mail:

2007. 2007. január 1. és 2007. 2007. december 31. között

4440 TISZAVASVÁRI, KÁLVIN ÚT 10 Tel/fax: 06-42-372-484; Tel: 06-30-639-02-10 Weboldal: Weboldal www. reftvasvari.uw.hu ; www.refegyhaztvasvari.shp.hu E-mail: mail [email protected]

Elhangzottak 2007. JANUÁR havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék: • • • •

•

Január 1. hétf Textus: Zsoltárok 100 Január 7. vasárnap Textus: Máté 25:31-46 Január 14. vasárnap Textus: Filippi 4:6-7 Január 21. vasárnap Textus: Lukács 18:1-8 Január 28. vasárnap Textus: 1Királyok 3:5-14

Az igehirdetések címe • • • • •

Január 1. hétf : hálával kezdeni az évet! Január 7. vasárnap: Meglátni embertársainkban Krisztust! Január 14. vasárnap: A rendszeres imádság ereje Január 21. vasárnap: A kitartó könyörgés Január 28. vasárnap: Isten mindenhatósága

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. január 1. hétf (újév)

(Szolgálattev : Katona Béla református lelkipásztor) Textus: Zsolt 100. 1

„Ujjongjatok az Úr el tt az egész földön! 2Szolgáljatok az Úrnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé!3 Tudjátok meg, hogy az ÚR az Isten! alkotott minket, az övéi vagyunk: az népe és legel jének nyája. 4Menjetek

2

be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét! 5Mert jó az ÚR, örökké tart szeretete, és h sége nemzedékr l nemzedékre.”

Szeretett Testvéreim! Én úgy gondolom, hogy az, ahogyan az ember hozzákezd valamihez, magát az embert min síti. Vannak, akik úgy kezdenek hozzá egy-egy munkához, hogy Ó, ezt úgy sem tudom megcsinálni, de hát ideállítottak, meg kell próbáljam. Nyilván, hogy az ilyen hozzáállás ritkán vezethet eredményre. Ám az örökkévaló Isten t lünk, hív emberekt l nem ezt a hozzáállást várja. Másfajta hozzáállást vár. Most, amikor egy új esztend t kezdünk meg, másképpen is kell hozzáállni, és remélem, hogy másképpen is állunk hozzá. Azt hiszem, hogy nagyon bölcsek azok az emberek, akik összeállítják a Bibliaolvasó Kalauzunkat. A mai napunkra kijelölték ugyanis olvasandó szakasznak a 100. Zsoltárt. Ez pedig, egy hálaadó imádság. És milyen jó arra gondolni, hogy Isten szeretne bennünket arra bíztatni, hogy kezdjük hálaadással az esztend nket. Sok mindennel kezdhetnénk, de miért ne kezdenénk hálaadással az új évet? Dietrich Bonhoeffer német teológus fogalmazta meg a következ mondatot: Minden új reggel: új kezdet, minden nap: lezárt egész. A tegnapi nappal naptárilag lezártuk a 2006. esztend t. Jó, hogy ha a lelkünkben is lezártuk ezt az esztend t és arra tudunk tekinteni, hogy itt van egy új, és ez egy duplán új kezdet, hiszen nemcsak egy új napot kezdtünk meg néhány órával ezel tt, hanem egy új esztend t is. Tényleg nem mindegy, hogy hogyan kezdjük. Az Ige arra bíztat és bátorít bennünket, hogy kezdjük ezt hálaadással. Adjunk hálát azért, ami elmúlt, és tekintsünk örömmel a jövend be. Gondoljunk most arra, hogy tiszta lappal indulhatunk neki ennek az új esztend nek. 2006-ban mindenkinek az életében volt, ami volt, lehet a megélt eseményekb l tanulni, de ezt az új esztend t tiszta lappal kezdhetjük, és rajtunk múlik, hogy mi mindennel írjuk tele az esztend napjait életünkben. Szerintem a legjobb kezdés az, amit az Ige javasol: Merjünk hálás szívvel kezdeni egy új évet. Merjünk hálát adni már el re ezért az esztend ért, amelyet az Isten engedett számunkra megérni. Krisztusban kell látnunk a jövend t Testvéreim! Azt kívánhatom csak, hogy legyünk lelkesek ebben az esztend ben, jobban, mint a tavalyiban! Legyenek terveink, vágyaink, akarjunk néhány jó dolgot önmagunk és közösségünk számára! Persze ennek az az alapja, hogy ha hálás szívvel rendelkezünk, hogy ha meg van a megfelel hálaadásra késztet dolog szívünkben és a lelkünkben. Testvéreim! Az Ige mondja, hogy merjünk örülni. Pál apostol a filippibeli gyülekezetnek fogalmazza meg: „Örüljetek az ÚRban, mindenkor, ismét mondom: örüljetek”. Lehet, hogy nagyon kevés örömre okot adó tény van emberi életünkben, de az Úrban szabad örülni akkor is, amikor esetleg a körülményeink nagyon elcsüggesztenek. Hiszen Pál apostol körülményei igencsak csüggedésre adhattak volna okot, – börtönb l írja ezeket a sorokat –,

3

mégis örömre bíztat, örömre bíztatja azokat, akiknek ezt írja. S azt hiszem, hogy pontosan az a lényeg, hogy mi van belül, a lelkünkben. Hogy nehéz esztend lesz a 2007., afel l senkinek nincs kétsége, azt senki nem tagadja. Gazdaságilag hihetetlenül nehéz év vár talán mindenkire. Az intézmények vezet i tudják, hogy milyen elvonásokat kell kieszközölniük. De meg fogják érezni az egyes emberek, meg fogják érezni a családok is, hogy nem lesz könny ez a 2007. esztend . Mégis azt kell mondanom, hogy ilyenkor számít az, hogy mi van belül, mi van a lelkünkben. Hogyan kapaszkodunk bele az Örökkévaló Isten karjaiba, az gondviselésébe? Mert, ha belekapaszkodunk, akkor nem arra nézünk, ami lehúz bennünket, ami csüggedésre ösztönözne. De nekünk azt kell látni, hogy az Isten Isten marad 2007-ben is! Az az Isten aki 2006-ban velünk volt, átsegített a nehézségeken, és megáldott, az az Isten itt lesz velünk 2007-ben is! Jézusról mondja az Ige, hogy tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Erre kell gondolni Testvéreim, hogy az a Krisztus, aki évezredekkel korábban megteremtette e hatalmas világot, egy népet választott ki önmagának és ennek a népnek mi magunk is tagjai vagyunk és hisszük, hogy azok is maradunk. Ez a nép az él Isten által pásztorolt nép és T le bennünket senki és semmi el nem tud szakítani, az élet nehézségei sem. Szolgáljatok az ÚRnak! – fogalmazza meg e Zsoltár ismeretlen szerz je. Testvéreim! Úgy gondolom, hogy nem is kell erre bíztatni benneteket. Hiszen az, hogy az új esztend els napjának els óráiban itt vagytok a templomban, ez azt jelenti, hogy ott van a szívetekben az erre való készség, nem kell arra bíztatni, hogy szolgáljatok az ÚR Istennek, mert már így indultok neki az új évnek. Nagyon sokat elmond emberi éltünkr l az, hogy hogyan kezdünk meg egy évet. S az, hogy itt kezdjük az Isten házában, az szintén beszédes. Hiszen mi az Istennel fejeztük be a tavalyi évet, és az Istennel akarjuk elkezdeni az újat, és ez hallatlanul jó dolog, számtalan áldást tartogat számunkra. Milyen jó énekelni – kár, hogy csak általában temetéseken szoktuk, vagy évvégén – „Te benned bíztunk eleit l fogva”. Igen, így kell elindulni minden évben, hogy az Úr Istenben bízunk eleit l fogva, nem tudhatjuk, hogy mit hoz ez az esztend , csak annyit tudunk, hogy kinek a kezében van, és ez megnyugtató számunkra, hogy ki a világ ura, ki tartja kezében és kegyelmében a te életedet és az enyémet. Testvéreim! Ha jó a sorrend az életünkben és els helyen az ÚR Isten van, akkor a legfontosabbat tettük meg önmagunk számára. Biztos vagyok benne, hogy többen ismeritek a Mindennapi kenyerünk cím kis könyvecskét, amiben naponta ott van három Ige – én is el szoktam olvasni naponta – és a mai napra három csodálatosan ide ill Ige bíztat bennünket. Szeretném most megosztani veletek: Az egyik Józsué könyvéb l való, maga mondja: válasszátok meg még ma, hogy kit akartok szolgálni. Ezt mondja Józsué a már Kánaán földjén letelepedett népnek. Hát látjátok, itt vannak azok a népek, akik itt éltek, igaz nekik is vannak isteneik, – bár azok nem tudnak segíteni –, de hát válasszatok: ket szolgáljátok-e vagy azt az Istent, aki kihozott bennünket Egyiptomból, 4

vezetett t z és felh oszlopban, aki áthozott a Vörös-tengeren, aki engedte, hogy ide telepedjünk le?! Én és az én házam népe azonban egészen biztosan t fogom szolgálni. Már az új esztend els napja választás elé állít bennünket, és az a jó, ha mi bels meggy z déssel azt tudjuk mondani, hogy Urunk, Téged választunk! A Mindennapi kenyerünk-ben egy másik Ige pontosan ezzel hozható párhuzamba: a Péter nev tanítványnak a visszakérdése ez Jézus felé: Uram, kihez mehetnénk, hiszen az örök élet beszéde van Tenálad? Én magam is arra gondoltam, amikor erre a szolgálatra készültem, hogy Uram, itt voltunk az óesztend ben, és most itt vagyunk az újban: Hát, kihez mehetnénk? Te vagy a mi életünk megtartója, gondvisel je, Te vagy a vigasztalónk, a bátorítónk, az er t adó mennyei Atyánk – kihez mehetnénk? Ez a jó kérdés, ha az ember maga kérdez vissza az Úr Istent l: Uram, hát kihez mehetnénk? Kár lenne mást választani, csakis hozzád jövünk, ezért vagyunk itt az újév els napján, mert kihez is mehetnénk, akit l er t kapnánk, aki megáld bennünket földi létünkben, csakis hozzád. Nem akarunk máshoz menni, nem akarunk mi mással fogódzni, csak veled. A harmadik Ige pedig Jézustól származik, ami így hangzik: Aki nekem szolgál engem kövessen és aki engem követ megbecsüli azt az Atya. Testvéreim, mi Jézust szolgáljuk, t követjük, és milyen jó arra gondolni, hogy a Mennyei Atya megbecsült gyermekei vagyunk. Isten mindenkit egyformán szeret, el tte mindenki egyformán kedves, mégis jó arra gondolni, hogy Jézus szavai szerint, aki járja az útjait, aki t követi, azt különösképpen megbecsüli az Atya. Nem tudom, hogy kit-kit hogyan becsülnek meg otthon a családjában, vagy a munkahelyén, de az Isten azt mondja, hogy Te és én megbecsült gyermekei vagyunk. Hát nem jó így kezdeni egy esztend t, nem örvendetes arra gondolni, hogy az Isten megbecsül Téged és engem, megbecsüli az életünket, megbecsüli, hogy bármily gyarló módon is próbáljuk t követni, de hozzá tartozunk, fontos nekünk az szava, az vezetése és üzenete. S azt akarja, hogy tudjuk, hogy számon tart bennünket, hogy megbecsül mindnyájunkat, megbecsüli az életünket.

Aztán azt olvastuk a Zsoltárban: Az övéi vagyunk. A Heidelbergi Káté kezd dik azzal a kérdéssel, hogy Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? S az a válasz rá, hogy az, hogy mind testestül, mind lelkestül nem a magamé, hanem az én drága Megváltónknak, az Úr Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok. Ha az ember tudja azt, hogy kinek a tulajdona, kihez tartozik az élete, akkor az sokkal megnyugtatóbb számára. És mi így élhetjük az életünket, hogy az Ézsaiás könyvében elhangzó isteni üzenet lehet a mienk, amikor így szól az Úr: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak, enyém vagy”. Nem kell félni ett l az esztend t l, mert az Isten jól ismer bennünket, megváltott gyermekei vagyunk, ismeri nemcsak a nevünket, hanem az egész életünket, ismeri a gondjainkat, és az örömeinket, ismeri a fájdalmainkat, boldog pillanatainkat, és azt mondja, hogy az enyémek vagytok! Testvérek! A Bibliaolvasó Kalauznak van egy vezérigéje, ami a 2007. esztend re, a Mózes III. könyvéb l való, így hangzik: „Köztetek járok, és Istenetek leszek, ti pedig az én népem lesztek”. Én azt hiszem, hogy ezek mind5

mind olyan Igék és olyan üzenetek, amelyek felmelegítik a mi sokszor aggódó, félelemt l átjárt szívünket. Isten népének vagyunk tagjai, az Övéi vagyunk, a világ Urához tartozunk, hát akkor mit féljünk!? Dávid is az egyik Zsoltárban felkiált, hogy Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem. Ezzel a bizalommal kell nekünk elindulni nekünk az új esztend ben: Az Istené vagyunk, és tudja, hogy mit akar velünk ebben az évben is. „Menjetek be kapuin hálaénekkel!” - Ezt is olvastam ebben a zsoltárban. Úgy gondolom, hogy most hálás szívvel próbálunk jelen lenni az ÚR Isten el tt, megköszönve a t le érkez jótéteményeket, megköszönve azokat a személyeket, akik körülvesznek bennünket, akik még körülvehetnek. De egy picit pillantsunk a mondat els felére: Menjetek be kapuin. Szerintem az újesztend ben is fontos tevékenységeink egyike lehet, hogy minél többször belépjünk a templom ajtaján, önmagunk miatt. Mert az Isten ilyenkor nekünk akar jót. akar bennünket magához emelni, akar meger síteni, akar feltölteni bennünket lelkiekben, és amikor nem jövünk el, mindig magunkat fosztjuk meg ezekt l a felülr l jöv áldásoktól. A Zsoltár írója buzdít arra, hogy menjetek be kapuin hálaénekkel. Kívánom, hogy sikerüljön ezt megtenni. Végül, pedig erre a gondolatra figyeljünk még oda ma délel tt az Igéb l, amely azt mondja, hogy az Úr jósága, szeretete és h sége, örökké tart. Azaz nemcsak ideig-óráig, nemcsak a tavalyi esztend ben volt velünk az Isten h sége és kegyelme, hanem a 2007. esztend ben is velünk lesz és örökkön örökké, nincsenek id beli határok az Isten el tt, maga mondja azt, hogy örökké veletek leszek. Jó nekünk így elindulni ebben az új esztend ben. Mindezeket tudva induljunk útnak hálás szívvel megállva el tte, megköszönve a kapott áldásokat, arra gondolva, hogy az Övéi vagyunk, arra gondolva, hogy így kezdtük, és jól kezdtük ezt az évet, mert mellette kezdtük, mert gondvisel kezében tart bennünket életünknek minden napján. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 191, 285, 264

2007. január 7. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: Róma 12:9-21 Textus: Mt 25: 31-45 Szeretett Testvéreim! Jézus Krisztus ebben a felolvasott szakaszban az utolsó ítéletr l mond el egy példázatot. Sokak számára talán még az sem világos, hogy lesz utolsó ítélet, az pedig még kevésbé, hogy ott mi alapján lesz megítélve földi életünk! Mi, 6

keresztyén emberek az Apostoli Hitvallásban kifejezzük arra irányuló hitünket, hogy Jézus eljön ítélni él ket és holtakat. Azaz a hitvallásunk és Jézus példázata egyaránt azt mondja, hogy egyszer minden embernek oda kell állnia Isten ítél széke elé. Ha ez így van – már pedig maga az Úr Jézus beszél róla – akkor nem mellékes, hogy az ember mire számíthat! Jézus azt mondja, hogy két táborra, csoportra lehet majd osztani a hatalmas méreteket ölt emberiséget: az egyik csoport tagjai üdvözülni fognak, míg a másik csoportba tartozók elkárhoznak! Az ítélethozás kritériuma az, hogy találkoztunk-e Jézussal, és hogyan viszonyultunk hozzá! Ugyanis Jézus minden embert felkeres földi életében legalább egyszer. Bekopogtat a szívünk ajtaján és várja, hogy befogadjuk t! Persze nem tolakszik , lehet nemet is mondani vele kapcsolatban, de válaszunknak az örökkévalóságra szóló kihatása van! Újabb fontos kérdés, hogy hogyan találkozhatunk Jézussal, hogyan lehet közünk az Úristenhez? Ennek illusztrálására elmondok egy történetet: Élt egy faluban egy öregember, aki egyik reggel azzal jött haza a templomból, hogy Isten megígérte neki, még aznap meglátogatja. Ezt el is mondta nagy örömmel családja tagjainak. Délután kopogtattak házuk ajtaján. A felesége felugrott, hogy ajtót nyisson, de az öreg leintette: – Maradj, majd én fogadom a vendéget. Biztosan az Isten jött el meglátogatni. Ki is ment, hogy megnézze ki az, de csak egy eltévedt gyermek állt az ajtóban. Megéhezett és kenyeret koldult. – Te zavarod a nyugalmunkat? Nem érek rá veled foglalkozni, mert várom az Istent – mondta az öregember. Kés bb ismét kopogtattak, de most a felesége ügyesebb volt, s megel zte férjét az ajtónyitásban. Nemsokára egy áldott állapotban lév n t tessékelt be a szobába. De az öreg mérges lett. – Te asszony! Nem megmondtam, hogy nem fogadunk vendéget?! Tudod jól, hogy az Istent várjuk vendégségbe! Már estefelé járt az id , amikor harmadszor is kopogtattak. Az öregember sietve ment a vendég elé. Az ajtóban egy koldus várakozott, de a gazda t is elküldte. Szomorúan visszaült az asztalhoz, s egyre várta az Istent. Majd elnyomta a fáradtság és elaludt. Ekkor álmot látott. Magas trónusán az Úristent látta, aki szomorú volt és így beszélt: – Látod gyermekem, ma nem is egyszer, hanem háromszor látogattalak meg téged. Te azonban mindannyiszor elküldtél. Ehhez a történethez annyit tennék hozzá, hogy valaki egyszer arra a kérdésre, hogy hol van Isten, így válaszolt: „A másik ember szeméb l mosolyog rád!” S hogy ez mennyire így van, arra Jézus szavai mutatnak rá! Észre kell vennünk a másikban a bennünket meglátogató Istent, aki azt várja, hogy az éhez nek enni adjunk, a szomjazónak inni, a beteget pedig látogassuk meg! Testvéreim! Ha ezt a példázatot jól megértjük, akkor egészen másképpen nézünk egymásra! Ugyanis embertársainkban Jézus Krisztust kell észrevennünk! Rajta

7

könyörülünk, és egyben t dicsérjük és szolgáljuk, amikor észreveszünk valakit, aki nélkülöz valami fontosat az életéb l, mi pedig segítünk rajta! A Reformátusok Lapja legutóbbi számában olvastam egy motorbalesetet szenvedett fiatalemberr l, aki azt fogalmazta meg, hogy nem a testi szenvedés fájt neki igazán – bár az sem volt elhanyagolható – hanem az, hogy ritkán nyitották rá az ajtót a barátok, ismer sök! Hetekkel ezel tt fájdalmas mondatot hallottam egy édesanyától, aki azt mondta beteg fiával kapcsolatban, hogy azt látta: borbarát mindig volt, de bajbarát nemigen akadt! Amikor valaki bajban van, segítségre szorul, akkor valójában Krisztus néz ránk kérd en: akarsz segíteni, vagy elnézed a szükséget szenved t? A bajban látjuk meg, hogy kik is tartanak minket fontosnak, és kit tartunk fontosnak mi? Vajon hányan számíthatnak ránk, ha baj van, és mi hány emberre számíthatunk? Azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy „Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.”(17:17) Ez pedig nem kevesebbet jelent számunkra, minthogy meg kell lássuk a testvért egymásban! Ha pedig Krisztusban látjuk egymást, azaz testvérként kezeljük embertársainkat, akkor, ha botlanak a gyöngék, segít az er s, hordhatjuk, emelhetjük önként, kin gyöngesége gy z! (455/7) Hallottátok az igéb l: sok ember nincs is tudatában, hogy mikor ad enni, vagy inni a nélkülöz Jézusnak, és mikor látogatja meg t nyomorúságában! De ez a történet azt üzeni nekünk, hogy embertársaink szenvedése és nélkülözése mögött Jézus Krisztust vegyük észre, akivel találkozhatunk akkor, ha segíteni akarunk, és akit elutasítunk akkor, ha nem tör dünk a rászorulóval! A Krisztust ismer embert érzékenyen érintik mások szenvedései! Nem lehetünk részvéttelenek vagy közömbösek! Nem mondhatjuk, hogy nem érdekel a másik testi-lelki fájdalma, mert akkor lélekben még igen messze vagyunk Jézustól! Hallottátok a római gyülekezethez írott levélb l felolvasott részletet. Ez arra kéri a hív embert, hogy legyen gyengéd, tisztelettudó, szolgálatkész, vállaljon közösséget a nehéz sorsúakkal, legyen vendégszeret , együtt érz ! Az Egyháznak van egy szolgálati ága, mely kifejezetten azokra az emberekre fókuszál, akik segítségre szorulnak! Ez a diakónia! Magyar nyelvünkre lefordítva ez szeretetszolgálatot jelent. A Magyar Református Szeretetszolgálat képvisel jének jelenlétében természetesen szándékosan beszélek err l! De, ti magatok is jól tudjátok, hogy a tavalyi évben e szervezetnek köszönhet en volt lisztosztás és adventi élelmiszer csomagosztás gyülekezetünkben! Nekem nagyon tetszik a szeretetszolgálat elnevezés! Mert err l szól az egész: a szeretet mindig szolgál! A szeretet nem kér, parancsol vagy követel, az mindig szolgál! Még pedig teszi ezt önként és örömmel! A szeretet nem uralkodni, nem igába hajtani akar senkit, hanem szolgálni! És tudjátok, akinek hatalmat ad az Isten, azt mindig azért adja, hogy szolgáljon vele! Hogy mások javát szolgálja 8

vele! Ebben a legszebb példa el ttünk Jézus Krisztus! A világ Ura tudjátok hogyan gyakorolta hatalmát a tanítványai között? Emlékeztek a történetre: az utolsó vacsora estéjén megmosta mindegyiknek a lábát! Mint egy rabszolga! Tette ezt szeretetb l, és szolgálatkészségb l! Ha Jézus erre használta hatalmát és szeretetét, akkor azt hiszem nekünk sem lehet kevesebb a feladatunk! Hogy nekünk nincs is hatalmunk semmire? Dehogynem! Arra, hogy legy zzük az önzést és a közönyt önmagunkban! Azt, amikor úgy gondolkodunk, hogy elég nekünk a magunk baja, minek még vállunkra venni a másét is! Csak Krisztus által tudunk gy zelmet aratni önmagunk fölött! Ám, ha az önzést és a közönyt legy zöd önmagadban, akkor elmondhatod, hogy Jézus hatalma gy zött fölötted és irányítja életedet! Testvéreim! Azt még szeretném leszögezni, hogy ez a példázat nem arról szól, hogy a tetteink fognak üdvözíteni bennünket! Hiszen a Biblia világosan beszél arról, hogy Isten kegyelméb l üdvözül az ember, amit hit által kell elfogadnunk. Ám arról is olvashatunk a Szentírásban, hogy a Krisztust ismer ember nem ül a babérjain annak tudatában, hogy nekem örök életem van és ez milyen jó, hanem hálából hitét igyekszik tetteivel is felmutatni! A hite mellé odaragasztja a jócselekedeteket, mert felel sséget érez embertársai iránt, és szeretné, ha minél többen találkoznának Jézussal, aki örök életet szán mindnyájunknak! Meg vagyok gy z dve arról, hogy az Isten mindnyájunk életében elhelyez lehet ségeket a jó megcselekvésére! Jézus azt mondja az egyik helyen, hogy ha csak egy pohár vizet adtok inni valakinek az én nevemben, nem marad el a jutalmatok! Azaz ne értékeljük kicsire azokat az egyébként aprónak t n dolgokat, melyekkel egymáson segítünk, mert Jézus számon tartja ezeket! El tte ezek jutalmat vonnak maguk után! Kívánom önmagunknak, hogy legyünk fogékonyak mások szükségleteinek észrevételére, mert ha másokon segítünk, valójában Krisztussal tesszük meg! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 478, 77/1, 472/1-4, 170, 397

2007. január 14. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: 2Mózes 17:8-13 Textus: Filippi 4:6-7 Szeretett Testvéreim! Szeretnék egy sorozatot tartani közöttetek, mely az imádságról szól. Vasárnapról vasárnapra ez lesz a témánk. Nem tagadom el, hogy Bill Hybels egyik könyve fogja adni az alapgondolatokat. Óriási hatással volt rám ez az írás, éppen ezért 9

szeretném, ha minél többeknek lehetne lelki épülésére. Az a könyv címe az, hogy Ki nem ér rá imádkozni? Természetesen a szerz gondolataihoz szeretném hozzátenni azokat is, melyeket én kapok az él Istent l. Az imádság egyfel l természetellenesnek t nik számunkra, másfel l pedig nagyon is természetes. Az utóbbira az a magyarázat, hogy Isten az embert az önmagával való kapcsolatra teremtette. Az el bbi állítás pedig abból következik, hogy a b n mégis csak éket vert Isten és ember közé, és ennek köszönhet en bennünk van a „jobb, ha magam csinálom” hozzáállás. Az ember – a b n következtében – igyekszik független lenni, nem rászorulni senkire! Megpróbálja szabadságát nem feladni, bármilyen kapcsolatáról legyen is szó! Az imádság azonban éppen azt jelenti, hogy Istenre vagyunk utalva, rászorulunk az segítségére! Ha szintén önmagunkba tekintünk, akkor be is kell lássuk, hogy tényleg Istenre szorulunk. Így aztán nem kapálózni kell ez ellen – Isten tagadással, -kerüléssel vagy -káromlással – hanem keresni érdemes Isten jelenlétét az életünkben. Ha a Teremt Istent végs soron megkerülni nem tudjuk, akkor legjobb, ha szoros kapcsolat kiépítésére törekszünk vele! Már pedig a legszorosabb – vagy ha úgy tetszik, a legmeghittebb – kapcsolatban Istennel az imádságainkban lehetünk. Isten jelenléte körülvesz bennünket. Lehet, hogy nem tudjuk egyformán megfogalmazni az érzést, de átélhet mindenki számára Ady Endre jól ismert gondolata, hogy „csendesen és váratlanul átölelt az Isten”. Bill Hybels, aki manapság egy amerikai gyülekezet vezet lelkésze, évekkel ezel tt elveszítette – viszonylag fiatalon – a rendkívül tevékeny édesapját szívroham következtében. Azt érezte, hogy nem tud létezni a nélkül az ember nélkül, aki nagyon bízott benne, és akivel remek kapcsolata volt. Kavarogtak benne a kérdések: miért kellett ennek megtörténnie? Hogyan fog megbirkózni apja elvesztésével? Kiheverhet -e ez egyáltalán? Hogy tehette ezt Isten, ha valójában szereti? Kérdezte ezeket , a hív ember! Egyszer csak úgy érezte, hogy megszólal az Isten, és ezt mondja neki: „Én elég vagyok neked! Most még nem hiszed el, de bízz bennem!” A történet mesébe ill , de a következmények egyértelm ek voltak: nem volt kétsége afel l, hogy Isten gondoskodik róla, és képes lesz megbirkózni az élet kihívásaival apja jelenléte nélkül is! Szomorúsága megmaradt – írja önmagáról – apja halála mély sebet ejtett rajta, és mindig is hiányozni fog neki, ám nem sodródott el, mint egy horgony vagy irányt nélküli hajó. Mindez az Istennel eltöltött, túláradóan személyes imádságnak volt köszönhet , melyben er t, bátorságot, és reményt kapott! Testvéreim! Úgy gondolom, hogy ez a lelki élmény bárkié lehet! Ugyanis mindenki átéli életében egy vagy több szerettének elvesztését. Lehet, hogy súlyos betegség, lehet váratlan tragédia következtében távozik valaki az él k sorából. És pontosan ezt éli át a hív ember is: sebet kap a lelkünk, szomorúságunk megmarad, hiányzik az elhunyt, de ha tudjuk, hogy életünkben és halálunkban 10

egyaránt Jézus Krisztus tulajdona vagyunk, és hogy t le még a halál sem tud elválasztani, akkor lelkünkben tapasztalhatjuk meg Isten gondvisel jelenlétét életünkben! Általában minden ember élete eléggé telített, ez pedig oda vezet, hogy az ember nehezen és rendszertelenül imádkozik! Van, akinek a munkája, van, akinek a családja, vagy éppen a kett együtt tölti ki napjai jelent s részét. Van, akinek a semmittevés, vagy a keser ségei netán a televízió el tti ülése tölti ki napjának nagy százalékát, és ezért nem tud – ahogy mondaná – nem ér rá imádkozni! Már pedig két ember is úgy ismerheti meg egymást igazán és mélyen, ha elegend id t töltenek egymás mellett, és jókat beszélgetnek, így van ez Istennel is! Ha nagyobb lelki békét, nyugalmat és áldásokat akarsz önmagad számára, akkor tölts el több id t Isten közelében! Ráadásul tedd ezt rendszeresen! Szakíts id t naponta arra, hogy Istennel elbeszélgess! a Bibliából szól hozzád, te pedig imában szólíthatod meg t! Mindenki tapasztalta már, hogy amikor valami nagyon nyomta a lelkét és elmondta valakinek – legyen az családtag, barát, lelki társ – könnyebbült a teher! De a legjobb, ha a bennünket ér eseményeket, érzéseket Isten elé visszük! Az ember arra szakít id t, ami fontos neki! Próbáld ki, hogy egy hétig naponta elcsendesedsz Isten el tt, imádkozva felkeresed t, és elmondod neki dolgaidat! Tedd meg ezt önmagad miatt! Meg fogod látni az áldásait! Jézus hívogat bennünket így önmagához: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Ki az, akire a fáradtság és a teherhordozás nem vonatkozik? Persze az ember képes mindig kibúvót keresni. Néhány nappal ezel tt hallottam, hogy egy apát és a fiát egymástól függetlenül megkérdeztek az Istenhez való viszonyáról. A fiú azt mondta: még fiatal vagyok ehhez, majd ha öreg és nyugdíjas leszek, akkor tör dök Istennel! Az id s édesapa pedig ezt mondta: az én koromban már minek keressem Istent? Ha már leéltem nélküle életem nagy részét, akkor megpróbálom a hátralév id met is nélküle tölteni! Látjuk a két különböz korú személy véleményéb l, hogy kifogás az mindig van! De higgyétek el nem az a fontos, hogy hány évesek vagyunk, hanem az, hogy akarunk-e egy lelkileg nyugodtabb életet önmagunknak és ezáltal másoknak is? Mert ha igen, akkor az Istennel való rendszeres kapcsolatra van szükségünk! Az Isten el tti áldott csendességek a felülr l való több kijelentést, valamint az Úr és önmagunk jobb megismerését teszik lehet vé! A rendszeres és szinte Isten el tti ima a következ ket jelenti: közösséget Istennel, bizalmat, békességet, felszabadultságot! Nem tudom, hogy ezekb l az érzésekb l mennyi van jelen az életünkben, de azt hiszem, hogy van mit tanulnunk ezen a téren is! Az ember fel kell ismerje, hogy mindennapi tevékenységéhez, küzdelmeihez er re van szüksége! A mi er nk azonban véges, éppen ezért kell abból a forrásból meríteni, mely kiapadhatatlan! „Akik az Úrban bíznak, erejük 11

megújul” – ismerjük jól ezt az igét, de gyakran megfeledkezünk róla! Életünkben sokkal több aggódás, nyugtalanság van jelen, mint kellene! Mit teszünk ezekkel? Pál apostol azt javasolja, hogy semmiért se aggódjunk, egyszer en csak vigyük Isten elé imáinkban életünket, és ha mindezt hálás szívvel és rendszeresen tesszük, akkor Isten rendíthetetlen békéjét kapjuk meg! Van egy olyan fegyver a kezünkben, amellyel életünket és mások életét is meg tudjuk változtatni! Ez a fegyver szó szerint a kezünkben, az összekulcsolt kezünkben van! Az imádság által ugyanis Isten erejét hozzuk életünkbe! Isten ereje körülményeket és kapcsolatokat tud megváltoztatni. Segít megbirkózni az élet napi problémáival. Meg tud gyógyítani testi és lelki bajokat. Segít házassági problémák és anyagi nehézségek legy zésében. Tulajdonképpen mindenfajta nehézséget, válságot vagy csüggedést megold! Valaki azt mondta, hogy amikor dolgozunk, akkor mi tesszük a dolgunkat, amikor pedig imádkozunk, akkor Isten végzi a munkát! Természetfölötti ereje az imádkozók rendelkezésére áll, akiket az a meggy z dés hat át, hogy Isten mindent mássá tehet! A kételked k érvelhetnek azzal, hogy a meghallgatott imádságok csak a véletlen m vei, de amint egy angol érsek egyszer megjegyezte: „Csodálatos, mennyi a véletlen egybeesés, amikor valaki elkezd imádkozni.” Az el ször felolvasott igeszakaszunk arról számol be, hogy a zsidó népnek egy ellenséges hadsereggel kell megküzdenie. Mózes tervet készít és így szól Józsuéhoz: holnap vidd magaddal a legjobb harcosokat, és a síkságon szálljatok szembe az ellenséggel. Én pedig harmadmagammal felmegyek a hegyre, kezemet az égre emelve imádkozom és meglátjuk, hogy mit tesz Isten. Józsué beleegyezik. Bízik az imádság erejében. Az történik – igénk szerint – hogy amikor Mózes kezét az ég felé emeli, Józsué csapatai gy znek. Ám Mózes karja elfárad. Leengedi karját, és körül néz, hogy lássa hogyan áll a csata. Legnagyobb rémületére elkezdenek veszíteni, kezd el re törni az ellenség. Mózes újra az ég felé emeli karját és az Úr elé viszi ügyüket. Az ütközet sorsa megint Izrael kezébe kerül és visszavetik az ellenséget. Mózes pedig megérti, felfedezi, hogy Isten mindent legy z erejét az imádság hozza el. Testvéreim! Aki komolyan elkezd imádkozni, az megtapasztalja, hogy harcaiban Isten segítségére lesz! Arra kell kérjük Istent, hogy legyen jelen a küzdelmeinkben, hogy végezzük együtt napi feladatainkat! Legyen jelen a munkahelyünkön, a családunkban, az iskolában, a gyülekezetünkben, akkor, amikor úton vagyunk, amikor pihenünk, egyszóval mindenütt! Legyen velünk mindig ott, ahol a legnagyobb szükségem van rá. És az Isten er t ad számunkra! Ez megvalósulhat olyan formában, hogy bátorságot kap az ember valaminek a megtételére, vagy támad egy ötlete arra nézve, hogy hogyan oldhat meg egy nehéz helyzetet. Kaphatom az Isten erejét bizalom vagy kitartás, nem mindennapi állóképesség, a házastársammal, a gyerekemmel vagy a szüleimmel szembeni megváltozott viselkedés alakjában. Megváltozhatnak a körülményeim,

12

s t, még kimondott csodák is történhetnek. Bárhogy mutatkozik is meg, Isten mindent legy z ereje láthatóvá válik az imádkozó emberek életében! Isten tehát erejét akarja kiárasztani életünkre, de ennek mi lehetünk akadályai. Aki úgy áll napi teend ihez, hogy meg tudom oldani egyedül, az azt mondja ki: Uram, nincs rád szükségem, maradj magadnak! Elég ügyes és er s vagyok én! De egyáltalán ne csodálkozzunk, ha egy id után azt tapasztaljuk: fogy az er m és nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, átcsapnak a hullámok a fejem fölött! Azok, akik nem imádkoznak, elvágják magukat Isten mindent legy z erejét l, ami nem ritkán azzal a következménnyel jár, hogy a vereség, a lerohanás, a leveretés, a sodródás, a leigázottság jól ismert érzése tölt el. Meglep , hogy az emberek milyen nagy számban nyugszanak bele az ilyen életbe. Ne tartozzunk közéjük! Senkinek nem kell így élnie! Az imádság az a kulcs, mellyel szabad utat engedhetünk Isten gy ztes erejének az életünkben! Amikor Mózes felfedezte az összefüggést az imádság és Isten ereje között, elhatározta, hogy a nap hátralév részében könyörögni fog az Úr segítségéért. De a karja egy id után elfáradt. Azonban a vele lév két férfi, Áron és Húr segített neki abban, hogy égre emelt kézzel kérje az Úr jelenlétét és az isteni er kiáradását. Mondanom sem kell, hogy Izrael csatát nyert aznap. Belefáradtunk az imádkozásba? Úgy érezzük, hogy nincs eredménye az imáinknak? Azon gondolkozunk, hogy Isten egyáltalán meghallgatja-e az imákat? Az élet egyetlen területén sem lehet állandóan a csúcson lenni! De arra bíztatlak, hogy ne add fel, mert Isten felel az imákra, és szeretne velünk napi kapcsolatban lenni! Próbáld meg intenzívebbé tenni imaéletedet és meglep dsz majd a lelkedben és az életedben végbemen változásokon! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 168, 42/1, 512, 161/1, 471/4, 475

2007. január 21. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: Máté 7:7-11 Textus: Lukács 18:1-8 Szeretett Testvéreim! A múlt vasárnap egy sorozatot kezdtünk meg az imádságról. Az igehirdetés üzenete röviden összefoglalva az volt, hogy aki kipróbálja, hogy élete örömeivel és gondjaival egyaránt felkeresi az Istent, és ráadásul ezt rendszeresen, azaz naponta teszi, az megtapasztalja, hogy mekkora áldások rejlenek az

13

imádkozásban. Hiszen van egy fegyver a kezünkben, az összekulcsolt kezünkben, mellyel életünket és mások életét is jó irányba tudjuk megváltoztatni. Folytassuk elmélkedésünket ott, hogy mindenki gondolja valamilyennek Istent. Aki egy kicsit is elhiszi, hogy Isten létez személy, annak van elképzelése róla, hogy milyen. Szerény véleményem szerint, amit gondolunk Istenr l, és amilyennek gondoljuk t, ez alapjában véve meghatározza a vele való kapcsolatunkat. Ha ugyanis valaki azt gondolja, hogy Isten egy olyan személy, aki a b nöket kegyetlenül megbünteti, akkor valószín leg félelem van a szívében, ha Istenre gondol. Ha valaki épp az ellenkez jét képzeli, vagyis azt, hogy Istennek az a dolga, hogy megbocsássa a b nöket, akkor nem lehet kétségünk fel le, hogy könnyedén veszi az életét, a vétkein hamar felülemelkedik, talán még arra sem törekszik, hogy megbánja ket. Akinek a szívében a szeret mennyei Atya képe él, az valószín leg helyén tudja kezelni b neit és Isten b nbocsátó kegyelmét egyaránt. Nem láthatok a lelketekbe, de minden bizonnyal ti is gondoljátok valamilyennek a világ Teremt Urát. Ez összefüggésben lehet a neveltetésetekkel, tapasztalataitokkal, valamint azzal, ahogyan alapjában véve gondolkodtok az életr l. Az imádság kérdésében segítsen most nekünk eligazodni Jézusnak a hamis bíróról mondott példázata. Nagyon oda kell figyelnünk erre a szakaszra, mert könnyen félre lehet érteni. Két szerepl je van a történetnek. Az egyik szerepl egy özvegyasszony. Az özvegyi sorsról megállapítható, hogy sohasem volt az könny . Sem manapság, sem régen. Hiszen ez azt jelenti, hogy valaki elveszti élete párját, akivel éveken, évtizedeken át együtt élt. Nincs már az a személy, akivel közösen osztoztak jóban, rosszban, egészségben, betegségben, örömben és bánatban. Ha valakinek jó házastársa van, t elveszíteni különösen nagy fájdalom és lelki szenvedés. Még ha nem éppen ideális volt valakinek az élete párja, akkor is azt mondhatjuk, hogy az egyedüllét bárkit megviselhet. Férfiak és n k egyaránt megözvegyülhetnek. Igénkben azonban egy özvegyasszonyról van szó. Jézus korában sokkal nehezebb volt egy özvegyasszony élete – hozzá teszem újra: nem mintha ma könny lenne. Ugyanis magukat a n ket is szinte semmibe vették, nem hogy azokat, akiknek már a férjük sem élt! A Jézus korabeli özvegyasszony általában tanulatlan volt, nem kapott munkát, sem pénze, sem társadalmi megbecsülése nem volt. Ha volt fia, apja vagy sógora, aki tudott róla gondoskodni, még meg tudott élni valahogyan. Ha nem volt, akkor elmehetett koldulni – a hajléktalan els századbeli megfelel je lett bel le. A társadalom számkivetettje lett. Jézus történetében az özvegyasszonynak volt egy ellensége. Nem tudunk meg ett l b vebbet, sem az ellenségr l, sem az ügy részleteir l. Csak annyit, hogy az asszony tisztában volt vele: igaza van ellenfelével szemben, de nem volt senki, aki neki ebben segítette volna. Egyetlen reménye volt: a helyi bíró és annak könyörületessége. 14

A történet másik szerepl je a bíró. Jézus két dolgot állapít meg róla: Istent nem félte, az embereket nem tisztelte. Nem valami szívderít megállapítás, f leg, ha az özvegyasszony ügyének sikerességére tekintünk. A bíró nem hitt sem Istenben, sem az igazságosságában. Eszében nem volt, hogy egyszer neki is meg kell állnia Isten ítél széke el tt, és számot kell adni életér l és bírói m ködésér l. S t megteremtette a maga igazságát, és annak mércéjét valaki vagy elérte vagy nem. Nem érdekelte döntéseinek következménye mások életében. A hozzá forduló emberekben problémákat, akadályokat, ny göt látott. Ez a bíró volt az özvegyasszony utolsó menedéke! Szép kilátások – mondhatnánk. Talán voltak, akik figyelmeztették az asszonyt, hogy ne pazarolja az idejét, az energiáját a bíróságra, mert ez a bíró neki soha nem ad igazat. Szemébe nevet majd, és nem foglalkozik az ügyével. Valószín leg így is történt, de a történet vége nem az lett, hogy a bíró ejtette az ügyet. A bíró hozzáállása nyilván bántotta az özvegyet, de ha jól belegondolt sorsába, megállapíthatta, hogy nincs más választása csak az, ha valahogy ráveszi a bírót, hogy szolgáltasson neki igazságot. Az asszonynak pénze nem volt, megvesztegetni nem tudta a bírót, egy dolgot tehetett: nem hagyott békét neki addig, amíg az igazság ki nem derült. Követte a bírót mindenhová. Jelenlétével jelezte: addig megyek utánad, amíg nem foglalkozol az ügyemmel. Szavait tett követte, és fáradozását siker koronázta. Addig nyaggatta a bírót, amíg az egyszer ki nem fakadt: most már elég, nem bírom tovább. Valaki intézze el ennek az asszonynak az ügyét, kerül, amibe kerül. Engem már az rületbe kerget! És a történet úgy zárul, hogy a sem Istent, sem embert nem tisztel bíró igazságot szolgáltat az özvegyasszonynak. Hogyan lehet félreértelmezni ezt a történetet? Úgy, ha azt gondoljuk, mi lehetünk a történet özvegyei, akiknek gondjai vannak, de egyedül kell megoldják a nehézségeket. Istenr l pedig azt feltételezzük, hogy olyan, mint a bíró. Nem érdekli a helyzetünk! Nem ér rá velünk foglalkozni! Éppen ezért legjobb, ha nem is kérjük segítségét! Persze végs kétségbeesésünkben folyamodhatunk mi is a zaklatáshoz. Dörömbölhetünk a menny ajtaján. Órákon keresztül imádkozhatunk térden állva, hátha kifárasztjuk az Istent, és azt mondja majd végül: valaki oldja meg a problémáját ennek az embernek! Testvérek! Remélem, azt érezzük, hogy lehetetlenség így gondolni Istenre és hozzánk való viszonyára! Jézus ezt a történetet nem arra szánta, hogy Istent ilyen szívtelen bírónak mutassa be! Ezt mib l tudjuk meg? Abból, hogy a példázatot annak elhangzása után azonnal megmagyarázta: „Vajon az Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal kiáltanak hozzá? És várakoztatja-e ket? Mondom nektek, hogy igazságot szolgáltat nekik hamarosan. De amikor eljön az Emberfia, vajon talál-e hitet a földön?” Jézus példázatai mindig gondolkodásra késztetik az embert. A hamis bíró címet visel példázat is. Amit meg kell látnunk bel le az az, hogy mi éppen nem olyanok vagyunk, mint a történet özvegyasszonya. Nem védtelen, mindenki által 15

elfelejtett, elhagyott személyek vagyunk. Ugyanis Isten nem hagy magunkra bennünket! Jézus testvérei, Isten családjának tagjai vagyunk, és fontosak az szemében. Az Úr így szól Ézsaiás könyvében: „Megfeledkezik-e csecsem jér l az anya, nem könyörül-e méhe gyermekén? Ha mások megfeledkeznének is, én nem feledkezem meg rólad! Íme, tenyerembe véstelek be.” (49:15-16) Isten, a mi mennyei Atyánk pedig semmiben nem hasonlítható a történetben szerepl bíróhoz! A bíró ugyanis korrupt, igazságtalan, nemtör döm volt, akit csak önmaga érdekelt! Ezzel szemben Isten igazságos, becsületes, szent, gondoskodó és együtt érz . A 34. zsoltár hogyan fogalmazza meg: „Érezzétek és lássátok meg, hogy jó az Úr, és boldog az az ember, aki benne bízik.” (34:8) Istent l nem kifacsarni vagy kicsalni kell az áldást, mert örömmel árasztja azt gyermekeire. A lényéb l fakadóan! Testvéreim! Nem jártunk-e már úgy gyermekünkkel, hogy vettünk neki valamit, és láttuk szemének csillogását, hogy „pont ilyet akartam, nagyon örülök neki”! És mit érez ilyenkor a szül ? Azt, hogy minden pénzt megért az az ajándék, melynek így tud örülni a gyermek! Lehet, hogy mi feln tt fejjel azt mondjuk, hogy ennek a játéknak örült ennyire és igen, ennek, de akkor mi miért ne örülnénk a gyermekkel együtt!? Bill Hybels amerikai lelkész írja, hogy az elmúlt években ilyen panaszokat hallott szül kt l: Gyermekeim vannak, akik egyetemre járnak, és nekem kell valahogy kiizzadnom rá a pénzt! Talán viccelnek, amikor így panaszkodnak. Hiszen nem élünk bár egyforma anyagi körülmények között, de a szül nek örülnie kell, ha gyermeke egyetemen tanul és segítheti tanulmányainak zavartalan folytatását! Az Úristenr l ugyanis megállapíthatjuk, hogy nem panaszkodik miattunk, hogy gondot kell viseljen rólunk. b kez mennyei Atya, aki nem akarja visszafogni segítségnyújtásait, áldásait, éppen ellenkez leg: ránk akarja árasztani! Talán nem túlzás azt mondani, hogy a legtöbb apa b kez gyermekeivel. Jézus is így gondolta, ezért mondta az el ször olvasott igeszakaszunkban: „Ugyan ki az közöttetek, aki ha kenyeret kér a fia, követ ad neki, vagy ha halat kér, kígyót ad neki? Ha tehát ti gonosz létetekre tudtok jó ajándékokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább ad jókat a ti mennyei Atyátok azoknak, akik kérik t le?”(Mt 7: 9-11) Látjuk milyen képet fest Jézus? A fiú kint volt a mez n, egész nap dolgozott. Amikor hazajön, éhes és fáradt. Amikor hazajön éhes és fáradt. A család az asztalnál ül, elkészült a finom ebéd. El tudjuk mi azt képzelni, hogy egy apa ilyenkor követ dob a fia elé és azt mondja, hogy na, ezen rágódj! S t, olyat, hogy mérges kígyót dob elé? Mi, földi édesapák sok hibával rendelkezünk, de ezt szörny kegyetlenségnek tartanánk! A jó apák jó ajándékokat szeretnek adni gyermekeiknek. Mennyei Atyánknak szintén ez a vágya! Ha a messze nem tökéletes apák örömmel árasztanak áldásokat gyerekeikre, képzeljük csak el tökéletes mennyei Atyánkat, hogy micsoda

16

gyönyör séget talál abban, ha nekünk, szeretett gyermekeinek jó ajándékokat adhat! Testvéreim! El tudjuk képzelni, hogy egy édesapa azt mondja gyermekének: sok a dolgom, hallani sem akarok a megrongálódott kerékpárodról, vagy az iskolai gondjaidról! Mindenkir l gondoskodom, de rólad nem! Ha igazán szeretsz, kenyéren és vízen megélsz! Természetesen gazdag vagyok, de nem fogok neked semmit adni! Hord el az irhádat innen! A jó apák nem beszélnek így! Hiszen örülnek, ha gyermekeik megosztják velük életük dolgait, vagy játszhatnak egy jót a gyermekükkel! Örülnek a gyerek sikereinek, és vigasztalnak, ha baj van! Ahhoz, hogy megtudjuk, mennyire szeret bennünket az él Isten, vegyük egy apa szeretetét, és sokszorozzuk meg néhány millárddal! Hát akkor mennyei Atyánk, hogy ne árasztaná ránk áldásait?! Pál apostol fejezi ki ezt a legtalálóbban: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”(Rm 8:32) Talán egy fontos dologra nem hívtam még fel a figyelmeteket: hogy miért is hangzott el egyáltalán ez a példázat? Az igeszakasz elején így olvastam: hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk. (18:1) Testvéreim! Jézus célja ezzel a történet elmondásával az volt, hogy megláttassa a mindenkori tanítványokkal azt, hogy nem szabad meglankadni, elcsüggedni, ha úgy érezzük, nem jön felelet Istent l a könyörgéseinkre! Lehet ugyanis, hogy megtérésed, édesanyád vagy nagymamád imáinak következménye! Lehet, hogy már meg se érte a boldog pillanatot, amikor te elindultál Isten felé, de nem voltak hiábavalóak imádságai! Éppen ezért soha nem kés azokért a családtagokért imádkoznod, akik még lélekben távol vannak az Úrtól! Ne add fel, légy kitartóan imádkozó ember! Isten ugyanis gazdag kegyelemben, irgalomban és segíteni szeretne rajtunk! Nem álljunk kishit ségünkkel, és a könnyen feladjuk hozzáállásunkkal Isten áldásainak útjában! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 201, 84/1, 445/1-4, 173, 445/5, 479

2007. január 28. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: 2Mózes 17:1-7 Textus: 1Királyok 3:5-14 Szeretett Testvéreim! Folytatjuk tovább az imádságról megkezdett sorozatunkat. Az igehirdetés elején arra kérlek benneteket, hogy képzeljétek magatokat Salamon helyébe. Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy Isten bennünket is arra szólít fel: kérjünk egyetlen egy dolgot t le, és teljesíti! Mit kérnénk ekkor? Tudom, hogy váratlanul ért benneteket ez a kérdés, de gondoljuk végig a saját életünket, hogy 17

ha csak egyet kérhetnénk, de az egészen bizonyosan teljesülne, akkor mi lenne az? A válasz nyilván lelkünk állapotáról árulkodik! Azt kérnénk mi is, mint Salamon, hogy adjon az Isten nagy bölcsességet számunkra? Netán hosszú életet, nagy gazdagságot kérnénk? Vagy van az utóbbiaktól fontosabb? Azt kérnénk, hogy legyünk újra teljesen egészségesek? Vagy tegye rendbe a valamikor elromlott házasságunkat? Netán azt, hogy házastársunk vagy gyermekünk térjen meg? Adjon egy jobb munkahelyet számunkra? Segítsen sanyarú anyagi helyzetünkön? Nem is folytatom tovább a kérdések sorát, mert ahány ember, annyi létszükséglet! De gondold végig, hogy mit szeretnél! Aztán gondold végig, hogy milyen gyakran imádkozol ezért a számodra egyébként nagyon fontos dologért, vagy személyért!? Ugyanis, ha szinték akarunk lenni önmagunkhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy nem vagyunk elég kitartóak! Szoktunk mi imádkozni a számunkra fontos személyekért és dolgok megváltozásáért, de nem elég eltökélten! Egy id után úgy érezzük, hogy csak önmagunkat ismételgetjük rutinszer en! Ha nincs jól látható eredménye könyörgéseinknek, akkor feladjuk, elhanyagoljuk azt, hogy Isten elé álljunk gondjainkkal! Elhisszük mi azt, hogy Isten segíteni akar, de a sikertelenség, a helyzetünk meg nem változása azt a kérdést veti fel, hogy vajon meg tudja tenni Isten azt, amit kérünk t le? Mert ha nem képes rá, akkor a jóakarattal és a jó szándékkal semmit nem érünk! Testvéreim! Életünk problémáival kihez fordulunk, kit l kérünk segítséget? Talán az a gondunk, hogy olykor attól kérünk segítséget, aki nem képes segíteni, attól pedig, AKI segíteni tud, nem is kérjük a segítséget! Sokan küszködünk nyomasztó bajokkal, komoly nehézségekkel, melyek tönkreteszik életünket, de mégsem kérjük Isten segítségét! Miért? Mert nem hisszük, hogy hatalma lenne megoldani nehézségeinket! Pedig az Isten minden problémát meg tud oldani! Ne legyen kétségünk, hogy aki a semmib l megteremtette a világmindenséget, aki halottakat támasztott fel, mindenre képes! Csakhogy Isten arra vár, hogy elismerjük hatalmát és kérjük a segítségét! Szoktuk mondani, hogy néma gyereknek anyja sem érti a szavát – Isten ugyanígy van velünk: ha nem szólunk hozzá, nem ismerjük el hatalmát, és nem kérjük segítségét, hogyan is várhatjuk áldásait! Ha imaéletünkre gondolunk, akkor mentegethetjük magunkat: nincsenek el ttem jó példák a kitartó imádkozásban. Túl sok a feladatom, nincs id m úgy imádkozni, ahogy kellene. Amikor pedig így gondolkodunk, akkor az a helyzet, hogy elismerjük: imáink gyenge hitünk miatt olyan langyosak! A gond talán az, hogy elméletben hisszük Isten mindenhatóságát, de a szívünk mélyén mégsem gondoljuk azt, hogy Isten tud rajtunk segíteni a legnagyobb nyomorúságunkban is! Tudom, hogy kemény beszéd, de ez valójában hitetlenség! Ha pedig ez jellemez bennünket, akkor van egy nagyon nagy feladatunk: indítsunk támadást a saját hitetlenségünk ellen! Hogyan tehetjük

18

ezt meg? El ször is keressünk igéket a Bibliából, melyek alátámasztják Isten hatalmát! Vannak igék, melyek azt mutatják be, hogy Istennek van hatalma a természet fölött. Amikor Izrael népe kivonul Egyiptomból és odaér a Vöröstengerhez, megijednek, zúgolódni kezdenek Mózes ellen, hogy miért hozta ki ket a szolgaság házából. Emberileg lehetetlen volt tovább haladni: mögöttük a fáraó sereg, el ttük a tenger. De ez csak az emberi oldal: Isten ugyanis kettéválasztja a tengert és a nép száraz lábbal ment át, mire a fáraó és serege ért oda, visszatért a tenger a medrébe és elpusztultak az üldöz k. Aztán nem sokkal kés bb az Isten mennyei eledelt ad a vándorló népnek! Egy másik esetben Józsué vezetésével küzdenek az ellenség ellen, és Józsué kérésére a nap tovább maradt az égen, mint, ahogyan az természetes lett volna! Ilyen csodákat élt át a választott nép! A döbbenet csak az, hogy szívük mégis kemény maradt, olyan hamar a feledés homályába veszett mindaz, amit Isten tett értük! Vagy ott van az el ször felolvasott igénk beszámolója. A nép a pusztai vándorlás idején megszomjazott. Mózes kétségbeesett, hogy mit is tehetne. De Istenhez fordult, aki azt kérdezte: Látod azt a sziklát? Képzeljük csak el Mózes reakcióját: Látom, Uram, látom, de ennek semmi köze ahhoz, hogy szomjasak vagyunk! Mire az Úr így szólt: Szerinted! Nekem ugyanis van hatalmam arra is, hogy ebb l a sziklából fakasszak vizet! És meg is tette! Vagy ott van Jézus kenyérszaporítási csodája, amikor öt kenyérb l, Jézus imája után jóllakik 5000 ember! Ezek a történetek mind azt mutatják, hogy Istennek természetfölötti hatalma van! Merítsünk er t ezekb l az igékb l! Vannak bibliai leírások, melyek beszámolnak arról, hogy Istennek mekkora hatalma van az emberi körülmények fölött is! Az els pünkösdkor például a Jeruzsálembe a világ minden tájáról odasereglett, sokféle nyelvet beszél zsidó emberek el tt a tanítványok beszéltek Jézus szenvedésér l, haláláról és feltámadásáról. Mi lett az eredménye? 3000 ember tért meg és keresztelkedett meg csatlakozva a keresztyénekhez! Ezután több keresztyén vezet t börtönbe vetnek, megfeddenek, de nem használ! S t! Minél inkább tiltják a Jézusról való bizonyságtételt, annál bátrabban szólnak Jézusról, és annál inkább terjed a hit! Van egy történet az Apostolok Cselekedeteir l írott könyvben, mely arról szól, hogy Péter apostolt börtönbe vetik, és ki akarják végezni. Ám közbe jön a páska ünnep, melyen mégsem akart az uralkodó vérengzést tartani, ezért, hogy meg ne szökhessen szigorúan riztette. 16 római katona rizte, hogy el ne kerülhesse a halált. Péter keresztyén testvérei pedig összegy ltek, de nem azért, hogy tervet eszeljenek ki az kiszabadítására, hanem hogy imádkozzanak Péterért! Az Úr pedig hogy válaszolt? Angyalát küldte el, aki kiszabadította a fogoly apostolt. Amikor a városkapun kívülre jutott Péter, az angyal eltávozott t le. Erre körülnézett és talán azt kérdezte: nem álmodom? Tényleg szabad vagyok? Amikor pedig rájött, hogy igen, akkor elment az összegy lt hív khöz! 19

Kopogtatására egy szolgálóleány jött a kapuhoz, de Péter szavának örülve elfelejtett ajtót nyitni és berohant a többiekhez, hogy elújságolja: Péter van itt! „Elment az eszed!” mondták neki el ször, majd a heves bizonygatásra így szóltak: „Az angyala az!” Péter pedig tovább zörgetett. Amikor kaput nyitottak és meglátták t, akkor elámultak azon, ami történt! Az els keresztyén semmivel sem hitték jobban, mint korunk keresztyénei, hogy Isten csodát tesz a körülmények megváltoztatásával, amikor meghallgatja imájukat, de mindenesetre imádkoztak. És Isten megjutalmazta kissé tökéletlen hitüket. Nem úgy, hogy vigasztaló látomásokat küld nekik, hanem úgy, hogy megváltoztatta a történelmet. A Szentírást behatóbban vizsgálva megállapíthatjuk, hogy Isten nem csak a természet és a körülményeink fölött tud hatalmat gyakorolni, hanem emberi szívek fölött is. A teljesség igénye nélkül hadd említsek néhány példát. A félénk és beszédkészségét gyengének tartó Mózesb l vezet embert faragott az Úr. A fiatalságára hivatkozó Jeremiásból nagy próféta lesz Isten munkája nyomán. A mindent feladni készül , teljesen elkesered Illést meger síti. A fanatikus keresztyénüldöz Saulból Pál apostolt farag. És hogy újra Péterr l beszéljünk, elég, ha visszaemlékezünk az Jézust megtagadó szavaira, és lám kivé tette t az Isten?! A gyáva Péterb l a k szikla Péter lett, kinek szavára több ezren tértek Krisztushoz! Testvéreim! Ezek a példák azt mutatják, hogy Isten bárkinek az életét meg tudja változtatni! A felsorolt események és személyek mind azt mutatják, hogy Isten mindenhatósága nem elmélet! Már csak az a kérdés, hogy ezt mi elhisszük-e? Mert bár ismerjük az igét, hogy „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1:37), azért valljuk be szintén, hogy talán éppen a legnehezebb életszakaszainkban szoktuk ezt elfelejteni, vagy éppen kétségbe vonni! Esetleg felmerülhet bennünk az, hogy a felsorolt események mind-mind a régmúltban történtek, ma pedig nem igazán mutatja meg Isten a hatalmát. Jakab apostol sorai jussanak eszünkbe: „minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülr l, a világosság Atyjától száll alá, akiben nincs változás, sem fénynek és árnyéknak váltakozása.” (Jk 1:17) Jézusról mondja az ige egy másik helyen, hogy „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”. (Zsid 13:8) Vagy Ézsaiás könyvében ezt olvashatjuk: „Hát nem tudod, vagy nem hallottad, hogy örökkévaló Isten az ÚR? a földkerekség teremt je, nem fárad el, és nem lankad el, értelme kifürkészhetetlen.” (Ézs. 40,28) Isten, aki képes volt a természetet irányítani, megváltoztatni emberek életét és körülményeit, ma is meg tudja tenni!

Isten meg tudja tenni, amit kérni akarsz t le! Ha ezt nem hiszed el, akkor teljesen felesleges id töltés imádkozni! Tedd magadévá Isten mindenhatóságának tanát! Amíg ez nem a tied, addig Isten nem tud meghallgatni téged! Aki hisz Isten mindenhatóságában, az nem hajlandó kételkedni az Úrban!

20

Ne legyenek fenntartásaid! Járulj a világegyetem királya elé – bármikor! Ha már megtért ember vagy, akkor neked szól az ige: „Szüntelen imádkozzatok!” Ha még nem fogadtad be Jézust, akkor hívogat: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek. Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg t lem, hogy szelíd vagyok, és alázatos szív , és megnyugvást találtok lelketeknek.” ( Mt. 11, 28-29) Milyen bíztató igék vannak még ebben a témában? Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten el tt;(Fil 4:6) Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk. (Zsid 4:16) Éppen az elmúlt héten mondott el valaki a bibliaórán egy megtörtént esetet. Id s szül k fiú gyermeke meglehet sen gyakran ragadta magához a poharat, és ez bántotta ket nagyon. Ám menyüknek azt mondták, hogy ne féljen semmit, k imádkoznak érte, hogy meggyógyuljon az alkoholizmusból. Menyük kinevette ket, mondván: ilyenben kár hinni! A szül k évek múlva meghaltak, de gyermekük – feln tt férfi – meggyógyult. Az imák tehát elértek Istenhez, és megjött felülr l a pozitív válasz! Talán jóval több ilyen és ehhez hasonló valóságos, mai történet van, amir l nem is tudunk, de mind azt bizonyítják, hogy Isten felel az imákra! Éppen ezért arra bíztatok mindenkit, hogy legyen kitartóbb az Istenhez való fohászkodásában, mert az Úr nemcsak elméletileg, hanem a gyakorlatban is Mindenható! Hívjuk segítségül bátran az Urat, mert tud és akar segíteni rajtunk! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 470, 8/1, 480/1-3, 162/7, 105/1, 438, 458, 446

21

Elhangzottak 2007. FEBRUÁR havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék: • • •

Február 4. vasárnap Textus: Mt 6:5-8 Február 11. vasárnap Textus: Mt 6:9-13 Február 18. vasárnap Textus: Mk 10:51-52 • Február 25. vasárnap Textus: Mt 17:20-21

Az igehirdetések címe • • •

•

Február 4. vasárnap: A lelki egészség meg rzése Február 11. vasárnap: Az imádság alkotóelemei Február 18. vasárnap: Látni Jézus által Február 25. vasárnap: Az imádság és a böjt

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. február 4. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: Jakab 5:13-18 Textus: Mt 6:5-8 Szeretett Testvéreim! A legtöbb ember számára teljesen természetes, hogy mindent megtesz testi egészségének meg rzéséért. Fontos lépés ezen az úton a rendszeres táplálkozás, 22

tisztálkodás, a kell mennyiség pihenés: alvás, kikapcsolódás formájában, a munka után. Azonban a lelki egészségükkel sokan nem tör dnek. Pedig a kett szoros összefüggésben áll egymással. Ha valakinek a lelkében nincs rend, ez könnyen megmutatkozik testi betegség formájában. Egy orvos barátunkkal beszélgettünk néhány héttel ezel tt, és azt mondta, hogy nem irigyel bennünket, lelkészeket. Miért? – kérdeztünk vissza. Mert rengeteg munkátok van – mondta – és mindez nem látványos, de óriási jelent ség . Ugyanis ti az emberek lelkével tör dtök, míg én az orvos a testi betegségeiket igyekszem kezelni, de a legtöbb betegnek nem szervi baja van, hanem a lelke nincs rendben, a lelke beteg! Ahhoz meg nem én kellek! Elgondolkodtató szavak ezek. Most szeretnék idézni egy lelkész és egy komoly nehézségekkel küzd ember párbeszédéb l: – Elvesztettem az állásomat – szólt emberünk. Hónapok óta próbálok másik munkahelyet találni, de nem sikerül. Nagyon egyedül érzem magam a gondommal. A gyülekezetben sem tör dik velem senki. Néha már azt gondolom, hogy Isten sem tör dik velem. Minden reményemet elvesztettem, teljesen tehetetlennek érzem magam. A lelkész a panaszáradat meghallgatása után érdekl dni kezd emberünk lelki életben felvett szokásai fel l. Ilyeneket kérdez: veszi-e magának a fáradságot, hogy táplálja a hitét? Milyen gyakran imádkozik, beszél Istennel és hallja meg az Úr szavát? Rendszeresen jár-e gyülekezeti alkalmakra? Barátkozik-e hív emberekkel? Igyekszik-e segíteni mások baján? – Nem! Semmi ilyesmit nem teszek – jött a válasz. Nincs rá id m! A lelkész erre finoman emlékeztette beszélget partnerét, hogy miután munkanélküli és egyedülálló, id b l valószín leg több jut neki, mint bármi más tulajdonból. Ezután a gondjaival küszköd ember olyan pillantást vetett a lelkészre, mintha azt mondta volna: „Nekem problémáim vannak! Padlón vagyok és ilyenkor nem azt akarom hallani egy lelkészt l, hogy mi mindent kellene tennem.” Röviden összefoglalva ez az ember azt várta, hogy valaki mintegy varázsütésre változtassa meg az életét. Azt mondta, szeretné, ha Isten ott lenne az életében, de nem akart olyan szokásokat felvenni, amelyek lelki egészségét növelnék. Testvérek! A lelki egészség után nemcsak vágyni, sóvárogni kell, hanem azért tenni is kell néhány dolgot! Nem varázsütésre, nem önmagától lesz lelki békéje, nyugalma, egészsége senkinek sem! Azon fáradozni kell! Olyan ez, mintha valaki úszóbajnok szeretne lenni, de azon kívül, hogy megtanult úszni, semmit nem tesz meg ezért. Gyakorolni nem hajlandó egyáltalán! Lehet így komoly eredményt elérni? A válasz határozott: NEM! Lelki egészségünk akkor válhat állandóvá, ha ráhangolódunk Isten jelenlétére. Jézus világosan beszélt arról, hogy hogyan válhat szokásunkká az imádkozás. Elmond néhány alapelvet, ám miel tt erre figyelnénk két hibalehet ségre hadd hívjam fel a figyelmet!

23

Az els talán keveseket érint, de szólni kell arról, hogy vannak olyan emberek, akik lelki életükben is szigorú rendre törekszenek. Vigyázni kell az ilyeneknek arra, hogy a lelki rendre való törekvés ne tegye ket görcsössé! Ha ugyanis a hit gyakorlása teherré válik, akkor könnyen megkeményednek szívükben az ilyen emberek, és valójában a görcsös Istenhez való ragaszkodásuk embertelenné teszi ket. Jézus Krisztus a farizeusokat és az írástudókat pontosan emiatt ostorozta. Nagyon kegyesek voltak, naponta több órán át olvasták Isten szavát és imádkoztak, de ez az emberekkel való kapcsolatukban úgy csapódott le, hogy lenézték, megvetették ket, mert mások nem tör dtek ennyit a lelkükkel és az Istennel való kapcsolatukkal! Testvérek! Krisztus szabadságot és örömöt hoz az életünkbe, nem pedig megkötözött és g gös állapotot! Ha a kívülállók mindig csak savanyúnak és keser nek látnak bennünket, és soha nem lehet rajtunk örömöt felfedezni, akkor még nem engedtük elég közel magunkhoz Jézus Krisztust! A másik hiba az el z nek éppen az ellenkez je, amikor valaki úgy akar lelki növekedést elérni, hogy azt mondja: nekem nem kellenek rendszerek, szokások, ahogy Isten megadja, én úgy fogadom el, majd meglátom, hogy mit akar. Ez nem egyéb, mint önbecsapás! Ugyanis minden elképzelés, céltudatosság nélkül nem tudunk növekedni a keresztyén életben! Mint ahogyan lefogyni, vagy éppen izomzatát fejleszteni sem tudja senki, ha ül és várja a sült galambot. Ha van egy cél az életünkben, akkor el re el kell határozni, hogy milyen szokásokat veszünk fel a mindennapjainkban, ellenkez esetben hamar abbamarad a próbálkozás! Ha például valaki elhatározza, hogy egészségének meg rzése érdekében mindennap kocog néhány percet, akkor nem várhat arra, hogy majd kedve támad a kocogáshoz. Mert valljuk meg szintén a körülmények mindig arra csábítanak, hogy amit eltökéltünk, azt jobb, ha elfelejtjük! A futás témájánál maradva ilyen gondolatok támadnak az emberben: ma sokat kell dolgoznom, majd futok holnap. Aztán holnap lehet az id járásra fogja az ember, hogy miért maradt otthon. Holnapután már a cip vel lesz probléma, és lehetne még sorolni a kifogásokat vég nélkül. Ugyanez érvényes az Istennel való kapcsolatunkra is. Ha tényleg meg akarunk tanulni imádkozni, tudnunk kell, hogy milyen tantárgyak szükségesek az imaéletemhez, és ebb l nem engedhetek! El kell hinnünk, hogy ha minden elképzelés nélkül próbálkozunk, akkor rövid id n belül kudarcot vallunk! Ismerjük a mondást, mely szerint, ha valamit nem tudunk legjobb, ha szakemberhez fordulunk! Az imádság szakért je Jézus Krisztus! Senki nem értett az imádkozáshoz jobban, mint . Senki nem hitt szilárdabban az ima erejében, mint . Tanítványai ezt felismerték. Egyszer a tanítványok úgy találtak Jézusra, hogy éppen imádkozott. Ez nagyon megindította ket, és arra kérték a Mestert, hogy tanítsa ket imádkozni. Jézus pedig nem tartotta bugyuta kérésnek ezt, nem nevette ki övéit, hanem elmondott néhány alapelvet, melyek nélkülözhetetlenek az imaéletben. 24

Az egyik ilyen alapelv a rendszeresség! „Amikor imádkoztok” – kezdi mondanivalóját Jézus. Ez a kezdés azt sugallja, hogy Jézus feltételezte tanítványairól, hogy szoktak imádkozni, hogy rendszeresen könyörögnek Istenhez! Vajon így van ez a mi életünkben? A ma embere talán túl gyakran mondja ki, vagy gondolja: nem érek rá imádkozni! Rajtunk múlik, hogy akarunke ráérni az imádkozásra! Ha túlzsúfolt az életünk, akkor azt tudom javasolni, hogy hagyjunk ki egy filmet, egy szappanoperát vagy a híradót, de az imádságnak szorítsunk helyet a mindennapjainkban! Testvéreim! Ha valamiben fejl dni akar az ember, akkor a rendszeres gyakorlás elengedhetetlen! Eszembe jutott egy gyülekezeti esemény a közelmúltból: a szentesti gyerekm sor. Ez nyílván nem úgy történt, hogy a gyerekek eljöttek a fellépés napján és el adták maguktól, amit megtanultak, hanem óriási munka el zte ezt meg. Rengeteget gyakoroltak! Hetekkel, hónapokkal korábban készültek rá, hogy meggazdagítsák karácsonyi ünnepünket! Ez másképpen nem is mehetett volna! Isten útjait, akaratát sem lehet úgy megérteni, hogy havonta háromszornégyszer imádkozom, a Bibliát pedig egyszer-kétszer kinyitom! Azt be kell látni, hogy rendszeres imádkozás nélkül nem leszünk igazán lelkileg ápolt emberek. Ami fontos számunkra annak helyet találunk az id beosztásunkban. Az is kívánatos lenne, hogy rendszeresen kb. ugyanabban az id ben imádkozzunk. Ilyenkor ki kell zárni a külvilágot, és Istenre kell hangolódnunk. Egyéb ügyeinket is félre kell tenni! Azt, hogy mikor jó neked imádkoznod, csak te tudhatod! Nincs erre általános recept! Mert mindenki maga ismeri a saját életét és id beosztását. A saját életemb l látom, hogy a legjobb úgy kezdeni egy napot, hogy Isten el tt elcsendesedek. De aki kés n ébred, az nyilván nem így látja! Valaki azt mondta néhány hete, hogy a reggeli kávéjának fogyasztása közben olvassa el a napi igét és keresi az Istent! Igen, erre van szükség, hogy valaki meglássa a saját életében, hogy mikor a legjobb számára Istennel lenni! Ha kés n fekv ember vagy és este vesz körül csend, akkor keresd az Urat esti óráidban. Ha nappal tudsz kiszakítani rendszeresen egy csendes tízpercet önmagad számára, akkor tégy úgy! Amit Jézus másodszor mond – a rendszerességen túl – az az, hogy vonulj félre! Az imádkozás nem látványosság! Nem olyan, mint egy sportesemény, melyet jó, ha minél többen néznek. Az imádság csak rád, meg az Istenre tartozik. A Jézus korabeli kegyes zsidó emberek szívesen megálltak bárhol, a legforgalmasabb helyen is imádkozni, hadd lássák ket! Persze az is nyilvánvaló, hogy egy étteremben összekulcsolt kézzel megköszönni az ebédet bizonyságtétel, de az ima soha nem lehet dicsekvés tárgya! Éppen ezért kell odafigyelni gyermekeinkre, unokáinkra, ha velük imádkozunk, hogy ne dicsérjük meg ket, azért, hogy milyen szépen imádkoznak! Ha így teszünk ugyanis, akkor a gyerek számára ez már produkció lesz, és elveszti lelki jellegét! Nekünk is azt mondja Jézus, hogy vonuljunk félre! Legyen egy helyünk, ahol senki nem zavar, de mi jól érezzük ott magunkat! Ez éppen úgy lehet valakinek a 25

hálószobája, mint az irodája, vagy a konyhája. Fontos, hogy te érezd jól magad az adott helyen. Imádkozásaink helyszínén teremtsünk különleges légkört! Fontos, hogy semmi el ne terelje a figyelmünket! Egy a szokásosnál hangosabban ketyeg óra is figyelemelterel tud lenni! Bárhol és bármikor imádkozunk is, legyen bennünk az a jó érzés, hogy jó ott lenni, mert szeretek abban a helyiségben tartózkodni. Jézus azt is mondja, hogy az imának nem a hossza, a mondatok nyelvtani helyessége a lényeg, hanem az szinteség. Azt mondja Jézus, hogy vannak, akik azt hiszik, hogy b beszéd ségükért hallgattatnak meg, pedig tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mire van szükségetek! Nem a mondatok briliáns egymás után f zése, nem a kifejezéseink igényessége a fontos, hanem az szinteség! Szívedb l mond el szavaidat Istennek! Azt mondd az Úrnak, amit érzel, amit gondolsz, és mondd el úgy, ahogyan tudod! Rád kíváncsi és meghallgat téged! A jól ismert imádságban, a Mi Atyánkban Jézus arra is példát ad, hogy konkrét dolgokért imádkozzunk. Ezt az imát Jézus nem varázsigének szánta, még kevésbé arra, hogy valakit büntetésb l arra kényszerítsenek, hogy mondja el tízszer egymás után! Ez az ima egyfajta minta számunkra arra, hogy Istent hogyan közelítsük meg. Legyen abban megszólítás, hálaadás, dicséret, kérés. Jézus nagyszer példát ad arra, hogyan lehet konkrétan imádkozni: könyörög a Mi Atyánkban Isten akaratának megvalósulásáért, a mindennapi betev falatért, b nbocsánatért, a megbocsátás készségéért. Ezek mind konkrét dolgok. Nyílván egy szül vagy egy nagyszül imádkozhat egészen konkrétan gyermekéért, vagy unokájáért úgy, hogy Istenem segítsd meg a dolgozatot író, a vizsgázó vagy éppen a felvételiz gyermekemet! Ami még hallatlanul fontos a lelki növekedéshez az az, hogy id nként ki kell értékeljük az életünket! Ráadásul ezt is rendszeresen kell megtenni! Azért jó ez, mert ekkor látjuk igazán, hogy hol tartottunk korábban és hol tartok most! Szükséges, hogy az ember felmérje önmaga lelkiállapotát. Nézz magadba és állapítsd meg szintén, hogy mit látsz! Bill Hybels amerikai lelkipásztor úgy szoktatta rá önmagát a rendszeres növekedés lemérésére, hogy mindennap leírta imáit. Vett egy kis füzetet, és papírra vetette könyörgéseit. Majd minden hónap végén átolvasta imáit, és akkor meglátta, hogy Isten hogyan válaszolt és tett csodát emberek életében! Nem bizonyos, hogy mindenkinek jó ez a módszer, de az a lényeg, hogy rendszeresen könyörögjünk Urunkhoz. Tegyük ezt szintén és konkrét dolgokat kérve t le. Persze az imádságról lehet sokat beszélni, lehet sok könyvet elolvasni, végül azonban csak egy dolgot tehetünk: imádkozzunk! Id hiányára ne hivatkozzunk, mert rajtunk múlik, hogy mivel töltjük az id nket! Az imádság nem elpazarolt, elvesztegetett id életünkben! Gyakoroljuk naponként! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 377, 89/1, 269/1-3, 164/1, 270/1, 274

26

2006. február 11. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Textus: Mt 6:9-13 Szeretett Testvéreim! Amikor az ember kit z maga elé egy célt, meggy z déssel állítom, hogy arra van szükség, hogy rendszeres odaadással, bizonyos módszereken keresztül megpróbálja elérni. Egy nagyon banális, egyszer példát erre hadd mondjak: ha valaki szeretne lefogyni, leadni néhány kilót, nyilvánvalóan rendszeresen kell bizonyos módszernek alávesse magát: diétának vagy állandó, rendszeres mozgásnak vagy gyógyszerek beszedésének. Rengeteg módszer van már erre is, és sok minden másra is. Ugyanez a helyzet az imádsággal is. Meg kell találnunk egy olyan módszert, amely közelebb visz bennünket az örökkévaló Istenhez. Hiszen rendszertelenül, és módszertelenül nem lehet igazán közel kerülni az Istenhez. Jézus Krisztus ad elénk egy módszert, hallottátok, így kezd dik az Ige: Ti tehát így imádkozzatok. Nem azt mondja Jézus, hogy ezt imádkozzátok útonútfélen, naponta ezt imádkozzátok, ha kell, akkor büntetésb l is, hanem azt mondja, hogy „így imádkozzátok”. Jézus az Úri imádságban, a Mi Atyánkban egyfajta módszert tár elénk, hogy hogyan közelítsünk az örökkévaló Istenhez. Vannak módszerek, amelyek ott kell legyenek az imádságainkban, egyébként túlságosan egyhangúak. Négy dologról szeretnék beszélni a módszeres imádságaink kapcsán. Ott kell legyenek az imádságainkban a magasztalás, a b nvallás, a hálaadás és a könyörgés szavai. Ha csak az egyik, vagy a másik van ott, akkor azt érezhetjük, hogy valami hiányzik. Van, hogy kérések sokaságát próbáljuk odatárni Isten elé, ahelyett, hogy hálát is adnánk, ahelyett, hogy magasztalnánk is az örökkévaló Istent. Nézzük meg ezt a négy dolgot. El ször is a magasztalásra tekintsünk. Azt mondta valaki, hogy ha a magasztalással, Isten dicséretével kezdünk egy imádságot, akkor ezzel mintegy alaphangot adunk az egész könyörgésnek. Ezzel mintegy arra emlékeztetjük magunkat is, hogy kihez kiáltunk, kit szólítunk meg, ki az, akivel szeretnénk közelebbi kapcsolatot létesíteni. Valaki azt mondta, hogy ha Istenr l csak annyit tudnánk, hogy létezik, már ez elegend ok lenne arra, hogy az ember dicsérje és magasztalja t. Hogyan lehet dicsérni, hogyan lehet magasztalni az örökkévaló Istent? A legegyszer bb, ha elsoroljuk az tulajdonságait. Hiszen, ha azt mondjuk az Istenr l, hogy Uram, te Gondvisel vagy, akkor ez azt jelenti, hogy azt állítjuk, hogy az Isten figyel az életünkre, tör dik velünk, gondot visel a mi sorsunkra, úgy ahogyan szeret szív szül k teszik a gyermekükkel. Az Isten még sokkal jobban gondunkat viseli. Ott is van az egyik jól ismert énekünkben: Gondvisel jó Atyám vagy, ó, én édes Istenem, látom én, hogy minden elhagy e világon csak Te nem. És ez így igaz, ahogyan ez az ének megfogalmazódott, hogy minden elhagyhat, mindenki elhagyhat bennünket, ha másképp nem, mert eltávoznak az él k sorából, de az Úristenre akkor is számíthatunk, az élet legfájdalmasabb, legszomorúbb, legmélyebb lelki pillanataiban is, mert gondvisel Úr. Hogy egy másik példát említsek, amikor 27

azt mondjuk Istennek, hogy Mindenható Isten, akkor ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy Isten mindenre képes érettünk. Mindent meg tud adni, amit mi kérünk T le, az szótárából hiányzik az a kifejezés, hogy lehetetlen. Nála nincs két kategória, hogy igenis ezt meg tudom tenni, ezeket a dolgokat, pedig egyáltalán nem. Az Istennél csak egy kategória van: a lehetséges. Jézus mondta egykoron a hozzá fordulónak, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, és aki a mindenható Istenhez könyörög, t magasztalja, ezzel a kifejezéssel, hogy Uram, te mindenható vagy, az egyben kimondja, hogy Istenem el tted minden megvalósítható. Az is, amire emberileg azt mondjuk, hogy kivitelezhetetlen, megvalósíthatatlan, megoldhatatlan, lehetetlen. Isten el tt nincsenek ilyen szavak, éppen ezért mindenható, éppen ezért sokkal több, mint mi emberek, és ahogyan mi emberek el tudjuk képzelni az Istent. egy véghetetlen hatalmú valaki. S, amikor t, mint mindenhatót szólítjuk meg, akkor erre kell gondolni. Vagy amikor azt mondjuk az Úr Istennek, hogy Örökkévaló Isten, ez is egy kicsit, nekünk embereknek felfoghatatlan; mit jelent az, hogy örökkévaló, hiszen mi saját életünk végessége voltán is azt láthatjuk, hogy valami elkezd dik és egyszer véget ér. S az Isten maga nem ilyen, nincs kezdete és nincs vége. Nem felfoghatatlan ez? De az, csak az emberi értelmünk számára az, ám az Úr ilyen örökkévaló Isten. A Jézusról azt mondja az Ige, hogy tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, az örök változhatatlan, nincs benne semmilyen változás, fénynek, vagy az árnyéknak a változása. Az Istent tehát úgy tudjuk magasztalni, hogy imádságainkban elsoroljuk az tulajdonságait, s ezzel sokkal közelebb kerülünk hozzá. Hány és hány Zsoltár van, amelyek példát adnak számunkra. A második alkotórésze egy imádságnak a b nvallás. Testvéreim, én azt hiszem, hogy a b nvallásainkra tekintve, végiggondolva a saját imádságainkat, és azt, hogy hogyan, miképpen szoktuk megvallani a b neinket, azt állapíthatjuk meg, hogy a b nvallásaink olyanok, ahogyan viszonyulunk a b nhöz. Két véglet van ezen a téren: egyik az, amikor azt mondja az ember, hogy nincsenek b neim. Amikor azt mondja, hogy jól élem az életem, minden rendben van abban, nem szoktam vétkezni. A másik véglet az, amikor valaki minden apróságért marcangolja, b nösnek tartja önmagát olyan dolgokért, amelyek valójában nem b nök. Az hiszem, hogy valahol a két véglet között ott van a mi életünk is, a mi hitünk szerinti felfogásunk a b nr l. Testvéreim! Amikor a b neinket valljuk meg Isten el tt, akkor nagyon fontos, hogy azt konkrétan tegyük. Konkrétan mondjuk ki azt, hogy egy kicsit kapzsi voltam vagy hazudtam. Mondjuk ki azt, amit elkövettünk, hiszen bele eshet az ember abba a hibába, hogy azt mondja, hogy Uram tengernyi b nöm van, bocsásd meg mindegyiket. Ekkor úgy igyekszünk elmosni a b neinket, igyekszünk egy kalap alá venni mindazt, amit elkövettünk, pedig tudjuk, hogy óriási különbség van, hogy ha az ember gondolataiban vétkezik, vagy ha elmegy és eltulajdonítja valakinek a dolgait. Óriási különbség van a kett között, nem lehet azt mondani, hogy egyforma vétek. Konkrétan kell odaállnunk az Isten elé,

28

és azt mondani, hogy Uram, itt és itt hibáztam, így és így vétkeztem, de megbántam, eléd állok. Testvéreim, én úgy gondolom, hogy olyanok vagyunk mi a b n kapcsán, hogy másnak látjuk az embertársaink b nét, és egészen másnak a sajátunkat. Mondok egy bibliai történetet a b nnel kapcsolatban, Dávid királyról szól: Az egész történet onnan indul, hogy Dávid király megkedvelte a hettita Úriásnak a feleségét, bár volt neki sok felesége, de úgy gondolta, hogy azt az asszonyt meg kellene még szerezni, ezért a frontvonalba, a harcvonalba állította Úriást, aki meg is halt. Amikor letelt a gyászév, maga mellé vette Betsabét, Úriás özvegyét. Úgy gondolta, hogy ez nem olyan nagy b n és így is élte az életét. Ezután eljött Nátán próféta és elmond neki egy történetet, mely így hangzik: volt a városban egy szegény és egy gazdag ember. A gazdagnak nagyon sok juha, báránya volt, a szegénynek csak egyetlenegy báránykája, és egyszer a gazdaghoz jött egy vendég. pedig sajnálta, hogy levágjon egyet a sajátjából, ezért elvette a szegényét és azt adta oda a vendégnek. Erre Dávid király tele lett haraggal, indulattal és azt mondta, hogy halál fia az az ember, aki ilyet tett! Azt mondja erre Nátán próféta, hogy te vagy az az ember! Igen, sokszor, amikor magunkról van szó, úgy gondoljuk, hogy nem olyan vészes az, amit elkövetünk. De a b nöket nevén kell nevezni, ki kell mondani, hiszen, ha az ember meg tudja vallani a b neit, annak nagyon sok áldása van, többek között az, hogy a lelkiismerete megtisztul. Lelki békessége lesz az embernek, amikor konkrétan ki tudja mondani a b neit az Isten el tt. Ám egy id után már megszégyelljük magunkat, és azt kell mondani, hogy Uram hát nem szeretnék újra így eléd állni, hogy megint elbuktam ebben a b nben. Talán mindenkinek vannak kedvenc b nei, amelyben elesik, de ha ezeket mindig oda tudná vinni az Isten elé, akkor sokkal könnyebb lenne számunkra az Isten segítségét kérni, hogy megváltozzunk. Testvéreim, amikor a b nvallásról szólok közöttetek, akkor természetesen el kell mondani, hogy az Úr Isten minden szintén megbánt b nt megbocsát. Bármilyen b nt, amit elkövettünk ellene szintén kell odavinni az Isten elé, és megbocsátja számunkra. Hadd mondjak el egy történetet, amely azt mutatja, hogy másképpen is lehet állni a b neinkhez: Egy lelkész írja, hogy gyülekezetének egyik tagja megint csak összeroskadt vállal, komoly lelki terheket hordozva benyit hozzá, látja, hogy baj van. Beszélgetni kezdenek, és elmondja a már jól ismert történetét az illet . Elmondja, hogy évekkel korábban elütött egy részeg férfit, aki ott feküdt az úton. ártatlan volt, mert lassan ment, de mögötte haladt egy kocsi, amely nem tudott fékezni, belerohant hátulról és rátolta az kocsiját az úton fekv részeg emberre, aki meghalt. Kijött a rend rség, bírósági tárgyalás lett az egészb l, és t felmentették. Mégis újra és újra vádolta a lelkiismerete és elmondta a lelkészének, hogy milyen jó lett volna, ha egy perccel hamarabb vagy kés bb indulok, vagy ha azon a napon nem veszem el a kocsit, vagy odaadom a fiamnak. A lelkész megkérdezte t le, hogy itt van magánál a bírósági végzés, amit kapott? Igen, itt van, mindig magamnál hordom. A lelkész elkérte 29

t le és elolvasta aztán így szólt: itt van fehéren-feketén, hogy maga ártatlan, nem tehetett arról, hogy meghalt az az illet . De hát így, és de hát úgy – jöttek a de kezdet mondatok. A lelkész megkérdezte az elkeseredett hív t l, hogy volt vasárnap úrvacsorát venni? Igen, voltam, látta Tiszteletes úr, hogy ott vettem el a kenyeret az Ön kezéb l. És emlékszik, hogy mit kérdeztem én: Hiszitek-e, hogy az Úr Jézus Krisztus b neitek bocsánatára adta az testét és vérét? És mi válaszolt rá? Hiszem és vallom. Amikor vége volt az istentiszteletnek, hogy ment haza, volt lelki békéje? Volt. De most nincs. Most itt vagyok újra, vádol a lelkiismeretem. Erre a lelkész azt mondja: Tudja maga, mit csinált? Visszalopta a b neit. Az Isten megbocsátott magának, csak önmaga nem tudott megbocsátani saját magának. Hát ne essen ekkora b nbe! Amit az Isten megbocsátott, mi is bocsássuk meg saját magunknak, ne lopjuk vissza a b neinket. Nem tudom, hogy estünk-e már hasonló hibába Testvéreim, de tényleg azt kell megértenünk ebb l a történetb l, hogy amit szintén megbánunk az Isten el tt, azt úgy eltörli, mintha soha meg sem tettük volna. Ne vegyük vissza, nincs arra szükségünk, hogy az elkövetetett, Isten által megbocsátott b neinket a lelkünkre vegyük, magunkra vállaljuk újra. Az Isten azt egyszer már megbocsátotta, azok már nem létez b nök. Amikor ez a beszélgetés megtörtént a lelkész és a hív ember között, akkor felállt mindkett , összeölelkeztek és a gyülekezeti tag újra egyenes gerinccel és felfelé néz tekintettel tudott járni-kelni a világban. Visszalopta, de aztán mégis sikerült letenni a b nét, melyben vétlen volt. Minden b nvallás az szinteségr l kell szóljon. Arról, hogy odatesszük az Isten elé, és nem vesszük vissza többé, mert Krisztusban megbocsát számunkra. A harmadik dolog ami, ott kell legyen egy-egy imádságunkban, az a hálaadás. Ebben is különböz ek vagyunk. Mint ahogyan a b nhöz való viszonyunkban is, a hálaadásban is különbözünk. Van, akinek ez könnyebben, van, akinek nehezebben – vagy egyáltalán nem is megy. Annyi bizonyos, hogy különbséget kell tegyünk a hála érzése és a köszönetnyilvánítás között. Remek bibliai példa erre a tíz leprás meggyógyítása. Ismerjük a történetet, amikor Jézus azt mondja a tíz gyógyíthatatlan betegnek, hogy menjetek mutassátok meg magatokat a papoknak. S amíg odafelé tartottak, mindegyik meggyógyult. Hánynak volt a szívében hála? Mindegyiknek. Nincs kétség afel l, hogy mindegyik azt gondolta, hogy milyen hálás vagyok, milyen jó, hogy meggyógyultam, csak elmentek talán a családtagjaikhoz, vagy ki tudja merre. De egynek eszébe jutott, hogy nemcsak hálás vagyok, hanem meg is kell köszönjem azt, hogy valaki meggyógyított, és tudom, hogy kinek kell megköszönni. Testvéreim, azt hiszem, hogy sokszor átjárhatta a lelkünket a hála érzése, mégis kérdéses, hogy megköszönjük-e annak, akinek igazán hálával tartozunk. Vagyis ki tudjuk-e mondani azt a szót, hogy köszönöm. Van, aki nem tudja ezt kimondani. Én ismerek ilyen embert. Azt se nagyon tudja mondani, hogy kérem. Milyen nehéz lehet az ilyen embereknek, akik nem tudnak se kérni, se megköszönni dolgokat. Pedig csak annyit kellene tenni, hogy nyitott 30

szemmel járjunk a saját életünkben, nyitva legyen a szemünk arra, hogy mi mindent köszönhetünk meg az él Istennek, és akkor onnan már csak egy lépés az imádságban való hálaadás.

Azt mondja Pál apostol, hogy mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata, Jézus Krisztus által a ti javatokra. Mindenért. Nemcsak a jó dolgokért, nemcsak az áldásokért, hanem mindenért. S erre van egy példa (biztosan több is, de egy egészen bizonyosan) a Szentírásban, Ezékiás királynak a története, aki röviddel élete vége el tt nagy betegségbe esett, és könyörgött az Úr Istenhez keserves sírások közepette és az Úr azt mondta, hogy adok még neked 15 esztend t. S amikor végignézett ezen a nehéz, fájdalmas, szomorú szakaszon, akkor azt mondta, hogy bizony javamra vált a nagy keser ség. Meg lehet köszönni a keser séget, szomorúságot, fájdalmat az Istennek. Persze tudom, hogy nem akkor, amikor benne vagyunk, mert akkor egyáltalán nem tudjuk megköszönni, vagy nagyon ritkán van bennünk ez a lelkület. Hanem utólag meglátni, hogy az Isten jót akart nekünk a szenvedéseinkben, a szomorú pillanatainkban is, mert az üdvösségünket nézi. Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál. Amikor úgy érezzük, hogy nehéz a sorsunk, amikor roskadozva hordozzuk terheinket – gondoljunk erre az igére, és arra, hogy lehet mindenért hálát adni. Testvéreim! Hálát kell adnunk többek között a meghallgatott imádságért, a lelki, az anyagi áldásokért és azokért az emberekért, akik körülvesznek bennünket. Err l az utóbbiról hadd mondjak néhány gondolatot: Nagyon lényeges az, hogy hogyan tekintünk egymásra, hogyan tekintünk a bennünket körülvev emberekre? Van, aki úgy, hogy mindenkiben csak a hibát látja. Hogyan lehet megkritizálni a másikat, milyen hibái, hiányosságai vannak a másik életének. Hát így is lehet egymás életére tekinteni, csak így nyilvánvalóan nem fogjuk tudni megköszönni a másikat. Inkább nézzük egymás életének a jó oldalait, pozitívumait, és akkor már hálát tudunk adni. Testvéreim, arra gondolok, hogy három estén keresztül az ökumenikus imahéten közösen kerestük az Úr Istent, s szép számmal voltunk mind a három alkalommal. Lehet, hogy a város viszonylatában azt mondhatjuk, hogy töredéke volt estér l estére az a gyülekezet, amely megjelent a templomokban, de mégis hálát kell adnunk, mert vannak emberek, akik keresik az Istent. Vannak emberek, akiknek fontos a lelki egészség, akik keresik – vagy talán már meg is találták az Urat – járják az útját. Hálát kell adnunk egymásért családon belül, azon kívül, ismer sökért, szomszédokért, barátokért, mindenkiért. Végül pedig a könyörgés az, ami alkotja az imádságainkat, s t talán sokszor éppen a nagy részét adja ki az imádságunknak az, hogy kérünk az Úr Istent l. Jó dolog kérni Istent l. Pál apostol is bíztat bennünket: Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben tárjátok oda kéréseiteket az Isten elé. És a kérésekre nézve is az szinteség az, ami számít. Hogy szintén tudjuk azt mondani, hogy Uram ezt és ezt szeretnénk, konkrétan tudjuk kimondani, hogy mit akarunk. De azért oda kell tennünk, hogy Uram, ha Te mégsem ezt látod 31

jónak, akkor legyen meg a Te akaratod. Hiszen Jézus Krisztus is emlékezzünk a Gecsemáné kertben hogy könyörgött: Uram, ha lehetséges, múljék el t lem ez a keser pohár, mindazonáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied. Testvéreim! Sok mindenért és sok mindenkiért lehet és kell is imádkozni. Fontos, hogy tudjunk imádkozni egyházunkért, az evangélium terjedéséért, Istennek szolgáiért, hogy h ségesen és hitelesen tudják továbbadni azt, amit Isten rájuk bízott, hogy emberek megvigasztalódhassanak, bátorságot, bíztatást kapjanak az igéb l. S kell imádkoznunk sokakért, akiket ismerünk, akik már lehet, hogy hív emberek, lehet még nagyon messze vannak az Úrtól, oda kell vigyük az életüket Isten elé, és kell imádkoznunk családunkért. Soha nem sz nhetünk meg imádkozni azokért, akiket mellénk adott az örökkévaló Isten. Naponta kell imádkozni a családunk tagjaiért. Közben nem megfeledkezve saját magunkról, a saját jellemünkr l, hogy az Isten bennünket is formáljon és alakítson. Hiszen nagyon messze vagyunk a tökéletes állapottól, ezért magunkért is kell mindennap könyörögni. Jakab apostol azt írja levele 4. részében, hogy nem kapjátok meg, mert nem jól kéritek. Ez az ige egy másik fordításban úgy hangzik, hogy nem kapjátok meg, mert nem kéritek. Egyáltalán nem kéri az ember. S nézzük csak meg Testvéreim az imádságainkat, hogy nem úgy vagyunke bizonyos, – egyébként fontos dolgokkal – hogy nem kérjük, ahelyett, hogy odavinnénk az Isten elé: Uram, nekem ez a fontos, kérlek segíts. Péter apostol azt írja levelében: Minden dolgotokat reá vessétek, mert neki gondja van reátok. Ezért kell Isten elé könyörgéseinkben odavinni szívünknek vágyait, kívánságait, mert kész meghallgatni és megválaszolni azokat. Egy amerikai lelkipásztor azt írja, hogy amikor elmondja az imádságait és könyörgéseit odatárja az Isten elé, akkor olyan az érzése, mintha egy mázsás, vagy tonnás k leesett volna a válláról. S azt gondolom, hogy így tud az ember megkönnyebbülni, a lelki terhekt l megszabadulni, ha odaviszi az Isten elé, aki tudja, hogy mire van szükségünk. Bátran és szintén vigyük elé azt, ami fontos számunkra. Az el bb említett lelkipásztor szerint az a jó módszer, hogy ha leírjuk az imádságainkat. Mindenki maga döntheti el, hogy ez-e a jó módszer, vagy valami másféle módszert választ. Annyi bizonyos, hogy ha valaki naponként leírná az imádságait, akkor megvizsgálható, hogy ez a négy összetev , amir l beszéltem: a magasztalás, a b nvallás, a hálaadás és a könyörgés nem aránytalanul van-e jelen az imádságainkban. Azt kívánom mindnyájunk számára, hogy keressük az Úr Istent szüntelenül, magasztalván t, mert megérdemli. Valljuk be szintén és konkrétan b neinket el tte, adjunk hálát sokakért és sok dologért, amely ott van az életünkben, és ne sz njünk meg könyörögni, mert van kikért, és van miért. Tegyük ezt naponként. Ámen. Az istentiszteleten énekelt énekek: 166, 138/1, 483/1-5, 167/1, 483/ 8, 461

32

2007. február 18. Szolgálattev : Arany Tímea V. éves teológus Textus: Márk 10:51-52 „Jézus megkérdezte t le: Mit kívánsz, mit tegyek veled? A vak ezt mondta: Mester, hogy újra lássak. Jézus ekkor így szólt hozzá: Menj el, a hited megtartott téged. És azonnal újra látott, és követte t az úton.” Kedves Testvéreim! Erre a történetre, amit felolvastam, és amit ma a szívünkre próbál helyezni a mi Istenünk, sokan azt mondják, hogy ez egy teljesen átlagos bibliai történet: van egy beteg – jelen esetben ez a vak – Jézus jön meggyógyítja. Csoda, öröm, együttmenés tovább. Mégis úgy éreztem, és úgy gondolom, hogy nagyon is ránk fér, ha jobban megvizsgáljuk ezt a történetet, megpróbáljuk megérteni, hogy mire is akar ezen a történeten keresztül tanítani minket a mi Istenünk. Úgy kezd dik ez a mai történetünk, hogy „Azután Jerikóba értek.” Ebben a mondatban benne van az, hogy a mi legnagyobb reménységünk Jézus, amikor közénk jött, nem egy helyre jött, nem állt meg ott, hanem tovább ment, gy jtötte a hív ket, kereste azokat az embereket, akik egyrészt betegek voltak, másrészt éppen gonoszok, b nösök. Megtalálta ket és hívta arra az útra, amin is járt, mint Isten Fia. Jerikóba érkeztek, jöttek valahonnan, jöttek valamivel a lelkükben és ott volt el ttük Jézus. Ugye, kedves Testvérek, nekünk is mennyivel egyszer bb és könnyebb rálépni az útra, ha tudjuk, hogy ha rálépünk, velünk van azon az Isten. Mennyivel könnyebb úgy elindulni, ha tudjuk, hogy nem egyedül vagyunk, még akkor is, ha éppen betegségbe, vagy szebb dolog el tt állunk: vizsgák, feleletek, dolgozatok el tt. Milyen jó dolog azt tudni, hogy velünk az Isten. Jézus nemcsak egy helyen állt meg, hanem ment, kereste az emberek szívét, kereste azokat az embereket, akiknek segíteni tud. Most, ebben a történetben Jézus mellett a másik f szerepl Bartimeus, a vak koldus. Nézzük meg el ször is, hogy mit jelent ez a vakság? A Biblia kétféleképpen beszél a vakságról, (beszél az Ószövetségben és az Újszövetségben is): Egyfel l, azok az emberek a vakok, akik nem látják meg a lényeget, nem tudják, hogy mi a b n gonoszsága, nem tudják, hogy mit kell tenni akkor, ha már benne vagyunk a nyomorúságban, és vak az is, aki nem akar valamit meglátni. Valljuk be, mi is sokszor vakok vagyunk. Vakok vagyunk akkor, amikor felebaráttól, vagy éppen családunkból valaki a segítséget kéri, s azt mondjuk, hogy á, semmi baj, úgysem látom. Nem kell azt látni, tessék én vak vagyok ebben a témában. Vakok vagyunk akkor, amikor ki kellene mondani egy szót, bár tudnánk, hogy a másiknak milyen jól esne, de nem tesszük, mert nem látjuk az lelkét. Vakok vagyunk akkor, amikor kimondunk olyan szavakat, amikor kimondunk olyan szót, amir l tudjuk, hogy a másiknak nem esik jól, de mégis 33

mondjuk, hadd legyen is mérges. Vakok vagyunk akkor is, amikor azt hisszük, hogy a mi életünkben nincsen áldás, nincsen csoda, nincsen szépség. Kedves Testvérek, az embernek nagyon sokszor van úgy az életében, hogy úgy érzi teljes sötétségben van. Ugye milyen rossz az az éjszaka, amikor semmi fény nem sz r dik be, még a Hold sem világít, minden olyan fekete körülöttünk. De tudni kell, hogy ebben a sötétben is van lelki látás, van lelki érzés, nem kell vaknak lenni, itt és most Jézus mindenhol velünk van. A másik, amit a Biblia megnevez a vaksággal kapcsolatban, maga a betegség. Bizonyára többen is láttunk már vak embereket, tudjuk, hogy mit l alakul ki a vakság, lehet, hogy valaki éppen úgy születik. Az embernek öt érzékszerv adatott – ezt is megtanultuk már az iskolában – ezekt l származnak azok az információk a külvilágból, amelyekre szükségünk van. Hiányzik egy? Nagy dolog: az csak 20 %. De 20 % milyen sok annak, akinek pont ez a 20 % hiányzik? Gondoljunk bele egy kicsit, milyen lehet a vak ember világa, mekkora ez a világ? Milyen lehet az élete annak az embernek, amelyben egyedül van? Nem lát semmit, csak érez. Nagyon besz kült, kicsiny világgá válik. A szaglás és a hallás még néhány méterre elterjed, az érzés és a tapintás még addig sem. Bartimeus nem volt mindig vak, ha vakon született volna, akkor azt biztosan hangsúlyozta volna az ige, hogy a csoda nagyságát még jobban kiemelje, de nem tette. Ezek szerint Bartimeus valamikor elveszítette a látást, hogy mikor és miért azt nem tudjuk. Tegyük fel a kérdést, itt most Bartimeus kapcsán: Milyen életlehet ségei maradtak ennek az embernek? Mit tudott volna dolgozni? Milyen foglalkozás maradt a számára? Kétségbe ejt ez a helyzet! Élhetne családja nyakán, bár bizonyára ezt is szégyellte volna. Hát akkor már inkább a koldulás. Koldulás? Nézzünk egy kicsit magunkba: mi nem szoktunk koldulni? Bizony mi is koldusok vagyunk, bizony én is az vagyok: egy kis szeretet koldus. Nyugodtan bevallhatja bármelyikünk is: Igen, néha milyen jól esne egy kis ölelés, egy kedves mosoly, egy baráti szóváltás, milyen jól esne tudni azt, hogy akár a családban, vagy kívülr l is igen ott él bennünk az isteni szeretet. Koldulunk Testvéreim, koldulunk, próbálkozunk minél szebb világot építeni magunk köré. De ez csak úgy megy, csak úgy lehetséges, ha bennünk van az Isten szeretete. Azt mondják, hogy akiben az Isten szeretete megszépíti önmagát, az a másikra is kivetül. Ezáltal, ha én jó szemmel nézek rád, Te is ugyanúgy nézel vissza rám. Kolduljuk a szeretetet, kolduljuk. De mégis azt hiszem, és úgy érzem, pont ez benne a jó. Kérni az Istent l, hogy adja meg, nemcsak maga, hanem általa Ti bennetek is egymás között. Jerikónál tartunk. Jerikó forgalmas város, sok ember jön és megy a városkapunál. Bartimeus kimegy az út szélére és kéreget. Amit kap, az nem elég arra, hogy gazdag legyen, de a zsidóságban a koldus támogatása Mózes törvényébe beírt kötelesség, mely a Mózes könyvében így olvasható: „Nem fognak hiányozni a szegények lakásuk földjén, ezért parancsolom neked, hogy nyisd meg kezedet sz kölköd , és szegény testvéred el tt, aki veled lakik azon a földön.” Mindig is lesznek, mindig is voltak és vannak koldusok. Mire tanít 34

minket ez a rövid Mózes törvény? Testvér, nyisd meg a markod, segíts neki, állítsd fel, segíts, hogy új életet kezdhessen, tudsz segíteni, mindenki tud a másiknak segíteni. Nem biztos, hogy anyagiakról van szó, nem biztos, hogy ételr l, talán csak egy mosolyról, vagy egy bátorító kézfogásról. Bartimeus milyen helyzetben van? Megalázó és reménytelen helyzetben. Kilátása a változásról ebben a helyzetben, igazából semmi. De, hogy milyen ember is ez a Bartimeus? Mint akkoriban minden zsidó, valószín leg is járt a zsinagógában – az, hogy járt az túlzás, valószín leg elvezették – is várta a királyt, a messiást, akir l azt ígérték a próféták, hogy amikor elérkezik a vakok szeme megnyílik, mindenki látni fog. Bartimeus ezt megértette: itt az utolsó lehet ség, a remény, jön a Messiás, jön a Király, és tud nekem segíteni. Ott ült a városkapuban. De igazából az, hogy Isten országát megalapítja majd Jézus, hát ez Bartimeust annyira nem érdekli, mintsem inkább az, hogy meggyógyulhat. Nekem is, vak koldusnak bizony van lehet ségem a gyógyulásra, van lehet ségem arra, hogy felálljak innen, és új életet kezdjek. Egyetlen esélyem arra, hogy felálljak innen, Jézus, a Messiás. Ül az út szélén és kéreget. Nagy tömeg jött ki Jerikóból, mert ahol sokan vannak több adományra számíthat. Kiabál, hogy adakozzanak. De most más történik: rászólnak. Rászól a tömeg, és azt mondja, hogy ne kiabáljon, ez most nem olyan alkalom, itt most valami csodálatos dolog történik, egy csodarabbi jön itt, ne kiabáljon már egy koldus. Vajon Bartimeus tudta hirtelen, hogy ez a csodarabbi maga a Messiás? Lehet, hogy hallott arról, hogy tegnap este egy Zákeus nev f vámszed t magához térített. Tudott róla, hogy annak megváltoztatta az életét? Elhitte, hogy neki is van esélye? Nem tudjuk. Zákeus meggyógyult el tte este, vajon most Bartimeussal mi lesz? Mit ért az egészb l Bartimeus? Hát, hogy t nem károsította meg Zákeus, meg hát nem is igazán lenne mib l vámolnia, de ha ez a Dávid Fia, akkor tényleg segíthet. Hát íme jön a Messiás, jön Dávid Fia, akihez lehet kiáltani, hogy könyörülj rajtam! Kedves Testvéreim! Mi, akik itt vagyunk, talán ezt megérezzük. Megérezzük azt, hogy hogyan lehet könyörögni az Istenhez, és hogyan lehet kérni, s hogyan lehet mindent kiadni a kezünkb l úgy, hogy üres maradjon a tenyerünk, hogy azután imára kulcsolódjon. Könyörülj rajtam Dávid Fia! Rövid imádság, rövid hitvallás, de amit Bartimeusnak jelentett, és amit kért, minden benne volt. Dávid Fia könyörülj rajtam, mondja . Mi történik ekkor? Akkor Jézus megáll. Bár el tte a tömeg csitítja a koldust, de Jézus meghallja a segítséget kér szót. Úgy ahogyan engem és téged is meghall. Nem biztos, hogy kiabálsz, lehet hogy csak befelé sírsz. Mert senki nem látja rajtad, hogy bajban vagy, lehet nem is akarod mutatni. De Isten, aki mindent lát és tud, belelát a lelkedbe. tudja, hogy nem kellenek hangos kiabálások, tudja, hogy elég egy némán elmondott imádság is, tudja, hogy elég egy összekulcsolt kéz is. Nagy bajban vagy? Kérd az Isten segítségét! Megáll neked. Jézus azt mondja: Hívjátok t ide! Nem megy tovább azzal, hogy - Óh némi vak koldus, nem kell ez nekünk -, megáll egy vak koldus mellett. Hát mennél inkább áll meg minálunk, akik tényleg ismerjük t, akik 35

szeretjük t és hiszünk benne? Bajban vagy, bánt valami, félsz valamit l? Kérd az Istent, megáll melletted. Megállt Bartimeusnál és azt mondja a tanítványoknak, hogy hívjátok ide. Akkor a tanítványok odamennek és bíztatják, hogy bátorság, „Bízzál! Kelj fel! Hív téged!” Gyere, indulj! Így kell nekünk is egymást hívogatni! Látsz egy felebarátot, aki nem tud mihez kezdeni, nem látja a segítséget, a kiutat? Menj oda, mond el neki: Kelj fel, gyere közelebb, segítelek azon az úton, amelyet Isten készített el számunkra. Odaviszi és megtörténik a csoda, és ezután követi Jézust. Jerikó óriási város, és ebben a nagyvárosban összesen két ember volt, aki látott: Zákeus a b nös vámszed , és Bartimeus, a vak. Persze megkérdezhetnénk és beszélgethetnénk arról, hogy mit üzent nekünk ez a történet, mi az üzenet ebb l, mégis, úgy összességében? Isten üzenete el van rejtve a Bartimeus jellemében és a viszonyulásban. Bizony ett l az egyszer , vak, koldus embert l mindannyian tanulhatunk. Nézzük meg: az els , amit olvashatunk, hogy ez a koldus ott ült a fal mellett, tette a dolgát, nem önmagában kesergett otthon, hogy Óh, miért is vakultam meg, miért velem történik ez, miért pont velem, Bartimeussal? - Gondolhatta volna ezt, mert ugye mi is sokszor kétségbeesünk, hogy Uram velem tetted ezt, éppen velem? Hát olyan jó, és h szolgád vagyok, és mégis most én nyomorgok? Ugye hányszor rázzuk az öklünket az ég felé: Istenem, hát nem ezt ígérted! Lám vakok vagyunk, nem láttuk meg, hogy bár lehet, hogy nem az teljesült, amit kértünk, de mégis teljesült. Testvérek, meg kell nyitni a szemünket. S nem otthon keseregni, hanem úgy, ahogyan azt Bartimeus tette: Nem volt más lehet sége, csak az út szélére leülni és koldulni. Amire volt lehet sége megtette. Nem ismerte még az Urat. Nem tudta, merre kell indulnia, és kit l várjon segítséget, de ott ült, s lehet, hogy szívében benne volt a tudat: Erre fog jönni a Messiás. S jön, és közeledik, kiabál, és meghallja, és csodát tesz, s gyógyít. Nem szabad marcangolni magunkat, tovább kell lépni, várni a Messiást, hogy segítsen meg bennünket. A második dolog, amit a koldus tett az az volt, hogy amikor meghallotta, hogy Jézus megy arra, elkezdett kiabálni. Segítségért kiáltott, tudta, hogy meghallgat és megsegít, hiszen már addig csak hallott valamit Jézusról. Ugye mi is sokat hallunk Istenr l, tudjuk, hogy az, aki meghallgat és megsegít bennünket. Az 50. Zsoltárban is azt olvassuk: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítalak, és te dics ítesz engem”. Ahogy az el bb is említettem, a tömeg rászólt Bartimeusra: Ne kiáltson Jézus után, most Jézus itt jön, nem kell, hogy még valaki pluszban kiabáljon. Ilyen a jóakaró környezet. Lehet, hogy körülöttünk is vannak ilyenek, lehet, hogy olyannal támadnak bennünket, hogy Minek mész templomba? Minek imádkozol? Miért hiszel Istenben? Nincs is, nem segít. – Mondják k, de te aki tudod, hogy magad is koldus vagy, az Isten szeretetéért koldulsz, és megáll és megsegít téged, tudod, hogy jó helyen vagy most itt. Te tudod milyen az, amikor a kezek kiürülnek és csak imára tudod kulcsolni. Te tudod, hogy az az összekulcsolt kéz is, amelyb l imádság fakad odakerül az Isten elé és meghallgat, ahogyan az 36

50. Zsoltárunk is mondja: „Én megszabadítalak téged”. Bartimeusra rászóltak, de nem foglalkozott vele, kiabált tovább, talán egyre er sebben, egyre er sebben ragaszkodott a reményhez, mert meg akart gyógyulni. Jézus magához hívta a vakot és megkérdezte t le szintén: Mit kívánsz? Mit tegyek veled? Jézus t led is megkérdezi: Hallod a kérdést? Válaszoltál rá? Elmondtad, hogy mit szeretnél? szintén kérdezi. Nem pénzt adott a vak koldusnak, nem kenyeret, magát adta, az isteni szeretetet. Koldulunk testvérek, koldulunk, vagyis magát adta érettünk. Mit csináljak veled? Bartiemus egy egyszer mondatban – nagyon röviden és tömören, de annál szintébben és szebben – elmondta: Uram, csak hogy újra lássak! Testvérek, ha néha úgy érezzük, hogy vakok vagyunk, kérjük mi is ezt: Istenem, csak azt kérem, hogy újra lássak! Lássam meg az ajándékokat, a csodákat a felebarát szemében, beszédében vagy a saját életemben. Lássam meg tényleg azokat a dolgokat, amiket Te adsz az én utamban. Lássam meg azt, hogy egészséges vagyok. Lássam meg azt, hogy tudok örülni, tudok nevetni és lássam meg azt, hogy én nemcsak nézek, hanem látok is. Mert különbség van a között is, hogy nézel, vagy látsz is. Ezt mindannyian magunk tudjuk. Én megszabadítalak, és te dics ítesz engem. Bartimeus meggyógyult. Az szinte hitvallásban és az szinte kérésre csoda a válasz: meggyógyul. Mit tesz? Nem szaladt el, hogy Kösz és már itt sem vagyok! - ott marad, és vele megy tovább az úton, úgy, ahogy mi. Megszabadított minket, Isten velünk van, vagy lehet, hogy most indulsz azon az úton, de együtt maradj vele, maradj az úton, a vakságodból látás lesz és nemcsak nézel, hanem látsz is, és tudod, hogy az az út, amelyen jársz, azon veled van együtt az Isten. Ja, igen, hogy néha göröngyös, hogy néha hegynek megy felfele, néha meg olyan óriási gödör van benne, hogy még kikerülni sem lehet? Testvérem, akkor sem vagy egyedül, akkor is veled van és megnyitja a szemed, látod a kiutat és kézen fog, és tovább vezet téged, te pedig mellette maradsz, még akkor is, ha nem látod a csodákat, pedig ott van az életünkben. Szól nekünk ez az üzenet, tanít bennünket ez az üzenet. Egy rövid verssel szeretnék zárni – és remélem mindannyiunk szívében ott marad és megmarad, hogy tényleg ne csak nézzünk, hanem lássunk is: „Add Uram, hogy lássak! Ha most elébem állnál Jézusom, hideg csöndjén az éjszakának és szólnál: Mit akarsz? Mit tegyek veled? Én felelném: Add Uram, hogy lássak. Óh tedd látóvá lelkemnek szemét! Tedd látóvá lelkemnek szemét! Egy szikrát küldjön csak láng óceánod. Hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng, s ez a föld is a Te világod. Ámen!

Az istentiszteleten énekelt énekek: 168, 77/1, 226, 345/1, 161/1, 470

37

2007. február 25. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: Ézs 58:6-11 Textus: Mt 17:20-21 Szeretett Testvéreim! Tovább folytatjuk az imádságról szóló elmélkedésünket. Ma ismét Jézus szavaira figyelünk. Úgy gondolom, hogy jól ismerjük Megváltónknak a hegyeket mozgató hitr l szóló szavait. Ám az ember könnyen beleesik abba a hibába, hogy szó szerint értelmez olyan igéket, melyeket jelképesen használ a Biblia. Amikor Jézus elmondja az alapigeként felolvasottakat, akkor teljesen egyértelm , hogy nem az volt a szándéka, hogy a hív emberek id r l id re, akár napról napra átalakítsák az országok domborzati viszonyait. Hiszen ha szó szerint értelmezzük a Jézus által elmondottakat, akkor csupán hitkérdés lenne az, hogy a világ legmagasabb hegye éppen Magyarországon, Ausztriában vagy jelenlegi helyén található-e. A helyzet ugyanis az, hogy mindnyájunk életében vannak hegyek. Földi vándorutunkon kisebb-nagyobb hegyek tornyosulnak elénk, melyek megpróbálnak bennünket eltántorítani a továbbhaladástól. Mindenkinek az életében vannak gondhegyek, fájdalomhegyek, melyek csakis hit által mozdulnak el helyükr l. Ahhoz pedig, hogy ezek tényleg elmozduljanak, arra van szükség, hogy kell képpen er s legyen az Istenbe vetett hitünk, azaz szoros kapcsolatban legyünk az él Istennel imádságainkon keresztül. Mindenki ismeri a saját hegyeit. Azt, hogy jelenleg mi hátráltatja az el rehaladásban, a boldogság útján való járásban. Ez lehet egy önpusztító szokás, egy jellemhiba, egy nehéz házasság, állandó munkahelyi nehézségek, egy betegség, vagy egy régóta hordozott sérelem. Nem is folytatom tovább, mert mindenki tisztában lehet saját élete hegyeivel, de az igazi kérdés az, hogy akarunk-e túljutni ezen a hegyen? Vagy nagyon megszoktuk már és nem is tudunk, nem is akarunk kilépni saját hegyünk árnyékából? Nos, ha most saját életed hegye van ott a gondolataidban, akkor arra kérlek, hogy ne a hegyre tekints! Sokszor ugyanis ez a bajunk: túlértékeljük nehézségeinket és lekicsinyeljük vagy nem is látjuk a segítséget. Olvastam egy történetet, mely egy 5 éves gyerekr l szólt, aki a homokozóban való játék közben el ásott egy nagy követ. Óriási er feszítéseket tett a gyermek, hogy a homokozóból kituszkolja e hatalmas akadályt, de a homokozó magasított pereme megakadályozta t ebben. Az édesapa végignézte gyermekének negyedórás küzdelmét a k vel majd, amikor látta, hogy nem fog sikerülni a k eltávolítása odament gyermekéhez és megszólította: Gyermekem, miért nem használtad a teljes er det? De hát apa, én minden er met bevetettem – szólt kissé durcásan 38

az elfáradt csöppség. Ez nem egészen így van – mondta az apa: ugyanis nem szóltál nekem! Ez a történet pontosan arra mutat rá, hogy gyakran így vagyunk életünk nehéz dolgaival, köveivel és hegyeivel: egyedül próbáljuk ket legy zni. Aztán, ha nem jön össze, akkor bosszankodunk, dühöngünk, kiakadunk, ahelyett, hogy minden er nket, er forrásunkat bevetnénk. Sokszor csak arra lenne szükség, hogy Istent felkeressük imában. Elmondjuk neki ny gjeinket és elhiggyük, hogy „de akik az Úrban bíznak, erejük megújul…” Még mi keresztyén emberek is belesünk abba a hibába, hogy állandóan a hegyeket, az elénk tornyosuló hegyeket nézzük. Így pedig nem láthatjuk meg a hatalmas és er s Istent, aki mindenekfölött Úr! Testvérek! Lényeges kimondani, hogy Jézus ezt a mondatát nem a hegy miatt mondta, hanem a hit miatt. Nem a hegy, hanem a hit és az a mögött helyet foglaló él Isten miatt hangzik el ez a mondat. A második legfontosabb tanítás ugyanis – az els az volt, hogy ne a hegyre tekints, – az, hogy tekints Istenre és az erejére! Két bibliai történet legyen erre meger sít példa számunkra. Az egyik Dávid és Góliát csatája. Ugye Izrael népe csak azt látta heteken keresztül, hogy kiáll egy majd’ 3 méter magas filiszteus, kérkedik erejével és harcba hívott valakit, aki elég bátor volt arra, hogy kiálljon ellene. Ám a harcedzett zsidó katonák is csak azt látták, hogy mekkora és milyen er s az ellenség vitéze. Mígnem Dávid, az akkor még pásztorfiúcska azt mondta, hogy milyen hatalmas a mi Istenünk, meg tud segíteni engem, én megvívok vele. És legy zi Góliátot, nem a saját ereje, vagy küzdeni tudása miatt, hanem azért, mert túllátott az eléje tornyosuló emberhegyen és látta az él Isten erejét! Biztosan emlékeznek a testvérek arra a történetre is, amikor Mózes 12 kémet küld Kánaán földjére azért, hogy megnézzék mit szán nekik Isten. Milyen a föld, milyen emberek lakják, mire számíthatnak hosszabb távon. Amikor visszaérkeznek a kiküldött személyek, akkor 10 közülük azt mondja, hogy jó hely az, de óriások lakják, nem tudjuk mi azt birtokba venni. Kett pedig így szól: „Az az Isten, aki eddig velünk volt, ezután is velünk lesz, és bevisz bennünket arra a földre!” Vagyis 10 ember csak a hegyet látta, kett pedig a hegyet elmozdítani képes er s Istenre tekintett! Ez a két történet is gondolkodtasson el bennünket: mi vajon melyiket látjuk inkább? A hegyet vagy a hegyet elmozdítani tudó Istent? Testvérek! Böjt els vasárnapja van. Az imának és a böjtnek megvan az egymáshoz való viszonya. Alapigénkben szól err l Jézus. „Ez a fajta csak imádsággal és böjtöléssel zhet ki.” Egy gyógyítási történet végén hangzik el Jézusnak ez a mondata. Jézus ugyanis megszabadít valakit a benne lév gonosz lélekt l. Korábban a tanítványok is próbálkoztak a gyógyítással, de nem sikerült. Meg is kérdezték t, hogy miért. Mire a válasz így hangzott: „ez a fajta csak imádsággal és böjtöléssel zhet ki.” Azaz vannak esetek, amikor kevés még az imádság is, ki kell egészíteni böjtöléssel. 39

A Szentírás szerint a böjt lelki készülés az Úrral való találkozásra. Jézus maga is böjtölt és közben rendszeres imában kereste mennyei Atyját. Azt mondja Jézus a böjtr l, hogy nem az a lényeg, hogy mások lássák böjtölésünket, hanem elég, ha Isten látja azt. A böjt ugyanis nem egyéb, mint lemondani valamir l, de nem öncélúan, hanem azért, hogy másnak használjak vele. Azzal is használunk magunknak, de talán másoknak is, ha bizonyos ételeket nem veszünk magunkhoz, ám ett l több a böjt jelentése és értelme. Lemondás ez valamir l a lelki tisztaság, az Istennel és emberekkel való kapcsolataim rendezése végett! Hitb l hozott tudatos áldozatvállalás ez! Amikor azt mondom, hogy Uram, néhány perccel kevesebbet nézek tévét, hogy el tted elcsendesedhessek. Kevesebbet vagyok távol az otthonomtól, hogy házastársammal, gyermekeimmel több id t tölthessek! Visszafogom az indulataimat, csíp s megjegyzéseimet, hogy másoknak kevesebb fájdalmat okozzak! Nem fogok olyan hamar megsért dni! Vagy megbocsátok akkor is, ha a másik elfelejt bocsánatot kérni! Az ilyen és ehhez hasonló hitb l fakadó tudatos áldozatok soha nem arra szolgálnak, hogy többnek t njünk másoknál, hanem arra valók, hogy lélekben közelebb kerüljünk Istenhez és egymáshoz. Emlékszünk a farizeus imájára, aki büszkén mondja az Úrnak, hogy kétszer is böjtöl egy héten. Ezzel valójában nem felvágnia kellett volna, mert látta ezt az Úr, inkább az lett volna a lényeges, hogy mindez mit váltott ki a hétköznapi életében. Milyen változást eredményezett. Amire Jézus kér bennünket, a húsvétot megel z böjti id szakban, az az, hogy mondjunk le a b neinkr l lelkünk tisztántartása érdekében. Figyeljünk oda kapcsolatainkra, ezen belül is az Istennel, az egymással és az önmagunkkal való kapcsolatra. Ha az els – vagyis az Istennel való kapcsolatunk – rendben van, akkor lehet rendben a másik kett is. Böjtünk legyen úgy Isten el tt kedves, hogy több id t töltünk el tte elcsendesedve, és jobban figyelünk – tudatosan – a másokkal szembeni tiszta életfolytatásra. Ámen

Az istentiszteleten énekelt énekek: 466, 152, 338, 172, 269/1, 438, 458, 446

40

Elhangzottak 2007. MÁRCIUS havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék; • • •

Március 4. vasárnap Textus: Jakab 4:1-3 Március 11. vasárnap Textus: Lk 18:1 Március 18. vasárnap Textus: 1 Királyok 19:9-12 • Március 25. vasárnap Textus: Zak 10:12

Az igehirdetések címe • • •

•

Március 4. vasárnap: A meg nem hallgatott imádságok Március 11. vasárnap: Megfáradás az imádságban Március 18. vasárnap: Elcsendesedés Isten el tt Március 25. vasárnap: Az Istent l való er szolgálata)

(Mike Zoltán szilágysomlyói lelkész

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. március 4. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: Márk 10:35-45 Textus: Jakab 4:1-3 Szeretett Testvéreim! Régóta beszélünk már az imádság fontosságáról, de egy lényeges kérdés még nem került szóba. Nevezetesen arra gondolok, hogy minden hív embernek az életében voltak már vagy lehetnek meg nem hallgatott imák. Mit kezdjünk velük? 41

Hogyan viszonyuljunk egyáltalán ezekhez? Igaz, én már hallottam id s, templomba járó embert l olyan megnyilatkozást, mely szerint neki mindent megadott az Isten, amit csak kért. Ha ilyet hallok – megsérteni nem akarom az illet t, ezért szólni nem szólok, de – arra szoktam gondolni, hogy keveset imádkozhat az illet . Ugyanis miért lenne szégyen bevallani, hogy Isten nem adott meg valamit, amit kértünk t le? Lehet, hogy soha nem is fogja megadni, de lehet, csak azt kell mondjuk, hogy egyel re még nem teljesítette kérésünket. Van, hogy olyan kérésekre nem kapunk feleletet, melyek nagyon jót tennének több embernek is. Ha egy családban valaki az alkohol rabja és van a családban hív ember, akkor biztos vagyok benne, hogy sok ima elhangzik a gyógyulásért. Vagy ha valakinek nincs munkahelye, de szeretne elhelyezkedni, szintén sok könyörgés száll Isten felé. szintén kérdezem: nem bánt bennünket rendszeres templomba járó, önmagunkat hív nek tartó embereket az, amikor fontos, lényeges dolgokért, személyekért imádkozunk, és nem kapunk pozitív választ? De! Mindnyájunkat bánt. Nem restellhetjük bevallani, hogy vannak beteljesületlen kéréseink. Ilyenkor az ember képes elkeseredni, feladni az imádság rendszerességét, pedig nem ez a megoldás. Ugyanis van oka a meg nem hallgatott imáknak: 1. Ha kérésünk nem helyénvaló, akkor Isten nemet fog mondani. 2. Ha az id zítéssel van gond, Isten azt mondja, hogy várjunk, legyünk türelmesek. 3. Ha nálunk van a baj, akkor Isten azt mondja, hogy növekednünk kell még. Ám, ha a kérés helyénvaló, az id zítés is jó és ráadásul még igazunk is van, akkor Isten azt mondja, hogy tessék, megadom, amit kérsz. A mai igehirdetésben vizsgáljuk meg ezeket az el bb felsorolt okokat. Vannak imák, melyeket azért nem hallgat meg Isten, mert helytelen dolgokat kérünk benne. Talán rossz is ez a kifejezés, mert Isten minden imát meghallgat, csak nem mindegyiket válaszolja meg úgy, ahogyan szeretnénk! Jézus tanítványaival is el fordult, hogy valamit kértek, de nem kapták meg. Emlékezzünk csak a megdics ülés hegyén történt eseményekre. Jézus felviszi a hegyre magával Pétert, Jakabot és Jánost. Majd megjelenik Illés és Mózes és beszélgetnek Jézussal. A tanítványok pedig remekül érzik magukat. Úgy gondolják, hogy tartósan ott kellene maradniuk. Ezt szóvá is teszi Péter eképpen: „Mester, jó nekünk itt lenni. Csináljunk három sátrat. Egyet Mózesnek, egyet Illésnek, egyet pedig neked.” Így olvashatjuk a Bibliában az szavait, de nem kérdéses, hogy azt gondolta: k majd remekül el lesznek Jézus sátrában. Elsütkéreznének Jézus dics ségében. Ám jószerivel végig is alig gondolhatta Péter, hogy milyen nagyszer lenne nekik a hegyen, Jézus azonnal nemmel válaszolt. A s r köd, Mózes és Illés eltávozása Jézus nemleges válaszát jelentette. Nekik ugyanis le kellett menni a hegyr l a völgybe, gyógyítani a szenved ket. Megkísérti ám ez minden kor keresztyén emberét: jó dolog 42

imádkozni, Isten közelségében lenni, sütkérezni a felülr l jöv kegyelemben, de nemcsak ennyi az élet. Hiszen feladatunk van mindnyájunknak ott, ahol élünk. Egy másik alkalommal Jakab és János édesanyjukkal érkezik Jézushoz egy kéréssel. Hallottátok, hiszen ez volt az el ször felolvasott igeszakaszunk. A kérés az volt, hogy Jézus mellett jobb és bal kéz fel l üljön a két tanítvány az eljövend dics ségben. A kérésre azt mondhatjuk: nagyon emberi. A csodatév Jézus mindenre képes, ezt is meg tudja tenni. Elég közel ülünk a húsos fazékhoz, miért ne jutna nekünk a legjobb falatokból – így gondolkodott Jakab és János. Jézus pedig visszautasította ket. Szintén velük fordult el , hogy Jézussal együtt egy samáriai falun kellett volna átmenniük, de nem engedték nekik a falu lakói. Erre k tüzet akartak kérni rájuk az égb l. Mire Jézus szintén nem teljesíti kérésüket, s t azt mondja nekik: nem tudjátok milyen lélek van bennetek. Ha Jézus tanítványai képesek voltak nem helyénvaló kéréseket megfogalmazni, akkor bizony mi is lehetünk hasonló helyzetben. Amikor rövidlátó, éretlen vagy éppen önz a kérésünk, akkor Isten mindig nemet fog mondani. Vannak dolgok, amelyek azért nem valósulnak meg, mert Isten túlságosan szeret bennünket. Higgyétek el nagyon rossz lenne, ha Isten minden kérésünket telesítené. azonban sokkal jobban szeret, sem mint mindent megadjon, ami a szívünk vágya! Egyébként maga az ember is érzi, hogy nem jó az, ha mindent megkap. Egyszer egy hét éves gyermek kérdezte meg nyaralása alkalmával nagymamáját, aki mindent megengedett neki: „Mama, te akkor se szólnál semmit, ha felgyújtanánk a házat?” Tehát azt kell mondanom, hogy már egy gyermek is látja és meg tudja fogalmazni, hogy nem az a jó, ha mindent lehet, hanem ha vannak határok, és teljesítetlen kérések!

Testvéreim! Miel tt Isten elé visszük a kívánságainkat, tanácsos megkérdezni, hogy ha az Úr megadja kérésünket, akkor az: • Dics séget hoz-e rá? • El re viszi-e Isten országát? • Segít-e más embereknek? • Segít-e növekedni keresztyén életemben? Az imádság megtisztíthat, mert kéréseink felülvizsgálatára kényszerít. Ha valamiért szorgalmasan imádkozunk, és mégsem kapjuk meg, akkor vizsgáljuk meg még egyszer a kérést, hogy a probléma vajon nem maga a kérés? Lehet, hogy csak kicsit kell korrigálni a kérésen, és Isten teljesíteni fogja. Aztán vannak azok az esetek, amikor rossz a kérés id zítése! Akkor Isten azt fogja mondani, hogy várj! Ha nem tejesül azonnal a kérésed, akkor se add 43

fel a rendszeres, kitartó imádságot! Az Istent l jöv „még várj” válaszokat sokan alig tekintik jobbnak, mintha Isten egyenesen nemmel felelne! Pedig óriási különbség van a két felelet között! Persze ne felejtsük el, hogy olyan világot élünk, amikor a legtöbb ember azonnal szeretne mindent elintézni. Id zavarban vagyunk, mert – mint tudjuk – az id pénz, és éppen ezért alapjában véve türelmetlen az ember sok élethelyzetben. Pedig Jézus is azt mondja, hogy aggódásával ki tudja meghosszabbítani csak egy arasznyival is az életét. Aggódással, idegeskedéssel sem leszünk közelebb elérni kívánt céljainkhoz. Az emberi türelmetlenséget jól illusztrálja az a gyermeki kérdés, mely bárkinek elhangozhat a kocsijában, mid n néhány száz kilométeres úti célja van, és alig tesz meg 20 km-t, de a hátsó sorból jön a kérdés: ott vagyunk már? Majd újabb néhány kilométer múlva szintén felhangzik: megérkeztünk? Talán velünk, imádkozó emberekkel is el fordul, hogy ilyen türelmetlenek vagyunk, mert Isten még nem mondott igent kérésünkre! Pedig Isten csak azt szeretné érzékeltetni, hogy még nem az nem egyenl a nemleges válasszal. Szeretné, ha nagyobb bizalom élne bennünk vele kapcsolatban, ha megbíznánk benne annyira, hogy a jól id zített és helyén való kéréseket igennel fog megválaszolni! Hiszen az Úr olykor azért halogatja a válaszadást, mert próbál türelemre tanítani. ugyanis nem egy olyan automata, melyen bárki bedob egy imát és a másik oldalon kijön a kért dolog. Isten halogatásának olykor az az oka, hogy kifejl djön bennünk néhány jellemvonás: kitartás, bizalom, türelem, engedelmesség. Nem is gondolnánk, hogy mennyi lelki nyereség származik fájdalmakból, sebekb l, küzdelmekb l, csalódásokból. Különösképpen akkor, ha ezeket is el tudjuk fogadni Isten kezéb l. Ha nem látjuk annak okát, hogy Isten miért késik teljesíteni kérésünket, akkor gondoljunk erre az igére: „Bizony, a ti gondolataitok nem az én gondolataim, és a ti utaitok nem az én utaim - így szól az ÚR. Mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, és az én gondolataim a ti gondolataitoknál.” (Ézs 55:8-9) Harmadszor pedig vizsgáljuk meg azt, amikor a meg nem hallgatott imáknak mi magunk vagyunk az akadályai. Egyáltalán hogy lehetek én akadály abban, hogy Isten válaszoljon imámra? Hallottátok a Jakab apostol leveléb l felolvasott szakaszból: úgy, ha nem is imádkozunk! Ez biztosan furcsán hangzik, de bárkivel el fordulhat, hogy imádkozás helyett minden egyebet csinál: elolvas egy jó könyvet, önfegyelmet gyakorol, elmondja egy hív társának a gondját, igyekszik pozitívan gondolkodni. Ám a probléma még megoldatlan. Miért? Ott van az igében a válasz: „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, … mert nem kéritek.” Ha ez a gond, akkor elég könny rajta segíteni: kitartóan kell Istenhez kiáltani, hogy a bennünket gyötr kérdésekre választ kapjunk!

44

Lehetünk azonban úgy akadályai az imameghallgatásnak, hogy van valamilyen meg nem vallott b nünk. Megpróbáljuk rejtegetni még Isten el tt is egyik másik b nünket, mert azt hisszük jól van ez így. Ne zaklassuk Istent minden aprósággal! Pedig hallgassuk csak mit Isten igéje: „Nem az ÚR keze rövid ahhoz, hogy megsegítsen, nem az füle süket ahhoz, hogy meghallgasson, hanem a ti b neitek választottak el titeket Istenetekt l, a ti vétkeitek miatt rejtette el orcáját el letek, és nem hallgatott meg.” (Ézs 59:2) Úgy is lehetünk gátjai az imádság meghallgatásának, hogy ha megoldatlan viszály van emberi kapcsolatainkban. Isten mindent megtesz, hogy közöttünk és közötte jó, békés viszony alakuljon ki. Jézus Krisztus ezért jött a földre. Benne Isten megbocsátja b neinket és az nagy családjának tagjai közé sorol bennünket. Éppen ezért kell nekünk is hasonlóan tenni: bocsánatot kérni elkövetett b neinkért, vagy bocsánatot adni, ha ellenünk vétkezett valaki. Hány és hány ember tud haragudni évekig embertársára banálisan kicsi dolgokért. Pedig nem ez a megoldás, mert a megbocsátatlan b nök leterhelik a lelkünket. Lehet, hogy alig észrevehet en teszik ezt velünk a b neink, de a b n mindig megoldás után kiált, ez pedig nem más, mint a bocsánat, melyet kérhetünk vagy adhatunk egymás számára! Isten igéje ezt mondja erre: „Aki azt mondja, hogy a világosságban van, de gy löli a testvérét, az még mindig a sötétségben van.” (1Jn. 2,9) Egy másik helyen pedig ezt olvassuk: „Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, a testvérét viszont gy löli, az hazug, mert aki nem szereti a testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk t le, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is.” (1Jn. 4,21) Meg kell tehát próbálnunk helyrehozni minden szétesett emberi kapcsolatot, ám nem sikerül ez mindig: „Ha lehetséges, amennyire t letek telik, éljetek minden emberrel békességben.” (Róm. 12,18) Vagyis vannak helyzetek, amikor én megpróbálom rendezni a rendezetlent, de a másik nem vev rá. Onnantól kezdve nem az én felel sségem az egész! De ha meg sem próbálom, akkor mulasztok vele. Akadálya lehet imáink meghallgatásának az önzésünk. Jakab így mondja ezt: „Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni.” (Jk 4:3) Érdemes megvizsgálni imáinkat az önzés szempontjából. Lehet, hogy megdöbbennénk azon, hogy mennyi önz , csak magunkra gondoló kérést viszünk Isten elé. Amikor azt kérjük az Úrtól, hogy rizzen meg a próbáktól, a gondoktól, a fájdalmaktól, vagy adjon kényelmes, boldog, problémáktól mentes életet, akkor elképeszt en önz a kérésünk! Isten ugyanis örök életet akar adni, de ez nem hullik senkinek sem az ölébe. Jézus követése arról szól, hogy felvesszük a keresztet, megtagadjuk magunkat (önz énünket), és úgy megyünk Megváltónk után. senkinek sem ígért szenvedésmentes, könny életet, mert nem is szólhat senkinek sem err l a

45

földi sorsa. Így aztán ne legyünk ily’ módon önz kívánságokkal Urunk elé járuló tanítványok. Tulajdonképpen az önz séghez is kapcsolódik az imameghallgatás utolsó akadálya, mert ez nem más, mint a nemtör döm viselkedés. Amikor mások nem érdekelnek. „Aki bedugja fülét a nincstelen segélykiáltására, annak sem válaszolnak majd, amikor kiált.” ( Péld. 21,13) Isten azt szeretné, hogy ha a Krisztusban kiválasztott népe visszatükrözné az tulajdonságait. Már pedig azt látjuk, hogy Isten szívén viseli az elesettek, a nyomorultak sorsát. És ugyanezt várja el t lünk is! Persze a legtöbb ember úgy gondolja, hogy pont én tegyek valamit egy elesettért? Mit érek én egyedül? Soha ne becsüld le hitedet, er det, segítségnyújtásodat! Hiszen, ha minden ember a maga helyén azt a keveset megtenné, amit rábízott az Isten, akkor sokkal kevesebb lenne a szenved , a magát nyomorultul érz ember a világon! De sajnos sokszor egymásra várunk: oldja meg a másik! Gyülekezetünk presbitériuma elhatározta, hogy megpróbáljuk a diakóniát, a szeretetszolgálatot megélni, gyakorolni legalább városunk reformátusai felé. Hogy messze nem oldunk meg minden problémát? Ezt aláírom, de nem arra várunk, hogy majd valaki más biztosan segít. Nekünk kell észrevenni az elesetteket, és lehet ségeinkhez mérten segítséget nyújtani! Testvérek! Vizsgáljuk meg önmagunkat, hogy mi az, ami hátráltat bennünket abban, hogy Isten meghallgassa imáinkat, és lehet, hogy rájövünk: vagy nem jó a kérésünk, vagy rossz az id zítésünk, vagy bennünk van a hiba! Abban azonban soha ne kételkedjünk, hogy Isten elég hatalmas ahhoz, hogy amit hittel kérünk, megadja számunkra. Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 200, 25/1, 225/1-6, 171, 25/2, 398

2007. március 11. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla ref. lelkipásztor) Textus: Lk 18:1 „Arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.”

46

Szeretett Testvéreim! Immáron azt lehet mondani, hogy hónapok óta az imádság a témája a vasárnap délel tti igehirdetéseknek. Sok minden elhangzott már az imádsággal kapcsolatban, de úgy gondolom, hogy ma egy olyan dologról lesz szó, ami minden embert érint: az imádságban való meglankadásról, a meghidegülésr l. Azt hiszem, hogy nincs az a hív ember ezen a világon, aki ne tapasztalta volna már meg, hogy milyen jó közel lenni az Istenhez, milyen jó hozzá kiáltani, milyen jó Neki hálát adni, leborulni és könyörögni el tte. Majd amikor ez az állapot el tud múlni, hosszabb vagy rövidebb id után, ahogyan az ember magát hív nek tartja, és azt mondja, hogy már nem olyanok az imádságaim, mint korábban. Már nem tudok úgy imádkozni, mint hetekkel, hónapokkal ezel tt. Azt hiszem, hogy nem szabad szégyelleni, bevallani, hogy bizony hullámhegyek és -völgyek váltják egymást a mi imaéletünkben. Ez igaz rám, a lelkészre, igaz rátok, a gyülekezet vezet ire, bármely gyülekezeti tagra. Biztos furcsának t nik kimondani ezt, de minden hív ember keresztül megy ezen, hogy egyszer szárnyal a lelke, jó keresni az Istent, aztán azt éli meg, hogy nem értem saját magam sem, hogy mi van velem, miért nem olyanok az imádságaim, mint korábban, miért nincs bennem az a t z, amikor Istent kellene keresni? S t az is el fordulhat bárkivel, hogy abbahagyja az imádkozást, abbahagyja az imádságokkal való Isten-keresést. Egyszer en megsz nik az életében az, hogy Istent megszólítsa, hogy eléje vigye a gondjait, az örömeit, a terheit vagy bármit, ami ott van a szívében.

Testvéreim! Beszéljünk err l a kényesnek nevezhet témáról is szintén, hogy vajon mi vezethet el oda a mi életünkben is, hogy meghidegül az Istennel való kapcsolatunk, hogy langymeleggé válik, azt érezzük, hogy mintha nem lenne az igazi az Isten keresése az életünkben. Több oka is lehet ennek: az egyik ott van a 78. Zsoltárban, - azért lett felolvasva – látjuk a választott nép életében, hogy k is keresték az Istent a bajaikban, amikor éppen valami gond volt, az Isten válaszolt az imákra, megadta szívük vágyát, aztán megfeledkeztek az Istenr l. S ez újra és újra így történt: a gondok és a nehézségek idején keresték az Istent, aki segített, aztán pedig meg voltak nélküle. Emlékezzünk csak vissza a pusztában vándorló nép bizonyos dolgaira: Nem volt mit inniuk, de az Isten a sziklából is fakasztott vizet. Nem volt mit enniük és ott panaszkodtak, háborogtak az Istennel szemben, hogy miért hozta ki ket Egyiptomból. Jó volt ott nekik, igaz, hogy szolgaságban éltek, sanyargatták az életüket, de jó volt ott nekik. A pusztában azonban az Isten mannát adott nekik, és minden nap megadta a betev falatot számukra. Mégis egyik csoda a másik után hiába következett az életükben, újra és újra megváltozott az Istenhez való viszonyuk, az Istennel való kapcsolatuk. Megkeményedtek, kevésbé vették komolyan az Istenhez való kiáltást. Testvéreim, márpedig, ha a hív ember így áll az Istenhez, akkor ez tulajdonképpen olyan, mintha valakinek van egy egyetemista gyermeke, és csak akkor szól haza a szül khöz, ha elfogyott a pénze, egyébként nincs szüksége a szül kre, de ha valami gond van – elfogyott a pénz vagy segítségre lenne szükség, akkor azonnal hazatelefonál. Érezzük, hogy mennyire sántít ez a dolog, mennyire nem helyénvaló. Nem helyénvaló ez a hív ember életében sem, hogy 47

csak akkor kell az Úristen, amikor az életünk nem úgy alakul, ahogyan kellene. Nyilvánvaló, hogy az Isten maga mondja, hogy amikor gondunk, bajunk van, akkor keressük t, de máskor is, rendszeresen szólítsuk meg. Aztán ezeknek a meghidegült imádságoknak, vagy imádság nélküli állapotnak lehet az az oka is, hogy Isten és ember közé valami odaférk zött, valami közénk állt. Ez oly sok minden lehet. Lehet a munkánk, melyre hivatkozunk is olykor, hogy nem érünk rá egymásra, nem érünk rá sok mindenre, ami fontos. Lehet, hogy közénk és az Isten közé odaáll a keser ségünk, az önzésünk, vagy bármi más, valami rossz szokás, ami megpróbál elszakítani az Úristent l. Bele kell néznünk a saját életünkbe. Nekünk magunknak kell kimondani, hogy Uram, keresem, és megtalálom, hogy mi állt kett nk közé. Az ember, ha szintén keresi azt az Istent l eltávolító dolgot az életében meg is fogja találni. Testvéreim, az Isten iránti engedetlenség is, hogy messze tud bennünket sodorni az útról. Egy bibliai történetet hadd mondjak el közöttetek: Izrael népének Saul volt az els királya, és egyszer azt bízta rá az Úristen, hogy amikor megküzd az amálékiakkal, akkor semmit ne hozzon el zsákmányként, mindent pusztítson el. Igen ám, de a nép unszolására meghagyták a legszebb jószágokat, a legszebb bárányokat, marhákat. Tették ezt azért, – saját elmondásuk szerint – hogy az Istennek fel tudják áldozni. De az Isten azt mondta erre, hogy többet ér az engedelmesség minden áldozatnál. Inkább arra figyeljetek, hogy mit mondtam nektek! Ne a saját gondolataitok szerint akarjatok nekem szolgálni, hanem úgy, ahogyan én elmondtam, és ti nem azt tettétek. S valóban err l volt szó, csak egy részét akarta feláldozni a nép a jószágoknak, a másik részét pedig meg akarta tartani saját magának.

Testvéreim! Úgy gondolom, hogy az Istennel való kapcsolatunkat megbéníthatja a kiábrándultság állapota. Amikor az ember valamilyen oknál fogva kiábrándul az Istenb l – ilyen is el fordulhat bárkivel – amikor az embernek megbetegszik egyik szerette, mily buzgón könyörgünk érte, hogy meggyógyuljon és nem gyógyul meg, ehelyett megállunk a koporsója mellett. Vagy amikor az ember könyörög azért, hogy a gyermekének helyre jöjjön a családi élete, és mégis elválik a gyermeke a házastársától. Az ilyen és ehhez hasonló tapasztalatok megkeseríthetik az emberi szívet, kiábrándulttá válhatok, és azt mondhatom, hogy hiába könyörögtem, Isten nem hallgatott meg. Pontosan az ilyen esetekre mondja azt Pál apostol, hogy hitben járunk, nem látásban. Nem látjuk mi azt, hogy az Istennek mi a terve velünk, csak hit által fogadhatjuk el azt, hogy mindig jót akar, akkor is, ha az fáj pillanatnyilag, akkor is, ha azt nehéz elhordozni. Ezért mondja Jézus is a felolvasott alapigében, hogy mindenkor imádkozni kell, nem szabad megrestülni. Hiszen az ember oly könnyen feladja, ha nem úgy teljesülnek a kérései, amelyekkel odaállt az Isten elé, könnyen feladhatjuk, könnyen azt mondhatjuk, hogy Uram, ha léteznél, ha látnád a sorsomat másképpen állnál hozzá. Jézus akkor is arra bíztat, hogy ne így álljunk az életünk eseményeihez. Ne gondoljuk azt, hogy az Isten nem látja a sorsunkat, nem látja a fájdalmainkat. mindent jól lát, s egészen közel akar jönni hozzánk, hogy segítsen, csak egészen másképpen gondolkodik. A múlt héten volt róla szó: Az Isten útjai és az Isten gondolatai nem a mi útjaink és gondolataink, mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak 48

a útjai és gondolatai a mieinknél. Sokszor nem látja be az ember, vagy nem akarja belátni, hogy így van. Sokszor az ember maga szeretné lerombolni azokat az akadályokat, amelyek közé és bármelyik ember közé tornyosul. A választott népnek is azt üzente – Jeremiás könyvében olvashatjuk: Ha meg akarsz térni, hozzám térj meg, én tudok rajtad segíteni, én vagyok az, aki jól ismerlek, akinek terve van a te életeddel és tudom, hogy mi miért történik veled, te most még nem tudod. Lehet, hosszú id eltelik, hogy megtudd, minek mi volt az értelme, a célja, az embernek meg kell próbálni odabízni igazából az életét Isten kezébe, s akkor eljuthat majd arra, hogy megvilágosodjon id vel. Testvéreim! Úgy gondolom, hogy azt a meghidegült, langymeleg kapcsolatot az Istennel úgy tudjuk megváltoztatni, hogy ha mindennapunk részévé válik az imádság. Bele kell illeszteni a napi teend ink közé az imádkozást. Persze nagyon sok feladata van a Te életednek és az enyémnek is. Sokszor az ember a végére sem ér a feladatoknak, mégis azt hiszem, hogy fontos lenne, ha beletennénk a napi ütemtervünkbe, hogy fogok imádkozni. Hogy mikor, és hol azt te tudod a legjobban, te ismered a saját életedet, a saját id beosztásodat. Hogy reggel jó neked imádkozni, amikor még az ágyban vagy, vagy a kávédat szürcsölgetve, vagy délel tt van néhány szabad perced, vagy kés délután, vagy este, vagy éjszaka, miel tt álomra hajtanád a fejed? Mindenki saját maga tudja, ismervén a saját életét, és id beosztását. De Testvérek, hallatlanul fontos, hogy az ember szakítson id t az Istennel való közösségre naponként. Ahhoz lehet ezt hasonlítani, mint egy teológiai professzor mondta, hogy az meglátása szerint a házasságoknak lényeges eleme, hogy naponként egy órát beszélgessenek a házastársak egymással. Ezzel szemben hónapokkal ezel tt idéztem már, hogy egy felmérés szerint aki legalább 6 esztendeje házas, átlagosan 9 percet beszél a házastársával. Sokszor ezért mennek tönkre a házasságok, ezért érzi a házasságban él ember, hogy valami nincs rendjén, mert nem beszél eleget a társával, nem osztják meg elegend módon a gondolataikat, a velük történt eseményeket, szívük vágyait a másikkal. Higgyük el, hogy az Istennel való kapcsolat ugyanerr l szól, ott van-e az életünkben a rendszeresség, akarjuk-e naponta felkeresni t. Ha úgy vagyunk vele, hogy elég hetente felkeresni, egy id után már elég kéthetente, majd havonta, aztán negyedévente, félévente, vagy évenként, netán még kevesebbszer keressük fel az Istent. Többen mondták már, hogy a templomba járás is ilyen. Jó ide jönni, feltöltekezik az ember, de ha kimaradunk egyszer, kétszer, az ember kevésbé érzi szükségét, hogy idejöjjön és könnyen kimarad harmadszor, negyedszer is, egy id után már azt veszi észre, hogy már néhány éve nem jár templomba. Pontosan ezért kell beiktatni a mindennapjainkba az imát. Napi program legyen az életünkben Istent megkeresni, és szintén odatárni eléje az örömünket, gondjainkat, a szomorúságot, a fájdalmat, mindazt, ami ott van az életünkben. Testvéreim! Az Istennel való viszonyunk azért lehet langyos, és azért t nik meghidegültnek, mert nem szólítjuk meg az Istent elég gyakran. Túl felszínesek az imádságaink id nként – magamon is látom, nem tagadom le el ttetek. Az 49

embernek oda kell figyelnie a másokkal való kapcsolatára, az egymással és az Istennel való kapcsolatunkra egyformán oda kell figyelni, hogy ne váljon túl megszokottá, túl langyossá, mert nem jó az. Testvéreim! Olvastam egy történetet arról, hogy valaki hosszú id n keresztül imádkozott édesanyja megtéréséért. Egészen pontosan 20 esztend n keresztül imádkozott egy asszony, hogy megtérjen az édesanyja, megismerhesse Jézust. S azon a napon, amikor odaállt a gyülekezet színe elé az édesanyja, megvallván hitét és azt, hogy van köze már Krisztushoz, és elfogadja Megváltójának, annak a napnak a délutánján a lelkész találkozott azzal az asszonnyal, aki imádkozott az édesanyjáért és azt látta, hogy könnyes a szeme. Megkérdezte, hogy van-e valami baj? Azt válaszolta az asszony, hogy igen, van: 20 éve imádkoztam az édesanyámért és most, hogy megtért ember lett, mégis fájnak dolgok. A lelkész nem értette, így szólt: úgy gondoltam, hogy szétveti a szívét az öröm, éppen azért, mert az édesanyja megtért, Isten meghallgatta imáját és megvalósult a kérése. Akkor mi lehet a baj? Azt mondta ez az asszony, hogy imádkoztam néhány évig, de miután már 5 éve imádkoztam édesanyám megtéréséért, arra gondoltam, hogy az Úristen úgy sem fog meghallgatni, de azért tovább imádkoztam. Imádkoztam néhány esztend t és 10 évnyi könyörgés után arra az elhatározásra jutottam, hogy kár pazarolni az id t az imádságra. Aztán mégiscsak tovább imádkoztam és 15 év után azt gondoltam, hogy képtelenség az Istenhez kiáltani, úgysem fog válaszolni, úgysem fog megtérni soha. Majd 19 év imádság után azt mondtam magamnak, hogy bolond vagyok, minek imádkozom, minek pazarlom a drága id t, hiábavaló dologra és 20 év után, miután az Isten két évtizeddel kés bb meghallgatta az imámat, mégis az fáj, hogy nem hittem eléggé az imádság erejében. Azt kell, meglássam, hogy soha nem szabad feladni az imádságot. Ennek a történetnek az utóbbi mondat a veleje, a lényege, hogy soha nem szabad feladni az imádságot senki esetében. Nincs az a reménytelen eset az Úristen el tt, akin ne tudna segíteni, nincs az a mélység, amelyb l ne tudna el hozni. Órákkal ezel tt találkoztam valakivel, aki az alkohol rabja volt korábban. Elment Dömösre a Református Iszákosment Szolgálathoz, és úgy tért haza, hogy azt mondta: lelki nyugalmam van. Nagyon örülök neki – mondtam – sokat imádkozott az édesanyja magáért, sokat imádkoztunk többen is magáért, hogy változzon az élete. Az Isten így válaszolt ezekre az imákra. Mondtam azt is, hogy vigyázzon magára, kerülje azokat a személyeket, akik úgy is megkísértik még magát, és legyen er s akkor, amikor nem fognak hinni magának, hogy megváltozott, mert ezt már sokszor elmondta. Csak most annyival több az élete, hogy megismerte Krisztust, akiben lelki békét kapott, mert odahelyezte elébe a b neit, és szeretne egy újat kezdeni. Testvéreim! Nem tudom, hogy milyen a Ti imaéletetek jelen pillanatban, de arra bíztatlak benneteket, hogy ne sz njünk meg imádkozni, sem önmagunkért, sem családunk tagjaiért, mert az Isten figyel az imánkra, meghallgatja és válaszol – lehet, hogy nem akkor, amikor mi akarjuk. Nagyon sokszor lehet, hogy egészen más az Isten idejének múlása, de eljön az, amit mi szeretnénk, 50

higgyük el, mert az Isten kér bennünket arra, hogy ne restüljünk meg, legyünk kitartó, rendszeres imádkozó gyermekei. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 345, 130, 265, 156,475

2007. március 18. vasárnap (Szolgálattév : Katona Béla lelkész) Lectio: Zsoltárok 1 Textus: 1 Királyok 19:9-12 Szeretett Testvéreim! Az elmúlt hetek vasárnapi istentiszteletein sok hasznos információ elhangzott már az imádsággal kapcsolatban. Mindezeket fontos tudnunk, de igazából semmit nem érnek, ha nem csendesedünk le eléggé ahhoz, hogy imádkozzunk. Pedig ezen a területen minden ellenünk játszik. Az ember élete óriásit változott a korábbi évtizedekhez képest. Megváltozott az ember szemlélete: önmagához, másokhoz, a munkához és egyáltalán a világhoz való viszonya. Ma egy olyan világban élünk, melyben azt látjuk, hogy alapkövetelmény az, hogy minél több dolgot végezzünk el. Zsúfoljuk tele a napjainkat, amit holnap megtehetsz, jobb, ha ma elvégzed. Teljesítmény, teljesítmény és teljesítmény – ez a mottója a ma emberének. Vajon nem ezek a gondolatok vannak-e ott sokak életében: minél korábban kell felkelni, hogy sokat tudjunk dolgozni. Feküdje le kés bb, annál többet tudsz elvégezni. Ha úton vagy, vezetés közben is használd ki az id t, akit lehet, hívj fel telefonoddal! Néhány hónappal ezel tt egyik ismer söm az általa leutazott kb. 120km csaknem minden méterét végig telefonálta! Kissé megdöbbentem a dolgon, de van, aki már itt tart. A mai élet jelszava az, hogy pörögni kell, még pedig minél nagyobb fordulatszámon. Ahhoz, hogy sikeresebb, boldogabb legyél, hogy le ne maradj a nagy versenyben a legnagyobb fordulatszámon kell pörögni. És sajnos ez a felfogás nagyon hamar uralni kezdi az ember életét. Már az iskolás gyermeknek is úgy kell odafigyelnie a teljesítményére, hogy ha nem teszi, akkor óriási hátrányt szed össze másokkal szemben. Igaz, hogy kis túlzással kimarad a gyerekkorából a gyereknek lenni szakasz, de a jöv ezt követeli. Bárki, akinek munkahelye van, szintén ezt támaszthatja alá: legfontosabb a teljesítmény, különben kezébe kapja az ember a munkakönyvét. A ma emberének egyetlen tétlen pillanata sincs, nem ér rá még gondolkodni sem. Nekünk, hív embereknek meg kell kérdeznünk önmagunktól, hogy Isten halk és szelíd hangja hogyan illeszkedik a hajtással teljes életünkbe? Mikor engedjük meg, hogy az Isten vezessen, irányítson, intsen vagy bíztasson bennünket? És ha ez ritkán vagy sohasem történik meg velünk, akkor hogyan 51

élhetünk hiteles keresztyén életet? Ezek mind megválaszolásra váró kérdések. Napokkal ezel tt hallottam egy általam nagyra becsült szül t megnyilvánulni gyermekei sikereir l és a kulcsgondolata a tudatosság volt. Tudatosan készítette gyermekét az iskolai megmérettetésekre, a továbbtanulásra. És a gyerek is tudatosan készült minderre. Nos, szerintem nemcsak a gyerekek tanulmányaiban, hanem a keresztyén életben is ez az egyik kulcsszó: a tudatosság! Az Istennel való kapcsolatunk nem attól lesz jó, ha azt mondjuk, hogy imádkozunk akkor, amikor sikerül. Majd, ahogy összejön! Ez nem hiteles keresztyén élet. Ugyanis hiteles hív nek lenni együttjárás az él és hatalmas Istennel. A hiteles keresztyénnek szilárd kapcsolata van az Úrral, mely naponta megújul. Hogyan olvastuk az els zsoltárban? „Az ÚR törvényében gyönyörködik, és az törvényér l elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja.” (Zsolt 1:2-3)Elképeszt en kevés keresztyén éri el a hitelességnek ezt a szintjét, a legtöbben egyszer en túlságosan sokat nyüzsögnek. Pedig a lelki hitelesség sellensége a nyüzsgés. Félreértés ne essék, a nyüzsgés hozzátartozik az életünkhöz, de nem jellemezheti az Istennel való közösségünket, mert bizony a csendben tud leginkább hozzánk szólni, és mi is a csendességeinkben szólhatunk hozzá leginkább. Bárhogy is nézzük, a hiteles keresztyénség egyik legfontosabb összetev je az id . Nem a maradék, nem a hulladék-id , hanem az értékes id . Id a szemlél désre, az elmélyülésre, az elgondolkodásra. Ez nem elsietett, hanem zavartalan id ! Lassan négy éve élünk közöttetek és örömmel tapasztaljuk azt, hogy a vasárnapi istentisztelet olyan a gyülekezet életében, mint egy ünnep. Mert odaszánjátok ezt az id t az Isten számára. És ez így van rendjén! Ha valaki nagyon fontos számunkra, arra a személyre tudatosan kell id t szánjunk. Ha valakinek fontos a házastársa, akkor tudatosan oda kell figyelnie rá. Arra, hogy mennyi id t töltenek együtt. Sok reményteljesnek induló házasság válik felületessé egy id után, mert a férj beletemetkezik a munkába, hogy fogyatkozó önbecsülését helyreállítsa, míg sok feleség pedig a gyermekeiben próbálja meg kiélni magát, és betölteni azt az rt, mely a férjével való megváltozott kapcsolat miatt alakult ki. Így egy id után azt fedezhetik fel, hogy bár egy asztalnál esznek, egy ágyban alszanak – jobb esetben –, egy fedél alatt élnek, mégis hiányzik a meghittség, hiányzik az egymásra való igazi odafigyelés. Ha pedig ez így van, akkor változtatni kell! Ha jobbat akar valaki önmagának és párjának, akkor változtatni kell! Meg kell nézni, hogy mir l kell lemondani, mit kell másképpen csinálni! Ugyanez a helyzet az Istennel való kapcsolatunkban. Azt mondja Jézus a magvet példázatában, hogy „Akiknél a tövisek közé esett, azok hallották az igét, de mikor elmennek, az élet gondjai, gazdagsága és élvezetei megfojtják azt, és nem érlelnek termést.” (Lk 8:14) Az ilyen keresztyének nem lesznek érettebbek, nem növekednek. Jézussal való járásuk vánszorgássá lassul, vagy 52

teljesen le is állnak! Ha netán itt tartunk, akkor azt kell mondjuk, hogy ebb l elég! Nem leszek gépies keresztyén, aki elmond ugyan néhány imát, igét olvas naponta, de semmi hasznom ebb l tulajdonképpen, mert nem hatja át az életemet. Fél szívvel követem csak Krisztust és ezen változtatni akarok, bármi is az ára! Bill Hybels szerint életünk olyan, mint egy versenyautó, mely tízezres fordulaton pörög, de ahhoz, hogy hiteles keresztyének legyünk a fordulatszámot le kell csökkenteni ötezerre, majd ötszázra! Hogyan lehet ezt megtenni? Egy gyakorlati, kipróbált, garantált módszert ajánl, mely három lépésb l áll! Az els lépés talán nagyon furcsának t nik, mégis fontos ahhoz, hogy Isten el tt igazán elcsendesedhessen az ember! A fordulatszám csökkentésének az els lépését naplóírásnak nevezzük. Egy lelki napló vezetésér l van itt szó, melyben az ember papírra veti tapasztalatait, érzéseit, gondolatait, ötleteit. Ha azonnal ellenérzésünk támad e felvetés ellen, akkor el kell mondjam, hogy Bill Hybels maga is elég rossz ötletnek tartotta a naplóírást gondolván arra, hogy ilyet csak az csinál, akinek rengeteg felesleges ideje van. Ám amint tanulmányozni kezdte nagysiker , jellemes, az életben másokra nagy hatást gyakorló emberek életét egy dolog közös volt bennünk: valamennyien naplót vezettek, noha igencsak nyüzsg , telített életet éltek! A javaslat az, hogy saját világunk rendbetétele végett vegyünk egy spirálfüzetet, és naponta írjunk bele. Egy oldalnál soha ne legyen több az, amit beleírunk. Mindennap az els szó, amit beleírunk, ez legyen: tegnap. Elemezzük ki a tegnapi napunkat, úgy, mint egy focicsapat tagjai szokták a legutóbbi meccsüket. Meg kell nézni, hogy mi volt jó, és hogy hol hibáztunk. A naplóírás egyik haszna, hogy rákényszerít életünk felülvizsgálatára. A legtöbb ember ugyanis minden önvizsgálat nélkül él. Ugyanazokat a hibákat követjük el napról napra. Nem tanulunk döntéseinkb l, akár jók, akár rosszak azok. Nem tudjuk, miért élünk itt, és hová megyünk. Második haszna a naplóírásnak, hogy az alatt az 5-10 perc alatt az ember sebessége, fordulatszáma felére csökken. A naplóírásban nem a mély gondolatok papírra vetése a cél, hanem az, hogy az ember kikapcsolja a külvilágot, félreteszi feladatait és bels motorjának sebessége felére csökken. Persze önmagában a naplóírástól nem lesz senki sem hiteles keresztyén. Ehhez meg kell tenni egy második, majd egy harmadik lépést is. A második lépés legyen az – szól a javaslat – hogy írjuk le imáinkat. Egyesek azt vallják, hogy nem szükséges megtervezni a rendszeres imádkozás idejét, k útközben imádkoznak. Önmagukat csapják be. Próbáljunk házasságot építeni csak úgy mellékesen. Így nem lehet kapcsolatot építeni sem emberekkel, sem Istennel. Ha valakit meg akarunk ismerni lassítanunk kell és együtt kell lenni a másikkal. Leírt imáink se legyenek hosszabbak egy oldalnál. Ez megakadályoz abban, hogy er nket felülmúlja tevékenységünk, másrészt biztosítja, hogy mindennap írjunk. Aztán – jön az újabb javaslat – mondjuk el hangosan a leírt imát 53

Istennek. Meghagyva azt a szabadságot önmagunknak, hogy kiegészítsük a leírtakat. Amit ezen túl én magam látok hasznosnak az imák leírásában az az, hogy az ember elkerülheti a sablonosságot. Nem tudom, hogy ti hogyan látjátok imáitokat, de én azt látom a sajátjaimon, hogy sokszor igen sablonos vagyok. Ennek az az oka, hogy vannak kedvenc gondolataim, szófordulataim, kedvenc témák és személyek, melyekért, akikért imádkozni szoktam. De ett l azért sokkal több az élet! Sokkal több mindenért és mindenkiért lehet imádkozni, mint én is szoktam. Ezért úgy döntöttem, hogy kipróbálom e módszert akkor is, ha sokaknak talán felesleges id töltésnek, id pazarlásnak fog is t nni. Amikor az ember az els két lépést megtette, akkor már kb. csak 500-ra becsülhet a fordulatszámunk. Ez azt jelenti, hogy lelkileg kell en nyugodt vagyok, és megtehetem a harmadik lépést, mely nem más, mint az Istenre való hallgatás. Innen jön a hiteles keresztyénség – Isten Lelkének a nyugodt, csendes közösségéb l a mi lelkünkkel. Ha állandóan nyüzsög az életünk, akkor nem lehet bel lünk hiteles keresztyén. Még akkor sem, ha nyüzsgéseink, tevékenységeink a gyülekezetért történnek. Hogy ez mennyire így van, azt az is mutatja, hogy hónapokkal ezel tt egy lelkész azt mondta nekem: Te, tudod, mire érek rá legkevésbé? Imádkozni, és Bibliát olvasni! Mire azt mondtam erre, hogy igen, velem is szokott hasonló el fordulni. Csakhogy ez nincs így jól. Eszembe jutottak egy német lelkész szavai, aki azt mondta, hogy sok hív nek az a problémája, hogy a Lélek gyümölcseire figyel. Vagyis arra, hogy teremjen az élete. Csakhogy nem teremhet senki tartósan jó gyümölcsöket, ha nincs elég mélyen a gyökér. Pontosan err l beszél az 1. zsoltár, hiszen a folyóvíz mellé ültetett fa azért teremhet gyümölcsöt, mert gyökerei mindig éltet vízhez jutnak. Nem fenyegeti a kiszáradás. Testvérek! Az Istennel való életünket, kapcsolatunkat a kiszáradás fenyegeti, ha nem töltünk elég id t az közelében, ha nem csendesedünk el el tte rendszeresen. Minden gyülekezetért való fáradozás nagyon értékes. Végezze azt lelkész, gondnok, presbiter vagy bármely templomba járó személy. Értékesek a szolgálatok, legyenek azok fizikai vagy lelki tevékenységek, de nem ezek jelentik f er forrásainkat. Az er az egyedüllétb l táplálkozik. Az Istennel elöltött egyedülléteinkb l. Nézzük csak meg alapigénket. Illés prófétáról szól. Ha néhány igeverssel el rébb olvasunk, ott azzal találkozunk, hogy Illés belefáradt a hitetlenség elleni küzdelembe. „Elég, nem bírom tovább!” Így fogalmazta meg érzéseit Isten felé. Majd igénkben is azt mondja, hogy buzgólkodott a Seregek Uráért. Vagyis belefáradt a sok buzgólkodásba, de nem töltekezett fel. Isten ekkor a halk és szelíd hangján megszólította és megérintette t. Mert az Úr a halk és szelíd hangban van jelen, így tud szólni hozzánk is. Éppen ezért, ha több áldást akarsz, ha rendszeres gyümölcstermés a célod, akkor naponta lassíts, gondolkozz, és figyelj Istenre! Ehhez id kell! Szánj Istenre és önmagadra elég id t! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 277, 23/1, 274, 173, 377/3, 457

54

2007. március 25. vasárnap (Szolgálattev : Mike Zoltán szilágysomlyói lelkipásztor) Lectio: Zakariás 10 Textus: Zak. 10:12 „És meger sítem ket az Úrban, és az

nevében járnak, – így szól az Úr”

Keresztyén Testvéreim! Sajátos történelmi körülményben és helyzetben szólítja meg Zakariás próféta által választott népét Isten. Ezen belül is els sorban Júdát, azt a törzset, amelynek a déli országrész f városaként Jeruzsálem a szolgálati területe a prófétának. Hogy ha kortörténeti szempontból vizsgáljuk ezt az id szakot, akkor megállapítható, hogy a Krisztus el tt 520 és 518 közötti 2 esztend re tev dik a szolgálat ideje. Amikor Aggeussal és Ezékiellel együtt bíztat egy reményt vesztett, egy politikai körülményben aggodalmakat átél nemzettestet. Azért, mert kettészakadt ebben az id szakban Izrael népe. Az északi országrész, Izráel már korábban Asszír fennhatóság alá kerül, és Júdában is tapasztalták ama babilóniai fogságba vitel keser ségeit, amely így az egymást váltó és történelmi helyzetekben alázatra és b nbánatra késztet életúton reménység szerint közelebb vitte Izrael népét az él Istenhez. Visszatértek egy olyan királyi rendelet folytán újra Izrael földjére a fogságba vittek, mint ami nem másnak tudható be, mint a történelmet formáló és alakító Isten megbocsátó szeretetének és kegyelmének. Ebben a helyzetben újrakezdenek sok mindent, látva, átérezve, hogy a nyomorúság azért volt szükségszer életükben, hogy általa Isten a szívüket újítsa, a maguk életútját formálja, a bálványimádástól eltérítse és t az egyedül imádatra méltó Istent úgy hordozzák szívükben és életükben, mint akir l vallhatják, hogy ha velük, akkor senki nem lehet ellenük. S mégis furcsa élethelyzet az, ami a nevezett próféták id szakában lejátszódik ismét Izrael életében. A hazatérés utáni kezdeti épít vágy lankad. A szegénység n , a körülvev politikai idegen hatalmak zaklatottsága er teljesebben egyre inkább felszínre tör, és ezen helyzetek közepette az, ami kezdetben oly boldog örömmel töltötte el a szíveket, most egyre inkább kikopik, megfakul és érezhet , hogy a templom építés és k fal építés örömteli szándéka akadozik. Azt is mondhatnánk talán: meg is áll a folyamat. S ebben a történelmi krízishelyzetben Isten a maga választott személyei által, jelen esetben a papi családból származó Zakariás által üzen, hogy korábban – mintegy 2 évvel – Aggeus kortárs próféta szintén a templom építésének fontosságára, szépségére, lehet ségére bíztatott. Most itt van az, akinek nagyapja hazajött az els hullámban – Zorobábel vezetésével – Babilóniából, ott van úgy, mint aki családi örökségként magában hordozza az istenhitnek az élményét, a fogságban megtapasztalt átment szeretetnek erejét. S 55

odaáll úgy népe elé, mint aki – hallottuk – bíztat: kérjetek es t az Úrtól a kései es k idején. Amikor Zakariás próféciájában ez a képi megjelenítés el ttünk áll, a megértéséhez szükséges tudnunk a Keleti világnak és ezen belül Izrael földrajzi területének ama éghajlati viszonyait, amelyek segítenek az Ige jó megértésében. Egy olyan katlanszer országrészben, ahol a t z nap pusztító, ahol az es hiány aszályosságot jelent, ahol életfeltétel az id ben érkez es , érezhet , hogy milyen fontossága van annak, hogy Isten által kiáradjon a termést gazdagító es nek áldása a földekre. Hogy ha ezt átvitt értelemben szemléljük, akkor azt jelenti, hogy a lelki aszályosság idején záporként kell hulljon az áldás az egyik szép Hallelujás ének bizonysága szerint az emberi életre ahhoz, hogy ne kiégjen, ne megszikkadjon, ne eltikkadjon a lelki sivárságban, hanem zöldell élete legyen, koronás gyümölcstermése, mint ami a Libanon cédrusai szépségével mutatja az egykori izraelita dics séget. Ha id ben helyezzük el a felvezet kezd vers gondolatait, akkor tudnunk kell, hogy ez nem más, mint a március-április hónapokban, a tél múlásával a mag kikeléséhez szükséges ama tavaszi, kés i es knek igazi áldást hozó ereje, amelyért hittel kell imádkozni a népnek. S amikor a természetbe kitekint Zakariás, és amikor a gazdálkodó Izrael fiaival érzékelteti az es fontosságát, az áldást a termés szempontjából, akkor ezzel mintegy rávezeti ket: ha a hitéletben, ha a lelki Istennel való kapcsolatban nincs ilyen szint áldáskívánás, ilyen es vel való felitatás, ilyen lélekáradás, ilyen próféciás üzenettel való bens meger sítés, akkor nem lesz termés. Akkor a fogság haldokló gondolata nyomasztóan tovább hat Izrael életére, akkor a megkezdett munkálatok elmaradnak, akkor minden, a három hullámba való a haza érkezés öröme, reménysége, szépsége porba hull. Amikor erre az Igére, a mai napra rendelt Ószövetségi igeszakaszként reátaláltam és szembesültem komoly üzenetével, átgondoltam Testvéreim, mennyire aktuálisan készítette el Isten Szentlelke ezt az Igét az én számomra személyesen, az otthoni, szilágysomlyói gyülekezet számára, de valamennyiünknek, így számotokra is Isten. Ugyanis tudnotok kell, hogy akár magyarországi, akár határon túli viszonylatban a szabadság ízét kóstolgató és abban szárnyat bontogató lelki ébredés esztendeiben mennyi fajta ránk ható nyomorúság, lelki sivárság, politikai összevisszaság, reánk nehezed körülményei közepette kell megharcolni a hitnek szép harcát. Amikor belendül az Isten lelke által szabadságot tapasztaló gyülekezetek tenni akarása, amikor templomok épülnek vagy újulnak, amikor gyülekezeten belüli szervez dések kezd dnek, akár n szövetségi, akár presbiteri, akár ifjúsági, diakóniai, szeretetszolgálati munkák területén. Az ember ezek folyamatában szembesül azzal, hogy mennyire sok az aratni való és milyen kevés a munkás. Az ilyen helyzetek közepette sokszor adódik a meghátráló, a csüggedésre hajlamos élethelyzet, és Isten azt akarja, hogy legyen mindenkor csontjaiban rekesztett t zzel él prófétai személy, akár egy lelkipásztor, akár egy gyülekezeti gondnok, vagy presbitérium vagy éppen a kegyességét magán hitéletével tevékenyen bekapcsolódó egyháztag, aki szívén hordozza Isten országának ügyét. S ebben a 56

helyzetben reá kell figyelni arra a prófétai szóra, ami felcsendül, ami egyfel l emlékeztet és a jelen helyzeteiben láttat hibákat, bajokat, úgy ahogyan Zakariás korában is, amikor nem az Isten szavának hitelessége volt a mérvadó, nem a prófétai szolgálatnak jöv be tekint , reményt hozó bátorsága és vigaszt teremt áldása volt a lényeges, hanem azok a hamis, sokszor fonák élethelyzetb l hozott vigasztalások, amik ideig valók voltak, amik magukon hordozták azt a hamisságot, azt az álnokságot, azt a hiábavalóságot, ami Izrael, – ha nyájszer életképben szemlélünk – szétszórásához, szertefutásához vezetett. S vissza lehet utalni akár a Dávid utáni királyoknak trónviszályaira, lehet érzékelni, azokat az élethelyzeteket, amik ott vannak aktuálisan Zakariás korában is, akadályaiként az összefogott együttes munkának, de amikr l el lehet mondani Magyarországon vagy más országrészekben, ugyanúgy a nagyvilágban: a politikai, gazdasági hatalomvágy milyen szinten bontja, s t állítja sokszor szembe egymással a nemzettesteket. S ebben a helyzetben azt mondja a próféta: Isten az, aki hatékonyan úgy lép közbe, mint aki meg fogja er síteni Júda házát, József házát, Efraimot. Ezeknek a neveknek említése a teljes Izraelt jelenti. Hogy ha a 12 törzs elhelyezését tekintjük: Júda déli országrészként, középs királyi hatalomként, fentebb József és Efraim, az északi országrészek jelent s törzseiként mutatja. Lehetett Asszíriába való deportálás, lehetett Babilónia által való betörés, lehetett a kés bbi korban, – ha egy másik korba hozzuk át – Nagy Sándor hódításával kialakított Asszír és Szír birodalom Szeleokidák uralkodásának ideje, lehet az Egyiptomot váltó Ptolemaiosz kor. Ezek mind történelmi id keretek, amikben megszólal a prófécia. Bennük egy a lényeges: a mintegy 6 évszázadon keresztül Istennek Izrael életére kiható tette nyomon követhet . Ha nézzük a magunk nemzeti keresztyén történelmét az t eseményekbe helyezett mivoltában, akkor elmondhatjuk, hogy lehet ötágú sípként szétszórt a nagyvilágban, akár a református anyaszentegyházunk magyar mivoltában. Hinni kell, hogy Isten összegy jt , egyesít lelkének ereje pünkösdi csodára képes, amikor nemcsak a Bábel tornyai összezavarásnak, meg nem értésnek, szétfutásnak problematikus helyzetével szembesülünk sokszor napjainkban is, hanem eljön az id , amikor mindenki a maga nyelvén, a szívének nyelvén és hangján érti Isten ígéretét, üzenetét, úgy, ahogyan a pünkösd csodájában az megtestesült. S hiszem Testvéreim, hogy ebben a mai együttlétben Isten ezt adja meg minekünk, amikor azt ígéri, hogy meger sítem ket az Úrban, és az nevében járnak – így szól az Úr. Meger sít minket Isten a fáradozásunkban, a küzdésünkben, a hitünkben, mindabban, amit nevében felvállalunk. Hogy ha visszagondolok otthoni gyülekezetünk életére: szükségünk van és szükségünk volt erre az er sségre, hiszen az Isten kegyelméb l átélt és immár több mint 16 éve hordozott szabadságunkban azzal az er vel tevékenykedhetünk, ami küls és bels megújulását jelentheti a gyülekezetnek. Isten kegyelméb l így újultak meg egyházi épületeink, így lelkesült fel a gyülekezet, így lesz Isten közelségét keres . De hiszem, hogy ugyanez mondható akár Tiszavasvári, akár más magyarországi gyülekezetek összefüggésében is, – 57

már amennyire én err l jól vagyok informálva. Szükségünk van Testvéreim arra, hogy Isten igéje megérintse, és átjárja a mi szívünket és belesüvöltsön Isten szava a mi életünkbe, úgy ahogy az kiárad a felolvasott igén keresztül is, hogy a széthintett, pogányok közé kevert életünk, akár Kárpát-medencei, leszakasztott országrész trianoni fájdalmait hordozó sebeit közepette ne csak vérezni tudjanak, hanem a Krisztus sebéb l, a kereszt békességéb l reménységet és áldást tudjanak meríteni, mégpedig úgy, ahogyan azt Isten Igéje éltet módon számunkra megfogalmazza. Átvonulhatott Izrael a nyomor tengerén. Emlékeztetett Egyiptomból való szabadulás csodás Vörös-tengeri átkelésére, érzékelheti most a Zakariás korában próféciában jelzett ország kinövekedés szépségeit, amikor Libanon, amikor Gileád, amikor tenger, amikor folyam jelzi azokat a határrészeket, amik szinte újra a dávidi birodalom nagyságára és szépségére emlékeztetnek. De csak egyféleképpen: ha Isten népe tudja, hogy ne az otthonaiban felállított bálványképeknek, ne az általuk idézett jövend mondás hiteltelenségének legyenek követ i, hanem a testté lett Igének. Hányszor kapjuk magunkat azon, hogy elrévedünk nemzeti történelmünk múltbeli szépségein, emlékein? El jönnek Szent István, Szent László, s a többiek szép alakjai, akik ország épít k, akik hith sök, a mi számunkra. El jön Mátyás, az igazságos, megjelenik Nagy Lajos, akinek idejében négy tenger mosta a Magyar föld határait. S csak elmélkedünk, és csüggedünk sokszor a veszteségeken, amik reánk szakadtak. Mindennek megvan az isteni végzésben az ok-okozati viszonya. Csak akkor van értelme foglalkozni ezekkel a kérdésekkel, ha bel lük tanulni tudunk, ha kiolvassuk az Igéb l azt, hogy Isten meg akar szabadítani, Isten meg akar er síteni, Isten örömet akar helyezni a mi ajkunkra, a mi szívünkre, hogy ennek lehessünk továbbmondói. Milyen szépen foglalja össze a teljes üzenetet a záró vers: „Meger sítem ket az Úrban” – mondhatnánk azt, hogy önmagamban. Nem fogják keresni sem Uniós egységben, csatlakozásban, sem hamis politikai indítékkal, baráti országi kapcsolatokban a jövend jüket Izrael fiai, hanem szembesülnek és emlékeznek, hogy bábfigurák voltak a született és el retört nagyhatalmak sakk asztalain és játszmáin. S felismerik: az él Isten közelsége egyedül az, akinek neve említésével ajkukon kell, hogy járjanak. Visszatérni az Ábrahám, Izsák, Jákob Istenéhez, aki megjelent Mózesnek a csipkebokorban, aki a maga Vagyok jelen idej igei kijelentésével hirdette az örökkévalóságban érvényesíthet voltát, azt jelenti: Azt az Istent keresem, aki Jézus Krisztus testet öltésében így jelent meg számomra: tegnap és ma és örökké ugyanaz. Ne cseréljük le Istent, ne forduljunk el t le, hanem vegyük észre, hogy minden istentiszteleti találkozás boldog alkalom és lehet ség arra, hogy visszatekintve az el dök életére, elemezve a magunk életútját, megértsük benne Isten életet formáló jelenlétét és a jöv be azzal a hittel tekintsünk, mint akik érezzük, hogy általa Isten biztos elkészített jövend t ígér és egyben meg is teljesül számunkra. A mai együttlétben, Isten Igéjében ez az áldás bontakozik ki a mi számunkra. S ebben a terhelt korban, amiben Zakariás él és ebben az 58

id ben, amikor magunk is ilyennek véljük mindennapi élethelyzetünket, hadd legyen készség szívünkben megkapaszkodni Isten kinyúló szeretetében. Engedjük, hogy átöleljen, hogy felemeljen, hogy meger sítsen és bíztasson minket, és vezessen azon az úton, amelyet jelölt ki, amikor azt mondta Jézus Krisztus által: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam”. Így érkezni meg Isten közelségébe, így tapasztalni meg az asztalközösségben a kiáradó szeretetet, amit Lukács evangéliuma a mai napra el írt igeszakasza ír az úrvacsoraszereztetés alkalmának szépségével er síti meg a mi számunkra. Jelentheti azt, hogy mi bizodalommal vagyunk és maradunk mindenkor Isten iránt. Isten Szent Lelke által ezt az üzenetet kívántam megfogalmazni Ti nektek. Isten adja, hogy ebben valamennyien tudjunk el re lépni, reménységet nyerni, az lelkének bíztató ereje és Igének gy zelmes hirdetése által mindenkor. Ámen. Az istentiszteleten énekelt énekek: 392, 32, 449, 170, 394

Elhangzottak 2007. ÁPRILIS havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék: • Április 1. vasárnap Textus: Lukács 19:29-40 • Április 8. vasárnap Textus: János 11:18-26 • Április 15. vasárnap Textus: Zsidó 1:1-2 • Április 22. vasárnap Textus: Apostolok Cselekedetei 20: 22-23 • Április 29. vasárnap Textus: 1 Thessalonika 5:16-18

Az igehirdetések címe • • • •

•

Április 1. vasárnap: A virágvasárnapi király Április 8. vasárnap: A feltámadott Krisztus ereje Április 15. vasárnap: Isten szava a ma emberéhez Április 22. vasárnap: Isten Lelkének vezetése Április 29. vasárnap Állandó kapcsolatban a világ Urával 59

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!” 2007. április 1. virágvasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: Ézsaiás 62 Textus: Lukács 19:29-40 Szeretett Testvéreim! Ha a mai világunk eseményeit tekintjük, azt mondhatjuk, hogy olyan nehéz egy-egy rendezvényre tömeget verbuválni. Nehéz kimozdítani a ma emberét mondván, hogy jöjjön el, lesz egy összejövetel, melyen jól fogja magát érezni. A ma emberének kevés a szabad ideje, azt pedig vagy a családjával, netán a televízió vagy a számítógép el tt tölti. Nehéz rábírni a legtöbb embert arra, hogy a lelkével való tör dését fejezze ki azáltal, hogy megjelenik valahol. Egyre ritkábban tapasztalható, hogy emberek tömegesen együtt örülnek, egyszerre mozdulnak meg és képviselnek valamilyen jó ügyet önös érdekek, hátsó szándék nélkül. A virágvasárnapi események leírásánál azonban azzal szembesülünk, hogy Jézust óriási tömeg vette körül. Egészen érdekesnek hat annak végig gondolása, hogy Jézus földi életének jelent s pillanataiban kik és hányan vették t körül. Születésére a szegénység, az egyszer ség kifejezések a legtalálóbbak, míg halálára a magányosság, az elhagyatottság. Ez az utóbbi azért is elgondolkodtató, mert halála el tt öt nappal vonul be Jeruzsálembe, – abba a városba, ahol kivégzik, életét kioltják, – ám virágvasárnap hatalmas tömeg mutatkozik mellette. A titok nyitja Jézus személye volt. Hiszen, képes volt megjelenésével emberek sokaságát egybegy jteni. Nem kellett el re meghirdetni, hogy mikor és holt fog megjelenni, hanem egyszer en szétfutott a híre mindenfelé az érkezésének. A legfontosabb oknak azt nevezhetjük meg, hogy Istent képviselte. Személyével, másokhoz való viszonyulásával, szavaival és tetteivel egyaránt a világ Teremt Urát vitte közel az emberi szívekhez. Csodálatosan tanított. Akik hallgatták t, azoknak ez egyöntet véleménye volt. S t azt is megállapították, hogy nem csak másképpen tanít, mint a farizeusok és az írástudók, hanem egyenesen az a különbség, hogy neki hatalma van, mely még a tanítások alkalmával is kit nik. A virágvasárnap összever d tömeg nagy várakozással tekintett Jézusra és mindarra, ami vele és általa történik. Azt remélték, hogy folytatódik a csodás események sora. Nem sokkal azel tt lehetett tanúja sok ember annak, hogy Jézus hogyan támasztotta fel Lázárt a halálból, és íme azt várták, hogy még több és még nagyobb dolgok történnek majd Jézus által. Öröm és várakozás feszült az emberek lelkében. Persze mint mindig, most is volt ellentábor. A Jézust dicsér , neki hálálkodó szavak elhallgattatását kérték t le a tömeget kritikusan szemlél farizeusok. „Mester, utasítsd rendre tanítványaidat!” Szól az intelem Jézus felé. Akik Jézust nem kedvelték, azoknak sohasem tudott kedvükre tenni. Persze nem is emberi tetszést keresett, hanem a mennyei Atyáét. Tulajdonképpen a keresztyén ember is így kell éljen. Emlékeznünk kell Pál apostol szavaira, aki a galatákhoz írott levelében így fogalmaz: „Most tehát embereknek akarok a kedvében járni, vagy Istennek? Vagy embereknek igyekszem

60

tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” (Gal. 1,10) Istennek és embereknek tetszeni id nként egybeesik, máskor nem lehet mindkett t egyszerre. Nekünk ilyenkor az él Istenre és a neki való engedelmességre kell figyelnünk. A virágvasárnapi eseményeket tekintve két embercsoportot látunk Jézus mellett. Az egyik lelkesedik érte. A másik bírálja és támadja. Virágvasárnap a Jézusért lelkesed tömeg volt jelent sen nagyobb létszámban, de kétségkívül képviseltette magát a másik tábor is. A Jézushoz való viszonyunkat meg kell vizsgálnunk id nként. Vajon a lelkesed k táborában vagyunk-e, esetleg bíráljuk t, netán egy harmadik a közönyös tömeg emberei közé tartozunk? Ez az utóbbi két lehet ség azt hiszem, hogy elég furcsának t nik még, mint felvetés is számunkra, de nézzük meg önmagunkat, hogy nem fásultunk-e bele Jézus követésébe! Ugyanis valószín leg nem tartozik senki közülünk a Jézust bírálók táborába, mert az ilyen emberek nagy ívben elkerülik a templomot. A Jézust bírálók táborában vagyunk, ha életünk nem kívánatos alakulásáért Jézust hibáztatjuk. Elkerülhetjük ezt a magatartást, ha komolyan vesszük az úri ima szavait: „Legyen meg a Te akaratod.” Vagy ha magunkénak érezzük Jézus Gecsemáné kertjében elmondott imáját: „Atyám, ha akarod, vedd el t lem ezt a poharat, mindazáltal ne az én akaratom legyen meg, hanem a tied.” (Lk. 22,42) A másik tábort a közömbösek, a Jézus iránt közönyös emberek alkotják. Nekünk igazán mindegy, nem oszt, nem szoroz a Jézus létezése, megváltói munkája. Ha kell mellé állnak, ha kell ellen vannak. Ez az állapot a legveszélyesebb, mert erre mondja az ige a Jelenések könyvében: „Bárcsak hideg volnál, vagy forró! Így mivel langyos vagy, és sem forró, sem pedig hideg: kiköplek a számból.” (Jel. 3,15-16) A langyos állapottól még az Isten ellen lázadó magatartás is jobb. Éppen azért, mert szinte é szívb l jöv . A harmadik táborba tartozók lelkesednek Jézusért. t követik, benne hisznek, érte tenni akarnak. Hitem szerint leginkább ilyenek járnak a templomba. Virágvasárnap óriási sokaság vette Jézust körül, nagypénteken pedig még a tanítványai is magára hagyták. Nos, ez legyen az a tény, amely elgondolkodtat bennünket afel l, hogy melyik táborhoz tartozunk. Ugyanis ha csak a csodatév , a gyógyító, a segít és megáldó Jézus kell, de a keresztet cipel és övéinek is ezt ajánló Jézust elutasítjuk, akkor valamit nem értettünk meg vele kapcsolatban. Jézus ugyanis mindezeket együtt képviseli. gyógyító, de értünk szenved is. csodatév , segít , megáldó, de egyben t lünk kereszthordozást és önmegtagadást kér is! Vannak, akik azért nem tudják Jézust követni, mert úgy gondolkodnak, hogy Jézus mellett az sorsukba nem férhet bele szenvedés, fájdalom, megpróbáltatás. Pedig ezek mind együtt járnak azoknak az életében, akik Krisztust követik. A virágvasárnapi események többszáz éves próféciák beteljesedését is jelentik. „Örvendj nagyon, Sion leánya, ujjongj, Jeruzsálem leánya! Királyod érkezik hozzád, aki igaz és diadalmas, alázatos, és szamáron ül, szamárcsikó hátán.” (Zak. 9,9) A felovasott alapige elmond egy számunkra döbbenetes részletet arról, hogy hogyan és honnan kerül el a szamárcsikó. Jézus elmondja a tanítványoknak egészen pontosan, hogy hová menjenek a szamárért, és ha valaki kérdezi, hogy minek viszitek el, mondjátok, hogy az Úrnak van szüksége rá. És megtörténik mindez. Meglátja a tanítványokat az állat gazdája, és természetesen meg is kérdezi: hová viszitek az én szamaramat? Mire a tanítványok aszerint válaszolnak, amit Jézustól hallottak és láss csodát a szamár gazdája nem ellenkezett egy pillanatig sem. Talán az állat gazdája is elkísérte Jézus tanítványait és látta a jeruzsálemi bevonulást. Mindenesetre annyi bizonyos, hogy az Úr elkészítette az állat gazdájának szívét arra, hogy elengedje ezekkel az idegenekkel a saját jószágát.

61

Testvérek! A zakariási prófécia három dolgot állít Jézusról: igaz, diadalmas és alázatos. Jézus alázatosságához, mely engedelmességgel párosult kétség sem férhetett, ezt bizonyította földi életében többször is. Elég ha a 12 éves Jézus történetére gondolunk, amikor a zarándokútról hazafelé tartva szülei észrevették, hogy nincs sem velük, sem a család többi tagjával. Visszamentek Jeruzsálembe és a templomban találták, amint az Írásokban jártas emberekkel beszélgetett. És bár azt mondta, hogy neki Atyja dolgaival kell tör dnie, mégis hazatért földi gondvisel ivel. Egyik énekünk ki is fejezi azt a vágyat, hogy bár csak hasonlíthatnánk hozzá az alázatosság erényében: „Szeretnék lenni, mint , alázatos, szelíd…”(459.dics.4.versszaka) Hogy mennyire bizonyult igaznak azt látjuk abból, hogy az él Isten nyilvánította igaznak azáltal, hogy kihozta a holtak hazájából. És diadalmasságának ugyancsak ez a kulcsa. Mert bár a virágvasárnapi tömeg abban a reményben vette körül Jézust, hogy a leend diadalmas, nagy uralkodó jelent meg személyében, annyiban tévedtek, hogy a diadal nem a földi trónra ülést jelentette, hanem egészen más úton, nagyobb diadalt aratott. Hogy az ember mennyire nem tud belelátni az Isten gondolataiba, és mennyire nem tudjuk olykor megérteni Isten teveit, azt hadd érzékeltesse Reményik Sándor néhány sora: „Hozsannázó tömegek elmaradnak Fordul az út az Olajfák hegyére. Bels kínjaimat ki érti meg? Ki érti meg, mért hull lelkem vére? Nem megyek én ostorcsapások, Csak a csendes közöny elébe.” Testvéreim! A sokaság nem is sejtette azt, amit Jézus jól tudott, hogy öt nap múlva mi vár rá. Mi így utólag természetesen nagyon okosak vagyunk, de így kell látnunk a virágvasárnapi események mellett a nagypénteki és a húsvéti történéseket. A hozsannázó tömeg tulajdonképpen segítséget kér Jézustól. Hiszen a hozsanna szó azt jelenti: ó, segíts! Jól is teszik a segítségkérést, de nem is sejtették, hogy sokkal nagyobb dologban kapnak segítséget. A b nbocsánat és az örök élet kérdésében. A virágvasárnap egyik üzenete az, hogy van kit l segítséget kérnünk. Talán napi szinten meg is tesszük. Jövünk imáinkban az Úrhoz és kérjük, hogy er sítsen, vigasztaljon, bátorítson, adjon er t nekünk. És jól tesszük, ha így cselekszünk, mert nekünk hatalmas megváltónk van, aki minderre képes! Testvérek! Az ige tanúsága szerint felbolydult a város Jézus megjelenésére. Ez a kifejezés teljes mértékben találóan fogalmazza meg azt, hogy mit okoz Jézus ott, ahol megjelenik. az állóvizeket felkavarja. Hány és hány ember élete hasonlít az állóvízhez. Pedig él vízhez kellene hasonlítsunk. Sokan megelégszenek életünk sekélyességével, pedig Jézus többet tud adni számunkra! Akkor pedig, ha mi lelki békét, örömöt és boldogságot kapunk t le, miért érnénk be kevesebbel? A Máté evangéliumának virágvasárnapi leírása szerint egy kérdéssel zárul a történet: ki ez? Ez az a kérdés, melyet szintén tisztáznunk szükséges. Ki nekünk Jézus? Mi közünk van hozzá? Csak az élet napos oldalán kell-e Jézus vagy máskor is? Hiszen virágvasárnap könny tanítványnak lenni, de mi a helyzet nagypénteken? A tizenkett magára hagyta. Nem értették az el re jelzett eseményeket. Mi pedig boldogan kell megállapítsuk: értünk jött, b nbocsánatot és örök életet szerzett nekünk Jézus, és a virágvasárnapi bevonulás egy állomás volt életében, melynek tanulságait magunkévá tehetjük. Kívánom, hogy így legyen. Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 338, 135, 331/1-3, 154, 459/4, 331/4-5

62

2007. április 8. húsvét 1. napja (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: János ev. 11:1-16 Textus: János ev. 11:18-26 Szeretett Testvéreim! Néhány héttel ezel tt én még abban a tudatban éltem, hogy legalább annyit mindenki tud a húsvétról, hogy egyáltalán miért is ünnepeljük. Ám egy fiatal, feln tt férfi jelent sen elképesztett azzal, hogy elmondta: fogalma sincs arról, hogy mit ünnepelünk húsvétkor. Ezek szerint neki még nem volt egy igazi ünnepe, melyet Jézussal töltött volna. Néhány napja pedig a televízióban mutattak be egy m sort, melyben embereket kérdeztek a húsvét ünnepe kapcsán. Siralmas eredmény jött ki. Döbbenetes, de nagyon sokan nem tudják, hogy mit is ünnepelünk húsvétkor. El ttünk persze nyilvánvaló és tudott dolog, hogy a húsvét Jézus feltámadásának ünnepe. Nézzük meg most Testvéreim, hogy hogyan tanít bennünket él Urunk a felolvasott ige alapján. A Szentírás beszámolói alapján mondhatjuk azt, hogy Jézusnak Betániában voltak barátai. Tudunk egy családról, akikhez Jézus id r l id re ellátogatott. Három testvérr l van szó: Lázárról, Máriáról és Mártáról. Semmi b vebb információt nem tudunk meg róluk. Nem kapunk hírt arról, hogy a szüleik éltek-e még, volt-e gyermekük, vagy éppen házastárs nélkül, testvéri közösségben éltek-e? Annyi azonban kiderül, hogy Lázár megbetegszik. Üzennek is Jézusnak, hogy íme, akit szeret, az beteg. Ugye abban az id ben nem volt könny egymással érintkezni. Nem volt könny hírt adni bizonyos személyekr l vagy dolgokról. Nem volt sem, vezetékes sem mobiltelefon, hogy felhívták volna Jézust. Nem volt Internet sem, hanem egyszer en a gyalog, vagy valamilyen jószággal úton lév emberekkel üzentek egymásnak a távol lév rokonok és ismer sök. Amikor Jézus meghallja barátjáról, Lázárról szóló rossz híreket úgy t nik, mintha ráér s lenne neki. Nem indul el azonnal. Pedig az is kiderül az igéb l, hogy Jézus jól tudja: Lázár id közben meg is halt. Persze nem így fogalmaz, hanem azt mondja: elaludt! Jézus többször használja ezt a kifejezést a halálra. Emlékezzünk csak Jairus történetére, amikor ez a zsinagógai elöljáró a házába hívja Jézust, hogy beteg gyermekét gyógyítsa meg. Majd már éppen közelednek a házhoz, amikor szólnak a beteg gyermek apjának, hogy ne fárassza a Mestert, mert a gyermek id közben meg is halt. Mit mond Jézus? Ne félj, csak higgy! Majd, amikor odaérnek, a síró, jajveszékel tömeghez így szól: a gyermek nem halt meg csak alszik. Jézus tehát a halált az alvással azonosítja! Igazából ez már önmagában is egy csodálatos hír számunkra: hogy az élet és halál Ura azt mondja a halálról, hogy az csak alvás. Amikor az ember álomra hajtja fejét, akkor általában mindig abban a reményben szoktuk ezt megtenni, hogy úgy is felébredünk! Jézus szeretné, hogy ugyanígy közelítenénk a mindnyájunk számára elkerülhetetlen halálhoz. Meg kell bár haljunk, véget ér egyszer ez a földi élet, de lesz felébredés, lesz folytatás. Gondoljuk csak végig, hogy mit is szoktunk mondani akkor, ha valaki eltávozik az él k sorából? Jobb létre szenderül! Ebben a mondásunkban két fontos dolog van benne! Egyrészt a halál végleges voltának hangsúlyozása helyett az alvás jelleg emel dik ki, másrészt, amikor felébred valaki ebb l, annak sokkal jobb lesz majd! Ez talán máris egy vigasztaló, bátorító, bíztató üzenete az igének. Azért mennyivel könnyebb így gondolni azokra a szeretteinkre, akiket eltemettünk, akiknek a hiánya fájdalmas rt jelent számunkra! Testvéreim! Amikor Jézus odaér Betániába, akkor kiderül, hogy Lázár már négy napja elhalálozott. Nézzük csak meg, hogy hogyan reagálják ezt le a lánytestvérek. Arra a hírre,

63

hogy megérkezett Jézus a két testvér kétféleképpen reagált. Mária otthon maradt. Márta pedig elindult Jézus felé, hogy miel bb találkozzon vele. Egy másik történet (Lk 10:38-42) megmutatta már, hogy ketten kétféle egyéniségek. Márta egy sürg , forgó, tevékeny típus. Mária pedig egy csendesebb, visszahúzódóbb. Talán ugyanez érvényesül most is. Mária inkább otthon marad. Testvére elvesztése annyira fájhatott neki, hogy jobbnak látta saját házukban gyászolni. Márta viszont azonnal elindul Jézus felé, és mint a másik jól ismert történetben láthattuk, itt is teljes szinteséggel tárja fel Jézus el tt érzéseit, gondolatait. „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem!” Ez egy nagyon szinte beszéd. Egyfajta vád Jézus felé. Ha elindulsz id ben, még tehettél volna valamit, de késlekedtél, és íme már 4 napja nem él Lázár. Testvéreim! Nagyon sokan szembesülnek így a halállal, hogy ezt mondják: ha az Úr ott lett volna, ha nem késlekedik, akkor még élhetne a szerettünk! Ha az Úr ott lett volna, akkor nem hal meg ilyen fiatalon, vagy ilyen betegségben vagy ilyen hirtelen! Emberileg sok halálesetnél mondjuk azt, hogy élhetett volna még az illet ! Vádoljuk az Istent. Ha hiszünk benne, ha nem, ott van bennünk a kérdés, hogy miért nem jött el hozzánk, miért nem jött hamarabb, meggyógyulhatott volna a beteg. Persze azt is tényszer en lehet megállapítani, hogy emberileg nézve a halál általában rosszkor jön! Hiszen az embernek vannak céljai, melyeket szeretne elérni: ó csak addig éljek, amíg megszületik a következ unokám, amíg láthatom mennyasszonyi ruhában a sokadik unokámat, vagy megláthatom a kis dédimet. Most élhettünk volna igazán, élvezve egy kicsit a nyugdíjas éveket, de nem lett bel le semmi! Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kapcsán látjuk azt, hogy a halál tényleg soha nem jöhet jól! Ám az is beszédes, amit Márta mond Jézus számára: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istent l, megadja neked az Isten.” A második mondat ugyanis nem a vádat, a keser séget mutatja, hanem a Márta hitét, er s bizodalmát Jézus irányába! A „De most is tudom…” kezdet mondat mindig a hit, a tántoríthatatlan hit szava! Ugyanis a hit nem arról szól, hogy hiszek, mert, hanem arról, hogy annak ellenére hiszek! Ugyanis ha valaki azért hisz, mert majd így vagy úgy lesz, ám amikor mégsem reményei szerint alakulnak dolgai, akkor hátat fordít Istennek, akkor ez nem hit. A hit arról szól, hogy tudom kinek hiszek! És minden látszat és nehézség ellenére hiszek benne! Olyan ez, mint a Dániel könyvében szerepl három zsidó férfi, akik nem hódoltak a bálványszobor el tt, ezért az izzó tüzes kemencébe való bevettetést is vállalták és így szóltak: „Van nekünk Istenünk, akit mi tisztelünk: ki tud minket szabadítani az izzó tüzes kemencéb l, és ki tud szabadítani a te kezedb l is, ó király! De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor el tt, amelyet felállíttattál!” E három férfi hitének nagyságát pontosan az mutatta, hogy k akkor is Istenben bíznak, ha a hatalmas Isten nem menti meg ket a tüzes kemencét l. Márta el bb idézett szavai egyszerre tükrözték a szívében lév vádat és a reményt. Jézus pedig így válaszol neki: „Feltámad a testvéred!” Jézus mondata kijelentés. Egy tényszer megállapítás. Vagyis csak igazán a mikor kérdés maradt nyitva! Testvéreim! Jézusnak ez a kijelent mondata legyen lelkünk er sítésére és vigasztalására. Ugyanis ma azt üzeni neked, hogy feltámad a testvéred, az édesanyád, az édesapád, a házastársad, a gyermeked, ha már elkísérted utolsó útjára! Jézus bennünket meg akar er síteni minden húsvétkor, mert tudja, hogy mennyit jelentettek számunkra azok a személyek, akik már nem lehetnek velünk. A 401. dicséretünk egy verse nagyszer en szól err l: „Elválni kedvesinkt l fájdalmas és nehéz, de szívem szent reménnyel a jövend be néz, Jézus én bizodalmam hiszem, hogy egy napon, szerettimet a mennyben újra megláthatom” Ez a reménysége senkinek nem lehetne Jézus nélkül. Vagy legalábbis alaptalan remény lenne az feltámadása nélkül.

64

Nagyon tanulságos Márta szava, melyet Jézus biztatására mond: „Tudom, hogy feltámad, az utolsó napon.” Testvéreim! Ennek kapcsán mondhatom el nektek, hogy a zsidó emberek nem hittek a feltámadásban, a halál utáni életben. Ennek bizonyossága néhány zsoltárvers az Ószövetségb l. A 88. zsoltár szavait idézem: „Teszel-e csodát a halottakkal? Fölkelnek-e az árnyak, hogy magasztaljanak téged? Beszélnek-e a sírban szeretetedr l, h ségedr l az enyészet helyén?” A zsoltáríró gondolataiból egyértelm en kiderül, hogy a halál utáni életben nem volt bizodalmuk. Nos, pontosan ennek kapcsán lehet rácsodálkoznunk arra, hogy Márta beszél a feltámadás boldog bizonyosságáról, holott addig tényleg nem jött vissza még senki a halálból. Ám biztosak lehetünk fel le, hogy Jézus beszélt nekik a halálról, az örök életr l, a feltámadás rendjér l. Hiszen mi ma él keresztyén emberek is ezzel a hittel éljük a mindennapjainkat, hogy tudom, feltámadnak elhunyt szeretteim, a feltámadás napján. Fájdalmat érzünk hiányuk miatt, de a remény is ott van bennünk Jézus Krisztus által. Persze nagyon fontos és lényeges, hogy tényleg lehetséges a halottak feltámadása? És ha igen, akkor hogyan? Err l szól az a rövid történet, mely szerint Newtont, a fizikust és csillagászt megkérdezte egyik látogatója: „Hogyan lehetséges egyáltalán felfogni a halottak feltámadását? Az egyik ember itt hal meg, a másik ott. Egyeseket elégetnek, és hamvaikat elfújja a szél, mások a tengerbe fulladnak, és a halak megemésztik, a legtöbben pedig elenyésznek, és testük a talajt trágyázza.” Newton egy pillanatig elgondolkodott, azután vett egy maroknyi vasreszeléket, és azt összekeverte homokkal úgy, hogy azt szinte nem lehetett látni. Ekkor el vett egy mágnespatkót, és ide-oda húzogatta a vas és homok keveréke fölött, és lám a vasreszelék szemcséi kiszabadították magukat a homok közül, és mindenfel l odarepültek a mágneshez. A látogató szavak nélkül is megértette a választ. Krisztus a mágnes, aki mindazokat, akik az Övéi, a feltámadáskor magához vonzza. Testvéreim! Jézus tanítványainak tudnia kell, hogy a halálra fel kell készülni. Ahogyan egyik énekünkben van: „hogy ha jön a végóra, mellénk álljon, hazatérésre készen találjon.” (234. dics.) Mindegy, hogy fiatalok vagyunk, vagy id sebbek, senki nem tudhatja közülünk, hogy melyik lesz az utolsó napja, ezért fontos készülni az elmúlásra, az Isten elé való odaállásra. Persze készülésünkbe hiba eshet, ám az Úr szeretné korrigálni téves elgondolásainkat is. Egyszer egy id s testvért, aki halálán volt megkérdezte lelkipásztora, hogy felkészült-e a halára és készen áll-e az Úrral való találkozásra. A haldokló testvér a b neire hivatkozott, hogy sokat vétkezett, de úgy hitte, hogy neki Isten megbocsát, mivel sokat szolgált a gyülekezetben és nagyon sokat tett az Úrért. A lelkész két nagyon fontos dologra hívta fel a testvér figyelmét: az egyik, hogy felejtse el a b neit, ha azokat már megvallotta, mert akkor Isten már megbocsátotta mindegyiket, a másik pedig, hogy felejtse el a jó cselekedeteit, mert nem ezekért üdvözít minket az Isten! Kegyelemb l, Jézus érdeméért van b nbocsánatunk és üdvösségünk is! „Én vagyok a feltámadás és az élet… Hiszed-e ezt?” Jézus szavainak valóságát alátámasztják a bekövetkezett események. Hiszen, ha tovább olvassuk a történetet, akkor azt látjuk, hogy feltámasztotta Lázárt a halottak közül. S t, maga sem maradt a holtak hazájában, mert mennyei Atyánk el hozta t onnan. Ezek mutatják Jézus hatalmát és emberi reménységünket. Egyetlen kérdésre kell felelnünk: hisszük-e ezt? Ha igen, akkor boldogok vagyunk, mert bár Jézus barátai is meghalnak, de k tudják, hogy mir l szól a húsvét, és ennek reménysugara beleragyog életünk haláltól árnyékolt részébe is! „Krisztus feltámadott, kit halál elragadott, örvendezzünk, vigadjunk, Krisztus lett a vigaszunk. Alleluja.” (185. dicséret) Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 349, 187, 347/1-2, 185, 347/3, 438, 458, 446

65

2007. április 15. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: János ev. 16:4-15 Textus: Zsidókhoz írt levél 1:1-2 Szeretett Testvéreim! Folytatjuk tovább az imádságról való elmélkedésünket. Azt már korábban megállapítottuk, hogy az ima nem más, mint Isten gyermekeinek a mennyei Atyával való beszélgetése. Az imádság tehát egy beszélgetés, ám mindeddig csak arról volt szó elmélkedéseinkben, hogy mi, a teremtmények mikor és hogyan keressük fel, szólítsuk meg az él Istent. A mai istentiszteleten arról szeretnék bizonyságot tenni, hogy az Úr hogyan szól hozzánk. Közösen állapíthatjuk meg, hogy az imádság nagyszer dolog, erejét talán mindenki megtapasztalta már közöttünk, de ha csak mi beszélünk, akkor az egyoldalú dolog. Ahhoz nem kell se Isten, se más valaki. Azonban az Úrnak van mondanivalója számunkra. Tegyük fel azt a nagyon fontos kérdést, hogy hogyan szólhat hozzánk az Isten? Hallottuk felolvasott igénket, hogy Isten régen sokszor és sokféleképpen szólt. A próféták Isten üzenetét adták tovább, különösképpen a nép vezet inek. Az isteni szó pedig nagyon gyakran érkezett álomban vagy látomásban. A végs id kben fia, Jézus Krisztus által szól. Hogyan szólít meg bennünket, XXI. századi embereket Jézus? Az igében! Testvérek! Aki nem olvassa, vagy nem hallgatja a Biblia tanítását, az Isten legközvetlenebb szavát utasítja el! Ha akarod hallani Isten üzenetét, akkor olvasd rendszeresen a Szentírást és járj el istentiszteletekre, ahol annak magyarázata hallható! Tagadhatatlanul igazak Jézus szavai, melyeket Péternek mond a tanítványok lábának megmosásánál: „Amit én teszek, most még nem érted, de kés bb majd megérted…” Ugyanez igaz az igeolvasásainkra is. Sok ige van, melyeket nem értünk meg azonnal. De id vel, f leg imádságos szívvel olvasva megérthetjük ezeket. Pál apostol fogalmazza meg a következ gondolatot a korinthusi gyülekezet számára: „Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el.” Vagyis növekedni kell a hitben ahhoz, hogy az ember egyre többet megértsen az ige üzenetéb l. Kezdetben a könnyebben érthet igék felé kell fordulni, mígnem az ember eljut a nehezebbnek t n igék megértéséhez is. Ehhez viszont az kell, hogy foglalkozzunk az igével. Nagyon fontos az egyéni igeolvasás, és a közösségi igehallgatás. A magam részér l én úgy gondolom, hogy aki nem jön el az istentiszteletekre, az önmagát fosztja meg a felülr l jöv üzenett l. Ha valaki nem jön el egy-egy istentiszteletre, azzal nem a papnak árt, hanem csakis önmagának. Mert Isten elkészíti a nekünk szóló üzenetet, de van, hogy nem talál ott a hallgatóságban bennünket. Jegyezzük meg jól, hogy Isten leginkább az igében szólít meg bennünket. Persze útja és lehet sége van számtalan sok, elég, ha arra gondolunk, hogy milyen gyakran szól hozzánk mások által. Téged az Isten küldött – gondolja az ember, amikor lelki mélységében valaki elmegy hozzá, és jót beszélget vele. Vagy éppen anyagi nehézség idején valaki segít jobbot nyújt. Embertársainkon keresztül is megszámlálhatatlan módon tud szólni hozzánk az Úr. Mások által sokszor kifejezheti, hogy gondja van az életünkre. Persze ez nem azt jelenti, hogy az ember ül ölbe tett kézzel és várja, hogy valaki kitalálja a gondolatait, de biztos vagyok benne, hogy éreztünk már olyat, hogy az Isten valaki által szólt hozzám. A harmadik legjellemz bb forma arra, hogy Isten megszólítson nem más, mint a Szentlélek vezetése. Ez egyfajta természetfeletti vezetés az életünkben. Ennek kapcsán két hibába eshetünk bele. Az egyik az, amikor az Istenbe vetett hitemet megpróbálom úgy megmutatni, hogy még azt is a Szentlélekt l várom el a reggeli öltözködés idején, hogy

66

segítsen a zoknim kiválasztásában. Persze azt mondhatjuk, hogy ennyire a valóságtól elrugaszkodott hív emberrel ritkán lehet találkozni. Bevallom nektek, én már találkoztam ilyennel. Igaz, hogy egy szektához tartozott, de nagyon komolyan vette a hitét. Történt egyszer, hogy az kocsijával utaztunk többen egy sportesemény megtekintésére, és amikor megérkeztünk, kiszálltunk, majd azt vettük észre, hogy nem zárja le a kocsiját. Mit mondott erre? Majd az Isten vigyáz rá! Nos, egy ilyenr l nekem az a véleményem, hogy Isten nem azért ad eszet az embernek, hogy aztán ne használja. Ugyanis egy kocsit ellophatnak akkor is, ha le van zárva, de mennyivel könnyebb, ha az ember még annyit sem hajlandó megtenni, hogy a kulcsot elfordítja a zárban…. Az el bbi zoknis és kocsis történetre mondom, hogy Isten agyat és szívet adott számunkra, hogy mindkett t használjuk. Ha nem kellene egyik vagy másik, akkor nem adta volna. A másik hiba, amibe az el bbit l jóval könnyebben beleeshet a hív ember, hogy Isten Lelke megszólítja, üzen neki valamit, ám az annyira valószín tlen, hogy eszünkben sincs megtenni. Ez viszont azt jelenti, hogy az ember annyira csak önmagában bízik, hogy Isten szavának, vezetésének nem engedünk teret az életünkben. Testvéreim! Az Úr sokféleképpen szólíthat meg bennünket. Egyáltalán akkor kerülhetünk közeli kapcsolatba vele, ha megszólít. Mondhatnám azt is, hogy a megtérésre nincs általános recept. Van, aki úgy tér meg, hogy lát egy keresztyén embert, akit hitelesnek fogad el és általa kerül közel az él Istenhez. Azt mondja, hogy szeretném megismerni azt az Istent, akit képviselsz. Bár tudnánk másokat Istenhez vonzani életvitelünkkel! Van, akit egy igehirdetés érint meg annyira, hogy átadja életét az Úrnak. Azt írja Pál apostol, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által. Nincs olyan lelki élmény, ami mindenkire vonatkoztatható lenne, van azonban valami, ami mégis elég általánosnak nevezhet : ez pedig egy bels késztetés, hogy keressem Istent. Jézus azt mondja az egyik helyen, hogy „Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza t az Atya.” Ez a magyarázata a bels unszolásnak, késztetésnek, amit az ember átélhet Istennel kapcsolatban. Bevallom nektek, hogy annak idején magam is ezt a bels késztetést éreztem. Úgy éltem meg a lelkészi pályára való elhívásomat, mintha valaki belülr l ösztönzött volna erre. Egy darabig ellenálltam, aztán megérett bennem az Isten felé való igent mondás. Megpróbálhatunk ellene állni az Isten ösztökélésének, de az Úr akarata ellen nem érdemes hadakozni. Az Isten szól hozzánk úgy, hogy Lelke által akar vezetni. Ez pedig azt is jelenti, hogy növekedést akar látni a lelki életünkben. Sokan vannak úgy vele, hogy ilyen vagyok, fogadjatok el ilyennek. Aki így áll önmagához, az egyrészt elismeri hibáit, másrészt nem szeretne növekedni. Már pedig a keresztyén élet a növekedésr l szól. Gondoljuk csak végig, hogy a tanítványok közül például Péter mekkora növekedésen ment keresztül. Emlékezzünk vissza arra, amikor megtagadta Jézust. Pedig el tte éppen Mesterének bizonygatta, hogy érte még a börtönbe, vagy ha kell, akkor a halálba is hajlandó menni. Aztán rövid id n belül háromszor letagadja azt is, hogy ismeri t. Majd a feltámadás hírét hozó asszonyi szóra továbbra is kételkedés van a szívében. Azt írja Lukács az evangéliumában, hogy elment Péter, benézett a sírba, amely tényleg üres volt és erre, csodálkozott magában. Nem azt írja tehát, hogy hitt, hanem, hogy csodálkozott. És kés bb, pünkösd napján, a Szentlélek eljövetelekor ez a Péter kiáll több ezer ember elé és beszél Jézus keresztre feszítésér l, haláláról és feltámadásáról. Bizonyságtételére pedig 3000 ember tér meg. Azaz meg kell állapítanunk, hogy Péter akart és tudott növekedni a lelki életében. Nekünk is szükségünk van önmagunk szinte ismeretére, és akarnunk kell Isten segítségével változni a jó irányba, mert ezt jelenti növekedni.

67

Ahhoz, hogy az ember Isten üzenetét meghallja ráhangolódásra, és csendre van szükség. „Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46:11) Aki szeretné hallani Isten szavát, annak fegyelmeznie kell önmagát, hogy csendben legyen Isten el tt. Jézus Krisztus rendkívül mozgalmas életet élt, de megnézhetjük az evangéliumok beszámolóit, hogy mennyi utalás van arra, hogy kereste az Atyával való együttlét alkalmait. És persze nem csak kereste, hanem meg is találta. A magányból er fakad! Ám csakis az Isten el tti magányból. Egy asszony özvegysége pozitívumát egyszer így foglalta össze: „Több id m jut Istenre!” A ma emberéra jellemz , hogy általában nem szokta ellen rizni saját életét. Nem szokott elgondolkodni tettein, vagy annak értelmén netán következményein. Pedig nem kellene ennek így lennie. Ha azt érzed, hogy nincs id d sok fontos dologra, személyre, például Istenre sem, akkor próbáld ki egy-két hétig a napi rendszeres csendek megélését Isten el tt. Rájössz áldásaira, és keresni fogod még inkább az Isten jelenlétét életedben. Luther Márton mondta: ma több dolgom lesz, mint tegnap, ezért még többet imádkozom. Tehát rájött arra, hogy a munka nagysága és az imára fordított id nem fordítottan arányos. Vagyis nem az a jó megoldás, hogy ha sok a dolgom, akkor keveset imádkozom, hanem éppen ellenkez leg, minél több a tennivalóm annál többet kell imádkozzak! Isten szavának hallgatása kapcsán rendszeresen fel kellene tennünk néhány kérdést. Például, hogy mi a következ lépés a jellemem fejlesztésében? Vagy a családom tagjaihoz való viszonyom helyes-e, kedves-e Isten el tt? Az sem mellékes, ha a hív ember megkérdezi az Urat, hogy a szolgálatomban mit tehetnék még érted Uram? Ha feltesszük az ilyen és ehhez hasonló kérdéseket, és eléggé elcsendesedünk Isten el tt, akkor megadja számunkra a választ! Testvéreim! Figyelnünk kell Isten szavára, vezetésére és engedelmeskedni is neki! Mert kevés addig eljutni, hogy tényleg, megszólított Isten, jó is lenne úgy tennem, ám nem teszem meg! Ez nem követend az életünkben. Ha ugyanis tudunk engedelmeskedni, akkor fogunk csodákat megtapasztalni életünkben. Az engedetlenség példája Jónás próféta lehet. Tisztán értette, hogy mit üzen neki Isten, hogy merre, kikhez küldte, ám pont az ellenkez irányba indult el. Ám amikor mégis elindult az Úr szavára Ninivébe, ténylegesen csodát látott, mert az emberek b nbánattal fordultak Isten felé, aki megbocsátott nekik. Kívánom, hogy legyünk Istennel párbeszédes kapcsolatban, azaz ne elégedjünk meg azzal, hogy imádkozunk hozzá, hanem engedjük, hogy is megszólítson, és vezetni tudjon bennünket! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 299, 118, 445, 179, 512

68

2007. április 22. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: Efezusi levél 6:10-18 Textus: Apostolok Cselekedetei 20:22-23 Szeretett Testvéreim! Az elmúlt vasárnap arról szólt az igehirdetés, hogy Isten hogyan szólítja meg a ma emberét. Sok eszköze van erre, ám a legfontosabb ez a három: a Biblia üzenete, vagyis az Igén keresztül, embertársaink által, valamint a Szentlélek vezetésének segítségével. Mai alkalmunkon arról lesz szó, hogy mit tegyünk ez utóbbival, amely mint egy bels hang, egy bels késztetés úgy jelentkezik az életünkben. Bill Hybels amerikai lelkész leír egy történetet arról, hogy egy kimerít tanácskozás után, amint a parkolóból akart kihajtani kocsijával azt érezte, hogy Isten Lelke arra ösztönzi, hogy egy a parkolóban kissé bizonytalankodó asszonyt megszólítson. Annyira fáradt volt azonban, hogy rögtön ellenkezni próbált: miért beszéljek vele, hiszen nem is ismerem? Miért én beszéljek vele? Miért pont most beszéljek vele? Amíg jöttek a gondolatok sorra el benne, addig bizony el is indult hazafelé, ám nagyon hamar arra gondolt, hogy ha ez Isten vezetése, akkor jobb, ha engedelmeskedik, mert ellenkez esetben sokáig nyugtalan lenne a lelke. Visszament az ismeretlen asszonyhoz, akivel röviden beszélgettek, majd nem sokkal kés bb kiderült, hogy az általa vezetett gyülekezetben adminisztrációs munkát vállalt magára és h séges, megbízható munkatársat talált személyében. Végül is id nként hihetetlen módon találkoznak és ismerkednek meg emberek egymással úgy, hogy Isten vezeti ket egymás irányába! Egy-egy véletlennek t n találkozásból nem ritkán barátságok, munkatársi, netán házastársi kapcsolatok születhetnek. Nagyon fontos feltenni önmagunknak azt a kérdést, hogy valóban Istent l jön-e minden vezetés, amit annak érzünk? Tényleg Isten szólítgatja-e a lelkünket bels késztetéseink által? Nagyon jogosak e kérdések, hiszen a Biblia figyelmeztet bennünket arra, hogy a Sátán is képes embereket vezetni a maga útján. Éppen az elmúlt héten volt napi igénk a Timóteushoz írott páli levélb l a következ sor: „az utolsó id kben némelyek elszakadnak a hitt l, mert megtéveszt lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak”. Egy másik helyen pedig azt olvassuk, hogy „hamis krisztusok és hamis próféták támadnak, akik jeleket és csodákat tesznek, hogy megtévesszék – ha lehet – még a választottakat is.” S t az is ismeretes el ttünk, hogy a Sátán a világosság angyalának adja ki magát id nként. Ádám és Éva azért követett egy vezetést, hogy gyarapítsák a tudásukat, ettek a vonzó gyümölcsb l, és ez által az emberiséget taszították nagy nyomorúságba. Dávid király vezetést követett, amikor összebarátkozott egy katonájának gyönyör feleségével, és a találkozás a legjobb tábornoka és fia életébe került. Mai világunkban is vannak megválaszolásra váró kérdések. Például: ki a felel s azért a gyilkos gy löletért, mely szétszakítja egymástól Észak-Írországban a protestánsokat a katolikusoktól, amely szembeállítja a zsidókat az arabokkal, vagy az irakiakat az irániakkal? De kérdezhetjük azt is, hogy ki vezet bennünket, amikor sértéseket vágok a másik ember fejéhez, amikor öntelt vagyok és csak az én véleményem számít, másokét pedig semmibe veszem? Vagy amikor csak a saját el menetelem számít, míg mások sorsa nem is érdekel? Mind-mind nyitott kérdések ezek. Az el ször felolvasott bibliai szakasz azt üzeni számunkra, hogy a világegyetemben harc folyik. Miközben Isten az embereket az országába, az üdvösségre akarja vezetni, addig

69

a Sátán éppen az ellenkez jét próbálja elérni. megpróbálja semmivé tenni és aláaknázni Isten munkáját az emberi életekben. Emiatt a lelki harc miatt lehetséges, hogy egyes gondolatok, amelyek megfordulnak a fejünkben, nem a mennyb l, hanem a pokolból származnak. Az ördögi vezetésre – ha jót akarunk magunknak – kétféleképpen válaszolhatunk: elmenekülünk el le, vagy harcolunk vele szemben. „Az ifjúkori kívánságokat kerüld” – inti Pál apostol Timóteust. Jakab apostol pedig ezt írja: „Álljatok ellen az ördögnek és elfut t letek.” Na jó-jó, de hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy honnan jön egy vezetés? János apostol írja els levelében: „Ne higgyetek minden léleknek, hanem vizsgáljátok meg a lelkeket, hogy azok az Istent l valók-e, mert sok hamis próféta jött el a világba.” Testvéreim! Egy bels hangot, és annak mondanivalóját mérlegre kell tenni. Ahhoz, hogy valamir l bizonyosan elmondhassuk, hogy Istent l jön három dolgot kell megnézni. El ször is minden Istent l jöv vezetés összhangban áll Igéjével, a Bibliával. Egy-egy vezetés megvizsgálásának legbiztosabb módja az, ha összevetjük a Szentírással. Isten igéje az a mérce, mellyel, ha összevetjük a bennünket valamire indító vezetést, és könny nek találtatik, azonnal tudnunk kell, hogy nem Istent l van a dolog. Hybels leír több esetet, melyben gyülekezetének tagjai arról számolnak be, hogy azt a vezetést kapták, hogy legyenek h tlenek házastársukhoz. A magyarázatok id nként nagyon emelkedettek, de az alap mindig ugyanaz: az emberek el akarnak válni házastársuktól, akivel a szent házasságban egyesültek, és mással akarnak összeházasodni, aki vonzóbbnak látszik. Tévedhetetlenül szokta az így gondolkodóknak azt mondani, hogy ez nem Istent l jöv vezetés. Van néhány bibliai szakasz, mely rámutat erre. Persze ett l kisebbnek t n dolgok sem Istent l jönnek. Például, hogy valaki puskázzon a vizsgán, káros pletykát terjesszünk, valakit megbántsunk a háta mögött, hogy mi el nyösebb színben t njünk fel, vagy legyen az bármi, amit a Szentírás tilt. Az elmúlt hét legmegrázóbb esetér l biztosan hallottak a testvérek: az egyik amerikai egyetemen egy dél-koreai, 23 éves fiatalember vérengzést tartott. 33 személy halt meg. Majd miel tt végzett volna önmagával az egyik hír televíziónak átadta saját irományát, és egy cd-t, melyen üzent sokaknak. Üzenetében megfogalmazta a következ mondatot is: „Úgy halok meg, mint Jézus!” Én egészen elképedtem mindazon, ami történt, de ne legyen senkinek kétséges, hogy nem Isten Lelke vezérelte ezt a fiatalembert! Az ilyen vérengzésekhez, és egyáltalán mások életének kioltásához Jézusnak semmi köze! Ha egy vezetés ellentmond a Bibliának, akkor nyilvánvalóan gonosz lélekt l jön. Az ilyet a lehet legrövidebb úton el kell vetnünk önmagunktól. Ám lehetséges olyan vezetés, mely összhangban áll a Szentírással és mégsem a Szentlélek küldte. A második fontos kritérium ugyanis úgy hangzik, hogy Isten vezetése általában összhangban áll t le kapott személyiségünkkel. Vannak emberek, akik azt hiszik, hogy Isten bizonyos képességekkel megteremt egy-egy embert, majd elvárja, hogy az élet egészen más területen t njön ki. Vannak emberek, akik nem mernek önmaguk lenni! Jók egy bizonyos területen, mégsem azon tevékenykednek. Ha például valaki nagyon ért a számítógépekhez, akkor nem zenei pályára kell mennie. Vagy ha valaki nem szeret gyerekekkel, emberekkel foglalkozni, akkor valami egyébre teremtette t az Úr és legjobb, ha más irányt keres élete számára. Vannak, akikbe annyira beléoltatott a természet szeretete, és mégis azt hiszik, hogy egy irodában kell ülniük egész nap! Istenr l elmondhatjuk, hogy nagyon céltudatosan irányítja a világot és benne életünket. Természetesen örömmel fejleszti képességeinket, ami id nként azzal jár, hogy járatlan utakra vezet, ám ez nem jelenti azt, hogy figyelmen kívül hagyja adottságainkat és velünk született érdekl dési körünket. Ha olyan vezetést látunk, amely teljesen ellentétes azzal, ahogyan Isten megteremtett, alapos vizsgálat alá kell vennünk!

70

Harmadszor azt kell megállapítani, hogy Isten vezetésének rendszerint a szolgálat is része! Sok hamis vezetés leleplezhet : ugyanis ha valami csak minket visz el bbre, és csak magunkat szolgáljuk vele, az nem lehet Istent l! Jobb óvatosnak lenni, ha egy vezetés könny pénzt, hírnevet, mellékes jövedelmet ígér! A jólét több embert tett már tönkre, mint a szolgálat és a nehézségek. Országunk lakosságának egy részét néhány hete lázban tartja a hír, mely szerint egy cég, mely komoly összeget fizet azoknak, akik kocsijukra reklámszövegek felhelyezését engedik, hónapok óta nem tud fizetni. Sokan vettek új kocsit, vagy cserélték újabbra a régit, mert nagyon csábító volt az, amit kínáltak, és íme, most nem tudnak fizetni. Nem tudom, hogy mi lesz a végkifejlet, mindenesetre most nem t nik úgy, hogy happy enddel zárul a dolog. Testvérek! Ha bels késztetésünk van arra, hogy megalázzuk magunkat, vagy szolgáljunk valakinek, netán adjunk valamit másoknak, akkor nagyon valószín , hogy Isten Lelke próbál vezetni bennünket. A gonosz ugyanis nagyon ritkán vezet ilyen dolgokra. Hallottátok az alapigét, hogy Pál apostol mit mond benne. „És most, íme a Lélekt l kényszerítve megyek Jeruzsálembe, és hogy mi ér ott engem, nem tudom; csak azt tudom, hogy a Szentlélek városról városra bizonyságot tesz, hogy fogság és nyomorúság vár rám.” Pál apostoltól Isten nem azt várta, hogy lelki ajándékaival ellentétes dolgot tegyen – hiszen az igét fogja hirdetni. Viszont elvárta t le, hogy áldozza fel a biztonságát és kényelmét a mennyek országáért. Nem minden Istent l jöv vezetés jár fájdalommal, de azt várhatjuk, hogy lesznek nehéz helyzetek és döntések, melyek a hit határáig próbára tesznek bennünket. Istent szolgálni sok esetben választási lehet ség: kényelmes életet akarunk-e élni vagy a bels embert építjük; a mammont szolgáljuk, vagy Isten országát keressük; a világ szemében vagy az Isten szemében leszünk nyertesek?! Ha tehát egy vezetés egyik napról a másikra egészséget, gazdagságot, kényelmet és boldogságot ígér, legyünk óvatosak. Isten Jézust nem koronához, hanem kereszthez juttatta, a kereszt azonban végül a szabadsághoz és minden b nös bocsánatához vezetett. Röviden összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy egy vezetés valószín leg Istent l jön, ha összhangban áll az igével, ha megfelel annak, akinek az Úr teremtett, és ha némi áldozattal jár vagy hitben kell lépnünk. Azzal zárom a mai igehirdetést, hogy vizsgáljuk a bennünket szólítgató vezetés eredetét. Hiszen nincs szörny bb, mintha annyira félünk a hamis vezetést l, hogy közben Isten Lelkének vezetésére mondunk nemet. Ha pedig azt látjuk, hogy Isten akar bennünket valamire rávezetni, akkor engedelmeskedjünk neki és tegyük meg amit kér. Ámen

Az istentiszteleten énekelt énekek: 276, 23, 265, 172, 463, 462

71

2007. április 29. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: János ev. 15:5-17 Textus: 1 Thessalonika 5:16-18 Szeretett Testvéreim! Mai istentiszteletünkön végére érünk az imádságról – még januárban – elkezdett sorozatunknak. Az imádságnak nem egyszer en az a célja, hogy kívánságainkat, kéréseinket Isten elé tárjuk, hogy választ és vezetést kapjunk t le életünk bizonyos kérdéseire és helyzeteiben. Ett l sokkal mélyebb az imádság értelme. Arról van ugyanis szó, hogy az imádkozás által maradhatunk állandó kapcsolatban a világ teremt és mindenható Urával, a nekünk Krisztusban b nbocsánatot és örök életet kínáló él Istennel. Err l beszél Jézus a felolvasott alapigében, amikor ember és Isten kapcsolatát a sz l t és a sz l vessz kapcsolatához hasonlítja. Nem kell különösebben nagy képzettség ahhoz, hogy megállapítsuk: az a sz l vessz , melyet levágnak, eltávolítanak a sz l t r l, a kés bbiekben nem fog termést hozni. S t, hasznavehetetlen lesz. Amit lehet vele tenni, az nem más, mint az elégetés. Vagyis az a hív ember, aki úgy gondolja, hogy megvan Jézus nélkül, megvan a Jézushoz való imádkozás nélkül, eltéveszti a célt. Önmagának árt ezzel. Isten azt szeretné, hogy ha tudatában lennénk mindig az jelenlétének. Vagyis ne csak bizonyos id nként gondoljuk azt, hogy velünk van, lát minket, segíteni, megáldani, megvigasztalni akar, hanem gondoljunk rá gyakrabban. Persze tagadhatatlan, hogy Istennel való kapcsolatunkat meghatározza, hogy milyennek ismerjük t. Hiszen sok keresztyén sok mindent tud Istenr l, de ritkán tapasztalják meg Isten jelenlétét életükben. Egyszer egy hív ember rácsodálkozott arra, hogy egy másik hív hogyan beszél a Jézussal való viszonyáról. Mintha percekkel ezel tt ebédelt volna vele – állapította meg a másikról. De jó lenne, ha én is ilyen kapcsolatban lehetnék Jézussal – volt ott a szívében a vágyakozás. Meg is kérdezte az általa nagyra becsült személyt, hogy mi a titka a Jézushoz f z d személyes viszonyában, és miért nem érez hasonlót. A válasz így hangzott: te talán csak a b nbocsátó Jézust ismered, míg én úgy tekintek Jézusra, mint aki nemcsak Megváltóm, hanem a legjobb barátom is. Az illet megvizsgálta a Jézussal való kapcsolatát, és azt állapíthatta meg, hogy tényleg hálás Jézusnak azért, mert minden b nét megbocsátotta, de kapcsolatuk nem lett szorosabb, nem került közelebb Jézushoz, pedig több akar lenni annál, hogy megbánt b neinket megbocsátja. Félreértés ne essék: óriási dolog az, amikor valaki eljut oda, hogy neki vannak b nei, és megtalálja Jézust, aki kész és képes ezeket eltörölni, de egy id után rá kell jönnünk, hogy ett l többre van szükségünk. Maga Jézus szeretne többet jelenteni számunkra! olyan barátunk akar lenni, akire mi napközben is gondolunk. Aki érezteti velünk, hogy sohasem vagyunk egyedül. Bármerre megyünk, bármit teszünk, azt akarja, hogy érezzük jelenlétét. Szeretné, ha felfedeznénk az jelenlétét az életünkben. Azt olvastam egyszer egy hív asszonyról, hogy nem szeretett mosogatni, s t kifejezetten – saját szavaival élve – utálta háziasszonyi teend inek ezt a részét. Ám rájött arra, hogy rossz érzését, a mosogatáskor átélt negatív lelkiállapotot megváltoztathatja, ha közben Jézussal beszélget, és arra gondol, hogy ezt is lehet Isten dics ségére cselekedni. Biztosan vannak dolgok, melyeket nem szívesen csinálunk, ám ha elvesszük az élét valaminek, amit úgyis meg kell tennünk, és azt mondjuk, hogy most nem bosszankodni fogok, hanem Isten dics ségére, a Jézussal való közösségben mosogatok, vasalok, takarítok, f nyírózok, vagy teszek bármit, ami korábban idegesített, akkor egészen más lelkülettel fogom végezni a dolgaimat. De ez csak akkor lehetséges, ha tudatában vagyok Jézus jelenlétének az életemben, és bátran beszélgetek vele, mint barátommal!

72

Jézus azt ígérte övéinek, hogy íme, én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig. De hogyan – teszik fel sokan a kérdést. A magyarázat egyszer : az els pünkösdkor kitöltetett Szentlélek által. Az Isten keresése, a b neink fölötti bánkódás Isten Lelkének jelenlétét mutatják életünkben. Ha pedig hozzászoktatjuk magunkat ahhoz, hogy tudatában legyünk Isten jelenlétének, akkor egész nap vesszük majd az jelzéseit. Amikor egyre jobban növekszik bennünk Isten jelenlétének tudata, akkor els sorban társat kapunk Istenben! Meg kell lássuk életünkben, hogy Isten azért teremtett bennünket, hogy örüljünk a társaságnak. Nézzük csak meg a gyermekeket – akár óvodában, akár iskolában – hogyan örülnek egymásnak. Kialakulnak a baráti szálak, és keresik nap, mint nap az egymással való közösséget és a közös élményeket. A feln tt ember éppen így igyekszik ápolni a kapcsolatait, legyen szó akár a házastársával, a gyermekeivel, vagy a barátaival, munkatársaival való kapcsolatról. Persze ne feledjük el, hogy lehet sok barátunk, lehetnek mély baráti kapcsolataink, de el bbutóbb belátjuk, hogy az emberi társaság nem elég. Azért, mert még a legjobb barátunk sem lehet mindig velünk. Elköltözik, máshol vállal munkát vagy meghal. Továbbá a legjobb barát sem érti meg mindig, hogy min megyünk keresztül. Isten azonban Jézus által szeretne olyan baráti kapcsolatot kialakítani, melyb l azt érezzük, hogy mindig, minden id ben, és élethelyzetben velünk és mellettünk van. Jézus azért lehet a tökéletes barát számunkra, mert „hozzánk hasonlóan kísértést szenvedett mindenben, kivéve a b nt”. Éppen ezért tud bennünket megérteni. Mert járt már abban a cip ben, melyben mi éppen most járunk, vagy amelyikbe ezután fogunk belelépni. mindig meghallgat bennünket, készen áll a velünk való korlátlan beszélgetésre. türelmesen elviseli éretlenségünket, mellettünk áll akkor is, ha elhanyagoljuk a vele való kapcsolatunkat, és nem veszünk róla tudomást! Csodálatos dolog, ha valakinek szeret szív , rá figyelni képes társa van. Még csodálatosabb, ha felismerjük, hogy a mindenható Isten akar a legközelebbi társunk lenni! Benne olyan társa lehet minden embernek, aki az élet és halál Ura, akinek ereje kifogyhatatlan, aki mellett az élet semmivel sem tud úgy meglepni, hogy ne találnánk megoldást! És Isten nemcsak életed napos oldalán akar elkísérni, nemcsak akkor akar veled lenni, amikor terveid sikerülnek, amikor boldog vagy, hanem a nehézségek a gondok, a fájdalmak, a próbák idején is. De ha tudatában vagy annak Istenre mindig számíthatsz, akkor bizalommal szállhatsz szembe az élet viharaival. Isten jelenlétének tudatosítása jár egy olyan áldással is, mely megmutatkozik mások felé: nagyobb szeretet él bennünk más emberek iránt. Minél több id t töltünk Krisztussal, annál jobban hasonlítunk rá. Az emberek fontosak Jézusnak, és ami neki fontos, fontos a követ inek is. Tör dése és szeretete átragad ránk is. János apostol erre a legjobb példa. ugye Jézus tanítványa volt, és egyik alkalommal, amikor egy samáriai falu lakói nem akartak szállást adni Jézusnak, János apostol bizony tüzet akart kérni rájuk az égb l. Majd miután Jézus mellett eltöltött hosszú éveket, így írt: „Aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent, mert Isten szeretet.” Jézus Krisztus azt kérte és kéri mindenkori tanítványaitól, hogy „Szeressétek ellenségeiteket!” Nagyon nehezet kér, de meg is indokolja, hogy miért: „Ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek, akkor mivel tesztek többet… a pogányok is ugyanezt teszik…” Az tehát – mondja Jézus – nem különösebben nagy dolog, ha azokat szeretjük, akik bennünket is szeretnek, erre mindenki képes. De, akinek van köze az Istenhez, az mutassa ezt fel, éppen azáltal, hogy szeretni tudja a szeretetre kevésbé érdemeseket is! Pál apostol szeretet-himnuszát jól ismerjük. Azt írja benne, hogy a szeretet türelmes, jóságos, mindent elfedez! Ezzel a türelmes, minden b nt elfedez szeretettel kellene nekünk egymáshoz viszonyulni, mert ez mutatná azt, hogy ismerjük Jézust, és hozzá tartozunk! Ugyanis hibái, „bogarai” mindenkinek vannak. Nekünk is elviselik ezeket a gyengéinket a velünk és

73

mellettünk él k! Akkor talán igazán elvárható t lünk, mint Isten gyermekeit l, hogy hasonlóképpen cselekedjünk! Az el ször felolvasott igeszakaszban Jézus azt mondja, hogy „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja a barátaiért”. Ám, ha jól belegondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy Jézus nemcsak a barátaiért, hanem az ellenségeiért is életét adta! Ebb l a szeretetb l kell nekünk merítenünk, és megpróbálni szeretni embertársainkat, amennyire csak lehet! Az imádság, az Istennel való rendszeres kapcsolatunk vezethet el oda, hogy örülni tudunk az Úrnak életünk minden pillanatában. Pál apostol életében megvoltak a szenvedések, hitpróbák, ám volt benne egy olyan öröm, bels der , melyet Isten adott a lelkébe. És ez meghatározta élete eseményeihez való viszonyát. A Példabeszédek könyvében is ilyeneket olvasunk: „A vidám szív a legjobb orvosság!” Vagy: „A csügged nek mindig rossz napja van, az örvendez nek mindig öröme!” Egyáltalán nem mellékes, hogy tudunk-e örülni az Úrban? Mert csak benne és általa található meg ez a lelkület! A feladat nem más, mint hogy találj örömöt az Istenben! A vele való kapcsolatodban. Hiszen meghallgatja imáidat, bepillantást enged igéjébe, irányítja életedet. Olyan kapcsolatokat ad, melyekben szeretet él. Az Istennel való élet egy folyamatos kaland, mely az imádsággal kezd dik. Hallottátok az igét: „Mindenkor örüljetek” Furcsállhatjuk ezt a kérést, hiszen a jóban, a boldogságba könny örülni, de a nehézségek idején, fájdalomban annál nehezebb! Ám a Krisztusban való öröm egy olyan bels öröm, mely megmarad az élet nehézségeiben is! „Szüntelen imádkozzatok” Ez a kérés nem azt jelenti, hogy reggelt l estig összekulcsolt kézzel könyörögjünk Istenhez, hanem azt legyen bennünk egy imádságos lelkület, mely figyel Istenre napközben, nem csak az imádság, hanem egyéb tennivalók közepette is! „Mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” Figyelmes szem, nagy hit kell ehhez, de ha bennünk van egy másik ige, akkor már a sokkal könnyebb: „Akik Istent szeretik, minden javukra van!” A ma embere túlságosan elfoglalt sok mindenhez! Jó néhány dologra mondjuk azt, hogy nem érünk rá! Ám az Istennel való kapcsolatunk ne tartozzon ezek közé, hiszen minél több a tennivalónk, a feladatunk, annál inkább keresnünk kell a bennünket meger sít él Jézust! Ámen

Az istentiszteleten énekelt énekek: 270, 84, 269, 166, 475, 268

74

Elhangzottak 2007. MÁJUS havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék: • • • •

Május Május Május Május

6. vasárnap Textus: Zsoltárok 127:3 13. vasárnap Textus: Jeremiás 31:3 20. vasárnap Textus: Lukács 5:1-11 27. vasárnap Textus: Apostolok Cselekedetei 19:1-2 Az igehirdetések címe

• • • •

Május Május Május Május

6. vasárnap: Hálaadás az édesanyánkért 13. vasárnap: Hazahívó levél Istent l 20. vasárnap: Isten hálójában 27. vasárnap: Kicsoda a Szentlélek és nekem mi közöm hozzá?

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. május 6. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Textus: Zsoltárok 127:3 „Bizony az Úr ajándéka a gyermek.” Szeretett Testvéreim! Május els vasárnapját az édesanyák napjaként tarjuk számon. Ünnep ez, mert Isten áldását köszönjük meg, hiszen egy n t, egy asszonyt a gyermekei által tesz édesanyává az Úr. A hálaadás napja ez emberi életünkben, hiszen mindenkinek volt vagy van édesanyja, akinek – legjobb esetben – Isten után a legtöbbet köszönhetünk. A felolvasott egyetlen igevers Isten ajándékáról beszél. Azt mondja, hogy a gyermek ajándék, mégpedig Istent l jöv csodálatos és hatalmas ajándék! Ajándékba kaptak annak idején bennünket is a szüleink, és ha már id közben mi magunk is szül vé, nagyszül vé lettünk, ugyanezt mondhatjuk el: ajándékba kaptuk gyermekünket, gyermekeink gyermekeit is az Istent l!

75

Méltó dolog, hogy az Isten színe el tt állva megköszönjük a gyermekeinket és az édesanyánkat! Nem csak ajándékot kapunk azonban gyermekünk megszületésével, hanem egy nemes megbízatást is kap vele minden szül : nevelje fel szeretettel, gondoskodjon róla, alapozza meg kell képpen feln tt életét. Hiszen minden szül végs célja, hogy gyermeke feln ttként boldog életet éljen! De ez az út hosszú és fáradtságos! Leginkább az édesanyák vállát nyomja mázsás teher és felel sség! És k sokszor er feletti teljesítményt felmutatva megbirkóznak nem könny feladatukkal! Bevallom nektek szintén, hogy aggódva figyelem ezt a rohanó világot, melyben egyre kevésbé érték anyának lenni! Pedig nemcsak, hogy érték, hanem óriási Istent l jöv kiváltság is ez, hiszen nem lehet minden n édesanya! Hogy mennyire kis dolognak tekintik az anyaságot sok helyen azt bemutatja egy megtörtént eset, melyet az interneten olvastam: egy anya mesélte el, hogy mit hallott. Egy n t l - miközben jogosítványát újította meg egy önkormányzati hivatalban - egy adatfelvev hölgy megkérdezte, hogy mi a jelenlegi foglalkozása. A megkérdezett egy ideig tétovázott. Bizonytalan volt, hová is sorolja magát. - Arra gondolok, - magyarázta az adategyeztet , - hogy van-e munkája, vagy csak… - Természetesen van munkám! - csattant fel a n . - Anya vagyok! - Nincs „anya” kategóriánk foglalkozásként. A „háztartásbeli” fedi le ezt. - mondta az adatfelvev segít készen. Néhány hét múlva is ugyanilyen helyzetben találta magát a városházán. A hivatalnok nyilvánvalóan egy karrierista n volt, mert szárazon kérdezte: - Mi a foglalkozása? Mire az anya így szólt: - Gyermekfejl dési és emberi kapcsolatok területén dolgozom társkutatóként. Hogy mi késztette erre a válaszra, azt maga sem tudta, a szavak egyszer en kibuggyantak bel le. A hivatalnok ekkor abbahagyta pillanatnyi munkáját, golyóstolla megállt a leveg ben. Felnézett, mint, aki rosszul hallott. Az anya megismételte a titulust, lassan, kihangsúlyozva a leglényegesebb szavakat. Aztán csodálkozva látta, hogy a hivatalnok ezt mind leírta nagy fekete bet kkel a hivatalos kérd ívre. - Megkérdezhetem, - mondta érdekl dve, - egész pontosan mit csinál ezen a területen? H vösen, az izgalom legkisebb jele nélkül a hangjában az anya így válaszolt: - Folyamatos kutatási programban veszek részt (melyik anya nem) laboratóriumban és terepen is (normálisan úgy lehet mondani, hogy kint és bent). Dolgozom a Felettesemnek (els ként az Úrnak, aztán egész családomnak), és van már négy kreditem is (mindegyik lány). Természetesen a munkámhoz tartozó tevékenység igényli a legtöbb figyelmet az emberszakmákban (melyik anya tagadja?) és gyakran dolgozom 14 órát 1 nap (de inkább 24-et). Ebben a munkában jóval több a kihívás, mint más, „átlagos” foglalkozásoknál. A jutalom inkább a megelégedettség, mint pusztán a pénz. Érzékelhet en folyamatosan n tt az elismerés a hivatalnok hangjában, amint kitöltötte a nyomtatványt. Felállt és személyesen kísérte ki az anyát az ajtóig. Aki miközben hazafelé vezetett, fényes új karrierjét látta lelki szemei el tt. Otthon 13, 7 és 3 éves labor-asszisztensei üdvözölték. Az emeletr l hallotta új (6 hónapos) kísérleti modelljüket gyermekfejlesztési programjukból, amint új hangmintáit próbálgatja. Úgy érezte, ütést mért a bürokráciára. Hivatalos feljegyzés készült róla egy, az emberek számára elfogadhatóbb foglalkozásról. 76

Végül feltette magának a kérdést: Netán ez teszi a nagymamákat „haladó” kutatási munkatárssá a gyermekfejlesztési és emberi kapcsolatok területén, a dédnagymamákat pedig a haladó kutatási munkatársak ellen reivé? Szerinte igen! Még azt is gondolja, hogy a nagynénik kutatási munkatárs asszisztenssé léphetnének el ! Ezek után azt kéri, tudassuk ezt a jó hírt a többi anyával, nagymamával, nagynénivel, keresztanyával vagy más barátunkkal, akiket csak ismerünk. Legyen kevesebb gond és több áldás házunkon, és kizárólag a b o l d o g s á g lépjen be ajtónkon! Kedves édesanyák! Nem tudom, hogy hogyan élitek meg a gyermekeitek felnevelése kapcsán jelentkez napi küzdelmeket, nehézségeket, de arra bíztatlak benneteket, hogy lebegjen szemetek el tt: Isten dics ségére és a társadalom javára végzitek munkátokat! Magyar népünk jöv je függ attól, hogy hány gyermek születik és hogy ezeket a gyermekeket hogyan és mire nevelik szüleik, f leg az édesanyák! S mi ezért a köszönet? A gyermekek mindig szintén és lényegre tör en tudnak fogalmazni. Egyszer egy gyermek a következ t mondta édesanyjáról: „Anyu a szeretet, anyu az otthon – mindig vár. Milyen boldogság az gyerekének lenni!” Ett l nagyobb dicséretet aligha kaphat egy édesanya. Hiszen a saját gyermekét l jön a visszajelzés: örülök annak, hogy te vagy az édesanyám! Az édesanyáknak id nként végig kell gondolniuk, hogy vajon gyermekeiknek mi a véleménye róluk, milyennek látják ket azok, akiket a világra hoztak?! A gyermekek boldogságának forrását Isten az édesanyák szívében helyezte el! Fantasztikus, amikor egy gyermek az otthon melegét, a szeretetet, az elfogadást, a boldogságot találja meg édesanyja személyében. De katasztrofális következményekkel is járhat az, ha mindezt nem kapja meg anyjától! Megállapíthatjuk, hogy felgyorsult és minden téren a maximumot elváró világban élünk. Éppen emiatt nem jut elegend id családtagjainkra, gyermekeinkre! Fokozottan oda kell pedig figyelni a gyermekek lelki fejl désére, gondjaiban, örömeiben való osztozásra! Ugyanis ha ez nem történik meg, akkor könnyen rossz útra és rossz társaságba tévedhet a gyermek! Fontos kérdés a szül k, els sorban az édesanyák felé, hogy lelki szemeik el tt milyennek látják a most még csak csepered , ám id vel feln tté váló gyermekeiket? Gondolom, hogy mindenkinek a lelki szemei el tt egy boldog, kiegyensúlyozott, egészséges, sikeres, fiatal feln tt ember képe jelenik meg. Ám azért, hogy az elgondolás megvalósuljon az anyukák tehetnek a legtöbbet! Ha pedig már valakinek feln tt gyermekei vannak, akkor is megmarad számára az érte/értük való imádkozás felel ssége, a közbenjárás lehet sége Istennél! Testvéreim! Ha az ember ajándékot kap, azt mindig illik megköszönni az ajándékozó személynek! Isten ajándéka a gyermek – fogalmazza meg alapigénk, de legalább ilyen nagy ajándék a gyermek szemszögéb l tekintve egy szeret szív , nagyszer édesanya. Köszönettel tartozunk tehát Istennek! Hogy egy költ hogyan tud köszönetet nyilvánítani Isten felé, erre nézve hadd idézzek néhány sort Dsida Jen : Háladás cím verséb l:

77

Köszönöm Istenem az édesanyámat! Amíg véd engem, nem ér semmi bánat! Körülvesz virrasztó áldó szeretettel, Értem éjjel-nappal dolgozni nem restel. Áldott teste, lelke csak érettem fárad. Köszönöm Istenem az édesanyámat! Köszönöm a lelkét, melyb l reggel, este Imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve. Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban – itt e földön senki nem szerethet jobban!– Köszönöm a szemét, melyb l jóság árad, Istenem, köszönöm az édesanyámat! A költ hálától túlcsorduló lélekkel állapítja meg, hogy mennyi mindent köszönhet Istennek az édesanyján keresztül nyújtott áldásokért! Sokat elmond az édesanyák feladatáról egy másik vers, melyb l kissé szabadon idézek most: a legtöbbet az az édesanya tette, ki gyermekét Istenhez vezette! A gyermeket a hit útja felé terelgetni az egyik legáldottabb dolog, amit anya tehet a gyermekéért. Ugyanis az Istenbe vetett hittel él ember képes megállni a kudarcok idején, az ilyen ember tud örülni ott is, ahol fájdalom van, és reménykedni az Isten segítségében és jelenlétében mindenkor! Magyar nemzetünk számára minél több imádkozó édesanyát kívánunk, mert valójában Isten áldására és segítségére van szükségünk mindnyájunknak! Isten felé terelgetni pedig leginkább a hiteles hív édesanyák tudnak! Felolvasott rövid igénk azt mondja, hogy ajándék a gyermek, de hozzátehetjük a másik irányból szemlélve a dolgokat, hogy ajándék a szeret szív , áldozatos, gondoskodó, övéiért fáradozó édesanya is! Isten ajándéka! Köszönjük Istennek az édesanyánkat, és minden édesanyát, akik felel sségteljesen gondolkodnak és gondoskodnak a rájuk bízottakról! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 398, 162, 264, 167 2007. május 13. vasárnap (Szolgálattev : Arany Tímea teológus ) Textus: Jeremiás 31:3 Kedves Testvéreim! A mai ige igazából csak egyetlen egy mondatból áll, de, hogy mégis ezt az egy mondatot megértsük és megérezzük, meg kell néznünk azt is, és egy kicsit megvizsgálni, végiggondolni, hogy mik vannak el tte és mi az a történelmi kép, mi az a történelmi helyzet és valóság, amivel megíródott ez az egy sor. Mi, akik most itt vagyunk, nem véletlenül vagyunk itt – úgy gondolom. Azért, mert ez a rész, amit felolvastam, egy hazahívó levél. Amit felolvastam a 31. fejezetben, úgy foglalhatnánk össze, hogy a fogságban szétszóródott, és a nagy

78

nyomorúságban lév Izrael népének a hazahívó levele. Mai világunkban már nem annyira divatos a kézzel írt levél, sokkal inkább az sms, vagy e-mail, vagy a telefonálás, de ha emlékeink között kutatunk, akkor rájöhetünk, hogy bizony milyen jó volt kézzel írott levelet kapni, f leg, ha a feladó is nagyon szimpatikus, kedves volt számunkra. Ez a rész egy hazahívó levél. Isten kiválasztotta magának Izraelt, azt állította róluk, hogy ez a nép a saját népe, minden más népt l különbözik a föld színén. Próféták hosszú során át, sok-sok évig hirdette ennek a nemzettségnek, hogy nagy baj lesz, ha nem követik a helyes utat, nagy baj lesz, ha bálványokat fognak imádni, nagy baj lesz, ha nem veszik észre b nösségüket, és még nagyobb baj, ha meg sem hallják azt. Mégis ez az Isten elmondta, hogy büntetés lesz, fogságba fog kerülni ez a nép – és meg is történt. Izráel népe fogságba került, s ezek után most, amit felolvastam és olvashatunk ebben a részben egy hazahívó levél. A fogságban lév ket hazahozta az Isten. Amikor ezt az Igét leírták, akkor volt ennek a fogságnak az ideje. Beteljesedett az, amit az Isten megmondott, mégis azt olvassuk ki ezekb l a szépen cseng sorokból, hogy az Isten nem nyugszik bele ebbe, vissza akarja ket hozni. Választott népét mindenáron vissza is hozza. Azt olvashatjuk az egyik igeversben, hogy „Hát nem drága fiam-e Efraim, és nem kedves gyermekem-e? Valahányszor megfenyegetem, mégis mindig tör döm vele. A bens m remeg érte, irgalmaznom kell neki – így szól az Úr” Testvérek, milyen tanúságos ez a pár mondat. Ugye, velünk is el fordul, hogy megharagszunk embertársunkra, vagy éppen rosszul esik, amit velünk tesz, s úgy érezzük, hogy ezt már többször meg nem bocsátjuk neki. Mennyivel inkább megbocsát az Isten az népének, mennyivel inkább azt mutatja most meg nekünk, bármilyen b nösök is vagyunk, bármilyen rosszul is sülnek el a dolgaink, akarva, vagy akaratlanul a bocsánat az emberi hatalom. Meg kell bocsátani a másiknak. Isten megtette az népével, hazahívó levelet írt nekik, és hazavárja ket. Olyan sokszor el fordul s mi életünkben is, hogy el kell mennünk máshova, másképpen alakul az életünk és kiszakadunk a megszokott helyr l. Mégis van hazavárás és van visszaindulás is. Mégis az Isten azt mondja, hogy bár odakerültetek, visszajöhettek ide, szeretném, ha visszatérnétek, bármilyenek is voltatok. Mi akkor a lényege ennek a felolvasott igeszakasznak, a felolvasott verseknek? Az a mondat a legelején: „Izráel minden nemzetségének Istene leszek, k pedig népemmé lesznek.” Ebben foglalható össze minden – amit ez az igeszakasz tartalmaz: Istenükké leszek, k pedig az én népemmé lesznek. Hogy mi is ez? Ez maga az a szövetség, amit az Isten kötött az emberrel, nemcsak velünk, hanem mindannyiunkkal. Bizony testvéreim, mindannyian szövetségesei vagyunk az Istennek. Persze egészen más kérdés, hogy sokszor terhes ez a szövetség, és oly gyakran nem is vesszük észre, és vannak olyan fordulópontjai az életünknek, amikor azt érezzük, hogy kimaradunk a szövetségb l, vagy hogy éppen megsz nik a kapcsolat az Istennel. Bizony sodródhat olyan mélyre az ember, amikor azt érzi, hogy nincs már szövetség, s valahol az Isten is elmarad. Bizony vannak ilyen helyzetek és nem szégyen ez még egy hív ember számára sem, hogy megérzi lelkének legmélyebb poklait is. Aztán a másik kérdés az, hogy sokszor nem vesszük észre, hogy bizony mekkora nagy szövetségesünk van: maga az Isten – nála nagyobb már nem lehet. Mi pedig próbáljuk magunkat kiszakítani, mi ágálunk a döntései ellen, mi nem érezzük úgy, hogy ez az az út, amin járni kell, ezt mutatja az Isten. Próbálkozunk mi er sen, igyekszünk, teszünk, veszünk, néha talán az Isten ellen, és embertársainknak nem éppen a javára. Mert azt gondoljuk, hogy én egyedül, magam is meg tudom tenni azt, amit kell, nem kell hozzá az Isten. Pedig nap, mint nap ennek a szövetségnek áldásait, csodáit megélhetjük. Most itt ebben a pillanatban, itt vagyunk mindannyian, idehívott bennünket az Isten, együtt énekelhetünk, együtt imádkozhatunk, és együtt kerül a szívünkre egy-egy Ige is. Igeként egy verset olvastam fel, egy rövid mondatot, de úgy érzem, hogy hatalmas bíztatás van benne. Ha az embernek bíztatásra van szüksége, akkor jól esik ezt hallania, vagy olvasnia. Olyan, amit, ha egyszer megérez és tényleg megért az ember, akkor innen akár

79

elmenve itt marad a lelkünkben ez az ige és örökre megadja azt a szövetségi biztosítást, amit nekünk ad az Isten ingyen, kegyelméb l. Azt olvastam, hogy messzünnen is megjelent nékem az Úr, mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem ki rád az én irgalmasságomat. Azt mondja az író, Jeremiás próféta, hogy messzir l is. Ha most köteked lennék, akkor azt mondanám, hogy miért messzir l? Hát nem úgy van az, hogy a hív , keresztyén ember életében az Isten mindig az ember mellett van, ott van vele kézen fogva. S most ebben az igében azt olvasom, hogy messzir l. Hát akkor – most kössek ebbe bele, hogy hol van az Isten? Tegyem fel a kérdést, hogy amikor bajban vagyok, hol van mell lem? Nagyon rossz a kérdés és nagyon sajnálatos emberi gondolat az, amikor valaki úgy gondolja, hogy eltávolodott t le az Isten. Mi csak megyünk, igazából mi rohanunk, és sehogy sem tartjuk meg azt, hogy közeledjetek az Istenhez, mert is közeledik hozzátok. Bizony Testvéreim, bevallhatjuk, hogy sokszor mi nem akarunk közeledni az Istenhez. Sokszor mi nem értjük meg ezt a szövetséget, sokszor mi nem értjük meg azt, hogy mi az a hazahívó levél, mi az, hogy drága vagy te nekem gyermekem, gyere közelebb az Istenedhez. Sokszor mi nem szeretnénk ezt sem megérteni, sem megérezni. Mégis van ebben a szóban emellett a rossz értelem mellett valami gyönyör jelentés is: Messzir l is Isten az Isten, még akkor is, ha úgy érezzük, hogy néha néma. Pedig ez az Isten egyáltalán nem néma. Szól, hogyne szólna, hiszen ahogy felolvasom a fogságban lév népnek is szól és mondja, hogy hazahozlak benneteket, töröljétek le a könnyeiteket, felejtsétek el a sírást, ujjongjatok és vigadjatok, mert az Isten, aki én vagyok – mondja az Úr – megszabadít benneteket. Hát akkor mi, Testvérek, miért vagyunk elszomorodva. Ilyen szövetséges mellett és ilyen bíztató szavak mellett miért van mégis sokszor úgy, hogy nem látjuk a kiutat. Persze dolgozunk és építgetjük a jöv nket, ki-ki szép hittel és renddel, próbálva úgy, ahogy az Isten elvárja t le, és ahogy az nemcsak az Istennek, de társainknak is tetsz . Építgetünk – mint ahogyan Wass Albert egyik leírásában homokszemekb l épített egy ember oszlopot – de sokszor lerombolják az emberek körülöttünk. Irigységb l? Gonoszságból? Nem tudjuk. Ahogyan ennek az embernek a példája is mutatta, bármilyen apró homokszemcséb l csodálatos oszlopot lehet építeni. Testvérek, ez az ige, amit ma felolvastam erre az oszlopépítésre, erre a hitre buzdít bennünket, az örök szeretet oszlopát mindannyian felépíthetjük, még úgy is, ha sokszor támadnak bennünket. Milyen kicsi egy apró homokszemcse: mint a mi életünk, s mégis milyen fontos, hogy az Isten kezében van. Építgetünk hittel, reménnyel és igaz szeretettel. Sokszor megtámadják ezt, sokszor lerombolják, de aki tényleg érzi a szívében azt, amit a mai igénk mond, újra kezdi akár homokból is, és köddel köti össze azokat. Olyan kifejez dolgok vannak körülöttünk, reklámokban is, vagy csak ha a külvilágban körbe nézünk, hogy ne csináld így, ne csináld úgy a reklám megmondja milyen terméket használj, meglásd jó lesz az! Mennyire igaz lehet. Van benne igazság? Vagy csak a mi lelkünk rombolódik benne? Egyszer óvodásokkal beszélgettem és megkérdeztem, hogy a reklám mit jelent nekik és melyik a kedvenc reklámjuk. Volt egy kisfiú, aki azt mondta, hogy volt egy olyan reklám, ahol az asszonytestvér azt mondta, hogy övé az utolsó szó. Megkérdeztem, hogy miért ez tetszik neki? Mert, hogy ezek szerint az az asszony volt a f nök, és f nöknek a legjobb lenni, mert mindenki a keze alá dolgozik. Ezen igencsak elgondolkodhatunk és végiggondolhatjuk a saját életünket is. Mennyire szeretünk mi f nökösködni, mennyire szeretjük mi azt, ha sokan a kezünk alá dolgoznak, mármint másik értelemben is. Senki ne értsen félre, mert nem azt mondom, hogy f nöknek nem jó lenni, de egészen másra szeretném itt a figyelmüket irányítani. Tudjuk Testvérek, hogy kinek a keze alá kell nekünk dolgozni? Az Isten keze alá! S ez lehet homokszemcsékb l épített oszlopokkal, lehetne egy-egy énekkel, egy-egy imádsággal, egy-egy jó szóval, vagy mosollyal, vagy testvéri öleléssel. Aki megérti azt, amit az Isten mond:

80

Örökkévaló szeretettel szerettelek, ezért vontalak magamhoz irgalmasan, az meg tudja tenni az embertársaival is. Ebben a hazahívó levélben a régi szövetség mellett megjelenik az Újszövetség, éppen ebb l kifolyólag megjelenik maga a Krisztus képe is. Hogy hogyan? Úgy, hogy amit felolvastam igeverset, a szerettelek szó múlt id ben van. Olyan rosszul esik nekünk, ha talán azt halljuk valakit l: hibáztál, eddig szerettelek, ezután már nem fog menni. Isten szeretete nem ilyen szeretet, hanem örök érvény és mindig igaz és biztos dolog. Azért eddig szeretett bennünket, mert valami újat ad: egyetlen egy fiát, a mi b neinkért, – azért, ahogyan mi éltünk – feláldozta egy keresztfán. Mennyire érdekes, hogy ebben az egy mondatban annyi minden van, amit a szívünkre helyez most az Isten. Nemcsak az, hogy látod gyermekem, volt régi szövetség is, és akkor sem hagytalak magadra, hanem azt is elmondja: ezután is veled maradok. Ez az igazi szeretet, ez kellene, hogy megjelenjen bennünk is, csak hát tudom én olyan nehéz. Amikor készültem, az jutott eszembe, és már beszélgettünk róla, hogy ha a Szeretet Himnuszba a szeretet szó helyett a saját nevünket helyettesítjük be, milyen furcsa dolgok is jönnek ki. Nálam pl. így hangzana: Timi türelmes – ez persze nem így van, Timi jóságos – néha sikerül, Timi hosszút r – na azért van határa ennek is. De a szeretet nem ilyen. Arra kellene törekednünk, hogy ami ott is le van írva vagy amit meglátunk ebb l, az mindvégig velünk legyen. Ja, hogy rombolják sokan körülöttünk? Rombolhatják, de aki biztos szívében, biztos a hitében, biztos az elméjében, az meg tudja tenni. Olyan érdekes dolog az, hogy ha mi ezt megéreztük és átéreztük, akkor olyanok vagyunk, mint az aranyhalak. Bizonyára tudják a Testvérek, hogy ha az aranyhal egy kis akváriumban van, és onnan átkerül egy nagyobba, akkor n egy pár centit. Ezt nagyon érdekesnek találtam. Mi is ilyenek vagyunk, ha nagyobb szeretetre és hitre teszünk szert, mi is nagyobbak lehetünk, több szeretetet adhatunk, több mosolyt, több jókedvet. De tudunk vigasztalni, mosolyogni, könnyeket törölni, mert bennünk van ez az érzület. Testvérek! Jeremiás a fogságba vitt népnek írta ezt a levelet, amit az Úr mondott neki, de mindannyiunknak szól ez a levél. Nemcsak ez az egy mondat, ez a bíztatás, hanem benne az is, hogy mi egy nép vagyunk. Nemcsak itt a gyülekezet körében, hanem otthon is a családjaink, ismer seink körében. Óvatosan kell bánni ezzel, mert drága kincs a család és drága kincs az ismer si kör. Lehet, sokszor úgy érezzük, hogy gyermekeink, vagy éppen mi magunk nem éppen úgy viselkedünk, ahogyan kellene, büntetés jár érte, de ahogyan az Isten is elmondta: Drága vagy nekem Efraim, drága vagy nekem fiam, én most már hazaviszlek téged. Bíztató ige a mai napra, s én azt gondolom, és úgy érzem – mindannyiunk számára – életünk bármelyik periódusában is. Azt, hogy miként szólnak a reklámok és körülöttünk mit adnak nekünk az emberek, lényeges ugyan, mert ezáltal alakul az életünk, de aki ezt a verset megérti, aki ezt az igerészt akár innen elmenve is majd elolvassa és újra elolvassa, annak olyan bíztatást ad, hogy nem fél oszlopot építeni, akár homokszemcséb l is. Mindezek mellett tudnunk kell azt is, hogy úgy lehetünk Isten jóságos gyermekei, ha merjük bevallani a b neinket, ha merjük elmondani: Igen, Uram, én most rossz gyermeked voltam és olyat tettem, amit nem kellett volna. Itt megjelenik az Újszövetség, megjelenik a szövetség ereje, megjelenik Krisztusban az Isten örökké tartó szeretete. Így tehát ott maradhat a szívében ez az Ige: Örökkévaló szeretettel szerettelek téged, ezért terjesztettem, reád az én irgalmamat. Így legyen. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 277, 138, 265, 479, 460 455

81

2007. május 20. vasárnap (konfirmáció) (Szolgálattev : Arany Tímea V. éves teológiai hallgató) Textus: Lukács 5:1-11 Kedves Testvéreim! Ünnepl Gyülekezet! Ma, a délel tti istentiszteleten 16 fiatal konfirmációi istentiszteletén veszünk részt, konfirmációs fogadalom-, és bizonyságtételüknek lehetünk fül-, és szemtanúi. Hálát adhatunk az Istennek, hogy ennyien, és itt vannak ilyen szépen, és ilyen szép rendben, talán most még nem annyira mosolyogva, és némi izgalommal is, de itt vagyunk. Készültünk, nemcsak lélekkel, de tudásukat is próbáltuk gyarapítani. Mégis, hogy konfirmációs istentisztelet van, tisztáznunk kell, hogy mit jelent a konfirmáció, mir l is van szó, kezdjük talán ezzel a mai igehirdetést. A konformáció: régies és szokatlan ez a szó: hitünk meger sítése. De a jelentése attól függetlenül, hogy ez egy régies szó, nagyon is mai. S t mindennapi, mert a hitünk, az Istenbe vetett hitünk, nekünk, akik már régebben konfirmáltunk, bizony mindennap er södik, vagy néha éppen fogyatkozik, vagy néha éppen kérdésessé válik, de mégis fejl dik, ébredezik, mert hát hit kell mindenhez. Úgy, ahogyan bemegyünk a boltba, hisszük, hogy jó kenyeret fogunk kapni a boltostól, úgy ahogy hisszük, hogy sok hal van a folyóban, ezért járunk pecázni. Vagy hisszük azt is, hogy a buszsof rnek bizonyára van jogosítványa, ezért el tud vinni bennünket Nyíregyházára is. Hiszem azt is és hisszük mindannyian, hogy jó emberekkel vagyunk körülvéve, még akkor is, ha néha ez kérdésessé válik. S a jóakaratú ember hite fejl dik azáltal, hogy van ki el tt leborulnia, van kihez fordulnia, van kit l segítséget kérnie. A jóakaratú ember Jézus lábainál lel menedéket, ha bántják, vigaszt kap, ha er tlen er t, ha gyászol és fáj a lelke, vigasztalást és megnyugvást, ha nevet, akkor igazi bels boldogságot. Azonban tényleg nagy baj – és erre nem kellene most kitérni –, hogy sokszor a körülöttünk lév emberek nem látják ezt, és ahogyan a múlt vasárnap is beszéltünk róla a homokból épített oszlopainkat próbálják lerombolni. Mégis azt kell megérteni, hogy mi, akik tudjuk, hogy hova tartozunk, van egy gyülekezeti közösségünk, és mindenek el tt van egy hitünk, most 16 fiatal is betagolódik ebbe, van kihez odamenni, van kit l segítséget kérni és van, aki velünk örül együtt, amikor örömünk van. A konfirmáció egy felfedez út, a hitre jutás alkalma, bizonyságtétel. Ha stílusos szeretnék lenni és egy kicsit megmagyarázni, hogy miért éppen ezt az igét választottam a mai napra, miért a csodálatos halfogást, akkor annyit mondhatok röviden, hogy mindannyian evezünk, saját magunk is hajók vagyunk az élet tengerén. Bizony mindannyiunknak a hitre jutása és a hitben való életünk egy apró kis csónakázás az élet néha viharos tengerén. Ugye Testvérek, nem is olyan könny evezni néha, f leg széllel szemben nem. Ezt a történetet – a Péter csodálatos halfogását – ki fog derülni, hogy miért a konfirmációhoz szeretném hozzákapcsolni. Hogyan is szól a történet? S mit jelent nekünk ez a mai Ige, talán így kezdenénk el: Virrad a Genezáred-tó partján. Jézus a tóparton áll, és hirdeti az Isten Igéjét. Nagy sokaság veszi körül, az emberek éhesek Isten szavára, szorongatják t. Ekkor beszáll egy éppen kiköt halászbárkába, és onnan tanítja tovább a sokaságot. A bárka, amelybe beszállt Simoné, t már egy kicsit ismeri Jézus, hiszen volt már náluk – Simon anyósát gyógyította meg – ismer s emberhez könnyebben beszáll az ember. Talán, mert jobban meg is bízik benne. Most Simon hajójába száll be és hirdeti Isten Igéjét a tömegnek. Simon már ismeri, látott száz csodát, hallotta elhívó hangját, hallotta, hogyan szólítja meg az embereket, hogyan segíti ki ket küzdelmükb l, tudja ki az a Jézus, de mégsem ismeri annyira. Simon ismeri és mégis csüggedt és kedvtelen, nem örül meg a régi ismer snek, nem is figyel talán annyira rá, talán egy kicsit befelé fordult a sikertelen éjszaka miatt.

82

Ahogyan olvastuk és hallottuk, egész éjjel halászott társaival együtt. Hálóik mégis üres maradt. Valahol a szívük is egy kicsit üressé vált, mert egyetlen halat sem fogtak egész éjjel. Valahogy így vagyunk mi ezzel Testvérek! Mi is halászunk. Próbáljuk keresni a boldogságainkat, próbáljuk keresni az örömöket az életben, próbáljuk a társaságot magunk köré gy jteni, próbálunk barátokat, ismer söket szerezni. Mi is halászunk, igyekszünk mindennap, hogy valami akadjon bele abba a hálóba, hányszor el fordul estére, hogy úgy érezzük: nemcsak a hálónk maradt üres, de a szívünk is. Hiába próbáltunk annyit, hiába mondtuk el, hogy szeretettel szólunk hozzá, valahogy mégsem ért oda a másik emberhez. Nem kell túl messzire menni, lehet ez a családon belül, lehet ez közeli és távoli ismer sök között is, mindannyian ismerjük azokat a helyzeteket, hogy szólnánk a másikhoz szeretettel, mégis gátat vet, és nem enged bennünket közelebb. Így a hálónk estére nemhogy egy-két hallal, de inkább egy-két kupakkal lesz gazdagabb vagy éppen olyan üres, hogy szomorúvá válik a lelkünk. De ez a 16 konfirmandus belekerült a hálóba, és nem is akármilyen háló veszi ket körbe, hanem egy olyan háló, amelyben életük végéig, – ha k is úgy szeretnék – benne maradhatnak. Az Isten elhívta ket, és most azért vannak itt, hogy err l fogadalomtétellel is bizonyságot adjanak. Megvannak a halacskák, nem csak a mi érdemünk, f leg nem a mi érdemünk, hanem magának a Mennyei Teremt Édesatyánknak az eredménye ez, örülni kell, és örömmel nézek én is rájuk minden egyes alkalomkor. Ha egy szóban kellene összefoglalni minden hív keresztyén közös, és külön-külön személyes feladatát, akkor azt a szót kellene mondanunk, hogy „emberhalászat”. Milyen egyszer és mégis milyen összetett szó, mennyi minden van benne. Benne van egy keresztyén embernek az életfeladata. Benne van, hogy hogyan kell elhívni az embernek a barátait, családtagjait, ismer seit ebbe a közösségbe, az Isten gyülekezetébe. De tényleg, ahogyan mondtam, nagyon sokszor van úgy, hogy nem megy nekünk az emberhalászat. Sehogy sem akar menni. Annyit próbálkozunk, és annyit imádkozunk akár a családunkban él emberekért, társakért, ismer sökért, és mégsem kerülnek közelebb az Istenhez. Azonban mire tanít bennünket ez az Ige? El ször is arra, hogy ilyenkor sem szabad elcsüggedni. Nem szabad elcsüggedni egyetlen hív nek sem, ha nincs egyetlen egy hal sem. Ez azt jelenti lefordítva, hogy ha látszólag úgy néz ki a szolgálatunk, vagy akár az igehirdetésünk vagy az emberek közötti forgolódásunk Isten Igéjével, hogy bizony ez a cselekedet eredménytelen. Ezen túl nem tudjuk, hogy kit, mi fog meg, nem tudjuk, hogy kinek, hogyan szól az Isten Igéje, nem tudjuk, hogy kinek, mikor kezd el szívében növekedni az a mag, az a szent mag, amit az Isten tett oda. De sokszor elcsüggedünk, sokszor feladjuk, sokszor csak úgy megnézzük, mert lehetne ezt olyan szemmel is nézni, hogy csak 16 konfirmandus ebben a nagy gyülekezetben, de lehetne nem elcsüggedten, és örömmel azt mondani, hogy 16 ilyen szép konfirmandus. S máris megvannak a halacskák, máris nem üres Istennek a hálója, máris benne vannak, és nem esnek ki onnan. Itt a tanítványok – ebben a mai Igében – egész éjjel húzták-vonták, a nehéz, vizes hálójukat és kiderült, hogy nem fogtak semmit. Amikor Jézus azt mondja: „Vessétek ki a hálóitokat!” Akkor Péter nagyon szintén azt mondja, hogy Mester, hát egész éjszaka halásztunk, és nem fogtunk semmit. Mintha Péter azt mondaná, hogy mi mindent megtettünk. Nemcsak két órán keresztül halásztunk, hanem egész éjszaka, mi mindent akartunk, mi mindent szerettünk volna, dolgoztunk, húztuk-vontuk, de látod Uram, üres maradt a háló. Ebben a mondatban Péternek benne van az a mélységes szomorúsága, amit talán mi magunk is oly sokszor érzünk. És nemcsak azzal, hogy nem tudunk másokat közelebb vinni az Istenhez, hanem néha bizony saját magunkkal kapcsolatban is. Van, amikor én megpróbáltam, én annyi mindent szerettem volna, én olyan jó ember szerettem volna lenni, s mégis megbántottam a másikat. Óh hányszor el fordul velünk, hogy amikor mi lennénk a halak, pont mi leszünk azok, akik ki akarunk szabadulni az Isten hálójából. Igen, néha valóban eredménytelennek t nik a halászat, nemcsak akkor, amikor mi vagyunk emberhalászok, hanem amikor bennünket is ki szeretne halászni az Isten. S ennek vannak következményei az emberre nézve is. A jó következmény az, hogy ha engedjük, hogy

83

bennünket is kifogjon az Isten. Akkor olyan kegyelemben részesülhetünk, amit az Ézsaiás könyvében is olvashattunk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém van!” Olyan bíztatás ez a hív ember számára, hogy bármi történhet vele, soha nem fog elcsüggedni, nem fog félni, vagy ha fél is, tudja, hogy ki az szabadítója. A másik dolog, ami az eredménytelen halászatból következik: az aggodalmaskodás. Jól ismerjük ezt a teljesen emberi érzést, amikor aggodalmaskodunk. Most feltesszük a kérdéseket: Mi lesz tovább? Hogyan tovább? Mi lesz azzal, akiért könyörgünk? Mi lesz ezzel a 16 konfirmandussal? Testvérek, miénk a feladat, mi figyelünk és vigyázunk rájuk. k most kerülnek a gyülekezet közösségébe, most találnak itt egy családra, most kerülnek bele abba a hajóba, ami maga az Isten hajója. Figyelni kell rájuk, rizni ket, szeretettel körülvenni, hogy tényleg abban a hajóban legyünk, amelynek a kapitánya maga az Isten. Testvérek, nagyon sokszor van úgy, hogy nemcsak hálót vetünk, hanem imádságot is. Mindenki tudja a szívében, hogy kiért imádkozik most éppen. Ki az, akiért imádkozni kell, ki az, aki bajban van, vagy ki az, aki éppen beteg, kiért kell imádságot mondani, hogy segítsen az Isten. De csak az az ember tud úgy imádkozni, aki már maga is megérezte azt, hogy valaki elhívta, valaki felvette a hajójába, valaki belevette abba a hálóba, olyan halacskaként, hogy utána tudja: „Ha vízen kelsz is át, azok nem borítanak el téged”. A második tanítása ennek az Igének az, hogy Péter nem sajátította ki magának a nagy halfogás eredményét. Az eredményt egyértelm en Jézus jelenlétének tulajdonította. Sokszor van az úgy, hogy mi is valami jót cselekszünk, és aztán úgy érezzük, hogy miénk a dics ség. Milyen jó dolog az, ha valami jó dolog történik az életünkben, valami siker és azt érezzük, hogy bizony ebben nekünk nagy részünk volt, mégis, amire tanít ez az ige, az éppen az, hogy el ször Istené a köszönet, Istené a hála, a magasztalás. Értük is, a 16 konfirmandusért Istené a hála és a köszönet. Arra kell figyelnünk, hogy ezek után is nemcsak ennyir l szól a konfirmáció, hogy innen elmenve majd ne találkozzunk velük többet, hogy figyeljünk rájuk szeretettel és azzal a h séggel, amivel mi is itt vagyunk. Péter nem tulajdonította magának a dics séget, nem ment el Kapernaumba, és nem hirdette fennszóval, hogy két hajónyi halat fogtunk ki. Csendesen leborult Jézus lábaihoz és még azt kérte t le: Uram távozz el t lem, mert én b nös vagyok. Sokszor úgy érezzük, hogy olyan nagy ajándékot kapunk az Istent l, hogy talán meg sem érdemeljük, talán éppen olyan nagy, hogy nem is fér bele a szívünkbe, a mi hitünkbe. De az a szeret Isten, aki elmondta és elmondja mindig, minden pillanatban nekünk: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy” – tudja, hogy mennyi ajándékra van szükség, mennyi szeretetre, néha mennyi szomorúságra, néha mennyi hitetlenségre. S aki ezt tudja, megérti és megérzi, az bátran beszáll a hajóba, bátran elindul Istennel arra az óceánra és arra a tengerre, amit életnek hívhatunk. 16 konfirmandus száll be abba a hajóba ma délel tt. 16 fiatal, 16 lélek, 16 testvér. Vigyáznunk kell rájuk és örülnünk, hálát adni az Istennek, hogy velünk egy hajóban lesznek. S bizony lesznek viharos részek az életükben is. Izgalmak, óriási nagy hullámok vagy éppen cápák, – az érettségit annak nevezhetjük. Bizony lesznek kérdések, de ha tudják, hogy hova lehet mindig visszajönni, akkor olyan bizalmat és hitet kapnak, hogy kelhetnek át vizeken, vagy t zön keresztül is, sem el nem borítják ket a hullámok, sem pedig meg nem égnek. Szóljon végül az a bizonyság, és szóljon végül az a bátorítás, ami szól mindannyiunknak, most és ezután is: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak el, az enyém vagy”. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 168, 25, 274, 151, 65, 434

84

2007. május 27. pünkösdvasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkész) Lectio: ApCsel 2vv Textus: ApCsel 19:1-2 Ünnepl Gyülekezet! Úgy érzem, hogy egyházi ünnepeink közül mintha a pünkösd kissé távolabb állna t lünk, mint a többi nagy ünnep. Miért lehet ez így? Talán azért, mert a többi ünnep közvetlenül köthet Jézus földi életének eseményeihez. Érthet bb, szívünkbe zárhatóbb, magyarázhatóbb ünnep a karácsony, a nagypéntek, a húsvét, mint a pünkösd, pedig nem történik egyéb, mint a Szentlélek Isten eljövetele, aki által beteljesedik Jézus ígérete: „íme én veletek vagyok mindennap a világ végezetéig”. Hogyan lehet ott Jézus a mindenkori tanítványokkal? A mindenütt jelenlév Szentlélek által. Ám, azt látjuk, hogy az els század keresztyénei közül sem tudott mindenki a Szentlélekr l, a világban való jelenlétér l és munkájáról. Pál apostol amikor Efezusban jár találkozik néhány emberrel, és azt látja, hogy mintha valami, egészen pontosan valaki hiányozna az életükb l. Biztos vagyok benne, hogy ez a velük való beszélgetés kapcsán derült ki. Pál apostol pedig volt annyira felel sen gondolkodó, mások üdvösségét szem el tt tartó gyermeke az Istennek, hogy megkérdezte ezeket az efezusi rendes, buzgó keresztyén embereket, hogy vettek-e Szentlelket, amikor hív k lettek. A válasz nagyon szinte: „Azt sem tudtuk, hogy van Szentlélek.” Testvérek! Manapság sem feltétlenül jobb a helyzet. Sokan azt sem tudják, hogy van Isten, hogy ez az Isten Krisztusban meghalt és feltámadott értünk, hogyan tudnának akkor a Szentlélekr l, annak hozzánk való viszonyáról, bennünk végzett munkájáról?! Pünkösd ünnepén érdemes tisztáznunk, hogy kicsoda a Szentlélek, mit akar bennünk véghez vinni és milyen a hozzá való viszonyunk! A Szentlélek Isten Lelke, aki által a világ teremt és fenntartó Ura jelen van emberi életekben: „Akiket Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” – írja Pál. Honnan tudjuk, hogy mi ebbe a csoportba tartozunk-e? S ha még nem, akkor hogyan tartozhatunk bele? Az utóbbi kérdés megválaszolásával kezdem: A Szentlelket kérni kell – a pünkösdi énekeink nagyrészt err l szólnak. „Jövel Szentlélek Úristen…”, „Könyörögjünk az Istennek Szentlelkének…” „Isten él lelke jöjj…”. Aki pedig már Isten gyermekeinek közösségébe tartozik, az onnan tudhatja, hogy fontos számára Isten, az igéje, akarata, terve és mindezekre figyelve igyekszik élni az életét. Honnan tudhatjuk még, hogy Isten lelke munkálkodik bennünk? Hogyan lehetünk efel l teljesen bizonyosak? A választ megkapjuk akkor, ha elolvassuk Pál apostol Galatákhoz írt levelének az 5. részéb l a Szentlélek gyümölcseit: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, h ség, szelídség, önmegtartóztatás. Vizsgáld meg az életedet, hogy az el bb felsorolt 9 dologból hányra mondhatod azt, hogy birtokodban van, hogy rád jellemz ? Ha egyre sem, akkor még nincs közöd a Szentlélekhez! Ha legalább egyre azt mondhatod, hogy jellemez téged, akkor már munkálkodik benned az Isten lelke. Ám mindig van miben gyarapodni – ezt soha ne felejtsük el! Ha a Lélek gyümölcsei közül egy vagy több ott van az életünkben, attól ne kényelmesedjünk el! Hiszen fontos növekedni, és megteremni minél többet, a felsorolt gyümölcsökb l! Ismerek valakit, aki azt mondja magáról, hogy én milyen jó vagyok. És igaz is: arany szíve van, de tudom, hogy türelem, békesség és szelídség nem igazán van benne. Ahhoz viszont a feladat adott: oda kell figyelni a többi gyümölcsre is. Ennek pedig

85

egyetlen titka van: mélyen belegyökerezni az él Istenbe, mert csakis így lehet gyümölcsterm , a Szentlélek gyümölcseit megterm az életünk. Jézus maga is err l szólt a Hegyi Beszédben: gyümölcseikr l ismeritek meg ket – mármint az embereket. Nem rossz fa az, amelyik jó gyümölcsöt terem, és nem jó fa az, amelyik rossz gyümölcsöt terem. A tetteink, a szavaink az életvitelünk mutatja, hogy mennyi közünk van Isten Lelkéhez! A Szentlélek Jézusról tesz bizonyságot. Péter pünkösdi prédikációja nem más, mint a megfeszített, meghalt és feltámadott Krisztusról szóló beszéd. A Szentlélek mindig Jézushoz vezeti az embereket, mert Isten üdvtervének középpontjában a golgotai áldozat és a harmadnapi üres sír áll. Az egyik a Jézusban elnyerhet b nbocsánatot jelenti, a másik a Jézus által el készített feltámadást. Ma is, amikor emberek megtérnek és átadják életüket Jézusnak, ez az Isten Lelkének köszönhet . Péter pünkösdi prédikációjára 3.000 ember tért meg. A Szentlélek munkája nélkül üres és hiteltelen fecsegés a Jézusról szóló bizonyságtétel és ugyanígy mondhatjuk azt, hogy nem jut több ezer ember szívéig, ha nem a Szentlélek érinti meg ket. Ez pedig már a Szentléleknek egy következ tulajdonsága, hogy az embert megérinti. Egy igehirdetés, egy Jézusról szóló néhány mondatos bizonyságtétel nem annak a sikere, aki elmondja, hanem a Szentlélek munkájának gyümölcse. Ha megérint, megfog egy gondolat valamelyik igehirdetésb l itt a templomban, az nem az igehirdet érdeme, hanem arról van szó, hogy az Isten Lelke érintett meg. Az els pünkösd eseményeiben azt látjuk, hogy a hallgatóságot megérintette Péter mondanivalója és azt kérdezték: „Mit tegyünk?!” A megérint, szíven talál kifejezés az eredeti szövegben azt jelenti: szíven szúr! Isten Lelke szíven tud szúrni bennünket úgy, hogy ez nem a halálunkat jelenti, hanem azt, hogy bár id nként fájdalmas Isten Lelkének érintése, mégis gyógyulást eredményez életünkben. A Lélek tud b nbánatra is indítani emberi szíveket. Nélküle nem jut el az szinte bocsánatkérésig senki! Jézus Krisztus a tanítványoknak úgy beszélt a Szentlélekr l, mint aki Pártfogó és Vigasztaló. Nem kell különösebben magyarázni e két szó jelentését, hiszen arról van szó, hogy valaki mellénk áll, segít a bajban, vigaszt nyújt, meger sít. Mindig szükségünk van egy ilyen személyre, és Jézus azt mondja, hogy a Szentlélek eljövetel által ez valóság lehet bárkinek az életében. Miért tud az egyik ember könnyebben elhordozni nehéz, súlyos terheket, míg a másik erre nem képes? A válasz Isten Lelke, aki mindebben segít! Aki er t ad számunkra a legnagyobb próbákhoz is! A pünkösdi ünnep nemcsak a Szentlélek eljövetelét, hanem az Egyház megalakulását is jelenti. Isten Lelke az, aki egységre tud vezetni különböz képpen gondolkodó embereket is. formál él közösséget egymást olykor kevésbé ismer emberekb l. Az istentiszteleten énekelt énekek: 345, 189, 370, 166, 463, 438, 458, 446

86

Elhangzottak 2007. JÚNIUS havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék: • • • •

Június Június Június Június

3. vasárnap Textus: Máté 25:21 10. vasárnap Textus: Zsoltárok 100 17. vasárnap Textus: Ézsaiás 54:7-10 24. vasárnap Textus: Máté 25:29

Az igehirdetések címe • • • •

Június Június Június Június

3. vasárnap: A h séges szolga 10. vasárnap: Hálát adok-e Istennek mindenért? 17. vasárnap: Isten a viharban is velünk van 24. vasárnap: B velked élet Isten által

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. június 03. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Textus: Mt 25:21 „Ura így szólt hozzá: jól van, jó és h szolgám, a kevésen h voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára!” Szeretett Testvéreim! A Máté evangéliuma 25. részében az Úr Jézus Krisztus az Isten országáról mond néhány példázatot. A példáztatok sorában olvashatjuk az egyébként általunk jól ismert talentumos példázatot. Testvérek! Ha Isten országáról szól a példázat, és szolgákról van szó benne, akkor azt mondhatjuk, hogy ez rólunk szól: Istennek kiválasztott és elhívott gyermekeir l. Rólunk és 87

nekünk szól, melyben els sorban azt üzeni számunkra, hogy az Isten nem teremt és nem hív el magának semmirekell embereket. Az Isten nem teremt olyanokat, akiknek az élete semmilyen hasznot nem hoz az Isten országa szempontjából. Lehet, hogy mi magunk ismerünk semmirekell nek mondható embereket, de higgyétek el, hogy ez csak azért van, mert valakik még nem találták meg azt az értelmet, amelyet az Isten adott bele a mi mindennapi életünkbe. Az Istennek mindnyájunkkal célja és terve van, efel l ne legyen kétségünk. Mindnyájunkat használni akar valamire az Úr Isten! Különbözünk egymástól, ez normális dolog. Hallottátok a történetet, hogy a gazda, aki idegenbe távozott a különböz képesség szolgáinak, különböz módon osztotta el a vagyonát, de rájuk bízta az egészet. S az Isten ugyanígy tesz velünk, emberekkel. Ránk bízza ezt a hatalmas világot, de az a kérdés, hogy jól sáfárkodunk-e azokkal a képességekkel, amelyeket ránk bízott, meg tudjuk-e találni az Isten dics ségét és felebarátainknak, embertársainknak javát a földi életben? Különböz mennyiség és min ség dolgokat bíz ránk az Úr Isten. Afel l ne legyen kétségünk Testvéreim, hogy bármire van is képességünk, az minden Istent l van. Valamire használni akar mindnyájunkat az Úr Isten, és erre nézve csodálatos gondolat hangzott el Balogh Zoltántól, a parlament emberjogi bizottságának elnökét l. Azt mondta, hogy mikor az Isten elé odakerülünk, akkor két kérdést fog feltenni számunkra, és ez a két kérdés ott van a Biblia els lapjain. Ha ezt a két kérdést nyugodt és jó lelkiismerettel tudjuk megválaszolni, akkor minden rendben van az életünkben és ez a két kérdés így hangzik: Hol vagy, és hol van a testvéred? Ugye Ádámtól kérdezi az Isten, hogy hol van, és akkor a már b nt elkövet Ádám éppen bujkál. S t lünk is megkérdezi az Úristen, hogy hol vagyunk, jó helyen vagyunk-e, el tudjuk-e látni azokat a szolgálatokat, – akár a világban, akár a gyülekezetünkben betöltött helyünkre gondolunk – melyeket az Isten t lünk vár el? – A másik kérdés, pedig ami Kain felé hangzik: Hol van a te testvéred? De éppen így hangzik mindnyájunk felé, hogy hol vannak azok a személyek, akiket ránk bízott az Isten, akik miatt mi felel sséggel tartozunk az Isten színe el tt? Nem mindegy, hogy mit válaszolunk erre a két kérdésre. Testvéreim, én azt hiszem, hogy a keresztyén embernek fel kell fedezni a képességeket, amelyek az Istent l vannak ott az életében, és ezeket kamatoztatni kell, akár a munkahelyünkr l van szó, akár a gyülekezetünkr l, akár a mindennapi tevékenységr l, akár az Isten egyházához való viszonyunkról. Fel kell fedezni ezeket a képességeket, aztán pedig bátran vállalni azt, amit az Isten ránk bízott. Ha valaki ebben él, akkor csak meger síteni tudom, hogy legyen továbbra is bátor gyermeke az Úr Istennek, amit megkapott és megérzett az Istennel és a saját feladataival kapcsolatban, végezze továbbra is azzal a hittel, lelkesedéssel, aki pedig még bizonytalan keresse meg, hogy az Isten t vajon mire szánta, mit szán neki a földi életében mindnyájunk mennyei Atyja. Testvéreim! Az Isten itt bíz ránk bizonyos dolgokat ezen a földön, és szeretné, hogy ha nem kezdenénk el halogatni. Hiszen vannak emberek, akik könny szívvel halogatnak el bizonyos dolgokat: ráérünk arra még, majd lesz arra még érkezésünk, igaz, hogy már sok minden összegy lik, nem baj, majd holnap, holnapután vagy a jöv héten. Nem helyes dolog ez, hiszen ott volt az a három szolga, kik közül a harmadik egyáltalán nem is akart jól sáfárkodni a rábízottakkal. Azt gondolta, hogy legjobb lesz, ha nem tesz semmit. Milyen sok fiatal és középkorú ember halogatja az Isten irányába való megindulást, amikor az Úr Isten pedig szólítgatja ket Lelke, igéje, vagy éppen az életbeli események által. De azt mondja, hogy majd, ha öreg leszek, majd ha nyugdíjas leszek, elindulok a templomba. Kérdezem én, hogy mi, akik még messze vagyunk a nyugdíjtól megérjük-e? Aki már megérte úgy gondolom, hogy hálát adhat az Istennek, de aki még messze van t le megéri-e, van-e arra garancia, hogy igen, eljön az az id , amikor nyugdíjas koromban templomba járó ember lesz bel lem? Nem kellene inkább azt nézni, hogy most van itt az Isten kegyelme, most kellene elindulnom az Isten irányába, mert most akar bennünket megáldani, most akar magához közel vonni, most akar

88

feladatokat adni az életembe, most vár el bizonyos dolgokat t lem, és ne halogassuk Testvéreim, mert nem tudjuk, mit hoz a holnap? A Csendes Percek cím sokak által jól ismert kiadványban néhány nappal ezel tt volt egy történet: arról szólt, hogy egy házaspárt a 30. házassági évfordulójuk kapcsán felköszöntöttek és kaptak egy étterembe szóló ajándékutalványt, amelyet fogyasztásilag lehetett felhasználni. Igen ám, csakhogy k nem használták fel azonnal, eltették és egy jó fél év múlva el vették, mikor volt egy kis baráti összejövetel és azt gondolták, hogy azzal fizetnek. Amikor fizetni kellett vele, akkor jöttek rá, – mert szólt a pincér – hogy ez már nem ér annyit, mint amennyi rá van írva, mert közben eltelt egy huzamosabb id . Vagyis, ha akkor használták volna fel, amikor kapták, akkor a teljes értékét ki tudták volna használni, de kés bb hosszú hónapok múlva csak egy részét érte már csak az értékes ajándék. Tulajdonképpen az emberi értelemben vett képességeink is err l szólnak Testvéreim, hogy sok mindent az Isten úgy ad számunkra, hogy használjuk most. Ne tegyük el kés bbi, távolabbi id kre, hogy jól lesz majd akkor is. Lehet, hogy jó lesz, de lehet, hogy már nem ér annyit. Testvéreim! Egy kicsit megdöbben az ember a három szolga közül a harmadiknak a hozzáállásán, hiszen nem kellett volna túl bonyolult dolgot tenni azzal az egyetlen talentummal, ami nem volt kis vagyon azért abban az id ben sem, csak betenni a pénzváltókhoz, ahol szépen kamatozott volna, egészen addig, amíg haza nem jön a gazda. Ehelyett inkább elásta a földbe, nem használta azt, amit az Isten adott neki. Hány és hány ember nem használja azokat a képességeket, lehet ségeket, amelyet az Isten ad bele az életünkbe. Azt hiszem, hogy talán úgy lehetne legközelebb hozni a mai életünkhöz, a talentum kifejezést, hogy az Isten képességeket és lehet ségeket ad számunkra a földi életünkben, ezeket fel kell ismerni, és jól kell használni. Azt hiszem, hogy ez a történet többek között arról is beszélt, hogy ne essünk bele abba a hibába, hogy hasonlítgatjuk önmagunkat másokhoz. Nem tudom, hogy vajon az egy talentumos szolga kisebbrend sége miatt ásta-e el az egy talentumot és nem kezdett vele semmit, mert azt látta, hogy a másiknak kett , a harmadiknak öt jutott, de az bizonyos, hogy valami miatt nem használta ki amit kapott, amit rábízott a gazdája. Testvérek! Azt hiszem, hogy olykor beleesünk abba a hibába, hogy hasonlítgatjuk a saját életünket a másokéhoz, és mi igazán gyarlók vagyunk, amikor mindig vagy legtöbbször a t lünk feljebbvalókhoz próbáljuk hasonlítgatni önmagunkat. Azt mondjuk, hogy milyen jó lenne, ha annyim lenne, mint X-nek vagy Y-nak, másabb lenne az életem, a sorsom, többet tudnék adakozni és még mennyi mindent elgondolunk magunkról. Az Isten nem akarja, hogy hasonlítgassuk az életünket, mert az Isten tudja, hogy mindnyájan egyedi teremtményei vagyunk. Azt is tudja, hogy mennyit bíz ránk és abban az életben akar bennünket boldognak látni, amelyet nekünk ad azokban a képességekben és lehet ségekben, amit elénk tár. Azt is üzeni számunkra ez a talentumos példázat, hogy lesz számadás. Persze emiatt nem félelmet szeretne gerjeszteni az Úr Isten bennünk, hanem a felel sséget szeretné felébreszteni mindnyájunk lelkében. Hiszen, a gazda is hazajött és el szólította a szolgákat és megnézte, hogy hogyan boldogultak a kapott talentumokkal. Az öt és a két talentumos szolga megduplázta, amit kapott a harmadik pedig elásta, amit az ura rábízott. Testvérek! Higgyük el, hogy lesz számadás, amikor odaállunk az Isten színe elé és csak annyit fog számon kérni rajtunk, amennyit kaptunk. Nem annyit, amennyit a másik, a szomszéd, a barát, az ismer s kapott, nem azt fogja számon kérni, hanem csak amennyit Te, meg én kaptunk. Az Isten igazságos Úr, éppen ezért nekünk arra kell gondolni, hogy amennyit ránk bízott az Úr Isten, annyit fog számon kérni – nem többet és nem kevesebbet. Persze az is nyilvánvaló, hogy akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon. Jakab apostol fogalmazza meg levelében, hogy ne legyetek sokan tanítók, mert súlyosabb ítéletben lesz részünk. Nyilvánvaló, hogy az Isten nem azt várta itt, a felolvasott történetben, hogy aki egy talentumot

89

kapott, az legalább hármat oda fog majd tenni mellé. Bár nem tudjuk, hogy mennyi id re távozott el a gazda, de csodálatos teljesítmény volt, a két talentumot kapó szolgának, hogy megduplázta azt, amit kapott. Az egy talentumostól nem azt várta, hogy háromszor annyit gy jtsön mellé, annyit kért számon, amennyit kapott. Azt hiszem Testvérek, hogy amire igazán szükségünk van, nekünk keresztyén embereknek, hogy h ségesnek bizonyuljunk abban, amit ad számunkra az Úr Isten. Hogy mit kaptál, azt Te tudhatod a saját életedben, nekünk mindegyikünknek egyen-egyenként kell majd elszámolni vele, de az a legfontosabb, hogy h ségesnek bizonyuljunk. Egy kicsit talán megdöbben az ember, amikor olvassa a történet legvégét, amikor így szól a gazda: akinek van, annak adatik és b velkedni tud, akinek pedig nincs, attól az is elvétetik, amije van. Mit jelent ez? El ször is azt, hogy az Isten megáldja azokat, akik jól sáfárkodnak azzal, amit rájuk bízott az Úr, hiszen nem véletlenül ad semmit életünkben. Önmaga dics ségére, mások javára kell felhasználni mindazt, amit kapunk. Másodszor úgy gondolom Testvéreim, hogy id nként nagy különbség látszik ember és ember, család és család, gyülekezet és gyülekezet között, akik valójában hasonló szintr l indulnak. Mi lehet mégis a különbség? A hozzáállásbeli különbség az, amit fel kell mutatni és azt, hogy az egyik helyen jól használják, amit kapnak, a másik helyen pedig esetleg elássák. Valahol azt olvastam, és mélyen egyetértek azzal a gondolattal, hogy nagyon sokféleképpen élhetjük az életünket. Meg lehet nézni, hogy mennyit költünk a fizetésünkb l, és lehet, hogy egy hozzánk hasonló ember egészen másképpen él. Mert lehet vele azt tenni, hogy mondjuk napi egy doboz cigarettát elszív az ember, némi alkoholt magához vesz, a másik oldalon pedig mondjuk lízingel egy kocsit. Ugyanaz az összeg mindkét családban, csak más dologra fordítják. Azt hiszem Testvéreim, hogy az embernek végig kell gondolnia azt, hogy mije van. Nem biztos, hogy a másiknak többje van, csak esetleg irigyeljük azt, hogy a másik jobban használja, jobb dolgokra fordítja azt, amit kap. Nagyon fontos, hogy hogyan áll az ember mindahhoz, amit az Isten ad számára földi életében. Röviden összefoglalva azt mondhatom Testvéreim, a történet kapcsán, hogy mindnyájan Isten szolgái vagyunk, akiket valamire, valamilyen oknál fogva teremtett az Úr és azt várja, hogy felfedezve a t le kapott képességeinket, lehet ségeinket, jól éljünk ezekkel, legyünk bátrak és tegyük a dolgunkat, hogy áldást jelenthessünk szeretteink számára, gyülekezetünknek és a teremtett világnak is. S mindenekel tt nagyon fontos, hogy h ségesnek bizonyuljunk mindabban, amit az Isten ránk bízott. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 300, 8, 234, 164, 469, 200

90

2007. június 10. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Textus: Zsoltárok 100 Szeretett Testvéreim! Az egyik legrövidebb zsoltárt olvastam fel. El ször erre a sorára figyeljünk: „Menjetek be kapuin hálaénekkel.” Az él Isten templomának kapuin menjünk be – ezt kéri a zsoltár szerz je. E kérés kapcsán gondoljuk végig templomba járásunk szokásait. Például azt, hogy eddig eltelt életünk során hányszor, milyen gyakran léptük át a templom küszöbét? Élünk-e az Isten által felkínált lelki táplálékkal? Érdemes végig gondolni, hogy hogyan érezzük magunkat a templomban: idegenkedünk, zavarban vagyunk, vagy mintha hazajönnénk? Néhány hónappal ezel tt azt mondta valaki, aki egy esküv alkalmával jött a templomba, hogy bár t sgyökeres vasvári lakos, még sohasem volt a templomban. Rácsodálkozott református templomunk szépségére! Lehet tehát úgy is viszonyulni a templomhoz, hogy csupán kívülr l látjuk és min sítjük, de belülr l azt sem tudjuk, hogy hogyan néz ki. És lehet úgy is, ahogyan Túrmezei Erzsébet fogalmaz egyik versében: Otthonom a templom! Hogy az Isten melyiket szeretné, az egyáltalán nem kérdéses. A zsoltáríró arra bíztat bennünket, hogy menjünk be kapuin, keressük az Isten jelenlétét és vezetését a templomi istentiszteleteken. Egyébként úgy gondolom, hogy mint mindenben, a templomba járással kapcsolatban is azt látjuk, hogy az els lépést a legnehezebb megtenni! Ha saját életemre gondolok, akkor azt mondhatom, hogy 8-9 éves gyermek lehettem, amikor barátaim invitálására el ször benyitottam a templom ajtaján. Szorongva, kissé ijedten, bátortalanul sikerült ez el ször, aztán ahogy egyre többször megtörtént újra és újra az életemben úgy vált ez az idegenszer építmény számomra az Isten házává és lelki otthonommá. Azt kívánom mindenkinek, hogy rosszul, idegenül, ne érezze magát senki a templomban, ha jelenleg mégis ilyen érzések vannak valakiben, akkor jöjjön közénk minél többször! Templomba járási szokásunk a bens nkr l árulkodik, lelki éhségünket mutatja meg. A zsoltáros is arra bíztat, hogy a templomot ne kerüljük el nagy ívben, hanem legyünk abban gyakori látogatók: önmagunk miatt! És ez a lényeg testvéreim: hogy meglássuk, nekünk van szükségünk a templomban való megjelenésre, nem pedig az Istennek! Jézus szavaira kell emlékeznünk, aki virágvasárnap a hozsannázó tömeg elhallgatását kér farizeusoknak azt mondta: ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani. Istennek van hatalma tehát a kövekb l is fiakat támasztani! Jézusnak egy másik mondatát is szívünkbe kell zárni. Ez a mondat van felírva a templom bels ajtaja fölé: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” Jézus tehát azért hív, mert ismer bennünket, és szeretne segíteni nekünk! Le akarja venni terheinket, lelki békét, megnyugvást kínál számunkra! A templom kapcsán egy lényeges kérdést kell feltennünk: mit lehet ott csinálni, aminek igazán értelme van? A válasz egyszer : sok mindent, és csak rajtunk áll, hogy megtesszük-e?! El ször is kereshetjük az Istent bármilyen élethelyzetben! Kereshetjük örömeinkkel, gondjainkkal, terveinkkel, fájdalmainkkal, kétségeinkkel. S ha Isten-keresésünk szinte, bizonyosak lehetünk benne, hogy választ kapunk a bennünket gyötr , érint kérdéseinkre.

91

A zsoltáríró azt javasolja, hogy adjunk hálát az Istennek és áldjuk az nevét! Isten hálás szív gyermekének lenni egy életforma. Arról szól, hogy az ember megvizsgálja az életét, és megnézi, hogy mit köszönhet Istennek! Ebben a leginkább talán Pál apostol szavaiból tanulhatunk: „Mid van, mit ne úgy kaptál volna?” Ezt kérdezi a korinthusi gyülekezet tagjaitól. Ezzel pedig arra próbálja ráeszméltetni ket, hogy mindenünk, amink van Isten ajándéka. Kezdve az életünkkel, folytatva a szeretteinkkel, t rhet egészségünkkel, gyülekezeti közösségünkkel és vég nélkül folytathatná ezt mindenki közülünk. A mai egy hálaadó istentisztelet sokak életében, hiszen többen közülünk azért (is) jöttek el ma a templomba, mert csaknem napra pontosan 50 évvel ezel tt is itt voltak. S t konfirmációi vizsgát tettek, megvallották hitüket és fogadalmat tettek az Istenhez és az egyházhoz való h ségr l. Kedves ünnepl testvérek! Hozzátok fordulok, kik 50 évvel ezel tt ugyanezen a helyen konfirmáltatok! Tudom, hogy átfutnak rajtatok a régi emlékek, amikor még gyermekként jártatok hittanórára, konfirmációi el készít re. Biztosan eszetekbe jut számtalan pillanata életetek elmúlt 50 évének. Hiszen mindnyájan nagyon sokat változtatok – és itt nem az sz hajszálakra gondolok, bár azok is a változás jelei. Sok mindenen keresztül mentetek azóta! Életetek örömei, fájdalmai, sikerei, kudarcai ott vannak a lelketekben! Bármin mentetek is keresztül egy fél évszázad alatt, úgy gondolom, hogy hálát adhattok az Úristennek, aki benneteket mindeddig megtartott. Gondja volt rátok, megsegített mindezidáig titeket. Többen nem ülhetnek már itt a templom padjaiban, mert lejárt földi vándorútjuk! De ti itt vagytok és tudom, hogy izgalommal és nagy örömmel készültetek újra találkozni Istennel és egymással e szent helyen. Arra kérlek benneteket, hogy gondoljátok végig: mennyi mindent köszönhettek az él Istennek! Legtöbben házastársat, gyermekeket, unokákat is kaptatok az Úrtól. De talentumokat, azaz képességet és lehet ségeket szintén kaptatok arra, hogy hasznos tagjai legyetek nemzetünknek! Örülünk, hogy itt vagytok, örülünk a kezdeményezésnek, a részvételeteknek, és veletek együtt szeretnénk hálát adni mindazért, amiben Isten részeltetett benneteket! Persze az is nyilvánvaló, hogy mindnyájunknak vissza kell nézni id nként a mögöttünk hagyott útra, és hálát kell adjunk Istennek a kapott áldásokért! No, de ott tartottunk, hogy mit lehet csinálni a templomban, ami hasznos és értelmes? Folytatva a felsorolást elmondhatjuk, hogy szabad idehozni Isten elé a terheinket. Lehetnek ezek b n- vagy fájdalomterhek. Nem érdemes sokáig cipekedni, mert belerokkanunk. Egy régi, szép ének ezt így fogalmazta meg: „Ó mi h barát a Jézus, hordja b nünk, bánatunk, mily dics ség, hogy nevében, Istenhez fordulhatunk. S mennyi békét elveszítünk, sírva hordjuk bánatunk, mind azért, mert h imában, hozzá nem fordulunk.” Ha nincsenek b neid, fájdalmaid, akkor ne gyere, ám, ha vannak, akkor bátran jöjj, mert Jézus tud segíteni rajtad is! A templomban lelkileg fel lehet tölt dni! Valaki a közelmúltban a nyugodalom napját munkával töltötte. Másnap azt mondta, hogy nem véletlenül találta ki Isten a hetedik nap megszentelését. Nekünk van rá szükségünk. Ám mivel ezt nem tettem meg, már a hét els napján fáradtan ébredtem – fejezte be tanulságos gondolatait! A templom az a hely, ahol emberek arra tekinthetnek, hogy mi köt össze bennünket! Annyira sajnálom, hogy a legtöbbször azt nézi az ember, hogy mi választ el a másiktól, hogy miben különbözünk. Ha pedig ezt nézzük, akkor jelent sen eltávolodunk egymástól. Persze, hogy különbözünk a társadalmi, az anyagi helyzetünkben, a gondolkodásunkban, és még sok mindenben, de ne ezt nézzük, mert így soha nem lesz jobb a lelkünknek! Nézzük azt, ami összeköt másokkal! Márpedig az, hogy Isten megváltott gyermekei vagyunk közös kiindulópont lehet másokkal való viszonyunkban. Összeköt bennünket, a templomban megjelen embereket az Istenbe vetett hitünk. Hogy melyik nk mennyire hisz Istenben, annak

92

megítélése nem emberi feladat. De, ha nem lenne hitünk Isten létezésében, akkor nem jönnénk ide! Összeköthetnek bennünket az örömeink és a gondjaink, melyekkel Istenhez járulunk. De a nehézségeinkb l való kiútkeresés is közös bennünk, hogy Istent nem hagyjuk ki a számításainkból. Végül, de nem utolsósorban figyelmezzünk még erre a mondatára igénknek: „Jó az Úr, örökké tart szeretete nemzedékr l nemzedékre.” Számtalan nemzedék óta van református gyülekezet Tiszavasváriban, és ezért hálát kell adjunk Istennek! 50 éve 104 fiatal konfirmált. Néhány hete csak 16, de meg kell látnunk a folyamatosságot, melyb l kiolvashatjuk az Isten kegyelmének irgalmának és áldásának b ségét! Soha ne feledjük el, hogy Isten milyen jó hozzánk! Áldjuk t mindenért! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 225, 66, 167, 266, 264 2007. június 17. vasárnap (Szolgálattev : Arany Tímea V. éves teológiai hallgató) Lectio: Mt 8:23-27 Textus: Ézs. 54:7-10 Kedves Testvéreim! A legels , amit rögtön meg kell állapítanunk az Ige hallása után, hogy van egy Istenünk, aki nem néma Isten. Err l már beszéltünk, és többször is hallottunk err l igehirdetést vagy magunk is megtapasztaltuk, hogy bizony a mi Istenünk nem egy olyan Isten, aki nem válaszol a kérdésekre, nem hajol le hozzánk. Amit meg fogunk ma vizsgálni, és amit ma meg kell értenünk – szívünkre kell vennünk, az éppen az el bb felolvasott Igéb l jön majd ki, és ebb l szeretném majd az ézsaiási igét levonni. El ször tehát vizsgáljuk meg az újszövetségi igét: A vihar lecsendesítését. Miért is azt olvastam fel? Van benne egy kérdés, amit mindannyiunknak fel kell tenni, nem is hetente, de még inkább naponta, s megkapjuk a választ rá, ha majd az lesz a kérdésünk, hogy mikor? Sokszor érezzük úgy – a mi életünkben is van olyan, – hogy óriási viharba kerülünk. Ezt persze mindenki tudja a maga életében. Persze vannak olyan viharok, hogy hamar túljutunk rajta, vannak olyan viharok, amikor azt érezzük, hogy ennek aztán soha nem lesz vége. A tanítványok is viharba kerültek, pedig ott volt velük Jézus. Hív ember azt mondhatná, hogy velem van az Isten, s ha viharba kerülök, nem lesz semmi baj – ezt így is kell gondolni, mert érhetnek bennünket kudarcok, bánatok. Életünk viharaiban van egy útitársunk: maga az Isten. Mégis ezek a tanítványok, akik együtt utaztak Jézussal, amikor beszálltak ebbe a csónakba, nem gondolták, hogy baj lesz, de jött a vihar. Márk evangélista leírja, hogy az egyik tanítvány így fakadt ki miután észrevette, hogy jön a vihar és felébresztette Jézust: Uram nem tör dsz azzal, hogy elveszünk. Úgy érezte, hogy ha Jézus velük van, akkor nem lett volna szabad ennek megtörténnie. Igen, mi is sokszor azt gondoljuk, hogy ha Isten velünk van, akkor semmi próbatétel, semmi akadály, egyenes, könny ösvény síkságon és nem a hegyeken keresztül. Mégis Testvérek, jönnek a viharok. Jézus ott van – tudjuk – csak éppen nem bízunk benne sokszor. Azt érezzük, hogy elhagyott, nem tör dik velünk, hiába imádkoztunk: Uram, ha vagy, akkor miért? A tanítványok is ezt kérdezték magukban, aztán felkeltették Jézust: Nem tör dsz velünk? Nem látod milyen óriási viharba kerültünk? Nem látod, hogy odaveszünk mindannyian, és te alszol?

93

A történetb l érezhet az, hogy Jézus nagyon fáradt lehetett és sem a vihar, sem a hajó rázkódása nem ébresztette fel. Ez arra tanít bennünket, hogy Jézus nagyon is emberi volt. Olyan emberi cselekvést vitt végbe, amit mi is szoktunk: aludt. Úgy nyugodtan, nem félt. Sokszor nekünk is hiányzik ez a félelem nélküli alvás, a pihenés – nemcsak a testnek, hanem a léleknek is. De mi van, ha viharban vagyunk? ennyire valóságos emberként, amikor felébresztették egyetlen egy kérdést tett fel: Miért féltek, ti kicsiny hit ek? Igazából ez lenne a mai f kérdésünk, amit meg kellene válaszolnunk. A viharban, a bajban, a kétségbeesés közepette megkérdezi t lünk is az Isten: Miért féltek kicsiny hit ek? Hiszen nagyobb van itt, mint a vihar. S akkor Jézus, mint ahogyan ismerjük a történet végét, lecsendesítette a vihart és uraknak Uraként elnémult a tenger. Azonban nézzük meg még, hogy a tanítványok bármilyen kicsiny hit ek is voltak, azért volt egy szikra kis hit, mert odamentek Jézushoz. Bizony Testvérek, ha sokszor azt érezzük, hogy hitünk már nem bírja el, ami bennünket ért, egy szikra mindig is ott marad, s ez az a szikra, amit a tanítványok így fogalmaztak meg: Uram, hát Te alszol? Mert ha felébresztik, ha szólnak Neki, akkor eljön a menekülés is. Tanít minket ez az ige arra, hogy bátran kell szólni, tessék nyugodtan imádkozni, és elmondani, hogy mi bánt bennünket. Ha felébred, mint ember, és mint Isten örök ébren lév , lehajol hozzánk és megszabadít a vihartól, elnémítja a tengert. De ki is az az Isten, aki ezt mind meg tudja tenni? Ezt olvastam fel az Ézsaiás könyvéb l, amelyben négy versen keresztül szól az Isten: „Egy rövid szempillantással elhagytalak, de nagy irgalmassággal összegy jtelek, ahogyan megesküdtem, hogy nem árasztom el többé vízzel a földet, úgy esküszöm meg, hogy nem haragszom rád, és nem dorgállak meg többé, mert a hegyek megsz nhetnek, ….de békességem h sége nem inog meg.” Azt mondja az els versben, hogy egy rövid szempillantásra. Amikor gyermek voltam és a szüleim azt mondták, hogy egy szempillantás és itt vagyunk – azt gondoltam, hogy a szempillantás az olyan hosszú id . Pedig, ha jól meggondoljuk, egy pillanat, egy másodperc törtrésze, kinek, mennyi a rövid szempillantás, mégis ott van mellette, hogy örök h ségem. Akkor melyik az er sebb? Az egy szempillantásra elhagytalak, vagy pedig az, hogy örök h séggel magamhoz vontalak. Ellentét? Éppen, hogy nem az, éppen annak a bizodalma, amit a szívünkre helyez ma az Isten, hogy „örökké tart a szeretetem”, s mikor úgy érzed sokszor, hogy elhagy egy pillanatra, az csak egy szempillantás. És nem is hagy el, talán csak próbára tesz, talán csak megpróbál, talán csak olyan dolgok elé helyez, amelyen teneked egyedül a hiteddel kell túllépned. Hogy könny -e, vagy nem könny , azt mindenki maga tudja a saját lelkében. „Túláradó haragomban egy pillanatban elrejtettem el led arcomat, de örök h séggel irgalmazok neked.” Testvérek, sokszor vétkezünk, és sokszor érezzük azt, hogy talán azért nem hallgat meg bennünket az Isten, mert b nösek vagyunk. Sokszor talán úgy érezzük, hogy felebarátainkkal, társainkkal, családtagjainkkal szemben úgy viselkedünk, hogy most megérdemeljük a büntetést, és az Isten talán pont úgy büntet, hogy elhallgat, és egy pillanatra elfordítja a fejét. Lehet így érezzük, emberi mivoltunkból fakadóan sokszor el jön ez az érzés: Uram, elfordultál t lem, magamra hagytál, és nem válaszolsz arra a kérdésre, mit rontottam el. De, ha ezt felismerjük magunkban és megértjük azt, hogy kell a b nvallás, és kell kérni az b nbocsánatát, akkor megkapjuk a mondat második felét: „… örök h séggel irgalmazok neked.” S ezt hogyan folytatja tovább az Isten?: „Nem haragszom rád, nem dorgállak meg többé”. S ahogy felkelt Jézus is, mikor a tanítványok felébresztették, és egy mondatot kérdezett: Miért féltek kicsiny hit ek? S nem dorgált többé, hanem csendesített, úgy az Isten is elmondja, ha bevalljuk b neinket, hogy nem haragszom rád, itt az én irgalmam. Emlékezzünk csak Testvéreim, Jób történetére, amikor olvastuk, hogy Jóbot azzal vádolja a Sátán az Isten el tt, hogy csak azért ilyen jó hív , csak azért hisz ennyire az Istenben, mert minden olyan jól megy neki. Ott van a családja, gazdasága, van pénze, tehet s, jómódú ember, hitéletileg teljesen rendben van. Akkor persze az Isten próbára adja t, s Jób el ször

94

nem érti, majd aztán egyre jobban megérti az Isten titkát, hogy a próbatételek azért kellenek, hogy egy kicsit elforduljunk magunktól és az Istenhez közelebb kerüljünk. Igen, Testvérek, ehhez kell a hitünk, ehhez kell aztán mondani, hogy igen, Uram, legyen meg a Te akaratod. Aztán, amikor úgy gondoljuk, hogy nem válaszol, vagy elfordul az Isten, vagy a tenger már annyira tombol körülöttünk, és viharban vagyunk, talán azt érezhetjük, hogy az egész életünk, minden dolgaink, amit eddig tettünk nem kapja meg az áldást. Nincs rajta áldás és ezért nincs vége sem a fáradozásoknak. Talán azt érezhetjük, hogy nem tetszett az Istennek munkánk, nem tetszik, ahogy viselkedünk, és ezért próbál újra és újra bennünket, ezért dorgál vagy ezért hagy el bennünket egy percre. De azt is tudni kell, ilyenkor is, hogy miután Jóbnak is véget ért a szenvedése, megsokszorosította az Isten az áldását. Testvérek! Kitartásra van szükségünk és hitre! Ha vihar tombol is körülöttünk, a csónakunk is már felborul, akkor is tudni kell: örök szeretettel szerettelek, ezért vontalak magamhoz, s ebben az örök szeretetben benne van az is: Soha nem hagylak el! Miért féltek ti kicsiny hit ek? Mi az, ami most ott van a szívünkben, mi az, ami kérdés. Amikor félünk, feltesszük a kérdést: Miért és meddig Uram? Miért adod a próbatételt, és meddig próbálsz? Miért nem adsz áldást, és miért nem segítesz, hogy valahogy úgy jöjjek ki az egész dologból, hogy azon tényleg ott legyen a Te kegyelmed. Félünk Testvérek, sokszor, tényleg félünk. De aki megérti és átérzi, és a szívébe veszi azt az Igét, amit felolvastam: „… a hegyek megsz nhetnek, és a halmok meginoghatnak, a hozzád való h ségem nem sz nik meg, s békességem szövetsége nem inog meg” felemelt fejjel tudsz tovább menni, s legalább olyan er s hittel, mint ahogyan el ször is hiszel az Istenben. Csend van körülöttünk sokszor, amikor érdekl dünk az Istent l? Bizony csend, de aztán milyen jó az a csend. Ebben a csendben lehet elmélyülni, ebben a csendben lehet végig gondolni, hogy mi az, amit elrontottam, – bocsásd meg Istenem – hogy csináljam tovább, hogy jó legyen Te segíts meg engem. S ebben a csendben lehet távolodni – s ahogy mondtam – közeledni az Istenhez. Ami nem is olyan könny . Néha le kell vetk znünk magunkról az si b nöket, újra kell születni és közeledni az Istenhez. Meg lehet tenni? Meg, de csak ha elfogadjuk azt, hogy velünk van az élet tengerén a Jézus, aki még, ha alszik is, örök kegyelemmel velünk van. Mert az Isten Fia, aludt, mint ember, és példaként áll el ttünk. Lecsendesíthetünk hittel mindent, ami körülöttünk van. József történetét olvastam, amikor készültem és eszembe jutott az a mondat, hogy „ti gonoszt gondoltatok ellenem, Isten pedig jóra gondolta fordítani”. Sokszor van az is, hogy nem a magunk hibájából kerülünk olyan helyzetbe, amibe kerülünk, hanem a körülöttünk lev történések adják az élethelyzetet. El ször azt gondoljuk, hogy ennél rosszabb már nem is történhet, aztán ha ezt az igét megértjük: „az Isten jóra gondolta fordítani”, akkor már nem kell kicsiny hit nek lenni, akkor tovább lehet lépni. Szeretet és h ség benne van az igénkben – helyezi az Isten a mi szívünkre és gondolatainkba. Ez a két dolog, amit soha nem vesz el t lünk az Isten, nemcsak az övét, hanem azt is, ami a miénk, amit az embertársainknak tudunk adni. Testvérek, ha sokszor úgy érezzük, hogy háborog a tenger és elfordul t lünk az Isten, ne felejtsük el azt, amit ma hallottunk: „Nem haragszom rád, nem dorgállak meg többé, mert a hegyek megsz nhetnek, a halmok meginoghatnak, de a hozzád való h ségem nem sz nik meg, békességem szövetsége nem inog meg.” Még egy nagy szó, amit úgy utoljára meg kell vizsgálnunk egy kicsit: a békesség. Nemcsak a tenger és az élet háborog körülöttünk, hanem sokszor a mi lelkünk is. Ugye hányszor van, hogy vádoljuk az embertársainkat és néha még az Istent is, hogy miért így? De a békesség Testvérek, ott van, megadja az Isten. S ha haragszunk is embertársainkra, akkor is tudni kell, hogy az Isten békessége lenyugtatja a mi szívünket és gondolatainkat és tudunk úgy fordulni embertársainkhoz, ahogyan is fordul hozzánk: „Ne félj, mert én veled vagyok, szeretetem és h ségem soha el nem veszem t led.”

95

Testvérek, ez az Ige, amit ma hallottunk, és a szívünkre helyez ma az Isten, olyan könny ige, abból a szempontból, hogy bíztatást ad. Sokkal könnyebb az ilyen Igét a szívünkre venni, mint a dorgáló igét, jobban esik innen kimenni, úgy kilépni, hogy tudjuk: az Isten szeretete, kegyelme és irgalma nem hagy el bennünket. Tényleg nem haragszik ránk. Viharos a tenger, közeledj az Istenhez! Lehajol, és megsegít, irgalmával átkarolva, pedig könnyebb lesz továbblépni, könnyebb lesz tovább evezni. Adja Isten, hogy mindannyiunk szívében így legyen. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 277, 138, 265, 166, 225, 390

2007. június 24. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: Mt 25:14-29 Textus: Mt 25:29 Szeretett Testvéreim! Három héttel ezel tt ugyanez az ige lett felolvasva, és ugyanerr l az igér l szólt a prédikáció. Aki itt volt, azokat szeretném megnyugtatni, hogy nem ugyanaz az igehirdetés fog újra elhangzani, hanem más gondolatokat kaptam az örökkévaló Istent l. Ez is csupán azt mutatja, hogy Isten Igéje kimeríthetetlen gazdagságú. Szeretném, ha ezt az általunk oly jól ismert jézusi példázatot egy kicsit más irányból közelítenénk meg. Gondoljunk most úgy erre a történetre, mintha mondjuk „els füllel” hallgatnánk ezt, vagyis mintha el ször hallanánk, próbáljunk meg azoknak az eszével gondolkozni, akik egyel re messze vannak az Úr Istent l, és most el ször hallják ezt a történetet. Mennyi kérdés, mennyi megállapítás, mennyi gondolat törhet el az emberi szívb l, ha innen közelítünk. Azt hiszem, hogy az egyik gondolat most az lehet, hogy tulajdonképpen lázad az igazságérzetünk, amikor azt láttuk, hogy a gazda hogyan is viszonyul a harmadik szolgához. Testvéreim, vajon miért nem dicséri meg a gazda a harmadik szolgát is? Elvégre a harmadik szolga, aki kapott egy talentumot t le, nem zsebre vágta ezt a nem kis összeget, nem elkótyavetyélte, nem eltékozolta, úgy mint a tékozló fiú az atyai örökséget, hanem, amikor eljött a számadás órája, akkor azt mondta a gazdának, hogy itt van, ami a tied. Mégis, a gazda nagyon keményen beszél – hallottuk fedd szózatát. Egy kicsit talán a Biblia szellemiségét nem ismerve azt mondhatnánk, hogy ez a harmadik szolga nagyon korrekt volt a maga módján, mert mégis csak megtartotta, ami nem az övé volt, visszaadta a jogos tulajdonosának, a gazda pedig túlságosan kemény volt. Mégis azt mondhatjuk Testvéreim, próbálva visszahelyezkedni a saját életünkbe, ismerve a Biblia szellemiségét, hogy nem volt igazságtalan a gazda, hiszen mindhárom szolgájának óriási vagyont bocsátott a rendelkezésére. – Megpróbáltam utána nézni, hogyan is lehetne a legjobban érzékeltetni felétek, hogy mekkora összeg is volt az öt, kett és egy talentum abban az id ben. Természetesen a mai írásmagyarázatok ódzkodnak attól, hogy kimondjanak egy összeget, hiszen a Krisztus korabeli talentum, s a mi 2007-es életünk, és abban a magyar forint hogyan is lehetne összevethet . Mégis azt merném mondani – remélem nem meghamisítva a Biblia tanítását –, hogy óriási összegekr l van szó: kb. az els szolga kapott mondjuk 500 millió

96

forintot, a második 200 milliót, a harmadik pedig 100 millió forintot, és azt mondta a gazda nekik, hogy itt van, rátok bízom, sáfárkodjatok vele. Nézzük meg a harmadik szolgát, mennyi mindent tehetett volna vele. Kiderül a gazda szavaiból is a számadás pillanatában, hogy ha csak annyit tesz, az sem kevés lett volna, hogy beteszi a bankba, ott kamatozik egy kicsit. Infláció közeli kamattal kapott volna vissza egy t rhet összeget a gazda. Aztán vállalkozásba foghatott volna: végig gondolja, hogy milyen lehet ségei, képességei vannak, és azt mondja, hogy én ebbe és ebbe belefogok, hátha jól jár majd a gazdám, amikor azt mondja, hogy számoljak el vele. Vagy lehetett volna talán ezt a hatalmas összeget – talán elképzelni sem könny számunkra – beletenni a párnahuzatba, és majd amikor jön a számadás pillanata, akkor visszaadni a gazdának. Tulajdonképpen ez az utóbbi valósult meg, ha nem is párnahuzatba tette, de egy gödörbe ásta el és várta, hogy elteljen az az id , amikor a gazda hazatér. Bizonyára meg kellett jegyezni azt a gödröt valahogyan, hogy ne ásson órákig, amikor eljön a számadás pillanata, de azt látjuk, hogy nem igazán tett vele semmit a harmadik szolga. Testvéreim! Teljes joggal mondhatnánk azt, hogy igazságtalan a példázat gazdája akkor, hogy ha nem ad semmit a szolgáinak és mégis követel t lük. Vagy igazságtalan lett volna a gazda akkor, ha különböz értékeket bíz rájuk, és mégis egyformán várta volna el a teljesítményt. Mondjuk azt várta volna el a kett és egy talentumos szolgától, hogy mindkett ötöt tegyen mellé. Ez óriási igazságtalanság lett volna. De nem így volt! Testvéreim! Látnunk kell ebb l a történetb l, hogy van, akire többet bíz az Isten, és van, akire kevesebbet. Ne legyen kétségünk afel l, hogy mindig csak azt kéri t lünk számon az Úr Isten, amennyit ránk bízott. Persze teljesen emberi dolog az, amikor irigykedés van ott a kevesebb talentumot kapók szívében a másik irányába. Azok irányába, akik több talentumot kaptak. Biztos vagyok benne, hogy az irigykedés azért van, hogy a több talentumosok hogyan élnek. Az életmin ségét tudjuk irigyelni egyik-másik embertársunknak, nem a munkáját. S az is egy fontos gondolat, hiszen az öt talentumos igencsak megdolgozott azért, hogy másik öt talentuma lehessen, a két talentumos is megdolgozott azért, hogy a másik kett t odatehesse a gazdájától kapott mellé. Az egy talentumos legfeljebb irigykedett, hogy a többiek miért kaptak többet, nem irigyelte a munkájukat, csak a munkájuk eredményét. Egy általam igen tisztelt személy azt mondta, hogy akinek több a lehet sége, annak több a felel ssége is. S valóban így van emberi életünkben. Nem mindegy, hogy mit bízott ránk az Örökkévaló Isten. Emberek sokaságának az életét, esetleg egy országot, vagy sokkal kisebb dolgokat. Más-más a munkánk és más-más a felel sségünk attól függ en, hogy hova lettünk állítva. Talán ki lehet mondani azt, hogy nem biztos, hogy rossz dolog egy talentumos szolgának lenni. Csak lehet, hogy az egy talentumosok nem így élik meg. És az is mindig attól függ, hogy hány talentumosnak tartjuk magunkat, hogy kivel vetjük össze az életünket. Lehet, hogy hozzánk képest nagyon sok kett és öt talentumos van, ha egy irányba nézünk, de lehet, hogy ha a másik irányba tekintünk, akkor sok kett és egy talentumos embert látunk magunkhoz képest. Testvéreim! Azt hiszem, hogy azt is megállapíthatjuk, hogy amikor az egy talentum mellé egy kerül oda, az egy remek, nagyszer teljesítmény. De, ha az öt talentumos azt mondta volna, hogy kedves gazdám, egy talentumot tudtam még mellé tenni, akkor lehet, hogy is igen nagy feddésben részesült volna. Hiszen akire sokat bíznak, attól sokat kérnek számon. Erre tanít bennünket a Biblia. Vajon igazságtalan az a mérték, ahogyan elosztotta a gazda a vagyonát szolgái felé? Hiszen 8 talentumot el lehetett volna osztani igazságosabban, más mértékkel is – nemcsak öt-kett -egy arányban, mégis azt olvassuk, hogy azért nem igazságtalan ez, mert a képességeik szerint adott a gazda a szolgáinak. Vagyis a gazda tudta, hogy ki mire képes. Testvéreim! Az ember olyan sokféleképpen tudja nézni a saját életét. Sokszor hasonlítgatjuk össze saját sorsunkat másokéval, és nem biztos, hogy helytállóan teszünk. Manapság van egy olyan kifejezés, amely jelent sen belekerült a köztudatba, ez pedig az

97

esélyegyenl ség. Törekedjünk arra, hogy egyenl ek legyünk, hogy egyenl esélye legyen az egyik embernek éppen úgy, mint a másiknak. Szelíden kérdem, hogy lehetünk egyenl ek? Leszünk valaha is mindnyájan egyformák mindenben? Nem hiszem. Már csak azért sem, mert ha megvizsgáljuk az Isten el tti helyzetünket, azt mondhatjuk, hogy három dologban egyezünk meg mindnyájan: mindnyájan b nösek vagyunk, mindnyájunkért meghalt Krisztus, és egyszer mi is meg fogunk halni. Egyébként különböz ek vagyunk, mindnyájunk élete különbözik. Már megszületésünk pillanatában nem egyenl esélyekkel indulunk a földi életben megfutandó pályánkra. Hiszen van, aki egy gazdag, jómódú családba születik bele, van, aki egyszer és szegény sorsú család ötödik gyermekeként látta meg a napvilágot. Nem hiszem, hogy be kellene bizonyítani, hogy egyenl eséllyel indulnak neki az életnek, még ha egyszerre, egy napon születnek meg, akkor sem. Testvéreim! Manapság sokszor lehet azt hallani, hogy adjunk annak, akinek nincs. A felolvasott igeszakaszunkban azt halljuk, hogy akinek nincs, elvétetik, amije van. Azt hiszem, hogy nagyon el kell gondolkodnunk ezeken a mondatokon, hiszen vannak emberek, akik éppen arra építenek, hogy semmijük nincs, de jól ismerik a jogaikat, és úgy gondolják: majd eltartanak engem mások. Nem egészen így van ez. Ha csak a gyülekezetünkre gondolok: hány és hány kis nyugdíjból él ember jár ide a templomba, és mégsem azt nézi, és azt kéri, hogy adjanak neki, hanem azt nézi, hogy hogyan tudna segíteni abból a kicsib l a családja tagjain, hogyan tudna még segíteni az egyházának is. Ez az, amikor valaki azt a kicsit is megpróbálja kamatoztatni. Az ellenkez oldal az, amikor valaki szépen elássa és vár másokra. Ebb l érezzük, hogy mi a kett között a különbség, mert azt látnunk kell Testvéreim, hogy mindenki kap valamit. Mindenki kap valamennyi talentumot az Istent l, ki többet, ki kevesebbet, azt Mennyei Atyánk tudja, de nagyon fontos a hozzáállás, a szándék a jóra, hogy ez meg van-e bennünk, hogyan állunk esetleg ahhoz a kevéshez, amelyet kevésnek érzünk mi magunk, vagy esetleg mások szerint kevés az életünkben. Tudjuk-e azt mondani, hogy nem baj, ezzel is lehet valamit kezdeni?! Testvéreim, azt mondhatjuk, hogy a talentum nem más, mint lehet ség, képesség vagy kincs az életünkben. Talán itt és most érdemes felmérni az életünk kincseit. Milyen kincseim vannak nekem? Tisztáznunk kell önmagunkkal. Lehet, hogy több kincsünk is van, csak esetleg úgy elsiklunk fölötte. Így lehet kincse valakinek a hite, amellyel látja az életét, amellyel felül tud emelkedni a gondjain, a nehézségein, amellyel le tudja küzdeni az élete próbáit, amellyel reményt tud látni ott is, ahol nincs remény. Óriási kincs, akinek hite van, akinek az él Istenbe vetett sziklaszilárd bizonyossága van. Hiszen azt mondja a Példabeszédek könyve, hogy „boldog az az ember, aki az Úrban bízik”. A Zsoltárok könyvében is olvashatunk hasonlókat. Boldogok azok az emberek, akiknek van szilárd bizonyosságuk az Istenben. Mindig többet látnak, mint a fájdalmak, nehézségek, küzdelmek. Látják a sikert, az Isten segítségét és áldását. Ugyanígy lehet kincsünk az eszünk. Ha valaki el szokott gondolkodni a saját élete fel l, használja azt, amit az Istent l kapott. Ugyanígy lehet kincsünk a szorgalmunk. A szorgalom nagyon sok mindent tud pótolni az ember életében. Nem véletlenül idéztem a Példabeszédek könyvéb l: „Vágyakozik a lusta lelke, de hiába, a szorgalmas lelke, pedig b velkedik.” A tehetség hiányát is lehet pótolni szorgalommal, kitartással! Ha az ember szeretne valamit elérni, kit zi a célt maga elé, és kell kitartással és szorgalommal véghez is viszi. Óriási kincs lehet valakinek a szíve, ha szeret szíve van, nagy lelke: oda tud fordulni embertársaihoz. Nem hullanak le megkeményedett szívér l másoknak a gondjai, fájdalmai, keser ségei, hanem szeretne és tud, akar segíteni másokon. Ha valakinek olyan szája van, amellyel olyan mondatokat tud mondani, hogy simogat, vigasztal, bátorít, azok mind-mind kincsek. Kincsek lehetnek az életünkben a munkavégzésre kapott energiánk, maga a munka, amelyben benne lehetünk, a családunk tagjai. Hadd ne soroljam, mert mindnyájunknak meg kell látni az életében, hogy mennyi kincsünk van, és ha ezeket felfedezzük, akkor lehet, hogy az ember szíve megvidámodik, és azt mondja, hogy lám-lám nem kevesem van nekem, hanem

98

csak egyszer en nem vettem észre, hogy mennyi kincset adott az Isten nekem az életembe és egyszer en hálát kell adjak érte, és Istenre figyelve jól kell befektetnem, amit kaptam. Jézus mondja azt, testvéreim, hogy „akinek van, annak adatik”, vagyis, akinek van, és használja is, amit kapott, annak adatik. A harmadik szolgára nézve mondhatjuk azt, hogy tennünk kell valamit és máris kamatozni fog nekünk az, amit Istent l kaptunk. Ha pedig még többet teszünk, akkor még többet fog kamatozni. B velkedhetünk lélekben és testben is, gazdagíthatjuk egymást és az Isten dics ségére is szolgálhatunk. Testvéreim! Fájdalmas és szomorú, amikor olyan emberek életére gondolok – mert ismerek ilyeneket, talán Ti is – hogy fiatalon életer sek voltak, tettvágy volt a szívükben, csak az ital és a kábítószer rabjaivá lettek és elvétetett t lük minden, amijük volt. Pedig volt vagyonuk, volt családjuk, volt egészségük, volt önbecsülésük, volt tisztességük, de immáron nincs, mert rossz irányba mentek el, mert nem kamatoztatták azt, amit kaptak! Nem figyeltek arra, ami felülr l jött, elásták, amit kaptak az Istent l, és elvétetett t lük, mert ahogyan hallottuk a példázatból, hogy azt az egyet, amit kapott a harmadik szolga odaadták annak, akinek már tíz volt. És lehetünk felháborodva, mégsem kell, hogy így legyünk, az Isten adni akar, és azt akarja, hogy amit t le kaptunk, azt h sáfár módjára forgassuk, kamatoztassuk, hogy jobb lehessen másoknak, segítsünk egymáson, figyeljünk oda többek életére. Egy egyszer példa jutott eszembe: amikor a feln tt ember még nem tud úszni, többféle lehet sége van. Legyinthetünk egyet és azt mondhatjuk, hogy úgy sem fog sikerülni. Ez az, amikor az ember gödröt ás és beleteszi a lehet séget. Lehet úgy tenni, hogy beiratkozik az ember egy úszótanfolyamra, és lehet, hogy csak addig jut el, hogy jó a víz közegét érezni. Nem sikerült megtanulni úszni, de azért mégis el rehaladtam egy picit. Ez az, amikor az ember a példázat szerint beteszi kamatozni, amit kapott. Lehet a harmadik megoldás, amikor az ember nem adja fel, küzd és megtanul úszni, s akkor megtérül a többszöröse. Azért mondtam el ezt a példát, mert ez nemcsak az úszásra, hanem az élet bármilyen dolgára érvényes. Ki kell próbálni, melyik vagyunk mi. Ott van el ttünk egy lehet ség és mondjuk, hogy ez úgy sem fog sikerülni, jobb, ha hagyjuk, meg sem próbáljuk. Vagy azt mondjuk, hogy nem adjuk fel, valamit elénk tett az Úr Isten és nem véletlenül tette elénk. Nem kérdéses Testvéreim, hogy melyiken van áldás! Nem tudom, hogy ki-ki közülünk milyen ember. Aki úgy érezte a mai napig, hogy nincs tisztában a talentumaival, Istent l kapott tehetségével, képességeivel, annak természetesen biztató ez az Ige, hiszen azt mondja, hogy vedd észre, hogy mi mindened van, hiszen a világosság Atyjától származik az életed, ne légy kishit , ne keveselld, amid van, hanem kamatoztasd, fektesd be, az Isten veled lesz és megáld. Ha pedig már tisztában voltunk a képességeinkkel, lehet ségeinkkel, akkor újra csak a felel sségünkre akarja Isten a figyelmünket felhívni: Csak bátran tovább! Igen, mindnyájunknak vannak lehet ségei, vannak drága kincsei, ne legyünk a meghátrálás emberei, az Isten adni akar, legyünk azok, akik b velkednek, ne legyünk azok, akikt l elvétetik az is, amije van, mert az Isten nem ezt szánja nekünk. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 255, 66, 254, 162, 170, 438, 458, 446

99

Elhangzottak 2007. JÚLIUS havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék: • • • •

Július Július Július Július

8. vasárnap Textus: Mt 25:25 15. vasárnap Textus: Lk 15:11-24 22. vasárnap Textus: Lk 15:25-32 29. vasárnap Textus: Apostolok Cselekedetei 27:23-24 Az igehirdetések címe

• • • •

Július Július Július Július

8. vasárnap 15. vasárnap 22. vasárnap 29. vasárnap

A félelemb l elásott talentum A tékozló fiú A tékozló fiú bátyja A keresztyén ember és az élet viharai

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. július 8. vasárnap (Szolgálattev : Katonáné Farkas Ibolya református lelkész) Textus: Máté ev. 25:25 Szeretett Testvéreim! Már két vasárnap hallottunk igehirdetést a tálentumokról szóló példázatról, ám az elmúlt vasárnap Isten Szentlelke olyan él vé és hatóvá tette az Igét a gyülekezet tagjainak a szívében, hogy élénk beszélgetés, s t jó értelemben vett vitatkozás alakult ki róla, s kiderült, hogy sok kérdés maradt még megválaszolatlan a Testvérek szívében ezzel az Igével kapcsolatban, ezért a mai alkalommal ismét a tálentumokról szól az igehirdetés, ezúttal immár harmadszor. Mi is a legf bb gond, kérdés ezzel a példázattal kapcsolatban? Mi az, ami a legtöbb félreértést okozza, ami miatt úgy érezzük, hogy bár a Biblia tanítása ez is, és ezért nekünk, keresztyén embereknek el kell fogadnunk, mégis valahol a lelkünk mélyén berzenkedünk

100

ellene? Mi az, ami akár a legels olvasás után is fellázad bennünk, akár kimondva, akár kimondatlanul? Az igazságérzetünk, Kedves Testvéreim! Igen, én ezt itt és most, innen a szószékr l ki merem jelenteni, hogy az igazságérzetünk az, ami fellázad az Igében szerepl gazda viselkedése ellen, és ami egyúttal védelmébe veszi ezt a szegény, szerencsétlen, jól leszidott 3. szolgát. Úgy gondolom, nem baj, s t nem b n az Testvéreim, hogy kérdéseink vannak az Igével kapcsolatban, s t pozitív dolog ez, mert annak a jele, hogy érdekel minket az Ige, hogy foglalkozunk vele: s valójában minden Ige és tanítás csak akkor lesz igazán a mienk, ha megtusakodtuk azt, és nemcsak engedelmesen elfogadtuk, mint valami parancsszót. Isten sem nézi rossz szemmel kételkedéseinket, s t megáldja azokat, ha becsülettel végigtusakodtunk egy-egy hitbeli kérdést. Szabad tehát nekünk kimondani, hogy nem értünk egyet a történetben szerepl Gazda viselkedésével, és igenis úgy látjuk, hogy a 3. szolga korrekt volt, becsületes, és egyenesen járt el a Gazdával szemben a rábízott tálentumot illet en. S talán tényleg ezt lehetne mondani Testvéreim, ha ez a történet nem a Bibliában szerepelne, hanem valamelyik üzleti, kereskedelmi f iskola vállalkozások menedzselését oktató tankönyvében, mert ott valóban err l szól a történet, és ez a tananyag: igyekezz olyan vállalkozásba fogni, hogy megduplázd a vagyonodat, megsokszorozd azt, ami a tiéd, vagy ha ez nem megy, nem jön össze, akkor legalább ne veszítsd el azt, amid már megvan, vigyázz arra, ami a tied. Bár soha nem jártam kereskedelmi iskolába, de úgy gondolom, hogy nem állok távol az igazságtól, amikor arra gondolok, hogy err l szól a vállalkozások menedzselése, m ködtetése. S ilyen értelemben itt igenis mindhárom szolga jól szerepelt, jól teljesítette a rábízott feladatot, mert az els kett sikerrel járt, 100%-os hasznot hozott, az igaz ugyan, hogy a 3. nem tudott ugyanerr l beszámolni, de legalább teljesen cs döt sem mondott. És az is valami! A mai világban már csak tudjuk, mikor sorra számolnak fel cégeket, indítanak cs deljárásokat megbukott vállalkozások, vállalkozók ellen, hogy az is nagy dolog, ha valaki nem megy cs dbe. Mindez igaz is lehetne akár, csakhogy ez a példázat, nem egy üzleti életr l szóló tankönyvben, hanem a Bibliában szerepel, Jézus szájából hangzik el, s bármennyire is anyagias természet nek t nik a tanítás, a lényege mégsem ez: nem az üzleti életre akar nevelni. Nem, mert nem az itt a lényeg, hogy mit csinált, milyen hasznot hozott az els két szolga, és mit nem csinált jól a 3., hanem az, hogy MIÉRT. MIÉRT nem teljesítette a rábízott feladatot, és ennek milyen következményei lettek. MIÉRT??? Az elbeszélés szerint, az, aki az 5 és 2 tálentumot kapta haladéktalanul hozzáfogott a feladat teljesítéséhez, és a példázat által külön meg nem említett vállalkozásba kezdtek. (Hogy nem nevezi meg külön a Biblia, hogy miféle vállalkozások voltak ezek, az is azt mutatja, hogy ebben a példázatban nem az üzlet a lényeg.) Tagadhatatlanul kockáztattak, de tudták, hogy nem tehetnek mást, mert ami rájuk lett bízva az nem az tulajdonuk volt, hanem az uruké, aki egyszer vissza fog jönni, és számon fogja kérni a rájuk bízottakat. Ez a sáfárság lényege, Kedves Testvéreim. Mindenem, amim van, beleértve magamat is, az életemet, és mindazt, amit birtoklok, az nem az enyém, hanem az Istené, T le kaptam, s egyszer majd el kell, hogy számoljak vele. Ennek tudatában éljem hát az életemet, így fogjak hozzá minden dolgomhoz, s akkor h sáfár, és h szolga leszek. Nem így tesz azonban a 3. szolga. MIÉRT? Miért viselkedik egészen másképp, mint az el z kett ? Mit l más , mint a többiek? Nos, Szeretett Testvéreim, ez az egész történet, a talentumokról szóló tanítás erre a kérdésre ad választ. Igen, mert bármilyen furcsán hangozzék is: ennek az egész példázatnak ez a kicsinyhit , 1 talentumos szolga a F SZEREPL JE. Minden más csak bevezetése és befejezése a róla szóló tanításnak. Figyeljük meg alaposan: a Gazda nem a két jól teljesít

101

szolgával beszélget el a leghosszabban, hanem a 3.-kal! Ebb l is az látszik, hogy Jézus ezt az egész példázatot csak azért mondta el, hogy elénk állíthassa az 1 talentumos szolgát, és rajta keresztül az 1 talentumos embereket. Jézus itt ugyanis azokat veszi célba, akik ehhez a szolgához hasonlóan kicsinyhit ek, félnek, önbizalomhiánytól szenvednek,mert nincs bátorságuk megtenni még azt sem, amihez pedig meg vannak adva a lehet ségeik. Hogy miért teszi ezt Jézus? Azért, mert JÉZUS SZERETI az ilyen 1 talentumos embereket is, és éppen ezért ket akarja itt megtanítani arra, hogy az életük is lehet igazi és teljes élet, ha mernek élni a rájuk bízott lehet ségekkel. Hogyan lehetséges ez? – kérdezhetnénk. Hiszen Jézus, a történetben szerepl Gazda egyáltalán nem bánik kíméletesen ezzel az 1 talentumos szolgával. S t, egészen kíméletlennek t nnek a szavai, melyeket mond neki: „ 26-30. v.” Miért beszél így ezzel a szerencsétlennel, hát nem elég baj az annak, hogy semmit nem tudott kezdeni az 1 talentumával?! Jobb lenne inkább, védelmébe venné, megsimogatná, és biztosítaná a szeretetér l, ami annak ellenére is megmarad, hogy ez a vállalkozás most nem jött össze. „Majd máskor jobban igyekszel, és meglásd neked is sikerülni fog!” – ez az a hangnem, amit ebben az esetben Jézustól elvárnánk, de nem így szól ehhez a szolgához. S t, ki kell mondani, hogy egyáltalán nem mondható sem kedvesnek, sem nyájasnak, de még csak kíméletesnek sem, ám mint tudjuk /mert bizonyára tapasztaltuk már/ nem feltétlenül a kedves beszéd, és a simogató kéz mutatja meg minden esetben a jó barátot. Id nként szükségünk van arra, hogy valaki helyre tegyen, éppen azért, mert szeret, mert félt minket, s mert nagyon jól látja, hogy nem járunk a helyes úton. Jézus úgy látja, hogy az ilyen viselkedés 1 talentumos emberek VESZÉLYBEN VANNAK, ezért megy utánuk félt szeretettel, s mintegy tükröt tartva eléjük meglátatja velük azt a veszedelmet, ami felé tartanak, és próbálja a helyes útra vonni ket. Mi ez a veszedelem, ami felé ez a szolga tart? Az, hogy tétlensége miatt gyümölcstelen és terméketlen marad az élete, olyan akire azt mondják: na, ezért is kár, hogy a világon van,csak a világ több vele… De miért marad ilyen? Azért Testvéreim, mert MEG SEM PRÓBÁLJA teljesíteni a rábízott feladatot, az akaratnak, a szándéknak legkisebb jelét sem mutatja, egyáltalán nem is próbálkozik. Nyilván ennek is oka van. Vajon micsoda? Ez Testvéreim egy óriási FÉLREÉRTÉS közte és a Gazdája között. Ez a szolga ugyanis egyáltalán nem ismeri, s t a lehet legtejesebb mértékben félreismeri az urát. Honnan tudjuk ezt? maga mondja el magáról a 25. v.-ben: „Félelmemben elmentem tehát, és elástam talentumodat a földbe…”. S ez a szolga ebben a vallomásban adja meg saját maga leghívebb jellemzését: „félelmemben… elástam…”. Fél tehát! De vajon kit l, vagy mit l? Kézenfekv nek t nik a válasz: a gazdájától. Hiszen meg is vádolja, kemény szavakkal illeti, és kérlelhetetlen embernek nevezi t. De vajon csakugyan a gazdától fél, és nem sokkal inkább ÖNMAGÁTÓL, és az eleve kudarcra ítélt vállalkozástól, ami azért van eleve kudarcra ítélve, mert t le, egyedül az személyét l függ annak sikere… S , ha erre gondol, az épp elég neki, hogy meghátráljon, hogy azt mondja, hogy jobb ha bele sem kezdek, mert nekem ez úgysem sikerül, és elmegy, és félelmében elássa talentumát a földbe. Fél tehát: fél önmagától, fél a vállalkozástól, a kockázattól, az esetleges kudarctól, s ezt a félelmét vetíti ki a gazdára, és mondja azt, hogy mindenr l tehet, mert ilyen, meg olyan kegyetlen ember. (A pszichológia ezt a lelki mechanizmust nevezi projekciónak, azaz kivetítésnek.) De miért fél ennyire ez a szolga? Mit l uralkodhat el benne ennyire a félelem, hogy úgy megbénítja, hogy képtelen bármiféle cselekvésre? Attól Testvéreim, hogy hit terén nem áll valami fényesen ez az ember. Kicsinyhit , és ez azt jelenti, hogy nemcsak az egészséges

102

önbizalma nincs meg a saját maga irányába, hanem ami még rosszabb, nincs meg a hite, azaz a megfelel bizalmi kapcsolata az urával. Akinek nincs hite, az valóban sok mindent l fél, és félhet, és ez tényleg félelmetesen rossz dolog, s t: a Biblia nyelvén szólva ez b n. Ett l szeretné megóvni Jézus az 1 talentumos szolgákat. Azt szokták mondani, hogy a félelem rossz tanácsadó, s valóban itt is igazolódik ennek a tételnek a jogossága, mert a lehet legrosszabb megoldást választotta ez a szolga: hagyta talentumát érintetlenül szunnyadni a földben, míg ura számon nem kérte t le. Hogy mi ebben a rossz? Az, hogy meg sem próbálta kihasználni a lehet ségeit, és ez az amiben alapvet en különbözik a másik kett t l!!! Nem abban áll tehát a különbség, hogy amazok hasznot hoztak a gazdájuknak, meg nem, hanem abban, hogy meg sem próbálta!!! Félelemb l, kicsinyhit ségb l, és a gazda iránti szeretetlenségb l. Igen, mert egyértelm en kiderül az a történetb l, hogy ez a szolga nem szereti az urát. Nem, mert részér l nincs meg az a bizalmi kapcsolat, ami a másik két szolgát, s t még magát a gazdát is jellemezte. A szolgáknak ugyanis bízniuk kellett, s t meg merem kockáztatni, hogy valamilyen szinten még szeretniük is kellett urukat, hogy a rájuk bízott talentumokat ne elherdálják, hanem felel sen gazdálkodjanak azokkal. És a gazda részér l is óriási bizalom kellett ahhoz, hogy rá merje bízni EGÉSZ VAGYONÁT a szolgáira. Egyedül a 3. szolga az tehát, aki nem bízik az urában, és nem is szereti t, mert félreismeri. Azt mondja neki: „24.v.” alaposan fölvágták tehát a nyelvét, és támadóan lép fel urával szemben –mert mint tudjuk a legjobb védekezés a támadás - de ezzel a hangnemmel nem a gazdát min síti, hanem valójában saját magát. Tipikusan azoknak a hangneme ez, akik nem csináltak semmit, de még nekik áll följebb. /Ismer s szituáció bizonyára mindnyájunknak…/ De mit szól mindehhez a gazda? Úgy t nik, hogy elismeri, helyben hagyja, s t meger síti a szolgában a róla kialakult képet, mert ugyanazokkal a szavakkal válaszol neki: „Tudtad, hogy ott is aratok, ahová nem vetettem, és onnan is gy jtök ahová nem szórtam…?” mégis van egy kicsi, de annál jelent sebb különbség a két mondat között, noha látszatra teljesen egyformák. Ez a különbség pedig az, hogy a gazda válasza nem kijelent , hanem kérd mondatként hangzik el, és így már teljesen más értelme van az egésznek: „Tudtad…?” A gazda itt nem elismeri a róla szóló jellemzést, hanem visszakérdez, talán némi öniróniával a hangjában: te ezt tudtat rólam? Te ilyennek ismersz engem? Tehát te csak ennyit voltál képes felfogni rólam? Ezek szerint te semennyire sem ismersz engem! Itt élted le mellettem az életed, mégis fényévnyi távolságra vagyunk egymástól! Fájdalmas lehetett ez a felismerés a gazda számára, mint ahogy fájdalmas Mennyei Gazdánk számára is minden Vele kapcsolatos meg nem értettség, félreismerés és távolságtartás. Ráadásul, ha jól megnézzük, a 3. szolga viselkedése gazdájával szemben nemcsak szeretetlen, de még csak nem is logikus. Nem, mert ha az urát úgy ismeri, mint egy kényurat, aki a szolgájától akkor is követel, ha az el feltételeket meg sem teremtette, akkor még jobban igyekeznie kellett volna, hogy legyen mit felmutatnia a számadás napján. Legalább a pénzváltókhoz el kellett volna vinnie a talentumot, azaz a legkezdetlegesebb módon, de valamit mégiscsak tennie kellett volna a hasznosítás érdekében, hiszen egy keleti kényúr nem ismer irgalmat, ha valami nem a kedve szerint alakul. A szolga logikátlan viselkedésének további jele, hogy éppen az el kapart talentum az ékes cáfolata annak, amit az ura szemébe vág. Ott van a kezében a bizonyíték, hogy az ura igenis vetett nála is, és csakis ezért szeretett volna aratni. Neki is adott el bb, és csak ezután vonta számadásra. Nem a szolga járt el tehát ebben a példázatban korrektül és becsületesen az urával szemben, hanem a gazda a szolgával szemben! Nincs szó tehát kegyetlen bánásmódról, igazságtalan eljárásról, megfélemlítésr l a 3. szolgával szemben, hanem maga az, aki egy sor rossz érzéssel küszködik. Félelemmel, kicsinyhit séggel, önbizalomhiánnyal, félreértésekkel, s ezek

103

mind rossz irányba, a tétlenség, és a gyümölcstelenség irányába viszik t, ami így együtt nemcsak egy szánalmas valami, hanem bizony veszélyes is, mert ha nem ébredünk rá erre minél el bb, és nem mozdulunk ki a holtpontról, akkor a számadás napján már sajnos visszafordíthatatlan lesz az ügyünk. A 3. szolga sorsa így pecsétel dött meg: „28,29,30.v.” Kemény szavak ezek, de mint mondtam a prédikáció elején Jézus nem azért mondta el ezt a történetet, mert bántani akarja az ilyen embereket, hanem mert felrázni akarja ket, minket. Hangsúlyozom: Jézus szereti az 1 talentumos embereket, és meg akarja óvni ket, hogy nehogy erre a sorsra jussanak, jussunk. Mert vajon nem ismertünk e magunkra itt-ott, még ha alapvet en nem is tartjuk magunkat 1 talentumos embernek? Vajon nem ismerjük e mi is azt a félelmet, amir l ez a szolga beszél? Hisz ugyanaz a bizonytalanság érzés ez, amelynek bénító ereje elfog minket is id nként az élet feladataival szemben, amikor úgy érezzük, hogy ez már meghaladja az er nket, a képességeinket, s erre már nem futja bel lünk. Pedig dehogynem futná, csak elássuk magunkban a talentumunkat, a lehet ségeinket, mert kényelmesebb és egyszer bb megoldás megfutamodni, mint tenni valamit. Mert tagadhatatlan, hogy vannak helyzetek az életben, amelyek legy zhetetlennek t nnek, melyek úgy tornyosulnak el ttünk, mint valami hegy, amihez azt sem tudjuk hogyan közelítsünk, de a hív ember számára ezek is legy zhet ek, mégpedig Isten megsegít ereje által. Hogyan mondja Pál? „Mindenre van er m a Krisztusban, aki engem meger sít.” Nem önmagától er s tehát a hív ember sem, hanem az Istenben lév hite az, ami meg tudja tartani, és át tudja segíteni a legnehezebb próbákon is. Ez a mi tartóoszlopunk, a fundamentumunk (a Biblia nyelvén szólva), amely nélkül valóban kártyavárként omlana össze az életünk. Éppen ezért nemcsak értelmetlen, hanem egyenesen veszélyes dolog is hit nélkül élni az életet. Olyan ez, mint ment kötél nélkül felmászni egy magas sziklára, vagy ejt erny nélkül kiugrani egy repül b l. Meg lehet próbálni, de rültség, mert eleve kudarcra van ítélve. Higgyétek el testvéreim, hogy sokkal könnyebb lenne az életünk, és sokkal több mindent meg tudnánk oldani egy kicsit több hittel az Istenben, és egy kicsit több bizalommal önmagunk iránt is. Mert kell, hogy bízzunk magunkban is, még ha jól tudjuk is, hogy minden az életünkben az Isten kegyelmét l függ. Kell, hogy lássuk, hogy vagyunk valakik, hogy a b neink, és hibáink mellett azért vannak értékeink is, mert ha ezeket nem látjuk, akkor elfog minket a csüggedés, és azzal a felkiáltással, hogy „á nem megy ez nekem, csinálja inkább valaki más” kivonjuk magunkat az Isten ügyéb l való sáfárkodásból. Ez pedig egy óriási csapda, mert ebb l senki nem vonhatja ki magát, hiszen mindenkire bízott valamit az Isten , amit számon is fog kérni t le. Persze mondhatnánk, hogy a többi szolga jobb helyzetben volt, hiszen k az 1 talentum többszörösét kapták. De ez a szolga? Azzal az 1 talentummal mit kezdjen? S ahogyan a nagy lehet ségek vonzzák, lelkesítik az embert, úgy aki sz k körben mozog, sz kre szabottak a lehet ségei, azt fojtogatja a korlátozottság. Ma is vannak emberek, akiknek akár a szerencse, akár valami más mód megnyitja a lehet séget a felemelkedésre, a nagy tettek véghezvivésére, csak élniük kell vele. S vannak is jó néhányan, akik tudnak is élni a lehet séggel, ki tudják használni azokat, és talentumaik mellé újabbakat nyernek. Ám sokan vannak olyanok is, akiknek sz kre szabottak a lehet ségeik, akiknek nem adatik meg ennyi minden. k mit tegyenek? Semmiképpen ne azt, hogy irigykedve nézzék: hogyan haladnak el re mások. Tegyék ugyanazt, amit a többiek, a több talentumosok. Ha csak 1 talentum is adatott valakinek, azzal is sáfárkodnia kell.

104

És itt megint csak félreértjük a példázat tanítását, ha azon kezdünk el problémázni, hogy másoknak miért annyi adatott, és nekünk miért csak ennyi. Félreértjük, mert azt mondja az ige, hogy a gazda kinek-kinek a képessége szerint osztotta ki a talentumokat. Higgyük el Testvéreim, hogy bölcs az Isten, és tudja, hogy kire mit, mennyit, és miért bízott, és, hogy sokszor azért nem bíz ránk többet, mert épp elég nekünk azzal az 1 talentummal megbirkóznunk. A másik veszélye pedig az ennek a magatartásnak, hogy amíg azt figyeljük, hogy hogyan haladnak el re Istent l kapott megbízatásuk útján mások, és azon sóhajtozunk, hogy miért nem kaptunk mi is olyan szép nagy megbízatást, mint k, nem vesszük észre, hogy közben rettenetes ítéletet vonunk magunkra. Ítéletet, mert nem a dolgunkat tesszük, hanem önmagunkat sajnáljuk, irigykedünk, és talán még néha gáncsoskodunk is. Ezért akarja Jézus most e szolga példájából megtanítani nekünk azt, hogy ez a magatartás, ez a gyáva meghátrálás: b n! B n azért, mert nem szolgáljuk Isten országának el rehaladását, és b n azért, mert azt hisszük, hogy Isten igazságtalanul bánt velünk, amikor csak 1 talentumot bízott ránk. Nem vesszük észre, hogy itt nagyon is egyenl ségr l van szó a szolgák között, és köztünk is. Mert igaz ugyan, hogy számtanilag összevetve egymással az 5, 2 és 1 talentumot a különbség nyilvánvaló, de ebben a nagy egyenl tlenségben a nagy egyenl ség is benne van, mégpedig ott, hogy a gazda minden szolgájától csak azt kérte számon, amit rábízott. Nem többet, és nem kevesebbet! Az 1 talentumos szolgának is az volt a dolga, ami a 2 és 5 talentumosnak: sáfárkodni azzal, amit kapott. Senki nem követelte t le, hogy ugyanolyan eredményeket érjen el, mint a másik kett . Csak azt kérte t le számon az ura, hogy mit csinált a maga lehet ségeivel. Jézus itt szeretné elfordítani a tekintetünket abból az irányból, amit pedig már lehet, hogy úgy megszokott a szemünk és a szívünk: a körülöttünk lév emberek javairól és ajándékairól, és az Isten felé szeretné fordítani azt. Mert amíg egymást nézzük, és magunkat a többi emberrel hasonlítgatjuk össze, javainkat az javaikkal méregetjük össze, addig természetesen sok egyenl tlenség ötlik a szemünkbe. Mindig lesznek olyanok, akik t lünk jobban állnak, akiknek jobban megy a soruk. /Természetesen olyanok is lesznek mindig, akik t lünk rosszabbul állnak./ Terméketlen magatartás ez, aminek csak az az eredménye, hogy megtelünk bosszankodó keser séggel, hogy miért nem jutottak nekünk is azok a szép nagy lehet ségek, amik mások el tt nyitva állnak?! És ránk telepszik egy bénító érzés: nekem így nem is érdemes komolyan, megbízatásként vennem az életem. De amint az Isten színe el tt állunk, és az arcának fényében szemléljük az életünket, helyzetünket, elt nik mindez, és abban a pillanatban csak egy a fontos: én azért vagyok felel s, ami rám van bízva. Ismerjük föl tehát saját életünk ajándékait, lehet ségeit, feladatait! Ismerjük föl, hogy saját helyünkön, saját javainkkal élni pont elég feladatot és örömöt tartogat mindannyiónk számára! Mert Isten mindannyiónknak adott talentumot, talentumokat, csak észre kell vennünk ezeket, meg kell tanulnunk hálásnak lenni érte, és teremni kell az ezekhez méltó gyümölcsöket. Boldog ember az, aki a számadás napján – mert a számadás napja eljön – nem magyarázkodni kényszerül, nem lép föl támadóan védekezésül, és nem pironkodik az elásott lehet ségek miatt. Egyedül rajtad áll, hogy a talentumod segít téged, vagy vádolni fog ama napon!! Adja Isten, és munkálkodjunk mi magunk is azon, hogy mi is ezt a választ kaphassuk majd: „Jól van, jó és h szolgám, a kevésen h voltál, sokat bízok rád ezután, menj be urad ünnepi lakomájára. ÁMEN

105

2007. július 15. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: Zsoltárok 51:3-12 Textus: Lukács 15:11-24 Szeretett Testvéreim! A tékozló fiú története egyike a jobban ismert bibliai szakaszoknak. Jézus mondja el e családi történetet, mely tulajdonképpen példázat. Vagyis hasonlat, melyben önmagunkat kell keresnünk és megtalálnunk. Azt, hogy melyik szerepl lehetek én, melyikkel tudok azonosulni, és milyen tanulságai vannak e példázatnak az én életemre nézve. Egy családi történet 1. része áll tehát el ttünk a felolvasott alapigében. Adott egy édesapa és két feln tt korú fia. Hogy miért nincs szó az édesanyáról, azt nem tudjuk igazán megmagyarázni. Azt látjuk, hogy a két fiú kétféleképpen viszonyul apjához, munkájához és az élethez. (Bár a 2. fiúval csak a történet folytatásában találkozunk.) Azt tartja egy mondás, hogy az ujjaink sem egyformák, hogy ne különböznének akkor gyermekeink is egymástól. Akinek legalább két gyermeke van, az tudja, hogy mennyire valós gondolatok ezek. Természetükben, hozzáállásukban, véleménynyilvánításukban, viselkedésükben nagy különbségek egy szül pár gyermekei között. Igazán különös a történetben, hogy a kisebbik fiú kikéri apjától a vagyon rá es részét. Tulajdonképpen az örökségér l van itt szó. Öröksége pedig akkor van valakinek, ha már nem élnek a szülei. Ám a zsidó jog szerint az örökösödés történhetett az örökhagyó életében is egyszer ajándékozással a kamat és a haszonélvezet visszatartásával. A kisebbik fiú az apa vagyonának egyharmad részére volt jogosult, ugyanis az els szülött mindig két részt kapott a többi testvérhez, örököshöz képest. A kisebbik fiú valószín leg annyira kilátástalannak tartotta helyzetét, hogy úgy gondolta el kell költözzön és meg kell próbálnia egyedül boldogulni. Ámbár a történet folytatása inkább azt árulja el számunkra, hogy nem tetszett neki, hogy a családi közösségben nemcsak jogai, hanem kötelességei is voltak. Szabadságra vágyott. Kötöttségek nélküli szabadságra! És mintha a ma fiatalságának nagy százalékéban ugyanezt látnánk: csak a jogaink kellenek, szabadságra vágyunk, ahol nincsenek kellek és muszájok, nincsenek kötelez en elvégzend feladatok! Apám és anyám ne parancsolgasson, ne szabja meg, hogy mit tegyek! Csakhogy a szül jót akar azzal, hogy ha felmutatja azokat a kereteket, határokat, melyen belül biztonságosan mozoghat a gyermek! De erre ha máskor nem saját kárukon rájönnek a tékozló ifjak. Véleményem szerint egészen különös, hogy az édesapa minden ellenkezés nélkül kiadja a kisebbik fiúnak a rá es részt. A történet szerint nem próbálja meg lebeszélni, visszatartani, hanem azt mondja: itt van fiam, tessék, menj Isten hírével! Azt mondhatjuk, hogy ez az apa el tudta engedni a gyermekét! Ez soha nem kis feladat, hogy a feln tté vált, útját önállóan járni kívánó gyermekét elengedje az ember. Mennyi konfliktus forrása az a szül -gyermek kapcsolatban, amikor a szül megpróbálja ráer ltetni feln tt gyermekére a saját akaratát. Lehet ezt finoman vagy durván megtenni, de a feln tté vált gyermek hosszabb rövidebb id után határozottan elutasítja ezt a szül i magatartást! Történetünkben az édesapa tiszteletben tartja feln tt, kisebbik gyermeke döntését, és útjára engedi. Pedig biztosan nem lehetett ezt könny lelkileg feldolgozni. Hát még ha tudta volna, hogy fia mit tesz a vagyon rá es részével. Ugyanis nem azt tette, amit várnánk t le: nem vállalkozásba fog, nem befekteti, hanem eltékozolja! Elveri, elfecsérli a vagyonát. És azt látja, hogy amíg van pénze, addig sokan vannak körülötte, amikor viszont már semmije sem volt, ott állt egy szál egyedül. Ez a borbarát és a bajbarát tipikus esete. Az el bbib l mindig akad, de az utóbbi az igazi, aki a gondokban is kitart mellettem! Akinek akkor is kellek, ha semmim sincs, az az igazi barát! A

106

tékozló fiú lázadásának következménye a gyors hanyatlás lett. Azt hitte, hogy majd távol az atyai háztól jobban fog boldogulni, könnyebb lesz a sorsa, ám életvitele kevés bölcsességr l és érettségr l árulkodik, így aztán csakis hanyatlás, rosszabb sors jöhetett! A tékozló fiú története jól példázza azt a meglátást, mely szerint az 5 éves gyermek azt mondja: az én apám mindent tud! A 15 éves gyermek szerint, ha mindent nem is, de sokat tud az apám. 25 évesen odáig jut az ember, hogy azt mondja: apám semmit se tud! 35 évesen kezd rájönni az ember, hogy azért apámnak sok mindenben igaza van. 45 évesen pedig lehet, hogy már nincs is apánk, pedig jó lenne tanácsot kérni t le! Így tud változni az apa-gyerek viszony a gyerek szemszögéb l! A vagyonát rövid úton eltékozló fiatalember hamar nagy mélységeket járt be. El bb a teljes vagyona lett oda, aztán disznópásztor lett, ami zsidó létére azért volt több mint kellemetlen, mert a zsidók számára a disznó tisztátalan állatnak számít. Továbbá éhbérért dolgozott, enni nem kapott, nem becsülték sokra a munkáját! Már szívesen jóllakott volna a disznók eledelével is, de az sem jutott neki! És itt jön a fordulat a történetben, a fiatalember élettörténetében: „ekkor magába szállt”. Ez az egyik kulcs mondat az igeszakaszban, és azt hiszem, hogy sok ember életében! Hiszen ez nem kevesebbet jelent, mint szinte helyzetfelmérést és helyzetértékelést! Gyakran lenne erre szükségünk, kár, hogy sokszor csak akkor tesszük, amikor már nagy slamasztikában vagyunk! A magunkba szállás ott kezd dik, hogy szinte vagyok önmagamhoz. Nem másokat kezdek hibáztatni, hanem azt mondom, hogy én itt és itt hibáztam! Amikor valaki azt tudja mondani, hogy vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó, akkor ez már a felemelkedés kezdete! A tékozló fiú magába szállt, meglátta saját sanyarú helyzetét, és azt állapíthatta meg, hogy nincs körülöttem senki! Akinek fontos voltam, azt én taszítottam el, akik nekem fontosak voltak, azok csak érdekb l álltak mellettem, de egyedül maradtam! Egy ilyen helyzetben nincs más út csak a b nbánaté és a bocsánatkérésé. Erre rájön, és nem csak a gondolatig jut, hanem el is indul az atyai ház irányába. Üres szívvel, sok b nnel, de b nbánattal és bocsánatkér lélekkel. És azt látjuk a történetb l, hogy az apa messzir l észrevette a fiát – bizonyára már várta haza – és elébe rohan, megöleli, megcsókolja. Vagyis túlcsorduló szeretettel fogadja. Nem hánytorgat, hogy én megmondtam fiam, hogy ez lesz a vége! Nem követeli a vagy fiára leosztott vagyon összegét. Egyszer en csak szeret és megbocsát! Arany gy r t, szép ruhát hozat, s t levágatja a hízott borjút. Néhány hete hallottam egy idézetet, mely így hangzik: „Mutass nekem egy gyermekét feltétel és kikötés nélkül szeret apát, és megmutatom neked a világ legboldogabb gyermekét.” Megrestelltem magam e mondat kapcsán, és megfogalmaztam, hogy milyen messze tudunk állni ett l, mi apukák. Pedig azért igyekszünk, hogy jó apukái legyünk gyermekeinknek…. Szükséges látnunk a történet kapcsán, hogy ami helyre tehet minden emberi kapcsolatot az az szinte bocsánatkérés és annak megadása! Aki erre nem képes, az ne csodálkozzon, hogy egyedül marad! Aki nem képes kimondani embertársai felé, hogy bocsánat, mert szerinte mindenki hibás lehet csak nem, az körül nézhet magán. Valószín leg senkit nem lát magán kívül! Hiszen nincs hibátlan ember, ám a hibákat nem számon kell tartani, hanem meg kell bocsátani! Néhány nappal ezel tt hallottam valakit, aki azt mondta önmagáról, hogy olyan, mint a számítógép: mindent elraktároz. Amit ellene elkövetnek, azt nem felejti, majd megfizet az illet nek. Lehet, hogy 1 év múlva, lehet kés bb, de eljön annak az ideje! Erre az esetre is igaz egy nagyszer gondolat, amit valaki így fogalmazott meg: meg nem bocsátani egyenl azzal, mint amikor valaki mérget iszik, és azt várja, hogy a másik meghal t le! A megbocsátani nem tudó ember önmagát mérgezi és pusztítja, csak ezt nem képes észrevenni! Nem sokkal kevesebb mérget iszik, aki azt a módszert használja, hogy jól odamondogat másoknak! Megkönnyebbül bár az ilyen ember, de nem szeretetet sugároz, nem kapcsolatot épít, hanem ellenséget, haragost szerez magának!

107

A történetben a tékozló fiú képes volt bocsánatot kérni, az apa pedig készen állt megbocsátani gyermeke minden hibáját, vétkét. Néhány héttel ezel tt egy általam nagyra becsült ember azt mondta, hogy a tékozló fiú története szinte mindegyik családban lejátszódik. Talán nem egyformák a törések, de sebek keletkeznek a legtöbb családban, ám a begyógyulás a szeretet nagyságától függ! Attól, hogy tudunk-e szeretetteljesen megbocsátani, elnézni egymás hibái fölött, vagy bocsánatot kérni, ha mi vétkeztünk?! Bizonyára nem árulok el titkot, ha azt mondom, hogy ez a történet arról szól, hogy a példázatbeli apa maga az él Isten. Mi pedig vagyunk a tékozló fiak. Isten szeret bennünket annyira, hogy megengedi, járjuk saját útjainkat. Szeretne bennünket maga mellett tudni, de ha zavar minket az közelsége, és távolodni akarunk t le, akkor elenged! Mi vagyunk azok a tékozló fiak, akik olykor azt hiszik, hogy meg vagyunk mi Isten nélkül is. Boldogulunk mi egyedül is! Isten jobban szeret attól, hogy magához láncoljon. Azt akarja, hogy szabadon döntsünk mellette! Az az ellentétesnek t n helyzet valósul meg, amit egyik énekünk így fogalmaz: „A b n szolgája gyáva rab, a Krisztusé szabad.” Vagyis, amikor az ember azt hiszi, hogy megvan Isten nélkül is és milyen jó ez a szabadság, akkor valójában, a b n rabságát választja. Amikor pedig átadja életét Krisztusnak, kész arra, hogy t szolgálja, akkor felszabadul egy olyan életre, mely Isten dics ségét szolgálja! Szálljunk magunkba gyakran! Ne csak a nagy mélységben! Rendeznünk kell kapcsolatunkat mennyei Atyánkkal és embertársainkkal, mert lelkünk így lesz tiszta. Bátran menjünk Urunkhoz, mindig tárt karokkal vár bennünket! Meg akar ajándékozni megbocsátó szeretetével naponta! Éljünk a lehet séggel! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 478, 105, 277, 155, 466, 434

108

2007. július 22. vasárnap (Szolgálattev : Katonáné Farkas Ibolya református lelkész) Lectio: Lukács 15:11-24 Textus: Lukács 15:25-32 Szeretett Testvéreim! Az elmúlt héten a tékozló fiú példázatáról hallhattak tanítást az istentiszteleten jelenlév testvérek. Akkor a kisebbik – a szó szerint tékozló – fiúról volt szó, ám a példázatban van egy másik fiú is, akir l azt gondolhatnánk els hallásra, hogy aztán igazi „mintagyerek”, igazi minta fia az apjának, akir l nem is érdemes, nem is lehet sokat beszélni, hisz semmi rosszat nem lehet róla mondani. Valójában az – a nagyobbik fiú – esete legalább annyi mondanivalót hordoz számunkra, mint a kisebbiké, és meg fogjuk látni, hogy Jézus ezt a tanítását eleve is két fiúról, a két testvérr l mondta. Ezért helytelenek az olyan kérdések, melyek azt firtatják, hogy mi szükség van még a példázat második részére, mi szükség van még a történet ilyen folytatására. Hát nem mondott el mindent Jézus már a példázat els felében? Nem hirdette már a tékozló fiú hazatérésével a teljes evangéliumot? Nem jelenti-e a hazatérés örömére rendezett lakoma vitathatatlanul a csúcspontot? Minek kell itt még találkoznunk az id sebb testvér különös magatartásával is, ami mint egy hamis hang, olyan kirívóan hat az éppen kezd d ünnepi örömben? Nem lett volna jobb, ha Jézus már a csúcsponton megszakítja a történetet, tekintet nélkül az id sebb testvérre, akir l a példázat végén nem is derül ki, hogy elfogadta-e atyja hívását és kezet nyújtott-e végül testvérének? Nem, Testvéreim, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a példázatbeli id sebb testvért sem, mert Jézus ezt a példázatot már kezdett l fogva két fiúról mondja. Így kezdi mondandóját: „Egy embernek volt két fia…” s igaz ugyan, hogy el ször a kisebbikr l beszél, de utána rátér a nagyobbik fiú életére is. S mindezt azért teszi Jézus, mert ez felel meg a mi emberi kapcsolatainknak. Csak akkor beszél rólunk teljesen, ha miután tisztázta az Atyához való viszonyunkat, szól az egymással való kapcsolatainkról is. Mi ugyanis nemcsak az Atya gyermekei vagyunk, hanem ugyanakkor egymásnak testvérei is. Ezért a tékozló fiú hazatérése nem csupán az apa és fiú ügye – els sorban az – de ugyanakkor a nagyobbik fiú ügye is. Az atyai hajlékba való hazatérés ugyanis ismét a testvérrel való együttélést is jelenti. Ezért nagyon lényeges, hogy hogyan fogadja testvér a testvérét. Testvéri kezet nyújt neki, vagy megtagadja azt t le? Ez a feszültség tölti ki a példázat második részét. Mindezek tudatában már megértjük, hogy nagyon is fontos volt, hogy Jézus elmondja a történetnek ezt a részét is, hogy ilyen befejezést adott példázatának. Mert mi is valamiféleképpen benne élünk ebben a feszültségben. Hol a fiatalabbik, hol az id sebbik testvér szerepét kényszeríti ránk az élet, és sajnos nagyon gyakran nem is kell kényszerítenie, felvesszük azt magunktól is. Mert abban a percben, ahogy Jézus elmondta ezt a példázatot, már el ttünk is vannak ezek a fiúk, és rajtuk keresztül mindazok, akiket megjelenítenek, beleértve magunkat is. A vámszed kr l, a b nösökr l, a paráznákról a példázat elején volt szó. k azok, akik távol az atyai háztól valahol elvesztek a világ sodrásában. Jézus a fiatalabb testvér képében ket hívja hazatérésre. A példázatnak ezt a tanítását a mai napig sokan megértették és megértik, és követik is hívását. Vannak azonban olyanok is, akikre nem illik a fiatalabb testvér képe, olyanok, akik soha sem távolodtak el otthonuktól, akik mindig otthon maradtak. Az ilyenek igyekeznek atyjuk megelégedését kiérdemelni. Ezek Jézus korában a komoly életfelfogású, és a teljes odaadással az Isten ügyéért él farizeusok voltak. A példázatbeli id sebb testvér ket jelképezi. De nemcsak ket, hanem mindazokat, akik leélik életüket az Atya hajlékában, a templomban, akik életük végéig sokat fáradoznak az Isten ügyéért, az egyházért, de még sem képesek elfogadni

109

testvérüket, még sem látják szívesen a b nösök megtérését, még sem képesek testvéri kezet nyújtani nekik… Való igaz, hogy nem mindig könny az együttélés fivérek és n vérek között. Nem, mert nem vagyunk egyformák, és nehezen viseljük a másságot. A példázatbeli id sebb fivér is egészen más, mint az öccse. is távol volt a háztól, de nem tobzódással töltötte napjait, hanem „a mez n volt” – mondja a bibliai rész. Dolgozott. Reggelt l estig végezte a munkát az atyai ház körül. És is hazajött, de nem rongyosan, nem koldusként, nem megalázottan, hanem munkaruhában, talán fáradtan, de emelt f vel, mint aki becsületesen végzi napi teend it. Joga van az otthonához, amit naponta újra és újra kiérdemel. Az atyja örvendhet, hogy legalább még otthon van, hogy rá számíthat mindig, mert nem olyan léha, mint az öccse. Ellenkez leg: derék, kötelességtudó, dolgos, megbízható, azaz pontosan az ellentéte a fiatalabb testvérének. Mintha nem is ugyanabban a világban élnének. Nem tudjuk biztosan, de valószín nek látszik, hogy a két testvér már korábban sem jött igazán jól ki egymással – éppen eltér alaptermészetük miatt. Arra sincs semmi bizonyíték, de mégis feltételezhet , hogy az id sebbik fiú nem nagyon bánkódott öccse távozásakor. Most a munkából hazatérve hallja a zeneszót, amely azt jelezte, hogy a házukban a lakoma befejez dött, és immár megkezd dött a mulatság. Az egyik bérest l megtudja, hogy öccse hazatérte miatt van a nagy mulatság. Erre nagy haragra gerjed, és nem akar bemenni, azaz nem vállal közösséget a házban lév kkel, de els sorban az apjával nem. Igen, mert a példázatból az az érdekes vonás t nik ki, hogy t nem az öccse visszatérése bosszantja a legjobban, hanem az apja magatartása. És pedig konkrétan az, hogy az apa a hazatér t, akinek vagyonát ez a fiú „paráznákkal emésztette fel”, újra házába fogadja, és nem is akárhogyan, hanem tárt karokkal, a kibékülés csókjával, a teljes megbocsátás túláradó örömével. Ez már túl sok az id sebb testvér számára. Testvéreim! Mi is esetleg azon kaphatjuk magunkat ezekben a pillanatokban, hogy nagyos is megértjük az id sebb testvért. Valóban, nem túl sok az, amit ez az apa tesz? Mintha valóban egy kissé túlzásba esne. Vajon a történtek után nem inkább a tartózkodás lenne a helyénvalóbb? Talán helyesebb lenne a hazatért fiút fiúi jogainak visszanyerése el tt egy id re bizonyos próbák elé állítani – ahogyan maga is tervezte: béressé tenni – hogy megbánását, megbízható és becsületes munkáját bebizonyítsa. Valóban, az id sebb testvér hátrányos helyzetben érezheti magát – gondolhatjuk – hiszen évek óta h ségesen szolgált és soha még egy kecskegidát sem kapott, hogy barátaival vigadjon. Hát nem bosszantó, hogy miközben gürcölt, sok mindenr l lemondott, addig testvére gátlástalanul élvezte az életet, és íme most az atyai házban mégis ezt a könnyelm léhát ünneplik, és még legyen elnéz , s t örüljön a többiekkel együtt. Hát nem: erre nem képes. Kitörik bel le bosszúsága, melyen nem tudja túltenni magát. A testvére feltétel nélküli visszafogadása, atyja teljes megbocsátása, a túláradó szeretet, jóság, a hazatérés feletti öröm – mindez túl sok neki! Pedig éppen ez a lényeg, és ezért nem lehet t megérteni. Ilyen az Atya. Jézus azért mondja el ezt a példázatot, mert ez az a tanítás, az a bels mag, amit a szívükre akar helyezni. Meg akarja mutatni nekünk Isten ésszel fel nem fogható atyai szeretetét, azt a szeretetet, amit sem kiérdemelni, sem megvásárolni, sem semmi módon – öner nkb l, fáradságosan – megszerezni nem lehet, hanem pusztán csak elfogadni. Isten szeretete ajándék, mégpedig szabad ajándék, amit csak üres kézzel lehet elfogadni. Éppen ez az, amire ez a példázatbeli testvér képtelen, amit nem tud megérteni. még mindig jogait és érdemeit hangoztatja apjával szemben: „Látod, hány éve szolgálok neked, és soha parancsaidat meg sem szegtem…” – mondja apjának és tulajdonképpen nem is alakoskodik, amikor ezt mondja. Így is gondolja. Érdemeinek tudatában beszél, hiszen valóban szolgált, engedelmeskedett, mindig jelen volt apja szolgálatára. Ám szavaiból az derül ki, hogy apjához való viszonya kötelességtudatra, teljesítményre, és az érte való várható ellenszolgáltatásra épült, és nem pedig a szeretetre. Lelkülete inkább a béresé, mint a fiúé. Valóban keményen dolgozott, és nem kétséges: vitte is valamire, de most nem az öröm és a

110

hála hatja át. Életét súlyos teherként hurcolta évtizedeken át. Szavaiból kit nik, hogy nem alkalmi összeszólalkozásról van szó részér l az apjával, hanem szavai nyomán egy nagyon is mély ellentét tárul fel apa és fia között. Kiderül, hogy , aki az atyja iránti bizalomból maradt otthon, teljesen bizalmatlan az apja iránt. Kiderül, hogy bár nem ment el messzire az atyai háztól, mégis teljesen idegen abban. Az apja t tekinti teljes vagyona urának, mégis szeretetlenségr l kesereg: szemére veti, hogy nem kapott még egy kecskegidát sem t le. Ennyire nincs egy hullámhosszon ez a fiú az apjával. Az atyai házban élve ugyan, de maga is elveszett fiú. A példázat tehát nem az elveszett fiúról, hanem az elveszett fiakról beszél. Ezt a lelkületet veti szemére Jézus a farizeusoknak, de minden id k „szabványkegyeseinek” is, akiknek a farizeusokhoz és az id sebbik fiúhoz hasonlóan vannak ugyan jócselekedeteik, de még sem tudják ezeket szabad lélekkel megtenni, és f leg nem tudják ilyen szabad lélekkel fogadni Isten szeretetét. Nem, mert aki az normáik ellenére talált rá Istenre, abban csak a hibákat képesek meglátni és nem tudják megérteni Istennek a b nbánók elé siet szeretetét. Az ember tehát nemcsak a b nnek nevezett helyzetekben lehet elveszett, hanem elveszettséget jelent az olyan önigazság is, mely úgy véli, hogy nincs szüksége Isten megbocsátó szeretetére, vagy pedig, hogy azt valamiképpen kiérdemelheti. Mivel az ilyen ember nem az Atya szeretetéb l él, ezért képtelen a szívét hazatért testvére el tt megnyitni. S itt van napjainkban is a testvéri együttélés mély válsága családon és gyülekezeten belül egyaránt. Igen, mert gyülekezeten belül is testvérei vagyunk egymásnak. A „Testvéreim” megszólítás nemcsak egy hangzatos cím, hanem valóban azok is vagyunk, mert ugyanannak az Atyának vagyunk a gyermekei. S ez azt jelenti, hogy testvérként kell elfogadnunk egymást minden tekintetben, ennek minden velejárójával együtt. S azt is jelenti ez még, hogy nemcsak Istennel kell rendezni a dolgainkat, hanem az emberekkel is. Nemcsak Isten el tt kell megbánni a b nöket, és elfogadni a b nbocsánatot, és utána, mint aki jól végezte dolgát, ülni a babérjainkon, hanem a haragos, megbántott, duzzogó testvéreinkkel is meg kell keresni a közös hangot, mert csak így lehet teljes a mi b nbánatunk és b nbocsánatunk. Istenre és emberre egyaránt tekintenünk kell. S milyen jó, hogy az apa hangneme a szemrehányások után sem változott meg. „Az atyja kijött és kérlelte t” – mondja az Írás. Továbbra is szeretettel próbálta meggy zni a haragvó fiát. „Gyermekemnek” szólítja, bár az nem volt hajlandó apjának nevezni t. Ezt mondja neki: „te mindig velem vagy, és mindenem a tiéd.” Arra próbál itt rámutatni, hogy id sebb fiának sokkal nagyobb dologban volt és van része, mint, amit felhánytorgat, s t még ennél az ünnepi lakománál is több jutott neki: az atyával való állandó közösség, amiben neki mindig része volt, a kisebbiknek pedig nem. Az apa erre a többletre próbálja felhívni fia figyelmét, és ezért kéri, hogy próbáljon meg is irgalmas lenni, és fogadja vissza testvérként a testvérét. „Vigadnod, és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Testvéreim! Ebben a példázatban az atya az, aki közvetít a két fiú között. Miérettünk pedig maga Jézus Krisztus könyörög. az, aki mindkét típusú testvér számára elvégezte a kiengesztelést. Nélküle mindkett elveszett. Az, aki elment a háztól, nem térhet haza nélküle, de az otthon maradott sem talál nyugalmat és közösséget nélküle. Fiúság az Atyára tekintve, testvériség pedig a felebarátokra nézve csak az keresztje alatt létezik. Csak akkor leszünk képesek örömmel testvéri kezet nyújtani egymásnak, ha Istennel szembeni igényeinket leépítjük, és átadjuk magunkat az ajándékozó szeretetének. De az szeretetét is csak akkor leszünk képesek teljes mértékben bírni, ha egymást örömmel valljuk testvérünknek, és nem kényszerb l nyújtjuk csak a másik felé kezünket. Testvéreim! Örüljünk hát annak, hogy Isten ennyire szeret minket, és tudjunk felül emelkedni vélt vagy valós sérelmeinken. Ámen

111

2007. július 29. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: Apostolok Cselekedetei 27 vv Textus: Apostolok Cselekedetei 27:23-24 Szeretett Testvéreim! Bibliaolvasó Kalauzunk napi igéit olvasva az újszövetségi szakaszokban Pál apostol életútjába pillanthatunk bele. A felolvasott hosszabb igeszakasz arról számol be, hogy az apostolt Rómába viszik a császárhoz, hogy ott hallgassák ki, és bírálják el az ügyét. Pál apostol ugyanis fogoly volt, ám nem mint mások életére veszélyes b nöz , hanem mint a Krisztusban elnyerhet b nbocsánat és örök élet hirdet je. Krisztus tanításait képviselte, ám emiatt sokan ellenséget láttak benne és az életére törtek. Ám Ázsiából Itáliába, egészen pontosan Rómába, a császárhoz nem volt egyszer eljutni. Az út hosszú és veszélyekkel teljes volt. Több napos hajóút várt Pálra, és mindazokra, akik velük utaztak. Hallottátok a felolvasott igeszakaszból, hogy a megérkezésig mennyi mindenen mentek keresztül a hajó utasai. Én most azt szeretném, ha megnéznénk, hogy ebb l a történetb l mit tudunk magunkra venni, megtanulni! El ször is azt állapíthatjuk meg, hogy az élet tengerén a hív ember hajója is kerülhet viharba! Jézus soha nem ígért könny életet az t követ knek. Meg kell tagadni önmagunkat, fel kell venni keresztünket – ezt kéri t lünk. E világon nyomorúságotok lesz, de bízzatok, én legy ztem a világot – mondta egy másik helyen. Emlékszünk arra a történetre, amikor Jézus elaludt a tanítványok hajójában, és övéi pánikba estek, amikor vihar támadt. A vihar tombolása közepette próbálták menteni, ami menthet , de rájöttek, hogy szükségük van küls segítségre, egy t lük hatalmasabb személy segítségére. Mivel ott volt Jézus a hajóban, ezért nem kellett messze menniük, csak szóltak neki, és lecsendesítette a vihart. A Hegyi Beszédben szól Jézus a k sziklára építés fontosságáról. Azt mondja, hogy aki hallgatja és cselekszi az beszédeit, az okos ember, mert k sziklára épít. Jönnek ugyanis a viharok, az árvizek, és megpróbálják az építményt összedönteni, de ha jó az alap, akkor ez nem sikerülhet! Számtalan vihar lehet az ember életében! Egy betegség, egy haláleset, egy tragédia, egy családi vagy munkahelyi válság, mind-mind vihart jelent életünkben! A hív ember életében is! Ezek alapjaiban próbálják megrendíteni az életünket! Ilyenkor fontos a jó alap: Isten kegyelmén nyugszik-e földi életünk vagy valami máson? Van-e elég hitünk felfelé és el re nézni a viharok közben is? Amit másodszor látnunk kell, hogy egy hajóban ül a hív és a hitetlen. A Róma felé tartó hajón ott van Pál apostol a maga nagy hitével, Istenbe vetett bizalmával és ott vannak a csak magukban bízó, Istent nem ismer emberek. A hív embernek a még nem hív t nem kirekesztenie, lenéznie, megvetnie kell, hanem meg kell próbálja közelebb vinni Istenhez. Nézzük csak meg testvéreim: családunkban, munkahelyünkön, városunkban hív mindenki? Nem valószín ! Akkor mit teszünk? Képviseljük Istent a saját helyünkön felel sen! Felel sek vagyunk egymásért, egymás lelki üdvéért. Ha azonban bizonyságtételünket visszautasítják, az már nem a mi felel sségünk. Ne keseredj el, ha leszólnak a hited miatt! Pál apostol is szólt, hogy bölcsebb lenne kikötni a továbbhajózás helyett, de nem hallgattak rá. A hív emberre sok esetben nem hallgatnak. S t azt várják el, hogy jámbor módon hallgassunk, maradjunk csendben, és végezzük el azt, amit ránk osztanak! Ha a keresztyén ember következetesen tudja Istent képviselni, akkor az Úr, majd bennünket igazol. Pál apostol is így járt. A hatalmas vihar miatt mindent kidobtak már a hajóból, amit mozdítani lehetett, a megmenekülés reménye is elveszni látszott, de Istennél mindig van remény! Mert mindenkinél hatalmasabb!

112

A már-már reménytelen helyzetbe kerül hajó valamennyi utasa megtapasztalhatta milyen az, amikor Isten gondvisel jobbját nyújtja valaki felé. Figyelmezzünk most az igének arra a szavára, mely szerint Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. Testvéreim! Ha megnézzük hajónk utaslistáját, akkor csakis így gondolhatunk mindenkire, mint ajándékra. Te tudod, hogy él-e még házastársad, gyermeked, unokád, testvéred, édesapád, édesanyád, de kérlek, hogy így nézz rájuk szüntelenül: ajándékba kaptad ket az Istent l. Az ajándékokat pedig meg kell köszönnünk Istennek. Sok mindenr l képesek vagyunk azt hinni, hogy az úgy természetes, ahogy van! Azt hisszük, hogy reggel elindulunk, és este hazaérünk, hogy reggel elbúcsúzunk, és este találkozunk. Hogy egészségesek vagyunk, hogy sok mindenünk van, és ez mindig így lesz! Mert így természetes! Nem, nem! Ez mind ajándék az életünkben! Az ember elolvassa az újságok szomorú és fájdalmas híreit, de többnyire hamar túllépünk rajtuk, és nem nagyon hisszük, hogy velünk is történhet hasonló. Amikor pedig néhány sor a baleseti rovatban a családtagjaimról szól, akkor mindent másképp lát az ember! Akkor átértékel dik sok minden! Akkor látjuk igazán, hogy ajándék az életünk, és azoké is, akiket szeretünk, akik fontosak számunkra! Én ezt néhány nappal ezel tt pontosan így éltem át. Egyik n vérem és gyermekei közúti balesetet szenvedtek. N vérem jobb karja csaknem leszakadt könyökt l lefelé. Reményteljes, ideges, nyugtalan várakozás jellemzett bennünket, családtagokat. Ám két nappal ezel tt leamputálták a jobb karját, mert elfert z dött és már az élete került veszélybe. Mégis tudjátok mit mondott röviddel az amputáció után a n vérem: Istennek legyen hála: élek és itt vagyok közöttetek! Mekkora hitet, lelki er t adott neki az Úr, hogy ezt mondta!... Igénkben a veszedelem növekedése magával vonja azt is, hogy mindent kidobnak a hajóból. Ugyanígy tettek Jónás könyvében is a hajó utasai. Tudjátok miért? Mert az élet mindennél fontosabb. Az emberi életet mentették, mert minden más pótolható és ehhez képest csekély értékkel bír! Tényleg a bajban látszik meg, hogy mi is a fontos! Testvérek! Akinek er s hite van, az tud megállni a próbák idején! Ott van a vesztébe rohanó hajón Pál apostol, és er s hittel kapaszkodik az Istenbe. Tudja, hogy nem halhat meg, mert neki még feladata van ezen a világon. Az er s hit egy-egy próbában úgy mutatkozik meg, hogy az ember nem roppan össze. Józan marad a nehéz valóság közepette is, mert tudja, hogy Isten mindenütt, mindenen Úr! Törekednünk kell hitünk gyarapítására! „A hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által” – írja Pál apostol. Vagyis: olvasd a Bibliát, imádkozz sokat, vegyél részt minél több istentiszteleten, nézd és hallgasd meg ezeket a tévében és a rádióban, olvass vallásos tartalmú, hitmélyít könyveket! Amit látnunk kell a felolvasott szakaszból az az, hogy a hív ember tud bátorítani másokat! Ezt akkor tudja megtenni, ha nem önmagára néz, hanem az él Jézusra! Pál apostol sem a saját helyzetére tekintett, hiszen az elég lehangoló volt. Megbilincselve ült egy hajón, mely a vesztébe rohant. De Istent maga mellett tudta, és ez lelki er t adott neki, hogy másokhoz bíztató, bátorító módon tudjon szólni! Nekünk is ez a feladatunk: ahol baj van, jelenlétünk és szavaink lelki békét sugározzanak, Istent képviseljük, akinek mindenre van hatalma! Összefoglalva mai igénk üzenetét azt mondhatjuk, hogy egy hajóban utazunk a még nem hív emberekkel. Ám legyünk só, ahogy Jézus kéri. Azaz bár kevesen vagyunk, de hív emberként a jelenlétünk legyen megnyugtató, bátorító mások számára! Ne feledjük sohasem, hogy életünk és szeretteink Isten csodálatos ajándékai! Semmi sem természetes, hanem minden kegyelem az életünkben! Gyarapítsuk hitünket, hogy a viharok idején meg tudjunk állni, ne inogjunk, hanem csakis Istenre tekintve tudjunk bátorítani és el re nézni! Ámen

113

Az istentiszteleten énekelt énekek: 345, 84, 480, 299, 394, 438, 458, 446

Elhangzottak 2007. AUGUSZTUS havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben.

Tartalomjegyzék: • • • •

Augusztus 5. vasárnap Textus: Mt 5:13-16 Augusztus 12. vasárnap Textus: 1Tim 4:8 Augusztus 19. vasárnap Textus: Jn 6:1-13 Augusztus 26. vasárnap Textus: Jn 8:1-11 Az igehirdetések címe

• • • •

Augusztus 5. vasárnap Augusztus 12. vasárnap Augusztus 19. vasárnap Augusztus 26. vasárnap

A keresztyén ember hatása a világra A kegyesség haszna Hálaadás az Istent l kapott kenyérért Ítélkezzünk?

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

114

2007. augusztus 5. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: Efezus 4:18-32 Textus: Mt ev. 5:13-16 Szeretett Testvéreim! Mindkét igeszakasz kapcsán, Pál apostolnak az efezusi gyülekezethez írott leveléb l felolvasott és a Máté evangéliumából, azon belül is a „Hegyi Beszéd”-b l elhangzó jézusi mondatok kapcsán szeretném, hogyha a mai istentiszteleten afel l gondolkodnánk el, hogy milyen hatást tudunk mi, keresztyén emberek gyakorolni a világ fiaira, és magára a világra. Egykoron mi, magunk is Istent l távol él emberek voltunk, valahogyan közelebb kerültünk az Úr Istenhez. Egyáltalán nem lényegtelen kérdés az, hogy vajon a keresztyén ember, az Istent ismer ember milyen hatást gyakorol másokra. Azt hiszem, hogyha err l kezdünk el gondolkodni, akkor rögtön egy nagyon lényeges és jogos kifogás azért ott van a mi szívünkben. Ez pedig az, hogy: milyen kevesen vagyunk. Ez így igaz: a keresztyén emberb l mindig kevés van a világon. Ezt állapíthatjuk meg, mert azt hiszem, hogy ha arra gondolok, hogy a 6 évvel ezel tti népszámlálás alkalmával csaknem ötezer ember vallotta magát Tiszavasváriban reformátusnak, és ma kb. százan, ha itt vagyunk a templomban, ki lehet számolni, hogy ez 2 %. Ilyen kevesen vagyunk, akik gyakoroljuk a vallásunkat Tiszavasváriban és rögtön mondjuk is tovább, hogy hogyan is tudnánk mi hatást gyakorolni mások életére, hogyan tudnánk mi megjobbítani embertársaink életét, ha eleve mi is ilyen kevesen vagyunk. S t még tovább is gondoljuk a dolgokat, és azt mondhatjuk, hogy sokszor a családban, a munkahelyen, a baráti, ismer si társaságban is kevés a keresztyén ember. Lehet, hogy csak mi vagyunk keresztyének a családban, lehet, hogy a kisebb-nagyobb munkahelyen (ha még van) mi vagyunk, akik megpróbálunk hív emberként élni és viselkedni. Az embert könnyen elborítja a keser ség és csüggedés érzése, ám Jézus Krisztus mégis azt szeretné mondani számunkra: igaz, hogy minden problémát nem tudunk megoldani mi, keresztyén emberek, de valamit tehetünk, sokkal többet, mint gondolnánk. Van egy egyszer történet, ami arról szól, hogy egyszer egy kisfiú a tengerparton sétált apály idején, amikor a tenger visszafelé húzódik, és azt látta, hogy sok ezer tengeri csillag (ez egy állatfajta) ott volt a parton. S ezek az állatok víz nélkül elpusztulnak a nagy forróságban. A kisfiú elkezdte ezeket egyesével visszadobálni a tengerbe. Arra jött egy ember és jól leteremtette: fiacskám, nem látod, hogy több ezer tengeri csillag van ezen a parton, mit gondolsz, vissza tudod hajigálni, meg tudod menteni mindegyiket? A kisfiú felvett egyet a tengeri csillagok közül, gondolkodott, majd azt mondta: Mindegyiket nem tudom megmenteni, de ezt az egyet megmenthetem – és visszadobta a tengerbe. Tulajdonképpen err l szól nagyon sokszor a keresztyén ember élete: Mindenkit nem tudunk megmenteni, pedig nagyon szeretnénk. Azt hiszem, hogy a hív emberben ott van, hogy milyen jó lenne, ha a családom tagjai, a barátaim, a munkatársaim, az ismer seim, a szomszédaim, mind-mind hív emberek lennének. Nem tudjuk ezt megtenni, mert nincs a hatalmunkban, nincs rá képességünk. De azért attól többet tehetünk, minthogy azt mondjuk, hogy semmit sem tehetünk értük. Emlékezzünk csak Testvéreim arra a példázatra, amikor Jézus Krisztus megvendégel ötezer embert. Hogyan is kezd dött ez az egész? Tanítja a hatalmas sokaságot, majd egyszer csak jönnek a tanítványok, hogy Mester kezd beesteledni, küld ket haza, hiszen nincs mit enni adjunk nekik, jobb ha haza mennek és vesznek maguknak eledelt. S akkor Jézus azt mondja, hogy nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni. Mintegy rájuk helyezte a felel sséget, nem kell azt lerázni magatokról, próbáljatok ti nekik enni adni. S akkor a tanítványok szétnéznek és találnak egy kisfiút, akinek öt kenyere és két hala volt. Azt mondta Jézus, hogy hozzátok ide

115

nekem. Oda vitték az öt kenyeret és a két halat, s miután Jézus imádkozott és megáldotta, kiosztották és mindenkinek jutott, s t még 12 teli kosár maradékot szedtek össze. Látjuk, hogy a tanítványok hogyan szoktak másképpen gondolkodni és cselekedni. El ször el akarták küldeni a sokaságot, majd amikor Jézus azt mondta, hogy tietek a felel sség, akkor azt mondták, hogy ennyink van, nincs több Uram, de eléd hozzuk. S mint az el bb felolvasott Máté evangéliumában is azt olvassuk, hogy „ti vagytok a föld sója”, s ezzel nem megsérteni akarja Jézus a tanítványokat, hogy azt mondja: ti olyanok vagytok mint a só, hanem az asszonytestvérek tudják leginkább, hogy a só, az nélkülözhetetlen kelléke azt ételeknek. Nem kell abból sok, de ha nincs az ételben a só, akkor igazából nincs íze. Az egyik barátom mondta a múltkorában, hogy vett egy fagylaltgépet és még ahhoz is az van leírva, hogy végy egy csipetnyi sót. Megdöbbent, hogy még a fagyihoz is kell só. Nem kell megsért dni Jézusnak a mondatán, hogy nekünk, keresztyén emberek sónak kell lennünk ebben a világban. Tulajdonképpen Jézus ezzel azt mondja, hogy bár tudja, hogy mi kevesen vagyunk, de ez ne keserítsen el bennünket, ne csüggesszen el, hanem próbáljuk megváltoztatni a világot, azzal együtt, hogy mi azok vagyunk, akik: Istent ismer keresztyén emberek. Ne húzzon le bennünket az, hogy milyen kevesen vagyunk, és milyen sokan próbálnak rossz irányba befolyásolni. Mi legyünk kitartó, hív emberek, akik megállnak a hit útján. Testvéreim! Valóban látnunk kell keresztyén életünk felel sségét, melyet odahelyezett lelkünkre a Megváltó. Az egyik énekünkben így szoktuk énekelni: „…egy lélekért se érjen vádja téged, hogy te miattad nem látta meg t”. De ha Krisztus Urunk missziói parancsát idézzük, akkor azt látjuk, hogy így szólt az övéihez: „Menjetek el, tegyetek tanítvánnyá minden népet.” Gondoljuk csak végig Testvéreim, hogy Jézus ezt 12 embernek mondta. S megvalósult? Igen, meg! Szerintem megvalósult, hiszen itt vagyunk 2007-ben Magyarországon, Tiszavasváriban, vannak keresztyén emberek, vannak hív emberek, voltak korábban is, és lesznek utánunk is, mert Isten Krisztusban megáldja azokat az embereket, akik felvállalják azt a kicsit, amit ráhelyez a Megváltó az vállaikra. Tulajdonképpen ez a missziói parancs nagyon lelombozhatna bennünket. Felel sek vagyunk mindenkiért, miattunk vagy általunk kell megtérjen mindenki? Hiszen ez lehetetlen, érezzük magunk is, hogy nem vagyunk erre képesek. De sem túl-, sem alábecsülni nem szabad a saját életünk jelent ségét, hiszen arról van szó, hogy, ha mindenki megtenné a magáét, a maga helyén, egészen más lenne ez a világ. Hiszen nem véletlenül volt ma sem az istentisztelet elején elhangzó ige: a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy minden ember keresi a boldogságot, a bels békességet, csak rá kell jöjjön, ha nem Istennél keresi, akkor nem találhatja meg, csak ideig-óráig. Ekkor jöhetünk mi, keresztyén emberek, akik a magunk hitét megvallhatjuk. Megpróbálhatjuk közelebb hozni azokat az embertársainkat Istenhez, akik még nincsenek elég közel hozzá. Blaise Paskal mondta azt, hogy minden ember lelkében van egy Isten alakú r, amelyet csak az Isten tud kitölteni. Megpróbálja az ember valakivel vagy valamivel betölteni azt az rt, de amíg nem az Isten foglalja el azt a helyet, ami Neki van fenntartva, addig nem lehet igazán boldog és igazán békességes az ember élete. Márpedig nekünk beszélnünk kell arról, hogy Krisztuséi vagyunk. Hogy ezt hogyan kell megtennünk, arról Assziszi Szent Ferenc így nyilatkozott: „Prédikáljatok Krisztusról, de szavakkal csak akkor, ha nagyon muszáj.” Érdekes, és megragadó ez a gondolat Testvéreim! Azt mondja, éljünk úgy, hogy szavaink nélkül is láthassák az emberek, hogy Istenhez tartozunk. Ilyenkor látjuk meg saját életünk esend ségét és gyarlóságát is, mert hányszor és hányszor elbukunk, hányszor és hányszor nem tudunk úgy szólni, úgy tenni embertársainkkal kapcsolatban, hogy kiderüljön: igenis az Isten gyermekei vagyunk. Mégis ezt kell tennünk, minden gyarlóság ellenére, úgy prédikáljon az életünk, hogy megláthassák: Isten gyermekei vagyunk. Testvéreim! Egy lélektannal foglalkozó személy azt fogalmazta meg, hogy egy átlagember földi élete során több ezer emberre gyakorol hatást közvetve vagy közvetlenül. Nos, azt

116

hiszem, hogy ezen nekünk el kell gondolkodnunk, hogy milyen hatást gyakorolunk embertársaink életére, milyennek látnak bennünket a családban, a munkahelyen, a barátok közösségében, mit látnak rajtunk? Most fel lehetne sorolni – és kezdem is, hogy vajon savanyúnak látnak bennünket, keser nek, állandóan panaszkodónak, megközelíthetetlennek, keménynek, hidegnek vagy éppen örülni tudónak, türelmesnek, békésnek, jószív nek, segít késznek és még lehetne sorolni mind a két oldalt – a jó és rossz tulajdonságokat – amelyekb l jó néhány ott van az életünkben, na, de melyik és milyen arányban? Testvéreim, higgyük el, hogy nem mindegy az, hogy milyen hatást gyakorolunk az emberekre, nem mindegy, hogy mi keresztyének vonzóvá tesszük-e a templomba járást, a Krisztus nevét, vagy éppen taszítólag hatunk mások életére nézve. A Bibliában van két nagyon negatív példa – biztos van több is, de kett azonnal eszembe jutott, amikor készültem erre a szolgálatra – az egyik Sámuel fiairól van megírva, hogy k Izrael bírái voltak, és úgy bíráskodtak, hogy az nem tetszett a népnek, megvesztegethet emberek voltak, és emiatt királyt kért a nép. Eddig Isten volt az uralkodó, Isten volt ott fölöttük, s ez Sámuel fiainak volt köszönhet , hogy a királyság kora elkezd dött Izrael népe történelmében. Valamivel korábban van megírva Testvéreim az, hogy Éli f papnak a két fia hogyan végezte a papi szolgálatot. Hát siralmasan, azt írja a Biblia, hogy saját zsebükre dolgoztak és emiatt az emberek megutálták az Istennek való áldozatot. Lám, két rossz példa arra nézve, hogy hogyan lehet az ember úgy Istenhez tartozó valaki, hogy közben másokat távol tart az Örökkévaló Istent l. Pedig Éli f pap nagyon komoly szolgája volt az Úr Istennek, nem beszélve Sámuel prófétáról, mégis a fiaik úgy éltek és úgy cselekedtek, hogy az nem közelebb hozta az embereket Istenhez, hanem eltávolította. Azt hiszem Testvéreim, hogy amikor mi, keresztyén emberek az Isten szeretetét megpróbáljuk átadni, akkor egyfajta láncreakciót indíthatunk el. Nem szabad belekeserednünk abba, hogy esetleg kevesen vagyunk, esetleg id nként elcsüggedünk, nem úgy éljük az életünket, ahogyan kellene, soha nem szabad feladnunk azt, hogy h ségesen és engedelmesen képviseljük a Krisztus ügyét. Hadd mondjak erre egy történetet: Egyszer két barát utazott egy taxiban. Közülük az egyik nem hitt Istenben, a másik elkötelezett hív volt. Amikor kiszálltak a taxiból, akkor az utóbbi így szólt a sof rhöz: „Köszönöm az utat! Maga fantasztikusan vezeti ezt a taxit!” A taxisof rnek elakadt a szava a döbbenett l, aztán így szólt: „Mi maga? Valami okostojás?” „Nem – szólt a férfi. Komolyan beszélek. Csodálom, ahogy meg rzi a hidegvérét a s r forgalomban. Nem sok taxis képes erre. Örülök, hogy magával utazhattam!” „Na persze” – mondta a taxis és elhajtott. „Ez mi volt?” – kérdezte a hitetlen a hív barátját. „Próbálom visszahozni a szeretetet a városba. Ez az egyetlen, ami megmentheti a várost.” „Azt hiszed egyetlen ember megmentheti a várost?” – jött a kérdés. „Nem egyetlen ember – szólt a hív . Szerintem ennek a taxisnak szereztem egy jó napot. Tegyük fel, hogy még ma lesz 20 utasa. Kedves lesz hozzájuk, mert valaki hozzá is kedves volt. Az a 20 utas pedig kedvesebb lesz az alkalmazottaihoz, vagy a családtagjaihoz. Ez a kis jóakarat végül akár 1000 embert is elérhet. Az pedig már nem rossz ugye?” „De az egész azon múlik, hogy a taxis továbbadja-e a jóindulatot másoknak!” – szólt a hitetlen barát. Mire a hív : „Lehet, hogy nem teszi, de mondhatok valami kedveset 10 különböz embernek a mai napon. Ha a tízb l hármat boldoggá tesz, amit mondok, akkor közvetett módon 3000 vagy még több ember hozzáállására tudok hatással lenni.” „Neked hiányzik egy kereked” – szólt a hitetlen. Ahogy sétálva beszélgettek ketten, egyszer csak egy építkezéshez értek. Öt épít munkás éppen ebédelt. A hív ember így szólt hozzájuk: „Nagyszer munkát végeznek! Biztosan nehéz és veszélyes munka ez!” A munkások gyanakodva nézegették, hogy vajon mit akarhat. De megkérdezte: „Mikor fejezik be a munkát?” „A következ hónapban” – jött a válasz! „Hát ez

117

leny göz ! Biztosan nagyon büszkék arra, amit itt csinálnak!” Amikor tovább mentek a hitetlen így szólt: „Még mindig úgy gondolom, hogy semmit nem érsz el ezzel!” „Ellenkez leg” – szólt a hív . Ha ezek a munkások elgondolkodnak szavaimon, jobb érzésekkel fogják végezni a munkájukat és ez valamilyen módon a városnak is javára válik.” „De nem tudod ezt egyedül elérni! Te csak egyetlen ember vagy!” – szólt a hitetlen. „De nem csüggedek el – válaszolt a hív . Remélem sikerül másokat is bevonnom a kampányomba.” Tovább sétáltak az utcán. „Te rámosolyogtál egy elég ronda n re!” – fakadt ki a hitetlen a barátjára. „Igen, tudom – szólt amaz. És ha ez egy tanárn , akkor az osztálynak fantasztikus napja lesz ma.” Ezt a történetet lehetne még folytatni vég nélkül. Valóban arról van szó, hogy sokszor arra van szükség egyik-másik embernek, hogy rámosolyogjunk, megkérdezzük, hogy van, szóljunk egy-két jó szót hozzá, és lehet, hogy megváltozik az élete. Lehet, hogy „bal lábbal kelt fel”, de megváltozik a napja, megváltozik a hozzáállása, másképpen fog szólni a családtagjaihoz, a munkahelyén másképpen fog viszonyulni a munkájához és a munkatársaihoz. Nem tudhatjuk azt, hogy a magaviseletünkkel, szavainkkal, a tekintetünkkel hogyan és milyen irányba változtatjuk meg embereknek az életét. De azért ott legyen a tudatunkban az a felel sség, hogy igen, Krisztus azt várja t lünk, - hiszen hallottátok, hogy „Úgy ragyogjon a világosságotok az emberek el tt, lássák a jó cselekedeteiteket, és dics ítsék mennyei Atyátokat”. Így tehát testvéreink, ha arra gondolunk, hogy kevesen vagyunk, akkor azt mondhatjuk, hogy igen, igazunk van, talán mindig kevés a hív emberek száma. De ez ne csüggesszen el bennünket, ez ne keserítse el a mi lelkünket, hanem ott, ahová helyezett bennünket az Isten, ott éljük meg az Istenbe vetett bizodalmunkat, ott merjünk több reményt, több szeretetet adni az embertársainknak talán a mosolyunkon, talán a szavainkon, talán az életvitelünkön keresztül. Higgyük el, ha csak egy embernek az életét változtatjuk meg jó irányba, már óriási dolgot cselekedtünk. Kívánom azt mindnyájunknak, hogy érezzük át hív létünknek a felel sségét és azt, hogy ránk vár a világ, mert az Isten rajtunk keresztül is akar sok változást munkálni az teremtett világában. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 466, 42, 165, 154, 483, 455

2007. augusztus 12. vasárnap (Szolgálattev : L rincziné Harászi Andrea tiszalöki beosztott lelkipásztor) Textus: 1Tim 4:8 „…a kegyesség pedig mindenre hasznos, mert megvan benne a jelen és a jövend élet ígérete.” Szeretett Testvéreim! Virágvasárnap kett s ünnep volt a családomban, mert keresztel is volt a Debrecen Nagyerdei Gyülekezetben, amikor az istentisztelet után beszélgettem a lelkésszel és kaptam t le gyülekezeti újságokat, azokat lapozgatva találtam egy cikket, amiben egy internetr l letöltött levelet idéztek, s nagyon hasznosnak találtam és már akkor elhatároztam, hogy megosztom majd a gyülekezettel, amit abban olvastam.

118

Az volt a bevezet ben a lényeg, hogy úgy képzeljük el a földnek a lakosságát, mintha összezsugorítanánk 100 emberre (azért 100-ra, mert így a legkönnyebb megérteni az arányokat). Ha a földünk népessége 100 f re zsugorodna össze, akkor - 57 lenne abból az ázsiai, 21 az európai, 14 az amerikai, 8 az afrikai - 52 lenne a n k és 48 a férfiak száma - 70 lenne a színes b r , és 30 a fehér - 30 lenne a keresztyén és 70 a más vallású - 6 ember tulajdonában lenne a világ vagyonának több mint a fele, 59 %-a és ez a 6 ember mind az Amerikai Egyesült Államokból származna - A 100-ból 80-an élnének elégtelen lakáskörülmények között - A 100-ból 70-en nem tudnának olvasni - 50-en lennének alultápláltak - Csak egynek lenne egyetemi végzettsége - Csak egynek lenne számítógépe Elgondolkodik ez a cikk a fenti statisztikai adatokon összefoglalva, hogy mi következik ebb l? Az következik számunkra, számodra Testvérem, hogy - ha szép lakásban élsz és elég élelmed van, és még olvasni is tudsz, akkor egy nagyon sz k és szerencsés csoportnak vagy a tagja; - ha még számítógéped is van, akkor az „elit”-hez tartozol; - ha ma reggel inkább egészségesen ébredtél, mint betegen, akkor boldogabb vagy mint az az egymillió ember, aki nem éri meg ennek a hétnek a végét; - ha sosem éltél háborúban, vagy fogságban szenvedtél kínzástól, vagy éhségt l, akkor jobb sorsod volt, mint 500 millió embernek ezen a világon; - ha szabadon járhatsz templomba anélkül, hogy zaklatástól, üldözést l, kínzástól vagy haláltól kellene tartanod, akkor boldogabb vagy, mint az az 1 milliárd ember, akinek nincs ilyen szerencséje; - ha van ennivalód a h t ben, ruhád, és tet a fejed felett, akkor gazdagabb vagy, mint a föld lakosságának ¾-e, - ha van pénzed a bankban, a pénztárcádban, akkor a világ leggazdagabb embereinek 8 %-os csoportjába tartozol; - ha még élnek a szüleid, akkor a ritka szerencsések közé számítasz, - ha emelt f vel járhatsz, ajkadon mosollyal, akkor nagyon hálás lehetsz Istennek, mert sok-sok embernek nincsen erre lehet sége; - ha tudsz olvasni, akkor boldogabb vagy mint kétmilliárd ember a földön, aki nem tud olvasni. S az idézett levél így zárul: Ha egy kicsit belegondolunk, láthatjuk, hogy igazán felesleges elégedetlenkedni, követel zni, hiszen a hiányaink nagyon is viszonylagosak. Gondoljunk a rosszabb helyzetben lev kre, próbáljunk segíteni, és adjunk hálát mindazért az Istennek, amivel rendelkezhetünk. Én pedig úgy folytatom a levél idézése után, hogy nem tudjuk nekünk milyen jó. Amikor az emberek manapság ugye a megszorítások ideje óta, ha már csak két ember megáll egymással beszélgetni, arról szól, hogy mennyire rossz, panaszkodik a pénztelenségre, a drágulásra, a betegségre, az id járásra, s nem tudjuk, hogy Isten velünk kivételezett, amikor pont erre a helyre és erre az id re – a XX. és XXI. század fordulójára helyezett bennünket. „A kegyesség pedig mindenre hasznos, mert megvan benne a jelen és a jövend élet ígérete – szólít meg bennünket Pál apostol, és szólít meg bennünket az Isten. Kell, hogy figyelmeztessen, mert err l sokszor elfeledkezünk. Olyan, mintha lenne bennünk egy szakadás,

119

valami kett sség. Van ismeretünk a hit alapjairól, lehet, hogy már a vasárnapi iskolában – az id sebbeknek, aztán a hittanról, a gyermek istentiszteletr l, a konfirmációs el készületr l, nagyon sok el készületünk van a Bibliából, az Ószövetségb l és az Újszövetségb l, tudunk az Isten kegyelmér l, tudjuk azt, hogy milyen jó itt találkozni a templomban, hogy milyen jó együtt énekelni, együtt imádkozni, de nem akarunk err l tudni a hétköznapokban. Annyira nem akarunk err l tudni, hogy fel sem t nik nekünk, hogy lehetne másképpen is élni a hétköznapokon, lehetne másképpen is megélni a szorítást, a nehézségeket, a bajokat és lehetne másképpen is megélni az örömöket is. Hiszen emlegetjük mi, hogy „…jaj Istenem most segíts meg”, és „… hála Istennek” vagy: „Miért feledkeztél meg rólam? Hogy tehetted ezt velem?” Milyen az igazi kegyesség? Azt mondja Pál apostol, hogy mindenre hasznos. Mindenre! Ez azt jelenti, hogy nemcsak kivételes esetekre, nemcsak a vallásos dolgokra, nemcsak a templomi alkalmakra, nemcsak azokra az esetekre, amiket nem látunk mi emberi logikával lehetetlennek, amiket valahogy egy kis ügyességgel még mi is meg tudnánk oldani. Nemcsak ezekre érvényes, nemcsak lelki dolgokra, nemcsak lelki értelemben, hanem mindenre érvényes a kegyességünk. Az el z versekben ki is fejti az apostol, ahogyan felolvastam, nem kell nekünk plusz szabályokat kitalálni a hitre. Mint ahogy tanították Jézus korában a zsidó rabbik, az írástudók a sok-sok apró-csepr kis szabályt, pl. hány lépést lehet megtenni szombat napon anélkül, hogy ne vétkezne a zsidó ember. Nem kell nekünk külön szabályokat kitalálni, csak meg kell tartani az Isten törvényét, ahogy Jézus azt ránk bízta: Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedb l, teljes lelkedb l és teljes elmédb l. Szeresd felebarátodat, mint magadat. Ennyi! Nincsenek ehhez még külön varázsszabályok, amelyek még hatékonyabbá teszik a hitet. Hív emberek között is látom, azt gondolják, hogy ha valamiben bíznak, akkor még le is kopogják, ami babonaság, felesleges, káros. Sokszor mi is szemünket és érzékeinket elkápráztató csodát várunk, hogy az Isten megmutassa a hatalmát és akkor majd szárnyalni fogunk. Mint ahogyan csodát várt Heródes a nagyhéten, amikor elfogták Jézust és Pilátus elé vitték a zsidók, és nem tudott vele mit kezdeni, ezért elküldte Heródeshez, aki megörült: Na, végre találkozik ezzel a tanítóval, a mesterrel, lát valami csodát – talán el tte fog valakit meggyógyítani, vagy valami káprázat lesz – várta és Jézus nem is felelt a noszogatására. Nem kapta meg és nagyot csalódott. Mi tudjuk, hogy nem ilyen szemkápráztató csodákból áll a kegyességünk, hanem abból, hogy „Szeresd az Urat, szeresd felebarátodat!” - azaz engedd, hogy áradjon rajtad keresztül az Isten szeretete és ez a szeretet, hadd irányítsa minden cselekedeted. Ennyi! S ez a kegyesség mindenre hasznos. Ebben a kegyességben benne van, hogy mindig tudom: Isten szeret engem, és nem tesz velem rosszat. Más kérdés, hogy ha én hoztam szabad akaratomból – mert Isten nekünk szabad akaratot adott – rossz döntést, és ebben a kialakult helyzetben most nem érzem jól magam, úgy látszik, hogy valamit nagyon elrontottam és nem találom a kiutat, még akkor is kérhetem az Isten segítségét. Szeretett Testvéreim! Tudjuk is mi ezt az értelmünkkel, de mégis, sokszor nemhogy ezt, de még azt sem hisszük el, hogy segít az Isten, hogy elérjünk a templomba, az áldott alkalmakra, segít, hogy a látszólag kiesett id t pótolni tudjuk, illetve, hogy észre se vegyük. Nem hisszük el, hogy tud adni testi er t, pedig amikor én a mi gyülekezetünkben elnézem az id s asszonyokat és férfiakat, amikor a ruhás zsákokat magasba pakolják fiatalos lendülettel, er vel, akkor biztos vagyok benne, hogy ez nem az erejük, hanem felülr l jön. Biztosan az itteni gyülekezetben is tetszenek szolgálni az Istennek a fizikai erejükkel is, és ezen áldás van és megsokszorozza a mi akaratunkat és a mi gyengeségeinket is az Isten, meger síti, és használni tudja. Miért nem hisszük el, hogy ez a mennyei er adatik nekünk máskor is, hogy nemcsak magunkra számíthatunk, nem is kell, hogy csak magunkra támaszkodjunk. Ha elhinnénk ezt, akkor kevesebb kesergés lenne az életünkben, és sok lenne az öröm. Mert a kegyességben megvan a jelen és a jövend ígérete. Hitünk szerint is nekünk a jelenben kell kiteljesednünk, és ehhez minden készen van. Lelkünk épségét, (mert ez kell a kiteljesedéshez, a boldogsághoz: a lelki épség) – Isten megváltó terve, amit Jézus Krisztus beteljesített

120

kereszthalálával és feltámadásával – nekünk adja ajándékba, csak ki kell nyújtani érte a kezünket, rajtunk múlik, hogy akarunk-e meggyógyulni és kiteljesedni vagy cipeljük tovább a terheinket, elszalasztva a lehet ségünket vagy eltolva néhány hónappal vagy esetleg évvel, évtizeddel és lemaradunk a jelen örömér l. De vajon végleg lemaradunk róla? Meghalunk miel tt kiteljesedtünk volna? Akkor azonban ez már tragédiát jelent, mert nem lesz jövend életünk, nem lesz üdvösségünk. Milyen tragikus ellentmondás ez! Az ember küzd, vért izzad, nincs ideje a jóra, a lelki dolgokra, a szíve tisztaságára, mert úgymond talpon akar maradni, hogy legyen jöv je. Eközben a legfontosabbat elszalasztja és nem lesz jöv je. S mire ezzel szembesül már túl kés lehet, mint Jézus példázatában a gazdagról és Lázárról. A gazdag összegy jtötte magának a vagyont, biztosan dolgozott is érte, eltelt az élete ezzel, hogy csak magának élt, magának dolgozott nem tör dött az Istennel, az Isten által eléje állított rászorulókkal, pl. Lázárral, és így halt meg. Gazdagon, de mégis a pokolra kerülve üresen, nem teljesedett ki az élete, csak látszólag, csak emberi szemmel, és ott volt lelki szegénységben és hiába kérte, azon már nem lehetett változtatni, nem lehetett az id t visszaforgatni, amit az életében kellett volna cselekednie azt nem tette meg. Az embernek olykor fojtogató a jelene, gúzsba kötve érzi magát a körülményei által. Azt gondolja, hogy egészen más életet képzelt magának, de arra nincs lehet sége, mert pl. nem tudott tanulni, mert szegény maradt, mert túl gazdag lett vagy mert rosszul házasodott, vagy mert elrontott valamit. Egyrészt erre az életérzésre válasz a bevezet ben idézett cikk, másrészt pedig akkor van kiszolgáltatottság, tehetetlenség, gyengeség érzése bennünk, ha nem veszünk tudomást az Isten jelenlétér l, mégpedig az él és ható jelenlétér l. De azt mondja az apostol, hogy azért fáradozunk és küzdünk, mert az él Istenben reménykedünk. S ha az él Istenben reménykedünk, akkor van értelme minden küzdésünknek, minden fáradtságunknak, minden lemondásunknak, mert meger sít bennünket és értelmet ad, amikor a hivatásunkat teljesítjük, amit ránk bízott, meg fog bennünket áldani abban a körülményben, abban az élethelyzetben, amiben vagyunk. Szívesen idézem mindig Illés prófétát, aki igen nagy mélységre jutott, hite miatt halálos veszedelemben forgott, de az Isten még azt is rábízta, hogy szólaljon meg és adja át az üzenetét az istentelen királyn nek Jézabelnek, és belefáradt már abba a próféta, hogy neki mindig menekülnie kell, menni, mondani az Isten szavát, félni. Gyengének érezte magát és úgy látta, hiábavaló az egész, mert nincs eredménye, - legalábbis nem látja. Egyszer en lefeküdt egy patak partjára és úgy döntött, hogy itt meghal, már meg akar halni. S akkor az Isten el bb táplálékot adott neki, testi táplálékot, majd pedig lelkit úgy, hogy egy halk és szelíd hangban megmutatta magát neki. Illés addig a pillanatig azt hitte, hogy egyedül van. S akkor azt mondta neki Isten, hogy van itt még hétezer ember, aki nem hajtott térdet a Baálnak, azaz nem szolgált a bálványok el tt, nem lett istentelen. Van még hétezer ember, nincs egyedül, és melléje adja a kis tanítványt, Elizeust, aki követte t, és szolgálatába állt, akinek majd át tudta adni a stafétabotot. Illés földi élete végén nem a haláláról olvasunk, hanem arról, hogy Isten tüzes szekéren magához ragadta t. Bizonyára megnyerte az eljövend életet. Egyike azoknak a keveseknek a Bibliából, akikr l tudjuk, hogy Isten magához, a mennyek birodalmába szólított, mert egyébként ez mindig az titka. Hányszor érezted már szeretett Testvérem te is, hogy egyedül vagy a világ ellen. Olykor a viharos id szakokban egyedül, a családtagjaid ellenében, a szeretteid ellenében, amikor úgy látszik, hogy nincsen segítség, nincsen kivezet út, csak a fájdalmas jelen. Beleszól az Isten, ha nem futamodsz meg, nem adod fel, kitartasz a hitedben. A kitartás, a hit olykor azt jelenti, hogy lecsendesedsz, és bocsánatot kérsz; olykor pedig azt, hogy er t kérsz és harcolsz tovább. A hit bölcsessége, az Isten az aki, – ha imádságban elkérjük – megmutatja a jó döntést, hogy lecsendesedni, a békességet keresni, bocsánatot kérni kell vagy tovább harcolni, megharcolni a jót. Aki a jelent feladja, annak jöv je sincs, hiába hiszi, hogy azért mond le mindenr l, mégis elveszett, ezért mi nem engedhetjük meg magunknak, hogy depresszióba essünk, hogy feladjuk a küzdelmet, vagy – még kimondani is rossz – eldobjuk az életünket magunktól.

121

Kegyességünk, amely által elfogadjuk az Isten ajándékait, jelenlétét, segítségét az életünkben, hordozza a jelen és a jöv ígéretét. Aki a jelenben jól építkezik, annak a jöv je szilárd talapzaton áll, mint Jézus példázatában a k sziklára épített ház: jöhetett bármilyen vihar, nem tudta azt megingatni, amikor azt mondja Jézus, hogy k sziklára kell inkább építeni a házat, akkor magáról beszélt, nekünk mondja, a k szikla, rá kell építenünk, és ha az életünknek az alapja, akkor azt nem lehet megingatni. Soha nem ígérte Jézus, hogy nem lesznek viharok az életünkben, de azt ígérte, hogy nem tudnak azok a viharok bennünket megingatni, hogy ha a k sziklába kapaszkodunk, azaz bele: Jézus Krisztusba, mint k sziklába. A jövend ígéretét nem szabad elszalasztani. Lehet, hogy ennek érdekében fel kell forgatni az értékrendünket, ami idáig befolyásolta az életünket. Lefordítva: át kell gondolni, mi a fontos, és mi a még fontosabb, de most már Isten ügye szempontjából, most már a hitünk kiteljesedése szempontjából. Azt mondja Jézus, hogy ami káros, azt dobjuk el az életünkb l. Mi az ami káros? Ami távol tart Istent l. Talán a világhoz való ragaszkodásod? A mindenkinek megfelelni vágyásod? Még az Istent l elszakadt embernek is, hidd el lehetetlen. Lehetetlen, hogy egy keresztyén ember mindig megfeleljen a világ fiai elvárásainak. Mi az, ami távol tart Istent l? A kemény szíved? A túlzott önbizalmad, vagy éppen az elkeseredettséged? A sötét jöv képed, bizonytalanságod? Hogy mi az? Az az Isten és a te ügyed. Válladra teszi simogató kezét, mint Illésnek és meger sít téged, ha hagyod, már a jelenben, az eljövend élet ígéretével egyetemben. Ámen!

2007. 08. 19. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor ) Textus: Jn 6:1-13 Szeretett Testvéreim! Az ötezer ember megvendégelésének történetét jól ismerjük a Bibliából, mégis olyan érdekes számunkra, ahogyan kezd dik ez a szakasz: azt olvassuk, hogy emberek elkezdenek özönleni Jézus irányába, mert hírét vették, hogy hová indult Jézus a tanítványokkal. Ám, ez Jézus irányába való közeledés azért volt, mert látták a gyógyításait Jézusnak. Tulajdonképpen azt állapíthatjuk meg, hogy Jézust nem önmagáért keresik, hanem azért, mert valamit tudott adni, amit mások nem. Az az egyszer példa jutott eszembe, hogy nagyon sok kisgyermek úgy van ezzel, hogy: „Menjünk a nagyszül khöz, mert úgy is kapunk valamit. Ott mindig van valami, amit kaphatunk (egy kis csoki, finomság, nagyon sok nagyszül nél készen vannak a kisebb-nagyobb táskák sok-sok finomsággal), menjünk a nagyihoz, mert biztos, hogy nem távozunk üres kézzel.” Aztán, ahogyan n nek a gyermekek, nyilvánvaló, hogy több lesz ez a kapcsolat, másabb lesz ez a kapcsolat, hiszen a nagyszül ket önmagukért fogják szeretni, nem els sorban az ajándékokért. Azt hiszem a Krisztussal való kapcsolatban is ezt állapíthatjuk meg: lehet t keresni, mert tud valamit adni, és lehet t önmagáért keresni. S nekünk, keresztyén embereknek az utóbbihoz kell eljutni. Azért megyünk Krisztushoz, hogy Vele találkozzunk, a Vele való kapcsolatunk váljon szorosabbá, s persze ne feledjük el, hogy maximálisan igazak Jézus szavai, amikor azt mondja a Hegyi beszédben: „Keressétek el ször az Isten országát, s ráadásul mindenek megadatnak néktek.” Vagyis, amikor Krisztust önmagáért keresi az ember, akkor megkapja az ajándékait is. Tehát, amikor az ajándékaiért keressük, akkor könnyen távozhatunk csalódva. A gazdag ifjú története ott van el ttünk a Bibliában: Érdekelte ezt a gazdag fiatalembert az örök élet, de nem akarta els helyre

122

odatenni az életében, és csalódott, szomorúan távozott. De, amikor az ember az els helyre oda tudja tenni Krisztust, akkor ráadásul nagyon sok mindent megkap T le. Hiszen az el ször felolvasott igében ott volt: azt mondja Jézus, hogy aki énhozzám jön, azokat nem küldöm el. Fantasztikus bíztatása ez az Úr Jézus Krisztusnak, hiszen azt üzeni számunkra, hogy bármikor keressük is fel, lehet, hogy életünk delén, lehet, hogy egy fájdalmas pillanatban, nagyon szorult helyzetben, vagy nagy örömben, nem fog bennünket elküldeni maga mell l. Lehet, hogy nagyon sokáig nem gondolunk vele, úgy gondoljuk, hogy nincs szükségünk rá, de, amikor egyszer mégis csak odajutunk, hogy jó lenne egy kicsit közelebb kerülni Jézushoz, soha senki nem fog abban részesülni, hogy eredj el, nem érdekel a sorsod. Jézus mindenkihez akar közel lenni, mindenkihez szeretne egyformán közel kerülni. Rajtunk múlik, hogy mi képesek vagyunk-e elmenni hozzá. Péter apostol kérdezte Jézustól, hogy „Uram kihez mennénk, örök élet beszéde van Tenálad”. Igen, hozzá kell mennünk, mert önmagával együtt számtalan ajándékot is ad számunkra. De ne az utóbbi miatt keressük… Testvérek, látjuk ebb l a történetb l azt, hogy Jézus hogyan figyel emberi életekre, és hogyan áll készen mindig arra, hogy adjon. Hiszen már messzir l látta, hogy sokaság közeledik felé, mondhatta volna azt, hogy most fáradt vagyok, ne zavarjon senki! Mondhatta volna a tanítványoknak, hogy menjetek el re, küldjétek haza ezeket az embereket! Hosszú napunk volt, szeretnék már pihenni! Jézus nem mondja – mint ahogyan olvastam a Bibliából – , hanem messzir l látja a sokaságot, és azt kérdezi: honnan vegyünk ezeknek kenyeret? Vagyis nemcsak az embereket látja, hanem a szükségeiket is, és akarja kielégíteni ezeket a szükségeket. Ugyanígy legyünk megnyugodva afel l Testvéreim, hogy lát minket is, akik itt vagyunk Isten házában, bele lát a lelkünkbe, látja, hogy milyen érzéseket hordozunk, látja az örömöket, a gondokat, a fájdalmat, a szomorúságot, és adni akar számunkra. Adni akar áldást, a hitünk növekedését, vigasztaló kegyelmét, irgalmát, szeretetét, nagyon sok mindent akar adni számunkra, hiszen tudja, hogy mire van szükségünk. Azt hiszem, hogy az is örvendetes dolog számunkra, hogy ilyen megváltónk van, aki jól látja az életünket, mégsem elküldeni akar bennünket, hanem adni. El ször önmagát, majd mindazt, ami saját magából fakad. Testvéreim, amikor megkérdezte Jézus a tanítványokat, hogy honnan vegyünk kenyeret, akkor Simon Péter azt mondja, hogy van itt egy kisgyermek, akinek öt kenyere és két hala van, de hát mi az ennyinek? Mégis azt kell lássuk a történetnek ebb l a gondolatából, hogy észre kell vegyük a kicsit, a keveset az életünkben és nem szabad azt soha lebecsülni, mert ha Isten elé oda tudjuk vinni, akkor abból a kevésb l mindig lehet elegend . Hiszen csak öt kenyér volt, és nem is olyan kenyeret kell elképzelni, mint amit mi a boltban veszünk, hiszen nyilvánvaló, hogy egy kisfiúnál nem 5 egykilós, vagy szeletelt, vagy olyan kenyér volt, ami most látható az Úr asztalán, hanem öt ilyen lángos szer kenyér volt nála. A zsidók abban az id ben is többféle kenyeret tudtak megvásárolni, elkészíteni. 5 lángos szer kenyeret képzeljünk el, amib l egy ember jól tudott lakni. 5 ilyen kicsi kenyér volt egy gyermeknél és Jézus azt mondja, hogy hozzátok ide, ültessétek le az embereket majd hálát ad a Mennyei Atyának az étkezés megkezdése el tt. Testvéreim, nem tudom, hogy mennyit jellemzi az életünket a hálaadás, hányszor adunk hálát, amikor elkezdjük az étkezéseinket. Mi hív emberek tudunk imádságot az étkez s el ttre és az étkezés utánra is, de vajon el szoktuk-e mondani, tényleg ott van-e a lelkünkben, hogy meg kell köszönni valakinek? Úgy gondolom Testvéreim, hogy amikor új kenyér ünnepén vagyunk együtt a templomban, akkor az mindig a hálaadásról szól. Meg kell köszönni az Úr Istennek, hogy oda kerülhet a kenyér az asztalunkra. Nem tudom, hogy el szoktunk-e gondolkodni azon, hogy egyetlen kenyér asztalunkra való kerülése hány ember munkáját feltételezi, hány ember dolgozik azért? S mindez hiábavaló lenne, ha valaki nem adná az

123

áldását ezekre, a munkákra. Látnunk kell az emberi fáradtságot, a fáradságos munkát, és látni kell a munkálatokat megáldani kész él Istent, aki ott van mindezek mögött. Testvéreim, a testi eledel nagyon fontos számunkra. Nem véletlenül van ott az Úr Imádságában: „A mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Kell imádkoznunk naponként a mindennapi eledelért. Lehet, hogy úgy vagyunk vele, hogy úgy is meg tudjuk venni, annak ellenére, hogy jelent sen meg növekedett az ára, de higgyük el, hogy nem természetes a mindennapi életünkben még ez sem. Néhány nappal ezel tt találkoztam valakivel, aki azt mondta, hogy úgy veszi észre, hogy az Istent l minden nap el kell kérni az er t, a napi terhek elhordozásához. Isten mindig csak annyit ad, ami arra a napra elég, ezért kell naponként kérni a mindennapi kenyeret és a mindennapi er t is. Azt hiszem, hogy igaza van az illet nek: kell, hogy naponta meg tudjon állni az ember az Isten el tt és elkérje a testilelki javakat, amelyeket oly könnyen tudunk venni. De mire tanít Jézus? Hallottuk az Igéb l: amikor már mindenki jóllakott, azt mondja Jézus: szedjétek össze a maradékokat, semmi ne menjen kárba! Mennyire nem így gondolkodunk sokszor a világnak ezen a jobb módú részén él emberek. Hány és hány kenyér kerül bele a kukákba az iskolákban, a családi hajlékunkban, a világ más részén pedig nincs mit enni. De, hogy mennyire fontos a kenyér, azt jól mutatja az is – talán a Testvérek is megértek hasonlót, bár nem tudom, hogy itt Tiszavasváriban volt-e ilyen – hogy gyerekkoromban szül falumban nem ritka volt az, hogy a kenyér nem jött meg id ben a boltba, és délután csak azért nyitották ki, hogy kenyeret lehessen venni. Csak kenyeret! S akkor a falu egyetlen boltjában hosszú sorban álltunk, gyermekek és feln ttek, hogy legyen mit odatenni a családnak az asztalra, hogy legyen mit megenni. Lehet, hogy könnyen elfelejtjük ezeket a dolgokat, könnyen azt gondoljuk, hogy van mindenünk, s nem figyelünk a feleslegre, nem figyelünk arra, hogy mennyi minden megy kárba. Jézus szeretné, ha hálás szív gyermekei lennénk a Mennyei Atyának, tudnánk értékelni a keveset is, a sokat is, s tudnánk odafigyelni az Isten akaratára, ami nem kevesebb attól, hogy hálát adjunk, és esetleg észrevegyük azokat, akik arra szorulnak, hogy segíthessünk, s ebb l a kicsivel több l juttassunk másoknak, mert mi is úgy kaptuk az Úr Istent l. Kívánom, hogy így éljünk Isten kegyelméb l. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 422, 135, 264, 156, 438, 458, 446

2007. augusztus 26. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: Mt 7:1-5 Textus: Jn 8:1-11 Szeretett Testvéreim! Bibliaolvasó Kalauzunk szerint néhány nappal ezel tt volt napi igénk a felolvasott szakasz. A történet a jeruzsálemi templomban játszódik, ahol Jézust hallgatják a hozzáseregl emberek. Egy istentiszteleten vagyunk tehát jelen, ám nem a megszokott dolgok történnek ezen az alkalmon. Ugyanis nem csupán tanítás, imádság és Isten dics ítése jellemzi az összejövetelt, hanem valami egészen szokatlan esemény történik. Néhány kegyes, istenfél férfi érkezik az istentiszteletre, és megszakítják annak menetét, mert úgy gondolják, hogy az az ügy, melyet képviselnek, nem t r halasztást. Egy asszony van velük, akit valami törvénybe

124

ütköz dolgon kaptak rajta. Egészen pontosan házasságtörés közben. János evangélista szerint az egész eset Jézus elé kerülése nem más, mint próbatétel. A törvény ugyanis napnál is világosabban rendelkezik az ilyen élethelyzetekre nézve. Hallgassuk csak Mózes 5. könyvéb l a 22. rész 22. és azt követ verseit: „Ha rajtakapnak valakit, hogy férjes asszonnyal hál, mindkett jüknek meg kell halniuk: a férfinak is, aki az asszonnyal hált, meg az asszonynak is. Így takarítsd ki a gonoszságot Izraelb l! Ha valaki a városban találkozik egy jegyben járó sz z leánnyal, és vele hál, vigyétek ki mindkett jüket annak a városnak a kapujába, és kövezzétek ket halálra! A lányt azért, mert nem kiáltott a városban, a férfit pedig azért, mert er szakot követett el a más asszonyán. Így takarítsd ki a gonoszságot a magad köréb l!” A XXI. századi ember – még talán a keresztyén ember is – megdöbben ezen az isteni rendelkezésen! Az Úr a házasság szentségét nagyon komolyan veszi és szeretné, ha választott népének tagjai hasonlóan gondolkodnának. Ennek kapcsán lehetne feszegetni a ma él ember házastársi kapcsolatait, a házasságtörések okait, gyakoriságát, a megbotránkozások csekélységét, de nem err l szeretnék els sorban beszélni. Az ott és akkor megtörtént eset kapcsán felvet dik néhány kérdés. Például, hogy ha a mózesi törvény kimondja a házasságtörés közben tetten ért férfi és n együttes megkövezését, akkor miért nem teszik meg? Továbbá: hol a férfi? Miért csak a n t hozták Jézus elé? Nos, éppen ezek azok az apróságok, melyekb l az látszik, hogy mennyire fondorlatosak voltak ezek a farizeusok és írástudók, mert nem a törvény tényleges és pontos betartása volt számukra a fontos, hanem Jézus próbára tétele. Persze egy igen lényeges kérdést nekünk is fel kell tenni: mi ebben a próba Jézus számára? A próba a lehetséges válaszokban rejlik. Ha ugyanis Jézus azt mondja, hogy ne bántsátok ezt a lányt, tekintsetek el a mózesi rendelkezést l, ezzel a törvényt tiporja két lábbal, így bizony ítélet alá kerül. Ha viszont azt mondja, hogy igen, ez a törvény, meg kell kövezni, indulhattok a tett helyszínére, akkor a saját tanítását tiporja két lábbal. Ugyanis a megbocsátás és a szeretet Jézus tanításának központi gondolatai. És ha a b nös n megkövezését helyben hagyja, akkor ez egyben azt is jelenti, hogy a halálba küldi ezt a valószín leg fiatal n t, asszonyt! Ez a 22-es csapdája tehát, melyet jól kitaláltak Jézus ellenfelei és bizonyára már dörzsölték is saját tenyerüket arra gondolván, hogy ebb l Jézus csak rosszul jöhet ki. Bármit mond, felhasználható ellene! Pedig a farizeusok és az írástudók azzal, hogy ezt kérdezik: „hát te mit mondasz?” valami igen lényegesre tapintanak, mutatnak rá. Arra, hogy a hív ember legf bb kérdése ez kell legyen: vajon életem egyik-másik döntése, lépése, szava kapcsán mit mond Jézus? Mi az véleménye rólam és dolgaimról? Nekünk, akiknek lába el tt mécses az Isten igéje, figyelnünk kell Jézus szavára, véleményére! Persze tudjuk jól, hogy az asszonyt bevádoló személyek nem ezért kérdezték ezt Jézustól, hanem azért, hogy sarokba szorítsák! Jézus azonban az elébe tárt tényekkel mintha nem foglalkozna. Mintha hidegen hagyná az ügy, melyet elé tártak. Azt olvassuk, hogy „ujjával írt a földre”. Teljesen egybecsengenek ezek a szavak egyik régi énekünk soraival: „Ki kétked n boncolja t, annak választ nem ád…” Majd miután nem érkezik a várt válaszok egyike sem, tovább faggatják. Próbálják véleményét megtudni. Jézus pedig felegyenesedik, és azt mondja: „Aki b ntelen közületek, az vesse rá az els követ.” Mi tagadás nem ezt várták Jézustól. Meg se gondolták, hogy ilyen feleletet kapnak. Amikor Jézus szavait meghallották, teljesen megdöbbentek, mert érezték, hogy mi történt. k voltak az asszony vádlói, erre most maguk is a vádlottak padjára kerültek. Meg akarták szégyeníteni Jézust és k, maguk szégyenültek meg! Micsoda fordulat! Két legyet akartak ütni egy csapásra: Jézust és az asszonyt akarták elítélni, most pedig k estek ítélet alá! Jézusnak ezt a mondatát, hogy: „Aki b ntelen közületek, az vesse rá az els követ” nekünk is szintén és mélyen szükséges végig gondolni. Miért? Mert olyan könnyen tudunk megvádolni bárkit bármiben! Többnyire nem is ismerjük a másik élethelyzetét, mégis könnyen pálcát törünk fölötte. Talán olykor úgy vagyunk vele, mint a farizeusok és az írástudók: azt

125

hisszük sokaknál erkölcsösebb életet élünk, és ez már feljogosít bennünket arra, hogy mások felett kimondjuk a halálos ítéletet. A Máté evangéliumából olvasott szakasz is arra kér bennünket, hogy ne ítéljünk senki fölött. F leg ne ítéljünk akkor, amikor a saját szemünkben gerenda van, ám mi ezt észre sem véve, mások szeméb l a szálkát próbáljuk meg kirángatni! Mi is a baj igazán a mi ítélkezéseinkkel? El ször is: nem vagyunk b ntelenek, tehát senkit sem ítélhetünk el tettei, életvitele miatt! Másodszor: embertársainkkal sokkal szigorúbbak vagyunk általában, mint önmagunkkal, ezért fordulhat el az, hogy a szálkagerenda esete kapcsán nem vesszük észre saját életünk nagy hibáit, de olyan könnyen meglátjuk a mások életében ott lév jóval kisebbeket! Sokkal gyakrabban kellene önmagunkba és f leg az Ige tükrébe nézni, és akkor nem a mások hibáival, b neivel foglalkoznánk, hanem fáradozhatnánk önmagunk Isten segítsége általi megjobbításán! Testvéreim! Amikor Jézus elmondja váratlan véleményét a házasságtör n esete kapcsán, akkor egyszeriben megszégyenülten eltávoznak a vádlók, és Jézus ott marad középen a b nös n vel. Az a hallatlanul furcsa helyzet áll el , hogy az asszony halálát kívánó farizeusok mégis csak jót tettek ezzel a b nös lélekkel. Miért? Mert Jézushoz vezették! Legf bb céljaink egyike kell legyen nekünk hív embereknek, hogy másokat Jézushoz vezessünk! Ezt meg lehet tenni egy boldog életesemény, egy próba, egy fájdalom közepette, de látjuk, hogy egy nagy b n után is! Nincs az az emberi helyzet, melyb l ne lehetne Jézushoz menni és megoldást találni! Ha eddig még nem csodálkoztunk rá eléggé Isten szeretetének nagyságára, akkor most megtehetjük. Ugyanis azzal szembesülünk a történetben, hogy a b nös emberek vádolták a szerintük t lük nagyobb b nöst! Mit tesz erre Jézus, a b ntelen, az, aki méltán ítélhetne? Kegyelmet ad! Azt mondja ennek az asszonynak, hogy „én sem vádollak téged, eredj el, és többé ne vétkezz!” Ezzel Jézus nem bagatellizálja el az asszony b nét, nem mondja azt, hogy csak így tovább! Hanem megbocsátja a vétket! Isten b nbocsánata pedig mindig azt jelenti, hogy lehet ségünk van újrakezdeni, tiszta lappal indulni. Továbbá felhívás ez a szent életfolytatásra. Mely arról szól, hogy akarom Isten tetszését keresni életvitelemmel, és igyekszem nem a b nt szaporítani a mindennapokban! Azt kívánom, hogy ez a történet késztessen gondolkodásra bennünket els sorban az ítélkezés és az isteni kegyelem témájában. Véssük szívünkbe, hogy az ítélkezés egyedül Istent illeti meg, és nagy öröm legyen a szívünkben, ha arra gondolunk, hogy sokkal kegyelmesebb irányunkban, mint legtöbb embertársunk! Erre a kegyelemre kell építsük életünket, és bíznunk kell abban, hogy amikor mennyei Atyánk ítél széke elé kell állnunk, akkor is ez a kegyelem riz meg bennünket! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 470, 466, 172, 465, 467

126

Elhangzottak 2007. SZEPTEMBER havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben. Tartalomjegyzék: • • • •

Szeptember 2. vasárnap Textus: Apostolok Cselekedetei 3:1-10 Szeptember 9. vasárnap Textus: Apostolok Cselekedetei 3:1-10 Szeptember 16. vasárnap Textus: János evangéliuma 17 vv Szeptember 23. vasárnap Textus: 1Királyok 2:1-3 Az igehirdetések címe

• • • •

Szeptember 2. vasárnap Szeptember 9. vasárnap Szeptember 16. vasárnap Szeptember 23. vasárnap

Amim van, azt adom! Otthonom a templom A világban Krisztust képviselve nem világiasan Útravaló szeretteinknek

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. szeptember 2. vasárnap (Szolgálattev : Arany Tímea) Textus: Apostolok Cselekedetei 3, 1-10 Kedves Testvéreim! Nagy találkozásról szól a mai történetünk. Egy születését l fogva sánta ember találkozik Péterrel és Jánossal, a két apostollal. Péter és János a templomba igyekeztek. Szép kép. A pillanat emelkedettségét azonban valami váratlan mozzanat zavarja meg. A világ, az emberek, a hétköznapok képviseletében egy sánta szólítja meg Pétert és Jánost. Béna vagy sánta ember. Milyen ember is lehet valójában? Kiszolgáltatott, tervei, álmai nem lehetnek. Minden, ami történhet vele, egy fél mondatban összefoglalható, és le is írja az író: „ mindennap le szokták 127

tenni…”. Kik viszik oda? A barátai, vagy a testvérei? Nem tudjuk, nem nevezi meg ket a Biblia. Megközelíthetjük két irányból a választ. Milyen jó, hogy ennek a béna embernek is van segítsége. Milyen jó, hogy nekünk is vannak ilyen segítségeink, akik, mikor mi vagyunk a betegek, akkor segítenek. Érdekes azonban megállnunk itt, és elgondolkoznunk azon, hogy ezek a beteghordó emberek, miután letették a templom kapujába ezt az embert, k maguk nem mentek be a templomba. Ez fél munka. A kötelességüket megtették, de ezek után elmentek. Mi is hányszor viselkedünk így. Valahogy elsegítünk valakit valahová, azután otthagyjuk, és talán rosszul is esik, hogy úgy érezzük, ránk már nincs is szükség tovább. Pedig a segítségnyújtás folyamat, nem pedig egyszeri alkalom. Ez a beteg férfi alamizsnáért könyörög, és valami egészen mást kap. Valami sokkal nagyobb dolgot, olyat, ami eddig még nem volt. Egészséget kap. Ebb l is látszik, hogy az Isten nem foltozgatja az életünket, hanem teljesen kicseréli azt, újat ad helyette. Mi legtöbbször kis segítséget kérünk az Istent l, de nehogy hozzánk nyúljon! Márpedig a kezébe akar venni minket. Nem apró aktuális segítségekkel akarja megmutatni a maga végtelen szeretetét, hanem a kezébe véve át akar formálni, hogy ne is legyen szükségünk olyan segítségekre, amikért esedezünk. Ha az kezébe kerül valakinek az élete, és ott átalakul és újjáteremti, egészen más távlatok és lehet ségek nyílnak meg az emberek el tt. Isten teremteni akar: „Aki a Krisztusban van, új teremtés az. A régiek elmúltak, íme újjá lett minden.” Alamizsnát kér, és életet kap. Hogyan? Azt mondja Péter: „Nézz ránk!” Isten is ezt mondja. Kétségeink, félelmeink, nyomorúságunk közepette fel kell nézni az Istenre, és meghallgatja szívünk kéréseit. tud segíteni, de Rá kell nézni, fel kell emelni a tekintetünket. Azt mondja Péter: „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van…” Ezüst, arany. Értékes dolgok, de néha semmit sem érnek. Többet ér egy mosoly, egy kedves szó, vagy mondat, egy ölelés és egy simogatás. Drágább ajándék az. Érdekes megállnunk a „DE” szavacskánál. Mennyire sokféle módon lehet ezt kimondani? Én segítenék, de…Én nagyon kedvellek, de…Én annyira igyekszek, de…Én megbocsátok, de… Vagy, ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt mindet neked adom… Gondolkozzunk el Testvérek, hogy mi milyen helyzetekben használjuk a „de” szavacskánkat. Mindenkinek szüksége van vigasztalásra, még akkor is, ha nehezen tudunk vigasztalni. Nem tudni, hogy ezt a béna embert vigasztalta-e valaki, volt-e hozzá kedves szó. De Isten megvigasztalta, teljesen új életet kapott. Péter és János elmehetett volna a beteg ember mellett, de mégsem tette. Krisztus mellett, és Krisztussal élve megértették, hogy nem mehetnek el embertársaik mellett segítségnyújtás nélkül. A mi életünkben is ott vannak a sánták, a betegek. És sokszor éppen mi vagyunk árvák, és bénák. Ugyan mellettünk hányan állnak meg, és mi hány sántának segítünk? Segítünk-e? Nem arannyal, és nem ezüsttel, hanem azzal, amink van? Hittel és szeretettel? Ezek után jön a csoda. A csoda, hogy új életet kapunk, új lehet ségekkel. Ahogyan ez a sánta is. Mit is tett ezután? Örült, ugrándozott. Áldotta az Istent. Az író kétszer is leírja, hogy a meggyógyult ember áldotta az Istent. Testvérek, mi hányszor elfelejtünk köszönetet mondani az Istennek. Hányszor elfelejtjük, hogy nélküle mi semmik sem lennénk. Végül Testvéreim, meg kell állapítanunk, hogy mi mindannyian Isten koldusai vagyunk. Tudom, hogy ez a megállapítás nagyon riasztó a mai embernek. Koldusnak lenni valóban nem élethivatás, de nincsen az örök emberi koldus-iszonyban valami ösztönös védekezés az ember szíve mélyén? Nem azért iszonyodunk-e a koldus sorstól, mert alapjában véve koldusok

128

vagyunk, az élet koldusai?! Sikert, eredményt, boldogságot, szeretetet koldul az ember az élett l, az embertársaitól, hol szerényen, hol tolakodón, hol lemondóan, hol keményen küzdve érte. Nincs közöttünk senki, akinek ne hiányoznék valami az életéb l… És én most koldus sorsot propagálok, de másfélét. Mai igénkben benne van egy nagy biztatás, az élet koldusából legyünk az Isten koldusai. Hozzánk pedig, az ilyen koldusokhoz maga az Isten hajol le, és segít fel minket. Így minden lehetséges. Velünk az Isten, velünk, sántákkal, bénákkal, betegekkel, koldusokkal. „Ezüstöm és aranyam nincsen, de amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és Járj!” És az ajtó megnyílik, és a béna koldus jár. Péter és János apostol is Isten koldusai, akiknek minden lehetséges, ahogyan nekünk is. Ámen. Az istentiszteleten énekelt énekek: 138, 276, 295, 445, 462

2007. szeptember 9. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Textus: Apostolok Cselekedetei 3:1-10 Szeretett Testvéreim! Aki itt volt a múlt vasárnap templomunkban, az tudja, hogy az alapige ugyanaz volt, mint most. Azonban nemcsak a szolgálattév személye, hanem az igei üzenet is más a mai napon. Ennek oka nem abban keresend , hogy jobb igehirdetést szeretnék mondani attól, mint ami elhangzott a múlt héten, hanem csupán arról van szó, hogy én is kaptam felülr l üzenetet a felolvasott szakasz kapcsán, melyeket szeretnék átadni a gyülekezet számára. Igeszakaszunk egy gyógyítási történet, melynek középpontjában egy születése óta sánta férfi meggyógyítása áll. Mégsem elhanyagolható az a néhány apróság, mely elvezetett a gyógyulásig. A történet els – mintegy bevezet – mondata így szól: „Péter és János felment a templomba, a délutáni imádkozás idejére, délután három órára.” Úgy gondolom, hogy nagyon beszédes ez a mondat. Elmondja számunkra azt, hogy két ember számára nagyon fontos volt a templomba járás és az imádkozás. Mai, rohanó világunkban az lenne a kívánatos és az örvendetes, hogy ha természetessé válna számunkra a vasárnap megszentelése! Önmagunk miatt! Hiszen egyre inkább olyan világban élünk, ahol a teljesítménykényszer hatalmas lelki terheket tesz emberi vállakra. A munkahelyek nagy többségében nem érezheti magát biztonságban a munkavállaló, mert ha nem úgy teljesít, ahogyan elvárható, akkor könnyen kezébe kaphatja a munkakönyvét. A nagy hajsza pedig odavezet, hogy az ember sem önmagával, sem családtagjaival nem tud érdemi módon tör dni. Persze vannak törekvések arra, hogy a vasárnap legyen munkaszüneti nap mindenkinek! Nem tudom, hogy megérjük-e ennek megvalósulását, de nagyon jó lenne! Hiszen ha vasárnap nem kellene senkinek dolgozni, mert az üzletek is zárva lennének, akkor lenne id templomba járni és együtt lenni a családunk tagjaival! És ha ez megvalósulni higgyétek el, hogy boldogabb, elégedettebb, nagyobb munkabírású emberek lennénk! Efel l nincs kétségem! Hogy ennek mi az oka? Az, hogy Isten hat napi munkavégzésre teremtett bennünket és elénk adta, hogy a hetedik napon nyugodjunk meg a munkáinktól és szenteljük azt neki! Ha pedig az ember betartaná Isten rendeléseit, akkor nem hiányozna életünkb l a boldogság és a bels béke! Isten szerint a

129

vasárnapjainknak ünnepnapoknak kellene lenni számunkra! Vagyis olyan napoknak, amikor tör dünk az Úrral való kapcsolatunkkal, és a lelkünk állapotával! Egyébiránt többek életében azt látom gyülekezetünk tagjai közül, hogy a vasárnapi istentisztelet ünnep az életében! És ez a jó! Hogyan lehet ünnep minden vasárnap számunkra? Úgy, ha várjuk elközeledését, és készülünk rá! Továbbá, ha az igei útravalót elvisszük lelkünk tarisznyájában és forgatjuk szívünkben a hallottakat. Valamint, ha nem sikerül valamiért eljönni, akkor rosszul érezzük magunkat. Ha fáj a lelkünknek, hogy nem sikerült keresztyén testvéreimmel egy közösségben keresni az Isten akaratát életemben. Péter és János számára teljesen természetesnek számított, hogy amikor az imádság órája volt, vagyis istentisztelet kezd dött, akkor nekik ott a helyük. Amikor megszólal a harang, akkor az a jó, ha mi azt érezzük: Urunk bennünket hív, önmagához hív, nekünk akar jót ezáltal! (Mt 11:28-30) Véleményem szerint hangsúlyos és lényeges megállapítása igénknek, hogy az apostolok ketten mentek a templomba. Mehettek volna külön-külön is, de k ketten indultak el az Isten házába. Ha önmagunkra gondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy az is nagyon jó, ha valaki egyedül jön templomba, és nyilvánvalóan nem szeretném kicsinyíteni vagy becsmérelni az egyedül templomba járók életét, mindössze szeretnék rávilágítani arra, hogy milyen nagy áldás, amikor valaki legalább másodmagával jön el. Mert elhozza a házastársát, a gyermekét, az unokáját, a szomszédját, a barátját! Örvendetes látni azt, amikor családok jönnek el a templomba megszentelve a nyugodalom napját! Így válhat természetessé és életük részéve gyermekeknek és feln tteknek az, hogy Isten közelében legyenek, és ezekr l a lelki élményekr l el lehet beszélgetni otthon, és az Isten által értéknek nevezett dolgok részévé válnak életünknek! Vannak emberek, akik azt mondják, hogy szívesen elmennék templomba, de egyedül nem merek elindulni! Azért van félelem, szorongás az ilyen emberekben, mert úgy gondolkodik, hogy mit szólnak majd hozzám a templomba régebb óta járók, esetleg a családom tagjai. De: vegyük észre az ilyen kissé bizonytalankodó embereket és legyünk társai, azaz biztassuk arra, hogy jöjjön el velünk! Nyilvánvalóan Péter és János nem ebb l az okból mentek ketten templomba, de hogy hitük er sítését szolgálta baráti és lelki közösségük, az teljesen bizonyos. Valakivel párban érkezve és távozva el lehet beszélgetni az életünkr l és az ige üzenetér l. Arról, hogy mit is értettem meg az igehirdetésb l, és megdicsért-e, netán elmarasztalt, vigasztalt vagy meger sített. Annak idején szül falum lelkésze gyakran hangsúlyozta, hogy hívogassunk másokat is a templomba, és gimnazista koromban hallva ezt az üzenetet egyszer elhívtam egyik barátomat, aki lekonfirmálása után – mint a legtöbb fiatal – nem járt a templomba. Amikor eljött velem, akkor örültem, hogy sikerült valakit közelebb hoznom az Istenhez. Persze, hogy ez mit jelentett neki hosszabb távon, azt csak az Úr tudja. Mindenesetre lehetünk Isten eszközei annak érdekében, hogy mások eljöjjenek, közelebb kerülhessenek Mennyei Atyánkhoz. A gyógyítási történetünkben még mindig csak ott tartunk, hogy Péter és János elindultak a templomba. Közben más valakik is elindultak a templom irányába, bár nem azért, hogy be is menjenek, csupán az volt a szándékuk, hogy az általuk hozott születése óta sántát letegyék a templom kapujába. Nem tudom hogy gondolkodtatok-e már azon, miért a templom kapujában tették le ezt a járóképtelen embert, hogy alamizsnát kéregessen? Nos, szerintem azért, mert egyrészt a jeruzsálemi templomba sokan jártak, másrészt a hív emberekt l többet várt, mint az Istent nem ismer kt l. Ha a mai helyzetet tekintjük, akkor azt mondhatjuk, hogy a templomokba kevés helyen tódul a nép. Ám, hogy elvárások vannak velünk szemben, az egészen bizonyos. Igaz bár, hogy nem feltétlenül emberi elvárásoknak kell megfelelnünk, nem emberi tetszést keresünk mi, hív emberek (Galata1:10), de még a jelenleg Isten nélkül él k is úgy érzik olykor, hogy valamivel többet kell nyújtanunk, mint az istentelenek. Jogos gondolat ez! Emlékezzünk csak Jézus szavára, aki azt mondta a Hegyi Beszédben, hogy ha csak azokat

130

szeretjük, akik bennünket szeretnek, akkor mivel teszünk többet másoknál? (Mt 5:43-48) A Krisztus tanítványainak tehát magasabb erkölcsi mércét kell megütni, mint az t nem ismer knek, és ezt sokan kívülállóként is így látják. A születése óta sánta férfit – meggy z désem szerint – ebb l kifolyólag ültették a templom kapujába. Ott ült napról napra, mások jóindulatára számítva, hogy tengesse valahogy nyomorult életét. Egyszer csak azt látja, hogy jönnek ketten. Megszólítja ket abban a reményben, hogy hátha kap valamit, valami csekély összeget, mely el segíti a napi megélhetését. Azt olvassuk az igében, hogy Péter és János rátekintett. Ez is egy sokat mondó jelenet. Ugyanis sokszor úgy rohanunk, hogy nem érünk arra sem, hogy rátekintsünk a másikra és meglássuk t olyannak, amilyen. Hogy meglássuk a másikban a fájdalmat vagy éppen az örömöt hordozót és egy kicsit tör dni tudjunk egymással… A sánta férfi szíve er sebben ver, mert úgy látja segít kész emberek álltak meg mellette. Ám ahogyan megszólal Péter úgy kezd lelombozódni: „Ezüstöm és aranyam nincsen…” Hát akkor mid van? – gondolhatta a koldus. De a mondat folytatódott: „amim van, azt adom neked: a názáreti Jézus Krisztus nevében kelj fel és járj!” Nem is gondolta volna ez a sánta férfi, hogy csalódása pillanatnyi lesz. S t egész életre szóló változás következett be sorsában. Az addig aligha remélt gyógyulás és egészségessé válás történt meg vele. Figyeljünk most egy kicsit erre a fél mondatra: „amim van, azt adom neked”. Azért hangsúlyos ez a gondolata igénknek, mert csak az Isten tudja, hogy mennyi panasz, mennyi ha kezdet feltételes mondat hagyja el ajkunkat. Adnék én, ha lenne több pénzem, több id m, több energiám…. Amink nincs, abból nem kell adnunk! De amink van, azt adhatjuk egymásnak! Semmi sem lebecsülend abból, amit az Isten a te életedben helyezett el. Ne keveselld, ne becsüld alá, hanem használd! E témában talán többeknek ismer s a következ történet: Két barát beszélget, az egyik azt kérdezi a másiktól: ha lenne öt házad, nekem adnál egyet? Természetesen – jön a válasz. Ha lenne öt kocsid, nekem adnál egyet? Napnál is világosabb – jön a felelet. Ha lenne öt kerékpárod, egyet nekem adnál? Ó, hát persze – jön a megnyugtató válasz. És ha lenne öt inged, egyet nekem adnál? Hát…. Nem. Nem?! Miért? Mert éppen öt ingem van…….. Aligha szorul magyarázatra ez a kis történet, hiszen értjük, hogy mit akar üzenni. Amink csak elméletben van, abból szívesen adunk a barátainknak, még ha nagy dolgokról van szó akkor is, de a valóságban jóval kisebb dolgainkkal sem szívesen segítünk másokon. Igénkben Péter és János nem szabadkozott, nem mondták, hogy ugyan hagyjál már minket jó ember, van nekünk fontosabb dolgunk is, mint a te életed, hanem egyszer en csak azt adták, amilyük volt! Nekik pedig hitük volt az él Krisztusban! Testvéreim! Akinek hite van Jézusban, annak nem kevese van! Így, ahogyan az apostolok annak gyógyítottak, mi nem tudunk gyógyítani, de hitb l fakadó szavainkkal, tetteinkkel lelkileg helyrehozhatjuk mások életét, lelki betegségét. Nem kis feladat nekünk, ma él keresztyéneknek úgy képviselni Jézust, hogy megérezzék, megtapasztalják embertársaink a bennünk lév szeretet, megbocsátási készséget és szelídséget, mely a Megváltó elfogadása kapcsán van jelen életünkben! Ha megnézzük Isten teremtett világát, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy nagy baj van. Sokaknak sántít az élete, és nem tudnak talpra állni. Miért? Mert nem ismerik Jézus Krisztust! képes bennünket olyan emberekké tenni, akik másokért élünk, akiknek nem a saját dics ségük a lényeges, hanem a szolgálat, melyben Isten nevére szerezhetünk dics séget! A bibliai történet sánta embere meggyógyul és bemegy a templomba, hogy Istent magasztalja. Tudja, hogy kinek tartozik hálával. is csak azt adja, amije van. A szíve tele van hálával és ezt nem hallgatja el Isten és a gyülekezet el tt. A magunkra részére azt kívánom, hogy Krisztus-követ életünk nyomán mások élete, lelki sebe gyógyulni tudjon. Kívánom, hogy sikerüljön úgy képviselni Jézust, hogy dicsérhessék nevét miattunk! Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 254, 66, 449, 173, 162, 268

131

2007. szeptember 16. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Textus: János evangéliuma 17. rész válogatott versek Szeretett Testvéreim! Az Úr Jézus Krisztusnak néhány imádsága megmaradt számunkra a Bibliában. A jól ismert imádságok közül említhetjük az Úri imádságot, melyet minden istentiszteleten el szoktunk imádkozni, vagy a Gecsemáné kertben elmondott könyörgését Megváltónknak. S talán ezekhez foghatóan ugyancsak ismeretes a mai napra rendelt Újszövetségi bibliai szakasz, amelyet felolvastam közöttetek a János evangéliuma 17. részéb l. Ez mint f papi ima van számon tartva. Jézus Krisztusról megállapíthatjuk, hogy sokat imádkozott földi életében, kereste a Mennyei Atyával való közösséget, akarta tudni és megcselekedni a Mennyei Atya akaratát, és íme röviddel a keresztre feszítése, kereszthalála el tt odaáll a Mennyei Atya elé és imádkozni kezd. Azt hiszem, hogy néhány dolgot meg kell próbálni megérteni ebb l az imádságból. Csak azokra a mondataira figyeljünk Jézusnak, melyeket felolvastam alapigeként. El ször is azt mondja Jézus e néhány igeversben: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Testvéreim, egy picit gondolkodjunk most az örök életr l. Elmondhatjuk róla, hogy a halál által meg nem szakított élet, mely az egyedül Isten tulajdona. Mégis milyen kevesen gondolnak bele, hogy örök életük lehet. Milyen sokan csak ezzel a földi élettel tör dnek, sokan csak úgy látják az életüket, hogy ez a néhány év és évtized, amit itt kapunk, ezt lehet életnek nevezni, semmi egyebet. Nos, én azt hiszem Testvéreim, ha egy picit elkezdünk az Isten fel l gondolkodni, és azt mondjuk, hogy ha ennyit szánna nekünk az Úr Isten, akkor teljesen mindegy lenne, hogyan is élünk. Teljesen mindegy lenne, hogy tisztességes, becsületes, rendes emberek vagyunk-e, vagy éppen másoknak bármikor keresztbe tenni szándékozó, a mások életére egyáltalán nem figyel emberek. Ha van örök élet, és van örök kárhozat, akkor egyáltalán nem mindegy az, hogy hogyan élünk, és nem mindegy, hogy a mienk-e az örök élet. Márpedig Jézus Krisztus beszél arról, hogy van örök élet. Talán sokak számára újdonság – nyilván nem itt nekünk a templomban –, de sokan nem így gondolkodnak. Jézus azt mondja: van örök élet, és ez az örök élet a mienk lehet már itt, a földön. János apostol írja az els levelében, hogy Isten az övéinek örök életet ad, mert akié a Fiú, azé az élet, akiben nincs meg az Isten Fia, nincs meg abban az élet sem. Vagyis az örök életre már itt a földön lehet szert tenni, vagy itt mondhatjuk el önmagunkról, hogy mienk az örök élet, vagy odaát sem, hiszen ismerjük azt a történetet a Bibliából, hogy a gazdag és a szegény Lázár odajut a túlvilágra a halála után, s ott már belátja a helytelenül él gazdag ember, hogy igen ott a kárhozat mélyén jó lenne, ha eljutna az örök életre. Ott már jó lenne, ha valaki segítene rajta, de nem vette észre a földi életében, így most már kés – maga az Úr Isten mondja, hogy már kés azon gondolkodni, hogy mi lett volna ha… Láthatjuk Testvéreim, hogy a földi élet el szobája annak, amit örök életnek vagy örök kárhozatnak nevezünk. Egy el szoba, ahonnan majd megnyílik egy ajtó számunkra az örök élet vagy az örök kárhozat felé, attól függ en, hogy hittünk-e Istenben, hittünk-e Jézusban, elfogadtuk-e t Megváltónak, elhittük-e, hogy örök életet ad számunkra? Most nézzük meg Testvéreim, hogy milyen egyszer en fogalmaz Jézus: „Az pedig az örök élet, hogy ismernek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél: Jézus Krisztust”. Ennyire

132

egyszer az örök életre való jutásnak a lehet sége. Nincsenek itt, nem tudom milyen magas mércék, az kell, hogy higgyünk benne, ismerjük meg a Mennyei Atyát, az egyszülött Fiát és legyen kapcsolatunk vele, és ha ez így van, akkor cseppnyi kétségünk se legyen fel le, hogy miénk az örök élet. Azt írja Pál apostol Tituszhoz írott levelében, hogy megjelent az Isten üdvözít kegyelme minden embernek. Vagyis a mi Mennyei Atyánk mindenkit szeretne üdvözíteni, mindenkit szeretne az örök életre eljuttatni. Rajtunk múlik, hogy mi ezt akarjuk-e? Vissza lehet utasítani, el lehet fogadni, ez már a mi felel s döntésünk földi életünkben. Hallottuk Jézus Krisztus imádságából, hogy az övéiért könyörög. Nemcsak az akkori tanítványaiért, hanem a mindenkori tanítványokért könyörög. Azt mondja a Mennyei Atyának, hogy nem azt kérem, hogy vedd ki ket a világból, hanem azt, hogy rizd meg ket a gonosztól. Testvéreim, egy picit gondolkozzunk most el a világról, hogy mit is mond a Biblia a világról? Ugye, rögtön a világ teremtésével kezd dik, vagyis azt hallhatjuk ki ebb l, hogy az egész világot Isten hozta létre, és mint ilyen, az egész világ jó. Jó volt egészen addig, ameddig a b n be nem tört ebbe a világba, meg nem rontotta az emberi életeket, és innent l kezdve igazából a világ megváltás után kiáltott, mint ahogyan minden ember élete megváltás után kiált. Az Újszövetségben azt olvassuk, hogy eljött a Megváltó azért, hogy az örök élet mindnyájunké lehessen, mert nála nélkül csak a kárhozat vár mindenkit, de az Isten megváltását elfogadva hitünk és teljes reményünk szerint örök életünk van. Testvéreim, az Ószövetségben az is meg van fogalmazva, hogy a világ létezése egy id ben behatárolt valami, azaz nemcsak kezdete volt, de lesz vége is. T lem megkérdezték már néhányan, hogy lesz-e világvége? Mondtam, hogy igen lesz. Lehet, hogy ez olyan rémiszt en hangzik, lehet, hogy nem egy szívet melenget üzenet, de lesz világvége – nem én, hanem az Isten mondja, hogy egykoron lesz világvége. Testvéreim, érdekes arra gondolni, hogy hogyan is viszonyul az Isten a világhoz. Egyrészt megteremtette a világot, másrészt miután a b n miatt ez a világ megromlott, azután pedig azt olvassuk, hogy nem hagyta magára a világot Isten, éppen ellenkez leg Fiában megmutatta, hogy mennyire fontos neki ez a világ. Jól ismerjük a Biblia központi üzenetét: „Úgy szerette Isten a világot, hogy az egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Nos, a görögben van egy olyan igeid Testvéreim, amelyik azt a múlt id t, amit mi magyarok múlt id ben hallunk, tulajdonképpen azt fejezi ki, hogy a múltban megkezd d cselekmény, amely a jelenre is kihat. Tehát úgy szerette, és úgy szereti Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, azaz nemcsak egykoron él embertársainkra vonatkozik ez az ige, hanem minden emberre, ránk is, az el deinkre és az utánunk következ nemzedékekre is, hogy az Isten szeretete rájuk is érvényes. Egy picit talán azt mondhatjuk, hogy csodálhatjuk az Istent, hogy szereti ezt a világot. Azt a világot, amely sokszor ellene fordul, amely nem kér bel le. A mai világ azt mondja, hogy nincs szükségem az Istenre, nincs szükségem a Teremt re. S az Istenr l mégis azt olvassuk, hogy szereti ezt a világot, és benne a mi emberi életünket. Testvéreim, mégis érdekes arra gondolni, hogy János apostol els levelének 2. részében azt olvassuk, hogy ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van. Akkor most ellent mond egymásnak a Biblia? Vagy mit is érezzünk ki ebb l az igéb l? Nos, ez azt jelenti, hogy tulajdonképpen a világ egyfajta módon az Istennel való szembenállásnak a jelképévé is vált. Sokszor, mi lelkészek szoktunk arról beszélni, hogy vannak a világ fiai és vannak az Isten fiai. Beszélünk a világról meg a hív emberekr l, mert a Biblia beszél err l, ezért szoktunk mi is err l beszélni. A római gyülekezetnek írott levelében fogalmazza meg Pál, hogy a világ fiai sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését. Igen, itt van az a kett sség, itt látjuk, hogy a világ fiai alatt érti az Isten azokat, akik még nem ismerik t és ezek az emberek lehet, hogy

133

nem is tudnak róla, de sóvárogva várják az Isten fiainak megjelenését. A János evangéliumának a 15. részében, a Jézus búcsúbeszédeiben olvasunk arról – de magában az el bbi imádságban is hallunk olyat, hogy a világ gy löli a Krisztus tanítványait. Azt mondja Jézus: ha gy löl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem el bb gy lölt, ez lehet, hogy rosszul esik nekünk, lehet, hogy még a fülünket is bántja, de meg kell tapasztalnunk azt, hogy a keresztyén ember nem kedves a világ szemében, azért, mert mi másképpen gondolkodunk, másképpen élünk, mint k. Hiszem, hogy ezt fel kell vállalni. Jézus azt mondja: engem el bb gy lölt. Hát Jézus miért jutott keresztre? Miért jutott azok által keresztre, akik egyébként magukat hív embereknek vallották: farizeusok, írástudók, f papok. Mert nem szív szerint voltak k hív emberek, Jézus valami mást, szebbet, jobbat képviselt. Ezért gy lölték t és keresztre juttatták. Nekünk is megvan a magunk keresztje, talán bennünket is megszólnak, megvetnek a hátunk mögött, lehet, hogy szemt l szemben is, azért mert hív emberek vagyunk, de ezt fel kell vállalnunk, hogy a világ szemében a hív ember más, mert másképpen él és másképpen gondolkodik. A hív ember és a világ viszonyáról elmondhatjuk azt, hogy két széls ség lehetséges. Egy másik el adás kapcsán hallottuk már ezt néhányan, de azt hiszem, hogy ide vonatkozóan is érvényes, hogy a hív ember lehet „túl világi” és lehet „túlvilági”. Mit is jelent ez? Azt, hogy aki „túl világi” úgy van vele, hogy igen, van közöm az Istenhez, nagy ritkán eljárok a templomba, esetleg magamban szoktam is imádkozni, de úgy igazán nem láthatják rajtam azok az emberek, akik ismernek, akikkel egy helyen dolgozom, akikkel nap, mint nap találkozom, talán még a családom tagjai sem. Nos, ez az, amikor valaki világiasan próbálja megélni a hitét. Nem jól van ez így – mondhatjuk rá. A másik, amikor valaki „túlvilági”, azaz nem veszi figyelembe a földi élet dolgait, hogy itt nehézségeink, gondjaink, problémáink vannak, és csak megpróbál az Istennel együtt lenni, nagyon sokat imádkozik és kivonja magát a világ dolgainak, problémáinak orvoslásából. Nos, valahol a kett között van ott a helye a hív embernek, hiszen azt mondja Jézus, hogy nem azt kérem, hogy vedd ki ket a világból, hanem rizd meg ket a gonosztól. Úgy gondolom, hogy valahogy könny lenne nekünk kivonulni a világból, könny lenne nem felvállalni a világ megjobbítását, azt mondani, hogy nincs közöm a világhoz, el vagyok én magamnak, mint hív ember, keresem csak azoknak a társaságát, akik hozzám hasonlóan hív emberek. De nem ez a feladatunk, mert ez valóban a dolgok könnyebbsége lenne. Azt mondja Jézus, hogy nem kivonulni kell a világból, hanem az a fontos, hogy a Mennyei Atya meg rizzen bennünket a gonosztól, vagyis megmaradjunk tisztának. Ott van az az ismer s történet – amit most nem is mondok el, mert elhangzott már err l a szószékr l – arról van szó benne, hogy sokszor hiábavalónak t nik a mi hív életünk: itt vagyunk a templomban id r l id re, meghallgatjuk az igehirdetéseket, – el is felejtjük a legtöbbet –, de ahhoz hasonlatos ez, a történet szerint, mint ha valaki egy vessz kosárral akarja a folyóból kimerni a vizet. Úgy néz ki, hogy semmi értelme az egésznek, de közben megtisztul a kosár. Mi vagyunk azok, akik közben megtisztulunk, itt vagyunk id r l id re – lehet, hogy ha hazamentek elfelejtitek, hogy mir l szólt az igehirdetés – de közben valamit kaptok. Az Isten akar megérinteni titeket, és az a lényeg, hogy közben megtisztulunk. Lehet, hogy id r l id re elbukunk bizonyos élethelyzetekben, de az Isten azt akarja, hogy megtisztuljon az éltünk a b nökt l, nehézségekt l, merjük odabízni az életünket rá. Igen, azt mondhatjuk, hogy nagyon könny lenne kivonulni a világból, mint ahogyan valaki megfogalmazta egyszer, azt mondta: olyan jó keresztyén lehetnék, ha mások nem zavarnának ebben. Tényleg így van, olyan csodálatos keresztyén emberek lehetnénk, ha az embertársaink nem zavarnának meg benne, nem terhelnének id nként az ügyes-bajos gondjaikkal, dolgaikkal, ha nem hoznának ki a sodrunkból, ha nem tennék próbára a türelmünket, és még lehetne sorolni, hogy még mennyi minden akadályoz meg bennünket abban, hogy jó keresztyének legyünk, pedig nyilvánvalóan ezek az élethelyzetek is mind-mind arra szolgálnak, hogy növekedjünk a hitünkben. Megpróbáljuk felmutatni azt, hogy komolyan

134

gondoljuk a Krisztushoz való tartozásunkat, és hogy ez sikerül nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is. Testvéreim, azt hiszem, hogy a hív embernek szüksége van arra, hogy a világ zajában meghallja az Isten üzenetét. Nem könny ezt meghallani. Napokkal ezel tt olvastam egy történetet, ami arról szól, hogy néhány évtizeddel ezel tt Londonban egy lelkipásztorhoz ellátogatott egy tizenéves fiú rokona és úgy gondolta ez a lelkész, hogy megmutatja a nagyvárost a fiúnak. Mennek, mennek, a fiú rengeteget kérdez sködik, a lelkész igyekszik kimerít választ adni a kérdésekre, és egyszer csak azt mondja a fiú, hogy tücsökciripelést hall. A lelkész néz egyet, hogy ilyen zajban, ahol egyik kocsi a másikat éri, metró, vonat, busz, egyik jön a másik után, amikor emberek tömkelege óriási zajt csap hogyan hallhat valaki tücsökciripelést. A fiú áll, és továbbra is mondja, hogy tücsökciripelést hall. A lelkész elkezd mosolyogni, amikor látja, hogy a fiú megindul valamelyik irányba, mert úgy gondolja, hogy ott lehet a tücsök, és bizony megtalálja a hallott állatot. Azt mondja erre a lelkész – lesz ri önmagának az üzenetet, hogy igen, megtalálhatta a tücsköt ez a fiatal legény azért, mert vidéken lakott, egy csendes kis településen és azok a zajok ismer sek voltak számára. Akkor odafordul a fiúcskához, és azt mondja, hogy hallod, ebben a nagy városban nem ilyen és ehhez hasonló zajokhoz vagyunk szokva. Mutatok valamit, – mondja a lelkész és el vett egy ezüstpénzt és ledobta az utcára, és csodák csodája, az addig nyüzsg emberek közül nagyon sokan megálltak és nézték, hogy mi csörög. Amikor felvette valaki, és odaadta a lelkésznek a pénzt, akkor azt mondja a lelkész a fiatalembernek, hogy látod, mindenki azt hallja meg, amihez a füle szokott hozzá. Egy bibliai ige vált valósággá az el bb: ahol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is, és azt tehetem hozzá, hogy ahol van a ti szívetek, ott van a ti kincsetek is. Testvéreim, azt hiszem, hogy a világ zaja számtalanszor próbálja elnyomni bennünk az Isten üzenetét, az Isten hangját. Az a kérdés, hogy a mi szívünk milyen zajokra tud odafigyelni igazán. Meg tudjuk-e hallani az Isten hangját, amikor úgy t nik, hogy nem is szól az Isten, akkor is szól, lehet, hogy a körülöttünk él zajok megpróbálják azt elnyomni. A világ ilyen: nagyon zajos, és megpróbál bennünket távol tartani az Istent l, éppen ezért kell nekünk, hív embereknek imádkozni sokat ezért a világért és megtenni a magunk helyén és magunk módján mindazt, amit ránk bízott az Isten. Jézus azt mondja, hogy én is elküldtem ket a világba. Ezt mondja a tanítványokra nézve. Ahogyan küldötte volt az Atyának, mi is küldöttek vagyunk. Tegyük fel a kérdést, hogy Jézusnak könny volt-e emberi testet ölteni, könny volt-e eljönni ide a földre? Azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy nem igazán, mert a mennyei dics ségb l, a b n nélküli állapotból jött ide, és nem értették az erkölcsi magasságát, nem igazán sikerült sokaknak elfogadni azokat a tanításokat, amelyekkel jött. S ugyanígy találkozhatunk, mi hív emberek is ezzel az értetlenséggel, mert a világ másképpen gondolkodik, de nekünk mégis itt kell élnünk ebben a világban, nem kivonulva ebb l a világból, hanem bizonyságot téve arról, hogy mi Krisztus tanítványai vagyunk. Azt mondja Jézus a feltámadása után az övéinek, hogy menjetek el és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Nem kis feladat ez, ha belegondolunk, de ez van rábízva a mindenkori tanítványokra. Azt kívánom, hogy úgy tudjunk mi hív emberek élni ebben a világban, hogy ne oldódjunk fel benne, hogy tudjuk képviselni h en és engedelmesen a mi Atyánkat és Megváltónkat. Ne legyünk se „túl világiak”, se „túlvilágiak”, és mindig tekintsünk arra, hogy nekünk örök életünk van, már itt e földön mienk az örök élet. S éppen emiatt van nekünk küldetésünk azok irányába, akik még nem ismerik az Istent, hogy k is azt tudják mondani magukról, hogy nekem is van örök életem, nekem is van Megváltóm, nekem is van Istenem, mert megismerhettem, és járhatok az útján. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 105, 269, 171, 40, 338

135

2007. szeptember 23. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Textus: 1Királyok 2:1-3. Szeretett Testvéreim! Két nappal ezel tt kezdtük el a Bibliaolvasó Kalauzunk szerint olvasni a királyok els könyvét, és ha az els fejezetét megfilmesítenék, akkor egy jobb fajta akciófilmnek lehetnénk tanúi. Hiszen azt látjuk, hogy adott egy nép, Izrael népe, annak egy öreged , id s királya, aki már azon töri a fejét, hogy ki legyen utána az uralkodó. S bár kinézte utódjául az egyik fiát, Salamont, egy másik fia, Adónijjá is szeretne a trónra ülni. Adónijjá egy nagy sereget is gy jt maga mellé, kikiáltja önmagát királynak, ám err l híreket hallanak Dávid emberei és meghiúsítják ezt. Nem Adónijjá lesz tehát a király, hanem az a Salamon, akit eredetileg is kinézett Dávid király, hogy legyen az utódja. Nos, egy ilyen hatalmi harc után olvastuk a most felolvasott alapigét. Az van benne megírva, hogy amikor közeledett Dávid király halálának az ideje… Hogyan lehet azt tudni, Testvéreim – merül fel bennünk a kérdés – hogy közeledik a halálunk ideje? Nos, ha belegondolunk, akkor teljes egyszer ségben és józanságban azt mondhatjuk, hogy minden egyes eltelt perc közelebb visz a halál órájához. Ám, az is igaz, hogy vannak emberek, akik megérzik, hogy közel van életük vége. Én magam is szembesültem egy ilyen esettel a családban, de mivel lelkészként is sok gyászoló családdal érintkeztem már, sokszor hallottam beszámolókat, melyek arról szóltak, hogy egyik-másik szerettük megérezte, hogy nem tart sokáig a földi életük. Dávid király ugyanígy volt vele: érezte, lejárnak a földi napjai, és ezért hívatta magához Salamont, az újdonsült királyát a népnek. Testvéreim, úgy gondolom, hogy Dávid király fontosnak tartotta azt, hogy beszéljen a fiával, beszéljen Izrael fiatal királyával, s elmondjon neki néhány fontos dolgot. Így kezdi: „én elmegyek azon az úton, amelyen minden földi ember elmegy”. Milyen érdekes, abba belegondolni, hogy nem mondja ki azt a szót, hogy meghalok, bár err l van szó, nem így fogalmaz. Eleve az, ahogyan az ember megnyilatkozik a halálról, a meghalásról, úgy gondolom, hogy a hitünket tükrözi. Dávid azt mondta, hogy én elmegyek azon az úton, amelyen minden földi ember elmegy. Jézus Krisztus annak idején azt mondta: „én elmegyek, és helyet készítek nektek, hogy ahol én vagyok ti is ott legyetek”. Pál apostol azt mondta: „elérkezett az én elköltözésemnek az ideje”. Mindegyikben arról van szó, hogy közeledik a halál, mégis másképpen fejezik ki. Az Isten hív gyermekei másképpen fejezik ki ezt. S egyébként is, nekünk különbséget kell tennünk a meghalás és a halál között. A Biblia tanítása szerint e kett nem ugyanaz. A meghalás az, amikor a szívünk utolsót dobban, amikor lezárulnak a szemeink és eltemetnek bennünket, ez a meghalás, ez mindenkire vár, ez a meghalás ideje. De a halál az egészen más, a halálról azt mondja a Biblia, hogy az az Isten nélküli állapot. Az a halál, amikor valaki még nem ismeri az Istent. Innen lehet nekünk megértenünk, a Jelenések könyvében azt a mondatot, amely így szól: „az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy”. Lehet valaki úgy a halál állapotában, hogy jól láthatóan itt van közöttünk, ismerjük, jókat beszélgetünk vele, el szokott menni a munkahelyére, s közben az Isten szerint még a halál állapotában van az illet , mert nem ismeri az Istent. Az a lényeg Testvéreim, – bár a meghalás mindnyájunk életében eljön –hogy a halált tudjuk magunk mögött. Az az ember, aki hisz Istenben, aki átment a halálból az életbe, azáltal, hogy övé a Krisztus megváltói munkája, az az ember nyugodtan tekinthet a meghalása elé, mert tulajdonképpen a meghalás utáni dolgok nagyban attól függenek, hogy a halál mögöttünk van-e már. Jézus is azt mondja, hogy aki hisz énbennem, ha meghal is él. Ezek a számunkra sokszor érthetetlen gondolatok pontosan ebb l fakadnak, hogy mit jelent a halál. A

136

halál Isten nélküli állapot, és amikor a Biblia a kárhozatról beszél, akkor is erre gondoljunk Testvéreim. A kárhozat az nem az, mint ahogy a gyerekeket sokszor ijesztgetik a szül k, nagyszül k, hogy az ördög beülteti az embert az üstbe és alágyújt; nem ez a kárhozat, hanem a kárhozat Isten nélküli állapot, és odaát is, aki odajut – hitünk szerint mi nem oda jutunk – annak azért lesz rossz, mert nem ismeri az Istent, nem tudja, hogy mit jelent Istennel járni és lakozni. De Dávid király ezt tudta és boldog volt, pedig rengeteg próbája volt az életének, a magánéletben, és mint uralkodónak is megvoltak a nehézségei, mégis tudta azt, hogy a halál már mögötte van, mert volt hite abban az Istenben, aki nagyobb a haláltól is. Testvéreim, amikor Dávid király magához hívatta Salamont, az újdonsült királyt, és mintegy útravalóul helyez néhány dolgot a szívére, ezt mondja: légy er s, mert én nemsokára meghalok és tudd elviselni! Légy er s, mert egy egész nép van rád bízva, járd az Isten útját, figyelj az parancsaira, intelmeire, törvényeire, járj az utain, tartsd meg azt, amit Isten rád bízott! Ha belegondolunk, azt mondhatjuk, hogy mi is hátrahagyunk bizonyos útravalókat gyermekeink számára. Hiszen az, ahogyan a gyermekeivel él az ember, az maga egy útravaló, amit lát a gyermek otthon, a családban, a szül i házban, az egy útravaló. Megérzi azt, hogy szeretik, fontos a szül számára, s figyelnek rá; ezek útravalók. Útravaló az, ahogyan élnek a szül k a gyermek szeme láttára. Egyszer egy filmnek, csak egy rövid mozzanatát láttam, és abban azt mondta az egyik szerepl , hogy a gyermekeknek hetven szemük van és hetven fülük. Nyilvánvalóan er s túlzás ez, de igenis k nézik a szül ket, hogy hogyan viszonyulnak egymáshoz, vagy hogyan viszonyulnak hozzá. S ezek mind, mind mintegy útravaló beleivódnak az lelkükbe, és nem mindegy, hogy felnövekedve milyen értékeket visznek magukkal. Nem mindegy, hogy érték lesz-e talán az Isten háza, a templom, a lélekkel való tör dés, nem mindegy hogy ilyen útravalókat hall gyermekként, hogy légy er s, figyelj az Istenre, járd az Isten útjait vagy ilyen tanácsokat – nem biztos, hogy direktben, de mégis ezt látja: légy rámen s, légy kemény, csak te magad számítasz! Mert higgyük el, hogy útravalók tömkelegét helyezzük el gyermekeink életében, de nem mindegy, hogy mit látnak, és mit tapasztalnak. Ha kimondunk dolgokat, ha nem, akkor is bizonyos útravalókat odabocsátunk a gyermekeink számára. Testvéreim, milyen érdekes, hogy Dávid király nem a hatalomról, nem a pénzr l beszélt Salamon királynak. Pedig mondhatta volna azt, hogy tiéd a hatalom, tiéd az ország, azt csinálsz, amit akarsz, légy ügyes, tegyél félre az ország kasszájából magadnak, hogy ne legyenek problémáid kés bb. Nem ilyeneket hallunk az Igében, hanem azt, hogy egyetlenegy esetben leszel boldog: ha az Istennel járod az utad, ha az Istenre tudsz figyelni, elhiszed azt, hogy a nép fölött te csak egy eszköz vagy, mint király és fölötted még ott van az él Isten, mint igaz uralkodó, akkor leszel boldog földi életedben. S egy komoly felel sséget rábíz Salamon fiára Dávid: felel s vagy önmagadért és ezért az egész népért az Isten el tt, és azért ezt vedd komolyan, hogy ezt a népet, íme rád bízza az Úr Isten. Nos Testvéreim, ugyanilyen felel sek vagyunk mi – nem az egész országért, hiszen nem vagyunk mi királyok, – de egy családért feltétlenül. Felel sséggel tartozunk önmagunkért, és a szeretteinkért Isten el tt, hogy milyen értékeket adunk át, milyen bels értékeket közvetítünk a mieink felé. S hadd mondjam el számotokra, hogy itt van a szeptember, az iskolakezdés ideje, és feleségemmel együtt szervezzük a hittanórákat, s ami eddig tapasztalható volt általunk az, hogy egyre több a hittanos gyermek. Nos, ez a tendencia az idén megd lni látszik, ugyanis kevesebb a hittanos gyermek, pedig azt mondjuk nehéz a helyzete az országnak, nehéz a helyzete az iskoláknak, mert minden szakkörre pénzért lehet beíratni a gyermeket, ezzel szemben a hittanóra ingyenes, mégis kevesebb a gyermek. Egy picit azon gondolkodtam el, hogy úgy érzem, nem veszik elég komolyan a szül k a gyermekük megkereszteltetésekor tett fogadalmat: úgy nevelem és neveltetem, hogy majd fog konfirmálni a gyermek, amikor eljön annak a rendelt ideje. Gondoljunk csak bele Testvéreim, két dologról van szó: úgy nevelem, azaz otthon imádkozom a gyermekkel és a gyermekért. Otthon beszélek arról, hogy van Isten,

137

akihez én is hozzátartozom és szeret engem, közben élek az egyház kínálta lehet ségekkel – mert van gyerek-istentisztelet, vannak hittanórák, vannak alkalmak, ahová elvihetem, hogy tanuljon valamit a gyerek. Valaki azt mondta, hogy olvasott egy felmérést, amelyben az állt, hogy a vallásos neveltetésben részesült gyermekek sokkal boldogabbak, mint azok, akiknek ez kimaradt az életükb l. Nem csodálom, hogy így van, hiszen az ember megtalálhatja az Isten melletti a boldogságát, megtalálhatja az élete értelmét, önmagát értékesnek láthatja, mert az Isten értékesnek lát bennünket. Tegnap egyházmegyei közgy lésünk volt Nyíregyházán és az egyik nyíregyházi lelkész mondta azt, amikor a hitoktatásról volt szó: a falusi papok ne irigykedjenek a városiakra, mert nem több nálunk sem a gyermek. Sovány vigasz megállapítani, hogy tényleg nem és sovány vigasz, ha egy nyíregyházi lelkész mondja, hogy ott sem több a gyermek, mint egy faluban. Falun eleve kicsik az iskolák, kevés gyermek jár az osztályokba, városon több a gyermek, de nem több a hittanos - ezt állapíthatjuk meg és ez nem vigasz számunkra. Érdekes, ha belegondolunk, hogy ilyenkor szeptemberben és id nként áthúzódik októberre is, szervezzük a konfirmációi csoportot, láttátok 6 gyerek jelent meg, pedig el szoktam menni szül i értekezletekre, és el fogok menni még a szül khöz is, mindig el szoktam menni azokhoz a gyerekekhez és szüleikhez, akir l tudom, hogy kellene, hogy konfirmáljanak. Persze nem tudok eljutni mindenkihez, mert vagy mindig zárt ajtók fogadnak, vagy már nem ott lakik a család, de el szoktam mondani a szül knek, hogy közös felel sségünk van: a papnak és a szül nek. A papé csak annyi, hogy elmondja: most jött el az ideje annak, hogy konfirmáljon a gyerek, a többi a szül felel ssége. Olyan rossz ilyenkor azokat a kifogásokat hallani, hogy döntse el a gyerek vagy … t lem mehet nyugodtan, mert nem a gyerek dönti el, hogy a szül fizetéséb l mit vesznek egy hónapban. Komoly kérdésekben nem a gyerek dönt, és azt sem a gyerek dönti el, hogy néhány hónaposan meg legyen keresztelve. Ezeket nem a gyermek dönti el, hanem a szül és itt jön ezeknek a kulcsa Testvéreim, hogy átérezzük-e azt, hogy megfogadtam valamit az Isten el tt, hogy úgy nevelem és neveltetem, hogy majd fog konfirmálni. Ha valakinek a gyermeke vagy unokája nem konfirmál le, akkor tulajdonképpen rajta marad az a felel sség, amit magára vesz a megkeresztelés pillanatában, márpedig úgy gondolom, hogy fontosak számunkra a gyermekeink és unokáink. Azt szeretnénk, hogy boldogan éljenek – ki az közülünk, aki nem. De megtesz-e érte mindent, hogy ez így is legyen? Az egyik református gyülekezet Gyülekezeti újságjának hátlapján van egy karikatúra, egy léggömböt ábrázol, amibe bele van írva a következ mondat: Azt hiszel, amit akarsz! Alul pedig ott van az a mondat: Vagy az igazságot követed – és ott van egy Biblia. Szerintem csodálatosan ábrázolja emberi életünket. Sokan, sokféle dologban, eszmében, személyben hisznek, de az a kérdés ezeknek kapcsán, hogy megtartanak-e ezek bennünket vagy pedig az igazságot fogadjuk el? Az igazság pedig a Bibliában foglaltatik, hogy van Istene ennek a világnak és ez az Isten Krisztusban lehajolt a világhoz és kínálja a b neink bocsánatát és az örök élet, és kínálja azt, hogy velünk lesz minden nap a világ végezetéig. Ezt kínálja nekünk az Úr Isten. Rajtunk múlik, hogy akarunk-e így boldogok lenni? Hiszen a lufik kipukkannak egyszer és az élet próbái mutatják meg, hogy jó dologban hiszünk-e, jó dolgokra alapozzuk-e az egész életünket? Mert ha nem akkor tényleg csak lufinak bizonyulnak, ám az él Isten nem egy lufi, egy szilárd alap, akire rá lehet bízni az egész életünket. Ez akkor is így van, amikor nehézségeink támadnak. Nem véletlen az, hogy Dávid király azt mondja fiának, Salamonnak, hogy légy er s, lélekben légy er s, hiszen egy országot irányítani nem könny dolog, de ha az Istenre figyelsz, az Isten útját járod, törvényei fontosak számodra, és figyelsz a rád bízottakra, akkor boldog lehetsz. Azt mondja ebben az Igében Dávid, hogy akkor boldogulsz mindenben. Tudjátok, ez nem azt jelenti, hogy minden sikerülni fog. Hiszen akkor mindenki hív ember lenne, ha minden sikerülne nekünk Nem, ez nem ezt jelenti. Ez azt jelenti, hogy az Isten velünk lesz, meg akar áldani bennünket, ez azt jelenti, hogy habár vannak és lesznek próbák az életünkben, de ha hétszer elbukunk, hétszer fogunk felállni, mert ott van a bennünket felemelni képes Isten. Ezt

138

jelenti boldogulni az életben Isten szerint. Boldogulni nem csak azt jelenti, hogy egyr l a kett re jut az ember, de azt jelenti, hogy az élet legmélyebb gödreib l is van kiút az Isten által. Testvéreim, azt kívánom mindnyájunk számára – tudom, hogy sok minden fontos nekem és neked is az életben –, hogy az els helyre mindig az Isten kerüljön. Benne gyökerezzen a mi életünk, a mi hitünk, benne legyünk er sek, rátekintve keressük a boldogságot, és merjünk olyan útravalókat adni a ránk bízottaknak, amelyek tényleges értékeknek bizonyulnak, mert az Istenbe vetett hitünk és az útján való járás olyan érték, amelyet semmi nem tud kettétörni, megroppantani. Erre van mindnyájunknak szüksége, nem pedig múlandó, földi, gyarló dolgokra. Azok is részei az életünknek, de a legfontosabb mindig a Mennyei Atyánk legyen. Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 422, 266, 155, 479, 274

Elhangzottak 2007. OKTÓBER havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben.

Tartalomjegyzék; • Október 7. vasárnap Textus: 1Thessalonika 4:9-12 • Október 14. vasárnap Textus: 1Királyok 16: 29-33 • Október 21. vasárnap Textus: 1Királyok 19:1-8 • Október 28. vasárnap Textus: 1Királyok 17:13 Az igehirdetések címe • • • •

Október 7. vasárnap Október 14. vasárnap Október 21. vasárnap Október 28. vasárnap

Mert vannak egyértelm dolgok…. Tetszik-e Istennek az életünk? Isten szolgálatában megfáradni. Reformáció egykor és ma!

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

139

2007. október 7. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: 1 János 4:7-21 Textus: 1Thessalonika 4:9-12 Szeretett Testvéreim! Rövid alapigénket úgy kezdi Pál apostol a thessalonikai gyülekezet számára, hogy a testvéri szeretetr l nem szükséges írnom nektek. Na, ezt vajon hogy értelmezzük? Úgy, hogy vannak magától értet d dolgok, melyekr l még írni sem kell. A keresztyén emberek számára a testvéri szeretet –Pál apostol szerint – ilyen magától értet d , teljesen egyértelm dolog. Úgy is fogalmazhatnánk: az a minimum, ami elvárható a hív emberekt l, hogy egymást szeretik. Err l beszél a János apostol 1. leveléb l felolvasott szakasz is: mi, akik tudjuk, hogy Isten szeret bennünket, tartozunk azzal, hogy szeretjük egymást. Tehát ez egy ok-okozati viszony: Isten szeret minket, így az a minimum, hogy mi is szeretjük egymást! Persze, hogy ez mennyire nem egyszer azt az evangélium egyik történetéb l is jól látjuk. A Máté evangéliumának 18. fejezetében (18:21-35) olvassuk, hogy egy ember 10.000 talentummal tartozott a királynak. Amikor eljött a számadás pillanata, akkor nem tudott fizetni az adós. A király az adós családjának tönkretételét helyezte kilátásba, ám annak könyörgésére mégis megenyhült és elengedte tartozását. Alig tapasztalta meg, élte át a megbocsátó kegyelmet emberünk, amikor szembe jött vele az utcán egy neki 100 dénárral – mondhatnánk, hogy az percekkel korábban elengedett tartozásához képest fillérekkel – tartozó ember, aki szintén nem tudott fizetni. Erre mi lett volna a követend magatartás? Elengedni azt a néhány dénárt, hiszen neki óriási tartozást engedett el a király. És tudjuk mi lett a folytatás: megragadta, fojtogatni kezdte az adóst, és nem engedte el tartozását. Ez a történet azért kicsit kijózanít bennünket, hiszen azt üzeni, hogy vannak bár egyértelm dolgok, de meg tudjuk-e valósítani azokat? Isten megbocsát nekünk, de mi megbocsátunk-e egymás számára? Isten szeret bennünket, de szeretjük-e mi eléggé embertársainkat? „Senkinek semmivel se tartozzatok, csak azzal, hogy egymást szeressétek.” – írja Pál apostol a Római levélben. E mondatban benne van az, hogy a hív ember nem egy befelé forduló életet kell éljen, mely arról szól, hogy én elvagyok magamnak, mások meg nem számítanak. Mert a keresztyén ember tartozik mindenkinek azzal, hogy szereti embertársait. Jó lenne egyébbel nem tartoznunk mások felé, de ez egy soha le nem tudható tartozás. „mert gyakoroljátok is ezt” – írja Pál apostol felolvasott igénkben a szeretetr l. Itt rátapint a lényegre az apostol: ezt gyakorolni kell! A szeretetr l olyan sok szépet lehet olvasni, hallani, de ez semmit nem ér, ha a gyakorlati életünkbe nem ültetjük át a hallott és olvasott dolgokat! Van egy rövid történetem a tökéletes örömr l, mely végül mégis a szeretetr l szól igazán, így hangzik: Assisi szent Ferenc egyik szerzetestársával tartott egy kolostor felé. Közben beszélgettek: – Testvérem, ha a vakoknak visszaadnánk szemük világát, az még nem volna a tökéletes öröm. És ha minden hitetlent megtérítenénk, ha angyalok nyelvén szólnánk, az sem lenne tökéletes öröm! – Ne csigázz már, az Isten szerelmére, hát mondd, akkor mi lenne a tökéletes öröm? – Az, ha a kolostorban, ahová megyünk, a kapus kelletlenül és durván fogadna, mi pedig azt vidáman és szeretettel fogadnánk. Ez lenne a tökéletes öröm! Teréz anya is azt mondta egyszer, hogy „Nem tudunk nagy dolgokat cselekedni, csak kicsiket tudunk, nagy szeretettel!”

140

Aki igazán példát adott nekünk a szeretetb l az Jézus Krisztus. Hiszen mindenkivel szóba állt. Nemcsak bizonyos körökben forgott, hanem közösséget vállalt mindenkivel! Szóba állt a kegyes farizeusokkal, az írástudókkal, az egyszer halászemberekkel, a vámszed kkel, s t, ha kellett a velejéig romlott, parázna n vel is azért, hogy gyakorolja a szeretetet és másoknak is lehet séget adjon erre! Feladatunk nem kevesebb tehát, mint a sokszor magától értet d szeretet megélése, kimutatása, gyakorlása embertársainkkal való kapcsolatainkban. Hiszen, ami nagyon egyértelm nek t nik, sokszor azt a legnehezebb megtenni! Ám vannak remek példák el ttünk, legyünk követ ik a szeretetben. Felolvasott alapigénkb l, amire szeretném ráirányítani figyelmeteket az ez a két szó: csendesen éljetek. A csend életünkben betöltött szerepét gondoljuk végig. A csend kincseket rejt számunkra, hiszen önmagunkba nézhetünk és Isten szavát is meghallhatjuk benne. „Csak légy egy kissé áldott csendben” – szoktuk énekelni. A csend áldását kellene felfedeznie a XXI. századi embernek, hiszen sokan nem szeretnek csendben lenni. Nem tudnak, nem akarnak csendben lenni, mert még szembe kellene nézniük önmagukkal, tetteikkel, életükkel. Pedig pontosan erre jó a csend többek között, hogy békességet találjunk önmagunkkal és az Istennel. Hogy értékeljük és átértékeljük az életünket. Egy amerikai író könyvében olvastam a következ gondolatokat: „Az élet sokkal többet kínál azoknak, akik kiszállnak a mókuskerékb l, és értékelni tudják a pillanatokat. Fejlesszük személyiségünket és törekedjünk bels képességeink felfedezésére.” Aki id nként meg tud állni és képes kiszállni a nagy pörgésb l, az önmagának és az t körülvev knek szerez áldást. Van egy felvetés, mely szerint mit kezdenénk akkor, ha tudnánk, hogy minden nap bankszámlánkra érkezik 86.400 egység, melyet be kell fektetni, el kell költeni, és másnapra nem vihetünk át bel le semmit? El kell gondolkodnunk ezen. És amíg ezt tesszük, addig elmondom, hogy ez így is van a valóságban, mert ennyi másodpercb l áll minden napunk. A kérdés csak az, hogy hogyan töltjük el. Jut-e a csend számára néhány száz másodperc mindennapjainkban? Látjuk, és tapasztaljuk, hogy az id érték, és nem mindegy, hogy mire használjuk. Többen panaszkodtak már nekem arról, hogy nem érnek rá templomba járni, nincs rá idejük. Majd ha így és így alakul az életem! Ám az így beszél k nem veszik figyelembe, hogy mindig arra érünk rá, amire akarunk, másrészt csak a kifogásokat keressük sokszor önmagunk mentegetésére. Tudok olyanról, hogy valaki azt mondta: ha nyugdíjas leszek templomba fogok járni. Akkor majd lesz id m, addig van elég dolgom. Nem érte meg a nyugdíjas kort az illet . Az Istennel való kapcsolat felvételét és megélését nem érdemes a közeli vagy a távoli jöv be helyezni, mert senki nem tudja, hogy meddig él! Valaki azt mondta, hogy „csak az id korlátoz bennünket, meg az, ahogyan használjuk.” Érdemes végig gondolni az id beosztásunkat. Jól gazdálkodunk az id nkkel? Nincs benne túl sok felesleges és elpazarolt óra, melyeket hasznosabb tevékenységre tudnánk fordítani? Önmagunk miatt is! Akinek nincs ideje Isten számára, az nem is akarja, hogy legyen! Egyszer egy 60 éves asszony elhatározta, hogy beiratkozik az egyetemre. Barátn je azt mondta erre: Józan vagy? 5 év múlva 65 éves leszel! Ez igaz – mondta a nagy terveket dédelget asszony –, de ha nem járok egyetemre, 5 év múlva akkor is 65 éves leszek! Az id értékként való kezelésére volt példa ez az egyszer történet. S ha az id r l azt mondjuk, hogy érték, akkor a csendr l is egyértelm en állíthatjuk ugyanezt! „Úgy éljünk, hogy mások megláthassák bennünk Krisztust.” – fogalmazott valaki a keresztyén életr l. Ehhez pedig id re van szükségünk, Isten el tt csendben eltöltött id re.

141

Végül figyelmünket fordítsuk igénk újabb kérése felé: „tegyétek a magatok dolgát.” A tevékeny élet tesz boldoggá bennünket! Az, amikor valamit úgy tehet az ember, hogy érzi: hasznos, amit csinál! Ám id nként beletemetkezünk az önsajnálatba, mert nehéz a sorsunk. Ez utóbbi sokakról elmondható, de nem az önsajnálat, a tétlenség a megoldás. Egy rövid történetet olvastam egy id s tanárn r l. mondta: – Rossz hangulat ellen a legjobb orvosság az, ha mások bajai után érdekl dünk és igyekszünk segíteni. Egy id ben mély levertség uralkodott rajtam, amikor egyik barátn m üzenetét vettem kézhez. Tudatta velem, hogy súlyos állapotban kórházba vitték és kérte, legyek segítségére. Erre összeszedtem magam, elmentem hozzá, tettem-vettem az ágya körül, megvigasztaltam, elvégeztem megbízásait a városban, és amikor este hazamentem, nemcsak elfelejtettem saját bajomat, de még az a jóérzésem is megvolt, hogy máson segítettem. Ezt te is megpróbálhatod, ha levertség vesz er t rajtad. Ez a történet is azt mutatja számunkra testvéreim, hogy az egyház törekvése és Krisztusban kapott küldetése tesz igazán boldoggá, hiszen másokért élni, ez a feladatunk. Aki nagyon el van foglalva a saját gondjaival, fájdalmaival, sokkal nehezebben gyógyul, mint azok, akik másokra figyelve, másokon segítve élik mindennapjaikat. Röviden összefoglalva igénket, azt mondhatjuk, hogy törekednünk kell három dologra. El ször is a testvéri szeretetre, mely sokszor egyértelm nek t nik számunkra, id nként mégis nehéz megélni. Gyakorolni kell egymással való kapcsolatainkban a szeretetet. Sok apró dologban kell felmutatnak, hogy szeretet lakik bennünk. Másodszor ne feledkezzünk meg a csend szerepér l életünkben. Mennyi áldást tartogat számunkra az Isten el tti csend. Ne fosszuk meg ezekt l önmagunkat! Harmadszor pedig legyünk tevékenyek. Olyan emberek, akik felfedezik, hogy felel sek másokért és tudnak örülni annak, hogy másoknak szolgálnak. Isten segítségével valósítsuk meg az ige útmutatását. Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 370, 483, 170, 270, 395

2007. október 14. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: 1 Királyok 18 vv Textus: 1 Királyok 16: 29-33 Szeretett Testvéreim! Izrael népe történelmébe enged bepillantást számunkra a felolvasott ige. A Bibliában olvasható királyok könyvei nevükben hordozzák, hogy mir l is szólnak igazán. Izrael királyairól, az uralkodók Istenhez és a néphez való viszonyáról. Aháb királyról olvastam alapigénkben. Röviden összefoglalja a szentíró, hogy mit érdemes tudni róla. Szomorú, hogy sok jót nem hallunk fel le. Tényszer megállapítás, hogy 22 évig volt Izrael királya, ami a kettészakított ország északi részét jelentette. 22 év egy ország élén nem kevés id . Még sem sikerült maradandót alkotni. Illetve sikerült, csak negatív irányban. Hiszen a Biblia kétféle értékelést ismer az uralkodókkal kapcsolatban: vagy azt olvassuk, hogy azt tette, amit jónak lát az Úr, vagy azt, hogy azt tette, amit rossznak lát az Úr. Ez a mérce a királyok kapcsán: Isten szerint éltek-e vagy sem? Fontos volt-e számukra Isten vezetése, parancsa, a neki való engedelmesség vagy sem? Tudtak-e királyként szolgálni az Istennek, vagy önmaguknak gy jtöttek szolgákat, Istent teljesen kihagyva számításaikból?

142

Nos, Aháb királyról azt olvassuk, hogy azt tette, amit rossznak lát az Úr, még inkább, mint valamennyi el dje. Igaz, hogy mi nem vagyunk királyok, de azért érdemes elgondolkodnunk arról, hogy el deinkhez képest hol tart az életünk? Milyen családi örökséget hoztunk magunkkal? Ez jó-e vagy rossz az Isten el tt? És hol vagyunk jelenleg ehhez képest? Sokan emlegetik nagy tisztelettel szüleiket, nagyszüleiket, akik milyen tisztességgel, becsülettel dolgoztak, fáradoztak éjt nappallá téve földi életükben és emlékeznek rájuk nagy szeretettel. Ám olyanok is vannak, akik nehéz szívvel gondolnak felmen ikre, mert nem egészen úgy éltek amazok, ahogyan kellett volna. Mindnyájunknak van tehát egy ilyen örökségünk, amire vagy azt mondjuk, hogy igen, ezt szeretném folytatni, vagy azt, hogy ehhez semmi közöm, más akarok lenni. Ha belegondolok abba, hogy id sebb testvérekt l hallottam már néhányszor, hogy hosszú évtizedekkel ezel tt kik és mennyien jártak templomba, hogy tele volt gyakran az Isten háza az istentiszteletek idején, akkor bizony az üt szöget a fejemben, hogy vajon a régiek gyermekei és unokái hol vannak? Közel az Istenhez, vagy távol t le? Talán meg se lettek keresztelve? Vagy ha mégis le már nem konfirmáltak? Mind-mind nyitott kérdések ezek számunkra és bár szükséges visszafelé tekintenünk is, azért nézzünk el re és gondoljunk a ránk bízott családtagokra: a gyermekeinkre, az unokáinkra! Arra, hogy számukra milyen példával járunk el l? Beszéltünk-e eleget nekik a Jézus Krisztussal való kapcsolatunkról? Látták-e, hogy megéljük a hitünket? Tudom, hogy talán túl sok kérdést teszek fel, de Isten igéje mindig kérdez bennünket. A feleletet pedig csak mi magunk tudjuk megadni! Egy kicsit gondoljuk tovább családunk történetét. Ha mi már nem leszünk, akkor mit gondolnak majd rólunk hátrahagyott szeretteink? Valaki azt mondta, hogy „amíg a hever n hagyunk mély nyomot, addig nem tudunk mások életén mély nyomot hagyni.” Nagyon elgondolkodtató vélemény ez. Hány ember üli ki a kocsma székét, ahelyett, hogy a munkahelyén a szerszámokat koptatná! Hány és hány család megy tönkre, mert a családf a családban betöltött szerepéhez méltatlan módon viszonyul. És így nemcsak a saját, hanem állítólagos szeretteinek az életét is tönkreteszi! Sokféle példa lehet el ttünk! A jó példák adjanak hitet, er t számunkra, a rosszak pedig mutassák meg azt, hogy valamit hogyan nem szabad csinálni! Bármi is volt a múltunkban, újat kezdeni soha nem kés Isten segítségével! Persze ehhez arra van szükség, hogy akarjunk Isten útján járni! Aháb királyról ilyesmit nem ír az ige. S t! Azt olvastam, hogy „nemcsak folytatta Jeroboámnak, Nebát fiának vétkeit, hanem feleségül vette Jezábelt, a szidóniak királyának a leányát.” Ebb l a mondatból kiindulva tisztáznunk kell Jeroboám király vétkét és megnézni, hogy mi is volt a baj Aháb n sülésével. Az el bbi kérdésre az a válasz, hogy Jeroboám a kettészakadt ország északi részének els uralkodója volt, és mivel a nép Jeruzsálembe – a déli országrész f városába – járt Istennek áldozatot bemutatni attól félt, hogy elveszíti hatalmát. Ezért aranyborjakat, azaz bálványokat állíttatott két másik városba – Dánba és Bételbe –, és megparancsolta a népnek, hogy ne menjenek többé Jeruzsálembe áldozatot bemutatni, megtehetik azt az el bb említett két helyen is. A házasságkötésével szintén az volt a gond, hogy csupán önös érdekeit nézte, Istent ebben is kihagyta számításaiból. Az Úr ugyanis azt parancsolta választott népének, hogy ne keveredjenek más népekkel, mert tudta, hogy a bálványimádó népek tévelygésbe és romlásba viszik a zsidó népet. És így is lett! Jezábel királyné hozta a maga vallásos életét – mely a bálványimádásról szólt – a házasságba és ráer ltette azt férjére, és férjén keresztül az egész népre! Ezért volt az, hogy Illés prófétának és a többi hith zsidónak menekülnie kellett, mert halálra keresték ket. Izrael Istenét semmibe sem nézte a királyné és mindent meg is tett az Úr útján járók ellen a maga nem válogatós eszközeivel! Testvérek! A házasságkötés egy életre áldást vagy átkot jelenthet számunkra. Attól függ en, hogy hogyan választottunk. Engedtük-e, hogy Isten segítsen a választásban, vagy a saját – netán szüleink – elgondolása alapján jól „beleválasztottunk” és szívjuk a fogunkat egy életen át (netán hosszabb-rövidebb úton rájön valaki a tévedésre és válnak útjaik, de milyen

143

az már)? Persze nincsenek reménytelen esetek, de az bizonyos, hogy mégsem mindegy megtalálja-e a boldogságot az Istent l mellé rendelt társsal az oldalán az ember vagy éppen minden nap új nehézség, új küzdelem a számunkra! Aháb nem éppen szilárd hitét könnyen a bálványok felé fordította felesége Jezábel. Kicsit döbbenetes olvasni a Királyok könyvében, hogy a bölcs Salamonnal ugyanez megtörténik élete végén. Pedig Istent l kérte és kapta bölcsességét, és mindazt, amit nem is kért: hosszú életet, nagy gazdagságot, ám mégis elpártolt szíve az Úrtól feleségei miatt. De térjünk vissza Aháb királyhoz, az uralkodásához, mely felesége hatására és befolyására nem volt Istennek tetsz . Illés próféta, aki él hit , buzgó szolgája volt az Úrnak szintén megszenvedett a hitbeli üldöztetés miatt! is kiborult és meg akart halni! Ám Isten er t adott neki! A hív ember, aki felel sséget érez népe, családja, és önmaga iránt nagyon szenved, amikor azt látja, hogy a hitetlenség, a bálványimádás tombol, hódít körülötte! Mózes is megdöbbent akkor, amikor az egyiptomi szolgaságból kihozott nép a hálaadás helyett zúgolódni kezdett azért, mert az egyik helyen a víz keser volt. Pedig számunkra is nyilvánvaló, hogy az életnek vannak édes oldalai, de léteznek keser ek is. Vannak gy zelmek, de léteznek próbák is. Ha viszont Istent követjük, nem kell félnünk attól, hogy vajon mi kerül az utunkba. El kell fogadnunk a keser t is az édessel együtt arra alapozva, hogy Isten tudja, mi válik a javunkra. Testvéreim! A hitre mindig a legnehezebb id kben van szükségünk. Illésnek azokban a bujdosós napokban, hónapokban is tudnia kellett, hogy Isten nagyobb minden Ahábnál és Jezábelnél, és majd igazságot szolgáltat. Victor Hugo négy sorosát hadd idézzem e helyen: „Ó légy, mint a madár, amely törékeny ágon Dalolgat vidoran, s amikor az ág recseg akkor is dalol, mert Tudja, hogy szárnya van.” Ezekre a sorokra nézve mondta valaki, hogy szárnyunk a hit, mely ha er s, jöhet az élet vihara, mi tovább dalolhatunk vidáman, gondtalanul. Nagyszer megfogalmazás ez, melyet nehéz megélni, de így igaz! A hit szárnyán kell tovarepülnünk gondjaink fölött, arra gondolva, hogy ez azért lehetséges, mert Valaki sasszárnyon hordoz bennünket! Tudjátok mi a különbség az Istenbe vetett hit és az t kihagyó emberi számítások között? A végeredmény! Ezt valaki úgy fogalmazta meg: „Noé bárkáját amat rök építették, a Titanicot profik.” És mi tudjuk, hogy melyiknek mi lett a vége! Noé megmenekült családjával együtt, a hatalmas Titanic – melyre azt mondták, hogy az Isten se tudná elsüllyeszteni – alig másfél óra alatt elsüllyedt. Pedig az akkori világ remekm ve volt és elég volt egy jéghegy, mely megtörte az emberi g göt és büszkeséget, mely kihagyta terveib l az Istent. A hitetlenség elképeszt megnyilvánulása, hogy az Amerikai Egyesült Államokban egy parlamenti képvisel be akarja perelni az Istent, mert félelmet gerjeszt és „a föld lakosainak milliói között halált, pusztulást és terrort” okoz! Isten perelésének két oka van: az amerikai törvények abszurditására akarja felhívni a figyelmet, mely szerint akárki akárkit, akármiért beperelhet. Másrészt nem a legjobb a viszonya az Úr Istennel. Bevallom nektek, hogy sajnálom az ilyen embereket, akik azt sem tudják, hogy kicsoda is az Isten és ahelyett, hogy hálát adnának neki életük számtalan áldásáért ilyen d reségekre vetemednek…. Igaz, nem sokkal szívderít bb volt, amikor kb. egy hete a tévében egyik színészünk arról vallott, hogy szerinte Isten létezésével kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy aki hisz benne, annak van, aki nem hisz benne, annak nincs. Hát a magam részér l azt tudom erre mondani, hogy ez nagy tévedés! Ha ugyanis azt hisszük, hogy nincs leveg , attól még van. Istenr l is ezt állítom: attól még, hogy sokan nem hisznek benne, még létezik. A hit nem mindenkié – írta Pál apostol a thessalonikai gyülekezetnek. Ezt kell elfogadnunk, nem azt, hogy nincs Isten. Egykor mindenki megtudja, hogy van Isten. Legkés bb akkor, amikor megáll ítél széke el tt. Ez persze nem fenyegetés akar lenni, hanem egy bibliai igazság

144

felelevenítése. Jézus azt mondja a feltámadásról a János evangéliumában, hogy „eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az hangját és kijönnek. Akik a jót tették az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel.” Nem azt mondja tehát Jézus, hogy akik hisznek benne azok feltámadnak, a többiek meg nem támadnak fel. Hanem azt állítja, hogy mindenki feltámad, de egyesek nem az örök életre, hanem az örök kárhozatra. Ezt, ha hiszi valaki, ha nem akkor is így lesz! Miért lehetünk benne biztosak? Mert a világ Ura, az él Krisztus mondta! pedig soha nem hazudik! Ha megvizsgáljuk életünket, akkor az a legbölcsebb, ha Istenre figyelve tesszük dolgunkat. Ha pedig így sikerül élnünk, akkor, ha már nem leszünk az él k sorában, akkor is azt fogják mondani hátrahagyott szeretteink, hogy voltak bár hibáink és b neink, de próbáltuk járni az Isten útját, próbáltunk az tetszésére élni. Így lehet áldott valakinek az emléke, gondolván az els zsoltár szavaira: „ismei az Úr az igazak útját, a b nösök útja pedig semmibe vész.” A választás ott volt Aháb király el tt és ott van el ttünk is. Válasszuk az Isten szerint valót minél gyakrabban. Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 135, 398, 151, 236, 479

2007. október 21. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla református lelkész) Lectio: Zsoltárok 130 Textus: 1 Királyok 19: 1-8 Szeretett Testvéreim! Mai igénk alapján is rácsodálkozhatunk, hogy a Biblia milyen valóságh en mutatja be a hív ember életét. Hiszen milyen jó lenne, ha azt mondhatnánk: mi, hív emberek nem szoktunk elbukni, nincsenek vétkeink, nincsenek gondjaink! Az élet nehézségeit játszi könnyedséggel dobjuk le vállainkról! De magunk is érezzük, tudjuk, mert tapasztaljuk, hogy nem ez a valóság. Sokkal inkább az, hogy Istent dics ít életünket olykor átszövik a hitben való meglankadásaink, s t botlásaink is! A Szentírás nagyjait említhetném példa gyanánt, hogy k hogyan járták meg a magasságokat és a mélységeket is földi életükben. Dávid király, aki gy zelmet gy zelemre halmozott Izrael ellenségei fölött, alulmaradt a lelkében feltör b nös kívánsággal szemben és megszerezte magának a hettita Úriás feleségét, Betsabét, még olyan áron is, hogy a halálba küldte hadserege egyik legjobb katonáját, Úriást. Salamon király, aki messze földön híressé vált Istent l kapott bölcsessége miatt, élete végén feleségei hatására hátat fordított Istennek. Vagy ott van a 12 tanítvány egyike, Péter, kinek bizonyságtételére 3000 ember tért meg pünkösd ünnepén. Emlékszünk rá, hogy az utolsó vacsora estéjén hogyan fogadkozott Jézus iránti h ségér l, mely ha kell vállalja a börtönt és a halált is, és néhány órán belül háromszor is letagadta, hogy ismerné Jézust. És íme itt van igénk szerepl je, Illés próféta, aki nem sokkal korábban fölényes diadalt arat a bálványimádó papok serege fölött Isten segítségével az egész nép szeme láttára, s lám most halni készül! Illés úgy érzi, hogy nem bírja tovább a ránehezed lelki terhet. Szeretné feladni a küzdelmet, s élete végét kívánja. Elképeszt az a lelkiállapot változás, amin, rövid id n belül keresztül megy a próféta. Azonban nemcsak Illésre, de önmagunkra tekintve is azt mondhatjuk, hogy egyszer fent, egyszer lent. Hol a hit csúcsain érezzük magunkat, hol pedig a lelki mélységb l

145

szeretnénk kiutat találni! Ilyenek vagyunk, de szabad tanulnunk Illés történetéb l, mely komoly tanulságokkal szolgál számunkra. Akkor most nézzük meg, hogy mit tanulhatunk Illést l. El ször is azt, hogy Isten szolgájának lenni harcot jelent. Ezt látjuk Illés történetéb l. Prófétai küldetésének ideje alatt harcolt Izrael népének b nei ellen. Megpróbálta visszatéríteni Istenhez a romlás útjára tévedt zsidó népet. Nem volt egyszer feladata, hiszen ahogy szokták mondani: a fejét l b zlik a hal, és ez teljesen igaz volt a választott népre. Királyuk, Aháb, felesége révén a bálványok felé fordult, és akik nem cselekedtek hasonlóképpen, az életükkel játszottak! Aháb király uralkodásának 22 éve is azt mutatja, hogy le lehet zülleszteni, és erkölcsi romlásba lehet vinni egy egész népet, ha nem számít az Isten akarata! Illés pedig, mint az Isten szolgája mindent megtett a maga módján, hogy az emberi szíveket Istenhez fordítsa. Bármilyen nehéz feladat volt is, többször megjelent a királynál és vitte neki Isten üzentét. Igaz, mindig ellenállásba ütközött, de Isten szavát újra és újra át kellett adnia, mert mint prófétának ez volt a küldetése, Istent l rendelt szent kötelessége. A mindenkori hív emberek sorsa – így a miénk is – ugyanez: harcolni a b n ellen és lelkek megmentéséért, Isten ügye terjedéséért küzdeni! Aki azt hiszi, hogy Isten szolgájának lenni kényelmes állapot, az nagyon téved. Aki pedig netán kényelmesnek éli meg hív életét, arra azt mondhatjuk, hogy valami nincs rendben az életében. Nem veszi komolyan a másokért szívében hordozott felel sséget, amire Isten indít bennünket! „Új próba és új küzdelem a hív k sorsa szüntelen” – van ott egyik énekünkben. És ezt azért is jó tudni, hogy nehogy mást várjunk! „Tagadjátok meg magatokat, vegyétek fel kereszteteket, és úgy kövessetek engem” – mondta Jézus. Pál apostol pedig élete végéhez közeledve így szólt: „Ama nemes harcot megharcoltam…” Pál apostol szerint a keresztyén élet harc. Mindennapi küzdelem. A b n és az ördög mesterkedéseivel szemben kell felvennünk a harcot az Isten fegyvereivel: a megigazulás páncélját, a hit pajzsát, az üdvösség sisakját, és a Lélek kardját (ami az Isten beszéde) kell magunkhoz venni! Sokszor kemény és jó kilátásokat alig-alig felvillantó ez a küzdelem. Hiszen a jó sokkal nehezebben terjed, mint a rossz. Isten gyermekeiként mégis abban a reményben képviseljük a jót, hogy egyszer mennyei Atyánk igazságot szolgáltat és megítéli mindnyájunk életét. Másodszor: Illés életének valósága, hogy a szolgálatba bele lehet fáradni és keseredni. Isten legbuzgóbb szolgái is átélnek mélypontokat. Hallottam egy lelkészr l, aki évtizedekkel ezel tt egy alföldi gyülekezetet pásztorolt. Nagy tervekkel és lendülettel fogott bele az Úr szolgálatába, ám néhány év múlva nagyon szomorúan állapította meg: „Nem tér a nép!” A falak, melyekbe ütközik Isten buzgó szolgája, a látványos eredmények elmaradása azonban ne keserítsen el senkit! Bár tudom, hogy könny ezt mondani, id nként magam is lehangolódok bizonyos dolgok láttán és felteszem a kérdést, hogy van-e értelme? Nos, Illés megfáradásának a kulcsa úgy érzem az volt, hogy levette tekintetét Istenr l. Hiszen ameddig t nézte, addig er snek bizonyult még a királlyal és bálványimádó csapatával szemben is. Amikor azonban csak magát látta, akkor megfáradt és belekeseredett helyzetébe! Úgy gondolta, hogy annyira elhatalmasodott a hitetlenség, hogy egyedül maradt az országban, mint olyan, aki Istent képviseli és szolgálja h ségesen. Testvérek! Hív életünk egyik nagy kísértése, azt gondolni, hogy csak mi vagyunk az igaz szolgák, a többiek nem segítenek, nem fáradoznak az Isten ügyéért. Ha csak önmagunkat nézzük, akkor egy id után lehangol és elgyengít bennünket sok minden! Nézzük csak meg, hogy Illés milyen mélyre jutott? „Elég, Uram, most már nem bírom tovább! Vedd el az életemet, mert nem vagyok jobb el deimnél.” Ezen szavakkal áll meg Isten el tt! De legalább Istennek mondja el mindezt! Ha lelked tele van keser séggel Istent keresd!

146

Neki panaszkodj! tud meghallgatni és választ adni számodra! A 130. zsoltár írója is nagy mélységb l kiáltott Istenhez, mert tudta, hogy felülr l jön a segítség! Illés is Isten elé állt és azt mondta: elég! Ha egy picit is elgondolkodunk ezen a négybet s szavunkon, akkor azt mondhatjuk, hogy id nként elhagyja ajkunkat. De nem ám az élet örömei, boldog pillanatai, az Isten áldásai kapcsán. Azokra soha nem mondjuk, hogy elég! Ha viszont próbák, nehézségek, fájdalmak köszöntenek ránk, akkor ki-kibuggyan bel lünk, hogy Uram, elég már! Most már jöhetne valami jobb is! Tagadhatatlan, hogy olykor oda is eljuthat bárki, hogy azt mondja: elég, Istenem vedd el az életemet! Itt érzem szükségét annak, hogy elmondjam: életünk az Isten ajándéka, és annak kezdete és vége az kezében van! Mindnyájunk élete Isten ajándéka. rendelkezett születésünk pillanatáról és rendelkezik halálunk pillanatát illet en is. A legnagyobb mélységben is tudni kell, hogy mind a mi életünk, mind a másoké az Isten kezében van. A halál óráját ne siettessük sem önmagunk, sem mások életében. Az Isten szentsége ellen vét, aki így cselekszik. S éppen ezért soha nem lehet megengedhet és elfogadható semmiféle formája az er szaknak! Az Isten szerepét, szuverén jogát bitorolja el az, aki merészeli venni a bátorságot, hogy döntsön emberi életek fölött! Vannak, akik önmaguk, vannak, akik mások ellen követnek el er szakot! S hogy mit szól ehhez az Isten? Amikor nagyon mélyen vagyunk, és azt érezzük, hogy nincs tovább, akkor kapaszkodjunk az Isten szavába! Mert Neki van egy nagyon jelent s elég-gel kezd d mondata, melyet Pál apostol hallhatott el ször, de rajta keresztül nekünk is üzen az Úr: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én er m er tlenség által ér célhoz.” Szükséges személyessé tenni ezt az igét, mert benne ezt mondja az Úr: az én er m, a te er tlenséged által ér célhoz! Tehát a legf bb jó, nem más, mint az Isten kegyelme, mely er sít , bátorító, vigasztaló és üdvözít kegyelem! Mindnyájunknak erre van leginkább szükségünk! A gyilkosságok kapcsán azt mondja az ige, hogy Isten „számon kéri a vérontást, emlékezik rá, nem feledkezik meg a nyomorultak jajkiáltásáról.” (Zsoltárok 9:13) Óhatatlan, hogy ne jusson eszünkbe az 1956-os vérontás is! Az akkor elhunyt áldozatok vére, melyr l hiszem, hogy szintén ott van az Isten el tt, s akikr l szintén megemlékezik az Isten! Pusztán az a tény, hogy mi, ma szabadon megemlékezhetünk róluk, azt bizonyítja, hogy nem lehet az er szaké az utolsó szó! Hogy a gy löletnél nagyobb a szeretet! Annál, aki öl, nagyobb, aki áld! Jézus Krisztus azt mondja, hogy „nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint, aki életét adja a barátaiért.” Úgy érzem, hogy ezt az igét tovább gondolhatjuk úgy, hogy nincs senkiben nagyobb szeretet annál, aki • életét adja családtagjaiért – úgy, ahogyan egy éve Olaszliszkán történt, • életét adja honfitársaiért, az igazságért, a hazáért – úgy, mint 51 évvel ezel tt országunkban, f leg Budapest utcáin történt. • De a legnagyobb szeretet mégis csak az, ami csaknem 2000 éve a Golgotán történt, ahol Isten az Fia életét adta értünk, mindannyiunkért! Mai igénk harmadik üzenete ez a mondat: „Kelj föl, egyél, mert er d felett való út áll el tted!” Ez azonban nemcsak Illéshez szól, hanem minden kor minden elkeseredett, kétségbeesett, a küzdelmet már-már feladni kívánó emberének is szól: „Kelj föl, egyél, mert er d felett való út áll el tted!” Nem tehetünk másként: végig kell futnunk, meg kell harcolnunk az Isten által kijelölt pályánkat. Ha mi magunktól készek vagyunk erre – még ha er nk felett való is az id nként – az Isten rá adja az áldását. Igen, sokszor nehéz felállni a padlóról, de ez a feladatunk, mert jönnek utánunk gyermekeink, unokáink, a felnövekv nemzedék, kik lehet, hogy a mi példánkból merítenek majd er t!

147

Illés képes volt erre és újult er vel vetette bele magát Isten szolgálatába és próbálta meg közelebb vinni az Úrhoz az eltévedt népet. H ségének jutalma pedig az lett, nem látott halált, hanem Isten közvetlenül vette magához t. Isten minket is bátorít, az bíztatása hozzánk is így szól: „Kelj föl!” Gondoljuk ezt végig, forgassuk szívünkben és higgyük el, hogy bukásainkból, mélységeinkb l, nehézségeinkb l újra és újra felállhatunk, ha feltekintünk a nekünk er t adni tudó él Istenre! Kívánom, hogy ez sikerüljön szüntelenül. Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 77, 130, 172, 459, 396

2007. október 28. vasárnap (Szolgálattev : Dr. Siket Nándor orvos-lelkipásztor) Textus: 1Kir 17:13 „Illés azonban ezt mondta az asszonynak: Ne félj, csak menj, és tégy úgy, ahogyan mondtad, de el bb készíts bel le egy kis lepényt, és hozd ki nekem! Magadnak és a fiadnak csak azután készíts!” Keresztyén Testvéreim! Reformációi ünnepi istentiszteletünkön a reformációra emlékezünk. Arra a sorsdönt eseményre, amelynek egész egyházunk létrejöttét köszönhetjük, arra az eseményre, aminek kapcsán elmondhatjuk 490 évvel kés bb: református istentiszteleten, református templomban lehetünk együtt. De, mivel óriási a távolság, közel félezer esztend , talán az is megfordul a fejünkben, hogy az akkor történtekhez, az akkor élt emberekhez ugyan mi közünk van nekünk, magyaroknak, tiszavasváriaknak, itt a XXI. században? Isten Szentlelkének segítségében bízva szeretnénk megkeresni most együtt miben is hasonlítunk és mi az amiben különbözünk azoktól a népekt l, akik közel ötszáz éve a reformációt átélhették, s miben hasonlítunk vagy miben különbözünk azoktól, akik Illés próféta idején Izrael országában éltek. Abban az országban, ahol több mint 2500 évvel ezel tt Isten kiválasztott népe a zsidóság letért az Istent l rendelt útról. Azok a kedves testvérek, gyülekezeti tagok, presbiterek, akik az elmúlt vasárnap itt voltak, hallhattak már err l. A választott nép vezet i h tlenek lettek Istenhez. Dávid király idejét l -, apró hibákat leszámítva - rendben voltak a dolgok. De Salamon király halálához közeledve már elfordult Istent l, és utána pedig kettészakadt az ország, a vezet k saját önös, pénzt l és hatalomvágytól f tött érdekeit tekintve elfordultak a Mindenség Urától, és a nép, az istenadta nép, - vezet jét követve szintén letért a helyes útról és hátat fordított az Istennek. Bálványimádás, és az ország kettészakadása következett tehát. Mi csak remélhetjük és sejthetjük, hogy akkoriban 2500-nál is több évvel ezel tt maradtak néhányan kiválasztottak, akik h ségesek maradtak Istenhez, akik szomorúan és szenvedve élték át, hogy a nép többsége elfordult az Úrtól, akik sóvárogva várták, és könyörögve fohászkodtak azért, hogy jöjjön Istent l szabadulás azokban a nehéz és gyalázatos id kben. Bíztak benne – és igazuk lett - , hogy Isten nem nézi tétlenül sokáig, nem t ri az istentelenséget és a gyalázatot, Isten beavatkozik, meghallgatja a könyörg k fohászait. Így történhetett az, hogy több mint 2500 évvel ezel tt a nehéz id kben, a baj kell s közepén Isten elküldte kiválasztott prófétáját, Illést,

148

hogy változtasson az elrontott dolgokon. És hisszük vagy sem, a közel 500 évvel ezel tti Európában, a reformációt megel z en hasonlóan rosszul mentek a dolgok. Hol volt már ekkor Jézus Krisztus tanításainak a szelleme? Ki figyelt arra az akkori egyház vezet i közül, hogy az egyház feladata Isten szeretetét és megváltó kegyelmét tolmácsolni mindenkinek, segíteni a bajba jutottakon, fölkarolni a gyámoltalanokat, elesetteket, ki foglalkozott már ezzel akkor az egyházi vezet k közül? Amikor számtalan értelmetlen, ostoba keresztes hadjáratot végig szenvedett Európa, végig szenvedte a pápaság kicsinyes harcait, ami semmi másról nem szólt, mint a pénzr l, hatalomról, a pénz bálványozásáról, ahelyett, hogy fölkarolták volna az embereket, segítettek volna a bajba jutottakon, az egyház – ha lehet ilyet mondani – még jobban kizsigerelte a híveket. Még több pénzt követelt mindenkit l, hogy pénzért adja nekik tovább Isten kegyelmét, amit Jézus Krisztusban ingyen, feltétel nélkül adott minden egyes embernek. De úgy, mint Illés idején – több mint 2500 évvel ezel tt – a reformáció korában is voltak néhányan h ségesek, igaz, kiválasztott hívek, akik fohászkodtak az Úrhoz és sóvárogva várták Isten szabadítását, bíztak abban, hogy az Úr nem nézi tovább tétlenül ezt a gyalázatot, hogy a papjai megszentségtelenítik a szent szolgálatot és a népet tévútra, zsákutcába vezetik. S nem tévedtek, Isten meghallgatta a kimondott, kimondatlan imádságukat is és rendelt változást, rendelt szabadulást: elhívta az egyik szolgáját, nem prófétát – közönséges embert – Luther Mártont, hogy eszköze lehessen abban, hogy a megromlott és gyalázatossá vált egyházban változást, megújulást lehessen el idézni. S ha még kétségeink vannak, hogy van e közünk Illés vagy Luther Márton korához, vizsgáljuk meg magunkat csak egy pillanatra, vizsgáljuk meg egyházunkat, magyarságunkat. Azt mondtuk, hogy kettészakadt az egyház Illés idején, kettészakadt az ország a reformáció után, vajon most mit mondhatunk? Országunk politikai érdekek miatt megosztottá vált, vezet ink azt hangoztatják, hogy bizony kettészakadt az ország. Egyházunkban is újabbnál újabb vadhajtások jelentkeznek, id r l id re forgácsolódik szét egyházunk. Ezt is nevezhetjük szakadásnak. S ez is bizonyítja, hogy nem sokkal vagyunk el rébb a korábban említett eseményekhez képest. Ma is, a XXI. századi Magyarországon a pénz és az érdek szabja meg, hogy ki mennyire magasra tud kapaszkodni, és nem nagyon érdekel senkit a törtet k közül, hogy kinek a fejére kell taposni ahhoz, hogy magasabbra emelkedhessenek. Ez a hatalomvágy, ami mindig is az embert megkísértette 2500 vagy 500 évvel ezel tt is – bizony bennünket, ma él embereket is ki tud kezdeni. Sajnos nem vagyunk kivételek, bizony kikezdheti református egyházunkat, de szerte az egyházakat a világon mindenütt. Ma bizony vannak hírek, amib l halljuk, hogy gyilkos papokat lepleztek le, szélhámosokat, paráznákat, s ezeket az egyház engedte id r l id re, hogy felmenjenek a szószékre és állítólag Isten nevében hirdessék az Igét. S hol van most vajon az, hogy az egyház gondoskodik a bajba jutottakról, amikor a saját szolgájukról nem gondoskodik. Talán nem tudja mindenki a Kedves Testvérek közül, hogy a Magyarországi Református Egyházban délen – ahonnan én jöttem – vannak gyülekezetek, ahol a lelkész 30-40 ezer forintos fizetésb l kell, hogy éljen. De közben az egyház mindent elkövet, hogy politikai pártoktól, alapítványoktól minél több pénzhez jusson. Saját híveir l nem gondoskodik eléggé. Vajon nem mondhatjuk-e, hogy a mi körülményeink hasonlítanak Illés korához, vagy a reformáció idejéhez? Reménykedhetünk abban, hogy vannak közöttünk, vagyunk néhányan, akik igazán hív k tudunk maradni és hogy ha látjuk a nyomorúságot, látjuk a gyalázatot, ami körül vesz bennünket, talán tudunk, merünk Istenhez fohászkodni, hogy adjon szabadulást, adjon változást a mi életünkbe is. Mert, hogy ha nem t rte 2500 vagy 500 évvel ezel tt az istenkáromlást, és az istentelenséget, bízhatunk abban, hogy a sóvárgó vágyakozásunk, és fohászunk után meghallgatja a mi kérésünket is, és nekünk, mai, XXI. századi magyarországi egyháztagoknak is szabadítóról fog gondoskodni. Tudnunk kell azt, hogy 2500 évvel ezel tt, amikor Illés színre lépett, hogy elindítsa a változásokat Isten kegyelméb l – mint mondtuk, a nép elfordult Istent l, és bálványokat kezdett követni. Már a honfoglalás óta nagy kísértés volt ez a zsidó népnek, hiszen körülötte mindenütt bálványimádó népek éltek. Sejthet volt, hogy

149

el bb-utóbb hatással lesz rájuk. Bizony így volt alkalmuk megismerni, hogy milyen is a bálványimádás, mire képesek ezek a bálványistenek. Nagyjából elmondhatjuk, hogy semmire. A saját híveik is elmondják, hogy a bálványistenek maximum a saját templomukban er sek, a saját szentélyükben, de a szentély falain túl a város vagy f város határán túl már gyengébbek, de az ország határain túl, pedig a bálványoknak semmiféle hatalmuk sincsen – mondják ezt a saját híveik is. Borzasztó dolog, hogy Isten népe, amely számtalanszor megtapasztalhatta már Isten szabadító kegyelmét engedett ennek a befolyásnak. S a kiválasztott nép képes volt elhinni, hogy Isten a mindenség ura nem egyéb, mint egy közönséges bálvány, akinek valóban korlátozott hatalma van, akit csak Jeruzsálemben, a szentélyben lehet tisztelni, a f város határán túl már nincs ereje, az ország határán túl pedig Izraelben semmiféle hatalmat nem tud gyakorolni. Az itt elkövetett b nöket talán már nem is látja, a vétkeket nem tudja fölfedezni, csodát tenni képtelen. Illés megjelenik és az els pillanattól kezdve nemet mond erre a téveszmére. Illés neve eredetileg úgy hangzik, hogy Élijáu, ami azt jelenti: Istenem, Uram. Úgy is mondhatnánk, hogy nekem él Istenem van. Illés neve is már erre utaló jelzés. Mindenható Úr, akit az egész kiválasztott népnek követni kellene, nem egy bálvány, nem egy tehetetlen valaki, nem k b l vagy fából faragott szobor, akit emberkéz alkotott, maga az, aki alkot, aki egész világot teremtett, megalkotott benne bennünket, embereket, és megteremtette ennek a világnak mindenféle fizikai, biológiai törvényszer ségét is. A mi Mindenható Istenünknek, akit Illés képviselni kezdett nincsenek korlátai, nem lehet falakkal bezárni egy szentélybe, nem lehet a hatalmának gátat szabni országhatárt jelz kövekkel vagy táblákkal, és ugyanígy nem lehet a hatalmát id ben sem korlátozni, mert ez a Mindenható Úr, aki valóban él Isten és nem egy közönséges bálvány, mindenható Úr az Ószövetségben, a reformáció idején és a mi szabadító Istenünk ma is. Mi, ma él keresztyének is, itt a tiszavasvári gyülekezet, megtapasztalhatja Isten kegyelmét Jézus Krisztus által, a Szentlélek közvetítésével, hogy nemcsak akkor – évezredekkel, vagy évszázadokkal ezel tt – hanem ma is képes csodát tenni, mert az hatalma, az ereje korlátlan. De mivel is jár az Istennek szentelt szolgálat? Illést, amikor elhívja Isten magányosan, egyedül kell, hogy szembe nézzen a veszéllyel. Túl az ország, a város, a szentély határán, ismeretlen istenségek földjére kell mennie, hogy szembe szálljon a bálványimádókkal. Illés meghallotta Isten megszólító üzenetét, felelt neki és elvállalta a szent küldetést, noha tudta, hogy életveszély fogja fenyegetni. Hasonlóképpen Luther Márton, amikor 1517. október 31-én a wittenbergi vártemplom kapujára kiszögezte 95 pontból álló tételeit, szintén helyesen és bölcsen válaszolt Isten megszólító üzenetére. Tudta azt, hogy nagy veszélyt vállal, tudta azt, hogy kevesen vannak, talán senki nincs, aki mellé áll. Tudta azt, hogy életveszélyben van, mégis szembenézett a kihívással, és legendás mondatát, amikor zsinatra beidézték és számot kellett adni tanításáról, ekkor fogalmazta meg: „Itt állok, másként nem tehetek!”Magyarán szólva nem tehetem meg azt, hogy meghallottam Isten szólító Igéjét és rest maradok. S mi a helyzet velünk? 2500 évnél is régebben Illés válaszolt Isten megszólító Igéjére, vállalta az életveszélyt. Luther Márton 500 évvel ezel tt szintén vállalta az életveszélyes körülményeket. Nekünk, ma él keresztyéneknek nem kell meghalnunk a hitünkért, békében élünk, de a konfliktusokat nekünk is vállalni kell, ha bizonyságot akarunk tenni a hitünkért, de kérdés az, hogy vállaljuk-e ma él keresztyének Istennek a szándékát vagy úgy viselkedünk, mint Jónás próféta: nem hogy nem teljesítjük, hanem éppen az ellenkez jét tesszük, a másik irányba fordulunk, hátat fordítunk Istennek. Múlt vasárnap, akik itt voltak, hallhatták már, hogy nem könny Istennek a parancsait teljesíteni, id r l id re elképzelhet az, hogy megfárad a keresztyén ember, mint ahogy Illés is megfáradt. Illésnek sem volt könny feladata, hogy idegen istenek területén F nícia országában, Szidón vidékén, Sareptába elmenjen és kiszolgáltatott helyzetben, életét teljes egészében Isten kezébe tegye le. Nagy kihívás volt neki az, hogy Isten egy özvegyasszonyt rendelt szabadítására -, így olvassuk: megparancsoltam ott egy özvegyasszonynak, hogy gondoskodjon rólad. Egy asszony, aki eleve

150

hátrányos helyzet , egy özvegy, aki legf bb támogatóját, a férjét már elveszítette, egy özvegy, akinek nincs vagyona, nincs mit ennie, és mégis er tlensége, dics sége ellenére Isten kiválasztott eszköze tud lenni. S teszi a dolgát az utolsó pillanatig – ahogy olvashatjuk – az Illéssel való találkozás nem tétlenség közepette történik. Az asszony ott van a város bejáratánál, dolgozik, és fát szedeget. Mi a helyzet Illéssel? Illéssel, aki végig türelmes tudott lenni, ott ült a Kerit-patak mellett, amíg a hajók hordták neki az eleséget, látta, hogy a szárazság miatt napról napra jobban apad a patak szintje, mégis türelmesen tudott várni. Bízott a Mindenható Úrban, bízott benne most is, amikor idegen földre vezényelte. De, amikor ideérkezik a városkapuhoz, egy kicsit türelmetlenné válik. Jó, hogy Isten egy özvegyasszonyt rendelt, hogy segítsen nekem, de hol fogok vele találkozni? Mikor fogok tudni vele beszélni? S egyáltalán, mikor fog végre gondoskodni rólam? Kb. ezek jutnak eszébe, mikor látjuk és halljuk Illés reakcióját. Megszólítja az asszonyt és mondja: adj nekem innom, és adj valamit ennem is, méghozzá gyorsan. Illés türelmetlenné kezdett válni. Milyen fantasztikus dolog, hogy Illés, akit a zsidóság mai is türelmetlenül vár vissza, mert nem fogadják el, hogy Jézus Krisztusban Isten beteljesítette ígéretét, Illés, prófétai nagysága ellenére közönséges ember maradt. Közönséges, aki türelmetlen, közönséges, aki egy kicsit sürgeti is Isten szabadítását. De nem volt különb Keresztel János sem, akit az Újszövetségben Illés újszövetségi megfelel jének tartanak. Emlékezhetünk arra Kedves Testvérek, amikor elküldte a saját tanítványát Jézushoz ezzel a kérdéssel: „Te vagy a Messiás vagy valaki másra kell, hogy várjunk?” S mi a helyzet velünk? Mi tudunk-e várni Isten szabadítására, elég-e nekünk Isten ígérete vagy nekünk bizonyíték is kell? De méghozzá nagyon gyorsan. Tudunk-e várni türelmesen vagy elveszítjük a türelmünket és siettetjük Isten megváltó tervét. Itt van ez az asszony, aki kicsinysége, er tlensége ellenére mégis Isten eszköze tudott lenni, ez az asszony, aki látja saját sorsát el re, ez az asszony, aki látja, hogy nincs kiút, s már csak az öngyilkosság, a halál maradhat neki: megesszük a fiammal az utolsó falat ételt, és utána meghalunk. Ez az asszony leszámolt magával, jelenével, jöv jével, készül a halálra, de közben, miel tt tudna róla, Isten Szentlelke már munkálkodik benne, már Illés megérkezése el tt. S ahogy ez az asszony els mondata tanúskodik, egy olyan asszony, aki pogány földön él, bálvány istenségek imádása közepette – ezt mondja: „a te Istenedre, az él Úrra mondom…” A halott, és életképtelen bálványok között ez az asszony képes felismerni azt, hogy Istennél van a szabadulás, mert Isten az egyetlen, az igaz él Isten. Ebben az asszonyban tehát munkálkodott a szent er , miel tt err l tudott volna, a legnagyobb baj közepette, amikor halálra szánta magát. Kedves Testvérek, akik itt vagytok most a gyülekezetben! Talán közöttetek nincs-e nagyobb probléma otthon, egészséggel, családdal, talán magatok is úgy érzitek néha, hogy segítségre szorulnátok, de nem látjátok a kiutat. Legyen nektek, nekem, mindannyiunknak reménysugár az, hogy Isten Szentlelke már akkor munkálkodhat bennünk, amikor emberileg nem látjuk a kiutat. S azok a szavak, amit Illés mond az asszonynak, nekünk is szólhatnak. Illés így kezdi az asszonyhoz: „Ne félj”! S kedves Testvérem, te aki talán bajban vagy, ne félj, te akinek elfogyott az ereje, fogyatkozik az egészsége, szeretteidet elveszítetted, nincs pénzed vagy úgy érzed, hogy kifogysz az id b l, ne félj, mert Isten abból a kevésb l, a semmib l is tud csodát tenni, akkor is, amikor nem számíthatsz rá. Ez az asszony is azt panaszolta: csak egy pár csepp olajam van, csak egy marék lisztecske, utána vége, elfogy, ebb l nem lehet csinálni semmit. Elég sok hölgy van itt a gyülekezeti tagok között, úgy látom, és úgy gondolom, hogy k, ha valakik tudják, hétköznap is, a nagyon kevésb l is tudnak finom eledelt varázsolni a családnak, talán k a legjobban tudják azt – mi férfiak kevésbé -, hogy egy kevés lisztb l és olajból nemhogy kenyeret nem tudnának sütni, de talán egy rántásra sem lenne elegend . Bizony ezt gondolták a tanítványok, amikor Jézus Krisztus az ötezer embert akarta

151

megvendégelni és el vette a két kenyeret és öt halat, - azt gondolták, hogy mi ez ekkora sokaságnak. Jézus Krisztus csodát tett, a keveset megsokszorozta, az áldásával maradt annyi, hogy a törmelékekkel, maradékokkal 12 teli kosarat meg tudtak tölteni. Isten ereje az, amely Illés próféta közvetítésével megsokszorozza az olajat, a lisztet, nincs nélkülözés, nincs éhezés többé, mert Isten a kevésb l is tudott csodát tenni. Legyen ez nekünk is reménységsugár, hogy sokszor nemcsak az er nk, egészségünk kevés, de a hitünk is. Tudjuk jól, hogy kevesebb, mint egy mustármagnyi, tudjuk azt, hogy emberileg nézve ez semmire sem elegend , de legyen reménysugár az, hogy ami embernek lehetetlen, Istennek lehetséges. Ha mi úgy gondoljuk, hogy kevés a mi hitünk, ami nem elég ahhoz, hogy a következ napig eljuttasson bennünket, mert nem marad bennünk elég kitartás, Isten ezt a keveset is meg tudja áldani, meg tudja sokszorozni életünkben. De ehhez egy nagyon fontos feltételnek teljesülni kell, és ez a mai Igénknek a központi üzenete, amit még egyszer felolvasok a 13. versb l, Illés szavai, - melyek voltaképpen Isten szavai: „Ne félj, tégy úgy, ahogy mondtad, de el bb nekem készíts egy lepényt, magadnak és fiadnak azután”. S ebben a pár szóban azt kell meglátnunk, hogy Istent és a neki rendelt szent szolgálatot az els helyre tegyük. El bb az Úrnak kell, hogy hálát adjunk, el bb elé kell vinni minden gondunkat, és minden hálaadásunkat. t kell az els helyre tennünk életünkben magunk, családunk és munkahelyi problémánk el tt. Így lesz majd áldás a mi életünkön, úgy, ahogy áldás volt a sareptai özvegyasszony házában, teljesül ez a föltétel. El bb tudunk Istennek kedvébe járni, el bb tudunk az színe elé hálaáldozattal járulni. Ezen a mai reformációi alkalmon, amikor fölidéztük, hogy 2500 évvel ezel tt nagy bajban volt az akkori nép, fölidéztük, hogy 500 évvel ezel tt is gondok voltak tisztán láthatjuk, hogy ma sincs körülöttünk minden rendben. De lehet nekünk reménysugár, lehet nekünk ígéret az, hogy ha kérjük Istent és neki els bbséget adunk minden dolgaink és minden vágyaink közepette, meghallgat majd bennünket nyomorúságunkból, akkor is, amikor halálra szánjuk magunkat, amikor nincs már reménységünk. Így fog eljönni a mi életünkben a szabadító, akit megígért a Mindenható Úr, Jézus Krisztus, Isten Fia. a mi megváltónk, az visszajöveteléért kell, hogy könyörögjünk nap mint nap, és az t le kapott er vel kell tovább menni és lesz er nk a mindennapokhoz, a kihívásokhoz, nehézségek közepette is. Mindezt megadja nekünk a Mindenható Úr, ha kérjük, és Neki hálát adva, életünkben t tesszük az els helyre. Úgy legyen! Ámen! Az istentiszteleten énekelt énekek: 25, 390, 168, 438, 458, 446

152

Elhangzottak 2007. NOVEMBER havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben.

Tartalomjegyzék • • • •

November 4. vasárnap Textus: 1Királyok 19:1-8 November 11. vasárnap Textus: Galata 5:16 November 18. vasárnap Textus: János 8:12 November 25. vasárnap Textus: 2Királyok 22:13 Az igehirdetések címe

• • • •

November 4. vasárnap November 11. vasárnap November 18. vasárnap November 25. vasárnap

Szembefordulni az élet kihívásaival! Hív életünk felfrissülése Krisztus világosságában járni! Mit jelent az Úr szava rám nézve?

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

2007. november 4. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: Ézsaiás 40:27-31 Textus: 1Kir 19:1-8 Szeretett Testvéreim! Két héttel ezel tt pontosan err l az igér l szólt a prédikáció. Most csak azért szólhat ugyanerr l, mert Isten Lelke újabb gondolatokat fogalmazott meg a szívemben, melyeket szeretnék átadni nektek. Illés prófétával találkozunk az igében, és azt olvassuk róla, hogy a gy zedelmes Kármel-hegyi ütközet után, – melyen 450 bálványpapot megsemmisített a szó szoros értelmében és lelkileg is, – kap egy üzenetet a királynétól, Jezábelt l: te, a halál fia

153

vagy Illés! A próféta pedig amikor átveszi ezt az üzenetet megijed és menekülni kezd. Úgy érzi, hogy akkora lelki teher nehezedik rá, hogy nem tehet mást! Testvéreim! Egy kicsit gondoljunk most a saját életünkre: mi minden szokott bennünket megijeszteni, mi minden gerjeszt bennünk félelmet? Mi az, ami menekülésre késztet bennünket? Úgy érzem, hogy amikor életünk bizonyos fokú változáson megy át, esetleg rossz irányt vesz, az mindig megijeszt bennünket! Ez bármilyen kicsi vagy nagyobb dolog lehet! Lehet egy betegség, egy haláleset, egy munkahelyi válság, de nem is sorolom, mert bármelyikünk életében bármi eredményezheti azt, hogy megijedünk, félelem járja át a lelkünket! Hogy azt érezzük: el kell meneküljünk, mert nagyon nagy terheket hordozunk a lelkünkben. Persze ismerjük a mondást: „teher alatt n a pálma”! De meddig bírja az ember a terheket? Illés egy nagyon komoly teherbírású ember volt, hiszen egy olyan korban képviselte az Istent, amikor a választott nép számára nem volt fontos Isten szava, parancsa, útja! Sem az uralkodó, sem a nép nem járt Isten ösvényén, az akarata szerint! Egy ilyen helyzetben, amikor jött a királyné üzenete, Illés összeroppant a teher súlya alatt! Testvéreim! Vajon te és én mennyit bírunk ki? Vajon a te és az én lelkem mennyit kell kibírjon? Mikor jutunk el oda, hogy kiborulunk? Mert látnunk kell, hogy a hív ember is el tud ide jutni! Mindenki hordoz lelki terheket, de kérdés, hogy mennyit és mennyi ideig bírjuk hordozni a terheinket? Az elmúlt héten talán többen olvasták vagy látták a hírt, hogy 92 évesen meghalt az a férfi, aki 1945. augusztus 6-án ledobta Hirosimára az atombombát, mellyel azonnal 140.000 ember halálát okozta, a kés bbiekben pedig további 80.000 ember neki köszönhette pusztulását. A hír egészen pontosan úgy szólt, hogy ez az ember halála el tt sem kért bocsánatot szörny tettéért! Testvérek! A hír ennyi. Nem láthatunk – sok esetben – a hírek mögé, jelen esetben is azt mondhatjuk, hogy nem voltunk ott, amikor ez megtörtént. Nem láthattuk, hogy tényleg úgy dobbant-e utoljára a szíve, hogy az Isten el tt legalább kimondta volna: nagyot vétettem, bocsánatra szorulok! De az megdöbbenthet bennünket, hív embereket is, hogy 92 évet élt egy ilyen ember. Mi pedig elmondhatjuk, hogy ismertünk többeket, akiket nagyszer embernek tartottunk és nem élték meg e hosszú kornak felét vagy harmadát sem, vagy maximum megközelíthették e szép kort. Vajon ez a férfi miért kaphatott ilyen sokat a földi életb l? Úgy érzem, hogy Isten kegyelmi ideje fel l közelíthetjük meg e kérdést, mely ilyen sokáig tartott a szörny pusztítást végz ember életében. Isten adott neki id t a megtérésre, a megbánásra, a bocsánatkérésre! Nagy terhet hordozott lelkében, de csak az Isten tudja, hogy mi történt meg és mi nem abban az emberben! Ha tényleg nem történt meg a bocsánatkérés, akkor az mélyen megdöbbent számunkra! Mintahogyan saját életünkr l azt mondhatjuk el, hogy meg vannak a terheink mindnyájunknak, az a kérdés, hogy mit kezdünk ezekkel. Illés próféta menekülni kezd. Menekül Jezábel királyné el l, menekül, hogy mentse az életét. De vajon a ma él hív ember nem ugyanezt teszi-e olykor? Elmenekülünk a problémáink el l! Elmenekülünk a munkahelyi, a családi nehézségek el l, pedig nem ez a megoldás! Sok ember úgy éli az életét, hogy azt mondja egy problémára, hogy amir l nem beszélünk, az nincs is! De tényleg így van? Ha nem beszélünk arról, hogy sz kösek az anyagi lehet ségeink, attól már nem sz kösek? Ha nem beszélünk arról, hogy valami baj van a családunkban, attól már megoldódnak? Ha nem beszélünk arról, hogy milyen fájdalmat hordozunk, attól elmúlnak? Érezzük mindnyájan, hogy mi a válasz ezekre a kérdésekre! Mert attól, hogy nem beszélünk a nehézségeinkr l, attól ezek még léteznek, de nem az a megoldás, hogy elmeneküljünk el lük. A megoldás mindig az, hogy szembeforduljunk az élet kihívásaival, a legnagyobb próbatételeinkkel! Ijedtség és félelem helyett nézzünk szembe azzal, ami bennünket a sárba akar tiporni! Csodálatos gondolatot olvastam tegnap egy könyvben. Így hangzik: „Az élet olyan, mint egy malomk : vagy fel röl vagy megcsiszol bennünket.” Gondoljuk csak végig: mennyi próba, teher, nyomorúság tud ott

154

lenni életünkben, akár beszélünk err l, akár nem. De nem mindegy, hogy fel rölnek, megsemmisítenek bennünket, vagy csak csiszolgatnak, mert elég er s a hitünk ahhoz, hogy csak azt engedjük meg, hogy ezek csiszoljanak valamit a sorsunkon! Testvéreim! Megállni és szembenézni a problémáinkkal azt jelenti, hogy mi hív emberek nem felejtjük el azt, hogy ki áll ott mögöttünk! Nem felejtjük el énekünk szavát: „Van még néked Istened, ki Atyádként felkaroljon…” Hányszor elfelejtjük – magamról is beszélek, talán rólatok is – amikor nem kedvünk szerint alakul az életünk, hogy van még nekünk Istenünk, aki ismeri sorsunkat, aki tenyerén hordoz bennünket minden nehézségünkkel együtt. És hogy ezek a nehézségek tényleg csak arra jók, hogy többek lehessünk, hogy lélekben egyre inkább formálódjunk és kiábrázolódhasson bennünk a Krisztus képe! Mert a nehézségek csak err l szólnak semmi másról! Szólhatnak arról, hogy megfutamodunk, hogy a porba döntenek bennünket, de ne szóljanak err l sohasem! Hanem arról, hogy felnézünk hitünk szerz jére, fejedelmére az Úr Jézus Krisztusra, mert tud rajtunk segíteni újra és újra! Körülbelül két héttel ezel tt olvastam egy könyvben valakinek az írását. Arról szólt, hogy gondoljuk végig, mennyi nyomorúság lehet ott életünkben: t z, árvíz, özvegység, elhagyatottság, betegség, halál. És azt írja a szerz , hogy nem az a boldog ember, akinek közülünk egyben sincs része ezek közül, hanem az, aki ezeket der sen tudja elfogadni! Ne panaszkodj, hanem szedd össze az er det és eddzed a lelkedet, mert az er s lelk ek a leger sebb próbákban is meg tudnak állni! Az er s lélek pedig az er s hitb l fakad! Csodálatos gondolatok ezek! Tényleg err l szól sokszor az életünk, hogy elég er sek vagyunke, van-e elég er s hitünk? Er sen bízunk-e az Istenben akkor is, amikor úgy t nik, hogy nincs reménysugár? Amikor úgy t nik, hogy ránk omlik minden? Illésnek is egy ilyen helyzetben kellett megállni, amikor meghalni kívánt, amikor azt akarta, hogy Isten vegye el az életét. Illésnek tovább kellett mennie. Nem volt ez egyszer számára! És sokszor a mi életünk sem könny , de túl kell látni ezeken a nehézségeken! Nem tagadhatjuk le, hogy amit Illés kimondott, hogy elég már Uram, az olykor bennünk is ott van! Mi is ki tudjuk mondani, hogy elég már Uram, hát nem látod a sorsomat, miért nem adsz valami jobbat, valami boldogabb szakaszt számomra? De ilyenkor is van megoldás: az Isten el tt elcsendesedni és megpihenni! Illés e szörny lelki állapotban aludt egyet. Úgy gondolom, hogy aki aludni tud, annál azért belül sok minden rendben van, még a nehézségek ellenére is. Hiszen sokszor éppen abban látszik, hogy több a gondunk, mint kellene és kezdenek a hullámok összecsapni fejünk fölött, hogy nem tudunk aludni éjszaka, felriadunk álmunkból. Illés aludt egy jót. Pihent. Meg kell pihennünk id nként testvérek! Érdekes számunkra azt olvasni az evangélium egyik helyén, hogy Jézus és tanítványai egy lakatlan helyre mennek pihenni! Jézusnak is szüksége volt a pihenésre és a mindenkori tanítványoknak is nagy szüksége van a pihenésre, mert így vagyunk megteremtve. Nem véletlen az, hogy egy hétb l egy napot a pihenésre szán nekünk az Isten. Az el tte való megpihenésre, feltöltekezésre buzdít. Persze tudom, hogy sokan úgy vagytok, ahogy én is szoktam: amikor sok a munka, a tennivaló, akkor az ember rosszul érzi magát, ha meg mer pihenni! Olykor úgy vagyok vele, hogy minek állnék meg egy félórára, egy negyedórára, amikor annyi még a dolgom! Ne állj meg, inkább csináld – így bíztatom önmagam. Csak ezzel az a probléma, hogy az ember nem bírja sokáig. Az ember, ha nem kell képpen kipihent, nem kell képpen feltöltött állapotban teszi a dolgát, akkor úgyis egyre kevesebb ereje lesz a munkájához, és egyre silányabbul végzi a rábízottakat! Ezért mondja az Isten, hogy merjünk megállni és megpihenni! Én úgy gondolom, hogy a mögöttünk hagyott szi szünetr l elmondhatjuk: jó volt az a gyerekeknek. Nyilván a pedagógusoknak is! És feltöltekezve, ezzel a lendülettel lehet tanulni, fáradozni karácsonyig. Mindenkinek szüksége van közülünk arra, hogy megpihenjünk id r l id re! „Minél keményebben dolgozik valaki, annál jobban örül a pihenésnek!” – fogalmazott valaki.

155

A pihenésre és a feltöltekezésre testben és lélekben egyaránt szükségünk van! Jézus azt mondja, hogy „nemcsak kenyérrel él az ember, hanem az Isten igéjével is.” Ebben a mondatban benne van az, hogy a testünket is szükséges táplálni, és meg is tesszük. Amikor ételt veszünk magunkhoz, akkor a testünket töltjük fel energiával, próbáljuk meger síteni, hogy a ránk váró feladatokat testileg bírjuk elvégezni. De fontos, hogy közben lélekben is er sek legyünk. Mert az életnek nagyon sok kihívása van, melyet er s lélekkel tudunk csak véghez vinni. Azonban nem mindegy, hogy mivel töltekezünk. Valaki azt mondta, hogy üres hassal és üres lélekkel nem lehet dolgozni, de még élni sem! Éppen ezért nem mindegy, hogy a lelkünket is mivel tápláljuk! Bevallom nektek, hogy tizenéves gyermekként sokat olvastam a horoszkópokat, ám egyszer olvastam arról is, hogy ezek nem Isten szerinti dolgok. Többet nem vettem a kezembe azóta sem. Bele voltam szédülve egy ideig abba, hogy mit mondanak a csillagok. És nyilván meg is határozta a napomat, amikor az újságban elolvastam, hogy mi vár rám aznap. Sokszor olyan lett, de csak azért, mert elhisszük, hogy olyan lesz! Olyan rossz, vagy jó, amilyet ígérnek. Ám a hív ember tudja, hogy sorsa nem a csillagoktól függ, mert a csillagok Isten teremtményei, ezért az ilyen és ehhez hasonló babonákat el kell távolítani életünkb l! A múltkorában egy távoli ismer söm mondta, hogy álmodott valamit és megnézte az álmoskönyvben, hogy mit jelent az álma. Rosszat jelent. Kérdeztem t le, hogy te hiszel ebben? Hát nem Istenben hiszel, kinek házát s r n látogatod? Megrestellte magát kérdésemre. Testvérek! Ha belegondolunk: mennyi mindent álmodunk éjszaka! Olykor felébredünk, felriadunk, mert rosszat álmodunk, na de ez kellene, hogy meghatározza a napunkat, vagy a jövend nket? Nem hiszem, mert az álmok leginkább arról szólnak, hogy megpróbáljuk feldolgozni a mögöttünk hagyott nap eseményeit, és ez hol így, hol úgy sikerül. De nem ezekt l függ az életünk! Nekünk arra kell figyelni, hogy az él Isten kezében tudjuk a sorsunkat és mindazokét, akik fontosak számunkra, mert az Isten kezében van mindnyájunk élete. Természetesen, amikor a lelkünket tápláljuk, akkor nem mindegy, hogy azt mivel tesszük. Ne érjük be morzsákkal, legyen valóságos a lelki táplálkozásunk. Olvassunk jó könyveket, amelyek növelik az életkedvünket, a hitünket! Hallgassunk olyan cd-ket, melyekb l er t lehet meríteni egy olyan úthoz, amely er feletti. Illés prófétának egy ilyen er feletti útra kellett elindulni! Akkor, amikor meghalni kívánt, amikor összeroskadt a terhek alatt, Isten egy angyala által meger sítette t. Testben és lélekben feltöltötte, és azt mondta, hogy kelj föl, indulj el, mert er d feletti az az út, melyen járnod kell! Testvérek! Az Isten mindig másokhoz küld bennünket! A hív embernek mindig mások felé van küldetése. Nem elégedhetünk meg azzal, hogy olvassuk, megértjük az Isten üzenetét, és azt mondjuk, hogy ez milyen jó nekünk. Mert akarnunk kell ezt átadni mások számára! Mások lelkét is kell, hogy ápoljuk, meger sítsük, megvigasztaljuk! A múltkorában hallottam valakir l, aki mint édesanya elvesztette gyermekét, és azt mondták neki, hogy azért kaptad ezt a fájdalmat, hogy másokon segíteni tudj! És erre tette fel az életét az illet , hogy beszéljen másoknak a lelki er r l, melyet Isten adni tud számunkra! Sokszor mi is azért kapunk fájdalmat, hogy azt legy zve másokon segíthessünk! Mert arra van szüksége másoknak, hogy valaki felemelje ket! Olykor nekünk van arra szükségünk, hogy valaki mellénk álljon és felemeljen abból a mélységb l, amelyben benne vagyunk. De nagyon áldott dolog, ha mi tudunk lenni a segít k mások életében, akik fel tudjuk emelni az alant lév t. Illésr l azt olvassuk, hogy egy ilyen mélységes lelkiállapot után megpihen, feltöltekezik, és útnak indul. Negyven nap és negyven éjjel ment az Isten hegyéig, a Hórebig. Azaz el tudott indulni, mert tudta, hogy az Úr újra visszaküldi t ahhoz a néphez, amely megkeserítette. Ahhoz a néphez, amely elfordult szabadító Urától, de amely nép között kell képviselje az él Istent! Nem volt ez könny ! Amolyan szélmalomharc volt ez Illés életében. Mégis ez volt a feladata, és tudta, érezte: mennie kell! A próféták hányszor fogalmazták meg életük,

156

szolgálatuk nehézségét! Jeremiás azt mondta, hogy csontjaimba rekesztett t z az Isten üzenete! Nem tudom magamban tartani, át kell adjam másoknak! És így kell érezzünk mi magunk is. Azt a szolgálatot, amelyben benne állunk, amelyben Istent képviseljük, nem hallgathatjuk el mások el l. Azt kívánom mindnyájunk számára, hogy végig gondolva újra ezt az igét, lássuk meg, hogy bár vannak kemény kihívásai, próbái életünknek, ezek el l nem kell elmenekülni! Szembe kell fordulni ezekkel! Meg kell birkózni ezekkel a kihívásokkal, azért vannak ott az életünkben! És ne felejtsük el, hogy az Istenre mindig számíthatunk, bármilyen nehéz is legyen a sorsunk! tud bennünket megpihentetni, feltölteni! Tud új er t adni számunkra! S általa tudunk újra és újra szolgálni ott, ahol nem könny ! Kívánom, hogy az Isten így er sítsen meg bennünket életünk minden szakaszában! Ámen

Az istentiszteleten énekelt énekek: 455, 393, 161, 394, 422 ___________________________________________________________________________ 2007. november 11. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: Galata 5:16-26 Textus: Galata 5:16 Szeretett Testvéreim! Minden igehirdetésnek lehet adni egy címet. A mai prédikációnak én ezt a címet adnám: hív életünk felfrissítése. Miért is van erre szükségünk? Azért mert sokfajta vád éri magát a keresztyénséget, benne a mi hív életünket, és ezen vádak közül az egyik az, hogy unalmasak vagyunk! Lehet, hogy olykor magunk is így érezzük. Hogy unalmas az életünk, olyan egysíkú a hitéletünk is. De aki ilyen kritikát fogalmaz meg a keresztyénséggel szemben, az valójában – lehet, hogy nem tudatosan, de – azt is mondja, hogy unalmas az a Valaki, aki az egész mögött ott áll, azaz az él Isten! Unalmas lenne az Isten? Tudom, megütközünk e kérdésen, de gondolkodjunk el ezen. Nézzük meg a Biblia néhány helyét és meg fogjuk látni, hogy az Isten nem unalmas! Idézzünk fel néhány történetet! Az els legyen az, amikor a választott nép elindul Egyiptomból, a szolgaság házából Kánaánba és odaérnek a Vörös-tengerhez. Maguk mögött már hallják jönni a fáraó hatalmas seregét, el ttük ott a tenger. Mi lesz velük? Azonnal zúgolódni kezdenek, kétségbe esnek. Ennyi volt az életünk – vélekednek. És mit tesz az Isten egy ilyen helyzetben? Kettéválasztja a tengert, hogy a nép száraz lábbal keljen át, a fáraó serege pedig ott lelje halálát a medrébe visszatér tengerben! Ilyen csodát tett Isten egykor a népe megmenekülése érdekében. Egy másik eseményt is elevenítsünk fel az Ószövetségb l. A közelmúltban többször is szólt hozzánk az ige Illés próféta életén keresztül. Emlékezzünk most a Kármel-hegyi eseményekre, ahol Illés a 450 Baal-pappal szemben állva akarta bizonyságát mutatni annak, hogy csak Izrael Istene az igazi Isten! Megállapodásuk szerint az az igazi Úr, aki az el re elkészített áldozatra t zzel válaszol. És bár háromszor hozatott vizet és önttette le az állatáldozatot Illés – és e víz megtöltötte az áldozat köré húzott árkot, – amikor Isten t zzel felelt, ez a víz elt nt az árokból, mert az Úr tüze felnyalábolta azt! Mert az Isten nem egy unalmas Isten! Vagy gondoljunk csak arra az újszövetségi történetre, amikor a kánai menyegz n elfogy a bor és Jézus a vizet borrá változtatja. Nem egy mindennapi esemény volt

157

ez. Vagy amikor Jézus a vízen járva közeledik a tanítványok hajójához, s t Péter is kiszáll a hajóból és jár a vízen. Ezek mind-mind azt mutatják, hogy nem unalmas Istene van ennek a világnak, csak olykor esetleg úgy t nhet, hogy unalmasak a képvisel i, azaz mi magunk. De nagyon is tisztában vagyunk azzal, hogy az, ha valaki unalmasnak érzi az életét, az lehet, hogy pont azért van, mert belefárad a dolgaiba, túl egyhangúnak érzi mindazt, amiben benne él és nincs már meg benne bizonyos lelkesedés. Gondoljuk végig a fiatalok életét. Hány és hány olyan fiatal van, akik az unalomtól menekülnek a cigarettához, az alkoholhoz, a droghoz. Mert nincs valami olyan érték az életükben, ami értelmes célok felé tudná ket terelni. Pontosan itt kell egymás mellé állítani azokat, akik eltévelyednek és azokat, akik tanulni vágynak, mert célok, tervek vannak a szívükben. Mert szeretnének valakivé válni! Tulajdonképpen a hív ember élete is válhat unalmassá! Pedig az Isten azt szeretné, ha elég kreatívak lennénk! A kreál szó, a teremt kifejezésb l származik, és azt mondhatjuk, hogy a világ legkreatívabb személyéhez, az él Istenhez tartozunk! Éppen ezért kellene, hogy egy kicsit kreatívabb legyen az életünk. szintén vallom be nektek, hogy id nként én is azt érzem, hogy unalmas az életem, mert nem más, mint egy taposómalom, melyben egyik feladat a másik után terhel le, és jó lenne valami, ami színesítené! Azonban el kell mondjam nektek azt, hogy néhány héttel ezel tt valami jelent sen felpezsdítette az én hív életemet. Körülbelül két héttel ezel tt indítottam útnak egy olyan szolgálatot, hogy emailben egy igét és egy rövid magyarázatot küldök naponta néhány embernek. Ez az egész úgy pattant ki bel lem, hogy ha van a gyülekezetünkben 8-10 ember, akit ez érdekel, akkor eljuttatom hozzájuk. Azóta ott tart a dolog, hogy csaknem 100 email-címre küldöm ezeket a napi igéket és a rövid magyarázatokat, és tudom, hogy nagyon sokan tovább küldik. Ez jelent sen felélénkítette a hitéletemet! Azt érzem, hogy van értelme végezni ezt a szolgálatot. Egyébként az egyik egyház weboldalon olvasható ez a mondat: „A jöv nemzedéke már Istent is az interneten fogja keresni és rajtunk is múlik, hogy megtalálja-e!” A ma fiatalsága számára annyira természetes az internet, mint az itt ül id s testvérek többségének természetes volt annak idején az, hogy kezükbe vették a kapát és hajnalban kimentek a földre dolgozni! A mai fiatalok számára az internet a természetes. Nekünk, ma él keresztyéneknek pedig meg kell próbálni minden eszközzel közelebb vinni az Isten üzenetét mindenkihez, legyen valaki fiatal vagy id s ember! A hív ember kreativitása attól is függ, hogy mennyire engedünk teret az Istennek az életünkben! Ha ez sikerül, akkor sem mi, sem mások nem fogják azt érezni, hogy mennyire unalmas a keresztyénség! Hív életünk felfrissítése kapcsán másodszor a lelkünkre való odafigyelésr l szeretnék szólni. Persze mondhatjátok magatokban, hogy odafigyelünk a lelkünkre, hiszen most is itt vagyunk, és igazatok is van! Azt azonban ne feledjük, hogy a világ tele van spirituális dolgokkal. Csak úgy áramlik be ennek sokasága az országba a televízión, az interneten, a könyveken keresztül és próbál részt kérni az életedb l. Sok minden kínálja és kelleti magát, mely szerint én vagyok az igazi és az egyetlen jó megoldás, válassz engem! Lelki életünk valódi lelkiségét az adja, ha az Isten Lelkét engedjük munkálkodni a mindennapjainkban. Jusson eszünkbe az a személy, aki csodálatosan élte meg a lelki életét, aki emberek sokaságát vonzotta magához, aki emberek sokaságának változtatta meg az életét, az Istenhez, a másokhoz és az önmagukhoz való viszonyát. Igen, Jézus Krisztusra gondolok! Nekünk t kell képviselni ebben a világban, úgy, hogy megláthassák embertársaink rajtunk azt, hogy Jézus gyermekei vagyunk. Hetekkel ezel tt olvastam egy történetet, amely arról szólt, hogy egy középkorú, rámen s férfi megszégyenített fényes nappal egy vétlen fiatalembert egy nyilvános helyen. Ezt látta egy hív ember, majd amikor vége lett a megszégyenítésnek, akkor odalépett a fiatalemberhez és azt mondta, hogy láttam, ami történt, felejtsd el, segítek rajtad. A megszólított fiatal pedig visszakérdezett: ki maga, csak nem Jézus Krisztus? Nem – jött a válasz – csak egy tanítványa

158

vagyok. Tulajdonképpen ez a csodálatos, amikor bennünk meglátják, hogy Jézus tanítványai vagyunk, amikor észreveszik rajtunk, hogy van közünk Jézushoz. Hív életünk felfrissítése azt is kívánja t lünk, hogy radikálisak legyünk! Ezt most ne politikailag értse senki, hanem úgy, hogy gyökeres változásokra van szükségünk, életünk bizonyos területén! Sokszor arról szól az életünk, hogy megalkuvóak vagyunk, minden áron a kompromisszumra törekszünk, nem merünk felel sséget vállalni bizonyos esetekben, pedig kellene! Ha azt mondom nektek, hogy Jézus nagyon radikális volt, akkor ne lep djetek meg ezen! Mondok két rövid példát: a korabeli vallásos emberek azt mondták, hogy szemet szemért, fogat fogért. Jézus erre azt mondta: ha megütnek jobb fel l, akkor tartsd oda a másik orcádat is! A korabeli vallásos emberek azt mondták: szeretjük azokat, akik minket is szeretnek. Jézus azt mondta: szeresd az Urat, a felebarátodat, de az ellenségedet is! Ez Jézus radikalitása a hit terén! Gyökeresen változtatni a jó irányba az életünkön és nem mérlegelni, nem megalkuvónak lenni, nem menteget zni – olykor már jó el re – hanem azt mondani, hogy én elköteleztem magam valami mellett, és azt h ségésen képviselem is! Ha törik, ha szakad! A meggy z dés nélküli keresztyénség senkit nem zavar! Azért, mert nincs hatással senkire! A Sátánt sem zavarja, ha mi nem vagyunk meggy z déses keresztyén emberek, mert tudja, hogy akkor nem gyakorolunk hatást senkinek az életére, senki nem kerül közelebb általunk Jézushoz! És ez a jó a Sátánnak! De ez Jézusnak nem jó! Évekkel ezel tt hallottam egy mondatot, mely ránk, lelkészekre vonatkozik. A mondat arról szól, hogy a legtöbb lelkipásztor hét közben láthatatlan, vasárnap érthetetlen. Elgondolkodtam ezen a mondaton, és arra jutottam, hogy ha ez így van velem, azaz rám nézve is igaz, akkor szóljatok! Hiszen rossz lehet annak a gyülekezetnek, ahol a fenti mondatot megvalósító lelkész szolgál. Aki hét közben láthatatlan, azt nem lehet megszólítani, azt nem lehet megkeresni egy lelki gond kapcsán. Aki pedig vasárnap érthetetlen azt nem szívesen hallgatják! Ott egy id után kiürül a templom! Ott leépülés, rombolás van jelen minden téren! Ott nem épül, hanem pusztul a gyülekezet! Én pedig nem azért vagyok itt, hogy leépüljetek, hogy ne legyen kedvetek templomba járni, hanem hogy közelebb kerüljetek az Istenhez és egymáshoz is! Radikálisan döntenünk kell Jézus mellett és bátran képviselnünk szükséges t! Ismerjük a mondást: „Nem engedünk a 48-ból!” Ezzel párhuzamban legyen mondásunk és életelvünk, hogy nem engedünk a Krisztushoz való tartozásunkból! Abból soha, semmilyen körülmény közben sem engedhetünk, hogy Krisztushoz tartozunk! A Bibliaolvasó Kalauzban az elmúlt héten olvastuk az egyik ószövetségi részben Jéhú uralkodásának egyik intézkedését. Az van leírva, hogy összegy jtötte a bálványpapokat és a bálványokban hív embereket és megölette, kiirttatta egyt l egyig mindet! Félelmetes és megdöbbent olvasmány ez számunkra! Amit mégis üzen számunkra ez az ige, hogy vannak kiirtani való dolgok életünkben. Olyanok, amiket nem szabad megt rnünk, hanem Jézus segítségével ki kell irtani, el kell távolítani életünkb l! Ami rossz, ami nem kedves az Istennek, azt ki kell irtani magunkból! A Galatákhoz írt levélb l felolvasott szakaszban van néhány olyan dolog leírva, amit Pál apostol a test cselekedetének nevez. Ezeket kerülni kell! Azt kell rájuk mondani, hogy elég volt ezekb l! Egyszer en ki kell söpörni ezeket az életünkb l! Krisztus Urunk szeretné kisöpörni életünk hiányosságait és helyébe odaállítani a felsorolt gyümölcsöket, melyek a Szentlélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, h ség, szelídség, önmegtartóztatás. Sören Kirkegaard, a nagy filozófus mondta: „Aki a korszellemmel házasodik, hamar megözvegyül.” Azért érzem találónak a szavait, mert bennünket, hív embereket is nagymértékben befolyásolhat a korszellem. Az, hogy éppen mi a trendi manapság. Igaza van a filozófusnak, hogy a korszellem az egyik napról a másikra tud változni, és mi ne a korszellemhez kössük az életünket, hanem Jézus Krisztushoz! Miért? Mert tegnap, ma és mindörökké ugyanaz! (Zsid. 13:8) Ezzel szemben a korszellemre az jellemz , hogy ami tegnap

159

jó és korszer volt, az mára elavultnak számít, és holnap ugyanígy jár az, ami ma még szupernek t nik! A mi életünknek Jézushoz kell illeszkednie, nem pedig a korszellemhez, vagy bármi máshoz! Legyünk reális emberek! Ezt is üzeni számunkra mai igénk! Ezen én azt értem, hogy legyünk hétköznapi, természetes emberek! Hiszen a hív ember nem marslakó, hanem itt él a földön. Nekünk is ugyanolyan gondjaink és örömeink vannak, mint az Istent nem ismer embertársainknak. Az Istenhez tartozás nem azt jelenti, hogy az Úr szeretne bizonyos dolgoktól megfosztani, hanem azt, hogy vegyük komolyan: életünk hétköznapjaiban is hozzá tartozunk! Nemcsak ünnepnapokon, nemcsak vasárnap tartozunk Istenhez, hanem hétf n, kedden és a hét többi napján is! Ha dolgozunk, ha kikapcsolódunk, pihenünk, akkor is Isten gyermekei vagyunk! Ezt jelenti reálisnak megmaradni az Isten szolgálatában! Keresztyénnek lenni nem kötelesség, hanem lehet ség egy jobb életre Krisztusban! Valaki nagyon találóan fogalmazta meg, hogy kétféle lehet ségünk van nekünk, hív embereknek. Az egyik lehet ség, hogy el veszünk egy papírt és elkezdjük felírni rá mindazt és mindazokat, amik, és akik fontosak számunkra! Elkezdhetjük írni: házunkat, munkánkat, egészségünket, családunkat, barátainkat. A sorban valahol ott lesz majd Jézus is. Ezzel szemben megtehetjük azt, hogy Jézus maga a papír, és így kezdjük felírni az el bb felsoroltakat. Ez azt jelenti, hogy Jézuson keresztül látunk mindent: a munkánkat, a munkatársainkat, a családunk tagjait, az egészségünket, a betegségünket! Kicsit ellentmondásosnak t nik, de a következ üzenet így hangzik: Légy irreális! Ez azt szeretné jelenteni, hogy számoljunk a természetfeletti dolgokkal. Vagyis ne legyünk túlságosan a realitás foglyai. Irreálisnak lenni azt jelentse számunkra, hogy gondolunk arra a Valakire, akié a hatalom mennyen és földön. Akinél nincs lehetetlen. Ez a Valaki az él Isten! Merjünk jobban hinni benne! Merjünk hinni a csodákban! Mert olyan Istenünk van, aki csodákat tud tenni a mi életünkben, a szeretteink életében! Ne adjuk fel ezt a hitet! Meg van írva: „Istennél semmi sem lehetetlen.” Ha most el vagy keseredve életed bizonyos eseménye kapcsán, akkor arra bátorítalak, hogy merj hinni Istenben, a csodában, amely t le jön! Mi a világ Urában hiszünk! Ilyen értelemben kell irreálisnak lennünk. Számoljunk Istennel mindig mindenben! Az utolsó üzenete mai igénknek, hogy legyünk elérhet emberek! Arra gondolok, hogy nagyon sokszor hív életünket nem Isten, hanem az óránk uralja. Sok teend je van a ma emberének. Olyannyira, hogy az óránk sokkal jobban befolyásolja az életünket, mint az Isten! El fordulhat, hogy az ember szeretne egy kicsit Bibliát olvasni, ám megcsörren a telefonja, és mi felvesszük, ahelyett, hogy Istenre és a vele való kapcsolatra koncentrálnánk. Pedig nekünk komolyan törekedni kell arra, hogy elérhet ek legyünk az Isten számára! Le lehet késni az Istennel való találkozást! Ismerjük ennek illusztris példáját, amikor a feltámadott Krisztus találkozott a tanítványokkal, akik közül hiányzott Tamás. Nem volt elérhet Jézus számára. Legközelebb pedig, amikor Tamás a többiekkel találkozott, akkor azt látta, hogy ezekkel történt valami. Ezek már nem elcsüggedt, gyászoló, fájdalmat hordozó emberek, hanem boldogok. Mi történt? Kiderült, hogy találkoztak a feltámadott Úrral. is találkozhatott volna, de nem volt jókor, jó helyen. Lemaradt egy fontos találkozásról. Én ugyanígy gondolkodom az istentiszteletekr l. Itt is az él Krisztus keres bennünket, és ha nem vagyunk itt, akkor magunkat fosztjuk meg valamit l, amit nekünk is elkészített az Úr! Id nként szoktam olyan visszajelzéseket kapni egy-egy istentisztelet után, hogy pont nekem szólt az ige! Én nyilvánvalóan nem tudhatom, hogy ki fog eljönni városunkból az istentiszteletre, hogy kinek milyen gondja vagy öröme van, de igen, Isten Lelke így is meg tud érinteni bennünket! Ha valaki eljön, akkor magára veheti Isten szavát, de ha nem jön el, akkor önmagát fosztja meg attól, amit Isten adni akar neki! Isten szeretne egyformán közel lenni hozzánk, és ez csak rajtunk múlik! nem tolakszik, de ha megnyitjuk ajtónkat bejön hozzánk!

160

Persze nem csak az Istennel való kapcsolat fenntartása és ápolása kell, hogy fontos legyen számunkra, hanem egymás számára is elérhet vé kell váljunk. Azt látom, hogy vannak emberek, akik túlságosan önmagukkal vannak elfoglalva. Nem találkoznak emberekkel, el vannak foglalva a saját gondjaikkal. Az ilyen emberek nyilván könnyebben keserednek bele az élet nehézségeibe, nagyobb terheket hordoznak, mert még az sincs, akivel egy jót beszélgessenek. A Csendes Percek cím kiadványban erre nézve olvashattuk néhány napja, hogy a mások felé végzett szolgálat értelmet ad az életnek! Ha azt nézem, hogy valakin segíthetek, akkor attól boldogabb leszek! Aki nem hiszi, próbálja ki! Vegyük észre egymást! Ismerjük Jézus példázatát: „Éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, beteg voltam és meglátogattatok….Ha megtettétek csak eggyel is a legkisebbek közül, velem tettétek meg.” Találkozhatunk Jézussal úgy, hogy észreveszünk elesetteket, és segítünk rajtuk. Éljünk kapcsolat-központú életet! El bb Istenre, aztán egymásra tanuljunk meg figyelni! Kívánom, hogy mindnyájunk hív élete felfrissüljön! Nem önmagunktól történik ez meg, hanem attól, hogy Lélek szerint járunk – ahogyan olvastam alapigénkben – azaz Isten Lelkére figyelünk és engedjük, hogy véghez vigye munkáit bennünk. Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 8, 266, 164, 459, 397 ___________________________________________________________________________ 2007. november 18. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: 2Királyok 17:32-41 Textus: János 8:12 Szeretett Testvéreim! A Bibliaolvasó Kalauz múlt hétre rendelt ószövetségi igeszakaszai közül többször is visszaköszönt egy üzenet, mely szerint Izrael kett s életet élt: próbált szolgálni Istennek és a bálványoknak is. Megdöbbent ezt olvasni arról a népr l, melyet Isten választott ki önmagának, hogy bizonysága legyen Neki a hatalmas világban, a többi ország és nép között. Ez a nép hányszor és hányszor élte a történelme során úgy az életét, hogy kellett az Isten is, és kellettek bizonyos bálványok is. De vajon mit szólt ehhez az Isten? Illés prófétán keresztül például azt üzeni az Úr, hogy „meddig sántikáltok még kétfelé, ha az Úr az Isten, akkor kövessétek t, ha a Baal, akkor meg t kövessétek!” Az Úr azt üzeni, hogy próbára kell tenni a hit alapját, és ha nem tud segíteni az, akiben bíztok, akkor fordítsatok hátat neki. És ezt azért mondta, mert tudta magáról, hogy az egyetlen, igazi, él és hatalmas Isten, aki tör dik a népével. Jézus Krisztus azt mondja ennek kapcsán, hogy „senki nem szolgálhat két úrnak!” Isten és Izrael kapcsolata a Bibliában több esetben van úgy ábrázolva, mint a v legény és a menyasszony, a férj és a feleség viszonya. Isten a v legény, a férj, Izrael pedig a menyasszony, a feleség ebben az ábrázolásban. Most képzeljük el ennek kapcsán, hogy Isten hogyan érezhette magát olyankor, amikor elfordultak t le? Mikor benne is hittek és a bálványokban is! Mikor neki is áldoztak és a bálványoknak is! Maradjunk ennél a házasságos példánál: azt mondhatjuk, hogy olyan ez, mint amikor egy n megtalálja álmai férfiát, összeköti vele az életét, nagyon boldogok együtt, minden rendben van közöttük, csodálatos kapcsolatban élnek egymással, szeretetteljes és békés a közösségük, és mégis úgy gondolja a feleség egy id után, hogy szét kellene nézni másik irányba is. S játszik egy kett s játékot! Testvéreim! Ha belegondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy Isten sokszor bizonyította

161

h ségét, szeretetét, kegyelmét, tör dését, gondviselését népe felé! Izrael népe viszont újra és újra tudott h tlen lenni Istenhez, újra és újra tudott áldozatot bemutatni az isteneknek nevezett semmiségeknek, amik nem képesek segíteni senkinek! De ezek a bálványok mégis ott voltak az életükben. Olyan ez, mint amikor valaki nem tudja eldönteni, hogy a világosságban legyen, vagy a sötétségben. Jó a világosság is, hiszen mindent láthatunk, de nem baj a sötétség sem, mert bizonyos dolgokat nem kell, hogy lásson sem az Isten, sem bárki más! Testvéreim! A világosság és a sötétség kapcsán azt mondhatjuk, hogy Isten nekünk a világosságot szánja. Ezért jött el Jézus, és ezért mondta magáról alapigénk szerint, hogy „én vagyok a világ világossága, aki engem követ nem jár sötétségben.” Aki még nem követi Jézust, az lelki értelemben sötétben tapogatózik. Lehet, hogy ez nem t nik annak, de mégis ez a helyzet vele. Nyilvánvalóan mi magunk is így kezdtük: a sötétségben éltünk, el voltunk Jézus nélkül. S valamikor megállított, megszólított, közel vont magához az Isten és megtapasztaltuk, hogy mit jelent a világosságban lenni. Amikor a hív ember, mint világosságban járó ember éli az életét, akkor azt mondhatjuk, hogy vannak esetek, amikor nem lát jól! Nem sötétben él tehát, hanem nem lát jól! Egy lelkipásztortól hallottam két hétköznapi, egyszer , ám szenzációs példát, amit megosztok most veletek. Olyan a hív életünk – szól a példa – mint amikor egy hatalmas irodában nagyon sokan dolgoznak, és a csillárokból mintegy 60 darab izzó ontja a fényt. Amikor kiég egy izzó, akkor azt mondják az ott dolgozók, hogy van még 59. Amikor kiég még egy, akkor arra az a reakció, hogy van még elég! Aztán kiég 5, 6, 10, majd 15 és ekkor már megérik a tettre sarkalló gondolat, hogy ki kellene cserélni azokat, amelyek tönkrementek. Jön az erre hivatott ember, kicseréli a kiégett izzókat, majd felkapcsolja a csillárokat és megszólal valaki: hogy tudtunk ilyen sötétben dolgozni?! Nem szorul magyarázatra ez a történet, de egy másik eset még inkább megvilágítja az értelmét. A lelkész elmondja, hogy az egyik kedves gyülekezeti tagjáról, egy asszonyról egyre rosszabbakat, egyre több panaszt hallott a családtagoktól, gyülekezeti tagoktól, ismer sökt l! Úgy volt vele, hogy elmegy hozzá, beszélget vele, és megpróbálja kinyomozni, hogy mi az oka a sérelmeknek, panaszoknak. El is ment és szeretettel, szelíden elétárta a felmerül problémákat, melyek arról szóltak, hogy kialudt az önismeret izzója, a szereteté, a türelemé, a figyelmességé. Na álljon meg tiszteletes úr – szólt közbe az asszony – de én minden nap Bibliát olvasok, imádkozom, járok templomba, és még adakozok is! Ez rendjén van – szólt a lelkész – nagyon dicséretes dolog, de figyeljünk oda a többi izzóra is! Azt már utólag tette hozzá a lelkész, hogy néhány izzó világított, jó néhány tönkrement már és ez az utóbbi azt vonta magával, hogy tönkretette a családját, elmarta maga mell l a gyermekeit, az unokáit, nem volt már ember, aki szóba álljon vele, és mégse vette észre, hogy komoly gond lenne az életében! Ha ezt a történetet a magunk életére vonatkoztatjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a mi lelki szobánkban is jó lenne, ha világítana mind a 60 darab izzó. Ám ha nem így van, akkor rajtunk áll, hogy kicseréljük-e a kiégett izzókat vagy úgy lehetünk vele, hogy van ott még elég! Meg kell vizsgáljuk id r l id re, hogy jók-e az izzóink: az Istennel való kapcsolatunk, a családtagjainkkal való kapcsolatunk, a munkatársakhoz, a szomszédokhoz, a barátokhoz való viszonyunk, a munkához, az egyházhoz, a szolgálathoz való viszonyunk? Nagyon fontosnak érzem, hogy nekünk, hív embereknek életünket az határozza meg, hogy mit mond Isten egy-egy dologgal kapcsolatban. Meg kell kérdezzük az Istent, hogy mit szól egy-egy dolgunkhoz! Ha ezt nem tesszük – s t, esetleg szándékosan kerüljük, – akkor az azt jelenti, hogy megpróbálunk kétfelé sántikálni, megpróbáljuk Isten nélkül intézni a dolgainkat! Higgyétek el, hogy az Istennek mindenr l van véleménye! Van véleménye arról, ami az országban folyik, ami a városunkban folyik, ami a te és az én családomban folyik! Ezekr l van véleménye az Istennek, mi pedig merjük megkérdezni, hogy mi is a véleményed Uram? Isten mindig elmondja a véleményét. Annak idején Izrael népe közösségében is volt véleménye az országról, az országban lejátszódó eseményekr l. Elküldte a prófétáit, akik

162

elmondták az uralkodónak, hogy mi az Isten üzenete! Nekünk, ma él hív knek is meg kell kérdezni az Istent, hogy mit szólsz Uram a dolgainkhoz? Egy egyszer példát mondok számotokra. Ha már az igehirdetés elején szóltam arról, hogy Isten és Izrael kapcsolata a Bibliában úgy is ábrázolva van, mint egy házasság, akkor beszéljünk err l a témáról egy kicsit. Mit mond a Biblia a házasságról? „Elhagyja a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté.” Egy férfi és egy n holtig tartó kapcsolata a házasság. Mit látunk ezzel szemben manapság? A múlt vasárnap beszéltem a korszellem kísértésér l, melynek könnyen befolyása alá kerülhet a hív ember is. A jelenlegi korszellem azt diktálja, hogy a fiatalok éljenek élettársi kapcsolatban egymással! Úgy látom, hogy mi, hív emberek is egyre kevésbé döbbenünk meg, ha azt halljuk, hogy két fiatal összeköltözött házasság nélkül! Sokan azt gondolják, hogy a házasság egy elavult intézmény. Válságban van – említik a kritikát. De tudjátok, ki van válságban? Az ember, akinek értékválsága van, aki nem tudja helyére tenni a dolgokat az életében! Az élettársi kapcsolatról azt mondta évekkel ezel tt egy általam nagyra becsült lelkész, hogy az nem más, mint „törvényesített felel tlenség!” Miért van igaza? Mert az élettársi kapcsolatok arról szólnak, hogy gyere, próbáljuk meg, ha nem megy, akkor hazaköltözöl! Majd jön helyetted valaki más! Az élettársi kapcsolatban mind a két fél szabad préda! Bármikor félre lehet állni, le lehet cserélni a másikat, hiszen nem vagyunk felel sek egymásért! Nem köt igazán semmi egymáshoz, tehát, ha neked akad valaki, akkor azért, ha nekem, akkor azért mehetsz, amerre látsz! Az élettársi kapcsolat kimondatlanul is err l szól! Halljuk, hogy ezt akarják törvényesíteni, egyenl vé akarják tenni a házassággal az élettársi kapcsolatokat, s t az egynem ekre is ki akarják terjeszteni, azaz két férfi és két n közötti élettársi kapcsolat hamarosan annyit fog érni, mint egy férfi és egy n házassága! Itt tart a világ! Itt tart az országunk és én ezen Isten igéje alapján mélységesen meg vagyok döbbenve! (Remélem ti is!) Testvérek! Templomunk padjaiban legtöbben olyanok ülnek, akik akkor voltak fiatalok, amikor az udvarló még a kezét sem nagyon foghatta meg szerelmének a szül k jelenlétében! Rossz volt ez annak idején? Biztosan nem örültetek neki fiatalon, de az volt az üzenete ennek, hogy ha majd összeházasodtok, akkor mindent szabad, amit egyébként akartok, és ami egyébként jó is! Mindent szabad majd, ha egy életre összekötitek sorsotokat egymással! És valóban err l szól a dolog: merünk-e felel sséget vállalni egymásért? A házasság lényege, hogy felel s vagyok a társamért, t elfogadom olyannak, amilyen! Elfogadom családostól, hibáival, jó tulajdonságaival együtt! És szeretni fogom t nemcsak egészségében, hanem akkor is, ha beteg lesz, gondok, küzdelmek, fájdalmak, fáradalmak közepette is! Szoktam nézegetni – nem azért mert sok ráér id m van – az anyakönyveket, amelyek nagyon beszédesek. Néhány évtizeddel korábban 100 fölött volt azon házasságkötések száma, ahol a fiatalok református szertartás szerint Isten áldását kérték házasságukra. Volt olyan év, hogy ez a szám 175 volt! Ekkor nyilván nem beszéltünk még a görög és római katolikus szertartás szerint megáldott házasságokról és azokról sem, akik nem kérték Isten áldását a házasságukra! Ehhez képest 2007-ben tudjátok hol tartunk? Városunkban, ez esztend ben huszonegynéhány házasság fog köttetni! Hogy ebb l mennyien kérik az Isten áldását, azt már nem is említem, oly’ csekély számot mondanék! Számomra ez azt is mutatja, hogy nem merünk felel sséget vállalni egymásért! Pedig a házasság err l szól: valakit nekem rendelt az Isten, t megtaláltam és kitartok mellette t zön-vízen át! Ha az ember nem így indul neki a házasságnak, nem is érdemes nekiindulni! Ha valaki csak egy papírt lát a házasságkötésében, annak nem érdemes összeházasodnia senkivel! Ezzel szemben hadd mondjak egy pozitív gondolatot, melyet az interneten találtam. A házasok tízparancsolata – ez a címe. Így hangzik: 1. Légy nyitott és fejl d képes!

163

A házasság nem révbe érkezés, nem végcél – tudnod kell növekedni és elmélyülni a szeretetben házastársaddal. 2. Fogadd el házastársad másságát! Ne ámítsd magad, hogy majd TE megváltoztatod házastársad egyik vagy másik tulajdonságát – ne akard t saját hasonlatosságodra formálni. Ez még egy embernek sem sikerült! 3. A MÁSIKAT akard boldoggá tenni, ne saját boldogságodat hajszold! ,,Senkiben sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért.' ' ,,Szeretlek, mert vagy, mert ilyen vagy. Elfogadlak és vállallak minden pozitív és negatív tulajdonságoddal együtt egy egész életre.' ' Ajándékozd neki teljesen az igazi gazdagság minden forrását: a teljes figyelmedet ( a legfontosabb ember az életedben!), az id det. 4. Magaddal szemben szigorúság, társaddal szemben engedékenység! Ne várj mindig mindent t le! (Se a házimunkában, se a lelkiekben!) 5. Házastársadat a sorban – Istenen kívül – SENKI és SEMMI meg nem el zheti!! Isten után mindig mindenben legyen az els – nem a gyerek(ek), nem a szül k (!), nem a munka, nem a karrier... stb.! Amikor valaki házasságot köt, el kell vágni – és tudni kell elvágni – a szül khöz köt köldökzsinórt! 6. Legyen rugalmasan kialakítva a felel sség-megosztás! Ki-ki képességei, természete szerint végezze a családban el kerül tennivalókat, és eszerint tartozzon érte felel sséggel. 7. Legyen nyitott a család mások felé is! A legtöbb házaspár összeborul, mint a káposztalevél. Ez nem egészséges, elszigetel déshez, belterjes probléma-felhalmozódáshoz vezethet. Legyetek keresztyén család, és vigyétek el más családokhoz is az Örömhírt! 8. Tiszted az életet. Fogadd örömmel a gyermekáldást! Mondj IGEN-t az életre! Isten is IGEN-t mondott Rád! Ahol a (leend ) szül k igaz szeretettel szertik egymást és Istent, és letették életüket-jöv jüket Isten kezébe, ott minden más – anyagi, munkaügyi, szabadid s, hobby stb. – szempont eltörpül. ,,Ami szükséges, azt megadja az Úr.' ' A testi szeretet Isten ajándéka a Számotokra. Gondoltál már arra, hogy megköszönd Neki? 9. Ne feledd dicsérni társadat! Ez a szeretet, az együttlét örömének egyik kifejezése. Ne érjen véget az udvarlás az esküv vel! Végy id nként feleségednek egy-egy szál virágot - ,,csak úgy' ' ! Készíts néha férjednek gyertyafényes vacsorát – csak az kedvéért! Nem elég egyszer, az esküv n elmondani: ,,Szeretlek!' '– hanem minden nap ezer jelét kell ennek adni – és néha nem árt újra és újra elmondani. Ne mondd, hogy ,,Úgyis tudja!' ' , mert nem TUDNI akarja, hanem nap mint nap TAPASZTALNI! 10. Legyen ünnep és lazítás is betervezve - kettesben! ,,Az Úr napját szenteld meg!' 'A vasárnap nem arra való, hogy a férj túlórákat, fusimunkát végezzen, vagy a feleség egész nap süssön-f zzön és a héten elmaradt házimunkát csinálja! Mib l akarsz adni, ha nem töltekezel? Pár óra a mézesheteket idéz békességben, egy kellemes séta a természetben felüdít egész hétre. Nem is lehet ehhez hozzátenni semmit! Kívánom, hogy így éljük meg mindnyájan a házasságunkat! Testvérek! Még egy picit hadd beszéljek a felel sségr l. Arról, ami hiányzik az élettársi kapcsolatban él kb l. Úgy érzem, hogy nagyon sok fiatalt nem tanítanak meg felel sen élni, gondolkodni és cselekedni! Sok szül van úgy vele, hogy elhalmozza anyagi javaival a gyermeket, de a lelkével nem tör dik! Meg kell tanítani a gyermeket, hogy felel s

164

önmagáért, a tetteiért, melyeknek következménye van! Egy kicsit hadd szomorkodjak azon, hogy harmadik hétvége óta keressük a gyülekezet leend konfirmandusait. Vagyis elmegyünk azon gyerekek szüleihez, akikr l tudjuk, megkereszteltették gyermeküket, aki most nyolcadik osztályos, azaz konfirmálnia kellene! 40 gyermeknek kellene konfirmálni, és íme láttátok, 13an vannak jelenleg! Úgy belevág a lelkembe, amikor azt mondják a szül k, – kik közül legtöbben be se engednek a házba, a kisajtóban beszélgetünk, vagy még rosszabb esetben lebben a függöny, látják, hogy a pap jön, na, ide ne jöjjön, ki se jönnek – , hogy nekünk nincs ellenünkre! Ezt mondja a szül , meg azt, hogy döntse el a gyerek, hogy akar-e járni! De kérdezem én, hogy ki állt Isten színe el tt azt a fogadalmat téve, hogy ígérem, és fogadom, úgy nevelem és neveltetem, hogy amikor eljön az ideje, lekonfirmál!? A gyermek? Nem, hanem a szül ! Mi csak ezt a felel sséget próbálnánk szeretettel felébreszteni bennük, de a szül k többsége úgy rázza magáról a felel sséget, hogy az döbbenetes! Én azt érzem, hogy ha ezt mi, feln ttek így csináljuk, akkor mit tanulhatnak t lünk a gyermekek? Ha mi nem vállaljuk a felel sséget az Isten és a gyülekezet el tt kimondott szavainkért, akkor elvárjuk ezt a gyermekeinkt l? Rájuk passzoljuk a saját felel sségünket? Kár lenne! Azt mondja Jézus, hogy a világ világossága, aki t követi, az nem jár sötétségben. Úgy érzem, hogy az a feladatunk, hogy szétosszunk abból a fényb l, melyet mi is úgy kaptunk Megváltónktól. Jézus jól ismert szavai is erre buzdítanak bennünket: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek el tt, hogy lássák jócselekedeteiteket és dics ítsék mennyei Atyátokat.” Egy másik helyen pedig azt mondja Jézus a mindenkori tanítványoknak, hogy „ti vagytok a világ világossága.” Önmagamtól is kérdezem ennek kapcsán, hogy én világítok? Netán sötét az életem? Valaki lát egy pici fényt az életemb l, vagy sötétnek látja azt annak ellenére, hogy világítani próbálnánk? Az izzók nagy többsége már kiégett és még mindig nem cseréltük ki? Testvérek! Azt mondta valaki, hogy „egyetlen gyertya sem veszít a fényéb l, ha meggyújt egy másikat.” Milyen igaza van! Gondoljunk csak arra, hogy a szülinapi tortán hogyan szoktuk meggyújtani a gyertyákat – már, ha nem számos gyertyát használunk? Úgy, hogy az egyiket meggyújtjuk és azzal az eggyel végig megyünk, és a többit is meggyújtjuk vele! Így kellene nekünk hív embereknek is élni! Ha már van bennünk egyfajta világosság – az Isten Lelkének világossága – akkor ezt meg kellene próbálnunk átadni egymásnak! Ezzel a miénkb l nem lesz kevesebb! De másoknak jobb lesz! Egyáltalán világítani fog! Pál apostol azt írja az efezusi gyülekezetnek, hogy „ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és felragyog néked a Krisztus!” A Krisztus nélküli lelkiállapot egyenl a sötétséggel, a lelki halott állapottal, amib l fel kell ébredni, fel kell támadni, hogy Jézus felragyoghasson nekünk, és mi magunk is ragyogni tudjunk! Nagynak t nik ez a feladat számunkra, de Isten meger sít bennünket! Ne keseredjünk el a nehézségeket látva sem! A hitoktatásbeli kudarcokat elég nehezen éljük meg, de én nem tettem le arról, hogy amíg itt lehetünk közöttetek – Isten kegyelméb l – addig mindent megtegyünk azért, hogy gyermekek és feln ttek közelebb kerüljenek Istenhez. Nem miattunk, hanem maguk miatt! Mert mindenkinek szüksége van arra, hogy átérezze milyen jó Krisztus megváltott gyermekének lenni, milyen jó egy szeretetteljes gyülekezeti közösségbe eljárni, feltöltekezni újra és újra! Hogy milyen jó a szívünket kitárni Isten felé, és azt mondani, hogy Uram, szólíts meg! Ha kell, vigasztalj, ha kell, bátoríts, ints, vagy feddj, mert te tudod, hogy mire van szükségem! Nagyon fontos, hogy életünk dolgait beleállítsuk a Krisztus világosságába! Testvéreim! Tanuljunk a zsidó nép történelméb l, ne tekintgessünk kétfelé! Ha felismerjük, hogy Isten a teremt , szabadító, gondvisel úr, akkor csak neki szolgáljunk, és kérdezzük minden dolgunkban, hogy Uram mit szólsz ehhez? Ekkor lesz igazán áldott és boldog az életünk minden nehézségünk ellenére is! Ámen

165

Az istentiszteleten énekelt énekek: 294, 89, 165, 457, 445 ___________________________________________________________________________ 2007. november 25. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: 2Királyok 22:8-20 Textus: 2Királyok 22:13

Szeretett Testvéreim!

Isten választott népének egyik uralkodójával, Jósiással találkozunk a felolvasott igeszakaszban. Az egész szakasz mondatja velem, hogy egy nép vezet jének az Istenhez f z d viszonya az egész népre kihatással van. Igénk arról számol be, hogy Jósiás király utasítást ad a jeruzsálemi templom felújítására. Azt a templomot kezdik felújítani, mely az egész nép vallási életében központi helyet foglalt el, hiszen a jeruzsálemi templomban minden zsidó embernek – függetlenül attól, hogy hol lakott a világon – legalább háromszor meg kellett jelennie egy évben. Bizonyára a küls szemlél számára is jól láthatóan felújításra szorult a templom és meg is indították a munkálatokat. A munkavégzés közben találtak egy könyvet, mely a mózesi törvényeket tartalmazta. Amikor ebb l felolvastak a királynak, akkor mélyen megdöbben, megszaggatja ruháit, és azt kérdezi: mit jelentenek ezek az igék rám és az egész népre nézve, melynek az uralkodója vagyok? Azt mondhatjuk, hogy a templom felújításra, a király és a nép élete pedig megújításra szorult! Megindult egy reformáció Izraelben. Isten megújító kegyelmének érvényre jutása ez. Ahogyan engedjük, hogy megújuljon az Istenhez való viszonyunk. Isten ugyanis azt akarja, hogy az igéje hatást gyakoroljon emberi életünkre. Ez pedig ott kezd dik, amikor így szólunk: mit jelent ez rám nézve? Mit jelent egy-egy ige, amit olvasok, vagy hallgatok a templomban, rám és az életemre nézve? Ha ezt a kérdést nem tesszük fel, akkor csak a felszínen kapirgálunk. Isten azonban egészen a mélyére, a lelkünk mélyére szeretne behatolni. Az célja, hogy Neki engedelmes életet éljünk. Ennek módját elénk tárja a Bibliában. Mikeás könyvében így van ez megírva: „Ember megmondta neked, hogy mi a jó, hogy mit kíván t led az Úr. Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel, az Úrral szemben.” Ne legyünk felszínes igeolvasók és –hallgatók! Önmagunk miatt. A saját lelkünk állapota miatt nem elégedhetünk meg azzal, hogy bizonyos megállapításokat teszünk: milyen szép ez az ige, vagy milyen kemény ez az ige, de nem nekem szól. Az elmúlt héten olvastam egy remek történetet. Nagyon kapcsolódik igénkhez. Egy német lelkipásztor írta meg. Egy fiatalember gyakran kigúnyolta a Bibliát. Egyszer megint lekicsinyl megjegyzést tett rá. - Olvasta maga már tulajdonképpen a Bibliát? - kérdezte t le a lelkész. - Ugyan mit gondol? Én és a Biblia! Nevetséges! A lelkész el vett egy vadonatúj, b rkötés Újtestamentumot: - Nézze, ezt a szép kis Bibliát magának adom, ha megígéri, hogy elejét l végig elolvassa. Az ajánlat nagyon csábító volt. A fiatalember elfogadta. Azután hetekig nem találkoztak. Egyszer csak összefutottak. - Nos – kérdezte a lelkész -, hogy állunk a Bibliával? A fiatalember nagyon komolyan felelt: - Tudja, különös dolog ez. Elkezdtem olvasni. Sok mindent nem értettem meg. Már abbahagytam volna - de hiszen megígértem, hogy végigolvasom! Azután sok mindent találtam benne, ami szíven ütött és nyugtalanított úgy, hogy legszívesebben eldobtam volna a könyvet.

166

De megígértem, és végig kellett olvasnom. Kés bb annyi vigasztalást találtam benne, hogy egészen boldog lettem. Amikor befejeztem, azt mondtam magamban: ha igaz az, amit ez a könyv mond, akkor elvesztem, ha nem változtatok az életemen. Hozzáfogtam, hogy nagytakarítást csináljak a szívemben. És most - a Biblia az élet könyve számomra. Nos, testvérek ez a megtörtént eset jól ábrázolja a hív embernek a Bibliához való viszonyát. Van, hogy nem értjük, mit is akar üzenni az Isten, van, hogy olyan keménynek érezzük a tanítást, hogy legszívesebben kidobnánk, sok esetben pedig vigaszt nyújt számunkra, er t merítünk bel le. Ilyenkor talán azt kérdezzük magunktól, hogy miért nem olvasom többet? A Biblia valóban az élet könyve. Ezért szükséges komolyan vennünk a benne leírtakat. Jósiás király így tett annak idején. Felolvasták neki a törvényeket, pedig azt mondta: ha ez igaz, akkor elvesztünk! Hiszen Isten azt mondta választott népének, hogy járjatok utamon, figyeljetek a szavamra, és a nép gyakran az ellenkez jét tette annak, amit Isten kért t lük. Ha tovább olvastam volna ezt a szakaszt, akkor a következ fejezetben azzal találkozunk, ahogyan megreformálja Jósiás az egész istentiszteletet. Döbbenetes dolog, hogy a jeruzsálemi templom tele volt nem csak az Isten imádására szükséges kellékekkel, hanem a bálványok imádásához szükséges dolgokkal is. Micsoda lelki mélység! Izrael népe, az Isten által kiválasztott nép oda jutott, hogy emberi kéz alkotásai el tt hódolt a jeruzsálemi templomban! Jósiás király erre azt mondta: ha ez a könyv igazat beszél, akkor ezeket ki kell takarítani azonnal, mert az Isten ítéletét vonjuk magunkra! S valóban itt indul el testvéreim az igazi reformáció, a megújulás, amikor az ember helyére teszi önmaga és az Isten kapcsolatát. Err l Jézus Krisztus azt mondja: „Keressétek el ször az Isten országát és az igazságát, és ráadásul mindenek megadatnak néktek.” Ha Isten kerül az els helyre, akkor jó az értékrendünk, a sorrendünk. Isten azt üzeni nekünk, hogy ha elfoglalhatja a neki való helyet az életünkben, akkor áldások sokaságát fogjuk megtapasztalni. Nagyon komoly feladat számunkra – igénk alapján mondom – a b n kisöprése életünkb l! A felismert b nöket ugyanis ki kell söpörni életünkb l! Persze tudom, hogy sokkal könnyebb a sz nyeg alá söpörni a szemetet, de ne feledjük el, hogy egy id után a sz nyeg felpúposodik, egyenetlenné válik, és nehéz rajta járni! Ezért kell a házon kívülre söpörni a lelki szemetet. Olyan ez, mint ahogyan városunkban egy héten egyszer a háztartási hulladékot összegy jtjük és kitesszük a kapuba, hogy vigyék el. Ugyanígy kell tenni a b neinkkel lelki értelemben, csak nem kell közszemlére tenni, hogy turkáljanak benne, és nem kell egy hetet rá várni, nem kell megtartani a házunkban, a szívünkben, a lelkünkben, hanem vigyük oda Isten elé imádságban. Jézus készen áll arra, hogy az igazi b nbánatra b nbocsánatot adjon. Nem hetente egyszer, hanem naponta, bármikor! Persze az igaz, hogy vannak b nök, melyeket nehéz kidobni, mert úgy hozzánk n ttek már, kedveljük ket. Talán nem is látjuk b nnek ezeket. De mégis meg kell tennünk ezt, mert a jöv nk a tét! Ahogyan Jósiás király rádöbbent arra, hogy ha nem veszi komolyan az Isten szavát, akkor az egész nép Isten ítélete alatt lesz, ugyanígy kell nekünk meglátni azt, hogy nekünk is a jöv nk a tét! Olyan ez, mint amikor a hozzáért emberek lemetszegetik a gyümölcsfák vadhajtásait, az oda nem ill gallyakat. A gazda mondhatná, hogy sajnálom a fát, inkább hagyjuk, egyetlen metszést se végezzünk, de akkor milyen lesz jöv re a termés? Mennyiségileg és min ségileg így igen silány termés lenne várható! Ezért kell a vadhajtásoktól megszabadulni. Egy másik képet használva, olyan ez, mint amikor m téti beavatkozásra van szükség valakinek az életében. Fájdalmas ez, de szükséges, olykor életet ment, ezért nem kérdéses, hogy vállalja-e az ember. A jöv nk a tét! Isten ugyanezt akarja velünk és t lünk: tegyük félre, ami nem kedves el tte! Ne takargassuk, ne akarjuk leplezgetni, mondjuk azt, hogy erre Isten szerint nincs szükség! A jöv nk a tét! Ha a lelkünkr l beszélünk, akkor tudjátok mi a tét? A tiszta lelkiismeretünk, a lelki békénk, a nyugodt éjszakai álom!

167

Ezért is jók az úrvacsorás istentiszteletek: ekkor a b neink bocsánatát kínálja számunkra az Úr! Bármit követtünk is korábban tiszta lappal indulhatunk, ha magunkhoz vettük a szent jegyeket! Olyan jó megszabadulni a b neinkt l! Merjetek örülni ezeken az úrvacsorás alkalmakon! Beszéltünk már arról, hogy hogyan is lehet úrvacsorát venni. Lehet szomorú arccal, ami a b neink feletti bánkódást jelentheti. De lehet mosolygósan is. Ekkor már arra gondolunk, hogy Isten megbocsát nekünk a Krisztusban! Egyik énekünk azt mondja: „Örülj szívem, vigadj lelkem, ékességed lett a hit, vacsorához, mégy Jézushoz, hivatalos vagy te itt.” (436. dics.) Testvérek! Az Úr id r l id re felméri életünket és min síti. min sítette a királyokat, és mondta az egyikre, hogy jó király volt, a másikra, hogy rossz király volt. A jó azért volt jó, mert járta az Isten útját, a rossz király azért volt rossz, mert hátat fordított Istennek. Az Úr ugyanígy felméri a mi életünket és lehet, hogy mi id nként gondolunk valamit magunkról, de a lényeges az, amit az Isten gondol fel lünk. Ne feledjük el azt sem, hogy az orvosság is nála van lelki bajainkra. Hozzá jöjjünk, mert tud meggyógyítani igéje és Lelke által. Azt kívánom, hogy engedjük, hogy az Isten igéje megérintsen bennünket, a lelkünkig hatoljon és kérdezzük mi is azt, hogy mit jelent ez ránk nézve. Jósiás király azt kérdezte, hogy mit jelent ez rá és az egész népre nézve. És higgyétek el, hogy mi is azt mondhatjuk, hogy ránk nézve és a mi népünkre nézve jelent valamit, ha mi komolyan vesszük az Isten szavát. Persze mi nem vagyunk a nép vezet i – mondhatjátok most magatokban – de egy másik népre, a házad népére jelent áldást, ha elkötelezed magad Isten igéjének betartására. A házad népére: a házastársadra, a gyermekedre, az unokádra, a szüleidre hoz áldást a te hitéleted. k fogják megérezni, hogy templomban voltál, hogy letetted a b neidet, hogy örömmel tértél haza a hajlékodba. Ami veled és benned történik, az másokra is hat! Az ige jó hatását kívánom mindnyájunk számára és azt, hogy ezt tudjuk megköszönni Istenünknek újra és újra. Ámen Az istentiszteleten énekelt énekek: 277, 32, 274, 180, 390, 458, 446

168

Elhangzottak 2007. DECEMBER havában, a Tiszavasvári református gyülekezetben.

Tartalomjegyzék • • • • • • • •

December 2. vasárnap December 9. vasárnap December 16. vasárnap December 24. szenteste December 25. karácsony 1. napja December 26. karácsony 2. napja December 30. vasárnap December 31. óévzáró

Textus: Zsoltárok 34:2 Textus: Jeremiás Siralmai 3:26 Textus: 1Móz 35:1-7 Textus: 1János 4:7-9 Textus: Máté 2:1-2 Textus: Máté 3:1-11 Textus: 1Sámuel 17:45-47. 50 Textus: Zsoltárok 103:2

Az igehirdetések címe • • • • • • • •

December 2. December 9. December 16. December 24. December 25. December 26. December 30. Ibolya) December 31.

Isten imádata (Szolgálattév : Katona Béla) Várni az Úrra! (Szolgálattév : Katona Béla) Készülj! (Szolgálattév : Arany Tímea) Isten szeretetéb l meríts! (Szolgálattév : Katona Béla) Jézussal ünnepelj! (Szolgálattév : Katona Béla) Hogyan ünnepeltünk? (Szolgálattév : Katonáné Farkas Ibolya) Gy zedelmes élet Isten oldalán! (Szolgálattév : Katonáné Farkas Évet értékelni Isten el tt! (Szolgálattév : Katona Béla)

„Egy prédikáció mindig a szószéken él igazán! Mert abban benne van az igét hirdet lelkipásztor hite, átélése, hangsúlyozása, valamennyi gesztusa, és az egyénisége. Ezzel együtt hisszük, hogy leírva is komoly lelki táplálékot jelenthetnek az igehirdetések. Egyúttal azonban szeretettel hívogatunk mindenkit a templomba, hogy – ha teheti – hallgassa személyesen az elhangzó prédikációkat!”

169

2007. december 02. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: Zsoltárok 34:2-19 Textus: Zsoltárok 34:2-4 Szeretett Testvéreim! Jöv nyáron olimpiát rendeznek Pekingben. A világ élsportolói számára óriási esemény ez, hiszen addig indulási jogot próbálnak szerezni a számukra kijelölt versenyeken, ha pedig ez sikerül, akkor nem marad más, mint a megfelel felkészülés a jó szereplés reményében. Hogy miért e bevezet gondolat? Azért, mert számunkra, hív emberek számára az ünnepek nagyon nagy jelent séggel bírnak. Nekünk nem kell magunkat kvalifikálni, nem kell nagy teljesítményt felmutatni, mert az ünnep – ha Isten kegyelméb l megérjük – így is, úgy is elérkezik életünkben. Ám egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan. A karácsonyi ünnepet megel z négy hetes id szak – az advent – pontosan erre jó: a ráhangolódás, a felkészülés id szaka ez. A karácsonyra való felkészülésé. Mai alapigénk alapján arra szeretném ráirányítani a figyelmeteket, hogy a felkészülésünket jellemezze az Isten imádata. Mondhatnám azt is, hogy advent els vasárnapján az igehirdetés címe ez lehetne: együtt imádni az Istent. E téma kapcsán valaki azt mondta, hogy „ha csak annyit tudnánk Istenr l, hogy létezik, ez már elegend ok lenne az imádatára.” Milyen igaza van annak, aki ezt kimondta, hiszen tényként állíthatjuk, hogy emberek sokasága él úgy, hogy nem tud Isten létezésér l, sem nagyságos dolgairól, teremt i, megváltói, üdvözíteni akaró kegyelmér l. Ezzel szemben mi, akik ismerjük t, újra és újra rácsodálkozhatunk, hogy mit is tett, hogy mennyire fontosak vagyunk neki. Maga a gyülekezet is azért létezik, hogy imádja az Istent. Sokféle feladata van a keresztyén közösségeknek, de ezek közül a legfontosabb Isten imádata. Ezt pedig gyakorolni, megélni szükséges. Testvérek! Valakit vagy valamit minden ember imád! Vagy Istent imádjuk, vagy megtesszük ezt valami mással! Az ember vagy Istenimádó vagy bálványimádó. Nincs más lehet ség! Van, aki a pénzt, a hatalmat imádja, van aki a munkáját. Sokáig lehetne sorolni, hogy mi mindent imádhat az ember, de én most hadd mondjam el, hogy mit látok egyre inkább jellemz nek. Vannak emberek, akik azt mondják: imádom a gyermekemet vagy az unkámat! Nagyon rossz ezt hallani! Mert imádatra egyedül Isten méltó! A gyermekét, unokáját mindenki szeresse a t le telhet legjobban, de arra kérek mindenkit, hogy imádni csak az Istent imádja! A gyermeket nem bálványozni kell, hanem úgy nevelni, hogy felnövekedve saját lábra tudjon állni. Hogy feln ttként hálás legyen a szül nek, hogy mennyi mindent megtanulhatott t lük a szeretetteljes családi légkörben. Ismerjük az els parancsolatot: „Én az Úr vagyok, a te Istened…ne legyen más istened rajtam kívül.” Vagy a második parancsolatot: „Ne csinálj magadnak isteneket… ne imádd, és ne tiszteld azokat.” Ezzel szemben a modern kor embere számára a gyermeke is bálvánnyá tud lenni. A múlt héten az egyik hittanórán beszélgettünk a Tízparancsolatról és az ötödik parancsolat kapcsán („Tiszteld apádat és anyádat..”) azt mondta egy 9 éves leánygyermek: „én visszapofázok apámnak, de ha kell anyámnak is!” Nagyon megdöbbentem! Úgy éreztem, hogy nagyon nincs rendben valami abban a családban, ahol egy 9 éves gyermek felvállalja szemt l szemben a pappal, hogy milyen tiszteletlen a szüleivel szemben. És tudjátok arra gondoltam, hogy mi ennek az oka. Számomra egyértelm , hogy ezért a szül a hibás! Az munkájuk eredménye ez a mondat a gyermek szájából! A felpörgött élet, a nem tudok, vagy nem akarok foglalkozni a gyerekkel cím hozzáállás vezet ide! Vagyis

170

oda, hogy megpróbálok megadni mindent – els sorban anyagilag – a gyermeknek, bálványt faragok bel le, de a lelkével nem tudok mit kezdeni! Sokan állnak így gyermekükhöz! Csak Istent imádd testvérem, mert egyedül méltó erre! Senki más! pedig félt n szeret Isten, aki ledönti a bálványokat, és ez nagyon fájdalmas tud lenni! Bizonyára emlékszünk a János evangéliumában olvasható történetre, amikor Jézus a samáriai asszonnyal beszélget. Arról is szót ejtenek, hogy hol kell az Istent imádni. Jézus azt mondja erre a kérdésre: „Az Isten Lélek, és akik imádják t, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.” Vagyis nem a hol, hanem a hogyan kérdése a lényeges. Én most mégis egy kicsit hadd beszéljek a hol kérdésér l. Mi, lelkészek viszonylag sokszor hallunk olyan emberi megnyilatkozást, mely szerint: én hiszek Istenben, de nem szoktam templomba járni. Otthon is tudok én imádkozni, Bibliát olvasni, nincs szükségem elmenni a templomba. Olyan hamis gondolat ez, mintha mi, akik járunk templomba, azt mondanánk, hogy nekünk nincs szükségünk otthon imádkozni. Imádkozom én eleget egy héten egyszer vagy kétszer, ha eljövök a templomba, nekem otthon nem kell ilyet tenni! Érezzük az utóbbi gondolat fonákját. Azt kell meglátnunk, hogy mi is a különbség a kett között. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor leül a magamfajta férfiember a tévé elé, hogy megnézzen egy jónak ígérkez focimeccset. Lehet élvezni a meccset a tévé el tt magányosan ülve? Persze hogy lehet! Na, de mennyivel másabb ugyanezt a meccset végig szurkolni a stadionban, vagy a focipálya szélén! Egy másik hasonlattal élve azt mondhatom, hogy remek élmény meghallgatni egy könny - vagy egy komolyzenei koncertet a rádióban és ugyanez másképp hat ránk, ha személyesen jelen vagyunk a koncerten. Ugyanez a helyzet a hitéletünkkel is. Jó dolog otthon keresni, és imádni az Istent, de megfelel lelkiállapotban egészen más – több és nagyobb élmény – ugyanezt a templomban megélni sokakkal közösségben. Hogy ez mennyire így van, arról azok tudnának igazán beszámolni, akik hosszabb-rövidebb ideig betegek voltak és nem tudtak templomba jönni heteken keresztül. Bennük volt a vágyakozás, hogy de jó lenne újra megjelenni és a gyülekezettel együtt keresni az Urat. A 84. zsoltár szerz je is egészen emberi módon sóvárog az Isten háza iránt, bels vágy szólal meg benne, és óhajtozik eljutni újra az Úr házába. A konklúzió az, hogy amikor Isten imádatára gondolunk, akkor ne tegyük kizárólagossá sem egyik, sem másik formáját ennek, mert magunkat csapjuk be! Testvérek! Felolvasott igénk Dávid király vallomása. Figyeljük csak meg, hogy hogyan jut el az Isten egyéni imádatától a közösségi imádatig. Így szól az alapige: „Áldom az Urat mindenkor, állandóan t dicséri szám. Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek. Hirdessétek velem az Úr nagyságát, magasztaljuk együtt az nevét.” Ha figyelmesen hallgatjuk ezeket a sorokat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy el bb egyes számban fogalmaz Dávid, majd többes számra vált. Ebb l pedig az a tanulság, hogy a hív embernek el kell jutni az Isten közösségben történ imádatáig. Igaz, mai világunk nem kedvez ennek a törekvésnek, mert a korszellem azt diktálja, hogy maradj magadnak! Maradj meg egyedül a gondjaiddal, az örömeiddel, a hiteddel! Ne oszd meg ezeket senkivel, ne bízz meg senkiben! Ezzel szemben üzenetérték , hogy egyházunkban a 2007. esztend a közösség éve. Vagyis egyfajta figyelmet, törekvést akar bel lünk el hívni a közösségeink felülvizsgálata irányába. Azaz, hogy figyeljünk oda a családi, a gyülekezeti, a baráti és mindazokra a közösségekre, melyeknek magunk is tagjai vagyunk! Hogy az ember mennyire torzan tud gondolkodni ezen a téren azt jól szemlélteti az az írás, melyet az interneten olvastam. A következ kérdést intézte valaki egy hitben él emberhez: Nem vagyok egyetlen szervezett vallás tagja sem. Lehetek-e keresztyén, ha nem járok rendszeresen gyülekezetbe? A válasz elég hosszú és kielégít volt, de én csak a lényeget idézném. Igen, legalábbis teljesen technikai értelemben. Ugyanis a Biblia hangsúlyozza a gyülekezet, az egyház fontosságát. És bár ésszer nek t n ok, ami arról szól, hogy miért ne

171

legyünk tagja egy helyi gyülekezetnek, de ezek legtöbbje önz kifogás! A gyülekezetnek szüksége van önre, és önnek is a gyülekezetre! Ha azt mondja, hogy nem hisz a „szervezett” vallásban, ez azt jelenti, hogy hisz egy „nem megszervezett” vallásban? A válasz erre a kérdésre az álláspont butaságát mutatja fel. Végül meg kell állapítani, hogy nem lehetséges olyan, mint „magányos farkas” keresztyén”! Egy másik történetet is hadd osszak meg veletek. Szintén az interneten kaptam valakit l. Egy családapákról végzett felmérés azt vizsgálta, hogy saját megítélésük szerint naponta mennyi id t töltenek el a kisgyermekeikkel való beszélgetéssel. A legtöbb férfi ennek az idejét napi 15-30 percre saccolta. A kutatók azonban, hogy objektív képet kapjanak, mikrofonokkal látták el az apákat és a gyermekeket, és kiderült, hogy átlagosan kevesebb, mint 40 másodpercet (!!!!!) töltöttek el a gyermekeikkel való beszélgetéssel, azt is általában három 10-15 másodperces blokkban. És így van ez az Istennel eltöltött id vel is: gondoljunk abba bele, hogy mennyi id t töltünk el úgymond ,,Istennel" - és ebb l mennyi a megértett és életre váltott ige (ez az egyik oldal mérhet eredménye) és mennyi az imádság (ez lenne a másik oldal). Egy ilyen kísérlet talán ugyanezt a szomorú eredményt mutatná ki a hív knél is, hogy mi legalább napi 15-30 percre gondolunk, közben 60 másodpercnyi imádság sincs benne?! NINCS ID M! Ez hazugság, mert az id VAN. Ráadásul akárki akármit mond, igenis MI DÖNTÜNK, hogy ami van, azt mibe fektetjük bele! Csak tanuljunk meg bánni vele! Nem is igazán szorul magyarázatra ez a történet, csak le kell vonjuk a következtetést saját életünkre és az Istennel való kapcsolatunkra nézve. Testvéreim! Advent els vasárnapján azt üzeni igénk, hogy készülnünk kell a karácsonyi ünnepre! De nem úgy, hogy hajtjuk magunkat, ameddig er nk van, hanem úgy, hogy meghajtjuk magunkat a mennyi Atya el tt. Ha t imádva készülünk, akkor lehet teljes idén is a karácsonyunk. Ilyen készül dést kívánok mindenkinek, és figyelj rá, hogy Istent ne szorítsa háttérbe semmi az életedben. Sem most, sem máskor. Ámen ________________________________________________________________________ 2007. december 09. vasárnap (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: Lukács 1:26-38 Textus: Jeremiás Siralmai 3:26 Szeretett Testvéreim! Id nként jó nekünk olyan dolgokat tisztáznunk, melyek egyébként olyan természetesnek t nnek számunkra. Isten kegyelméb l benne élünk évr l évre a karácsonyt megel z adventi id szakban, mégis jó szót ejteni ennek jelentésér l és jelent ségér l. Ezen id szak elnevezése egy latin kifejezésb l származik, mely így hangzik: adventus Domini. Magyar nyelvünkre lefordítva azt jelenti ez, hogy az Úr eljövetele. Az advent tehát eljövetel, és ha arra gondolunk, hogy valaki el fog jönni hozzánk, akkor az ilyen id szak legfontosabb jellemz je a várakozás. Tegyük fel a kérdést, hogy szeretünk-e várakozni? Érzésem és meglátásom szerint egyre kevésbé. A ma embere nem igazán szeret várni, mert tele van a naptárunk eseményekkel, be van osztva az életünk és az id nk, így nem öröm számunkra, ha várakozni kell. Még a buszra vagy a vonatra sem szeretünk várni, pedig tudjuk, hogy menetrend szerint mikor fognak érkezni. Ha pedig kicsit is késnek a tömegközlekedési járm vek, akkor várakozásunkat leginkább a türelmetlenség kezdi jellemezni. Ugyanígy nem szeretünk várni az

172

orvosi rendel kben, ahol olykor egyre több a beteg és nekünk várni kell arra, hogy beszólítanak bennünket. Lehetne még folytatni a sort, hogy hol és hogyan nem szeretünk várakozni. Megállapíthatjuk tehát, hogy a ma embere nem igazán szeret várakozni. Persze feltehetjük azt a kérdést is, hogy mi van akkor, ha tudjuk, hogy valami jó fog eljönni? Ekkor hogyan várakozunk? Ez utóbbi esetben más lélekkel, más beállítottsággal tudunk várakozni. Elég mindenkinek a gyermekeire, unokáira gondolni. Az elmúlt héten felfokozott izgalomban várták a Mikulást. Láttam a saját gyermekeimen, hogy így volt. Bizonyára közületek is sokan elmondhatnának valami hasonlót. Napokkal korábban várták, hogy eljöjjön a Mikulás, kíváncsiak voltak, hogy mit fog hozni. De ez így természetes. A karácsonyt ugyanígy várja nagyon sok gyermek. Érdekli ket, hogy mit találnak a fa alatt. Ez egy izgalmas, örömteljes várakozás. De vajon a mi feln tt életünket jellemzi-e ez a fajta gyermeki izgalom és örömteli várakozás? A Bibliában is van rá példa, hogy nem feltétlenül, hiszen van bizonytalan várakozás is. Ilyen volt annak idején a Keresztel Jánosé, aki tanítványai közül követeket küld Jézushoz és megkérdezi: „Te vagy-e az eljövend vagy mást várjunk?” Keresztel Jánosban is volt tehát valami bizonytalanság. Mintha valami mást várt volna. Jézus pedig megadta a választ: Mondjátok meg neki, hogy a vakok látnak, a sánták járnak, a betegek gyógyulnak, a szegényeknek hirdettetik az evangélium. Nem mondta ki Jézus, csak érzékeltette, hogy igen, én vagyok az eljövend , a Megváltó, de ezt nektek meg kell látni a jelekb l. Keresztel Jánosnak sem volt könny várni. S nekünk, XXI. századi embereknek is fel kell tenni a kérdést: mit várunk? Mit várunk az adventt l, a karácsonytól? Kit, vagy kire várunk? Lehet, hogy hamis váradalmak vannak bennünk, s ha ez így van, akkor nyilvánvalóan csalódni fogunk. Testvérek! A Jeremiás Siralmainak könyvéb l olvasott ige azt mondja, hogy „jó csendben várni az Úrra”. Egy kicsit úgy érzem, hogy ez a két kifejezés: csend és várni egyre távolabbi dolog hozzánk képest. Sem csendben lenni, sem várni nem szeretünk. Túlhajszolt életünk lényeges kérdése, hogy mennyit tudunk csendben lenni. Amikor évr l évre eljön az adventi id szak az életünkben, akkor egyre zajosabbak, nyüzsg sebbek, türelmetlenebbek ezek a napok az életünkben. Magamról is beszélek. A lelkész élete is túlzsúfolt decemberben. Tudom, hogy ti is hasonlóan leterhelt életet éltek ilyenkor. Mindenkinek megvannak a feladatai otthon és a munkahelyen egyaránt, és minél közelebb kerülünk az ünnephez, annál nehezebb csendben lenni, annál nehezebb türelmesen várakozni, hogy eljöjjön a karácsony számunkra. Az elmúlt héten olvastam egy történetet, mely teljes egészében ideillik. Így szól: A sátán összegy jtötte a világ minden tájáról a démonokat. Megnyitó beszédében így szólt hozzájuk: – Nem tarthatjuk vissza a keresztyéneket attól, hogy eljárjanak istentiszteletre. Nem tarthatjuk vissza ket attól, hogy olvassák a Bibliájukat, és hogy tudják az igazságot. Még csak attól sem tarthatjuk vissza ket, hogy egy bens séges kapcsolatot alakítsanak ki a Megváltójukkal. Ha egyszer megszerezték ezt a kapcsolatot Jézussal, megtört a hatalmunk fölöttük. Úgyhogy engedjétek, hogy elmenjenek istentiszteleteikre, engedjétek, hogy magukhoz vegyék az Úrvacsorát, de lopjátok el az idejüket annyira, hogy ne legyen idejük arra, hogy igazi kapcsolatot alakítsanak ki Jézus Krisztussal. Meg kell állapítsuk, hogy a Sátán jól munkálkodik ezen a világon, mert ellopja az id nket. Alig tudunk egy-egy kis id t ellopni az Isten számára, pedig nem ellopni kellene az id nkb l az Úrnak, hanem örömmel áldozni bel le neki. Az igazi lelki békéhez több id re lenne szükségünk, mint amit az Isten jelenlétében eltöltünk. Sok feladatunk van, de nem az Istennel való kapcsolatunkat kellett háttérbe szorítani. Biztosan ismer s a képlet: szeretnék imádkozni, Bibliát olvasni, de most nincs id m, majd, ha úgy alakul a napom, megteszem. Az ördög megpróbálja így ellopni életünk idejét, megpróbálja „leamortizálni” a Jézussal való bens séges kapcsolatunkat. Érdemes megnézni a családtagjainkkal való kapcsolatainkat is.

173

Vajon egy házasságon belül nem akkor van-e egymással bens séges kapcsolatban férj és feleség, ha van idejük egymásra? Ha jókat beszélgetnek, ha el tudják mondani egymásnak, hogy mi történt velük aznap, hogy milyen gondolataik támadtak, ha meg tudják osztani egymással mindazt, ami a lelkükben él. De amíg csak addig találkozik két ember a házasságban, hogy felébrednek reggel és indul mindenki a saját munkájába, majd este fáradtan beesnek az ágyba, és álomba szenderülnek, addig nem lehet eléggé bens séges két ember kapcsolata. Az Istennel való kapcsolatunk ugyanilyen. Ha nem tudunk el tte elegend id t csendességben megélni, akkor nem lehet igazi, él kapcsolatunk vele. Úgy gondolom, hogy ezt érezzük is, mármint azt, hogy valami nincs rendjén. S ha ezt érezzük, akkor az azt jelenti, hogy meg kell állni, legyen más a sorrend az életünkben. Az Isten ne a sokadik helyen szerepeljen, hanem legyen az els . Ekkor lehet más az egymáshoz való viszonyunk is, a munkához való hozzáállásunk is, ha ezt sikerül megvalósítani. Az elmúlt napokban emailben sok adventi üzenetet kaptam. Köszönöm mindenkinek a küldeményeket. Az egyik ilyen képes üzenetet hadd osszam meg veletek. Ez arról szól, hogy egy szoba csendességében hallani lehet az adventi koszorú négy gyertyájának beszélgetését. Az els gyertya azt mondja: én vagyok a béke. Az embereknek azonban nincs rám szükségük, k jobban szeretnek háborúskodni, békétlenkedni, legjobb, ha kialszom. A második gyertya azt mondja: én vagyok a hit. Egyre kevésbé tartanak fontosnak az emberek, ezért legjobb, ha kialszom. A harmadik gyertya azt mondja: én vagyok a szeretet, de rám is egyre kevesebb szüksége van az embereknek, ezért én is kialszom. Ekkor lép be a szobába egy fiúcska és azt mondja: nektek világítanotok kell, nem aludhattok el! Megszólal erre a negyedik gyertya: amíg én világítok, addig van remény. Én ugyanis a remény vagyok. Ezután a fiúcska meggyújtja a remény gyertyájával a másik három gyertyát, hogy világítson mind a négy. Alapigénkre figyelve az a tanulsága ennek a történetnek, hogy ne várjuk meg, amíg kialszik a békesség, a hit, a remény és a szeretet gyertyája! Sokszor pislákolni kezd egyik vagy másik gyertya az életünkben, de rajtunk múlik, hogy megnézzük: világít még a hitünk gyertyája, vane még bennünk remény, elég békesség van-e még bennünk és az egymással való kapcsolatainkban? Figyeljünk oda életünk e négy gyertyájára, és természetesen ne csak adventben tegyük ezt meg, mert máskor is szükségünk van rájuk. Amikor Jézus eljövetelét, megszületésének ünnepét várjuk fontos, hogy ez az ige szerinti csendes, türelmes várakozás jellemezzen bennünket. Azt kívánom, hogy sikerüljön ezt megélnünk ebben az adventben. Ha kell er ltessük meg magunkat, hogy megéljük az Istennel való kapcsolatunkat. Kicsit imádkozzunk többet, mint szoktunk, gondolkodjunk el az életünkr l, az Istenhez és az egymáshoz f z d kapcsolatainkról és higgyük el, hogy sok mindenen lehet változtatni, ami esetleg nem olyan jól m ködik. Az Isten rá tud mutatni ezekre a gyengeségeinkre az egyéni csendességeinkben. Ámen ___________________________________________________________________________

174

2007. december 16. vasárnap (Szolgálattev : Arany Tímea V. éves teológiai hallgató) Textus: 1Móz 35:1-7 Kedves Testvéreim, adventet ünnepl gyülekezet! Advent harmadik vasárnapján lehet, hogy egy kicsit másra számítottunk, valami olyan igeszakaszra, ami jobban készít bennünket az ünnepre, valami csillogós, valami fényes, valami nagy prófécia, akár Ézsaiástól. De nem. Ma Jákobról hallottunk, az történetéb l olvastunk fel két részt. Ez nem olyan prófécia, ami Krisztus Urunk születésér l szól és mégis nagyon aktuális a mai vasárnaphoz. Meg fogjuk nézni és meg fogjuk érteni, hogy miért is van ez így. Ez az ige egyáltalán nem hangzik adventinek, de még valahogy ünnepinek sem, mert nincs benne olyan, amit olyan jó érzéssel venne az ember. Azonban, mégis csak van, a menekül , csaló Jákob, akit már ismerünk és hallottunk róla kicsit talán nem illik bele ebbe a gyertyafényes ünnepbe, mégis az és Isten között végbemen párbeszéd nagyon sokra tanít bennünket ma. Ez a pár felolvasott igevers igenis nekünk szól, mindannyiunknak, egyenegyenként. Jákob érzései, az Istent l hallott utasításai nagyon is nekünk szólnak a mai vasárnapon. Az egész felolvasott igeszakasz, ahogy elkezd dött, bár nagyon érdemes is elgondolkodnunk rajta: Isten szólt Jákobhoz. Testvérek, mekkora bíztatás ez itt nekünk, akik ugye sokszor vétkezünk és vannak hibáink és b neink, hogy még ehhez a csaló Jákobhoz is szól az Isten. Annál jobban mihozzánk, akik ugye igyekszünk jók lenni és most az ünnep felé is egyre jobban tisztítani a szívünket, hogy úgy kerüljünk oda a Krisztus születésének ünnepére, hogy tiszta, rendben van a szívünk, s nemcsak a mienk, de a családunké is rendben van. Miel tt elkezdenénk ezt a történetet, fontos két dolgot megjegyezni: Jákob menekül félelmében, és akkor érkezett meg Lúzba. Ugye kicsalta az áldást testvérét l, és miután ez kiderült menekülnie kellett. Menekült félelmében. Hányszor menekülünk mi is, vannak dolgok, amelyeket nem szeretnénk meghallani, nem szeretnénk megbeszélni, félünk t le, következnek és várnak ránk vizsgák, várnak ránk olyan dolgok, melyek nem éppen az örömöt hozzák a szívünkben. Jákob miután menekült és egy éjszakát töltött Lúzban, ami félelmetes és rettenetes helyként van megnevezve, az Isten szólt hozzá és közel került hozzá. Testvérek, nekünk is ezen a vasárnapon, minden nap az adventben, ahogy közeledünk az ünnep felé, szól az Isten, csak az a kérdés, hogy meghalljuk-e, és ha meghalljuk megértjük-e, vesszük-e, amit mond, értjük-e, amit nekünk akar mondani? Sokszor menekülünk, és most Testvérek menekülhetünk a karácsony felé, és kérhetjük az Isten segítségét. Szól hozzánk az Isten, a félelmeinkb l kiemel, és megnyugtat bennünket. Lúz, a sötét, démonok járta hely egyik éjszakáról a másik napra virradóan Bétel lett, az Isten háza. Így van ez a mi életünkben is, egyik nap még nagyon mélyen vagyunk, de az Isten közeledik hozzánk, és mi közeledünk az Isten felé – másik nap az Isten házában vagyunk. Fogadalmat is tesz Jákob éppen ezért, mert az Istennel találkozott. „… ha velem lesz Isten”. Hányszor elmondjuk mi is: Ha velem lesz Isten, ha Isten is úgy akarja. Mintha egy kicsit alkudoznánk is: hogy ha megsegít az Isten, akkor én is megcsinálom ezt és azt. e nélkül az alkudozás nélkül is ott van velünk napról, napra, pillanatról pillanatra. Amikor Jákob menekül bizonyára tele volt bizonytalansággal. Talán is érezhette azt, és megfogalmazódott benne: Tedd a kezed Isten kezébe, ez is egy fontos adventi dolog. Fogd kézen, is kézen fog, és együtt tovább lehet indulni. Nyújtja felénk és a mi feladatunk az, hogy megfogjuk az kezét és azt el ne engedjük soha. Isten kézen fogta Jákobot és aztán, miután megtörtént ez a nagy találkozás: kibékült a testvérével és rendez dött az élete. Így van ez a mi életünkben is Testvéreim, hogy ha

175

engedjük, hogy Isten ott legyen a családjainkban, akkor együtt ünnepelhetünk és az ünnep után együtt mehetünk tovább. Ehhez hozzátartozik, hogy lakozást kell vegyen nálunk az Isten, és mi engedjük t oda bejönni. Isten tehát szólt Jákobhoz és azt mondta – ez az egyik legfontosabb adventi üzenet: Készülj! Testvérek mindannyiunknak készülni kell! Nemcsak arra, hogy kidíszítsük a lakást, nemcsak arra, hogy finomabbnál finomabb ételek kerüljenek az asztalra, hogy minél szebb legyen a csomagolás, nemcsak erre: lelkileg és testileg is készülni kell. Azt mondja Isten Jákobnak, hogy készülj, menj fel Bételbe, szedd össze magad. Igen, most még van id , egy hét van karácsonyig és még annyi minden vár ránk, talán még most kezd dik a futkosás, de ebben nem szabad elfeledkezni saját magunkról és arról, hogy mit is mond az Isten: Közeledjetek az Istenhez és is közeledni fog hozzátok! Igen, mondhatnánk: persze, könny ezt mondani, de annyi minden van rajtunk, annyi felé kell rohannunk, és futkosni. Azonban csak egy pillanatra csendesedjük el és megértjük mi is az advent lényege, mire is kell készülni, mire kell odafigyelni, és hogy nekünk is, „Jákobokként” ugyanúgy szól az Isten. Telve félelemmel meglehet, hogy erre az ünnepre talán nem is tudunk úgy készülni. Talán betegség gátol bennünket, talán a családtagjainkkal nem vagyunk olyan jó viszonyban, talán elkerültek t lünk a barátok, talán megbántottunk a múltkor valakit, vagy talán egy kicsit minket bántottak meg. De ebben a „készülj”-ben benne van az is, hogy ezeket felejtsd el, és igyekezz olyan szép szívvel készülni erre, amivel Jákob is oltárt állított, telve félelemmel, hogy talán nem bocsátanak meg nekünk, mert valami olyan dolgot mondtunk vagy tettünk, ami megbocsáthatatlan. Isten el tt ilyen nincs! Azt mondja az Isten, hogy készülj és menj föl Bételbe! Készüljünk Testvérek, ki-ki a maga, a saját lelkében készüljön az ünnepre, egy-egy szál gyertya meggyújtásával és elcsendesedéssel. Aztán mi van azokkal, akik nem tudnak így készülni, sanyarú sorsuk, betegségük, gyászuk miatt? Mert bizony a szenvedés mindannyiunk közé oda tud költözni, a mi feladatunk, akik itt vagyunk, hogy segítsünk másoknak, hogy mindenkinek szép karácsonya legyen. Mindannyiunkhoz betér az Isten, azokhoz, akik nem akarják beengedni, mert úgy érzik pont az Isten hibás, hogy szenvednek, azoknak nekünk kell segíteni, hogy közelebb jussanak Istenhez. Ne félj! Bíztat bennünket az Isten. Sok minden miatt aggódhatunk, ahogy Jákob is félve futott, is aggódott vajon kibékülhet-e még a testvérével, visszatérhet-e még az atyai házhoz. Testvérek, igen a válasz. Vissza lehet térni, mindig van tovább, az Isten mindig ad további lehet séget. Ne félj, a megváltó Krisztus mindannyiunknak az Ura, láthatóvá válik benne az Isten karácsony szent estéjén, amire készülnünk kell. Látható az Isten mindenben, bennünk és körülöttünk, tiszta szem és tiszta szív kell hozzá, hogy igazán megláthassuk t. Az els tehát kedves Testvéreim, ebb l az igeversb l, amit meg kell látnunk az az, hogy készülni kell. Az advent arról szól, a központi gondolata, hogy készüljünk, és induljunk el Isten felé, és is közeledik mihozzánk. Készülj és menj fel Bételbe, tisztítsd meg a szíved, tisztítsd meg magad, - ahogyan az igében olvastuk – válts ruhát is, ahogyan tisztaság az azt jelenti, hogy megtisztultunk minden szennyt l, minden bajtól. S ha mi elmondtuk az Istennek a mi szennyünket, b nünket, csalódottságunkat, talán olyan érzés kerít bennünket hatalmába, ahogyan a léghajó is felemelkedik, és a homokzsákokat dobálják ki a tetejér l, hogy minél feljebb szálljon a hajó. Valahogy így vagyunk mi is a b neinkkel, ahogy letesszük a terheinket, a csalódásainkat, b neinket Isten elé, úgy könnyebbülünk, és úgy kerülünk közelebb az Istenhez. Így kellene ezt most megfontolni és erre is így kellene készülni. Mit mond még az Isten nekünk? Azt mondja az adventben is: távolítsátok el az idegen isteneket. Testvérek, ha jól meggondoljuk, körbe vagyunk véve, tele vagyunk idegen istenekkel. Ez lehet a rengeteg fény, a sok m fény, ami körül vesz bennünket, a csillogás, a rengeteg reklám, az ígéret, a fogadkozás, lehet, hogy az aprónak t n dolgok sokkal nagyobbak lesznek, mint maga az az ünnep, amikor mennyben jár az ember, és földön jár az Isten. Nekünk ezeket az idegen

176

isteneket, a félelmeinket, a bajainkat, a b neinket, gyarlóságainkat le kell tenni és el kell távolítani magunktól, még akkor is, ha úgy érezzük nem mi voltunk a hibásak, mégis b ntudatot érzünk, jók akarunk lenni. Talán adventben még jobbak szeretnénk lenni, ez talán azzal jár, hogy másokat megbántunk vele. Érezhetjük sokszor úgy, hogy csiszolatlan kis gyémántok vagyunk, de azért tudjuk keresztyén, hív emberként is, hogy az Isten csiszol bennünket, lehet sokszor fájdalmas ez, és nem is esik jól az Istent l, lehet sokszor olyan feladatokat kapunk, olyan élethelyzeteket, lehet sokszor olyan családtagokat, akik akaratukkal, és az életükkel csiszolnak bennünket. Szeret Atyánk mégis, aki készít bennünket az ünnepre és talán most mindannyiunkat csiszol is egy kicsit azzal: Készülj testvérem, közeledik a karácsony, advent harmadik vasárnapja van. Jákob, amit megígért meg is tette, fogadalmát betartotta, ahogy az Isten is megtette azt. Amikor hallotta a hívó, és parancsoló szót, hogy készülj és menj föl Bételbe, akkor készült és az egész háza népe is. Megtisztították magukat és elindultak az úton. Isten pedig velük volt, mellettük ment, és azt is olvassuk az igében, hogy megrettentette a népeket, hogy senki se támadja meg ket. Így van ez velünk is Testvérek, amikor bennünket Isten elküld egy útra, hogy erre indulj el, akkor vigyáz arra, hogy ne bántsanak bennünket az úton, ne raboljanak ki és ne tegyen tönkre bennünket. De ehhez az kell, hogy mi is elhiggyük és elfogadjuk, hogy maga szeret gondvisel Atya is velünk és mellettünk jön. El is indultak Jákobék, és oda érkeztek, ahova elindultak, Bételbe, az Isten házába. Miközben ezt az utazást tették, rájöttek, mennyire jó hozzátartozni ahhoz az Istenhez, aki mindannyiunk Mennyei Édesatyja. Egyre jobban feln ttek és a kisebb istenekt l megválva, jelenkori gondolkodásukban megértették azt, hogy milyen jó dolog az Istenhez tartozni. Adventi nagy csodavárásban várjuk mi is és hisszük, hogy tényleg csoda történik karácsonykor: megszületik a Megváltó. Megcsalhatnak mind a régi álmok, az Istenben nincs csalatkozás, benne mindenünket megtaláljuk és a valóság is szebb, mint az álom. Sokszor álmodunk dolgokról, melyr l hisszük, hogy önmagunk meg tudjuk valósítani, egyedül, nem kell hozzá az Isten. Mégis Testvérek gondoljuk végig: megy valami nélküle? Semmi! Ehhez az kell, hogy is ott legyen velünk, és ahogy megparancsolja nekünk, hogy készüljünk és közeledjünk felé, is ott van, és is közeledik felénk. A valóságban az Isten velünk álmodik, annak lesz igazán szinte csodavárása, adventje, karácsonya, aki megérti azt a parancsot, hogy készülj és menj fel Bételbe, megérti azt, hogy hogyan tisztítsuk meg magunkat, hogy úgy állhassunk meg a betlehemi jászol el tt, ahogy azt megteszik a messzir l jött bölcsek is. Kik is igazán azok a boldogok, akik megértik ezt? Boldogok lehetünk mi is kedves Testvérek, akik készülhetünk a karácsony szent ünnepére, így advent harmadik vasárnapján is. Hallottuk, hogy mit mond nekünk az Isten: Készüljünk, induljunk el, szedjük rendbe az életünket, családjainkat! Induljunk és készüljünk arra, hogy megérkezhessünk oda, ahonnan minden ajándék elindul és magát Krisztust találhatjuk meg. Adja Isten, hogy mindannyiunk adventi készül désében ez ott legyen, így legyen. Ámen! ___________________________________________________________________________

Textus: 1János 4:7-9

2007. december 24. /szenteste/ (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor)

Szeretett Testvéreim! Ünnepl Gyülekezet! Van egy szó, amely karácsonykor sokkal többet hangzik el, mint máskor. Vagy legalább is szeretnénk érezni, éreztetni, hogy van bel lünk b ségesen. Bizonyára kitaláltátok, hogy a szeretetre gondolok! De fel kell tennünk ezt az egyszer és lényeges kérdést: mi a szeretet? Sokan sokféleképpen fogalmazták már ezt meg. Én most nem egy tudós, egy nagyemberként számon tartott valakit szeretnék idézni ezzel kapcsolatban, hanem egy gyermeket, mert rájuk

177

azt mondjuk, hogy k igazat mondanak bármivel kapcsolatban, mert nagyon szinték. Az interneten is olvasható, hogy 4-8 év közötti gyerekek mit gondolnak e témában. Beletettük Református Élet cím gyülekezeti újságunkba is ezeket az szinte megnyilvánulásokat. Nekem egy hétéves fiúcska gondolata tetszik leginkább, mely így hangzik: „Szeretet az, amikor apu izzadt és büdös, és anyu mégis azt mondja, hogy helyesebb, mint Robert Redford!” Bizonyára jót derülünk ezen az szinteségen, de azért én csendesen azt a kérdést is fel kell tegyem, hogy vajon hány mai családban játszódhatna ez a párbeszéd le? Hány feleség szólna így, vagy ehhez hasonlóan férjér l, azaz gyermeke apjáról? Hiszen látnunk kell, hogy szeretetünk csúcsa lehet, hogy karácsonykor van, de mi a helyzet velünk máskor ezen a téren? Ha Isten és egymás el tt szinték akarunk lenni, akkor be kell valljuk szeretetünk töredékességét. Azt, hogy van mit tanulnunk, van miben el relépnünk. Mert emberek vagyunk. De mi a helyzet az Isten szeretetével? Ha felolvasott igénkre figyelünk, akkor abból azt halljuk ki, hogy az Isten szeretet! Istent nem lehet ennél egyszer bben, érthet bben rövidebben és szebben definiálni, megfogalmazni ett l. János apostol azt írja, hogy ha te azt kérdezed, hogy kicsoda Isten, akkor csak annyit tud mondani, hogy Isten és a szeretet közé egyenl ségjelet lehet tenni! Persze fordítva már nem igaz: a szeretet nem egyenl Istennel, mert csak Isten lehet egyenl a szeretettel! Karácsonykor mindig ezt a szeretetet ünnepeljük. Az Isten szeretetét, ami „abban nyilvánul meg, hogy egyszülött Fiát küldte el a világba.” Hogy hol van Jézus születésében a szeretet? Ott, hogy ha észrevesszük ennek áldozatosságát! Jézus ugyanis a menny dics ségét hagyta el azért, hogy rajtunk segíthessen! Ahhoz hasonlítható ez, mint amikor egy ország királyának egyetlen fia azt mondja, hogy gazdag vagyok, mindenem megvan, de én szeretnék segíteni az elesetteken, ezért a nyomornegyedbe költözök! Jézus tette még ett l is több és nagyobb, de talán ez a példa szemlélteti leginkább az Isten szeretetének áldozatosságát. Ezt az Istent és azt az isteni szeretetet ünnepeljük karácsonykor. Hogyan is lehetne jellemezni az Isten szeretetét? A legkifejez bben talán Pál apostol ír err l: „A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent elt r. A szeretet soha el nem múlik.” Szerintem érezzük mindnyájan, hogy mi nem tudunk így szeretni. De van valaki, aki igen! Az él Isten! Az Úr szeretete soha el nem múló, kiapadhatatlan! Nem ismer szünetet, mert állandó! Nem ismer ünnepet vagy szabadnapot, mert mindig, mindenkire érvényes! A miénk sokszor csak 2-3 napra szól. Sokszor csak karácsonykor tudunk egymás felé úgy odafordulni, ahogy szüksége lenne rá a másiknak! Az Isten szeretete nem elvár, hanem ad! Csak két igét hadd idézzek a Szentírásból: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3:16) „Hála legyen Istennek kimondhatatlan ajándékáért.” (2Kor 9:15) A karácsonyi ajándékozásainknak itt van a gyökere: Isten megajándékozta a világot fiával, Jézussal! S t, többet mondok ett l: Jézus a legnagyobb ajándék, amit ember magáénak vallhat! Hiszen benne lelki békét, b nbocsánatot, örök életet kaphat mindaz, aki hittel fogadja el az Isten ajándékát. Gondolj arra karácsonykor, hogy megajándékozott vagy! Bármi is lesz ott a fa alatt, mindenre csak Jézus után gondolj! Vagy ha nem az lesz, amit vársz, az se keserítsen el, mert Jézusban a legnagyobb ajándék a tiéd! Ha kell és elfogadod! Igénk azt mondja, hogy Jézus azért jött e világba, „hogy éljünk általa.” Mégpedig mindenkor! Karácsonykor és azt követ en is! Élj benne és bel le! Nem kevesebb a feladatunk, mint meríteni ebb l a szeretetb l és osztogatni egymásnak! Ha ismered a kiapadhatatlan forrást, akkor meríts bel le, ha a tied már apadni kezd! Viszont bátran osztogasd, mert nem lesz bel le kevesebb az életedben, ha ezt teszed. A szeretet azon kevés dolog egyike, amit ha szétosztunk, akkor gyarapodni fogunk. Próbáld ki: mosolyogj

178

minél többet, és tapasztalni fogod, hogy az emberek egyre mosolygósabbak lesznek körülötted! Kérdezz meg szintén minél több embert, hogy hogy van és várd meg a válaszukat is. Azt fogod tapasztalni, hogy sorsod egyre többeket fog érdekelni! Van egy történet, amely arról szól, hogy egy gyerek egyszer azt mondja az anyukájának, hogy képzeld anyu, beszélgettem egy barátommal, és azt mondta, hogy náluk minden nap olyan, mint nálunk karácsonykor, mert hisznek Jézusban! Ha ez így van, akkor én is szeretnék hinni benne, hogy ne csak karácsonykor legyen jó nekünk! Ez a gyermek azt tapasztalta meg, amit nagyon sok kortársa, hogy karácsonykor egy kicsit több a figyelmesség, több a kedvesség, a szeretet a családtagokban, de olyan jó lenne ezt máskor is így megélni és gyakorolni! Testvérem! Most Jézussal ünnepelsz, és jól teszed! De ha a hétköznapjaidat is Jézussal éled, akkor azok is ünneppé válhatnak! Rajtad múlik, hogy szeretnéd-e ezt magadnak és a körülötted él knek! Jézus azért jött közénk, hogy segítsen többek között abban, hogy jobban szerethessük egymást! De ez csak akkor valósulhat meg igazán, ha a kiapadhatatlan forráshoz jövünk, és szüntelen merítünk bel le, mert tudjátok: az Isten szeretet! Ámen

2007. december 25. karácsony els napja (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Lectio: Mt 2:1-12 Textus: Mt 2:1-2 Szeretett Testvéreim! Ünnepl Gyülekezet! Számomra egy kicsit döbbenetes a karácsonyi történetnek az indító gondolata, mondanivalója. Ugyanis a választott nép, mely szüntelen a Messiás-várásban élt, csak utólag tudta meg, hogy megszületett a Megváltó. Egy távolabbi országból kellett eljöjjön néhány ember, hogy csillag által vezetve azt kérdezze, hol van a zsidók királya? k már tudták, hogy megszületett, csak azért kérdezték, mert biztosak voltak benne, hogy ezt a királyi udvarban is tudnia kell mindenkinek. Ám, itt tévedtek kicsit. Testvéreim, a zsidó emberek, oly’ mérték Messiás-várásban éltek, hogy amikor étkezéshez készültek, mindig eggyel több teríték volt az asztalon, eggyel több szék volt az asztalnál, és az mindig üresen maradt, mert várták a Megváltót. S lám, nem k tudták meg el ször, hanem a távolabbi országból érkez bölcs emberek. Ezek a bölcsek úton voltak, elindultak Jézus felé. Egy kicsit úgy érzem, hogy a mi életünkre is igaz az a gondolat, hogy úton vagyunk. Ha nem január 1-t l december 31-ig tekintünk egy esztend re, hanem karácsonytól karácsonyig, akkor lelki értelemben is azt mondhatjuk, hogy úton vagyunk. De odaérkezünk-e Jézushoz? Útközben látjuk-e az csillagát szüntelenül vagy valami (esetleg több valami) elveszi a látást el lünk? Testvéreim, amikor a bölcsek megérkeznek Heródes udvarába – a királyi udvarba – megkérdezik, hogy hol van a zsidók királya, aki most született? Úgy érzem, hogy nekünk is fel kell tenni azt a kérdést, hogy hol van, akit most ünneplünk? És rögtön egy másik kérdést is fel kell tenni: Hol keresed? Nagyon lényeges, hogy Te és én, a ma él XXI. századi ember hol keresi a Megváltót? Többek el tt ismeretes az a vers, melyb l szabadon idézek: Nem mindegy, hogy a hóban, az ünnepi foszlós kalácson, a díszített fákon keressük vagy a szívünkben. Mert a szívünkben legyen karácsony - ez a lényege az ünnepnek! Hiszen, ha Krisztus nem születik meg a szívünkben, akkor mit sem ér a karácsony. Lehet pompásnak t n , kívülr l 179

bámulatosan szép valakinek a karácsonya, de ha szívünkben nincs karácsony, akkor messze nem az igazi. Testvéreim, milyen döbbenetes abba bele gondolni, lehet nem hallottátok vagy kevesen tudtok róla, hogy Krisztus követ i nagyon sokáig nem ünnepelték a karácsonyt. A IV. században kezdték ünnepelni a karácsonyt, s ennek egyetlen oka volt: az, hogy annyira boldoggá tette ket az a tudat, hogy nekik él Megváltójuk van, halál felett gy ztes Krisztusuk van, hogy nem tör dtek azzal, hogy is valamikor megszületett és azt meg kellene ünnepelni. A pogány világ nyomására mégis odajutottak, hogy ne feledkezzünk meg arról, hogy Jézus valamikor megszületett. Id r l id re ünnepeljük meg, és bár ma is vita van arról, hogy december 25-én született-e meg Jézus vagy sem, de szerintem nem a dátum a lényeges igazán, hanem az, hogy megünnepeljük-e, az, hogy szívünkben karácsony van-e? Három nappal ezel tt valakit kikísértem a parókiáról és éppen jött városunk egyik lakója, akivel beszélgetésbe elegyedtem, és áldott karácsonyt kívántam, mire azt mondta kissé nyersen, hogy „mi nem ünnepeljük”! Gondoltam, hogy valamelyik szektának a tagja az illet , meg is kérdeztem, mire kitér választ adott: nincs benne a Bibliában Jézus születésének dátuma – mondta. Ó – szóltam – a Bibliában dátum szerint nagyon sok minden nincs benne, de attól még szabad nekünk megünnepelni. Még egyszer rákérdeztem, hogy tényleg annak a szektának a tagja-e, amire én gondolok. Megint kitér választ adott, majd még egyszer áldott ünnepet kívántam! Bár k nem ünneplik. Az én lelkem fáj az ilyen beszélgetésekt l. Vannak emberek, akik megszegényítik magukat azzal, hogy itt van egy csodálatos ünnep, és nem értik és nem érzékelik, hogy mir l szól, pedig , mint egy szektának a tagja vallja, hogy Jézusnak a tanítványa. Akkor Jézus születését nem lehet megünnepelni? Hát, ezek szerint nem, vannak olyan, magukat keresztyénnek mondó közösségek, ahol még ezt sem lehet igazán megünnepelni. Nagyon lényeges kérdés, hogy hogyan ünnepelünk. Már hetekkel ezel tt kezdtem figyelmes lenni arra, hogy a legtöbb pénzintézet, bank azt hirdette, hogy ha nincs pénzed karácsonyra, vegyél fel hitelt! Add meg a családtagjainak mindazt, amire szükségük van! Gyakran kérdezem egy-egy élethelyzetben, hogy van még ett l is lejjebb? És mindig van! De kérdezem én, hogy az az ünnep lényege, hogy felvegyünk egy nagy hitelt? Tönkretegyük a következ esztend nket, csak azért, hogy most meg tudjuk adni egymásnak, amire szerintünk a másiknak szüksége van? Én azt mondom, hogy inkább legyen nagyon szegény ajándékozás tekintetében a karácsonyi ünnep, de ne tegyük tönkre a következ esztend nket! Testvérek, teljesen természetes az, hogy a karácsony számunkra ünnep. Azt is tudjuk, hogy miért! Mégis mintegy 10-12 nappal ezel tt a tv-ben láttam egy m sort, melyben megkérdeztek embereket, hogy mit ünneplünk karácsonykor. Annyi zöldséget összehordtak, amennyit már régen hallottam emberekt l! A feltámadástól kezdve, jobb esetben még a szeretetet ünneplik, de tényleg nem nagyon tudtam napirendre térni, hogy létezik, hogy egy ilyen ünnepr l, amir l azt mondjuk, hogy az egyik legszebb ünnepe az esztend nek, nagyon sokan azt sem tudják, hogy mit is kellene igazán ünnepelni?! Ez olyan szomorú, nagyon nagy lelki sivárságról árulkodik sokaknak az életében! Testvéreim, ha Jézus nem születik meg Betlehemben az els karácsonykor, akkor mi most nem ünnepelnénk. Vagy Jézust ünnepeljük, és Jézussal ünnepelünk, vagy valami olyan teszünk, ami nem jó, ami nem takarja az ünnep lényegét, nem mutatja az igazi értelmét. Lehet Jézus nélkül ünnepelni, de milyen az? Megtartunk-e családon belül egy születésnapi összejövetelt az ünnepelt nélkül? Nem hiszem. Ezért a karácsonyt sem kellene Jézus nélkül ünnepelni! Testvéreim, látszik ebb l a történetb l, hogy a bölcsek egy csillag által vezetve indulnak útnak, de eltévednek. Mit gondoltok miért tévedtek el? Meglátásom szerint azért, mert ameddig a csillagot követték, addig jó irányba tartottak, de egy id után azt gondolták, hogy tudjuk mi, hogy hova kell menni. Tudjuk mi, hogy csakis Jeruzsálembe kell menni, csakis a

180

királyi udvarban születhet meg a Megváltó. A napnál is világosabb, hogy meg sem fordult a fejükben, hogy az Isten másképpen gondolkodik, mint k. Az fia nem a f városban, nem a királyi palotában, hanem az attól távolabbi kisvárosban, egy istállóban látja meg a napvilágot. Testvéreim, úgy gondolom, hogy nekünk ebb l az az üzenet, hogy nézzünk felfelé, mert egyébként eltévedünk. Karácsonytól karácsonyig is felfelé kell néznünk, mert különben eltévedünk. Ha az ember lefelé néz karácsony el tt, akkor mit lát? Szerintem nagyon sokan takarítást, sütést-f zést, ajándékozást látnak, Jézust pedig csak valamikor ezek után. Pedig ezek sem mellékes dolgai az ünnepnek. De, ha el ször Jézust látjuk, akkor más színben látjuk meg a takarítást, a sütés-f zést, az ajándékozást, mert ha jó a sorrend, akkor lehet igazán jó az ünnep is. Ha nem a saját elgondolásunk után megyünk, akkor lehet igazán jó az ünnepünk. Ha felfelé tudunk nézni karácsonykor és azt követ en is, akkor sikerülhet jól ünnepelni. Testvéreim, amikor Heródes király meghallja a kérdést, hogy „hol van a zsidók királya, aki most született” - megdöbben, nyugtalankodni kezd. Milyen érdekes, hogy egy regnáló király, félti a hatalmát egy éppen megszületett gyermekt l. Milyen lelke lehetett ennek a Heródesnek? Valaki, aki már jó néhány éve uralkodója egy országnak, egyszer csak nyugtalan attól, hogy ide jön néhány ember és azt kérdezi, hogy hol van a zsidók királya, aki most született. Egyébként, ha jobban belegondolunk, akkor azt mondhatjuk, hogy Jézus Krisztus személye mindig nyugtalanságot vált ki az emberb l, lehet, hogy sokan ezt esetleg nem így élik meg, de majd így fogják megélni. Hiszen Jézus vagy lelki békét ad számunkra vagy nyugtalanságot. Igaza van Augustinusnak, aki azt mondja, hogy nyugtalan az én szívem, míg meg nem nyugszik Tebenned. Akkor nyugszik meg az ember lelke, ha ezt a nyugalmat Istennél keresi és találja meg. Ezért addig nyugtalanok vagyunk, sok mindenünk meg lehet, de lelki békénk Krisztusban és Krisztus által lehet, és ezért nem volt meg a lelki békéje Heródesnek sem. Megijedt egy kicsiny gyermekt l, akire azt mondták, hogy király. Testvéreim, hogy ha a karácsonyi történetet végigolvassuk a Bibliában, akkor csodálattal adózunk, hogy az Isten hogyan intézi a dolgokat. A magukat hatalmasnak vél uralkodók, hogyan válnak az Isten kicsi eszközévé. Ott van Augustus császár a nagy római birodalom uralkodója, aki azt találja ki, hogy számoljuk meg a népet, mennyi adófizet nk van, menjen mindenki vissza a maga városába, menjen oda, ahol született. Nem volt ennek egyéb célja, csak az, hogy ténylegesen megtudja, hogy hány embert l lehet adót beszedni. Fogalma sem volt arról, hogy ezzel egy évszázadokkal korábban meghirdetett prófécia valósul meg, hiszen József és az áldott állapotban lév Mária Názáretben éltek, ám a népszámlálás miatt elindultak Betlehembe és ott születik meg a Megváltó. S íme itt van Heródes, a félelemben él uralkodó, aki útba igazítja a három bölcset, miután hívatta a farizeusokat és írástudókat és megtudja, hogy Betlehemben kell megszületnie a Megváltónak, és azt mondja nekik, hogy menjetek el Betlehembe. Lám, lám Istennek mekkora csodái vannak: az önmagukat nagyra tartó emberek kicsi eszközzé válnak az Isten kezében. Testvéreim, a bölcsek útbaigazítást kapnak Heródest l, ezért úgy érzem, hogy arra kell figyelni és azt kell a szívünkbe zárni, hogy figyeljünk az Istenre és nem fogunk eltévedni vagy ha mégis eltévedtünk az Isten vissza tud terelni a helyes ösvényre: igéje vagy más emberek által. Lám, itt van ez a példa: az Isten még az ellenségein keresztül is tud segíteni a gyermekein. Itt vannak ezek a bölcsek, akik keresik a Megváltót, és ott van az uralkodó, aki egyáltalán nem várja a Megváltót, mégis az utóbbi segít az el bbieken. Testvéreim, azt is mondhatjuk persze, hogy mi magunk is lehetünk az Isten eszközei. Mi magunk is útba igazíthatunk embereket, nem durván, csak szeretettel. Szabad beszélnünk a hitünkr l másoknak, szabad elmondanunk ilyenkor karácsony el tt, hogy mi a megszületett Krisztust ünnepeljük és más is megteheti ezt, így lehet igazán boldog ünnepe másnak is. Ezek után Testvérek, olyanokat olvasunk a felolvasott szakaszban, hogy a bölcsek elindultak, megérkeztek, bementek, meglátták és leborultak. Ezek mind-mind cselekvést jelent

181

igék, vagyis válaszlépések az Isten nagy lépésére. Hiszen az Isten lépett egy hatalmasat a világ felé, azáltal, hogy elküldte Fiát, Jézus Krisztust közénk. Azt várja, hogy mi tegyük meg a következ lépést, és ez már igazán rajtunk múlik, hogy elindulunk-e, bemegyünk-e, leborulunk-e? Mi most, akik itt vagyunk a templomban, ezt tesszük. Megindult a szívünk, elindultak a lábaink, ideérkeztünk, bejöttünk az Isten házába, lélekben láthatjuk meg a Megváltót és borulhatunk le el tte. Igaza van Jakab apostolnak, hogy közeledni kell Istenhez, és közeledik hozzánk. már megtette az els lépést, hogy egészen közel jöjjön hozzánk és várja azt, hogy mi is lépjünk egyet az irányába. Testvérek, a három napkeleti bölcs ajándékot vitt Jézusnak: aranyat, tömjént és mirhát. Úgy érzem, hogy t lünk is vár valamit, nem is keveset: az életünket várja, hogy ajánljuk fel neki, hogy azt tudjuk énekelni, hogy „…hadd legyen már itt lenn templomoddá szívem, lelkem…” – ezt várja az Isten t lünk. De van, hogy vonakodunk ezt megtenni, valahogy olyan nehéz felajánlani az Istennek az életünket és azt mondani, hogy igen, itt van, de egy részét szeretnénk megtartani magunknak. Az Isten azt kéri, hogy az egészet merjük átadni számára, és akkor lesz igaz ránk is, ami erre a három bölcsre, hogy más úton tértek vissza a hazájukba. Úgy érzem, hogy aki karácsonykor találkozik a megszületett Krisztussal, az más úton tér vissza. Az egyenes utakat kezd el járni, annak a hétköznapok is tudnak ünneppé változni. Hiszen itt és most, ezeken az alkalmakon fel lehet tölt dni, az Isten Lelke tud bennünket feltölteni, és akarja azt elérni az életünkben, hogy a fáradtságos, dolgos hétköznapok is ünnepek lehessenek az életünkben, hogy egy kicsit másképpen nézzünk az élet gondjaira, nehézségeire, amelyek ott vannak a mindennapjainkban. Tekintsünk egy kicsit másképpen ezekre az eseményekre, mert Jézus azért jött, hogy segítsen a mi életünkön, segítsen ezeken a terheken. S olyan jó arra gondolni Testvéreim, hogy nem kell a b neinket sem ki tudja meddig a vállainkon hordozni, a terített asztal azt üzeni, hogy rakd le a b neidet, Krisztus azért született és majd azért halt meg, hogy a mi b neink megbocsáttassanak. S ezt minden ünnepen szívünkbe zárhatjuk, meger södhetünk abban a hitünkben, hogy van Krisztusunk, van Megváltónk, eljött már hozzánk és azt akarja, hogy Vele ünnepelve boldog életet élhessünk minden nehézségünk ellenére. Ezt kívánom mindnyájunk számára Testvéreim, s amikor azt kérdezik, hogy hol van a világ királya, akkor a szívünkb l mondjuk azt, hogy bennünk már megszületett, a mi szívünkben karácsony van, az Isten benne megmutatkozó szeretetét már elfogadtuk, és az életünket is neki ajánlva úgy élhetjük az ünnepeinket és a hétköznapjainkat, hogy mi tudjuk kihez tartozunk, ki az, aki értünk jött, hogy megsegítsen bennünket. Ámen! _______________________________________________________________________ 2007. december 26. karácsony 2. napja (Szolgálattev : Katonáné Farkas Ibolya lelkész) Lectio: Mt 2:1-18 Textus: Mt 3:1-11 Szeretett Testvéreim, Ünnepl Gyülekezet! Bármilyen furcsának és hihetetlennek is t nhet sokunk számára, mi most itt együtt már egy ünnepzáró alkalmon vagyunk jelen. Sokszor el fordulhat velünk az életben, hogy várunk valamire, készülünk, izgulunk, és egyszer csak mire föleszmélünk, körbe nézünk, már azon kapjuk magunkat, hogy már vége is van annak, amire annyira nagyon vártunk. Úgy gondolom, hogy a karácsonyra különösen is illenek ezek a gondolatok. A karácsonyt ugyanis különösen hosszú várakozási, készülési id el zi meg. A négy adventi héten – véleményem

182

szerint – készül mindenki lázasan a karácsony ünnepére, persze ki-ki a maga igényeinek és lehet ségeinek megfelel en. Van, aki a küls , fizikai dolgokra helyezi a hangsúlyt, és vannak olyanok, akik a lelki ráhangolódásra. Akár így, akár úgy történik velünk 2007 karácsonyán, egész biztos, hogy egyszer csak itt volt a karácsony, ránk köszönt és a mai nappal már el is köszön t lünk. Ez egyrészt nem baj, hiszen az ünnep éppen azért ünnep, éppen abban különbözik a hétköznapoktól, hogy kevés van bel le, hogy csak egy rövid id re állít meg bennünket a mindennapok rohanásában, hogy annál inkább tudjuk megbecsülni, hogy annál inkább tudjuk felfogni és átérezni a jelent ségét, mélységét, mondanivalóját és tartalmát. Másrészt egy-egy ilyen ünnepzáró alkalom, egy ilyen istentisztelet remek lehet séget kínál arra, hogy egy kis összegzést végezzünk magunkban. Hogy megvizsgáljuk a készül désünket, a várakozásunkat, magát az ünnepünket, az ünneplésünket és kiderüljön az, hogy valóban sikerült-e nekünk ünnepet szentelnünk vagy megint úgy elszaladt velünk ez a karácsony, hogy szinte észre sem vesszük, hogy semmi ünnepi nem volt benne, és máris abban reménykedünk, hogy majd talán a jöv évi, a következ karácsony talán jobban sikerül. Testvéreim, én szeretném, hogy ha ezt a kis összegzést elvégeznénk magunkban ezen az ünnepzáró istentiszteleten, és az ige fényében megvizsgálnánk a mi saját ünneplésünket a várakozástól, a készül dést l kezdve egészen magáig az ünnepig, és választ adnánk persze saját magunknak arra a kérdésre, hogy milyen is volt az én ünnepem. Ha teljes képet szeretnénk adni erre a feltett kérdésre Testvéreim, akkor természetesen nem hagyható ki a feleletb l már maga az adventi id szak sem. Az advent, mint tudjuk eljövetelt jelent, a megszületett és hozzánk elérkezett Krisztus eljövetelét. Maga az a várakozás, amikor az ember lélekben készül a Krisztussal való találkozásra. Így értették ezt már a Krisztus születése el tti id ben is, mert az „adventus Domini” világi kifejezése, azaz az Úr eljövetelének világi fogalma hamar összefonódott a Messiás várásával. Már az els advent idején is a Messiás várásának alapérzése ott volt az emberek szívében. Nagyon foglalkoztatta az embereket ez a gondolat, óriási viták voltak arról, hogy milyen lesz az a Messiás. Különböz vélemények alakultak ki arról, hogy milyen lesz az alakja, milyen lesz a tekintete, mit fog szólni, hirdetni, milyenek lesznek a szavai, ám egyetlen egy dologban az összes vélemény megegyezett abban, hogy el fog jönni, és eljövetelével meg fogja változtatni a világot. Ez teljesen vitán felül állt mindenki számára, ebben éppúgy hitt a nép, a papok, mint a királyi uralkodó Heródes vagy a próféta Keresztel János, s t még az idegen népek fiai, a napkeleti bölcsek is hittek ebben. Éppen ezért mindegyik a maga módján készült is fogadására. A különbség közöttük éppen ebben a készül désben, a várakozásban volt. Mai istentiszteleti alkalmunkon nézzük azt meg, hogy Heródes, a bölcsek és Keresztel János hogyan készültek, hogyan vártak a Messiás fogadására és hogy hogyan sikerült a vele való találkozás, és rajtuk keresztül nézzük meg azt is, hogy milyen volt a mi karácsonyi készül désünk, karácsonyi várakozásunk és nekünk hogy sikerült a Krisztussal való találkozásunk. Állítsuk párhuzamba ezeket és vonjuk le magunkban a megfelel tanúságokat. Kezdjük Heródessel, mégis csak a király. Heródes félelemmel és izgalommal várta a Messiást. Mint ahogy azt a tegnapi igehirdetésben hallhattuk: bizony még egy újszülött gyermekt l is féltette a hatalmát. Mi lesz, hogy ha vezére támad a népnek, és elveszti a trónját. Heródes szerette ezt az életet és szerette mindazt, ami az uralkodással járt: a kényelmet, a hatalmat, a parancsolgatást. Három dolgot jegyzett föl vele kapcsolatban a történetíró: 1. A Rómához való viszonya. Heródes, az éppen aktuális római uralkodónak, a császárnak mindig is igyekezett a személyes barátságát keresni. Nyilván érdekb l tette ezt. 2. Nagyon szerette a fényt, a pompát, nagyon szeretett így élni és ezt kifelé is mutatni, hatalmas építkezéseir l volt híres, valamint arról, hogy pártolta a kultúrát és a m vészeteket.

183

3. Beteges féltékenység, és hatalomféltés jellemezte, ami annyira megmérgezte az életét, a lelkét, hogy féltékenységében mindenkit, aki potenciális jelölt lehetett arra, hogy veszélyeztesse a trónját, kiírtatott, ebbe bele kell érteni az saját családját, feleségét, gyermekeit, a fiait is. Heródes zsarnoki vágyait tehát neki csak egyetlen egy láthatatlan ellenség veszélyeztette: ez a Messiás. Valaki, akit még nem látott soha senki, de olyan valaki, akir l mindenki tudta, hogy jön, és ha jön, akkor nem állhat ellene senki. Heródes talán megborzongott ezekre a gondolatokra, de aztán talán mégis elmosolyodott: Na, nem, rajta azért nem lehet olyan könnyen kifogni, majd gondoskodik arról, hogy ez a titokzatos Messiás ne fenyegesse az trónját. Azt olvastuk az Igében, hogy összehívatta a környék valamennyi f papját és írástudóját és megkérdezte t lük, hogy hol kell megszületnie a zsidók királyának, majd titokban hívatta a bölcseket, és pontosan megkérdezte t lük a csillag felt nésének az idejét. Majd elküldte ket Betlehembe, és ezt mondta: „Menjetek el, szerezzetek pontos értesüléseket a gyermekr l, mihelyt pedig megtaláljátok, adjátok tudtomra, hogy én is elmenjek és imádjam t!” – hazudja bele egyenesen a bölcsek szemébe. Mindez mit mutat Testvéreim? Azt, hogy Heródes várta a Messiást, nagyon is várta, látszólag azért, hogy tiszteletet adjon neki, valójában pedig azért, hogy megölje, hogy eltegye az útból, ameddig még gyenge, mert gyermek, mert kicsi és még tehetetlen, és addig végezze el ezt, amíg még nem veszélyezteti az trónját. Heródes tehát várta a Messiást, de önz , aljas és gyilkos indulatokkal a szívében. Ám, ezekkel az indulatokkal sem megakadályozni, sem megváltoztatni nem tudta a Messiás világra jöttét. Jézus megszületett az minden gáncsvetése és gonoszsága ellenére is. Jézusnak nem is tudott ártani, ártott viszont a betlehemi, és a Betlehem környéki embereknek, mert megöletett ott minden két évnél fiatalabb fiúgyermeket. S mindezt miért? A nagy semmiért! Mert tudjuk, hogy Heródes Krisztus születése után három hónappal meghalt. Meghalt anélkül, hogy a Messiás ellen sz tt gonosz terve sikerülhetett volna. Azonban sajnos nem halt meg vele együtt a heródesi lélek. Mert a heródesi lélek azóta is jelen van ebben a világban és 2000 év óta lesi a Messiást, a megváltó gondolatokat, és mindazt, ami igaz, szép és jó, mert Istent l való, hogy csírájában elfojtsa azt. Heródes kései leszármazottai azok az örök gáncsvet k, akik látszólag odaállnak az igazság mellé, de nem azért, hogy diadalra vigyék azt, hanem azért, hogy a kell pillanatban megbuktathassák. Azok az emberek ezek, akik mosolyognak és bólogatnak, amikor reformokról, nagy tervekr l és örök gondolatokról, és azok megvalósításáról van szó, de akik valójában a szemünkbe hazudnak, mert a lelkük mélyén megfogadják, hogy ezeket a terveket soha nem engedik megvalósulni, hiszen azok áldozatot, hatalmuk, önz életük megnyirbálását jelentené. Testvéreim, nekem nem tisztem az, hogy belemenjek politikai kérdésekbe, a ma hatalmon lév k ügyeibe, az én feladatom csupán annyi, hogy emlékeztessek. A sok felröppen és visszahulló gondolat, amivel ennek a magyar életnek a keskeny útja ki van kövezve nem azt mutatja-e, hogy er s, nagyon er s ezen a földön a Messiásra tör heródesek keze. Ma is meg vannak ennek a Krisztust halálra keres kéznek a módszerei és eszközei a Krisztus ellen. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy ami Heródesnek nem sikerült, az nekik sem sikerülhet, mert Krisztust, és az népét sem ellehetetleníteni, sem megsemmisíteni nem lehet, de ártani, azt igen, azt lehet. Ahogyan Heródes is ártott nagyon sok embernek Betlehemben és annak környékén. S az ilyen embereknek is van, és volt karácsonyuk Testvéreim, csak éppen úgy, mint Heródesnek: önz , és becstelen szívvel. Istennek legyen hála azonban, hogy ha nekünk nincs közünk Heródes Krisztus várásához és Krisztussal való találkozásához. Nézzük most a következ csoportját Igénknek, a következ szerepl ket: a napkeleti bölcsek. A napkeleti bölcsek is várták a Messiást, tudták, hogy jönni fog, ezért lesték az eget, hogy mikor t nik fel ama „fényes csillag”. Egy bizonyos csillag megjelenését várták,

184

mégpedig a Jupiternek és a Szaturnusznak az együttállását, konstellációját a Halak jegyében. Ez a konstelláció jelentette ugyanis azt, hogy megszületett az utolsó zsidók királya. A Jupiter ugyanis királyi csillag volt, a Szaturnusz pedig a zsidók csillaga, a Halak jegye pedig az utolsó id k teljességére utal. S amikor ez a két csillag ebben az övben egyesült, azaz együtt volt látható, akkor ez azt jelentette, hogy megszületett a zsidók királya. Valóban bölcsek lehettek ezek az emberek, ha ezt tudták, de nemcsak bölcsek voltak, hanem figyelmesek is, mert k voltak azok, akik legel ször ezt észrevették. Fel is kerekedtek, mert k akartak lenni az els k, akik hódolatukat kifejezik. Azt olvastuk az Igében, hogy „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával és leborulva imádták t. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álomban, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba.” Köszöntötték tehát a Messiást, letették bölcs je elé az ajándékokat, és mint, akik dolgukat bölcsen végezték elindultak haza. Bölcsek voltak, mert más úton mentek vissza hazájukba, és így nem szolgáltatták ki a Messiást Heródesnek, de Józsefet és Máriát nem figyelmeztették a közelg veszélyre. Tudjuk azt, hogy Józsefnek az angyal szólt álmában, hogy meneküljenek Heródes el l. Tulajdonképpen bölcsek voltak, azért mert megtették azt, amiért jöttek: a Messiásnak kijáró tisztességet megadták jó szívvel, de aztán félreálltak. Az út egyengetését, a tanítvány sorsot, az apostolságot már átengedték másnak. Van olyan teológiai nézet, amely azt mondja, hogy mindez azért történt így és azért csinálták így, mert ennyi volt a küldetésük, ez volt Istent l rájuk bízva. Valóban, de mégis csak érdemes elgondolkozni azon, hogy vajon mi lett velük azután, hogy haza mentek? Beszéltek k egyáltalán valakinek arról, hogy kivel találkoztak? S figyelemmel kísérték k vajon Jézus további földi életének az alakulását? Nem tudjuk ezekre a kérdésekre a választ, mert a Biblia nem ír róla. Hallgat róluk a Biblia, és k is hallgatnak a Bibliában. Csend veszi ket körül, az alakjukat a továbbiakban. De vajon nem ebb l a fajta bölcsességb l van-e nagyon sok a mi keresztyénségünkben is, a karácsonyi várakozásunkban, ünneplésünkben is? Mi is nagyon sokszor bölcs csillagnéz k vagyunk, akik rögtön észrevesszük a Messiást jelz csillagot és akik rögtön el is indulunk, hogy els k legyünk a tisztességtev k között. De mi történik azután? Azután csend van. Hallgatunk, nem gáncsoskodunk Krisztus ellen, de legtöbbször nem is teszünk semmit azért, hogy éljen és virágozzék az ügye. A karácsonyi ünnepi hangulatban nagyon sokan jöttek el messzir l: az üzlet, a politika, a hétköznapok világából, birodalmából, hogy tisztességet tegyenek. Meghallgatták az ünnepi m sort, többnyire azért, ment szerepelt a gyermek, az unoka, elénekeltek velünk néhány szép karácsonyi éneket – talán még meg is hatódtak egy kicsit – az úrvacsorát, azt már lehet leg elkerülték és utána mentek a dolgukra, elmentek haza. Haza Napkeletre, vissza a hétköznapokba, az üzletbe, a kor eszméibe, a rohanásba, a régi életükhöz. S legtöbben sajnos úgy levetk zik a karácsonyi hangulatot, mint az ünnepl ruhát. Bölcsek vagyunk Testvéreim, mert eleget teszünk annak, amit egy keresztyénnek álcázott világ megkövetel t lünk, de egyébként legtöbben maradnak, akik voltak. Tisztelegnek a Krisztus el tt, anélkül, hogy valóban tisztelnék t, hogy valóban találkoztak volna vele. Végül, de nem utolsó sorban vizsgáljuk meg Igénk harmadik szerepl jét is, annak Messiás várását, találkozását az Úrral: Keresztel Jánost. is várta az Urat, de mennyivel másképpen, mint Heródes vagy a bölcsek. A ruhája durva volt, a testi szükségleteit a minimumra szorította. A divat, a luxus, a kényelem helyett, ami ugyebár Heródest jellemezte, a próféta-sorsot választotta. A bezárkózó és az eget kémlel bölcsesség helyett, pedig kiment a pusztába az emberek közé, hogy népe tanítását végezze. Szeme izzott, szava, mint a mennydörgés. Ítéletet és b nbánatot hirdetett. Ítéletet, amely el l nincs menekvés, amely tövest l csavarja ki az emberiség b neit l megkorhadt fát. Riadtan jöttek hozzá Jeruzsálem, Júdea és a Jordán egész környéke. A farizeusokat a mérges kígyók fajzatának titulálja.

185

Számon kéri rajtuk a megtéréshez ill gyümölcsöket. Azokat, akik divatból, vagy megrettenésb l akarnak megkeresztelkedni, el zi. Azokat pedig, akik lelkük mélyéb l megrendülnek, megkereszteli és ezeknek Isten országa eljövetelét hirdeti. Egy országét és egy Messiásét, amelynek az útkészít je, méltatlan el hírnöke. Van-e közünk Testvéreim, Keresztel János Krisztus-várásához is? Ahhoz a szívekig és vesékig ér b nbánathoz, amelyet készített és hirdetett meg az egész világ el tt? Mert ilyen b nbánat nélkül hiába minden advent, ez soha nem fog az Isten szerint való karácsonyhoz vezetni. Igaz, karácsonya csak annak van, volt, lesz, aki úgy várta azt, mint Keresztel János. Azzal a mély meggy z déssel a szívében, hogy méltatlan vagyok ugyan rá, de készítem az utat a Messiás el tt. El ször az én szívemben, aztán a másokéban. Építek és várok, mert ez az egyedüli, amit tehetek. Építem és várom a szívemben, az otthonomban és a gyülekezetemben is. Istennek legyen hála Testvéreim, hogy a mi gyülekezetünkben nagyon sokan építettek, fáradoztak, tettek azért, hogy gyülekezetünknek igazi karácsonya, Krisztus szerint való karácsonya lehessen. A teljesség igénye nélkül hadd említsek meg ezek közül néhányat: Emlékszünk bizonyára, hogy már jóval advent el tt elkezdtek készül dni gyermekeink a karácsonyi vásárra, azért, hogy más – t lük jóval szegényebb – gyermekeknek egy icipicit szebbé tegyék a karácsonyát. Vagy nem feledkezhetünk meg a könyvvásárról sem, amely jó néhány embernek a fáradhatatlan odaszánásával szintén elérte a célját. Vagy itt van most pl. a gyülekezeti újságunk, amely még több embert és még több fáradságot vett igénybe, de végül eljutott Tiszavasvári minden családjához, és amely fáradozásunkról hisszük azt, hogy nem volt hiábavaló az Úrban. Jóval kevesebb embernek, ám jóval több türelmet igényl munkáját kívánta annak a több mint száz gyereknek a szerepeltetése, akiket advent harmadik, negyedik vasárnapján és szent este láthattunk és hallhattunk. Aztán énekkarunk is odatette a maga ajándékát mind a város, mind gyülekezetünk karácsonyfája alá, örömet szerezve ezzel sok-sok embernek. S vannak persze kevésbé látványos ám, annál fontosabb momentumok is a gyülekezet munkájában: van karácsonyfa-díszítés, van úrasztala terítés, takarítás, porszívózás, perselypénz számolás és könyvelés, és hosszan lehetne még sorolni, hogy milyen fontos dolgok vannak azért, hogy szép legyen a karácsonyunk, s ezért ezeknek mindnek meg kell történniük és mind meg is történt, hála jó néhány gyülekezeti tag fáradozásának. Hát ezek azok a bizonyos megtéréshez ill gyümölcsök, amelyekr l Keresztel János a pusztában beszélt és hirdetett mindenkinek, és ez az, amit az Isten kér és vár t lünk. S bár a teljesség igénye nélkül ígértem ezt a felsorolást, még sem hagyhatom ki a gyülekezet tagjainak az imádságát, amelyben az Isten áldásáért imádkoztak, és amelyet úgy érzem, hogy meg is adott az Isten a 2007-es karácsonyi ünnepünkön. Én hiszem azt, hogy ez mindig is így lesz, amíg Keresztel János lelkületével és hozzáállásával várjuk a Krisztust. Ameddig az van bennünk, hogy méltatlan útkészít k vagyunk bár, de ami rajtunk áll, azt jó szívvel megtesszük. Mindaddig Istent l megáldott karácsonyunk lesz, ameddig ilyen lelkülettel építünk és várunk. S ha a hétköznapokon is ez az „építek és várok” munkál majd bennünk, akkor az ünnep elmúltával sem lesz vége a mi ünneplésünknek, mert az ünnep lényegét, bels tartalmát továbbra is a szívünkben hordozzuk majd. Építsük hát, és várjunk, építsünk és várjunk akkor is, amikor nincs karácsony, mert Krisztus akkor is jön, mert a hétköznapokon is találkozni akar velünk. Építsünk és várjunk akkor is, ha nem vagyunk a templomban, mert a templomon kívül is találkozni akar velünk. Várjuk t mindig és mindenben, mert is ezt akarja, mert ezért jött, az értünk, a velünk való közösségért, a velünk való találkozásért. Várjuk hát t, mert nekünk van nagyobb szükségünk erre a találkozásra, mert nekünk van szükségünk rá. Ámen! ___________________________________________________________________________

186

2007. december 30. vasárnap (Szolgálattev : Katonáné Farkas Ibolya lelkész) Lectio: 1Sám 17:32-51 Textus: 1Sám 17:45-47; 50 Szeretett Testvéreim! Bizonyára sokakban felmerült az a kérdés hallva ezt a felolvasott igét, hogy miért éppen ez az ige került felolvasásra az esztend utolsó vasárnapjának délel ttjén? Az igaz ugyan, hogy semmi baj nincs ezzel az igével, ezzel a szép régi történettel, csak hát éppen nem valami óévzárásra, évbúcsúztatásra alkalmas ige ez. Bár jó ez a történet, mindenki ismeri, s t szereti is, csak hát, éppen azt nem érti, hogy hogyan került ma ide. Mit lehet bel le az év utolsó vasárnapján megszívlelend tanításként meghallani, és magunkkal vinni nemcsak haza, hanem talán még a ránk következ évre is. Ezt egyel re nem tudjuk, és nem értjük. De én bízom abban, hogy Isten Szentlelke segítségével választ fogunk kapni erre a kérdésre, és nemcsak magát a megszívlelend tanúságot fogjuk meghallani, hanem a feleletet is meghallhatjuk, hogy ha nyitott szívvel és lélekkel hallgatjuk most az ige üzenetét. Nézzük hát meg, hogy mit is mond ez az ige! Ez a most felolvasott igeszakasz abból a történetb l származik, amit talán mindenki a leghamarabb ismer meg a Bibliából. Hiszen Dávid és Góliát történetét már gyermekkorunkban megismerjük. Elmondják a szül k már az egészen pici gyerekeknek is, vagy ha nem, akkor találkozhatnak vele az óvodában hittanos foglalkozáson, mert ebben a történetben leírtakat könnyen megérthetik, és szívükbe fogadhatják a legkisebbek is. S ennek oka pedig könnyen érthet : szerepel a történetben egy nagy, er s ember: Góliát, és szerepel egy kicsi, fiatal, a szinte még gyerek Dávid, aki mégis képes legy zni a gonoszt, mert az Istenben bízik és az nevében indul csatába. Olyan történet ez tehát, amellyel könnyen azonosulni tud még a legkisebb gyermek is. Azonban a történetben megszólaló tanítás mégsem csupán gyerekeknek szól. Ma délel tt az Isten Igéje a mi feln tt értelmünket és hitünket kívánja megszólítani, s nekünk akar valamit mondani ezen a történetet keresztül. Sok szempontból meg lehet vizsgálni természetesen ezt az igét is, ugyanúgy, mint a többit is. Sok szempont alapján lehet értelmezni, és sokféle kérdésre lehet választ kapni benne. Ma délel tt csupán egyetlen dologra szeretném ráirányítani a figyelmet Isten Szentlelke által, s ez az egyetlen dolog pedig a „gy zelem”. Az a tény, hogy Dávid Isten segítsége által legy zte Góliátot. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, hogy a gy zelem azoknak a dolgoknak a kategóriájába tartozik, amir l, hogy ha megkérdeznek bennünket, akkor bárki gondolkodás nélkül azt vallja, hogy igen, szeretne gy zni, igen, akarja. Hát persze, hogy szeretünk gy zni, hiszen ki akarna önszántából vesztes lenni? Ki szeretne az örök vesztes kategóriájába tartozni? Sokszor megfigyelhet az a gyermekeken, de olykor még a feln tteken is, hogy nem is tudnak veszíteni. A nyári hittanos táborokra gondolok, a társasjátékokra vagy csapatjátékokra vagy akár az otthoni játszásokra, bizony azt lehet mondani, hogy minél kisebb egy gyermek, annál nehezebben viseli el a veszteség keser ízét. Gy zni tehát jó dolog, csak éppen a sikert, a gy zelmet legtöbbször nem adják könnyen az életben. Mondok erre egy példát: Közismert tény az, hogy négy évente a világban megrendezik az olimpiai játékokat, mi pedig a tv képerny jén napról napra, óráról órára kísérhetjük figyelemmel az eseményeket. S igen, ott gyakran lehet látni gy zteseket és veszteseket. Lehet látni a gy ztesek örömét, ujjongását vagy talán éppen a meghatott sírásukat, amiért nekik, miattuk és értük szül a nemzetük Himnusza. S igen, el lehet azt mondani, hogy nagyon keményen dolgoztak, nagyon hosszú és keserves felkészülési id áll minden egyes gy zelem mögött. És lehet látni

187

veszteseket, a vesztesek keser ségét, azokat, akiknek csupán néhány centiméter vagy néhány tizedmásodperc hiányzott a gy zelemhez, s bár derekasan készültek és küzdöttek k is, de nem sikerült. Gy zni, és küzdelmeket vívni azonban nemcsak a versenypályákon, és nemcsak a hivatalosan megrendezett eseményeken, rendezvényeken lehet, hanem ahogyan azt mondani szokták: egy hatalmas küzdelem maga az élet is. A kérdés csak az, hogy mi akarunk-e gy zni? Merjünk-e küzdeni? Felvállaljuk-e a küzdelmet a gy zelemért, és akarunk-e tenni is érte? A sportolóknak ugye ez nem kérdés, hiszen mindannyian ezért utaznak az olimpiára. Dávidnak sem volt ez kérdés, hiszen ezért állt ki Góliáttal szemben. De vajon mi akarunk-e ennyire gy zni? Góliát ellen való küzdelme arra bíztat bennünket, hogy igen, akarjunk, akarjuk mi is ennyire a gy zelmet! De miel tt rátérnénk a saját küzdelmeinkre, nézzük meg azt, hogy vajon mi is történt akkor ott a júdabeli csatatéren és milyen helyzetben adott az Úr gy zelmet Dávidnak. El ször is adott egy kép, melyben ott áll Dávid Góliáttal szemben. Szinte filmvászonra ill jelenet ez, és ezt a Trója cím filmben lehet is látni – ha valaki nézte ezt a filmet –, hogy a szemben álló két seregb l kilép egy-egy harcos. Mert az ókori Keleten ez így volt szokásban, hogy megvívjanak egymással, s amelyikük gy z, az megszerzi a gy zelmet nemcsak saját maga, de egész seregének, és ezáltal az egész népének, az országának is. Óriási tehát a tét, óriási a kockázat, mindamellett, ha belegondolunk, akkor megdöbbent és vérfagyasztó is a kép, amely megjelenik a lelki szemeink el tt, mert ez a hatalmas, er s, állig felfegyverkezett Góliát áll szemben egy fiatal fiúval, aki szinte még gyerek, hiszen alig lehetett több 15 évesnél, és ennek a fiúnak mindössze egyetlen botja, és egyetlen parittyája van. Emberileg nézve nem kétséges a küzdelem kimenetele. Egyenl tlen küzdelem, amiben Dávid csak veszíthet. Góliát akár puszta kézzel is összeroppanthatná t. S hogy ha most jobban belegondolunk ebbe a képbe, akkor azt kell mondanunk, hogy van ebben a szembenállásban, ebben a képben valami örök: a kicsi a nagy ellen, az er tlen az er ssel szemben, a gyönge, a tehetetlen a magát nagynak és er snek képzel vel szemben. Valljuk be, hogy sokszor mi is így érezzük magunkat az életben. Mi vagyunk a kicsik, a gyengék, az er tlenek, akiket már-már összeroppant egy nagyobb er . Nem éreztük ezt sokszor Testvéreim, 2007-ben is? Hogy mi vagy ki az a nagyobb er ? Milyen ellenfelekkel kell nekünk megvívnunk? Mi vagy ki a mi Góliátunk? Kinek mi, Testvéreim! Ezt mindenki maga tudja a leginkább. Egy biztos: Góliátja mindenkinek van. S, hogy ha mi most visszapillantunk a lassan eltel esztend re, akkor megláthatjuk ezeket, szembenézhetünk ezekkel. Nézzünk néhány példát erre: Vannak emberek, akiknek az életében ez a nagy ellenség a szegénység. Az a keser érzés, hogy bármennyire is igyekezett, ebben a hónapban sem sikerült úgy beosztani azt a keveset, hogy mindenre, mindennapra jusson. Sokan önhibájukon kívül jutnak ilyen helyzetbe, mert igenis becsülettel végigdolgoztak egy egész életet, s t az egészségük is erre ment rá, most mégis úgy kénytelenek élni, hogy napról napra, hónapról hónapra vereséget fognak szenvedni ett l az ellenségt l. Sokan, nagyon sokan nem éltek jobban 2007-ben sem, a sok szép ígéret ellenére sem. Aztán vannak olyanok is, akiknek ezt a sokkal nagyobb ellenséget a saját kudarcaik és kisebbrend ségi érzéseik jelentik. Nagy Góliát ez is: látni azt, hogy másoknak jól megy, hogy nekik összejönnek a dolgok és nekik sikerül. Talán ez egy régi jó barát vagy iskolatárs, akik annak idején félvállról vették a tanulást, nem voltak különösebben tehetségesek vagy szorgalmasak és nem gondoltuk volna, hogy viszik valamire, és most tessék… Talán a véletlen szerencse vagy saját ügyeskedésük folytán, de el ttünk járnak, megel zik a becsületes embert, bár szerintünk nem érdemlik meg. Ilyenkor felfakadhat az emberben a kérdés, hogy érdemes így becsülettel élni és küzdeni? Egy-egy ilyen kérdés is nagyon tudja gyötörni az ember lelkét. De nagy Góliátja lehet sokaknak az összekuszálódó, áldatlan és békétlen családi élete. Sokszor nehéz és fájdalmas megérteni azt, hogy az a házasság, amely huszonegynéhány éves fejjel olyan szépnek és ígéretesnek indult, az hogy fakulhatott, és hogy üresedhetett meg annyira, hogy a házastársak úgy élnek egymás

188

mellett, mint két idegen. Mi volt az az er , amely gy zni volt képes, ami sokkal er sebb volt, mint az egymás iránt érzett szeretetük és megbecsülésük? Az tudja ezt csak igazán, aki volt már hasonló helyzetben, hogy mennyi felmerült Góliáttal kell megküzdenie annak, aki válásra szánja a fejét. Mások meg lehet éppen ellenkez leg: a magány az a tehertétel, amit l szenvednek, hogy már megint nem kopogtatott be hozzájuk senki, már megint nem kereste ket senki, már megint nem kérdezte meg t lük senki, hogy hogy vannak. De nagy ellenfél lehet az alkoholizmus vagy más szenvedélyek is. Keménykötés és meglett férfiakat, akikkel nem lett volna tanácsos erejük teljében újat húzni, teljesen le tudja gy zni, és állati sorba tud kényszeríteni egy-egy szenvedély. Olyan emberek, akik er és bátorság tekintetében akár maguk is Góliátok lehettek volna, a szenvedélyek rabságában sokszor szánalmasabbak, mint a kivert kutyák. S vannak olyanok is, akiknek súlyos betegség vagy közeli haláleset óriás terhével kell nap mint nap megküzdeniük, aki a szerettéért aggódik vagy önmagáért, vagy aki a gyász terhét hordozza, esetleg mindkett t egyszerre, az tudja csak igazán, hogy belülr l milyen kicsi és tehetetlen is az ember a ránehezed óriási súllyal szemben. S hosszan lehetne még folytatni ezt a felsorolást, de azt hiszem, hogy érezzük és látjuk azt, hogy gyakran mi vagyunk ezek a Dávidok egy-egy küzdelemben, hogy vannak bajok, vannak b nök, vannak kísértések, amelyek úgy tornyosulnak felettünk, mint Góliát és úgy tornyosultak felettünk 2007-ben is. Azonban van valami – mert az Isten igéjében mindig van valami – ami vigasztalásra, bátorításra és meger sítésre ad okot nekünk, s ez a valami pedig az, hogy mi eddig csak Dávidot láttuk Góliáttal szemben, de van egy másik kép is. Mert a filmbeli jelenet folytatódik, s ennek a másik képnek azt a címet lehetne adni, hogy Dávid Isten mellett, vagy helyesebben: Isten Dávid mellett. Az el bb, mi azt láttuk, hogy hogyan áll ki Dávid egy szál egyedül a júdabeli csatatérre Góliáttal szemben. Azonban ez nem a teljes kép, ez nem a teljes valóság, ez csak egy része annak. Úgy is mondhatnánk, hogy ez csak a földi szem által látható valóság. A hit látása ugyanis ennél többet is lát, azt a többet, amelyr l Dávid mélységesen meg volt gy z dve, amir l az szavai tanúskodhattak. Az igazi valóság pedig ez: Dávid nincs egyedül, mert az Isten vele van, és ha le lehetne festeni vagy rajzolni, ami kiábrázolhatatlan, hogy az egyik oldalon ott áll Góliát, a másik oldalon pedig ott áll Isten Dáviddal, akkor valójában nem Dávid lenne a kicsi, Góliát lenne az, aki eltörpülne a föléje magasodó er és hatalom láttán. Mert kicsoda az az Isten, akinek az oldalán Dávidnak volt bátorsága a Góliáttal való szembeszállásra? a seregek Ura, a világmindenség megalkotója és kézbentartója, aki el tt még Góliátnak is eltörpül a nagysága. S ez a hatalmas er és ez a hatalmas nagy hatalom mégis lehajlik, aláhajlik, és igenis odaáll egy ilyen kicsike ember mellé, mint ez a Dávid, mert neki fontos az, hogy aki az nevében indul harcba, aki az nevében vívja meg a csatáit, az ne szégyenüljön meg, s t gy zelmet arasson, mert az nevében van a gy zelem. Ezért Testvéreim értsük meg jól, és jegyezzük meg, hogy a Dávid-Góliát helyzetben az emberi szemmel félelmetesnek és értelmetlennek tartott szembenállásnak soha nincs és nem is lehet más megoldása, csak az, hogy Dávid fog gy zni. Igen, mert az Isten Dáviddal van, és Dávid az Isten ereje által gy zni fog. S ez lehet válasz és ez a megoldás a mi életünknek a küzdelmeiben is, az el ttünk tornyosuló gondok, akadályok, terhek, mind-mind Testvéreim, higgyük el, hogy kisebbek, hogy eltörpülnek az Isten nagysága és megsegít kegyelme mellett. Ha Isten velünk van, ha az nevében indulunk harcba, akkor a mi gy zelmünk kimenetele sem lehet kétséges. S t mi még akár ezt jobban is átélhetjük, mint egykor Dávid, hiszen Dávid fiában, Jézus Krisztusban beteljesedett az ígéret, hogy „Immánuel”: Velünk az Isten. Az áldozata és a kárhozat és a halál felett aratott gy zelme a záloga a mi gy zedelmes életünknek, még akkor is, hogy ha id nként úgy érezzük, hogy vesztésre állunk. A kérdés csak az, hogy akarjuk-e, igazán akarjuk-e ezt a gy zelmet? Tényleg felül akarunk-e kerekedni a félelmeinken, szorongásunkon, csüggedésünkön, kisebbrend ségi érzéseinken? Vagy a kishit ség nagyobb bennünk és azt mondatja velünk, hogy: ugyan hát az

189

én életem mindig is ilyen volt, ilyen is marad, én ett l az érzést l már nem szabadulhatok, minden er lködés hiába, itt már az Isten sem segíthet! Van err l egy jó történet Testvéreim, a Mózes negyedik könyvében, amikor a pusztán át vándorló Izráel népe Mózes vezetésével végre megérkezik az Ígéret földjének határához, akkor Mózes kiválaszt a népb l 12 férfit azért, hogy menjenek el és kémleljék ki Kánaán földjét, miel tt elfoglalják azt. Nézzék meg, hogy milyen az a föld, hogy terem és milyenek az ott él népek. El is megy a 12 férfi és 40 napi kémkedés után jönnek csak vissza, és jelentik, hogy a föld tényleg nagyon jó, valóban tejjel és mézzel folyó Kánaán az. Ám, a tizenkett b l tízen azt is állítják, hogy az ott lakó népek viszont óriások, azokat mi nem fogjuk tudni legy zni, azok megemésztenek bennünket, és azt mondják: „olyannak láttuk magunkat velük szemben, mint a sáskák, és k is így néznek ránk”. Értjük Testvéreim, hogy olyannak láttuk magunkat velük szemben, mint a sáskák! Nem is sikerült ekkor elfoglalni Kánaánt. Testvéreim! Ameddig így gondolkodunk, addig az életünkben valóban nem érett meg a szívben a szabadulás pillanata, addig valóban jobb, hogy ha nem vágunk bele nagy dolgokba, mert az igazán nagy dolgokhoz rendíthetetlen hit szükséges, mert az sem elég Testvéreim, hogy ha valaki csak addig emlegeti az Isten nevét, ameddig bajban van. Dávid sem csak a küzdelem perceiben volt ott az Isten mellett, hanem egész élete az Isten által irányított élet volt. Ez meglátszott a pásztorkodásában, a vadállatokkal való megküzdésében, a felkenetésében, és majd kés bb a királyságában is. Isten adott neki gy zelmeket és azóta is ad másoknak is. Hadd emlékeztessek, és hadd említsem meg újra az olimpiát: Bizonyára emlékszünk rá, hogy 2000-ben Sydneyben az els olimpiai aranyérmünket vívón nk, Nagy Tímea szerezte, aki a riporter kérdésére így vallott gy zelmér l: „Felülr l kaptam er t hozzá.” Hát, a mi életünkben is felülr l adatik az er a küzdelmekhez, a gy zelmekhez. János apostol így fogalmazza ezt meg els levelében: „Az a gy zelem, amely legy zte a világot, a mi hitünk.” S ne gondoljuk azt Testvéreim, hogy János apostol ezt a legrózsásabb helyzetben írta volna. Nem, éppen ellenkez leg, akkor, amikor már éppen fellángoltak a keresztyén-üldözések, amikor már csak a vereségr l és veszteségr l lehetett volna beszélni, amikor keresztyének ezreit dobták oda az arénákba vadállatok elé. mégis a gy zelemr l, a hit gy zelmér l beszélt, és jogosan, mert tudjuk, hogy a mártírok vére magvetés volt. Testvéreim, ez a gy zelem a mienk is lehet. A mi mindennapi apró és nagy küzdelmeinkben ott van és ott volt az Isten 2007-ben is – láthatatlanul igaz, de nekünk tudnunk kell, és merjük hinni azt, hogy megsegít! Dávid is egészen biztosan elvesztette volna ezt a küzdelmet, hogy ha nem hisz ilyen rendíthetetlenül az Isten megsegít és gy zelmet adó erejében. De mai szóval élve el re borítékolta a gy zelmét, amikor ezt mondta: „Még ma a kezembe ad az Úr, leváglak, és a fejedet veszem, a filiszteusok seregének hulláját pedig még ma az égi madaraknak és mezei vadaknak adom.” Dávid tehát tudta azt, hogy az Isten megsegíti, és ez így is történt. Merjünk tehát hozzá hasonlóan el ször is hinni, mélyen hinni az Istenben, másodszor pedig akarjunk gy zni, minden áron akarjunk gy zni a reménytelenségeink felett, hogy megáldhasson minket egy benne bízó, gy zedelmes új élettel és új évvel. Ámen! _______________________________________________________________________

190

2007. december 31. hétf (Szolgálattev : Katona Béla lelkipásztor) Textus: Zsolt 103:2 Szeretett Testvéreim! Kempis Tamás, a XV. században élt szerzetes fogalmazta meg a következ ket: „Keress alkalmas id t arra, hogy önmagaddal foglalkozz, és Isten jótéteményeit újra és újra végig gondold.” Nem tudom, hogy kinek mi számít alkalmas id nek, de ha nagyon akarjuk, vannak ilyenek egy esztend n belül számunkra. Egy esztend utolsó napja feltétlenül alkalmas id kell legyen arra, hogy egy picit az ember önmagába tekintsen, egy picit befelé fordulva néhány nagyon fontos kérdést feltegyünk önmagunk számára. Én úgy érzem, hogy az esztend utolsó óráinak egyikében mérlegre kell tennünk az egész évet. Nem könny , hiszen 365 napba oly’ sok minden belefér, sok mindent el is felejtünk természetesen, de mégis tegyük mérlegre ezt az esztend t több szempontból is. Az els szempont legyen az egyéni szempont: Milyen éved volt neked, Isten teremtett gyermekének? Hogyan alakult a személyes életed 2007-ben? Feltehetjük ezt a kérdést úgy is, hogy hogyan alakult az egészséged? Hogyan alakult a hitéleted? S még lehetne folytatni a sort, hogy még mennyi mindenre lehetne rákérdezni. Tedd ezt meg önmagaddal! Kérdezd meg magadtól, hogy milyen is volt számodra ez az esztend ? Természetesen itt nem állhatunk meg, mert meg kell kérdeznünk azt is, hogy milyen is volt családilag? A családi közösség tekintetében hogyan alakult ez az év? Keresztel kre jártunk-e, házasságkötésekre vagy inkább temetésekre? Hogyan alakult ez az esztend egy-egy család számára? Mindenki maga tudja, de lényeges Testvéreim, hogy az ember ezt úgy is végig gondolja, hogy a családi közösségének milyen éve volt a 2007. esztend ? Aztán persze fontos, hogy keresztyén emberként végig gondoljuk, hogy milyen volt ez az év a gyülekezetünk számára. Milyen elvárásokkal indultunk neki a ennek az esztend nek? Mit vártunk a paptól, mit vártunk a presbitériumtól, mit vártunk a gyülekezett l? Megvalósultak-e ezek az elvárások? S persze meg kell nézni a másik oldalt is, hiszen nemcsak elvárásai lehetnek az embernek, hanem vállalásai is! Én, mint a gyülekezet tagja mit tudtam hozzátenni ehhez a gyülekezethez, hiszen nemcsak jogaink, hanem kötelességeink is vannak? Hogy velem több lett-e ez a közösség, tudtam-e a gyülekezeti alkalmakra úgy eljárni, ahogyan azt elterveztem? Tudtam-e úgy adakozni, ahogyan lehet ségem nyílott rá? Ezeket mind-mind bele kell tegyük a mérleg serpeny jébe, amikor a gyülekezetünkr l gondolkodunk! S érdemes az esztend végén a munkahelyünk kapcsán is végig gondolni ezt az évet: Milyen volt a munkád kapcsán ez az esztend ? Olyan, amilyenre számítottál, vagy sokat dolgoztál és kevesebb bevételed volt, mint remélted? Netán kitettek a munkahelyedr l, vagy munkahelyet kellett változtatni? Mindenki maga tudja a saját életében, hogy hogyan is alakult a munkához való viszonya 2007-ben. Azt is meg kell persze kérdezni önmagunktól, hogy hogyan alakult az Istennel való kapcsolatunk? Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni a felsorolást, hiszen ez egy nagyon lényeges kérdés: Hogyan is alakult az Istennel való kapcsolatunk 2007-ben? Meg tudtuk-e valósítani Jakab apostol gondolatait, közeledtünk-e elégszer, és eléggé az Istenhez? Tudtunke eleget imádkozni? Szántunk-e elég id t a Biblia olvasására az istentiszteleti alkalmakra való eljövetelre? Ezek mind-mind nyitott kérdések, melyeket magadnak válaszolj meg! S fel kell tegyük azt a kérdést is, hogy másokkal való kapcsolataink hogyan alakultak. Beszéltünk az Istenr l, a családunkról, önmagunkról. S mi a helyzet a barátainkkal, az ismer sökkel? Rájuk vajon jutott-e elég id ? Meg tudtuk-e hallgatni egymást? Tudtunk-e sírni a síróval, örülni az örül vel ebben az esztend ben? Bevallhatjuk: egyre nehezebb, mert az élet, amit élünk, ez a hallatlanul felgyorsult élet, egyre nehezebbé teszi ezeket, de mégis kell róla beszélnünk.

191

Testvéreim, általánosságban azt mondhatjuk, hogy sokunknak sokféle éve volt, te tudod, amikor a mérleg serpeny jébe belehelyezed az öröm, a boldogság eseményeit, a másik oldalra pedig a fájdalom, a szenvedés, a szomorúság eseményeit, hogy hová is billen a mérleg nyelve. Egyet azonban nem szabad elfelejtenünk: jó nekünk úgy nézni egy-egy esztend t, hogy mit tudunk megköszönni az Istennek. Mi az, amiért hálát tudunk adni a Mennyei Atyának? Pál apostol gondolatait idéztem az istentisztelet elején: „Mindenért hálát adjatok”. Bizony, ebben a gondolatban benne van az, hogy nemcsak a jóért, nemcsak az Isten áldásaiért, hanem a fájdalmakért is hálát kell adjunk. S az az igazság, – emberi megtapasztalás – hogy amikor benne vagyunk a fájdalomban, akkor ezt majdnem lehetetlen megtenni. Mindig csak utólag, a bajból, a nehézségb l kievickélve lehet azt mondani, amit Ezékiás király vallott: „Bizony javamra vált a nagy keser ség”. Egy német lelkipásztor könyvében olvastam egy történetet, ami arról szólt, hogy egy férfit a munkahelyén olyan baleset ért, hogy lebénult, s végül a lelkipásztornak azt mondta, hogy hálát adok az Istennek ezért a nagy betegségért, mert ha ez nem történik, akkor talán soha nem találok oda az Istenhez. Élem a magam Isten-tagadó, Isten nélküli életét, de ez a fájdalom odavitt engem egészen a Mennyei Atyához, és csak hálát tudok adni érte. Id kell ahhoz, hogy az ember eljusson idáig egy-egy fájdalom után. Sokszor nem is kevés id , de higgyétek el, hogy „akik Istent szeretik, minden javukra van”. Az Isten tudja, hogy mit miért enged meg, miért bocsát ránk kisebb-nagyobb próbákat, de a javunkat akarja és munkálja ezeken keresztül is. Gondoljunk most Pál apostolnak arra a gondolatára, amit korinthusi gyülekezetnek írt meg: „Mid van, amit ne úgy kaptál volna?” Ha ez az Ige van bennünk, akkor talán sokkal könnyebb hálát adni. Mennyi mindent kell megköszönnünk az Istennek az esztend végén. Meg kell köszönnünk az életünket, hiszen, ha most itt vagyunk ezen az istentiszteleten, akkor az azt jelenti, hogy még élünk. Sokan nem élnek már ismer sök, talán családtagok közül sem. Lehet, elveszítettünk jó néhány ismer st, családtagot is talán, többeket is ebben az esztend ben, akik nem voltak rosszabb emberek, mint mi. Csupán arról van szó, hogy Isten kegyelmi ideje lejárt számunkra, nekünk viszont még tart. Nekik lejárt, s Isten hazahívta ket a Mennyei örök hazába, s persze szomorúsággal tölt el bennünket, hogy így van, de adjunk hálát az Istennek mindezért. Meg kell köszönjük Istennek a megváltott életünket, vagyis Jézus Krisztust, akit napokkal ezel tt ünnepeltünk, hiszen karácsonykor közénk érkezett, s azért született meg, hogy lehessen nagypéntek és lehessen húsvét. azért született, kifejezetten azért jött erre a világra, hogy meghaljon értünk és feltámadjon, vagyis b nbocsánatot és örök életet, örök reménységet adjon számunkra. Ezeket is meg kell köszönnünk Neki. Testvéreim, meg kell köszönnünk az Úristennek a szeretteinket, azokat, akik még velünk lehetnek. Sokszor úgy érzem, hogy teljesen természetesnek vesszük azt, hogy velünk vannak a szeretteink, de semmi sem természetes ebben az életben. Ezt talán éppen azok a szomorú esetek példázzák, amikor valaki nagyon váratlanul távozik el az él k sorából. Mennyire nem természetes az, hogy éjre nappal j az életünkben, hogy eljön a nap, egyik a másik után, hogy egyik év a másik után telik el az életünkben. Nem természetes ez, higgyétek el, az Isten kegyelme és ajándéka! Persze meg kell köszönnünk mindent az Istennek, amit T le kapunk, ahogyan Dávid király – mert írta ezt a Zsoltárt megtette: „Áldjad én lelkem az Urat, és el ne feledd mennyi jót tett veled”. Biztos vagyok benne, hogy azért tud így könyörögni, mert ismeri az emberi természetet: Ilyenek vagyunk, megfeledkezünk az Isten jótéteményeir l, mint ahogy megfeledkezünk arról is, hogy megköszönjük az Istennek mindazt, amit adott számunkra, úgy ahogyan ott volt a tíz leprás történetében a Bibliában: Tíz gyógyíthatatlan beteget gyógyít meg Jézus, hálát adni mégis csak egy jön vissza, pedig mekkora dolog történt velük! Mi magunk is elfeledkezünk sokszor ezekr l a felülr l jöv jótéteményekr l. Meg kell köszönnünk Testvéreim, minden napot a Mennyei Atyának, amelyet eltölthetünk.

192

Testvéreim, én, mint a gyülekezet lelkipásztora, fel szoktam tenni ilyenkor az év végéhez közeledve, az utolsó napokban, hogy milyen esztendeje is volt a gyülekezetnek? Nem tudom, hogy ki hogyan élte meg, mint gyülekezeti tag a Tiszavasvári Református Gyülekezet esztendejét, én megmondom, hogy mit láttam ebben az évben. Minden évben ilyenkor szoktam egy jelz t használni, ami találó az adott esztend re. Meglátásom szerint a 2007. esztend a gyarapodás esztendeje volt gyülekezetünkben. Nem sokan, és nem sok helyen mondhatják el ezt, hiszen elég, ha az országunk állapotára tekintünk vagy saját magára, családjára, életmin ségére tekint az ember. Mert általában nem a gyarapodás jellemz mostanság. Mégis azt mondom, hogy gyülekezetünkben a gyarapodás évét éltük. Az els , amit ennek kapcsán mondok az nem biztos, hogy megvalósult mindenkinek az életében, de gyarapodhattunk Isten és egymás megismerésében. Az Isten kínálta a lelki alkalmainkon keresztül, hogy megismerjük t magát, és megismerhettük egymást is, együtt dolgozva, imádkozva, együtt jókat beszélgetve megismerhettük egymást is jobban. A lehet ség adott volt, hogy mennyire éltünk vele, azt mindenki maga tudhatja a legjobban. A másik: itt van meglátásom szerint egy megcáfolhatatlan tény, hogy létszámában gyarapodott ez a gyülekezet. S én különösen hálát adok mindenkiért, aki a gyülekezethez tartozónak vallja magát és ez látható formátumot is ölt. Hálát adok azokért az emberekért, akik évek, évtizedek óta ide tartoznak, ehhez a gyülekezethez, és hálát adok azokért is, akik a lassan elmúló esztend ben csatlakoztak hozzánk valamiért. Azt mondták, hogy jó itt lenni, jó ide eljönni. Én azt érzem Testvéreim, és szükséges is, hogy imádkozzunk a létszámbeli növekedésért, mert nem tudni, hogy az Isten kit mikor szólít meg. Különösképpen jó látni, amikor fiatalok családostól csatlakoznak Református Gyülekezetünkhöz, de bárki, aki úgy érzi, hogy itt a helye, aki az Isten közelségére vágyik, csatlakozik, mi nagyon örülünk neki! Úgy érzem ennek kapcsán Testvéreim, hogy fontos az, hogy Jézus Krisztust h en képviseljük emberi életünkben. Nagyon fontos, hogy ezt meglássák a lelkész életében, családi életünkben. Nagyon fontos, hogy meglássák a kívülállók, hogy mi Krisztust képviseljük, van bennünk szeretet minden gyarlóság ellenére és esetleg ez vonzó lehessen mások számára és idejöjjenek közénk! Aztán Testvéreim, hallatlan öröm van bennem, ha a gyülekezet énekkarára gondolok. Nem tudom, hogy mennyire emlékeztek még 2007. elejére énekkari szempontból? Hát bizony halódóban volt az énekkar, mert az a tízegynéhány legbuzgóbb ember próbált énekkart alkotni, ami nem volt egyszer . Aztán az Isten egy fiatal gyülekezeti tagunkon keresztül feltámasztotta haló poraiból az énekkart és 25-en lettünk és június elején a nyírbátori Egyházmegyei Énekkari Találkozón szolgálhattuk Urunkat. Be mertük vállalni egyáltalán, hogy elmegyünk, és ott szolgálunk, és az Isten megáldott bennünket. Ez a fiatal gyülekezeti tagunk, aki vezette az énekkart, aki egyébként a hét nagy részében távol van Tiszavasváritól, nem tudta vállalni sszel az énekkar vezetését, de az Isten adott valaki mást, egy tapasztalt, szívvel-lélekkel odaszánt embert, akinek munkája nyomán csaknem 40-en vagyunk az énekkarban. S én még mindig hiszem, hogy van lehet ség a gyarapodásra, még mindig tudom azt mondani, hogy szeretettel hívjuk és várjuk azokat, akik szívesen énekelnek, és szívesen dicsérik az Istent. Örülök annak, hogy a város karácsonyán szolgálhatott az énekkarunk, nem vallottunk szégyent az ünnepségen – a visszhangok szerint sem. Testvéreim, hálát adok az Istennek a presbitereink munkásságáért ebben az esztend ben. Hogy gondnokaink vezetésével egy olyan presbitériuma lehet ennek a gyülekezetnek, amely igyekszik megtalálni a maga helyét ebben a közösségben. Megmondom szintén, hogy ha százalékosan kellene kifejeznem az elégedettségemet, akkor 95%-ot mondanék, de azért csak ennyit, mert nem vagyunk tökéletesek. Úgy látom, hogy mindenki keresi, próbálja megtalálni a helyét a közösségben, és talán kevés lelkész mondhatja el magáról, hogy gyülekezetének olyan presbitérium van, amellyel 95%-osan meg van elégedve. Azt a néhány %-ot nyilván betudhatjuk az emberi gyarlóságnak, hibáinknak is.

193

Testvéreim a gyarapodás évének tartom a 2007-es esztend t, ha az épületeinkre gondolok. Ha arra gondolok, hogy megszépült a Kálvin úti gyülekezeti terem, meg kell állapítanom, hogy szebb, mint ahogyan azt elgondoltam. Annyira jól sikerült annak felújítása, és hálás is vagyok az Istennek érte. A templom felújításáért, küls renoválásáért, sok mindenért hálásak lehetünk, mert a Mennyei Atya velünk volt, megáldott és megsegített bennünket. Ezekre a dolgokra gondolva én azt mondom, hogy gyülekezetileg a gyarapodás esztendeje volt a 2007es. Kérjük az Úr Istent, hogy ezután is így álljon mellénk, áldja meg dolgainkat, legyenek azok lelki, anyagi, vagy bármilyen más munkák, tevékenységek, segítsen bennünket abban, hogy minél többen lehessünk a városban, akik eljövünk ide a templomban, mert szükségét érezzük annak, hogy Istennel és egymással megéljük a közösséget. Testvéreim, nem tudom, hogy szoktatok-e fogadalmat tenni az esztend fordulóján, elhatároztok-e valamit ilyenkor, hogy jó lenne valamit a következ évben jobban, másképpen csinálni? Azt olvastam, hogy Németországban a legkedveltebb fogadalom az, hogy jöv re több id t töltök a családommal. Nem csodálkozhatunk azon, hogy ha ez a fogadalom sokak lelkében él vé, elevenné válik, s ez az elhatározás el is hagyja az ajkainkat. De mégis tudjátok, mit mondok? Legyen a fogadalmunk az, hogy akarjunk többet lenni az Isten közelében, s akkor majd lesz több türelmünk és több id nk a családunk számára. Saját magam példájából mondom, hogy ha nem sikerül az Istennel elég id t eltölteni, akkor sokkal türelmetlenebb, indulatosabb vagyok, s ezt a családom érzi meg leginkább. De ha sikerül, akkor annak az áldását k tapasztalhatják meg els sorban. S én azt hiszem keresztyén emberként, hogy ez a legfontosabb, hogy az Istent l elég er t kapjunk nap, mint nap, mert erre van a legnagyobb szükségünk. S akkor megadatik az is, hogy több türelmünk és több id nk is lesz egymás számára. Testvéreim, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy az esztend utolsó napján, az utolsó órákban tekintsetek vissza erre az évre, elevenítsétek fel a jó, az áldásos dolgokat, eseményeket, elevenítsétek fel a rosszat, a fájdalmakat is. Elevenítsétek fel úgy, hogy nem felejtitek el, hogy az Isten hogyan szabadított meg benneteket, hogyan mentett ki egy-egy nehézségb l, hogyan segített megállni a lábaitokon, akkor, amikor emberileg össze lehetett volna roskadni, mindent végleg fel lehetett volna adni, de az Isten mellénk állt, s aztán hordozott, bajainkban védett bennünket. Azt kívánom, hogy tudjuk elmondani mi is Dávid király vallomását az Isten felé: „Áldjad lelkem az Urat, és el ne feledd, hogy mennyi jót tett veled.” Ámen.

194