Lánczi Jenő: Lester F. Ward szociológiája*

Lánczi Jenő: Lester F. Ward szociológiája* múlt évben halt meg 82 éves korában Lester Frank Ward, az amerikai szociológiai társaság első elnöke, egyidőben pedig elnöke az Institut International de Sociologie-nek. A legtermékenyebb gondolkodók egyike volt, akinek tudományos rendszeréről Gumplovicz azt írta, hogy „olyan nagy, amelyhez fogható nincs Európában.” Kétségtelen, hogy olyan egyetemes, a jelenségek minden csoportjára kiterjedő rendszerrel, mint ő, Spencer óta senkisem gazdagította a szociológia irodalmát. Ha megkérdeznék tőlünk, vajjon mit tartunk mi az ő legnagyobb érdemének, vájjon melyek hát azok az igazságok, amelyekkel gazdagította a tudományt, azt felelnők, hogy legfőbb érdeme szerintünk, hogy véglegesen és ellentmondást nem tűrően megsemmisítette azt a felfogást, mely az állami beavatkozásban és a verseny megszorításában a haladás veszélyét látja és a darwini biológia törvényeit akarja a társadalomra alkalmazni. Az elméleti szociológia nyelven szólva: az ú. n. organikus álláspont megsemmisítő kritikája, annak a kimutatása, hogy a szociológiának a biológiára való építése két merőben ellentétes princípiumnak az összezavarása, hogy a társadalomban a pszichológiai törvény uralkodik és nem a biológiai, annak a kimutatása, hogy nem a verseny, hanem a verseny megszorítása biztosítja a maximális fejlődést és a társadalom szerepe épen ez, vagyis a verseny megszorítása által, a társadalmi beavatkozás által elérni azt a fejlődési (egyszersmind boldogságot, amelyre a rendkívül lassú és erőtpazarló organikus fejlődés nem képes. A társadalom kialakulása is épen azért jelentett a fejlődés folyamán haladást, mert oly maximális fejlődési fokot tett lehetővé és pedig a létért való harc megszorítása által, amilyenre a darwini harcnak nem lett volna hatalma az embert felemelni. És mivel az ember célja Ward szerint a boldogság, a társadalomé pedig az ezen célhoz vezető cselekvés (ezt ő úgy fejezi ki, hogy a természet célja a funkciónálás, az ember célja a boldogság, a társadalomé a cselekvés) vagyis * A szerző felolvasta a Társadalomtudományi Társaságnak folyó évi április hó 21. ülésén.

578

Lánczi Jenő: Lester F. Ward szociológiája

a boldogsághoz vezető eszközök megteremtése: evolúció társadalmi haladás és emberi boldogságtöbblet párhuzamos, sőt azonos fogalmak. A haladás a boldogságökonómia* növekvésében áll. Az állatvilágban a fájdalomökonómia** túlnyomó. Ámbár annak a kérdésnek, verseny-e, vagy beavatkozás Spencer óta nagy és terjengős irodalma van és az a szó és tollharc, melyet a liberálisok és szocialisták vívtak egy félszázadon keresztül, főleg ezen kérdés körül forgott és a szociológiai irodalom felét, ha ugyan nem még nagyobb részét ez a vita teszi ki: nemcsak hogy nem történt meg Ward fellépéséig az állami beavatkozás politikájának szociológiai megalapozása azzal a rendszerességgel és készültséggel, milyennel annak elítélése az ellentáborban Spencer részéről történt, hanem hogy egyáltalán nem történt meg az állami beavatkozás politikájának kizárólag tudományos megalapozása, politikától mentesen, a tiszta tudomány látószögéből. Mert ha szocialista közgazdászok támadták is azt a felfogást, mely Darwin tanai nevében tiltakozott az állami beavatkozás ellen, ez politika volt, vagy politikai volt az igazi cél és nem tudományos. A biológiának a társadalomra való alkalmazásának, és á darwini harc nevében az állami beavatkozás ellen felhozott érvelésnek ezt a tudományos kritikáját egy nagy, hatalmas rendszerben Ward nyújtotta, amely rendszer főleg a Dynamic Sociology (1897), a Psychic Factors of Civilization (1893, 2. kiad. 1906), a Pure Sociology (1903) és Applied Sociology (1906) című művekben van lefektetve. Senkisem lehetett erre a munkára nála hivatottabb, amint azt életpályája világosan mutatja nekünk. Ward jogot hallgatott, aztán 1862-től 1865-ig részt vett a polgárháborúban, melyben megsebesült. 1865—1881-ig az Unió pénzügyminisztériumában a hajózási és bevándorlási osztály főnöke volt és a statisztikai hivatal igazgatója. Ugyanaz idő alatt a columbiai egyetemet látogatta, amely 1872-ben az Artium Magister címet adta neki. 1872-től 1881-ig botanikát és ornithológiát tanulmányozott és Philadelphia százéves kiállítására növényeket és fákat gyűjtött. 1881-től 1892-ig főgeológusa volt a washingtoni U. S. Geological Survey-nek, később ugyan itt paleontológus, egyidejűleg 1884-től 1886-ig a columbiai egyetemen a botanika tanára. 1892-ben a washingtoni nemzeti múzeum botanikai és fossil növénytani osztályának gondnoka lett, majd a columbiai egyetem tiszteletbeli doktora és tiszteletbeli tagja több előkelő amerikai egyesületnek, a többek között az Antropológiai, biológiai és geológiai társaság-nak, az amerikai Politikai és nemzetgazdasági Akadémiá-nak, továbbá a nemzetközi geológiai kongresszusnak és a Párisban székelő * Pleasure economy ** Pain economy


579

Nemzetközi Szociológiai intézetnek, melynek 1903-ban elnöke volt, 1905-ben pedig az Amerikai szociológiai társaság-nak lett elnöke. Élete végén a Brown-egyetem professora volt. Tanulmányai a tudomány minden területén több mint 600-ra rúgnak. Ezek a vázlatos életrajzi adatok bárkit is meggyőzhetnek arról, hogy arra a kérdésre: lehet-e a biológiát a társadalomra alkalmazni, hogy arra a kérdésre: a társadalom törvényei biológiaiak-e, vagy pszichológiaiak, senki sem lehetett kompetensebb feleletet adni, mint ő. Csakis ekkora élettani, növénytani, állattani, palentológiai, továbbá gazdasági és politikai ismerettél lehetett elhatározóan eldönteni ama félszázados vitát: vájjon az állati és az emberi módszer között van-e alapvető különbség, másszóval a szociológia a biológián, vagy a lélektanon alapul-e? Ward a kötetek egész sorozatában ad erre feleletet, amikor kimutatja, hogy a két módszer között a különbség alapvető, hogy az állatot a környezet alakítja, ellenben az ember átalakítja a környezetet. (The environment transforms the animal, while man transforms the environment. Pure Soc. III. és Psychic Factors XXXII. Ch.) Ez az a sarktétel, mely végighúzódik az ő rendszerén. Nem mintha az embert nem ugyanazok a természeti érők kergetnék: éhség és szerelem, mint az állatot. Ellenkezőleg. Ward nyomatékkal hangsúlyozza, hogy csakis a vágyak képeznek igazi erőt, hogy a szükségletek kielégítése utáni vágy nélkül nem lenne társadalmi haladás, hogy ezek a vágyak* ellenállhatatlanul űzik az embert is a kielégülést nyújtó eszközök után és épen ezért a társadalom fejlődése spontán, (az értelemnek csak irányító szerepe jut), hanem mert az embernél egy olyan tényező lépett fel, mely a létért való harc módszerét megváltoztatta, az állatok szerves szerszámai helyébe a mechanikai szerszámokat léptette, ami az embert szerszámkészítő állattá tette, mely tényező a létért való harcban az ember módszerét a természet módszere félé emelte, mely előidézte, hogy az állati tevékenység ipari tevékenységgé vált s az ipari tevékenység általános neve: ,,üzlet” (business) és „hogy a társadalomban érvényesülő törvények az állati módszereket sikertelenekké tették és csak az emberi módszereket engedik érvényesülni.”** Vagyis a létért való harc eszközei mások. Ez az új tényező az értelem megjelenése az élet fáján. Ha végigpillantunk a fejlődés egész vonalán, három olyan nagy kozmikus válságot fedezünk fel, melyeknél a vál* Ezzel az állásponttal sok hasonlóságot mutat Oswaldé, aki szerint „a kultúra mértéke a nyers energiáknak emberi célokra való átalakítása által elért munkaeredmény.” (Ostwald: Energetik und Kulturgesichte.) Azonban Ward nemcsak munkaeszközökben, hanem a társadalmi szervezkedésben jelentkező, növekvő hatékonyságot is szem előtt tartja, tehát nála a szociológiai szempont dominál.

580


tozás oly óriási és hirtelen, hogy joggal szakadásról beszélhetünk. Az első volt: az é l e t eredete maga. A második volt a lélek, vagy az a k a r a t keletkezése a természetvilágban. A harmadik volt az é r t e l e m keletkezése. Ha nem is választja el ezt a három korszakot éles határvonal egymástól, még mindig igaz marad, hogy mindezek különálló elemek, amelyek mindegyike fordulót jelent az élet történetében. Az állatvilágban fejlődött ki az élet egyik nagy tényezője, az érzés. Utóbbi a növényvilágban még nincs kifejlődve. Az állat azonban már ezzel az eszközzel fölfegyverkezve képes a fájdalmat kerülni és az életfolyamatra kedvező benyomásokat keresni. Az érzésben találjuk az akarat elemeit. Az érzés, ha nem mehet át közvetlenül a cselekvésbe, vágyban jelentkezik. Az érzés, mint vágy cselekvéshez vezet és ezáltal valóságos erőt képvisel. Erőt a szó fizikai értelmében. Az értelem is az érzés, vagyis a vágyak szolgálatában áll. Szerepe abban van, hogy új és olyan utakat mutat, amelyek a természetes, vagy genetikus folyamatoktól eltérnek és amelyeket mesterségesnek nevezhetünk. Az érzés korlátozását, amelyre az életnek szüksége van, ösztönnek nevezzük. Az ösztön olyan eszköz, mely az érzésnek a funkcióhoz való jobb alkalmazkodását mozdítja elő és amely — alább visszatérünk erre — a jognak, az erkölcsnek, a vallásnak gyökere, melyek mindannyian a csoportbiztonság ösztönéből hajtottak ki, az értelem vezetése alatt. Nem részletezhetjük itt azokat az igen tanulságos, sok helyen meglepő ötletekkel gazdagított lélektani fejtegetéseket, amelyekkel Wardnak a civilizáció lelki tényezőiről írott művében találkozunk. Szociológiai szempontból különösen az a fejezet érdemel figyelmet, amelyben a természet gazdagságával az elme gazdagságát állítja szembe és a mesterséges eszközöknek a genetikus, vagyis biológiai eszközök fölötti fölényét fejtegeti. Csupán néhány gondolatot fogunk kiragadni, amelyeket mind a mechanikai eszközöknek, vagyis az ember szerszámainak és a társadalom intézményeinek az organikus világ eszközei felett való fölénye mellett hoz fel. Az állati, vagyis a biológiai és az emberi, vagyis a pszichológiai gazdálkodás, mondja Ward, kétféle. Az első az energiával, a második az idővel gazdálkodik. Hosszabb időt igényelt az állat egyetlen szervének kialakulása, akár szükséglet kielégítésére szolgáljon ez, akár pedig az ellenséggel való harcra, mint az egész korszak, amióta az ember, kezdve a legprimitívebb szerszámoktól, mesterségeket űz. És bár az állati szervek teljesek és hatékonyak, egyetlen állati fajtát sem képesítettek arra, hogy területét nagyon kiterjessze, vagy hogy messzebb költözhessek eredeti lakóhelyétől. Az ember azonban anélkül, hogy új szervezeti alkalmazkodáson ment volna keresztül, fegyverei, ruhái, szerszámai segítségével a növény és állatvilág


581

meghódításával, a múltba és az előtekintés képességével egyszóval értelme segítségével az egész földet birtokba kerítette és pedig igen rövid idő alatt a harmadkor, vagyis a jégkorszak óta. És az energiamegtakarítás sem kisebb, mint az időbeli. Ez a mesterségek eredménye. A civilizációnak a mesterségekkel való összefüggése szembetűnő. „Az ember teljes gyámoltalanságát mesterségek nélkül kitűnően példázza Robinson mely műnek szerzője jól látta, hogy bármily bőségesen el van látva a trópusi égövben hőse minden élelemmel, mégis fel kellett őt szerelni egy megrongált hordóból kerített szerszámokkal. És a mi mérsékelt éghajlatunk alatt, ahol a növényi élet minden évben pár hónapra megszűnik, egyetlen tél a mesterségek nélkül az összes népességet a harmincadik északi és déli szélességi fok közé terelné.” (Psychic Factors, Ch. XXXII.) Munka és termelés, a kultúra alapjai és ezek az állati gazdaságban ismeretlenek. Minden munka abban áll, hogy a környezeten mesterséges módosításokat eszközöl. A természet semmit sem termel a szónak közgazdasági értelmében. A mesterségek együttvéve teszik az anyagi civilizációt és ez különbözteti meg az embert a többi élővilágtól. A civilizáció, vagyis az emberi haladás, az állati fokon túl az ész gazdagságával halad előre, az állati fejlődés pedig a biológia törvényei szerint. A kettő nemcsak nem azonos, hanem ellentétes. A pszichológiai törvény felfordítja a biológiait. Az állat nem maradhatna fenn, ha a környezethez nem alkalmazkodnék, ami az emberről már nem állítható. „A természet a gyengék elpusztítása útján halad, a társadalom pedig a gyengék megvédése útján.” A mai biológiában uralkodó az a gondolat, hogy a legalkalmasabb csak verseny útján marad fenn, hamis tétel. A verseny hatása, hogy minden formát akadályoz a fejlődés maximumának elérésében s a megmaradó fajokat egy bizonyos, aránylag alacsony fejlődési fokon tartja. Ahol a verseny megszűnik, amikor például az ember bizonyos formákat védelembe vesz, vagyis tenyészt: ott az ilyen módon védett forma gyors léptekkel halad előre és gyorsan kiszorítja azokat az egyedeket, amelyek csak a verseny útján haladhatnak. Ez volt a gabonaneműek, vagy a háziállatok esete, szóval azon fajtáké melyeket az ember kivett a biológiai törvény uralma alól és az ész törvénye alá helyezett. Ezen mesterséges formáknak az a sokszor hangoztatott tétel, hogy a természet takarékos, szembe-

582

Lánczi Jenő: Laster F. Ward szociológiája

szökően hamis tétel, — hanem megakadályozza a maximális fejlődési fok elérését is. (Psychic Factors of Civilization. XXXII.) Bármily nehezen hajlandó a mai tudomány egy nagy iránya ezt elismerni, az emberek már kezdetleges értelmi fokon sejtették, hogy az ember feladata küzdeni a verseny ellen. Minden emberi intézmény vallás, kormányzás, jog, házasság stb. nem egyéb, mint a verseny korlátozása. Ámbár azt a versenyt, amit ma még a társadalom gazdasági és szellemi életében látunk, nem sikerült megszűntetni, a haladás e terén is mindenütt a verseny hátraszorítása felé vezet. A mai versenyállapot csak ideiglenes lehet. Egyrészt az emberek versenye a gépek versenyébe megy át és a legalkalmasabb szervezet helyett fenmarad a legalkalmasabb gép. Másrészt az egyének versenye társadalmi csoportok versenyévé alakul. (U. o.) A munkaadó és a munkás között eddig az volt a nagy különbség, hogy a munkaadó az észszerű, vagy a mechanikus, a munkás a természetes, vagyis a genetikus módszert alkalmazta. A tőke összeműködött, a munka pedig versenyzett. De legújabban a munkás is, szervezkedése segélyével változtatott a harc módszerén. Persze, hogy ezt sokan véteknek tartották a társadalom ellen, sőt a hivatalos tudomány nagy része ma is ezen az állásponton van. Még ma is a modern nemzetek törvényei azon az alapon állanak, hogy a tőke természet szerint egyesül, míg a munka természet szerint verseny ez és a munkások szervezkedését rendőri és katonai erővel nyomják el. (U. o.) Darwin szerényen bevallotta, hogy a természetes kiválasztás eredeti folyamát Malthustól kölcsönözte. De talán nem vette észre, hogy Malthus törvényét az állatvilágra alkalmazva, azt az egyetlen helyen alkalmazta, ahol igaz. De hamis ott, ahol maga Malthus akarta alkalmazni, a társadalomban élő emberre nézve. És mégis ezen a hamis tanon épült fel a legnagyobb közgazdasági iskola elmélete. Ward egy kis értekezésében vette a liberális közgazdasági iskola tanait bírálat alá és kimutatta, hogy azok épen akkor igazak, ha őket fordított értelemben vesszük. íme mutatóba Ward néhány közgazdasági paradoxona: Az életfentartás eszközei a népességgel nőnek és nem fogynak. (A malthusi tétel fordítottja.) A verseny emeli az árakat és a kamatlábat. A szervezkedés gyakran leszállítja az árakat és kamatlábat. Szabadverseny csak társas szabályozás alapján lehetséges. A magánmonopóliumokat csak közmonopóliumok akadályozhatják meg. A közvállalat ugyanazzal a költséggel többet hoz, mint a magánvállalat.


583

Valamely társadalom jóléte épp annyira függ a fogyasztás módjától, mint a termelés mennyiségétől. A magánvállalatok jobban megadóztatják a népet, mint a kormány. A bérek a termékekből származnak s nem a tőkéből. A „béralap” csak mese. A bérek emelkedésével a haszon emelkedése jár. Ha a bérek emelkednek, az árak leszállanak. A munkaidő csökkentése nagyobb termeléssel jár. Az az ember, aki egyedül dolgozik ugyanannyit szerez, mintha felesége és gyermekei is dolgoznak. Ezek a közgazdasági elvek vezetnek ahhoz a politikához, melyet Ward meliorizmus-nak nevez. A meliorizmus nem etikai, hanem társadalomdinamikai elv. A társas feltételek javítását foglalja magában, de hideg és pontos számításból következő eszközök segítségével és nem emberbaráti szeretet lapján.

II.

Ward nagy elméleti szociológiai művében, a Pure Sociology-ban nemcsak a társadalmi jelenségekkel foglalkozik. Nála is a „szociológia”, az összes tudományok synthetikus filozófiai rendszerét jelenti. Ő öt olyan princípiumot sorol fel, melyek bár nem minden részükben származnak tőle, azoknak ő új értelmezést és jelentőséget adott: 1. Az evolúciónak módosított felfogása (teremtő fejlődés). 2. A társas erők elmélete és az alapvető ellentét érzés és működés (function) között. 3. Ellentét az érzés és az értelem között. Ő nála is, mint Comtenál a társadalom története az értelem története; az igazi társadalmi erőket az érzések, illetve vágyak képviselik, az értelemnek csak irányító szerep jut. 4: a mechanikus, vagy teleológikus folyamatok fölénye a biológiai vagy genetikus folyamatok fölött. 5. Ezek alkalmazása a társadalomra. Ezeket az elveket legrészletesebben a Pure Sociology-ban fejti ki.

A legegyetemesebb lélektani, tehát egyúttal társadalmi törvény: a takarékosság vagy a legkisebb munka törvény. Azt jelenti, hogy a legkisebb áldozattal a legnagyobb hasznot elérni. Ezt a princípiumot a közgazdasági tudomány alkalmazta először: A mechanikában is ismert „legkisebb elenállás elvének az emberi és társadalmi cselekvésekre alkalmazása. A Lagrange-féle princípium, a minimális erőfeszítésről és a maximális energiáról. Megtaláljuk a biológiában is — legtöbb élvezet a leg-

kisebb fájdalom árán. A differenciálódás is energia megtakarí-

584


tására irányuló törekvés eredménye, joggal nevezhetjük tehát a legegyetemesebb princípiumnak. Elég hosszú ideig tartott, míg a tudósok felismerték, hogy ez a törvény nemcsak a közgazdasági, hanem más társadalmi jelenségekre is alkalmazható. Így alkalmazta Tarde a nyelvalakulás terén. „Ez a törvény az oka annak — mondja Tarde — hogy a nyelvészek által tanulmányozott fonetikus módszer nyomul előre, vagyis kemény és nehezen ejthető szótagoknak lágy és gyorsan kiejthetőkkel való pótlása, épen így a tendencia az, hogy a hosszú szótagok rövidekkel helyettesítessenek, de sosem fordítva.” (Ratzenhofer azonban kimutatta, a legkisebb munka törvénye nem mindég a haladást szolgálja, hanem gyakran az élősködést. Õ ez okból a „munkaviszony törvényének” is nevezte.) A társadalomtudósok egy csoportja tagadásba veszi, hogy ez a törvény a közgazdaságon kívül más társadalmi jelenségekre is alkalmazható volna, mivel szerintük az emberi intézményeket nem érdekek irányítják. Ámde ezek elfelejtik, hogy érdek alatt nem kell csak az egyéni érdekeket gondolni, vannak osztály- és társadalmi érdekek is. De meg érdek alatt nem kell mindjárt a közvetlen érdekekre gondolni. Az érdek különben sem minden esetben megvetendő dolog, mert a társadalmi haladásnak nincsen ennél szilárdabb alapja. Az érdek megromolhat, téves irányokba terelődhetik, de ez épen a kivételes eset, a mindennapi érdeket helyesen nevezik egészséges önzésnek az emberek. Ratzenhofer megmutatta, hogy az ú. n. „transcendentális érdekek”, melyeket ő a végtelen felé való törekvésnek nevez, mélyennyúló hajtóerői a társadalomnak és a nagy vallásos mozgalmaknak is itt kell keresni a gyökerét. Nagyon különböző érdekekről lehet tehát beszélni. Ezt szem előtt tartva azonban azt is állíthatjuk, hogy az emberiség mai fokán a közvetlen érdekek vannak többségben és a közgazdasági tudomány helyesen választja kiindulási pontul: az önzést, így például mi sem lenne könnyebb, mint a szegények és koldusok egy új társadalmi rétegét létesíteni. Csak ki kellene írni, hogy élelem és alamizsna minden embernek rendelkezésre állanak, büszkeség és önérzet rögtön elolvadnának, mint napsütéstől a hó. A legkisebb ellenállás elve megmutatja a haladás irányvonalát, de nem képes a világegyetem evolúcióját megmagyarázni. Ehhez még valami más is szükséges, melyet Ward az ő sajátos, itt-ott bizarr terminológiájában: synergia-nak nevez. Mi a synergia? a teremtő fejlődés, vagy ahogy Ward még nevezi: teremtő synthezis. Az egymással küzdő energiákból valami új áll elő, ami az összetevőkben nem foglaltatik. Három fogalom egyesül benne: energia, ezek harca és e harcból előálló új egyensúly, vagyis a teremtés. (Pure Sociology V.Ch. Synthetic Creations of Nature.) Ward, az ő filozófiai-szociológiai rendszerére jellemző e fogalom elemeit — mint mondja


585

Wundtól vette, akinek Logikájában a következő olvasható: „Nincs olyan képződmény a világon, mely jelentőségében és értékében ne lenne több, mint az összetevők mechanikus eredője.” Máskép nem volna megérthető, hogyan keletkezett a kozmos, ebből a bios, a biosból az érzés, végül az értelem amelyek mindegyikénél valami új állott elő az evolúció végtelen távolságú folyamán. Az evolúció folyamán a már elért fokozatok összetétele: új, eddig nem ismert fejlődést hozott. Ez a teremtő synthesis. A fejlődés irányát Ward egy növénytanból kölcsönzött kifejezéssé sympodialisnak nevezi, (Szemben a monopodiális fejlődéssel.) Vagyis a fejlődés irányvonala darabig egyenes irányban halad, aztán lassú és fokozatos változások eredményeképen hirtelen előáll valami olyan, ami az eredetitől teljesen elütő, mint azt letűnt világok emlékei tanúsítják. Az evolúciónak ilyen felfogása nem azonos a darwinival. A teremtő fejlődés gondolata nem tévesztendő össze a létért való harc folytán előálló evolúcióval. Az első fogalom sokkal tágabb és valami pozitívat jelent, a már elért fejlődési fokok összetevődéséből áll elő valami olyan, ami eddig nem volt meg a kozmosban. A synergia, mellyel — ismételjük — egyúttal fejlődés jár, a természet ellentétes erőinek harcából áll elő. Minden erő ellentállásra akad, különben nem lenne energia. A harc mindennek a szülőanyja. Harc nélkül nem lenne evolúció sem a kozmosban, sem a társadalomban. A világegyetemben mindenütt harc folyik, vagy ahogy Ward mondja, a kozmos keresztül-kasul van polarizálva. A természet erőit ez a harc tartja korlátok között. Az energia megmaradása is ezen egyetemes természettétel eredménye és az örökös harc eredménye a mozgások különböző nemeinek egymásba való átalakulása. Az evolúció az ellentétes erők csoportjai között folyó harc eredője. Valamely erő, ellensúlyozó erő hiányában, a mozgás első alaptörvénye szerint, a testet egyenes irányban mozgatná. De ha más erő is fellép, az ellentétes erők összeütközése folytán a mozgások átalakulása megy végbe, még pedig az intenzív mozgásmennyiség megszaporodása a külső mozgásmennyiség rovására. (Chémiai erők, a molekuláris mozgásban felhalmozott nagy energia.) A távolság csökkenése az intenzivitás emelkedésével egyenlítődik ki. A küzdelemből előálló változással, az evolúcióval hatékonyság, vagyis a munkaképesség fokozódása jár együtt. Minél bonyolultabb valamely struktúra, annál fokozottabb munkaképesség van benne felhalmozva. Ebben van az élő szervezet fölénye az élettelen fölött, a szervezett embercsoport fölénye a szervezetlen felett. A társadalomban is különböző erők harcát látjuk. Egyetlen erő korlátnélküli uralma — miként a mozgó testek mechanikájában — meggátolná a társadalom keletkezését, vagy megsemmisítené a társadalmat. Csak több küzdő erő eredőjeképen,

586


melyek mind korlátlan uralomra törnek ugyan, de egymást korlátok között tartják, keletkezett és maradhatott fenn a társadalom, épen úgy meghatározva és épen olyan szimmetrikusan az ellentétes erők harca folytán, amint a kozmikus, chemiai, vagy biotikus struktúrák. A társadalmi fejlődés a szociális synergia felhalmozásában áll, vagyis a társadalom munkaképességének fokozatos emelkedésében. Ez a jelentősége a szociális struktúra megváltozásának. A társadalmi intézmények, vagy — mint Ward nevezi — struktúrák: a szociális erők küzdelmének eredői. Ε küzdelemben mindegyiküknek centrifugális és egyeduralomra törő jellege egyensúlyoztatik és mindegyik kényszerül a társadalom konstruktív épületéhez hozzájárulni. Ily módon a társadalom különböző erői egyensúlyba jutnak és energiává alakulnak át. Az egyszer megteremtett struktúra a munkaerő kollektorává válik és végzi a társadalom munkáját. A szociális struktúrák közötti harc a társadalom egyetemes organizációjához vezet. Az eredmény a társadalom, vagyis egy szervezett egész, a szociális energiáknak nagy raktára, mely energiák a társadalmi intézményekben lesznek használat céljaira beraktározva. Látnivaló, mondja Ward, hogy a fajok harca nem olyan kártékony és átok alá vetendő, amint azt sokan hirdetik és hogy e szociológiai perspektívából nézve a jelenségeket, épen ezen harc a haladás dinamikus hajtója. Röviden: a társadalom is ugyanazon egyetemes törvény uralma alatt áll, mint a világegyetem: a synergia törvénye alatt. A különböző társadalmi csoportok közötti harc eredője egy új állapot, mely ez előzővel szemben fejlődést jelent. Gumplovicz és Ratzenhofer érdeme — Ward elismeri — hogy a társadalom genezisét a fajok harcában jelölték meg. Ε törvény nemcsak az etnológia és antropológia igazságaival van összhangban, hanem univerzális princípium, az egyetlen, mely által az összes természetjelenségek megmagyarázhatók. A fajok harca: a szociális synergia és a synergia, mint kozmikus princípium a társadalomban is igazolást nyer. Gumplovicz és Ratzenhofer pontosan leírták azt a sorrendet is, melyben a társadalom megtermékenyítése — a szociális karyokinesis — lefolyik. A sorrend a következő: 1. Egyik faj maga alá veti a másikat. 2. Kasztok keletkezése. 3. Ezen állapot fokozatos szelidülése és az individuális politikai és szociális egyenlőtlenség korszaka. 4. A katonai uralomnak törvénnyel való helyettesítése és a törvényes jog eszméjének keletkezése. 5. Oly állam kialakulása, melyben az összes osztályoknak jogaik és kötelességeik is vannak. 6. A heterogén elemek egybeolvadása többé-kevésbbé homogén néppé. 7. A patriotizmus érzelmének keletkezése és a nemzet kialakulása.


587

Nem ismertetjük részletesebben Ward idevágó fejtegetéseit, melyek különben is csak az ő rendszere perspektíváján át való vizsgálata Gumplovicz és Ratzenhofer nézeteinek. Nem terjeszkedünk ki a tulajdonra a családra vagy az u n. szociogenetikus (morális, esztétikai) intézményekre vonatkozó fejtetéseire sem, amelyek bár sok helyütt tanulságosak, részben nem sok újat tartalmaznak, részben nem sok olyat, melyek az ő szociológiai rendszerére sajátosan jellemzők lennének. Csupán a vallásra, a jogra és az erkölcsre vonatkozó nézetét említ jük meg. Futólagosan már megjegyeztük, hogy Ward szerint a társadalmi csoport biztonságérzése (the group-sentiment of safety) az a társadalomlélektani plazma, amelyből az összes későbbi intézmények: a vallás, a jog, az erkölcs, az egyházi és jogi berendezések kifejlődtek. Vannak azonban más, talán épen olyan primär emberi alkotások, amelyeknek a gyökere más és nem a biztonságérzés: ezek a nyelv, a művészet, az ipar. Ha a vallást nem mint érzést, hanem mint intézményt vizsgáljuk, látni fogjuk, hogy oly rendszer fejlődött ki belőle, mely egy, a fajfenmaradásának kedvező életmódot parancsolt rá az emberekre. A fajellenes cselekményeket üldözőbe vette. Ezen az érzésen emelkedett az egyház, úgy hogy joggal mondhatjuk: az egyház olyan szekundär, vagyis leszármaztatott intézmény, melyet a vallás, mint primär és ősi intézmény teremtett. A törvényről is mondhatjuk, hogy a vallással rokon és egy ehhez mellérendelt ága a szociális csoportérzésnek. A törvény a maga legegyszerűbb formájában szintén érzelem, mint a vallás. A rend érzésének lfchet mondani: de belőle fejlődött ki a jogtudomány és az igazságszolgáltatás, mely utóbbi ugyanolyan viszonyban van a joghoz, mint az egyház a valláshoz. Ugyanezen pszichológiai gyökérből hajtott ki az erkölcs is és kiindulási pontjuknál e három elválaszthatatlan egymástól. Szellemi és világi kormány, sőt majdnem minden társadalmi intézmény a fajbiztonság által parancsolt korlátozásai az érzelmeknek, illetve a vágyaknak. A jog, a vallás és az erkölcs tehát spontán eredetűek, a politikai intézmények azonban későbbi eredettel bírnak és csak az állam tette szükségessé utóbbiakat, a rajtuk felépülő struktúrák azonban, minők az egyház, az igazságszolgáltatás stb. mesterségesek. Első pillantásra úgy látjuk, mintha Ward, amikor a vallás, a jog, és az erkölcs gyökerét a csoport biztonságérzésében jelöli meg, a biológiai iskola álláspontját fogadná el és saját magával kerülne ellentmondásba. Ez az ellentét azonban csak látszólagos. Mert a csoportérzés is egy teleologikus tényező és pedig az rételem vezetése alatt áll és az értelem teremti meg azokat a másodlagos társadalmi intézményeket, amelyek segélyével az ember úrrá lesz a természet felett.

588


Az ő elméleti szociológiája azonban legjobban a Pure Sociology XI. fejezetében, mely a Social Dynamics címet viseli, jut kifejezésre. Ebben ő a szociológiát módszertanilag a mechanika egyik ágaként fogja fel. A szociális mechanika szerinte épen úgy egyik ága a mechanikának, mint pl. a hydrodinamika. De ennek az álláspontnak sem keresztülvitelét sem termékenységét nem látjuk. Mindössze annyit mond, hogy a társadalmi mechanikában a takarékosság, vagyis a legkisebb ellenállás törvénye az uralkodó és hivatkozik Winiarsky könyvére, aki szerinte a thermodinamikát alkalmazta a szociális dinamikára. A társadalmi dinamika az egyensúlyi helyzet megzavarásával foglalkozik; dinamikus mozgásoknak azokat nevezzük, amelyek a struktúrák jellegében hoznak létre változást. Ez a jellemző vonása az evolúciónak, ellenben a forradalom kinetikus folyamat, mely a fennálló szervezetet egészen megsemisíti. A társadalmi haladás a rendet feltételezi. Ez veszéllyel jár, mert a társadalomban állandó hajlam van a megkövesedésre, ami következménye az elismerésnek olyan intézményekkel szemben, amelyek a múltban hasznos szolgálatot teljesítettek. A szociális dinamikában három princípium uralkodik: 1. a potentiálok különbsége, mely főleg a különböző kultúrák kereszteződésében nyilvánul és ez okozza az előbbi társadalmi egyensúly felbomlását és új keletkezését; 2. az innovation, miáltal a régi és fennálló intézmények változatlan átörökítése az újabb nemzedékre akadályoztatik. Tarde feltalálásnak nevezi; 3. a conation, vagy megfeszítése az erőknek. Mindhárom princípium öntudatlan működő erőt képvisel és pedig a haladás, vagyis a boldogság növekedés irányában. A potentiálok különbsége, vagyis a feszültségkülönbözet. Ez a fizikai princípium épen olyan egyetemes, mint a synergiáé, vagy a legkisebb ellenállásáé. Á biológiában és a társadalomban egyaránt igaz. így a biológiában az újabb kutatások beigazolták, hogy a nemek közötti különbség szerepe a feszültségkülönbözetek fenntartásában van. Nemek nélkül a faj változatlanul ismételné magát. Ugyanez vezette a népeket olyan intézmények megteremtésénél, mint például az exogámia, mely a rokonok közötti házasságot tilalmazta. A kultúrák kereszteződésének jelentősége oly nagy, mint a növényeké vagy az állatoké. A kultúrák kereszteződésének útja: a fajok harca. Oly népek, amelyek a merevség állapotában vannak, idegen népek kultúrái által okozott termékenyítés által jutnak fejlődésbe. Mindaddig, míg ez a folyamat bekövetkezik, az illető nép nem akar hallani sem a változásról és minden változtatásnak ellene szegül. Ha az emberi haladás ilyen fajokra lenne bízva, egyáltalán nem lenne haladás. Sőt még tovább menve, azt is állíthatjuk, hogy általában: ha az


589

emberek önkéntes és tudatos cselekvési módjára lenne bízva, egyáltalán nem lenne haladás. Szerencsére: vannak nagy kozmikus és öntudatlan erők, melyek a megkövesedett szociális struktúrák ellenállásával szemben az emberi haladás irányában dolgoznak. Mert amikor idegen kultúrájú, nyelvű és szokású csoportok egymásba ütköznek, harc keletkezik és ebből új egyensúlyi helyzet áll elő. A kultúrák eme megtermékenyülése folytán, ami a potentiálkülönbségek folyománya (ha egyenlő erősek volnának, harc és egymásbaolvadás nem következhetnének be), a szociális struktúrában állandó differenciális nagyságú változások állanak elő, miáltal a társadalom a régi struktúra szétrombolása nélkül, fokozatos átalakuláson megy keresztül. Ezek szerint ki kell mondani az igazságot, bármily fájdalmasan hangozzék is a modern kultúrember előtt ennek megállapítása: a háború a fő és uralkodó feltétele az emberi haladásnak. Ha a fajok megszűnnének küzdeni, megszűnnék a haladás. Ward itt nyilván túlbecsüli Gumplovicz nézetét. Nem mintha kétségbevonnók, hogy a háború egyik feltétele a haladásnak. Szerintünk olyan szembeszökően igaz az, hogy hiábavaló lenne a háború ellen irányuló érzelmeink okából tagadásba venni. De azt állítjuk, hogy oly jelentőségben nem igaz a tétel, amilyenben azt Ward feltünteti. Elfelejti, hogy nemcsak a fajok között van harc, hanem örök a küzdelem ugyanazon társadalom különböző társadalmi osztályai között is és ez az érdekellentét a gazdasági renden alapul és nem a faji ellentéten. Sőt még tovább is mehetünk és bátran állíthatjuk, hogy ha nem lenne a fajok között harc, még mindég lenne egy olyan, erős dinamikai erő, mely biztos hajtója lenne a haladásnak, T. i. a természettel való harc. Ha nem is kellene valamely társadalmi csoportnak attól tartani, hogy egy másik faj, vagy másik osztály elveszi tőle munkájának gyümölcsét, még mindig termelnie kell, hogy élhessen és ez önmagában is elég erős hajtóereje lenne a haladásnak. Nem lenne háború nélkül olyan gyors a haladás tempója, de nem igaz, hogy megszűnnék a haladás és épen az a Ward nem mondhatja ezt, aki azt állítja, hogy a társadalmi embernél az állati tevékenység ipari tevékenységgé vált. Az sem áll egeszén, hogy háború nélkül az emberek ellenszegülnének valamely társadalomban a változásnak. Ha ez azt jelentené Wardnal, hogy egy társadalmi csoport sem hajlandó érdekeit feláldozni ha erre nem kényszeríttetik, már jóval több igazságot tartalmazna e tétel, mert harc nélkül, például a belátás rendszerint nem elég erős dinamikai erő, hogy a változást kieszközölje. Azonban Ward még ennyit sem mond, csupán Gumplovicz nyomán a fajok harcára gondol, aminek pedig olyan kizárólagos szerepe a társadalmi haladásban nincs, mint amilyent ő juttat neki.

590


Innovation. Az innovation dinamikus elve ellentéte az ismétlésnek és utánzásnak. Biológiai analogonja: a véletlen variatio. A faj ismétli magát, nemzedékek hosszú sorai az előzőkre ütnek, aztán hirtelen az új nemzedék olyan vonásokat mutat, melyek csak latensen voltak meg az elődökben. Nemcsak az élőlényeknek, a társadalomnak is szüksége van egy bizonyos energiafeleslegre, amely aztán áttevődik munkára. A nagy tömegnek nem marad energiafeleslege, Ez okból a tömeg a betanuftat ismétli változtatás nélkül. A háború útján azonban egy dolgozó osztály alakul ki, mely nagyban hozzájárul új ismeretek felfedezéséhez. Mert magábanvéve a teljes tétlenség épen olyan fájdalmas a szervezetre, mint a túlfeszített munka és ez okból az uralmon lévő és a fizikai munkától szabad osztály foglalkozik a tudományokkal. A háború által teremtett és szabad energiával rendelkező osztály ilyen úton tehát szintén előmozdítja a kultúrák átalakulását Conation. Ez a harmadik dinamikus princípium. Jelenti azt az akaratmegfeszítést, mely mint a háború és a feltalálás, szintén a környezet átalakulásához vezet. Az egyén célja vágyainak kielégítése. Teljesen közömbös reá nézve más szempontból, marad-e vagy halad a társadalom; van-e, nincs-e evolúció? Minden csak szükségleteinek kielégítése okából bír rá nézve jelentőséggel. Ám hogy vágyait kielégíthesse, intézményeket kell létesítenie, melyekkel célját kerülő úton megközelítheti. Ilyen úton — ha önmagában véve előtte nem is ez fontos — spontán a haladást szolgálja. És mivel a környezetben előidézett változásokat azzal az erőfeszítéssel is kifejezhetjük, melyet az ember kifejt, mondhatjuk, hogy a harmadik dinamikus princípium az erők megfeszítése, a feszültség, a conation. Biológiai homologonja: a gyakorlás lamarcki princípiuma, melyet ugyanilyen joggal erőmegfeszítésnek is nevezhetünk. Alapvető különbség van azonban az előidézett eredmény irányában, mert mint mondottuk, a természetben a gyakorlás folytán az ember a környezethez simul, a társadalomban pedig a conation-nal a környezet módosul. A felsorolt három dinamikus princípium érvényesül a társadalomban. Eredményök az, amit vívmánynak, vagy társadalmi haladásnak nevezünk. Jelentékeny haladás csak a környezet átalakítása útján érhető el és pedig a matejrialis környezet átalakulása által, enélkül nem fog jelentékeny haladás jelentkezni, vagy ami ugy anazt elenti, a boldogság, az örömökonomia növekedni. Közvetlenül a szellemi környezet módosítása sohasem lesz elég hatályos. Ez alapvető gondolat Ward rendszerében, mely így a nagy utilitárius iskolák folytatásaként jelentkezik. Nem az embernek a környezethez való alkalmazkodása, mint Spencer hirdette, hanem a materiális környezet átalakítása a haladás dinamikus princípiuma. A környezet fejleszt új, emberibb etikát és nem fordítva. „Magam is állítottam és most is hiszem,


591

hogy a bűnösöknek sokkal hasznosabb lenne asztronómiát, mint etikát tanítani.” „Nem kell többé a természet lassú módszereire várni, miknek a nemzedékek millióira volt szüksége, hogy a kívánatos anatómiai hatásokat keresztülvihesse. Az értelem közvetlenül hat a környezetre, és azt átalakítva, a szervezeti alkalmazkodásokat fölöslegessé teszi. Ez a valószínű oka annak, hogy az ember szervezete alig változott roppant hosszú idők folyamán. És ez okból nem lehet a társadalmi haladás hajtóereje a biológiai haladás, vagyis az evolúció. Ward tételének igazsága meglepő igazolást nyer, ha kelet felé fordulunk. Itt a legmagasabb emberi etikával találkozunk, a fajetika korlátait széttörő legegyetemesebb altruista etikával. És mégis stagnáció van, mert a környezet átalakítása elõl a kelet elzárkózott. Ellenben a materiális környezet átalakítása el fogja vezetni az embert ahhoz az erkölcsi csúcshoz, mely a fajetika korlátait széttöri és az egyetemes emberihez emelkedik, anélkül, hogy ez a haladás kerékkötőjévé válnék. Mert a szemlélődés filozófiája helyébe a tett filozófiáját lépteti. Ezért fejezi ki úgy magát Ward: a társadalom célja a cselekvés. Az emberi tudás érckészletének szaporítása az emberi boldogságmérleg aktív rovatát növelő út és ezen kell a jövő nevelési rendszerének is felépülnie. Ez az új nevelési rendszer főtárgya az Applied Sociology című munkájának, melyben kifejti, hogy meg kell az összes tehetségeket menteni a társadalom javára és ez által növelni a társadalom feltaláló képességét — mert ez épen úgy növelhető, mint más emberi képességek. A tehetségek tenyésztése az új társadalom legnagyobb feladata. Ez az új társadalom: a szociokrácia. Az egyén elég soká uralkodott. Elérkezett az idő, hogy a társadalom kovácsolja a sorsát. Az egyén úgy cselekedett, ahogy önző céljai kívánták. Nem kell ezt elítélnünk, ellenkezőleg a társadalomnak tanulni kell tőle. Ugyanazzal az energiával a társadalom is keresse a maga érdekeit, nem vakon, hanem öntudatosan. A szociokrácia: nem tömeguralom. A tömegnél hiányzik az intelligencia. De nem is a tanult felsőbb osztályok uralma, ez a tudatlan tömeg kizsákmányolását vonja maga után. Az intelligencia = értelem és tudás. Az értelem általános emberi vonás, a tudás megszerzéséhez pedig csak alkalom kell. Tehát: meg kell adni minden embernek ezt az alkalmat! Az ember biológiai evolúciója egészben véve eddig is haladó volt, de lassú és pazarló. A hatékonyság és a haladási tempó fokozására csak az ember képes. A haladás csak a kollektív teleológián nyugodhat, vagyis olyan szociális öntudaton, szociális értelmen és akaraton, melyben a társadalom minden egyes tagja tudatosan is közreműködik ä társadalmi jólét irányában. Hasonlítsuk össze ezt az álláspontot, például a Spencerével, hogy az ellentét annál szembeszökőbb légyen. „Minden

592


baj oka a hiány o s alkalmazkodás” mondja Spencer. „Amilyen bizonyos az, hogy a kovács keze erősebb lesz, amilyen bizonyos az, hogy egy írnok gyorsaságot ér el az írásban, amilyen bizonyos, hogy valamely szenvedély nő, ha annak engedelmeskednek és csökken a kényszer folytán, amilyen bizonyos, hogy szokás, gyakorlás mind egy céllal bírnak: olyan bizonyos, hogy a baj és erkölcstelenség meg fog szűnni, ha az ember alkalmazkodása tökéletes lesz.” Amihez később hozzáfűzi, hogy a tökéletes alkalmazkodás végtelen hosszú időt igényel. Nem állítjuk mi már most azt, hogy a Spencer álláspontja a hamis, és a Wardé az igaz. Azt állítjuk, hogy a társadalmi haladás dinamikai princípiuma nem a környezethez való alkalmazkodás, mely Spencer szerint is végtelen lassú, hanem a környezet átalakítása, ami hatékony és gyors. A környethez való alkalmazkodás is a haladás irányában történik, mint a környezet átalakítása. Azonban míg az elsőnél évezredek jelentenek egy-egy differenciális nagyságú változást: utóbbinál egy évszázad, sőt egy évtized mélyreható változásokkal jár. A környezethez való alkalmazkodás igaz, nem vonjuk kétségbe, de nem ez a társadalmi haladás igazi hajtóereje, ez ma már az embernél nem elég hatékony és pedig épen azért, mert a létért való harc módszere megváltozott és az állatok szerves szerszámai helyébe a mechanikai szerszámok léptek. A környezethez való alkalmazkodás igaz, mert hiszen az ember is állat; ámde szerszámkészítő állat és épen a szerszám az, ami a környezetet átalakítja. A Spencer igazsága tehát olyan arányban áll a Wardéhoz, mint egy puszta kezeerejére utalt ember ereje áll egy géppuskával felszerelt egyénhez, vagy a kézimunka eredménye egy szövőgép munkájáhozSőt azt is mondhatjuk, hogy a természeti evolúciónak az ember, nél sokkal kisebb szerepe van, mint az állatnál. Mert, mint előbb már rámutattunk, az ember alakítja át a környezetet és nem fordítva és így a természet átalakító ereje az embernél elenyészően csekély és végtelen lassú. Félreértés volna tehát azt hinni, hogy Ward szerint a biológia törvényei a társadalomban élő emberre nézve nem igazak. Ward csak azt mondja, hogy a társadalmi haladás eszközei nem biológiaiak. Hogy azok a politikai következtetések, melyeket Spencer organikus álláspontjából levont, hamisak, azt nemcsak a Ward, hanem Ward óta mások kutatásai még jobban beigazoltak. Niceforo vizsgálódásai beigazolták, hogy ezen álláspont biológiailag is téves, hogy a faj megjavítása, a szociális helyzet megjavítása útján végbemehet és a helyes szociális eugenetika nem az állami beavatkozás politikájának tilalma, hanem a nagy néprétegek gazdasági helyzetének megjavítása.* * Rendkívül találó a Giddings megjegyzése, aki a következőket mondja: Comte azt hitte, hogy egy tudományokban jártas államférfiú újraszervezheti


593

A társadalom feladata a boldogságökonómia megjavítása, a boldogságökonómia hatékony megjavítása pedig nem a környezethez való alkalmazkodás, hanem a gazdasági és társadalmi rend megjavítása útján történhetik. Ez a Ward álláspontja. Comtenál a társadalmi haladás, Spencernél az evolúció a társadalom feladata, az utilitáriusok szerint: a boldogság. Ward most megmutatja, hogy bizony os értelemben e három: egy . A nagy utilitárius iskola óta megteremtették a modern biológiát. Ward megmutatja, hogy ez nem változtatott az ő tanításuk igazságán. Darwin fellépése dacára is alapjában igaz, amit tanítottak. De megmutatja azt is, mi kező állásponton lévők tévedése es miért van az, hogy az ember bár ő reá is igazak a darwini tételek más fejlődést mutat, mi az oka, hogy szervezete alig változik, hanem a környezete.

A társadalmi haladás, élettani evolúció és boldogságnövekedés azonosságának kimutatása az ő másik nagy érdeme nézetünk szerint. A hivatalos tudomány szereti még ma is úgy feltüntetni, mintha a társadalom elé olyan célkitűzés, mely a boldogságökonómia megjavításában áll, veszedelmes lenne a társadalomra, hogy degenerációhoz vezet és az önzést emeli ideállá. Ward megmutatja, hogy ez az önzés egészséges, hogy ez a haladás dynamikai hajtója és a jólét emelkedése párhuzamos lévén a természetfeletti nagyobb hatalommal, ez az elv az energiák megfeszítésére sarkal. Mi ezt az álláspontot helyesnek tartjuk. Mert a társadalom sem tűz ki más célt maga elé, mint az egyén, vagyis a boldogságökonómia megnövelését. Képzeljük el, hogy egy társadalom, vagy egy ember mérleget készít fájdalmairól és örömeiről, ahogy például egy részvénytársaság mérleget készít követeléseiről és tartozásairól. A társadalom sem törekszik másra, mint arra, hogy a követel rovatát, vagyis a boldogság tételeket növelje, az ellenkező oldalon levőket csökkentse a szociológiai mérlegben. Hiába vetik ellen, amint szokás, hogy erkölcsi célok is vannak és a fajt nem anyagi érdekek vezérlik mikor egyeduralomra tör. Nagyon igaz és hiba volna kétségbevonni. De mindezek is végeredményében ugyanezt a célt szolgajak es Ward tanítása sem mondja azt, hogy mindig a közvetlen érdek a döntő és nincsenek távolabbi, vagy Ratzenhofer kifejezésével: transcendentális érdekek. Még az egyes egyénre is a társadalmat s vezetheti annak haladását. Spencer filozófiájában a gondolat részben negatívvá vált. Az államférfiú szerinte nem teheti jobbá a társadalmat, de teheti határtalanul rosszabbá. Lester F. Ward irataiban a gondolat ismét pozitívvá változik. A társadalom a fejlődés természetes folyamatát mesterségessé teheti. (A szociológia elvei. I. fej.)

594


igaz ez, nemcsak a társadalomra. A transcendentális érdekek létezését elismerjük, de végső elemzésében ez is csak a boldogságökonómia növelésére szolgál. Az a gondolat például, hogy a gyermekeink, ha az ő érdekeiket a magunkénak feláldozzuk, szenvedni fognak, reánk nézve elviselhetetlenül fájdalmas. A boldogságökonómia megjavítása tehát a társadalmi cél. Láttuk, hogy voltaképen ez is csak annak a nagy egyetemes kozmikus törvénynek megnyilatkozása, melyet a legkisebb ellenállás elvének nevezünk. A legkisebb ellenállás elvének érvényesülése a természetben azonban önmagában véve még nem jelenti a fájdalomökonómia megjavítását. Az állat is menekül a nagyobb fájdalom elől, de ez még nem jelenti, hogy nem érik folyton fájdalmak. Csak az ember volt képes nagyobb mérvben a fájdalom-örömegyenleget megjavítani és pedig értelmi fejlettségével. De hogy alakult ki az élet fáján az értelem? Ennek megmagyarázására a legkisebb ellenállás elve nyilvánvalóan nem elegendő és ez az, amit Ward a teremtő fejlődéssel, a synergiával magyaráz. Ez a rendszer tehát összefüggő egész, az alapvető princípiumok nagyobbára keresztül vannak vezetve, de mi úgy gondoljuk, a rendszerben vannak nagy hasadékok. Nem lehet a szociológiát mint a mechanika egyik ágát tüntetni fel és középpontjába egyidejűleg az emberi belátás teleológikus elvét helyezni. Hiába mondja a Dynamic Sociology-ban, hogy „a kultúra három nagy erő terméke: a gyomoré, az ágyéké és a fejé, mert az első a taszítóerő, a második a vonzó, a harmadik a vezető”: az ilyen párhuzamok inkább zavarossá teszik a dolgot, mintsem hogy a megértést segítenék elő. Mert bár a mechanika törvényei igazak a biológiában és a biológia törvényei igazak az emberre is: a szociológia feladata éppen annak a tényezőnek felderítése, ami a társadalmi jelenségeket a többiektől megkülömbözteti és amely tényezőt Ward helyesen jelölte meg a „szerszám”-ban. Annál meglepőbb, hogy Ward, aki alig felejtkezett meg egyetlen mechanikai, még kevésbé egyetlen biológiai analógia kimutatásáról, alig foglalkozik a társadalom gazdasági harcaival. Az élettani tudomány valóban csak a fajták harcát ismeri és Ward az emberi fajok harcát elég bőven tárgyalja. De nagyon keveset szól arról a harcról, amelyet a társadalmon kívül sehol sem találunk: a gazdasági osztályok harcáról. Igaz, hogy ő, Gumplovicz nyomán meglátja az állam osztályuralmi jellegét. De az államban csak egyik fajnak a másik felett való uralmát látja és a mai társadalmi harcban csak ennek maradványát. Hogy függetlenül a fajok harcától, kizárólag a termelési rendszer alapján is kialakulhat a társadalmi harc, arról ő épen olyan kevéssé szól, mint Gumplovicz. Ilyen módon bátran mondhatjuk, hogy ugyanabba az egyoldalúságba esik, mint a történelmi materializmus hívei, akik viszont mindent


595

a termelési rendszeren alapuló osztályharcra akarnak visszavezetni. De mert ez szembeszökően nem lehetséges, a termelési rendszer helyébe emez írók egy nagy részénél a gazdasági érdek elvont eszméje lép. Nyilvánvaló, hogy aki a népek harcát hagyja ki a számításból, épen olyan téves következtetésre jut, mint az, aki viszont az osztályharcot hagyja figyelmen kívül és ebben csak fajok harcát látja. Ha Ward ezt felismeri, nem hisszük, hogy megkockáztatta volna azt a kijelentését hogy a fajok harca nélkül nem lenne haladás. Talán lassúbb lenne nélküle a haladás tempója, de ugyanazon fajhoz tartozó társadalmi osztályok közötti harc is dinamikus princípium és mi nem tudjuk elképzelni, hogy a csoportharc bármelyik formája belátható időn belül eltűnjék az emberi színpadról, mert ez oly társadalmi egyensúlyhelyzetet tételez fel, melyben minden társadalmi rétegnek és nemzetnek ereje egyenlő, ami nyilván ábránd. Nem jöhet itt figyelembe az az esetleges ellenvetés, hogy a fajok közötti harc is gyökerében gazdasági érdekekért folyik. Nem erről van szó. Ha nem lenne is a különböző fajok és nemzetek közötti harc, akkor is lenne ugyanazon társadalom különböző érdekű rétegei között és megfordítva, ha a társadalomban nem is lennének osztályok, még mindig képzelhető harc az emberi fajok között. Az egyiket a másikra visszavezetni nem lehet, ha történetileg az egyik osztály uralma egyúttal faji uralmat is jelentett a másik felett. A társadalomban folyó harc tehát tagozódhatik s a gazdasági rendszeren vagy más társadalmi ellentéten és tagozódhatik a fajbeli ellentéten. Mindkettőnél az érdek a mozgató erő, de mindkettő alapja más. Az elméleti szociológia ezt a tényt épen olyan kevéssé hagyhatja figyelmen kívül, mint a gyakorlati politika, ha arra tart igényt, hogy utóbbi irányítója legyen.

Pikler J. Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig* három város (Pest, Buda és Óbuda) egyesítésének 40-ik évfordulója alkalmából visszapillantva a most már közel milliós város fejlődésére és levonva a múltból levonható tanulságokat, a következő eredményekre jutunk. I. A népszám 1. A népszám növekedése. Az egyesítéstől máig (1873—1913) a főváros népszáma 294.600-ról 931.000-re, vagyis több mint 600 ezer fővel (évenként átlag 5,4 %-al) szaporodott. Evvel a szaporodási gyorsasággal Budapest az 1870—1910 időszakban Európa fővárosai és nagyvárosai között a 11-ik helyen áll.** De a Budapestnél gyorsabban nőtt 10 város (Zürich, Lipcse, Belgrád, Odessza, Sophia, Köln, Krisztiánia, München, Drezda és Bécs) közül 9 sokkal kisebb volt és kisebb ma is Budapestnél, úgy hogy növekedési terük és lehetőségük sokkal nagyobb is volt, mint Budapesté. A gyorsabban nőtt 10 város közül csak Bécs olyan, amely nagyobb Budapestnél. Bécsnek, valamint a fentemlített 10 város közül 6-nak növekedése azonban jórészt szomszéd községek bekebelezéséből ered. Bécs népessége bekebelezés által hirtelen és hatalmasan nőtt meg és a fentemlített 10 kisebb város közül is 6 (Zürich, Lipcse, Köln, Krisztiánia, München és Drezda) többé-kevésbbé nagyméretű bekebelezéseknek köszönik a nagy növekedést, amely tényező eddig Budapestnél nem szerepelt, bár a főváros közelsége által erősen befolyásolt vagy a fővárossal határos és vele már össze is épített e szomszédos községeknek tulajdonképpen a főváros rovására történt fejlődése óriási volt. Így 1869-től 1910-ig felnövekedett Budafok népessége két és félszeresre (3800-ról 10.943-ra), Rákoskeresztúré több mint két és félszeresre (2444-ről 6694-re), Soroksáré közel háromszorosra (4.940-ről 13.340-re), Rákoscsabáé 3 és fél-szeresre 1480-ról 5066-ra), Cinkotáé öt és félszeresre (1335-ről 7616-ra), Csepelé hétszeresre (1329-ről 9454 re), Rákospalotáé hét és félsze* Kivonat szerzőnek a „Városi Szemle” most megjelent 1913 október—decemberi számában az egyesítés 40 éves jubileuma alkalmából közölt nagyobb tanulmányából, amely a terjedelmes statisztikai anyagot is tartalmazza. ** Az egész 19-ik században (1800—1900) elért növekedés nagyságát illetőleg Budapest áll az európai városok közt az első helyen.

Pikler J. Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig

597

resre (3458-ról 21135-re), Újpesté nyolcszorosra (6722-ről 55.174-re), Kispesté 17 szeresre (1820-ról 30.154-re) és Erzsébetfalváé 223 lakóról 31.000-re vagyis 139 szeresre. A pesti oldal összes szomszédközségeinek népessége 1869 óta nyolc és félszeresre, vagyis 22.476-ról 206.121-re növekedett. Ha a szomszéd községek közül csak azok népességét számítanók Budapesthez, amelyek vele már teljesen össze vannak építve és amelyek. Ha közigazgatásilag nem is de egyébként a gyakorlati élet minden vonatkozásában vele egy szerves egészet képeznek (Újpest 56.000, Rákospalota 26.000, Pestújhely 6 000, Rákoskeresztúr 7.000, Kispest 30.000, Pestszentlőrinc 8 000 és Erzsébetfalva 31.000 lakóval) úgy Budapest lakossága ma már jóval túlhaladná a milliót, körülbelül 1,200.000-re rúgna.* A rendes fejlődésnek is van azonban egy tényezője, amelynek tekintetében Budapest más fővárosoktól szintén hátrányára különbözik. Ez a tényező az uralkodó család ittartózkodásának, az udvarnak és az udvari életnek hiánya és az uralkodó család állandó jelenlétével összefüggő számos közvetlen és közvetett, gazdasági jelentőségű hatásnak elmaradása. (Magasabb katonai hatóságok és intézmények egyéb állami intézmények, királyi múzeumok és gyűjtemények, külföldi nagykövetségek, a hazai arisztokrácia tartózkodása stb. stb.) Ezen két, aránylag hátráltató tényező dacára Budapest az európai fővárosok és nagyvárosok között az 1870-ben elfoglalt 16-ik helyről (London, Paris, Berlin, Szentpétervár, Bécs, Moszkva, Liverpool, Glasgow, Nápoly, Mancheszter, Birmingham Madrid, Lyon, Marseille, Hamburg, Budapest) 1910-ben a 8-ik helyre került** (London, Paris, Berlin, Bécs, Szentpétervár, Moszkva, Hamburg, Budapest) és a sokáig már el nem odázható bekebelezések megtörténte után a 7-ik helyen fog állni. A növekedés gyorsasága az utolsó évtizedben (1900—1910) csökkent, de ugyanezt tapasztaljuk a többi európai nagyvárosnál is

* Az említett községek Rákoskeresztúr kivételével tényleg be is vannak már vonva a fővárosnak — egyelőre azonban csak rendőri — közigazgatásába. ** Konstantinápoly a szükséges visszapillantó adatok hiányában ezekből az összehasonlításokból el van hagyva. *** Ezrekben.

598


(amenny iben bekebelezések nem zavarják a képet) és a növekedés-

nek ez a lassúbbodása valószínűleg nagyrészt máshol is, úgy mint nálunk, főképp a gazdasági válság folytán keletkezett építkezési pangás és az ez által okozott lakásdrágaság és lakásínség következménye. A városi népszám növekedésének ugyanis egyik fontos előfeltétele az építkezési tevékenység rendes menete. Ha gazdasági válságok vagy a telekspekuláció elterjedése megakasztják az építkezést, rövid idő múlva megtelik a rendelkezésre álló lakásfelesleg és a népesség csak összezsúfolás által, tehát sokkal kisebb mértékben szaporodhatik, mintha erős építkezési fellendülés folytán olcsóbbá és hozzáférhetőbbé válik a legelemibb és legköltségesebb életszükséglet: a lakás, amely körülmény ismét megindítja illetve meggyorsítja a városba vándorlás nagy társadalmi folyamatát. Ennek a városba özönlési folyamatnak a következménye nálunk, hogy Budapest az ország népességének évtizedről-évtizedre nagyobb hányadát foglalja magában. (1850-ben 1,3 %-ot, 1910-ben 4,2 %-ot). Ν éρ s z á m Bud a ρ e s t absz. számban A magyar népességének %-ában

Év Magyar birodalom

178 185 185 186 188 189 190 191

9.394.305 13.191.553 13.768.513 15.417.327 15.642.102 17.349.398 19.254.559 20.886.487

47.290 178.062 187.891 280.349 370.767 506.384 733.358 880.371

0,5 1,3 1,4 1,8 2,4 2,9 3,9 4,2

Ε mellett azonban Budapest tulajdonképpen az egyetlen nagy városa az országnak. Németországban pl. a nagyvárosok száma 47. Ε 47 ipari, gazdasági és kulturközpont közül 100.000—150.000 közti lakója van 13-nak (Hambug, Augsburg, Saarbrücken, Wilmersdorf, Wiesbaden, Erfurt, Mainz, Mühlheim, Plauen, Crefeld, - Karlsruhe, Bochum, Braunschweig), 150.000-200.000 közti lakója 12-nek (Cassel, Aachen, Posen, Barmen, Gelsenkirchen, Danzig, Schöneberg, Elberfeld, Altona, Strassburg, Halle, Mannheim), 200.000 — 300.000 közti lakója 13-nak (Dortmund, Kiel, Duisburg, Stettin, Neuköln, Bréma, Königsberg, Magdeburg, Stuttgart, Chemnitz, Essen, Charlottenburg, Hannover), 300.000—500.000 közti lakója 3-nak (Nürnberg, Düsseldorf, Frankfurt), 500.000—600.000 közti lakója 5-nek (Boroszló, Köln, Drezda, Lipcse, München, Hamburg) és 900.000-en felüli lakója l-nek (Berlin). A 46 vidéki nagyváros összes népessége 5 1/2szer akkora, mint a fővárosé. Hasonló állapotokat találunk Olaszországban, ahol a vidéki nagyvárosok száma 12 és ahol népességük a fővárosénak hatszorosára rúg és Angliában, ahol a 44 vidéki nagyváros összes népessége 21/3-szor akkora, mint Londoné. Franciaországban is találunk a 2,847.000 főnyi lakosságú fővároson kívül


599

Még 14 nagy, 100.000 lakosnál többet számláló várost (Toulon 104.000, Reims 115.000, Rouen 118.000, Nancy 120.000, Roubaix 123.000, Le Havre 136.000, Nizza 143.000, St. Etienne 149.000, Toulouse 150.000, Nantes 170.000, Lille 218.000, Bourdeaux 262.000, Lyon 524.000 és Marseille 551.000 lakóval), amelyeknek összes lakossága 2,883.000, tehát még mindig több, mint a majdnem páratlanul nagy fővárosé. Franciaország után Spanyolország és Ausztria 6-6, Belgium, Németalföld es Svájc 3—3 nagy 100.000 lakón felüli) várossal következnek a sorrendben míg nálunk a 880 ezer lakójú főváros után (1910) a legközelebbi nagyvaros Szeged 18.000 lakóval, egyúttal ez az egyetlen 100.000 főnél többet számláló városa az országnak,* úgy hogy a vidéki (100.000 lakón felüli) nagyvárosok népességének aránya a fővároséhoz, amely Olaszországban 6: 1, Németországban 5,6: 1, Oroszországban es Angliában 4: 1, Angliában 21/2: 1, Spanyolországban 2 : 1 , Németalföldön 11/2, Görögországban és Franciaországban: 1,0 Ausztriában es Svédországban 1/2: 1, Magyarországon csak 0,l: l-hez. Magyarország, amely kifejezetten agrárállam volt és emellett évszázadokon át Európa védbástyája volt a török ellen és amelynek önállóságát és életét kellett sokáig védeni, hol kelet, hol nyugat felé, nélkülözi a régi és magas ipari és kulturális fejlődésnek más országokban látható, számos és nagy városi gócpontnak létrejöttében mutatkozó eredményét. A magyar vidéki városok növekedése sokkal lassúbb is, mint a fővárosé. 1869-től 1910-ig Budapest népessége 600.000-el, vagyis átlag 5,4%-kal, a nyolc legnagyobb vidéki városunk (Szeged, Szabadka, Debrecen, Pozsony, Temesvár, Kecskemét, Nagyvárad és Arad) népessége összesen 350.000-ről 650.000-re, vagyis évenként átlag 2%-al növekedett. (Legerősebb volt Temesvár és Nagyvárad növekedése évenként átlag 3%-al) és így a főváros és a vidéki városok közötti abnormis távolság még nagyobb lett, mint azelőtt volt. * 2. A f ő v á r o s k ü ls ő k é p é n e k me g v á lto z á s a . A népszámnövekedéssel együtt 1873 óta természetesen a városnak külső képe is teljesen megváltozott. A megháromszorosodott népességnek háromszor annyi lakás is kellett, vagy — a viszonylatot a tényékhez hívebben kifejezve — a bevándorlást megfelelő számú lakások építésének kellett megelőznie; mert tulajdonképen nem annyira a bevándorlás teszi szükségessé új lakások építését, mint inkább megfordítva- az építkezés fellendülése az, amely - lakásokat termelve - lehetővé teszi a bevándorlás folytatását és az építkezési pangások azok amelyek gátat vetnek a bevándorlási folyamatnak. Az 1870 évi 9351 épület helyett az 1910 évi népszámlálás * Ε mellett, mint ismeretes, Szeged lakosságának jó 1/3 része szétszórt csak közigazgatásilag Szegedhez tartozó tanyai lakó, úgy hogy a tulajdonképeni — nemcsak közigazgatási értelemben vett — Szeged lakossága nem több 75.000- 80.000- nél.

600


közel kétszer annyit: 18035 épületet talált. 1874 óta 1 1 / 2 milliárd kor. fektettetet építkezésbe, ebből 138% háromemeletes és 29% négyemeletes házakba. A házbérjövedelem ennek folytán felment évi 45 millió K-ról 180 millió K-ra és egy-egy ház évi bérjövedelem 4500 kor.-ról 11000 kor.-ra, amiben azonban a házak nagyobb méretein kívül béremeléseknek is van részük. Míg 1870-ben az épületek közül földszintes volt 77,5 és egyemeletes 14,5, összesen földszintes és egyemeletes 92% (9351 épület közül 7243+1358=8601), addig 1910-ben a földszintes épületek arányszáma, habár még mindig túlságos magasan áll, mégis leszállt a 77,5%-ró1 53,6%-ra (18.035 épület közül 9667). Az egyemeletes épületek arányszáma kevéssé változott. Ellenben a három- és négyemeletes épületek száma óriásán megszaporodott és pedig 200-ról 3373-ra (a háromemeleteseké 182-ről 2654-re a négyemeletesek 18-ról 719-re.) A népesség növekedésével tehát, minthogy az közvetlenül és közvetve növelte a telek értékét és árát és evvel szükségessé tette annak erősebb kihasználását, a mind magasabb (több emeletsorú) építkezés nyomul előtérbe. Harmadik és negyedik emeleten 1880-ban 17.000 ember lakott, 1910-ben 117.000. A harmadik és negyedik emeletre került ez a 117.000 ember már tipikus városi lakó, akinek 10—15 méternyire kell felmennie, hogy otthon legyen és 10—15 méternyi magasból lejönni, hogy útnak indulhasson. Külön vizsgálva e szempontból a város külső és belsőbb részét, nem éppen örvendetes eredményekre jutunk. A kültelken a beépítés túlságos intenzív volt, a mivel együtt itt a szobánkénti átlagos laksűrűség is nagyon jelentékenyen (és nagyon jelentékeny magasságra): szobánként 2,63 egyénről 3,35 egyénre szökkent fel. Az átlagos laksűrűségnek a beltelken mutatkozó csekély javulását tehát úgy kell felfognunk, hogy a beltelken nem a lakások olcsóbbá válása idézte elő ezt az átlagszámbeli javulást, hanem az a két körülmény, hogy a lakások drágulása és emellett az új építkezésekben a kislakások számának apadása a beltelken csak a relatíve vagyonosabb lakosságnak engedi meg az itt lakást, míg a relative szegényebb népesség innen a kültelkek kis lakásaiba szorul és zsúfolódik, ami által a belső város egy semmilyen szempontból nem kívánatos és nem üdvös kerethez jutott. Emellett viszont a belső város kiépítése nem volt kielégítő. A beltelken a földszintes lakóházak, többnyire tehát régi viskók, száma még mindig 40,2% (4393) és az egyemeleteseké 17,3% (1890 ház) összesen tehát 57,5% (6283) még a balpart beltelken is 1449 (22,2%) földszintes és 1047 (16,0%) egyemeletes, összesen 2496 (38,2%) régi, lerombolásra váró, alacsony ház áll, és a jobbpart beltelken, ahol egész hosszú utcasorokat találni földszintes házikókból (Medve-utca, Kapás-utca környéke, Lajos-utca, Bécsi-út környéke stb. stb.), a földszintes házak száma 2944-re (66,9%), az egyemeleteseké 84,3-ra (19,2%) összesen 3787-re (86,l%-ra) rúg, ami természetesen az összes telkek relativ értékének és abszolút árának a közre nézve célszerűtlen emelkedését elősegíti.

Pikler J. Gyula.: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig

601

A város szívében, a pesti belteleknek a nagykörúton belüli észén (nem számítva az üres telkeket, amelyekről nincs adatunk) pedig még mindig 438 háztelek (173 földszintes és 265 egyemeletes házzal) vagyis a telkek 19,3%-a áll a köz céljaira kihasználatlanul bár magas értékük tisztán a köz munkájának az eredménye. A belteleknek a nagy-körúton kívüli részén, tehát a városnak még mindig belső, forgalmas és értékes részén pláne 1276 földszintes és 782 egyemeletes ház, összesen tehát 2058 a köz szükségleteire és céljaira kihasználatlan telek van, amely nem szaporítja a lakásalkalmatosságokat. A telkek elégtelen kihasználásának ezen káros állapota ellen, amely Budapesten sokkal nagyobb méretű mint máshol és amely

egyik következménye annak, hogy a föld magánosok tulajdonában van, a telkeknek a piaci érték szerinti megadóztatásától lehet várni segítséget, amely adó, kellően berendezve — közvetett hatásaitól eltekintve — három fontos közvetlen feladat teljesítésére volna hivatva. Egyrészt automatice szabályozólag hatna arra, hogy a telkek a piaci értéknek megfelelőleg ki is használtassanak, másrészt a köz munkája által keletkezett, a köz munkájának eredményekép jelentkező értéknek legalább egyrészét a köz számára foglalná le és harmadszor lehetőséget nyitna arra, hogy az épületekre és így közvetve az építkezési tevékenységre is nehezedő terhek, a kereseti és fogyasztási adók, valamivel könnyíttessenek. * A városkép változásairól beszélve, meg kell említenünk még két vonást, amely hatalmasan megváltoztatta a város képét. Ε két vonás: egyrészt útvonalak szélesbedése, új, széles útvonalak, sőt új, részben cottageszerű, részben városi jellegű és nagyvonalú városrészek, valamint új forgalmi eszközök keletkezése, hatalmas középületek emelkedése stb. és másrészt a népesség hatalmas megszaporodásának közvetlen következményeként a forgalomnak óriási megnövekedése. Ε két jelenség behatóbb tárgyalása kívül esvén tulajdonképpeni feladatunk keretén, e tekintetben csak a főbb vonások jelzésére szorítkozhatunk. Ilyenek: az Andrássy-út és a Nagykörút (Lipót-, Teréz-, Erzsébet-, József-, és Ferenc-körút) megnyitása, most már a külső nagy körútnak is részbeni kialakulása, a Thököly-út, a Kossuth Lajosutca stb. kiszélesítése, a Szabadság-tér, a Tisza Kálmán-tér és más terek létesítése, a lóvasút villamosítása, a villamos sínhálózat nagyarányú megnövekedése, az Erzsébet-híd, Ferenc József-híd és Margit-

602


hídi összekötő-híd építése, a Zuglói telep, a Lágymányos a Gellérthegyi, a farkasréti, a kissvábhegyi, a rózsadombi, stb. villaszerű telepek keletkezése, amelyek mind együtt a városképnek nemcsak nagy növekedését, hanem rendkívüli szépülését is jelentik, úgy, hogy pl. a dunai látkép, amely a Gellérthegyről felöleli a nagyvárosi háztengert a nagy középületek kiemelkedő ormaival, a hegy lábánál pedig a hatalmas folyam két partját összekötő hidak szép és merész formáit, az egyik oldalon a kiépített pesti dunaparti palotasort, az Akadémiát és a nagyarányú új országházat, a Duna közepén a Margitsziget zöldjét, a budai oldalon a hegylejtőn emelkedő rózsadombi villatelepet, a restaurált nemes stílusú Mátyástemplomot a ritka szépségű új halászbástyával és a várhegy tetején kiépített nagyméretű királyi várat, a világnak nemcsak legnagyobb méretű és legváltozatosabb vonalú, hanem egyúttal legszebb városképeihez is tartozik. A megnövekedett forgalom képét mutatják a következő számok. A helyi forgalmi eszközök az 1875 évi 21 millió személy helyett ma évente 241 millió személyt szállítanak, míg az évenként vasúton és hajón a fővárosba érkező személyek száma az 1875 évi 917.000-ről 1912-ig 24V2 millióra szaporodott. 1880-tól 1912-ig az érkezett levélpostai darabok száma felszaporodott 22 millióról 146 millióra, a csomagok száma 767.000-ről 3 millióra, a pénzes utalványok darabszáma (1890-től 1912-ig) 3 millióról 8 millióra, értékük 148 millió koronáról 326 millió koronára, az érkezett táviratok száma (1875-től 1912-ig) 416.00-ről 23/4 millióra és a telefonbeszélgetések száma (1890-től 1912-ig) a helyi forgalomban 6 millióról 74 millióra, az interurban forgalomban 53.000-ről 723.000-re. Az 1873 évi város helyébe tehát egy minden árnyoldal dacára tagadhatatlanul nemcsak nagyobb, hanem szebb és forgalmasabb metropolis is lépett. * 3. A növekedés forrásai és jelentősége. A nagy növekedés Budapesten — éppúgy, mint minden más nagyvárosban — főképp bevándorlás által jött létre. A városok, mint mindenütt úgy nálunk is, erős vonzást gyakorolnak a vidéki népességre, a melyet a keresetnek sokkal több és változatosabb alkalma, a testi és lelki életszükségleteknek sokkal számosabb, bővebb és különfélébb forrása vonz ide a vidéknek sokkal korlátoltabb lehetőségeitől. A főváros népességének 64,7%-a (569.264 ember) nem itt született, hanem bevándorlott. A bevándorlottaknak ez a nagy számaránya nem Budapestre szorítkozó jelenség. 1905 körül azon európai városokban, amelyekről ilyen adatok rendelkezésre állnak, a bevándorlottak aránya kevés kivétellel felül, sokszor jóval felül, volt az 50%-on. így Bécsben 40% volt a bennszülött és 60% a bevándorlott, ugyanígy Berlinben Münchenben, Frankfurtban, Boroszlóban és Rómában, míg Parisban minden 100 közt 65 volt a bevándorlott, Szentpéterváron 73,5%, Moszkvában 77,6% és Stockholmban 80,8%. A mi azt a kérdést illeti, hogy a fővárosnak 1910 évi népességében talált 569.264 idegen az idők folyamán honnan vándorolt be ide, a bevándorlási források sorrendje népszámlálásról-népszámlá-

Pikler J. Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig 603 ra elég állandó marad, a fővárosi lakosság összetétele e tekintetben alig változik. A fővárosi népességnek 1880 óta*) állandóan körülbelül 8%-a származik Pestmegyéből (Budapestet kivéve), 4-%-a Fehérmegyéből, 2,4%-a Nyitramegyéből, körülbelül 2%-a Veszprémmegyéből stb. Alig néhány származási helynél mutatkozik észrevehetőbb különbség a múlthoz képest; legnagyobb a különbség Cseh-Morvaország és Sziléziánál, a honnan való 1880-ban 17.756 (=5%), 1910-ben már csak 12.114 (= 1,4%) budapesti lakó volt, mint a hogy a külföldi születésűek általában mind csekélyebb hányadát teszik a főváros népességének (1880-ban 10,7%, 1910-ben 5,4%). A bevándorlás által folyton növekedő fővárosi népesség összetételének ez az állandósága azáltal jött létre, hogy a fővárosba vándorlási hajlam az ország egyes részeiben az idők folyamán körülbelül egyformán növekedett, úgy hogy az ország különböző részeiből a fővárosba vándorolt népesség egymáshozi aránya itt körülbelül ugyanaz maradt. Az ország egyes részeinek a fővárosba való vándorlási hajlamára vonatkozó adatokból** egészben véve azt látjuk, hogy a fővárosba vándorlás hajlama általában csökken ugyan a távolsággal, de nem egyenletesen, hanem hogy, mint már az előző évtizedekben is észleltetett, főkép a nyugati, dunajobbparti megyékben erős a fővárosba költözés hajlama és feltűnően erős néhány felvidéki megyében (Liptó, Nyitra, Árva) is. Másodsorban az északnyugati megyék következnek, míg egyébként a távolsággal együtt annál kisebb a fővárosba özönlés ereje, mennél nagyobbak a nemzetiségi vagy egyéb ethnikus különbségek és mennél inkább hatnak közre egyéb körülmények, mint kifejezett földmívelési jelleg, szomszédországok vonzóereje (a határszéli megyékben) stb. Közelebbi vizsgálatnál feltűnik azonban még egy körülmény és pedig az, hogy a városokban sokkal nagyobb a fővárosba való vándorlás hajlama, mint a megyékben. Kivéve a fővároshoz közel fekvő Fejér-, Komárom-, Győr-, Pest-, Hont-, Pozsony- és Sopronmegyéket, ahonnan a főváros — úgy látszik — épen a közelség folytán ugyanúgy vonzotta magához a sík földnek, mint a vidéki városoknak lakosságát, egyébként mindenütt sokkal nagyobb hajlamot mutat a fővárosba való költözésre a városok lakossága mint a vidéké. Így pl. kitesz (a helyi népesség %-ában) az ott született, de a fővárosban lakó egyének száma: Baranya vármegyében 2,3%-ot, ellenben Pécsett 5,0%-ot, tehát kétszerannyit, Bács-Bodrog vármegyében 2,l%-ot ellenben Bajában 11 %-ot, tehát ötször annyit stb. Ugyanez áll a határszéli részekre nézve is, ahonnan a fővárosba vándorlás a nagy távolság és a nagy ethnikai különbség folytán általában csekély; így Zágráb vármegye lakosságához képest 0,l% az ott születtek, de jelenleg Budapesten lakók száma, míg Zágráb városnál e szám 0,5% ugyanígy Várasd megyénél 0,l%, de Várasd törvényhatósági jogú *) 1870-ről ez az adat Budapestre nézve nincs meg, csak Pestre nézve van meg. ** Ezeket úgy nyerjük, hogy a bevándorlottak számát arányba állítjuk születéshelyük népszámával.

604


városnál 1,0%. A városok lakosságánál tehát sokkal nagyobb volt a hajlam a fővárosba vándorolni, mint a vidéki lakosságnál. Úgy látszik ebből, hogy a vándormozgalom jórészt úgy alakult, hogy a vidéki lakosság előbb a vidékről a vidéki városba költözött és ezek ivadékai, a későbbi nemzedékek, vándoroltak, az urbanizálódást folytatva, innen a fővárosba. Az egész ország népességére számítva (Budapest kivételével) száz-száz lakóra 2,6, vagyis minden 38-ik emberre esik egy olyan, aki vidéken született, de Budapesten lakik és ez a szám 1880 óta, amikor 1,1-et (azaz minden 9-ik emberre egyet) tett, folyton növekedik. 1880-ban 164.000, 1890-ben 254.000, 1900-ban 395.000 és 1910-ben, mint mondtuk, 569.000 vidéken született ember élt Budapesten, 1910-ben tehát 21/2-szer annyi, mint 1880-ban és az ország némely részének ez a fővárosba vándorlási százalék száma a 30 év alatt óriási módon növekedett meg. Így a Királyhágón túlról 1880-ban 3068 ember élt Budapesten, míg 1910-ben 26.000, úgy hogy, miután az ottani lakosság nem ugyanilyen arányban szaporodott, a fővárosba vándorlás százaléka 0,1-ről 1,0-ra, sőt pl. Torda-Aranyosmegyében 0,1-ről 3,8-ra emelkedett, tehát megtízszereződött, ill. (Torda-Aranyosban) megharmincszorozódott. De különben is alig van megye vagy tvj. város, amelynek szülöttei közül ma nem 3—4-szer annyi élne a fővárosban, mint 1880-ban élt; de sok vidéknél a Budapesten élő (ott születtek) száma 6—7—8 és többszörösre is szaporodott. * A növekedésnek másik, de jóval kisebb jelentőségű forrása az ú. n. természetes szaporodás, vagyis a születéseknek az elhalálozások feletti számbeli túlsúlya. Budapesten 1874-től 1912-ig született 724,656, meghalt összesen 556.196 (idegenek nélkül 513.275) ember, úgy hogy a 38 teljes megfigyelési év összes születési többlete 168.460 (az idegen halottak leszámításával 211.381), vagyis az 1874 évi lakosság minden ezer főjére 553 (ill. 694) lélek. A főváros népessége tehát, ha csak a természetes szaporodásra lett volna utalva, 38 év alatt csak 168.000 (ill. 211.000) lélekkel szaporodott, vagyis csak körülbelül 11/2-szeresre növekedett volna, míg a bevándorlás (ill. a ki- és bevándorlási mozgalom többletképen jelentkező „bevándorlási többlet”) több mint megháromszorozta, 910.000-re duzzasztotta a népességet. Az összesen 600.000 főnyi szaporodásban tehát a születési többlet (természetes szaporodás) körülbelül 200000, a bevándorlás körülbelül 400.000 fővel vett részt. Miután ezenkívül már az 1874-iki népesség is, (amelyből e számítás kiindul) bőven tartalmazhatott idegeneket, természetes, hogy a fővárosnak (mint minden nagy városnak) népességében több bevándorlottat mint bennszülöttet kell találnunk, hogy továbbá a bevándoroltak aránya az idők folyamával növekedett is. A bevándorlottak száma 1880-ban* ill. 1890., 1900. * 1870-ről Budapestről nem rendelkezünk ezzel az adattal, csak a pesti oldalról, ahol kitett a 200.476 főnyi népességben a bevándorlottak száma 44.981-et, vagyis 22,4-%-ot.

Pikler Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig 605 19l0-ben204.000,ill. 295.000, 445.000,és569.000 vagyis a népesség arányában 57,3, 60,7, 63,3 és 64,7%-ot tett. Ennek a nagyvárosba való özönlésnek („urbanizálódás” — Landflucht”) természetesen meg vannak úgy a maga előnyei, mint hátrányai. Míg ugyanis egyrészt a tömeg nagyságával és a mind nagyobb munkamegoszlással nem egyenletesen nő, hanem hatványoződik a teljesítő- és termelőképesség és egyúttal a fogyasztóknak nagyobb tömege kifizetődővé és lehetővé teszi oly testi és szellemi szükségleteknek és oly árban való termelését, amilyenről kisebb alakulatoknál szó sem lehet, amely termelés közvetve a vidéknek is javára válik: addig másrészt a perifériát mégis szegényíti is a fővárosba való vándorlás, tovább redukálja annak anyagi és szellemi életét. Ami pedig az így növekedő és fejlődő nagyvárost magát illeti, eltekintve azon testi és lelki hátránytól, amelyet a tömegeknek a természettől való mind nagyobb eltávolodása is jelent, a nagyobbméretű termelés által létrejövő bőség, gazdagság és fény mellett a nagyvárosban a koncentrációval a nyomornak a vidéki életben ismeretlen tömege és foka is halmozódik fel annak minden belső sivárságával és felfelé való veszedelmével. Sőt némi joggal azt is lehet mondani, hogy e nagyvárosi sokféle és nagyarányú termelésnek ma egyik feltétele a munkátlanoknak és nélkülözőknek, aránylag alacsony bérért dolgozni készeknek, egy bizonyos száma, akik a legprimitívebb testi és lelki egyszerűségben tengetik életüket és öntudatlan szabályozói a munkabérnek és hipokrízis és inhumanitás volna a fény és gazdagság mellett nem látni ezeket az árnyképeket is, amikor egy milliós város fejlődését szemléljük. Az óriás városi alakulattal járó e hátrányok kikerüléséhez az újabban kialakult és mind általánosabban elterjedt nézetek szerint azonban nem a növekedés valamely korlátozásának és közepes városok létesítésének középútja vezet, hanem olyan eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy a nagy koncentráció összes előnyeinek megóvásával a hátrányok kikerültessenek, amire újabb időben két eszköznek együttes alkalmazásától várnak eredményt. Az egyik eszköz a közlekedésnek, különösen villamosítás által való olyan fejlesztése, gyakorítása, gyorsítása és olcsóbbítása, hogy a városalakulat előnyei sokkal nagyobb kör által vétethessenek egyenlően és a természethez való visszatérés lehetősége mellett igénybe (kertvárosok stb.), de ezzel párosulva a földbirtok jogának oly irányban való alakítása is (községi telekszerzés, értékemelkedési adó és telekértékadó által), amely meggátolja egyrészt azt, hogy minden életszükségletünknek végső és pótolhatatlan forrása: a föld, a kihasználás elől elvonassék és megakadályozza másrészt azt, hogy a közlekedés említett fokozására hozott közös áldozatnak és közös munkának a közt megillető eredménye telekértékemelkedés alakjában es egyéb módon magánosok kezébe jusson és így változatlanul tovább is a régi állapot maradjon meg.

606

Pikler Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig

4. Az egyes kerületek fejlődése; cityképződés; villatelepek. A 600.000 főnyi szaporodás természetesen nem egyformán oszlott meg a város különböző részeire. A legtöbb esett a VII. kerületre: 139.000 ember, továbbá a VI-ikra: 115.000 és a VIII-ikra: 109.000 ember; ezután következik a IX. kerület 61.000, a X-ik 44.000, az I. 42.000. az V. kerület 37.000, a III-ik 27.000 és a II-ik kerület 18.000 főnyi szaporodással, míg a IV-ik kerületnek ma 82 lakóval kevesebbje van, mint 1869-ben volt. A Belváros népszámának e csökkenésében a nagyvárosi fejlődésnek egy mindenütt mutatkozó jelenségével: az úgynevezett cityképződéssel találkozunk. A nagyvárosi teleknek a népesség óriási szaporodásával együttjáró értéknövekedése ugyanis természetesen leginkább a legbelsőbb részben: az üzleti élet legértékesebb gócpontjában mutatkozik, úgy hogy mihamar beáll az az állapot, hogy a város ezen legdrágább részében, éppen a telek drágulása folytán, a helyiségek túldrágák lesznek arra, hogy lakásul vagy legalább hogy a szegényebb népréteg kis lakásaiul használtathassanak, innen az aránylag kevés lakójú nagy lakások, de főkép a produkció céljait szolgáló üzletek és irodák, amelyek ezen természetüknél fogva nagyobb bért bírnak fizetni, lassanként kijebb szorítják a lakó népességet, úgy hogy a város legbelsőbb részének helyiségei mindenütt túlnyomólag üzleti célok szolgálatába kerülnek. Evvel szerves kapcsolatban azonban egy másik jelenség is szokott időnkint mutatkozni és észlelhető éppen ezidőszerint fővárosunkban is. A magas telekárakban ugyanis nemcsak a jelenlegi tényleges magas érték jut kifejezésre, hanem a jövő, a város további növekedésével biztosan várható további értékemelkedésnek anticipálása és eszkomptálása is. A gazdasági szervezetnek egyik legsúlyosabb és e mellett legkevésbbé köztudomású betegsége, amely a szervezetet a legutolsó idegszálig feszültségben és lázban tartja, az, hogy a földért — a helyért — nem azt az árat és bért fizetjük, amelyet ma tényleg megér, hanem azt, amelyet két-három évtized múlva fog valószínűleg megérni. Ha a jövő értékeknek ez a spekulatív eszkomptálása, amelyet egy ideig lehetővé tesz a földnek spekulatív fel nem használása és így a termelési szükségletből való kivonása is, oly magasra emelkedik, hogy azt a termelés (ipar, szellemi munka, kereskedelem stb.) tovább követni, honorálni és kielégíteni nem bírja, akkor egyidőre pangások és válságok állnak be, amelyek számos, nehéz küzdelmekkel és kitartó munkával konszolidált exisztenciát is rendítenek meg és amelyek a lakáspiac terén ahhoz a paradox helyzethez vezetnek, amelyet most nálunk is láthatunk, hogy t. i. magas telekárak, hihetetlenül felcsigázott lakásbérek, egyéb drágaság és pénzszűke folytán a bérelni kívánó közönség nem juthat lakáshoz, ill. munkahelyhez (bolt, műhely stb.), míg viszont mégis a város belső részében lakások és boltok olyan utcákban és olyan helyeken állnak üresen és hirdetődnek hasztalanul kiadásra, ahol rendes időben évekig kellett úgyszólván lesben állni annak, aki ott lakást vagy pláne üzlethelyiséget akart bérelni. Ez a nálunk éppen most észlel-

Pikler Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig 507 hető paradox jelenség azonban, mint említettük, nem különleges budapesti jelenség, hanem ugyanerről panaszkodik pl. a szomszéd Bécsben a községi tanács egy szakértő tagja,* aki (a Neue Freie Pressé-nek e sorok írása közben megjelent folyó évi augusztus hó 28-iki számában) erről a jelenségről Bécset illetőleg a következőket mondja: „A bécsi lakásínség óriási módon kiélesült és fokozódott. A viszonyok kiélesedése és az óriási lakbérdrágulás különösen a belvárosi üzlethelyiségeknél mutatkozik. Midőn 1911-ben számos még jó karban levő ház került lebontás alá, az üzlethelyiségeknek ezen múló hiánya folytán valóságos küzde1em és versengés indult meg a kereskedők között a belső, élénkebb utcákban fekvő egy-egy üzlethelyiségért. Kölcsönös kibérlés által óriási mértékben megdrágultak az üzlethelyiségek és a lakbérek mesés és nem álmodott magasságokat értek el. A legnagyobb baj azonban az volt, hogy a bolthiánynak ez a pillanatnyi és közvetlen hatása állandósult, a csábító példa utánzásra késztette a háztulajdonosokat és az egész üzletvilág belekerült a rohamos béremelkedés forgatagába. A város belső részéből kibérlés által kiszorított kereskedők a külsőbb helyekre vonultak, ahol ennek folytán a Belváros példája ismétlődött. Az üzlethelyiségek megdrágítását természetszerűen követte a lakások béremelkedése, amelyre a nagy kereslet bátorította a háztulajdonosokat. Minthogy számítani lehetett arra, hogy szép üzlethelyiségek és lakások könnyen találnak bérlőre, számos még használható épület bontatott le,** hogy modern épületeknek adjon helyet, amelyek tőkésítése jobban kihasználható legyen. De a közben beállott gazdasági válság és a magas kamatláb megakasztotta, sőt majdnem megszűntette az építkezést és azt lehetett volna hinni, hogy az építkezés szünetelése a házbéreknek újabb emelkedését fogja maga után vonni. De nem ez történt, hanem az, hogy a kereskedők nem voltak képesek az eddigi alapon tovább jönni, hanem nagyrészt korlátozni voltak kénytelenek az üzemet. Az állapot ma (Bécsben) az, hogy a forgalmasabb utcákban a bérlők üzlethelyiségeiket olcsóbban kínálják albérbe, mint amennyit szerződéseik szerint ők kénytelenek fizetni a háztulajdonosoknak; szívesebben fizetik, ill. vesztik el a különbözetet, semhogy tovább fizessék az egész házbért. A belvárosban épült új házak üzlethelyisegeinek a fele üresen áll és az általános gazgasági visszahúzódás*** azt eredményezte, hogy egyébként nagyon jó helyeken a nagy és túldrága lakások többnyire nagyon nehezen adhatók ki. A dolgok ezen állásának megfelelően nő a kislakásokban való szükség is, amelyet csak élénk építkezés szüntethetne meg. Amit a község javít a helyzeten kislakások és szociális intézmények létesítése által, az teljesen eltűnik abban a nagy szükségletben, amelyet a népességnek a születések és * Gemeinderat Stadtbaumeisier Edmund Melcher ** Erre indítja a háztulajdonosokat az új épületek adómentességének kedvezménye is, amely következményeiben legtöbbször káros és valóságos Danaidaajándék a nagyközönségre nézve, amennyiben tulajdonképpen nem az építkezésnek, hanem a teleknek adott kedvezmény, amely kedvezmény folytán az illető telkek ára rögtön megfelelően fel is szökken. *** Amely, mint mondtuk, egyrészt a jövő földértékek túlságos eszkomptálása által okoztatik.

608 Pikler Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig a bevándorlás által beálló növekedése előidéz; a kislakások iránt óriási a kereslet.” Ε leírás kitűnő képét adja a nagyvárosi alakulattal és a telekspekulációval járó bajok egyikének és ráillik hol egyik, hol másik időben minden nagyvárosra, a jelen percben éppen Budapestre is. * A periferikus fejlődésnek egyik örvendetes vonása az utóbbi időben családi, kertes háztelepek létesülése a külső részeken és nagyon kívánatos, hogy a fejlődés — párhuzamosan a belsőbb részek intenzívebb kiépítésével — tovább is ebben az irányban haladjon, amit az eddigi jelek alapján remélni is lehet és aminek elősegítésére van hivatva a most életbe lépő új építési szabályrendeletnek több intézkedése is. A kerületekről szólva, nem hagyhatjuk végül említés nélkül az egyes kerületek fejlődésének és egymáshozí viszonyának egyik tényezőjét: a hídvámot sem, amely ellen mind számosabb és élesebb hang emelkedik. 1912 folyamán a hídvámbevételek 1,814.160 kor.-át tettek. A főváros polgársága tehát évenként közel két millió koronát fizet azért, hogy az egyik kerületből a másikba jusson. II. A népesség elemeinek változásai Láttuk, hogyan szaporodott meg — főképp bevándorlás által — a város népessége, most vizsgálnunk kell még, hogy ez a szaporodás megváltoztatta-e és mennyiben a népesség jellegét és összetételét. 1. A származás (születéshely) szerinti összetételt már vizsgáltuk és arra az eredményre jutottunk, hogy a fővárosi népességnek mind nagyobb hányada bevándorlott és hogy a bevándorlási helyeket illetőleg is mutatkozik bizonyos állandóság és törvényszerűség. 2. Ami a két nem egymáshozi arányát illeti, az 1880 óta kevéssé változott. Mint minden nagyvárosban, úgy nálunk is több a nő mint a férfi, ami 1869-ben még nem volt konstatálható, de ami azóta jellegzetesen kidomborodik. A nőtöbblet különösen a 15—20 közöttiekre esik, amiben szerepet játszik a nagyrészt fiatalabb korban levő nőcselédeknek nagy száma; a 15—20 éves nők többlete (100 férfira 118—119 nő) az utolsó két évtizedben jelentékenyen szaporodott, valószínűleg nőcselédek vagy munkásnők erősebb bevándorlása által. 3. A kor szerinti eloszlás változása is nagyon világosan mutatja a városiasodás folyamatát és a városi jelleg mind élesebb kidomborodását főkép abban, hogy a gyermekek száma az utolsó évtizedben nemcsak a népesség arányában, hanem abszolút számban is csökkent. 1900-ban a népességben még 10,4% öt éven aluli gyermek volt, ma csak 7,8%, vagyis: míg a népesség (1900-tól 1910-ig) 703.000-ről 880.000-re emelkedett, addig az öt éven aluli gyermekek száma lecsökkent 73.600-ról 69,000-re, tehát 4500-zal (2300 fiúval és 2200 leánnyal). Ε jelenség előidézésében több tényező is működött össze. Az

Pikler Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig 609 egyik egy vándorlási — és pedig kivándorlási — jelenség. Ismeretes dolog, hogy a lakásszükség fokozódása idején sokgyermekű családok, úgy a középső, mint a széles alsóbb rétegekben, egyáltalán nem kaphattak lakást. A növekvő drágaság tehát és különösen a lakás drágulása elsősorban a sokgyermekű családokat szorította ki a fővárosból és pedig elsősorban a szomszéd községekbe. Ha ez a feltevés helyes, akkor a szomszéd községekben a gyermekeknek feltűnően naey arányszámát kell találnunk és e várakozásunkat az adatok teljesen be is igazolják. 1910-ben 100—100 lakó közül 6 éven aluli gyermek volt: Budapesten 9,3, a törvh. jogú városokban 11,4 és a vármegyékben 15,2, (a megyékben tehát általában nagyobb a gyermekszám mint a városokban). Évvel szemben azonban a Budapestet környező szomszéd községekben a gyermekek arányszáma tetemesen nagyobb (16, 17, 18 és 19%) még mint a vármegyékben is, tehát abnormisan nagy, amit csak a Budapestről ideszorult sokgyermekű családok nagy száma okozhat. Az így kivándorlottak helyett kevés gyermekű családok vagy nemházasok vándoroltak be, aminek következtében a fővárosban a fiatalabb korú nemházasok aránya emelkedőfélben is van, míg a házasoké csökken. A népesség összetételének ez a változása a születési szám csökkenéséhez is vezetett, de még inkább csökkentette a születések számát és így a gyermekszámot a házasságoknak általában csökkenő termékenysége, amelyről később még szó lesz és amely minden kulturállamban, különösen a nagyvárosokban észlelhető. Ε két tényező befolyása alatt a születések száma nemcsak a népesség arányában, hanem abszolút számban is csökkent. A népesség növekedése dacára 1906-tól 19l0-ig csak 108.678, tehát 2.467, vagyis évenként közel 500 gyermekkel kevesebb született, mint az 1901—1905 közti években (111.145) és 4820-szal, vagyis évenkint körülbelül 1000 gyermekkel kevesebb, mint 1896—1900-ban (113.498). Mind e tényező összeműködésének a következménye, hogy Budapesten ma abszolút számban is kevesebb gyermek van, mint 10 év előtt volt. 4. A fővárosi lakosság hítfelekezet szerinti megoszlása 1869-től 1900-ig annyiban változott, hogy a római katholikusok arányszáma a lakosságban leszállt 72,3%-ról 60,7%-ra, ellenben megnőtt a görög katholikusoké 0,4-ről 0'8-ra, az evang. reformátusoké 4,8%-ról 8,9%-ra és az izraelitáké 16,6%-ról 23,6%-ra. A felekezetenkénti szaporodás a következő volt: megszaporodtak 1869 —1910-ig: a felekezetnélküliek (1880—1910) 129%-al, a katholikusok 169%-al, az evangélikusok 204%-al, a görög keletiek 279%-al, az izraeliták 353%-al, a reformátusok 569%-al, a görög katholikusok 669%-al és az unitáriusok 1680%-al, tehát — a felekezetnélküliektől eltekintve — legkevésbé a katholikusok és a nagyobb felekezetek közül legerősebben a reformátusok. Ennek oka a természetes szaporodás különbségein kívül az volt, hogy a felekezetek a vidékről egyenlő intenzitással vándoroltak be a fővárosba, úgy hogy a fővárosi lakosság

610


felekezeti összetétele lassanként hasonlóbbá vált az országéhoz, amelyétől azonban még ma is nagyon különbözik. Volt ugyanis a különböző felekezetek létszáma (száz—száz lakó közt) 1910-ben: Római kath. Gör. kath. Gör. kel. Ág. ev. Ev. ref. Unit. Izr. Egyéb Össz A z országban 52,1 9,7 14,3 6,4 12,6 0,3 4,5 0,1 100,0 A fővárosban 59,8 1,1 0,8 5,0 9,9 0,2 23,0 0,2 100,0

A katholikusok tehát ma is nagyobb és a protestáns felekezetek kisebb arányban vannak képviselve a fővárosban mint az országban, de a fejlődés úgylátszik ennek a különbségnek a csökkenése felé halad. Kivételt képez e tekintetben az izraelita hitfelekezet, amelynek arányszáma 1869-ben 16,6%, 1900-ban 23,6 és 1910-ben 23,0% volt, míg az ország népességében 5% az izraelita. Az izraelitáknak ez a tömörülése a városokba mint a kereskedelmi és hiteli élet központjaiba, világszerte ismert jelenség, amely nálunk két okból még kifejezettebb mint máshol; egyrészt, mert hazánk kifejezetten agrár állam, vidéki ipara, kereskedelme és hitelüzlete csekély és másrészt, mert az ország az iparnak, kereskedelemnek és hitelüzletnek csak egy nagy gócpontjával bír: Budapesttel, amely után az üzleti életnek aránylag sokkal csekélyebb jelentőségével következnek az aránylag sokkal csekélyebb lakosságú vidéki városok, míg — mini láttuk — Németország a fővároson kívül 46, Anglia 44, Franciaország 14, Olaszország 12 stb. 100.000-en felüli lakót számláló várossal rendelkezik, amelyekben élénk üzleti élet is folyik. 5. A családi állapot szerinti összetétel változásairól már a korral kapcsolatban szóltunk. Hozzátesszük még, hogy a nemházasok arányszáma, mint minden nagy városban úgy Budapesten is, nagyobb mint a vidéki városokban és ezekben ismét nagyobb, mint a vármegyékben, míg házas aránylag kevesebb van a fővárosban mint a vidéki városokban és ezekben kevesebb mint a vármegyékben, úgy hogy e különbség szintén a városiasodásnak egy tünete. A családi állapotot illetőleg feltűnő továbbá az elváltak számának az országban is észlelt nagy szaporodása is. 6. A népességnek nemzetiség (anyanyelv) szerinti megoszlása 1880 óta óriási változásokat mutat. A magyar anyanyelvűek arányszáma 55%-ról 86-ra emelkedett, a német anyanyelvüeké ellenben leszállt 33%-ról 9%-a (abszolút számban 119.000-ről 79.000-re) és a tótoké 6%-ról 2,3%-ra (abszolút számban 21.000-ről 20.000-re). Amennyire természetesnek kell mondanunk ezt a változást az ország fővárosában, valószínű, hogy még nincs teljesen befejezve e számokkal a magyarosodás folyamata, hanem hogy a következő népszámlálások eredménye a 14%-nyi, ma még mindig körülbelül 125.000 főnyi, idegen anyanyelvű népesség egy további részének asszimilálódását fogja mutatni. 7. Az analfabetizmus lecsökkent a 15 éven felüliek között 1869 óta 31 1 / 2 -ról 7 1 / 2 %-ra, a férfiaknál 19%-ról 4,4%-ra. Az analfabéták százaléka a korral nő, vagyis az idősebb generáció az, amely még analfabéta: a mai 50.600 felnőtt analfabéta közül közel 30.000 a negyven éven felüli, az újabb nemzedék, a 15—20 évesek közül már


611

csak 2,5%, sőt a férfiak közül csak 1,6% analfabéta (mint ahogy a férfiak közül általában hasonlíthatatlanul kevesebb az analfabéta minden korosztályban, mint a nők közül) és ezeknek nagy része is valószínűleg vidékről bevándorolt cseléd, munkás stb. A fővárosnak a közktatásra hozott áldozatai tehát nem maradtak eredmény nélkül és övendetesen változtatták meg a műveltségi fok tekintetében a város jellegét. Azonban a számadatok a javulás dacára még mindig kedvezőtlenebbek sok más nagyvároséinál; így Bécsben az analfabéták száma a 20 éven felüliek között (10 évvel ezelőtt, 1901-ben) 5,3% volt, míg nálunk ma is 8,4% és több német állam népszámlálása már nem is veszi tekintetbe az analfabétákat, oly elenyésző csekély számmal vannak. Tekintettel a sok bevándorlóra a további javulást tehát ez irányban a vidéki iskolaügy javulásától kell várnunk. 8. A lakosság foglalkozására vonatkozólag a régibb népszámlálási adatok a felvétel és feldolgozás különbségei folytán semmikép sem hasonlíthatók össze a jelenlegiekkel. 1910-ről új adatok nem is állnak teljesen rendelkezésre. A kevés, amit megállapíthatunk, annyi, hogy a keresők aránya, a mely 1890-ről 1900-ra úgy a férfiaknál mint a nőknél, de különösen az utóbbiaknál leszállt, 1900-ról 1910-re ismét emelkedett, vagyis a gyorsabb növekedés idején nemkereső elemek, (gyermekek stb.) is özönlöttek be, amelyek a viszonyok súlyosbodásával, a pangás idején, ismét kiszorultak. A kereső népességnek úgy 1890-ben, mint 1910-ben legnagyobb százaléka iparral foglalkozott (1890-ben 36,7% és közelebbi megnevezés nélküli napszámos 12,6% = összesen 49,3%, 1910-ben 46,9%)kereskedelem és hitellel 1890-ben 10%,1910-ben 13,2% közszolgálat és szabadfoglalkozások körében 1890-ben 6,4%, 1910-ben 8,9%, úgy hogy az ipari foglalkozásoktól a kereskedelem és az értelmiségi foglalkozások felé történt e 20 év alatt némi, talán nem épen örvendetes, eltolódás. Külön szemlélve ezt a jelenséget a férfiak és külön a nők körében, azt látjuk, hogy az eltolódás az ipartól a kereskedelem és az értelmiségi foglalkozások felé még nagyobb a kereső nőknél, kiknek azonban változatlanul 4%-a mint házi cseléd keresi kenyerét. A középosztályú nők belépését a kenyérkereseti párakra mutatják a következő számok: Foglalkozás:

Ipar (hozzászámítva a napszámosokat) Kereskedelem és hitel Közlekedés (hivatalnokokkal együtt) Közszolgálat és szabad foglalkozások Egyéb és ismeretlen foglalkozás

100 kereső egyén közül volt nő 1890-ben 1910-ben

30,4 13,6 2,8 20,5 54,5

25,1 19,5

Ami a foglalkozási viszony szerinti változásokat illeti, az foglalkozási főcsoportok körében 100—100 kereső között

612


Tehát mindhárom fontos foglalkozás csoportban aránylag lea. inkább az irodai személyzet szaporodott, kevésbé szaporodtak a munkások és legkevésbé az önállók. Az 1890—1910. közötti szaporodás kitett:

Ennél részletesebb adatok 1910-ről még nem állnak rendelkezésre, úgy hogy ma el kell ejtenünk és más alkalomra halasztanunk az ez irányban való behatóbb vizsgálódást, amely felvilágosítást nyújtana némi tekintetbe na népesség gazdasági fejlődésének irányáról is. 9. Ami végül magát ezt a gazdasági fejlődést és megerősödést, ami tehát azt a kérdést illeti, hogy a népesség a 40 év alatt gazdaságilag erősödött-e vagy nem, ennek megítélése, ha bármennyi statisztikai adatot halmoznánk is fel, tisztán szubjektív mérlegelés dolga maradna, annál is inkább, mert ebbe a komplikált kérdésbe belejátszik nemcsak a vagyongyarapodásának, hanem a vagyon megoszlásának körülménye is. Azt mindenesetre mondhatjuk, hogy a nagy tömegek termelése nagyobb és differenciáltabb és hogy ennélfogva 40 év alatt a város növekedése, a technikának és a munkamegoszlásnak tökéletesedése és a termelésnek ezzel járó fejlődése folytán az élet standardja mindenkire, a legszegényebbekre nézve is, emelkedett. De amit a népesség munkája és növekedése a legkétségtelenebbül és a legerősebben emelt, az, mint minden nagy társadalmi alakulatban és főkép nagyvárosban, a telek értéke, a földjáradék. Ezt a földjáradékot természetesen szintén maga a népesség a népesség munkája folyósítja, úgy hogy lényegében növekedése munkája és fejlődése által a maga számára drágítja meg egyesek javára a földet, munkája helyét és lakását, a népesség. Ilyen körülmények között nehéz volna a gazdasági megerősbödés kérdésére, amelyben a vagyonmegosztás fentemlített körülményen kívül még az árak emelkedésének és így a pénz relatív értékcsökkenésének tényezője is számot tesz, általánosságban felelni. Amit kétségtelenül mondhatunk, az az, hogy értékek, ha nem is a termelésükben résztvett munka arányában oszlottak meg, óriási mennyiség-


613

ben termelődtek és hogy millióknak egy emberöltőn át végzett munkája a napi szükségletek fedezésén kívül maradandó értékkel is gyarapította a társadalom egészét

III. Népmozgalmi jelenségek A népszám növekedésének és a népesség elemei megváltozásálélése után vizsgálnunk kell még, milyen változásokon mentek keresztül a népmozgalmi jelenségek: a vándorlás, a házasságkötések, a születések és a halálozás. 1. Vándorlás. A vándorlási mozgalommal, amennyire a bevándorlásra adataink vannak, már foglalkoztunk ott, ahol a népesség növekedésének forrásait tárgyaltuk. Hány ember vándorolt el Budaestről, arról hozzávetőleges fogalmat is nehéz szereznünk. Azt tudjuk ni hogy a különböző népszámlálások idején a magyar birodalom különböző részeiben hány budapesti születésű egyén lakott (188l-ben: 23.242, 1891-ben: 37.196, 1901-ben: 68.548, 1910-ben: 119.530), ez azonban nem a vándormozgalmat, hanem csak a vándormozgalom végeredményét adja. A különbözetekben nincsenek ugyanis benn az időközben elhaltak, akiknek beszámításával a különbözet körülbelül megkétszereződnék, nincsenek továbbá benne csak azok, akik Budapesten születtek és innen elvándoroltak, míg pl. az olyan egyén, aki gyermekkorában vándorolt be Budapestre, itt nőtt fel, itt töltött évtizedeket, alapított családot stb. és azután vándorolt el, nincs benne a fenti számokban és végül nincsenek benne a fenti számokban a külföldre vándoroltak sem, akik pedig bizonyára jelentékeny összeget adnának. A kivándorlás nagyságáról tehát a fenti számoknál többet és e számokból sokat nem állapíthatunk meg. (Emellett a fenti számok növekedésében nagy szerepe van a szomszédközségekbe költözésnek is, amelyet pedig a mai viszonyok között alig lehet elvándorlásnak minősíteni.) 2. Házasságkötések és felbomlások. A házasságkötések szamának menete semmi különös jellegzetességet nem mutat; az aranyszám alig változik. A vegyes házasságok abszolút és arányszámának növekodése (1912-ben 31%=2.836 vegyes házasság) örvendetes jele a felekezeti türelmesség terjedésének és a felekezetek békés együttélésének. 3. Születések. A születések arányszáma folytonos csökkenésben van. A főadatok a következők:

614


Ε csökkenés oka, mint már említettük, részben a termékenyebb házaspárok kiszorításában, részben a nemházasok szaporodásában, részben a házasságok általában csökkenő termékenységében keresendő ami mind főkép városiasodási, nagyvárosi jelenség. Az egyén növekedő igényei és növekvő meggondolásai, amelyek mindketten kísérő jelenségei a terjedő és növekvő kultúrának, mindenütt, de különösen városokban és leginkább nagy városokban, a születések számának csökkenéséhez vezettek. Nincs európai nagyváros, amelynek születési száma az utolsó három évtizedben tetemes csökkenést ne mutatna. A legtöbbnél a születési szám leszállt ez idő alatt 1/5-el vagy 1/4 résszel, egy résznél 1/3-al, Brüsszel, Prága és Antwerpennél csaknem felével.

Legkisebb a csökkenés egy balkáni, három orosz, egy spanyol és egy olasz városban, továbbá egy angol gyárvárosban és Kölnben, az utóbbi két várostól eltekintve tehát nem a nyugati civilizáció városai azok, amelyekben a születési szám változatlan maradt. Budapest születésszámának csökkenése ebben a sorrendben a középen áll. A születési szám csökkenése bizonyos határig kedvező jel. A született gyermekeknek annál nagyobb hányada pusztul el az élet első hónapjaiban az őket környező nyomorúság folytán, mennél több gyermek születik. Az életkörülmények mostohasága, a szülők szegénysége és a szegénységgel járó alacsonyabb műveltségi nívója folytán a túlnagy számban született gyermekek útjukban állanak egymásnak és rontják egymás életchance-ait; az eredmény az, hogy a születések nagy száma csak a temetések nagyobb számát jelenti és hogy az így


615

feleslesen született, mihamar elhalt gyermekek gazdaságilag csak megkárosítását jelentik a szülőknek és a társadalomnak, amely gazdasági megkárosítás további következményeiben erkölcsi megkárosítást is jelent. Tényleg Budapesten is a régebbi évek magasabb születési száma magasabb gyermekhalandósággal is járt és a születések számának csökkenésével együtt járt a született gyermekek életbenmaradási chanceainak növekedése is. Még világosabban látszik ez, ha az egyes kerületek születési és gyermekhalálozási adatait állítjuk egymással szembe. Amennyire csak vannak adataink a múltból, mindig a szegény lakosságú kerületekben (X. III., IX. és VIII,) volt a születési és vele együtt a gyermekhalálozási arányszám a legnagyobb és a két legelőkelőbb kerületben (IV. és V.) a legkisebb. A születési és halálozási szám valamennyi kerületben leszállt, de ez a viszony változatlan maradt. Mennél több gyermek születik tehát, annál erősebb köztük a halálozás és ez még világosabban tűnnék ki, ha ismernők a magánúton, vagy a gyermekmenhely útján vidéki dajkaságba adottak és ott elhaltak számát. A születések számbeli apadásával tehát együtt járt a tömeges gyermekhalálozásnak apadása is és ebben az értelemben kedvező jelenség e születések apadása, mert a született gyermekek nagyobb számának megtartásával jár és kevésbé meríti ki a szülők anyagi és lelki erejét. Depopulációról, ezidőszerint legalább, nem lehet szó, mert a születési többlet, minthogy a születések számával együtt a halálozások száma is apadt, még mindig körülbelül 6000-et (6,5°/00) tesz évenként. Ha a halottak közül az idegen halottakat elhagyjuk (körülbelül 2500 évenként), akkor a születési többlet körülbelül 8500-ra (9,5°/00) rúg. A születések csökkenése nem egyforma nagy volt minden hitfelekezetnél. Legerősebben csökkent a születési szám az ágostai evangélikusoknál (38%-al) és az izraelitáknál (36%-al), kevésbé a katholikusoknál (33%-al) és a legkevésbé a reformátusoknál (18%-al). A két protestáns hitfelekezet között feltűnő nagy különbség van; a reformátusok feltűnően megszaporodtak (20.000-ről 80.000-re) és pedig úgylátszik családos, propagatív elemekkel. Míg továbbá a születések abszolút száma valamennyi hitfelekezetnél az utolsó évötödökben csökkent, a reformátusoknál nőtt (1896—1905-től 1906—1910-ig 1971-ről 2317-re). Törvényesség szerint: a törvényes születések számaránya leszállt (ezer lakóra számítva) 31,2°/00-ről 18,8°/00-re, tehát 4/10-ed részre, a törvényteleneké 13,1°/00-ről 6,7°/00-re, tehát 5/10-ed részre, a különbség tehát nem nagy és így ma a törvénytelenek százaléka a a születések között (26,4%) nem sokkal kisebb, mint 1874—1875-ben volt (29,5%). Közben, 1876—1885-ben, nagyobb volt a törvénytelenek százaléka: 30—33%, a legkisebb ez a szociális tekintetben érdekes szám 1908—1910-ben volt: 25,7, 25,6 és 25,1%. * 4, Halálozás. A halálozás 1874-től 1912-ig leszállt (ezer lakóra számítva) 43°/00-ről 18,6°/00-re, tehát kevesebb mint felére:

616 4


/ 10 -részre). A legrosszabb év volt (1874, 1875 és 1876-tól eltekintve) a kolera és minden egyéb járványok, egyúttal a nem fertőző betegségek nagy gyakorisága által is gyászos emlékű 1886 év (37.7°/00 halandósággal): a legkedvezőbb év az 1910-iki, 18,5°/00 halandósággal. Ha azonban a folyton növekvő számú idegen halottaktól eltekintünk, akkor a legkedvezőbb az 1912 év volt, az idegen halottak nélkül 15,6 halálesettel ezer lakóra. Az óriási és örvendetes javulás kétségtelenül részben tetemes gazdasági és kulturális megerősödésnek és fejlődésnek a jele. Ha csak „részben” mondjuk haladás jelének, úgy erre az objektív megállapítás kötelessége késztet bennünket. Ha a múltat szemlélve, megelégedéssel vehetjük tudomásul azt, ami örvendetes eredmény, a jövő további feladataira való tekintettel nem szabad elzárkóznunk az objektív megállapítás megszorításai elől sem. Az objektív megállapítás szempontjából örömmel konstatálhatjuk azonban még azt is, hogy a kép még kedvezőbben alakul, ha eltekintünk attól, amitől joggal eltekinthetünk, azon idegenek (főkép vidékiek) nagy számától, akik betegen és legtöbbször betegségük miatt keresik fel a fővárost és gyógyintézeteit, itt halnak meg és növelik a főváros halandósági arányát. Ezen idegen halottak száma a főváros növekedésével, a gyógyintézetek — kórházak, klinikák, szanatóriumok, tébolydák stb. — szaporodásával, a közlekedés fejlődésével és a vidéki népesség növekedő mozgékonyságával és kultúrájával folyton nő. Az itt elhaló és a főváros halandóságát látszólag növelő idegenek száma megnőtt 500-ról 2700-ra (100—100 halott közül 4-ről 16-ra), az idegen halottak leszámításával tehát a halandóság 41,3°/00-ről 15,6°/00-re szállt le. Ε nagy javulás tényezőinek egyenkénti beható mérlegelésébe és hatásuknak statisztikai kimutatásába itt nem bocsátkozhatunk, csak nagyjában soroljuk fel őket. Ide tartoznak a gazdasági és kulturális fejlődés hatalmas tényezőjén kívül, mint közvetlen tényezők elsősorban a vízvezeték és a csatornázás kiépítése, azután az egészségügyi személyzet (tiszti, kerületi orvosok) szervezése és szaporítása, a fertőző betegségek kötelező bejelentése, a szigorúan keresztülvitt kötelező himlőoltás, kórházak építése, ingyen orvosi rendelések és gyógyszerek, valamint ingyenes szülésznői segély nyújtása, a köztisztasági intézmények fejlesztése, a fertőtlenítő, bakteriológiai, tápszervizsgáló, vegyvizsgáló intézetek létesítése, a piaci és vásárcsarnoki felügyelet szervezése stb. stb. Nyomról-nyomra ki lehet mutatni, hogy a vízvezeték és a csatornázás tökéletesítésével hogyan csökkent egész alacsony színvonalra az azelőtt annyira rettegett tífusz; ugyancsak a hibátlan vízvezetéknek és csatornázásnak köszönhető az orvosi személyzet erélyes és céltudatos eljárásán kívül nagyrészt, hogy sikerült a kolerát újabb időben minden fellépésnél rövid idő alatt csírájában elfojtani. Ugyanígy csírájában elfojtatott az erélyes fellépés és az intézmények kifogástalan működése által újabb időben történt kétszeri fellépésénél a régebb időben oly veszedelmes kiütéses hagymáz. A himlőoltás teljesen megszüntette a himlőt, amely azelőtt nagy mértékben pusz-

Pikler J.. Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig

617

tított és fertőző betegségek elleni óvintézkedések hatása alatt a kanyaró, a croupdiphtheria és a szamárhurut okozta halálozás is leszállt a régebb évekéinek kevesebb mint felére; csak a vörheny (amely azonban európaszerte csökönyösebb a többi betegségeknél) fészkelte be magát és marad állandóan egy magasságú, vagy növekedik is. * Alább szállt végül a legpusztítóbb két betegség: a tüdővész és a gyermekek bélhurutja is, előbbi az 1874—1875 időszaki gyakoriságának kevesebb, mint felére (10.000 lakóra 79-ről 32-re) és az utóbbi 1 / 4 részre (10.000-re 44-ről 11-re). A halandóság alábbszállásával természetesen magasabb lett az átlagos halálozási kor, illetve hosszabb az átlagos élettartam. Az átlagos élettartam felemelkedett 21 év és 2 hónapról (1874— 1875 átlagában) 33 év és 6 hónapra (1911—1912), tehát — a halandóság óriási javulásának megfelelőleg — 12 évvel és 4 hónappal, vagyis több mint 50%-al. Ha eltekintünk a gyermekektől, akiknek most kisebb számával kisebb is a fiatal korban elhaltak száma, akkor is az öt éven felüliek halálozási átlagkora felemelkedett 41 év és 2 hónapról 47 év és 1 hónapra, vagyis közel 6 évvel (15%), amely mértéken egyéb még tekintetbe vehető mellékkörülmények (a népesség korösszetételének némi változása, sok magaskorú idegen halott stb.) számbavétele már csak keveset változtathatna, úgy hogy azt mondhatjuk, hogy az átlagos élettartamnak ez a 6 évnyi (15%-nyi) meghosszabbodása fejezi ki legjobban a kulturális haladást és mutatja annak egyik gazdaságilag és erkölcsileg legértékesebb eredményét. Az objektív mérlegelés azonban, mint említettük, megkívánja, hogy figyelembe vegyük azokat a körülményeket is, amelyek a halandóság tényleges és örvendetes javulásán kívül annak csak látszólagos csökkenését idézték elő és hogy ne zárkózzunk el azon megállapítások elől sem, amelyek kevésbbé a múlt sikereit hozzák szemünk elé, mint inkább a jövőnek még megoldandó feladataira figyelmeztetnek bennünket. a) Ha a halandóság javulása, mint említettük, még kedvezőbbnek látszik, ha eltekintünk a főváros halandóságát látszólag növelő idegen lakóhelyű halottaktól, úgy másrészt azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy — különösen dajkaságba adás folytán, — növekedik azon budapesti egyének — különösen gyermekek — száma is, akik vidéken halnak meg és tulajdonképen a budapesti halandóság terhére volnának írandók. Mint más helyen kifejtettem,** már 1905-ben legalább is 410-re volt becsülhető a Budapesten született, de vidékre dajkaságba adott és ott elhalt törvénytelen gyermekek száma és ez a szám azóta folyton növekedik az Állami Gyermekmenhely nagyméretű működése által, amelynek állandóan több ezer egy éven aluli ápoltja van vidéken (legnagyobbrészt fővárosi szüle* L. Budapest székesfőv. Statisztikai Közleményei: 49. Adatok a járványos betegségek és az óvintézkedések kérdéséhez, különös tekintettel a vörhenyre. Budapest, 1913. ** L. „Fővárosi közlemények a statisztika és a közigazgatás köréből” 1907. 2. Pikler: Idegen elemek Budapest halandóságában.

618


tésű gyermekek) és ezek éppen azon társadalmi rétegbeli gyermekek, akiknek halandósága a legnagyobb, Ha tehát az itt elhaló idegenek látszólag emelik a főváros halandósági számarányát, úgy a csecsemők bizonyos számának vidéken történő elhalálozása némileg hozzájárul ahhoz, hogy a halandósági szám látszólag csökkenjen. b) Kétségtelen, hogy a halandósági szám csökkenésében, mint mindenütt máshol, úgy nálunk is része van annak is, hogy kevesebb gyermek születik, hogy tehát számban csökken az az elem, amelynek halálozása a legnagyobb. De miután, mint fentebb mondottuk, a születési szám csökkenését bizonyos határig — legalább addig, amíg a születések gyakorisága csak a gyermek-halálesetek számát szaporítja — szintén kulturális jelenségnek kell elfogadnunk, annál inkább, mert mint ismeretes, világszerte tényleg együtt jár a kulturális fejlődéssel, ennélfogva ez a körülmény reális tényezőül és az általa okozott halálozási csökkenés bizonyos határáig reális csökkenésül is elfogadható, annál inkább, mert a gyermekektől eltekintve is jelentékeny a halálozás csökkenése a magasabb korosztályokban is. Feltűnő különösen az 1—5 év köztiek halálozásának nagy csökkenése — körülbelül 1 / 3 részre. Oka ennek az örvendetes jelenségnek az éppen e korban pusztított croupdiphtheria alábbszállásában és a himlő teljes megszűnésében keresendő. c) A halandóságnak részben csak látszólagos csökkenéséhez némileg hozzájárul a népesség kor szerinti összetételének megváltozása is. A városiasodással együtt jár a születések csökkenésén kívül is úgy a sokgyermekű családok kiszorulása, mint sok elaggottnak és munkaképtelennek vidékre költözése és egyéb gazdasági természetű okok folytán a munkaképes korban levők aránylagos szaporodása, amely utóbbiaknak halálozása természetszerűen a legalacsonyabb, úgy hogy — amennyiben ez a tényező működik közre — nem a halandóság változott, hanem a népesség kor szerinti összetétele. Ez a tényező azonban nem játszik nagyon nagy szerepet, mert hiszen az egyes magasabb korosztályok halandósága is tetemesen csökkent. d) Végül fel kell említenünk, mint oly vizsgálatot, melynek eredménye inkább jövő feladatokra utal, mint a múltban elért sikerekre, a külföldi városok halandóságával való összehasonlítást. Az összehasonlítást némileg nehezíteni szokta az a körülmény, hogy némely város, így pl. Páris, az idegen halottakat kizárja az adatokból, de hogy annak kétségtelen megállapítása, hogy az egyes városok halálozási adataiban bennfoglaltatnak-e az idegen halottak vagy nem, legtöbbször aránytalanul nagy munkába kerülne, sokszor azonban leküzdhetetlen akadályokba is ütköznék. Azonban az általánosabb szokás az, hogy az idegen halottakat beszámítják a halálozásba és következőkben az összehasonlításba felvett városoknál adatforrásunk természeténél fogva kétségtelen is, hogy az idegen halottak mindenütt be vannak számítva. Legfeljebb arra a körülményre kellene még tekintettel lenni, hogy amennyire a rendelkezésre álló adatok mutatják, Budapesten aránylag több (10—15%) az idegen halott, mit sok más helyen (6—7%); de ennek a számbavétele egyrészt nagyon sok akadályba ütköznék, másrészt a velejáró egyéb korrektúrák ellenhatása

Pikler J. Gyula: Budapest népessége 1873-tól 1913-ig 619 folytán (dajkaságba adás stb.) végeredményben valószínűleg alig változtatna valamit fővárosunk sorrendi helyén. Budapest azon 36 európai nagyváros között, amelyek halálozási adatait 1880 óta meg tudtuk szerezni, 1881 —1885 átlagában a 31-ik, 1886—1890-ben a 35-ik, 1891—1895-ben a 26-ik, 1896—1900-ban a 21-ik, 1901—1905-ben a 20-ik és 1906—1910-ben ismét a 25-ik helyen áll, amely utóbbi visszaesés a sorban arra vezetendő vissza, hogy a többi városok halálozása erősebben javult tovább, mint Budapesté. Olyan halálozási számoktól, mint Züriché (1906—1910 átlagában 12,6°/00). Amsterdamé (13,7°/00), Drezdáé (14,7°/00), Londoné (14,9°/00). Stockholmé (15,0°/00), Berliné (15,5°/00) stb. még nagyon messze vagyunk. A távolság azon városoktól, amelyeknek halandósága 1881—1885 átlagában már kedvezőbb volt mint Budapesté és amelyek halandósága azóta még erősebben is javult mint Budapesté, természetesen még 1881—1885. 1000 lakóra

Amsterdam Prága Antwerpen München Drezda Berlin Zürich Hamburg Budapest

1906—1910 1000 az 1881—85. évi lakóra arányszámot 100-nak véve

24,9 29,8 24,1 30,4 25,0 26,6 21,6 25,2 31,5

13,1 16,4 13,7 17,4 14,7 15,5 12,6 14,8 19,0

53 55 57 57 59 58 58 59 60

E városok halandósága tehát már 1881—1885-ben kedvezőbb volt és azóta még jobban javult is mint a miénk. Azon városok ellenben, amelyek halandósága 1881 és 1910 között kedvezőtlenebb volt mint Budapesté a következők: 1881—1895

1886—1890

Budapest Budapest Moszkva Moszkva Szt.-Pétervár Barcelona Boroszló

1891—1895

1896—1900

1901—1905

Budapest Moszkva Szt.-Pétervár Barcelona Boroszló Nápoly Bukarest Milano Marseille Liverpool München

Budapest Moszkva Szt -Pétervár Barcelona Boroszló Nápoly Bukarest Milano Marseille Liverpool München Varsó Odessza Firenze Manchester Köln

Budapest Moszkva Szt.-Pétervár Barcelona Boroszló Nápoly Bukarest Milano Marseille Liverpool München Varsó Odessza Firenze Manchester Köln Lyon

1906—1910

Budapest Moszkva Szt.-Pétervár Barcelona Boroszló Nápoly Bukarest Milano Marseille Varsó Odessza Firenze

620


1886—1890-ben, tehát az 1886 évi járványok (kolera, himlő, stb.) által súlyosbított, de különben is egész rendkívüli magas halálozás folytán Budapest után már csak Moszkva következett. Ettől az időszaktól eltekintve azok a városok, amelyeknek halálozása állandóan tehát valamennyi többi évötödben nagyobb volt Budapesténél: Moszkva Szentpétervár, Barcelona, Nápoly és Boroszló, tehát két orosz és egy spanyol város, egy olasz kikötőváros és egy német város. Lassankint javulva, magunk után hagytuk halandóság dolgában 1891—1895 óta még Bukarestet, Milánót és Marseillet, tehát még egy balkán és egy olasz várost, valamint egy francia kikötővárost és az utolsó három évötödben eléje kerültünk még Varsónak, Odesszának és Firenzének, vagyis még két orosz és még egy olasz városnak. Átmenetileg maradtak mögöttünk (1891—1895-től 1901—1905-ig) Liverpool és München, tehát egy angol gyárváros és egy nagy gyermekhalandóságáról hírhedt német város és (1896—1900-tól 1901 —1905-ig) egy angol és egy német város: Manchester és Köln, amelyeknek halandósága azonban azóta nagyon megjavult, úgy hogy most jóval felettünk állnak. Habár tehát nemzetközi helyünk az idő folyamán határozottan javult, mégis, ha szemügyre vesszük az utánunk következő városokat: Boroszló, Marseille, Firenze, Milano, Nápoly, Barcelona, Bukarest, Szentpétervár, Moszkva, Varsó és Odessza és azt látjuk, hogy azok egy német városon kívül kikötővárosok, olasz, spanyol, balkán és orosz városok, tehát oly országok városai, amelyekben, mint tudjuk, a legnagyobb a tömegnyomor és a legnagyobb az analfabéták száma,* akkor világosan látjuk azt is, hogy a halandóság tekintetében, amely nemcsak a közegészségügyi intézkedések elengedhetetlen kiépítésétől függ, hanem Seutemann mély igazságú mondása szerint egyúttal az elért gazdasági jólét és az általános kultúrának is legérzékenyebb mértéke, további feladataink mely téren fekszenek. A közvetlen közegészségügyi intézmények tekintetében alig állunk hátrább bármely nyugati nagy kulturközpont mögött és ezek az intézmények meg is tették hatásukat a halandóság leszállítása tekintetében, de e közvetlen közegészségügyi intézmények bizonyos határnál elérik hatásuk korlátait és eredménytelenül megtörnek a szegénységen és a vele járó alacsonyabb műveltségen és értelmiségen. További feladataink tehát főkép kulturális és gazdasági téren fekszenek. * Ugyanily eredményekhez jutunk, ha a fontosabb halálokok, különösen a tüdővész és a fontosabb fertőző-bajok tekintetében ejtjük meg az összehasonlítást a külföld nagyobb városaival. Hogy e halálokok (a vörheny kivételével) Budapesten 1874 óta nagyobb tetemesen csökkentek, azt már láttuk. De e nagy csökkenés dacára a külföld nagy városai mögött még mindig el vagyunk maradva. Budapest sorrendi helye azon 44 európai város között, amelyeknek idevágó adatait az 1908—1912 évekről meg bírtuk szerezni, a következő. A legkedvezőbb Budapest sorrendi helye * L. Városi Szemle 1908, 283. oldal (Pikler: Budapest halandósága 1906-ban és 1907-ben) és a fővárosi statisztikai hivatal 40. sz. közleményét ugyane tárgyról.


621

a diftériánál, amely európaszerte lecsökkent, mióta speciális szerrel rendelkezünk ellene. Itt Budapest 1908—1912 átlagában a 44 város között a 29-ik helyet foglalja el és az utána következő városok között találjuk Lipcsét, Krisztianiát, Glasgowot, Charlottenburgot, Drezdát. Kölnt, Berlint és Hamburgot. Látjuk tehát, hogy amely ponton a közegészségi intézményektől és közvetlenül ható eljárásoktól függ a közegészségügy állása, ott nem voltunk a legelmaradottabbak között. Részbon ugyanez áll a hasi hagymázról (typhus abdominalis), amely a vízvezeték és a csatornázás tökéletesítésével nagyon kevés esetre csökkent le és ha a 44 város között a 33-ik helyen állunk, úgy ez csak annak a jele, hogy a honnan a fertőzés ide kerül: a vidék nálunk vízvezeték, csatornázás és közegészségügyi intézmények (orvosügy, kórházak, fertőtlenítés stb.) tekintetében sokkal elmaradottabb, mint a külföldön. A hagymázhalálozás tekintetében azért utánunk egy francia kikötővároson (Marseillen) kívül ismét csak olasz, spanyol, orosz és balkán városok következnek. A hagymázfertőzés ma csak vidékről kerülhet már fel fővárosunkba, rekonvaleszcens betegek, ideszállított tárgyak, tápszerek stb. közvetítésével, de járványos elterjedése és állandósulása a fővárosban ki van zárva. Ellenben állandósult a vörheny, amely ellen specifikus, közvetlen óvó vagy gyógyítószerünk nincs, amely tehát nagyon sok kulturális és gazdasági tényezőtől függ és rosszul állunk a külfölddel szemben a tüdővésznél, amely — ha meg is található minden társadalmi rétegben — nagyjában mégis a legrosszabb gazdasági viszonyok között élők betegsége és amelynek pusztításai messze, 5—10szeresen felülmúlják az összes fertőző bajok pusztításait. Vörhenyben a 38-ik helyen állunk, utánunk következnek: Bukarest, Szentpétervár, Moszkva, Odessza, Lemberg és Varsó; a tüdővészhalandóság tekintetében Budapest 1908—1912 átlagában a 40-ík helyen állt, utána Paris, Bukarest, Prága és Lemberg következtek. Amennyi okunk van tehát megelégedéssel pillantani vissza a múlthoz képest elért javulásra, a jövőnek annyi és oly nehéz feladataira figyelmeztet bennünket a jelen állapotoknak a külföldéivel való összehasonlítása. Ugyanerre az eredményre és ugyanily fontos tanulságokra jutunk, ha fővárosunk egyes részeinek halandóságát vizsgáljuk az 1874—1912 évi időben. Az egyes kerületek halandósága 1874 óta szintén igen nagy és kedvező változáson ment keresztül. Azelőtt óriási halandóságuk (az I. kerületé évenként ezer lakóra 36, a VIII-iké 37, a IX-iké 40, III-iké 42 és X-iké 45 volt*) lecsökkent kevesebb mint felére. Az ezer lakóra számított átlagos évi halálozás kitett kerületenként: *) A VI. kerület halandóságát 1874—1875 átlagában 55,5°/00-nek. tüntetik fel az akkori adatok, de minden körülmény, különösen a rákövetkező évötödben mutatkozó 30°/00-nyi normális mérete a halálozásnak, arra enged következtetni, hogy az 55°/00 valamely, ma már nem tisztázható megfigyelési hibán alapszik.

622


vagyis a csökkenés hét kerületben (I., II., VI., VII., VIII., IX. és X.) majdnem egyforma nagy volt, minek folytán ezen nagyon különböző halandósága hét kerületnek sem sorrendje, sem egymástóli távolsága (kivéve a nagyon hasonló halandóságú VI. és VII. kerületnek jelentéktelen helycseréjét) a hosszú idő alatt nem változott: 1876—1880 1906—1910

VI.

VII.

II.

I.

VIII.

IX.

X.

30,0 31,6 36,4 37,1 38,0 39,4 40,6 14,9 14,4 15,2 15,4 16,9 17,6 17,7

Ez tehát azt mutatja, hogy az általános kulturális javulás és a közvetlen közegészségügyi intézmények és intézkedések egyforma befolyást gyakoroltak mind a hét kerületre, de a kerületek népessége közötti gazdasági különbséget nem tudták elenyésztetni, minél fogva a különbség e kerületek halálozása között ugyanolyan ma is mint négy évtized előtt volt. Ε hét kerületénél kevésbé javult a III., IV. és V. kerület halandósága. A III-ik kerületnél (amelynek halandósága 1876—1880 átlagában 37,4°/00, 1906—1910-ben 21,l°/00, tehát az 1876—1880 évekéinek 56%-a volt) a javulásnak ez a csekélyebb volta nem annyira szembeszökő, mint a IV. és V. kerületnél, amelyek halálozása csak 1/3 résszel javult. Ennek a magyarázata azonban egyszerűen az, hogy e két, legvagyonosabb, kerület (az V. kerület jellegét a számbeli túlsúlynál fogva a belső, vagyonosabb rész adja meg) halandósága már 1876 — 1880-ban oly csekély volt, hogy olyan méretű javulás mint a többi — nagy halandóságú — kerületekben ki volt zárva. A IV. kerület halandósága (10,7°/00) ma a lehető legalacsonyabb, tehát legkedvezőbb nívón áll és az V. kerületé is nagyon alacsony (13,8) és még alacsonyabb (9,3°/00). ha csak a belső (Lipótkörúton inneni) részt vesszük tekintetbe. A kerületek halandósága tehát nagy mértékben leszállt, de a kerületeknek e tekintetbeni sorrendje és egymástóli távolsága több évötöd óta alig változik. Az adatok a kerületeknek a következő, majdnem állandó halandósági sorrendjét eredményezik és ez a sorrend amelyet a 40 év IV. V. VII. VI. II. I. VIII. IX. III. X. átlagából nyerünk, egy csekély változtatástól eltekintve (III. és X. helycseréje), azonos az utolsó teljes évötödben (1906—1910) fennállott sorrendhez, amely évötödben a halandósági számok (évi átlagban ezer-ezer lakóra) a következők voltak: 11,3 13,7 14,4 14, 9 15, 2 15,4 16,9 17,6 21,1 17,7 A sorrendnek állandósága és a két szélsőség közötti különbség nagysága (a IV-ik kerület halandósága 11,3°/00 a III-ik kerület közel

Pikler J. Gyula; Budapest népessége 1873-tól 1913-ig 623 kétszer annyi: 21,l°/00) világosan gazdasági különbségekre utal, annál inkább, mert a halandóság éppen abban a kerületben állandóan a legkisebb, amely a város gőzkörének közepén fekszik és a legnagyobb a budai hegyek alján, a város periferiáján elterülő, tehát az aránylag leglőnyösebb természeti fekvéssel bíró III-ik kerületben. A szélső számokban az a különbség jut kifejezésre, hogy a IV-ik és V-ik kerületet tudvalevőleg a legvagyonosabb népesség, ellenben a X-ik és III-ik kerületet a legszegényebb népesség lakja és ez a különbség szabja meg minden javulás mellett évtizedek óta változatlanul a halandósági sorrendet. Ennek további bizonyítéka a bel- és kültelkek halandósága közötti jellegzetes különbség. Tett ugyanis az 1910 —1911 évi ezer lakóra számított átlagos halandóság az egész a jobb- a bal- I. város part part

II.

III.

IV. V. kerület

VI. VII.

VIII.

IX.

X.

beltelkén 14,1 15,5 13,7 13,8 13,9 19,4 10,5 11,0 12,8 12,3 16,0 16,5 . kültelkén 17,9 19,6 17,7 15,6 14,7 28,6 . 22,6 18,5 16,6 . 14,0 17,7 A szegényebb és műveletlenebb rétegek által lakott kültelkek halandósága tehát (a IX. kerület kivételével) mindenütt tetemesen nagyobb, mint a beltelkek népességéé; különösen kirívó ez a III. kerületben (beltelek halandósága l9,4°/00 külteleké 28,6°/00) és az V. kerületben, amelynek belső (része halandóság 11,0°/00) a város legvagyonosabb, külső része (halandóság 22,6°/00) a legszegényebb, munkásnépességének lakóhelye. Ugyanilyen jellegzetes különbségeket találunk, ha a pesti oldal beltelkét körúton belüli és körúton kívüli részre bontjuk. Az ezer lakóra számított évi átlagos halálozás (1910—1911) kitesz az V.

VI.

VII.

VIII.

IX. kerület

körúton belüli részében 9,3 10,6 11,6 10,4 13,0 kívüli „ 13,2 13,7 12,6 17,2 18,1 A különbségek tehát ismét nagyon jellegzetesek, főképp a VIII. kerületben, amelynek körúton belüli részében van az u. n. mágnásnegyed (halandóság 10,4°/00), míg a körúton kívüli rész munkásnegyed (halandóság l7.2°/00) és az V-ik kerület beltelkén, amelynek a Lipót-kőrúton belüli része a kereskedelmi city (halandósága 9,3°/00), míg körúton kívüli része (Visegrádi-utca, Wahrmannutca stb. környéke egész a Dráva-utcáig) már kisebbik részben (a Lipót-körút és a hozzá közelebb eső utcák kivételével) munkásnegyed (halandóság 13,2°/00). Az V. kerület három része tehát tipikus képét adja annak, hogy a halandósági számban milyen híven fejeződik ki a gazdasági és a vele szervesen összefüggő kulturális fok: V. k e r ü l e t

beltelke: a) Lipót-körúton belüli rész (a népesség legvagyonosabb részének lakóhelye) b) Lipót-körúton kívüli rész (vegyesen vagyonosabb népesség — a Lipót-körúton és köze. lében — és munkásság, a külsőbb részben) kültelke: (majdnem kizárólag munkásság)

lélekszám halandóság évenként ezer lakóra

28.628

9,3

23.753 11.319

13,2 22,6

624


Így tehát a halandóság kisebb városrészek szerinti vizsgálatának eredménye is megerősíti azt, hogy az a különbség, amely egyrészt a kerületek halandósága között és másrészt fővárosunk és a nyugati nagyvárosok halandósága között — a nagymérvű javulás mellett is ― évtizedek óta fennáll, a kulturális és a gazdasági fok különbsége. * Ez a szempont jelöli ki egyúttal a jövő feladatait is. Anélkül hogy kicsinyelni akarnók a közvetlen közegészségügyi intézmények és szervezetek értékét, amelyeknek tulajdonítható túlnyomó részt az eddigi nagy javulás és amelyek elhanyagolásával vagy tovább nem fejlesztésével visszaesés állana be: azt kell mondanunk, hogy a halandósági számokban kifejezésre jutó társadalmi különbségeken ezek az intézmények nem változtatnak, hogy tehát a gazdasági, kulturális és így az egészségügyi fejlődésnek is további eszköze a szociális, de nem a foltra foltot rakó charitativ, hanem a mélyen járó, komoly és céltudatos, gazdasági irányú szociális politika és szociális munka. Ettől kell remélnünk bizonyos bajok gyökeres orvoslását és azon különbségek elenyésztetését, amelyek egyrészt a város egyes részei, másrészt az egész város és a külföld között fennállanak és ettől kell várnunk, hogy fővárosunk, amely az egyesítés óta lefolyt 40 év alatt, mint összes adataink mutatják, nemcsak sokkal nagyobb és forgalmasabb, hanem kétségtelenül sokkal szebb, sokkal gazdagabb, sokkal kulturáltabb és sokkal egészségesebb is lett, fejlődésre, főképp azonban qualitativ fejlődésre nézve a jövőben még túlszárnyalja a multat és a nyugat városait minden közjóléti tekintetben ne csak utolérje, hanem, aminek kellő gazdasági, szociális és kulturális politika mellett semmi akadálya nincsen, maga mögött is hagyja.

HATÁRKÉRDÉSEK

Kämmerer Pál: Nacionalizmus és biológia A Monistisches Jahrhundert legutolsó füzeteiben több cikket közölt a patriotizmus és nacionalizmus kérdéséről — kultúrtörténeti, szociológiai, ethikai és biológiai szempontból is. Nézetem szerint ezek a fejtegetések két irányban kiegészítésre szorulnak: először biológiai vonatkozásban volna még egy és más hozzáfűzni való; másodszor nem határozták meg kellő pontossággal a nacionalizmus és monizmus viszonyát. Ez utóbbi kérdést tárgyalja Ostwald* „monisztikus vasárnapi prédikációinak” keretében. Távol áll tőlem, hogy ezen hivatott fejtegetéseknek elébe vágjak; inkább azokkal a biológiai érvekkel fogok foglalkozni, melyekkel Fincke E.** támogatta németnacionalista felfogását. A kérdés biológiai szempontból ismét legalább három részletproblémára osztható: biochemiaira, fiziológiaira és leszármazástanira. Ami mindenekelőtt az elsőt illeti, Fincke általánosságban a fehérjék, különösképen pedig a vérszérum és csira anyagok chemiai sajátságaira hivatkozik annak az igazolására, hogy a fajok és népek közti különbségek mélyen, élő anyaguk természetében gyökereznek és nem hidalhatok át olyan egyszerűen. Emellett, mint maga Fincke hozzáteszi, az eltérések nem érintik a plazmák egész struktúráját, hanem a legkülönbözőbb fajták plazmájának is bizonyos közös alapváza van. Mindkét felfogás teljesen egyezik a nemek és fajok közti különbségek keletkezéséről vallott nézetünkkel; ezek a különbségek, mint a modern szérodiagnosztika tanítja, épen nem merülnek ki pusztán a külsők eltérésében, hanem végső elemzésben chemiai specifikumokon nyugszanak, melyek következményeként (nem pedig okaként) kell felfogni az észrevehető alkati, sőt szokásbeli variációkat is, ép úgy, mint a különös kristályforma is következménye azon anyag különös chemizmusának, melynek oldatából a kristály kivált. És ha a nemek és csoportok differenciálódása közös ősformákból történik, aminek felvételére a leszármazástan feljogosít — elágazó fa, nem pedig egyenesen felhágó lépcső mintájára —: akkor az az * Patriotismus und Internationalismus c. 93. prédikáció utolsó fejezete. (1. lap.) ** Vaterlandsliebe und Internationalismus: Mon. Jahrhundert II. Heft

35, 987-991, 1913. (2. lap.)

626

Kammerer: Nacionalizmus és biológia

ismeretünk, hogy alapanyaguk azonos s ezt a faji külömbségek csak időnként gazdagítják valami különössel és csak ritkán válik le erről valami különleges — mindössze megerősítése és mélyebb magyarázata olyan eredményeknek, melyekhez más vizsgálómódszerekkel már szintén eljutottunk. Az élő anyagok legmélyebb molekuláris szerkezetéig nyúló különségek azonban nemcsak a fajok és nemzetek közti különségeket magyarázzák: mert hiszen azok a legkisebb különbségek is, amelyek az egyes individuumok megkülönböztetését lehetővé teszik, chemiai alapokon nyugszanak s azoknak okát is elsősorban a szérum, csiraplazma és a többi fehérjék strukturkülönbségei adják meg. Annak a tannak tehát, mely ilyen alapon védelmezi a népek szeparatizmusát, szükségképen el kell jutnia az egyes egyének szeparatizmusához és ezen az úton az individualizmushoz, egoizmushoz és anarchizmushoz is, amiket már régen fejlődéselleneseknek tartunk s ezért küzdünk is ellenük, A nemzetiségi kérdés biochemiai érvei tehát önmagukkal jutnak ellentmondásba, ha velük az államok fentartásának szükségességét akarjuk támogatni, mert csak akkor bizonyítók ebben az irányban, ha következetlen és önkényes antimonista korlátokat állítanak maguk elé; ezek pedig ép oly kevéssé vannak megalapozva, mint amilyen jól megalapozottak maguk a plazmák különbözőségéről való ismereteink. Az az ellenvetés, hogy a biochemiai individuális különbségek mindenesetre jelentéktelenebbek, mint az analóg nemzetiségi különbségek, praktikus alkalmazásban legfeljebb nagyobb természetes jogát hangsúlyozná a nemzeti egoizmusnak az egyéni egoizmusnál, de az utóbbi védelmét nem tudná megszüntetni; ezt nem is akarja tenni, hisz másrészt elismeri, hogy az egyénnek nemcsak kétségtelen jogait, hanem ép így kötelességeit is megfelelő módon rá kell ruházni az egyének kisebb-nagyobb közösségeire is; aki az egyestől megtagadja az ököljogot, meg kell, hogy tagadja ezt a nemzettől is, aki az egyénnek kötelességévé teszi, hogy felebarátjának és az államnak használjon, ezt kell, hogy követelje az államtól is a szomszédos államok irányában. Ezzel elérkeztünk a probléma fiziológiai oldalához. Fincke elismeri annak szükségét, hogy a germán faj a maga javait a többi fajnak tovább adja. Õ azonban a germán faj és a többi fajok közt olyanféle viszonyt lát mint úr és szolga közt s ezért utóbbiaktól lehetőleg nem akar viszontszolgálatot elfogadni; és felállítja azt a tételt, hogy adni nemesebb dolog, mint kapni. Ez a felfogás azt hiszem nemcsak hogy nem fiziologikus, hanem még csak nem is monisztikus: hisz ő a parazitizmust ideális és elterjedtebb állapotnak tarja, a kölcsönös hasznot hozó symbiozisnál, a mutualizmusnál. Sőt mi több, olyan parazitizmust, melynél adott esetben, az alacsonyabbrendű fajoknak az élősdiek, a németnek a kiszipolyozott gazdaorganizmus szerepét szánja. Már másodszor látjuk itt azt, hogy a naciona-


627

lizmus ellentétbe jut saját tendenciáival, — olyan utakra került, ahol eredeti törekvéseit megsérti. Ha emberi magatartásunkra zsinórmértéket biológiai téren keresünk, akkor a parazitizmus és mutualizmus határát igen szerencsésen fogjuk megállapítani: hiszen az utolsó évtizedek kutatásai mindinkább azt mutatják, hogy az élő természetben a létért való küzdelem távolról sem uralkodik kizárólag, hanem tőle elválaszthatatlanul ép úgy megvan a kölcsönös segítés is. Ezenkívül a „nacionalizmus vagy internacionalizmus” alternatívájára vonatkozó fontos tényeket is szolgáltatnak nekünk: ezek azt bizonyítják, hogy a harc és a segítség nincs egymáshoz hasonló, vagy nem hasonló élőlényekhez kötve, hanem ugyanazon fajon belül és közel rokonfajok közt ép úgy előfordul mindkettő, mint az élőlények családfáján egymástól nagyon távolesők közt. A méhek társadalma, a maga hereöldökléseivel és polgárháborúival (rajzás); a vadkutyáknak, úgyszintén a vízimadaraknak közös rablóhadjáratokkal egybekötött véres verekedései; azután a magasabb rendű élőegyed sejtállama betegségeivel és hypertrophiáival, melyek azonban mintaszerű összetartását nem sértik — szolgáljanak az elsőféleség példáiul. Gondoljunk a rovarok és virágok, gombák és hangyák, gombák és zöld növények viszonyára; a nitrogén vándorlására az állatból a talajba, a földből nitrifikáló baktériumok közvetítésével a növényekbe és innen vissza az állatokba; az oxigén és szén vándorlására az atmoszférán át állattól növényhez és vissza, olykor minden elválasztó közeg nélkül sejtből-sejtbe, mint az intracelluláris állat-alga-symbiosisoknál stb. — mint a másodikféleség világokat átszövő „nemzetközi organizációira”. Lehet-e tagadni, hogy az összes természeti dolgoknak, ember és állat, állat és növény, — ember, állat, növény és őslény közös szükségleteik vannak? Fincke pedig dacára annak, hogy alapvető anyagi egyformaságokat elismer, még az emberi társadalmakról is tagadja, hogy vannak közös szükségleteik. Valóban, ezen lépésről-lépésre követhető homologia után az emberre és nemzeteire való különös alkalmazás is szükséges még: és tényleg többek közt Ostwald is léptennyomon újra kiemeli, hogy az a hatalom, mely majd úgy az egyén és a nép jogainak, mint a nép és az emberiség összes kötelességeinek eleget tesz, az egész kultúrmunka organizációja lesz; ez hivatott arra, hogy minket arra a „természetes felelősségre” tanítson, amit Fincke cikke végén oly melegen óhajt; és ez ismét az az eszköz, amely jobb szolgálatokat Hivatott tenni, mint a nemzeti hadsereg és a flotta! Ezzel szemben biológiai és kultúrtörténeti tényekből az izolálás hatását is nagyon jól ismerjük. S ezzel elérkeztünk a probléma leszármazásiam oldalához. Az egyént az izolálás ugyan részben előnyösen teszi különbbé az átlagnál, „eredetivé”, „különccé” teszi; de egyben idegenné is a világtól, alkalmatlanná a létért való küzdelemre és gyakran termékeny szaporodásra is. Egy nép izolálása, a keveredés kimaradása miatt,

628


természetesen szintén népi sajátságainak éles kialakulására vezet, de olyan sajátságokat is teremt, melyekben nagyon hasonlít egy világtól idegen, remeteéletet élő egyénhez. Azt kell hinnünk, hogy erre vonatkozólag Kelet-Ázsia népei — a chinaiak és azelőtt a japánok — kiket, mint a nacionális áramlatok mindkét említett hatásának példaképeit, hangsúlyozottan szoktak emlegetni, örök időkig emlékezetes világtörténelmi intőjelekül szolgálnak. Közvetetlenül biológiai téren az állatok szigetformái nyújtanak erre találó példát a maguk törpe (pony!) és óriás növésével (a Seychellák és Galopogosszigetek teknősei), melanizmusukkal, mellyel lemondanak a védőszínről (gyík), menekülni nem tudó voltukkal) rendkívül specializált alkalmazkodásukkal, mellyel legnagyobbrészt nem volnának máshol életképesek, csak legszűkebb hazájukban. Minden elsodort vagy alkalomadtán kivándorolt egyén, a halál kandidátusa volna és teljesen alkalmatlan lenne arra, hogy esetleg már csiraplazmájában is meglevő előnyös sajátságait keresztezés által rokon formákra vigye át, miáltal tovább is életben maradna az, ami vérében és fajában áldásthozó. Ha azonban a fordítottja történik — és nem a szigetalak vándorol ki, hanem eddig nem izolált szárazföldi formák telepednek meg közöttük — akkor ezek menthetetlenül elnyomják és kiirtják őket. Tapasztalás szerint sem talajállóságuk, sem lakóhelyük természeti viszonyaihoz való alkalmazkodottságuk nem képesíti őket arra, hogy erélyes ellenállást fejtsenek ki, vagy épen, hogy a helyi viszonyokkal való bensőséges viszonyuk miatt küzdelem nélkül boldoguljanak. Itt csatlakozik ehhez az, amit Fincke a fiatalkori környezeti- és nevelőhatásképen nyilvánuló benyomásokról mond, melyek szerinte legtöbbször örvendetesek, mert hazaszeretetet ébresztenek. Ez a megállapítás is egyelőre alig szorul javításra; nem is kell a növények földhöztapadtságát említenünk, — mert a magasabbrendű állatvilágban is számos ismert példa van szívós ragaszkodásra ahhoz a környékhez, ahol a születés történt és makacs visszatérésre oda, minden űzetés és üldöztetés dacára (pl. a nyúl esete) — hogy a hazaszeretet ősi, a természetben gyökerező voltára rámutassunk. Mellesleg, nem is fektetnék túl nagy súlyt az ifjúkon kellemes benyomásokra, mint a hazaszeretet kiváltó momentumára: nagyon nyomorúságos gyermekévek, igen rossz szociális viszonyok sem bírták megakadályozni a röghöz való ragaszkodást, pedig ez nem egyszer nagyon fájdalmas is volt: a benyomások halmozódása által létrejött puszta megszokás, a környezeti behatásokkal való folytonos kiegyenlítődés, végül bizonyára más, talán jobb viszonyoknak hiányos ismerése, teljesen elegendők ezen jelenség megmagyarázására. Eme tények elismerése mellett azonban itt sem lehetünk szűk látkörűek; a hazaszeretet ezen megindító példáival szemben más, biológiailag nem kevésbbé jogosult példáink állnak, melyeknél viszont jelentékenyen kibővült a


629

„haza” fogalma. Legtipikusabb módon látjuk ezt a vándorMadaraknál, melyek legszűkebb hely- és fészekszeretetüket összekötik azzal a képességgel, hogy idegen országok előnyeit tervszerűen kihasználják; és végül egy új, állandó lakhely feltalálása, szabad kivándorlás vagy akaratlan elsodortatás által, gyakran a szervezőerő és munkaképesség bámulatos fejlődésével van összekötve; és sokkal gyakoribb a növény, állat és embervilágban az új viszonyokhoz való teljes hozzáalkalmazkodás, mintsem, hogy egyszerűen elhanyagolható volna. Azokhoz a behatásokhoz, melyekben a régi és új hazához való szeretet gyökerezik, a civilizáció hatásai is hozzátartoznak: dualizmus „civilizáció” és „természet” közt, tudományos világnézettel nem egyeztethető össze; különösen a leszármazástan mértékénél, mely itt a faji problémánál alkalmazandó, kell mindent, ami a világon történik, „természetesnek”, az energetikus helyzet komponensének értékelnünk. Az életfentartás érdekében kívánatos ilyenféle alkalmazkodások azáltal válnak lehetővé, hogy sem a fehérjék és a vér feljebb említett természete, sem a csiraplazma legmélyebb szerkezete, nem szilárd, változhatatlan, hanem a külső világ változást igénylő átalakulásával párhuzamosan és egyidejűleg eltolódhatik. A faji- és egyéb rendszerbeli ismertető jelek abszolút állandóságában csak egy-két kutató hisz ma már, főkép olyanok, akik a legorthodoxabb neomendelista iskolához tartoznak; a többiek mind, még azok is, akik különben az alkalmazkodás és átöröklés kölcsönhatását (az alkalmazkodás által „szerzett” sajátságok átöröklését) nem vallják, vagy azon a nézeten vannak, hogy a faj keresztezés és kiválasztás által megváltozhatik, vagy olyan ellenőrizhetetlen, ismeretlen belső erőkkel helyettesítik, a változások külső, mindenki előtt nyilvánvaló okait, melyek nagyhatású „mutációkat” hoznak létre. Amit a nacionalisták a faj megváltozásának ezen lehetséges kiváltó okai közül legelőször szoktak elismerni, a keresztezés szokott lenni; s mivel ők egocentrikus felfogásukban mindig saját fajukat tartják legkülönbnek, a keresztezést, az idegen vérrel való keveredést a faj tisztántartása érdekében eltiltják. Hogy itt nem túlzók, az Ploetzner egy nemrég megjelent Gesellschaften mit rassenhygienischen Zwecken* című referátumából derűi ki; ennek Praktische Massnahmen der Rassenpolitik focim alatt egy Abwehr der Rassenmischung című íejezete is van és nem zárkózhatom el azelől, hogy ebből egy részt szószerint ne idézzek: „Nem árjákkal való keveredés ellen nemcsak a német gyarmatokban kell védekezni, hanem az anyaállamban is. Színesbőrűekkel való házasságokat törvényileg meg nem engedetteknek kell nyilvánítani. Ilyen fajkereszteződésből * Archiv für Rassen” und Gesellschaftsbiologie. X. Heft 3. 404—405. 1913. (17. lap.)

630


származó gyermekek nem lehetnek német állampolgárok, hanem szigorúbban kell velük bánni. Az anyaállamban külön szabályzatot kell életbeléptetni, a keletről és délről bevándorló szláv vándormunkásokkal és zsidókkal való fenyegető faj keveredés ellen. Annak a tudatnak, hogy ilyen fajkeveredések legfőbb javunknak, tiszta német vérünknek helyrehozhatatlan veszteségét jelentik, minden honfitársunkban élni kell.” Nehezen érthető, hogy tudományos folyóirat még ma is helyt ad ilyen fejtegetéseknek — mi több minden kritizáló megjegyzés nélkül. Ezek egyrészt biztos tények durva nemtudásáról tanúskodnak, másrészt bűnös könnyelműségről kétes hipothézisekre való hivatkozásban. Az első rovatba tartozik a siránkozás visszavonhatatlan elvesztésén legfőbb javunknak: a mendelisták, akik különben szívesen értenek egyet idézett fejtegetésekkel, támogatni fognak engem, mikor azt állítom, hogy a fajkeveredés nem von szükségképen helyrehozhatatlan veszteségeket maga után, mert hiszen a második generációtól kezdve bizonyos százalék tisztafajú individuum ismét létrejön; minden keveredésnél az utódok körülbelül fele (a keresztezett fajok egy-egy negyede) újra az eredeti tiszta fajhoz fog tartozni. A második rovatba tartoznak amaz apodiktikus megállapítások a faj tisztántartásának előnyéről és a keveredés hátrányairól: ma még egyszerűen nem tudunk eleget arról, hogy egyáltalán előnyös-e és ha igen, milyen mértéke a keveredésnek a legalkalmasabb arra, hogy általa a lehető legkülönb embereket nyerjük. És az utóbbi részletkérdés az elengedhetetlen állatkísérletekben sincs még kellőkép tisztázva: ha lehetségesnek látszik is bizonyos eredményekből az, hogy teljesen egészséges törzsek tiszta tenyésztése (tehát tiszta tenyészet mint olyan, másodlagos kísérő feltétel nélkül) sok nemzedéken át nem jár kifejezetten ártalmas eredménnyel, hanem ellenkezőleg inkább némi nemesítő hatása van: az emberi kultúrnépek távolról sem olyan egészségesek, hogy a már kezdetben meglevő, de még minimális bajok halmozódása ne jönne létre (degeneráló nemesi nemzedékek!). És, ha ez a belső tenyésztés egy olyan nagy nemzet keretében történik is, mint amilyen a német és ez a várható ártalmak fellépését talán hosszú évszázadokra ki is tolja, még akkor is teljes egészében érvényes az esetleg erősnek megmaradó népre az, amit előbb az izolálás jelenségeiről mondottunk. Viszont számos ismeretünk szól amellett, hogy keresztezésből keletkezett fajok már kezdettől fogva mentek maradnak azon megfontolásra méltó következményektől, melyek belső tenyésztésnél minden elővigyázat, mellett is megmaradnak, ha exaktabb ismeretük hiányzik is róluk. És ha a keverés szerencsés volt, ezekből testileg és szellemileg igen kiváló népelemek keletkeznek. Itt mindenesetre szükség volna még pontosabb vizsgálatokra, de ezek jelenleg még hiányzanak; és itt áldásosan működhetne egy (a fentemlített referátum egy későbbi helyén tervezett) az emberi faj javításán dolgozó intézet; de ezt nem


631

szabadna partikuláris mértékkel keresztülvinni, mert arra nincs bebizonyított eugenikus alap. Ha az eddigieket úgy foglalom össze, hogy biológiai alapjait egyben fajpolitikailag is átértékeljem, akkor következő tételekhez jutunk: 1. A nacionalizmus az individualizmusnak magasabb foka, ethikailag (társadalmilag) igazoltabb és ugyanazon szervezeti korlátok felállítása esetén ép oly kívánatos és ép annyit ígérő is a kulturális haladás érdekében, mint emez. 2. A nacionalizmus az internacionalizmus előfoka: ugyanaz a szabályozott, kölcsönös jogokat és kötelességeket elismerő viszony, amely egyén és nép (polgár és állam) közt fennáll, legyen meg nép (állam) és emberiség közt is. 3. Ε két tételből, melyek az egyes egyén és annak kisebb-nagyobb közösségei közti különbséget pusztán fokozati, nem pedig merev lényegbeli különbségnek fogják fel, következik a „nacionalizmus vagy internacionalizmus” dualisztikus alternatívájának feladása a „nacionalizmus és internacionalizmus” monista jelszava javára.

SZEMLÉK ÉS JEGYZETEK

Farkas Geiza: Mezőgazdasági szemle 1914. január—február

Új rovatot nyitunk folyóiratunkban a mezőgazdaság terén felmerülő nevezetesebb jelenségek figyelemmel kísérésére, amenynyiben az emberi társadalom és ezen belől, kivált hazánk mezőgazdasággal foglalkozó népességének helyzetére világot vetnek, vagy további alakulására nézve újabb kilátásokat nyitnak. Egyelőre negyedévenként kiadni szándékolt rovatunkban nem fogunk sem sajátképeni vetés- és termés-, sem üzleties árfolyamjelentéseket adni. A rendelkezésünkre álló tér szerény mértékéhez alkalmazkodva, csupán nagyjából fogjuk kiemelni a mezőgazdasági élet azon tüneményeit, melyekben a föld áradatát, a földből élő emberi társadalom érverésének lüktetését véljük megérezni. * A január—márciusi évnegyed a mezőgazdasági munkákra nézve általában a legcsendesebb időszaknak mondható. Termést ilyenkor alig takarítanak be egy-egy kivételes növényfajból némely távoli égöv alatt; majd mindenütt, még a déli félgömbön is már learattak majdnem mindent és még nem gondolhatnak az új aratásra. Még az előkészítő, szántó-vetőmunkák is a világ nagy részében teljesen szünetelnek eme téli időszak nagyobb részén keresztül. Csak a vége felé, az utolsó hónapban indul meg ismét a mező élete, jelennek meg a szántóföldeken az ekék és vetőgépek, megy ki a legelőkre a jószág, kezdik ismét a szabad ég alatt munkájukat, akik addig csak az istállókban gondozták az állatokat, a magtárakban forgatták a gabonakészleteket, fúrtak-faragtak, kosarakat fontak, mint házi-iparosok, vagy esetleg mindezek helyett csak heverésztek a lócán, pipáztak és iddogáltak. A téli időben falun — a farsangoló szerelmesektől eltekintve — úgyszólván senki sem foglalkozik azzal, hogy mi van, hanem csak azzal, hogy mi (milyen termés) volt és mi lesz. Csak súlyos Isten csapásai, mint a hazánk nem egy részét az idén is pusztító árvizek terelik ilyenkor az emberek figyelmét a legközelebb történtekre. Még a munkások és munkaadók is alig törődnek egymással; az előbbiek rendszerint nem törik magukat azonnali munkaalkalom után; a dolgoknak már egyszer az a rendje, hogy télen kell kipihenni a nyár és

Farkas Geiza: Mezőgazdasági szemle

633

ősz nagy munkáját, az aratási idő emberfölötti fáradalmait és ezalatt olyan jól vagy olyan rosszul élni, ahogy a nyári keresetből, meg a jövő aratásra kapott előlegből telik. Az uraságok és nagyobb gazdák nem is igen keresnek napszámosokat; ami dolog tanyáikon akad, azt ilyenkor elvégzik a cselédek, akik télvíz idején még nem is gondolnak szolgálati helyük elhagyására. Amennyi kisegítő ember mégis kell, az csak akad és pedig elég olcsó bér mellett. A jövő — az persze annál több gondot okoz. El kell készíteni az évi üzemtervet, meg kell határozni, mely földbe mit vessenek, mennyi és milyen állatot szerezzenek be, miféle tartásra. Az aratószerződéseket is ilyenkor kötik sokan azok közül, akik még karácsony előtt meg nem kötötték. A munkás reszket arra a gondolatra, hogy a szomszédos nagybirtokon a jövő nyáron esetleg más arasson és ő elessék attól a keresettől, melynél többet az aratási időn kívüli munkájával alig képes előteremteni, amelyből tehát az évnek egész téli felén át élnie kell, tehát már télen „leszerződik”, leköti munkaerejét az aratás idejére egy olyan „rész”-ért, melynek nagyságát és a begyűjtésével járó fáradságot nem is ismerheti. De a nagygazda sem szeretne munkáskezek nélkül maradni azokban a hetekben, mikor a nap perzselő sugarai alatt kipereg az idejekorán le nem vágott gabona szeme; ezért adva adja a munkások által a tél szűkös időiben kért előlegeket, biztosít a nála leszerződő aratóknak más, még kedveltebb munkaalkalmakat, pl. részes tengeriművelést is. Gondot okoz ilyenkor nem egy gazdának a kellő munkás- és cselédlétszám biztosítása; előrevetik árnyékukat azok a kérdések is, melyek csak a nagy munkák megkezdése után válnak igazán égetőkké: mint a szerződtetett munkások élelmezése, mely rossz, ha a gazda csak pénzt ad rá a munkavállalkozónak, de legalább a munkások szerint elégtelen akkor is, ha a gazda házilag állíttatja elő számukra. * A jövő előkészítésének szolgál a mezőgazdák tanulása is, mely természetszerűleg azokban a hónapokban folyik legerősebben, amelyekben közvetlen kereső, termelő munkára legkevesebb mód kínálkozik. A téli hónapokban tartják és hallgatják a legtöbb ismeretterjesztő, szakképző előadást, rendezik a legtöbb tanfolyamot a gyermek-iskolából már régen kikerült gazdák és gazdasági munkások számára. Fájdalom, hogy nálunk ezeknek látogatására oly kevés mezőgazdának van alkalma és még kevesebben veszik igénybe! Mégis egy szép tettről számolhatunk be ezen a téren. Ez az első magyar országos kukoricakiállítás, melyet az Országos Magyar Gazdasági Egyesület kormánytámogatással március elején Budapesten rendezett. A kukorica a tömeges termelésnek az a tárgya, melynél az elérhető eredményt legnagyobb mértékben javíthatja, a terméseket a legszédületesebben fokoz-

634


hatja az észszerű talajelőkészítés, a megfelelő fajta és vetőmagkiválasztás, a szorgos és gondos megmunkálás — mind olyan tényezők, melyek a termelő-gazda személyes tulajdonságaival függnek össze legközvetlenebbül. Az oly művelésmód elterjedése, melynél a kisebb birtokos ugyanazon területen több munkanapját alkalmazhatja nagyobb haszonnal, mindig jelentős lépést jelent az agrárszociális haladás terén, mert több kisbirtokos megélhetését teszi függetlenné a nagyobb birtokon vállalt bérmunkától, több kisembernek nyújt indítékot föld bérletére és vételére. Ezt a célt szolgálná többi közt a Demcsinszky-féle búzaművelés is, de mig ennek keresztülvihetőségére és célszerűségére nézve sokhelyt még kételyek állnak fenn, addig a tengeriről már bebizonyosodott, hogy a fokozott, javított munkát fejedelmileg jutalmazza. Amerika, melynek gabonatermelő központjaiban régen felismerték a tengeritermelés kellő felkarolásának óriás nemzetgazdasági fontosságát, a „corn” egy-egy héten keresztül „király”, olyankor mesés összegekkel díjazzák a legszebb eredményeket, a legnagyobb terméseket, leghasználhatóbb csőtörzseket kiállító gazdákat és még csak tanuló-éveikben levő gazdafiúkat, olykor még mesésebb összegekkel fizetik meg az elsőrendű vetőmagot ígérő díjnyertes csöveket és szemeszsákokat. A mi első ilynemű kiállításunk fényes volt, tanulságos, egybeállítására nézve. Nemcsak az egyes vidékek kiállító gazdáinak legszebb csöveit, a növénynemesítő intézetek munkásságának eredményeit láttuk ott, hanem a tengeri életfeltételeire, fejlődésmenetére és ellenségeire vonatkozó igen tanulságos szemléltető adatokat, hasznos eszközöket és berendezéseket is. Csak nagyobbnak szerettük volna látni a kiállítást, ilyenkor nem baj, ha a kiállított anyag, kivált a laikus szemlélő előtt, sokszorosan ismétlődik; jobb, ha ezer gazda küld be talán valamivel csekélyebb mennyiségű, de még mindig elismerésre méltó anyagot, mint ha csak száz ad valóban elsőrendű terméket. A fődolog az, hogy a tengeri-termesztők ilyenkor tömegesen jöjjenek össze és a kiállított termékek tömegén lássák, mennyifelé sikerül kellő művelés mellett az azelőtti terméseknél nagyobbat és jobbat előállítani. Kivált az Amerikában annyira bevált ifjúsági versenyek eredményei hiányoztak nálunk majdnem egészen, bár a hírmondónak megjelent néhány adat, elég kedvező volt és azt a reményt támasztotta, hogy népünk e tekintetben sem marad mindig mögötte a ma kétségtelenül magasabb értelmi fejlettségű amerikai farmer népességnek. Hibája volt a kiállításnak, hogy egy szűk harmadik emeleti helyiségben rendezték, ahol a kiállított nem túlságos nagy anyag nem volt úgy elhelyezhető, hogy azt az elegendő számú érdeklődő közönség kellő kényelemmel tanulmányozhassa. Reméljük, hogy az első kísérletet mások fogják követni, jobb helyen,


635

nagyobb eszközökkel, nagyobb érdeklődéssel és az ország termelésére nézve még üdvösebb eredménnyel. * A jövő gondja hozza össze a tél hónapjaiban a gazdák társadalmi összejöveteleit is. Ilyenkor leghangosabbak a falusi gazdakörök, a nagyobb központokban pedig egyre sűrűbben jönnek össze a nagyobb gazdaságok vezetői, birtokosai, tisztjei, bérlői egyesületeik vezetőivel, szakértő tanácsadóikkal, olykor másszakmák képviselőivel. A szervezkedő készség fokozódása az egész vonalon megállapítható; a fővárosok legnagyobb helyiségei sorra szűkeknek bizonyulnak a közös érdekeik megbeszélésére, az ezek mellett való tüntetésre összetóduló gazdák befogadására. A Bund der Landwirte ezidei összejövetelét egyidőben Berlin két legnagyobb cirkuszában kellett megtartani. Magyarországi gazdaszervezkedési eseményeink közül figyelemreméltó a (nagyobb) haszonbérlők országos szövetségének megalakulása, melyet alighanem az elmúlt évek felvert bérletárai és ezek után bekövetkezett termés-pusztulásai és pénzválságai tettek nem egy, a további szervezetlen eljárás esetén megélhetésében fenyegetett bérlőre nézve kívánatossá. Azután a magyarországi (nagyobb) cukorrépatermesztők és cukorgyárosok között a répa átvételénél felmerülni szokott egyenetlenségek elintézésére vonatkozó választott bírósági egyezmény. Halad az összes, úgy az ipari, mint mezőgazdasági szeszgyárak egységes szervezkedésének ügye; az evégből folytatott tárgyalások közben az a szomorú jelenség lett köztudomású, hogy a cukorgyárak moslékának csak 20%-át használja fel a mezőgazdaság takarmányozási célokra, míg 80%-ból szeszt égetnek. Tehát ebben az esetben is méreg lesz abból, amiből tápláléknak kellene lennie! Magyarország legjelentősebb gazdatársadalmi jelensége a lefolyt évnegyedben mindenesetre a február 3-iki pozsonyi országos gazdagyűlés volt. A magyar és osztrák agrármozgalom vezetői jöttek ott össze és beszéltek oly egyetértésben, mintha nem is léteznék Lajta-folyó. A gyűlés lényege különben tüntetés volt az agrárvámoknak és minden agrárcikk behozatali korlátozásának az új kereskedelmi szerződésekben változatlan fentartása mellett. A város és falu ellentétét egy utólagos nyilatkozatában igen érdekesen juttatta kifejezésre az ősz osztrák agráriusvezér, Siemitsch-Hohenblum Alfréd lovag, aki midőn a wieni háziasszonyok azt vetették szemére, hogy a mezőgazdasági cikkek drágításával az ő megélhetésüket nehezíti, erre azt válaszolta, hogy inkább takarékoskodjanak a wieni nők piperéjükön, mint hogy a táplálásuk érdekében bajlódó falusi asszonyok elveszítsék fáradságuk jól kiérdemelt jutalmát. A szélső konzervativizmus jegyében folytak le a hivatalos agrártársadalom megnyilatkozásai másfelé is. Így a Bund der Landwirte már említett berlini nagygyűlése a Landwirtschaftliche Woche alatt a szokásos védvámos hitvallások és kívánalmak

636


mellett mindenféle társadalmi újító irányzatoktól óvták a mezőgazdaságot. A svéd kisgazdák egy óriási tüntetésben (30.000 gazda felvonulása a királyi palota elé) buktatták meg a szabadelvű kormányt és igyekeztek a királlyal szövetkezve az ország katonai szervezetének teljesebb kiépítését az orosz veszedelemmel szemben keresztülvinni. Ausztriában egy agrárkör kérte a kormányt, hogy a híres 14. § segítségével magyar mintára szigorított házszabályokat tukmáljon a birodalmi tanácsra. Ide tartozik a bonyhádi kisgazdaszövetség lépése, mely székhelyét és megindítandó lapját Budapestre helyezte; ez alkalommal tisztelgett a földművelésügyi miniszternél és kijelentette, hogy politikai célzatoktól menten, csakis tagjainak gazdasági érdekeit kívánja szolgálni. Az agrár védő törekvések megdrágítanak nem egy cikket; ez kétségtelen. Azonban más hatásuk is van: a mezőgazdasági termelvények tiszta és jó minőségének teljesebb ellenőrzése. Példa erre a dalmát borháború: a magyar kormány, mely különben Ausztriával szemben épen nem szokott túlmerészen fellépni, a bortermelő agráriusok nyomása alatt oly erélyesen megakadályozta a hamisítás gyanújába került dalmát borok behozatalát, hogy végül az osztrák kormány a magyar bortörvényre emlékeztető szigorú intézkedésekkel zárta el a dalmát bor további nagymérvű hamisításának útját, csak hogy legalább a nem hamisított anyag eladható legyen a magyar korona területén. Ilyen eredmények elérésére, úgylátszik, az élelmiszerek tisztaságában egészségükkel érdekelt fogyasztók nem képesek, csupán a zsebükkel érdekelt termelők. Persze, azért a nagy mezőgazdasági termelők szövetsége sem mindenható, az is ütközik néha olyan érdekkörökbe, amelyek nálánál is befolyásosabbaknak bizonyulnak. A tőzsdei gabonahatáridőüzlet ellen a magyar agráriusok hiába intézik újabb és újabb támadásaikat, még osztrák segítséggel sem tudják elérni, hogy az 1907-iki egyezmények folyományaként törvény szorítsa meg ezt az üzletágat. * A mezőgazdasági társadalom egyik legégetőbb problémáját a mezőgazdasággal foglalkozni hajlandó népesség számbeli csökkenése képezi. Az 1910-iki népszámlálás most közreadott foglalkozási adatai szerint Magyarországon a mezőgazdasági keresők száma 1900-tól 1910-ig 6,007.297-ről 5,544.206-ra csökkent. Riasztó adat lenne ez, ha nem tudnók, hogy mellette a magyar birodalom népessége mégsem fogyott, hanem más kereseti ágakban jelentékenyen emelkedett. Még a mezőgazdasági népességben is szaporodott a keresők fogyása dacára az eltartottak száma (7,119.893-ról 7,865.051-re), ami azt mutatja, hogy a mezőgazdasági munka általában termékenyebb lett, kevesebb kéz képes az ország mezőgazdaságát a nők és gyermekek kiaknázása, sajátképeni feladatuktól elvonása nélkül is ellátni. Hiszen az őstermelésben keresők között a legnagyobb mérték-


637

ben épen a segítő családtagok száma apadt (2,132.411-ről 1,723.320-ra) és ezek közül ismét a gazdasági munkában robotoló női családtagoké (1,172.531-ről 680.291-re). Ez ugyan nagy naszkodásra ad alkalmat a női nemnek a faluról elhúzódása, elvándorlása fölött. Hogy ilyen létezik, hogy a falusi háziasszony, cseléd, vagy munkásnő élete mind kevesebb leányra nézve jelent kívánatos sorsot, mind többen keresnek a városokban boldogulást, az kétségtelen, azt más országokban is tapasztalják. A berlini gazdahét egyik fő tanácskozási tárgya is a Landflucht der Frau volt; ott mezőgazda női kongresszust is tartottak, melynek szelleme szintén konzervatív volt, de amelyen azért eléggé hangsúlyozták a leányok megfelelőbb nevelésének és keresethez juttatásának szükségességét. A magyar foglalkozási statisztika adataira visszatérve, azokból a magyar mezőgazdaság- decentralizációjának demokratikusabb, kisbirtokosjellegűbb alapra helyezkedését örvendetesen állapíthatjuk meg. Mert a mezőgazdasági kereső népesség csökkenésében a segítő családtagokon kívül leginkább a gazdasági napszámosok vettek részt (1900: 1,459.681 — 1910: 1,278.263, továbbá a tisztviselők (10.485 — 10.197). Ellenben a 100 holdnál kisebb területeken gazdálkodó önálló mezőgazdák, bérlők, birtokos-napszámosok száma 1,800.355-ről 1,934.180-ra emelkedett. Nőtt még a majorosok, baromfitenyésztők száma is (2555 — 2714), valamint a kertészeké (3873 — 4660), ami mezőgazdasági termelésünknek nem épen kielégítő mérvű, de mégis örvendetes belterjesítésére enged következtetést. A részes földművesek számának 30.983-ról 20.905-re való csökkenése a valóban önálló kisgazdák térfoglalásával szemben csak egy idejét múlt és a gazdaságtechnikai haladásra nem kedvező üzemmód további háttérbeszorulását jelenti. Ezen adatok összehasonlításánál és értékelésénél igaz, nem szabad figyelmen kívül hagynunk a statisztikai felvételek nagy nehézségeit és a különböző alapú felvételek összevetésének közel fenyegető esélyét, mely az egész mezei társadalom képét is megváltoztathatja anélkül, hogy ez a társadalom maga változott volna. Így elég a némi ingatlannal bíró munkásokat átírni a kisbirtokosok csoportjába, hogy a két statisztikai táblázat más oldalról nem tájékoztatott szemlélője egészen eltérő képet nyerjen a magyar mezőgazdaság üzemi viszonyairól. A most kiadott foglalkozási statisztika sürgősen igényli egy megfelelő birtok-statisztikával való kiegészítését, már csak azért is, mert a 100 holdon alóli és azon felüli birtokkategóriák elválasztása még nem nyújt világos képet a különböző nagyságú üzemek arányáról és kiterjedéséről, hiszen az első kategóriában házi kertecskék és törpe birtokok mellett a legéletképesebb kisgazdaságok és középbirtokok is helyet foglalnak, a másodikban pedig középbirtokokkal együtt kell elhelyezkedniök a legnagyobb uradalmaknak is. Egy dologra azonban az előttünk fekvő statisztika is meg-

638


tanít, hogy mese nagyagráriusaink azon aggodalmaskodása, mintha a legutóbbi évek földeldarabolása egészségtelen birtokeloszlást teremtett, nevezetesen a gazdaság-technikai haladását szolgálni elsősorban hivatott középbirtokot kipusztította volna. 1900-tól 1910-ig a 100 holdon fölüli birtokosok száma is megszaporodott 13,532-ről 14,344-re, a 100 holdon fölüli bérlőké 3,900-ról 3,901-re, a gazdasági cselédeké 549,522-ről 551,722-re. Tehát a nagyobb mezőgazdasági középüzem legfeljebb egyes vidékeken szorulhatott háttérbe, az ország átlagában még tért nyert, a földeldarabolások végeredményben az egészen nagy birtoktestek rovására történtek, ami ismeretes magyar birtokeloszlási viszonyaink mellett bizonyára nem szerencsétlenség. * Jutott a kezünkbe, igaz, egy kevésbbé örvendetes eredményű statisztika is. Tőzsdei jelentések szerint a legfőbb kalászos növények termelése Ausztriában 43%-al emelkedett a legutóbbi 12-13. évben, míg Magyarországon csak 22%-al. Miután tudomásunk szerint mezőgazdasági vagy ipari termelésünknek egyetlen más ága sem emelkedett annyira, hogy ezen elmaradást kiegyenlíthetné, ez nem jelent egyebet, mint hogy Ausztriával szemben utolsó gazdasági előnyünk is tűnőben van. Egyéb adatok bizonyítják, hogy holdankénti termés-átlagaink valósággal pangtak olyan időszakokban, amelyekben a nyugateurópai államok olykor szinte megkétszerezték egy-egy területegységen elért terméseiket. Újabb bizonyítéka ez annak, hogy csak azon országok mezőgazdasága tehet valóban nagy haladást, amelyekben ipar és forgalom is van; egy országnak a puszta mezőgazdasági termelésre utalása egyenlő ezen ország mezőgazdaságának is elsenyvesztésével, az egész nemzet elszegényítésével, függő helyzetbe hozatalával. * Mindinkább megszűnik a mezőgazdaság az egyes termelő gazdák és fogyasztóik, a szűkebb vidékek legsajátabb ügye lenni. Mind szorosabban és szervesebben belekapcsolódik az államok életébe és a nemzetközi életbe is, mind nagyobb gondoskodás tárgyát képezi minden egyes állam és az államok összessége részéről. A római mezőgazdasági intézet, a nemzetközi gazdasági hírszolgálatnak ez a nagyszerű szerve alig néhány éve áll fenn, mégis úgy érezzük, mintha nélküle a világ mezőgazdasága meg sern lehetne, soha nem is lehetett volna. Most ismét Rómában tartottak egy nevezetes nemzetközi konferenciát a növényi betegségek elleni védekezés tárgyában. Ennek eredménye minden valószínűség szerint egy nemzetközi egyezmény lesz, mely megfelelő származási, egészségi bizonyítványok és egyéb óvintézkedések törvénybeiktatásával fogja elejét venni annak, hogy egy országban fellépett növényi betegség fertőzött egyedek átszállítása útján beteggé tegye és veszélyeztesse más országok növényállományát is.


639

Az ily intézkedések megtétele és keresztülvitele bizonyára kötelessége az összes államoknak, ezzel csak részben jóváteszik azokat a károkat, melyek az államok torzsalkodásainak elmaradhatatlan következményeiként fel szoktak lépni. Példa erre a balkán-háború folyamán (úgy, mint más régibb háborúk után) elterjedt és még most sem teljesen leküzdött keleti marhavész. * Az összes államok igazgatói napról-napra világosabban látják, mennyire nélkülözhetetlen alapja minden állam erejének, biztonságának, megélhetésének egy minél nagyobb számú, jómódú, munkaképes, elégedett önálló kisgazda-népesség. Még ahol ilyen úgyszólván nincs is, mint Angliában, szinte kétségbeesett kísérletek történnek a hiányzónak megteremtésére. A balkán államok új hódításainak első kézzelfogható gazdasági következménye a nagymértékű telepítés. Ebben talán Szerbia jár legelől, mely az újonnan elfoglalt területekre települő szerbeknek (sőt kivételesen egyéb szlávoknak is) legalább 5 hektáros parcellákat jelel ki, melyekhez minden serdült férfi családtag után további 2 hektár járul. Románia is nagy buzgalommal lát a bolgároktól elfoglalt területnek román telepesekkel benépesítéséhez, egyben pedig régibb területe parasztságának is több földhöz, jobb megélhetéshez, nagyobb politikai érvényesüléshez juttatásához. Persze, mindezen intézkedésekben nemcsak agrárpolitikai, hanem főként nemzeti politikai szempontok játszanak döntő szerepet és a dédelgetett új telepesek mellett a hódított területeken talált más nemzetiségű lakosság helyzete épen nem irigylésreméltóan alakul. Állítólag már a földfelvásárló teleküzérkedés is felütötte fejét a néptelepítő kormányeljárás első hírére. Poroszországban két nevezetes birtokpolitikai törvényjavaslat került a képviselőház elé. Az egyik a parcellázásokat szabályozza, korlátozni igyekszik a földéhes kisgazdáknak a parcellázó ügynökök által való kiuzsorázását, engedélyhez köti a parcellázó üzletet és a vevőknek némely esetekre visszalépési jogot biztosít. A másik a családi hitbizományok ügyét szabályozza, melyeket a konzervatív irányú porosz kormány világért sem akar eltörölni. De megszabja, hogy egy hitbizományi birtok területe nem haladhatja meg a 2500 hektárt. Ha egy megyében (Kreis) a földbirtoknak már tíz százaléka kötött hitbizományszerű intézmények által — újabbak csak különös közérdekű célokra engedélyezhetők. Tehát egyet-mást még a legkonzervatívebb porosz kormánytól is tanulhatunk, amely jónak látja a földbirtok túlságos összehalmozásának és megkötésének gátat vetni, holott nála e részben még távolról sem állnak fenn olyan aránytalanságok, mint Magyarország nem egy jobb sorsra érdemes vidékén.

640


A legnagyobb arányú agrárpolitikai tevékenység azonban most kétségkívül Oroszországban folyik. Ez az óriás birodalom az utóbbi években szinte elhódítja Amerikától a „korlátlan lehetőségek országa” elnevezést. Időről-időre mesébe való és azért mégis a valószerűség bélyegét magukon viselő híradásokat, megdöbbentő számoszlopokat olvasunk óriás parcellázásokról, tagosításokról, telepítésekről, közraktárépítésekről, a kis embereknek nyújtott földszerzési és beruházási kölcsönökről. Úgy látszik, új alapokra, az életképes, erőteljes független kisbirtok széles gazdasági alapjára fektetik ezt az egész „világot”, ahogy Franciaországban az orosz szövetséges birodalmát nevezni szeretik. Így elég könnyen hitelre talált az a hír is, hogy Oroszországban a nép egyik legnagyobb ellensége: az alkohol ellen komoly harcra készülnek Az állam lemond a szeszegyedárúságból élvezett nagy jövedelméről; ennek kiegyenlítésére behozza a gabonaegyedárúságot oly módon, hogy a kereskedelemnek, kivált a külkereskedelemnek szánt gabonát állami közraktárakban gyűjti, természetesen a termelőknek rendesen megfizetett ár mellett. Az így felhalmozott készleteket azután csak kellő számítással, jól megtartott árakon hozza forgalomba. Ennek a tervnek első szele is megdöbbenést keltett Európában, kivált az orosz mezőgazdasági termékek nagy fogyasztóinál, Németországban. Ha az oroszok megvalósítják tervüket, a német birodalom élelmezése nagyrészt az orosz kormány kegyétől függ. Hiszen függött tőle, ha nem is oly nyilvánvalóan, eddig is; egy orosz terménykiviteli tilalom igen sok számadást felboríthatott a sedani győzők hazájában. Es magának a német föld termékeinek előteremtése és betakarítása nem nagyrészt orosz- és orosz-lengyel munkáskezektől függ-e; mi lenne, ha a cár birodalma egy évben csak nem bocsátana át határain azon munkások százezreit, akik a keleti német uradalmak munkás- és cselédállományait szolgáltatják évek sora óta? Az ijedelem nagyságát mutatták azok a fenyegető hangok, melyek a német lapokban mindjárt az orosz terv napirendrekerülése után felhangzottak. A gabonamonopólium tervét azután egyszerre csak kicáfolták a világból. Még az alkohol elleni küzdelem sem olyan veszedelmes; egyelőre a cár csak kisebb emberbaráti eszközökkel próbálkozik meg. Hanem a fenyegetéseket az orosz hivatalos körök pontosan és gyorsan visszafizették. Timirjuseff kereskedelmi miniszter kertelés nélkül kimondta, hogy Oroszország a kereskedelmi szerződések megújításakor nem lesz többé hajlandó a német ipar számára kaput nyitni, ellenben mezőgazdasági termékeinek Németországba vitelét az ottani élelemdrágító agráriusok kedvéért megnehezíttetni. Az orosz birodalom nem kénytelen egy más ország gyarmata lenni; elég erős ahoz, hogy saját határain belül ipart teremtsen és ezen iparnak saját mezőgazda népességében piacot nyújtson. Ezekben a szavakban az új idők szele zúdult fel, azoké,

Mandel: Törvényjavaslat az ipari bíróságokról

641

melyekben az emberi faj megélhetésének első alapja, az őstermelés, a mezőgazdaság elhagyja az ipar, kereskedelem és hitel mellett eddig elfoglalt többé-kevésbé pária szerepét és a hivatásának megfelelő érvényesülést követeli. Persze, ilyesmire a mezőgazdaság nem gúzsbakötve, hanem csak szabadon, nem lelki vakok által vezetve, hanem felvilágosultan, nem egyes nagyok önkényének kiszolgáltatva, hanem erőteljesen szervezve képes.

Mandel Zoltán: Törvényjavaslat az ipari bíróságokról Minden törvény, amely az ítélkezést kiveszi a közigazgatási hatóságok kezéből — mint Petőfi János Vitéze az éjszakát egy boszorkány agyoncsapásával — az állam lelkiismeretét mossa egy árnyalattal fehérebbre. Csodálatos dolog, közjogi tudósaink mily ihlettel telten magasztalják a független bíróságban rejlő alkotmánybiztosíték erejét és következetesen elfelejtkeznek arról, hogy e szabadságbiztosíték csak a tőkéből, vagy a főleg ebből is származó megélhetési források védelmére szükséges és adatott meg az 1869. évi IV. t.-c. által, de a munka hozadéka, mintha az valami erkölcstelen kenyérkereset lett volna, leszorult és a közigazgatási hatóságok kezébe került, vagy maradt. A jogi szaklapok, a kongresszusok és ankétek, amelyek az igazságszolgáltatás bajain siránkoztak, az egész jogtudomány csak a tőke pereit intéző bíróságokért és azokban élt. Ezeknek épültek az új szép paloták, ezeknek készültek az új szép és nem szép törvénykönyvek, ezek lassúságáért lázadoztak radikális ügyvédek, szóval ez volt a magyar igazságszolgáltatás, oly bíróságok igazságszolgáltatása, amelyek előtt a dolgozó Magyarországnak felperes gyanánt megjelenni tiltva volt és tiltva van. Minden „ár”-követelés királyi bíróság elé tartozik vagy oda hozható: a munka ára, a munkabér nem juthat el oda, csak kivételesen és ha igen, csak egy rettenetes kálvária után. Nézzük futólag hová tartoznak ma azok a perek, amelyeket Magyarország munkából élő népe, mint felperes indít az ellen, akitől munkája árát követeli. Három csoportot kell megkülönböztetni: I. Kizárólag a közigazgatási hatósághoz tartozó perek. II. Elsősorban közigazgatási hatósághoz, ennek eljárását követőleg királyi bírósághoz tartozó perek. III. A dolog természetéhez képest részben közigazgatási, hatósághoz, részben bírósághoz tartozó perek. I. Kizárólag közigazgatási hatósághoz tartozó ügyek: Állami, vármegyei és községi alkalmazottak fizetési ügyei. (1885: IV. 86. §; 1904:X. 15. §; 1886: XXII. 65 — 67. §§.) II. Először a közigazgatási hatóság (iparhatóság, ipartestület) előtt kell megindítani az eljárást és csak azután lehet a kir. bírósághoz fordulni: a) Iparosmunkások (tanoncok és segédek) között egyfelől, másfelől a munkaadók között felmerülő perekben és pedig aszerint amint az ipar képesítéshez kötött, vagy sem az ipartestület békéltető bizottságához, vagy az iparhatósághoz. (1884: XVII. 141. 176. §.)

642


b) Betegsegélyezési vitás kérdésekben ipari és kereskedelmi alkalmazott és munkaadó között (1907: XIX.- 156. 190. §.) III. Részben bíróságok, részben közigazgatási hatóságok hatásköre alá tartoznak: a) Α házi cseléd és gazdája között a szolgálati viszonyból felmerülő viták (1876: XIII: 115. 116. §) a közigazgatási hatóság elé tartoznak, de már az ugyanezen viszonyból származó kártérítési keresetek a bíróság elé (1876: XIII. 119. §.) b) A mezőgazdasági munkás és munkaadója közötti jogviszonyból származó perek közigazgatási útra tartoznak, de ha a per tárgya kártérítés és annak összege 100 koronát meghalad és egyáltalán minden jogvita, ha a szerződés nem a törvényes alakszerűségek megtartásával jött létre (1898:11. 72. és 73. §) már a bíróság elé tartozik, c) Hasonló a szabályozás a víz- és útépítési munkáknál alkalmazottakra, az erdő- és dohánymunkásokra, gazdasági munkavállalkozókra, d) A gazdasági cselédek szintén a közigazgatási hatóság előtt perelnek, de kártérítési kereseteik, ha 100 koronát meghalad a kár, a királyi bíróságok előtt érvényesítendők. Oly társadalmi csoport, amely szolgálati viszonyból s z á r ma z ó k ö v e te lé s é t f é lr e é r té s e k k iz á r á s á v a l é s k ö z v e tle n ü l a b ír ó i ú to n é r v é n ye s íth e tn é — n in c s . Ez, amit most vázlat gyanánt előadtam, csak szűkös kivonata a szolgálati szerződésre vonatkozó hatásköri szabályoknak; de már ez is elég arra, hogy éles judíciumú, jogaik teljes tudatában lévő kultúremberek is eltévelyedjenek az összevisszakúszált, egymásbafonódó, külön törvényekben szétszórt szabályok rengetegében. Hogyne botolnék el százszor a törvénytudatlan munkás, mikor neki nemcsak utat kell előtte ismeretlen terepen kutatni, de közben küzdeni egy nálánál műveltebb, vagyonosabb ellenfél rosszakarata és egy más osztályból származó hatóságnak — legjobb esetben — közönye ellen. Aki valami keserűen kacagtató szórakozást akar, olvassa el Térffy Gyula miniszteri tanácsosnak nagy gonddal és alapossággal megírt Az Új Polgári Perrendtartás című zsebkönyvében a szolgálati viszonyból származó követelések hovatartozandóságára vonatkozó bírói döntések foglalatát. Ez a foglalat a legapróbb jegyzetbetűkkel szedve, bár minden döntés egy, legfeljebb két sorba van összekomprimálva, 12 oldalt tesz ki, hű képét nyújtva annak a bánásmódnak, amelyben Magyarországon a munkát és a munkából származó jövedelmet részesítik. Szőrszálhasogató megkülönböztetések, aminőkre csak az esetleges döntéssel járó munkától való beteges irtózás, vagy a munkásosztály iránti keserű gyűlölet képes az embert ösztönözni, váltakoznak az egymással homlokegyenest ellenkező és éveken keresztül ismétlődő határozatokkal, az eljáró hatóságok közönyét, vagy következetes rosszakaratát közokiratilag bizonyítva. Ez a döntvénygyűjtemény kultúrkép, de ha valaki még világosabban, még izgatóbb előadásban akarja megismerni, mikép ítélkeznek ma a munka felett, mikép ragadnak meg az illetékes hatóságok minden lehető és lehetetlen


643

eszközt, hogy a munkás követelését a limine elutasíthassák, az olvassa e1 — ne valami szocialista agitátor lazító beszédét, vagy feltűnésre vágyó újságíró szenzációssá színezett krokiját, hanem — a Marschalkó János dr., igazságügy minisztériumba berendelt táblabíró szerkesztésében megjelenő Közigazgatási Döntvénytár-ban, a Hatásköri bíróság döntéseit. Nézzük meg, mivel foglalkozik az ország legmagasabb bírósága, amely alkotmányvédő szervnek készült, nehogy a közigazgatás a bírósági hatáskört megcsonkíthassa és viszont; amely a Kúria vagy a Közigazgatási bíróság elnökének vezetése alatt a Kúria és a Közigazgatási Bíróság legkiválóbb bíráiból alakítva működik, döntése előtt az illetékes minisztériumoktól jogi nyilatkozatot beszerezve. 1910-ben (Marschalkó IV. kötet) 14 esetben döntött a bíróság magánjogi természetű hatásköri kérdésben. Ebből 10 a szolgálati szerződésre esett. Mind a tíz negatív hatásköri összeütközés volt, azaz mind a tíz esetben megtagadta az állam az igazság kiszolgáltatását, a tíz esetből nyolcban a közigazgatási hatóság tagadta meg törvényellenesen a jogsegélyt. 1911-ben (V. kötet) 21 magánjogi döntésből 17 esett a szolgálati szerződésre, természetesen mindegyik negatív hatásköri összeütközés és 17 esetből 14-ben ismét a közigazgatási hatóság tagadja meg törvényellenesen a jogsegélyt. 1912-ben 9 esetből 4, 1913-ban 10 esetből 9-ben szolgálati viszony a döntés tárgya és túlnyomó részben a közigazgatási hatóság tagadja meg az eljárást. Lehet, hogy laikus ember nem érti meg, „mi van azon sírni való”, hogy az ország első bírái afelett töprengnek, vajjon ipari alkalmazott-e a szállodai szobaasszony, cseléd-e a bonne, vagy sem és addig míg ez az összes fórumokat meg nem járta, az a szállodai szobaasszony és bonne, kereskedő- vagy iparos-segéd nem kaphatja meg a megszolgált járandóságát, — de minden jogászembernek, akinek a becsületes ítélőképessége még nem homályosuk el, ökölbe kell, hogy szoruljon a keze, amikor ezeket a határozatokat olvassa. „A negatív hatásköri összeütközések túlnyomó része szegény embereknek, cselédeknek, mezei munkásoknak, iparossegédeknek csekély értékű ügyeiben merül fel; pár korona összegű cselédbér, segédi követelés, mezei munkabér, mezei- vagy erdei kár adja az összeütközési esetek anyagát.” Így beszélt a Hatásköri bíróságról szóló törvény indokolása, (Márkus 649 1.), sőt azt is jól tudta és tudja az állam, hogy „az utánjárás nehézkessége és költségessége sokszor arra vinné (!) a felet, hogy inkább lemond jogának érvényesítéséről, minthogy az azzal járó nehézségeknek kitegye magát”, (u. o.) Tudja tehát maga az állam is, hogy minden hatásköri bírósági döntés egy kereszt, amely alatt a munka verejtékében fogant és csirájukban megölt bérigények tízezrei pihennek és mégis kétszer támogatja ezt az intézményes, tudományos nyelven negatív hatásköri összeütközésnek becézett tömegrablást: először, mikor a munkabérigénytől megvonja a bírói utat, másodszor mikor a közigazgatási hatáskört oly kuszán és zavarosan szabályozza, hogy abban a munkás igénye az utat meg ne találhassa.

644


Ez a mai helyzet és ennek szemelőtt tartásával kell bírálat tárgyává tenni az ipari bíróságról szóló törvényjavaslatot, amelynek bevallott célja, hogy a mai helyzeten segítsen. * A javaslat alapvető reformjai: I. Külön bíróság alakítása az ipari munkások és alkalmazottak, másfelől a munkaadók között a szolgálati viszonyból származó követelésekre nézve. II. Ε bíróságnak laikus, választott elemekkel való szervezése. III. A kollektív-szerződések feletti viták esetében bírósági békéltetés szervezése. Vizsgáljuk a pontokat külön-külön. I. 1. A javaslat kizálólag az iparban (beleértve egy homályos utaló tétel alapján a kereskedelmet is) alkalmazottak szolgálati viszonyából származó perek részére alakítja az új bíróságot. Ez a reform jelentőségét mindjárt csökkenti és egyszersmind bepillantást enged a törvényhozó lelkivilágába is. Akiknek legjobban kellene és kell a bíráskodásnak a közigazgatási hatóságoktól való függetlenítése — nem az ipari alkalmazottak. Az ipari alkalmazottak kellő kitartással, hangsúlyozzuk, hogy kellő kitartással, ma is eljuthatnak az iparhatósági eljárás után a bírósághoz, másfelől műveltségöknél fogva szembe is tudnak szállni a közigazgatási hatóságok esetleges pressziójával. Az igazi jogi rabszolgák a mezőgazdasági- és házi cselédek, a mezőgazdasági és általán a földmunkások. Ezeken tehát ezetúl is rajtamarad a szolgabíró keze. A jövő történetírója érdekesen fogja megírni, mint hatnak el a politika hullámai az igazságszolgáltatásba. 1869-ben (1869: IV. t.-c.) a forradalom polgársága vonta ki magát a közigazgatás bíráskodó hatalma alól, felismerve a független bíráskodásban rejlő nagy szabadságbiztosítékot. De a szabadságot és jogbiztonságot csak magának akarta, az ipari munkást és alkalmazottat a városi közigazgatási hatóságok őrködő bíráskodása alatt épen úgy megkívánta tartani, mint az uralkodó földbirtokos osztály hatalmi szerve, a vármegye kezében a gazdasági cselédet és mindkét osztály a házi cselédet. Mert az ipari munkásság a legműveltebb és legfegyelmezettebb és rövid időn belül erős súlyú képviseletet nyer a parlamentben, először tör utat e törvénytervezetben, szabad levegőre: a független bíróság elé. A reform tehát csak részleges. A magyar munkásság feladata meg nem állani addig, míg a munkaviszonyból származó összes perek független bíróság elé nem kerülnek. 2. De a reform még e mivoltában is fogyatékos. A tervezet 1. §-ában írja körül az új bíróság hatáskörét. A szakasz áll egy a-tól m-ig terjedő pozitív és ezenkívül egy a-tól c-ig terjedő negatív felsorolásból. Hogy mily veszélyes a hatáskörnek ily módon való meghatározása, azt az a zűrzavar bizonyítja, amely ma a szolgálati viszony hovatartozása tekintetében uralkodik. Az új bíróság a szolgálati viszony általános bírósága lesz, épen ezért a hatáskör főszabálya lehet


645

egy általános szabály és semmi szükség sincs arra, hogy az taxációval legyen helyettesítve. Az egyébként is merev és szaporítja a hatásköri viták számát. A következő szövegezést ajánljuk: „Azok a perek, amelyek szolgálati szerződésből kifolyólag munkaadó és munkavállaló között, úgyszintén az ugyanegy üzemben szolgálati viszonyban álló munkavállalók között támadnak, tekintet nélkül tárgyuk értékére az ipari bíróság hatáskörébe tartoznak” (főszabály). „Különösen ide tartoznak:” (ezután jönne a tervezet felsorolása mint exemplifikatív felsorolás (a-tól m-ig). „Nem tartoznak ide:” (felsorolás a-tól c-ig). 3. Nem helyeselhetjük, hogy a javaslat a munkabíróságot fakultatív hatáskörrel ruházza fel; azaz meghagyja az ipartestületek békéltető-bizottságainak működését. Ez felesleges munka-, idő- és pénzpocsékolás. Maga az indokolás (19. 1.) tisztában lehet azzal, hogy a békéltető-bizottságok milyen jelentéktelen szerepet töltenek be. Az új bíróság súlyát csökkenti azoknak párhuzamos fentartása; képtelenség megengedni az ilyen válogatást. Egyébként, hacsak be nem közetkezik az, amitől tartunk és amire alább kitérünk, úgy az egész intézkedés akadémikus jelentőségűvé fog válni, mert ahol ipartestület van, ott lesz valószínűleg ipari bíróság és mindenki akinek csak az ellenkezőre valami rejtett oka nincs, azt a hatóságot fogja felkeresni, melynek az ítéletét nem lehet egy kézlegyintéssel feldönteni: az ipari bíróságot. Ez a rejtett ok pedig a pernek elhúzása, amelyre a javaslat épen humanizmusával fog alkalmat nyújtani. A javaslat 7-ik §-a értelmében „ha . . . az ipartestület békéltetőbizottsága az előtte megindított eljárást harminc nap alatt be nem fejezi és a panaszló ettől az eljárástól az ítélet kihirdetése, illetőleg az egyezség megkötése előtt elállását bejelenti, követelését az ipari bíróság előtt érvényesítheti. (Közbevetőleg: a békéltető-bizottságok rajta lesznek hogy ne fejezzék be 30 nap alatt az ügyet és így a perektől megszabaduljanak). Tehát a panaszlónak lesz módjában az ügyet puszta kijelentésével elvenni a békéltető-bizottság elől, de nem a másik félnek. A munkaadó tehát, aki késleltetni fogja akarni a munkavállaló igénye érvényesítését, meg fogja előzni a perrel fenyegetődző munkavállalót, bepanaszolja valami címen a békéltető-bizottság előtt és ha a munkavállaló, amint ez naivitása után feltehető, beugrik és követelését viszontkeresetileg érvényesíti, a munkaadó elhúzhatja a pert tetszése szerint és addig a munkavállaló nem mehet az ipari bíróság elé, mert nem ő a panaszos. Az egész konstrukció mindenkép céltalan, azok az okok, amelyeket az indokolás a 21. és 22, oldalakon felhoz, igazán csak szólamok és erőltetettek. Nincs olyan konzervatív állat, amely ha megvedlett, a levetett bőrét még azután is váltóruhának akarná használni. * Hogy ez nem valami hajánál fogva előráncigált lehetőség, azt a francia munkaadóknak a perorvoslati joggal való visszaélése bizonyítja, 1. szerző: Tanulmányok az igazságügyi politika köréből 101 és köv. lap.

646


Tehát az ipartestületek párhuzamos bíráskodása megszüntetendő. Ellenben helyes a községi bíráskodás fentartása, mert a 40 koronán aluli (illetőleg 50 koronán aluli) ügyek az ipari bíróság székhelyére való utazás költségeit nem bírják el. II. 1. A javaslat második reformja laikus és választott elemek bevonása az ítélkezésbe választott munkaadó- és munkásülnökök útján. A reformot, mint egy helyes cél felé irányított lépést, örömmel kell üdvözölni, bár a javaslat itt is igen tartózkodó álláspontot foglalt el. Nevezetesen a két rendszer közül: a bíróság kizárólag laikusokból alakíttassék (francia), vagy egy állami bíró elnöklete alatt egyenlő számú ülnökökből (német, belga, osztrák) az utóbbit választja. Nem vesszük ezt a kérdést részletes tárgyalás alá. Jól tudjuk, hogy ily bátor reformot, amely az ítélkezést teljesen az érdekeltekre bízná, Magyarországon ma nem várhatunk. De nem mehetünk el megjegyzés nélkül amellett, hogy a francia intézmény ismertetése nem minden tendencia nélküli, amint ezt különben magyar törvényjavaslatok indokolásában a német intézmények javára már megszoktuk. Az indokolás ugyanis a jogászbíró bevonásának helyességét azzal az állítással támogatja, hogy Franciaországban is belátták ennek szükségét, midőn véleményeltérés esetén a békebíró bevonását írják elő. Ez valóban a törvényben így van; azonban a gyakorlat épen azt bizonyítja, hogy a békebíró közreműködésére igen ritkán van szükség, úgy, hogy ebből ép annak ellenkezőjét lehet bizonyítani, amire a tervezet indokolása hivatkozik, nevezetesen a jogászbíró szabályszerinti bevonásának fölösleges voltát. Teljesen elegendő volna a francia minta szerint nálunk is csak az esetre kívánni meg a jogászbíró közreműködését, ha az egyenlő számú munkaadó- és munkavállaló bírák a határozatban megegyezni nem tudnak. Csak két érvet hozok fel. Ahol, mint az esküdtbíróságnál, a laikus elem jogászelemtől elkülönítve dönt, ott remélhető, hogy megőrzi véleménynyilvánítása függetlenségét. De ahol a jogászbíróval együtt működik, csakhamar annak szatellitájává vagy legjobb esetben szakértőjévé válik. A másik az, hogy épen az a nagy siker, amely a francia conseil des prudhommes-ok működését magasan a kontinens összes bíróságai fölé emeli, bizonyítja, hogy épen a laikus elemek kizárólagos és épen ezért közvetlen, a jogászkodástól ment bíráskodása az, amely legjobban alkalmas az ügyek e fajának elintézésére. 2. Helytelennek tartjuk, hogy a törvény az ipari bíróságok felállítását, illetőleg ülnökökkel való szervezését a lélekszámhoz köti és a 30.000-nél több lakosú városok számára tartja fenn. Itt kizárólag annak kell irányadónak lenni, van-e a kérdéses városnak ipara, vagy sem, ez pedig Magyarországon épen nem mindig párhuzamos a lélekszámmal. Példákat mellőzünk. Meg kell adni a jogot a törvényhatósági joggal felruházott és


647

r. t. városok képviselőtestületének, hogy ipari bíróság elnökökkel való szervezését mondja ki szükségesnek és ezen határozatát a minisztériumnak irányadónak kell elfogadni. Az ülnökkkel szervezett bíróságok alig okoznak valami költségtöbbletet, tehát e tekintetben az érdekelteknek a diszpozíció jogát át kell engedni. 3. Az ülnökök választása helyes liberalizmussal van szabályozva. „(11. és 12. §§.) 4. Ellenben elmaradottnak és gyakorlatlatlannak tartjuk a gondoskodásnak ama módját, amely a megválasztott ülnököket mindenféle kényszereszközökkel akarja bírói székükhöz kötni. Nincs értelme botcsinálta (14., 21. és 22. §.) bírákat faragni. Nem fegyelmi szabályokkal, hanem az állás méltóságának emelésével kell az arravaló egyének ambícióját serkenteni. Idevonatkozólag javaslom, hogy az iparbíróság ülnöke ne ezzel a magyartalan és üres szóval, hanem az „ipari bíró” címmel neveztessék. Hogy kétszeri hivatalviselés után a városi képviselőtestületnek hivatalból tagja legyen és hogy működése után is az „ipari bíró” címet viselhesse. Az emberi ambíció nagy energia. Mint a természet energiái, ez is kihasználatlan és ostoba pazarlás tárgya, vagy alacsony üzlet prédája nálunk. Kevés reményünk van, hogy a közel jövőben jobb belátás fogja vezetni ezentúl az államot kitüntetési politikája gyakorlásában, ehhez a francia demokrácia volna szükséges, ahol a társadalom kiválóságai élvezettel teljesítenek minden közérdekű munkát egy kis vörös szalagért, amely azonban biztos annak, de csak annak, aki valami szépet, nagyot, lendületeset cselekszik. 3. Főhibájául tudjuk be a javaslatnak, hogy az eljárásra nézve semmi rendelkezést sem tartalmaz, ezt a munkát egy miniszteri rendeletnek tartja fenn. Aki ma a járásbírósági eljárást ismeri, az jól tudja, hogy a sommás eljárás csak a törvényben sommás, az életben a csőd előtt áll. A per pártatlan és független bírák előtt folyik, de igazán — ítéletnapig. A reform súlya épen az eljáráson nyugszik és ép ezért aggályosnak tartjuk, hogy ilyen fontos joganyag miniszteri rendelettel szabályoztassék; mindenesetre kívánjuk annak a nyilvánosság és a szakférfiak bírálata elé való terjesztését. Mint alapelvet tartjuk szükségesnek az eljárásba a francia minta szerinti békéltetésnek beiktatását. Mert azoknak az egyezségeknek A része, amelyre az indokolás hivatkozik (21. old.)* nem a tárgyaló-, hanem a békéltető-tanács előtt jön létre. Javasoljuk, hogy a tárgyalást megelőzőleg egy munkaadó és munkásból, illetőleg munkavállalóból álló békéltető tanács elé kerüljön az ügy, amely jogászbíró közbenjötte nélkül kísértse meg az úgy békés elintézését s csak ennek meghiúsulta esetén kerüljön az a királyi bíró elnöklete alatt működő tanács elé, amelyben a békéltető tanácstagok is közreműködjenek. A békéltetési határnap törvényi szigorral (1. sajtótörvény) a kereset beadását követő ötödik napig tűzendő ki és úgy, hogy az érdemleges tárgyalás a hatodik napon megtartható legyen. Helyes rendelkezés a 27. §-é, amely a bíróság ítélete ellen fellebbezést kizárja, ha, ha a per tárgyának értéke a 300 koronát meg

648

Káplány: Pedagógiai előítéletek és a középiskola reformja

nem halad. Ehhez azonban a viszontkeresettel Franciaországban űzött visszaélések megelőzésére hozzáfűzendő a következő rendelkezés: „Ha alperes oly viszontkeresetet támaszt, amelynek tárgya 300 korona értéket meghalad, a viszontkereset az általános szabályok szerint ugyan a keresettel egyidejűleg, de külön ítéletben döntendő el. A háromszáz koronát meg nem haladó marasztalást tartalmazó ítélet ellen felebbezésnek ily esetben sincs helye.” Az eljárás szabályozására egyébiránt a rendelet közzétételekor visszatérünk. III. A reform harmadik alapvető újítása (II. Fejezet: Békéltetés) a kollektív szerződések feletti vitáknak az ipari bíróság, mint békéltető és véleményező fórum elé való utalása. Ez a része a reformnak határozottan örvendetes. Ha lesz hatóság a mai társadalmi berendezkedés mellett, amely a hatalom pallosa nélkül, pusztán az igazság és tekintély súlyával a háborúskodó társadalmi osztályok között békét teremthet, úgy az ipari bíróság lesz az. A törvényjavaslatot minden hiányossága mellett minden progresszív gondolkozású embernek örömmel kell üdvözölni. A hibák, inkább hiányosságok, és idővel pótolhatók. Jól tudjuk, hogy a kodifikátorok, akik a minisztériumokban dolgoznak, elsősorban hivatalnokok és nem irányt szabnak a reformoknak, legfeljebb csak élesztgetik azokat, melegen tartják és ha hozzájutnak egy eszme megvalósításához, a nekik felülről kijelölt irányban haladva, megcsinálják. De ezért a törvényjavaslatért ebben a formájában is meleg elismerés illeti Pap Dezső miniszteri tanácsost, a javaslat készítőjét, aki a progresszív gondolkodásnak mindig nagytudású, nem frázisos, hanem munkás és becsületes harcosa volt.

Káplány Géza: Pedagógiai előítéletek és a középiskola reformja.* Arról van szó, hogy a középiskolát megreformálják. Hogy ez a tervezett változás előrehaladást vagy visszaesést fog-e jelenteni, ki tudná előre megmondani? Annyi bizonyos, — s ha ők is mondják, elhihetjük — hogy a mai állapot csakugyan tarthatatlan. A túlságos aggódókat azonban előre megnyugtathatja az a körülmény, hogy ez a terv „nem akar átmenet nélkül tovahaladni” s egyáltalán nem akarja „a középiskola érzékeny szerkezetét rázkódtatás veszedelmébe sodorni”, mert a magyar tanárságnak lesz annyi ereje, hogy a gimnázium nemesen ragyogó ideálját a megsemmisüléstől megoltalmazza. Hogy e nemes idealizmus arkangyalaitól mit várhatunk, erre nézve legyen elegendő egy igazán meglepő felfogás idézése, mely az O. K. Tanáregyesületi közlöny f. januári számában jelent meg s többek közt a következő hihetetlen dolgokat mondja: „A latin nyelv ülésén.

* Szerző előadta a Társadalomtudományi Társaságnak február hó 11.


649

tanítása nemzetközi kérdés, nemzetközi kérdésekben pedig a nagyhatalmak döntenek. Mi kulturális tekintetben, sajnos, nem tartozunk közéjük és így nincs számunkra más lehetőség, mint az alkalmazkodás. Ha mégis a balkáni államok módjára szembeszállunk vagy ellenszegülünk, kétségkívül be fog következni a visszavonulás és megalázás. Már most mily szemmel fogja nézni Németország, a német egyetemek, ahol ifjúságunk színe-java bővíti tudományismereteit, a mi híres reformjainkat? A gyászos görögpótló után, ha most még a latin tanítást is években leszállítjuk, akkor egyszerűen nem fognak többé vollwertig-nek és ebenbürtig-nek tartani. Ennek nem szabad kitenni magunkat.” Íme látjuk, hogy itt a prestige kérdése a fő, s néhány, a német egyetemekre kijáró magyar ifjú érdeke legyen a döntő. Mily távol messziségben fölötte áll az igenis balkán Romániának közoktatási politikája, mely ép ellenkezőleg azt mondja diákjainak: csak menjetek, kiküldelek titeket a német stb. egyetemekre, tanuljatok s kultúrát hozzatok haza, én majd gondoskodom rólatok, mit sem törődve az egyetemek diplomáival. De tegyük fel a legjobb esetet, tegyük fel, hogy ama szeptemberi nevezetes leiratában önmagát szinte angazsáló miniszternek sikerülne saját tanárai ellenére is pl. a latint felszorítani a felsőbb osztályokba; tegyük fel, hogy némi tanrend- és programmváltozás csakugyan bekövetkeznék, vajjon sokat változtatna-e mindez a dolgok lényegén? Egészen bizonyosan lehet állítani, hogy a világon semmit, mert nem a programm s a tanterv a fő, hanem a metódus, nem a tantárgy maga, hanem az a mód, ahogyan azt tanítják. Lényegében teljesen mellékes az, ha a latint egészen ki is dobnák a tantervből s helyébe a német vagy francia nyelvet „ugyanúgy” tanítanák, mint elébb a holt nyelveket; teljesen mellékes lenne, ha a mai hadi történelem helyett a gazdaság- és kulturtörténelmet bifláztatnák; s a világon semmit se jelentene, ha a világi erkölcstan kérdés és felelet szajkolását tennék a katekizmus helyébe; vagy fizikai s chémiai kísérleteket akarnának végeztetni 60—80 diákkal egyszerre. Min d e n p r o g r a mm, ta n te r v h iá b a v a ló o tt, a h o l n e m tudnak vagy nem akarnak tanítani. Az, aki itt életrevaló, igazán hasznos reformokat, tehát fejlődést kíván, az nem elégedhetik meg felszínes programmváltozásokkal, melyek magukban mit sem jelentenek, hanem kutatni fog mélyebb okok után, míg a bajt igazi forrásában találja meg. Már pedig az összes közoktatási mizériák tegvastagabb ere az, hogy: nem az a legfőbb dolog, hogy mit tanítunk, hanem, hogy hogyan? és ki? s ezt az oly egyszerű igazságot nem képesek megérteni. Ez a baj három forrásból táplálkozik, melyeknek mentét, ha visszafelé követjük, rátalálunk közoktatásunk összes hibáira, tévedéseire, előítéleteire, de egyben felleljük a ma még száraz igazi medret. Ε három hibaforrás: a) a Pedagógia maga, b) a pedagógusok, c) a társadalom. Lássuk hát elsőben is a pedagógiát, e modern „tudományt”, amilyennek „ők” látni kívánják, kik azt mondják: a modern pedagógiának tudománynak kell lennie, — vagy hogyan?, hát a pedagógia

650


nem lehet tudomány? Honnan ered a pedagógiának ez a megvetése? Hogyan van az, hogy a többi tudomány se hajlandó a pedagógiát egyenrangú társául elismerni, s hogy ez a hitelveszített szegény hamupipőke kénytelen sarokba húzódni pompázó testvérei előtt? Ne feleljünk egyelőre erre a sok fájdalmat takaró nehéz kérdésre, bár mindjárt azt lehetne előtérbe hozni, hogy azért, mert valami nem vagy nem lehet tudomány, nem jelent szükségkép lenézést, megvetést, elnyomatást. (Sajátságos, de egyben jellemző tünet korunkban az a hiúskodás, hogy manapság minden a világon tudomány akar lenni, a tudomány tógájába igyekszik burkolózni s sietve keresi ezt az előkelőnek hitt rokonságot.) A régi pedagógia — mondják — ugyanis, nem állott egyébből, mint egyes gyakorlati megfigyelésekből, melyeket bizonyos routineszerű eljárások irányítottak, nem volt más, mint ethikai és metafizikai meddő elmélkedés, üres szóhalmaz, tehát túlságos általánosító, határozatlan, irodalmi, moralizáló prédikációs volt. Ezzel szemben a modern pedagógia — hangoztatják ma — nem az üres spekuláció, nem az egyoldalú routine kérdése többé, hanem exakt kísérleti tudomány. A múlt század utolsó évtizedeiben, midőn a kísérleti lélektan életre kezdett kelni, a pedagógusok szinte ujjongva vették észre, hogy íme, ez az a tudomány, mely a modern pedagógiának is az alapját fogja megvetni tudni. Kimondották, hogy a pedagógia is tudomány, vagyis azzá kell lennie. Azzal az esetleges kérdéssel szemben, hogy vajjon van-e igazán szükség arra, hogy a pedagógiát így eltudományosítsuk, ők inkább azt kérdezték: hogyan, hát a pedagógia annyira alsórangú volna, hogy meg se érdemli ezt a rokonságot? És a pedagógia — pedológia néven — ím elkezdett tudomány lenni. Hogy e pedologiának keresztelt fiatal tudomány milyen gyakorlati eredményeket ért el eddig, biztosan nem tudhatni, annyi azonban bizonyos, hogy mindinkább álalánossá lesz az a felfogás, mely szerint az igazi pedagógusnak ezentúl nemcsak pedagógusnak, hanem egyúttal pszichológusnak, fiziológusnak, antropométernek, statisztikusnak is kell lennie. De vajjon van-e szükség arra, hogy a pedagógus így tudóssá váljék, az iskola pedig pszichikai laboratórium legyen, ahol a gyermek szinte kísérleti nyúl? Főképp, mi haszon származhatik belőle? Mindenekelőtt a modern kísérleti pszichológia nagy segítségének reménye egy kissé túlzottnak látszik. Ugyan mi haszna lehet a pedagógiának az „új” kisérleti lélektanból, mikor annak egyik leghivatottabb művelője W. James úgy nyilatkozott volt, hogy az ő szerény véleménye szerint nincs is oly pszichológia, mely méltó lehetne az „új” elnevezésre. Tulajdonképen nincs is más — mondja James mint a régi Locke-féle pszichológia, melyhez az agy és érzékszervek fiziológiája, továbbá a fejlődési teória, melyhez az introspektív vizsgálat subtilitása hozzájárultak. Mindez azonban legnagyobbrészt alig illeszkedhetik a pedagógia szükségleteihez. Nem hallunk-e épen utolsó éveinkben a kísérleti pszichológia valóságos kríziséről beszélni? „Harminc éve már, hogy Wundt megalapította az első pszichológiai kísérleti laboratóriumot, a tudomány-


651

nek ezt az új ágát, mely azóta úgy hazájában, mint Franciaországban, Itáliában, Amerikában stb. oly erőteljesen indult fejlődésnek, s azóta a kísérleteknek mily sokasága halmozódott össze, de anélkül azonban, hogy azt állíthatnánk, megtalálta volna a maga útját. Kísérletek, melyek tegnap még oly nagy hírnek örvendettek, hirtelen abbahagyatnak, hogy új kutatásoknak adjanak helyet, melyek ellenmondásba kerülnek az előbbiek szellemével stb. melyekből a kísérleti lélektan valóságos válságára következtethetünk.”* Figyeljük meg — mellékesen említve — hogy ez a szó „pszichológia” napjaink legdivatosabb frázisa különben is. Nincs még egy olyan tudomány, hacsak a szociológia nem, melyre való untalan hivatkozás annyi burkoltságot, semmitmondást, frázist, sőt visszaélést takarna; nem halunk-e unos-untalan d'apropos lélektani szempontok és momentumokról könyvekben, értekezésekben, beszédekben akkor, mikor úgy látszik, hogy az író vagy szerző nem tudná magát máskép kifejezni? A modern lélektan, napjainkban, bátran elmondhatjuk: a dolgok „izé”-je. De tegyük fel azt, amire ma egyáltalán nincs jogunk, hogy t. i. a modern kísérleti lélektan sokkal nagyobb fejlődésnek indult volna, s tényleges, összefüggő, precíz eredményeket mutathatna fel, akkor is „nagyon csalódnék az, aki azt hiszi, hogy a pszicholó g iá b ó l min t a lé le k ta n tö r v é n ye in e k tu d o má n yá b ó l o ly teóriák és metódusok vonhatók le, melyeket direkte lehetne a tantermekben alkalmazni. Mert a pszichológia tudomány, de a nevelés művészet, már pedig a tudományokból sohasem eredhetnek direkte a művészetek”.** Semmi szükség arra, hogy a pedagógus kísérletező tudóssá váljék, hiszen mindaz, amit neki mint pszichológusnak tudnia kell, az csupán egy általános de exakt áttekintés, de oly kevés az, hogy szinte felírható az egyik tenyerére. Ily általános törvények ismerete teljesen elegendő arra, hogy valakiből jó pedagógus váljék s ezek mellett csupán szerencsés tapintat és ügyesség, valamint (s ez fődolog) az illető jellem- és erkölcsi tulajdonságai számítanak. Óriási jelentőségű igazságokat tartalmaznak az amerikai nagy pszichológusnak e fenti szavai, melyeket azonban a lélektannak nekiszaladt pedagógus-tudósok sehogy se akarnak észrevenni. Senki se állítja, hogy a nevelés- és oktatáshoz nem volna nagy szükség pszichológiára, épen ellenkezőleg, a pszichológiát és egyébb tudományokat segítségül véve, azok a pedagógiának értékes szolgálatokat tehetnek: ám abból, hogy a pedagógia a tudományokat használja, hogy segítségükhöz fordul, ebből még korántsem következik az, hogy a pedagógia maga is tudomány, mert mint látni fogjuk százszorta művészet inkább, vagyis ez az egyedüli ami legfontosabb benne, s hogy művészet — oh, pedagógusok! — ezzel még sehogy sincs lekicsinyelve. _ * N. Kostyleff: La Crise de la Psychologie Experimentale. Introduction. Paris, Alcan 1911. * * William James: Causeries Pédagogiques. Traduit de l’Anglais par L. S. Pidoux. Paris, Alcan, 1909.

652


Hogy ez a disztinkció világosabbá váljék előttünk, vegyünk egy analógiát a modern gazdasági termelésből. Mit szólnánk ahhoz, ha modern termelőgazdák, kertészek stb. azt hajtogatnák, hogy midőn ők termelnek, tulajdonkép és főkép „tudományt” mívelnek s hogy tehát ők is par excellence tudósok, mert hisz fizikával, chémiával, meteoro lógiával stb. is foglalkoznak, illetőleg azokat a tudományokat alkalmazzák? Már most, csak azért, mert a modern intenzív termelésnél a tudományt alkalmazzák, az következik-e belőle, hogy a termelés maga is tudomány lesz? Nem fontosabb-e itt természetszerűleg az elméletnél a munka, a művelés mestersége vagy művészete? Az-e az előbbrevaló, hogy a művelőgazda tudós legyen vagy pedig, hogy értse a maga aktív mesterségét? Természetes, hogy jó, ha a gazda ért a fizikához és chémiához, de nem lehet az a célja, hogy a termelés egyenes érdeke szempontjából eminenter tudományt műveljen s föltegye a tudós pápaszemét. Lehet-e a pedagógia célja, hogy mindenekfelett tudomány legyen s a pedagógusok pedig experimentáló tudósok? Nem, mert: pedagógus-nevelő művész és elméleti experimentáló tudós, ez két teljesen különböző dolog. „A legjobb pedagógus is lehet, hogy a legsilányabb munkatársnak bizonyulna a gyermeklélek elméleti tanulmányozásánál; de az is igaz, hogy a legkitűnőbb pszichológus is lehet, hogy a legszánalmasabb oktató és nevelőnek mutatkoznék, és semmi sem könnyebb mint ezt konstatálni.” De hogy ezt kissé jobban átérthessük, nézzük egy kevéssé a gyermeknevelés és oktatás mai képét. Képzeljük el a mai iskolákat, ahol egy-egy osztályba összezsúfolva találunk 50—80 gyermeket, ahol a szigorúan megállapított tantervek alapján az ú. n. tömegtanítás folyik, ahol a programmban előírt órák szerint a tantárgyak naponként és óránként kaleidoskopszerűen váltakoznak; ahol minden fontosság egyrészt az előírt tananyag átvétele, másrészt pedig a szekunda és jeles körül forog; ugyan micsoda alkalmazást talál itt a kísérleti pszichológia? Tegyük fel, hogy valamely ily kísérletező pszichológus tanár végig is csinálná az úgynevezett Binet-féle „tests”-eket, alkalmazásba venné a spirométert, stb. és pszichofizikai, pszichodinamikai, pszichokronometriai kísérleteket végezne (ha ugyan értene hozzá), vajjon micsoda alkalmazást találnának azokban a túlzsúfolt osztályokban ily minuciózus s időrabló kísérleteknek amúgyis teljesen problematikus eredményei? De kérdezzük, mit keresnének a kísérleti pszichológia legszebb eredményei azokban a nyáj-osztályokban, ahol a pszichológus tanár úr szószékből magyaráz s a sötétfejű nebuló pedig kijegyzett könyvből recitál s ha jól darált: jeles, ha pedig az első strófánál megakadt vagy mekeg: — mars helyre! te szamár, szekunda! az isten se ment meg a megbukástól! Mit keresne a lélektan ott, ahol egy 7—8 éves csöpp gyermeknek azt akarják a fejébe verni, hogy, mi az az alany, állítmány, egyszerű bővített mondat s igehatározó? A modern pedagógia borzalommal említi a középkori szerzetes iskolákat, ahol latin és görög


653

ábécére, héber szentírásra egyszerre tanították azt a szerencsétlen gyermeket, pedig ez se különb, mert hisz — pszichopedagógus urak ― ugyan mit csináljon az a 7—8 éves kis gyermek azzal az alany s állítmánnyal? Nem uraim, ha már pszichológiáról van szó, akkor legyen elsőbben is pszichopedagógiai képtelenség ilyen módon tanítani. Mondottuk, hogy a pedagógia nem tudomány, hanem elsősorban is művészet. Miért művészet? Mert lényege az alkotás, a cselekvés. Hiába pszichológus vagy tudós valaki, ha nem tud nevelni, tanítani, ha hiányzanak benne azok a karakter és erkölcsi tulajdonok, melyek egy nevelő-tanítót kell, hogy jellemezzenek. Hiába ért a pszichológiához, ha hiányzanak belőle azok a diszpozíciók, melyek őt alkalmassá tennék arra, hogy gyermek őt, s ő a gyermeket megértse s rá hatást gyakoroljon. S ez korántsem egyszerű routine kérdés, De azt vethetik élénkbe, hisz ép ezért kell pedológia, vagyis a gyermektanulmányozás tudománya, hogy a gyermek lelkét megismerjük. Igen, noshát mondjuk ki bátran, ami meggyőződése lehet mindenkinek, akinek csak volt alkalma ilyen „gyermeklélektanulmányozást” közelebbről szemlélni, hogy az humbug és legtöbb esetben nagyképüsködés, mert hiszen mit akarnak tanulmányozni, ami nincs, ami nem létezik, s itt nem a trancendentális lélek tagadásáról van szó, hanem arról a tudományról, ami még nem létezik. Bármily aggresszív, sőt tán első tekintetre személyeskedő jellege legyen is e fenti kijelentésnek, e sorok írója segítségül hívhatja az összes modern pszichológusokat. Hogy másokat ne említsünk a már itt idézett W. James-en kívül, G. Le Bon, sőt a pedagógusok egyik fő-főtekintélye Alfred Binet a pszichológus nem egyszer tiltakozik ilyen empiêtement-ok ellen. Mert igenis vannak pszichológusok és vannak pedagógusok, s a pedagógiának igen nagy szüksége van a pszichológiára, de a kettő egybe nem olvadhat soha. A pedagógusok ám értsenek a lélektanhoz, de maradjanak, azaz legyenek pedagógusok: művészek. A tudós munkája egészen más, hogy sem azt a művészével konfundálni lehetne. De nézze meg valaki e „pedológusok” munkáját, érveink mellett ez lesz a legjobb bizonyíték. Tehát a pedagógia minden áron tudomány akar lenni, lenézve a maga szép, nemes mesterségét, cifrább öltönyt vesz fel, s előkelő összeköttetéseket keres, haladni akar a modern korral, de mily téves irányban — íme: az első hibaforrás, * Ha a pedagógia tudomány, a pedagógusok természetesen tudósok akarnak lenni. Hogy ez mennyire így van, s mennyire így tartják igaznak, az egész közoktatáson s tanárképzésen végig szemlélhetjük. Valamint az iskolában a gyermeket csak abból a szempontból tekintik, hogy az tanuljon, magoljon, tudjon, feleljen miként egy felhúzott gramofon, úgy a tanító tanárban se látnak egyebet mint a lehető teljes tudóst, aki az egyetemi évei alatt kellően elmagazinozta az illető szaktárgy egész készletét, hogy aztán mint tanár a katedráról, mint pók a fonalat kieregethesse. A tulajdonképi pedagógia? Arról ugyan kevés szó esik, talán megtanulják a pedagógia törté-

654


netét, s Comeniust, Herbart-Zillert melyikük ne idézné, de a pedagógiájuk!? Ha valaki egy igen kétségbeejtő s igazán lesújtó tényt akar konstatálni, próbáljon szóba állni egy-egy végzett filozopterrel vagy preparandistával, majd meglátja akkor, hogy micsoda fogalmuk van ezeknek a pedagógiáról. Mennyire más volna pedig az eredmény, ha a pedagógusok észrevennék, hogy a pedagógus-embernek elsősorban művésznek kell lennie s hogy a pedagógiának nem az volna az elve, hogy: tudj! hanem a szép magyar mondás szerint, hogy: Hass! Alkoss! Gyarapíts! Milyen legyen ez a pedagógus-művész? Mindenekelőtt, nemde, igazi jellem és erkölcsi kiválóság, akiben megvannak azok a tulajdonságok, melyek alkalmasak arra, hogy azt a viaszlelkű gyermeki lelki” és kedély-diszpozíciókat előnyösen befolyásolják. De hát beszélhetünk-e erről? Ez kékegű idealizmus nemde? S mégis nem ez volna-e a legfontosabb? Ki garantálja nekünk azt, hogy ebben az irányban is történik valami, mikor a látszat annyira az ellenkezőjét mutatja? Ki meri állítani, hogy más is történik e tekintetben az egyetemi évek alatt, mint elcsépelt, ócska erkölcsi frázisok hangoztatása, melyek majd az iskolában ugyanoly módon fognak visszhangzani? Hol vannak azok a bizonyos személyi garanciák, mely szerint pedagógus csak az lehessen, aki arravaló, mikor látjuk, tapasztaljuk, hogy a: lefizetted-e a tandíjat s szerencséd van-e az alap- és szakvizsgákon — nincs más garancia? így történik aztán, hogy olyanok kerülnek azokra a katedrákra, kik még testileg sem ütik meg a mértéket. Ki követel attól a tanítótól, tanártól jellemet, erkölcsöt, példaadást — s de olyan tekintélyt ám, mely máson alapúi, mint a gorombaságon és a szekundafélelmen? Emlékezzék ki-ki vissza tanulóéveire, a jólismert tanártípusokra, kiket szerettünk vagy kiket gyűlöltünk; kérdezzük meg gyermekeinket, hogy tudjuk, vájjon tanáraink azóta sokat változtak-e? Bizonyos, hogy régóta nincs már úgy, hogy Franciaországban is még a 40-es években volt, mikor rendes iskolák híjján munkanélküli vándormesteremberek szegődtek be egy-egy faluba télire írni-olvasni tanítani a gyermekeket, de akik a következő télen különféle kényesebb természetű okok miatt nem merték volna lábukat ismét abba a faluba betenni. De ha már régóta más viszonyok vannak a legkisebb falúban is, a mi modern, sokszor cifra palotájú iskoláinkban még mindig vannak goromba, rossz modorú, ideges emberek, akiknek mindenről van ideájuk, csak arról nincs, hogy milyen legyen egy pedagógus. Rosszmodor, idegesség, gorombaság még nem jellemhiba, de ahol gyermekekről van szó — szerencsétlenség. Inkább soha se legyen pszichológia a pedagógiában, de goromba, rosszmodorú, ideges embert nem szabadna gyermekek köze ereszteni. Vannak már szülők, kik előre remegve gondolnak arra, hogy szegény kis gyermekük már-már iskolába kell hogy járjon s a kikerülhetetlen végzetszerűség ezernyi aggodalma közt szeretnék a gyermeket kimenteni mégis abból a nyomorból, mit számukra is annakidejében az iskola jelentett. — Ki lesz az a . . . aki a gyermekre így fog ráripakodni, hogy hazudsz! s te barom! mikor e szavakat


655

otthon sohsem hallotta s kinek sikerülni fog egy nap alatt lerontani azt, ami a gyermek lelkére otthon évek óta lassan rátapadt? Ki ne emlékeznék, vagy ne ismerne ilyen tanító s tanár típusokat? Lám, az iskolában nem tudósokra, nem jeles katedraszónokokra van szükség, hanem tanító, oktató, nevelő művészemberekre. Hogy ez fájdalom, nem így van, sőt egyáltalán nincs így, ez jelenti a második hibaforrást. A harmadik hibaforrás: maga a társadalom, vagyis a szülők, kik az iskolát oly helytelen szempontból ítélik s kötelességeiket olyannyira félreismerik. Nézzük csak mi lehetett az iskola célja eredetében? Normális körülmények között az iskola és a tanító nem volna más, mint a szülőnek segítőtársa a nevelés munkájában, tehát egyenes folytatása és kiegészítője a családi nevelésnek. Ha ezt a közös munkát jellemezni akarnánk, nem beszélhetnénk másról, mint tervszerű, folytonos intenzív együttműködésről. Sajnos, jelen viszonyaink a dolgok ellenkezőjét mutatják, mert nincs családi nevelés, nincs iskolai nevelés s amennyiben mégis a kettőről egyáltalán beszélhetünk, közöttünk teljes a diszharmónia. Hogy a viszonyok miért és hogyan fejlődtek idáig, erről most nem lehet szó, elég az, hogy az iskola ma a családtól külön működő, sőt azzal érdekellentétes formában jelentkezik. Az iskola ma állami és egyházi monopólium, az iskolába járatás pedig, miként az általános hadkötelezettség: polgári kötelesség s mint ilyen inkább államérdek. A szülőnek kötelessége a gyermeket iskolába járatni, a szülőnek kötelessége a tandíjakat lefizetni, a szülőnek kötelessége vizsgáztatni s a szülőnek egyébb jogai e kötelességeken kívül az iskolát illetően nincsenek. Itt egy évszázados harcról van szó az állam, az egyház és a szülői ház között, hol világosan az utóbbi húzta a rövidebbet. Fájdalom, a szülők ezt alig is sejtik s szinte boldog együgyűséggel veszik tudomásul, nyugosznak meg abban, hogy nekik a tandíj lefizetésén kívül nem lehet egyéb beleszólásuk. Pedig épen a nevelés érdekében egészen ellenkező hitre volna szükség, mert hisz a szülőnek nagy joga kell hogy legyen az iskolához. Ha egyszer elfogadjuk azt, hogy az iskola van a gyermekért s nem pedig a gyermek az iskoláért, ha tehát a gyermek igazi nevelési érdekeiről van szó, melyet ébren kell tartani, meg kell óvni, sőt ki kell küzdeni s ha a gyermek az ő kiskorú természeténél fogva eleve képtelen erre, ki volna más hivatva arra, ha nem a szülő, hogy képviselje ez összes érdeket? Az életet úgy kell felfognunk, mint ahol mindenütt jelen vannak érdekek és érdekellentétek. Kinek a legfőbb érdeke, hogy az iskola a maga helyén szerepét jól betöltse, hogy jól neveljen, hogy jól oktasson, de hiszen ettől függ ugyebár a gyermek boldogulása az életben, hisz ez az ő legszentebb érdeke? Ki értheti meg elsőbben is, ki foghatja fel leghamarabb e nagy érdekeket, talán az iskola maga?, a tanító?, a tanár?, a minisztérium? — hisz látjuk, hogy ezek érdeke sokszor — s természetszerűleg — egészen ellentétes lehet a gyer-

656


mek igazi érdekével! Íme láthatjuk, hogy: egyedül a szülő lehet hivatva arra, hogy képviselje a gyermek igazi érdekét, ki legközelebb áll hozzá, kik között természetszerűleg lehetnek közös érdekkapcsolatok, hiszen a gyermek jóléte, jövője, élete, boldogsága nem jelenti-e egyúttal a szülő nyers érdekét i s ? Lám, a szülőnek nem csak adófizetési kötelessége, de direkt jogai is vannak az iskolához. Mondják, hogy közoktatásunknak legfőbb baja az, hogy az iskola nem az életnek nevel, hogy a modern, tehát megváltozott életviszonyok előtt behunyja szemét. Ez igaz, de a baj ott kezdődött, amikor a szülői ház a kontaktust elvesztette az iskolával. Ha tehát változást akarunk, ennek a kontaktusnak a helyreállítására van szükség, mert az életet az iskolával csak a családi ház kötheti össze. Hogy ez teljesen világosan álljon előttünk, gondoljuk csak el, lehet-e a szülőnek nem érdeke, hogy gyermekét az iskolában csakugyan olyanra oktassák, aminek az életben legjobb hasznát veszi, hogy az iskolában tényleg olyat tanuljon, olyat halljon, olyat cselekedjék, mely őt az életben igazi emberré teszi, nemde, ezt feltenni képtelenség? De tán föltétlen érdeke ez magának az iskolának? Hisz neki az nem fáj, ha a gyermekek nem jól sikerülnek, neki az nem okoz különös gondot. Hogy miért van ez így, hogy hogyan lehetséges az, hogy az iskola oly fölényes gőggel s ellentmondást nem tűrő módon haladhasson a társadalomtól mintegy elváltan egy saját maga vájt mederben, erre nézve nem lehet más a felelet: mert a társadalom nem ismerve vagy félreismerve természetes jogait és kötelességeit, tűri, hogy az iskola ily külön mederben haladjon. Amíg e helyzet felismerése el nem következik, amíg a társadalom eszmélethez nem kap, addig sohase gondoljanak gyökeres reformokra. Szükség van tehát arra, hogy az iskola és a családi ház között intenzív összműködés létesüljön, ahol a szülő legalább is egyenlő rangú fél. De erre a kollaborációra nem azért van szükség, hogy a szülő az iskola dolgaiba egyoldalúan s tán személyeskedő módon beleavatkozzék, hanem, hogy a nevelés munkájának harmóniáját a család és az iskola, az iskola és az élet között biztosítva lássuk. Amíg a szülők ezt be nem látják, nem ébredeznek, nem szövetkeznek, nem egyesülnek, másrészt, amíg a pedagógusok maguk is ezt kegyesen nem koncedálják, addig a közoktatás egyetlen komoly lépést sem tehet előre. A szülő nélkül — tehát a társadalom ellenére — az oktatás és a nevelés problémái sohasem oldhatók meg. Mert a szülő legalább s van olyan fontos a gyermek életében, mint maga az iskola.

Schöpflin: Szépirodalmi szemle

657

Schöpflin Aladár: Szépirodalmi szemle (Modern magyar regények)

A magyar irodalomban a versen kívül a regénynek van a legnagyobb és legmagasabb színvonalú tradíciója. Míg a többi irodalmi fajok csak sok erőfeszítés után, tévelyegve, utat keresve tudtak feljutni az európai színvonalra, a regény úgyszólván egyszerre szökkent fel, kevés tapogatózás után s mindjárt fejlődésének első időszakában, egyetlen generáció alatt, olyan dolgokat produkált, amelyekre még ma is fölfelé kell néznünk. A múlt század negyvenes-ötvenes éveiben egyidejűleg olyan regényíróink voltak, mint Eötvös, Jósika, Kemény és Jókai, akik négy különféle hangnemben fényesen reprezentálhatták a magyar regényírást a legfejlettebb irodalmú népek mellett is. Ebből a kezdetből nem lett fejlődés. A kiegyezés utáni generáció, amint általában az előttevalóhoz képest összeszűkítette az irodalmi perspektívát, nem hozott nagyvonalú egyéniségeket, csaknem teljesen elejtette a regényformát: a hatvanas-hetvenes években alig keletkezett olyan regény, amely ma többet érdemelne, mint csöndes feledést az irodalomtörténet közömbös rubrikáiban s a nyolcvanas-kilencvenes évek nemzedéke sem tudta az egyszer megszakított fejlődési vonalhoz kapcsolni magát. Új szellemi, társadalmi és gazdasági mozgató okok új irányokba terelték az irodalmi produkciót, a sajtó és az olvasóközönség új szükségletei megteremtették a régebbi kor nagyobb arányú és az életnek széles szegmentumát súroló regénye helyett a szűkebbkörű, az életet pillanatokra összesürítő novellát és a novellaszerű regényt. Mikszáth egy regénye például Kemény Zsigmondé mellett szinte egy népmese módjára hat. Az a kor, amely a külföldön a nagy összefoglaló regények egész sorát alkotta, a realizmus kora, nálunk nem talált egyetlen nagy, összefoglaló egyéniséget sem, mint a franciáknál Flaubert vagy Zola, az oroszoknál a nagy regényírók s így nem is hozott létre a kort egyetlen nagy szintézisben összefogó monumentális regényt sem. Nálunk a realizmus részletekre bomlást jelentett. Legújabb regényirodalmunk még mindig ezt a képet mutatja: a realizmus hullámvölgyében él és — úgylátszik — csak első kísérleteit teszi a kibontakozás felé. Míg az utolsó tíz év megújította a lírát és az új fejlődés perspektíváit nyitofta meg a drámának, a regényben alig hozott lényeges változást, legjobb regényíróink, nemcsak azok, akiket a múlt század utolsó nemzedékétől vettünk át, hanem az újonjöttek is a realizmus szellemében dolgoznak és többnyire olyan regényeket kapunk tőlük, amelyek sokkal közelebb állanak a novellához, mint ahhoz a modern eposzhoz, aminek az igazi regényt elképzeljük. Művészi szempontból, ami ebben a vonatkozásban körülbelül egyet jelent a fejlődési szemponttal, csak Móricz Zsigmond regényei, köztük elsősorban a Sárarany és Kaffka Margit Színek és évek regénye mutatnak energikusabb lendületet a regény felé.

658


S mind a kettő, bár vérbeli realista munka, bizonyos vonásaiban bizonyos továbblendülést jelent a tiszta realizmustól egy még kellően ki nem alakult s így pontosan meg sem határozható új stílus felé. Ebből a szempontból nézve az utóbbi hónapok regénytermésében két munka ragadja meg elsősorban figyelmünket: Oláh Gábor Szegény magyarok és Harsányi Kálmán A kristalynézők című regényei. Mindkettő már a mi viszonyaink között szokatlan nagy terjedelmével is valami az átlagosnál nagyobb lendületűt sejtet és csak keveset kell belőlük olvasnunk, hogy észrevegyük, ez a nagyobb lendület meg is van — szerzőik szándékában. Belső és lényeges ellentétek mellett bizonyos külső egyezéseket látunk a két könyv között. Mindkettőnek szerzője a mindennapi irodalomtól izoláltan, részben kényszerű exiliumban él és dolgozik, ez a távollét bizonyos kritikai hangulatot, sőt bizonyos haragot kelt bennük az iránt, amitől távol élnek, többé-kevésbé leplezetten a sérelmeket szenvedettek attitude-jében állnak előttünk. És mind a ketten egy sorsban is találkoznak: nagy tervük nagy erő hián merő erőlködésbe csökken, a szándék és erő aránytalansága nagyobb árnyat vet képességeikre, mint a mekkorát megérdemelnek. Oláh Gábor regénye, melyről sokkal inkább aktuális pikantériái, mint irodalmi érdekessége miatt többet beszéltek, mint amennyit megérdemel, — ha ugyan a koncepciónak zavarossága megengedi bármiféle egységes központi gondolat feltételezését — úgylátszik egy a huszadik század nemzedékéből való fiatalember küzködéseit akarja ábrázolni, azokat a külsőbelső válságokat, melyeket az utolsó tíz év alatt a múltból fenmaradt szellemi és társadalmi erőknek a hirtelen támadt új eszmékkel és törekvésekkel való küzdelme kelt a mai fiatalemberek lelkében és sorsukat végzetszerűen meghatározza. Regény tárgynak alig lehet csábítóbbat gondolni és alig lehetne más magyar dologról komplexebb, a mi életünket jobban jellemző és mélyreható társadalmi és pszichológiai ábrázolásra több alkalmat adó témát elgondolni. Ehhez azonban fölényes értelem kellene, amely a dolgokat a maguk való távlatába tudja helyezni, összefoglaló elme, amely meg tudja találni a jelenségek rejtett, földalatti kapcsolatait és mindenek felett kiforrott, biztos, a maga eszközeivel bánni tudó művészi szellem, amely a szétszórt jelenségeket egységbe tudja összemarkolni és egész, tehát művészi képet tud belőlük alkotni. Oláh Gáborban épen ezek a tulajdonságok hiányoznak; tagadhatatlan fogékonysága mellett sincs meg benne a világnézetnek az az érettsége, amelyből egyedül forrhat ki ilyen nagyívű alkotás, lelke szüntelenül bizonyos alaktalan gomolygásban van, amely sehogy sem tud egységes és konkrét mag köré szervesedni s az írói hangja olyan, mint a pubertásában levő fiúé: folyton mutál, egy-egy akkordot tisztán, ércesen kiad, rögtön utána kínos rikácsolássá válik vagy idegen hangok fonográf-


659

szerű visszaadásává. Ezért vált könyve némely tagadhatatlanul talentumos vonása és részlete mellett is egyikévé modern irodalmunk legnagyobb fiaskóinak. Ha nem vesszük is számba — pedig igenis számba kell venni, mint eltévelyedett ízlés és lelki nyerseség jelét — a regény kulcs-regény voltát, amellyel a szerző megragadja a kicsinyes bosszúállás olcsó alkalmait mindazok ellen, akikre okkal vagy ok nélkül haragszik — a regény folytonos ellenmondásokat kelt az olvasóban: nem lehet együtthaladni az író szándékaival. Olyan alakjai, akik iránt láthatólag rokonszenvet akar kelteni, e szándéka ellenére ellenszenvesekké válnak, olyan jelenetei, melyekben láthatólag a legmesszebb menő realitásra törekszik, a beteges képzelgés színét öltik fel — az egész regény nem tud a legcsekélyebb mértékben sem meggyőzni s ezért nincsen semmi szuggesztív hatása. Ha abból a szempontból nézzük, hogy tükröződnek a magyar élet eseményei és jelenségei az író lelkében — azt kell mondanunk, hogy sehogy sem. Csak szilánkjait látjuk a tükörnek, amelyekben fel-feltűnik a valóság egy-egy vonása, de sohasem az a jellemző vonás, amely magának a valóságnak a képét keltené fel. Bámulatos, hogy egy író, aki legalább gondolatban benne volt az utolsó tíz év mindenféle magyar mozgalmaiban, mennyire nem élt át semmit, mennyire nem tudta ezt az életet megérteni s mennyire csak a felszínen levő kicsinyességeket látta meg benne. Egy fiatal embert rajzol, aki — láthatólag maga az író, idegen családi viszonyok közé helyezve — átéli a budapesti egyetemi hallgató sanyargását, az irodalmi kezdő-évek küzködéseit, a vidéki élet fojtott, nyomasztó, kicsinyes és otromba levegőjét, három-négy különféle szerelmet, — de hogy mi van mindebből benne a regényben, arra alig lehet válaszolni. A budapesti diák életéből, hacsak afféle dolgokat nem veszünk valaminek, mint az olcsó diák-étkező egészen külsőleges leírását s egyéb hasonló részleteket, melyek úgy hevernek a regényben szanaszét, mint az üres tojáshéjjak — semmi, a budapesti fiatal író életéből éppen csak néhány komolynak tűnni akaró, de tulajdonképen parodisztikusan ható vonás — és a többi sem különben. Az író látása és ábrázolása egészen rudimentárius. Úgy ment át az életen, mint a mondabeli lovagok a tűzön: egyetlen lángja sem érintette r csak a füstje rakódott le rá. A kép, amelyet az életről ad, egészen összefüggéstelen, színben és rajzban hamis és élet nélkül való s emellett valami sajtalan hamis páthosz, nagy, de félszeg gesztusú szavalás teszi még kínosabbá. Ez a szavalás még a regény nyelvét is tönkreteszi. Oláh Gábor eddigi munkáiban a legfeltűnőbb és legérdekesebb vonás volt a nyelvnek sajátságos, eredeti gyökerekből fakadtnak látszó színessége, amely könnyen vált rikítóvá, de sokszor érdekes, nyugtalan szín-harmóniákat idézett fel. Ebben a regényében még ez is korrumpálódik; néha egy-egy lapon kilobban valami színes

660


rakéta, de csakhamar szétpukkan és vizes sustorgásba megy át; papír-ízű, deklamáló, önmagát az olvasóra ráerőszakolni akaró stílussá válik. Papír-ízét még a sok máshonnan, saját régibb írásaiból, vagy más írók szótárából való, a pillanat és az egyéniség által bélyegzett szólam is fokozza. Életem legkiábrándítóbb olvasmányai közé tartozik Oláh Gábor regénye. Harsányi Kálmán egész másfajta egyéniség. Nem olyan rudimentárius, sokkal teljesebben kialakult kultúrájú, az életnek magasabb szempontokból való nézésére törekvő író, akinek Oláh Gábor nyerseségével szemben lényéből folyik a mozdulatoknak bizonyos disztingváltsága. Műveltsége nem mindennapi, meglepő zenei, képzőművészeti és irodalmi tájékozottságot mutat, amely már több, mint az érdeklődő dilettáns informáltsága s a benső beleélés meggyőző erejével hat. Első fejezete mindjárt a legrokonszenvesebben állítja be: a zenének a lélekre való hatását, a zenekarból hallott mély zenei benyomásoknak a gondolatra és érzésre való felszabadító, csillapító és harmonizáló erejét valóban a megértés teljes nagy szuggesztív bensőségével ábrázolja. Magában véve ez az első fejezet jelentékeny irodalmi mű s olvasása egy rendkívül gazdag skálájú, magasrendű intelligenciával megkoncipiált regény előérzetét kelti. Annál élénkebben érezzük, hogy a pompázó kezdetnek nincs méltó folytatása; az író mintha kimerült volna az első fejezettel, nem tud többé nyomába érni önmagának. Mindinkább csak az erőlködést látjuk valami nagyra, de a nagy dolgok elmaradnak. A regény egy nagyon modern, aktuális témát ragad meg: egy kiváltságos, nagyra hivatott lélek összeroppanását. Nagyra gondolt téma, nagy modern regényt lehetne belőle csinálni. Az író ezt is akart, de nem bírta lélekzettel Egy fiatal embert, írót rajzol — mondottuk, bizonyos külső parallelák hozzák össze Oláh Gáborral — kitűnő szellemet, nemes és tiszta tehetséget, akit egy irtózatos családi tragédia — a felesége, úgylátszik hisztérikus rohamában, megölte gyermekét és öngyikossági kísérletet követett el — hosszú időre megbénított és magába sülyesztett. Félig gyógyult lélekkel próbál visszatérni az életbe, fölkeresi egykori irodalmi környezetét, visszariad ennek sivár cinizmusától, egy újon szerzett költő-jóbarát vezetésével egy ideális, finom szellemi levegőjű művészkörbe kerül, szellemi fölényével, ideális lendületével meghódít mindenkit, talán végleg gyógyulást találna, de újra útjába akad elhagyott felesége, szétzilálja lelkét s most már végleg megbénítja, az őrületbe kergeti. Mindez azonban csak külső váza a könyvnek, tulajdonképeni tartalmát azok az eszmék adják, melyeket részint elmondat hősével, részint belerejt a regény vonalaiba s amelyek mintha egy új életprogrammot, új, tisztább világnézetet akarnának megfogalmazni. Azon bukik el a regény, hogy ezt az


661

életprogrammot nem tudja világosan megfogalmazni, sem megéreztetni, kitaláltatni az olvasóval. Alakok silhouettjei suhannak él előttünk, valamennyin érezzük, hogy a szerző gondolatának egy-egy fazettáját akarják megcsillantani, de nem tudjuk, honnan jönnek, hova mennek, mit akar velük mondani az író. Epizódok folynak le előttünk, melyekről látjuk, hogy szimbolikus jelentőséget tulajdonít nekik a szerző, de nem látjuk ezt a jelentőséget. Szavak áradata magyarázza azt, a mi a történésekben magyarázatlan marad és folyton keresnünk kell ennek a magyarázatnak a magyarázatát. Olvasás közben mindegyre úrrá válik rajtunk az az érzés, hogy az író valami nagy dolgot akar velünk közölni, de nem tudja kifejezni magát s ez a benyomás végre is nyomasztóvá válik. S mire a végére jutunk, nem tudunk magunknak számot adni arról, amit olvastunk; eszmék foszlányai lebegnek agyunkban, de nem tudnak egy eszmévé, egy mindent magában foglaló gondolatmenetté szervesedni. Szeretnénk önmagunkra vetni a hibát, de elvégre sok tetemes szellemi erőfeszítést kívánó dolgot megértettünk már és ezt a könyvet szimpatizáló figyelemmel olvastuk. Nem homály van itt, amin át lehetne hatolni, hanem zavar a gondolatokban és anomália a kifejezni való súlya és a kifejező erő között. Vagy éretlen korukban írta le gondolatait az író, mielőtt még teljesen kialakultak, vagy nagyobb a becsvágya a képességénél. Valami homályos idealizmust hirdet, megújhodást egy magasabbrendű szellemi és morális élet világában, sok figyelemreméltót is mond egyes fejtegetésekben, anélkül, hogy gondolatainak szétkúszálódó szálait össze tudná fogni. Ábrázolási módja messze eltávolodik a reálistól, valami új szimbolizmus irányába hajlik, irreális világítási effektusokat keres, a fényeket és árnyékokat nagyon élesen elkülönbözteti. Stílje is merőben retorikai, nem plaszticitásra törekszik, hanem széles színfoltokra, de retorikája igen sokszor erőltetten kong, színei inkább festékek s nyelvének — pedig különben nyelvi készsége jelentékeny és gondossága tiszteletreméltó — valami nem kellemes pléh-íze van. Az egész könyv valahogy úgy hat, mintha az író maga-magát akarná fölemelni. Lesz-e valami Harsányi Kálmánnak ebből a kísérletezéséből? Nem tudnók megmondani. Hogy nagyot akarás szándéka nélkül is lehet legalább egyes vonásaiban nagy-ívűt csinálni, azt igen érdekesen nwtatja Móricz Zsigmond új regénye, Kerek Ferkó. Kisebb arányokkal lép fel, mint az író eddigi regényei, nincs azzal a hatalmas, robbanó nekifeszüléssel írva, mint pl. a Sárarany mégis fővonásaiban nagy erővel old meg egy nagy dolgot: meg tudja eleveníteni egy alföldi kún város képét. Inkább részleteivel hat, szerkezete darabos és egyenetlen és mégis éles s biztos és pontos kép marad utána. Ha kerülő utakon, ha többfelől nekiindulva is, de meg tudja csinálni, amit akart. A kúnváros arculata a maga tipikus és egyúttal egyénileg bélyegzett voltában néz ránk a regényből. A parasztságból

662


kisarjadt, attól vagyonánál, hatalmánál, műveltségénél fogva századok óta elvált, de lényének alapvonásait félreismerhetetlenül tükröző földesúri család: a csöndes, külsejében, modorában cinikus, minden dolgában néma energiájú, érzelmeit nyerseségbe burkoló apa és nyugati kultúrán elnyugtalanodott, itthon helyét nem találó, szilaj duhajkodások és érzelmes ellágyulások végletei közt hányódó fiú. A szintén a parasztságból sarjadt, hozzá jóval közelebb álló, okos, ravaszul számító, minden dolgát — magáét és a városét — biztosan eligazító, látszatra zsíros, belsejében kemény és hajthatatlan polgármester, pörlekedő, sápítozó, bajban férjével összebújó polgármesterné és leányuk, aki mint valami hirtelenében rákent, felületes mázat hozza a fővárosi gimnáziumból a rosszul megemésztett modernség nyegle szólamait, amelyek a valóság első napsugarától leolvadnak, mint a viasz s megmarad az eredeti lényeg, a kisvárosi kisleány szomjas, érzéki szerelmessége. Bevándorolt, a benszülöttekkel összeforrni nem tudó intelligencia: egy kivasalt, srófra járó, feszes, de mesterségét jól tudó és a maga módja szerint férfias mérnök, furcsa, groteszk, elkeseredett, lelkileg züllött tanárok s még egy-két különös, szomorú figura, képei annak, hogy mi lesz az emberből, ha nem neki való környezetbe kell beleélnie magát. Esetlenül mozgó, gyanakvó, makacs, mellüket verdeső, egy ital borért jobbra-balra politizáló, a közügy fogalmának még csak megsejtéséig sem jutott, sóvár és kapzsi parasztok. Mindezek felett a nyáron emésztően forró, télen örökké ólmos alföldi ég, alattok az esőben feneketlenül sáros, szárazságban kicserepesedő és felpattogzó zsíros, fekete alföldi föld s kissé külön mindettől, a maga külön életével és külön levegőjével a tanyák béres és pásztornépe, a maga ősemberi vonásaival, teljes tudatlanságával a tanyájukon túli világ dolgairól, elhalványult betyár-hagyományaival, furcsa és földízű mesélgetésével, ősi, vérré vált babonáival . . . Annak a világnak, amely a nagy alföldi kúnvárosban és a hozzátartozó uradalmi majorokban, tanyákon évszázadok óta keletkezett, alakult, forrongott, gyökereiben változatlanul maradt, rétegeiben minden elkülönítés és elidegenedés mellett soha teljesen széjjel nem differenciálódott — ennek a világnak úgyszólván a tükörképe Móricz regénye. Olyan gyökeres, olyan magyar és speciális alföldi zamatú, annyira átélt s a megírt dolgokra és íróra egyaránt jellemző, mint Móricznak is alig egy-két más munkája. Ezzel az értékével szemben érvénye javát veszti az az esztetizáló és moralizáló kritika, amely azért támad ellene, mert nem tudja egyoldalú és szoros kategóriáival fölmérni. Ha a regény még annyira egyes egymásba tolódó jelenetekbe és képekbe bomlik is és még annyira hézagos, sőt talán önkényes is meséje fejlesztésében — annyira mellékesnek látszik benne mindez s annyira legfontosabb az életnek rendkívüli erővel meglátott képe s magukban az egyes jelenetekben annyira szemmel érzékelhetően mozognak, cselekszenek, beszélnek, —


663

élnek az alakok, hogy egyéb nem is marad az emlékezetünkben s amint a könyv közvetlen olvasásától szabadulva, némi távolságból tekintünk rá vissza, csaknem egy életbenyomás frisseségével gondolunk rá. Az életvonások elevensége és meggyőző volta a legbecsesebb vonása Bíró Lajos két regényének is. Az egyik A Szentlélek lovagja, a másik a Serpolette. A történet, az alakok, az egész helyzet diagonális ellentéte mellett egy közös vonás fűzi össze a két regényt. Mind a kettő a maga természetes milieujéből kiszakadt és új, neki idegen milieube átültetett ember tragédiáját mutatja. Az egyikben egy magyar úr az áldozat, született úr, gőgös, arisztokratikus, uralkodásra termett, nagy szellemű és nagy temperamentumú, alkalmazkodó érzék nélküli, — csak a lelki koncentráltság hiányzik belőle, hogy nagyra mehessen. De mert épen az hiányzik nála — fájdalmas hiány a mai magyarságnak épen legértékesebb elemeiben — nem bírja ki az életet, kavicsokba botlik bele és összetöri magát. Vagyona romjaival, önmagát duhajul marcangoló fiatalság után, feleségét elhárítva magától, a fővárosba jön azzal a szándékkal, hogy amíg kevés pénzéből tart, folytatja eddigi életét, aztán agyonlövi magát. Hiába próbálja megmenteni, új élet kilátásait nyitni neki barátja, a pesti közgazdasági életbe beletanult gentry bankigazgató, elhárít magától mindent, elereszti a gyeplőt és lassú zülléssel készül a halálra. Egy időre kiragadja ebből a lelki megereszkedésből barátjának a leánya — érdekesen és szimpatikusan rajzolt típusa a budapesti, kissé sznob, de eszes, tiszta és jó félvér zsidó, félvér gentry leánynak — de ebből csak újabb baj lesz, katasztrofális szerelmi megszégyenülés és utána végleges, visszavonhatatlan menekülés az alkoholon át, az életből. Érdekes és újszerűen beállított motívumok csendülnek meg: a gentry egy részének keveredése a zsidósággal, a magyar úr gyanakvó és legrosszabbkor kirobbanó idegessége a zsidó bankáros és ügyvédes világban, egy silhouetteben biztosan és könnyedén odavetett főbankár, az író, aki szívében a halhatatlanság vágyával undortól kínlódva nézi saját olcsó sikereit, melyek újabb olcsó sikerekre kötelezik s nem mentik meg a bukástól egyetlen igazi művét . . . A Serpolette-ben, aki a milieujéből kilép: egy főherceg. Eldobja rangját, hatalmát, katonai karrierjét, mindenét a színésznő kedvéért s elindul vele Serpolette hajóján hosszú útra. Gyors katasztrófa: egyre másra meg kell győződnie, hogy amit eldobott magától, az lényéhez tartozik, anélkül nem az, aki; s akiért pedig mindent eldobott, nem méltó az áldozatra. Zátonyra kerül élete és zátonyra viszi a Serpolette hajót is. Egy hirtelen katasztrófa ez a regény, gyorsan robogó és túlfeszített, mint egy dráma, Az alakok csak egymáshoz való helyzetükben, mintegy egymáshoz fordult profiljukban, kevés vonással alakulnak ki, de ez a kevés vonás biztosan van odavetve.

664

Szabó Ervin: Dr. Isskruljev Krszta †

Bíró Lajos úgy dolgozik, mint egy született illusztrátor: gyorsan, könnyen, biztosan, egyszerűsítve, csak annyi vonallal, amennyi épen kell, kissé hűvösen, öntudatosan és szinte parancsoló szuggesztióval. Nem sokrétű, de mindig ura önmagának és mondanivalójának.

Szabó Ervin: Dr. Isskruljev Krszta † Nehéz annak a szocialista elmélkedőnek, vagy agitátornak a helyzete, akit elméleti megismerései és meggyőződései túlvisznek azokon az állapotokon és föltételeken, amelyek közvetlen és mindennapos gyakorlati tevékenysége számára lehetőségek és szükségletek gyanánt jelentkeznek. Az egyik ország a gazdasági és társadalmi fejlődés magasabb fokán áll, mint a másik. Az előrehaladottabbnak fejlődési irányából, társadalmi és gazdasági állapotából, politikai viszonyaiból leszűrődött elmélet és ez elméletre alapított cselekvési programm igaz és érvényes lehet az illető ország számára; és igaz és érvényes lehetne az elmaradott számára is, amennyiben azt tartjuk, hogy a fejlődés menete nagyjából egyforma valamennyi európai országban és így valamennyi eljut előbb-utóbb abba a gazdasági és társadalmi struktúrába, amely a fejlettebbet jellemzi. De ha azt a másik, szintén helyes nézetet is valljuk, hogy társadalmi elmélet csak annyiban igaz, amennyiben gyakorlatilag megvalósítható, akkor azt kell mondanunk, hogy egy adott időpontban a fejlettebb társadalmi szervezet megismeréséből fakadt elmélet nem igaz a fejletlen társadalomban, hiszen annak viszonyai nem érettek még arra, hogy alkalmazzuk rá. Nem helyes tehát az a gyakorlati cselekvés sem, amely arra az elméletre van alapítva. A megismerésnek és a fejlődésnek ez a kétrétegűsége épen ma számtalan kínos önmeghasonlásnak, a kevésbé tudatosaknál és erőseknél számtalan, sokszor érthetetlennek látszó ingadozásnak, következetlenségnek, ellenmondásnak okozója. A kulturországok egymás közt való fejlődési különbségei ma talán kisebbek, mint ötven évvel ezelőtt voltak. Ötven évvel ezelőtt kétszáz év választotta el Magyarországot Angliától, ma talán csak száz vagy ötven. De ha a különbségek nem is oly óriásiak, hogy például az angol vagy amerikai gazdaság és társadalom képét a magyaréval össze ne vethessük, az angol vagy francia demokrácia, vagy munkásmozgalom elveit itt alkalmazni ne próbálhassuk: — az érintkezés is sokkal sűrűbb,


665

gyorsabb, biztosabb s mindarról, amit azoknak a fejlettebb társadalmaknak képén a szocialista kritika kivetni valót talál, mindarról, amit az elméletekből a politikai és gazdasági mozgalom eredményei tévesnek, célszerűtlennek, vagy akárcsak kevésbé értékesnek és jelentékenynek mutatnak ki, sokkal gyorsabban, közvetlenebbül és meggyőzőbben szerzünk tudomást, mint azelőtt. A kulturországok fejlődésének összevetése azt a megismerést eredményezi például, hogy Magyarországnak a demokratikus átalakulás ugyanaz útját kell megtennie, mint tegyük, Anglia tette volt; a munkásosztály társadalmi eszményévé válik hát a demokrácia és gyakorlati cselekvési programmjává érette való harca, amelynek szervezett vivője a szociáldemokrata-párt. Ugyanakkor azonban a kifejlett angol vagy francia demokrácia szemlélete annak a munkásosztály szempontjából való lényeges és mélyreható hiányosságait tárja föl és ezzel a demokrácia mai főeszközének, például a parlamentnek értékét, fontosságát, jelentőségét lejjebb szállítja, vagy épen teljesen illuzóriusnak tünteti föl. Innen származnak a szocialisták körében ma oly gyakori kétségek és az akaraterő és cselekvés gyakori megbénulásai, íme egy elmaradt ország, amelynek a gazdasági fejlődés nagyjából mindenütt való egyformasága kényszerűleg kiszabja a demokrácia útját, harcosai számára tehát a demokráciáért való harcot; és ugyané harcosok akkor, amikor hogy az ezer ellenséggel és akadállyal megküzdhessenek, hitükben erőseknek, bízóknak és reményteljeseknek kell lenniök, maguk előtt látják a másik, fejlettebb országot, a megvalósított ideállal — és ez ideál ragyogónak kívánt köntöse szakgatott, foltos, rongyos. Mi az igazság és merre az út? Isskruljev Krszta a legegészségesebb, a legéletvidámabb, a legtevékenyebb ember volt, akit valaha ismertem, akit temperamentuma mindig a legvégső remények és a legszélső megoldások felé vitt. De egyúttal használni, közvetlenül segíteni akart, számolni igyekezett a valósággal és a gyakorlati lehetőségekkel. Ezért vett részt a lelke legmélyén mindig anarchista évekig a szociáldemokrata mozgalomban. És amikor temperamentuma kivetette onnan és az anarchizmus gyakorlati meddősége ki nem elégítette, adta magát a szindikalizmusra, amelynek elméletében a demokrácia elleni ellenszenve a gyakorlati tevékenység vágyával találkozott. Sajnos, a magyar viszonyok a szindikalizmusra ép oly kevéssé érettek, mint az anarchiára

666


és így Isskruljev Krszta elmélete és gyakorlata sohasem juthaott a harmonikus egyezés olyan állapotába, hogy tartósat alkothatott és önmagával megelégedett lehetett volna. De fáradhatatlan volt és sohasem csüggedt. A magyar munkásmozgalom krónikája, a budapesti rendőrség jelentése, a Forradalmi szocialisták cím alatt 1910 óta alig számolhat be egyetlen eseményről vagy akcióról, amelynek forrása nem Isskruljev Krszta lett volna. Alig volt harminchárom éves. És szerb parasztoknak ez az elpusztíthatlan életerejűnek látszó gyermeke 1913 tavaszán hirtelen összeroppant. Tüdő- és gégetuberkulózis támadta meg. Egy évig verekedett a halállal, míg végül ez év április elején a szép olasz tenger partján, Nerviben, ő is alulmaradt. A magyar forradalmi szocialisták mindig emlékezni fognak rá. És a magyar demokráciát kritizálván gondolni fognak arra, hogy amit a minap a klerikális és antiszemita Görcsöni Dénes halála alkalmából állapított meg Zigány Zoltán, az anarchista és antiburzsoá Isskruljev Krszta esetére is áll: a magyar polgári osztály reprezentatív szerve, a székesfőváros tanácsa őt is nemcsak megtűrte tanári állásában, hanem liberális és humánus viselkedésével lehetővé tette, hogy az egy esztendeig haldokló nem valahol a kormos és füstös Angyalföldön, hanem Olaszország kék ege alatt élje le fiatal életefogyó napjait.

KORTÖRTÉNETI

JEGYZETEK Külföldi aktualitások Mexikó és az Egyesült-Államok Amikor a szemle írásába kezdünk, Bolívia, Chile és Argentína felajánlották „jó szolgálataikat” a mexikói konfliktus békés elintézésére. Az Egyesült-Államok egyébként saját leghangosabb elveikkel kissé kényelmetlen helyzetbe jutottak; a békekonferenciák s a döntő választott bíróságok legfőbb szószólójának érdekei ezúttal nem egészen fedik ezeket az elveket. Most tehát fegyverszünet állott be. A háború tudvalevőleg úgy kezdődött, hogy Tampicóban, egy mexikói kikötővárosban letartóztatták néhány matrózát az Egyesült-Államok tengerészetének, akiket azután csakhamar szabadon bocsátottak. Az Egyesült-Államok elégtétel gyanánt azt követelték, hogy a sértett hajót bocsánatkérő lövésekkel tiszteljék meg. Huerta, a mexikói köztársaság jelenlegi elnöke, akit az Egyesült-Államok nem hajlandóak elismerni, elébb megtagadta az elégtétel ezen módját, majd később tárgyalásokba bocsátkozott. Időközben német élelmiszer- és fegyverszállító-hajók érkeztek Vera-Cruzba; az Egyesült-Államok hajóhada erre ottan termett; a legénység partraszállott s a városban lakó mexikóiak heves temperamentuma (egyelőre nevezzük így a dolgot) kiváltotta a harc első szikráját. Néhány tengerészt megöltek, mire az Egyesült-Államok katonái Vera-Cruzt megszállottak és elfoglalták. Északi Mexikóban Huerta elnök két ellenfele, Carranza és Villa tábornokok, az úgynevezett alkotmánypártiak (konstitucionalisták) vezérei harcban állanak Huerta rendszerével. Villa tábornok elfoglalta a legjelentékenyebb városok egyikét, Torreont és győzelmesen hatol előre Mexikó, a főváros felé, amely Huertának és pártjának, az úgynevezett föderálistáknak székhelye és erőssége. Eddig az újságok hírei. Két visszatérő tényt állítanak az előtérbe, mint a háború előidézőjét. Az Egyesült-Államok nem akarják elismerni Huertát, minthogy ő forradalom útján, erőszakkal jutott uralomra s másfelől a méltóságán és állami önérzetén ejtett csorba

668

Külföldi aktualitások

hevíti az Egyesült-Államokat a háborúra. Nem is szükséges a mexikói állapotokat alaposan ismerni, hogy ebben a beállításban kételkedni merjünk. A hatalomnak szabályszerűtlen módon való megszerzése, vagy az üdvlövések elmulasztása nem lehet döntő jelentőségű. Mindezek a dolgok csupán következmények, vagy legfeljebb kiváltó okok, amelyek mögött mélyreható gazdasági érdekek, a kapitalizmus és az imperalizmus kérdései, súlyosítva egy folyton erősbödő faji kérdéssel, szemlélhetők. Ezek a tények teszik lehetővé és szükségessé, hogy a mexikói kérdéssel szemlénk keretei között foglalkozzunk. Mexikó 1821-ben szabadult fel a spanyol uralom alól. Iturbide lett Mexikó császára, aki rövid uralom után száműzetésben halt meg. Utána Mexikó története a legnagyobb bonyodalmakkal teljes; 1876-ig, amidőn Porfirio Diaz foglalta el az elnöki széket, sűrűn váltogatták egymást a hatalomra jutott különféle pártok vezérei, közöttük az erősen demokratikus gondolkodású Juarez. Az Egyesült-Államok 1850-ben elszakították Mexikótól és birtokukba vették annak északi részét, körülbelül egy millió mérföldet. Monarchiánkban főként királyunk öccsének, Miksának tragédiája óta beszélnek a mexikói eseményekről. Miksát III. Napoleon ültette a mexikói trónra. Az Egyesült-Államok ebben az időben az észak és dél nagy polgárháborúját vívták s elfoglaltságuk miatt nem akadályozhatták meg a francia érdekek előrenyomulását. Mihelyt azonban a háború végetért, s másfelől Franciaország a porosz háború miatt kénytelen volt csapatait Mexikóból kivonni, forradalmat szított, melynek eredménye Miksa detronizálása s majd Queretaróban történt kivégzése volt. Az Egyesült-Államok fellépése ezúttal is a Monroe doktrína jegyében történt. Miksa legyőzője, a már említett Porfirio Diaz volt, aki előbb Juarez mellett, majd 1877-től kezdve egyedül kormányozta Mexikót. Mexikó meghódítását nagy kiterjedésű arany- és ezüstbányái tették kívánatossá. Ezért nyomultak ott előre a spanyol conquistadorok s döntötték romlásba Mexikó régi népességét. A földeket elfoglalták s a benszülötteket birtokaikból kiforgatták. Mexikó népességének több, mint háromnegyedrészét még ma is a benszülött indiánok alkotják. Ezek a teljesen kultúrátlan, szinte félvad állapotban élő emberek igényeiknek legteljesebb primitívsége mellett is kétségbeejtő állapotban, a legnagyobb ínségek és sínylődések közepette élnek. Ezért és épen tudatlanságuk és elmaradottságuknál fogva nem tudják azt a munkát sem kifejteni, amely a bányák helyes megműveléséhez szükséges volna. Ezeken az állapotokon azonban ezideig nem célszerű szociális reformokkal, hanem erőszakos eszközökkel


669

igyekeztek javítani s a munkásokat a legbrutálisabban kényszerítik munkára. A Diaz elnöksége a korlátlan abszolutizmus ideje volt. Körülbelül 40 évig tartotta kezében a diktatúrát s ez idő alatt kétségkívül nagy munkát végzett el a forgalmi intézmények teljes hiányában szűkölködő állam érdekében. A vasúti hálózat megteremtése, a valutaügy rendezése, a kivitel fejlesztése tekintetében kétségkívül sokat tett s az ipar fejlesztése körűi is érdemeket szerzett. Diaz uralma alatt fejlődött ki Mexikóban a modern értelemben vett kapitalizmus. A aranytermelés jelentőségét azóta egy új termék multa felül, az olaj. Kiderült, hogy Mexikóban óriási kiterjedésű olajterületek állnak rendelkezésre s emellett igen valószínű, hogy a még át nem kutatott területeken is nagy mennyiségekben lesz feltalálható. A petróleumterületek Vera-Cruz környékén, a mexikói öböl partjain és Tampicó területén fedeztettek fel 700 angol mértföldnyi terjedelemben. A petróleum kiaknázásában eredetileg az amerikai nagytőke vett részt, amely körülbelül 1200 millió koronát fektetett be ebbe az üzletbe. Az olajtröszt az Egyesült-Államokban Rockefeller vezetése alatt működő Standard Oil Company alapítása, a WatersPierce Company. Diaz alatt azonban igen jelentékeny mennyiségű; angol tőke is bevonult a mexikói olajmezőkbe. Diaz a Pearson-féle angol társaság (Pearson Eagle Oil Company) részére nagy területeken kutatási és kiaknázási engedélyeket biztosított s az angolok érdekeltsége jelenleg körülbelül ugyanoly összegű, mint az amerikaiaké. Meg kell említenünk, hogy az olaj jelentősége az iparban és különösen a hajózásnál egész rendkívüli mértékben megnövekedett. A technika újabb eredményei egyes motoroknál az olajnak olyan kihasználását biztosítják, ami az ipar terén valóságos forradalmat jelent. Érdekes és széles perspektívájú cikket olvashattunk erről a Szocializmus című folyóirat ez évi január 10-iki számában Kummer Frigyes tollából. Diaz állítólag maga is óriási összegekkel volt érdekelve az angol vállalkozásnál. Annyi kétségtelen, hogy az angolok cserében a nyújtott engedélyekért erősen támogatták a Diaz-féle rendszert, ami viszont az Egyesült Államok kapitalistáinak féltékenységét költötte fel. A Diaz-rendszer ellen 1910-ben nagy területekre kiterjedő lázadás ütött ki. Lehetséges, sőt nagyon is valószínű, hogy az amerikai tőke szította a forradalmat. Ha ez így is volt, rendkívül érdekes a forradalomnak jelszava. A forradalmi párt, amelynek vezére Madero volt és amely magát alkotmánypártnak nevezte (Madero, the pureconstitutionalist) a földreformot tűzte ki jelszavául. A benszülötteknek

670


földet ígért. A legkülönbözőbb források, közöttük az angolok is megegyeznek annak megállapításában, hogy ezzel a jelszóval a barbár és teljesen öntudatlan mexikói népet fel lehetett rázni tespedéséből. Vindobonensis, az Österreichische Rundschau ez évi május 1-én megjelent számában általános meggyőződést fejez ki, amidőn így í r ; „ezek a szegény ördögök mindenki által megnyerhetők, aki nekik egy kis darabka földet ígér, amelyen megélhetnek;” és sok joggal teszi hozzá: „a földkérdés Mexikónak nagy belső problémája.” Az 1910. évi forradalom Maderót a nyeregbe segítette, de csak rövid időre. Diaz fia és Huerta fegyvert fogtak ellene s őket viszont az angol olajtröszt támogatta. Maderót 1912-ben megölték s helyét Huerta foglalta el, a leghatározottabban angolpárti programmal. Ebben a megvilágításban már inkább érthető, hogy miért nem hajlandóak az Egyesült-Államok Huertát elismerni. A Dollar Policy előtérbe lép. Wilson, az amerikai Egyesült Államok elnöke felállítja az új Monroe-doktrínát, amely az eredetinek, amely még 1823-ban készült és az „Amerika az amerikaiaké” jelszaván indult el, a kibővítését tartalmazza. Ε szerint az európaiak politikai befolyásának megszüntetésén felől a kereskedelmi és üzleti vállalatok is mentesíttessenek az európai tőke befolyásától. Kétségtelen, hogy Wilson a mexikói kérdésben nem áll szándékosan a trösztök szolgálatában s hogy az ő politikája ezúttal véletlenül esik egybe az amerikai trösztérdekekkel. Az Egyesült-Államok imperialista politikáját egyéb tényezők szinte kényszerítő erővel szabják meg. Lehet, hogy Mexikó még nem érett meg a beolvadásra. Lehet, hogy a nyílt amerikai beavatkozásnak tényleg az lesz az eredménye, amint egyes angolpárti lapok előrelátják, hogy az összes mexikóiak összefognak az idegenek ellen. Lehet és ez még aránylag kedvező megoldás, hogy északi Mexikó el fog válni a déli résztől s az előbbi az amerikaipárti Carranza vezetése alatt alakul meg s készíti elő a későbbi beolvadás útját. De akárhogy is alakuljon a helyzet a közel jövőben, kétségtelen, hogy az Egyesült Államok terjeszkedési politikájának első és legfontosabb állomása Mexikó. Ε tekintetben döntő jelentősége van a Panama-csatornának. A Panama-csatornát tudvalevőleg a Columbiától mesterségesen elszakított Panama államtól vették bérbe az Egyesült Államok olyan feltételek mellett, amelyek végeredményében a végleges tulajdonbavételre fognak vezetni. Az Egyesült Államoknak szükségük van a Panama-csatorna közelében fekvő területekre s legfőképen Mexikóra. Újabban nagy számban telepednek meg Mexikóban japánok. Kiderítik, hogy a japánok és asztékok tulajdonképen rokon népek. Kőszénállomásokat is akarnak beszerezni a japánok Mexikó partjain.

Nemzetiségi fejlemények

671

A japánok ellensúlyozása egyik oka lehet az Egyesült Államok expanziós törekvésének. A benszülött indiánok dolgát az Egyesült Államok a mai kormányzatnál könnyebben meg fogják tudni oldani és ha nem is, elvégre számos más államában birkózik a benszülöttek, négerek stb. kérdésével és ez a szempont a terjeszkedésben éppenséggel nem befolyásolja. Hátra volna még az a kérdés, amit úgy jelölhetnénk meg, hogy a latin Amerika kérdése. Ennek a tárgyalására most már nincs terünk; csupán kifejezzük meggyőződésünket, hogy az amerikai latin államok faji szempontjai nem lesznek elég erősek azokkal az erőkkel szemben, amelyek a beolvadás irányában hatnak. (Halasi Béla)

Nemzetiségi fejlemények A nemzetiségi béke korszaka tényleg elkövetkezett . . . A ruténföldről egyre sűrűbben érkeznek a panaszos levelek. „Most Izán nagyon nehéz az élet annak, aki görögkeletivé lett. Kénytelen dolgozni a jegyzőnek és a csendőröknek, mint ezelőtt, 1830-ban . . .” „Nem félnék, ha tudnám, hogy lelőnek, de csak koldussá tesznek és úgyhagynak.” „Most Izán tíz csendőr van és a múlt nagybőjti vasárnapokon a pap parancsára házról-házra jártak és kergették a görögkeletieket a katholikus templomba. A nép szétszaladt a mezőre és a folyón keresztül az erdőbe . . . ” „Az együtt imádkozókat a főszolgabíró 200—200 koronákkal és 15—15 napi elzárással bünteti . . . ” „. . . . pedig oly szegények, hogy lakásukban nem találna egy véka málét, ha a földet is felforgatná.” Ilyen és hasonló panaszokkal s hallatlan vádakkal senki sem törődik. A ruténségnek nincs intelligenciája és a magárahagyatott parasztnéppel senki sem gondol. Iskolapélda lehet ez azok részére, akik a nemzetiségi mozgalmakról mint a nemzetiségi középosztály önző mozgalmáról emlékeznek meg. És iskolapéldája ez a szerencsétlen vergődés annak is, hogy mennyire életkérdés minálunk a nemzetiségi mozgalom. Egyedül az biztosit nagyobb jogbiztonságot a nemzetiségi tömegek részére. Az intelligencia megtalálja számításait a nemzetiségi kérdés keretén kívül is — sőt jobban megtalálja — amint ezt szintén a ruténkérdés terén láthatjuk. Közvetlenül a nagy pör után megindult a jutalmazás. Balogh Mihály máramarosi címzetes prépost, püspöki külhelynök „buzgó és hazafias működése és különösen a máramarosi görög-katholikus rutén iskolák fejlesztése körül szerzett érdemei elösmeréséül” a magyar nemességet kapta „hajdúdorogi” előnévvel . . . Azért nem hagyható figyelmen kívül, hogy a máramarosi skizmapör lezajlása óta a ruténkérdés terén bizonyos örvendetes mozgást is látunk. Dr. Sztripszky Hiadornak az Országos Nép-

672


tanulmányi Egyesületben tartott előadása, Szémán István röpirata* és a hasonló jelenségek egész sora arra mutat, hogy a kérdéssel egyre komolyabban és egyre több jóakarattal foglalkoznak. Érdekes jelenség ezen a téren dr. Szabó Oreszt belügyminiszteri titkár tervezete. Egy Kárpátalji Magyar Orosz Közművelődési Egylet tervét vetette fel és propagálja, amely társadalmi úton, de hatósági támogatással szolgálná a magyarországi ruténség kulturális és gazdasági érdekeit. Már a cím maga is jellemző félő óvatosságával, az egylet hivatalos nyelve a magyar lenne: oly könnyű volna lesújtó kritikát írni a tervezetről, de sajnos, a kritika igazságtalan is volna, mert a mi szomorú viszonyaink között még ezt a keveset is örömmel kell fogadni. A tobzódó középkorral szemben megnyugvással kell fogadni itt még az enyhe jóakaratú középkort is. Természetes, hogy mindezek a törekvések nem bíztatnak komolyabb eredménnyel, a rutének új mozgalmát nem töri meg a csendőrönkény és a félmegoldások is legfeljebb enyhíteni fogják. A skizmamozgalom az eddiginél is nagyobb erővel terjed és Kabalyuk Sándornak máris vannak követői. Egyetlen változást hozott mindössze a nagy pör. A vádlottak, akik majdnem kizárólag ellenzéki választók és kortesek voltak, tudatára ébredtek annak, hogy a magyar ellenzék nem törődik velük és minden összeköttetést megtagad, ahogy a nemzetiségi kérdésnek csak az árnyéka is felvetődik. És ez a felösmerés nagyban hozzá fog járulni a rutén nemzetiségi kérdés kialakulásához. A nemzetiségi küzdelmek homlokterében még ma is a románkérdés áll. Tisza István és Vajda Sándor összetűzése, továbbá a szatmári pör különös fényt vetnek a nemrég leviharzott paktumtárgyalások hátterébe. Vajdáról köztudomású, hogy legkevésbbé sem híve Tiszának és ennek például az Österreichische Rundschau-ban is többször kifejezést adott. Sőt állítólag Bécsben aknamunkát is végzett Tisza ellen. Ugyancsak köztudomású Vajdáról az is, hogy amióta mint politikus szerepel, nem barátja a szláv-román barátságnak. Mint romantikus nacionalista félti a románságot a szláv beolvadástól. Aki csak kissé ösmeri Vajdát, az jól tudja, hogy a szlávbarátság „vádja” vele szemben nem emelhető. És hogy Tisza mégis meg merte tenni a legnagyobb nyilvánosság előtt, hogy meg merte tenni egy különben semmitmondó, Vajdának címezett és a levéltitok megsértésével jogtalanul megszerzett levél alapján: az szinten, iskolapéldája annak, hogy a románokkal = nemzetiségiekkel szemben milyen fegyvereket használhat megtorlatlanul egy magyar államférfi. És megteheti ezt akkor, mikor az új paktumtárgyalások megindultak azzal a párttal, amelynek Vajda befolyásos tagja. A románok kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva Tiszáéknak. A Vajda-esetnél is szélesebb hullámokat vert a szatmári por főtárgyalása. A rutén skizmapör hullámai még alig simultak el, a köztudatban még ott sajognak a máramarosszigeti főtárgyaláson nyil* Szémán István: A „ruténkérdés”-hez. A liturgikus könyvek ügyeEperjes, Szent Miklós könyvnyomda részvénytársaság·. 1914. 16. oldal.


673

vánosságra került rendszeres csendőri brutalitások és közigazgatási visszaélések, emlékezetünkben még élénken élnek azok a kis cédulák, melyekkel az izai pap biztosított büntetlenséget megtérő híveinek és Szatmáron máris újra egymás mellé került a feszület és a csendőrszurony. Nem is az ország más vidékén, nem is különböző okok következtében — a két pör titkos szálai sok ponton találkoznak. Magával a pörrel itt nem foglalkozhatunk, elvégre a magyar kulturképek gazdag csarnokát még egy képpel gazdagítani már nem is olyan nagyon fontos dolog. Nemzetiségi pör volt és ez a meghatározás jellemzi minden mozzanatát. A pörrel kapcsolatban a háttér egyetlen pontjára fogunk csak rámutatni, hogy ennek alapján magára a rendszerre figyelmeztessünk. Úgy a rutén skizmamozgalom, mint a kismajtényi lázadás az akkoriban még a munkácsi püspökség fenhatósága alá tartozó területen folyt le. Dr. Papp Antal munkácsi püspök intézte ugyanegy időben úgy a rutén skizmatikusok, mint az engedetlen románok elleni akciót és a módszer így természetesen ugyanaz volt mindkét helyen. A csendőrszurony . . . Hogy a két esetnél a fejlemények mások voltak, hogy a ruténeket szabadon verhették a csendőrök, míg a románok szembeszállottak a csendőrszuronnyal, annak tömeglélektani magyarázatára nem terjeszkedhetünk ki. A fődolog, hogy mindkét esetben görögkatholikus papok állanak a csendőrszuronyok mögött és mindkét akciót ugyanaz a Papp Antal intézi. A görögkatholikus egyház tudvalevőleg aféle átmeneti intézmény, összekötő kapocs a katholikus és a keleti egyházak között és a katholikus papi írók nyíltan hangoztatják, hogy főfeladata a teljes katholizálás. Galíciában az 1882-iki felségárulásnak mondott pör hatása alatt már majdnem teljesen megtörtént a beolvasztás, a galíciai görögkatholikus egyház már csak névleg az, most úgylátszik, a magyarországi van soron. Ezért forszírozták a Katholikus Népszövetség fiókjainak megalakítását a rutének között, ezért szorgalmazzák a naptáregyesítést és ezért katholizálják lassanként a szertartásokat. Nagy óvatosan folyik ez a munka más tereken is, de Papp Antal egyházmegyéjében már készülnek az aratásra. Papp Antal Rómának köszönheti, hogy oly fiatalon a püspöki székbe kerülhetett. Amikor még Firczák idejében soronkívül kanonoknak akarták előléptetni, a munkácsi egyházmegye klérusa ellene fordult és megakadályozta a rohamos emelkedést. Sebére a pápától kapott írt a pápai protonotáriusság alakjában és a római szentszéknek köszönheti azt is, hogy a negyven év körüli fiatalembert a Khuenkormány idejében utódlási joggal segédpüspökké tették a nagybeteg Firczák mellé és annak halála után elfoglalhatta helyét. Ezt a nagy pártfogást akarja Papp Antal meghálálni Rómának azzal, hogy tűzzel-vassal előkészíti a teljes katholizálást és ezért van szüksége püspöksége első napjaitól kezdve a szuronyokra. Most már csak a rutének között folytatja működését, az uj püspökség területén Miklóssy István és Pásztory Árkád dolgoznak. A „nagy munka” korántsem ért véget, az igazi zavarok csak két év múlva következnek, amikor bevezetik az új liturgiát, amelyen már nagyban dolgoznak a

674


katholikus főpapi berkekben. Azután következik a Bazil-rend megrendszabályozása galíciai mintára és erre az időre természetesen „állami eszközökkel” kell az „egyedül üdvözítő” hit ügyét védelmezni. Úgy a máramarosszigeti, mint a szatmári pör csak nyitányai voltak ennek a nagy küzdelemnek. A románkérdés terén nagyon érdekesek azok az események is, amelyek a paktumtárgyalásokkal vannak kapcsolatban. A paktumtárgyalások ugyanis korántsem értek véget és hogy a lapok már nem foglalkoznak a dologgal, az kizárólag csak annyit jelent, hogy a kormány lapjai taktikai okokból hallgatnak, az ellenzékieknek pedig minden találékonyságát, egész fantáziáját kimerítette az eddigi szélmalomharc. A paktumtárgyalások tovább is folynak és csakis a delegációk idejére szünetelnek, mert Tisza úgylátszik alaposan tart attól, hogy az osztrák delegátusok egyrésze sok kellemetlenséget fog neki okozni és ezért a paktumtárgyalások maguk szünetelnek néhány hétig. Ezt az időt azonban ugyancsak kihasználják a talaj megdolgozására. Mangra Vazul püspökségének kérdése egyre pozitívabb alakban kerül előtérbe, míg viszont a Tiszáéknak nem kedves komitétagok ellen megindul a jellegzetes hajsza. Közvetlenül a Vajdaellenes akció után a nagyváradi ügyészség indított eljárást Pop-Csicsó István és négy társa ellen államellenes izgatás címén. A tótkérdés terén a hosszú idő óta tartó szélcsendet váratlanul nagy mozgolódás váltotta fel. Egyes tót vezetőemberek és a kormány között folyó paktumtárgyalások előterében megindult a konzervatív és a radikális tótok küzdelme, amelyet Hodzsa Milán cikke vezetett be. Hodzsa Milán már nem egy meglepetésben részesítette még legközelebbi párthíveit is, de ezen alkalommal még magán is túltett. Kissé kertelve ugyan, de Hodzsa mégis előállott azzal az indítvánnyal, hogy a tótok kössenek paktumot Tiszával. Hodzsa olyanokra kívánja bízni a tót érdekek vezetését, akik nem kompromittálták magukat túlságosan az általános választójog követelésével és akik sakkban tudnák tartani Tiszát és esetleg szoríthatnák arra, hogy ígéreteit beváltsa. Hodzsa cikkére Bazovszky válaszolt, aki viszont az általános választójogban látja az egyetlen megoldást és visszautasít minden Tiszával való paktálást. Ő vetette fel egy tót kongresszus tervét, amelyen megvitatnák a tótság aktuális kérdéseit. Bazovszky után a radikális tót sajtó egységesen állást foglalt Hodzsa terve ellen, de a kérdés további fejtegetése csakhamar elmérgesítette a vitát. Bazovszky előállott azzal a tervvel, hogy bármi áron békét kell teremteni a klerikális tótokkal, hogy egységesen léphessenek fel. Ez a terv még Hodzsáénál is nagyobb visszatetszést keltett és teljessé tette a zavart. A tájékozatlanság, a kapkodás általános és a két tót irányzat közötti szakadék is egyre szélesebb lesz. A szerbkérdés terén szintén általános a fejetlenség. Az egyházi autonómia visszaállítása érdekében semmi sem történik, a pátriárkái szék betöltését szintén halogatja a kormány és aközben vígan folynak a „hazaárulási” és „lázítási” pörök egész tömegei. A bíróságok túl vannak halmozva az ilyen pörökkel, amelyek túlnyomó többsége felmentéssel végződik ugyan, de a kipécézett áldozatoknak mégis


675

hónapokig tartó izgalmat és tetemes anyagi károsodást jelentenek. Ezeknek a pöröknek az iratait újabban gyűjtjük és a gazdag anyagból csak két esetre mutatunk reá ezen alkalommal. Két orsovai szerb korcsmáros ellen az újvidéki ügyészség azért indított eljárást, mert a „szerb nemzetiségűeket a magyar nemzet elleni gyűlöletre izgatták azáltal”, hogy korcsmájukban egy-egy etnográfiai térképet függesztettek ki. Sztója Milán ugyancsak orsovai görögkeleti papot azért vádolta meg az ügyészség, mert állítólag azt állította a közös hadsereg tisztjeiről, hogy rosszul bánnak a legénységgel. A törvényszék természetesen felmentette a papot, de ez a felmentés sovány kárpótlás volt a meghurcoltatásért. Ez a két kiragadott példa is mutatja, hogy milyen eszközökkel készítik elő a „nemzetiségi béké”-t gyakorlatban, miközben a fórumon, mindent megígérnek a béke kedvéért. A német nemzetiségi kérdés körében egészen különös események szemtanúi lehettünk. A hazai németséget eddig a fórumon csak a szászok képviselték, a felvidéki németség nagyrészt együtt szerepelt a magyar kormánypárti körökkel, a délvidéki és dunántúli svábság pedig csak saját partikuláris érdekeiért harcolt, de mint nemzetiség nem tömörült. Újabban igyekeznek az egységes német nemzetiségi mozgalom megindításával a munkapártból kilépett Kopony Vilmos, Brandsch Rezső és — Hodzsa Milán. A mozgalom egyelőre alig komoly és csakis Hodzsa Milán melléállása ad neki pikáns mellékízt. * Hogyha figyelemmel kísérjük az utóbbi idők nemzetiségi fejleményeit, úgy eltekintve az aktualitásoktól, de azokat sem kivéve, azt látjuk, hogy a küzdelem gerince az egyházi térre billent át és az egyházi kérdés került az ütközőpontba. I. A katholikus-klerikális csoportok minden téren előnyomulnak és a kormányhatalom támogatásával folytatják belső harcaikat az egyes nemzetiségi csoportokban. A legvilágosabbaan látható ez a ruténeknél, jól látható a tótoknál, erősen palástolva jelentkezik a románoknál. II. A nem-katholikus csoportok háttérbe szorulnak és teljes mértékben érzik a kormányhatalom „szigorát”. Kiáltó példája ennek szintén a ruténkérdés, ahol a nem-katholikusok törvényen kívüli helyzetben élnek és teljesen ki vannak szolgáltatva a katholikus klérus kényének-kedvének. Az evangélikus tótok egész egyházi szervezete veszedelemben forog, míg a katholikus-tót árnyalatok vezetői a kormány jóakaratát élvezik. A szerbek görögkeleti egyházi szerkezete meg van bénítva, míg a románoknál csak a két egyház szoros összefogásán múlik, hogy a kormány ezirányú próbálkozásai nem vezetnek eredményre. Ami ezen a kereten kívül folyik, arra alkalmazható a régi sablon. A nemzetiségi tömegek helyzete változatlan, a hajszák úgy folynak, mint a „béke” korszakát megelőzőleg- Ennek a következménye az a dezorganizáció, amely a közel jövőben nemcsak a nemzetiségi kérdés terén fogja magát megbosszulni. (Aradi Viktor)

676

A kormány népies propagandája

A kormány népies propagandája Az ország művelt közönsége csak a napisajtó egy-egy gúnyolódó vagy vitázó cikkecskéjéből értesült róla, hogy gróf Tisza István legújabban Igazmondó című néplapja segítségével hetenként egyszer közvetlenül az alsó néposztályhoz szokott fordulni, hogy azokat a képviselőházi őrség, a klotűr, a katonai túlkövetelések, a hármasszövetség ügyének és sok más, a magyar nép legégetőbb szükségleteit kielégítő törekvésének megnyerje. Valóban, ha csak arról volna szó, hogy Tisza gróf holmi kis Pester Lloyd-kivonatokat akar a magyar parasztságnak feltálalni, vagy arról, hogy egyik-másik bihari úr olykor haragjában nagyot üt az ellenzék fejére: bizony nem volna érdemes ezzel a nyomtatvánnyal foglalkozni. De másról és többről van itt szó, amit a napisajtó nem vett észre. Íme, maga a junker-ellenforradalom szükségét érzi már annak, hogy a népet tanítsa s vele erkölcsi kontaktusba jusson. Érzi, hogy az apadó pártkassza és a szolgabírói ököl többé nem elég a nemzet intelligenciája uralmának megvédésére, hanem hogy ide úgynevezett szellemi fegyverek is kellenek már. Ezeknek a fegyvereknek az arzenálja ez az újság. És el kell ismerni, hogy nagy csomó, a népre nézve teljesen hatástalan s csak a kiadói zsebeket gyarapító laptöltelék mellett vannak a lapnak olyan rovatai is, melyek hatásosabbak, sőt amelyek hasznos ismereteket terjesztenek. De a lap lényegét nem a munkapárti úri dilletantizmus, sem pedig ezek a hasznos tudnivalók teszik ki, hanem két állandó rovat, melyben komolyabb parasztfogás folyik. Az egyik egy kivándorlási regény, amelyben a munkapárti költő, Szemere György, a „lelketlen izgatók” ellen veszi fel a harcot. Lehet, hogy a költő úr nem rosszhiszemű, hanem valóban naiv lélek, aki. elhiszi, hogy mily áldásos befolyást gyakorol a latifundium Magyarországon s hogy a kivándorlás teszi tönkre különben boldogan prosperáló népünket. Ha így van, annál jellemzőbb dokumentuma ez a szépirodalmi alkotás annak az úri gondolkodásnak, mely kenetteljes erkölcsi leckékkel, ízléstelen nagylelkűségi pózokkal s a magyar élet szomorú tényeinek hazafias eltussolásával véli megoldani az ország legégetőbb kérdéseit: Tehát Tiszáék — és Tiszáék nemcsak a munkapárton vannak — úgy képzelik a nagybirtok problémáját, amint a Szemere regényében az öreg báró a szocializmustól meglegyintett parasztlegénnyel beszél és tárgyal: „Az öreg báró jóságosan bólintott. — Megvallom, — mondta inkább bánatosan, mintsem rosszkedvűen, — a hálátlanság igen fájna nekem. Teljes életemben azon voltam, hogy észre-

,


677

vehetetlenné tegyem azt a nagy vagyoni különbséget, amely Isten jóvoltából, helyesebben: akaratából közöttem és köztetek fennáll. Itt éltem le egész életemet, mert többre becsültem a ti bizalmatokat, mint a lóversenyt és kaszinót. Segítettem rajtatok, amennyire módomban állott. Ötvenezer forint évi jövedelmem, holott magamra alig költök ötezernél többet, a többit visszaadom a földnek és tinéktek, akik az én földemet művelitek. Milliónyi pénzem lehetne, ha szűkmarkú lettem volna, de nekem nem kell a pénz. Csudákat sem kérek a földtől, csak úgy művelem, ahogy apámtól tanultam, holott ha úgy gazdálkodnám, mint az a tudományos morva úr Csombordon, kétszerannyi jövedelmet is kiszíhatnék belőle. Csúfolnak is. Az mondják, maradi ember vagyok. Csak csúfoljanak. Én nevetek. Mert az az egy biztos, hogy az én elveim és életmódom mellett őseim földje nem csúszik ki, mint annyi haladó nagyúrnak, a talpam alól. Nekem nincs egyéb törvényem, mint megtartani öröklött földemet, mert akié a föld, azé a haza. Az agg nemes úr arca kigyúlt. Bereti Sándor áhítatos tisztelettel nézte. Szívébe belevésődött az utolsó mondása: Akié a föld, azé a haza. S tudja Isten miért, de fájt, nagyon megfájdult tőle a szíve. A báró észrevette arcán az árnyat. Azt hitte, megbántotta a legényt. Ki akarta békíteni. — Szólj fiam a kulcsárnak: adjon neked egy pint óbort az édesapád számára, jót fog tenni öreg csontjainak. Köszönöm alásan, méltóságos uram . . . Sándor elköszönt és ment a borért, hogy hazavigye. Sietnie kellett hogy idején érkezzék az aratási lakomára . . .”

Ép úgy isteni akarat a munkapárti történetfilozófia szerint, hogy a szocialista lazítás következményeként néhány embert lelőnek a csendőrök. De a nemes báró — nyilván a Tisza István portréja: olyan nemes — imigyen vigasztalja meg a temetésen a szomorú özvegyet: — Ne zúgolódjék Isten ellen, gyermekeinek majd gondját viselem én . . . A nagylelkűség eme fényes megnyilatkozása végigzsongott a gyászoló gyülekezet sorai között. Az emberek lesütötték szemüket, megzsibbadtak a fásult szívek . . . A pap, mielőtt elbúcsúztatta volna a halottat, kemény leckét adott az élőknek. Mint istenítélet, úgy zúgott a szava. De persze azzal nem támaszthatta fel Pityó Pétert, Pétert, egy senyvedő asszonyka mindenható urát, öt ártatlan gyermek apját, a bátor harcost, aki mindétig megállotta helyét a csatatéren, csak egyszer botlott meg, s íme — az is elég volt neki. De föltámasztotta az emberek lelkiismeretét! . . . A temetés után összegyülekeztek a sztrájkolok a szárazmalom alatt. Tanácsot tartottak. Nem hangzott el egyetlen harcias szó sem. Inkább szégyenkezve beszélt mindenki. Magukat okolták a megtévelyedettek, egy szóval sem bántották Malárcsikot. Az mindenek ellenére hős maradt a szemükben, akit a lelke meggyőződése vezérelt, ha tilos utakra is. Megtévedett: megbűnhődött . . . . . . A gyülekezet abban állapodott meg, hogy úgy, ahogy vannak, felszedelőzködnek s a kastélyudvarba vonulnak, hogy bocsánatot kérjenek a bárótól. Másnap hajnalban pedig munkába állanak csapatosan.

678


De az isteni gondviselés munkapárti magyarázata ezzel sem elégszik meg, mert a Tisza embere ekként szól az alázatossá vált lázadókhoz: „— Aratók — kezdte, — kendtek eljöttek hozzám azzal a szándékkal hogy engedelmet kérjenek tőlem önkényesen elejtett munkájuk folytatására. Hát nem kell a munkájuk. Olyanokkal, akik engem, aki világéletemben sem bántottam senkit, meg mertek ütni, nem maradok közösségben. A termés hadd rohadjon a mezőn, megélek én egy darab kenyéren és egy pohár tejen is. Amit Isten ád. Eddig sem arra kellett nekem a jövedelmem, hogy elléháskodjam, hanem hogy visszaadjam kigyelmeteknek és segítsek a szegényeken. Persze ezt nem vették észre kigyelmetek, mert megszokták a jóságom. Az aratók földre szegezték tekintetüket. A báró simított a haján és így folytatta: — Hát, hogy észrevegyék a jövőben s hogy ilyen szomorú eset többé elő ne fordulhasson a faluban, elhatároztam, hogy példát statuálok kendteken. S nehogy azt mondhassák: az önzés vezérel, nem szegődtetek más aratókat, pusztulni hagyom a termésemet. A falu egy évig nélkülözni fogja a segítségemet, de együtt fogok nélkülözni a falummal magam is. Elmehetnek kendtek! — fejezte be szavait a kemény különködő nemes. — Jövőre, ha úgy tetszik, — ismét jóbarátok lehetünk. Azzal sarkon fordult, vissza se nézett, bement a kastélyba. Az aratók egy ideig megdöbbenve bámultak utána, azután, mit volt mit tenniök, csöndesen, tétovázva kikanyarodtak a kastélykapun. Az utcán egymás szemébe meredtek bambán, tájékozatlanul. ..”

Úgy-e nagyszerű a munkapárti ethika s nemes költő az, aki így beszél? Hasonló humánus, népbarát leckét ad a falu derék papja — így képzelik Tiszáék az Isten igéjének hirdetőjét, mint kivándorlás-ellenes, bérlenyomó ágenst! —: — Ugyebár, — kezdte a lelkész, — azt akarod tőlem megtudni, édes öcsém: mi sors vár a magyarra, ha Amerikába vándorol? — Azt. — Hát — mondta a keményszavú lelkipásztor, — erre a kérdésre megfelelhetek neked rövidesen, ha nem válogatok a szóban: ebsors vár a magyarra Amerikában. — Sándor elfogultságot érzett ki a pap kifakadásából. — És — jegyezte meg csöndeskén, — mégis mennyien mennek oda! — A kétségbeesettek, dörögte a pap, — de kétségbeesni már magában véve is bűn. Bízni kell istenben! — Azt mondják, — folytatta Sándor észrevételeit, — hogy sok pénzt lehet ott szerezni. — Azt lehet, — ismerte be a lelkész, — de akkora munkával, mint amilyet Amerikában kívánnak, meg lehet azt a pénzt szerezni Magyarországon is. A csongrádi kubikus négy-öt forintot szerez napjában. — De olyan munkát nem kap mindenki, — okvetetlenkedett a legény.


579

— Hát, — világosította fel a pap, — azt hiszed, hogy Amerikában szádba repül a munka? Beszélj csak Kócs Andrással, egyik megtért hívemmel, majd az megmondja neked. Azt is megmondja, hányszor kapott vérmérgezést. Hogy operálták meg s mennyi pénzébe kerültek az operációk? És kérdezd meg tőle, hova lett a pompás, erős gerince, félvak szemefénye, régi kevély orra s a keze és karja húsa? Meg fogja neked mondani, hogy mind, mind ottmaradt azokban a tisztátalan gyárakban, amelyekben dolgozott: kimarták a mérges savak, a dögvészben elhullott állatok hullamérge, a . . . de mit beszéljek tovább? Tízévi távollét után kétezer forintot hozott haza Kócs András és mi haszna belőle! Nyomorék, nem tud dolgozni s a pénze kamatjából csak száraz kenyérre telik neki . . . Elhallgatott a lelkipásztor. Szavai mély benyomást tettek Sándorra, de meg nem győzték őt. Egy ily szomorú példa, vélte helyesen, még semmit sem bizonyít. —”

Sebaj, Tisza-Szemere még meg fogják győzni e regény folyamán. Egész biztosan, mert ilyen demagógiával, a tények és és összefüggések ilyen szemérmetlen elferdítésével mindent be lehet bizonyítani, pláne a szegény parasztnak. Ámde az Igazmondó érzi, hogy mindez a sok igazmondás sem segít, hogy a parasztfogás csak úgy lehet eredményes, ha az olvasóknak a lelki manna mellett, anyagi előnyöket is nyújt. S mivel népbarát törvényekre és szociális intézményekre nem telik, valamelyik kis Jeszenszky egy finom rovatot gondolt ki, mely tudtunkkal páratlanul áll még a magyar parasztfogás történetében is. Azaz mégsem, A szerkersztő postája geniális továbbfejlesztése boldogult Pichler egy választási fogásának, aki egy nagy könyvbe írta be az egyes választók óhajtásait, azzal az ígérettel, hogy a kívánságokat megvizsgálni és teljesíteni fogja. Ámde a szegény Pichlernek nem volt e célra sem irodája, sem hivatali apparátusa. Ő egyszerűen Mikszáth-féle úri novella-stílusban becsapta a népet. Ellenben Tiszának van irodája s van hivatali apparátusa, ő nem csapja be előfizetőit, ő gentleman. Mindjárt meggyőződnek róla olvasóink. Az említett rovat ugyanis ezt ígéri:

A szerkesztő postája Akinek ügye-baja van, Akinek panasza van, Aki jó tanácsot akar, Aki valamit tudni akar, az írjon levelet a szerkesztőnek (Budapest, VII., Miksa-utca 8), aki minden levélre felel és minden ügyet, ha igazságos, eligazít. És egy bihari gavallér megtartja, amit ígér. Íme néhány példa e munkapárti szociálpolitikai-központ sok százra rugó válaszai közül:

680


Csajbók, Ság. Bocsánat a késedelemért. Sokáig tartott, de el van intézve. A legnagyobb befolyások érvényesítésével sikerült a vállalkozónál elérni, hogy az Ön kisajátított földjének árát mielőbb, de legkésőbb már 20-áig teljes összegében ki fogja fizetni. Bővebbet levélben. Lobmayer János. Eljártunk az igazgatóságnál. Ott elővették ügyének aktáit és a legnagyobb örömmel jelentjük, hogy az illetékesek ügyének igazságosságát megállapították s azt is, hogy az ön ügyében tévedés történt és e tévedést helyre kell igazítani. Ez már meg is történt. Nyugdíját, amelyet öntől eddig jogtalanul megvontak, kiutalták és nemcsak ezután kapja meg de visszamenőleg kiutalják azt is, amit eddig kifizetni megtagadtak. * Gásó Menyhért. Ügyében eljártunk az intézetnél. Teljes sikert ériünk el. Örömmel értesíthetjük, hogy amit kért, az teljesül. Támogatásunk folytán önt kinevezték kárbecslőnek. Már ma levelet küldtek önnek, melyben erről értesítették és arról is, hogy ezt a támogatónak köszönheti. Igaz szívből kívánunk sok szerencsét! Harcsa András, Udvard. Ma kaptunk választ. Az igazgatóság úgy döntött, hogy önnek 475 kor. 20 fillér jár 1911 június 21-től augusztus 20-ig. Orvosi bizonyítványokkal ennyi időre van megállapítva munkaképtelensége és gyógyítási költsége. Ezután pedig minden évre 71 korona 28 fillért kap, amely összeget minden évben a kerületi betegsegélyző pénztárnál felvehet. Azért állapítottak meg ennyit, mert a bizonyítványok szerint Ön nem munkaképtelen, csak csökkent munkaképességű, de ipari és mezei munkára alkalmasNagy vívmány azonban, hogy míg eddig csak három évre állapították meg a segélyt, mostantól kezdve haláláig megilleti a 71 kor. 28 fillér évi járandóság. * Krizsán Béla Pocság. Utánanéztünk a Kúrián. Gratulálunk. Perét megnyerte. Kedden intézték el, teljesen pernyertes lett. Beletelik egy hónap, amíg az iratok leérkeznek és Önnek a kellemes hírt kikézbesítik. * Tóth Sándor. Kár volt nem előbb folyamodni hozzánk, mert lehetett volna segíteni a dolgon. Az a baj, hogy csak most fordult hozzánk, amikor a bíróság már mindenben jogérvényesen határozott. Sajnos, most már késő a segedelem. Mihelyt beüt a baj, akkor mindjárt kell hozzáértő, jó emberhez fordulni. Nyugodjék meg, viselje türelemmel a csapást, mert sajnos, már elkésett az orvosság. * B. A. Sinfalva. A kolozsvári postaigazgatóságnál nem tudunk eljárni, mert csak a fővárosban tehetünk lépéseket. Ha azonban itt a kérelmet — amely szerintünk jogos és méltányos — más okból elutasítanák, okvetlenül tessék azt megfellebbezni. * Szabó Mihály. Jogos és indokolt kérelmüket bemutattuk. Az ügyet alaposan át fogjuk tanulmányozni. Minthogy azonban ez évre már a költségvetés össze van állítva, teljes lehetetlenség, hogy az idén valamit el lehessen érni. Nem is szólva arról, hogy ez az év a legnehezebb évek egyike volt.


681

A jövőben azonban, mihelyt a körülmények megengedik, gondoskodás fog is történni. * B. J. lelkész és szövetkezeti elnök úrnak. A kérvény fent van. Nem ártana egy indokoló kérelmet írni, azt az illetékes úrhoz címezni és hozzánk beküldeni. Mi ennek alapján eljárnánk és a kérelmet illetékes helyre juttatnánk. A elintézésről pedig főtisztelendő urat értesítenők. A legőszintébb készséggel szeretnénk segíteni ez ügyben.

*

S—y Lajos. Eljártunk. Jóakarattal fogják tekintetbe venni. Helyes volt a beadás. Elintézése március végén történik meg. * P. P. Utána jártunk, azok az urak egy lépést sem tettek ön ellen, az ítéletre semmi befolyásuk sem lesz. Tessék teljesen nyugodtan várni az ítéletet. * L.—y Lajos, Arad. Köszönő levele igen jól esett. Szívesen állunk mindig rendelkezésére. És örülünk, ha néha — mint most is — igyekezetünket méltányoljak. * 48. Sajnos, bármennyire kértük is, ezidőszerint nem tudják megadni mert a kiadható összeget már kimerítették, tessék azonban az ősszel okvetlenül folyomodni és jövőre előreláthatólag megadják.

Minek folytassuk ezt a kedélyes tallózást? Csak azt jegyezzük meg, hogy találomra állítottuk össze ezt a csokrot egy légió hasonló természetű híradásból, mindenütt meghagyva az eredeti szedést. Talán az is fölösleges, hogy bővebben fejtegessük, hogy mi folyik itt. Mert naiv álmodozó az, aki ne tudná, hogy ugyancsak póruljárna bármelyik lap, mely olvasói számára hasonló közbenjáró szolgálatot akarna rendszeresíteni. A hivatalokból hamar kidobnák a keresetlen prókátorokat. Az állami szervezetnek kortescélokra való ilyen mozgósítása csak a vonatmegállító geszti népbarátnak van megengedve. Neki igazán nem kerül semmibe, legfeljebb a bírák és hivatalnokok pukkadoznak — de a recept kitűnő. Az elhagyott, becsapott, a szolgabíró szobájából kidobott kisember ugyan mit érezhet, ha meggyőződik róla, hogy neki maga az a hatalmas miniszterelnök fogja pártját? Nem fog-e itt a Mátyás király legendája feújulni, még pedig ingyen és fáradtság nélkül, a Tisza dicsőségére és a Schwartz Félix úr örömére? S mindenekfelett lehet-e jobb módja az ellenzéki falusi közvélemény megpuhításának és a választások előkészítésének? az egész eljárás oly sima. A nagy urak ismert skontrós kiszolgálását, mely több minisztériumban már régóta virul, egyeruen kiterjesztik az Igazmondó előfizetőire, mert ez a reakciós Tisza voltakép nagy demokrata! És nehogy valaki azt mondja, hogy ezekről a választási kerítési munkákról a vallási-erkölcsös államférfiúnak nincs tudo-

682

A deáknyomor és támogatói

mása. Nem, ő maga izentette meg jeles lapja 1914. január 10. számában, hogy ezt a non-olet rovatot legfőbb „keresztyén” protektorátusa alá helyezte: 1885. Pest megye. 1. Gróf Tisza István miniszterelnök úr a budavári miniszterelnöki palotában lakik. 2. Minden magyar honpolgár ügyével-bajával szívesen foglalkozott „-'és foglalkozik most is. Azonban nehéz hivatalában, az ország dolgainak intézése közben alig-alig juthat ideje arra, hogy mindenkinek ügyét személyesen, szóbeli úton meghallgassa. Ha azonban valaki a miniszterelnök úrnak levélben megírja ügyét, akkor biztos lehet benne, hogy tőle telhetőleg el is intézi. Az „Igazmondó” útján is lehet a miniszterelnök úrhoz fordulni. Ezentúl tehát háromféle magyar állampolgárok vannak: 1. Olyanok, akik a miniszterelnök úr magas színével közvetlenül érintkeznek. 2. Olyanok, akik egyáltalán nem érintkeznek. 3. Olyanok, akik az Igazmondó útján érintkeznek. Az Igazmondó ekként új, közjogi szervvé vált, mert az úgy-e bizonyos, hogy Tisza gróf például a Népszava szerkesztőségi postáját nem igen fogja bontogatni. Így dolgozik a kormány. Eszközeiben nem válogatós ugyan, de az az érdeme megvan, hogy az ellenzéknél e téren is hamarabb vette észre, hogy a magyar nép lelkében új propagandisztikus lehetőségek nyíltak s az új emberanyag nem elégszik meg többé a függetlenségi demagógiával. Tisza érzi, hogy ma már szociális tartalom kellene s ad olyant, amilyen a bihari úri társaságtól kitelik: züllött feudális rendünket glorifikáló ideológiát és állami közegekkel végzett korteskijárásokat. A falusi nép tehát továbbra is az úri demagógia martaléka marad. Nincs párt, mely oltalmába venné. Az ország túlnyomó többsége kénye-kedvére ki van szolgáltatva minden kalóznak, ki hol feudális, hol közjogi, hol uzsorás lobogó alatt evez. (J. O.)

A deáknyomor és támogatói Egy idő óta merész ívű mozgalom zavarja az egyetem csendjét. Aki a magyar egyetem eseménytelen, fakó történetét ismeri, aki csak egyszer szívott abból a savószagú, fojtott levegőből, amely fáradtan, felfrissíttetlenül hullámozza körül az egyetem tájékát, aki csak egyszer beszélt a duplaajtókkal védett egyetemi bürokratákkal, aki csak félig is jól látja azt a viszonyt, amely az egyetem és a magyar kultúra között van: az előtt bizonyára nem kell hosszasabban fejtegetni azt sem, hogy ez a mozgalom nem az egyetemi felsőbbségnek titokzatos félhomályából indult útnak. A proletársorsban sínylődő szellemi munkások, a szegény, de dolgozni akaró diákok mozdultak meg, hogy annak a kultúrának


683

a nevében, amelyet majd szolgálni hivatottak lesznek, emberibb sorsot és több tanulási lehetőséget követeljenek. Ügyvédi díjnokoskodásra kárhoztatott jogászok, a nevelősködés keserű kenyerére kényszerített tanárjelöltek, silány jövedelemből tengődő kispolgárok orvos és mérnökfiai kopogtattak az egyetem kapuján, hogy könnyítsenek pályájuk nehéz, viszontagságos felkészülésében és engedjék végre őket igazán tanulni. De az egyetem sokáig habozva és kétkedve állt a mind sűrűbben, mind erősebben, mind sürgetőbben feltóluló kívánságok előtt és a mozgalom már régen megteremtette jelszavait, amelyeket majd nem fognak elfelejteni az egyetem folyosói, az ifjúság már régen elszántan, de bizalommal állott jogos, méltányos követelései mellett, az egyetemi tanárok fogékonyabb része már régen szolidaritást vállalt az ifjúság programmjával: míg végre az egyetemnek, a hivatalos egyetemnek nehéz ajtói megnyíltak a magyar értelmiség egyik legfontosabb ügye előtt. Április 30-án végre a diákság és az egyetemi tanács Beöthy Zsolt tanárelnök és számos tanár jelenlétében megvitatták a diáknyomoron való segítés módozatait. Előbb azonban tisztázni kellett a főbenjáró kérdéseket, mert az egyetem, mint exakt férfiak testülete, nem követheti a sötétbeugrás módszerét. Tisztázni kellett, nem teng-e már is túl az értelmiség és a szegény diákok támogatása nem fog-e még több úrhatnám embert az értelmiségi pályára csődíteni. És a diákság szónokai készséggel feleltek az aggályokra. Nem tenghet túl az értelmiség abban az országban, ahol a közegészségügy, a közoktatásügy, az ipari és kereskedelmi fejletlenség, a technikai kultúra hihetetlen elmaradottsága annyi rengeteg, el nem végzett feladatokat ró rája és ahol ennek folytán a mainál sokkal több szellemi munkásra is szükség volna még. Ami túlteng: az n e m a z é r t e l mi s é g , h a n e m a f o g y a s z t ó k é p t e l e n s é g . N e m tudnak kultúrát fogyasztani, mert nem tudják azt megfizetni. Nem az értelmiségi pályán levők számát kell tehát csökkenteni, hanem a fizetőképes polgárok számát szaporítani. Egy nagy fogyasztóképességet teremtő, átfogó gazdasági politika feladata tehát a kérdés gyökeres és végleges megoldása. Addig is nem az ipari és kereskedelmi pályák ajánlásával lehet segíteni a bajon, mert ezzel még nem teremtettünk ipart és kereskedelmet és nem is azzal, hogy az értelmiségi pályákat az anyagi megnehezítésekkel az üresfejűek és a gazdagok monopóliumává avatjuk. Ez az eljárás amellett, hogy célra nem vezet, egyben igazságtalan a szegényekkel szemben is, akiknek versenyét tehetősebb, de talán tehetségtelenebb társaikkal szemben megnehezíti; de igazságtalan a magyar kultúrával szemben is, amelynek nem gazdag, hanem elsősorban tehetséges, érdemes szellemi munkásra van szüksége. Nem a vagyoni cenzus tehát az, amely a kérdést megoldja, hanem egyesegyedül: az értelmiségi cenzus. A szellemiek terén csak egyféle versenynek van helye: a minden egyéb akadálytól megtisztított szabad versenynek. A verseny csak akkor szabad, ha a versenyzők egyenlő feltételek mellett indulnak harcba. Az ország nem engedheti meg magának azt a fényűzést,

684


hogy egyetlen érdemes szegény fiú is lemaradjon az értelmiségi pályáról csak azért, mert szegény. Ellenkezőleg, minden szorgalmas, arravaló szegény diáknak feltétlenül alkalmat kell adni, hogy anyagi gondoktól mentesen szolgálhassa az ország kultúráját. Értelmiségi cenzus összekapcsolva egy tervszerű és minden mellékgondolat nélkül az egész vonalon keresztülvitt szociálpolitikával: ez az egyetlen lehetséges és jogosult megoldása a magyar értelmiség sokat hánytorgatott túltengésének. Ez a szociálpolitika ne legyen alamizsnaszerű, hanem az ország érdekében való gyümölcsöző befektetés, mert ez többé nem a szegény diáknak, hanem a magyar kultúrának legbelsőbb ügye. Ez a magyar értelmiség egyetlen erkölcsös és hazafias programmja is. Teremtsetek — úgy mondták — egy erős, független, tisztán kulturkötelességeinek élő értelmiséget, mely széles rétegekben megizmosítja a kultúra vágyát, termékeinek és eredményeinek tiszteletét, a meggyőződés bátorságát, mely igényeket fejleszt és képessé teszi az embereket arra, hogy igényeik kielégítéseért küzdjenek, mely új eleven lüktetést visz bele az ország sápadt vérkeringésébe, mely életképes tudományos és társadalmi közvéleményt éleszt: és megtaláltátok egyikét ama döntőerejű tényezőknek, mely ezt a szegény, küzködő országot egy szebb ígéretű, boldogabb jövőbe segíti. A beszédek, az előterjesztett reformok tetszettek, a tanárok sorra gratuláltak a szónokoknak és a diákok abban a biztos tudatban oszoltak szét, hogy szép kilátású és minden bizonnyal eredményeket hozó mozgalmat indítottak meg. De felhorkantak a papi és úri rendnek ifjú egyetemi letéteményesei, az egyetemi segélyegyesületek és más intézmények bálrendező aranyifjai. A konzervativizmus finom szimatjával megérezték, hogy itt baj van. Az értelmiségi cenzusnál csak ők jöhetnek ki rosszul, a segélyegyletek reformjával az ő elnökösdijük szünhetik meg és ami a közel jövő veszedelme lehet: nem működik majd az a nevezetes mechanizmus, mely eddig csak kipróbált, az uralkodó osztály számára használható harcosokat küld a magyar kultúra veszélyeztetett pontjaira. Nem jó rászabadítani a magyar kultúrára egy gerinces, független, szegény sorból feltört és épen ezért forradalmi hajlandóságokkal terhelt értelmiséget. Előszedték tehát a magyar parlamenti küzdelmek mindenkor bevált fegyverei közül az ideológiai vészsípot: Az egész mozgalmat a Galilei Kör csinálta, a szél a szabadkőműves berkekből fúj: Pázmány egyeteme vigyázz! ! ! . . . Az Alkotmány harsonázott, ijedten szemlét tartott, hogy nem foglalták-e el az egyetemet a szabadgondolkodók, három nap sem telt bele és együtt voltak az egyetem fekete szellemei. Titokban szervezkedtek, meghívott és sokféleképen ellenőrzött, kevés számú híveik előtt tartották meg gyűlésüket a klerikális stílusérzék tökéletes rendezésében. A vakhírre tanári fedezet is akadt. Ott voltak Kmety Károly, Sághy Gyula, Zubritzky Aladár és Kiss János (a két utóbbi theologiai tanár). Nevük mellett nem fog sokáig időzni a tudománytörténelem, de feljegyezhetik majd a krónikások, hogy lelkes hívei voltak az ecclesia militans-nak.

Szegfű és Andrássy Gyula gróf

685

A gyűlésen különben nem történt semmi. A felszólalók kéjelegtek tudatlanságukban, a tanárok bólogattak nekik, egyértelműleg helytelenítették a „diákszociológiát”, (nyilván szociálpolitikát akartak mondani) és amennyiben van diáknyomor, a javítás jogát fentartották maguknak. Nos, és az egyetem, amelynek hivatalos gyűlése ellen ezt a puccsot rendezték? Kétségtelen, hogy a négy egyetemi tanár védnökségével összehozott az a pár ember, akinek érdekében van a diákság nyomorának kérdésében a statusquo fentartása, a magyar egyetem még csak jelentékeny kisebbségének sem mondható; de az a körülmény, hogy ezt az ellenforradalmat ezzel a hazug indokolással megcsinálhatták, szimbolikus kifejezője a magyar egyetemen a tudomány és a sötétség erőviszonyának. Nem vonjuk kétségbe a magyar egyetem és a diáknyomoron segíteni hivatott többi illetékes tényező tisztánlátását, melyet a vaklárma sem fog megzavarni (a diákok helyzetén való javítás az egész diákság, sőt az egész magyar jövő értelmiség ügye és semmiképen sem a Galilei Köré), de ahogy mi a magyar viszonyokat ismerjük, igenis, félünk attól, hogy az illetékes körök egyszerre csak a vaklármára fognak figyelni és nem a diáknyomorra. A szabadgondolkodó invázió világgákürtölése mumusnak mindenesetre jó, pláne akkor, ha a legfelsőbb oktatás megkövesített intézményeinek bármilyen megbolygatásáról van szó. Nem árt ezt a diákságnak jól megszívlelni! (Spectator.)

Szegfű és Andrássy Gyula gróf Már szemlénk áprilisi számában rámutattunk a Szegfű-ügy egynémely okaira. De a legmélyebb okot a cikkíró nem emelte ki. Ez az ősi kuruc-bömbölés lélektana volt, az a történeti tény, hogy minden igaz kurucra száz ál-kuruc jut. Az igazi kuruc bátor, vérét hullató szabadságharcos volt. Az ál-kuruc mohó vagy koplaló zsoldos, aki minduntalan fokosához nyúlt, ha ebből könnyű zsákmányolásra volt kilátás. Szavalni, kiabálni, káromkodni, Bécs ellen menydörögni sokkal könnyebb, mint szívós, átgondolt, szervezett, anyagi és lelki megfeszítést igénylő ellenállást folytatni. A Szegfű-ügyben is a kurucság és az; álkurucság igazi aránya a régi volt, 1:100. Néhány jóhiszemű kuruc-idealista feljajdult a Szegfű kíméletlen megállapításain. És jött nyomában száz ál-kuruc, aki mindjárt politikai üzletet szimatolt, aki átérezte a helyzet hasznosságát: íme most egyszer újra jutányosán meg lehet menteni a hazát, hősnek lehet lenni kockázat nélkül, nagyokat lehet ordítani a becsukatás veszélye nélkül, sőt talán egy-egy mandátumocskát is ki lehet préselni a megvadult szittyákból. A moment psychologique feszültségét még csak növelte a hosszú, dermesztő kényszer-

686

Szegfű és Andrássy Gyula gróf

hallgatás. Mert ez az ál-kuruc tűz nem mert a geszti cézár ellen fellobogni. A vidéki képviselőjelöltek, díszelnökök, önképzőköri rhetorok, hazafias óda-költők, pausálét hiába váró szerkesztők, akik mindeddig szótlanul tűrték, hogy a bihariak ellenforradalma lerombolja nyomorult alkotmányosságunk utolsó garanciáit, akik kis ujjúkat sem mozdították meg az esküdtszékért, a sajtószabadságért, a választójogért, sőt akik nem nem egyszer illő tisztelettel kacsintgattak a munkapárti sajtóirodára: mindezek a kis- és nagy hazafiak most egyszerre felbődültek, fokosaik után nyúltak, máglyákat emeltek, mikor arról volt szó, hogy egy szerény és szegény, gyanútlan és jóhiszemű, lelkes és tiszta fiatal tudóst rugdossanak össze. Undorító volt ez az ál-kuruc-komédia s annak pártpolitikai gyümölcsöztetése. Olyan visszataszító, hogy e szemlének kellett a bántalmazott kutató védelmére sietni, ámbár nemcsak a politika, de egy világnézet örvénye választ el bennünket tőle. Pláne az üldözött még hozzá ügyetlenül védekezett, sőt erkölcsi teherbírása is gyöngének bizonyult, amikor a sovinisztákat egy ellenünk alkalmazott hazafias nyelvöltögetéssel akarta megnyugtatni. De a világnézetbeli ellentét és a személyes sérelem itt mit sem jelent, mikor a tudomány szabadságáról van szó a mikor a hivatalos tudomány legfőbb őrei olyan hihetetlenül gyáváknak bizonyultak a saját kreatúrájuk kivédésében. Azt a védő-ívet alig merte valaki aláírni az Egyetem és az Akadémia nagyságai közül, közismert aulikus, kormánypári érzelmeik dacára. Hiába, a bömbölő fokoshadonászástól megijedtek ezek a kiváló férfiak is. Ilyen körülmények között valóban felüdítő látvány, nagyszerű erkölcsi gesztus volt a gróf Andrássy Gyula bátorsága, aki újra egyszer bebizonyította, hogy konzervatív életnézése dacára az egyetlen igazi kultúrember politikai nagyságaink között. Pedig Andrássy sokkal nehezebb helyzetben volt, mint az Egyetem és az Akadémia szepegő tudósocskái. Neki szövetségeseivel, az egész egyesült ellenzékkel szemben, tehát konkrét, közelfekvő politikai céljait veszélyeztetve, kellett felemelni szavát a csúnya hajtóvadászat ellen. És mégis megtette, előkelő nyugalommal, gondos önmérséklettel és az ellenzéket kímélő eleganciával ugyan, de mégis oly határozottan, lesújtóan, félrenemérthetően, hogy az ál-kuruc zendülést egyszerre letörte az ő, a tudomány védelmére kihúzott kardja. Így lett vége az utolsó ál-kuruc fölkelésnek Magyarországon.

KÖNYVISMERTETÉSEK ÉS BÍRÁLATOK

Az üdv hadserege (P. A. Clasen: Der Salutismus. Eine sozialwissenschaftliche Monographie über General Booth und seine Heilsarmee. Schriften zur Soziologie der Kultur. Bd. II Verlegt bei Eugen Diederichs in Jena. 1913. XX. 330 l.) Az Alfred Weber szerkesztésében megjelenő Schriften zur Soziologie der Kultur c. vállalat második köteteként jelent meg ez a terjedelmes monográfia, mely az üdv hadseregére vonatkozó irodalom feldolgozása, valamint helyszíni kutatások alapján arra vállalkozik, hogy e vallásos-szociális mozgalom okait, fejlődéstörténetét és eredményeit feltárja. Szerző az intézmény lényegét kutatásai végeredményeként így határozza meg: „Az üdv hadserege, amint ma jelentkezik, egy katonailag organizált, a modern életviszonyok nyomorúságából Angliában keletkezett és a methodizmuson felépülő vallásszociális közösség, elvileg nemzetközi, keresztény-synkretistikus jelleggel, melynek feladata az emberi társadalom lelkileg és testileg elhanyagolt rétegeinek megmentése”. (318.) Alapítója W. Booth, aki a legnagyobb nyomorból methodista pappá vergődik fel, de nem lévén képes egyháza kereteiben térítő buzgalmát kielégíteni, 36 éves korában London keleti negyedében, a legnagyobb társadalmi nyomor szinterén kezd prédikálni és téríteni, heroikus lelkű felesége által ösztönözve és bátorítva. London legrongyosabb proletariátusa közepett, mindenféle díjbirkozó, akrobata, bűvész, kuruzsló, állatsereglet lármájában, lenyomorodott alkoholista, rendőri felügyelet alatt álló népség és prostituáltak előtt kezdte meg Isten igéjét hirdetni. Az emberi társadalomnak ez a legzüllöttebb rétege maradt a jövőben is apostoli buzgalmának fő tárgya. Lárma, gúny, inzultus, nem egyszer ütlegelés között végezte misszióját. Eredetileg nem volt szándéka Londonban tartósan maradni. De rögtön első prédikációja után, melyet az East End nyomorában tartott, érezte, hogy megtalálta isteni küldetését: „Óh Kata! — mondotta az első térítésről halálra fáradtan hazatérve feleségének — megtaláltam rendeltetésemet. Ez a nép az, melynek megmentése után annyi éven át vágyakoztam. Amikor ma a kivilágított szeszpaloták ajtai előtt elmentem, úgy éreztem, hogy egy hang kiált felém: — ,Hol a széles világon találhatsz olyan pogányokra, mint ezek s hol volna szükségesebb a

688

Az Üdv hadserege

Te munkád!' És felesége, akinek ezek a szavak a szívéből voltak mondva, így válaszolt: ,Mi már egyszer magunkat Istennek ajándékoztuk és másodszor is megtehetjük azt!' Elhatározták tehát ezen az éjszakán, hogy „Kelet-Londonnak ez a népe az ő népük s az ő Istenük ezen nép Istene legyen”. (177.) Ezt a fogadalmat híven betartották és a legszerényebb, legizoláltabb kezdetektől nőtt nagyra az Üdv Hadserege azzá az óriási, csodálatosan együttműködő szervezetté, melynél semmi más nem teljesített vallásos alapon nagyszerűbb szociális munkát. Kezdetben helyiség és munkatársak nélkül szűkölködött. Eleinte egy tánctermet használt templomul, amikor az utolsó részegembert onnan eltávolították és az utolsó perdita kiment. Vasárnap reggel négy órákkor vonult oda be az általa megtérítettekkel ez a különös apostol, hogy a termet az istentisztelet számára előkészítsék. Hétköznap-estéken pedig pedig egy régi gyapjúraktár szolgált imahelyül Bethnel Greenben, melynek ablakait az utcai gyerekek piszokkal és kövekkel verték be. „Betört ablakokat csak akkor szabad újakkal pótolni — mondja valahol az Üdv Hadseregének tiszti szabályzata — ha a megnyitás izgalma már lecsendesedett; addig az ablakokat deszkákkal kell beborítani.” Harmadik imaháza egy használatlan istáló volt, mindaddik, míg a szomszédos athléta- és boxolóklub nem protesztált az ájtatós ének által okozott zavar ellen. Ezután Limehouseban egy garasos csapszéket, Whitechapelben egy fedett kuglizót, Poplarban egy faszérűt, Old-Fordban egy asztalos műhelyt használtak. Egyidejűleg az asszony a gazdagoknak prédikált London másik végén, hogy hét gyermeküknek a a mindennapi kenyeret megszerezze. Ezt a heroikus munkát csakhamar siker követte. Térítőtársak jelentkeztek — igen gyakran az újonnan megtérítettek közül: „Itt egy megtérített anarchistát találsz — mondja a hadi felhívás — ott egy megtérített színésznőt. Atheisták, szabadgondolkodók és hitetlenek vállvetve dolgoznak megmentett iszákosokkal, zsebmetszőkkel, játékosokkal és svindlerekkel mások üdvösségéért s mindannyian napi munkájukkal őszinteségüket és életük tisztaságát bizonyítják”. (18 1.) Majd gazdag emberbarátok figyelme is Booth mozgalma felé fordult s innen kezdve nem volt hiány anyagi eszközökben sem, de a hadsereg tagjaira nézve a szegénység kötelező s minden pénzforrást a szociális munkára fordítanak. Ezek a jövedelmek elég jelentékenyek. Így csupán a 1911. úgynevezett „önmegtagadási hét” gyűjtése 31/2 millió márkát eredményezett. Eme gyűjtésekhez járulnak egyeseknek egyéb alkalmi adományai, valamint a hadsereg által fentartott intézmények jövedelmei. A Booth mozgalma egyik hajtása volt annak az intenzív vallásos-szociális felpezsdülésnek, mely a korai kapitalizmus borzalmait Angliában kísérte. Ha Carlyle figyelme első sorban az ethikai probléma felé fordult, ha Ruskin az eszthétikai megújhodásban kereste a szociális kérdés megoldását: Booth

Az üdv hadserege

689

magának a vallásnak talaján akarta megoldani. Egy korban amikor a hivatalos egyház könyörtelenül a szegénység ellen fordult; amikor Carlyle szerint a papok az istenbe vetett hitet azért ajánlották, mert az alkalmas eszköznek bizonyult hogy Manchesterben a munkásokat a szövőszékekhez láncolják amikor Kingsley szerint a Bibliát úgy alkalmazták mint vezérfonalat rendőrszolgák számára, mint ópiumadagot a teherhordónak, mint egy könyvet, mely a csőcselék-szegénységet rendben tartja”; amikor a vallás „égi trágya volt földi melegágyak számára”; amikor Ashley keserűen panaszkodott az angol parlamentben, hogy a szociális törekvések a papságban találnak a legsiketebb fülekre: a nagy tömegnyomor és a hipokrita vallásosság eme korszakában Booth az evangéliumi kereszténység tanait nemcsak hirdette, hanem alkalmazta is, mindazon eszközök felhasználásával, melyek a kapitalista metropolisokban a sikerhez szükségeseknek bizonyultak. Nem a középkor újult fel az Üdv Hadserege mozgalmában, amint Nietzsche gondolta, hanem egész modern tömegszükségletek nyertek itt vallásos-szociális kielégítést, a nyomda, a reklám, a szónoklat és az utánzás eszközei által segítve. Boothék kezdettől fogva felismerték, hogy vallásos propaganda intenzív szociális tevékenység nélkül ma már lehetetlenség. Nem egy szociális olajcseppekkel felhígított vallásosságról van itt szó, sem pedig szociális munkáról, mely vallási lobogó alatt evez, hanem a vallási és a társadalmi náluk csak két oldala ugyanennek a valóságnak. „Miként test és lélek alkotják az embert, úgy a vallási és a szociális teszik az üdv hadseregét.” Az ő számukra nincs olyan munka, segítség, propaganda, vagy reformterv, mely egyidejűleg ne volna ép úgy vallásos, mint mint szociális. Az East End térítői kezdettől fogva érezték „hogy London alkalmi- és kikötő-munkásai, ha napokon át koplaltak, nem érdeklődnek a Salvation iránt. Egy tál párolgó leves és ez mindenekelőtt! talán akkor kaphatók lesznek a Salvation számára is”. Nem ezt mondta Booth, hogy Salvation and Soup, hanem Soup and Salvation volt az a jelszó, mellyel a lelkek térítésére elindultak. „Lelkeket a pokoltól megmenteni — mondja az Üdv Hadserege — ezért indult a tábornok a harcba; de csakhamar belátták ő is, munkatársai is, hogy sok lelket csak úgy lehet megmenteni, ha azok mai nyomorúságát figyelembe vesszük. A hölgy-kapitány gúnynak érezte bukott nővérét arra inteni, hogy tiszta legyen, ha egyidejűleg a szegény teremtést nem hívhatta fel, hogy tisztává váljék, környezetét elhagyva és új életet kezdve. Ennek lehetővé tételére Magdolna-otthonokat létesítettek. Ha a mi vezeklő-padunkhoz elzüllött népek vagy fegyencek jöttek, kegyetlen őszintétlenségnek éreztük volna, ilyen embereknek, akiknek feltétlenül valamely reményt kellett nyújtani földi sorsukra vonatkozólag, az égről beszélni.” (195.) Ép azért az Üdv Hadserege a társadalmi segítség minden ágát gyakorolja. 1865 óta 78 különböző

690

Az Üdv hadserege

intézményt és missziót szerveztek a leves-, kenyér- és tejkiosztáson kezdve, a szegény-szállodákon, Magdolna-otthonokon, kórházakon, tanácsadó-irodákon, bordélymissziókon, detektívszolgálatokon át egész a kolóniák, farmok, mezőgazdasági bérletek, szülőházak, cseléd-otthonok létesítéséig. Nincs olyan társadalmi segítség, legyen az a legszerényebb vagy a legnagyobb piszokban turkáló, melyre az Üdv Hadseregének valamelyik brigádja nem vállalkoznék. Valóban, a testi és lelki nyomor ellen állandó harcban állva, szükségük van a katonai fegyelemre és koncentrációra. A mindenféle segítség, önbecsülésre ébresztés, baráti útmutatás és nevelés mellett az Üdv Hadseregének egyik legfőbb, szinte szenvedelmes aktivitása: a prostitúció és az alkoholizmus elleni küzdelem. Ennek a két működési körnél? intenzitása a generális feleségének ez irányú fanatikus lelkesedésére vezethető vissza. A prostitúció elleni küzdelembe a Hadseregnek erősen feminista világnézete is beleszól. W. Boothné a „bukott férfiak” részére hasonló eljárást és bánásmódot követelt, mint amelyet a bukott nőknek kell elszenvedniök. 1910-ben a londoni nemzetközi erkölcsi kongresszuson Bramwell Boothné világosan körvonalozta a Hadsereg álláspontját s rámutatott arra, hogy az általa vagy 20 államban fentartott 117 Magdolna-otthon mily óriási munkát végzett a „lerombolt nőiesség” .újra felépítése körül. Az Üdv Hadseregének munkája már rég nem szorítkozik Anglia területére. Kisebb-nagyobb szervezetei vannak az Egyesült-Államok, Ausztrália, Franciaország, Kanada, KeletIndia, Ceylon, Schweiz, Olaszország, Dánia, Norvégia, Svédország, Dél-Afrika, Németország, Hollandia, Nyugat-India, Közép-Amerika, Dél-Amerika, Jáva, Japán és Korea területén. Ezek a szervezetek különböző erejűek és jelentőségűek. Általában megállapítható, hogy a katholikus országokban kevés sikere volt, ahol a római katholikus egyház rossz szemmel nézte. Mélyebb gyökeret inkább csak a germán protestáns országokban vert. Ami az Üdv Hadseregének eredményeit illeti, úgy nagyon bajos, egy ilyen első sorban egyéni munkát folytató egyesületnél azokat felmérni. A kiosztott segélyek és jótétemények itt keveset mondanak. Arról pedig, hogy hány társadalmi hajótöröttet sikerült neki az új élet szigetére átsegíteni, arról lehetetlen statisztikai felvételt készíteni. Hozzávetőlegesen hű képet az intézmény hatásairól csak kompetens megfigyelők ítéleteiből s egyes eseteknek aprólékosan pontos kinyomozásából lehetne menteni. Tényleg, szerző is ezt az utat választotta, bár nem hallgathatjuk el, hogy nekünk olykor túl lelkesnek s nem eléggé kritikusnak látszik. De eme fentartás mellett is nem lehet tagadni, hogy egy nagyban és egészben impozáns tevékenység körvonalai rajzolódnak meg a könyvből, valamint azt sem, hogy a munkában felhalmozott nagy csomó okmány, tanvallomás és közvetlen élmény megerősíteni látszik szerző következő értékítéletét: „A civilizációt veszélyek kör-

Totem és tabu

691

nyezik, oly súlyosak, mint amazok, melyeket első idejében kellett kiállania. Akkor a barbárság erődítményein kívül fenyegette; ma a kultúrátlanság a saját kapuin belül veszélyezteti. Üdv mindazoknak, akik ez ellen erejükkel és vérükkel szembeszállnak, míg milliók gondtalanul élnek napról-napra, anélkül, hogy sejtenék, hogy mily vulkánikus az a talaj, amelyen járnak és állnak. A theologus habozhatik; a társadalomkutatónak azonban ebben az esetben mit sem kell merészelnie vagy meggondolnia és így én, a magam részéről, W. Booth tábornok, utódja és tisztjei — úgy a férfiak, mint és nem utolsó sorban a nők — előtt leteszem az elismerés, a tisztelet és a dicsőség jól kiérdemelt borostyánját.” (319.) Lesznek, akik konzervatív és vallásos érzelmeket fognak gyanítani ez ítélet mögött, annál is inkább, mivel köztudomású, hogy a szocialista közvélemény ellenséges e mozgalommal szemben. (Maga a szerző említi, hogy a „korcsmárosok és a szocialisták kivételével” 1900 óta az egész világ szimpáthiája kíséri az Üdv Hadserege működését.) De a szerzővel egy véleményen van nemcsak sok objektív tudós, hanem a haladás egy olyan harcos katonája is, mint Lloyd George, aki így nyilatkozott róla: „Booth tábornok több gyakorlati jótéteményt vitt véghez, mint az összes törvényhozó testületek együttvéve.” Bármiként értékeljük is azonban az intézmény által elért eredményeket, kétségtelen, hogy a szóbanforgó monográfia úgy elméleti, mint gyakorlati szempontból hasznos és úttörő cselekedet volt. Elméleti szempontból azért, mert egy nagy tömegmozgalom okaiba és műhelyébe enged bepillantást, bevilágít a tömegszuggesztió mechanizmusába s nagyon értékes anyagot ad azok számára, akik az újabb Anglia fejlődéstörténetével foglalkoznak. Az egyéni lélektan látószögéből pedig sok tanulságos adatot talál az olvasó a vallásos élmény természetét illetőleg. De gyakorlati szempontból is termékeny ez a könyv. Azzal a türelmetlen, fanatikus s dogmatikus libre pensée-vel szemben, mely minden vallásban csak egy reakciós és haladásellenes, tehát üldözni való képletet lát, nagy meggyőző erővel mutat rá a vallásos érzelem amaz alkotórészeire, melyek az erkölcsi és kulturális megnemesbülés, a társadalmi haladás és egy magasabb felelősségérzés eljövetelét szolgálják. Ezért gyakorlati politikusaink is haszonnal olvashatják Clasen munkáját. J. O. Totem és tabu (Totem und Tabu. Einige Übereinstimmungen im Seelenleben der Wilden und der Neurotiker von Prof. Dr. Sigm. Freud. 1913. Hugo Heller & de. Leipzig und Wien.) Freud professzor e műve Imago c. folyóiratának 1912/13. évfolyamából való különlenyomat. A szerző szavai szerint a pszichoanalízis eredményeinek a néplélektan problémáira való alkalmazása. A módszer individualpszichologiai, szemben Jung* zürichi egy. * Wandlungen und Symbole der Libido. Jahrbuch f. psychoanalyt. u. psychopath. Forschungen. Bd. IV. 1912.

692

Totem és tabu

magántanár módszerével, aki Freud tanítványai közt, mint első, megfordítva a néplélektan eredményeit akarja hasznosítani az egyéni pszichológiában. Az a nagyterjedelmű anyag, amelyet F. elmélete számára fölhasznál, a legjobb szerzőket öleli föl, akik e tárgyról írtak. Első sorban Frazer Totemism and exogamy 1910., Andrew Lang The secret of the totem 1905. és Wundt Völkerpsychologie. (Bd. II. Mythus und Religion.) Mi a totem? Rendszerint valamely állat, néha növény, vagy valami természeti tünemény (eső, víz, tűz stb.). A totemnek két tulajdonsága van: 1. A totem a törzs apja és védőszelleme. 2. A totem tisztelőinek a totemet nem szabad élvezni. Ez magában foglalja, hogy: a) a totemet nem szabad megenni, b) és nem szabad nemi élvezetre használni. A totemjelleg természetesen nem egyes példányok, hanem az egész faj tulajdonsága. Akik pl. a kengurut választották totemnek, azok minden kengurut tiszteltek. Időnként ünnepeket rendeztek, ezeken a totem mozdulatait utánzó táncokat adtak elő. A mondottakból következik, hogy az egy totemhez tartozók szintén totemek egymásra nézve és így nemi vonatkozásba nem léphettek. Az ausztráliai őslakóknál és a szigetvilágban e parancs megszegését többnyire halállal büntetik. Érdekesek azok az intézkedések, amelyek a szülők és testvérek nemi érintkezésének, az ú. n. incesztusnak az elkerülését célozzák. Az Újhebridákban pl. a serdülő fiú elhagyja az anyja kunyhóját és átköltözik a „Klubházba”, itt alszik és eszik. Szabad ugyan hazamennie, de ha nővérét otthontalálja, rögtön el kell távoznia, A Fidsi-szigeteken, a Sumatrán fivér és nővér nem találkozhatnak, nem beszélhetnek egymással. Úgyszintén az apa a leányával, az anya a fiával nem maradhat egyedül. Egy hollandi misszionárius, aki ez adatokat közli, megjegyzi: fájdalom, ez óvintézkedések nagyon is indokoltak. A Fidsi-szigetlakók időnként szent orgiákat rendeznek, amelyeken az incesztust szabadon gyakorolhatják. Ez a tény is azt bizonyítja, hogy a totemkultusz végeredményében az incesztus meggátlása kedvéért fejlődött ki. A pszichoanalízis tanítja, hogy a gyermek első erotikus hajlamai anyját és nővérét illetik, rendszerint később e hajlam visszaszorul a tudattalanba és lehetővé teszi a normális szerelmet. De akiknél e fejlődés nem következik be, azok tovább is rabjai maradnak ez ösztönnek. Ezek a neurotikusok és a vadak. A vadembert sokszor és joggal a gyermekhez hasonlították. Tényleg lelkileg annak tekinthető, Később látni fogjuk az incesztusfélelem okait. A totemizmus még e pszichoanalitikus szempontból nézve is homályos dolog marad. Másként áll a dolog a tabuval. A tabu nem múlt el. El ma is köztünk, habár megváltozott tartalommal; de pszichikus működésformája ugyanaz maradt. Tabu polinézai szó, jelentései: 1. szent, érinthetetlen, tiszta; 2. veszedelmes, félelmes, tisztátalan. Ily ellentétes jelentések békésen férnek meg a primitív népek tudatában, de nem azért, mint ahogy Wundt gondolja, mivel e kifejezés az indifferens közepe az ellentéteknek, hanem lényegesen bonyolult okok miatt. De előbb tisztába kell jönnünk a tabu lényegével.

Totem és tabu

693

Tabu kétféle van, amelyeket kis és nagy kezdőbetű segítségével fogunk jelezni. Tabu = titkos erő, mely bizonyos dolgokból vagy lényekből kisugárzik, körülbelül úgy, mint az elektromosság a vezetőből; tabu az a személy, vagy dolog, amelyből a Tabu kiáramlik. Ilyen tabuk a királyok és főpapok, a bolt ellenség, a gyermekek, terhes asszonyok, a tulajdon. Valószínű, hogy a tabutilalom e különböző körökre nem egyidőben, hanem hosszú fejlődés folytán ment át. Mielőtt a tabu magyarázatába fognánk, meg fogjuk vizsgálni a fontosabb tabukat. 1. Az ellenséggel való bánásmód. Azt gondolná az ember, hogy a vadak, ha legyőzik ellenfeleiket, lelkiismeretfurdalás nélküli könyörtelenséggel ölik le őket, holott a háború után bonyodalmas engesztelő szertartásokat tartanak, melyek célja az ellenség lelkét kiengesztelni. Timor szigetén a győztesek ünnepélyes bevonulása alkalmával a vezetőknek nehéz korlátozásoknak kell magukat alávetni. Épúgy Borneoban. Nem szabad hazamenniök, hanem két hónapig egy külön kunyhóban kell lakniok, különös étkeket enniök. De ezekhez sem nyúlhat maga, hanem valami idősebb nő teszi a szájába, mert ha kezeivel (amelyek öltek) ő maga tenné, könnyen halált okozhat önmagának is. Nejét sem láthatja. Borneoban a levágott ellenséges fejeket hónapokon át a legkeresettebb kedveskedésekkel halmozzák el, a legjobb falatokat neki adják és hízelegnek neki, hogy álljon az ő pártjukra. 2. Az uralkodók Tabuja. Uralkodóikkal szemben a vadak két elvet alkalmaznak: a) vigyázni kell rájuk és b) óvakodni kell tőlük. Az uralkodó lényeges institúció a vadaknál. A Tabu, a titkos erő bennük van elhelyezve, amely áldásos és vészthozó lehet. Ε titkos erő (a mana) oly veszedelmes, hogy a maorik (Újzéland) nem mernek nyúlni királyukhoz. Egy fiatal maori az úton ételmaradékokat lelt és megette. Valaki figyelmeztette, hogy ez ételek az arra járó király étkezéséből való maradványok. A fiatal ember erre görcsöket kapott; másnap vége volt. Ε királyok azonban nem valami deszpóták a vadaknál. Életüket szoros szertartások írják elő. A mai etikett ezeknek maradványa. A ceremóniák úgy körülhatárolják a király cselekedeteit, hogy élete inkább gyötrelem, mint öröm a hatalma felett. Két század előtt a mikádónak nem volt szabad a saját lábán járni, nem volt szabad fürödnie (éjjel fürdették, amikor aludt), naponként órákig ült a trónján mozdulatlanul. Ha megmoccant pestis, tűzvész, háború támadt. A gondatlan királyt nem ritkán megölték, vagy elkergették. 3. A holtak Tabuja. Aki holtat temetett, hozzáért, tabu volt. Nem volt szabad hazamennie, sem kezeivel enni. Őt is így etették. Egy szegény nő adta neki az ételt kinyújtott karral, vigyázva, hogy meg ne érintse. A gyász letelte után a használt edényeket és ruháit is megsemmisítették. Annyira féltek a halottól, hogy soha nevét ki nem ejtették, hanem új nevet adtak neki. A halott hozzátartozói is új nevet vettek föl, ha a nevük hasonlított az elhunytéhoz. Oly nagy anyag áll rendelkezésünkre legcsodálatosabb babonás szokásokból (amelyekből csak a legföltűnőbbeket kerestük ki),

694

Totem és tabu

hogy méltán felvetődik a kérdés, lehetséges lesz-e ezeket egy elmélettel hiánytalanul megmagyarázni. F. az összes lehetséges magyarázatokat három csoportba osztja: a) a nominalisztikus, b) a szociológiai, c) a lélektani elméletek. A nomilasztikus elméletek. (Max Müller, Pikler Gyula, Somló Bódog, Lang) lényege az, hogy az emberek állatok nevét adták maguknak és a törzseiknek és így az állatokat a nevek közössége révén magukkal rokonságban levőknek gondolták. Mivel ez az elmélet úgyszólván semmit sem magyaráz, ma már alig van nevesebb szociológus ezen az állásponton. Ehelyett Frazer elmélete jutott előtérbe, aki szerint a totem-állatot azért nem szabad megölni, hogy minél inkább szaporodjék és így más törzsek számára táplálékul szolgálhasson, ami kölcsönösség mellett az összes törzsek javára szolgálna. Ez elméletre a híres arunta-törzs (Ausztrália) vezette Frazert, ahol ilyen növelése a totem-állatoknak divatos (intichiuma). A törzs tagjai időnként bizonyos ceremóniát végeznek, amely jelképies növelése a totemállatoknak. Frazer ebből arra következtetett, hogy a vadak a munkamegosztás valamely mágikus (szimbolikus) módját űzik és mindegyik totem a másik részére gyűjti a részére tilalmas, de a többi törzsnek nem tiltott állatokat étkezés céljából. így egymás számára dolgoznak. Frazer nem titkolta maga előtt sem, hogy e magyarázat nagyon is tökéletlen. Főleg ha hozzávesszük azt is, hogy az arunták mithoszaik szerint csak a totemen belül házasodtak. Hogy lett ebből ép az ellenkezője: exogámia? Frazer tévedése abban állott, hogy ő az arunta mithoszokat elmúlt állapotok emlékének tekintette, holott inkább tekinthetők vágyfantáziáknak (ez a freudi mithoszelmélet). Eszerint a totem evése és az endogámia sohasem volt, ellenben mint vágy igenis megvan és így ezeket kiprojiciálták magukból — a múltba, ép úgy mint az aranykorról szóló regét. Frazer később feladta ezt az elméletet és egy pszichológiai elméletet talált. Eszerint a primitív ember úgy képzeli, hogy lelkét valamely állatba át tudja helyezni. Természetesen ezt az állatot kímélni kellett. Később ezt a „lélekvándorlási tant” is elejtette. Helyette ugyancsak az arunták szokásaiból vezette le a következő elméletet. A vadak nem tudják még a születés igazi okait. A terhes nő mikor először érzi magát ez állapotban, azt képzeli, hogy az az állat, amelyet gondol ép akkor, amikor állapotát sejti, behatolt testébe és ezt fogja megszülni. Így azonosul a totemállat az emberrel. Ez elmélet szintén gyenge. Először nem teszi érthetővé a totem általánosságát és főleg nem a közös totemét. Azonkívül nem magyarázta az exogámiát. Maga az incesztusfélelem, amely a totemizmus legfeltűnőbb velejárója, ezekben az elméletekben nem talál magyarázatot. Maga Frazer megjegyzi, hogy nincs igaza Westermarcknak, hogy az incesztusgát oka a megszokás. „Akik fiatalkoruk óta együtt vannak, nem kívánják egymást.” Ennek ellene szól az, hogy halálbüntetés alatt tilalmas az incesztus. Frazer helyesen jegyzi meg, hogy miért nem tilalmas a tűzbe nyúlás? Amit a természet tilt, arra ő maga talál büntetést. Inkább az a valószínű, hogy ahol oly szigorúan kell a

France új regénye

695

társadalomnak közbeszólni, ott nagyon is indokolt a kísértésnek, a vágynak föltételezése. Ugyanerre az eredményre jut a pszichoanalízis is. amely egyenesen kimondja, hogy az incesztusvágy a legelső és legkorábbi szexuális érzésünk. Freud a rengeteg ténykomplexumra alkalmazza a pszichoanalízis eredményeit. Kimutatja, hogy a tabu félreismerhetetlenűl föltalálható a neurotikus emberben. A tabu olyan parancs, amelynek 1. nem tudja az illető (a szenvedő) az okát, 2. amelynek való engedelmesség belső kényszer következménye, 3. a tabutilalom átvándorol egyik dologról a másikra, 4. a tabu: ceremóniákra, mágikus cselekedetekre kényszeríti a primitívet. Ugyanezek a tünetei a kényszerképzetekben szenvedőknek. A fő közösség az „érintési tilalom”. A tabut nem szabad érinteni. Messze vezetne Freud idevágó nézeteit részletesen ismertetni. Lényegét nagyon nehéz rövid szavakba foglalni, mert amily szétágazók a tünemények, természetszerűleg a magyarázat sem történhetik egyetlen szempontból. Két dolgot akarunk csak mint legfontosabbat kiemelni: 1. a mágikus cselekvéseket, amelyek a tabu legszembetűnőbb ismérvei, F. összefüggésbe hozza a neurotikusok betegségével, amelyet így lehet kifejezni: „a gondolat mindenhatóságában való vakhit”: vagyis az a hit, hogy amit az illető gondol, megvalósul. Gyermeknél gyakori észlelet. 2. Az incesztus magyarázata, illetve a tőle való félelemé. Ez szerinte valamely az őskorban történt tragédia következménye. A primitív emberek agyonütötték az apjukat. Erre a rivalitás érzése késztette őket. Később a lelkiismeretfurdalás vezette a tetteseket az incesztustilalom fölállításában. Freud e művét is, mint egyéb írásait, stílusa szépségei, világos szerkezete, logikus előadása és becsületes őszintesége, melylyel a nehézségeket nem igyekszik leplezni, teszik nagyértékűvé. Tanulságos és élvezetes olvasmány és abban különbözik a többi idetartozó elmélettől, hogy nem múltja van, hanem — jövője. Varjas Sándor France új regénye (Anatole France: La révolte des Anges. Paris, 1914. Calmann Lévy) Valami borzongató levélzörgés van most tavaszidőn a levegőben; sok minden táncol, bukfencez a porkeverő szélben, amit élőerejűnek hittünk, aminek fejlődésében örömünk, reményünk tellett. Oly robbanó sebességgel váltották ki egymást az események, hogy szinte vérfagyasztó volt a lehelletük. A polgári szabadságot, a híreset arculütötték: kettőt nyel és mosolyog. A francia demokráciát megvakarták kissé nyilvánosan, és kilátszik, hogy pénzért adja magát. A két nagy angol elv: a Rend és a Szabadság, vigan körmöli s pofozza egymást. Valahogy ebben az enyészetben kavarog ide-oda az Anatole France utolsó könyve, születésekor hervadt sárga levél, és elszomorítja nagyon, akinek France örömet, szépséget szokott hozni. Pedig ő sokaknak sokat hozott. A szeretet melegével, a szkepszis életlátásával csodálatos bájba vetkőztette az embert, a világot: ügyetlen, de

696

France új regénye

istenkísértőn nagyratörő második, állatian rugalmas őserejű első természetünket egyaránt megtanított látni, a szó száz tükrén-leplén keresztül a hús, a szellem testét keresni, frázisokat gyűlölni, rejtélyes belső parancsaink szavát óvatosan, szerényen, határozottan követni. Prózájának színpompás mérséklete, szivárványos gyémántszíntelensége öröm és mérték volt nekünk. A kétely adta megértés: a megértés adta szeretet: az állati életerő adta vágy — ezek az ő alapvető attitűdjei. Mindegyikből úszkál valami ebben az új könyvében is. Ismétli magát az öreg úr. Ε könyvnek már majd minden alakját láttuk egykét előbbi művében. Mintha márvány, s elefántcsontszobrokat tagjaikra fűrészelnék és spagéton táncoltatnák őket. A tendenciája nem nő ki belőle, mint finom színárnyalatok a fehérmárványból, hanem vastagon van rákenve. A D'Esparvieu családnak és könyvtárának rövid, szinte szociologikusan elvont története vezeti be a regényt: a forradalom idején egyházi javakon gazdagodtak, a Bourbon királyság bárósította őket: az utolsó két nemzedék obszerváns katholikus és gyengéden royalista. A könyvtárt azonban (az Amethyst-gyűrűbeli D'Uzés könyvtár mulatságos párját) hirtelen rejtélyes tettesek zavarják össze, s a szegény öreg könyvbolond könyvtárost félőrültté teszi a megfoghatatlan és megcsiphetetlen látogató, aki különösen az ó és új testamentumi irodalom polcain dühöng. A homályba az ifjú Maurice d'Esparvieu legénylakásából derül az első fénysugár. Maurice a France-féle klubifjúnak neokatholikus kiadása. Épen rendkívül alaposan foglalkozik egy világi barátnőjével, mikor az rémülten ugrik ki a karjából és mereven a kandalló felé néz. Fölocsúdva azt hiszi, hogy egy meztelen nőt lát ott, és heves szitkokat hány kedvese szemére. Maurice azonban embert lát a rejtélyes akt alakban. Rablónak, detektívnek tartják, míg szelíden csengő hangon meg nem nyugtatja őket, hogy ő se fiú, se lány, ő fiangyal, a Maurice őrangyala, Arcade a neve; kánoni szerzőkkel bizonyítja, hogy az angyalok emberi alakot ölthetnek, és közli velük, hogy Maurice alvó idején a d'Esparvieu könyvtár exegetikus irodalmából felvilágosodott és megtalálta az igazságot. Istennek, úgy mond, Jaldabaoth az igaz neve, s nem Isten, hanem nyers héber demiurg. „Ön megbolondult — mondja neki Maurice. Azt még sem hiszem, hogy Ön, aki Istent szemtől-szembe látta, azután épen a Sarriette papa könyveiben találta volna meg az igazságot.” „Kedves Maurice, Lucifer is szemtől szembe látta Istent, s mégis fölmondta a szolgálatot. Ami a könyvekben található igazságot illeti, az olyanfajta, hogy néha megismerni általa, miben nem áll a dolgok természete; bár azt sose fedezi föl, hogy miben áll.” A vitát a hölgy szakítja félbe, mondván hogy igazán röstell két férfiember közt ingben lenni. „Higyjék meg, nem szokásom”. Maurice leszalad Arcadenak ruhát venni, az angyal udvarias érdeklődéssel bekapcsolja az elsiető asszony derekát, maga is fölöltözik, és az angyaltalan maradt Maurice sajnálkozása dacára eltávozik. Hamar rátalál egypár kiérdemtelenült angyalkollegájára. Ezek, ki mint műtrágyakereskedősegéd, ki mint kertész, mint orosz anarchistanő, mint operett-

France új regénye

697

szerző tengetik életüket, és részben az emberek lányaival szeretkéznek, részben ők is előkészítik az angyalforradalmat. Néhány beszélgetés, kanapékon lefolyó francianégyesfigura, kontrapunktikus hatósági fontoskodások, és egy A Világ Történelméről szóló beszéd után, amely Leconte de Lisle és Carducci sátánkölteményeinek hosszabbított prózafordítása, az angyalok Max Everdingen bankár segítségével megszervezik a mennyei forradalmat. Everdingen szintén bukott angyal. Őt a gazdagság vágya vitte rá, hogy emberformát öltsön, mert ezt a mennyekben, ahol se bank, se börze, nem lehet kielégíteni. „De a huszadik század elején, letekintve a magas égboltozatból Franciaországba, látta, hogy ez ország köztársaság cégére alatt plutokrácia, s a demokrata kormány köpenye alatt a nagyfinánc uralkodik ott szuverénül, ellenőrzés és korlát nélkül. És nem bírta tovább kiállani a mennyek országában”. Arcade megmagyarázza neki, hogy először Franciaországot s a földet akarják revolucionálni, aztán a mennyei trónt. „Őrület, kiáltotta báró Everdingen, őrület és hülyeség! Jegyezzék meg: Franciaországban nincs szükség egy fia-reformra se! Itt minden tökéletes, végleges, változhatatlan. Értik: meg nem változtatható!” „Költő s próféta volt, szent lelkesedés lehelte át a szívét; a Francia Takarékosságról énekelt nekik, az erényes Takarékosságról, a szűz és tiszta Takarékosságról, amely, mint az Énekek Énekében menyasszony, a mezőkről jön paraszti ruhában, hozván hatalmas ragyogó vőlegényének, a Hitelnek, kincsét, szerelmét. S eléjük varázsolta a Hitelt, amint hitvese ajándékaiból a világ minden nemzetére aranypatakokat önt, s ezek maguktól visszatérnek ezer láthatlan csatornán az áldott földre, amelyben teremtek . . , S ezt akarjátok lerombolni? Szentségtörők!” De a mennyei forradalom financírozását jó üzletnek tartja. Mikor meg van a dolog szervezve, a bukott angyalok elsétálnak a Gangeszparton magánoskodó Luciferhez. De ő álmot lát, mielőtt a vezetést elfogadná. Látja a modern fegyverű és taktikájú démonsereg győzelmét a maradi jó Szent Mihály arkangyal légiói fölött; látja Isten Szent hegyének elfoglalását; látja önmagát, amint uralomra jutva, ép oly kegyetlenné, hiúvá, korlátolttá nő, mint a gyűlölt Jaldabaoth és látja a trónjátvesztett Istent a számkivetés szomorúságában nemessé, szabad, széleslelkûvé válni, az emberek barátjává. „A legyőzött Istenből Sátán, a győzelmes Sátánból Isten lesz”. „Azért vesztettük el első harcainkat, mert nem értettük meg, hogy a győzelem a szellemben van, és hogy magunkban és csak magunkban kell megtámadnunk, legyőznünk Jaldabaothot.” És az angyalforradalom elmarad. Hogy miért íródhatott meg ez a könyv — az még talán a legérdekesebb kérdés róla. Önmagában, anekdotikusan véve, jelentéktelen. De France művének egészébe beállítva, némi hangsúlyt kap és ád. Beleilleszkedik mindjárt történetfilozófiai pamfletregényeinek sorába, A fehér kövön, A Pinguinek szigete s Az Istenek szomjaznak mögé. Megjelenése után az utóbbi regényt pl. nehéz lesz úgy felfogni, ahogy annakidején Babits azt a „Nyugat”-beli recenziójában tette, mint a nagy forradalom hiúságáról és értelmetlenségéről szóló

698

France új regénye

hitvallást. Valóban ez a szomorú, fáradt lemondás is benne van ama forradalmi történetben: de mintha mindenütt áthatná és uralkodna rajta egy hatalmas mégis. Mint egy óriási szülőnő fekszik előttünk Paris és Franciaország és véres fájdalmaikból születik — nem a Szabadság, de valami, ami tán hasonlóbb hozzá. Mintha csak ennyibe akarna France belenyugodni, hogy igazságtalanság, kegyetlenség nélkül a legfenköltebb eszmék sem valósíthatók meg. Azt hisszük, hogy Az Istenek szomjaznak is egy titkos radikális pártírás volt, mert Az Angyalok Forradalma már nyílt Voltaire-utánzat. És ha az utolsó évek francia mozgalmaiba állítjuk bele, akkor látjuk igazán, mit akar s mit jelent. Kétségtelen, hogy az utóbbi évek hirtelent fordítottak széles rétegek gondolkodásának irányán. Az inga, amely Shaw szerint örökké oda-vissza leng Lelkesedés és Fölvilágosodás közt, most határozottan ellendül a racionalizmustól. Sokféle jelenségen fölismerhető ez; és természetesen nagy része van benne a divatnak. De a divat az ilyen társadalmi gondolatáramlatoknak mindig csak erősbbítője; eredetük mélyebben és magasabban fekszik. A liberalizmus intézményei tőkéletlenül működnek, eszményeit, elveit a fejlődés túlhaladta, megcáfolta; ez segítette az imperializmus hódításait. A műszaki és gazdasági haladás lázához elvégre hozzászoktunk és kijózanodva nemcsak terjeszteni, hanem rendezni is akarjuk az új lehetőségek és kérdések tömkelegét; és a racionalizmus és pozitivizmus, amely a természettudományok nagy részének sikeres munkaelve s gondolati háttere volt, e célra nem szolgál. Ez a konstelláció növeli a gondolkodás egyes új irányainak társadalmi visszhangját. S a társadalmi hatásból kiveszik részüket nemcsak e tanok új és értékes, hanem lényegtelen, hibás, „fölmelegített” elemei is; hozzájuk akaszkodnak. Egy ilyen lényegtelen és külsőleg tán nagyterjedelmű, de belül üres jelenségbe kapaszkodik France könyve: a katholicizmus külsőségeinek galvanikus föléledésébe. Tegnapi és tegnapelőtti fegyverekkel küzd a ma egy kinövése ellen. Meg nem-értés és visszacsinálniakarás van a haladás e bajnokának új könyvében. Nem erős, új, átformáló megélése az új időkben a régi eszméknek, hanem ismétlésük. És mégis csodálatosan bölcs az odabiggyesztett, befejező gondolat. „A győzelem a szellemben van; önmagukban győzzük le Jaldabaoth-ot. „Valóban: mi, akik szeretjük az emberiséget (és embertársainkat): a gondolat s a társadalmi akarat új elemeit nem úgy fogjuk legyőzni, ha elzárkózunk előlük. Hanem ha magunkévá tesszük őket, és úgy küzdünk velük és mindaddig, míg Jákob küzdött az angyallal: el nem engedvén őket, míg meg nem áldanak.” Picker Károly. Nőkérdés és embergazdaság· (Rudolf Goldscheid: Frauenfrage und Menschenökonomie. Anzengruber-Verlag. Wien-Leipzig. 32 l.) A bécsi szociológiai társaság elnökének, Rudolf Goldscheidnek a nőkérdésről írt legújabb rövid tanulmánya szerves folytatása az embergazdaság (Menschenökonomié)-féle elméletének nézőszögéből

Nőkérdés és embergazdaság

699

írt több dolgozatának.* Ha röviden jellemezni akarjuk ezt a rendszert, tán legmegfelelőbben azt mondhatnók, hogy az eugenikának társadalomtudományi következetes alkalmazása, gyakorlati szociálbiológia. Az embergazdaság Goldscheid rendszerében, nagy vonásokban a következőket jelenti: Malthus és a köréje csoportosuló népesedés-elméleti iskola az embert fölös jószágnak tekintette, melynek gazdasági értéket nem tulajdonított. Az ember társadalmi szerepének ez a helytelen felfogása a társadalmi gazdaságtanban és a szociológiában is gyökeret vert. Ezzel szemben kétségtelen, hogy az embernek ugyanolyan értéke, még pedig piaci értéke van, mint az egyéb gazdasági javaknak. A kultúra haladásával nem az egyedek mennyisége, hanem minőségük, feltétele a haladásnak és a kultúrnépek között nem azok a legerősebbek, melyek magas születési arányt produkálnak, hanem ahol a halálozás alacsony. A faj nemesítése tehát a kultúra, a gazdaság és a társadalom legfőbb problémája és ahogyan közhely, hogy a gazdasági javakkal takarékosan kell bánni, ugyanígy takarékosan, racionálisan kell bánni az emberrel. Amint a gazdaságtörténelem a rablógazdálkodásból az intenzív és észszerű gazdálkodás felé halad, ugyanúgy rá kell térni az intenzív embergazdaságra. Kevesebb, de értékesebb embert produkálni, a generatív erőket céltudatosan irányítani, az élet-standardot emelni, a munkabírást izmosítani, szóval az emberrel a legkisebb áldozat árán a lehető legjobb eredményt elérni, ez körülbelül az embergazdaság problémája. Goldscheid jelen tanulmánya szerint ennek a társadalmi feladatnak megvalósításában egyik legfontosabb feladat a nők felszabadítása, a nemi alkotmányosság (geschtlechlicher Konstitutionalismus). A tanulmány gondolatmenete a következő: A nőmozgalom ellen a változott termelési és társadalmi viszonyok között meddő a küzdelem. A nő a jövő társadalmában más helyet fog betölteni, mint eddig és ma és ép ez feltétele a haladásnak. Az az avult frázis, hogy a nő a házitűzhely mellé való, naiv anachronizmus, mert hiszen a házitűzhely fogalma más ma, mint régen. A nők politikai jogokra való küzdelme ellen pedig nem hozhatjuk fel, hogy nem érettek meg azokra. Jogok nem szellemi képességek ekvivalensei, hanem szükségletek, követelmények és erő kifejezői, tehát egyes osztályok hatalmi állásából fakadnak. Ha valamely osztálynak addig kellett volna várni jogaira, míg őket a joguk birtokába levők erre elég éretteknek tartották volna, időtlen-időkig nem jutottak volna jogokhoz. (3 1.) A nőkérdés nem a nők kérdése ennélfogva, hanem a társadalomé és voltakép nem azt kell vizsgálnunk, hogy mit követelnek a nők, hanem inkább azt, hogy a viszonyok mit követelnek a nőktől! A társadalmi és a gazdasági munkában, a statisztika igazolja, mind nagyobb szerephez jutnak a nők. Balgaság volna hát azon elmélkedni, hogy a nőnek anyaság vagy munka (Mutierschaft oder * Entwicklungswerttheorie, Entwicklungsökonomie, Menschenökonomie1908.— Darwin, als Lebenselement unserer modernen Kultur. 1909. — Höherentwicklung u. Menschenökonomie. 1911. — Friedensbewegung u. Menschenökonomie. 1912.

700


Beruf) hivatása a társadalomban, hanem a probléma az, hogy a nőnek lehetővé tétessék az anyaság és a munka. (5 1.) A nők egyenjogúsítása ellen azt szokták érvül felhozni, hogy a nő generatív képességeit akadályozni fogja. Ennél kedvezőbb érvet ép a nők felszabadítása érdekében keresve sem lehet találni. Mert hiszen a faj megjavítása érdekében való, ha a nő helyzete kedvezőbbé válik, amit csak úgy érhet el, ha jogok birtokába jut, ha nem lesz szabad prédája a társadalomnak és (6 1.) ha kisebb lesz a születő emberek száma, megszűnik az ember fölös jószág lenni. (10 1.) A nőnek tudatára kell ébredni, hogy a gazdasági termelésben neki, mint embertermelőnek (Menschenproduzentin) a legjelentősebb szerep jut osztályrészül. (7. 1.) Az embergazdaság hiánya tartotta vissza a nőt attól, hogy az utódok mennyisége helyett, azok minőségére fordítsa gondját. Sok születés és sok haláleset a teljesen extenzív embergazdaság. Ha azonban a születések száma csökken, úgy a kvantitatív mínuszt kvalitatív plusszal kell egyensúlyba hozni. (9 1.) A nő azzal, hogy az erőltetett gyermeknemzéstől, mely hasonlatos a rablógazdasághoz, emancipálódni igyekszik, hogy a fölös erővel résztvehessen a kultúrmunkában, gyakorlatilag megteremtője lesz az embergazdaságnak. (10 I.) A túlnépesedést hangsúlyozókkal szemben Goldscheid rámutat a statisztikákra, melyek egyáltalán nem igazolják ezt a teóriát és épp az embergazdaság szempontjából kívánatosnak is tartja az anyák csökkenő termékenységét. Hogy az emberiség önkéntelenül is az embergazdaság irányában fejlődik, arra nézve a törvénytelen gyermekek javuló jogállását, a biztosítási törvényeket és a szociálpolitika eredményeit méltatja. (11—13 1.) Az ember fejlődésgazdasági értékelése a nőkérdés alaposabb és behatóbb tanulmányozásara is utal, aminek eredménye csak az lehet, hogy a nő generatív feladatait a legkisebb áldozat alkalmazásával a legnagyobb hasznossággal láthassa el. (14 1.) Ha összehasonlítjuk a nő mai társadalmi- és jogállapotát a föld különböző államaiban, bámulatos különbséget fogunk felfedezni. China és Japán asszonya az európaitól, ezek pedig az ausztráliai kultúrállamok asszonyaitól óriási külömbségek által választatnak el. Mi az asszonyok politikai és jogi felszabadítását utópiának tartjuk, Ausztráliában meg van valósítva! Attól tartunk, hogy a nők politikai egyenjogúsításával a politikát belevisszük a családba, holott ellenkezőleg, a családot, a család érdekeit vinnők be termékenyen a politikába! (16 1.) És, ahogy nem gondoskodik egyetlen törvényhozás a nő védelméről, ugyanúgy igyekszenek elzárni a nők elől a különböző életpályákat, anélkül, hogy azokon a kényszerítő okokon változtatnának, melyek a nőt kenyérkeresetre utalják. (18 1.) Fenn akarják tartani azt az állapotot, hogy a nő a férfiakon élősködő parazita maradjon. (19 1.) Bizonyos, hogy nagy szolgálat volna az emberiségnek, ha a nőt visszaadnák a háztartásnak, csakhogy ide az út a teljes polgári jogegyenlőségen át vezet. A gazdasági változás kiűzte az asszonyt az otthonból, csak egyenlő polgári jogokkal rendelkező női társadalom tud majd visszatérni oda. (20 1.) Ma a nő legtöbb esetben kényszerűit kenyérkereső pályára menni, hogy a család fentartását lehetővé tegye, (23 1.) jogi helyzetük pedig a


701

legkínálkozóbb alkalom a női munka kiuzsorázására. A mai társadalomnak tehát azt a kérdést kell megoldania, miként rendezhető a női munka úgy, hogy a nő egészségének megrontása, generatív feladatainak akadályoztatása nélkül az otthonnak és családjának szentelje tevékenységét és ne kényszerüljön férjhezmenni csak azért, hogy a megélhetést biztosítsa magának. (25 1.) Az emberi társadalom fejlődése azt igazolja, hogy minden emelkedő kultúra átmenet az abszolutizmusból az alkotmányosságba. Az alkotmányosság azonban eddig csak jogi és állampolgári vonatkozásban áll fönn, a nemi alkotmányossághoz nem érkeztünk el, bár a tendencia megvan rá. A házasság, a család nevezetesen, régen nem az az abszolút intézmény, régen nem a családfő teljhatalmának az a köre, ami volt. A felszabadításból a nő maradt csak ki. Ámde a nemi alkotmányosság szükségképpen való folytatása lesz az állami és társadalmi alkotmányosságnak. Egyetlen embercsoport küzdelme sem oly sikerrel biztató, mint éppen a nőké, mert követeléseik a tények logikájából következnek. Mint munkás részesedik a munkásmozgalmak eredményeiben, mint embertermelőt az állam kénytelen támogatni az organikus tőke gyarapítása végett és mint a család középpontjának, mindaz hasznára válik, amit ennek érdekében tesznek. (28—29 l.) Emelkedő kultúrával a születési arány csökken, tehát csak az embertermelés javításával lehet emelkedő népességet elérni, ebben pedig a nőnek jut kiváló szerepe. Minden nagy kultúra azon bukott el, hogy nem ismerte fel a népesedési probléma nagy horderejét és a csökkenő születési arányszámot emelkedő szociális terhekkel akarták ellensúlyozni. (31 1.) A nő éppen, mint embertermelő legnagyobb ellenfele a háborúnak is, mert a háború veszteségeiért fokozott embertermeléssel neki kell szenvednie. A ma embere az öntudatlan individuális termékenységtől a tudatos szociális termékenység felé halad, ennek pedig föltétele az öntudatos asszony, aki tudatában van a társadalmi fejlődésben elfoglalt helyének. És amikor az asszony jogaiért küzd, fejlődésjogi védelmét követeli a fajnak (entwicklungsrechtlicher Schutz der Gattung 32 1.). Kultúránk fennmaradásának problémája a nő problémája egyszersmind. Rövidre fogva ez Goldscheid tanulmányának gondolatmenete. Kétségtelen, hogy a szempont, melyből a kérdést vizsgálja, eredeti és szellemes. Csupán azt lehetne felróni, nem is mint ellenvetést, hanem inkább, mint kifogást, hogy egyáltalán nem nyújt meggyőző feleletet arra, miként és hogyan kívánja megoldani azt, hogy a nő változott társadalmi és jogi viszonyok között hatékonyabban oldja meg a családanya feladatát? Azt hisszük, hogy ebben a kérdésben azok járnak közel az igazsághoz, akik a család reformjának szükségességét hangoztatják. Azért érezzük főképp hiányát annak, hogy az illusztris szerző erre a kérdésre egyáltalán nem felelt, mert ebben a tanulmányában, de többi munkájában is a nőkérdés nála inkább mint anya-kérdés szerepel. A kérdésnek ez az egyoldalú beállítása ugyan semmit sem von le értékéből, de a probléma megoldására természetesen nem elégséges. gy. i.

VITÁK ÉS ÉSZREVÉTELEK

A nemzeti eszme metafizikájához. I. Ilyen címen jelent meg· a Huszadik Század f. évi márciusi számában könyvemről* kritika. Eltekintve attól, hogy a kritika írója könyvem irányát tünteti ki főkép figyelmével, s a könyvvel is csak ezen irány tudománytalanságát, ürességét látja dokumentálva, csupán azért tartom szükségesnek, hogy jelen soraimmal e lap hasábjain is megjelenjek, hogy néhány oly tárgyi helyreigazítást tegyek, melyek a kritikában elhangzottakkal szemben könyvem igazi tartalmát és felfogását tárják fel, továbbá, hogy elejét vegyem azon esetleges feltevésnek, hogy az engem ért kritikára nincs felelet. Kritikusom annyira meggyőződött az én irányom teljes értéktelenségéről, hogy szerinte könyvem már ennélfogva sem tartalmazhat egyetlen helyes gondolatot sem. Pedig én úgy vélem, hogy e lap olvasói között is bizonyára szép számmal vannak olyanok, kik előtt az ellentétes vélemények értéke is tisztán áll, ha azok ellentétes irányú alapelvekből ugyan, de helyesen vonattak le. Az alapelvekben, a végső elvekben való különböződés ugyanis mindig olyan hiba, mely a legmélyebb meggyőződésből fakad, s e meggyőződés megváltoztatása, csak ezen végső elvekre helyezett egész építmény lerombolása után remélhető. Ekkor az illető irány követője vagy e romhalmaz alá temetve marad, vagy már előbb sietve hagyja el a romladozó épületet, s meggyőződést változtat. Kritikusom kísérlete csak egyike azon számtalanoknak, melyeket irányom ellen eddig is minden alkalmat felhasználva vezettek, anélkül, hogy szellemi épületében a legkisebb ingadozás is bekövetkezett volna, s a meggyőzöttek nagy számban menekültek volna romlékony pilléreiről. Kritikusom azon törekvése, hogy megremegtesse irányomat alapjaiban, irányomnak természetesen a legkevésbé sem ártott, de ebbéli törekvésében igenis annál rosszabb színben tüntette fel könyvemet, mert tisztán ezen szempont által vezetve olyan dolgokat tett élénk kifogásolás tárgyává, melyek egészen máskép foglaltatnak abban. Ha ugyanis valóban úgy állanának egyes dolgok művemről, amint azokat kritikusom feltűntette, akkor egyenesen irányommal szemben lennék következetlen. Minthogy azonban legalább saját irányomon belül kívánok munkámmal mindenkor helytállani, azért különösen a következő néhány helyreigazító körülményt bátorkodom felemlíteni: 1. Hogy Piklert, Oppenheimert, sőt kívülök még több szociológust is „segítségül hívhatok” és „legjobb conchai szándékom ellenére” is hatni hagyhatom őket magamra, annak oka egyáltalán nem az, hogy naivságom dacára olvasott, vagy megfordítva „olvasottságom” dacára „naiv” vagyok, hanem az, hogy az illető szociológusok igenis megfelelő magyarázatot nyújtanak a primitív embercsoportok összeverődése kérdésének megoldására. Hogy mégis ki kell játszanom Piklert, ki kell játszanom Oppenheimert, s méghozzá egymással, az meg nem „Concha Győző szuggesztiójának” követelménye, hanem annak, hogy a két szociológus mennyire ellenkezik egymással, mikor Pikler belátásos emberével szemben, aki fontolgat, Oppenheimer minden fontolgatás nélkül cselekvő embert állít oda, mint államalkotó lényt. Oppenheimer embere ugyanis minden gondolkodás, tépelődés nélkül hódít, leigáz, s a kizsákmányolásra alkalmas berendezést csak ráerőszakolja a legyőzöttre. Mikor tehát én * Krisztics S.: Nemzet és állam. Bp. 1914.

A nemzeti eszme metafizikájához

703

azt vélem helyesebbnek, ha azt mondom, hogy igenis a primitív ember nem tudott úgy latolgatni, mint a későbbi idők embere és azt mondom, hogy az a primitív ember mégsem cselekedett vakon, még akkor sem, mikor hódított, akkor közbenső utat kerestem és tisztán ezért kellett kijátszanom az egyik fenséget a másik fenséggel szemben. Továbbá „Pikler már régen államokat lát, mikor Oppenheimer még nem lát ilyeneket. Ő ismer állam nélküli népeket. Mikor államalakításra, illetve hódításra kerül a sor, akkor már a gazdasági eszközök igen fejlettek, van mit elvenni a másiktól, ha pedig ez megáll, akkor Oppenheimernek is nagyobb súlyt kellett volna helyeznie a belátásra, mert annak megállapítása, hogy most már érdemes harcra kelni, az igenis már lelki szintézis eredménye, mely lejátszódott az egyesekben azon későbbi időben, melyre Oppenheimer az állam keletkezését helyezi. A nemzeti államok korszakára vonatkoztatni azon mondatomat, hogy még ott sem lehet az öntudatos belátásnak oly nagy teret biztosítani, félreértése gondolatomnak, mert ahol ezt mondom, az csak arra a közbenső korra vonatkozik, amikorra Oppenheimer helyezi az állam keletkezésének idejét, amikor ez a belátás csak a hódítás alapjainak felismerésére irányult. Kritikusom eléggé tisztán láthatta, hogy mikor a pikleri tudatos belátás elvét, bár nem főkép és csakis a szükségletek felismerésére nézve, hanem a „nemzeti szellemben” rejlő tudati motívumokra nézve a maga teljességében alkalmazom, akkor tisztán a nemzeti államok korszakában látom ezen alkalmazás lehetőségének összes feltételeit jelen. 2. Könyvem egyetlen egy helyén sem fordul elő annak állítása, hogy a népi alap kialakulásánál a leigázás nem játszott volna szerepet. Sőt, minden helyen, ahol csak lehetett, ki van emelve, hogy a népi egységek kialakulása korszakában az egymást leigázó népi egyéniségek törtetése mily nagy. Egyetlen szóval sem mondom, hogy nem kerültek együvé legkülönbözőbb néptöredékek, sőt magam állítom, hogy mily könnyen ment a leigázással együtt a népek leverése. 3. Amikor azt mondom, illetve kritikusom azt mondja rólam, hogy hamarosan kiderítem, hogy „a népi szellem teljesen megbízhatatlan”, hogy „hol alszik, hol ébren van”, hogy „a népszellem szánalmas játékot űz”, akkor épen azért derítem ezt ki, hogy beigazoljam, hogy miért nem űzi ezt a játékot ma is? A népi lét korszakában igenis űzheti ezt a játékot. Akkor igenis ez a sokat kifogásolt népszellem majd alszik, majd ébren van. Én csak azt bizonyítottam, hogy a nemzeti állam keretében mindig ébren van. 4. Ha Róma bukására vonatkozólag kritikusom azt tartja, hogy a népszellem konokul hallgat, s nekem sietve kellett segítségül hívnom a pogány hit leromlását, hát bizony nem okozott nekem nagy fejtörést ennek kitalálása, mert tudtam azt, hogy Rómában a vallás állami volt, minden állami funkció szorosan összeforrott azzal, s nemcsak a magánélet momentumai. Rómának csakis ezzel a vallásával lehetett buknia. (Azt hiszem nem kell e tekintetben a velem ellentétes irány részéről is elismert író: Fustel de Coulanges tételeire külön is hivatkoznom. La cité antique utolsó fejezetei). 5. A népszellemen igenis nem győzedelmeskedtek legádázabb ellenségei, bármennyire változékony természetű volt is légyen az a népszellem, mert a változékonyság nem jelenti a teljes kioltódást, sőt nagyon is a felfellobbanó életet. Nem győzedelmeskedett a népszellemen az uniformizálni törekvő vallás, mert tényleg nem sikerült uniformizálnia s nem győzedelmeskedett az erőszak sem, mert minden erőszakos népi összevetés ellenére bekövetkezett az a korszak, mikor az ellentétes népi egyéniségek igenis szétváltak. Nem csőd az, ha azt jelentem ki, hogy voltak gyengébb erejű népi egyéniségek, melyek szilárd államiságnak nem szolgálhatnak alapúi, mert ez így áll a történelemben, elég példát hoztam fel abból könyvemben. 6. Egészen alaptalan annak állítása, hogy azt a kérdést fel sem vetem, hogy honnan, hogyan és mikor támadt a nemzetet jellemző magasabb tudatosság, általában a nemzeti állapot. Erre nézve utalok könyvemben a 83-tól 158-ig terjedő, vagy ezen belül különösen a 125—130-ig terjedő lapokra. Ha nem foglalkozom ezzel itt úgy, mint a velem szemben álló irány elvei megkívánták volna, annak oka a felfogásbeli különbségben áll, de hogy egyáltalán nem foglalkoztam volna azzal, az teljességgel nem áll. Az, hogy kísérletem

704


mennyiben sikerült, azt megállapítani igenis a kritika feladata, annak kijelentése azonban, hogy a kérdéssel egyáltalában nem foglalkozom, az csak kritikusomnak könnyíti meg helyzetét. 7. Épen ilyen állítás az is, mely úgy tüntette fel gondolataimat, hogy a nemzeti szellem magyarázó köréből kivétetnek nálam a legfontosabb történések, a gazdasági, a művészi, általában a produkáló tevékenységei a nemzetnek. Kritikusom ugyanis egyáltalán nem hajlandó észrevenni, hogy hogyan különböztetem meg a nemzetet és az államot A nemzet énnálam a teljessége a társas élet funkcióinak és pedig jellegzetes teljessége, míg az állam a társas élet hatalmi funkcióinak betöltésére hivatott csak; de minthogy ez a hatalmi funkció is a nemzetből meríti erejét, tehát a nemzetben van benn az állam. Viszont ha nincs egy társas közületben az államiságot jellemző legfőbb hatalom jelen, akkor nemzet sem létezik énszerintem, hanem létezhetnek igenis ekkor is minden más jellemzői a nemzetinek kivéve a hatalmit. S épen ez a körülmény mutatja a nemzeti lét egész tartalma és az államnak, mint e teljesség egy részének különbözőségét. Sohasem vétettek ki általam a legfontosabb történések a nemzet, avagy a nemzeti szellem magyarázó köréből. A több hely közül, csupán könyvem 268-ik oldalára hivatkozom, ahol azt hiszem e folyóirat igen tisztelt szerkesztőjére még hivatkozom is! A tény az, hogy kritikusom amit az államról mondok, azt mondatja el velem a nemzetről is, ami szerintem a legnagyobbfokú megmásítása gondolataimnak. Ami elválaszt az leginkább abban van, hogy kritikusom és iránya nem különböztetnek nemzet, társadalom és állam között, ezek nála és iránya előtt mind egybefolynak, hisz a válóságban tényleg csak az államban vezető uralkodó osztály kizsákmányolása érezhető. (Feudalizmus.) Mint ilyen, az állam feleslegesnek ítéltetik. Valóban úgy kell ennek következnie, ha az állam tartalmát csupán gazdasági jelenségekkel kívánják magyarázni. Az én irányom szerint ezzel szemben az állam tartalmát egyrészt a személyiség, az akarat, másrészt a jó, az igazságos, a hasznos teszik, melyek mind a nemzetinek határozott jellege szerint alakulnak. Vagyis a nemzet az, mely az állam tartalmát kiteszi oly értelemben, hogy e nemzetnek minden irányú hatalma van megtestesítve az államban.* Kétségkívül áll az én irányom előtt is, hogy a gazdasági körülmények mily nagy szerepet játszanak a nemzetek országié életében, méltó helyre is tétettek azok könyvemben, úgy a nemzet fogalom tartalmának megállapításakor, mint más esetekben, csak az élre nincsenek állítva. 8. Seholsem fordul elő könyvemben, hogy a nemzeti államokon kívül létezett, vagy létező államalakulatoktól megvontam volna az állami jelleget. Nagyon jól tudom, hogy vannak tisztán földbirtoki, kereskedelmi, tisztán kaszt, vallási érdekekből alakult államok, hiszen ezeket is tárgyalom. Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy még a rablóbanda is állam, ha a vezetés szervei meg vannak benne, quoad legfőbb hatalom. 9. Könyvemnek a nemzetiségi kérdésre vonatkozó részére nézve, melyet kritikusom szerint az „ügyefogyottság” és „diplomatikus ravaszság” jellemez, legyen szabad mindenekelőtt csak annyit jegyeznem meg, hogy könyvem épen e részében igen illetékes helyről nyerte a legteljesebb megerősítést és elismerést.** * Meg kell itt jegyeznem, hogy én itt látom azt az ütköző pontot, melyből a világot szemlélve az ellentétes nézetek támadnak. A materializmus iránya valóban reális, kézzelfogható tények feldolgozására törekvő irány, igazságait minden kétségen kívül az én irányom is elfogadja. Az én irányom már most az előbbivel szemben, annak megállapításai szerint a köd, homályosság, miszticitás, metafizika, fenomenológia irányzata. Tudom, hogy irányom fentebbi jellemzésére ismét csak ezeket fogják mondani róla. Engem azonban az nem érint kitartásomban, mert a valóság az, hogy a materializmus igazságait is elismerve, sokkal tágabb tere van gondolkodásomnak, mert nem egyoldalú, mert nem csupán egyetlen szempont által vezetett. S ezért minden megütközés nélkül vagyok hajlandó elviselni még a legválogatottabb jelzőket is, melyekkel könyvem illettetett, hogy ködös, logikátlan, gondolatnélküli. ** Wlassics Gyula úrnak, a közigazgatási bíróság elnökének kritikáját értem könyvemről, mely a Budapesti Szemle 1914. március havi számában jelent meg. 350—362. old.


705

Megengedem, hogy épen e kérdés tárgyalásába nem mentem bele oly széles alapokon, mint megtehettem volna, hanem igyekeztem lehetőleg csak végső eredményekre támaszkodó plasztikus képet nyújtani arról. Érzem, hogy ha a kérdés szélesebb kifejtésének adtam volna helyet könyvemben, talán kritikusom is máskép ítéli meg felfogásomat s megérti, hogy mi rejlik azon szerinte diplomatikus ravaszsággal elhitetni kívánt tételem alatt, hogy a „nemzetiségi kérdés oly erkölcsi kérdés marad, mellyel az állam csak erkölcsi mivoltában mérkőzhetik”: hogy ezzel egyszer s mindenkorra kiküszöböltem elméletemből az erőszakos magyarosítás gondolatát. Tudom, hogy a nemzetiségi honpolgár ép úgy fizeti adóját, mint a magyar s ez alapon ép úgy részesítendő az állam által nyújtható javakban, mint a magyar honpolgár. A közoktatás terén kell, hogy az illető nemzetiség körében az illető nyelven történjék az ismeretek közlése, különösen az elemi fokon, de a közép- és bizonyos körülmények között a felső fokon is. A közigazgatási és bíráskodási nyelvnek meg alkalmazkodnia kell az illető nemzetiségi tömeghez. (Az előbbi több irányban már úgyis meg van hazánkban.) Mindezeket megkívánja az állam erkölcsi mivolta és nem pusztán csak hatalmi szervezetként való tekintése. De az államnak, hogy létének legmagasabb fokú követelményét teljesíthesse, hogy más államokkal való összeműködésében számottevő alanyként szerepeljen, hogy tekintéllyel bírjon, hogy akaratának, céljainak, érvényt is tudjon szerezni, hogy ne legyen bármily könnyen más államok játékszerévé tehető, kell, hogy határozott iránnyal bírjon, kell, hogy olyan alapja legyen, mely nem sokféleséget jelent, hanem egységet, melyre mindenkor számítani, építeni lehet, s nem kell tartani más irányba való tendálásától. Hazánkban ezt az egységes irányt a magyarság képviselte, képviseli most is és a jövőben is képviselnie kell: ez az én irányom felfogása. Ezért azt a népességet, mely mindenkor, minden kétséget kizáróan készen áll ezen állam értékes mivoltának szolgálatára — az államnak nem lehet letörni hagynia. Ezért áll fenn a szupremácia kérdése. Ami azonban szerintem csak annyit jelent, hogy nem lehet veszni hagyni, vagy a nemzetiségek szabad fejlődését biztosítva, egyszersmind megkönnyíteni az utat a nemzetiségi tömegekben szigetet képező magyarság beolvasztására. Mikor tehát csak a magyarságot kívánom védeni a felolvadástól s a nemzetiségekre nézve azt állítom, hogy a magyarság azok asszimilációjára csak addig képes, míg az erőszakos magyarosítás áll fenn, de amint ez a politika tovább fenn nem tartható, le kell mondania arról, akkor azt hiszem nemzetiségeinknek radikális pártfogóinál is sokkal túlmenőbb, s velük szemben minden esetre igazságosabb elvet vallók. Igazságosabb elvet vallók, mint azok, kik folyton csak azt hangoztatják, hogy a nemzetiségeknek meg kell adni mindent, s majd akkor fog csak bekövetkezni az igazi, a legnagyobbfokú beolvasztás. Mert mit szólnak ehhez a nemzetiségek? Bizonyára megriadnak a beolvasztás ezen újabb útja láttára. S valóban méltán, mert ez is csak a magyarság szupremáciájának biztosítója. Pedig a nemzetiségeknek épen ez a szupremácia nem kell, ez ellen agitálnak főkép, illetve ezért kellenek számukra mindenféle jogok, hogy épen ez a szupremácia végre letöressék. Nemzetiségeink azonban meg lehetnek nyugodva, hogy szabad fejlődésük biztosítása esetén épen ők tehetnek legszabadabban afelől, hogy beolvadjanak-e, avagy sem, hogy erősítsék-e népi erejüket, avagy gyengítsék. Arra nézve pedig a történelemben egyetlen oly eset sem lelhető fel, hogy egy népi egyéniség, akkor amikor olyan helyzetbe került, hogy egyéniségén teljes mértékben munkálkodhatott, beolvadt volna, magát néptömegében gyengítette volna. Hogy ez nálunk ellenkezőleg következnék be, az valóban csak vágy. Ezt az állításomat fentartom. Megírtam könyvemben, hogy ha ez nem volna vágy, „akkor igazán gondolkodás nélkül kellene szakítani a mostani nemzetiségi politikával; de ha ez a változás megtörténnék s nem következnék be a várt eredmény, akkor bizony siralmas volna a magyarságra nézve a kiábrándulás”. Ezért hangsúlyozom, hogy „létkérdés marad ezután is a magyarság szupremáciájának biztosítása, mert Magyarországnak csak akkor lehet politikai jelentősége, ha nemzet és magyar, s ha ezzé nem tud lenni, vagy ha erről a fokozatról leszáll, úgy csak a szláv és román alakulások nyújthatják lényegét”.

706


És ezért tartom fenn továbbra is azt az állításomat, hogy a nemzetiségek szabad érvényesülhetése biztosításának, a magyarság fokozott erősítésének tényével kell párhuzamosan haladnia. Ez a felfogásom lehet ügyefogyott, de kétségkívül nem oly ravasz mint az a felfogás, mely a nemzetiségek számára ismét csak beolvasztást tartogat, s a magyarságot is egy teljesen bizonytalan jövő elé állítja. Nemzetiségi helyzetünk megoldására intő példaképen áll előttünk Ausztria, ahol megvan a nemzetiségek egyenjogúsítása. (Ma ugyan oly értelemben, hogy az egyik jobban van ellátva privilégiumokkal mint a másik, mert azok a nemzetiségek is különböző erejük szerint kívánnak érvényesülni). S ily körülmények között vájjon milyen ott az államiság? Csak folytonos paktum kötésekkel tarthatja fenn magát. Mit használt itt a gazdasági szabad fejlődés, a szabad csere, fejlett ipar, kereskedelem, forgalom a nemzetiségi helyzet megoldására? A nemzetiségek csak még jobban szeparálódtak és nem kapcsolódtak. De tovább menve, mit használt az általános választójog is a nemzetiségi helyzet megoldására? Pedig ettől igazán sokat vártak a nemzeti egységesülés felé való haladásban. Épen ellenkezőleg következett be; még élénkebbekké, még színesebbekké váltak a pártalakulatok, s még bizonytalanabbá vált az állam céltudatos, egyenes úton való, 14. §. nélküli kormányozhatása. Sokkal szükségesebbnek tartottam ennek pontos kifejtését adni könyvemben, mint a mi nemzetiségi helyzetünknek, különben is bőven tárgyalt leírását nyújtani ismét. Oly intő példa ugyanis reánk nézve Ausztria, melytől csak elriadni lehet, de követni soha. Kritikusom ily irányú tárgyalásommal nem is számol, semmi figyelemre sem méltatja, pedig Ausztrián kívül az Északamerikai Egyesült Államok, Svájcz és a Németbirodalom nemzeti, állami helyzetének tárgyalásával sok oly dolgot igazoltam, melyek a magyar nemzetiségi kérdés tárgyalásánál már irányadókként vétettek fel általam. Végül 10. úgylátszik kritikusomnak különösen fájt, hogy egy rövid jegyzetben e revü igen tisztelt szerkesztőjét közvetlenül nevén említve mertem kritizálni, mint ő mondja, rá csak nyelvet mertem öltögetni. Hogy ezt a vádat visszautasíthassam, legyen szabad arra hivatkoznom, hogy az igen tisztelt szerkesztő úr művéről, annak megjelenése után rövid idő múlva, még azon év szeptemberében a Budapesti Kir. Magy. Tud. Egyetem államtudományi szemináriumában felolvastam kritikámat, mely három kétórás ülést töltött be. Ezt a 150 nyolcadrét írott oldal terjedelmű dolgozatot bármikor kész vagyok saját igazolásomra bárkinek rendelkezésére bocsátani, mivel más módon nincs a nekem tulajdonított nyelvöltögető szerep megcáfolására. Ε dolgozatban bőven indokolom a könyvemben használt, s az igen tisztelt szerkesztő úr által nyújtott magyar történelmi beállításra vonatkozó kitételemet, mely kritikusom által oly nagy mértékben diffikultáltatott. Pedig annak tényét, hogy a történelmi materializmus történetkutatása közben nem is láthat egyebet, mint csak a gazdasági élethez közvetlenül tapadó érdekek harcából fakadó kizsákmányolást s ezzel összefüggő aljasságokat, Rogers fejtette ki (Economic interpretation of history című könyvében); én csak az ő fejtegetései által meggyőzve mertem ugyanazt a kifejezést egy szintén materialisztikus történeti kutatásra alkalmazni. Arra nézve pedig, hogy mily gyerekes és rosszhiszemű vádaskodás volt részemről az igen tisztelt szerkesztő úrról olyat állítani, hogy kénytelen mégis elismerni bizonyos szellemi erők működését történelmünkben, legyen szabad felhoznom a következőket. Én A nemzeti államok kialakulása és a nemzetségi kérdés olvasásakor a könyv elején, az alapfogalmak nyújtásakor elfogadva láttam a nemzet személyi voltát, sőt még a nemzetiség fogalmát is személyiségként találtam konstruálva; olvastam később Commonwealthról, egy oly ideológia kialakulásáról, mely az állam célját, hatáskörét, működését a polgárok közös akaratából vezeti le; az illető helyen meg, ahonnan idézek, azt állítva, hogy a gazdasági erők hatásán kívül igen tisztelt szerkesztő úr is elismeri bizonyos szellemi erőknek érvényesülését hazánk történetében, olvasható az is, hogy az idegen uralom gyűlölete, a nemzeti eszme egyik primitív jelentkezési


707

formája meg volt hazánkban. Szóval több körülmény is biztatott, hogy egész nyugodtan következtethessek arra, hogy igen tisztelt szerkesztő úr sem zárkózik el mereven a szellemi erők feltételezésétől az állami életben való közrehatásuk tekintetében, s a legkevésbé sem volt célom nemcsak gyerekes, de komoly vádaskodás sem. Krisztics Sándor II. Szerző az alapelvekben látja azt a döntő különbséget, mely a kritika felfogása és az ő iránya között fenforog. (Félreértések elkerülése végett már itt megjegyezzük, hogy a válaszban többször előforduló kitételt: „az én irányom” szerző sem használhatja más értelemben, mint amikor az újságolvasó azt mondja: „az én lapom.”. Ez csak csatlakozást jelenthet és nem új utakat. Csatlakozást Concha Győző, illetőleg a személyiségi iskola képviselte irányhoz.) Valóban az alapelvekben való nyilvánvaló ellentét nélkül lehetetlen megérteni azt a mély rendszer- és módszerbeli különbséget, mely a nemzeti eszme alkotta államelméletet minden más elmélettől megrövidíthetetlen távolságban tartja. Ennek az elméletnek már van meggyőződése, mielőtt tényei lennének és van kipróbáltnak hitt módszere, mielőtt annak egyoldalúságáról, hibáiról megbizonyosodott volna; holott az igazán tudományos meggyőződés csak utólagosan létrejött lelki képződmény, mely ― hogy Marx szellemében vagy Durkheim kissé túlzott követelményének megfelelőleg beszéljünk — természettudományos igyekezettel megvizsgált és minél nagyobb számú adatból táplálkozik és amely vezető elvét vagy módszerét abban a pillanatban feladja, mihelyt olyan jelenségek elé kerül, amelyeket ezzel az elvvel és módszerrel megfejteni nem lehet. A tudomány nem csökönyös és kérlelhetetlenül dobja el az alapelveket és az azokra épített egész konstrukciót, mihelyt azokkal csak egy tény is szembekerül. Az egész tudományos haladás ennek a lelkiismeretességnek köszönhető. Igaz, hogy szerző (már tudniillik Concha Győző) meggyőződése: a nemzeti erő mindenhatóságába vetett hit; továbbá módszere: az introspekció megóvják attól a balsorstól, hogy a valóknak tartott alapelvektől megfosztott romhalmazból menekülnie kelljen. Az épület tudniillik már régen összedőlt és a lakó a hívő fanatizmusával még mindig bízik. Erre a magábanvéve érdekes tudományelméleti kérdésre két körülmény adja meg a feleletet: Az egyik az, hogy a meggyőződés, amelyen az elmélet nyugszik, ideologikus elemekből rakódott össze, amelyek azután — és ez a második körülmény — oly szorosan zárják, körül, hogy nem is engedik ki alapos ellenőrzés céljából a szabad levegőre. És ha mégis kijut valahogy és ki akarja próbálni magyarázó erejét, megnyugvással gubózódik be ismét ideológiai vakondok útjaiba, mert kideríti, hogy a nemzeti szellem mindenre jó. Természetes, mert hiszen már így van konstruálva. Az ok és az okozat megfordításának végzetes hibájában szenved az egész elmélet, amelyet azzal a metafizikai fogással igyekszik kiküszöbölni, hogy az okozatot tárgyi valósulásra törő, határozott céllal (öncéllal) bíró ok kifejezésének tartja. (Lásd Concha Győző szem-példáját! A gyermek szemmel születik a világra, pedig az anyaméhben nincs világosság, amihez való alkalmazkodás azt létrehozná és hogy mégis van szem, az a gyermek fejlődésében érvényesülő határozott célkitűzés eredménye ) Ez a politikai metafizika a biológiában a vitalizmusnak felel meg, mely a fejlődés célszerűségének vitalitásában állandóan a metafizikai űrben mozog. Fentarjuk tehát véleményünket, hogy ez a rendszer tudománytalan, de egyben értéktelen is, mert azzal, hogy az államot vagy a nemzetet személyiségként fogja fel, csak külső, felületi tüneteket jelölt meg, amelyeknek az állam vagy a nemzet belső működéséhez, valódi tartalmához, semmi köze nincs. Nemcsak az organikus iskola, amelynek ezzel szemben még az az előnye is van, hogy a nemzeti államok aránylag kicsiny korszakán túl egyetemes érvényességre iparkodik, hanem — ki merjük mondani — a patriarchális vagy a szerződéses elmélet is több mérhető valóságot ölel fel. Megállapíthatjuk, hogy a válasz a kritikának ezt a részét nem is érinti és így — addig is, amíg majd valahol egy összefoglalóbb tanulmányban

708


mutathatjuk be a személyiségi iskola tévedéseit — egész tömören kitérhetünk az egyes pontokban foglalt megjegyzésekre: 1. A Piklerrel, Oppenheimerrel szemben folytatott kompromisszális eljárásban nem a kompromisszumot hibáztattuk, hanem hogy alkalmazásukat csak az állami élet kezdetein látja jónak és itt is következetlenül. Hogy a két gondolkodó között eltérés van, kétségtelen. Azonban az is tény, hogy Oppenheimernél a hódítási momentum épen úgy nem kizárólagos, hanem az érdekek bizonyos mérlegelésével kapcsolatos, mint ahogy Piklernél e célszerűség irányában való működés a belátáson felül kikényszerítést is igényel. Oppenheimer államelméletében az uralom, Piklerében a belátás csak uralkodó tényező, de ez aztán megmarad náluk, ha mindjárt nemzeti államokról van is szó és nem hátrál meg, mint a szerző, aki a nemzetre és az államra vonatkoztatott személyiségi nézettel teljesen cserbenhagyja a primitív államalakulásra még jónak tartott jelzett elméleteket. A belátásból is itt csak annyi van meg, amennyit a személyiség tudatos működése szükségessé tesz. 2. Ha a szerző elismeri a népi alap kialakulásánál a leigázás szerepét, ha előtte is nyilvánvaló az ilyen módon előálló keveredés, akkor mivel magyarázza a népi alap állandóságát? Hisz a népi szellemet a faji szociológia nevében a változatlanság jegyével ruházta fel! 3. A népszellem a nemzeti állam keretében mindig ébren van. Miért? Hisz a nemzeti állam keretében csak tudatosabb lett! . . . Azért, mert az alapját képező gazdasági és kulturális egység lett szilárdabb és állandóbb. 4. Rómában a vallás állami volt. Helyes. De ha a római szellemnek a vallás integráns része volt is, nyílt kérdés marad Róma bukása. Hisz a népszellem vagy pláne — Rómáról lévén szó — a nemzeti szellem értékessége folytán nemcsak a fenmaradásra, hanem a terjeszkedésre is hajlamos. A nép csak izmosodni akar, de meghalni nem; a nemzet ezen elmélet szerint elválaszthatatlan államától. Ha tehát Róma mégis tönkrement, annak bizonyára nem a nemzeti szellem gyengülése volt az oka, hanem sokkal mélyebben fekvő valami. Különben is nem győzzük eléggé erélyesen hangsúlyozni, hogy a nemzeti tudatosság csak „Überbau”, sokszor jelentős determináns is, amely azonban a már többször említett „Unterbau” sorsát osztja. 5. Ellentétes népi egyéniségek nem férnek meg egy államban — mondja a szerző. Lásd Schweiz példáját! 6. Igenis fel sem veti a kérdést, hogy honnan, hogyan, mikor támadt a nemzeti állapot. Hiába hivatkozik a tekintetben dolgozatának 83—158-ig, valamint 125—130-ig terjedő lapjaira, mert innen csak az derül ki, hogy a nemzeti államok a XIX. században alakultak ki. Ami ismét csak a jelenkori államrendszerekre áll vitatlanul. De amint a szerző is tudja, hogy Rómában egy ókori nemzeti állam pusztult el, úgy nem biztosíthat arról sem, hogy a jövőben nemzeti államok nem fognak már kialakulni. Az a nevezetes fordulópont, amellyel valamely nép a nemzeti fokra lép, még nem következett el mindenütt. Gondoljunk csak a Balkán forrongására! Különben is nem évszámszerű megjelölést kívántunk. Amikor mi az inkriminált kérdést felvetettük, nem gondoltunk, nem is gondolhattunk másra, mini azoknak a döntő gazdasági feltételeknek a precizírozására, amelyekből a nemzeti államok kicsiráztak. Tehát körülbelül ezekre: A partikuláris feudalizmust szétfeszítette a kapitalista gazdálkodás és a folyamatot befejezte az ország legerősebb ura, aki a kapitalizmus által nyújtott eszközökkel: a szervezett és pénzzel fizetett hivatalnoksereggel és katonasággal, de még mindig feudális módszerrel: (erőszakban született a feudális állam, abban kell kimúlnia) a kisebb hűbérurak leigázásával alapját vetette egy egységes nemzeti államnak. Nyilvánvaló tehát, hogy a XIX. században született nemzeti államokkal még nem merült ki a nemzeti államok sora, mert a hűbéri állapotok nem az egész világon szűntek meg, a kapitalizmusnak még vannak feladatai, a nemzeti államok keletkezésének még vannak lehetőségei. Készséggel elismerjük, hogy a renesszánsznak, az enciklopedistáknak, Rousseaunak, Fichte-nek stb. (csupa ideológiai determinánsok) e nagy történelmi megújhodásban valóban részük volt, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ezek is inkább kifejezői és gyorsítói voltak az átalakulásnak, mint előidézői.


709

7. Igaz: a társadalom, a nemzet és az állam fogalmának értelmezésében nagyon elhajlunk egymástól. Mi is tudunk különböztetni társadalmi együttélési módok és csoportok között, mi is látjuk, hogy a nemzet teljesebb és jellegzetesebb alakulat, mint akár a népi, akár az osztályalakulat. De a nemzetben is felfedezzük a homo oeconomicus-ok tömegét, amelynek minden nemzetnél egyformán érzékelhető vágyai vagy osztályonként jelentkező érdekei az államnak nem a nemzeti eszme, nem az egyetemes emberi jó, az igaz, a szép, a hasznos gondolatának megfelelőleg adnak mindig irányt, hanem sokkal igazabb Oppenheimer tétele, hogy az állam külpolitikáját az osztályérdekek centrifugális, belpolitikáját az osztályérdekek centrifugális és a közös érdekek centripetális ereje szabja meg. A személyiségi elmélet ugyan kész arra is, hogy ezt a parallelogrammot az egyetemes emberi eszme kifejezésének tekintse, de ide már nem követhetjük. Ami azt a dogmatikus értékű vitát illeti, hogy az államról ugyanazt mondjuk, mint a nemzetről: azt hisszük, ezt is vissza kell hárítanunk szerzőre. Tudniillik ő fogja fel a nemzetet és az államot egyaránt személyiségnek, csakhogy az utóbbi tartalmát a nemzettől nyeri. Tehát a kettő összeesik. A nemzet elválaszthatatlan államától: rendben van; de megfordítva a tételnek már nincs értelme. Legfeljebb azt lehet mondani, hogy az az állam, melynek jellegzetességét a nemzet adja: nemzeti állam. Az egész szóvitának különben semmi jelentőséget nem tulajdonítunk. 8. „Míg a nép nem lesz nemzetté, nem emelkedik személyiséggé, addig állam nincs a mai modern értelemben.” (262. 1.) Minthogy pedig államról szoktunk beszélni, valahányszor és bárhol a vele megjelölni szokott jelenségcsoportot együttaláljuk, az idézett mondatból logikusan nem következtethettünk mást, mint hogy az azelőtt létező államalakulatoktól az államjelleget vagy legalább a tulajdoképeni értelemben vett államjelleget megtagadja. Az egész kategorizálás gyakorlatilag nem fontos és a helyreigazítás után készséggel beismerjük esetleges tévedésünket, amelyet kikerülni nagyon nehéz egy olyan politikai tannál, ahol a szavaknak igen gyakran más jelentése van. 9. Végül a nemzetiségi kérdésről szóló reflekxiókra vonatkozólag le kell szögeznünk, hogy azok semmi újabb felvilágosítást nem hoztak és így a kritika kénytelen erre vonatkozó részét változatlanul egész terjedelmében fentartani. Mégis szükségesnek tartunk egy-két megjegyzést. Szerző a szabad kulturfejlődés révén bekövetkező békés asszimilációt igazságtalanabbnak tartja az erőszakos magyarosításnál, mert végeredményében ez is asszimilálni akar és egyben célszerűtlenebbnek, mert a kultúrájuk szabad kiépítésében biztosított nemzetiségek annál nehezebben mondanak le majd különállásukról, minél jobban megizmosodtak. Ám a magasabb kultúra beolvasztóképessége visszatarthatatlan fejlemény, melyet akadályozni csak azért, mert ezzel önkéntes egybeolvadás jár: a kultúra ellen való magatartás lenne, de belső abszurdum is. Hogy adott esetben a magyarság kultúrájának van az a fölénye és így a beolvasztáshoz szükséges erkölcsi tőkéje, hogy tehát ezt már ezért is edzeni kell: az a magyar kultúra érdeke. Ebben mindenki egyetért. Egyébként ezt a végérvényes megoldást hozó programmot a kulturfejlődés fogja megvalósítani. Átmenetileg — tények mutatják ezt, melyeket szerző gyengíteni nem tudott — a Jászi által szociális minimumként nevezett programm az egyedül jogosult és célravezető és nem a kényszermagyarosítás. Szerző hivatkozik Schweizra és az Egyesült-Államokra, de ezek kétségtelenül nem a kényszerasszimiláció példái. Szerző Ausztriával akarja bizonyítgatni, hogy a kényszerű beolvasztás jogosult. Ki kell emelnünk, hogy itt a nemzetiségi jelenségek gazdasági és parlamenti küzdelmekkel bonyolódnak és hogy ott nincs tulajdonképen államalkotó, uralkodó nemzet, mely bármely tekintetben fölényére hivatkozhatnék. De Ausztria sorsán még ezek után sem kell szerzőnek kétségbeesnie. Jászi Oszkárt illető megjegyzéseink szükségkép arra szorítkoztak, amit szerző könyvében olvastunk. Ami azonkívül volt vagy történt, arról nem bírhattunk tudomással. Az, hogy szerző Wlassics Gyulával meghajtatja maga előtt az elismerés zászlaját, a kritika álláspontját természetesen nem befolyásolja.

710

A svéd válság

Végezetül még csak annyit, hogy bizony nehéz ott logikusnak lenni ahol ez a logika csak a szavak játéka, ahol a végtelen emberit a végessel összeszorozva vagy vele más számtani műveletet végezve: mindent ki lehet hozni, de ahonnan ezt a játékot kiküszöbölve, nem kapunk mást, mint az üres tudományos látszatot és a szavakat. Amit különben Concha Győzőnek oly feltétlenül elismerendő, meglepő zsenialitással sikerült megcsinálni. Dukesz Arthur

A svéd válság (Viszontválasz Leffler-Liljekrautz Sique megjegyzéseire) A Huszadik Század márciusi számában megjelent, a svéd kormányválságot ismertető cikkem temperamentumos bírálójának válaszolva, mindenekelőtt el kell ismernem az apró részlet-helyreigazítások kompetenciáját, valamint azt, hogy cikkemet dán adatok alapján és valamelyest dán behatás alatt írtam. Azt sem vehetem rossznéven, hogy L.-L. S. engem elfogult antimilitaristának nevez. Természetes, hogy L.-L. S., aki válaszából mint elfogult militarista bontakozik ki, engem, a másik párton levőt, elfogultnak bélyegez. Hogy azonban az elfogultság a valóságban melyik oldalon van jelen, arra nézve az objektiv olvasónak a következő apró ujjmutatásokkal szolgálhatok: Azt állítottam, hogy a svéd hadsereg és flotta fejlesztése kárbaveszett pénz és fáradság. L.-L. S. erre azzal válaszol, hogy „ha a szerző utánanézett volna egypár statisztikai adatnak, különösen, hogy a svéd katona szolgálata úgyszólván a legrövidebb egész Európában, akkor alig hiszem, hogy ezt mondta volna”. Kérdem már most, mennyivel és miáltal lesz nagyobb a svéd hadsereg és flotta efficienciája az orosszal szemben, ha mindjárt a svéd katona szolgálati ideje a legrövidebb is Európában? A másik oldalon csakugyan utánanéztem egy pár statisztikai adatnak és egyebek közt azt találtam, hogy Svédország lakosainak száma 5,250.000, Oroszországé pedig 135,000.000. Azt hiszem, e két adattal szemben sem L.-L. S., sem más teremtett lélek elő nem keríthet olyan statisztikai kimutatásokat, amelyekből a svéd hadseregés flottafejlesztés a legparányibb reményt vagy jogosultságot meríthetné. Ezzel a két adattal szemben az a körülmény, hogy a svéd nép esetleg elbírja a fölemelt katonai terheket, igazán századrangúvá sülyed. Az én cikkem punctum saliens-je az volt, hogy a svéd militarista törekvések a nevetségességig hiábavalók. Hogy ez a megállapítás sérti L.-L. S. hazafias érzését, azt tudom méltányolni; hogy én, a magam részéről sokkal jobban szeretném, ha egy ötmilliónyi szláv nemzet állna szemben hasonlóan reménytelenül egy svéd kolosszussal, hogy ez a variáció Európa nyugalma és a nyugati germán-latin kultúra szempontjából szerintem sokkal kívánatosabb volna, ez mind nem sokat lendít a dolgon. Hogy azonban L.-L. S. az én döntő argumentumomra mindössze azzal az igen sápadt és bővebben kifejteni nem is próbált disztinkcióval válaszol, miszerint a svéd fegyverkezés célja „nem a leszámolás, hanem az önvédelem”, azt a H. Sz. olvasói közvetlenül megállapíthatták. Hogyan képzeli el L.-L. S a végső önvédelmet a végső leszámolástól különállóan, azt ő tudja. Azt az apróságot, hogy a svéd „kisexisztenciákat” a szolgálati időnek az eddigi másfélszeresére való fölemeléséért nem igen fogja megvigasztalni az a tudat, hogy a német vagy francia „kisexisztencia” három évig sínylődik katonasorban (amit pedig L.-L. S. implicite állít) esetleg hagyhattam volna említés nélkül. Mint megdönthetetlen tényekre alapozott álláspontom összefoglalását azonban a következőket kell, nyomatékkal, kijelentenem: A svéd fegyverkezés igenis hiábavaló és reménytelen, mert ötmilliós lélekszámú ország nem szállhat szembe egy olyannal, amelynek hadserege hadilábon túlhaladja az ötmilliót. Ezekre a számokra a L.-L. S. számai nem ellenargumentumok. Másrészt Svédországban jelenleg igenis sovinisztamilitarista reakció az uralkodó, amennyiben az azóta lefolyt választások beváltották cikkem jóslásait. Ezt a militarista reakciót, Svédországban csakúgy, mint egyebütt, egypár — kevés — idealistán kívül előléptetésre és egyéb előnyökre éhes tábornokok, szenzációra dolgozó politikusok és hadseregszállítók irányítják és ez a militarista reakció, Svédországban úgy, mint

Társulati ügyek

711

egyebütt, a jóhiszemű, de félrevezetett tömegre támaszkodik. Ha L.-L. S. ezt nem akarja elismerni, akkor csak azt igazolja, hogy ő is a jóhiszeműek közül való. Azok a diákok, akik a stockholmi tüntetések idejében két békés dánt a kávéházban megpofoztak, szintén a jóhiszeműek közül valók voltak. Ellenben azoknak a svéd magisztrátusoknak, akik az elmúlt év őszén a világraszóló kém-hecceket rendezték és nyakra-főre tartóztatták le az ártatlan turistákat és pincéreket: ezeknek a jóhiszeműségéhez már fér némi kétség. Meg kell még emlékeznem V. Gusztáv király abszolutisztikus törekvéseiről, melyeket L.-L. S. kétségbe von. V. Gusztáv király felesége, a svéd királyné, német hercegnő és vele a német befolyás végleg befészkelte magát a svéd udvarban. Mondják, hogy a király erősen felesége hatása alatt áll és az események — elsősorban a február 6-ikai hírhedt beszéd — nem arra mutatnak, hogy a svédek uralkodója a régi angol alkotmányos iskolába járt a miniszteri felelősség elvét tanulmányozni. Mindezek után a H. Sz. olvasóira vár annak megállapítása, ki az elfogult: L.-L. S.-e, a szubjektívan szemlélő honleány, aki a cél mellé lövő számadatokkal próbálja elterelni önmaga figyelmét az egyetlen lényeges ponttól: a svéd militarizmus haszontalanságától, vagy pedig én-e, az objektíven szemlélő külföld, aki mindössze az egyetlen döntő körülményre, az orosz birodalom százharminc milliónyi lélektöbbletére alapoztam ítéletemet. Kopenhága, május 7. Szekeres Jenő

TÁRSULATI ÜGYEK Társadalomtudományi Társaság A Társadalmi Tudományi Társasági, évi február 11. felolvasó ülésén Káplány Géza előadásához, melyet szemlénk jelen számában közlünk, Szalay Károly a következő megjegyzéseket fűzte: Az előadó által felemlített pedagógiai előítéletek mellett, egynéhány pedagógus előítéletre mutat rá s elsősorba arra a tévedésre, mely a pedagógusok monopóliuma gyanánt kívánja tárgyaltatni a közoktatásnak nagy, áttekintő és összefoglaló képességet igénylő problémáját, holott erre talán épen ők a legkevésbbé illetékesek. Az élet végtelen változatosságot feltüntető munkaterén, az ezt legtöbbször idola specusból néző pedagógusok határozott hátrányban állanak a szociológusokkal szemben s a közoktatás anyagának megállapítására úgyszólván képtelenek. Az ő feladatuk inkább is az, hogy az élet s az ezt szolgálni hivatott oktatás céljának s kereteinek precizírozása után, a kijelölt tananyagot methodice feldolgozzák s didaktikailag minél hozzáférhetőbbé tegyék a tanulókra nézve. A feldolgozandó anyag tanítás-tervének megállapítása az ő igazi feladatuk s ezen a téren úgyszólva szuverén joggal bírnak s erre föltétlenül első sorban illetékesek. Majd rámutatott az eddigi középiskolai reformtörekvések és mozgalmak sikertelenségének okaira. A jelenlegi kultuszkormány nem készítette elő kellő alapossággal és lelkiismeretességgel a jelenleg szőnyegen levő középiskolai reform ügyét, hanem inkább is ötletsze-

712

Társulati ügyek

rűen vette elő s a kérdéssel foglalkozó tanári körök nagy ugrásokat s eltéréseket feltüntető javaslatai azt mutatják, hogy egy áthatolhatlan chaoticus zűrzavarral állunk szemben, amiből ismét nem alapos reformra hanem legfelebb az eddigiekhez hasonló toldozgatásra, foldozgatásra lehet kilátásunk. Hogy pedig maga a tanárság se igen vette idáig komolyan a középiskolai reform ügyét, erre csattanó például felhozza a „Magyar Pedagógiai Társaság” elnökének ez évi közgyűlést megnyitó beszédéből a következő, naivul őszinte s teljes beismerést rejtő passzust: „Hiába áltatnék magunkat, megnehezült az idők járása fölöttünk is. Véget ért az idylli korszak, melynek nyugalmát szinte önfeledten élveztük. Mert ha a múltban egyszer-egyszer jelentkezett is a reform-láz, a velejáró izgatottság hamarosan elült ismét. Hozzászoktunk ahhoz a gondolathoz, hogy reformot hirdetni és megvalósításába belefogni, két külön dolog. Irtunk és beszéltünk tömérdeket iskola reformról, de azért intézményeink sáncai, törvényünk védőbástyái közt úgy éreztük magunkat, mintha sohase lehetne másképpen, mint a hogyan van.” Majd idézi még ezen szomorúan igaz s a mi álláspontunkat teljesen igazoló passzusát is az említett megnyitónak: „Valójában nem is tettünk egyebet, mint hogy összevontuk, vagy áthelyeztük a művelődési anyagnak egy-egy részletét, vagy módosítottuk beosztását, talán nem is mindig a tanterv javára (amit most már szenvedély nélkül meg lehet állapítani.)” Ezen beismeréshez nincs szükség külön kommentárra. Hogy a különben hivatásának magaslatán álló tanárság ezt így kénytelen bevallani, abból a kultuszkormányok tehetetlenségére is joggal vonhatunk következtetést. Felszólaló nem is reméli ez áldatlan állapot gyökeres javulását mindaddig, amíg a társadalom lelkiismerete elemi erővel meg nem nyilatkozik s egy, a kor szellemének s az élet realitásának, de egyúttal lelkünk idealizmusának is megfelelő, radikális oktatási reformot nem követel az illetékes tényezőktől. Egyik felszólalónak azon megjegyzésére pedig, hogy amit a fenti elnöki megnyitóból közölt, az csak egy kiszakított részlete, az illető, rendszeresen egybeállított tanrendszerének azt válaszolja, hogy egy efféle tanrendszerről ma itt egyáltalán szó sem esett s így teljesen önkényes és felesleges annak akár egészéről, akár részleteiről beszélni is, mint ahogyan erről nyilatkozni ő sem kívánt, nem állván konkrét tervezet egyelőre rendelkezésünkre.

Lánczi Jenő: Lester F. Ward szociológiája*

Recommend Documents