcsolatot is uralni akarja. El akar pusztítani minket. - Hát, eddig nem volt valami nagy szerencséje. - Mi a véleményed arról, hogy az istenek megesküdtek erre? Mind a hatan hívást kaptunk, és véreztünk érte. De Lilitht is ideértve valamennyien azonos időpontban ugyanarra a helyre igyekszünk. Őszintén meg kell mondanom, egyáltalán nem érdekel, hogy az istenek szimata vagy a démonok irányítanak-e oda. Hoyt felhúzta a szemöldökét. - Van választásunk? - Mindenki választásról beszél. Vajon melyikünk fordítana hátat neki? Végül is, nem csak az embereknek van büszkeségük. És egyre múlik az idő. Majd kiderül, mit látunk, ha bekövetkezik az a nap - mondta Cián és felállt. - Most kimegyek levegőzni egy kicsit. Elindult az ajtó felé, majd visszanézett. - Nola nem mondhatta volna meg nekem, még ha tudja is, hogy túléled-e a csatát. Hoyt megrántotta a vállát, felhajtotta a maradék italt. - Akkor majd jön a DannyBoy. Cián fölnyergelte Vladot, és kilovagolt a kapun, s bár tudta, hogy kockázatos, amit tesz, most mégis szüksége volt az éjszakára, a sebes vágtatásra; s talán még a veszélyre is. Odafent az égen a hold éjszakáról éjszakára hízott. Emberek és démonok vére fogja áztatni a földet, mire telihold lesz belőle. Cián eddig sosem vett részt háborúkban. Nem látta értelmét a földért, a gazdagságért, a nyersanyagért folytatott háborúknak, a hit nevében vívottaknak. De ez a háború már az övé volt. Nem csak embereknek van büszkeségük, tisztességük vagy szerelmük. És ez, mindent egybevéve, az övé volt. Ha szerencséje lesz, egy szép napon majd újra Írországban fog lovagolni, vagy bárhol, ahol csak akar. Eszébe jut majd Geall, kedves dombjai, sűrű erdei; a rohanó folyók, a kőemlékek és a folyó melletti dombon épült kedves kis vár. És igen, eszébe fog jutni a királyság űrnője - Moira, révedező szürke szeme, csöndes mosolya, mélyen érző szíve. Ki hitte volna, hogy oly sok száz évnyi létezés után elcsábítja, víz alá nyomja egy nő? Átugratott a kőfalakon, száguldott az édes és hűs éjszakai levegőt árasztó földeken. Visszanézett. Holdfény szitált a várra, gyertyafény és égő lámpák látszottak az ablakokban. A királynő betartotta a szavát, ami a harmadik zászlót illeti: a claddaugh és a sárkány mellett ott lengett a ragyogó, arany napkorong. Cián azt kívánta, bár megadhatná Moira Geallneak és minden világnak, hogy a vérontás után felragyogjon a nap. Amikor majd ő maga visszamegy a sötétségbe, a lehető legtöbbet magával akar vinni a lányból, hogy ez legyen az egyetlen pislogó fény minden éjszakáján. Amikor visszalovagolt, Moira már várta, kezében íj, derekán Geall kardja. - Láttam, hogy kilovagoltál. - Fedeztél? - kérdezte Cián, miközben leszállt a nyeregből. - Megegyeztünk, hogy egyikünk sem hagyja el a várat egyedül, különösen nem sötétedés után. - Ki akartam mozdulni - válaszolt Cián, és bevezette a hátast az istállóba. - Ezt észrevettem abból, amilyen őrülten vágtáztál. Egyetlen pokolból szalajtott Kutyát sem láttam, de te biztosan. - Jól érzem, hogy kedélyes hangnemedben ott lapul némi szemrehányás? Remekül csinálod. - Még anyám ölében tanultam - mondta a lány, elkapta a gyeplőt, majd átadta egy istállófiúnak. Amikor a szolga eltűnt, Moira Cianre nézett. - Már megint valami különös hangulat? - Csak a szokásos. - Azt kellett volna mondanom, hogy nehéz hangulatban vagy, de a válasz úgyis mindig ugyanaz. Ha nem vagy tüskésebb a szokottnál, szeretném, ha velem vacsoráznál. Remélem, ma éjszaka velem maradsz. - És ha tüskés hangulatban vagyok?
- Akkor majd az étel és az ital rábír, hogy lefeküdj velem, és velem maradj. De veszekedhetünk is vacsora közben, elég, ha utána lefekszünk. - Nagyot kellett volna esnem a lóról, s jól betörnöm a fejem, hogy visszautasítsam ezt az ajánlatot. - Remek. Éhes vagyok. És bosszús, gondolta Cián némi derűvel. - Add már ki magadból, amit mondani akarsz. A végén még megárt az emésztésednek. - Nincs mit kiadnom magamból, és ha volna is, az, hogy kiadom, nem elégítene ki - válaszolt a lány, és sarkon fordulva elindult az udvaron. - Igazság szerint arra vágyom, hogy a csizmám talpa ott maradjon a fenekeden, amiért ezt tetted. De... - Nagyot lélegzett, majd még egyet, miközben beléptek a várba. - Tudom, milyen érzés, amikor az ember menekülni akar, csak úgy járjon egyet, mert úgy érzi, felrobban a belső nyomástól. Cián nem szólt semmit, amíg oda nem értek a lány szobájához. - Nem tudom, hogyan értheted meg ezt is. - Mert tanulmányoztalak - mondta kis mosollyal a lány, és egyenesen Cián szemébe nézett. - Jó diák vagyok. És ráadásul már a szívemben laksz. Itt vagy bennem, ezért tudom. - Nem érdemeltelek meg - mondta csöndesen Cían. - Nem vagyok holmi fizetség vagy jutalom. Nem érdekel, hogy megérdemeltél-e - válaszolta Moira, és benyitott a szobájába. Odabenn égett a tűz, s meggyújtották a gyertyákat. Már asztalon állt a hideg vacsora. - Vendégmarasztaló - jegyezte meg Cián. - Azt akartam, hogy legyen egy éjszaka, amelyet kettesben töltünk el. Mintha semmi sem történt volna. Csak ülünk, beszélgetünk és eszünk. És valamivel több bort iszom, mint szoktam. - Letette az íjat és a tegezt, lecsatolta a kardját. - Olyan éjszakát akartam, amikor nem csatáról, fegyverről vagy stratégiáról beszélünk. Majd azt mondod, szeretsz. De mondanod sem kell, mert úgyis látom abból, ahogy rám nézel. - Tudod, hogy szeretlek. Amikor visszanéztem a várra, az ablakodban ezeknek a gyertyáknak a fényét láttam. Mindig így gondolok rád. Te vagy az állhatatos, mindig égő láng. A lány odalépett hozzá, megfogta az arcát. - Én pedig mindig úgy gondolok rád, hogy te vagy a titokzatos éjszaka s az öröm. Sosem fogok többé félni a sötétségtől. Cián megcsókolta a lány szemöldökét, halántékát, aztán a száját. - Engedd, hogy kitöltsem neked az első pohárral abból a valamivel több borból. Moira leült a kisasztalhoz, a férfit figyelte. A szeretőm, gondolta. Ez a különös és vonzó férfi, akiben oly sok minden élő munkálkodik. Az egész éjszakát vele tölti, s ez néhány órányi békével ajándékozza meg őket. Feléje emelte a poharát, amikor Cián leült vele szemben. - Sláintel Mesélsz azokról a helyekről, ahol jártál? Gondolatban látni szeretném őket. Sokat nézegettem a térképeket az írországi könyvtáradban. Olyan nagy a világod. Mesélj azokról a csodákról, amiket láttál. Cián mesélt a reneszánsz kori Itáliáról, a japán szamurájokról, Alaszkáról az aranyláz idején; az Amazonas-parti esőerdőkről és az afrikai szavannákról. Szavakkal próbált gyors képet festeni mindenről, hogy a lány lássa a vidékek változatosságát, ellentétét. Szinte látta, amint Moira agya szomjasan felszívja a hallottakat. A lány számtalan kérdést tett föl, különösen akkor, amikor a Cián által elmondottak többnek bizonyultak, vagy ellentmondtak annak, amit a férfi könyvtárában olvasott. - Mindig érdekelt, mi van a tengeren túl - mondta öklére támasztott állal a lány, miközben Cián töltött maguknak még italt. - Kíváncsi vagyok, milyen a többi ország, más kultúrák. Egyszer majd... majd szeretnék látni egy elefántot. - Elefántot? - Igen, azt - mondta nevetve a lány -, és zebrát, kengurut is. Szeretném azokat a festményeket látni, amelyeket te is láttái, és azokat is, amelyeket a könyvekben láttam. Michelangelót, Da Vincit, Van Goghot... Beethovent. - Beethoven zeneszerző volt. Nem hiszem, hogy tudott volna festeni. - Igen, igazad van. Volt sok zenéje, amelyeket megszámozott. Egy kicsit elködösült az agyam a bortól. És hegedűt meg zongorát is szeretnék látni. És elektromos gitárt. Tudsz ezeken játszani? - Valójában kevesen tudják, hogy a Beatlesnek hat tagja volt. De sebaj. - Tudom. John, Paul, George és Ringó...
- Olyan memóriád van, mint az elefántnak, amelyet ugyancsak látni akarsz. - Amire az ember emlékezik, az az övé. Vélhetően sosem fogok elefántot látni, de egy szép napon narancsfám lesz. Már kicsíráztak a magok a melegházban. – Hüvelyk- és mutatóujja közt mutatta, milyen kicsik a hajtások. - Egy kis zöld bújt elő a földből. Glenna azt mondta, a virágja nagyon illatos. - Valóban. - És mást is hoztam magammal. Ciannek tetszett, hogy a lány hangja olyan, mintha valami bűnét akarná bevallani. - Úgy, szóval enyves kezed van? - Ha nem úgy volna megírva, akkor nem kerültek volna Geallbe. Hoztam szemzőágat a rózsádról. Jól van, három ágat. Mert mohó voltam. És elhoztam azt a fényképet is, amelyet Glenna készített rólam és Larkinről. Meg egy könyvet. Igen, be kell vallanom, hogy egyszerűen elhoztam egy könyvet a könyvtáradból. Tolvaj vagyok. - Milyen könyvet? - Yeats verseit. Különösen azért vágytam rá, mert azt mondják róla, ír volt, és fontosnak láttam, hogy olyasmit hozzak magammal, amit egy ír költő írt meg, - És mert Cián is ír, gondolta közben a lány. És mert az ő könyve. - És olyan gyönyörűek, erőteljesek a versei - folytatta. - Megígértem magamnak, hogy majd visszaadom, ha lemásoltam, de ez hazugság. Megtartom. Cián fölnevetett, megcsóválta a fejét. - Vedd ajándéknak. - Köszönöm, de boldogan fizetek is érte. És te szabod meg az árat. Felállt, s Cianhez lépett. A férfi ölébe ült, átkarolta a nyakát, s beletúrt a hajába. Cián meghatódott, s a lányéhoz dörgölte a homlokát. - Sosem láttam hozzád hasonlót - vallotta be. - Ha itt vagy velem, több vagyok, mint valaha voltam. Szeretnék egy kicsit az erkélyen álldogálni. Kijönnél velem elnézni a holdat meg a csillagokat? Cián Moira anyjára gondolt, a látványra, amely a lányt fogadta azon az erkélyen. - Biztos vagy benne? Moira aznap éjszaka nem akart a napkeltére s a kötelességeire gondolni. Az éjszaka a férfié volt, és amíg vele van, egyben az ő ideje is. - Sok nőt csókoltál - jegyezte meg, amikor Cian ajka elvált a szájától. Cian elmosolyodott, s újra megcsókolta. - Igen. - Több százat. - Legalább. - Több ezret. - Lehetséges. - Hm! - mondta a lány, ellépett a férfitól, aztán megfordult, nekitámaszkodott a kőkorlátnak. Kibocsátok egy rendeletet, hogy minden férfinak meg kell csókolnia a királynőt. Ezzel utolérhetlek, ugyanakkor sokat tanulhatok belőle az összehasonlítás révén. Megtudom, mennyire vagy különleges ebben is. - Félek, nem találod majd olyan érdekesnek a parasztokat. - Hogy lehetsz ebben biztos? Csókoltál már gealli férfit? - Nagyon ravasz vagy, tudod-e? - mondta nevetve a férfi. - Kedveled a ravasz nőket? A lány mozdulatlan maradt, amikor Cian odalépett hozzá, és két oldalról a korlátra tette a kezét. - Csak akkor, ha a szemük olyan színű, mint az esti köd, és a hajuk, mint a fényezett tölgyfa. - Szürke és barna. Mindig azt hittem, unalmas ez a két szín, de semmit sem érzek unalmasnak, amikor veled vagyok. - Moira a férfi szívére tette a kezét. Nem dobogott, Moira mégis látta a lüktetését Cián szemében. - Ha veled vagyok, nem vagyok szégyenlős, sem ideges, pedig az voltam, amíg először meg nem csókoltál. - Elvette kezét a férfi mellkasáról, s a helyébe egy csókot lehelt. Mintha valami függöny emelkedett volna föl bennem, és már sosem ereszkedik le. - Fényt hoztál az életembe, Moira - mondta Cián. Nem mondta ki, még önmagát sem szívesen emlékeztette, hogy ez a fény ki fog hunyni, ha majd elmegy.
- Felhőtlen az ég, világít a hold, fénylenek a csillagok -mondta a lány, és Cián kezére tette a magáét. - Nyitva hagyhatjuk az ajtót, amíg el nem alszunk. Beléptek a szobába, amelyet bizonytalanul világított meg a hold és a gyertyák fénye. Moira tudta, mi következik, hogyan lesz a melegségből hőség, a hőségből tűz. És az a rengeteg öröm és élmény közben! Odakint valahol egy bagoly rikoltott. Talán a párjának, gondolta a lány. Tudta, mire sóvárog a saját párja mellett Leemelte fejéről az aranykarikát. Észrevette, hogy Cián figyeli, és rájött: ezek az apró részletek, amelyek a vetkőzéshez vezetnek, fölkeltik a vágyat. Lassan szedte le az ékszereit, figyelte a férfit, aki meg őt figyelte. Előhúzta a ruhája mellrésze alá dugott láncot a kereszttel, átbújtatta a fején. Tudta, hogy ez bizalmat jelent. Hátat fordított, s fölemelte a haját. - Kibontod a ruhámat? Arra gondoltam, megpróbálnék cipzárt készíteni. Nagyon egyszerű eszköz, és megkönnyíti az öltözködést. - Már sok bájt föladtak a kényelem érdekében. Moira a válla felett a férfira mosolygott. - Te könnyen beszélsz. - Beleremegett a gyomra, amikor érezte, hogy Cián egyenként kibogozza a zsinórokat. -Melyik találmány tetszett a legjobban, amióta létezel? - A vízvezeték. A lány elnevette magát a gyors válaszon. - Larkinnel meg vagyunk mérgezve, és nagyon, de nagyon hiányzik. Jól megnéztem a csöveket és a tartályokat. Talán össze tudok hozni valamit, ami hasonlít a zuhanyra. - Királynő és vízvezeték-szerelő - mondta Cián, és megcsókolta a lány vállát, miután lehúzta róla a ruhát. – Vége-hossza nincs az adottságaidnak. - Kíváncsi vagyok, beválok-e urasági inasnak - mondta Moira, és Cián felé fordult. - Szeretem a gombokat - mondta, és elkezdte kigombolni a férfi ingét. Közben hátrarázta a haját. - Talán le kéne vágnom a hajam olyan rövidre, amilyen Blair haja. Harcban ésszerűbb. - Meg ne tedd - szólt Cián, és megremegett, amikor a lány keze tétován megállt a nadrágja gombján. Beletúrt a lány hajába, végigfuttatta ujjait a fürtök között. - Olyan gyönyörű, ahogy a válladra omlik, és elterül a hátadon. A lány elbűvölten a hosszú tükörre pillantott. Összerezzent, amikor megpillantotta magát benne félig levetkőzve - és egyedül. Gyorsan félrekapta a tekintetét, zavartan a férfira mosolygott. - De sok vele a gond, és... - Megijesztett? Nem volt értelme úgy tenni, mintha nem értené a kérdést. - Egy kicsit megdöbbentett. Téged nem zavar, hogy nem láthatod a tükörképedet? - Tudomásul veszem, és alkalmazkodom hozzá. Meglehetősen ironikus egyébként. Az ember örökre fiatal marad, de nem gyönyörködhet önmagában. Mégis... - Cián megfordította a lányt, hogy mindketten a tükörbe nézzenek. - Aztán fölemelte a haját, majd hagyta lehullani. Moira elnevette magát a látványon, ahogy a hajának látszólag saját akarata lett, és az arca körül röpköd. Cián a vállára tette a kezét. - Mindig megvan rá a mód, hogy az ember elgyönyörködjön valamiben - mondta. Újra fölemelte a lány haját, aztán végighúzta az ajkát és a foga hegyét a nyakán. Érezte, hogy a lány megdermed, vísszafojta a lélegzetét, és kitágul a szeme. - Ne - mondta, amikor Moira meg akart fordulni. - Csak figyelj. Érezd! Végighúzta ujját a lány bőrén, meztelen vállán, aztán a melle felé indult, amelyet alig fedett a szinte teljesen kifűzött ruha. - Cián...
- Álmodtál-e valaha arról, hogy éjszaka, sötétben érkezik a szeretőd? - kérdezte Cián, s megbökte a ruhát, amely lehullott a lány derekára. Ujjbegyével megérintette a lány mellét. - Ábrándoztál már azon, milyen, amikor meglep? Amikor a keze és a szája felforrósítja a bőrödet? Moira fölemelte a kezét, hogy megfogja Ciánét, mert érezni akarta. Aztán elpirult és leengedte, amikor a tükörben azt látta, hogy a saját mellét érinti. Mögötte láthatatlanul elmosolyodott Cián. - Azt mondtad, nem vettem el az ártatlanságodat. Lehet, hogy igazad volt, de most mégis elveszem. Annyira csábító, és annyira vágyom rá. - Nem vagyok ártatlan - mondta remegve a lány.
- Jobban, mint gondolnád - mondta Cián, és ujjával körözni kezdett a lány mellén, aztán megdörzsölte a megkeményedett mellbimbót. - Félsz? - Nem - mondta a lány, aztán összerázkódott. - Igen. - Egy kis félelem fokozza az izgalmat. - Cián a földre lökte a lány ruháját, s közelebb hajolt a füléhez. - Lépj ki belőle! - suttogta. - És csak figyelj! A testedet figyeld! Moirában félelem keveredett az izgalommal, nem tudott tisztán gondolkodni. Teste tehetetlen volt, az agya megbénult. Láthatatlan kéz és száj kalandozott a testén, érzéki bizalmassággal, lusta hírvággyal. A tükörben látta, hogy vonaglik a teste, és döbbent gyönyör ül az arcán. A megadás vágya már elhomályosította a szemét. Fantomszeretője keze végigsiklott a testén, ujja a bőrével játszott, nyomában megremegett a teste. Amikor ez a kéz újra megfogta a mellét, minden szégyen nélkül ráborította a sajátját. Felnyögött, annyira kívánta a férfit, de nem tudta levenni szemét a tükörről. A benne lakozó tudós sosem hunyta volna le a szemét, ha új tapasztalatról, új tudnivalóról van szó. Cián érezte, hogy a lány remeg, és hogy önkénytelenül mozgatja a csípőjét, ahogy eluralkodik rajta a gyönyör. Gyertyafény játszott a bőrén, amely fölmelegedett, szinte kivirágzott az élménytől. Moira újra felnyögött, amikor Cián végighúzta ujját a hasán, és szorosan a férfihoz simult, felnyújtotta a karját, és hátulról átölelte a férfi nyakát. Cián tovább ingerkedett vele, végigszaladt a combján, elsiklott a legérzékenyebb pontja előtt, mintha folyton csalogatná afelé, ami következik. - Vedd el! - motyogta Moira. - Vedd el, amit akarsz! Cián elkapta a lány kezét, és a saját kezéhez nyomta, amellyel a lány combja között kalandozott. Moira teste a férfiéhoz simult, s miközben Cián simogatta, tornyosult benne a gyönyör. A férfi olyan szavakat mormogott, amelyeket Moira már nem is értett, de a tükörben még mindig csak a saját testét látta, amely már beleveszett a vágyakozásba. Erőtlennek érezte magát, s megdöbbent, amikor a férfi elengedte. Cián olyan gyorsan fordította meg, hogy Moira egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát. Tudta, hogy újra elveszett, amikor a férfi vad sóvárgással megcsókolta. A férfi nyakába kapaszkodott, hogy megadja magát, miközben a szíve őrülten vert. Cián még sosem érzett ekkora éhséget, bármit tapasztalt is előtte. Egyfajta mániákus vágy kerítette hatalmába, amelyet csak az egyesülés csillapíthatott. Minden ügyessége, minden tapasztalata semmivé lett, amikor Moira teste hozzásimult. Éppolyan felajzott, éppolyan elkínzott volt, mint a lány. Lehúzta a padlóra, és belé hatolt, mohóbban, mint első, kétségbeesett ölelésük alkalmával. Amikor a lány reszketve elélvezett, kinyitotta a szemét, és a szemébe nézett, hogy lássa, ki vette birtokba. Cián Moira hajába temette az arcát, és végre megkönnyebbült. Moira úgy érezte, egész hátralévő életére ott maradna a padlón. A férfi azonban felnyalábolta, s kiegyenesedett. Moira érezte, hogy szíve összevissza ver a mellkasában. - Ez bolondosán hangzik - motyogta, miközben Cián nyakához szorította az orrát. - És tudom, hogy nőiesen is, de szeretem, hogy ilyen erős vagy, és azt is, hogy elgyöngülsz, amikor szeretjük egymást. - Van bennem valami, mo choi, ami mindig elgyöngül, ha rólad van szó. A szívének szólított, gondolta a lány. - Ne! - mondta, miután a férfi az ágyra fektette, és megfordult, hogy összehúzza a függönyt az erkélyajtón. -Ne még! Olyan sok van hátra az éjszakából. Legurult az ágyról, felkapta a hálóingét. - Szerzek még bort. És sajtot - tette hozzá. – Megint farkaséhes vagyok. Amikor a lány kisietett, Cián a tűzhöz lépett, és rádobott egy tőzegtéglát. Bezárta agyának azt a részét, amely azt kérdezte tőle, mit művel. Valahányszor együtt volt Moi-rával, felfakadt a seb és sajgott, amiért el fog következni a nap, amikor már sosem lehet együtt vele. Emlékeztette magát, hogy a lány túléli majd. Ő is. A túlélés emberekre, démonokra egyaránt jellemző. És egy nem létező szív nem halhat meg. Moira tálcával a kezében tért vissza. - Ehetünk és ihatunk az ágyban, ahogy hanyatló korokban szokás - mondta, az ágyra tette a tálcát, aztán mellé feküdt. - Bizonyos vagyok benne, hogy már eleged volt belőlem. - Miért gondolod? - kérdezte a lány, kirázta haját az arcából, s lassan a férfira mosolygott. - Pedig én abban reménykedem, hogy lesz még több is. De hát ha már mindent megmutattál, amit tudsz, kénytelenek leszünk ismételni önmagunkat. - Olyan dolgokat műveltem, amelyeket el sem tudsz képzelni.
- Hencegsz - mondta könnyednek szánt hangon a lány. - Moira... - Ne sajnáld, ami köztünk történt, vagy amiről azt hiszed, nem történhet meg, vagy nem szabad megtörténnie. - A lány tekintete tiszta volt, egyenes. - Ne sajnáld, bármit tettél is a múltban, amikor rám nézel, mert bármi volt is az, minden tetted közelebb hozott hozzám egy lépéssel. Itt van rád szükség. Itt van rád szükségem. Cián az ágyhoz lépett. - Felfogtad, hogy nem maradhatok? - Persze, hogy felfogtam. De ma éjszaka nem akarok róla beszélni. Hát nem lehet a miénk erre az egyetlen éjszakára az illúzió, hogy nem így van? Cián megérintette a lány haját. - Nem sajnálom, ami köztünk történt. - Ennyi nekem elég. Emlékeztette magát, hogy meg kell ezzel elégednie, de minden eltelt perccel egyre gyötrőbb bánat ébredt föl benne. Fölemelte az egyik serleget, s biztos kézzel odakínálta a férfinak. Amikor Cián észrevette, hogy vér van benne, felhúzta a szemöldökét. - Azt gondoltam, szükséged van rá - mondta a lány. - Hogy erőt gyűjts. Cián megcsóválta a fejét, leült az ágyra, a lány mellé. - Beszélhetünk a vízvezetékről? Moira nem volt biztos abban, mit fog mondani Cián, de az bizonyos, hogy a vízvezeték témája volt a legvalószínűtlenebb, amit említhetett. - A vízvezetékről? - Nem csak te tanulmányoztad a kérdést. Vegyük hozzá azt is, hogy már éltem, amikor ez a megoldás beépült a mindennapi életbe. Van néhány ötletem, hogyan építheted ki a rendszer alapját. A lány elmosolyodott, belekortyolt a borába. - Akkor világosíts fel. Elég sok időt töltöttek ezzel; Moirának még papírt és tintát is kellett hoznia, hogy lerajzolják a rendszer alapját. A lány új megvilágításban látta a férfit attól, hogy ekkora érdeklődés él benne valami iránt, amit a vele egy korban élő emberek nyilvánvalónak vesznek. De rájött, hogy nem kellett volna meglepődnie ezen, hiszen egyszer már fölmérte, milyen óriási könyvtára van Ciannek Írországban. Emlékezett arra is, hogy abban a házban van ez a könyvtár, amelybe a férfi évente csak egyszerkétszer látogat el. Arra is rájött, hogy a férfi mindenre képes, amit csak akar. Gyors, gyakorlatias agya volt, ügyes keze és kíváncsi lelke. Moira emlékeztette magát, hogy üzletembernek is ügyes. Biztos volt benne, hogy Geallben is virágzó vállalkozást vezetne, ha ott maradna, abban a korban. Tisztelnék, híres lenne. Tanácsért, javaslatért sorjázna hozzá a többi férfi. És minden nő kikezdene vele, ha módja nyílna rá. Magában arról is meg volt győződve, hogy ők ketten találkoznának, kerülgetnék egymást, és szerelembe esnének. És aztán Cián együtt uralkodna vele a gazdag és békés országban. Gyerekeik születnének, akik mind Cián csodaszép kék szemét örökölnék. És a fiúnak, mert biztos lenne legalább egy fiuk, ugyanolyan bemélyedés volna az állán, mint az apjának. És az egyik ilyen éjszakán, nagyon későn, nagyon csöndesen beszélgetnének a többi tervükről, amely a családjuk, a népük, az ország érdekét szolgálná. Pislogott egyet, és visszatért a valóságba, amikor Cián keze végigsimított az arcán. - Aludnod kell, Moira. - Nem - válaszolta a lány, megrázta a fejét, és megpróbált a vízvezeték vázlatára összpontosítani, és visszaszerezni azt a néhány percet, amelyet elfecsérelt közös idejükből. - Csak elkalandoztam. - Hortyogtál egy kicsit. - Hazugság, nem hortyogtam. Mégsem vitatkozott, amikor Cián összenyalábolta a papírokat. Alig tudta nyitva tartani a szemét. Fölkelt, hogy elkoppantsa a gyertyákat, miközben Cián az erkélyajtóhoz lépett, hogy becsukja, aztán mintha meggondolta volna magát, mégsem tette, hanem még szélesebbre tárta. - Cián, pucér vagy! - Moira felkapta az ingét, s utána sietett. - Legalább ezt vedd föl! Lehet, hogy nem törődsz a hideggel, de én meg nem akarom, hogy az egyik őr meglásson, ahogy meztelenül... - Sss! Egylovas közeledik. - Hogy? Honnan? - Kelet felől. Moira keletre nézett, de nem látott semmit. Mégsem kételkedett abban, amit Cián mondott.
- Egyetlen lovas? - Kettő, de a második lovat az első vezeti. Ügetnek. Moira bólintott, visszalépett a hálószobába, öltözni kezdett. - Az őröket utasították, hogy senkit ne engedjenek be. Meg kell néznem. Csavargók is lehetnek. Ha így van, nem hagyhatjuk védelem nélkül őket a kapu előtt. - Egyet se engedj be! - szólt rá Cián, miközben fölrántotta a nadrágját. - Akkor sem, ha ismered. - Nem engedem be, és az őrök sem fogják. - Némi sajnálkozással fejére tette az aranykarikát, ismét királynő lett belőle. És mivel királynő lett, fölemelte a kardját. - Biztosan csak vándorok - mondta. Ételre és szállásra lesz szükségük. - És ha nem? - Akkor hosszú utat tettek meg azért, hogy meghaljanak. Amikor már ott állt az egyik falon kialakított őrhelyen, látta a lovasokat, az alakjukat. Miként Cián mondta, ketten voltak, az első vezette a második lovat. Nem volt rajtuk köpeny, pedig csípős volt a levegő, és már érezni lehetett benne az első fagy ígéretét. Moira Niallre nézett, akit az őrök felébresztettek, amikor észrevették a lovasokat. - Hozzatok egy íjat! Niall intett az egyik őrnek, elvette tőle az íját és a tegezét. - Elég kevés haszonnal járna az ellenségnek, ha egyenesen megtámadna minket. Ketten jönnek ellenünk? Különben sem jutnak át a kapun, ha nem engedjük be őket. - Lehet, hogy nem ellenség. De addig nem húzzuk fel a kaput, amíg ki nem derítjük. Két férfi motyogta Moira, amikor már elég közel voltak ahhoz, hogy felismerje őket. - A második lovas sebesültnek látszik. - Nem - szólalt meg egy pillanat múlva Cián. - Halott. - Honnan tudhatnád... - kezdte Niall, aztán elhallgatott. - Biztos vagy benne? - kérdezte suttogva Moira. - Odakötözték a lóhoz, halott. Ahogy az első lovas is, csak éppen átváltoztatták. - Akkor rendben - mondta sóhajtva Moira. - Niall, mondd meg az embereidnek, hogy álljanak készen. Senki semmit sem tehet parancs nélkül. Megvárjuk, mit akar az első lovas. Szökevény? kérdezte Ciántól, de meg sem várta a választ, máris elvetette az ötletet. - Nem. Ha szökevény volna, keletre vagy észak felé menekülne, és jól elbújna. - Talán valami csereüzletre gondol - tűnődött fennhangon Niall. - Hogy azt higgyük, a másik még mindig életben van, és hogy talán beengedjük őket. Vagy olyan értesülése van, amiről azt hiszi, fontos nekünk. - Semmi baj nem lesz belőle, ha meghallgatjuk - kezdte Moira, aztán megragadta Cián kezét. - A lovas! Sean az. Sean, a kovács fia. Istenem! Biztos vagy benne, hogy... - Ismerem a fajtámat, - Cián szeme élesebb volt, mint a Moiráé, felismerte a halottat. - Lilith küldte. Megengedheti magának, hogy elveszítsen valakit, akit csak nemrégiben változtattak át. Azért küldte, mert ismerted, és szeretted. Ne! - Szinte még gyerek volt... - Most pedig démon. A másik megmenekült ettől. Nézz rám, Moira! - Cián megfogta a lány vállát, arccal maga felé fordította. - Sajnálom. Tynan az. - Nem... Tynan a táborban van. Hírt kaptunk arról, hogy biztonságban odaért. Megsebesült, de életben maradt, és biztonságban van. Nem lehet Tynan. Ellökte magától Ciánt, kihajolt a falon, a szemét erőltette. Hallotta, ahogy az emberek sugdolóznak, aztán a meglepett kiáltásokat, amikor felismerték Seant. Reménykedés és ujjongás volt ezekben a kiáltásokban. - Ő már nem Sean - mondta emelt hangon Moira, kettévágva a többiek kiáltozását. - Megöltek valakit, akit ismertetek, és egy démont küldtek vissza, aki az ő arcát viseli. A kapu zárva marad, és senki sem lép be rajta. Ez parancs! Minden ereje elhagyta, amikor látta, hogy Ciannek igaza volt. Tynan volt az, vagy Tynan vergődő hullája, amit a második lóra kötöztek. Sírni lett volna kedve, Cianre borulni, a kőfalra rogyni, és zokogni. Mégis egyenesen állt, már nem érezte, hogy szél fúj a köpenye alá, megemeli a haját. Felhúzta az íját, és várta a vámpírt, aki ezt az ízléstelen ajándékot hozta. - Senki se beszéljen hozzá! - mondta.
A lény, aki egykor Sean volt, fölemelte az arcát, kezével odaintett azoknak, akik összegyűltek a falon. - Nyissátok ki a kaput! - kiáltotta. - Nyissátok ki a kaput! Sean vagyok, a kovács fia. Lehet, hogy üldöznek. Elhoztam Tynant. Nagyon komoly a sérülése. - Nem lépsz be! - kiáltott ki neki Moira. - Lilith csak azért ölt meg, hogy visszaküldjön, és még egyszer meghalj. - Úrnőm! - A vámpírnak ügyetlenül sikerült meghajolnia, miközben megállította a lovát. - Ismersz engem. - Igen, ismerlek. Hogy halt meg Tynan? - Megsebesült. Sok vért vesztett. Elszöktem a démonoktól, és a parasztház felé indultam, a táborba. De nagyon gyenge voltam, és Tynan, az istenek áldják meg ezért, kijött, hogy segítsen. Rajtunk ütöttek. Alig tudtunk megmenekülni. - Hazudsz! Te ölted meg. Megtetted, amiért Lilith átváltoztatott? Megöltél egy barátot? - Úrnőm! - mondta a vámpír, aztán elnémult, amikor Moira fölemelte az íjat és megcélozta a szívét. Nem öltem meg. - Fölemelte a kezét, hogy lássák, nincs nála fegyver. Kuncogni kezdett, a szájára szorította a kezét, hogy elfojtsa. Mozdulata pontosan olyan volt, mint annak idején Seané. - A herceg tette. A kisfiú. Ő csalta ki a házból Tynant, ő ölte meg. Én csak visszahoztam, ahogy a valódi királynő parancsolta. Üzenetet küldött. - És mi volna az? - Ha megadod magad, és elfogadod ennek és minden más világ uralkodójának, megmenekülsz. Ha kezébe adod Geall kardját, és koronádat a fejére teszed, életben maradsz. Azontúl úgy éltek itt, ahogy akartok, mivel Geall kis világ, és kevéssé érdekli a királynőt. - És ha nem? A vámpír előhúzott egy tőrt, odahajolt, és elvágta a kötelet, amely a nyereghez erősítette Tynan testét. Belerúgott, mire a hulla a földre zuhant. - Akkor ugyanaz lesz a sorsotok, mint az övé, mert ez lesz minden férfi, minden nő, minden gyerek sorsa, aki szembeszáll vele. És meg fognak kínozni benneteket. - Letépte magáról az inget, s a holdfényben jól látszott az égések és harapások nyoma, amelyek gyógyulófélben voltak a testén. Megerőszakoljuk az asszonyaitokat, megcsonkítjuk a gyermekeiteket. Egyetlen emberi szív sem fog dobogni Geallben, mire végzünk. Mi örökké élünk. Sosem tudtok ellenállni nekünk. Most pedig felelj, és megviszem válaszodat a királynőnek. Moira átadta az íjat Niallnek. - Halld hát Geall királynőjének válaszát. Amikor Samhain után fölkel a nap, te és a hozzád hasonlók por lesztek, amelyet szél sodor ki a tengerre. Semmi sem marad belőletek ezen a földön. - Lilith eljön érted - kiabálta a vámpír. - És az árulóért, aki ott áll melletted. Ezzel megfordította a lovát, megsarkantyúzta, hogy ügetésre bírja. Moira fölemelte a kardját, és előrevágott vele. Tűznyaláb szökött elő a fegyver éléből. A vámpír felsikoltott, amikor a lángnyelv utolérte, aztán a földre zuhant, és hamu lett belőle. - Gealli volt - motyogta Moira. - Megérdemelte, hogy ez a kard végezzen vele. Tynan... - kezdte, de a torka egyszerűen összeszorult. - Majd én behozom - mondta Cián, megérintette Moira vállát, és a feje fölött Niall szemébe nézett. jó ember volt. A barátom. Nem is várt tovább, leugrott a falról. Olyan volt, mintha repülne. Niall a keze hátával rácsapott az egyik mellette álló őr karjára, amikor észrevette, hogy az ördög elleni jelet rajzolja maga elé. - Ne álljon mellém, aki megsérti Sir Ciánt! Odalent Cián karjába kapta Tynan hulláját, felnézett, és tekintete találkozott Moiráéval. - Nyissátok ki a kaput! - adta ki a parancsot a lány. - Sir Cián hazahozza Tynant. Moira maga készítette elő temetésre Tynan testét. Először lehúzta róla a tépett, piszkos ruhát. - Hadd csináljam én, Moira - kérte Cián. A lány megrázta a fejét, és tisztogatni kezdte Tynan arcát. - Ez az én dolgom. Gyerekkorunk óta ismertük egymást. Nem akarom, hogy Larkin így lássa. Keze remegett, miközben a ruhával gyöngéden végigtörülte a vágásokat és harapásokat. - Tudod, játszótársak voltak. Larkin és Tynan. Mit gondolsz, igaz, hogy egy gyerek tette ezt vele?
- Az a kölyök Lilith neveltje - mondta Cián. - Veszélyes. Legalább azt engedd meg, hogy fölébresszem Glennát. - Nincs rá szükség, az éjszaka közepén járunk. Az anyámmal is ugyanígy bántak, mint Tynannel. Csak még rosszabbul. Akkor elfordultam, de már nem szabad elfordulnom. - Akarod, hogy elmenjek? - Azt hiszed, arra gondolok, amikor látom ezeket a sebeket, a harapásokat, vágásokat, amelyek olyanok, mintha vadállat támadta volna meg, hogy ugyanolyan vagy, mint azok, akik ezt tették? Azt hiszed, ilyen gyönge a szívem, és ilyen híg az agyam? - Nem. Te vagy a legokosabb asszony és neked van a legerősebb szíved azok közül, akiket valaha ismertem. így sosem támadtam emberre; - Cián összeszedte magát, amikor Moira újra ráemelte haragtól és fájdalomtól égő szemét. - Kell, hogy legalább ezt tudd. Sok mindent elkövettem, és volt köztük, ami elképzelhetetlenül kegyetlen volt, de sosem csináltam ilyet, amit Tynannel műveltek. - Tisztábban öltél. Hatékonyabban. Cián úgy érezte, a lány a szavai hasítanak, mint a kés. - Igen. Moira biccentett. - Lilith nem képzett ki, magadra hagyott. Ezért van kevés közös vonásotok. Nem úgy, mint azzal, akit a fiának nevez. Az emberi neveltetésed nyoma is megmaradt benned. Hiszen én is hallottam Sean beszédét, láttam a közös vonásokat abban, ahogyan az a lény ma éjszaka viselkedett, ezért biztos, hogy benned is maradt valami a régiből. Tudom, hogy nem vagy ember, Cián, de azt is tudom, hogy nem vagy szörny. És tudom, hogy a kettéhasadt lényed két fele folyton azért küszködik, hogy egyensúlyban legyen. Amikor végzett Tynan megmosdatásával, elkezdte felöltöztetni a ruháiba, amelyekért korábban elküldetett a férfi szállására. - Legalább ezt hadd tegyem meg én, Moira! - Tudom, hogy rám gondolsz, de kötelességemnek érzem, hogy ezt még megtegyem érte. Ő volt az első, aki megcsókolt... - Moira hangja egy kicsit megbicsaklott, aztán megkeményítette magát. Amikor tizennégy éves voltam, ő meg két évvel idősebb. Nagyon kedves volt. Mindketten szégyenlősek voltunk, ahogy az első csóknál illik is, shogy te szeretted Kinget Lihth elvehette tőlünk őket, de a szeretetet nem. - Esküszöm az összes istenre, bármelyikre, amelyikre csak akarod, hogy végzek vele. - Egyikünk biztos végez vele - bólintott a lány, maid lehajolt, és gyöngéden megcsókolta Tynan hideg homlokát.
15 Egy ragyogó reggelen temették el Tynant, amikor felhők árnyéka táncolt a hegyek felett. A szent ember megáldotta a földet, mielőtt leengedték volna a sírba, fuvolák és dobok szólaltatták meg a gyászzenét. Mindenki ott volt, aki ismerte, és sokan azok közül is, akik nem. Annyi gyászoló hullámzott a napsütötte udvaron, hogy a vár előtti emelkedőre is jutott belőlük. Geall három zászlaját félárbocra eresztették. Moira száraz szemmel állt Larkin mellett. A kör többi tagja ott állt mögötte, érezte, hogy ott vannak, s ez egy kicsi vigaszt jelentett neki. Mostantól két kő fog itt állni a barátok emlékére, a szülei síremléke mellett. Mindannyian annak a háborúnak az áldozatai, amely már akkor elkezdődött, mielőtt a lány tudomást szerezhetett volna róla. És az ő életében fog befejeződni, vagy így, vagy úgy. A végén félrevonult, hogy az utolsó pillanatokat átengedje a családnak, hogy maguk közt legyenek. Amikor Larkin megfogta a kezét, megszorította a fiúét. Aztán Cianre pillantott, csak hogy lássa a szemét a csuklya árnyékában. - Dolgunk van a nagy csarnokban - intett a többieknek. - Én már megyek is oda - felelte Blair, előrelépett, s Larkinnek súgott valamit; Moira nem hallotta, de Larkin elengedte a kezét, és szorosan magához ölelte Blairt. - Nemsokára én is ott leszek - mondta Larkin, hátralépett, újra megfogta Moira kezét. Mielőtt Moira Tynan családjához léphetett volna, Tynan anyja elindult Cián felé, és így szólt hozzá.
- A te fajtád tette ezt. A te fajtád ölte meg a fiamat. - Hoyt előrelépett, de Cián megmozdult, hogy megakadályozza a közbelépését. - Ahogy mondod - válaszolta az asszonynak nyugodtan. - A pokolban lenne a helyed, nem az én fiamnak a sírban. - Igaz. Moira odalépett, és karját az asszony vállára tette, de az lerázta magáról. - És ti is, mindnyájan - mondta, megpördült, vádlón rámutatott a többiekre. - Jobban vigyáztok erre a valamire, mint ahogy a fiamra vigyáztatok, aki most halott. Nincs jogotok rá, hogy itt álljatok a sírjánál. - Ezzel Cián lába elé köpött. Arcát kezébe temetve újra elsírta magát, mire a férje és a lányai elvonszolták onnan. - Sajnálom - motyogta Moira. - Majd beszélek vele. - Nem számít - legyintett Cián, majd hátat fordítva a sorban álló sírköveknek, távozott. Niall utolérte, amikor a kapuhoz ért. - Sír Cián, csak egy szóra! - Annyit beszélsz, amennyit akarsz, ha már nem süt rám ez az átkozott nap. Cián maga sem értette, minek ment el a temetőbe. Már épp elég halált látott, amióta létezett, és több mint elégszer hallotta, ahogy megsiratták a holtakat. Nem csak Tynan anyja nézett rá félelemmel és gyűlölettel; mégis ott állt a nappali fényben, és semmi más nem védte a gyilkos naptól, csak egy bűvös szövetdarab. Abban a pillanatban megnyugodott, amint a hűvös várba ért. A hatalmas termetű Niall többnyire kedves, mosolygós arcán most feszültség és szigorúság tükröződött. Széles keze kardja markolatán nyugodott, ahogy keményen szembenézett Ciannel. - Tynan a barátom volt, s az egyik legjobb ember, akit csak ismertem. - Nem mondtál olyasmit, amit már ne hallottam volna. - Tőlem még nem hallottad, nem igaz? Láttam, mivé lett Sean, az a kedves, rakoncátlan kölyök. Láttam, ahogy lerúgta Tynan testét a lóról az árokba, mint holmi szemetet szokás. - Neki csak ennyit jelentett. Niall bólintott, a keze szorosabban markolta kardját. - Igen, démon lett belőle. Ahogy belőled is. De figyeltelek téged is, amikor felemelted Tynan testét a földről; pontosan úgy, ahogy az ember az elesett barátja testét emeli magához. Benned semmi sincs abból, amivé Sean lett. Tynan anyja gyászol. Ó volt az elsőszülöttje, és megzavarodott fájdalmában. Nem tudja, mit beszél. Tynan nem akarta volna, hogy a családja megbántson. Mint a barátja mondom ezt neked. Bárki, aki ellened dacol, ellenem teszi. Csak ennyit akartam mondani. Fölemelte a kezét a kardmarkolatról, és Ciannek nyújtotta. Ciánt meghökkentette, hogy az emberek képesek újra és újra meglepni. Többnyire zavarták, felháborították vagy elszórakoztatták, de úgy tűnik, olykor meglepetést okoznak elméjük és a szívük váratlan fordulataival. Talán ez az oka, hogy még mindig érdeklődik irántuk, dacára annak, milyen régen él közöttük. - Jólesik hallanom. De mielőtt elfogadod a kezemet, tudnod kell, hogy bennem is él az, ami Seanban élt. Kevés a különbség köztünk. - Az én mértékemmel mérve nem. A harcban is fel tudod használni, ami benned rejlik a démonok adottságaiból. Egymásnak vetjük a hátunkat, Sir Cián. S még mindig a kezemet nyújtom. Cina megragadta a feléje nyújtott kezet, s megrázta. - Hálás vagyok - jelentette ki. Aztán mégis elindult fölfelé a lépcsőn, egyedül. Moira bánatosan botorkált vissza a várba. Tudta, hogy kevés ideje van keseregni, mégis, a szíve hasadt meg attól, amit Lilith tett Seannal és Tynannel. Lilith tette célba talált. Cselekedni és mozogni, ez a megoldás. - Használhatjuk a sárkányokat? Eléggé felkészítették őket, hogy embereket szállítsanak? - Okosak és alkalmazkodók - jelentette ki Larkin. - Könnyen megülheti őket bárki, aki biztosan ül a nyeregben és nem fél a magasságtól, ám ami őket illeti, játéknak tekintik. Nem tudnám megjósolni, hogy fognak viselkedni csata közben. - Egyelőre fontosabb a szállítás. Te és Blair ismeritek őket a legjobban. Kell, hogy... Elhallgatott, amikor észrevette, hogy a nagynénje siet át az udvaron. - Deirdre! - Arcon csókolta az asszony, egy pillanatra megölelte. Tudta, hogy Larkin és Tynan anyja közel állt egymáshoz. - Hogy van?
- Vigasztalhatatlan - felelte az asszony, és sírástól duzzadt szemét Larkinre emelte. - Miként minden anya volna ilyen helyzetben. Larkin megölelte az anyját. - Ne rágd magad miattam vagy Oran miatt. - Lehetetlent kérsz tőlem - mondta az asszony bánatosan mosolyogva. De eltűnt a mosolya, ahogy újra Moirá-hoz fordult: - Tudom, hogy nehéz ez az időszak, és sok mindenen kell gondolkoznod, de beszélnem kell veled. Négyszemközt. - Hogyne. Nemsokára utánatok megyek - intett a többieknek, aztán Deirdre vállára tette a kezét. Menjünk a csarnokba. Hogy van Sinnan? - kérdezte az asszonytól, miközben elindultak fölfelé a lépcsőn. - Levert, gyászolja Tynant, s aggódik a férje és a testvérei miatt. Aggódom miatta. - Sinnan erős, és te értesz hozzá, hogyan vigasztald meg. - Elég lesz, ha Phelan is elesik, ahogy Tynan? Vagy lehet, hogy Oran már... - Nincs választásunk. Senkinek sincs választása. - Igen, nincs más választás, csak háború - sóhajtott Deirdre, ahogy belépett a csarnokba, s leült. Fátyol keretezte arca öregebbnek látszott, mint néhány héttel korábban. - Ha nem harcolunk, lemészárolnak bennünket, ahogy Tynant is, vagy azt teszik velünk, amit a szerencsétlen Seannal - mondta Moira, a kandallóhoz lépett, rakott a tűzre. Odakint ragyogott az őszi nap, de úgy érezte, a hideg a csontjaiig hatol. - És harc közben hányan fognak meghalni, hány embert mészárolnak le? Moira kiegyenesedett és megfordult. Nem a nagynénje volt az egyetlen, aki sokat kérdezett, és aki a lehetetlenre akart választ kapni a királynőtől. - Honnan tudhatnám? Éppen te kérdezed, aki az anyám bizalmasa voltál, mielőtt még királynő lett volna, és egész uralkodása alatt mellette álltál? Mit akarsz, mit tegyek? - Az istenek bíztak meg ezzel a harccal. Ki vagyok én, hogy bármit tanácsoljak? - A rokonom vagy. Deirdre felsóhajtott, lenézett a kezére, amely tétlenül hevert az ölében. - Elgyötört vagyok, a lelkem is fáradt. A lányom a férjét félti, ahogy én is a magamét. És a fiaimat. Egy ismerős asszony ma temette el a fiát. És azt is tudom, hogy nincs választásunk, Moira. Ez a métely megtámadott minket, és tövestül ki kell irtanunk. - Tehetek valamit, amitől megkönnyebbül a szíved? Vagy Sinnanért és a gyerekekért? - Igen - felelte az asszony. - Anyád helyett ülök itt, és úgy beszélek veled, mintha a lányom volnál. - Nem is gondoltam másként - Arról beszéltél, hogy nincsen választásunk, amikor szóba került a közelgő háború. De sok másban választhatsz, ahogy a nők szoktak. Moira rájött, miről van szó, s hátradőlt. - Már választottam. - Királynőként, aki azt állítja magáról, hogy harcos, s aki ezt be is bizonyította, megvan rá a jogod, sőt kötelességed, hogy minden fegyvert a néped védelmezésére fordíts, ami a kezedbe kerül. - Ezt teszem, és fogom tenni. - Cianről van szó, ami más korból és más helyről jött ide. Azt hiszed, hogy az istenek küldték. - Nem hiszem, tudom. A fiad mellett harcolt. Megmentette az életemet. Képes vagy itt ülni, a szemembe nézni, és elátkozni, ahogy Tynan anyja tette? - Nem - mondta Deirdre, és mélyet sóhajtott. - Ebben a fajta háborúban ő is fegyver. Ha felhasználod, megmented magadat, a fiaimat, valamennyiünket. - Tévedsz - mondta nyugodt hangon Moira. - Nem úgy használom fel, mintha kard volna. A saját akaratából tette, amit eddig, és amit eztán tesz, hogy kiirtsa Geallböl a mételyt. - Ez démoni akarat. - Moira tekintete fagyos lett. - Olyan, mint a tiéd. - És megosztod az ágyadat ezzel a démonnal. - Igen, megosztom vele az ágyamat. - Hogy teheted ezt, Moira? - kérdezte az asszony, és kinyújtotta a kezét. - Ő nem ember. - Mégis odaadtam magamat neki. - Mi jó sül ki ebből?
- Ami engem illet, máris sok minden. Deirdre mozdulatlanul ült egy pillanatig, az ujját a szemére szorította. - Azt hiszed, az istenek ezért küldték hozzád? - Nem tudom. Ugyanezt kérdezted magadtól is, amikor elfogadtad a nagybátyámat? - Hogy vagy képes összehasonlítani? - csattant fel Deirdre. - Hát nincs benned szégyenérzet vagy büszkeség? - Nem, szégyenérzet nincs bennem. De büszke vagyok. Szeretem, és viszontszeret. - Hogy volna képes egy démon szeretni? - S hogy volna képes egy démon kockára tenni az életét, az idejét, hogy megmentse az emberiséget? - Nem a bátorságát kérdőjeleztem meg, hanem a te ítélőképességedet. Azt hiszed, már elfelejtettem, milyen volt fiatalnak lenni, felajzottnak, bolondnak? Te azonban királynő vagy, és kötelességeid vannak koronád és néped iránt. - A nap minden percében ez a kötelesség éltet. - És éjszaka egy vámpír alszik az ágyadban. Moira felpattant, az ablakhoz sietett. Még mindig fényesen, aranyosan ragyogott a nap; csillogott tőle a fű, a folyó, a sárkányok áttetsző szárnya, ahogy lustán köröztek a gealli vár felett. - Nem kérem, hogy megértsd, de a tiszteletedre igényt tartok. - Ezt unokahúgomként vagy királynőmként mondod? - Moira visszafordult; alakját keretbe fogta az ablak és a napsütés. - Az istenek ítélnek meg mindkettőnket. Téged az aggodalom hozott ide, és ezt tudomásul veszem, ám az elítélésedet is magaddal hoztad, és ezt már nem hagyom. Rá merem bízni Cianre az életemet. S ezt választottam, ahogy rábíztam a testemet is. - És mi lesz a néppel? Elfogadják majd, hogy királynőjük a sötétség egyik teremtményét fogadta szeretőjéül? - Minden férfi jó, néném? Mindegyik kedves, jó és erős? Majd elmondom a népemnek, amikor az életemet áldozom értük, hogy fontosabb dolgok miatt kell aggódniuk, mint afelől, mit tesz a királynőjük hálószobája magányában. Deirdre felállt. - És akkor is folytatódni fog, ha véget ér a háború? Magad mellé emeled a trónra ezt a szörnyet, akit szeretsz? Moira kitekintett az ablakon. Furcsa, milyen erősen süt még a nap, s az ő szívében mégis teljes a sötétség. - Ha majd véget ér a háború s életben maradunk, Cián visszatér a saját korába. Ha győzünk, elvész a szívem. Ne beszélj nekem választásról és kötelességről. - Amikor vége lesz, elfelejted őt ezzel a pillanatnyi őrültséggel együtt. - Nézz rám - mondta csöndesen Moira. - Tudom, hogy nem felejtem el soha. Az asszonynak könnybe lábadt a szeme. - Szánlak érte. - Ne tedd. Egyetlen pillanatra sem. Sokkal élőbbnek érzem magam, amikor vele vagyok, mint bármikor. Ezért aztán egyetlen pillanatát sem sajnálom. Valamennyien a csarnokban, az ételtől roskadozó asztal körül gyűltek össze, amikor Moira belépett. Glenna egy tányért nyújtott Moirának. - Egyél - mondta. - Ne hagyd, hogy kárba menjen. - Ennünk kell, hogy erősek maradjunk - felelte gépiesen Moira, de úgy meredt a tányérra, mintha a világ legkeserűbb orvossága volna rajta. - Tehát - kezdte ragyogó mosollyal Blair -, milyen napod volt? - Szar. Ugye, ez a szó illik ide? - Pontosan. - Hát - kezdte Moira, miközben rávette magát, hogy lenyeljen egy falatot -, miként az már szokása, Lilith úgy csap le ránk, hogy félelmet keltsen, és megzavarja kitartásunkat és önbizalmunkat. Lesznek, akik elhiszik, amit Sean mondott a nevében - hogy békén hagy bennünket, ha megadjuk magunkat. - A hazugság gyakran vonzóbb, mint az igazság - jegyezte meg Glenna. - Bárhogy van is, kezdünk kifogyni az időből. - Igen. Mindannyiunknak fel kell készülnünk, hogy elhagyjuk a várat, és útra keljünk a csatatér felé.
- Egyetértek - bólintott Hoyt. - Előtte azonban meg kell bizonyosodnunk, hogy az előkészített állomáshelyeink még a mi kezünkön vannak. Lehet, hogy átvették azt az erődítményt, miután megölték Tynant. Csak egy démon szavait ismerjük, hogy az a gyermek ölte meg, és egyedül csak őt. - A kölyök tette - mondta Cian, belekortyolva a whiskyébe. - Látszott a testen lévő sebeken magyarázta el. - Nem felnőtt vámpírtól származtak. De ez még nem ad választ arra, hogy biztonságban vannak-e az erődítmények. - Hoyttal megnézhetnénk - mondta Glenna. - Én is megtehetném, de az nem elég, ha csak megnézzük - mondta Moira. - Össze kell gyűjtenünk a jelentéseket azoktól, akik túlélték a támadást. - Ha ugyan akad ilyen. Moira Larkinre nézett, és tudta, hogy ugyanazt érzi, amit a fiú: a folytonos aggodalmat Oran miatt. - Igen, ha akad ilyen - ismételte meg. - Az üzenethozó eldicsekedett volna, ha Lilith mindenkit megöl azon az állomáshelyen - szúrta közbe Cian. - És több holttestet küldött volna. - Ezt belátom. De ha azt akarjuk, hogy hasonló esetre ne kerüljön sor ismét, akkor erősítést kell küldenünk. - És azt akarod, hogy sárkányon menjünk - bólintott Larkin. - Ezért kérdezted, hogy a sárkányok készen állnak-e arra, hogy embereket szállítsanak. - A lehető legtöbb embert el kell küldenünk. Mától kezdve a sárkányon lovaglók figyelik azokat, akiknek gyalog vagy lóháton kell megtenniük az utat. Larkin, ha Blairrel el tudtok indulni reggel, csak kevés embert vigyetek magatokkal. Ha sárkányon mentek, akkor meg tudjátok látogatni valamennyi tábort, több fegyvert, több embert tudtok szállítani, utánanézhettek a jelentéseknek, és mindent megtehettek, amit szükségesnek láttok, ha már tudjátok, hol tartunk. Napnyugta előtt itthon is lehettek, de ha nem, majd az egyik állomáshelyen töltitek az éjszakát. - Túlságosan elvágsz bennünket egymástól azzal, hogy kettőnket elküldöd - szakította félbe Cian. Az egyiknek pedig nekem kell lennem. - Hé! - szólt rá Blair, és megfenyegette Ciánt egy darab kenyérrel. - Hogy akarod kivenni a részed a szórakozásból? - Először is, Glenna és az én kivételemmel mindenki látta már a csatateret és a környékét. Ideje, hogy én is megismerjem. Másodszor itt van ez az átkozott csuklya. Nappal is elindulhatok a védelmében, s én gyorsabban és nagyobb biztonságban haladhatok, mint bármelyikőtök. Még a jelen lévő démonvadászunknál is gyorsabban felismerem a jeleket, ha ott vannak, lévén, hogy én is vámpír vagyok. - Jó érv - jegyezte meg Larkin. - Már terveztem is, hogy elmegyek, és körbeszaglászom egy kicsit azt a helyet. Ezzel két legyet ütünk egy csapásra. És végül, de nem utolsósorban, mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy itt is lecsillapodnak a kedélyek, ha nem maradok itt. - Való igaz, némelyek ki vannak borulva - dünnyögte Blair. - Minden nézőpont kérdése. Kevés az időnk, és egyikünknek ott kell lennie a csatatéren, különösen éjszaka, mert Lilithnek is kedve támadhat arrafelé szaglászni. - És nem akarsz visszajönni? - kérdezte halkan Moira. - Nincs értelme - felelte Cian. Tekintetük fogva tartotta a másikét egy pillanatig. - Akivel útra kelek visszatérhetne a jelentésekkel, miegymással, ami pedig utána történik, majd én elmondom, amikor utánam jöttök. - Látom, már döntöttél - mondta Moira, és figyelmesen nézte Cian arcát. - Értem. Mi vagyunk a kör, minden tagja egyenlő. Egy ilyen döntéshez mindnyájunknak hozzá kell szólnunk. Hoyt? - Igazság szerint nem tartom jó ötletnek, hogy bármelyikünk elmenjen a többi nélkül, bár valóban meg kell tenni, s erre Cian a legalkalmasabb. Megfigyelhetjük, ahogy Larkint is, amikor annak idején Írországban elment a barlangokhoz. Ha szükséges, beavatkozhatunk. - Egyetértek - szólt közbe Glenna. - Én is - mondta Larkin. Egyetlen aprócska változtatással. Cián, tévedsz, amikor azt mondod, nem tartod jó ötletnek, hogy kettőnket előreküldjük. Senki sem megy a maga jószántából. Sárkány formájában elvihetlek. És - tette hozzá, mielőtt a többiek ellenkezni kezdtek volna -, sokkal jobban értek a sárkányokhoz, mint ti, föltéve, hogy valami gond akad velük a csatatér közelében, vagy ha ellenségbe ütközünk. Ezért azt mondom, hogy együtt megyünk. Te meg én. Blair?
- A sárkányfiúnak igaza van. Igaz, hogy egyedül gyorsabban mozogsz, Cián, de a sárkány még gyorsabb, különösen ha embereket kell szállítani. - Megszavazom - mondta Glenna. - Én is - mondta Hoyt. - Moira? - Akkor ezt tesszük. - Felállt, azzal a tudattal, hogy azt a két embert küldi el, akiket a legjobban szeret - Aki marad, befejezi a fegyverek elkészítését, biztosítja a várat. Két nap múlva elindulunk utánatok. - Nagy húzás! - bólintott rá Blair. - Megcsinálhatjuk. - Akkor tegyük. Larkin, rád hagyom, szedd össze a sárkányokat, aztán Ciannel együtt az embereket Moira magában áttekintette az egészet, belegondolt a részletekbe. - Azt akarom, hogy Niall itt maradjon, amikor elmentek, hogy velünk legyen. Most pedig megyek, és összekészítem az élelmet, amire szükségetek lesz. Amikor Moira mindent elvégzett, amit csak tudott, és eléggé lehiggadt, Cián hálószobája felé vette az irányt. Bekopogott, aztán rögtön benyitott, nem várta meg, amíg Cián kiszól. Mivel a függönyöket összehúzták, alig látott, ezért előrelendítette a kezét, s meggyújtott egy gyertyát. A láng nagyot lobbant, amiből rájöhetett, mégsem olyan higgadt, mint remélte. Cián felnézett, majd folytatta a pakolászást; mindent belerakott a zsákjába, amit el akart vinni. - Semmit sem szóltál a terveidről - kezdte Moira. - Nem - egyezett bele Cián. - Tényleg szó nélkül elmentél volna akkor éjszaka? - Nem tudom - mondta Cián, s a lányra nézett. Úgy érezte, túl sok mindent nem tud megadni a lánynak, ahogy kérni sem tud tőle semmit, de a becsületességen legalább meg tudnak osztozni. Először igen. Aztán beléptél a szobámba, s ez megváltoztatta a terveimet. Vagy legalábbis elhalasztottam. Moira bólintott. - És akkor is egy szó nélkül mész el, amikor túl leszünk Samhainon? - Nem sokat használna, ha bármit mondanék. - Nekem igen - mondta a lány, és érezte, hogy összeszorul a gyomra, hiszen tudta, hogy a végkifejlet felé tartanak. Kiutat keresett abból, ami annyira fölgyűlt benne, hogy csaknem megfulladt tőle. Nekem drága kincs volna minden szó. S most el akarsz menni. - Már előbb el kellett volna mennem. Ha gyorsabb lettem volna, már kiléptem volna azon az ajtón, mielőtt bejöttél volna. Jobban tennéd, ha elmennél. Már úgy értem... tőlem. Nem vagyok valami jó hatással rád. - Hogy merészelsz úgy beszélni velem, mint egy gyerekkel? Már beteg vagyok attól, hogy mindenki kioktat, mit kell gondolnom, éreznem, mire van szükségem. Ha el akarsz menni, menj, de ne sértegess. - Annak, hogy elmegyek, semmi köze ahhoz, ami kettőnk között van. Egyszerűen meg kell tenni. Te is beleegyeztél, ahogy a többiek is. - Akkor is elmennél, ha egyikünk se egyezett volna bele. Cián figyelte Moirát, miközben felkötötte a kardját. Az első pillanattól tudta, ahogy megérintette a lányt, hogy a fájdalom máris számtalan apró sebet ejtett mindkettőin. - Így egyszerűbb - vonta meg a vállát. - Szóval, végeztél velem? - És ha igen? - Akkor két fronton kell harcolnod, te csirkefogó. - Cián akaratlanul is elnevette magát Rájött, nem csak a fájdalom közös bennük. Jobban teszi, ha emlékezni fog erre. - Akkor igazán nagy szerencse rám nézve, hogy még nem végeztem veled. Tudom, hogy el kell mennem, és most nélküled. Te is tudod. - Attól, hogy tudom, nem lesz könnyebb. Talán már sose lehetünk kettesben. Talán sosem lehetünk úgy egymással, ahogy voltunk. Több időt szeretnék. Nem volt elég időnk, többet szeretnék. - Moira Cianhez lépett, szorosan átölelte. - Még nem ért véget az éjszakánk. Még nincs itt a hajnal. - Minden óra, minden perc számít. - Vágyom rád. És máris nyomorultul érzem magam, hogy elmész, nekem pedig maradnom kell. Mindketten tudták, hogy Moira nem csak a jelenről beszél. - Geallben a nők követik a hagyományt, hogy talizmánt adnak a férfinak, amikor útra bocsátják?
- Mit adjak? - Egy hajfürtöt. - Ciánt magát is meglepte, milyen érzelgős, zavarba is jött tőle, de látta a lányon, hogy örül a kérésének. - Magaddal viszed? Egy kis részemet? - Ha ideadod, igen. Moira megérintette a haját, aztán fölemelte a kezét. - Várj. Van valamim, amit ide kell hoznom. - Hirtelen felhangzott a sárkányok harsonaszerű hangja. - Ó, már készen állnak! Majd leviszem neked. Ne menj el addig! ígérd meg, hogy megvársz, hogy elbúcsúzhassak tőled. - Ott leszek. Most igen, gondolta, ahogy a lány kiszaladt a szobából. Odakint, az árnyék védelmében Cián fölmérte a Larkin által kiválasztott sárkányokat, és azokat a férfiakat, akik velük tartanak. Szemöldökét összehúzva meredt arra a szikkadt sárból gyúrt labdára, amelyet Glenna tartott az orra elé. - Kösz, de már reggeliztem. - Nagyon vicces. Ez a bomba. - Édesem, ez egy marék sár. - Igen, egy marék sár, amely megigézett földből készült, és tűzlabda van benne. Ha ledobod a levegőből... - Glenna lefelé lendítette a kezét, miközben füttyentett egyet, aztán pukkantott egyet a szájával, hogy a robbanást utánozza. - Elvileg. - Világos. - Kipróbáltam, de persze nem sárkány hátáról. Valahol igazán kipróbálhatnád. Cián még mindig idegenkedve forgatta kezében a sárlabdát. - Csak dobjam le? - Igen. Valami biztonságos helyen. - És nem fordulhat elő, hogy véletlenül felrobban a kezemben, és belőlem lesz tűzlabda? - Ahhoz sebességre és becsapódásra van szükség. Biztos, ami biztos, légy jó magasan, amikor robban. - Lábujjhegyre emelkedett, kétfelől arcon csókolta Ciánt. - Vigyázz magadra! Néhány nap múlva látjuk egymást. Cián még mindig összehúzott szemöldökkel biztonságba helyezte a labdacsot a fegyverhám egyik zsebében, amelyet Blair készített Larkinnek. - Figyelni fogunk benneteket - mondta Hoyt, és Cián vállára tette a kezét. - Próbáld elkerülni a bajt, amíg újra együtt nem leszünk. Te is - mondta Larkinnek. - Már megmondtam neki, hogy szétrúgom a seggét, ha megöleti magát - mondta Blair, s belemarkolva Larkin hajába, lehúzta a fejét, s keményen szájon csókolta. Aztán Cianhez fordult. - Engem ne - tiltakozott Cián. Blair vigyorgott. - Kerüld el a hegyes, fából készült tárgyakat - tanácsolta. - Így gondoltam én is. Cián Blair feje fölött elnézve látta, hogy Moira siet az istállók felé. - Reméltem, hogy gyorsabban ideérek - mondta zihálva a lány. - Látom, már elkészültetek. Larkin, vigyázz magadra! - mondta, és megölelte a fiút. - Te is - mondta Larkin, s elbúcsúzott az unokatestvérétől. - Szálljatok fel! - kiáltotta el magát, még utoljára Blairre vigyorgott, aztán átváltozott. - Itt van, amit kértél - fordult Moira Cianhez, s egy ezüstmedált tartott a kezében. - Apám adta anyámnak, amikor megszülettem, hogy beletehesse egy hajfürtömet. Megtartottam azt a fürtöt, és beletettem egy másikat. És egyúttal minden mágikus erejét is a medálba zárta. Lábujjhegyre emelkedett, Cián nyakába akasztotta a láncot, majd két kezébe fogta a férfi arcát, s mindenki szeme láttára hosszan, melegen, gyöngéden megcsókolta. - Ebből még van tartalékom - tette hozzá. - Ne kövess el bolondságot! Cián fölvette a köpenyét, fejére húzta s megkötötte a csuklyát, majd felszállt Larkinre, onnan nézett le Moira szemébe. - Két nap múlva látjuk egymást - mondta.
Az aranyszínű Larkin fölemelkedett a levegőbe, miközben a többi sárkány nagy harsogással követte. Moira figyelte, ahogy egyre kisebbek lesznek, végül ponttá zsugorodnak, s hirtelen megütötte a biztos megérzés, hogy a kör hat tagja nem tér vissza a völgyből a gealli várba. Legalábbis nem körként. Glenna fél karral átölelte Blair derekát, a másikkal Moiráét. - Hölgyeim, gyerünk! Frissen azzal a készülődéssel, hogy minél hamarabb együtt lehessünk a férfiakkal, akiket szeretünk.
16 Cian esőre vágyott, vagy legalább vastag felhőrétegre, amely lehűti, enyhíti az izzó napsütést. Köpenye alatt olyan forróságot érzett, mint a pokolban, ahová végül majd várakozása szerint kerül. Úgy látszik, mégsem szokott hozzá eléggé a szélsőséges hőmérsékletekhez. Örömmel konstatálta azonban, mekkora élmény sárkányon repülni. Hogy kínjáról megfeledkezzen, az odalent elterülő zöldellő, szelíd tájat csodálta, de egy óra elteltével úgy érezte magát abban az átkozott gyapjúköpenyben, mintha szaunában ülne. Ha bírt volna Hoyt türelmével és méltóságával, ítéletnapig rezzenéstelen arccal és egyenes háttal lovagol, még akkor is, ha a tűrhetetlen hőség lerohasztja csontjáról a húst. Csakhogy már akkor különbözött néhány lényeges dologban ikertestvérétől, amikor még nem is volt vámpír. Talán meditálhatna, gondolta, de nem tartotta bölcs megoldásnak, hogy megkockáztassa az ezzel járó, önmaga gerjesztette révületet. Felülről kegyetlenül sütötte a nap, mintha sült szalonnát akarna égetni belőle, és ott volt vele a mágikus bomba is, amelyről az volt az érzése, hogy véletlenül is felrobbanhat. Egyáltalán, hogy jutott eszébe, hogy magára vállalja ezt az idióta bombát? Persze, kötelesség, becsület, szerelem, büszkeség - mindaz az érzelmi holtsúly, amely le szokta húzni az embereket a mélybe, mindhiába próbálják a felszínen tartani a fejüket. De hát már nem volt visszaút. Sem azon nem változtathatott, hogy repül, sem azon, milyen érzelmek kavarognak benne. Bevallotta magának, hogy szereti Moirát, a királynőt, a tartózkodó, a bátor, az agyafúrt és a csöndes lányt. Pedig ostoba, mindent tönkretevő, reménytelen eset ez a szerelem, s mégis valóságosabb volt, mint amit valaha is megtapasztalt létezése csaknem ezer éve alatt. Érezte a nyakába akasztott láncon a medált. Még egy holtsúly. Az egyik pillanatban csirkefogónak nevezte, a másikban meg odaadta neki azt, ami talán a legféltettebb kincse volt. Szíven találta a nyilával, aztán egyszerűen, őszintén, zavart alázattal bocsánatot kért. Talán éppen abban a pillanatban szeretett bele, vagy legalábbis ment lépre. Miközben ezen gondolkozott, figyelmesen vizsgálta a tájat. Jónak találta Geall földjét, kövérnek, zsírosnak, ahol a terepet enyhe dombok szabdalják. Halban bővelkedő patakok és folyók szelték át a vadban gazdag erdőket. A mély ingoványokban tőzeget lehet vágni, amiből kitelik a tüzelő. Moíra narancsmagokat hozott magával, amikor átkeltek az Istenek tánca-dolmenen. Kinek jutott volna eszébe ilyesmi? Valahol ott kellett volna elültetnie a magokat, ahol sok napot kapnak. Vajon tudta ezt? Micsoda ostobaság! A nők mindent tudnak, vagy legalábbis tudják a módját, hogyan jöjjenek rá valamire. Narancsmagok és Yeats. És egy golyóstoll. Persze, mert majd egy külön erre a célra megépített üvegházban kikelnek a narancsfacsemeték, aztán a lány majd szétülteti őket valahol az ország déli részén. És ha megtörténik a beporzás - és miért ne történne meg, ha a lány úgy akarja? -, akkor Moirának egy szép napon narancsot teremnek. Cián ráébredt, hogy szeretné látni azt a narancsot. Szeretné látni, amikor a narancsfák bimbói kivirágzanak abból a magból, amelyet a lány az ő írországi konyhájából hozott el. Szerette volna látni azt a gyönyörű szemét, amelyben vidámság csillan, és hála, miközben egy pohár narancslét tölt magának. Ha Lilith győz, ebből nem lesz semmi. Sem narancsfa, sem bimbó, sem élet. Cián már látta a halálnak, a pusztul snak néhány jelét. Az egykor takaros parasztházakból, melléképületekből füstös kő- és faomladékok lettek. Még legelésztek tehenek és birkák a mezőn, de állattetemeket is látott a napon rothadni. Fekete felhőben lepték el őket a legyek. Az állatokat vélhetően azok a vámpírok ölték meg, akik elszöktek Lilithtől, és most mindenütt pusztítanak. Meg kell találni őket, és kiirtani az utolsó szálig. Ha egy is életben marad, addig szívja a vért, amíg szaporítani nem tudja a fajtáját. Geall népének és a királynőjüknek jóval Samhain után is nagyon óvatosnak és ébernek kell lennie. Miközben ezen merengett, Larkin váratlanul körözni kezdett.
- Na, hála istennek! - motyogta Cián leszállás közben. Takaros, szép kis parasztház elé ereszkedtek, amely nem sokban különbözött az írországiaktól. Körülötte katonák gyakorlatoztak épp. Nők is voltak köztük, ugyanúgy edzettek, mint a férfiak. És a kéményből kacskaringózó füst illata azt is elárulta Ciannek, hogy jó ebéd készül, amelyből sokat főznek. Az emberek elernyőzték a szemüket, úgy néztek fölfelé, aztán integetni és kiáltozni kezdtek üdvözlésképpen. Abban a pillanatban körbefogták őket, ahogy Larkin leszállt. Cián is lecsúszott a nyeregből, s Larkinre hagyva, hogy feleljen a rengeteg hozzájuk intézett kérdésre, bemenekült a házba a napsütés elől. - Semmi gondunk nem akadt - mondta Isleen, miközben kimerte az ételt Ciannek, aki egyáltalán nem vágyott rá, de pillanatnyilag nem érezte megfelelőnek az alkalmat, hogy elővegyen egy zacskó vért. Majd akkor, ha egyedül marad. Larkin viszont abban a pillanatban falni kezdett, mihelyt elébe rakták a tányért. - Köszönöm! - nyámmogta teli szájjal. - Nagyon finom. - Örülünk, hogy eljöttetek. Én szoktam főzni mindenkinek, és az itteni emberek jobb ételt kapnak, mint a többiek - mondta mosolyogva az asszony. - Mindennap gyakorlatozunk, és szorosan bezárkózunk még napnyugta előtt. Egyetlen bujkáló vámpírt sem láttunk, nem is hallottunk róluk, amióta megérkeztünk, és a másik csapat folytatta az útját. - Ezt jó tudni - felelte Larkin, s felkapta a tányérja mellé rakott kupát. Isleen drágám, beszélnem kell Eogannel, Ceara férjével. - Azonnal hívom. Ledőlhetnél pihenni idelent, vagy akár fent is, ha úgy jobban tetszik. - Nemsokára továbbmegyünk a következő táborba, és a magunkkal hozott emberek közül hármat itt hagyunk. - Már észrevettem, hogy a vörös hajú Malvin is köztük van - mondta nemtörődöm hangon a lány, nevetését elfojtva. - Kíváncsi vagyok, őt itt hagyod-e. Larkin elvigyorodott, s tovább evett. - Ez nem kérdéses. Ideküldenéd most már Eogant, drágám? - Megvolt annak idején a kicsike, mi? - kérdezte Cián, miután a lány távozott. - Meg. De nem úgy - felelte a fiú, s rozsdabarna szemében nevetés bujkált. - Nos, egy kicsit, de semmi lényeges nem történt köztünk, hogy így mondjam. - Hogy akarod kezelni a mostani helyzetet? - Eogan értelmes ember és megbízható. Már biztosan hallott Tynanről azoktól az emberektől, akiket idehoztunk. Egyszóval, majd én válaszolok az ezzel kapcsolatos kérdéseire. Szeretném, ha még egyszer elmondanád neki, milyen óvintézkedésekre és parancsokra van szükség. Ha semmi más jelentenivalója nincs, mint amit már Isleentől hallottunk, akkor itt hagyjuk Malvint és még két embert, majd elindulunk a következő állomáshelyre. Te nem vagy éhes? - Rettenetesen, de várnom kell. - Larkin biccentett, hogy érti. - Azon a környéken megvan, amire szükséged van? - Igen. A lovak és a tehenek biztonságban vannak. - Láttam a dögöket útközben. Nem hiszem, hogy a hadsereg ölte le őket, inkább néhány csavargó. Talán szökevények. Te mit gondolsz? - Pontosan ezt mondom én is. - Ez most jól jön - motyogta Larkin -, hogy itt is, ott is vesztenek néhány katonát. A neheze később jön. - Ahogy mondod. - Ki kell találnunk valamit - mondta Larkin, és fölnézett, amikor nyílt az ajtó. - Eogan! Sok mindenről kell beszélnünk, és kevés az időnk. A következő állomáshelyen is mindent rendben lévőnek találtak, de a harmadikon látszott, hogy Lilith rajta hagyta a keze nyomát. Két melléképületet porig égettek, és a földeken is felgyújtották a termést. Az emberek elmondták, hogy éjszaka volt a tűzvész, és hogy hallották az állatok bőgését, miközben lemészárolták őket. Larkin Cián mellett állt, és az égett földet szemlélte. - Pontosan az történt, amit te és Blair mondtatok: hogy Lilith el akarja pusztítani a gazdaságokat és az otthonokat. - Az csak kő és fa. - Larkin megcsóválta a fejét. - Lábasjószág és termés. Izzadság és vér. Házi tűzhely és otthon.
- Mind olyasmi, amit helyre lehet hozni. Az állatokat újra fel lehet nevelni, az otthont felépíteni. Az embereid ellenálltak az ostromnak, nem lepték meg őket. Harcoltak, és kitartottak. Ráadásul jó néhányat a pokolra küldtek Lilith katonái közül. Larkin, ebből a pohárból csodamód nem fogyott ki félig a víz, hanem félig még teli van. - Igazad van. És remélem, ha Lilith fel akarja hajtani, ami még a pohárban van, akkor hamuvá ég a bele. Menjünk is tovább. A következő állomáshelyen friss sírokat találtak, felégetett termést és sebesült embereket. A beteges reszketés alábbhagyott Larkin gyomrában, amikor megpillantotta az öccsét, Orant, aki a parasztházból sántikált elő. Gyorsan hozzá lépett, aztán a karjába öklözött üdvözlésképp, s erősen megölelte. - Anyánk örülni fog, hogy életben maradtál. Milyen súlyos a sebesülésed? - Csak karcolások. Mi újság otthon? - Sok a munka. Láttam Phelant az egyik táborban. Biztonságban van, egészséges. - Jól hallani. De rossz híreket is hallottam, Larkin. - Tudjuk - mondta Larkin, és az öccse vállára tette a kezét. Oran alig volt több mint kamasz, amikor otthonról elindult a menetelésre, de most már férfi, aki képes elviselni a terhet, ami ezzel jár. - Hány ember esett el Tynan mellett? - Három. És van egy sebesült, aki talán nem éri meg az éjszakát. Két másikat foglyul ejtettek, nem tudjuk, hogy élve vagy holtan. Egy démongyerek ölte meg Tynant. - Menjünk be, és beszéljük meg. A konyhában telepedtek le. Cián elhúzódott az ablak közeléből. Tudta, miért hallgatja meg figyelmesen Larkin az egész beszámolót, holott már ismerték, vagy legalábbis el tudták képzelni, nagyjából hogy történt. De Orannek szüksége volt rá, hogy beszéljen róla, hogy újra maga elé idézze. - Tynan előtt álltam őrséget, és éppen aludtam, amikor meghallottam a riadót. De Tynannek akkor már túl késő volt. Kiment egyedül, mert azt hitte, egy eltévedt gyerek van odakint, az meg elcsalta a háztól. Bár voltak odakint őrök, és készen álltak, de túl késő volt, mert az a kölyök megfordult, és ráugrott Tynanre. - Oran egy kis sörrel megnedvesítette a torkát. - Az emberek kirohantak. Ahogy most visszagondolok, Tynan után én lettem a vezér, és ki kellett volna adnom a parancsot, hogy maradjanak, de még több embert veszítettünk, amikor megpróbáltuk. - Tynan ugyanezt tette volna érted is vagy bárki másért. - Elvitték a testet. Másnap reggel keresni kezdtük, őt is meg két másikat is, de csak vért találtunk. Attól féltünk, hogy átváltoztatták őket. - Tynant nem - szólalt meg Cián. Oran ráemelte fáradt tekintetét. - A másik kettőről semmit sem tudunk, de Tynan holttestét visszavitték a várba. Ma reggel temettük el. - Legalább ezért hálát adok az isteneknek. De ki vitte vissza a holttestét? Amikor Larkin beszámolt róla, Oran arca megkeményedett. - A kis Sean! Nem tudtuk megmenteni, amikor csapdába kerültünk útközben. A földből bújtak elő, mint a sátán kutyái. Sok jó embert vesztettünk aznap, és Sean is eltűnt. Most már békében nyugszik? kérdezte Ciantől. - Nem tudom. - Remélem, ahogy Tynan meg a többiek esetében is, akiket eltemettünk. Sem az emberek, sem az istenek nem tarthatják felelősnek Seant azért, amit vele műveltek. Éjszakára megkettőzték az őröket, s Cián utasítására apró tömlőkbe szenteltvizet öntöttek, majd nyilakra aggatták őket. Ha eltévesztik is a vámpír szívét, a szenteltvíz is komoly sérülés vagy halált okoz. Akik nem tudtak aludni, azzal töltötték az időt, hogy cöveket faragtak. - Gondolod, hogy ma éjszaka számíthatunk portyára? - kérdezte Larkin Ciantől. A parasztház egyik helyiségében ültek, amelyet fegyvertárnak használtak. Miután kettesben voltak, Cián jót húzott a cserépbögrébe öntött vérből. - Lehet, hogy az egyik állomáshelyen igen. De hogy ide? Kis célpont Lilithnek, hacsak nem unatkozik, vagy azt akarja, hogy a harcosai ne üljenek ölbe tett kézzel. Ebben a táborban már végrehajtották, amit kieszelt. - Az ő helyében mit tennél? - Kis csapatokat küldenék szét, hogy eltereljék a figyelmet és zaklassák az embereket, hogy itt is, ott is elessen egy-két katona, és az élve maradottaknak elvegyem a bátorságát. Bár a ti embereitek keményen állják a sarat, Li-lithnél előfordulnak szökevények. Csak annyi a különbség, hogy ti szívetekre veszitek a veszteséget, neki meg semmit sem jelent. - Cián kortyolt egyet. - De én nem
vagyok ő. És mivel én én vagyok, nagy elégtételt jelentene, ha keresnénk egy portyázó csapatot, és meglepnénk, mielőtt elérik a céljukat. - Különös - mondta széles vigyorral Larkin -, hogy sem Lilith, sem te nem vagyok, mégis ugyanez fordult meg a fejemben. - Akkor mire várunk? Orant hagyták parancsnokként a táborban. Kemény vitatkozás lett belőle, de Larkin és Cián végül kettesben indult útnak. Cián azzal érvelt, hogy egy sárkány és egy vámpír gyorsan halad, nem veszik észre őket. Larkin teletömte hámját fegyverrel. Cián is föllendített a hátára egy tegezt, s jó sok cöveket rakott a kardövébe. - Érdekes lesz megfigyelni, hogy működik majd a légi hadviselés, ha eljön az ideje. - Kész vagy? - kérdezte Larkin, aranyszínű sárkánnyá változott. Cián meg nyakába akasztotta a hámot. Megegyeztek, hogy a legegyszerűbb megoldást választják. Egyre táguló körökben repülnek, jelet keresnek, ahol rablóportya vagy tábor lehet a közelben, s ha találnak, gyorsan lecsapnak rá. Mindketten felpezsdültek az izgalomtól, ahogy az egyre hízó hold felé repültek. Cianen végigsöpört az éjszaka megszokott szabadsága. Nem kellett fölvennie a köpenyt, felvidult a hűvös levegőtől, a sötétségtől. Larkin szárnyalt, szárnya meg sem zizzent a levegőben, és oly vékony volt, hogy Cián a csillagok fényét is láthatta rajta keresztül, miközben a levegőt hasították. Felhők sodródtak az égen, vékony, fátyolszövethez hasonló foszlányokban, amelyek kísértetként sodródtak a telőben lévő hold előtt. Egészen lent, a talaj közelében már előbújtak az első ködgomolyok. Ha más semmi, hát a repülés öröme kiegyensúlyozta az aznapi út kényelmetlenségét. Larkin mintha megérezte volna Cián gondolatát, magasabbra repült, lustán körözni kezdett. Cián egyetlen pillanatra lehunyta a szemét, és átadta magát a száguldás örömének. Amikor kinyitotta, úgy érezte, mintha valami megérintette volna a bőrét, s hideg, kurkászó ujj siklana végig rajta és kavarná föl a vérét. Suttogást hallott magában, halk, kérlelő szirénhangot, amely a vámpírt szólította meg benne. Ahogy lenézett, alant megpillantotta a csatatér kies vidékét. Az odalent honoló csend erőszakért kiáltott. A kép beleégett Cián agyába, mint a megolvasztott acél, ragyogó volt és sötét, mély és állati. Durva szálú füvet látott, mohos sziklákat, hasadékokkal és barlangokkal szabdalt sötét mélységet. Az elátkozott földdarab, amelyet hegyek őriztek, vérre szomjazott. Ciannek csak előre kellett volna hajolnia, s embervérre lelt volna, ha beleharap a sárkány nyakába. Gazdag ízű vért nyelt volna, amelynek olyan aromája van, mint egyetlen más élőlény vérének sem. Évszázadok óta megtagadta magától ezt az ízt. S miért? Hogy köztük éljen emberalakot öltve, évszázadokig. Minden ember ott volt alatta, és olyan keveset értek, mint a kutya szőrében megbúvó bolhák. Nem álltak másból, csak húsból és vérből, azért születtek, hogy vadásszon rájuk. Érezte, hogy feltámad benne az éhség és a sóvárgás, a vér halálos öröme és gyötrő kínja. Csodálatos, győzedelmes volt a gyilkolás emléke, amikor először ömlött a szájába az életet adó vér, s ahogy lecsúszott a torkán. Cián úgy reszketett, mint egy drogfüggő, amikor a visszaeséstől retteg, de leküzdötte. Nem. Nem esik vissza, hogy saját vérének foglya legyen. Ennél ő erősebb. Ennél többet ért el. A gyomrát marta a sóvárgás és a hányinger, miközben Larkin füléhez hajolt. - Tégy le. Maradj sárkány, s állj készenlétben, hogy fölszállj. Hagyj itt, ha úgy kell. Tudni fogod, mikor. Az átkozott földdarab szinte vonzotta magához, miközben ereszkedni kezdték. Suttogott, énekelt hozzá, ígérgetett, hazudott. Ciánt olyan forróság rázta, mintha láza volna, amikor leugrott a sárkányról. Megesküdött, hogy nem öli meg a barátját, ahogy egyszer majdnem megölte a testvérét. Itt, ezen a helyen mintha az ördög suttogna a kárhozatra ítélt lelkekhez. - Azt mondtam, ne változz vissza. És ne érj hozzám! - Még én is érzem - felelte nyugodtan Larkin. - Téged egyenesen égethet. Cián megfordult, a szeme vörös színben lángolt, bőrén kiütközött az izzadság a belső tusakodástól. - Hát te bolond vagy? - Nem - mondta a fiú, és tudta, hogy nem ránt elő semmi fegyvert. - Harcolj vele. Vissza fogod verni. Bármi szólít is ezen a helyen, más is létezik ezen túl. Ott van például Moira szerelme. - Nem ismered ezt az éhséget - válaszolta Cián, és érezte, hogy torka vad morgást készül kiadni. Csengett a füle, és egyszeriben meghallotta Larkin szívének dobolását. - Érzem a szagodat, te ember. - Félelmet szagolsz?
Cián teste megvonaglott, sikoltozás töltötte be a fejét, és sehogy sem tudta elnémítani ezt a hangot, ahogy a dobogó szív keltette erőszakos kísértést sem. - Nem. De szagolhatnék. Elérhetném, hogy félj tőlem. A félelem megédesíti a gyilkolást. Istenek, micsoda nyomorult kéz teremtette ezt a helyet? Egyszerre érezte, hogy nem tartja meg a lába. Leguggolt, és küszködött, hogy valahogy visszanyerje önuralmát. Riadalmában megmarkolta a medált, amit Moira akasztott a nyakába. A hányinger mintha csökkent volna egy kicsit, ahogy hűvös kéz simít végig egy lázas beteg homlokán. - Moira a fényt jelenti nekem - motyogta. - Elfogadom, olyannak érzem magam tőle, mint egy ember. De nem vagyok az. Keményen emlékeztettek, hogy nem vagyok az. - Én embert látok, amikor rád nézek. - Tévedsz. De ma éjszaka nem iszom vért. Se belőled, se másból. Nem tud újra megkísérteni, úrrá leszek magamon. Bolond voltál, hogy nem rántottál kardot - pillantott Larkinre. A vörösség már eltűnőben volt a szeméből. Válaszként Larkin fölemelte a nyakában lógó keresztet. - Igen, az is elég lett volna - mondta Cián, s ruhájába törölte izzadt tenyerét. - Mindkettőnknek szerencse, hogy nem kell kipróbálnunk. - Visszaviszlek. Cián Larkin kezére nézett, amelyet a fiú feléje nyújtott. Az emberekben bizalom él és derűlátók, gondolta. Elfogadta a nyújtott kezet, s felállt. - Ne, folytassuk. Szükségem van egy kis vadászatra. - Megnyerte a csatát, gondolta Cián, amikor a levegőbe emelkedtek; de nem tagadhatta, hogy megkönnyebbült, ahogy maguk mögött hagyták a csatateret. Sötét öröm lobbant benne, amikor mozgásra lett figyelmes odalent. Vagy tucatnyi harcost vett észre gyalogszerrel, ahogy a fajtájukra jellemző könnyed gyorsasággal haladtak. Gyorsan mozogtak, rendezetten, ahogy katonákhoz illik, ami arra utalt, hogy kiképzett és tapasztalt harcosok. Cián érezte, hogy a sárkány teste irányt változtat, amikor Larkin is észrevette a lenti csapatot. - Kipróbálhatnánk rajtuk Glenna legújabb fegyverét - suttogta neki Cián. - Amikor átkelnek a következő szántóföldön, repülj egyenesen a csapat közepére. Vannak íjászaik, tehát ki kell kerülnöd őket, miután ledobom a bombát. Amikor Larkin a kívánt helyre ért, Cián előrenyúlt, és a hámból előhalászta a sárlabdacsot. Most majd meglátjuk, mennyire hasonlít egy sárkány egy repülőhöz, gondolta, és a századok adta tapasztalatát meg a pilótatudását összeszedve megpróbálta megállapítani, milyen sebességgel haladnak, mekkora a távolság, és milyen erővel kell elhajítani a bombát. - Bomba kioldva - motyogta, és hagyta, hogy a labda leessen. A bomba szertehullott odalenn a földön. A meghökkent csapat megtorpant, előrántotta fegyverét. Cián már azon volt, hogy kudarcként könyvelje el Glenna kísérletét, amikor odalent felcsapott a láng. A közelében álló vámpírok egyszerűen eltűntek, a többiek tüzet fogtak. Miközben a lenti pánikot figyelte, és hallotta a sikoltozást, Cián egy nyilat helyezett a felajzott íjba. Akár a vágóhídon, gondolta, és leszedte azokat, akik még életben voltak. Larkin újra leszállt, majd átváltozott. - Gyors munka volt - jegyezte meg, és belerúgott egy halom hamuba. - Most jobban érzem magam, hogy öltem, de valahogy elvont volt, személytelen. Ahogy emberek szokták. Nem adja ugyanazt az izgalmat, mint az igazi vadászat. Ugyanez az oka, hogy nem használunk puskát vagy más modern fegyvert - tette hozzá Cián. - Úgy semmi öröm nincs benne. - Sajnálom, de az eredmény nekem akkor is több mint elég. És Glenna tűzgolyóját is kipróbálhattuk. Larkin összeszedte a szétszóródott fegyvereket. Amikor lehajolt, egy nyíl süvített el a háta felett, és beleállt Cián csípőjébe. - A francba! Elhibáztam az egyiket. - Fogd a hámot! - kiáltott Larkin, és odalökte Ciannek. - Indulás! Sárkánnyá változott, s Cián ugrott egyet. Reptében kapta el a második nyilat, amely nem talált el semmit és senkit. Aztán Larkin fölemelkedett, alábukott, kanyarogni kezdett. - Ott vannak, látom őket. Másik csapat. Vélhetően vadásznak, csavargókra vagy ami éppen akad. Cián ismét az íjat használta, leszedett néhány vámpírt, miközben fedezéket kerestek maguknak. - Így egyáltalán nem szórakoztató - mondta elégedetlenül. Kihúzta a kardját, és háromméteres magasságból leugrott Larkin hátáról. Ha a sárkányok káromkodni tudnának, Larkin szitkaitól zengett volna az ég. A vámpírok háromszögalakban támadtak Cianre. Két férfi, három nő volt köztük. Cián a kardjával kettészelt egy
feléje tartó nyilat, aztán visszakapta a fegyvert, hogy kivédje a támadást. Még mindig keményen megülte a gyomrát, amit a csatatéren megélt, és fel is használta a vérszomjat, amikor nem a vérivás, hanem a vér kiontása a cél. Megsebesítette az első támadóját, hogy érezze a vére szagát, amely tovább tüzelte vagdalkozás közben. A sárkány meglengette a farkát, elsodorta az egyik asszonyt, amikor az újra fel akarta emelni az íját. Cián hátraugrott, és nagyot rúgott ellenfele arcába. Amikor az megtántorodott, lefejezte, miközben kirántotta a csípőjébe állt nyilat, és szíven szúrta vele azt a vámpírt, amely balról közelítette meg. Megpördült, és látta, hogy Larkin közben emberre változott, és épp nyilat küld az utolsó vámpír szívébe. - Végeztünk? - kérdezte lihegve a fiú. - Ez volt az utolsó? - Úgy számoltam. - Remélem, ezúttal jól számoltál - felelte Larkin, s felállt, leporolta magát. - Jobban érzed magad? - Csúcson vagyok - mondta felengedve Cián, s szórakozottan megdörgölte sebesült csípőjét. A vérzés nem csillapodott, így hát letépte az ingujját. - Segíts! Tégy rá ideiglenes kötést. - Azt akarod, hogy kötözzem be a seggedet? - Nem a seggem, tuskó! - De közel van hozzá - vigyorgott a fiú, s odament, hogy megnézze a sebet. - Na, gyorsan told le a gatyádat, egyetlenem. Cián sötét pillantást vetett rá, de engedelmeskedett. - Mit gondolsz, mit tesz Lilith, amikor megtudja, hogy egyetlen portyázó vagy vadászó csapata sem tért vissza? - Méregbe gurul - mondta Cián, és a fejét tekergetve figyelte, mit művel Larkin. - Méghozzá pokolian. - Ez a gondolat felderít. Mondhatom, szép kis lyuk van a hátsódon. - A csípőmön. - Olyan éhes vagyok, hogy egy szamarat is megennék. Amikor visszamentünk, ennünk és innunk kell. Kész vagyok. Szép munka volt erre az éjszakára - tette hozzá, amikor Cián felhúzta a nadrágját. - Így alakult. Máshogyan is alakulhatott volna a helyzet a völgyben, Larkin. Larkin kihúzott pár fűcsomót, s letörölte Cián vérét a kezéről, s elmerengett. - Nem hiszem, hogy másként történt volna. Most pedig, ha nem sajog túlzottan a hátsód, segíthetnél, hogy összeszedjük ezeket a fegyvereket, hogy még több legyen a tartalékunk. - Felejtsd már el a hátsómat! - morgott válaszul Cián, miközben elkezdték összeszedni a kardokat, íjakat, nyilakat. - Nemsokára rendben lesz az a testrészed is. Ha meg nem, hát Moira majd megpuszilja. Cián Larkinre pillantott, aki vigyorogva és közönyösen fütyörészve rakta a kardokat a hámba. - Vicces fiú vagy, Larkin. A kastélyban Moira otthagyta a kristálygömböt, és összefont karral az ablakhoz lépett. - Tévedek, amikor úgy emlékszem, azt mondtuk nekik, hogy ellenőrizzék az állomáshelyeket, és ne vállaljanak kockázatot? - Nem engedelmeskedtek - bólintott rá Blair. - De te is bevallhatod, hogy remekül csinálták. S óriási volt az a tűzgolyó. - A késleltetéssel még gondom van - mondta Glenna, tovább figyelve a sárkányt és lovasát, ahogy az egyik tábor felé repülnek. - De majd kidolgozom. Jobban aggódom azért, milyen hatással volt a csatatér Cianre. - Legyűrte - szólt közbe Hoyt. - Bármi volt is, ami megkísértette, legyűrte. - Becsületére legyen mondva - bólintott Glenna. - De nehéz győzelem volt, Hoyt. Ezen is el kell gondolkoznunk. Talán ki kéne dolgoznunk egy igézést, amely segít neki, hogy távol tartsa magától a vér kísértését. - Nem - mondta Moira, de nem fordult hátra. - Maga is elbír vele. Erős akarata van. - Igazad van - felelte Glenna, miközben Moira merev hátát figyelte. - Annak a kettőnek is igaza volt, amiért kimentek, és tették, amit kellett. - Lehetséges. Biztonságban hazaérnek? - Még hajnal előtt visszatérnek - mondta Blair. - És keleten még mindig változatlan helyzet uralkodik.
- Pihenjünk egy kicsit - javasolta Moira, s visszafordult. - Nem valószínű, hogy a vámpírok ma éjszaka még egyszer rajtaütnek a táboron. Mindnyájunknak elkél egy kis alvás. - Jó ötlet - mondta Glenna, és fölemelte a kristálygömböt. Jó éjszakát kívántak egymásnak, s mindenki elindult a saját szobája felé, de senki sem feküdt le. Hoyt és Glenna a toronyba ment, hogy tovább dolgozzon. Blair elindult egy üres terem felé, hogy belefogjon az edzésébe. Moira pedig a könyveihez ment, és minden tekercset előszedett, amelyben szerepelt valami a Némaság völgyéről vagy a vele kapcsolatos legendákról. Egészen addig olvasott, amíg meg nem jelent az égen a hajnal első fénye. Amikor az ablakülésen összekuporodva elaludt, ahogy oly sokszor gyermekkorában, az istenek és démonok közti hatalmas háborúról álmodott. Az a csata több mint száz évig tartott, s mindkét részről annyi vért követelt, hogy a helyén tenger alakult. A tengerből lett a völgy, amelyet rémisztő híre és elhagyatottsága miatt kapta a Némaság völgye nevet.
17 - Sinnan, ágyban kéne lenned. Sinnan a hasára szorított kézzel állt Moira mellett. Megrázta a fejét. - Nem hagyhatom, hogy az apám úgy menjen el, hogy el sem búcsúztam tőle. Vagy tőled. Körülnézett az udvaron, ahol lovak, sárkányok és emberek készülődtek az útra. - Olyan kevesen maradunk itt - jegyezte meg, s elmosolyodott, amikor látta, hogy apja a magasba emeli az unokáját, az ő fiát. - Majd visszajövünk, és megint jó nagy lesz a zsivaly. - Hozd vissza a férjemet, az apámat, a testvéreimet! Moira megfogta az asszony karját. - Minden megteszek, ami tőlem telik. Sinnan a hasára nyomta Moira kezét. - Él. Érzed? Mondd el Phelannek, hogy mozog már a gyermeke. - Megmondom. - Gondozom a narancsfacsemetéket, és minden áldott nap gyertyát gyújtok, amíg haza nem értek. Miből fogjuk megtudni? Honnan tudjuk meg, ha... - Tudni fogjátok - mondta Moira. - Ha az istenek nem küldenek jelet, hogy győztünk, akkor majd mi megtesszük, ígérem. Most menj, csókold meg az apádat. Moira Deirdréhez lépett, s megérintette a karját. - Beszéltem az emberekkel, akik itt maradnak. Egyértelmű, egyszerű és teljesíthető parancsokat kaptak. A kapu zárva marad, senki sem hagyja el a kastélyt, sem napközben, sem éjszaka, amíg hírt nem kaptok, hogy vége a csatának. Számítok rád mint a családunk fejére, hogy rajta leszel, teljesítsék ezeket a parancsokat. És ha meghalok... - Moira, ne... - Ha meghalok, te parancsolsz, amíg megválasztják a következő uralkodót. - Moira lehúzta ujjáról a gyűrűt, amely még az anyjáé volt, és Deirdre kezébe nyomta. - Ezzel a te kezedbe adom a hatalmat. - Tiszteletben fogom tartani a kívánságaidat és a parancsaidat. - Deirdre megszorította unokahúga kezét, s könnybe lábadt a szeme. - Sajnálom, hogy veszekedtem veled. - Én is. - Mindketten azt hisszük, jogunk volt rá. - Igen. Ezért nem szeretlek kevésbé. - Gyermekem! - mondta az asszony, és megölelte a lányt. - Minden imát veled küldök, amit csak tudok. Gyere vissza hozzánk. Mondd meg a fiaimnak, hogy övék a szívem, és ők a büszkeségeim. - Útra készen állunk - lépett hozzájuk Blair. - Tőled is el akarok búcsúzni - mondta Deirdre, előrelépett, és arcon csókolta a démonvadászt. Bízom benned, hogy minden bajtól megoltalmazod a legidősebb fiamat. - Megteszem, amit lehet, - Szükséged lesz rá. Larkin nagyon ügyes. - Kinyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de csak mély lélegzetet vett. - Már majdnem azt mondtam, vigyázz magadra, de hát harcosok nem ezt akarják hallani. Ezért inkább azt mondom, küzdj eredményesen.
- Számíthatsz rá. Némán felszálltak a lovakra és sárkányokra. A gyerekek köréjük gyűltek, az öregek sétapálcára támaszkodva vagy a fiatalabbak támogatásával nézték végig a kivonulást. Könny csillogott a szemükben, ezen a fátyolon át nézték, ahogy szeretteik elindulnak, hátrahagyva őket. Hozdd vissza őket! - mondogatta magában Moira. Vajon hány ember szívében és fejében élt ez a kétségbeesett kívánság? Nem tudja valóra váltani mindenki kívánságát, de megteszi, ami tőle telik. És nem engedi meg magának, hogy könnyben ússzon a szeme, amikor itt hagyja őket, és a csapat élére áll. Intett Niallnek, aki a derékhad vezetője volt. Amikor a férfi kiadta a parancsot, hogy nyissák ki a kaput, Moira magasra emelte Geall kardját, s fénylő tűznyalábot küldött belőle a sápadt, hajnali ég felé, amikor az utóvéd is elhagyta a várat. Elsőként a sárkányon lovaglók érkeztek meg az első táborhelyre, hogy mozgósítsák az előttük várakozókat. Ők hagyják el elsőként az állomáshelyet, hogy indulnak a csatatér felé vezető útra. Az élelmet és a fegyvereket már összepakolták, az emberek sárkányon vagy lovon várakoztak, mire Moira csapata megérkezett. A gyalogosan érkezőket kétoldalt lovasok kísérték. így utaztak végig az országon. A következő megállónál pihentek egy kicsit, és megitatták a lovakat. - Az ételed, úrnőm - lépett Ceara Moirához, a patak mellé, ahol a királynő leült kicsit megpihenni. Moira elvette a tálat. - Még sosem láttam ilyesmit - jegyezte meg az asszony a sárkányhadra pillantva. Moira azon tűnődött, látnak-e még valaha is ilyesmit. - Te a férjeddel fogsz lovagolni, Ceara. - Igen, úrnőm! Már csaknem készen vagyunk. - Hol a kereszt, amit elnyertél, Ceara? Rézkereszt van a nyakadban. - Én... - kezdte az asszony, és megérintette a rézkeresztet. - Otthagytam az anyámnál. Úrnőm, meg akartam védeni a gyerekeimet arra az esetre... - Hát persze - felelte Moira, s megszorította Ceara kezét. Megfordult, amikor észrevette, hogy Blair lépked feléjük. - Ideje fölkerekedni. Az állatok is pihentek, és elég vizet kaptak. Az élelmet és a fegyvereket összecsomagolták, csak azokat nem, amelyeket itt hagyunk annak az egységnek, amely holnapig tartja ezt a tábort. - A mögöttünk vonuló csapatnak jóval napnyugta előtt meg kell érkeznie - mondta Moira, és az égre nézett. - Elegendő védelem áll a rendelkezésükre, ha megváltozik az idő? Természetes vagy másfajta védelem? - Lehet, hogy Lilithnek van néhány orvlövésze vagy felderítője szétszórtan itt, a nyugati végen, de akkora csapata nem lehet, amivel a katonák ne tudnának elbánni. Indulnunk kell, Moira. Ez a szakaszos vonulás védi meg a katonákat attól, hogy megtámadják őket, vagy baj történjen éjszaka, de ez időigényes. - Be kell tartanunk a menetrendet - bólintott Moira. -Add ki a parancsot és induljunk. Már elmúlt dél, amire az első csapat megérkezett a végső állomáshelyre. Moira odafentről látta, hogy az emberek megállnak és éljeneznek. Larkin kilépett a házból, az égre nézett, aztán sárkánnyá változott, felröppent, és csatlakozott a többiekhez. Moira észrevette odalent a friss sírok sötét földjét. Larkin először gyorsan körberepülte őt, aztán csatlakozott Blair sárkányához. Moira visszatartotta a lélegzetét, amikor látta, hogy Blair feláll a sárkánya hátán, aztán nagyot ugrik a levegőbe Larkin felé. Odalent felharsant az éljenzés, amikor Blair Larkin hátára kapaszkodott, és egyenesbe tornászta magát. Olyan, mint valami népünnepély, gondolta Moira, amikor a többi lovas is látványos körözést és alábukást hajtott végre. Talán szükségük van az ilyesfajta élményre, hogy bolondozva töltsék el azt a néhány órát, ami még hátravan a nappalból. Úgyis elég hamar beköszönt az éjszaka. Intett Larkinnek, hogy szálljon le, majd amikor maga is földet ért, unokatestvéréhez sietett. Larkin letette Blairt, visszaváltozott, majd Moirához lépett, fölemelte, megpördült vele és megcsókolta. - Ezzel nem veszel le a lábamról - mondta a fiúnak Moira. - Szálka vagy a szememben. Az volt a dolgod, hogy ide gyere, összegyűjtsd a jelentéseket és biztosítsd a bázisokat. De te csak a bajt kerested. - Azt tettük, amit és amikor kellett - mondta a fiú. - És minden jól ment. - Valóban?
- Valóban, úrnőm. Cián is jól van. Gyere be. Sok lesz a munka a lovak és sárkányok ellátásával. Hosszú utat tettetek meg. Blair mondta, hogy semmi gond nem akadt útközben. A lány hagyta, hogy Larkin bevezesse a házba. Odabent egy fazék húsos étel rotyogott a tűzön, illata összekeveredett az emberek és a sár szagával. Az asztalon térképek hevertek, s mindenfelé fegyverek. - Van egy szoba odafent, ha le akarsz pihenni egy kicsit - mondta Larkin. - Köszönöm, nem. Igazából jólesne egy sör, ha van itt. - Akad. Blair is belépett a házba. - El kell látni a lovakat és sárkányokat - kezdte. - Le kell rakni az élelmet és a fegyvereket. Hoyt intézi. Itt mi a helyzet? - A mi embereink az istállóban, a csűrben és a füstölőházban szállásolták el magukat, meg itt bent is. Van egy padlásszoba, elég tágas, azt is hálóhelynek használjuk. - Larkin töltött magának egy kupa sört, s félrebiccentett fejjel Blairre nézett, de a lány megrázta a fejét, hogy nem kér. - Ezt a termet használjuk fegyvertárnak - folytatta a fiú. - Egyébként minden épületben fegyvert halmoztunk fel. Az emberek éjjel-nappal őrt állnak. Napközben folyik a kiképzés. Mint tudjátok, voltak rajtaütések, de semmi nem történt, amióta Ciannel megérkeztünk. - Miattatok van így? - kérdezte Moira, mielőtt kortyolt volna a kupából. - Megtettük, amit kellett, és egy kis borsot törtünk Lilith orra alá. Tegnap még egy embert veszítettünk, aki abban a rajtaütésben sebesült meg, amelyben Tynant megölték. Nem volt könnyű halála. Moira a sörét bámulta. - Vannak még sebesültek? - Igen, bár járni tudnak. Van még egy helyiség, amely a konyhába nyílik, ott ápoljuk azokat, akik rászorulnak. - Glenna majd megnézi, és úgy rendez be mindent, ahogy jónak látja. Nos akkor... - mondta, és felhajtotta a maradék sört. - Mindnyájan tudjuk, hogy itt nincs elég hely, hogy minden csapat menedéket találjon. Ma estére már ezren lesznek, s ötszázra tehető azoknak a száma, akik az elkövetkezendő két napban érkeznek meg. - Akkor lássunk hozzá a táborveréshez - mondta Blair. Moira szétnézett, s büszke a látványra, ahogy a népe - férfiak, nők, korosabbak és fiatalok - közösen dolgozik. Sátrak tűntek fel a szántón, fát és tőzeget gyűjtöttek, hogy az ételt készítőknek legyen tüzrevalójuk. A szekerekről már lepakolták az élelmet. - Megvan a hadsereged - jegyezte meg Glenna Moira mellé lépve. - Remélem, egy szép nap újra árpaföld terül el itt a sátrak helyett. Nagyon sokan vannak az embereink, korábban még sosem vettem észre. Meg tudod húzni a védelmi gyűrűt ennyi ember számára? Glenna arca eltökéltté változott. - Lilith ölébe pajzsot igézett az egész szálláshelye fölé. Talán azt gondolod, Hoyttal nem tudjuk túlszárnyalni? - Álmomban sem jutott eszembe. - Hát, átkozott nagy kört kell húzni - vallotta be Glenna -, és már lefelé megy a nap, neki kell állnunk. Rád is szükség van. - Reméltem. Moira Hoyt és Glenna társaságában körbejárta a szántót, és Glenna utasításának megfelelően fűszálakat, apró kavicsokat, rögöket gyűjtött. Aztán a megtett kör közepén találkoztak újra. A csapatok elnémultak, amikor híre ment, hogy megkezdődik az igézés. Moira már érezte magában az életre kelő erőt. Először az őrizőket, keletet és nyugatot, északot és délt szólították, aztán Morrigant, a patrónájukat. Moira kántálta a bájolás szövegét, amikor rá került a sor. - Ezen a helyen és ebben az időben az ősi erőket szólítjuk, hogy meghallgassák kérésünket és könyörgésünket, és oltalmat biztosítsanak harcosainknak. Szólítjuk a fűszálat, a rögöt, a kavicsot, hogy óvjanak bennünket a rossztól. Csak az lépheti át e kört, aki él, és senki sem léphet be, aki rontással tér e helyre. A körön, amelyet meghúztunk, sem ellenség, sem fegyver nem hatolhat át. Éjszaka és nappal, nappal és éjszaka védelmezd a földet és a levegőt. Vérünk pecsételi meg ezt a védőpajzsot s a földön meghúzott kört. Hoythoz és Glennához hasonlóan Moira is megvágta tenyerét egy mágikus késsel, azután ökölbe szorította az összegyűjtött fűszálak, kavicsok és rögök tetején. Érezte, hogy egyre nő benne a
melegség, a maga és a többiek által keltett hő. Az általuk felidézett szél egyre szélesebb körben zúgott, meglobogtatta a sátorponyvákat, a fű közt neszelt, majd megkerülte a szántót és orkánerejűvé változott. Moira a földre ejtette a véráztatta rögöt. Érezte, hogy megremeg talpa alatt a föld, majd három apró láng gyúlt ki és aludt el nyomban. Amikor megfogták egymás kezét, hátratántorodtak attól az erőtől, amely összekapcsolta őket. - Emelkedj és keringj! - kiáltotta Moira a másik kettővel. - Keringj és zárulj be, tartsd távol innen minden rosszakarónkat! Vér és tűz vegyül szabadon. Ahogy akarjuk, úgy legyen. A szántóföld körül vérszínű lángok lobogtak fel. Amint a kör vonalán megégett a föld, a lángok olyan robajjal, mintha az ég dörögne, egyszerre kihunytak. Moira előtt elhomályosult a világ, és összefolytak a hangok, amelyek hozzá szóltak, mintha hirtelen víz alá merült volna. Amikor magához tért, a földön térdelt, Glenna a vállát szorongatta, és a nevét ismételgette. - Jól vagyok - hebegte a királynő. - Csak egy kicsit... sok volt. Nehezen kapok levegőt. - Lassan lélegezz. Nagyon erős igézés volt, attól még inkább, hogy vért használtunk. Moira a tenyerén ejtett vágást nézte. - Ahogy Blair mondja, minden fegyver, bármi legyen is az, feltéve, hogy hatásos. - Ez hatásos - felelte csöndesen Hoyt. Moira arrafelé nézett, amerre Hoyt mutatott, és megpillantotta Ciánt a körön kívül állva. Bár a köpeny megvédte a nap utolsó sugaraitól, a lány így is látta a szemét, és benne a zavart bosszankodást. - Engedjük, hogy az emberek befejezzék a tábort - mondta Moira. - Támaszkodj rám - szólt Glenna. - Fehér vagy, mint a fal. - Nem - válaszolt a lány, pedig úgy érezte, mintha gumiból volna a lába. - Az emberek nem láthatnak gyöngének. Kicsit émelygek, ennyi az egész. Átvágott a szántón, mire Cián sarkon fordult, és visszament a házba. Odabent várakozott a fivérére, s dühösen támadt rá, amikor Hoyt belépett. - Még azelőtt ki akarod fektetni Moirát, hogy Lilith esélyt kapna rá? Mire való volt ez, hogy belerángattad ebbe az igézésbe? Majdnem elsodorta a szél. - Szükségünk volt rá - felelt csöndesen Hoyt. - Nem könnyű lefedni ekkora területet, túl sok ember van. És láthattad, mennyire hatásos. A kör nemcsak megállította Ciánt, hanem meg is rázta, mintha csupasz villanyvezetékhez ért volna. Meg is lepődött, hogy a haja nem áll égnek. - Moira nem elég erős, hogy... - Ne mondd, hogy nem vagyok elég erős ahhoz, amit meg kell tennem - szólt közbe a belépő Moira. - Ha nem csal az emlékezetem, te is ugyanezt mondtad, amikor megkérdeztem, miért akarsz elmenni abba az átkozott völgybe. Mindketten megtettük, amit akartunk, és pompásan végrehajtottunk mindent. Azt mondták, van odafent egy szobám. Tudja valaki, pontosan hol? - Első ajtó balra - csattant fel Cián. A lány sarkon fordult, s elindult fölfelé a lépcsőn. Cián szitkozódva követte. Moira egy székre ült a kandallónál, amelybe még nem fűtött be senki. Nehéz fejét a térdére ejtette. - Szédülök, és nincs rá szükségem, hogy a szemrehányásoddal fájdítsd a fejem. Egy pillanat múlva jobban leszek. Cián vizet töltött egy pohárba, s a lány kezébe nyomta. - Idd meg ezt. Láttam már hullát, amelynek élénkebb volt az arca, mint most neked. - Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod. - Az igazság ritkán tetszetős. Moira hátradőlt a széken, a férfit nézte, miközben nagy kortyokban itta a vizet. - Dühös vagy, s ez nagyon jól van így, mert én is dühös vagyok rád. Tudtad, hogy itt vagyok, mégsem jöttél elém. - Nem akartam. - Bolond vagy. Hát azt hiszed, hagyom, hogy szép csöndben eltávolodj tőlem? Már csak napjaink vannak, mielőtt vége ennek az egésznek. Eredj, próbálj csak eltávolodni tőlem, ott leszek szorosan a sarkadban. Nemcsak azt tanultam meg, hogyan harcoljak, hanem azt is, hogy kell gonoszul csinálni. Megborzongott. - Hideg van itt, de nem maradt erőm, hogy meggyújtsam a tüzet. Cián a kandalló felé lépett. Moira megfogta a kezét, és az arcához szorította, mielőtt lehajolhatott volna a tűzszer-számért. Cián úgy érezte, összetöri ez a mozdulat, mintha üvegből volna. Felkapta a lányt, szomjasan megcsókolta. Moira is átölelte őt, szorosan hozzá bújt.
- Így már jobb! - mondta zihálva. - Sokkal melegebb. Alig bírom számon tartani az időt, amióta elmentél. Olyan kevés maradt belőle! - Nézz rám. Igen, ezt az arcot akarom látni – mondta Cián, s újra magához ölelte a lányt, a vállára fektette az arcát. - Hiányzott neked az arcom? - Igen. Már nem kell gonoszul harcolnod, hiszen belém költöztél. - Könnyebb, ha dühös vagyok rád. Nem fáj annyira. Moira egy pillanatra lehunyta a szemét, amikor a férfi elengedte, s az ablakhoz lépett. - Lenyugvóban a nap. Ma éjszaka visszamész a völgybe? - Kinyitotta a szemét, amikor Cián nem válaszolt. - Láttuk, amikor két napja odamentetek Larkinnel, és azt is láttam, hogy múlt éjszaka egyedül lovagoltál arra. - Egy kicsit erősebb leszek, valahányszor odamegyek. Sem neked, sem nekem nem volna jó, ha megváltoznék attól, ami ott beleivódott a földbe. - Igazad van, és ma éjszaka veled megyek. Ne vesztegesd az időt vitára, Cián! - mondta, amikor a férfi meg akart szólalni. - Megyek. Geall végül is az enyém, a föld minden métere, bármi van is alatta. Gyerekkorom óta nem voltam azon a környéken, csak álmomban jártam ott. Látnom kell, méghozzá éjszaka, amilyen Samhainkor is lesz. Vagy veled megyek, vagy egyedül. - De menni akarok! Menni akarok! Kérlek szépen! Lilíth nem csodálta volna, ha felrobban a feje a fiú folytonos rimánkodásától. - Davey, nem. Túl közel van Samhain, és több mint veszélyes, ha elhagyod a házat. - Harcos vagyok - erősködött a fiú, arcára kiült az erőszak. - Van kardom. Előrántotta a rövid pengét, amelyet Lilith készíttetett neki a tűzpróba után. Most bezzeg már bánta. - Csak vadászni indulnak - kezdte Lilith. - Vadászni akarok. Harcolni! - Davey a kardját suhogtatta. - Ölni akarok! - Persze, hogy akarsz - felelte Lilith s legyintett. - És fogsz is, majd Samhain után. Ne halljak még egy szót! Így is eleget hallottam. Fiatal vagy még, és kicsi. A fiú szeme vörössé változott, s vicsorogni kezdett. - Nem vagyok kicsi. És gyűlöllek. Kirontott a szobából, futás közben a kardjával kettészelt egy emberszolgát, aki nem volt elég gyors, hogy félreugorjon az útjából. - Kárhozat! Nézd, mit csináltál! - kiáltott fel Lilith, és beletenyerelt a falra spriccelt vérbe. - Ez a kölyök az őrületbe kerget! - Ha engem kérdezel, egy nagy verés hiányzik neki. - Lilith vicsorogva Lorára támadt. - Ne mondd nekem, mire van szüksége Daveynek. Én vagyok az anyja. - Ne belém harapj, mert úgy viselkedik, mint egy elkényeztetett kölyök - válaszolt nyugodtan Lóra, és egy székre vetette magát. Már majdnem meggyógyult az arca, de a visszamaradt hegek méregként égették bensőjét. - Egyszerűen látni sem bírom, amikor így viselkedik. Lilith ujja begörbült, vörösre lakkozott körme mintha karommá vált volna. - Talán neked van szükséges egy alapos verésre. - Lóra megrántotta a vállát, mert tudta, hogy Lilith ebben a hangulatban rosszabbra is képes, mint hogy megverjen valakit. - Nem én nyúztalak az utóbbi egy órában. Melléd álltam, és most az egészet rajtam akarod leverni. Talán mindketten idegesek vagyunk, nem csak te. Lilith beletúrt a hajába. - Megfájdult a fejem. - Davey most túlment minden határon, mert büszke magára, amióta kiállta a tűzpróbát. - Nem hagyhatom, hogy kimenjen. - Persze, hogy nem - legyintett Lóra. - Tökéletesen igazad van. Elveszítettünk egy vadászó és egy portyázó csapatot, Daveynek nem szabad kimennie ebben a helyzetben. - Jöjjön már valaki, és takarítsa ezt fel! - csapta össze tenyerét Lilith, szórakozottan a szolga hullája felé intve majd Lorához fordult: - Ellenőrizd, hogy a vadászó csapa elinduljon. Talán ma szerencsésebbek lesznek, és haza hoznak néhány embert. A katonák már unják a birkavért Én is szeretnék enni valamit, hogy lecsillapodjak. Van még nálunk gyerek? - tette hozzá, amikor Lóra elindult kifelé. - Megnézem.
- Kicsi legyen. Ma nincs valami nagy étvágyam. Küldd fel a szobámba. Amikor egyedül maradt, járkálni kezdett a helyiségben. Szinte ketrecben érezte magát. Túl sok minden járt a fejében, s nagy felelősség nyomasztotta. Dühítő volt, hogy elveszített két csapatot. A szökevények is gondot okoztak, de végrehajtókat küldött ki, hogy éjszakánként keressék meg és pusztítsák el őket. Nem akarta elhinni, hogy két csapattest megszökött. Vajon több csapdát állítottak az emberek? - töprengett. Nagy veszteséget okoztak, de drágábban fizetnek meg érte, ha rákerül a sor. Senki sem érezte át, mekkora felelősség nyomasztja. Világokat kell megtizedelnie. A végzet nehezedik rá, és csak hozzá nem értő bolondok vannak a környezetében. Még a kis Davey is úgy viselkedik, mint egy vicsorgó, zavaró kölyök. Nem tudta eldönteni, büszke legyen-e rá, vagy dühöngjön. Az ajtóhoz ment, s kilépett, hogy érezze az éjszakai levegőt, ahogy végigsimogatja és a bőre alá kúszik. Szegény kicsi Davey úgy érzi magát ebben a házban, mintha csapdába esett volna. De hamarosan... Hát persze. Miért ne rendezhetne itt vadászatot, ahol a pajzs védi őket? Csak ők ketten. Ettől majd megjön az étvágya, s Daveynek is meglesz a maga öröme. Tetszett neki az ötlet, így hát átlépett a szolga véres testén, és elindult fölfelé. - Davey! Hol az én rossz kisfiam? Meglepetést hoztam. Benyitott a fiú szobájába. Először a szagot érezte meg. Rengeteg vér volt mindenütt, a padlón, a falon, az ágytakarón, amelyet maga készített a fiúnak kék selyemből. Egy macska széttépett darabkái hevertek mindenhol. Jó nagy macska lehetett. Sóhajtott, aztán érezte, hogy nevetés csiklandozza a torkát. Micsoda indulat szorult az ő kis drágájába! - Davey, te elkényeztetett kölyök! Gyere elő, akárhová bújtál is, vagy búcsút vehetsz a meglepetéstől. Nem haragszom, drágám. Csak sok mindenen kellett gondolkoznom, és megfeledkeztem arról, hogy neked is szükséged van egy kis szórakozásra. Beszéd közben végigjárta a szobát, aztán összehúzta a szemöldökét, amikor nem találta a fiút. Egy kis aggodalom bujkált benne, amikor kilépett a szobából. Lorát pillantotta meg, aki egy nőt vonszolt maga után a nyakába akasztott béklyónál fogva. - Gyerek már nincs, de ez itt elég kicsi. - Nem találom Daveyt. - Nincs a szobában - mondta Lóra, miután bekukkantott. - Jól vág az esze. Elbújt valahová, tudja, hogy dühös vagy rá. - Furcsa érzés kerített hatalmába - mondta Lilith, és a gyomrára szorította a kezét. - Mintha belülről szorongatnának. Meg akarom találni. Gyorsan. Másokat is segítségül hívtak, átkutatták magát az udvarházat, a melléképületeket, a védett zónán belül a szántókat. Lilith felkiáltott, amikor fölfedezték, hogy a fiú pónija eltűnt. - Elszökött! Miért is nem néztem utána, amikor kiment tőlem? Meg kell találnom. - Várj! - mondta Lóra, és keményen megragadta Lilitht. - Nem kockáztathatod meg, hogy átkelj a védett zónán túlra. - Ő az enyém. Meg kell találnom. - Megtaláljuk. Kiküldjük a legjobbakat. Midirnek is szólunk. Én is indulok. - Ne - mondta Lilith, és behunyta a szemét, hogy visszanyerje a nyugalmát. - Nem akarom, hogy kockázatot vállalj. Keresd meg Luciust, és mondd meg neki, hogy látni akarom Midir búvóhelyén. Siess! Igyekezett lehiggadni. Tudta, hogy az uralkodáshoz sokszor indulat kell, ugyanakkor hidegvér is. Most az utóbbira van szüksége, ha eredményt akar. - Rád bízom a dolgot, Lucius - mondta a hozzá érkező zsoldosnak. - Megtalálom, úrnőm. - Csak hozd vissza, és minden a tiéd, amit csak akarsz. Ezután Midir felé fordult. - Találd meg a herceget az üveglapodon. - Már keresem. A falon egy széles, ovális üveglap függött, visszatükrözte a sötét ruhás varázslót, a helyiséget is, amelyben sötét üzelmeit űzte, de a három vámpír, aki őt figyelte, nem látszott benne. Füst kúszott végig az üveglapon, kavarogni, terjedni kezdett a lap széle felé. A gomolygáson hamarosan áttűnt az éjszaka sötétsége, amelyben egy árnyék látszott. Fiú ült egy pónin. - Megvan! - kiáltott fel Lilith, és megragadta Lóra kezét. - Hol is van? Milyen átkozott földön jár a herceg?
- A vadászó csapat mögött lovagol - mondta Lucius, miután sokáig tanulmányozta a lapon látható jelenést. - A csatatér felé tart. Ismerem azt a környéket, úrnőm. - Szedd a lábad! Akaratos kölyök! - motyogta maga elé. - Ez alkalommal megfogadom a tanácsodat, Lóra. Bezárom valahová, amikor visszajön. Tartsd ott a képét az üveglapon, Midir. Küldd el hozzá most a jelenésemet. - Sok varázslatot kérsz egyszerre, úrnőm - mondta a varázsló, de legyűrve bosszúságát az üstjéhez lépett, fekete ruhája suhogott mozdulata közben. Felemelte a kezét, mire halványzöld füst emelkedett ki az üstből. - Több emberi vérre van szükségem - mondta Lilithnek. - De egy bárányé vagy kecskegidaé is megteszi. - A hercegről van szó - válaszolt hideg hangon Lilith. - Megadjuk, ami jár. Lóra, hozd be azt, akit elcsíptél. Midire lehet. Davey gyorsan haladt a sötétben. Erősnek, erőszakosnak érezte magát. Megmutatja nekik, mindenkinek megmutatja, hogy ő a legnagyobb harcos, aki valaha is létezett. A vér hercege, gondolta mosolyogva. Mindenkitől megkövetelte, hogy így szólítsák. Még az anyjától is. Úgy döntött, követi a vadászó csapatot, aztán beéri őket, és rájuk parancsol, hogy hagyják rá a vezetést. Senki sem meri megkérdőjelezni a herceg parancsát. És akkor ő gyilkol először. Valami azonban folyton eltérítette az útról, a saját fajtája szagától, valami nagyon erős és vonzó szag. Nem kell a vadászó csapattal tartania, egyáltalán nincs rá szükség, hogy mögöttük kutyagoljon, mint valami gyerek. Kevesebbet érnek, mint ő. A dallamot akarta követni, amely a vérében zümmögött, és a régi halál szagát. Lassabb ügetésre fogta a lovát, az izgalom felbugyogott benne. Odakint a sötétben valami csodálatos várta, ami a birtoklás ígéretével kecsegtette. A holdfényben megpillantotta a csatateret. Reszketni kezdett, olyan szép volt. Ugyanígy reszketett akkor is, amikor az anyja megengedte, hogy a nyakába üljön, és úgy lovacskázott vele, mintha póni volna. Aztán hirtelen felismerés villant át rajta, mert alakokat pillantott meg a hegyoldalban: két emberi alakot és egy sárkányt. Elhatározta, mindkettővel végezni fog. Lemészárolja őket, kiszívja a vérüket, a fejüket pedig az anyja lába elé rakja. Akkor majd senki sem fogja azt mondani, hogy kicsi és túl fiatal.
18 Moira mellkasának közepén egy pont kellemetlenül bizseregni kezdett, mintha egy lecsapni kész ököl nyugodna rajta. Kapkodva lélegzett, miközben ott állt Cián mellett a Némaság völgye szélén. - Mit érzel? - kérdezte a férfitól. - Most ne érj hozzám! - intett Cián. - Vonz? - Mintha leláncolták volna a lábamat, béklyót kötöttek volna a nyakamba, és a kettő kétfelé húzna. Sajog, és izgalommal vegyes érzés. Kínoz a szomjúság. Érzem a földön a vérszagot. Gazdag, sűrű illat. Hallom a szívverésedet, érzem az illatodat - sorolta a férfi, bár a szeme mégis Cián szeme maradt, nem borult vérbe, mint azon az éjszakán, amikor Larkinnel járt itt. - A vámpírok itt erősebbek lesznek, mint másutt Cián a lányra nézett, s rájött, Moira megérti őt. - Igen, s többen vannak, mint a tieid. Az hajtja őket, ami ezt a helyet szülte, és mert Lilith uralkodik rajtuk, a halál nem azt jelenti számukra, amit neked. Támadni fognak, és egy pillanatra sem érdekli őket, hogy túlélik-e a harcot. - Azt hiszed, veszítünk? Vajon itt halunk meg, mindnyájan? Az igazság jobban védelmezi a lányt, mint egy semmitmondó közhely, gondolta Cián. - Mindenesetre kevés az esélye, hogy legyőzzük őket. - Talán igazad van. Elmondom, amit erről a helyről tudok. - Moira újra végignézett a Ciunasnak nevezett völgy szakadékos mélyén. - Régen, nagyon régen, amikor a világok még nem váltak el egymástól, csak istenek és démonok léteztek. Közöttük ott voltak az emberek, akik mindenkivel hadakoztak. Az istenek és a démonok erősek, erőszakosan és mohók voltak, mindegyikük uralkodni vágyott. S bár az istenek is kegyetlenek voltak, nem vadásztak a saját fajtájukra, nem ölték meg őket, ahogy a démonokat sem időtöltés- vagy mulatságképpen. - Tehát már akkor is a jó gonosz elleni harcáról volt szó.
- Igen. Háború volt. Sok végeláthatatlan korszak óta folyt itt a harc, s ez volt az utolsó csatájuk. A legvéresebb, a legkegyetlenebb, és eredmény nélkül végződött. Nem volt győztes, csak a tengernyi vér maradt itt, abból alakult ki ez a kies völgy, s aztán idővel eltűnt a vér, mélyen beleivódott a földbe. - Miért itt? Miért Geallben? - Amikor az istenek Geallt teremtették, azt a sorsot szánták neki, hogy évszázadokig békében éljen és viruljon. Ez a völgy volt az ára. - Tehát most már fizetnetek kell érte? - Arra mindig sor került, Cián. Az istenek most azzal bízták meg az embereket, hogy csatát vívjanak a démonnal, aki egykor ember volt. Vámpírok fognak harcolni azok ellen, akikből lettek, és akik révén továbbra is léteznek. Vagy kialakul az egyensúly, vagy minden halomra dől. De Lilithnek fogalma sincs róla, mi történik, ha győz. - Az emberekkel együtt a mi fajtánk is kivész - bólintott Cián. - Ha káosz van, semmi más nincs. Moira hallgatott egy pillanatig. - Most nyugodtabb vagy, mert gondolkodsz. - Cián elnevette magát. - Igazad van. Mégis azt mondom, ez az utolsó hely a világon, ahol piknikezni szeretnék. - Majd talán egy holdfényes estén, Samhain után. Van a közelben egy hely, Larkinnel az a kedvencünk. Nagyon... - Moira elhallgatott, s megragadta a férfi csuklóját. - Pszt! Hallok valamit. Nesztelenül a tegezébe nyúlt, hogy elővegyen egy nyilat. Davey elvigyorodott az árnyékban, ahol lapult, s előhúzta nagy becsben tartott kardját. Úgy fog harcolni, ahogy egy hercegtől elvárható. Szúrni-vágni fog, harapni. És utána inni, inni. Lekushadt a nyeregben, és éppen rászánta magát a harci kiáltásra, amikor Lilith jelent meg előtte. - Davey! Ebben a szempillantásban fordítsd meg azt a lovat, és indulj haza! A fiú arcán gyerekes duzzogás váltotta fel az erőszakot. - Vadászom. - Akkor és ott fogsz vadászni, amikor és ahol megengedem. Nincs időm erre az értelmetlen aggodalomra. Háborút kell vezetnem. A fiú arca csökönyössé változott, a szeme kihívón csillogott a sötétben. - Én is harcolni fogok. Megölöm ezeket az embereket, akkor majd nem bánhatsz velem úgy, mint egy gyerekkel. - Én teremtettelek, és nem tudlak visszacsinálni. Tedd pontosan azt, amit... Milyen emberekről beszélsz? A fiú a kardjával előrefelé mutatott. Amikor Lilith megfordult, és meglátta őket, páni félelem mart a gyomrába. Hiába kapott azonban a gyeplő után, a keze átszaladt a póni nyakán. - Figyelj rám, Davey. Az egyik valóban ember. Nagyon hatalmas, nagyon erős, nagyon öreg. Menekülnöd kell. Vedd rá a pónit, hogy nagyon gyorsan fusson. Nem szabad ott lenned. Nem szabad! - Éhes vagyok - makacsolta meg magát a fiú, s szemét forgatta közben, majd kinyújtotta a nyelvét. Meg akarom ölni azt az öreget, és meg akarom inni a nő vérét. Az enyém mind a kettő. Én vagyok a vér hercege! - Davey, ne! Davey azonban keményen oldalba döfte térdével a pónit, mire az állat előrevágtatott. Moira később visszaemlékezett, milyen gyorsan történt minden. Cián kis kattanó hang kíséretében előrántotta ezüstös fénnyel ragyogó kardját, és pajzsként eléje perdült. Mire a lovas előtűnt a sötétből, már az ő íja is felajzva állt. Észrevette, hogy egy gyerek ül egy zömök, aranyderes pónin. Megrendült a szíve, s a nyila messze a céltól csapódott be. A gyerek sikoltozott, vonított, vicsorgott. Farkaskölyök vadászat közben. Lilith a póni mögött repült, csak úgy hasította a levegőt, keze karommá görbült, ő is vicsorgott. Moira második nyila szíven találta, amitől a jelenés szétfoszlott a levegőben. - Nem valódi! - kiáltotta Cián. - De a gyerek igen. Fogd a sárkányt és tűnjünk innen! Amikor Moira a harmadik nyílért nyúlt, Cián félrelökte, és a támadó póni fölé ugrott. Egy kisfiú, gondolta Moira. Egy gyerek, akinek vörösben ég a szeme, és a vicsorgástól kilátszik a vámpírfoga. Rövid kis karddal hadonászik, a kantárszárat rángatja, mintha játékról volna szó. Mint egy lándzsa, Lilith sikoltása úgy szúrt Moira agyába, amikor a fiú leesett a póniról, és nagyot huppanva esett a sziklás talajra. Cián előrerontott, miközben Lilith illúziója belemarkolt a hátába, és nem eresztette. Moira szíve elgyöngült, remegve leengedte az íját.
A második lovas úgy bukkant fel a holdfényes sötétben, mint egy fúria. Nem gyerek volt, hanem férfi, harcra készen, a pallosát már kirántotta. Cián oldalra ugrott, és fogadta a támadást. Egymásnak pendülő fémek csörrenése zavarta meg a halott völgy csendjét. Cián ugrott egyet, és a lovas torkára mért rúgással kivetette azt a nyeregből. Mivel nem tudott nyugodtan célozni, Moira elhajította az íját, s kihúzta a kardját, ám még mielőtt Cián segítségére siethetett volna, a gyerek négykézlábra állt, fölemelte a fejét, rábámult vörösen égő szemével, s felmordult. - Ne! - kiáltott fel Moira, s hátralépett, amikor Davey ugráshoz készülődve összekuporodott. - Nem akarlak bántani. - Feltépem a torkodat! - rikoltotta a fiú, s felhúzott ajakkal, fogait mutogatva Moirára felé közeledett. - Megiszom a véredet. Fuss! Azt szeretem a legjobban, amikor próbálnak elszaladni. - Jobb lenne, ha te tennéd. - Davey, menekülj! Most! A kölyök Lilith felé rántotta a fejét, és úgy vicsorgott, mint egy veszett kutya. Moira támadási pontot keresve megpróbálta szúrásaival hátrálásra bírni. A fiú elveszítette a kardját, amikor leesett a póniról, és Moira azt mondta magának, bizony használni fogja a magáét, ha amaz ráugrik, hiszen a gyerek nem fegyvertelen, ahogy egyetlen vámpír sem. Megperdült, kirúgott, megpróbálta alacsonyan eltalálni Daveyt, gyomron akarta rúgni, hogy hátraessen. Lilith képe ott lebegett a fiú fölött, és azt sziszegte: - Ezért még megnyúzlak, haszontalan kölyök! Lucius, rajta! A vámpír Cián felé sújtott. Mindketten véreztek, a szemük is vérben forgott. Magasra ugrottak, s a levegőben ütköztek egymásnak. - Menekülj, Davey! - kiáltotta Lucius. - Rohanj! Davey habozott, és valami más kifejezés jelent meg az arcán. Moira úgy látta, egy pillanatra ismét az az embergyerek lett, akit elnyelt a démon. Félelem, ártatlanság, zavar látszott az arcán, majd nyakába kapta a lábát, s úgy futott, ahogy a gyerekek szoktak; kissé sántított is a felhorzsolt térde miatt. Aztán felgyorsult, elérte a fajtájára jellemző légies sebességet, és a csattogó kardok közé szaladt. Moira elhajította a kardját, s felkapta az íjat, de elkésett. Davey ráugrott Cián hátára, belemélyesztette a fogát, miközben az öklével ütötte. Moira habozott; ha kilövi a nyilat, az áthalad a fiú testén, és beléáll Cianébe. Ekkor a gyerek a levegőbe repült, megpörgette egy hatalmas ütés. A kezére esett, és. az anyjáért kiáltott. Lilith megint kiáltott. - Lucius, a herceg! Segíts a hercegnek! Luciusnak nagy árat fizetett Lilith iránti hűségéért, s azért is, hogy oly sok éve szolgálta. Amikor egy pillanatra Lilith felé kapta a fejét, Cián egyetlen gyors suhintással lefejezte. Davey valahogy talpra vergődött, az arcán páni félelem látszott. - Most lődd le! - kiáltotta Cián Moirának, amikor a fiú rohanni kezdett. - Lőj már! Moira fejében a pillanatok lelassultak. Vad sikoly, zokogás visszhangzott a nehéz levegőben. Egy gyerek alakja, aki fáradtan rohan a sebesült lábával. Lilith arca, amelyet elevenné tett a félelem és a rettegés, ahogy ott állt a gyermek és Moira között, a keze a védelmezés vagy könyörgés jeleként kitárva. Moira a szemébe nézett, aztán elhomályosult a tekintete. Kipislogta szeméből a könnyet, és kilőtte a nyilat. Lilith szinte emberi hangon jajdult fel, amikor a nyíl akadálytalanul áthaladt a testén, s elérte célját, becsapódva annak a lénynek a szívébe, ami egykoron kisfiú volt, és a tengervízben játszott az apjával. Lilith eltűnt, s a vámpír-kölyök nem volt más, csak puszta hamu a földön. Moira zihálva meredt Cianre. Mögötte a völgyben szinte remegett az éhség, ahogy még több vérre szomjazott. - Lilith szerette - suttogta, s furcsamód elfogódottnak hallotta saját hangját. - Szerette azt a gyereket. - Szeretni nem csak emberek tudnak. Menjünk innen. - Megsebesültél... - És mivel nincs rá gusztusom, hogy még több vért lássak, gyerünk innen! Nyeregbe! Moira biccentett, összeszedte a fegyvereit, mielőtt felszállt volna a sárkányra. - Megöltem - motyogta, amikor Cián is felszállt mögéje. - Lilith szerette. Elhallgatott, miközben a magasba emelkedtek a völgy mellől. Amikor visszatértek a táborhelyre, Glenna beterelte őket a házba, s kezelésbe vette a sérüléseiket.
- Nem sebesültem meg - morogta makacsul Moira, de aztán szinte lezuhant a székre. - Hozzám sem ért senki. - Te csak ülj le! - válaszolt Glenna, és megrángatta Cián ingét. - Le ezzel az inggel, szépfiú, hadd lássalak. - Néhány horzsolás, egy-két harapás - legyintett Cián, és megállta, hogy ne ránduljon össze, amikor levetette az ingét. - Jól bánt a karddal, és elég gyors volt. - Te mégis jobb és gyorsabb voltál - felelte Blair, és egy kupa sört nyújtott Ciannek. - Ez szép nagy harapás a vállad hátsó részén, haver. Mi ez? Az a srác úgy harcolt, mint a lányok? - Gyerek volt - mondta lassan Moira, mielőtt Cián válaszolhatott volna. Megrázta a fejét, amikor Blair sörrel kínálta. - Lilith fia, akit Daveynek hívott. Megtámadt bennünket, s közben a kardjával hadonászott, ami akkora volt, mint egy játékszer. - Nem volt gyerek - mondta csöndesen Cián. - Tudom, hogy nem volt az - válaszolt Moira, és behunyta a szemét. - Egy kölyökvámpír csinálta ezt az egész felfordulást? - kérdezte hitetlenkedve Blair. - Nem - ellenkezett Cián, és összehúzott szemöldökkel pillantott Blairre. - Minek nézel? Egy harcos, méghozzá kiképzett és tapasztalt vámpír volt, akit Lilith küldött a kölyke után. Viszont a kölyök harapott meg. - Mit kezdjek vele? - kérdezte Glenna. - Mi van, amikor vámpír harap meg vámpírt? - Bánj vele ugyanúgy, mint normális sebbel. És tartsd tőlem távol a szenteltvizet. Gyorsan be fog gyógyulni, mint a többi. - Bolondok voltatok, hogy ekkora kockázatot vállaltatok - szólalt meg Hoyt. - Szükség volt rá - vágott vissza Cián. - Nekem volt fontos. És az a boldogító újságom van, hogy bármi tartja is uralma alatt azt a helyet, nem tud megállítani, hogy egy vámpírt porrá ne változtassak. Moira! - szólt a lányra, mire az kinyitotta a szemét. - Nem tehettünk mást. Lehettek volna többen is a harcos mögött. Ha a gyerek után indulok, időbe telt volna, s te egyedül maradsz. Akármilyen kicsi, ugyanúgy az ellenséged volt, mint a többi. - Tudom - motyogta a lány. - Ő volt az, aki megölte Tynant, és megpróbálta megölni Larkint, s aki minket is megtámadott ma éjszaka. Mégis látom az arcát, az igazi arcát. És Lilith arcát is láttam. Olyan volt, mint egy gyerekéért rettegő anyának. Én meg nyilat küldtem utána, amikor elfutott, és az anyját hívta. És most már tudom, hogy bármi lesz is, ennél rosszabb semmi sem lehet. - Reszketegen felsóhajtott. - Mégis kérek egy kupa sört. Ha nem bánjátok, majd fölviszem magammal. Fáradt vagyok. Cián megvárta, amíg Moira elhagyja a szobát. - Lilith megpróbálja megtalálni. Lehet, hogy fizikai értelemben nem tud bejutni a házba, de befurakodhat az álmaiba. Hoyt felállt. - Ellenőrzöm, hogy elég erős-e a jelenlegi védelem. - Most biztos nem akar látni - motyogta Larkin. - Egyikünket sem - tette hozzá, és futólag Cianre pillantott. - Egy kicsit magában kell lennie. És majd túléli, ahogy mondta is. Azt mondod, hogy Luciusnak hívták, akivel összeakaszkodtál? - Igen. - Ez volt az, akivel én is összeverekedtem a gyerek mellett, amikor a barlangokban jártam. Sikerült leszedned Lilith egyik legfontosabb emberét. Neked és Moirának köszönhetően Lilithre kegyetlen éjszaka vár. - És még kegyetlenebb lesz tőle. Azt pusztítottuk el, ami a legközelebb állt hozzá, és véres bosszúszomjjal támad ránk újra. - Hadd jöjjön! - szólalt meg Blair. Amilyen félőrült volt a dühtől, a haragtól és a gyásztól, Lilith minden bizonnyal nyomban útra kelt volna. Hat őrnek kellett lefognia, és Midir igézetére is szükség volt, hogy nyugton maradjon, miközben Lóra vérrel itatta, amelybe nyugtatót kevert - Mindnyájatokat megöllek! Ezért mindnyájatoknak végetek. Vedd le rólam a kezed, mielőtt levágom, és a farkasok elé vetem! - Tartsátok! - szólt Lóra, és még több vért próbált Lilith szájába tölteni. - Ma éjszaka nem mehetsz el a táborukba, légy észnél. Ne mehetsz oda hadsereggel, hogy megtámadd őket, minden elveszne, amiért dolgoztál, amit elterveztél.
- Már minden elveszett. Megölte a fiamat! Lilith ide-oda dobálta a fejét, vicsorított, és belemart valakinek a kezébe, aki lefogta. Jajgatása összekeveredett annak a sikolyával, akit megharapott. - Ha elengeded, nem csak a kezedet harapom meg - figyelmeztette Lóra a vámpírt. - Már semmit sem tehetünk Daveyért, drágám. - Csak álmodtam. Álomnak kellett lennie - mondta Lilith, és véres könny csorgott le az arcán. Davey nem mehetett el. Lóra intett a többieknek, s átkarolta a vámpírkirálynőt. - Hagyjatok magunkra minket. Mindnyájan. Kifelé! - Lóra leült a padlóra, Lilitht dajkálta, gügyögött neki, a könnyük összekeveredett. - Az én kis drágaságom volt - mondta zokogva Lilith. - Tudom. Az enyém is. - Csak játszani akart - mondta, s vigaszt keresve Lóra vállába fúrta az orrát. - Még néhány nap, és mindent megadhattam volna neki. És most... Megnyúzom azt a lányt, és ezüstkádba öntöm a vérét. És megfürdöm benne. Esküszöm, Lóra. - Együtt fürdünk meg benne, miközben megisszuk a vérét az árulónak, aki megölte Luciust. - Lucius is halott - mondta Lilith, és még több könnye hullott. - Feladta az örökkévalóságát, hogy megmentse Daveyt. Ezért porrá őröljük az emberek csontját, és abból emelünk szobrot nekik. - Nagyon fog tetszeni nekik. Most gyere velem. Pihenned kell. - Kimerültnek érzem magam - mondta Lilith, és Lóra segítségével felállt. - Minden foglyot öljetek meg, de kínozzák meg őket előtte. Hallani akarom a sikoltozásukat. Moira nem álmodott. Belehullott a semmibe, és csak úszott benne. Békés órák voltak, mert nem látta maga előtt a gyermekarcot, amely egybefolyt egy szörny arcával. Amikor felébredt, rájött, hogy dolgoznia kell. A készülődés hónapjai előbb napokra zsugorodtak, de most már órákban is lehet mérni. Miközben a vámpírkirálynő gyászolt, Geall királynőjének meg kell fontolnia a következő lépését Felült az ágyban, s Ciánt pillantotta meg, aki a hamvadó tűz mellett ült egy széken. - Még alig hajnalodik - jegyezte meg a férfi. – Alhatnál még. - Eleget aludtam. Mióta vigyázol rám? - Nem néztem az időt - mondta Cián. Valóban, az időt nem nézte, de Moira minden szívdobbanására ügyelt. - Hogy vannak a sebeid? - Gyógyulnak. - Kevesebbet kaptál volna. Az én hibám, gyönge voltam. Még egyszer nem fordul elő. - Hát nem bízol bennem annyira, hogy tudd, elbírok kettővel is, különösen ha egyikük feleakkora, mint én? Moira hátradőlt. - Ravasz fogás, hogy arra tereled a szót, nem bízom eléggé a harci képességedben, ahelyett hogy arról beszélnénk, nincs tartásom. - Ha még kisebb a tartásod, viszont több az eszed, elmenekültél volna. - Sületlenség. A menekülésnek is megvan a maga ideje, különben sem hagynálak hátra soha. Gyorsan le kellett volna fejeznem azt a gyereket, de haboztam, és megpróbáltam valahogy elzavarni, hogy ne kelljen végeznem vele. Ezért a pillanatnyi gyöngeségért mindketten nagy árat fizettünk volna. Hidd el, eléggé megviselt. - És mi van a nem helyénvaló bűntudattal? - Talán egy kicsi még akad belőle, de majd elmúlik. Már csak két napunk maradt - Moira az ablakra nézett. - Olyan jó csönd van ilyenkor, hajnal előtt. Lilith megölt egy gyereket, és megszerette azt, amire változtatta. - Igen. De ettől még mindkettő ugyanolyan szörny marad. - Két nap - suttogta újra a lány. Úgy érezte, lényének egy része máris haldoklik. - Akár győzünk, akár nem, vissza fogsz menni az átjárón, mihelyt vége a csatának. Sosem látlak többé, nem érinthetlek meg, s nem ébredek arra, hogy itt vagy s vigyázol rám a sötétben. - El kell mennem - mondta kurtán Cián. - Megölelnél most, mielőtt a nap fölkel? Cián az ágyhoz lépett. Leült a lány mellé, s Moira fejét a vállára húzta. - Mondd, hogy szeretsz.
- Mint még soha senkit - vallotta be Cián, és megcsókolta a lányt, amikor az felé nyújtotta az ajkát - Tégy a magadévá! - suttogta a lány, s megmozdult, Cianhez bújt, a teste reszketett, a szája mohón kalandozott a testén. Lehetne-e más választása? - töprengett a férfi. A lány körülölelte, beszivárgott minden érzékébe, felszította a vágyát. Ugyanannyit ígért, mint amennyit kért; ajka forró volt, kétségbeesett. Miközben a ruhát húzta le magáról, aprókat harapott Cián állán, s el-elakadt a lélegzete. Sajgón kívánkozott a férfi érintése után. Hogyan is hátrálhatna meg előle, a szerelem, a melegség, az élet elől? Elfogadja, ha meg kell halnia abban a csatában, de hogyan maradhatna életben, nap-nap után, minden éjszaka a szíve nélkül? Megfordult, ráült Cianre, mert még többet akart érezni, még többet elvenni, még többet tudni. Tekintete elhomályosult, ahogy Cián szemébe nézett, aztán a férfira hajolt, a haja beborította mindkettőjüket. Ciánt fogságba ejtette az illata. - Szeress! - Szeretlek - motyogta Cián, belemarkolt a lány csípőjébe, miközben Moira a gyönyör felé lovalta magát. Felsikoltott s előrehajolt. Nyakát a férfi ajka elé nyomta, lágy húsát, lüktető erét Cián ott érezte az arcán, a bőrén. Ciannek nem állt hatalmában, hogy megállítsa ezt az áradást, amely forrón kavarogva átzuhogott a saját és a lány testén. Moira borzongva dörgölte lüktető verőerét a férfi szájához. - Változtass át! - kérte Moira esdeklőn. - Tegyél olyanná, amilyen te vagy, hogy örökre veled maradjak. - Állj! - Ciannek megrándult a teste, majd durván ellökte magától a lányt, aki majdnem a padlóra esett. - Ellenem akarod felhasználni, ami vagyok? - Igen - mondta a lány, a mellkasát égették a könnyek, beszivárogtak a hangjába is. - Bármit és bárkit. Miért találtunk rá erre, ha aztán elveszítjük? Már csak két nap maradt. Többet akarok. - Nincs több. - Lehetne. Láttam, hogy Lilith szerette, aminek a teremtője volt. Te szeretsz, én is téged. Ennek nem kell megszakadnia, ha átváltoztatnál. - Nem tudod, mit beszélsz. - De igen - mondta a lány, s megragadta Cián kezét, amikor az fel akart emelkedni. - Már mindent elolvastam. Hogy fordulhatnánk el egymástól, hogy aztán külön folytassuk az életünket? Miért látnám szívesebben, hogy a csatatéren halok meg, mint azt, hogy te ölsz meg? És ha átváltoztatsz, az nem is igazi halál. Cián elhúzta a kezét, s felsóhajtott. Gyengéden két kezébe fogta Moira arcát, de a szemébe nem jutott a gyöngédségből. - A világon semmiért - jelentette ki komolyan. - Ha igazán szeretsz... - Ostoba női trükk, nem méltó hozzád. Ha nem szeretnélek annyira, pontosan azt tenném, amire kérsz. Már tettem ilyet. Az ablakhoz lépett. Odakint hajnalodott. Esős napra ébredtek. - Egyszer, nagyon régen, közöm volt egy asszonyhoz, aki szeretett. Vagy legalábbis azt hitte, szereti azt, aki vagyok. Átváltoztattam, mert meg akartam tartani. - Hátrafordult. Moira az ágyon térdelt, csöndben sírt. - Gyönyörű volt, csodálnivaló, szórakoztató... érdekes pár voltunk. Csaknem tíz évet töltöttünk együtt. Egy éjszaka hamuvá égett egy elhajított fáklya miatt. - Nem fordulhatna még egyszer elő. - Kétszer annyit gyilkolt, mint én. A legjobban a gyerekeket szerette. Gyönyörű volt, csodálnivaló és szórakoztató. Mihelyt olyan lett, mint én, arra használta ezeket a képességeit, hogy kisgyermekeket csábítson el. - Én sosem tenném... - De igen - vágott közbe szenvtelen hangon Cián. - Nem változtatom szörnnyé azt, ami a világosságot jelenti az életemben. Nem, mert nem akarom azt látni, hogy olyan vagy, mint én. - Nem szörnyet látok, amikor rád nézek. - Újra azt lennék, ha ezt tenném. Nem csak te változnál át, Moira. Újra kárhozatra akarsz küldeni? A lány a szemére szorította a kezét. - Akkor maradj! - szipogta. - Maradj velem, így, ahogy vagyunk. Vagy vigyél magaddal. Ha Geall biztonságban lesz, rábízhatom a nagybátyámra, és...
- És micsoda? Sötétben akarsz élni velem? Nem adhatok neked gyereket. Semmit nem adhatok meg az életből, amire vágysz. Hogy éreznéd magad tíz év múlva, húsz év múlva, amikor öregedni kezdesz, én pedig nem? Már így is szinte elloptuk magunknak ezeket a heteket. Ennek elégnek kell lennie. - Neked elég? - Több, mint amit valaha is kaptam, vagy amire gondoltam. Nem lehetek ember, Moira, még neked sem. De a bántást megérzem, és most megbántottál. - Ne haragudj rám. Úgy érzem, mintha az egész belsőm összeszorult volna. Tudom, hogy nem volt jogom ezt kérni. Már akkor tudtam, amikor megkértelek rá. Gyöngeségre vall - tette hozzá. - Pedig megesküdtem, hogy soha többé nem leszek gyönge. Megbocsátasz? Cián az ágyhoz lépett, s leült a szélére. - Az a nő, akit átváltoztattam, addig a pillanatig nem tudta, mi vagyok, amíg meg nem mutattam neki. Ha tudja, sikoltozva elrohan tőlem. Te tudod, mi vagyok. Azért kérted, mert ember vagy. Ha nekem nem kell bocsánatot kérnem amiatt, mi vagyok, neked sem kell azért, mert olyan vagy, amilyen.
19 A nap nagy részében Moira Glennával dolgozott Tűzgolyókat formáztak, kovácsoltak és igéztek. - Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom - szólalt meg Moira a negyedik, megfeszített munkával töltött óra után -, de ez a varázslás unalmas is lehet. - Hoyt azt mondaná, legalább annyira tudomány, mint mágia, amit most művelünk - mondta Glenna, és a karjával letörölte az izzadságot az arcáról. - És igen, néha dögunalmas. Csakhogy időt nyerünk azzal, hogy segítesz, és nő a tartalékunk. Hoytnak egész napra be kellett zárkóznia Ciannel. A térképeket vizsgálják. - Az legalább ennyire unalmas. - Szerintem unalmasabb. Glenna elsétált a már megszáradt sárgombócok előtt, kinyújtotta a kezét, összpontosított, és kántálni kezdett. Moira a munkaasztalnál állt, láthatta, hogy az asszony fokozatosan veszít energiájából, amiért folyton mágikus erejét használja. Minden órával egyre mélyebb lett Glenna szeme alatt az árnyék, s valahányszor fellobbant a szörnyű hőség, arca elszíntelenedett, bőre egyre sápadtabb, megviseltebb lett - Pihenj egy kicsit - javasolta Moira, amikor Glenna végzett egy adaggal. - Be akarom fejezni ezt az adagot, de egy pillanatra tényleg megállok. Nagy lett itt bent a kénszag. Az ablakhoz lépett, kihajolt, és szippantson egyet a hűvös, friss levegőből. - Ó, ez aztán a látvány! Gyere csak, Moira! Sárkányok köröznek a tábor felett. Moira odalépett mellé, hogy a sárkányokat figyelje. Csaknem mindegyiken ember ült, és gyakorlatoztatták őket, hogy parancsszóra alábukjanak vagy elforduljanak. Gyönyörködve arra gondolt, a sárkányok gyorsan tanulnak, és merész látványt nyújtanak a ködös égen. - Biztos le szeretnéd fényképezni őket, vagy legalább vázlatot készíteni róluk. - Az elkövetkezendő tíz évet azzal fogom tölteni, hogy azt rajzolom, amit az utóbbi néhány hónapban láttam. - Nagyon fogsz hiányozni, amikor véget ér a küldetésünk, és már nem leszel itt. Glenna megértőn Moira vállára tette a kezét, aztán megcsókolta a haját - Te is tudod, ha van rá mód, visszajövünk s meglátogatunk. A kulcs megvan, az átjáró is, és ha nem érdemli ki az istenek áldását az, amit itt művelünk, akkor semmi sem. - Tudom. Igaz, hogy számtalan és sokféle szörnyűség történt az elmúlt hónapokban, de sok mindent kaptam is. Téged, Hoytot, Blairt... - És Ciánt. Moira tovább nézte a sárkányokat. - Nem fog visszajönni látogatóba. Akár megáldják az istenek, akár nem. - Nem tudom. - Nem, nem tér vissza. Akkor sem térne vissza hozzám, ha lehetséges volna. Néha hiába vágyakozik valami után az ember. Ezt is Morrigan közölte, amikor azt mondta, elérkezett a tudás ideje. Hozzátette,
egyszerre kell használnom a fejemet és a szívemet. És mindkettő tudja, hogy nem lehetünk együtt. Elviselhetetlen fájdalmat okozna, ha mégis megpróbálnánk, s azt egyikőnk sem élné túl. Megpróbáltam letagadni magam előtt, de csak megaláztam magam vele, és megbántottam Ciánt. - Hogyan? Moira nem tudott válaszolni, mert ebben a pillanatban belépett Blair. - Mi folyik itt? Női csevely? És mi a tárgya? Divat, étel vagy férfiak? Ajjaj! - mondta, amikor a két nő feléje fordult, és megpillantotta az arckifejezésüket. - Biztos, hogy a férfiak. De most nincs nálam egy doboz csokoládé, amit körbeadhatnék. Mindjárt eltakarodom, csak azt akartam megmondani, hogy jelentették az utolsó várt csapat érkezését. Egy órán belül itt lesznek. - Ez jó hír. Maradj egy pillanatra, kérlek - mondta Moira. - Tudnod kell arról, amit éppen be akartam vallani. Mindketten teljes szíveteket beleadtátok ebbe az ügybe. Ti vagytok a legjobb barátok, akiket valaha is megismertem. - Nagyon komoly a hangod, Moira. Mit tettél? Csak nem állsz át a sötét oldalra, hogy aztán Lilithszel randizz? - Nem jársz messze az igazságtól. Megkértem Ciánt, hogy változtasson át. Blair bólintott, aztán közelebb lépett. - Egyetlen harapást sem látok a nyakadon. - Nem vagy dühös? Vagy meglepett? Egyikőtök sem? - Én is ezt tettem volna a helyedben - mondta lassan Glenna. - Biztosan én is ezt akartam volna. Amikor elmegyünk innen Blairrel, úgy távozunk, hogy mellettünk lesz a férfi, akit szeretünk. Melletted nem marad senki. Azt akarod, hogy elítéljelek azért, mert meg akartad találni a módját, hogy változtass ezen? - Nem tudom. Könnyebb volna, ha megtennéd. Fegyverként használtam fel azt, amit irántam érez. Akkor kértem meg rá, amikor a lehető legbizalmasabban voltunk együtt. - Övön aluli ütés - bólintott Blair. - Ha nekem is meg kéne tennem, ugyanezt a módszert választanám. Cián viszont megtagadta a kérésedet, amiből megtudtam, kétség nem fér hozzá, mit jelentesz neki. Ha a helyedben volnék, jobban érezném magam, ha tudnám, ugyanolyan nyomorultnak és magányosnak érzi magát, mint te, amikor majd elmegy. Moirából a meglepetéstől kibuggyant a nevetés. - Azért mondtam, hogy megvilágítsam a helyzetet, de úgy látom, az elevenedre tapintottam - tette hozzá Blair. - Sajnálom, hogy ennyire kitolt veled. Őszintén. - Hát, talán akad egy kis szerencsém, és holnap éjszaka elesem a csatatéren. Akkor nem lehetek nyomorult és magányos. - Pozitív gondolkodás. És a jegyed már megvan - mondta Blair, s bár csokoládé nem volt nála, melegen megölelte Moirát, s összenézett Glennával a lány válla fölött. Moira tudta, milyen fontos, hogy az utolsóként érkező csapatokat a királynőjük üdvözölje, és hogy minél többen lássák, mielőtt sor kerül az utolsó menetelésre a völgy felé. Ahogy közeledett az alkonyat, a sátrak közt sétált, mindenkivel beszélt, akivel csak tudott. Harcosnak öltözött, a köpenyét egyszerű claddaugh tű fogta össze, és derekán ott volt Geall kardja. Már jócskán besötétedett, amikor visszatért a házba. Tudta, hogy a körnek meg kell tartania az utolsó stratégiai tanácskozást. Mind a hatan összegyűltek, ott ültek a hosszú asztalnál. Csak Larkin állt a kandallónál, és mogorván bámulta a tüzet. Valami történt, gondolta Moira, és egy kicsit összeszorult a gyomra. Még valami történt. Kikapcsolta a köpenyét, miközben azoknak az arcát figyelte, akiket az utóbbi hónapokban olyan jól megismert. - Milyen tervet készítettek, amitől Larkin ilyen nyugtalan lett? - Ülj le - mondta neki Glenna. - Készítettünk valamit Hoyttal. Már ha működik - tette hozzá. - Akkor viszont a győzelem a miénk. Moira nyugtalanul az asztalhoz lépett. Miközben Glennát hallgatta, arra gondolt, túl sok a kockázat, túl sok a tartalék megoldás, és túl sok mód van rá, hogy valami ne sikerüljön. És természetesen Ciánról volt szó, azonban rájött, hogy a férfi már döntött, amikor a szemébe nézett. - A legnagyobb része rajtad múlik - mondta a férfinak. - Az időzítés. Ha csak egy pillanatot is... - Mindnyájunkon múlik. Mindnyájan tudtuk, mi vár ránk, amikor nekikezdtünk.
- Egyikünk sem kockáztathat többet, mint a többi - szakította félbe Larkin. - Miért áldoznánk fel valakit magunk közül, amikor nincs... - Azt hiszed, nekem könnyű? - szólalt meg csöndesen Hoyt. - Egyszer már elveszítettem a fivéremet, aztán újra megtaláltam. És lehet, hogy most újra elveszítem, ha megteszem, amivel megbíztak. - Úgy látom, nemigen bíztok a képességeimben - jegyezte meg Cián, fölemelte az asztalon álló kancsót, s egy kis sört töltött magának. - Lényegében elhanyagolhatónak tartjátok, hogy túléltem kilencszáz évet. - Én vevő vagyok rád - mondta Blair, és előretartotta a kupáját, majd koccintott Ciannel. - Persze, kockázatos, sok lépésből áll, sokat kell változtatni rajta, de ha bejön, jól sül el. S ha valaki, akkor te meg tudod csinálni. - Nem vagyok stratéga - kezdte Moira -, és a mágiához is korlátozott erőm van. Képesnek érzed magad rá? - kérdezte Hoyttól. - Hiszek benne, hogy meg lehet tenni - mondta Hoyt, és Glenna kezéért nyúlt. - Valójából abból vettük az ötletet, amit a várban mondtál egyszer - tette hozzá Glenna. - És Geall jelképeit használjuk. Mindegyiket. Erős mágia lesz, de vért kell hozzá használnunk, hogy megpecsételje. - Ami engem illet, abban is hiszek, hogy több igazi erőnk van, mint Midirnek - mondta Hoyt a többiek arcát vizsgálva. - Ha összefogunk, eltapossuk, ahogy a többieket is. Moira Cianhez fordult. - És ha hátramaradnál, és adott jelre velünk együtt lépnél előre... - Lényeges, hogy Lilith vérezzen a csatatéren. Legalább egyikünknek meg kell sebeznie. De Lilith az enyém - jelentette ki szenvtelenül Cián. - Akár túlélem, akár nem, ő az enyém. King miatt. Igen, King miatt, gondolta Moira, és éppúgy önmagáért is. Egykor Cián is ártatlan volt, áldozat, akinek elvették az életét. Lilith kiszívta a vérét, és megitatta a sajátjával. Ez a közös vér talán életfontosságú ahhoz, hogy az emberiség életben maradjon. Nyomasztotta a határozat súlya, amikor felállt, és Larkin-hez lépett. - Ti már döntöttetek - mondta, és visszanézett a másik négyre. - A hatból négy már döntött, ezért végrehajtjuk, bárhogyan szavaz is Larkin vagy én. De az a legjobb, ha közös a döntés, ha a kör minden tagja civódás és kétely nélkül egyetért. - Jól van - biccentett Larkin. - Közös a döntés. - Szeretném, ha még egyszer végigvennénk az egészet - mondta Moira, és visszament az asztalhoz. A részleteket és a mozdulatokat, utána pedig tájékoztatjuk az egyes csapatok parancsnokait. Moira arra gondolt, a csata olyan lesz, mint valami kegyetlen, véres tánc, amelyhez kard, áldozat és mágia adja a zenét. És persze vér. Vérnek mindig kell lennie. - Akkor reggel megtesszük az első előkészületeket - mondta, és sört adott mindenkinek. - Aztán mindjárt végzünk a saját feladatunkkal, s ha segítenek az istenek, ezt is befejezzük. Nagyon is odaillően Geall jelképeivel fejezzük be. Ürítsük a kupákat magunkra. Pokolba az ellenséggel! Áldomást ittak, majd Larkin előkereste a tilinkóját, s vidám dallamba kezdett Odakint valaki dobbal, megint másvalaki síppal csatlakozott hozzá. Hamarosan egy kobzos is bekapcsolódott a muzsikálásba. Larkin helyeslően nagyot kurjantott, a lábával, a térdével ütötte a taktust, Moira tapsolt hozzá. - Gyere csak! - mondta Larkint, Blair kezébe nyomta a tilinkót, elkapta Moirát. - Mutassuk meg ezeknek a senkiháziaknak, hogy táncolnak Geallben. Moira nevetett, és táncra perdült. - Nem hagyhatjuk, hogy jobbak legyenek nálunk - mondta Hoyt, és talpra rántotta Glennát. - Nem ismerem ezt a táncot. - De bizony igen. A véredben van. A padló csak úgy rengett a talpak alatt, a tánc hangja, a zene, a nevetés kiáradt a sötétbe. Cián úgy érezte, emberi vonás, ahogy a körülötte lévők nemcsak elfogadják az örömöt, hanem az utolsó cseppet is kifacsarják belőle. Hoyt, a varázsló, aki éppoly sokra tartotta a méltóságát, mint a varázserejét, szintén ott pörgött-forgott az érzéki, vörös hajú boszorkányával, aki lányos kuncogással próbálta megtanulni a gyors lépéseket. A szeleburdi démonvadász egy kis huszonegyedik századi hiphopot is vegyített a néptáncba, amit az alakváltoztató Larkin nagy tetszéssel fogadott. És Geall királynője, aki oly hűségesen és odaadóan cipelte a világ terhét, kipirult és ragyogott a zene nyújtotta örömtől. Lehet, hogy másnap mind egy szálig meghalnak, de az istenekre, ma este táncolnak. Bármennyi kort élt meg Lilith, bármekkora a hatalma, a becsvágya, mégsem érti meg őket soha. És a bennük élő mágia, annak
fénye viszi tovább a napokat. Cián ekkor először gondolt rá, függetlenül attól, hogy túléli vagy sem a csatát, hogy az emberiség talán győzedelmeskedik. Hoyt odapenderült mellé, hogy felkapjon egy kupa sört. - Küldd el neki! - súgta oda a fivérének. - Nézd csak meg az én Glennámat, úgy táncol, mintha erre született volna - mondta Hoyt, aztán pislantott egyet, és összehúzta a szemöldökét. - Mit mondtál? Cián felnézett, már nem mosolygott, bár a zene továbbra is vidám volt és szívmelengető. - Küldd el Lilithnek a zenét, ahogy Moira mondta. Meg tudod tenni. Dörgöld csak a mocskos orra alá! - Megtesszük - bólintott Hoyt, és Cián vállára tette a kezét. - Hogy az ördögbe ne tennénk meg! Lilith a sötétből figyelte, hogy csapatai egy utolsó kiképző csatát vívnak egymással. Ahogy látta, márpedig éles volt a szeme, a vámpírok, félvámpírok, emberszolgák hadsereget alkottak, amelynek létrehozására sok száz évet áldozott. Ez a hadsereg másnap elözönli az embereket, mintha pestis támadná meg őket, s a völgyből véres tó lesz. És abba a tóba fojtja bele azt a ringyót, aki királynőnek nevezi magát. Megérdemli azért, amit Daveyvel tett. Amikor Lóra csatlakozott hozzá, átkarolták egymás derekát. - Visszajöttek a felderítők - mondta Lóra. - Háromszorosan felülmúljuk az ellenséget. Midir már úton van, ahogy parancsoltad. - Innen jól látszik minden. Davey nagyon élvezné a látványt, ha itt állhatna. - Holnap ilyenkor, vagy nem sokkal később már megbosszultuk. - Ó, igen. De ezzel még koránt nincs vége - válaszolt Lílith, majd megérezte Midir jelenlétét. A varázsló felmászott a tetőre, ahol kettesben állt Lorával. - Nemsokára elkezdődik - mondta Lílith, de nem fordult Midir felé. - Ha hibázol, magam vágom el a torkodat. - Nem fogok hibázni. - Holnap a helyeden leszel, amikor elkezdődik. Azt akarom, hogy a nyugati magas csúcson állj, ahonnan minden jól látszik. - De, úrnőm... Lilith most feléje fordult, kék szeme hidegen csillogott. - Azt hitted, hagyom, hogy itt maradj, biztonságban a pajzs alatt? Ott leszel, és azt teszed, amit mondtam. És ott fogsz állni azon a csúcson, hogy a csapataim, meg az embereké is, lássa az erődet. Ez ösztönözni fogja harcosainkat. Téged is - tette hozzá. - Hát erős legyen a mágiád, különben ráfizetsz csata közben. Vagy utána. - Már évszázadok óta szolgállak, és még mindig nem bízol bennem. - Köztünk nincs bizalom, Midir, csak becsvágy. Persze, jobban kedvellek, amikor élsz. A győzelem után is hasznodat látom. A gealli kastélyban gyerekek vannak, védelem alatt. Az éjszakai győzelem után őket akarom. Közülük választom ki az új herceget. A többiből finom lakoma lesz. Tehát ott fogsz állni a csúcson - tette hozzá, és újra elfordult a varázslótól -, hogy sötét árnyékod a völgyre essék. Aggodalomra nincs ok. Végül is, a füstben már láttad, mi lesz a végkifejlet. És számtalanszor beszéltél már róla. - Sokkal hasznosabb lehetnék ott, ahol... - Csend! - csattant fel Lilith, és fölemelte a kezét. - Mi ez a hang? Hallod? - Olyan, mintha... - kezdte Lóra, és a szemöldökét összehúzva a sötétbe meredt. - Mintha zene volna. - A varázslójuk küldte át - mondta Midir, arcát és kezét a levegőbe emelve. - Érzem, hogy kiküldte az éjszakába azt a szánalmas kis erejét. - Állítsd meg! Nem hagyom, hogy gúnyolódjanak velem a csata előtti éjszakán. Nem kell. Zene! Piha! - Köpött egyet. - Embereknek való ostobaság. Midir leengedte a karját, összefonta a kezét. - Királynőm, meg tudom tenni, amit akarsz, de a maguk bolondos módján csak megpróbálnak felmérgesíteni. Nézd a csapataidat, amelyek edzettek, jól forgatják a fegyvert, és a csatára készülnek. És mit tesz az ellenség az utolsó órákban? - legyintett egyet, az ujja begyéből tűz lövellt elő. - Úgy játszadoznak, mint a gondtalan gyerekek. Vesztegetik a drága időt, ami még a rendelkezésükre áll, mielőtt zeneszóra és tánccal megkezdődne a mészárlás. De ha akarod... - Várj! - mondta Lilith, és újra fölemelte a kezét. - Hadd zenéljenek. Hadd táncolják át magukat a halálba. Menj vissza az üstödhöz! Füstre való vagy te magad is. És készülj föl rá, hogy holnap elfoglald a helyed, vagy a véreddel mondok köszöntőt a győzelmem alkalmából.
- Ahogy kívánod, úrnőm - válaszolt a varázsló, s távozott. - Kíváncsi vagyok, igazat mond-e - szólalt meg Lóra, amikor újra kettesben maradtak. - Láttam, hogy habozott, kiküldje-e az erejét, hogy összecsapjon a másik varázsló erejével. - Nem érdekes - mondta Lilith, mert nem akarta, hogy ilyesmiről beszéljenek, amikor annyira közel van ahhoz, hogy teljesüljön minden, amire valaha vágyott. - Amikor minden úgy lesz, ahogy én akarom, amikor szétzúzzuk az embereket és megisszuk a gyermekeik vérét, Midir is megkapja, amit akar. - Viszont ellened fordítja az erejét, ha egyszer megkapja, amit akar. Ezzel mit akarsz kezdeni? - Élelem lesz belőle. - Megosztod velem? - Csak veled. Lilith folytatta a kiképzés szemlélését. Ám a zenétől, attól az átkozott zenétől megsavanyodott a hangulata. Későre járt, amikor Cián Moira mellé feküdt. Ezekben az utolsó órákban a kör három részre szakadt. Cián látta, hogy hirtelen nagyot lobban a tűz, s fellángolnak a gyertyák, amiből tudta, hogy Hoyt és Glenna egymást öleli. Ahogy ő meg Moirát. És elképzelése szerint Larkin is ezt tette Blairrel. - Mindig is így volt elrendelve - mondta csöndesen Moira. - Hogy mi hatan alkossunk kört, és mindegyik tagja erősebb láncszem legyen a másik mellett. Ezért kellett összegyűltünk, tanulnunk, és egymástól tanulnunk. Megismernünk a szerelmet. Ezen a házon ma éjszaka a szerelem fénye ragyog. Ez is egyfajta mágia, és van olyan ereje, mint bármelyik másiknak. Ez a miénk, bármi következik is. Fölemelve a fejét Cianre nézett. - Árulás volt, amit kértem tőled. - Nem kell magyaráznod. - Talán igen. A kérésemmel elárultalak téged, magamat, a többieket és mindazt, amit tettünk. Akkor te voltál erősebb, most én. Teljes szívemből szeretlek. Ez ajándék mindkettőnknek. Semmi sem szüntetheti meg, nem változtathat rajta. - Fölemelte a férfi nyakában függő medált. Tudta, hogy több van benne puszta hajfürtnél; a szerelmét zárta bele. - Ne hagyd itt, amikor elmész. Tudni akarom, hogy mindig veled van. - Mindig velem lesz, bárhová megyek. A szavamat adom rá. Teljes szívemből szeretlek, még akkor is, ha a közös életünk lehetetlen. Moira visszaejtette a medált a férfi szívére, aztán ráfektette a tenyerét is, hogy érezze a csöndet. Könny szökött a szemébe, de visszafojtotta érzelmeit. - Nem sajnálod? - kérdezte. - Egyáltalán nem. - Szeress még egyszer, utoljára, mielőtt... - motyogta a lány. Gyengéden és lassan szeretkeztek, kiélveztek minden érintést, minden ízt. A hosszú, lágy csókok enyhítették a közeli elválás fájdalmát, a selymes simogatás balzsam volt minden sebre. Moira azt mondta magának, az ő szíve elég erősen ver mindkettőjük helyett is, most, amikor utoljára ölelik egymást. Tekintete a férfiéba kapcsolódott, szinte itta arcának látványát, hogy lássa, amikor a gyönyör csúcsán vele együtt szárnyal. - Mondd újra! - suttogta. - Még egyszer. - Szeretlek. Örökre. Aztán csöndben feküdtek. Már minden elmondtak, amit akartak. Egy órával napkelte előtt mind a hatan fenn voltak, hogy előkészítsék a végső menetelést a csatatérre. Lovon, sárkányon, fogaton és szekéren szállították az embereket, de akadtak, akik gyalogosan keltek útra. Odafent felhők sodródtak az égen, de nem takarták el a napot, amelynek ki-kibújtak reszkető sugarai a felhők közül, folyton változott fény és árnyék játéka, miközben az emberek a völgy felé tartottak. Az első csapat, amely megérkezett, csapdákat rakott az árnyékos helyekre és a barlangokba, miközben felettük őrök repkedtek, és a csúcsokról is figyelték az egész völgyet. Szemük már hozzászokott, hogy bármilyen mozgolódást észrevegyenek. Megtalálták a számukra telepített csapdákat is. Vértócsa fröccsent az egyik ember lába alatt, aztán süllyedni kezdett. Szurokfekete iszap bugyborgott fel, hogy elégessen csizmát, lábat, mindent, amit ér.
- Midir műve - jegyezte meg Hoyt, és nagyot köpött, miközben a többiek rohantak, hogy mentsék, aki menthető. - Állj le! - szólt rá Cián. - Különben kitör a pánik, mielőtt elkezdődne a csata. - Félvámpírok! - kiáltott figyelmeztetőn Blair egy sárkány hátáról. - Nagyjából ötvenen vannak. Első vonal, indulás! - És leereszkedett, hogy a támadást vezesse. Nyíl repült, kard pendült. Az első órában a gealli hadsereg tizenöt embert veszített, de tartotta az állásait - Ez csak kóstoló - közölte Blair, amikor vértől mocskos arccal leszállt a lováról. - De mi nagyobb falatot dugtunk le a torkukon. - Gondoskodni kell a halottakról és sebesültekről - mondta Moira, s erőt véve magán az elesettekre pillantott, majd elkapta a tekintetét. - Hoyt visszaveri Midir igézetét. Mennyibe kerül ez neki? - Mindene megvan hozzá, amire csak szüksége lehet. Én újra felszállok, megteszek néhány kört. Blair felpattant a sárkány hátára. - Tartsátok az első vonalat! - Nem készültünk föl annyira, amennyire kellett volna, hogy csapdák lesznek, és nappal is támadnak - jegyezte meg Larkin, kardjáról letisztogatva a vért, s Moirához lépett. - De jól csináltuk. És még jobbak leszünk. - A lány karjára tette a kezét, félrevonta, hogy csak Moira hallja, amit mond. - Glenna azt mondja, már itt vannak a vámpírok, a föld alatt. Hoyt most nem tud vele maradni, de Glenna úgy véli, Ciannel együtt legalább néhányat megtalálhat és visszaverhet. - Jó. Ha csak tucattal végeznek, az is győzelem. Megyek, erősítés kell az íjászoknak. A nap elérte a legmagasabb pontját, azután a dél délutába fordult. Moira kétszer látta megnyílni a földet ott, ahol Glenna járkált fűzfavesszővel a kezében. Valahányszor tűz villant, a földbe bújt vámpír lángra kapott a napfénytől és elégett. Vajon hány lehet még belőlük? - kérdezte magától Moira. Száz? Ötszáz? - Feltörtem az igézetet - mondta Hoyt, mellé lépve, s letörölte arcáról az izzadságot. - Becsuktam Midir csapdáit. - Visszaverted? - Nem mondanám. Biztos valami mással próbálkozik. De jelenleg leállítottam. Ez a föld a lelket is kirázza az emberből. Maga a sátán tartja a markában, a levegő is bennem szorul. Megyek, segítek Ciannek és Glennának. - Nem. Pihenned kell egy kicsit, és vigyáznod az erődre. Majd én megyek. Hoyt ráhagyta. Bosszús volt a tekintete, amikor végigpásztázta a völgyet, és felnézett oda, ahol Glenna és Cián munkálkodott. - Nem tudják mindegyiket megtalálni. Ebben a földben nem. - Nem. De minden számít. Amikor Glennához ért, Moira látta, hogy ez a munka bizony kiszívja az erőt az emberből. Glenna sápadt volt, az arca izzadt. - Ideje pihenned - szólt oda neki Moira. - Majd én folytatom. - Ez meghaladja az erődet. És már én is a határán vagyok - felelte Glenna, s hálásan elfogadta a vizet, amit Moira kínált oda neki. - Vagy egy tucatot ugrasztottunk ki a föld alól. Még pár óra, és... - Glenna, állítsd le magad! - Cián megfogta az asszony karját. - Te is tudod, hogy teljesen kimerültél. Mire volna jó, ha semmi erőd nem maradna napnyugtára? - Tudod, hogy sokan vannak még odalent. - Akkor majd készenlétben állunk, amikor a föld kiokádja őket. Menj! Hoytnak szüksége van rád. Ő is teljesen elerőtlenedett - mondta Moira. - Jó stratégia, hogy Hoytot említetted - jegyezte meg Cián Moirának, amikor Glenna elment. - Igen, de részben igaz is. Mindkettőjük erejét kizsaroljuk. A tiédet is - tette hozzá. - A hangodon hallom, milyen fáradt vagy. Úgyhogy azt mondom neked, amit te mondtál Glennának. Mire volna jó, ha semmi erőd nem maradna napnyugtára? - Ez alatt az átkozott köpeny alatt biztonságban vagyok. A másik változat nem igazán vonzó. Bár ennem kéne - vallotta be. - Akkor láss neki. Már majdnem mindennel végeztünk, amivel lehetett. Moira Blairt és Larkint pillantotta meg Hoyt és Glenna társaságában. Talán ú jra megnő az erejük, ha ők hatan együtt lesznek. A nap lassan nyugovóra tért. Ciannel átkeltek a töredezett talajon, felmásztak egy sziklalapra, s nekiindultak a meredek emelkedőnek. Moira egész valója megremegett,
amikor elérték a csúcsot. Ha nincs Midir igézete, akkor is úgy érezte volna, ahogy a föld magához vonzza a lábát. Cián elővett egy vizestömlőt. Moira tudta, hogy vér van benne. - Téged vártunk - kezdte Blair. - Egy csomó harcosod nagyon ideges. - Ha arra célzól, hogy nem állják meg a helyüket, és nem... - Hagyd most a gealli büszkeséget! - felelte Blair feltartva a kezét. - Arra van szükségük, hogy buzdítsd őket. Beszélned kell hozzájuk. - Lelkesíteni kell őket - magyarázta Glenna is -, hogy készen álljanak a harcra, akár a halál gondolatával együtt. Emlékeztetned kell őket, miért vannak itt, lelket kell öntened beléjük. - És ezt mind nekem? - Senki más nem volna rájuk ilyen hatással - válaszolta Cián, és bedugaszolta a tömlőt. - Te vagy a királynő, s rád néznek föl. - Nem tudom, mit mondhatnék. - Majd kitalálsz valamit. És amíg ezen gondolkozol, Larkinnel megyünk, és összeszedjük őket. És legyen látványos is - szólt oda Cián Blairnek. - Ültesd lóra! - Kiváló - jegyezte meg Blair, és már indult is, hogy hozzon egy lovat. - Egyetlen ép gondolatom sincs... - kezdte Moira. - Nem is biztos, hogy arra van szükség. Vagy nem csak arra - szakította félbe Glenna, s átadta Moirának a fejére való aranykarikát. - Emlékszel? Fej és szív. Figyelj mindkettőre, akkor biztos, hogy helyes, amit mondasz. - Akkor is szeretném, ha te beszélnél. Rettenetesen félek beszédet mondani nekik - jegyezte meg halvány mosollyal Moira. - Mivel lelkesítsem őket? Attól sem félnék annyira, ha velük együtt kéne meghalnom. - Vedd ezt föl - adta oda Blair Moirának a köpenyét. - Szép látvány, amikor lobog a szélben. És elő a sóderral, kölyök! Bele kell dumálnod a töksijükbe! - Majd később megkérdezem, hogy ez mit jelent - mondta Moira, nagyot fújt, és felszállt a lóra. Akkor induljunk! Előrevezette a lovat, s nagyot dobbant a szíve az eléje terülő látványon. Ott álltak az emberei, több mint ezer harcos, háttal a völgynek. A nap már alacsonyra süllyedt, de fénye még utoljára megcsillant a kardokon, pajzsokon és lándzsákon, megvilágította az arcokat - azoknak az arcát, akik eljöttek ide a völgybe, hogy ha kell, az életüket áldozzák. Moira esze ekkor megértette, mit súg a szíve. - Geall népe! - kezdte. Az emberek éljenezni kezdtek, amikor lován a sor elé léptetett. Azok is a nevét kiáltották, akik már megsebesültek. - Geall népe, a királynőtök vagyok; testvéretek és szolgátok. A istenek parancsára keltünk útra, hogy erre a helyre érkezzünk, és felvegyük a harcot a gonosszal. Nem ismerek mindenkit, nem tudom mindenkinek a nevét, de az enyémek vagyok, minden férfi és nő, aki itt van. A szél belekapott a köpenyébe, amikor belenézett az arcokba. - Ma éjszaka harcolni fogtok, s helytálltok ezen a szörnyű földön, amely már megismerte a vérünket. Én kérem ezt tőletek, de nem Geall királynőjéért harcoltok. - Moiráért, a királynőért harcolunk! - kiáltották néhányan, s éljenezve a nevét kiáltottak újra, hangjukat messze sodorta a szél. - Nem értem harcoltok s nem is az istenekért. Nem is Geallért, legalábbis ma éjszaka. Nem magatokért, még csak a gyermekeitekért sem. Nem a férjetekért, feleségetekért, anyátokért és apátokért. Az emberek elcsöndesednek, ahogy Moira lassan elhaladt a sor előtt, és belenézett az arcukba, a szemükbe. . - Nem értük jöttetek ide erre a szörnyű helyre, azzal a tudattal, hogy a véretek áztathatja e földet. Az egész emberi nemért jöttetek ide, hogy helytálljatok érte. Ti vagytok a kiválasztottak, az istenek áldása van rajtatok. Minden világ és minden szív, ami bennük dobog, a ti szívetek most, és a ti világotok. Minket választottak. Valamennyiünk világa egy világ most, egy szív dobban, egy cél lebeg előttünk. Köpenye lobogni kezdett a szélben, amikor a ló felágaskodott. A lemenő nap fénye megcsillant arany fejékén, acélkardján.
- Nem hibázunk ma éjszaka. Ha egyikünk elesik, lesz másik, aki fölemeli a kardot, a dárdát, hogy cövekkel és ököllel legyőzze a démont, amely az emberiséget, mindnyájunkat fenyegeti. S ha a következő is elesik, helyébe lép másvalaki, majd még egy s még többen, mert most mi vagyunk a világ, és az ellenség még sosem látott olyat, amilyenek mi vagyunk. Moira füstszürke szeme ragyogott arcában, fűtötte a szenvedély. Hangja szárnyalt, tisztán csengett minden szava. - Itt, ezen a földdarabon pokolra küldjük őket! - folytatta, és túlkiabálta az éljenzést, "amely úgy szakadt ki a férfiakból és nőkből, mint a mennydörgés. - Nem süllyedünk el ezen az éjszakán, nem hibázunk, hanem megállunk a sarkunkon, és győzni fogunk. Ti vagytok a szív, ami nekik sosem volt. Ti vagytok a lélegzet és a fény, amit ők már sohasem ismernek meg. Meg fogják énekelni Sam-hain éjszakáját, megéneklik a Némaság völgyének e csatáját, s minden utánunk következő nemzedék tudni fog róla. Amikor ott ülnek majd a tűz mellett, arról a dicsőséges tettről beszélnek, amelyet mi hajtottunk végre. - Előhúzta kardját, nyugatra mutatott vele, ahol a nap már vérvörös volt. - A nap alászáll, jöjjön hát a sötétség; a kardunkat, a szívünket, az eszünket emeljük fel ellenében. S az istenek lesznek a tanúk, hogy megesküszöm: visszahozzuk a napot. Felemelte kardját, végigküldte a pengén a varázstüzet, amely felszökött az égre. - Hát, ez nem semmi - nyögte ki Blair, amikor a csapatok kiabálásban és éljenzésben törtek ki. - A csajod aztán tud bánni a szavakkal. - Ragyogó - csettintett Cián, le nem véve szemét Moiráról. - Ki tudna ellenállni ennyi fénynek? - Az igazat mondta - állította Hoyt. - A vámpírok sosem láttak hozzánk hasonlót. A csapatok vezérei az embereiket szólították, majd elindultak, hogy elfoglalják állásaikat. Möira visszalovagolt a többiekhez, s leszállt a nyeregből. - Itt az idő - mondta, és a kezét nyújtotta. A hat ember körbe állt, hogy megpecsételje a köteléket. Aztán elengedték egymás kezét. Blair ragyogó mosolyt küldött Larkin felé. - Gyerünk, hozd őket, cowboy! Felugrott a sárkányára, s meredeken az égbe emelkedett. - Aki utolsónak marad a kocsmában, az fizeti a kört. Azzal Larkin is felszállt a sajátjára, és követte Blairt - Legyetek áldottak. És rúgjátok szét őket! - mondta Glenna Moirának és Ciannek. A két fivér egymásra nézett, majd Hoyt bólintott, s Glennával elindult a kijelölt állása felé. - Mi történik Ciannel? - kérdezte Glenna a varázslót. - Ne beszélj félre ilyenkor, amikor olyan közel a halál. - Megkért, hogy adjam a szavamat: nem várunk rá, ha igézést is be tudunk vetni csata közben. - De nem tehetjük... - Ez volt az utolsó kérése. Imádkozz, hogy ne kelljen választanunk. Moira magára maradt Ciannel. - Küzdj keményen - szólalt meg a lány. - És élj még ezer évig. - Ez a legszebb reményem - válaszolt Cián, s mert el akarta titkolni, hogy hazudik, utoljára megfogta a lány kezét, és a szájához emelte. - Küzdj keményen, mo chroi, és maradj életben. Mielőtt a lány bármit mondhatott volna, Cián felpattant a lovára és elugratott. Blair a levegőből nézelődött körül, térde nyomásával irányítva a sárkányt, és a völgyet mérte föl, mit hoz a sötétség. A nap már lenyugodott, a völgy homályba borult, s a sötétségben a talaj váratlanul mintha felrobbant volna. Mindenünnen vámpírok bújtak elő, a földből, a sziklákból, a hasadékokból, olyan sokan, hogy megszámolni sem lehetett őket. - Kezdődik - suttogta maga elé Blair izgatottan, és délnek lendült, ahol Moira és az íjászai keményen megszórták a völgyet. - Tartsátok fel őket! Csak tartsátok fel őket! - Gyorsan Niall gyalogosai felé pillantott, akiknek kántálása emelkedett és süllyedt, és ebből Blair megértette, hogy Niall a jelre vár. Később többet érhetnek, gondolta Blair, miközben a vámpírok elözönlötték a völgyet. Akadt, akit megsemmisített egy-egy nyíl, másokat elhibáztak. Blair megvillantotta a mágikus kardot, és ereszkedni kezdett. Amikor az emberek támadásba lendültek, megrántotta a hámon az első gyűrűt, és ledobta az első tűzgolyót. Tűz és repkedő repeszek borították el a visítozó vámpírokat, de még nem okádta ki mindet a föld, egyre újabbak bújtak elő, és tántoríthatatlanul nyomultak a gealli arcvonal felé.
Cián ledobta a köpenyét, mielőtt lóra ült, a kardját feltartotta, hogy maradásra bírja háta mögött az embereket. Mindenütt sárbombák robbantak, tüzük megperzselte az ellenséget és a földet. De a vámpírok egyre csak jöttek, kúsztak-másztak, oldalaztak, ugrottak. Cián csatakiáltást hallatott, megsuhintotta a kardját, és bevezette embereit a harctengerbe. Tűzzel és a karddal sikerült kettészakítania az ellenség arcvonalát, amely azonban gyorsan újra összezárult, s körbevették Ciánt és csapatát. Egy enyhe lejtésű sziklalapon Moira megmarkolta a harci szekercéjét. Szíve a torkába ugrott, amikor látta, hogy a vámpírok keleten áttörték a védősáncot. Pontosan úgy vezette a támadást, ahogy Hoyt - a katonák egységes cövekfalat alkottak, és oldalba kapták az ellenséget, A sárkányok trombitálása a kiáltozáson, recsegésen és a tűz ropogásán át is hallatszott. Most Lilith hadseregének második hulláma támadott. - Nyilat! - kiáltotta Moira, amikor kiürült a tegeze, s azonnal egy teli tegezt löktek a lába elé. Addig lőtt szerteszét, amíg a levegőt teljesen megülte a füst, s ekkor már a homályban hasztalan lett volna íjat használni. Minden, ami a szeme elé tárult a füstön át és a vérszagban, sokkal rosszabbnak látszott, mint amit az istenek által nyújtott látomásokban látott. Már voltak lemészárolt férfiak és nők, a megsemmisített ellenség hamvaiból keletkezett por vastagon ült a talajon, mint valami bűzös takaró. A kiömlő vér vörösre festette a fonnyadó füvet. Jajgatás, emberi és vámpírsikoltás visszhangzott a sötétben a telihold fényében. Moira elhárított egy kardcsapást, teste követte a kemény edzés által kifejlesztett ösztönt; forgott, elhajolt, hárította a következő vágást. Amikor felugrott, hogy elkerüljön egy alacsonyan érkező suhintást, érezte a kard szelét a csizmája alatt, aztán felrikoltott, és átvágta a vámpír torkát. Ködösen látta, hogy a Blairt szállító sárkány spirál-alakban ereszkedik alá, az oldalából nyilak állnak ki. A föld teli volt cövekkel. Moira szabad kezével felkapott egyet, előrerontott, majd a Blairre támadó vámpír hátába döfte. A cövek a vámpír mellén bukkant elő. - Kösz! - szólt oda neki Blair, majd félretolta Moirát, és levágta egy másik vámpír kardot tartó karját. - Larkin merre van? - Nem látom. Blair, felugrott, kirúgott, egy újabb vámpírba vágott egy cöveket, aztán eltűnt a füstben, s Moira újra magára maradt. Blair átvágta magát az ellenséges vonalig, de a vámpírok ott körbefogták. Mindennel harcolt, ami csak a keze ügyébe került, karddal, cövekkel. Hirtelen valami hideg zúdult a fejére. Támadói visításban törtek ki a szenteltvíztől, amit felülről kaptak a nyakukba. Larkin bukkant elő a füstből, megragadta Blair kinyújtott karját, és felrántotta maga mögé a sárkányra. - Szép munka volt - dicsérte meg a lány. - Tégy le ott, annál a nagy, lapos sziklánál. - Te tégy le engem! Eljött az idő, hogy én és végigcsináljak egy menetet odalent. Víz már nincs, de van még két tűzgolyó. Lilith nagyon nyomul most délről. - Akkor befutok neki egy kicsit. Larkin leugrott, Blair pedig a magasba emelkedett. Hoyt a szemével és az erejével tájékozódott a zűrzavarban. Érezte, hogy végigömlik rajta a Midirből áradó gonosz erő, s akkora volt körülötte a sötétség, hogy nem volt biztos az irányban. Aztán megpillantotta Glennát, aki azért küzdött, hogy feljusson a csúcsra, amelyen fekete varjúként ott állt Midir. Hoyt elszörnyedve figyelte, ahogy egy földdel borított sziklafoltból kígyóként felnyúlik egy kéz, és megragadja Glenna lábát. Magában hallotta a sikoltását, miközben az asszony rúgott egyet, és tíz körömmel kapaszkodott, hogy ne tudják berántani a hasadékba. Hoyt tudta, hogy túl messze van az asszonytól, mégis rohanni kezdett felé a csattogó kardok közt. Az asszony ujjbegyéből tűz lövellt elő, és megsemmisítette, ami le akarta húzni. Midir megérezte az asszony erejét, szurokfekete villámot küldött feléje, amitől Glenna hátratántorodott. Hoyt eszelősként rontott oda, oda sem figyelt az ütésekre, a sebekre, mert mindenképpen oda akart érni az asszonyhoz. Látta, hogy az asszony arca véres, miközben fehér tűzcsóvával viszonozza Midir villámát. Egy cövek hajszálnyira kerülte el Cián szívét. A fájdalomtól térdre rogyott, de közben fölfelé szúrt, amivel kettészelte ellenségét. Szorosabbra fogta a kardot, fölfelé döfött, hogy egy másik vámpír szívébe szúrja. Nagyot ugrott, s egy rúgással a facövekek felé repítette a harmadikat, amelyeket a gealliek vertek a földbe. Megpillantotta Blairt a tűzgolyók és lángoló nyilak keltette füstfüggönyön át. Felugrott, és megragadta a lány sárkányának gyeplőjét, aztán hátralendült, épp abban a pillanatban, amikor a lány újabb tűzgolyót dobott le.
- Nem láttalak! - kiáltotta Blair. - És Moirát? - Őt sem. Nézz körül! Én leszállok. Blair egy sziklatáblára ugrott a sárkány hátáról. Cián még látta, mindkét kezével elhajít egy cöveket, aztán a füst eltakarta előle. Cián felpattant a helyébe, előreszegezte a kardját, tűzcsóvát küldött a hegyére. Még mindig vonzotta magához a csatatér talaja. A beleivódott vér és rettegés szaga olyan éhséget keltett benne, hogy szinte sajgott, mint egy jól kihegyezett cövek keltette seb. Megpillantotta Glennát, aki egy meredek lejtőn küszködött, mert három vámpír szorongatta. Láng csapott ki a harci szekercéjéből, ám valahányszor végzett egy ellenseggel, eggyel több kúszott feléje. Cián rájött, miért támadja ennyi vámpír, amikor a csúcson megpillantotta Midir fekete alakját. A kört összetartó erő legyőzte benne az éhséget. Megnógatta a sárkányt, hogy bátyja asszonyának segítségére siessen. A sárkány nagyot csapott a farkával, amivel három vámpírt mázolt oda a sziklához, amelyek aztán belezuhantak a cövekkel kibélelt csapdákba és a szenteltvíz tócsáiba. Cián még két vámpírt levágott karddal, miközben Glenna lángoló szekercéjétől porfelhővé váltak az ellenfelek. - Segítsek? - kérdezte kedélyesen Cián, majd lenyúlt, s átfogva az asszony derekát felnyalábolta. - Midir volt az. Az a csirkefogó! Cián újra a magasba emelkedett. A sárkány ismét csapott egyet a farkával, de megbillent, mintha sziklába ütközött volna. - Midir pajzsot készített magának. A gyáva! - zihálta Glenna. Hoytot keresgélte odalent, s érezte, hogy enyhül mellkasában a szorongás, amikor megpillantotta, amint harcolva tör fel egy magaslatra. - Tégy le ott! - Francokat! - Azért vagyok itt, Cián, hogy mágiával segítsem Hoytot. Találd meg a többieket, s álljatok készenlétben. Esküszöm minden istenre és istennőre, ha nem akadályoztok meg, végzek Midirrel. - Jól van, vöröském. Legyen, ahogy kívánod. Azzal a magaslat fölé repült, s megvárta, amíg az asszony lecsusszan a nyeregből. Hagyta, hogy Glenna szembeszálljon a fekete varázslóval. - A vörös boszorkány mégis megérkezett, hogy itt haljon meg! - rikoltotta Midir. - Nem is a szép kilátás kedvéért vagyok itt! - vágott vissza Glenna. Fölemelte a kezét, és előrelendítve harci szekercéjét támadásba lendült. Midir kitágult szemén látta, hogy a mozdulat meglepte a varázslót. A szekerce lángoló éle áthatolt Midir pajzsán, de a penge célt tévesztett. Az asszony hátratántorodott, s a földre huppant. Bár Glenna is kiküldte az erejét, Midir fekete villámának égető hősége megperzselte a tenyerét. Mégis maga elé tartotta reszkető kezét, miközben gyorsan talpra ugrott. - Nem győzhetsz! - kiáltotta Midir, miközben körülvette valami csillogó feketeség. - Láttam a csata végét, s benne a halálodat - Azt láttad, amit a pokolból szalajtott látni akart! - Glenna előreküldte a tűzcsóvát, amelyet Midir eltérített egy csuklómozdulattal, de Glenna tudta, hogy megégette. Midir arcára ráfagyott a düh, csípős szelet indított útjára, amely úgy mart az asszony bőrébe, mintha késsel karcolnának rajta végig. Eddig megálltunk a lábunkon, gondolta Blair. Hitt abban, hogy győzni fognak, dacára annak, hogy minden talpalatnyi földből, amelyet gealliek tartottak, egyre több vámpír bújt elő. Már nem számolta, mennyivel végzett. Karddal és cövekkel legalább egy tucatot szedett le, és legalább annyit légitámadással is. A szörnyű földdarabon mindenütt holtak hevertek, és Blair érezte, bármilyen rutinos, kezd kifogyni az erejéből. Felrikoltott, és lecsapott egy vámpírra, aki megállt egy pillanatra, hogy vért szívjon egy elesettből. Blair, miközben villámgyorsan perdült-fordult, és levágott néhányat a rá támadók közül, megpillantotta Glennát és Midirt a magas csúcson, ahogy fekete és fehér villámot lövellve harcolnak egymással. Kikapta a dárdát az egyik halott kezéből, s elhajította, mintha gerely volna. A hegye két vámpíron szaladt át, s átfúrta a szívüket. Ekkor valami fentről ráugrott Blairre. A lány az utolsó pillanatban érzékelte, ösztönösen nagyot ugrott és átfordult. Mihelyt földet ért, máris lesújtott a kardjával. A fém Lóra kardján csattant. - Hát itt vagy! - szólt Lóra, s szinte markolatig csúsztatta a pengét a Blair kardján. - Már kerestelek. - Itt voltam. Mi a fene történt a képeddel? Hű, de csúf vagy. Én tettem volna? Ejnye! - Nemsokára ilyen lesz a tiéd is! - Reménytelenül ábrándos vagy. Kigyógyítsalak? - Csak próbáld meg!
A két kard szisszenve elvált egymástól, aztán rettentő pengessél egymásnak csapódott. Blair gyorsan rájött, hogy addigi pályájának legrémisztőbb ellenfele áll előtte. Lehet, hogy a szűk fekete bőrszerelésben külsőre olyan volt, mint egy huszadrangú mozicsillag, de vívni aztán tudott az az átkozott ribanc. Sikerült megkerülnie Lóra védekezését, és kihasználva az alkalmat, öklével jól arcon vágta. Behajlított ujja sajogni kezdett, mert Lóra vámpírfoga fölsértette a bőrét. Blair ekkor felugrott egy töredezett sziklára, mert lefelé könnyebb volt támadni, mégis fölfelé kellett csapnia, mert Lóra fölemelkedett a földről, mintha szárnya volna. A vámpír kardja Blair arca előtt suhant el, hegye fölsértette az arcát. - Csak nem marad meg a helye? - kérdezte Lóra, amikor földet ért a sziklán Blair mellett. - Ejnye! - Begyógyul. Ugyanezt nem sokáig lehet elmondani a te képedről. Villámgyorsan félreütötte Lóra kardját, beleszúrt a karjába, amelyből előbuggyant a vér, majd tüzet küldött a kardja hegyére. Lóra azonban félreütötte a kardját, a fegyveréből fekete villám csapott ki, amely összetalálkozott Blair vörös tüzével. A két láng fellobbant, majd kihunyt. - Azt hiszed, nem készültünk fel erre? - kérdezte vicsorogva Lóra, miközben a kardjuk tovább dolgozott. - Midirben nagyobb a mágikus erő, mint amiről a ti varázslóitok álmodni mernek. - Akkor miért nincs minden harcosotoknak ilyen kardja? Midir kimerült talán? - kérdezte Blair, miközben ismét felugrott, bucskázott egyet, és megrúgta Lorát. A vámpír abban a pillanatban felszárnyalt, és estében sújtott le a kardjával. Blair fölemelte a sajátját, hogy hárítson, de nem vette észre a tőrt, amelyet Lóra a másik kezével akkor hajított el. Megbotlott, s felkiáltott rémületében és fájdalmában, amikor a tőr az oldalába állt. - Nézd csak a véredet! Csak úgy dől belőled! Mmm! Biztosan jó ízű - csicseregte Lóra szinte gyönyörrel, amikor Blair térdre rogyott. A vámpírnak vörös lett a szeme, amikor fölemelte kardját, hogy halálos csapást mérjen a lányra. Riadt vonítással aranyszínű farkas ugrott le ekkor a levegőből. Kimeresztett foggal és körömmel átugrott Lóra kardján, miközben tovább szűkölt. Blair elkáromkodta magát, amikor az állat Lóra torkának ugrott. - Ne! Lóra az enyém! A szavadat adtad! - kiabálta a lány, de pára lett a lélegzetéből, miközben még mindig térdelt, s a tőr kiállt az oldalából. - Hátra, farkasfiú! A francba is, tűnj el! A farkast remegő fény vette körül, miközben emberré változott. Larkin hátralépett. - Akkor végezz már vele! - csattant a lányra, arcán dühös kifejezéssel. - Mit gatyázol vele? - Milyen aranyos ez a kölyök! - ámuldozott Lóra, s körbefordult, hogy mindkettőt szemmel tarthassa, a sebesült nőt és a fegyvertelen férfit. - De igaza van, ne gatyázzunk. Még sok dolgom van. Lefelé csapott a karddal. Blair feltartotta a magáét, hogy hárítsa a vágást. Karjában az izmok tiltakoztak az erőfeszítés ellen, az oldala még mindig vérzett, és szörnyen lüktetett. - Larkin nem aranyos - lihegte. - Ahogy én sem. És neked véged. Kirántotta oldalából a tőrt, és véres markolatáig Lóra hasába szúrta. - Ez fáj, de majd elmúlik - nyögte Lóra. - Hát ez? - Blair minden erejét összeszedve félreütötte Lóra kardját, s a sajátját a vámpír mellkasába döfte. - Kezdesz felbosszantani - rázta meg a fejét Lóra. Fölemelte a kardját, lefelé irányította a hegyét. Na, most kinek van vége? - Neked - felelte Blair, s miközben kardja még mindig Lóra mellkasában volt, végigküldte a tüzet a fegyveren. Lóra sikoltozva lángra kapott, tántorogni kezdett a sziklán. Blair kirántotta a kardját, lendített egyet, és levágta a vámpír lángoló fejét. - Na, kinek maradt szebb a képe? - lihegte gyönyörködve Blair, majd megtántorodott, s elesett volna, ha Larkin nem ugrik előre, hogy elkapja. - Milyen mély? - kérdezte a fiú, és a lány vérző oldalára szorította a tenyerét. - Hogy úgy mondjam, húsba vágó. Belső szervet talán nem talált. Gyorsan tégy rá valami kötést, aztán megyek vissza szórakozni. - Majd ellátunk. Szállj fel! Larkin sárkánnyá változott, s Blair felkúszott valahogy a hátára. Amikor felszálltak, megpillantotta a csúcson Glennát, aki még mindig Midirrel csatázott. A varázslónő ebben a pillanatban rogyott térdre. - Istenem, elesett! Milyen gyorsan tudsz odavinni?
Glenna érezte a vér ízét a szájában. Bőre vagy tucatnyi helyen fölrepedt, a sebekből vér szivárgott. Tudta, hogy ő is megsebezte Midirt, behorpasztotta a pajzsát, beletalált a testébe, az erején is kurtított. Ám azt is érezte, hogy a sok vércseppel az ő ereje is kezd elfogyni. Eddig mindent megtett, amire képes volt. De nem volt elég. - Már nem olyan forró a tüzed, boszorkány! Csak parázs maradt belőle, amely hamarosan kihuny jósolta Midir, s közelebb lépett az asszonyhoz, aki a megégett és vérrel borított földön feküdt. - Lelki békém érdekében a maradékot is elveszem tőled, s azt is, ami az életedből maradt. - Figyelmeztetlek: a torkodon akadok - nyögte az asszony. - Egészben lenyellek. Aprócska vagy. Lelátsz oda, ahol az általam teremtett sokadalom végigseper rajtatok, mint a sáskajárás? Megjövendöltem, s ahogy egyenként elestek, úgy nő az erőm. Már semmi sem tud ellene szegülni. Semmi sem tudja megállítani. - Én igen! - kiáltott fel mögötte Hoyt, aki véresen, sebekkel borítva ekkor lendült föl a csúcsra. Glenna összeszorította a fogát, hogy legyűrje a fájdalmat. - Egy kicsit megpuhítottam neked a csirkefogót - szólt oda Hoytnak. - Ó, még valaki, akin elrágódhatok! - rikkantott Midir, majd megpördült, fénnyalábot lőtt ki, amely sisteregve vérszínű lángot lövellve indult útjára, csakhogy Hoyt vakítóan fehér fénysugara megállította. A két erő ütközése olyan hatalmas volt, hogy mindketten hátratántorodtak, a levegő csak úgy szikrázott közöttük. Glenna elgurult a fénysugár útjából, aztán négykézlábra állt. Ami ereje maradt, Hoyt felé küldte. Reszkető kezét a nyakában függő keresztre szorította, összpontosította benne minden energiáját, és átküldte a Hoyt nyakában lévő függőbe. Miközben az igézést mondta, a fekete és a fehér varázsló egymással harcolt a füst borította csúcson, időnként a vérszagú levegőbe ugorva. A Hoytba hasító láng olyan égető volt, mint a tűz - a vérét kereste, abba próbált befurakodni, hogy elszívja az erejét. Mintha a húsát-csontját metélte volna, miközben a lángra kapott levegőben igézetek dörögtek, amelyektől magasra csapott a füst, s eltakarta az égen a holdat. Hoyt lába alatt rengett a föld, összevissza repedt az elképzelhetetlen nyomástól. Ügyet sem vetett a testére, a sebei miatti fájdalomra, amelyekre sós verítéke csorgott, mert még lélegzett, s a szíve is vert. Most ő volt maga az erő. Ez több volt annál, amivel megkezdte az útját, amikor egy pillanatra elbizonytalanodott a fekete erő előtt. Itt, ezen a csúcson már nem számított vér és halál, emberi bátorság, áldozat és düh, mert Hoyt maga volt az erő fehéren izzó lángja. A nyakában lógó kereszt hirtelen ezüstös fénnyel felvillant, amikor Glenna mágikus ereje beleköltözött. Hoyt fél kézzel az asszony keze után nyúlt, megragadta, ujjuk összekulcsolódott. Fölsegítette az asszonyt, másik kezében fölemelte a kardot, és hófehér lángot küldött a hegyére. - Mi végzünk veled - kiáltotta, s kettévágta a közelgő villámot. - Mi, akik a tiszta mágia mellett állunk, az emberiség szívére vigyázunk. Mi győzünk le téged, mi pusztítunk el, mi küldünk lángok közé égni az örökkévalóságig. - Legyetek átkozottak! - kiáltotta Midir, és mindkét karját fölemelve kettős villámot bocsátott feléjük. Félelem suhant át az arcán, amikor Glenna felnyúlt a levegőbe, és porrá változtatta a villámokat - Te légy átkozott! - rikoltott Hoyt, s lecsapott a kardjával. A hófehér láng leugrott a pengéről, és acélként fúrta át Midir szívét. A varázsló elesett. A föld megfeketedett alatta. Moira magasabbra akart hágni, hogy rendezze az íjászok sorait. Hallotta a figyelmeztető kiáltásokat, ami arról tájékoztatta, hogy arcvonalukat ismét áttörték északon. Lángoló nyíllal meg tudják állítani a támadást, és a csapatok lélegzetvételnyi pihenőhöz jutnak, hogy rendezzék soraikat. Moira egy lovat vagy sárkányt keresgélt a zűrzavarban. Tudta, hol van rá a legnagyobb szükség. Amikor fölnézett, Hoytot és Glennát pillantotta meg, akiket ragyogó fénygyűrű vett körül. Midirrel álltak szemközt. A látvány új reménnyel töltötte el, nekilendült. Bár még mindig úgy érezte, a talaj le akarja húzni a lábát, karddal támadt az előrehatoló ellenségre. Megsebezte a vámpírt, amitől az lelassult, s amikor Moira újra nekiveselkedett egy vágásnak, Riddock pattant elő a háta mögül. Nagybátyja bősz vigyorral törtetett egy maroknyi ember társaságában az áttört arcvonal felé. Életben van, ujjongott magában Moira. Amikor futni kezdett, hogy csatlakozzon hozzá, a talaj felpúposodott a lába alatt, s Moira elterült a földön. Feltápászkodott és körbenézett. A közelben Isleen merev, halott tekintetét pillantotta meg a földön. - Nem! - kiáltotta.
Isleen nyakát feltépték, a rajta lévő bőrszalagot vér szennyezte. Moira tudta, hogy Isleen fakeresztet hordott azon a szalagon. Felemelte az asszony holttestét, magához szorította, s kétségbeesetten ringatni kezdte a még meleg testet. Ha gyorsabb lett volna, talán megmenthette volna az asszonyt. - Isleen! - suttogta. - Isleen! - hallotta a csúfondáros visszhangot, s Lilith vörös ruhás alakja tűnt elő a füstből. A vámpírkirálynő kardja markolatáig véres volt. Moira megrettenve s egyben feldühödve a látványtól talpra ugrott. - Nézd meg magad! - szólt Lilith. Ügyesen, kecsesen forgatta a kardját, miközben körbejárt Moira körül, ami figyelmeztette a lányt, hogy a vámpírkirálynő kitűnő vívó. - Kicsi vagy, jelentéktelen, csupa sár, csupa könny. Csodálkozom, miért pocsékoltam annyi időt, hogy megtervezzem a halálodat, amikor végül is olyan egyszerű lesz. - Nem győzhetsz - válaszolt Moira, miközben hárította Lilith első, tapogatózó szúrását. Királynő királynő ellen, gondolta közben. Élet a halál ellen. - Visszaverünk. És sosem hagyjuk abba. Lilith unottan legyintett. - Az arcvonalatok ledőlt, mintha agyagból lett volna, és még kétszáz katonám van tartalékban. De most másról van szó. Rólad és rólam. Lilith egy szemvillanás alatt oldalra ugrott, elkapta a harcost, aki le akarta fejezni, és eltörte a nyakát. Oda se pillantva a földre dobta a hullát, majd lecsapott Moira tüzet lövellő kardjára. - Midir nagyon hasznosnak bizonyult - mondta, amikor a tűzcsóva kihunyt. - Egy kicsit el akarok szórakozni veled, te átkozott. Te ölted meg az én DaveymeL - Előbb te ölted meg őt. És remélem, miután elpusztítottam azt, amit te teremtettél belőle, a megmaradt ártatlan lelke elátkozott téged. Lilith keze előrelendült, vámpírfoga megvillant vicsorgás közben. Körmével villámsebesen végigszántott Moira arcán. - Ezer vágás - mondta, és lenyalta ujjáról a vért. - Ezer vágást kapsz tőlem, miközben a hadseregem dugig szívja magát a tieid vérével. - Ne merj még egyszer hozzáérni! - szólalt meg Cián, aki a hátasán lassan előreléptetett. Moira úgy érezte, mintha megállt volna az idő. - Hát itt vagy, hogy megmentsd a ringyódat? - kérdezte Lilith, s aranyszínű cöveket húzott elő az övéből. - Aranyozott tölgyfa. Neked készíttettem, hogy úgy végezzek veled, ahogy teremtettelek. Mondd, nem izgat fel ez a sok vér? Tócsákban áll, minden teli még meleg emberi hullával, amelyekből vért lehet szívni. Tudom, milyen mélyen kívánod ezt az ízt. Én ültettem el ezt a vágyat benned. Ismerlek, ahogy magamat. - Sosem ismertél. Eredj! - szólt oda Cián Moirának. - Később majd megtalállak! - kiáltott felé Moira. Lilith Cián felé repült, aztán elugrott, hogy kikerülje a kardját, és átugrott a férfi fején. Amikor lecsapott a kardjával, csak a levegőt érte. Cián egy jól sikerült ugrással kitért előle. Csizmájának sarka súrolta Lilith arcát. Olyan gyorsan, olyan légies könnyedséggel mozogtak, hogy Moira előtt szinte összefolyt a látvány, csak a kardok mennydörgését hallotta. Tudta, hogy ez Cián személyes harca, az egyetlen, amelyet ő tud végigvinni. Mégsem hagyja magára. Felugrott Cián hátasára, egy véres sziklára irányította Vladot, amely pontosan Lilith és Cián feje fölött volt. Onnan küldte ki kardjának tüzét, hogy visszatartsa Lilith harcosait, akik megpróbáltak a királynőjük közelébe férkőzni. Megfogadta magában, hogy ő és Geall kardja az utolsó pillanatig kitart szerelme mellett. Cián tudta, hogy Lilith kitűnő vívó. Sok évszázad állt rendelkezésére, akárcsak neki, hogy jártas legyen a hadi küzdelmekben. Ereje és a gyorsasága is egyenlő volt Cianével. Talán még gyorsabb is volt. Könnyedén hárított, hátrálásra késztette Ciánt, és elsiklott erős vágásai elől. Cián tudta, hogy Lilith ráadásul otthonosan mozog ezen a terepen, amelyet a sötétség ural. És Lilith beszívja a belőle áradó fekete erőt. Cián erre nem mert hagyatkozni. Lilith a levegőben visszhangzó sikolyokat is magába szívta, ahogy a vért is, amely esőként záporozott alá. Cián nemcsak Lilithszel harcolt, hanem önmagával is; az ellen vívott, aki ki akart törni belőle, és megmutatni valódi lényét, azt, amilyennek Lilith teremtette. A vámpírkirálynő fölényéhez nem fért kétség. Lilith félreütötte Cián kardját, készen arra, hogy abban a töredék másodpercben, amikor védtelenül marad, a szívébe szúrja a cöveket. Olyan erővel sújtott le, hogy Cián hátratántorodott, de még visszhangot sem vert Lilith győzelmes sikolya, amikor már újra egyesen állt, és sebzetlenül.
- Hogyan?... - kérdezte Lilith, és a férfira bámult. Cián érezte, hogy Moira medálja a mellébe nyomódik a szíve fölött. Édes volt ez a fájdalom. - Ezt a mágiát nem ismered - vágott vissza Cián. Előrecsapott, eltalálta Lilith testén a csillag alakú heget. A sebből sűrű szurokfekete vér buggyant elő. A fájdalomtól és a dühtől vérbe borult a vámpírkirálynő szeme. Visszhangot vert sikoltása, ahogy újult erővel Cianre vetette magát. Cián visszavágott, Lilithnek ismét kibuggyant a vére, és Cián máris újra támadott. Közben érezte, hogy a medál úgy lüktet a bőrén, mintha szíve volna. Lilith következő csapása Cián kardot tartó kezét érte. A kard kihullott belőle, és csengve a sziklának ütközött. - Most téged! Utána a ringyódat! Amikor támadásba lendült, Cián elkapta véres kezével Lilith kardot tartó kezét. Lilith rámosolygott. - Akkor másként! Így romantikusabb is. Azzal vicsorgott egyet, és bele akart harapni a férfi torkába. Cián akkor verte be a szívébe azt a cöveket, amelyet Lilith neki szánt. - Azt mondanám, menj a pokolba, de még annak sem kellesz - suttogta az asszony fülébe, utoljára. Lilith szeme kitágult, kékje elhalványodott. Cián érezte, hogy a vámpírkirálynő szorítása gyengül, de a szeme még mereven bámult rá egy pillanatig. Azután nem maradt semmi, csak egy kupac hamu a lábánál. - Végeztem veled - motyogta Cián. - Ahogy annak idején te végeztél velem. Látod, így már igazán romantikus. A föld ekkor remegni kezdett a talpa alatt. Aha, gondolta Cián, most következik. A fekete hátas port kavarva nagyot ugrott a szikláról. - Megcsináltad! - kiáltott örvendezve Moira, és nyeregből egyenesen Cián karjába ugrott. Legyőzted! Te győztél! - Ez mentett meg - mutatta Cián a medált s rajta a mély horpadást, amelyet a nagy erővel neki csapódó cövek okozott. - Te mentettél meg. - Cián! - kezdte Moira, de abban a pillanatban mint tojáshéj tört darabokra mögötte a szikla. A lány ugrott egyet, az arca megint elsápadt. - Igyekezz! Menj, siess! Megkezdődött. Lilith vére, Lilith halála a csata végét jelenti. Elkezdték az igézést. - Te győzted le, te győztél - mondta még Cián, majd átkarolta a lányt, megcsókolta, végül felugrott a lovára, és már ott sem volt. Moira körülnézett. Körülötte a harc káoszba fordult. Sikoltozás és kiabálás, gomolygó füst, zűrzavar, a sebesültek nyögése, az eszelős iramban hátráló ellenség rohanása. Aranyszínű sárkány keringett a magasban, Blair ült rajta. Moira lába alatt szinte hullámzott a föld, mint a tenger, fölemelte hát a karját, hogy Larkin a karma közé emelhesse. Megkapaszkodott, majd átrepültek a borzongó talajú csatatér felett, föl a legmagasabb csúcsra. Hoyt ott állt már, s megszorította Moira kezét. - Most kell megtennünk. - Cián! Nem lehetünk biztosak abban, hogy... - A szavamat adtam neki. Most kell megtennünk. Hoyt a fekete ég felé emelte összekulcsolt kezüket, majd az arcukat is fölemelték. - Ezen az egykor elátkozott földön mi vagyunk az erő, mi irányítjuk ebben a végső órában. Vér ömlött erre a földre a világ legsötétebb éjszakáján, övék a sötétség, a mienk a fény oldalán. A mi kezünk által hullottak el itt a démonok, és most mienk lett e véres föld. Akarjuk, hogy a sötétségből fölkeljen a nap, sújtsa halálra sugara maradék ellenségünket. Ahogy akarjuk, úgy legyen. A föld újra megremegett, és vad szélvihar támadt. - A napot szólítjuk! - kiáltotta Hoyt. - A fényt szólítjuk! - A hajnalt szólítjuk! - kapcsolódott be Glenna is, és az erő még nagyobb lett, amikor Moira megfogta az asszony kezét. - Ragyogjon fel ezen az éjszakán! - Kelj föl keleten! - kántálta Moira a füstgomolyba meredve, amely tölcsérszerűen örvénylett, miközben Larkin és Blair kiegészítette a kört. - Terjeszkedj nyugatra! - Közeledik! - kiáltotta el magát Blair. - Nézzetek kelet felé! A hegyek árnyéka fölött világosabb lett az ég, egyre terjedt a fény, amíg olyan fénylő nem lett, akár délben. A fényözönben a vámpírok hamuvá égtek. A sziklás, felszaggatott földön hirtelen nyílni kezdtek a virágok.
- Látjátok ezt? - kérdezte Larkin, megszorította Moira kezét, s fátyolos volt a hangja a megrendüléstől. - A fű kizöldült Moira látta a fű közt kinyílt fehér és sárga virágok szépségét. Az elesettek testét is látta a gazdagon viruló, napsütötte völgy füvén. De Ciánt sehol sem látta.
24 Bár a csatát megnyerték, sok munkájuk akadt. Moira és Glenna a sebesülteket vette számba, Blair és Larkin elindult egy csapattal, hogy megkeresse azokat a vámpírokat, akiknek sikerült menedékre lelniük a nap elől, miközben Hoyt elszállította a kevésbé súlyos sebesülteket az egyik bázisra. Moira leöblítette kezéről a vért, és nyújtózott egyet. Ekkor észrevette Cearát, aki úgy járkált, mintha nem volna magánál. Odasietett hozzá. - Gyere ide! Megsebesültél - mondta a lány, s tenyerét az asszony vállán lévő sebre szorította. Gyere, bekötözlek. - A férjem - mondta az asszony, s egyik szalmazsákról a másikra nézett, miközben teljes súlyával Moirára támaszkodott. - Eogan! Nem találom a férjemet. Nem tudom, mi... - Itt van. Odaviszlek. Már kérdezte, hol vagy. - Megsebesült? - kérdezte Ceara és megingott. - Meg... - Nem halálos a sebe, ezt biztosan tudom. És gyorsabban meggyógyul, ha lát téged. Ott van, látod? Eogan... Moira nem tudta befejezni a mondatot, mert Ceara felkiáltott, s remegve futni kezdett, aztán térdre hullt a szalmazsák előtt, amelyen a férje feküdt. - Jót tesznek az ember szívének, ha ilyesmit lát - jegyezte meg a háta mögött Riddock. Moira megfordult, s rámosolygott a nagybátyjára. Riddock bekötött karral és lábbal egy üres ládán ült, amelyben annak előtte élelem volt. - Szeretném, ha minden házastárs újra találkozhatna egymással. De sok embert veszítettünk. Eddig több mint háromszáz halottat számoltak össze. - És hányan maradtak életben, Moira? - kérdezte Riddock. Látta a lány sebeit, s látta a szemében azokat a sérüléseket, amelyeket a szíve kapott. - Tisztesség a halottaknak, de öröm azoknak, akik életben maradtak. - Igen, majd örülni fogok - mondta a lány, miközben még mindig a sebesülteket nézegette, azokat, akik ápolták őket, de csak egyvalaki miatt remegett a szíve. - Elég erős vagy ahhoz, hogy hazamenj? - Én indulok el utoljára. Én kísérem haza a halottainkat, Moira. Hagyd ezt rám. Moira bólintott, megölelte a nagybátyját, majd visszament a helyére a sebesültek közé. Ceara újra megtalálta. - A lába. Eogan lába! Glena azt mondta, nem veszíti el, de... - Akkor nem veszíti el. Glenna nem hazudna neked, Eogannek sem. Ceara kifújta a levegőt, bólintott. - Szeretnék segíteni - jelentette ki, megérintette bekötött vállát. - Glenna ellátott, és azt mondta, elég jól vagyok. Láttam Dervilt. Nagyon jól van, megúszta. Csak néhány vágást és ütést kapott. - Tudom. - Láttam Orant, az unokatestvéredet, aki azt mondta, hogy Sinnan férje, Phelan már elindult vissza a kastélyba. De Isleent még nem láttam. Te igen? Moira felállt. - Ő nem úszta meg - közölte. - Nem, úrnőm, biztos, hogy életben van, csak nem láttad - mondta Ceara, de újra nézegetni kezdte a szalmazsákokat, aztán elnézett a völgy felé is. - Olyan sok a halott. - Láttam Isleent. Elesett. - Nem! - suttogta Ceara döbbenten, s kezébe temette az arcát. - Majd én elmondom Dervilnek. Könny csorgott az arcán, amikor elvette róla a kezét. - Éppen most keresi Isleent. Majd én megmondom neki, és majd ketten... Nem tudom megtenni, úrnőm. Nem bírom megtenni. - Moira! - kiáltott oda Glenna a szántó másik végéből. - Szükségem van rád. - Majd én elmondom Dervilnek - ismételte meg Ceara, és elszaladt.
Moira addig dolgozott, míg a nap újra hanyatlani kezdett, aztán kifáradva és az aggodalomtól betegen elrepült Larkin hátán a parasztházba, ahol még egy éjszakát akart tölteni. Azt mondta magának, Ciannek ott kell lennie. A parasztházban biztonságban van a napsütéstől, és legalább segít megszervezni az élelmezést, a sebesültek elszállítását. Hát persze, hogy ott lesz. - Már majdnem besötétedett - mondta Larkin, ahogy a lány mellett állt. - És ezen az éjszakán már semmi sem lesz Geallben, ami emberre vadászik. Ezen az éjszakán csak a természet teremtményei lesznek itt. - Egyetlenegyet sem találtatok? Egyetlen ellenség sem élte túl a csatát? - Csak hamut találtunk. Még a repedésekben és a sötét árnyékokban is csak hamut. Mintha az általunk felidézett nap még a mély barlangokba is besütött volna. Egyetlenegy vámpír sem élte túl, akárhová bújt is el. Moira sápadt arca elszürkült. Megragadta Larkin karját. - Tudod, hogy Ciannel más a helyzet. Nála volt a köpeny. És idejében fölvette. Te sem hiheted, hogy az általunk végrehajtott mágia árthatott volna egyikünknek. - Nem, persze, hogy nem. Igazad van. Holtfáradt vagyok. Most egyél valamit, és feküdj le tanácsolta Larkin, és bevezette a házba a lányt. Hoyt már ott volt Blairrel és Glennával. A arckifejezésüktől Moira térde megcsuklott. - Meghalt - Nem - mondta Hoyt, gyorsan a lányhoz lépett, és megfogta a kezét. - Túlélte. Moira órákig visszafojtotta a könnyeit, de most kicsordultak a szeméből, és végigfolytak az arcán. - Megesküszöl rá? Nem halt meg? Láttad, beszéltél vele? - Esküszöm. - Moira, ülj le! Nagyon fáradt vagy. De Moira csak rázta a fejét Glenna felszólítására, és még mindig Hoyt arcát nézte. - Odafent van? Az emeleten? - Megremegett, amikor kiolvasta a választ a férfi szeméből. - Nincs odafenn, igaz? A házban sem. De még Geallben sem. Elment. - Úgy érezte... Sajnálom, Moira - motyogta Hoyt. - Eltökélte, hogy azonnal elmegy. Odaadtam neki a kulcsomat, és egy sárkányon elrepült az Istenek tánca-dolmenhez. Azt mondta... - Hoyt fölvett egy lepecsételt levelet az asztalról. - Kérte, hogy adjam át ezt neked. Moira a levélre meredt, aztán bólintott. - Köszönöm. Senki sem szólt egy szót sem, miközben elvette Hoyttól a levelet, és elindult egyedül fölfelé. Bezárkózott a szobába, amelyet megosztott Ciannel, s gyertyát gyújtott. Aztán leült, és a szívéhez szorította a levelet, amíg elég erősnek nem érezte magát ahhoz, hogy feltörje. Moira/ Így a legjobb. Lényed értelmesebb fele belátja. Ha tovább maradok, csak meghosszabbítom a fájdalmat, amelyből már elég volt akár egy tucat életre is. Azért hagylak el, mert szeretlek. Remélem, ezt is megérted. Nagyon sok képet őrzök magamban rólad Ahogy a padon ülsz a könyvtáramban, könyvekkel körülrakva, ahogy olvasol, amikor King vagy Larkin társaságában vagy és nevetsz. Olyan ritkán nevettél az én társaságomban, az első hetekben. Látlak magam előtt, ahogy bátran csatázol, látlak, ahogy komolyan eltöprengsz valamin. Sosem sejtetted, milyen sokszor figyeltelek, és hogy mennyire akartalak. Téged foglak látni a reggeli ködben, ahogy kihúzod a kőből a fényes kardot, ahogy sárkányon repülsz, és dalra kel az általad kilőtt nyílvessző. Téged látlak a gyertyafényben, ahogy a karodat nyújtod felém, és magaddal viszel a fénybe, amit korábban sosem ismertem, s nem is fogok többé. Megmentetted a világodat s az enyémet is, és valamennyi létezőt. Igazad volt - arra rendeltettünk, hogy megtaláljuk egymást, együtt maradjunk, mert olyan erőt alkottunk, amelyre szükség volt a világok megmentéséhez. Most itt az ideje, hogy továbblépjünk. Arra kérlek, légy boldog, építsd újra a világodat, az életedet, és szeresd mindkettőt. így nem lesz olyan kevés, amit megtaláltunk. Az sem, amit tőled kaptam. Veled újra embernek éreztem magam. Ez az ember mértéktelenül szeretett. Csak éppen mindannak ellenére, ami történt, nem vagyok ember. Amióta élek, téged szerettelek a legjobban. Ha te is szerettél, azt teszed, amit kérek tőled. Az én kedvemért élj, Moira. Világok választanak el minket, de tudni fogom, ha teljesíted a kérésemet, és elégedett leszel. Cián
Moira sírva fakadt. Az emberi szívben kifogyhatatlan a könnyek kútja. Lefeküdt az ágyra, amelyen utoljára szerették egymás, a szívére szorította a levelet, és hagyta, hogy a sírástól megkönnyebbüljön. New York City, két hónappal később Cián ideje nagy részét sötétben töltötte. Ha rendelkezésére áll az örökkévalóság, nem számít igazán, ha belőle tíz évet a rosszkedvére szán. Vagy akár egy évszázadot, ha már annak az átkozott, végtelen életének egyetlen szerelméről mondott le. Aztán majd persze megrázza magát, s magához tér. Hogyne. Visszatér az üzlethez, egy darabig utazgat, de mindenekelőtt korlátlan mennyiségű whiskyt nyakal. Egy-két év merevrészegség nem igazán árt annak, aki se nem él, se nem halott. Tudta, hogy Moira jól van. A kis királynő segít a gealli embereknek, hogy felépítsék az otthonaikat, s azt tervezi, hogy jövő tavasszal emlékművet emeltet a völgyben. Eltemették a halottaikat, s a temetésen maga Moira olvasta föl a neveket. Csaknem ötszáz nevet sorolt fel. A többiek mind visszatértek már Geallből, és tájékoztatták a részletekről, pedig egyáltalán nem kérdezősködött irántuk. Hála istennek, hogy Blair és Larkin már Chicagóban van, legalább nem döngetik minduntalan az ajtaját, mert találkozni akarnak vele. Ezeknek az embereknek lehetne annyi eszük, hogy tudják, nincs társasági hangulatban. Amúgy is túl sok időt töltöttek együtt a csata előtt. Most majd belesüpped a bánatba és dagonyázni fog. Úgy becsülte, a kör tagjai közül már többen halottak lesznek, mire kimászik belőle. Töltött még egy italt magának. Legalább a szokásai közül megőrzött valamit. Nem egyenest az üvegből vedel. Hoyt és Glenna is szüntelenül nyaggatja, hogy töltse velük a karácsonyt. A karácsonyt, a rosseb enné meg. Hát mikor volt neki bármi köze a karácsonyhoz? Arra vágyott, hogy menjenek végre vissza Írországba, a házba, amit tőle kaptak, és hagyják már békén. Végighúzta ujján a horpadt ezüstmedálon, amelyet éjjel-nappal viselt. Vajon mikor fog már enyhülni ez a rohadt fájdalom? Mégis, hány tengerre való whiskybe lehet bele fullasztani? Hallotta, hogy zümmög a felvonó, s összehúzta a szemöldökét. Hát nem megmondta a portásnak, hogy senkit se engedjen fel? A végén kénytelen lesz eltörni a nyakát annak a hülyének, mintha evőpálcika volna. Majdnem kiszaladt a száján valami káromkodás, amikor kinyílt a felvonó ajtaja, és Glenna lépett ki belőle a sötétbe. - Az isten szerelmére! - mondta az asszony türelmetlen hangon, s egy pillanattal később felgyúltak a fények. Cián szemét annyira bántotta a fény, hogy hangosan elkáromkodta magát. - Nézd meg magad! - mutatott rá az asszony, és félrerakta a magával hozott szépen becsomagolt dobozt. - Úgy ülsz itt a sötétben, mint... - Mint egy vámpír. Menj el, Glenna. - Minden bűzlik a whiskytől - jegyezte meg epésen az asszony, s mintha a saját lakásában volna, kiment a konyhába, és nekiállt kávét főzni. Visszament a szobába, amíg a kávé főtt, és Ciánt ugyanott találta, ahol hagyta. - Neked is boldog karácsonyt! - mondta félrebillentett fejjel Glenna. - Meg kell borotválkoznod, és le kell vágnod a hajadat. Aztán majd egy szép napon, amikor már nem leszel morcos, megkérdezem majd, hogy bírtad mindezt megtenni. Mármint a borotválkozásra gondolok - tette hozzá -, meg a hajvágásra. És ha már nem bűzlik a szobában a whisky, talán meg is fürödhetnél. Cían szeme meg se rebbent. A száját elhúzta ugyan, de nem örömében. - És készítesz fürdőt, vöröském? - Ha szükséged van rá. Igazán megmosakodhatnál, Cián. Aztán eljöhetnél velem a szállásunkra, mert rengeteg maradékunk van a karácsonyi vacsorából. Ma van karácsony - jegyezte meg, látva Cián üres tekintetét. - Valójában karácsony este, és kilencre jár, én meg magára hagytam a szállásunkon a férjemet, mert ugyanolyan makacs szamár, mint te, és nem jön ide, ha nem hívod. - Ez már valami. Nem akarok maradékot. Azt a kávét sem, amit most főzöl. - Cían fölemelte a poharát. - itt van nálam, ami keli. - Rendben. Akkor idd le magad, maradj büdös és nyomorult. De erre talán szükséged lesz. Felkapta a dobozt, és a férfi ölébe pottyantotta. - Nyisd ki.
Cián minden érdeklődés nélkül megszemlélte a dobozt. - De én nem vettem neked semmit. - Glenna leguggolt előtte. - Az lesz az ajándékom, ha kinyitod. Kérlek. Nagyon fontos nekem. - Magamra hagysz, ha kinyitom? - Igen. Cián fölemelte a doboz ezüstpapírral bevont fedelét, amelyet bonyolult masni díszített, és félretolta a tartalmát fedő csillogó papírt. Egyszerre Moira arcát látta maga előtt. - Ó, a fenébe is, Glenna! - Sem a whisky, sem az akaraterő nem tudott ellenállni ennek az arcnak. A megrendültségtől megremegett a hangja, amikor fölemelte a bekeretezett arcképet. - Ez gyönyörű! Ő is gyönyörű. Glenna azt a pillanatot festette meg, amikor Moira kihúzta a kardot a kőből. A zölddel árnyékolt, ezüstös ködben lebegő képből sejtelmes erő áradt, miközben az új királynő az ég felé emelte a csillogó kardot. - Arra gondoltam, majd emlékeztet rá, hogy mit adtál neki. Moira nem állt volna ott, ha nem segítesz neki. Nélküled nem volna Geall sem. És én sem volnék itt, ha te nem vagy. Egyikünk sem élte volna túl ezt az egészet, ha csak egy is hiányzik közülünk. - Glenna Cián kezére tette a sajátját. - Még mindig egy kör vagyunk, Cián. És mindig az leszünk. - Megtettem érte, ami helyes. Otthagytam. Az is helyes volt. - Igen - mondta Glenna, és megszorította Cián kezét. - Helyesen cselekedtél, tiszta szerelemből tettél erőszakot magadon. De nem csillapítja a fájdalmadat, hogy tudod, helyesen cselekedtél, és az okaid is helyesek voltak. - Ezt a fájdalmat semmi sem csillapítja. - Azt mondanám, majd az idő megteszi a magáét, de nem tudom, a te esetedben ez igaz-e. - Az asszonynak együtt érző volt a hangja, a tekintete is. - Vannak barátaid, és van családod, akik melletted állnak, bár nem kérsz belőlük. Vannak emberek, akik szeretnek, Cián, és akik szomorúak miattad. - Nem tudom, hogy kell elfogadni, amit adni akarsz. Még nem. De ezt... ezt köszönöm - suttogta Cián, és végighúzta ujját a kereten. - Örülök neki. Fényképeket is hoztam, amelyeket Írországban készítettem. Talán szeretnéd látni őket. Ott vannak a kép alatt. Cián elkezdte félretolni a következő papírt, aztán megállt a keze. - Szükségem van egy pillanatra... - Persze. Megyek, megnézem a kávét. Amikor magára maradt, Cían kinyitotta a hatalmas borítékot. Sok fényképet talált benne. Volt egy Moiráról, ahogy a könyvei közt ül, aztán ott volt Larkin is az udvaron. Volt Kingrői, ahogy a tűzhelynél ügyködik a konyhában, Blaírről, akinek feszült volt a tekintete, bőre fénylett az izzadságtól, vívóhelyzetben állt, kezében kardot szorongatott. Magáról is készült egy kép, Hoyt állt mellette, Cían nem is tudott erről a képről. Ahogy végignézegette őket, kavarogtak benne az érzések, összevegyült benne öröm és gyász. Felnézett, s látta, hogy Glenna az ajtógombot támasztja, kezében nagy bögre kávé. - Egy ajándéknál többel tartozom neked - mondta Cían. - Dehogyis tartozol. Visszamegyünk Geallbe jövő héten. Mindnyájan. - Én nem mehetek. - Nem - mondta kis hallgatás után az asszony. - Tudom, hogy nem teheted. De ha üzenni akarsz... - Lehetetlen. Túl sok a mondanivalóm, Glenna, és nem tudok semmit mondani. Biztos vagy benne, hogy vissza tudtok menni? - Igen. Nálunk van Moira kulcsa, s Morrigan is biztosított minket. Még nem is mondtál köszönetet az isteneknek. - Cianhez lépett, letette a kávét a mellette lévő asztalra. - Ha meggondolod magad, tudd, hogy szilveszter napján, délben indulunk. Ha nem jössz, tudj róla, hogy utána Hoyttal Írországba megyünk. Remélem, meglátogatsz bennünket. Blair és Larkin lakik majd az itteni lakásunkban. - Reszkessetek, New York-i vámpírok! Glenna elmosolyodott, majd odahajolt a férfihoz, s megcsókolta. - Boldog karácsonyt. Cián nem itta meg a kávét, de nem töltött több whiskyt sem. Bizonyos értelemben már ez is lépés volt előre. Csak ült, és Moira képét nézte, amíg lassan eltelt az idő éjfélig.
Kavargó fény ugrasztotta talpra a székéről. Mivel más nem esett a keze ügyébe, a nyakánál fogva felkapta a whiskysüveget, mintegy fegyverként. Annyira nem volt részeg, hogy látomásai legyenek, az istennő azonban, aki ott áll a lakásában, mégis valóságosnak tűnt. - Hát... ez aztán piros betűs nap! Kíváncsi vagyok, előfordult-e már, hogy meglátogattál holmi hozzám hasonlókat. - A hatos kör tagja vagy - emlékeztette Morrigan. - Csak voltam. - Még mindig az vagy. Most mégis távol tartod magadat tőlük. Mondd el nekem, te vámpír, miért harcoltál, ha nem értem és nem az enyéimért? Cián megrántotta a vállát. Felébredt benne a dac, s tiszteletlenség látszatát keltve meghúzta az üveget. - Legalább csináltam valamit. Úgysem volt semmi dolgom. - Nem valami kifizetődő, hogy színlelsz előttem. Hitted, hogy helyes, amit teszel, hogy megéri harcolni érte, még akkor is, ha ezzel véget ér a létezésed. Azóta ismerem a fajtádat, amióta az első vámpír létezik. Egyetlenegy sem tette volna azt, amit te. - Te küldted ide a testvéremet, hogy belevigyen abba a marhaságba. Az istennő felhúzta a szemöldökét erre a hangra, aztán félrebillentette a fejét. - Azért küldtem ide a testvéredet, hogy megtaláljon. Mégis te döntöttél. Aztán megszeretted ezt a nőt - mutatott Moira képére -, aki ember. - Azt hiszed, mi nem tudunk szeretni? - emelte fel a hangját Cián. - Tán azt hiszed, képtelenek vagyunk a szerelemre? - Tudom, hogy te képes vagy rá, és azt is, hogy a szerelem mélyre hatol a te fajtádnál, miként az önzés is -mondta Morrigan, és meglebbenő ruhájában a képhez lépett. - Moira azt kérte tőled, hogy változtasd át, de te nem akartad. Pedig most foghatnád a kezét, ha megteszed. - Hogy a házi kedvencem legyen? Hogy kárhozatba taszítsam, megöljem? Hogy elfojtsam a benne élő tiszta lángot? - Az örökkévalóságot adtad volna neki. - A sötétség örökkévalóságát, a vérszomjat, mert vámpír lett volna belőle! - tárta szét a kezét Cián. Olyan életre kárhoztattam volna, ami nem is élet, csak annak tűnik. Moira nem tudta, mit kér tőlem. - De, tudta. Erős a szíve, nagyon okos és bátor, mégis ezt kérte. Neked adta volna az életét. Neked úgyis megvan mindened. Művelt vagy, gazdag, nincs semmi gondod a világon. - Ez igaz. Legalább van valami hasznom abból, hogy meghaltam. Talán nem kellett volna, hogy legyen? - És élvezed is. Már akkor, amikor nem sötétben ücsörögsz, s a „mi lett volna, ha" örök kérdésén merengsz. Különben élvezed az örök életet, a fiatalságot, az erődet, a tudásodat. Cián gúnyosan elvigyorodott. - Jobban tetszene, ha a mellemet verném, amiért ez lett a sorsom? Ha vég nélkül gyászolnám a halálomat? Erre van szükségük az isteneknek? - Semmire sincs szükségünk. Kértünk valamit, s te teljesítetted. Többet adtál, mint amiben reménykedtünk. Nem volnék itt, ha nem így történt volna... - Remek. Akkor talán el is mehetnél. - ...És nem is adnék még egy lehetőséget - folytatta Morrigan ugyanazon a könnyed hangon. Folytatod az életedet, még gazdagabb leszel. Egyik évszázad követi a másikat, nem öregedsz, nem leszel beteg, bírod az istenek áldását. - Már mindenem megvan az áldásotok nélkül is. Morrigan szeme egy pillanatra lángot vetett, s Cián meg nem tudta volna mondani, azért-e, mert az istennő jól szórakozik, vagy haragos lett. - Olyasmit kapsz tőlem, amit a te fajtádból még senki sem. Te meg én többet tudunk a halálról, mint az emberek. És jobban is félünk tőle. Neked azonban nem kell meghalnod. De ha akarod, lehet halálod. - Micsoda? Istenek szúrnak cöveket a szívembe? - ámult Cián, és kurtán elnevette magát, majd fölényesen újra meghúzta az üveget. - Megégetnek az istenek tüzében? Hogy megtisztítsák az elkárhozott lelkemet? - Az lehetsz, aki voltál, és élheted az életedet, amíg véget nem ér, ahogy minden ember élete. Élő lehetsz, de öregedni fogsz, beteg leszel, és egy napon megismered a halált, ahogy minden ember. Cián kezéből kicsusszant az üveg, nagyot koppant a padlón. Döbbenten meredt a látomásra.
- Te választasz - mondta Morrigan, tenyérrel fölfelé előrenyújtotta a karját. - Örökkévalóság, az áldásunk, az élvezet vagy helyette a szánalmasan rövid emberi élet. Melyik kell, vámpír? Geallben csöndesen havazott, vékony takaró fedte a földet. Megcsillant rajta a reggeli napfény, felszikrázott a fákat borító jég. Moira visszaadta Sinnannek csecsemő unokatestvérét. - Napról napra szebb. Órákat tudnék tölteni azzal, hogy csak nézem. De a barátaim délután érkeznek. Be kell fejeznem az előkészületet, - Hozd el őket hozzánk is - mondta Sinnan, és a lánya nyakához dugta az orrát. - Szeretem őket. Azt kívánom, Moira, legyen melletted mindenki, akit szeretsz. - Az egész életem eltelt ebben a pár hétben - mondta Moira, utoljára még megcsókolta a kisbabát, aztán meglepetten felpillantottt, amikor Ceara rontott a helyiségbe. - Úrnőm, valaki van odalent... Azt mondja, szeretne látni. - Ki az? - Én... Nekem csak annyit mondtak, valami utazó, aki nagy utat tett meg azért, hogy beszéljen veled. Moira felhúzta a szemöldökét, amikor Ceara minden további tájékoztatás nélkül kirontott. - Bárki is az, biztos, hogy Cearát zavarba hozta. Később majd találkozunk. Végigsimított a ruháján, miközben kiment. Napokig tartottak az előkészületek, hogy felkészüljenek barátai fogadására. Moira már alig várta, hogy lássa őket, s hogy beszélgessenek. Nem tarthatja fenn továbbra is a gyászt Geallban, hiszen a kör azért harcolt, hogy az ország megmaradjon. Borzongás futott végig a bőrén, amikor elindult lefelé a lépcsőn. A gerince mentén kúszott fölfelé, aztán elérte a nyakát, amit a szerelme annyira szeretett megcsókolni. Megremegett a szíve, s rohanni kezdett. Aztán a szíve is dobolni kezdett, és Moira már repült. Bekövetkezett, amit sosem számított. Cían állt a lépcső alján, és felnézett rá. - Cián!... - Moírában olyan öröm lobbant, hogy szinte hangja volt, mint a zenének. - Visszajöttél. A karjába akarta vetni magát, de a férfi olyan merőn és furcsán nézett rá, hogy Moira nem volt benne biztos, jó néven venné-e. - Visszajöttél - ismételte zavartan. - Kíváncsi voltam, mit látok majd az arcodon. Beszélhetnénk? - Persze. Igen, majd... - A királynő körülnézett. – Most egyedül vagyunk. Hirtelen mindenki eltűnt. Nem tudta, mit kezdjen a kezével, amely minduntalan meg akarta érinteni a férfit. - Hogy jöttél ide? Hogy... - Ez az év utolsó napja - mondta Cián, s még mindig a lányt figyelte. - Ma fejeződik be, ami eddig volt, és holnap kezdődik valami, ami új. Látni akartalak ezen a napon. - Én is látni akartalak, bármikor és bárhol. Néhány óra múlva itt lesznek a többiek is. Ugye, itt maradsz? Kérlek, mondd, hogy itt maradsz! - Attól függ. Moira torka úgy égett, mintha tüzet nyelt volna. - Cián, tudom, hogy igaz volt, amit a levélben írtál. Nekem mégis nagyon nehéz volt elfogadnom, hogy nem látlak többé. Az utolsó együtt töltött pillanatunk az volt, amikor egymás mellett álltunk abban a mészárlásban. Szerettem volna... - Könny szökött a szemébe, majdnem megszegte a fogadalmát, hogy nem fog többé sírni. - Csak még egy pillanatot akartam. De már megkaptam. - Ha meg tudnám adni, elfogadnál több pillanatot is? - Nem értem - kapkodott levegő után a lány, s visszafojtotta a zokogást, amikor a férfi az inge alól előhúzta a medált, amit tőle kapott. - Még mindig hordod. - Ez az egyik legértékesebb tulajdonom. Semmit nem hagytam itt, amiről rám emlékezhetsz. Most újra megkérdezem, Moira. Elfogadnál-e több pillanatot? - kérdezte Cián újra, majd megfogta Moira kezét, és a szívére helyezte. - Már féltem, hogy nem akarsz megérinteni. - A lány nagyot sóhajtott megkönnyebbülésében. - Cián, biztosan tudod, hogy... - Keze megremegett a férfi keze alatt, a szeme nagyra nyúlt. - A szíved! Ver a szíved. - Egyszer azt mondtam, hogy érted verne, ha képes volna rá. Megtörtént. - Ver a kezem alatt - suttogta a lány. - Hogy lehetséges ez? - Ajándékot kaptam az istenektől, az utolsó pillanatban. Visszaadták, amit elvettek tőlem. - Előhúzta az ezüstkeresztet is, amely a medál mellett lógott a láncon. - Ember áll előtted, Moira.
- Ember? - kérdezte suttogva a lány. - Élsz? - Ez az ember, khm... ez a férfi szeret téged - mondta Cián. Magával vonta a lányt az ajtóhoz, kinyitotta, hogy beáradjon rajta a napfény, s mert még mindig csodának tartotta, fölemelte az arcát, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a napsugarak megcirógassa az arcát, Moira már nem tudta visszatartani a könnyeit, kiszakadt belőle a zokogás. - Életben vagy! Visszajöttél hozzám, és élsz!... - Igen, ember állt előtted - ismételte meg Cián. - Férfi, aki szeret téged. Ez a férfi azt kérdezi tőled, megosztanád-e vele az életet, amit kapott, és együtt élnél-e vele. Elfogadsz-e, és lehet-e közös életünk? Akkor Geall lesz az én világom, ahogy te is az vagy. Ez lesz a szívem, ahogy te is az vagy. Ha akarod. - A tiéd voltam az első pillanattól, és az utolsó pillanatomig a tiéd maradok. Visszajöttél hozzám mondta Moira, Cián szívére tette a kezét, a másikat a sajátjára. - És újra ver az én szívem is. Átölelte Ciánt, s az udvarban meg a lépcsőn összegyűlt emberek éljenezni kezdtek, amikor Geall királynője a téli napsütésben megcsókolta azt az embert, akit szeretett. - Így aztán együtt éltek - mesélte az öregember -, és szerették egymást. A kör még erősebb lett, és újabb körök alakultak ki belőle, ahogy esőcseppek hullnak egy tóba. Az egykor néma völgyben a nyári szellő zenéje szólt, a zöld fűben motozott, ahol jószágok legeltek, s fölverte a sípok, kobzosok zenéje és a gyermekkacagás. Az öregember megsimogatta az egyik kisgyermek haját, aki az ölébe mászott - Geall felvirágzott Moira, a harcos királynő és lovagjának uralkodása alatt. Számukra a legsötétebb éjszakában is fény lobogott. És így állt össze a hattagú kör, a varázsló, a boszorkány, a harcos, a tudós, az alakváltoztató és a vámpír meséje. Az öreg megveregette az ölében kuporgó gyerek fenekét - De most aztán kifelé, mindnyájan, és alvás, amíg föl nem kel a nap! Azonnal kitört a lárma, s az öreg csak mosolygott, amikor hallotta, máris azon civódnak, ki legyen a varázsló, és ki legyen a királynő. Az érzékei még jól működtek. Cián fölemelte a kezét, és Moira kezére tette, amely a szék hátán nyugodott. - Jól meséltél. - Könnyű elmesélni, amit megélt az ember. - Könnyű érdekessé tenni, ami történt - javította ki az idős asszony, és megkerülte a széket. - S elég közel maradtál az igazsághoz. - Hát nem elég különleges maga az igazság? Moira haja már hófehér volt, arcán ráncok tarkították, amikor Cianre mosolygott így még sokkal szebb volt, mint ahogy Cián emlékezett rá. - Sétálsz velem együtt, mielőtt bealkonyul? - kérdezte az asszony, segített felállni Ciannek, aztán belekarolt - És felkészültél már a megszállásra? - kérdezte, majd a férje vállára hajtotta a fejét. - Ha már itt lesznek, legalább abbahagyod ezt az őrült futkosást. - Már alig várom, hogy lássam őket. Az első kört, s azokat, akiket ők teremtettek. Olyan nehezen tudom kivárni, hogy egy évben csak egyszer látom valamennyiüket. A történet apró részletei olyan világosan felidézik mindazt, ami történt. - Így van. Nem sajnálod? - Soha semmit, ha rólad van szó. Nagyon szép életünk volt, Cián. Tudom, hogy a vége felé járunk, de nem félek. - Hát én igen, amikor éjszakánként a fenekemhez nyomod a lábadat.
