J. R. Ward Kapzsiság. A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Covet

J. R. Ward Kapzsiság A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Covet A szerzőtől az Ulpius–ház Könyvkiadónál megjelent: Éjsötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Feloldozott szerető Megváltott szerető Beavatás Előkészületben: Megbosszult szerető Copyright © Jessica Bird, 2009 All rights reserved Hungarian translation © Kerekes Éva, 2009 © Ulpius–ház Könyvkiadó, 2009

ISBN 978 963 254– 308

1

A mi Theónknak

Előszó A démon olyan csúnya szó. Arról nem is beszélve, hogy mennyire régies. Ha valaki kiejti a száján, hogy „démon", az emberek rögtön vagy Hieronymus Bosch tekergős építményeire, vagy pedig Dante idióta pokolbeli veszteseire gondolnak. De most őszintén. Képzeld ide a lángokat, a megkínzott lelkeket, meg azt, hogy mindenki üvölt. Jó, a pokolban talán túl nagy a forróság. És, ha udvari festőt kellene választaniuk, tutira Bosch lenne a befutó. De nem is ez a lényeg. A démon úgy tekint önmagára, mint a szabad akarat edzőjére. Hát nem sokkal jobban és korszerűbben hangzik így? Vagy hívhatnánk akár anti– Oprah–nak is. Minden a befolyásolásról szól. Igazság szerint a lélek jellemvonásai nem sokban különböznek az emberi test alkotóelemeitől. A test számos csökevényes cuccal rendelkezik, ilyen például a vakbél vagy a bölcsességfog. Ezek legfeljebb szükségtelennek bizonyulnak, a legrosszabb esetben viszont veszélyeztetik az egész test működését. Ugyanez a helyzet a lelkekkel. Itt is találunk egy csomó felesleges dolgot, amelyek gátolják a megfelelő teljesítményt, és úgy fityegnek fertőzésre várakozva, mint a fent említett vakbél. Hit, remény, szeretet... Bölcsesség, mértékletesség, igazságosság és bátorság... Egy nagy zűrzavar az egész, ami csak 2

túlterheli az ember szívét azzal az átkozott erkölccsel. És meggátolja, hogy érvényre juthasson a lélek öröklött vágya: a rosszindulatra. Egy démonnak pedig az a feladata, hogy segítsen az embereknek felismerni és kifejezni valós énjüket anélkül, hogy azt egy kicsit is beárnyékolná az emberiesség szikrája. Amíg az emberek hűek maradnak a természetükhöz, addig démoni szemszögből nézve minden úgy megy, mint a karikacsapás. És az utóbbi időben többnyire így is van. Csak gondoljunk a világot sújtó háborúkra, a bűnözésre, a környezetszennyezésre, a Wall Streetként ismert pénzügyi pöcegödörre és még sorolhatnánk. De alakulnak a dolgok. Csakhogy ez még mindig nem elég, és ketyeg az óra. Hogy egy sporthasonlattal éljek, a Föld csak játszik és futkározik a labdával a pályán, miközben a játék a stadion megépítése óta zajlik. A Gonosz a hazai csapat. A vendégcsapat pedig fanfározó angyalokból áll, akik a boldogság rémképét: a mennyországot hirdetik. Az itteni udvari festő egy szentimentális giccsmázoló. Minden lélek az irányító szerepét tölti be a pályán, és részese a Jó kontra Gonosz egyetemes küzdelmének. Az eredményjelző táblán az illető játékos földi pályafutása alatt elkövetett tetteinek erkölcsi értéke villog. A születés a kezdőrúgás, a halál a játék vége, aztán a pontszámot hozzáadják egy nagyobb részeredményhez. Az edzőknek az oldalvonalon kívül kell maradniuk, de különböző pótjátékosokat pályára küldhetnek az emberek mellé, hogy befolyásolják a dolgokat, és időt is kérhetnek egy kis buzdító szellemű megbeszélésre. Más néven „halálközeli élményre". Na, itt a bibi. A Teremtő, mint egy néző a hideg lelátón, egy főszezon utáni meccsen, túl sok hot doggal a 3

hasában, miközben egy szurkoló torkaszakadtából üvölt a háta mögött, azon gondolkozik, hogy olajra kéne lépnie. Túl sok töketlenkedés. Túl sok időtkérés. Túl sok döntetlen, amely túl sok megoldatlan hosszabbításhoz vezetett. A kezdetben lebilincselően izgalmas mérkőzés nyilvánvalóan elvesztette a vonzerejét, és a csapatokat szépen felszólítják, hogy ideje lenne befejezni. Minden egy irányítón áll. Egy irányítón és hét, még le nem játszott akción. Hét lélek, akik a jó és a gonosz közti leheletvékony határon ingadoznak... Hét lehetőség arra, hogy eldőljön, vajon az emberiség jó vagy gonosz–e. Itt nincs döntetlen, és a tét? A világon minden. Ha a Gonosz győzedelmeskedik, az egész kóceráj, valamint a valaha létezett és az összes jövőbeni játékos is a birtokába kerül. Az angyalok pedig az idők végezetéig a rabszolgái lesznek. Ehhez képest a bűnös emberi lelkek kínzása dögunalom. Viszont, ha az angyalok nyernek, akkor a világ egy nyamvadt óriási karácsonyeste lesz, ahol a boldogságszeretet–melegség–gondoskodás fojtogató hulláma mindent elborít. És e förtelmes történetben a Gonosz nemcsak az univerzumból tűnne el mindörökre, hanem az emberiség tudatából és szívéből is. A fenti boldogság és öröm ellenére mégiscsak ez a legjobb végkifejlet, nem? Mintha egy bottal folyamatosan szemen döfködnének. A Gonosznak esze ágában sincs veszíteni. Nem tekinti lehetőségnek. A hét lehetőség nem tűnik soknak, és a vendégjátékosok megnyerik a metafizikai pénzfeldobást. Vagyis ők közelíthetik meg azt a bizonyos irányítót, aki beviszi a hét labdát.

4

Hm, igen... az irányító. Nem meglepő, hogy ennek a kulcsszereplőnek a kiválasztása parázs vitákat vált ki. Végül azonban sikerül egy olyan illetőt találni a pozícióra, akit mindkét oldal elfogadhatónak ítél... Egy olyan embert, akitől mindkét csapat edzője elvárja, hogy értékeiknek és céljaiknak megfelelően megfordítsa a meccs állását. Azzal a bizonyos hét le nem játszott akcióval. Csórikámnak fogalma sincs arról, mibe csöppent. Annyi biztos, hogy a Gonoszt nem érte felkészületlenül, hogy egy ilyen sorsdöntő jelentőséggel bíró felelősséget egy halandóra bízzon. Hiszen a szabad akarat befolyásolható – és ezen alapult az egész játszma. Egy szó mint száz, a Gonosz is csatlakozik a játékosokhoz. Természetesen ez szabályellenes, de mi mást várhatnánk tőle? Az ellenfele egyszerűen képtelen ugyanerre. Ez volt a hazai csapat előnye: tudták, hogy az angyalok mindig tisztességesen játszanak. Mert muszáj nekik. Ezt a szívást.

5

Első fejezet A lány bukik rád. Jim Heron erre felpillantott, megszakítva a sörével folytatott szemkontaktust. Körülnézett a zsúfolásig teli, félhomályban fürdő klubban, a tekintete átsiklott a feketébe öltözött és láncokkal teleaggatott testek tömegén, és a szex illatától és elszántságtól terhes közegben meglátta a szóban forgó nőt. A kék ruhás nő a Vasálarc Klub egyik mennyezeti lámpája alatt állt, az aranyszínű fény beragyogta Brooke Shields–et megszégyenítő barna hajkoronáját, elefánt– csontszínű bőrét és tökéletes alakját. Igazi látomás volt, színpompás öltözékében kitűnt a neoviktoriánus Prozac– zabáló embertömegből. Gyönyörű volt, akár egy topmodell, és olyan szemkápráztató, mint egy angyal. És tényleg őt bámulta, habár Jim nem volt biztos benne, hogy tényleg bukik rá. A nőnek mélyen ülő szeme volt, ami azt jelentette, hogy amikor ránézett, a belőle sugárzó sóvárgás – amelytől Jimnek hirtelen nehezebben ment a levegővétel – csak a koponya-felépítésének volt köszönhető. Vagy csak éppen azon tűnődött, hogy mi a fenét keres Jim a klubban. Akkor már ketten voltak így. – Haver, mondom, hogy az a nő bukik rád. Jim rápillantott Mr. Randi gurura. Adrian Vogel volt az oka, hogy ebben a klubban kötött ki, és be kellett vallania, hogy a Vasálarc egyértelműen Adriannek való hely volt: tetőtől talpig feketébe öltözött, és piercingek lyukasztották át testének oly részeit, amelynek közelében más ember nemigen engedne tűt.

6

– Ugyan – kortyolt még egyet a söréből Jim. –Nem vagyok az esete. – Biztos vagy benne? ! – Igen. – Te hülye vagy. – Adrian végigszántott fekete fürtjein, de a haja visszaugrott az eredeti helyzetbe, mintha idomítva lenne. Ha nem az építőiparban dolgozott volna és nem káromkodott volna úgy, mint egy kocsis, az ember komolyan gondolkodóba eshetett volna, mennyi időt tölt el Ad a szupermarketben haj balzsamok és hajkencék kiválasztásával. Eddie Black volt a másik fickó velük, aki most bőszen csóválta a fejét. – Csak azért, mert nem érdekli a lány, még nem hülye. – Mondod te. – Élni és élni hagyni, Adrian. Mindenkinek így a legjobb. Ahogy visszaereszkedett a bársonyfotelbe, Eddie inkább tűnt egy motorosbanda tagjának, mint gótnak. Farmerben és bakancsban legalább annyira nem illett bele a díszletbe, mint Jim. Hatalmas termete és fura vörösesbarna szeme miatt azonban nehéz volt bárhol máshol elképzelni a fickót, mint egy csapat profi birkózó körében. Az építkezésen még a hosszú hajfonata miatt sem cseszegették, pedig az agyament tetőfedők nemigen szoktak ilyesmit kihagyni. – Hát, Jim, nem vagy túl bőbeszédű. – Adrian végigpásztázta a tömeget, nyilván magának keresett egy másik kék ruhás bombázót. Amikor nem talált, odaintett az asztaluk körül serénykedő pincérnőnek. – Egy hónapja dolgozom veled, szóval tudom, hogy nem azért nem beszélsz, mert hülye vagy. – Nincs sok mondandóm.

7

– Ezzel nincs is semmi baj – motyogta Eddie. Talán Jim ezért csípte Eddie–t jobban. A fickó is tagja volt a Keveset beszélünk, mert férfiak vagyunk klubnak, legtöbbször egy^ bólintással vagy fejrázással is megértette magát, szavak nélkül. Hogy hogy a fenébe lettek ennyire jóban Adriannel, akinek be nem állt a szája, a mai napig titok. És az, hogy még össze is bútoroztak, felfoghatatlan volt. Tökmindegy. Jimnek esze ágában sem volt a miértekbe és hogyanokba belefolyni. Semmi személyes. Igazából mindketten olyan keményfejű okostojások voltak, akikkel más körülmények között, egy másik időben és bolygón szívesen barátkozott volna, de itt és most semmi köze nem volt hozzájuk. Egyedül azért mondott igent a meghívásra, mert Adrian megfenyegette, hogy addig fogja nyaggatni, amíg be nem adja a derekát. Lényeg a lényeg: Jim jól elvolt a magányos farkas rutinnal, amely szerint mindenki hagyja békén és kész. Miután otthagyta a hadsereget, erre–arra csavargott, és csak azért kötött ki végül Caldwellben, mert itt unta meg a vezetést. És amint befejezték az építkezésen az aktuális melót, Jim úgy tervezte, hogy összepakol és továbbáll. Ha a volt főnökére gondolt, jobbnak is tűnt mozgó célpontként élni. Csak a jóisten a megmondhatója, hogy mikor bukkan fel egy újabb „különleges megbízatás" és fogják be a feladat teljesítésére. Megitta a maradék sörét, miközben azon morfondírozott, milyen mázli, hogy semmi más cucca nincs, a ruháit, a kocsiját és azt a lerobbant Harley–t leszámítva. Hát, nem sokat tud felmutatni harminckilenc év után... A francba... pont ma. Negyvenéves lett. Ma este ünnepli a születésnapját.

8

– Szóval tudnom kell, Jim – mondta Adrian, miközben előredőlt a kanapén –, van–e lányod. Azért nem csíped fel Kékruhást? De most komolyan, öregem, iszonyú dögös. – Nem csak a külső számít. – De azért nem árt. A pincérnő ekkor ért oda az asztalukhoz, és amíg a többiek rendeltek még egy kört, Jim újra a beszélgetés témájára pillantott. A nő nem fordult el. Még csak nem is pislogott. Csak szép lassan megnyalta tűzpiros ajkát, mintha eddig arra várt volna, hogy Jim újra ránézzen. Jim az üres sörösüvegére összpontosított, és muszáj volt egy kicsit mozgolódnia a boxban, mert úgy érezte, mintha valaki égő szenet csúsztatott volna a gatyájába. Már jó régóta nem volt nővel. Fogalmazzunk úgy, hogy Britney még szűz volt. Annyira régen. Na, és ki hitte volna, hogy a teste régóta készen áll egy hús–vér nőre, a jó öreg balkezest nyugdíjazva? – Oda kéne menned hozzá – folytatta Adrian. – És mutatkozz be. – Jó nekem itt, ahol vagyok. – Talán újra fontolóra kellene vennem a szellemi képességeidet – kontrázott Adrian, miközben vaskos ujjaival az asztalon dobolt, és nagy ezüstgyűrűjén megcsillant a fény. – Vagy legalábbis a szexuális beállítottságodat. – Tedd azt. Adrian káromkodott egy cifrát, és végre eljutott az agyáig, hogy talán nem kellene a Kékruhást tovább erőltetnie Jimnél. – Na jó, befejeztem. A fickó nekidőlt a kanapé háttámlájának, így elég hely maradt Jimnek és Eddie–nek, hogy kényelmesen 9

elterpeszkedhessenek. Ahogy az könnyen megjósolható volt, Ad nem bírta sokáig befogni a száját. – Na, és a lövöldözésről hallottatok? Jim a homlokát ráncolta. – Megint volt egy? – Aha, a holttestet a folyónál találták meg. – Általában ott bukkannak fel. – Hová jutott ez a világ? – tette fel a költői kérdést Adrian, majd felhajtotta a maradék sörét. – Mindig is ilyen volt. – Gondolod? Jim hátradőlt, miközben a pincérnő letette a fiúk elé az újabb söröket. – Nem gondolom, tudom. – Te absolvo in nomini Padre, et Filis, et Santo Sprito... Marie–Terese Boudreau a gyóntatófülke rácsos ablakára függesztette a tekintetét. A rács túloldalán látni lehetett a pap arcélét, mégha erősen árnyékba burkolózott is. Ennek ellenére felismerte. Ahogy a pap is felismerte őt. Sőt arról is tudomása volt, hogy Marie–Terese mivel foglalkozott, és miért kellett hetente legalább egyszer gyónni járnia. – Menj, gyermekem! Isten veled. Amint a pap behajtotta a kettejüket elválasztó ablaktáblát, a nőre rátört a pánik, satuba fogva a mellkasát. Ezekben a csendes pillanatokban, amikor megvallotta a bűneit, és fény derült arra, milyen megalázó helyen dolgozott, minden, amit mondott, hirtelen rivaldafénybe került, szemléltetve az életét egyre inkább behálózó erkölcsi romlást. Mindig kellett egy kis idő, mire a képek elhalvanyúltak. Mint, ahogy a fojtogató érzés is, amelyet annak tudata váltott ki, hogy hová is ment ezután. 10

Markába fogta a rózsafüzért, és betette a kabátja zsebébe, majd a földről felvette a táskáját. A gyóntató– fülke előtt elhaladó léptek hallatán megtorpant, és várt egy kicsit. A munkahelyén annyit mutatott magából, amennyit csak lehetett, ezért a munkán kívüli életében megpróbált a lehető legészrevétlenebb maradni. Más oka is volt rá, hogy kerülje a feltűnést. Amikor a férfi bőrtalpú cipőjének kopogása elhalkult a márványpadlón, széthúzta a vörös bársonyfüggönyt, és kilépett a fülkéből. A caldwelli Szent Patrick–katedrális csupán feleakkora lehetett, mint a Manhattanben lévő társa, de még az alkalmi templomba járók is áhítattal léptek be ide. A gótikus boltívek olyanok voltak, mint az angyalok szélesre tárt szárnyai, a magasra törő mennyezet pedig mintha egyenesen a mennyország kapuit döngette volna. Marie–Terese érdemtelennek, ugyanakkor hálásnak érezte magát, hogy a templom falain belül tartózkodhat, és imádta az ott terjengő illatot. Méhviasz, citrom és tömjén. Csodálatos. Ahogy a szentek kápolnái mellett elhaladt, ki kellett kerülnie az ablaksor körüli mozaikfríz megtisztításához épített állványzatot. A fogadalmi gyertyák pislákoló fénye és a mozdulatian szobrokra vetődő gyenge fénypászmák most is nyugalmat sugároztak, és arra emlékeztették, hogy a lét bevégeztézel egy örökkévalóságig tartó béke vár minden megfáradt lélekre. Feltéve, hogy az embert beengedik a kapun. A katedrális oldalbejáratait pontban este hat órakor bezárták, ezért általában a főbejáraton tudott már csak kimenni – a fenséges bejárat tervezője előtt valószínűleg magasztosabb cél lebeghetett. A faragott ajtókat sokkal inkább a vasárnapi misére beözönlő emberek százainak...

11

vagy fontos házassági ceremóniák vendégeinek fogadására szánhatták... vagy az erkölcsös híveknek. Marie–Terese határozottan az oldalbejáratot részesítette volna előnyben. Legalábbis jelenleg. Éppen nekinehezedett a vastag faajtónak, amikor valaki a nevét suttogta. Hátrapillantott a válla felett. A homályban senkit sem látott. A katedrálisban egy lélek sem volt rajta kívül. – Hahó? – Kiáltása visszhangot vert.– Atyám? Amikor nem érkezett válasz, megborzongott, és egy hirtelen impulzustól vezérelve nekirontott a bal ajtótámlának, és szinte kirobbant a hűvös áprilisi éjszakába. Gyapjúkabátjának gallérját szorosabbra húzta, és szökkenő léptei csak úgy kopogtak a lépcsőn. Kocsiját az utca túloldalán hagyta, és meg kellett várnia, míg egy kombi elhaladt előtte, majd átszaladt az úttesten. Amint bepattant az autóba, szélsebesen bezárta az ajtót. Hevesen zihálva körülnézett. A kopasz falc alatt baljós árnyékok szelték keresztbe–kasul a járdát, és a hold előbukkant az elvonuló felhők mögül. De senki nem követte, nem látott se egy sí maszkos férfit, se egy lopakodó támadót. Senki nem volt ott. A Toyotába csak nehezen sikerült életet lehelni. Mint mindig. Miután belenézett a tükörbe, lassan kigurult az úttestre, és elindult a városközpontba. A tovasuhanó utcai lámpák és autók fénye egy pillanatra elvakította, megvilágította az anyósülésen heverő fekete vászontáskát. Az a borzasztó munkaruha volt benne, amit már egy éve hordott. Amint sikerül ezt a rémálmot maga mögött tudnia, elégeti az egészet a hozzá tartozó aligtakaró szíjakkal együtt.

12

A Vasálarc volt a második hely, ahol „dolgozott". Az elsőt körülbelül négy hónapja felrobbantották. Szó szerint. Alig tudta elhinni, hogy még mindig ebben a szakmában dolgozik. Minden egyes éjszaka úgy érezte, hogy visszaszippantja egy rossz álom, és már abban sem volt biztos, hogy a gyónás segít-e bármit is a kialakult helyzeten, vagy sem. Néha azt érezte, hogy mindössze felkavarja magában mindazt a szennyet, amit jobb lenne békén hagyni, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy feloldozást találjon. A Vasálarc egy klubokkal, bárokkal és tetováló szalonokkal rogyásig lévő sétányon, a Trade utcán állt, és mint a többi szórakozóhely, ez is nagyon felkapott és népszerű volt a hét minden egyes napján. Marie–Terese elhajtott a zord épülethomlokzat és a kígyózó sorban fagyoskodó zombie–jelöltek mellett, bekanyarodott egy sikátorba, és a szemeteskonténereket enyhén súrolva a parkolóban kötött ki. Beállt a SZEMÉLYZETI PARKOLÓ felirattal ellátott téglafal elé, és a táskáját megragadva kiszállt a kocsiból. A klub tulajdonosa, Trez Latimer ragaszkodott hozzá, hogy valamennyi női dolgozó, legyen szó pincérnőről, bárpultosról, táncosról vagy bárki másról, a bejárati ajtóhoz legközelebb lévő kijelölt parkolóhelyeket használja. Legalább olyan gondoskodó és jó főnök volt, mint korábban a Tiszteletes, és ezt minden munkavállalója nagyra értékelte. Caldwellnek volt egy nagyon rossz oldala is, és a Vasálarc alkalmazottai pont ennek a közepén dolgoztak. Marie–Terese még szorosabbra fogta a gallérját, és felnézett az égre. A csillagok és a hold egyaránt tiszteletüket tették, a város élénk fényei azonban elhomályosították a pazar mennyei látképet, amely így 13

távolibbnak tűnt, mint valaha. Lehunyta a szemét, és mélyeket szippantott az éjszakai levegőből. Amikor kinyitja, már valaki más bőrében és agyában lesz. Egy olyan valakiében, akit nem ismert, és akire esze ágában sem volt emlékezni a jövőben. Egy olyan valakiében, akitől undorodott. Akit gyűlölt. Utolsó lélegzet. Mielőtt résnyire nyitotta volna a szemét, ismét elöntötte a pánik, és a hideg ellenére az egész testét kiverte a víz, még a homlokát is. A szíve úgy dörömbölt, mintha rabló elől menekülne, és elgondolkozott rajta, hogy vajon hány ilyen éjszakát lesz még képes elviselni. A szorongás minden héttel rosszabb lett, mint egy lavina, amely lassan, de biztosan zuhan alá a hegyen, maga alá temetve mindent és mindenkit jeges fogságába. De nem hagyhatta abba. Még mindig tetemes adóssága volt... részben pénzbeni, részben természetbeni. Amíg vissza nem tud jutni oda, ahonnan indult, olyan helyen kellett maradnia, ahol nem akart. Mindamellett azt mondta magának, hogy igenis meg akarja tapasztalni a szorongást, azaz még nem adta meg magát teljesen a körülményeknek. Korábbi énjéből egy rész legalább túlélte. A kis belső hang szerint azonban már nem sokáig lesz ez így. Váratlanul kivágódott a klub hátsó bejáratának ajtaja, és egy kis akcentussal színezett hang a lehető legkedvesebben megkérdezte: – Jól vagy, Marie–Terese? A lánynak felpattant a szeme, felöltötte a maszkját, és nyugalmat színlelve odalépett a főnökéhez. Trez minden bizonnyal az egyik biztonsági kamerán figyelte. Nagyon ügyelt a biztonságra, és egy pillanatig sem habozott, hogy közbeavatkozzon, és megvédje, akit kell. 14

– Minden rendben, Trez, koszi. A férfi kitárta előtte az ajtót, és amint elsétált mellette, sötét szeme tetőtől talpig végigmérte. Kávészínű bőrével, leginkább etiópiainak tetsző, finom csontozatú arcával és tökéletesen metszett ajkával, Trez Latimer vonzó férfi volt – de őt mindenekelőtt a modora nyűgözte le. Az udvariasságot mesterfokozatra fejlesztette. Habár épeszű ember nem akarna vele ujjat húzni. – Minden este ezt csinálod – mondta Trez, amint bezárta mögöttük az ajtót, és a hevederzárat is ráfordította. – Ott állsz a kocsi mellett, és az eget kémleled. – Tényleg? – Valaki bántott? – Dehogy, de ha így lenne, rögtön szólnék neked. – Akkor bánt valami? – Nem. Minden oké. Trez egyáltalán nem volt erről meggyőződve, de lekísérte Marie- Terese-t a női öltözőig, és az ajtónál elváltak útjaik. – Tudod, hol találsz meg, ugye? Bármikor a rendelkezésedre állok. – Tudom. Es köszönöm. Ekkor a férfi a szíve fölé helyezte a kezét, és kurtán meghajolt. – Örömömre szolgál. Az öltözőben enyhe verítékszag és samponillat terjengett, a kilencszer kilencméteres helyiség falai mellett hosszú fémszekrények sorakoztak, és a padlóba csavarozott padsorok szabdalták fel a teret. A szemközti falnál hatalmas tükör állt, és egy majd' két méter hosszú pult, amelyen mindenféle kozmetikumok hevertek szerteszét. Mint mindig, most is egyedül volt. Mindig ő érkezett meg elsőnek, és ő volt az első, aki távozott. Mivel már a

15

munkára összpontosított, nem volt helye tétovázásnak, ment minden, mint a karikacsapás. A kabátot beakasztotta a szekrénybe. A cipőjét lerúgta. A haját leeresztette. Kinyitotta a vászontáskát. A kék farmer, a fehér garbó meg a királykék gyapjúpulcsi lekerült róla, és helyette olyan szerelésbe bújt, amelyben Halloweenkor még jelmezbálon sem mutatkozna. Tizennyolc centis szoknya, a bordáit is alig fedő top, csipkés szélű combfix, valamint tűsarkú cipő, amely törte a lábát. Ez volt a munkaruhája. Persze mindez feketében. A Vasálarcban a fekete volt az uralkodó szín, mint ahogy az előző klubban is. A munkán kívül sosem hordott feketét. Körülbelül egy hónapja dolgozott már ezen a helyen, amikor minden fekete vagy fekete mintás cuccot kidobált a ruhatárából. A falitükörben tanulmányozva magát ráfújt egy adag hajlakkot dús barna hajára, és turkálni kezdett a szemhéjfestékek és pirosítok között. Kizárólag sötét és csillámos árnyalatokat választott, amelyek körülbelül annyira voltak ártatlanok, mint a Playboy–villa nyuszijai. Rutinos mozdulatokkal vastag fekete vonalat húzott a szemhéjára, majd műszempillát ragasztott fel. Végül a táskájából kihúzott egy tubus szájfényt. Rúzson sohasem osztozott a többi lánnyal. Mindenkit alaposan kivizsgáltak havonta, de nem akart kockáztatni: tudta, hogy mit csinál, és kínosan ügyelt a biztonságra. Lehet, hogy a többi lánynak alacsonyabbak az elvárásai. A szájfénynek mesterséges eper íze volt, de akkor is ez volt a legfontosabb kiegészítő. Soha nem csókolt meg senkit. Soha. A legtöbb férfi ezzel tisztában volt, de vastagon bekent ajkával rögtön véget vethetett bárminemű vitának: minden férfi el akarta kerülni, hogy a felesége vagy a barátnője megtudja, merre járt a „haverokkal" sörözni. 16

Marie–Terese nem nézett a tükörbe, hanem megfordult, és elindult a zajtól és emberektől terhes klubhelyiségbe. Várta a munka. Ahogy a félhomályos, hosszú folyosón lépkedett a klub főhelyisége felé, a zene hangereje egyre erősödött, akárcsak az ő szívverése. Talán egy és ugyanaz volt a kettő. A folyosó végén kitárult előtte a tánctér, és a sötétli– lára mázolt falak, a fekete csempézett padló és a gyenge világítás olyan benyomást keltett, mintha az ember egy barlangba sétált volna be. A levegő vibrált a szextől, a mennyezetről lelógó kovácsoltvas ketrecekben nők táncoltak, és az árnyékos sarkokban kettesével vagy hármasával vonagló emberi testek mozogtak a vad zene ütemére. Miután a szeme hozzászokott a sötéthez, a jól bevált módszer szerint felmérte a férfikínálatot, és azt kívánta, bárcsak ne tett volna szert ilyen tudásra. Csak a ruha alapján nem lehetett megállapítani, hogy vajon jövőbeni kliensről van–e szó, és az sem segített, hogy kivel volt az illető, vagy viselt–e jegygyűrűt. Minden férfi tetőtől talpig végigmérte, tehát az sem volt támpont, hogy éppen mely testrészét bámulták meg. Annyi volt a különbség, hogy a leendő jelölt olyan sóvárgással nézett rá, ami több volt mohóságnál: ahogy a tekintete végigfutott a testén, a szégyenteljes aktus az ő részéről már meg is történt. Azonban ez cseppet sem zavarta. Olyat úgysem tudnának vele tenni, ami korábban ne történt volna már meg. És két dologban egészen biztos volt. Egy: előbb–utóbb hajnali hármat üt az óra. Kettő: mintahogy az éjszakát is felváltja a hajnal, úgy életének ez a szakasza sem fog örökké tartani. Normálisabb, kevésbé depressziós pillanataiban azzal nyugtatta magát, hogy majd túljut ezen a nehéz 17

időszakon, csakúgy, mint egy influenzán. Még, ha nehezen hihető volt is a szebb jövő, bíznia kellett abban, hogy egy reggel kinyitja a szemét, a nap melegen simogatja az arcát, és egy jólesőt nyújtózkodva ráébred, hogy vége a betegségnek, újra ép és egészséges. Feltételezve, hogy csak egy influenzáról volt szó. Mert amin most keresztülment, az inkább rákhoz hasonlított. .. talán egy kis részt örökre elveszített önmagából, mert elvitte a betegség. Marie–Terese elzárta gondolatait agya egyik hátsó zugába, és belevetette magát a tömegbe. Senki nem mondta, hogy az élet egyszerű, móka és kacagás vagy éppen tisztességes. Néha pedig a túlélés érdekében muszáj megtenni olyan dolgokat is, amelyek végképp és teljesen felfoghatatlanok az elme családra és otthonra vágyódó része számára. De az életben nem lehet a rövidebb utat választani, és minden hibáért nagy árat kell fizetni. Mindig.

18

Második fejezet Az 1893–ban alapított Marcus Reinhardt Ékszerház Caldwell belvárosának egyik méltóságteljes téglaépületében üzemelt azóta, hogy a mélyvörös falakat összetartó habarcs megszáradt. A cég a nagy gazdasági világválság idejében új tulajdonoshoz került, de az üzlet erkölcsi világképe változatian maradt, és gond nélkül érvényesült a mai internetes világban. Csúcsminőségű, ritka ékszerek: versenyképes áron, amelyhez egyedülálló személyes kiszolgálás jár – ez volt a mottó. – A jégbort behűtöttem a magánteremben, uram. James Richard Jameson, annak a bizonyos úriembernek az ükunokája, aki 1936–ban Mr. Reinhardttól megvásárolta az üzletet, az egyik vitrin tükrében igazgatta a nyakkendőjét. – Pompás. James vetett egy pillantást a három főből álló személyzetre, akiket személyesen választott ki, hogy a záróra után megbeszélt időpontra ott maradjanak. Mindannyian a kötelezően előírt fekete öltözetet viselték, William és Terrance a cég lógójával ellátott arany–fekete nyakkendővel, Janice pedig egy 1950–es évekből származó arany–ónix nyaklánccal kiegészítve. Legalább olyan elegánsnak és visszafogottnak mutatkoztak, mint a bemutatóteremben található ékszerek zöme, emellett folyékonyan társalogtak angol, illetve francia nyelven. A Reinhardt Ékszerház olyan ékszerválasztékkal büszkélkedhetett, amiért érdemes volt az embernek Manhattanből vagy akár egészen Montrealból ideutaznia. És kivétel nélkül megérte a benzinköltséget. A bemutatóterem minden szegletéből csillogtak–villogtak a 19

drágakövek, mint egy igazi kis galaxisban. A világításnak köszönhetően az üvegdobozok visszatükrözték a ragyogást: a határvonal elmosódott vágy és szükség között. Még mielőtt az ajtó mellett elhelyezett állóóra este tízet ütött volna, James előkapott egy kézi porszívót egy kis szekrényből, és elsimította vele az antik perzsaszőnyegen lévő lábnyomokat. Amint visszaaraszolt a tároló rekeszhez, maga előtt húzva a porszívót, visszakövette saját lábnyomait, hogy még véletlenül se álljon rendetlenül egy szőnyegrojt sem. – Azt hiszem, megérkezett – szólt William az egyik berácsozott ablak mellől. – Ó... te jó ég – motyogta Janice, amint kollégájához dőlve ő is kipillantott. James helyére tette a porszívót, és még egyszer végigsimított az öltönyén. A szíve gyorsabb ütemben dobolt mellkasában, de hidegvérét magára erőltetve nagy elszántsággal átsétált a bejárati ajtóhoz, és kitekintett az utcára. Az üzlet délelőtt tíz és este hat között minden kedves vásárlót szívesen fogadott. Hétfőtől szombatig. A magánügyfelek azonban záróra után érkeztek. A számukra megfelelő időpontban. Az M6–OS BMW–ből kiszálló úriember egyértelműen az ügyfél kategóriába tartozott. Európai szabású öltönyt viselt, és a hideg ellenére sem volt rajta kabát. Egy atléta ruganyos járásával közelített, de az arcát egy bérgyilkos is megirigyelte volna. Egy rendkívül értelmes, roppant nagy hatalommal rendelkező férfi benyomását keltette, aki néha rosszban sántikál. Na, nem mintha a Reinhardt Ékszerháznak bárminemű kifogása lett volna maffiatagok és drogdílerek kiszolgálása ellen. James nem azzal kereste a kenyerét, hogy bárki felett is 20

ítélkezett, tehát tőle az ügyfél akár Tony Soprano kebelbarátja vagy az erkölcsösség földi helytartója is lehetett drága bőrmokaszinjában. Kinyitotta a zárat, és szélesre tárta az ajtót, még mielőtt a csengő megszólalhatott volna. – Jó estét kívánok, Mr. diPietro. A férfi határozottan és kurtán kezet fogott, a hangja mélyen és lényegre törően csengett, szürke szeme pedig hidegen villant. – Minden készen áll? – Igen – felelte James némi tétovázás után. – A jövendőbelije is csatlakozik hozzánk? – Nem. James bezárta maguk mögött az ajtót, és mutatta a hátsó helyiségbe vezető utat. Eközben szorgalmasan figyelmen kívül próbálta hagyni a tényt, hogy Janice a tekintetével szinte felfalta a férfit. – Megkínálhatom egy pohár pezsgővel? – Nem. Térjünk a lényegre. Mutassa a gyémántokat. – Ahogy óhajtja. A helyiség falait olajfestmények borították, s a berendezés egy nagy antik íróasztalból és négy aranyozott székből állt. Az asztalon egy mikroszkóp, egy fekete bársony bemutatópárna, a jéghideg jégbor, valamint két kristálypohár sorakozott. Terrence James egy fejbólintásából értett, és elvitte az ezüst pezsgősvödröt, míg Janice enyhén kapkodva gondoskodott a poharak eltávolításáról. William továbbra is az ajtónyílásban maradt, készen állva bármilyen kérés teljesítésére. Mr. diPietro helyet foglalt. Kezét az asztalon nyugtatva a kézelője alól kivillant platina Choppard karórája. A karórája színével megegyező színű szeme nemcsak méregette Jamest, hanem mintha az agyáról is röntgent akart volna készíteni. 21

James a torkát köszörülve helyet foglalt az ügyfelével szemben. – A megbeszélésünk értelmében összegyűjtöttem a legkülönlegesebb gyémántokat a saját kollekciómból, illetve néhányat közvetlenül Amszterdamból hozattam. James elővett egy aranyszínű kulcsot, és az asztal legfelső fiókjának zárjába helyezte. Abban az esetben, ha az ügyfél még nem látta volna a kínálatot vagy még nem vásárolt náluk, mint ahogy azt a jelenlegi helyzet mutatta, James döntötte el, hogy melyik kategóriába tartozott az illető. Egy: aki rögtön a luxustermékeket kéri, vagy kettő: aki fokozatosan halad a magasabbnál magasabb árfekvés felé. Nem vitás, hogy Mr. diPietro melyik kategóriát képviselte. James egy tíz gyűrűt tartalmazó tálcát tett az asztal tetejére. A gyűrűket egytől egyig forró gőzben tisztították fényesre, hogy a szemle során kellőképpen lenyűgözőek legyenek. A férfi kiválasztott egy gyűrűt a fekete bársonytokból, amely egy picit kisebb karátszámmal rendelkezett, mint a legnagyobb gyémántgyűrű, de kétségkívül mind között a legjobb volt. – Ez egy hét egész hét tized karátos, smaragd metszésű, a legtisztább D színkategóriás, belsőleg hibátlan gyémánt. Természetesen megtekintheti a hozzá tartozó tanúsítványokat és igazolásokat is. James lélegzet–visszafojtva figyelte, ahogyan Mr. diPietro elvette a gyűrűt, és lehajolt, hogy megvizsgálja. Semmi értelmét nem látta, hogy említést tegyen a drágakő rendkívüli csiszolásáról és szimmetriájáról, vagy arról, hogy a platinafoglalatot külön a gyémánthoz igazítva, kézzel készítették, és hogy milyen ritkán kerül egy ilyen rendkívüli ékszer a piacra. A gyémánton visszatükröződő fények és ragyogás magáért beszélt, úgy 22

szórta a szikrákat, hogy az ember elgondolkozott rajta, hogy a kő nem a varázslat szülötte–e. – Mennyibe kerül.? – kérdezte Mr. diPietro. James az asztalra helyezte a tanúsítványokat. – Kétmillió–háromszázezer dollár. Az olyan embereknél, mint amilyen Mr. diPietro is volt, általában a minél–drágább–annál–jobb alapelv működik, de igazság szerint ez nem volt rossz ajánlat. Ahhoz, hogy a Reinhardt Ékszerház versenyben maradjon, egyensúlyban kellett tartania a volument és az árrést. Ha túl nagy az árrés, nincsen volumen. Mindamellett, feltételezve, hogy Mr. diPietro nem tesz egyik fegyintézetben sem hosszabb látogatást, illetve nem veszti el ingét–gatyáját egy anyagi csőd következtében, James ilyenfajta férfival vágyott hosszú távú kapcsolatra. Mr. diPietro visszaadta a gyűrűt, miközben a tanúsítványokat tanulmányozta. – Mutassa a többit is. James megpróbálta leplezni a meglepődöttségét. – Természetesen. Természetesen. Jobbról balra haladva bemutatta a tálcán fekvő gyűrűket, mindegyiknek elmondta a jellemzőit, és azon tanakodott, vajon mennyire nyúlt mellé, amikor osztályozta az ügyfelét. Terrence még hat gyűrűt behozott, öt karát felettieket. Egy jó óra elteltével Mr. diPietro hátradőlt a székében. A férfi nem nyújtózkodott, a figyelme egy pillanatra sem lankadt, nem nézegette a mobilját, a feszültséget sem próbálta viccekkel enyhíteni. Még Janice–re sem vetett egy pillantást sem, holott igen csinos nő volt. Teljesen és tökéletesen elmerült abban, amit csinált. James megpróbálta elképzelni a nőt, aki majd a gyűrűt viseli. Minden kétséget kizáróan gyönyörű, de egyben nagyon független és nem túl érzelmes. Rendszerint még a 23

legracionálisabb és sikeres üzletemberek szemében is megcsillant némi érzelem, amikor egy ilyen gyűrűvel szándékozták meglepni az asszonyaikat –az érzelmet akár a meglepetéshez kapcsolódó izgalom váltotta–e ki, akár maga a tudat, hogy olyasmit engedhet meg magának, amit az emberek kilencvenkilenc egész kilenctized százaléka még álmában sem! Mind mutattak valamilyen érzelmet. Mr. diPietro pont olyan rideg és kemény maradt, mint az általa tanulmányozott drágakő. – Esetleg mutathatok valami mást is önnek? – kérdezte James kissé leereszkedően. – Rubint vagy talán zafírt? A férfi a belső öltönyzsebébe nyúlt, és előhúzott egy vékony fekete tárcát. – Elviszem, amit legelőször mutatott. Pontosan kétmillióért. – James nagyot pislogott, mialatt Mr. DiPietro egy hitelkártyát helyezett az asztal tetejére. – Hamar itt hagyok egy rakás pénzt, azt akartam, hogy megdolgozzon érte. És ide fogja nekem adni a követ kevesebbért, mert szüksége van olyan visszatérő ügyfelekre, mint jómagam. Jamesnek szüksége volt pár pillanatra, hogy összeszedje magát, és elhitte, hogy talán mégiscsak pénz áll a házhoz. – Ööö... nagyra értékelem a jó ítélőképességét, de tartom magam a kétmillió–háromszázezres árhoz. Mr. diPietro a kártyával az asztalon kopogott. – Azt csak részletekben kapná meg. Kétmillió. Most. James gyors fejszámolást végzett. Ha eladja kétmillióért, még mindig van rajta háromszázötvenezer dollár haszna. – Rendben – mondta végül. Mr. diPietro egy cseppet sem tűnt meglepettnek. 24

– Bölcs döntés. – És az igazítás? Tudja, milyen méretet hord a... – Egyedül a hét egész héttizedes karátszám fogja érdekelni. Minden mást később rendezünk. – Ahogy kívánja. James általában a személyzet gondjaira bízta az ügyfelet, hogy foglalják le, míg ő becsomagolja a megvásárolt terméket és kinyomtatja a biztosításhoz szükséges okmányokat. Ma este azonban egy fejrázással tudtukra adta, hogy mellőzzék a formaságokat. Mr. diPietro közben elővette a mobilját, és már tárcsázott is. Amíg James a papírokkal bíbelődött hátul, hallotta, hogy az ügyfele telefonál. Semmi incselkedés, mint a „drágám, van egy meglepetésem a számodra", vagy „mindjárt átmegyek hozzád". Mr. diPietro a leendő menyasszonya helyett valami Tom nevű fickóval tárgyalt egy bizonyos telekről. James lehúzta a hitelkártyát. Miközben a banki visszaigazolásra várt, újfent gőz tisztította a gyűrűt, és időnként oda–oda pillantott a kártyaleolvasó gép zöld digitális kijelzőjére. Amikor közölték vele, hogy hívja fel a bank a nap huszonnégy órájában üzemelő ügyfélszolgálatát, egyáltalán nem lepődött meg. Amint vonalba került, a banki képviselő a telefonhoz kérette Mr. diPietrót. James átirányította a hívást a másik asztali készülékre, és átdugta a fejét a szomszéd helyiségbe. – Mr. diPietro. – Velem akarnak beszélni? – Lustán kinyújtotta jobb kezét, amin ismét megcsillant az óra, és átvette a telefonkagylót. Még mielőtt James odaért volna, hogy a hívástartást kikapcsolja, Mr. diPietro már a kagylót füléhez szorítva beszélt.

25

– Igen, pontosan. Igen, én vagyok. Igen. Igen. Az anyám leánykori neve O'Brian. Igen. Köszönöm. – Jamesre nézett, mialatt visszahelyezte a telefont. – Adnak magának egy felhatalmazási kódot. James meghajolt, és visszament az irodába. Amikor visszatért, egy vörös és aranyszínű fülű, fényes fekete tasak volt nála, valamint egy boríték, benne a nyugtával. – Remélem, hamarosan újra felkeres minket, és a segítségére lehetünk. Mr. diPietro átvette a jelenleg már tulajdonát képező zacskót. – Csak egyszer szándékozom megnősülni, de évfordulók is lesznek. Jó sok. A személyzet félreállt az útjából, és Jamesnek szinte futnia kellett, hogy előbb érjen az ajtóhoz, mint Mr. diPietro. Amint a férfi kilépett, James ráfordította a zárat, és kinézett az ablakon. Te jóisten, milyen pompás volt a férfi kocsija! A motor rögvest felmordult, és az utcai lámpák fénye visszatükröződött a tükörsima, fekete festéken. James megfordult, és észrevette, hogy Janice vágyódó tekintettel kémlel az ablakon kívülre. Szinte esküdni mert volna rá, hogy a nő nem az autót csodálta, mint ahogy egy perccel korábban ő tette, sokkal inkább a vezetőjét. Milyen furcsa, nem igaz? Az ember számára nem elérhető dolgokhoz mindig nagyobb vonzerő társul, mint a már meglévőkhöz. Talán ezért viselkedett ennyire nemtörődöm módon Mr. diPietro. Bármit megvásárolhatott, amire éppen kedve szottyant, és ugyanannyiba telt neki egy többmilliós gyűrűt megvenni, mint más embernek egy újságot vagy egy doboz kólát. Nincs olyan, amit az igazán gazdagok nem engedhetnek meg maguknak. Minő szerencse!

26

– Bocs fiúk, de én most lelépek. Jim az asztalra helyezte az üres üveget, és a bőrdzsekijéért nyúlt. Két üveg sört ivott, mivel a harmadik után már kicsit neccesen ment volna a vezetés. Ezért úgy döntött, hogy hazamegy. – Komolyan nem hiszem el, hogy egyedül távozol – mondta vontatottan Adrian, és tekintete ismét Kékruhásra tévedt. A nő még mindig a mennyezeti lámpa alatt állt. Még mindig nézett. És változatlanul lélegzetelállítóan festett. – Hát pedig így van. – A legtöbb férfiban fele ennyi önkontroll sincs, mint benned – mondta Adrian mosolyogva, amitől megcsillant az alsó ajkát átlyukasztó karika. – Be kell vallanom, hogy le vagyok nyűgözve. – Ja, egy szent vagyok. – Akkor óvatosan vezess haza, és otthon fényesítgesd a glóriád. Holnap találkozunk az építkezésen. Miután kezet fogtak, Jim keresztülvágott a tömegen. Útközben elég érdekes pillantásokat kapott a feketeruhás, szegecses ruhát viselő gótoktól. Körülbelül olyan szépen néztek rá, mint ahogy egy átlagember tekinthet rájuk a bevásárlóközpontban. Mi a fenét keresel te itt? Ezek szerint nem voltak túlságosan oda a Levi's farmerért és a flanelingért. Biztos sértette a bőr– és csipkefetisüket. Szar ügy . Jim megpróbálta minél nagyobb ívben elkerülni Kékruhást, és amint kiért a szabadba, mély levegőt vett, mintha sikeresen átjutott volna egy vizsgán. Sajnos a hideg levegő korántsem hozott akkora megkönnyebbülést, mint amire számított, és miközben a hátsó parkolóba ballagott, a keze automatikusan a mellső zsebéhez vándorolt. 27

Leszokott a cigiről, és tessék, egy év múlva még mindig a piros Marlborough–ért nyúl. Ez a régi szokása pont olyan volt, mint egy amputált testrész, amelynek helyén fantomfájdalmat érez. Amint befordult a sarkon, s besétált a parkolóba, elhaladt egy sor kocsi mellett, amelyek orral a fal felé álltak. Egytől egyig mind koszos volt, az alvázukra és az oldalukra pedig az útra leszórt só és fehér hólé tapadt. A saját kocsiját, amely ugyanolyan mocskos volt, mint többi, a harmadik sor legvégén parkolta le. Ahogy lépkedett, jobbra és balra nézett. A városnak egy meglehetősen rossz környékén járkált éppen, és ha valaki megtámadja, felkészülten akarta fogadni. Na, nem mintha ódzkodna egy jó kis bunyótól. Fiatalkorában mindig belekeveredett egybe, majd később a hadseregben alaposan kiképezték – a mindennapi munkájának köszönhetően pedig remek formában volt. De akkor is jobb... Hirtelen megtorpant, mert egy csillogó aranytárgyat pillantott meg a földön. Lehajolt, és felvette a vékony aranygyűrűt – várjunk csak, ez karika fülbevaló, az a fajta, amelyik önmagába csatolódik. Ujjaival letörölte róla a latyakot, és a kocsisorok közé tekintett. Végül is bárki elejthette, és nem tűnt túl drága ékszernek. – Miért mentél el nélkülem? Jim ledermedt. A francba, a hangja legalább olyan érzéki volt, mint maga a nő. Jim teljes magasságában kihúzta magát, sarkon fordult, és a kocsik csomagtartóin átpillantva meglátta a Kékruhást. A nő úgy kilenc méterre állt tőle, az egyik biztonsági lámpa fénye alatt – ami elgondolkoztatta

28

Jimet, hogy vajon mindig az alakját megvilágító helyet választja–e ki. – Hideg van – mondta. – Vissza kellene menned a klubba. – Nem fázom. Ahogy gondolod. Addig gyönyörködöm a látványban. – Hát... én megyek. – Egyedül? – Elindult felé, magas sarkúja nyomot hagyott a latyakban. Minél közelebb ért hozzá, annál dögösebben nézett ki. Mélyvörös, enyhén szétnyíló száját mintha csókra teremtették volna, és az a hajkorona... Jim csak arra tudott gondolni, hogy meztelen mellkasát és combját beteríti vele. Jim nyomban zsebre vágta a kezét. Jóval magasabb volt a nőnél, de ahogy az ringó csípővel közeledett felé, mintha gyomorszájon vágták volna, mozdulni sem tudott, teljesen megkövült. Miközben arra a finom, halvány bőrre szegezte a tekintetét, elkalandoztak a gondolatai. Vajon tényleg olyan puha a bőre, mint amilyennek tűnik? A ruha alatt rejtőző testről már nem is beszélve. Ahogy megállt előtte, megpróbálta emlékezetébe vésni, mikor volt utoljára nővel. Húha, jó régen. – Hol a kocsid? – kérdezte a nő. – Kisteherautóm van. – És hol? Abban a pillanatban hideg fuvallat süvített ki a közeli sikátorból, mire a nő enyhén megborzongott, és maga köré fonta kecses karját. Az a sötét szempár, amely olyan csábosán szuggerálta a klubban, most könyörgően tekintett rá... szinte lehetetlennek tűnt, hogy elforduljon tőle. Most komolyan meg fogja tenni? Tényleg belevész ebbe a meleg asszonyba, mégha csak egy rövid időre is? 29

Még egy széllökés vágódott nekik, és a nő először egyik, majd a másik lábával dobbantott. Jim levette a bőrdzsekijét, és odament hozzá. Miközben tekintetük egymásba fúródott, ráterítette a nőre az eddig őt melegítő kabátot. – Itt parkoltam le. A nő keze az övéért nyúlt, és megszorította. Jim mutatta az utat. Az F150–es Fordot nem romantikázásra tervezték, de azért akadt elegendő hely benne – nem mintha Jim bármi mással szolgálhatott volna. Segített neki beszállni, majd a kocsit megkerülve, a kormány mögé pattant. A motor gyorsan felizzott, és Jim lekapcsolta a ventilátort, amíg a kocsi eléggé be nem melegedett ahhoz, hogy ne csak hideget fújjon. A nő felé fordult az ülésben, és ahogy közelebb araszolt, a melle egyre inkább kikívánkozott a ruha szoros mellpántja felett. – Nagyon kedves vagy Jim bármi más jelzőt szívesen alkalmazott volna magára, a kedves kivételével. Különösen arra való tekintettel, ami éppen a fejében járt. – Nem engedhetem, hogy fázzon egy hölgy. Jim tetőtől talpig végigmustrálta. A nő az ő lelakott bőrdzsekijében, a fejét lehajtva kuporgott az ülésen, és hosszú haja a vállán aláhullva a dekoltázsába ért. – Szeretnél beszélgetni? – kérdezte, mert úgy érezte, hogy jófiúként kell viselkednie. – Nem. – Mély levegőt vett, amitől még törékenyebbnek hatott. – De valamit... szeretnék csinálni. Jim határozottan nem érezte magát kedvesnek. Egy karnyújtásnyira ült egy gyönyörű nőtől, aki ugyan sebezhetőnek tűnt, ő mégsem pszichiátert akart vele ját-

30

szani, hanem egy egészen más, vízszintes pozíció motoszkált az agyában. Amint a nő felemelte az arcát, a szeme olyan szomorúan csillogott, mint egy árva kutyakölyöké. – Kérlek... csókolj meg! Jim visszatartotta magát, egészen elbizonytalanította a bánatos szempár. – Biztos vagy benne? A nő hátrasöpörte a haját, és a füle mögé tűrte. Amikor bólintott, megvillant a fény jókora gyémánt fülbevalóján. – Igen... teljesen. Csókolj meg! Ahogy szemével fogva tartotta a tekintetét, nem nézett félre, Jim előrehajolt, és összekuszálódott érzéseit sutba vágva, döntésre jutott. – Gyengéd leszek. Ó... te jó ég... Még annál is puhább volt az ajka, mint ahogy azt elképzelte. A szájával óvatosan cirógatta a nőét, mert attól tartott, hogy összemorzsolja. Annyira édes és meleg volt, tökéletesen rábízta az óvatos tempót, örömmel fogadta a szájába hatoló nyelvét. Kicsit hátracsúszott az ülésen, hogy Jim tenyere végigsimíthassa az arcát, majd a kulcscsontját... amíg keze telt melléhez nem ért. Ebben a pillanatban megváltozott a dolgok üteme. A férfi még mindig nagyon óvatos volt, de a lendület egyre hevesebb lett. A nő hirtelen kiegyenesedett, a férfit az ajkára gyakorolt nyomással késztetve, hogy menjen arrébb. – A cipzár a ruha hátulján van. Jim kemény, munka által edzett keze rátalált, de közben végig azon aggódott, hogy elszakítja a kék ruhát, mialatt a zárral bíbelődik. A felsőt a nő vette le, felfedve

31

a szatén és csipke melltartót, ami valószínűleg többe került, mint Jim rozoga járgánya. A vékony anyagon átlátszott csúcsosodó mellbimbója, és a műszerfal halvány fénye által vetett árnyékban lenyűgöző volt az összhatás. – Igazi a mellem – mondta halkan. – Azt akarta, hogy megnagyobbíttassam, de én... én nem akarom. Jimnek ráncba szaladt a homloka, és azon töprengett, mekkora idióta lehet az a pasi. Egy szemműtétet érdemelne – amit kerékvassal hajtanának végre. – Ne tedd! Gyönyörű vagy – Tényleg? – kérdezte a nő remegő hangon. – Igen. A nő szemérmes mosolya túl sokat jelentett a számára. Szinte szíven szúrta, annyira mélyen érintette. Jól ismerte az élet ronda oldalát. Történtek már vele olyan dolgok, amelyek kész örökkévalósággá nyújtottak egy napot, és semmi ilyet nem kívánt neki. Noha úgy tűnt, hogy már kapott egy kis ízelítőt az életből. Jim a ventilátorhoz nyúlt, és bekapcsolta a fűtést, hogy ne fázzanak. Amikor visszadőlt az ülésbe, a nő félrehúzta a melltartóját, és a mellét a kezében tartva felajánlotta Jimnek a mellbimbóját. – Csodálatos vagy – suttogta a férfi. Lehajolt, és ajka közé vette, majd gyengén szívogatta. Ahogy a nőnek elakadt a lélegzete, és kezét Jim hajába túrta, a melle párnaként vette körül a férfi száját. Jimet hirtelen nyers vágy öntötte el, amitől egy pillanat alatt vadállattá válik egy férfi. De ekkor felötlött benne, milyen arckifejezéssel nézett rá korábban a nő, és biztosan tudta, hogy nem fog vele lefeküdni. Inkább gondját viseli, itt a kocsi első ülésén, miközben a fűtés ontja a meleget, és az ablakok 32

bepárásodnak. Megmutatja neki, milyen gyönyörű is valójában, milyen tökéletes a teste minden egyes porcikája, milyen puha és... zamatos. De nem fogja kihasználni a helyzetet. A fenébe is! Lehet, hogy mégsem volt olyan rossz. Biztos vagy benne, kérdezte egy kis belső hang: Egészen biztos? Nem, közel sem. Ennek ellenére gyöngéden hanyatt fektette a nőt az ülésen, bőrdzsekijét összehajtva párna gyanánt a feje alá tette, és megfogadta, hogy helyesen fog cselekedni. Öregem... lélegzetelállítóan szexis volt, egy ritka, kihalófélben lévő egzotikus madár, amely egy csirkeólban talált menedéket. Fel sem foghatta, hogyan akarhatta éppen őt? – Csókolj meg! – suttogta a nő. Jim épp erős karjára helyezte a testsúlyát, hogy fölé hajoljon, amikor szeme véletlenül a műszerfalon lévő digitális órára tévedt. 11.59. Pont negyven évvel ezelőtt született. Nem is sikerült olyan rosszul a szülinapi ünneplés.

33

Harmadik fejezet Vin diPietro arany, vérpiros és krémfehér színű nappalijában ült a selyemmel borított kanapén. A fekete márványpadlót perzsaszőnyeg fedte, a könyvespolcok roskadoztak az első kiadású klasszikusoktól, és mindenhol csak úgy ragyogott a gyűjteményét képező sok kristály–, bronz– és ébenfa szobor. A fő attrakciót azonban jobboldalt, a város lenyűgöző látványa jelentette. A szoba teljes hosszát uraló üvegablaknak köszönhetően Caldwell ikerhídjai és valamennyi felhőkarcolója csak a berendezés egy–egy részét képeztek, akárcsak a szövetek és a szőnyegek. Az elétáruló kilátás maga volt a városi pompa, a tágas, fel–felvillanó fényekkel teli látvány sosem volt ugyanaz, noha az épületek nem változtak. Vin emeletes lakása a Commodore luxus toronyház huszadik és huszonegyedik emeletét foglalta el, nem kevesebb, mint ezer négyzetmétert. Hat hálószoba, a szobalány lakrésze, egy edzőterem és egy mozi. Nyolc fürdőszoba. Négy parkolóhely a föld alatti parkolóházban. Minden tökéletesen olyan volt, amilyennek elképzelte, minden márványlap, gránittömb, méter szövet, a fapadló deszkái, a szőnyeg hosszúsága – mindent saját kezűleg választott ki, természetesen a lehető legjobbat. Készen állt a költözésre. Ahogy a dolgok alakultak, még körülbelül... igen, négy hónap, és átnyújthatja a kulcsokat a lakás új tulajdonosának. Talán három hónap is elegendő lesz, annak függvényében, milyen gyorsan végez a csapat az építkezéssel. 34

Az új tulaj szinte majd' megveszett, hogy beköltözhessen, de ha ez a lakás szép volt is, amellett, amit Vin jelenleg a Hudson folyó partján építtetett, bérlakásnak fog tűnni. Fel kellett vásárolnia vagy fél tucat vadászkunyhót és tábort, hogy a megfelelő földterülettel és partvonallal rendelkezhessen, de minden összejött. A földdel egyenlővé tetette a kunyhókat, megtisztíttatta a terepet, és akkora pincét vágatott, amelyben még focizni is lehetne. A brigád már a nyílászárók beszerelésénél és a tetőfedésnél tartott, utána a villanyszerelők beüzemelik a központi elektronikai rendszert, a vízvezeték szerelők fektetik a csöveket, majd a pepecselő munka következik a szekrényekkel, csempézéssel, szerelvényekkel és tartozékokkal, végül pedig a lakberendezés. Minden összejött, szinte varázsütésre. És nem csak a lakhelyével kapcsolatban alakult jól a helyzet. Az előtte fekvő üvegasztal tetején a Reinhardt Ékszerházban vásárolt bársonydoboz hevert. A sarokban álló óra éjfélt ütött, és Vin a kanapé párnáira dőlve, összekulcsolta a lábát. Sohasem tartozott a hősszerelmes típusba, mint ahogy Devina sem – ez volt az egyik ok, amiért tökéletesen illettek egymáshoz. A nő meghagyta neki a mozgásterét, lefoglalta magát, és ha Vin füttyentett egyet, rögtön felszállt vele a repülőre. Valamint ő sem akart gyereket, ami hatalmas pluszpontnak számított. Vin képtelen lett volna rá. Az apák bűne meg ilyesmi. Devinával nem olyan régóta ismerték egymást, de amikor az ember megtalálja az igazit, azt rögtön tudja. Ugyanazon elmélet szerint működik, mint a telekvásárlás. Rögtön tudod, ha meglátod azt a bizonyos földdarabot, hogy igen, itt kell építkeznem. Ahogy a többi épületet leköröző magasságból letekintett a városra, eszébe jutott a ház, amelyben felnőtt. 35

Akkoriban a kilátás a romos szomszédházra esett, és miközben hallgatta a szülei veszekedésének lármáját, arra gondolt, hogy bármi áron is, de kijut onnan. Minél messzebb a rémálomba ülő kétszintes háztól, a szülei csetepatéitól és a borzasztó családjától. És láss csodát, pont így történt. El sem lehet mondani, mennyivel jobban kedvelte ezt az életmódot és a látképet. Sok mindent feláldozott annak érdekében, hogy ide jusson, de a szerencséje mindvégig kitartott – mint a mesében. Minél keményebben dolgozik az ember, annál szerencsésebb. A fenébe mindennel és mindenkivel, ő itt marad. Amikor újra az órájára pillantott, negyvenöt perc lelt el. Majd pedig még egy fél óra. Éppen előrehajolt, és markába fogta a bársonydobozt, amikor kattant a zár, és a bejárati ajtó kinyílt. A hangra hátratekintett. Magas sarkú cipő kopogása hallatszott az előszobai márványlapon, egyenesen felé tartott. Vagy inkább elhaladt mellette. Miközben Devina elsétált a nappali boltíves folyosóján, ledobta hófehér nercbundáját, és láthatóvá vált kék, Herve Leger által tervezett ruhája, amit Vin pénzéből vett. Igazi bombanő volt: tökéletes idomaira mintha ráöntötték volna a finom anyagot, hosszú lába kecsesebb volt, mint a rajta lévő méregdrága piros talpú cipő, és sötétbarna haja fényesebben ragyogott, mint a feje fölött függő kristálycsillár. Lélegzetelállító volt. Mint mindig. – Merre jártál– kérdezte. A nő megdermedt, és Vinre emelte a tekintetét. – Nem tudtam, hogy már itthon vagy. – Rád vártam.

36

– Miért nem hívtál fel. – Különleges mandula vágású szeme éppolyan sötéten ragyogott, mint hajkoronája. – Akkor előbb jöttem volna. – Gondoltam, megleplek. – Te... nem szereted a meglepetéseket. Vin felállt a kanapéról, miközben tenyerébe rejtette a dobozkát. – Hogy telt az estéd? – Jól. – Hol voltál? A nő a karjára hajtotta a nercbundát. – Csak egy klubban. Egyre közelebb ért hozzá, és Vin már nyitotta a száját, a tenyerében szorongatva azt, amit vett neki. Légy a feleségem! Devina homloka ráncba szaladt. – Jól érzed magad? Légy a feleségem! Devina, légy a feleségem! Szeme a nő ajkára tapadt. Teltebbnek tűnt, mint általában. Pirosabbnak. Most az egyszer még rúzst sem viselt. Szinte mellbe vágta a levont következtetés, és hirtelen egy emlék jutott az eszébe, amelyben anyja és apja játszották a főszerepet. Mindketten üvöltöttek, s minden kezük ügyébe kerülő dolgot egymásnak hajigáltak, persze hullarészegen. A veszekedés témája az örök kedvenc volt, és még most is kristálytisztán hallotta apja dühöngő morajlását: Kivel feküdtél össze? Mi a francot csináltál, asszony? A következő lépés anyja hamutartójának rövid, de nagyot csattanó találkozója volt a fallal. Gyakorlat teszi a mestert, és anyja jó erőnek örvendett, de a vodka hajlamos volt elhomályosítani célérzékét, ezért az apja fejét tízből csak egyszer sikerük telibe találnia. 37

Vin zakója zsebébe csusszantotta a dobozkát. – És jól érezted magad? Devina úgy hunyorított, mintha nehezére esne megállapítani, hogy Vin éppen milyen hangulatban van. – Csak pár órára mentem el. A férfi bólintott, és azon tanakodott, vajon a haj– habnak vagy egy másik férfi kezének köszönhetően volt olyan zilált a nő haja. – Remek. Örülök. Akkor megyek, mert még dolgoznom kell egy kicsit. – Oké. Vin sarkon fordult, és először a nappalin, majd a könyvtáron keresztülsétálva, a dolgozószobájába ment. Szemét végig az üvegfalakon keresztül nyíló kilátáson tartotta. Ha nőkről volt szó, az apja két dolgot holtbiztosán állított. Egy: soha nem lehet bennült megbízni, kettő: amint hagyod, hogy egy kicsit is föléd kerekedjenek, átgázolnak rajtad. És akármennyire nem akart semmiféle jó tanácsot megfogadni attól a szarházitól, nem tudta kiverni a családi „kötődés" emlékeit a fejéből. Az örege mindig is meg volt róla győződve, hogy a neje megcsalja – amit jóindulattal is nehezen lehetett elképzelni. Vin anyja évente ha kétszer kiszőkíttette a haját, szeme alatt akkora táska volt, hogy abba már pakolni lehetett, és a ruhatára egy nyomorult otthonkából állt, amit körülbelül olyan rendszerességgel moshatott ki, mint ahogy hajat festett. Egész nap otthon lődörgött, úgy füstölt, mint a gyárkémény, valamint alkoholbűzös leheletétől a görény is vigyázzba vágta magát. És az apja ettől függetlenül azt hitte, hogy valaki egy ilyen nőhöz vonzódik. Vagy hogy az anyja, aki hacsak nem egy szál cigiről volt szó, még a kisujját is lusta volt megmozdítani, olyan leleményességre lett volna képes, 38

hogy az öreget kijátszva rendszeresen pasikat csípjen fel. Ráadásul olyat, akinek az igényeit már az kielégítette, hogy nőnemű az illető. Mindketten fizikailag bántalmazták Vint. Legalábbis addig, amíg elég idős nem lett ahhoz, hogy kitérjen az útjukból. Aztán egyszerre távoztak az árnyékvilágból, és ezzel Vin összes problémája megoldódott. Talán ez volt a lehető legkedvesebb dolog, amit valaha a gyermekükért tettek – és mennyire szánalmas. Vin a dolgozószobában a márványborítású íróasztal mögé csüccsent, és egy másik ember szemén keresztül kémlelte az irodáját. Két számítógép, egy hat vonalat kapcsoló telefon, fax és két bronzlámpa. A szék vérvörös bőrrel volt áthúzva. A szőnyeg színe megegyezett a juharfából készített faragásokkal díszített falburkolattal. A függöny fekete, krémfehér és piros szín kavalkád. A gyűrűt az egyik lámpa és a telefonkonzol közé dugta, majd a munkával terhes irodától elfordulva, folytatta a városkép tanulmányozását. Légy a feleségem, Devina! – Belebújtam valami kényelmesebbe. Vin átpillantott a válla felett, és szeme csak úgy itta az eléje táruló látványt. Devina egy átlátszó fekete kombinét viselt. Visszafordult a székkel. – Azt látom. Ahogy a nő feléje indult, a vékony anyagon áttetsző keble ide–oda ringatózott, és a férfiban azon nyomban fellobbant a vágy Mindig is imádta a mellét. Amikor meg akarta nagyobbíttatni, Vin rögtön megvétózta az ötletet. így volt tökéletes. – Borzasztóan sajnálom, hogy nem voltam itthon – mondta a nő, miközben térdre ereszkedett a férfi előtt, és az átlátszó ruhaanyagot maga köré rendezte. – Őszintén. 39

Vin felemelte az egyik kezét, és a hüvelykujjával végigsimított a nő telt alsó ajkán. – Mi történt a rúzsoddal. – Lemostam az arcomat a fürdőben. – Akkor miért van még mindig a szemeden szemhéjtus? – Mert újra kikentem. – A hangja teljesen zavartalanul csengett. – Végig nálam volt a mobilom. Azt mondtad, hogy későig megbeszélésed lesz. – Így is volt. Devina a férfi combjára helyezte kezét, és ahogy előrébb hajolt, a keble kibuggyant a kombiné mellrészéből. Te jó ég, milyen isteni illata volt! – Annyira sajnálom – sóhajtotta, mielőtt megcsókolta Vin nyakát, és körmét a férfi combjába vájta. – Hadd tegyem jóvá! Ajkát a férfi bőrére tapasztotta és megszívta. Vin érezte, ahogy feje visszahanyatlik, és félig behunyt szemmel nézte, amit a nő csinált. Minden férfi legforróbb vágya. És csakis az övé. Mégis, miért nem tudta kinyögni azt az átkozott mondatot? – Vin... kérlek, ne légy rám dühös! – suttogta Devina. – Nem vagyok. – De ráncolod a homlokod. – Tényleg? – Na, nem mintha máskor csak vigyorogna. – Lássuk csak, mit tehetsz, hogy segíts a hangulatomon? Devina ajka hirtelen felemelkedett, mintha csak erre várt volna, meglazította a férfi nyakkendőjét, kioldotta az inge gallérját, majd kigombolta. De nem állt meg ennél: kicsatolta az övét, majd kihúzta az inget a nadrágjából... és körmével végigszántott a bőrén.

40

Tisztában volt vele, mit szeret a férfi, és gondoskodott róla, hogy semmiben se szenvedjen hiányt. Vin hátrasimította Devina arcából a haját, és miközben a nő kiszabadította a férfiasságát, belemarkolt a dús hajkoronába. Ketten is élvezhetik a fájdalmat. A dolgozószobában mindkét lámpa égett, tehát, ha valaki egy látcsővel a kezében épp az egyik felhőkarcolóból nézelődött, hamarosan olyan látványban lesz része, amit az életben nem felejt majd el. De Vin nem állította le a nőt. És Devina szerette, ha közönségük volt. Ugyanazt szerette a szexben, mint Vin. Ilyet pedig nehéz volt találni. A nő ajka szétnyílt, amint készen állt, hogy szájába vegye a férfiasságát, és a látvány elég volt ahhoz, hogy a férfi felnyögjön. Amikor ehhez érkeztek, Devina nagyon jól értette a dolgát, megtalálva azt a tökéletes ütemet, amitől a férfi magánkívül volt, miközben mindvégig a szemébe nézett. Tudta, hogy a férfinak mocskos a fantáziája, ezért mielőtt késő lett volna, visszahúzódott, hogy Vin az eksztázis pillanatában tökéletes mellére tudjon kielégülni. Halkan felnevetett, és szemérmes pillantást vetett rá, egy még korántsem kielégült rosszkislány benyomását keltve. Devina ilyen volt, a hangulata mindig a helyzetnek megfelelően változott, egyszer úrinőként viselkedett, egyszer igazi szajhaként. A hangulatához illő álarc egyik pillanatban fent volt, majd nyomban lekerült. – Még mindig kívánsz engem, Vin. – Csodás keze a mellét fedő átlátszó anyagról falatnyi tangájára vándorolt, és ott is maradt, amíg elnyújtózott a földön. – Nem igaz? A megvilágításban a szeme nem sötétbarnának, hanem mélyfeketének látszott, és mély tudást tükrözött. Igaza volt. Nagyon kívánta. Azóta őt akarta, hogy egy galéria41

megnyitón felfigyelt rá, és mind a Chagall–képet, mind őt hazavitte. Vin lekászálódott a szélerői, és Devina lába közé térdek, szélesebbre tárva azt. A nő készen állt, és ő belehatolt, ott az íróasztal mellett, a szőnyegen. A szex durva volt, de Devina pont így szerette, és Vin is. Amikor a csúcsra jutott, Devina olyan hangon nyögte a nevét, mintha pont azt adta volna meg neki, amire vágyott. A férfi a puha selyemszőnyegre ejtve a fejét, zihálva vette a levegőt, és egyáltalán nem tetszett neki, amit érzékelt. A szenvedély elmúltával fáradtnak, egyenesen sivárnak érezte a testét. Néha azt tapasztalta, hogy minél inkább kitöltötte a nőt, ő maga annál üresebbé vált. – Még akarok, Vin – követelte Devina mély torokhangon. A Vasálarc öltözőjében Marie–Terese éppen belépett a zuhany alá, hogy a forró víz hadd mossa át a testét. Kinyitotta a száját, hogy a víz ne csalt kívülről tisztítsa meg. A rozsdamentes acéltartóban aranyszínű szappan hevert, és oda sem kellett néznie, hogy elérje. Az antibakteriális szappanon lévő felirat már alig látszódott, tehát még maximum két vagy három éjszakára lesz csak elegendő. Teste minden egyes négyzetcentiméterét alaposan lesikálta, és hamarosan a könnyeivel keveredett a szappanos víz, hogy a lefolyóban végezze. Bizonyos tekintetből ez volt az éjszaka legkeményebb része: egyedül a forró víz alatt, a fertőtlenítő szappan társaságában. Ennél még a gyónás utáni állapot is jobb volt.

42

Istenem, már az is elég volt, ha megérezte a szappan illatát, és könnycsatornái azonnal beindultak. Újabb bizonyíték arra, hogy Pavlovnak nem csak a kutyák esetében volt igaza. Amikor befejezte a zuhanyozást, kilépett a víz alól, és megragadott egy durva tapintású, fehér törülközőt. A bőre libabőrös lett a hidegtől, és úgy érezte, hogy mint a páncél, összezsugorodik, megkeményedik. Az elméje hasonlóan fog cselekedni, összehúzódik, magával rántva az érzelmeit, még egyszer biztonságban tartva őket. A kinti öltözőben visszavette korábban levetett farmerját, garbóját és gyapjúpulcsiját. A munkaruháját be– gyűrte a vászonzsákba. Megközelítőleg tíz perc alatt megszáradt annyira a haja, hogy kimehessen vele a hidegbe. Bárcsak már nyár lenne, hogy ezt a pár perccel hosszabb időt ne kelljen itt töltenie! – Majdnem kész vagy ugye? Trez hangja a zárt öltözőajtón át szűrődött be, és mosolyra késztette. Minden este ugyanaz a kérdés, pont, mikor abbahagyja a hajszárítást. – Még két perc – szólt ki. – Csak nyugodtan. – Trez ezt is komolyan gondolta. Ragaszkodott hozzá, hogy kikísérje az autójához, akármeddig pepecselt is. Marie–Terese visszarakta a hajszárítót a helyére, hátrasimította a haját, és egy hajgumival összefogta a vastag tincseket... – A–A–A–A francba – mondta, közelebb hajolva a tükörhöz. Elveszítette az egyik fülbevalóját. A vászontáskát a vállára vetve, kisétált az öltözőből. Trez a folyosón várt rá, miközben egy üzenetet írt a mobilján. A telefont becsúsztatta a zsebébe, és szemrevételezte Marie–Terese–t: 43

– Jól vagy? Nem. – Persze. Minden rendben ment. Trez bólintott, majd kikísérte a hátsó ajtóig. Amint egymás mellett ballagtak, Marie–Terese azért imádkozott, hogy Trez ma kímélje meg a kiselőadásaitól. A véleménye a prostitúcióról az volt, hogy a nők dönthetnek e szakma mellett, a férfiak pedig fizethetnek érte, de mindent szakszerűen kell lebonyolítani – végül is, rúgott már ki lányokat azért, mert nem használtak óvszert. Arról is szilárdan meg volt győződve, hogyha az illető nőben egy szikrányi kétely is támad afelől, hogy helyes–e, amit tesz, lehetőséget kell neki adni arra, hogy kiszálljon az üzletből. A Zero Sum tulajdonosa, a Tiszteletes, ugyanezt a filozófiát vallotta, és ami döbbenetes volt, hogy a lányok többsége éppen emiatt nem hagyta ott ezt a mesterséget. Amint odaértek a Toyotához, a férfi megfogta a karját. – Tudod, mi fog most következni, ugye? Marie– Terese kicsit elmosolyodott. – A nagymonológod. – Nem csak szónokolok. Komolyan gondolom. – Ó, ebben egy percig sem kételkedtem – válaszolta a nő, és elővette a kocsikulcsot. – Nagyon kedves tőled, de pont ott vagyok, ahol lennem kell. Egy pillanatra mintha Trez sötét szeme zöldessárgán felizzott volna, de Marie–Terese az épület hátulját bevilágító biztonsági lámpák játékára fogta a dolgot. Úgy bámult rá, mint aki gondosan megválogatja a következő szavait. – Trez... kérlek ne. A férfi megrázta a fejét, és elfojtott egy káromkodást. – Na, gyere ide, te lány!

44

Magához húzta, és hatalmas karját köré fonva, gyengéden magához ölelte. Amint az erőtől duzzadó test vonzásában állt, Marie–Terese elgondolkodott, hogy vajon milyen érzés lenne egy ilyen férfit maga mellett tudnia. Ha nem is hibátlan, de becsületes és jótét lélek. – Már nem teljes szívvel csinálod ezt – búgta Trez halkan a fülébe. – Itt az idő, hogy befejezd. – Minden rend... – Ne hazudj! – Ahogy Trez elhúzódott, a hangja olyan biztosan és őszintén csengett, hogy Marie–Terese esküdni mert volna rá, hogy a szívébe lát. – Hadd adjak neked annyi pénzt, amennyi kell! Majd kamatmentesen visszafizeted. Téged nem erre a sorsra szántak. Van, akit igen. De téged nem. Nem tesz jót a lelkednek. Igaza volt. Teljesen igaza. De Marie–Terese senkire sem akart támaszkodni. Legyen szó akár egy olyan becsületes emberről is, mint Trez. – Nemsokára abbahagyom – mondta, és gyengéden megütögette a férfi hatalmas mellkasát. – Még egy kis idő, és végleg befejezem. Trez arcizmai megfeszültek, állkapcsa megmerevedett. Láthatóan tiszteletben tartotta a döntését, mégha nem is értett vele egyet. – De ne feledkezz meg az ajánlatomról, oké? – Nem fogok. – Marie–Terese lábujjhegyre emelkedett, és könnyű puszit lehelt a sötét arcra. – Megígérem! Trez besegítette a kocsiba, és amint a nő kitolatott a parkolóhelyről, és gázt adott, egy utolsó pillantást vetett a visszapillantó tükörbe. A hátsó lámpa izzó fényében ott állt a férfi, és vaskos karját a mellkasán összefogva nézte, ahogy elhajt... majd puff, minden átmenet nélkül úgy eltűnt, mint a kámfor. Marie–Terese rálépett a fékre, és megdörzsölte a szemét. Vajon végleg elment az esze? Egy autó közeledett, a 45

visszapillantóban felvillanó első lámpa fénye elvakította. Miután kicsit összeszedte magát, gázt adott, és kilőtt a parkolóból. Akárki jött is a nyomában, a következő sarkon befordult. Marie–Terese mindössze tizenöt perces autózás után már otthon is volt. A bérelt gyarmati stílusú ház kicsi volt, viszonylag jó állapotban, de két oka volt annak, amiért Caldwellbe érkezésekor ezt választotta, és nem a többit. Egy: közel volt egy iskola, tehát minden lépését vigyázó szemek figyeltek, kettő: a ház tulajdonosa megengedte, hogy berácsozza az összes ablakot. Beparkolt a garázsba, megvárta, hogy a garázsajtó legördüljön, majd amilyen halkan csak tudott, belépett a hátsó sötét előszobába. Átvágott az asztalon tartott friss almáktól illatozó konyhán, és megcélozta a gyengén megvilágított nappalit. Útközben behajította vászontáskáját a gardróbba. Később majd kiüríti és újracsomagol, amikor egy lélek sem zavarja. Belépett a megvilágított szobába. – Csak én vagyok – suttogta.

46

Negyedik fejezet Lefeküdt vele. Másnap reggel ez volt Jim első gondolata, ami nem kis érzelmi vihart kavart fel benne. A gondolattól szabadulni próbálva, megfordult az ágyában. Ettől cseppet sem lett kellemesebb a reggeli ébresztő. A hajnal első fénysugara a hozzá legközelebb eső függöny alját csiklandozta. Ahogy a világosság majd' széthasította a fejét, azt kívánta, bárcsak gipszkartonból készült volna az a rohadt ablak. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy megfektette azt a gyönyörű, sebezhető nőt a vacak tragacsában, mintha valami ócska ribi lett volna. Maga a tény, hogy utána hazajött, és úgy berúgott, mint az albán szamár, nem volt újdonság. Mindez világosan mutatta, mennyire rosszul érezte magát a történtek miatt, arról nem is beszélve, hogy egész nap macskajajjal súlyosbítva fog kalapálni. Csodás. Terv. Lerúgva magáról a takarót, rásandított a tegnap esti öltözékére, nevezetesen a farmerre és a flanelingre. Tegnap még azelőtt kiütötte magát, hogy levetkőzött volna, így mindene olyan volt, mintha a kutya szájából húzták volna lei. Azért ma még felveszi a farmert. Az inget megkímélte az építkezésen eltöltendő tizenkét órás műszaktól. Ez volt az egyetlen „jó" inge, vagyis olyan, ami nem volt festékes vagy lyukas, megvolt minden gombja, és nem volt kopott a kézelője. Jim levetkőzött, és az ágya mellett egyre inkább növekvő piszkosruha–halom tetejére hajította az ingét, majd szaggató fejfájással bemasírozott a fürdőszobába. Az ilyen reggelek szilárdították meg hitét a bútorozatlan 47

lakás előnyeit illetően. A két rakásnyi ruhán kívül –egy tiszta és egy koszos kupac – a garzon berendezése mindössze egy bambuszkanapéből és két székből állt. A jóisten megkönyörült rajta, és a fürdőszobába menet egyik bútor sem került az útjába. Gyorsan megborotválkozott, majd belépett a zuhany alá. Utána bokszeralsót és farmert húzott, négy aszpirinnel társítva a folyamatot. A következő állomás: trikó–, zokni– és csizmafelvétel. Az ajtó felé tartva felkapta a szerszámos övét és a munkakabátját. A lakás, amit bérek, egy garázsszerű melléképület tetején helyezkedett el. A lépcső legmagasabb fokán megtorpant, és hunyorgott. Az istenit, a vakító napfény úgy sütött, mintha a nap viszonozni akarta volna a Föld udvarlását, és kicsit közelebb húzódott volna. Lesietett a nyekergő falépcsőfokokon, aztán átvágott a kavicsos úton a hideg járgányhoz. Végig úgy battyogott, mint aki tüskébe lépett. Amikor kinyitotta a vezetői oldalon a kocsiajtót, parfümillat csapta meg az orrát, és szitkozódni kezdett. Az illat emlékeket kavart fel benne, meglehetősen bujákat, mind újabb ok a pulzálásra a halántékában. Bősz anyázás és hunyorgás közepette kihajtott a keskeny útról, egy fehér ház mellett, amelynek tulajdonosa az ő öreg főbérlője volt, Mr. Perimutter. Amióta Jim kibérelte a lakást, a kutya sem lakott benne. Az ablakokat belülről bedeszkázták, a verandán pedig nem állt vesszőből font bútordarab egész évben. Jim leginkább ezt szerette új otthonában, valamint a harmincnapos felmondási időt. Munkába menet megállt egy benzinkútnál, és vett egy hatalmas bögre kávét, egy pulykás szendvicset, valamint egy doboz kólát. Az üzlet régi tornacipő és öblítő szagtól bűzlött, és minden esély megvolt rá, hogy a szendvicse 48

hamarosan mászni kezd, de mivel már egy hónapja minden egyes nap ilyet evett, valószínűleg nem dobja,fel tőle a talpát. Mivel eddig sem tette. Tizenöt perccel később Jim már a N9–es úton hasított, kávét szürcsölve, napszemüveggel a szemén, és durván egy hangyányival emberibbnek érezte magát. A munkaterület a Hudson folyó nyugati partján volt. Amikor a lehajtóhoz közelített, visszapattintotta a műanyag tetőt a kávéspohárra, és két kézzel megragadta a kormányt. A kis út, amely a félszigeten haladt végig, tele volt kátyúval, nem kicsit a nagy teljesítményű gépeknek köszönhetően, amelyek végigszántották az út tetejét. Jim járgányának lengéscsillapítói végig nyögdécseltek és rázkódtak. A közeljövőben az út mindkét oldalát dús gyep borítja majd, jelenleg azonban a terep leginkább egy tinédzser arcbőréhez hasonlított. A téli barnás füvön rengeteg fatuskó díszelgett a téli barnás füvön gödröcske között, egy rakás láncfűrésszel szaladgáló fickónak köszönhetően. De nem is ez volt a legrosszabb az egészben. Négy kunyhót lebuldózereztek, mindössze az alapzat és az egykori földszint alatt díszelgő kopasz folt maradt a több mint száz éve álló szerkezetekből. De mindent a földdel egyenlővé kellett tenni. Ez volt a kivitelező utasítása. Aki a saját ügyfele volt. Jim nem tudta eldönteni, hogy vajon ez villanyozza–e fel jobban, vagy a hasogató macskajaj. Beállt a többi kisteherautó mögé, amelyek egyre csak szaporodtak az építkezésen, ahogy minél több munkás érkezett meg. A kólát meg a szendvicset a vezetőülés padlóján hagyta, hogy ne melegedjen fel, majd átkelt a keréknyomokkal felszántott úton az épülőfélben lévő házhoz. Az épület vázát alkotó vékony farudak már

49

álltak, a belső lemezelést elkezdték, a farostlemez– lapokat pedig ráerősítették a ház szerkezetére. Bazinagy dög lesz, mire elkészül, az biztos. A városban magasodó egyforma épületek babaháznak fognak tűnni mellette. – Jim. – Chuck. Chuck, egy száznyolcvan centi magas, széles vállú, kerekedő pocakú fickó volt. Mellesleg az építkezés művezetője. Az elmaradhatatlan cigi most is ott lógott a szájából. A Chuckkal folytatott párbeszéd ennyivel ki is futotta. Jim tisztában volt vele, hogy a ház melyik részén dolgozik és mik a feladatai, és ezt mindketten jól tudták. A brigádban megközelítőleg húsz ács dolgozott, és mindegyiküket különböző mértékű szaktudás, elkötelezettség és józanság alapján lehetett besorolni. Chuck tudta, kinek hol a helye. Ha valakinek volt egy kis sütnivalója, és a kezéből nem esett ki rögtön a kalapács, akkor Chuck valószínűleg nem cseszegette, mivel így is elég sok hülyét kellett irányítgatnia. Jim összeszedte magát, és elindult az építőanyagokhoz. A szöges dobozokat a majd hat kocsit befogadó garázs betonfödémén, egy zárható szekrényben tartották, míg mellettük felsorakoztatva, nagy zaj közepette már bekapcsoltál^ a benzin működtette villanyaggregátorokat. A zajtól megrándult az arca, de átlépett a földön bigyózó hosszabbító kötegeken, amelyek az asztali körfűrészekhez és szögbelövőkhöz csatlakoztak. A szerszámos öve bal oldali táskáját telerakta szögekkel. Igazi megkönnyebbülés volt, hogy a ház déli részében dolgozott – a tervrajz alapján ez már majdnem egy másik megyében volt. Nekilátott a munkának, és kezdetnek felbecsülte a farostlemez–lapok súlyát, majd a helyükre rögzítette őket. 50

Ekkor hallotta meg a földúton közelítő Harleyk dübörgő hangját. Jim hátrafordult, hogy kik azok. Eddie és Adrian egyszerre érkeztek meg, és szálltak le a motorról. A sisakot és a napszemüveget is ugyanabban a ritmusban vették le. Ahogy egyre közelebb értek az építkezéshez, Jim felé tartottak, mire az felnyögött. Adrian a veséjébe látó tekintettel nézett rá. Egyértelműen arra volt kíváncsi, hogy mi a fene történt előző este. Ezek szerint feltűnt nekik, hogy Kékruhás hellyel közzel ugyanakkor lépett le, mint ő. – A francba! – motyogta Jim. – Na, mi van? Jim a mellette lévő fickóra nézett, megrázta a fejét, és újra az előtte álló feladatra összpontosított. Az egyik lapot a keretbe illesztette, csípőjével ránehezedve a szerszámos övéből előkotorta a kalapácsot meg egy szöget, és ütni kezdte. Kopp, kopp, kopp... – Jól szórakoztál tegnap este? – kérdezte Adrian közvetlenül mellette. Jim megpróbált tudomást sem venni róla, csak folytatta a kalapálást. – Jajj, ne már! Csak egy csontot dobjál! – Adrian rápillantott a lakótársára. – Nem segítenél egy kicsit? Eddie csak továbbment, és amint elhaladt Jim mellett, vállon lökte. Ez volt az Eddie–féle jó reggelt. Pompás időzítéssel nekidőlt a deszkának, így Jim kétszer olyan gyorsan tudott kalapálni. Remek csapatot alítottak ők ketten. Adrian azonban nem volt a munka példaképe, és a meló helyett inkább elpepecselt, miközben be nem állt a szája. Kész csoda, hogy még nem rúgták ki, pedig már két hete itt dolgozott. És a mai nap sem tűnt úgy, hogy több erőfeszítést visz a munkába.

51

Ad nagy szemforgatás közepette nekidőlt egy ajtófélfának. – Most komolyan! Nem mondod el, hogy kaptál–e szülinapi meglepit, vagy sem? – Nem. – Jim fogott egy szöget, és ráütött. Kétszer megismételte a mozdulatot, mire a szög befúródott a lapba. Tovább folytatta, miközben a szög végére Adrian fejét képzelte. – Akkor kapd be! Igen, tegnap este az is megvolt – na nem mintha bármi köze is lett volna hozzá ennek a nagypofájú, piercingimádó marhának. A dolgok visszazökkentek a megszokott menetbe, a többi fickó nagy ívben kikerülte Jimet és Eddie–t, miközben a dolgukat végezték. Onnan folytatták, ahol tegnap abbahagyták, lépésről lépésre haladva. A ház durván kilencszázharminc négyzetméter alapterületen terük el, ezt a felületet egy röpke hét leforgása alatt be– deszkázni nagy feladat volt. Jim és Eddie gőzerővel dolgoztak, a tetőfedők pedig már félig megvoltak a te– tőgerendákkal. A hét végére már nem kell a hideg eső vagy a jeges szél miatt aggódniuk. Tegnap úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, és még most is akadt néhány pocsolya, ami jó nagyot fröccsent, ha beleléptek. Gyorsan elérkezett az ebédidő, de mivel Eddie–vel dolgozott, ez nem volt meglepő. Míg a többi melós a ház szegélyének dőlve a napon költötte el ebédjét, Jim visszament a járgányához, és a kocsiban ülve egyedül evett. A szendvics még mindig hideg volt, ami csak segített az ízkombináción, a kóla pedig egyenesen csodás volt. Amint ott üldögélt és rágcsált, egy kósza pillantást vetett az anyósülésre... és hirtelen eszébe jutottak az előző este emlékképei: az üléshuzaton elterülő barna 52

sörény, a kecses női nyak íve, és az alatta heverő puha test. Mekkora szemét volt, hogy így kihasználta azt a nőt, mégis, miután megtörtént, a nő úgy nézett rá, mintha pont azt adta volna neki, amire vágyott. De biztos csak képzelte a pillantást. Hiszen idegenek között csak arra jó a szex, hogy az ember ideiglenesen megszabaduljon a magányosság fojtogató érzésétől. Egy olyan sebezhető nő számára, mint amilyen ő volt, ez hogy is lehetne elég? Az istenit, még a nevét sem tudta. Miután elcsendesedtek, a nő odahajolt hozzá, az ajka elidőzött Jim száján, majd felhúzta a ruhája felső részét, lesimította az alsót, és otthagyta. Jim káromkodott egyet, kivágta a kocsiajtót, és az ebédjével egyetemben a hátsó lökhárítóhoz ment. A napsütésnek köszönhetően kint melegebb volt, és amint arcát az ég felé fordította, már nem érdekelte a szendvicse. Félretette, visszacsomagolta a fóliába, és szürcsölt egyet a kólából. A kutya egy pillanattal később mát ott volt. Kikukucskált az elhordásra váró kidöntött fák alkotta rakás mögül. Nagyjából akkora volt, mint egy terrier, tarka bundája molyette drót. Egyik füle lekonyult, és pofáját sebhely csúfította el. Amint farkasszemet néztek egymással, Jim lejjebb engedte a kólásdobozt. A szegény állat nagyon félt. A levágott facsonkok mögé bújt, mert azok jóval nagyobbak voltak, mint ő. Minden bizonnyal ki lehetett éhezve, mert pici fekete orra csak úgy szaglászta a levegőt. A pulyka illata hívogatta. Majd tett egy bizonytalan lépést. Aztán még egyet. Majd még egyet. Kicsit sántított is.

53

Jim lassan az oldalán heverő szendvicsért nyúlt. Leemelte a felső kenyérréteget, kiszedte a szottyadt salátalevelet, a műanyag paradicsomot, és kiszabadított egy szelet pulykahúst. Lehajolt a kutyához, és megkínálta a hússal. – Nem túl ízes, de ártani nem árt. Komolyan. A kutya tett egy kört, majd csont és bőr mellső lábán egyre közelebb merészkedett, és ahol a hirtelen támadt tavaszi szellő megborzolta drótszőrű bundáját, látni lehetett, hogy bordái nekifeszültek a bőrének. Szegény jószág annyira kinyújtotta a nyakát, amennyire csak fizikailag lehetséges volt, a hátsó lába közben úgy remegett, mint a nyárfalevél, csak arra várva, hogy egy hirtelen mozdulattól elmeneküljön. De az éhség nagy úr, ezért oda merészkedett, ahova nem akart. Jim mindvégig mozdulatlan maradt, és hagyta, hogy az állat közelebb araszoljon. – Gyerünk, kutyus! – mondta érdes hangon.– Muszáj enned. Egészen közelről a kutya kimerültnek tűnt, és amikor elvette a pulykahúst, csak gyorsan odakapott, majd még gyorsabban visszavonulót fújt. Jim előkészített még egy szeletet, amit az állat már bátrabban fogadott el, és nem menekült el olyan hirtelen. A harmadik falatot kimondottan finoman vette el, mintha a korábbi félénk reakcióra csak a külső környezete késztette volna. Jim a végén még a zsemlét is megetette vele. – Jól van. A kutya beparkolt Jim elé, és fejét oldalra biccentette. Egy okos szempár fürkészte őt. Okos, öreg, fáradt szempár. – Nem vagyok kutyapárti. Az eb nyilvánvalóan nem értette, amit mondott. Egy meglepően kecses ugrással máris Jim ölében termett. 54

– Mi a... – Jim felemelte a kezét, hogy ne legyen útban, és lenézett. – Jézusom, de könnyű vagy Jó ég! Szegény eb valószínűleg napok óta nem evett. Jim puhatolózva a hátára tette a kezét. Atyavilág! A csontokon kívül semmi mást nem érzett. A sípszó azt jelentette, hogy vége az ebédszünetnek, így Jim még egyszer megsimogatta az állatot, majd visszarakta a földre. – Bocs... de tényleg nem vagyok kutyás. Benyúlt a kocsiba a szerszámos övéért, és séta közben felcsatolta. Rossz ötletnek bizonyult, hogy hátrapillantott. A francba! A kutya a furgon hátsó kereke mögött állt, és az az öreg szempár őt fixírozta. – Nem vagyok oda a háziállatokért – szólt vissza Jim, miközben elbattyogott. Egy kocsi motorjának doromboló hangja hallatszott, amint az építkezési terület felé közeledett. Amikor a ház előtt sorakozó férfiak odanéztek, mindegyikült arcán ugyanaz az ingerült kifejezés tükröződött, vagyis Jimnek nem volt szükséges újfent odapillantania ahhoz, hogy pontosan tudja, ki is jött. Nem más, mint az építési vállalkozó/tulajdonos/ seggfej személyesen. A tetű mindig más időpontban jelent meg, mintha ezzel a határozatlan ütemtervvel még hatékonyabbá tehetné a hirtelen ellenőrzéseket. De egyértelmű volt, mire megy ki a játék: lazító munkások, felületes kivitelezés, hibák és lopás. Tisztára úgy érezte magát az ember, mintha valami tisztességtelen dolgot művelne, vagy lusta lenne, és némelyik melós csak azért nézte el ezt a sértést, mert minden egyes pénteken megkapta a fizetését. Jim megszaporázta a lépteit, amint az M6–os BMW mellé húzódott. Egy pillantást sem vetett a kocsira vagy a vezetőjére. Sosem került a fickó útjába, nem mintha 55

bármiért is szabadkoznia kellett volna a munkavégzéssel kapcsolatban. Egész egyszerűen úgy viselkedett, mint egy baka: amikor a tábornok csapatellenőrzésre érkezett, a szolgálati beosztás egyértelművé tette, hogy a szarházi a művezető – jelen esetben Chuck – problémája volt, nem pedig Jimé. Felugrott a padlóburkolatra, és az egyik leendő ajtó keretében ért földet. Elindult oda, ahol korábban Eddie– vel együtt dolgoztak. – Te jó... ég. – Az anyját... – Madre di Diós... A melósok ajkát elhagyó megjegyzések arra késztették, hogy megforduljon. Jajj, neee... Ekkora szívást! Egy lenyűgöző barna hajú nő szállt ki a kocsiból, hihetetlenül kecsesen. Jim behunyta a szemét. És maga előtt látta, amint a nő a kocsija ülésén felkínálja neki a tökéletesen csupasz mellét. – Na, ez egy igazi bombázó – mondta az egyik melós. Öregem, néha milyen jó lenne köddé válni! Nem azért, mert legszívesebben megfutamodna az ember, hanem hogy nem kis adag fejfájást spóroljon meg mindenkinek. Ez pont egy ilyen pillanat volt. És ez még csak a kezdet. – Hát, Jim, haver... – Adrian beletúrt sűrű sörényébe. – Ez a... – Igen, tisztában volt vele. – Megyek vissza dolgozni. Eddie? Épp amikor elfordult volna, hogy dolgára induljon, a barna hajú nő felpillantott, és egymás szemébe nézlek. Az arckifejezése alapján egyértelműen felismerte, miközben a hapsija odasétált hozzá, és átölelte a derekát.

56

Jim hátrált egy lépést anélkül, hogy tudta volna, merre lép. Egy pillanat műve volt az egész. Gyorsabban történt, mint egy villámcsapás. Vagy egy szívdobbanás. A bakancsának a sarka megakadt egy gerendán, amely az egyik hosszabbító kábelkötegen hevert, és egyensúlyát elveszítve, a gravitáció lefelé húzta a testét. Ahogy zuhant, kirántotta az egyik kábelt, mire az áram alatt lévő vezeték kiszabadult, és az egyik vége a pocsolyában landolt. Jim széttárt karral és lábbal ért földet... ami alapvetően csak néhány horzsolást okozott volna a fenekén és a vállán. De a keze a pocsolyában landolt. Az áramütés felkúszott a karján, és belevágódott a szívébe. Ahogy a gerince az ég felé emelkedett, a fogai összekoccantak, a pupillája kitágult, és fülében nagy lett a csend. A külvilág hirtelen megszűnt létezni, csak az egész testét megbénító, mindent felemésztő fájdalmat érezte. Az utolsó dolog, amit látott, Eddie levegőt átszelő hosszú hajfonata volt, amint előrelódult, hogy segítsen neki. Vin nem látta, amikor a pasi elesett. De azt hallotta, hogy egy nehéz test földet ér, majd tolongó lábalt, hangos káromkodás, és a minden irányból rohanó emberek vették át a szerepet. – Maradj itt – mondta Devinának, és előkapta a mobilját. Már beütötte a mentők számát, miközben sietett előre, de még nem nyomta meg a hívásindító gombot. Felugrott a padlódeszkára, odafutott és... Már tárcsázott is.

57

A földön fekvő melós üres tekintete a világító kék eget fürkészte, és végtagjai olyan élettelenül hevertek, akár egy hulláé. Az elszabadult hosszabbító kábel még mindig a pocsolyába lógott, de a férfit rázó görcsök arrébb lökték testét a halálos töltet forrásától. Vin végre vonalban volt. – 911, mi a vészhelyzet? – hallatszott a telefonban. – Egy férfi áramütést szenvedett. – Vin elvette a szája elől a telefont. – Kapcsoljátok le azt a nyomorult generátort! – Majd visszaemelte a szája elé a mobilt. –A cím a következő: N kilences vidéki út 77. Eszméletlennek tűnik. – Valaki megpróbálja újraéleszteni? – Mindjárt elkezdem. – Vin odanyomta a telefont Chucknak, a művezetőnek, és arrébb rángatta a többi melóst. Térdre ereszkedve, szétrántotta a férfi kabátját, és az izmos mellkasra helyezte a fülét. Nem volt szívverése. A szája fölé hajolt, de ott sem tapasztalt lélegzést. Vin hátrahajtotta a fickó fejét, ezzel szabaddá téve a légutat, majd befogta az orrát, és mesterséges lélegeztetést alkalmazott, kétszer belefújva a szájába. Ezek után összekulcsolta a kezét, tenyérrel lefelé a mellkasára helyezte, és szívmasszázsba kezdett. Még két fújás. Majd szívmasszázs. Még két fújás. Szívmasszázs. Két fújás... Ahelyett azonban, hogy javult volna, a fickó arca egyre sápadtabb lett. A mentőautó tizenöt perc alatt ért a helyszínre, nem mintha nem rohantak volna. Caldwell durván tizenhat kilométerre feküdt, és az útviszonyok miatt akármennyire is nyomták a gázt, lehetetlenség lett volna előbb odaérni. A mentősök egy percet sem vesztegettek, rögtön átvették Vintől a stafétabotot. Mielőtt folytatta volna, amit

58

Vin elkezdett, egyikőjük ellenőrizte az életfunkciókat, egy másik pedig elszaladt a hordágyért. – Életben van. – kérdezte Vin, amikor a fickót felemelték a földről. Nem érkezett válasz a kérdésére, mivel a mentősök villámgyorsan dolgoztak, ami lehet, hogy jó jel volt. – Melyik kórházba viszik? – kérdezte Vin, amint leugrott az alapzatról, és velük tartott. – A Szent Ferencbe. Tudna egy nevet, kort, vagy bármit mondani a kórtörténethez? – Chuck! Jöjjön ide! Szükségünk van néhány információra! A művezető odafutott hozzájuk. – Jim Heron. Ezenkívül nem túl sok mindent tudok róla. Egyedül él a Pershing Avenue–n. – Ki a baleset esetén értesítendő személy? – kérdezte az egyik mentős. – Értesítsenek engem. – Vin átnyújtott egy névjegykártyát. – Nem tudom – válaszolta Chuck. – Nem nős, vagy ilyesmi. – Ön talán a hozzátartozója? – Nem, a főnöke vagyok, és rajtam kívül nincs más. – Rendben, majd értesítik a Szent Ferencből. – A mentős zsebre rakta Vin névjegykártyáját, a melóst beemelték a mentőkocsiba, bezárták mögötte a kocsiajtót, és a jármű villogó és harsogó szirénával kihajtott az építkezésről. – Rendbe fog jönni? Vin hátrapillantott Devinára. A sötét szempár visszafojtott könnyektől csillogott, és ujjai úgy szorították a szőrmekabát gallérját, mintha a nercbunda ellenére is vacogna a hidegtől.

59

– Fogalmam sincs. – Odament a nőhöz, és lazán megfogta a karját. – Chuck, mindjárt jövök, csak hazaviszem a kisasszonyt. – Ahogy akarja. – Chuck levette a munkavédelmi sisakját, és megcsóválta a fejét. – Az istenit! A franc vigye el! Az egyik legjobb emberem volt.

60

Ötödik fejezet – Nigel, te balfék. Jim az őt körülvevő sötétben bőszen ráncolta a szemöldökét. A brit akcentussal beszélő hang a jobb oldala felől érkezett, így rögtön elfogta a kísértés, hogy kinyissa a szemét, felemelje a fejét és megnézze, hogy mi folyik itt. Azonban a kiképzés felülmúlta a pillanatnyi impulzust. A hadseregben eltöltött időnek köszönhetően rég megtanulta, hogyha fogalma sem volt arról, hova került, a legjobb módszer ájulást színlelni, míg az ember nem gyűjt elég infót a környezetéről. Emberi szemmel alig észrevehetően kinyitotta a tenyerét, és körbetapogatózott. Valami puha, ruganyos helyen feküdt, egy bolyhos szőnyegen vagy... füvön? Mélyet szippantott, és a szaglószerve megerősítette korábbi feltevését. A szabadban fekszik a füvön? Még mielőtt kettőt pislanthatott volna, emlékezetébe tolult az építkezésen történt baleset – de most akkor, mi van? Legutóbb kétszázhúsz voltos áram rázta a testét – ebből pedig logikusan az következne, hogy túlélte az áramütést, és egy kórházi ágyban fekszik. Habár erősen kételkedett benne, hogy a kórházi ágyat manapság... gyeppel fedik le. Az Amerikai Egyesült Államokban pedig aligha beszélnek úgy a nővérkék és az orvosok, mint az angol lordok. Balféknek meg tutira nem hívják egymást. Jim kinyitotta a szemét. A felette elterülő kék eget bárányfelhők tarkították, és bár a nap nem mutatkozott, igazi nyári idő volt – nemcsak derült és szélcsendes, 61

hanem olyan megnyugtató, mintha a világon semmi miatt nem kellene aggódni és semmi sürgős dolgot elintézni. A hangok irányába pillantott... és úgy döntött, hogy valószínűleg meghalt. A kastély pompás kőfalainak árnyékában négy fickó állt egy–egy krikett ütővel a kezében, egy csomó kapu és színes labda társaságában. A kvartett minden egyes tagja fehérben volt; az egyik szájából pipa lógott ki, a másik pedig kerek, rózsaszín üvegű szemüveget viselt. A harmadik egy ír farkaskutya fején nyugtatta a kezét. A negyedik unott arckifejezéssel álldogált, karját a mellkasán összefonva. Jim hirtelen felült. – Hol a pokolban vagyok? Az éppen célozni készülő, szőke hajú pasas átható pillantást vetett rá, és kivette a szájából a pipát. – Várj egy percet, kérlek! – Beszélj csak nyugodtan! – motyogta a karját a mellkasán keresztbe fonó, sötét hajú férfi. Az ő hangja ébresztette fel Jimet. – így is, úgy is csal. – Tudtam, hogy magadhoz fogsz térni – csiripelte a kerek szemüveges fickó Jim felé fordulva. – Tudtam! Üdvözöllek! – Á, végre felébredtél – szólt a farkaskutyát simogató alak. – Őszintén örvendek. Mindegyikük igen jóképű volt és hihetetlenül könnyed, amely nemcsak a gazdaságuknak volt köszönhető, hanem annak is, hogy már évszázadok óta jómódban élt a családjuk – Na, fiúk, elég legyen a csevegésből – mondta a pipás, körbesandítva. Nyilvánvalóan ő volt Nigel. – Kis csöndet kérnék. – Akkor ne mondd meg, hogy mit csináljunk! – közölte a sötét hajú. 62

– Kopj le, Colin! Újra ráharapott a pipára, majd célzott. A piros csíkos labda átgurult néhány kapun, majd beleütközött egy kék labdába. A szöszi önelégülten elvigyorodott. – Elérkezett a teaidő. – Jimre pillantott, és a szemébe nézett. – Nos, akkor gyerünk! Halott. Tutira kinyiffant, és most a pokolban van. Ez csak az lehet. Vagy az, vagy pedig egy elvarázsolt álomban, mert otthon beájult a tévé előtt, és éppen egy Négy esküvő és egy temetés–marton van műsoron. Jim felkecmergett. A négy pasas és a farkaskutya egy ezüst étkészlettel és porcelánnal megrakott asztalhoz igyekezett, és mivel nem nagyon volt más lehetősége, követte őket „teázni". – Foglalj helyet! – mondta Nigel, miközben az üres székre bökött. – Kösz, de inkább állok. Mit keresek itt? – Teát? – Nem. Kik vagy... – Én Nigel vagyok. Ez a savanyúképű alak itt pedig – szöszi a sötét hajú felé intett – Colin. Byron az örök optimista és Albert a kutyabolond. – A barátaimnak csak Bertie – közölte Mr. Kutyabolond, ahogy megborzolta az eb bundáját. – Szóval kérlek, te is nyugodtan szólíts így. És ez az én drágaságom, Tarquin. Byron feltolta egyenes orrnyergén a rózsaszínű szemüveget, majd tapsolt egyet. – Érzem, hogy ez a tea mennyien finom lesz. Nigel felemelte az ezüstkannát, és minden porceláncsészébe töltött. – Nem lennék meglepve, ha azon gondolkoznál, hogy mit is keresel itt, Jim. – Az tuti. Honnan tudod a nevem, és mi ez a hely? 63

– Egy fontos küldetésre lettél kiválasztva. – Nigel letette a kannát, és egy ezüstcsipesszel cukrot rakott a teájába. – Küldetésre? – Igen. – Nigel a kisujját eltartva a csészétől, kortyintott egyet a teájából. A csésze széle fölött nehéz volt megállapítani a szeme színét. Nem kék vagy szürke, nem is zöld... de barna vagy mogyorószínű sem. Te jó ég, Jim még sosem látott ehhez foghatót. És mindannyiuknak ilyen színű szeme volt. – Jim Heron, te fogod megmenteni a világot. Hosszú szünet következett, amelyben a négy férfi egyöntetűen komoly tekintete rászegeződött. Amikor senki nem kezdett el hahotázni, Jim kétrét görnyedt, a hasát fogta, és a testét rázó nevetéstől könny futott a szemébe. – Ez nem vicc – jegyezte meg ingerülten Nigel. Amikor Jim újra levegőhöz jutott, újra megszólalt: – Na persze! Öregem, ilyen álmom sem volt még. Nigel visszahelyezte csészéjét az asztalra, majd felállt, és a ragyogó zöld füvön Jimhez sétált. Közelről olyan illata volt, mint a friss levegőnek, és fiira szeme egyenesen hipnotikus volt. – Ez. Nem. Vicc. És ekkor a szemétláda belevágott egyet a karjába. Lazán összeszorította az öklét, és kőkeményet ütött. – A francba! – dörzsölte meg Jim a fájó pontot. Nigel magas volt és vékony, de jó nagyot oda tudott sózni. – Kérlek, hadd mondjam el még egyszer! Nem álmodsz, és ez nem vicc. – Legközelebb megüthetem én is? – kérdezte Colin egy lusta vigyorral az arcán. – Szó sem lehet róla, katasztrofális a célérzéked, és a végén még az egyik érzékeny pontját találnád el. –Nigel 64

ezzel visszatért a székéhez, és a tökéletes kis falatkákkal telipakolt tartóról levett egy pici szendvicset. – Jim Heron, te vagy a holtversenyt eldöntő játékos. Mindkét oldal elfogadta, hogy pályára léphess, és rendezd a helyzetet. – Mindkét oldal? Holtversenyt eldöntő játékos? Mi a fenéről beszélsz? – Kapsz hét lehetőséget. Hét alkalmat arra, hogy befolyásolj egy–egy embert. Ha olyan jól teljesítesz, ahogyan azt tőled elvárjuk, akkor megmented ennek a hét embernek a lelkét és a másik oldal fölé kerekedünk. Amennyiben a dolgok kimenetele így alakul, az emberiség tovább gyarapodhat és minden rendben lesz. Jim kinyitotta a száját, hogy közbevágjon, de csak egy pillantást kellett vetnie a négy fickóra, és rögtön meggondolta magát. Még a csoport okostojása is komolynak tűnt. – Biztos csak álmodom. Többet senki nem húzott be neki, de ahogy mereven bámulták, lassan eljutott az agyáig, hogy talán mégsem a tudatalattija űz vele tréfát. Lehet, hogy komolyan gondolják? – Nagyon is valós a helyzet – mondta Nigel. – Tisztában vagyok vele, hogy nem így képzelted a jövődet, de kiválasztott lettél, szóval szokj hozzá a gondolathoz! – Feltéve, hogy nem kamuzol, mi van, ha nemet mondok? – De nem fogsz. – Mi van, ha mégis? Nigel a távolba révedt. – Akkor mindennek úgy szakad vége, ahogyan most van. Sem a gonosz, se a jó nem győzedelmeskedik, és mindannyian, téged is beleértve, megszűnünk létezni. 65

Nem lesz sem mennyország, sem pokol, az eddig megtörtént események kitörlődnek. A teremtés misztériuma és csodája véget ér, és hamuvá lesz. Jim eltöprengett az életén... a hozott döntésein, az elkövetett tettein. – Ez nekem elég jól hangzik. – Pedig nem az. – mondta Colin, miközben ujjaival az asztalterítőn dobolt. – Gondolj csak bele, Jim! Ha semmi nem létezik többé, akkor az eddig történt események is jelentéktelenek. Tehát az édesanyád sem számít. Készen állsz arra, hogy semmisnek tekintsd? Hogy szeretett fia iránti érzelmei fabatkát sem érnek? Jimből rögtön kiszakadt a levegő, mintha újra megütötték volna. A múltban okozott fájdalom érzete mellbe vágta. Évek óta nem gondolt az anyjára. Talán már évtizedek óta. Természetesen mindig is benne élt, az egyetlen meleg pont fagyott szívében, de eddig nem engedte meg magának, hogy rá gondoljon. Soha. Egyszerre csak maga előtt látta az anyját... olyan ismerős, olyan eleven, és szívet tépően valós volt az emlékkép: ősrégi konyhájukban éppen Jimnek készített tojásrántottát a régi tűzhelyen. Erősen szorította a serpenyő nyelét, egyenes háttal állt, és sötét haja rövidre volt nyírva. Egykoron egy gazdálkodó feleségeként kezdte, de végül ő belőle is gazda vált. Szívós és izmos volt, de a mosolya végtelenül kedves és gyengéd. Jim teljes szívéből szerette az anyját. Es, noha minden reggel tojást készített neki, arra a bizonyos reggelre különös mód emlékezett. Az volt az utolsó alkalom, hogy reggelit csinált neki, illetve bárkinek. Szürkületkor meggyilkolták. – Honnan tudtok... róla? – kérdezte elhaló hangon. – Mérhetetlen a tudás, amit veled kapcsolatban felhalmoztunk. – Colin felhúzta sötét szemöldökét. – De 66

vissza a kérdésünkhöz. Mi a válaszod, Jim? Készen állsz arra, hogy minden tettét és őt magát is száműzd? Ahogy azt voltál olyan kedves megfogalmazni: az ő létezése is „kamu" lenne? Jim nem rajongott túlzottan Colinért. – Nem baj – motyogta Nigel. – Mi sem vagyunk odáig érte. – Nem igaz – mondta Bertie Colinra pillantva. – Én kifejezetten csodálom. A nyers modorával takarózik, de ettől függetlenül egy lenyűgöző... – Te egy tündér vagy! – vágott közbe Colin. – Nem tündér, hanem angyal, ahogy te is. – Bertie futólag Jimre nézett. – Tudom, hogy helyesen fogsz cselekedni, mert túlságosan szeretted ahhoz az édesanyádat, hogy csalódást okozz neki. Emlékszel, gyerekkorodban reggelente mivel ébresztett? Jim összeszorította a szemét. – Igen. Kiskorában egy kétszemélyes ágyon aludt, a ház egyik huzatos emeleti szobájában. Esténként legtöbbször ruhástul dőlt be az ágyba, vagy azért, mert túlságosan kimerült volt a kukoricatáblán való egész napos munkától ahhoz, hogy pizsamába bújjon, vagy mert a hideg miatt minden plusz réteg jól jött. Iskolanapokon az anyja énekkel ébresztette. Napsugaram, kis napsugaram... boldoggá teszel, még ha beborul is az ég... nem tudhatod, mennyire szeretlek... ne hagyj itt, napsugaram. Jim nem hagyta el, inkább fordítva történt. És az sem önként. Igazi vadmacskaként küzdött a fiáért. Jim sosem tudta elfelejteni, ahogyan utoljára ránézett. Az a felismerhetetlenségig összevert arc, és az utolsó szavai, 67

amelyet kék szemével próbált kifejezni és véres ajka közül kipréselni, mert már nem maradt elég levegő a tüdejében ahhoz, hogy szavakat formáljon. Mindig szeretni foglak – suttogta. – Most pedig fuss! Menekülj a házból! Fuss! Az emeleten vannak. És ekkor otthagyta a földön heverve, félmeztelenül, véres, meggyalázott testtel. A hátsó ajtón kilógva a kisteherautóhoz futott, amelynek a vezetéséhez nem volt elég idős, és a lába is épphogy csak súrolta a pedált. Aztán üldözőbe vették. A mai napig sem fogta fel, hogyan sikerült olyan gyors ütemre késztetni azt a régi tragacsot a poros földúton. Bertie halk hangon megszólalt: – El kell fogadnod, hogy ez a valóság és a végzeted. Ha másért nem, az ő kedvéért. Jim kinyitotta a szemét, és Nigelre tekintett. – Van mennyország? – Itt vagyunk a peremén. – Nigel a háta mögött tornyosuló kastélyfal felé intett, amely addig ért, ameddig a szem ellátott. – Pompás palotánk túlsó oldalán a jó lelkek virágokkal és fákkal borított mezőkön sétálgatnak, napfény és melegség veszi őket körül, gondjaik és bajaik tovaszálltak, fájdalmuk feledésbe merült. Jim tekintete a várárok felett emelkedő gyaloghidat és a kétszárnyú kaput pásztázta, amely akkora volt, mint két egymás mellé állított lakókocsi. – Odabent van? – Igen. És, ha nem jársz sikerrel, el fog tűnni, mintha sosem létezett volna. – Látni akarom – lépett előre. – Előbb látnom kell. – Nem léphetsz be. Élő ember nem léphet oda be, csak a holt. – A pokolba velük! A pokolba veletek! – Jim elindult, majd futásnak eredt, a bakancsa először a gyepen, majd 68

pedig a higanyként ragyogó folyó felett ágaskodó híd fadeszkáin dübörgött. Amikor a kapuhoz ért, megragadta a nagy vasfogantyút, és olyan erővel kezdte rángatni, hogy a hátán lévő izmok pattanásig feszültek. Ökölbe szorított kezével a tölgyfa ajtóra csapott, majd ismét megrántotta a fogantyút. – Engedjetek be! Engedjetek be, rohadékok! Saját szemével kellett róla meggyőződnie, hogy az anyját már senki sem bántja, hogy nem szenved, és jól van. Olyannyira szüksége volt a megnyugtatásra, hogy úgy érezte, önmaga esik szét, a személyisége meghasad, amint megpróbál átjutni az akadályon. A konyhai linóleumon heverő anyja képe űzte, a mellkasán és nyakán lévő szúrt sebekből ömlő vér a padlón, némán tátogó szája, szemében a rémület, és ahogy csak őt sürgeti, hogy meneküljön, meneküljön, meneküljön... A benne rejlő démon kiszabadult. Az őrjöngő dühtől minden elfehéredett. Érzékelte, amint öklével valami keményet ütlegel, a teste feletti uralmat pedig egy primitív erő veszi át. Ekkor egy kéz érintését érezte a vállán, és Jim hanyatt döntve az illetőt, teljes erejéből püfölni kezdte. Se nem látott, se nem hallott. A múlt mindig megfosztotta önmagától, emiatt döntött úgy, hogy soha, de soha nem gondol rá. Amikor Jim másodszor is magához tért, ugyanabban a helyzetben találta magát, mint korábban. Hanyatt fekve, becsukott szemmel, keze a füvet érintve. Egy dolgot leszámítva: valami nedves dolog volt az arcán. Ahogy felpattant a szemhéja, Colin arcát látta maga előtt, és a fickó vére Jim arcára csöpögött. 69

– Á, végre magadhoz tértél, pompás. – Ezzel Colin nekilendítette az öklét, és jól szájba vágta. Jim csillagokat látott, Bertie felkiáltott, Tarquin, az ír farkaskutya nyüszögött egyet, Byron pedig odaugrott hozzájuk. – Na, most már kvittek vagyunk. – Colin felpattant, és megrázta a kezét. – Tudod, tényleg vannak előnyei a halandóságnak. Ez jól esett. Nigel megcsóválta a fejét. – Nem mennek jól a dolgok. Jim egyetértett vele, ahogy felült, és elfogadta a Byron által felkínált zsebkendőt. Miközben megpróbálta elállítani az orrvérzését, azon tűnődött, hogy a kapunál mennyire elvesztette a józan eszét. Le volt döbbenve. De mindig is így érezte magát egy–egy dühroham után. Nigel leguggolt mellé. – Tudni akarod, hogy miért te vagy a kiválasztott. Úgy hiszem, jogod van a válaszhoz. Jim kiköpte a szájában összegyűlt vért. – Jó ötlet. Nigel odanyúlt a vérrel tarkított zsebkendőért. Abban a pillanatban, hogy az anyag a kezéhez ért, a vörös paca elillant, és a fehér pamut olyan makulátlanul tiszta lett, mintha soha nem került volna közelebbi ismeretségbe Jim vérző orrával. Visszaadta a kendőt a még mindig vérző Jimnek. – Te egyidejűleg vagy mindkét fél, Jim. Jó és gonosz ugyanolyan mértékben lakozik benned. Képes vagy mind a hatalmas mértélcű jóságra, mind a mélységes romlottságra. Imígyen mindkét fél alkalmasnak talált. Mi és... a másik oldal is... úgy hiszi, hogy amikor szembekerülsz a hét lehetőséggel, az értékeinknek megfelelően fogod befolyásolni az adott személyt. Mi a jó-

70

nak, ők a gonosznak szurkolnak. Az emberiség sorsa tényleg a te válladon nyugszik. Jim abbahagyta az arca törölgetését, és az angol ipsére összepontosította minden figyelmét. A jellemével kapcsolatban elhangzott tények közül semmit nem tudott megcáfolni, de a gondolatai mégis zavarosak voltak. Vagy lehet, hogy az átkozott Colin miatt agyrázkódást szenvedett? – Elfogadod hát a végzetedet? – kérdezte Nigel. – Vagy most minden véget ér? Jim megköszörülte a torkát. Nem szeretett könyörögni. – Kérlek... hadd lássam az anyámat! Tud... tudnom kell, hogy jól van–e. – Rettentően sajnálom, de csak a holtak kelhetnek át a másik oldalra. – Nigel gyengéden Jim vállára helyezte a kezét. – Mit válaszolsz, ember? Byron is közelebb lépett. – Meg tudod csinálni. Hiszen ács vagy. Megalkotod, majd átépíted dolgokat. A lelkek is hasonlóak, alakítgatni kell őket. Jim vetett még egy pillantást a kastélyra. A szíve vérző orrában dobogott. Ha nevén akarja nevezni a dolgokat, ha minden elhangzott szó igaz, ha ő tényleg valamiféle megváltó, akkor... ha megfutamodik, akkor az anyja által nagy nehezen meglelt béke szertefoszlik. És, bármily vonzónak tűnik is számára a nemlét üressége és időtlensége, az anyjának rossz csere lenne. – Hogyan tovább? – kérdezte. – Mit kell tennem? Nigel elmosolyodott. – Hét főbűn. Hét lélek, akiket ezen bűnök egyike megingatott. Hét ember, akik éppen válaszút előtt állnak, hogy merre tovább. Belépsz az életükbe, majd rátereled 71

őket a helyes útra. Ha a becsületet választják a bűn helyett, akkor győzedelmeskedünk. – És ha a bűnt választják? – Akkor a másik oldal nyert. – Milyen a másik oldal? – Mindannak az ellentéte, amit mi képviselünk. Jim az asztalon lévő hófehér terítőt és ezüst étkészletet szemrevételezte. – Akkor... a rosszfiúk egész nap kényelmes fotelekben ülve a lányokat bámulják a tévében, miközben sört sör után isznak. Colin elnevette magát. – Aligha, barátom. Habár nem hangzik rosszul. Nigel átható pillantást vetett Colinra, majd tekintetét ismét Jimre függesztette. – A másik oldal gonosz. Hagyom, hogy az elméd összeállítson egy képet, de ha kell egy kis lökés, hogy mivel is kezdd: gondolj csak arra, amit az anyáddal műveltek. És jobb, ha tudod, hogy akik ezt tették vele, minden egyes percét élvezték. Jim gyomra úgy összerándult, hogy oldalra bukott, és öklendezni kezdett, noha üres volt a gyomra. Amikor egy kéz gyengéden megsimogatta a hátát, le merte volna fogadni, hogy Bertie az. Igaza volt. Végül összeszedte magát, és újra normálisan vette a levegőt. – Mi van, ha csődöt mondok? – Nem fogok kertelni, nehéz dolgod lesz. A másik oldal mindenre elszánt. De nem hagyunk magadra – közölte Colin. – Na, várjunk csak. A másik oldal azt hiszi, hogy rossz hatással leszek ezekre a válaszút előtt álló emberekre? – tudakolta Jim bősz homlokráncolás közepette. Nigel csak bólintott. 72

– Bizony Velünk egyenlő mértékben bíznak benned, csakhogy ők abban, hogy azt teszed, ami helytelen. De nekünk adatott meg a lehetőség, hogy kapcsolatba lépjünk veled. – Ezt mégis hogyan döntöttetek el? – Pénzfeldobással. Jim csak pislogott egyet. Ja, persze... végül is a focimeccseken is így dől el a kezdőrúgás. Újra a kapura szegezte a tekintetét, és megpróbálta elképzelni az anyját nem a konyhapadlón heverve, amikor otthagyta, hanem ahogy ezek a hercegek mondták. Boldogan. Terhek nélkül. Egészben. – Ki ez a hét ember? – Az elsőnél könnyítünk a dolgodon, segítünk egy kicsit és felfedjük az illető kilétét – közölte Nigel, miközben felállt. – Sok szerencsét! – Na, várj egy percet, honnan fogom tudni, hogy mit csináljak? – Használd a fejed! – szólt közbe Colin. – Nem – mondta Bertie, miközben farkaskutyája pofáját simogatta. – A szíved. – Higgy a jövőben! – tolta feljebb az orrnyergén rózsaszín üvegű szemüvegét Byron. – A remény a legjobb... Nigel a szemét forgatta. – Csak mondd meg az embereknek, hogy mit tegyenek. Kevesebb beszéd, és több idő marad a fontosabb elfoglaltságokra. – Mint például csalni a krikettben? – kotyogott közbe Colin. – Találkozunk még? – kérdezte Jim. – Kérhetek tőletek segítséget? Nem kapott választ. Helyette újabb kétszázhúsz voltos áramütés szaladt végig a testén. 73

Hirtelen egy hosszú, fehér folyosón találta magát, a fények elvakították, a szél az arcába csapott. Fogalma sem volt arról, hol fog most kikötni. Talán visszatér Caldwellbe. De az is lehet, hogy Disneyland–be érkezik. A dolgok jelenlegi állása szerint, fogalma sem volt semmiről.

74

Hatodik fejezet Marie–Terese megfogta a teflonedény nyelét, és becsúsztatott egy spatulát a tökéletesen kerek palacsinta alá. Éppen ideje volt megfordítani, hiszen a krémszínű felületen apró hólyagocskák jelentek meg. – Készen állsz? – kérdezte. A fia a konyhapult túloldaláról rámosolygott. Egy bárszéken ült, és onnan felügyelte a palacsintasütést. – Számolunk, ugye? – Aha. Egyszerre kezdtek el visszaszámolni: három, kettő... egy. Marie–Terese csuklóból feldobta a palacsintát, az megfordult a levegőben, és pontosan a serpenyő közepén landolt. – Sikerült! – mondta Robbie, és a palacsinta sercegni kezdett. Marie–Terese mosolyt erőltetett az arcára, habár mélységes szomorúság honolt bensőjében. A hétévesek hihetetlenül nagylelkűen osztogatják a megerősítést, az ember a legapróbb sikerektől is kész csodatevőnek érezte magát. Bárcsak megérdemelné, hogy a való életre vonatkozóan is helyeseljenek neki! – Idehoznád a juharszirupot, kérlek? Robbie lecsusszant a székről, és papucsban a hűtőhöz suhant. Pókemberes póló, farmer és pókemberes kapucnis pulcsi volt rajta. Az ágyneműjét és a paplanján is Pókember díszítette, és a lámpa, amelynek fényében a Pókember–képregényeket olvasta, szintén pókemberes ernyővel rendelkezett. Korábban Spongyabobért volt teljesen oda, de tavaly októberben, amikor betöltötte a hetedik életévét, úgy döntött, hogy már nem gyerek. Ez 75

az ajándékokra vonatkoztatva annyit jelentett, hogy attól fogva a hálós keresztes lovaggal ellátott meglepetések váltak kedvenccé. Marié–Terese vette az adást. Robbie kinyitotta a hűtőajtót, és kivette a nyomókupakos üveget. – Máskor is ily sokat fogunk nyelvtanozni, mint ma? – „Ilyen sokat", és igen, mert amint látod, szükséged van rá. – Nem matekozhatnánk inkább helyette? – Nem. – De legalább palacsinta van vacsira. – Amint Marié– Terese egy pillantást vetett rá, elmosolyodott. – Vacsorára. – Köszönöm. Robbie újra felpattant a bárszékre, és a pirító mellett lévő kistévét átkapcsolta egy másik csatornára. A mini Sony tévét a tanulás közti szünetekben kapcsolhatta be, a nappaliban található nagy Sonyt pedig szombat és vasárnap délutánonként és esténként, vacsora és lefekvés között. Marié–Terese a palacsintát egy tányérra csúsztatta, majd a merítőkanállal újabb adagot készített elő. A konyha túl kicsi volt ahhoz, hogy egy konyhaasztal beférjen, ezért a kinyúló műanyag konyhapultot használták minden egyes étkezésnél. A bárszékek pedig pont befértek alá. – Készen állsz a következő dobásra? – Aha! Robbie–val ismét együtt számoltak vissza háromtól, és Marie–Terese egy újabb csuklómozdulattal feldobta a palacsintát. Gyönyörű, angyalarcú fia pedig úgy mosolygott rá, mintha ő lenne számára a világ közepe.

76

Lerakta elé a tányért, majd ő is helyet foglalt a salátája előtt, amit még korábban ütött össze. Miközben falatoztak, a konyhapulton lévő borítékhalmot szemrevételezte, és ki sem kellett nyitnia ahhoz egyet sem, hogy tudja, a számlák mekkora összegre rúgnak. Két nagy kiadást biztosan tudott. Az egyik összeg a magánnyomozónak ment, aki Robbie felkutatásában segített neki, a másik pedig egy ügyvédi irodának, amely elintézte Marie–Terese–nek a Robbie feletti kizárólagos felügyeleti jogot a bíróságon. Mindkettőre részletfizetést kért, mivel százhuszonhétezer dollárra nem tudott csekket kiállítani. Természetesen a részletfizetés kamatok fejében volt lehetséges, és a hitelkártyákkal ellentétben, nem lehetett elmulasztani a fizetési kötelezettséget. De Marie–Terese nem akarta megkockáztatni, hogy bárki is rátaláljon. Ameddig havonta időben befizette a részleteket, nem volt oka attól tartani, hogy jelenlegi lakhelyének hollétére fény derül. Azonfelül pedig minden alkalommal Manhattanben postára adott pénzesutalvánnyal fizetett. Tizennyolc hónap telt el, az adósságainak a háromnegyedét már kifizette, és a legfontosabb dolog az volt, hogy Robbie biztonságban van vele. – Te ügyesebb vagy Marie–Terese visszakanyarodott a jelenbe. – Tessék? – Az a pincérnő épp most borította le a kaját a tálcájáról. – Robbie a tévé képernyőjére mutatott. – Te sosem csinálnál ilyet. Marié–Terese odanézett. A reklámban egy zilált külsejű nőnek elég rossz napja volt az étteremben. Haja összevissza kunkorodott, paradicsomszószos volt az egyenruhája, és a nevével ellátott kitűzője is lelógott.

77

– Te sokkal jobb pincérnő és szakács vagy, anyuci. A tévében hirtelen átváltozott a színhely A zilált külsejű pincérnő rózsaszín köntösben egy fehér kanapén ült, fájó lábát pedig egy masszírozós lábmosóba süllyesztette. Az arckifejezése egyenesen a mennyországot ígérte, hiszen a termék nyilvánvalóan enyhítette sajgó lába fájdalmát. – Köszi, édesem – felelte Marie–Terese érdes hangon. A reklám már azt harsogta, hogy „Rendeljen most!", és a 49,99 dolláros ár alatt egy ingyenesen hívható telefonszám jelent meg. De várjunk csuk! Ha most rendel, akkor mindössze $29,99–ért az Öné lehet! Amint az új ár mellett villogni kezdett egy piros nyíl, a képernyő tetején a következő felirat jelent meg: Hát nem megéri? – majd ismét a boldog, és ellazult pincérnőre váltott a kamera, aki szerint: De, igen! – Gyerünk – mondta Marie–Terese. – Ideje fürödni menni. Robbie lecsusszant a székről, és a tányérját betette a mosogatóba. – Tudod, már nem kell segítened a fürdésnél. Nagyfiú vagyok. – Tudom. De ne felejtsd el... – Megmosni a fülemet. Ezt mindig elmondod. Amint Marie–Terese lekapcsolta a tévét, és elmosogatta az edényeket, azt kívánta, bárcsak pincérnő lenne... és mindösszesen egy lábfürdőre lenne szüksége ahhoz, hogy minden feszültsége elillanjon. Az maga lenne a mennyország. Harmadjára csak összejött. Jim végre egy kórházi ágyban ébredt fel. Igen, ennek van értelme. Fehér lepedőn nyújtózkodott, egy vékony fehér takaró volt a mellkasáig felhúzva, és mindkét 78

oldalán korlát volt az ágyon. A szoba falait krémszínűre festették, a fürdőszoba a sarokban volt, és a mennyezethez közeli falra egy tévét erősítettek, ami némára volt kapcsolva. Csak álmodta az egészet. Az a négy finom ízlésű jómadár, a kastély meg minden egyéb csak egy furcsa álom részei voltak. Hála istennek! Jim felemelte a kezét, hogy megdörzsölje az arcát, és hirtelen megdermedt. A tenyerén egy fűfolt éktelenkedett. Az arca meg úgy sajgott, mintha behúztak volna neki. Azon melegében visszacsengett fejében Nigel arisztokratikus hangja, és olyannyira élethű volt, hogy biztosan nem álmodhatta. Hét főbűn. Hét lélek, akiket ezen bűnök egyike megingatott. Hét ember, akik éppen válaszút előtt állnak, hogy merre tovább. Belépsz az életükbe, majd rátereled őket a helyes útra. És megmented a világot. Ennek fejében az anyja lelke örök nyugalomra és békére talál. Jim vett egy mély levegőt, majd a fátyolszövet függönnyel elsötétített ablak felé pillantott. Hiába is ragaszkodott volna a mindez–csak–egy–fura–álom–volt teóriához, azt még ő sem tudta megmagyarázni, hogy mitől lett fűfoltos a tenyere. Mellesleg elevenen és frissen élt emlékezetében minden, ami történt. Na meg, nem mintha mostanában olyan gyakran a helyzet magaslatán állt volna. Csak gondoljunk az előző éjszaka eseményeire. Világos. Csak egyetlen bibi volt: ha elfogadja ezt az új valóságot, és valóban egy párhuzamos világban járt, ahol csak zsúrfiúk éltek, végül pedig elfogadta a világ megmentésének küldetését... hogy a A–A–A francba tovább?

79

Mégis honnan a fenéből fogja megtudni azoknak a bizonyos embereknek a kilétét? – Végre felébredt. Jim a hang irányába sandított. Az ágya végében nem más állt, mint a pokolbeli nagyfőnök, Vin diPiet–ro személyesen... aki kétségkívül együtt volt azzal a nővel, akit Jim... hmm, na igen. – Hogy érzi magát? Jim tetőtől talpig végigmérte a fickót. Még mindig a fekete öltönyt és a vérvörös nyakkendőt viselte, amelyben az építkezésen felbukkant a nővel. Sötét haját hátrafésülte a homlokából, és éles arcélén már serkent a borosta. Pontosan úgy festett, mint a magafajta emberek: kőgazdag és ellentmondást nem tűrő főnök. Biztosan nem Vin diPietro az első megbízatása. – Halló? – intett a pasas. – Képben van? Jaj, ne már, gondolta Jim. Ez jócskán túltett minden szolgálati kötelességén. A fickó válla felett a tévében pont egy reklám ment. Váratlanul az ár, vagyis a $49,99 – nem, most csak $29,99 mellett felvillant egy kis piros nyíl, amely... figyelembe véve, ahol Vin állt, hajszálpontosan a fejére mutatott. – A–A–A–A francba – motyogta Jim. Ez lenne a hapsi? A tévé képernyőjén egy rózsaszín köpenyes nő bele– bazsalygott a kamerába, és Jim mintha azt olvasta volna le a szájáról, hogy: Igen, ő az! DiPietro szemöldökét ráncolva az ágya fölé támaszkodott. – Hívjak egy nővért? Nem, inkább sört hozzon. Mindjárt egy kartonnal. – Minden okés – dörzsölte meg Jim az arcát, majd amikor az orrát megcsapta a fűszag, legszívesebben gőzerővel káromkodásba kezdett volna. 80

– Nézze – kezdte diPietro –, feltételezem, hogy nincs egészségügyi biztosítása, ezért fedezem a számláit. Ha szüksége van egy pár nap pihenőre, nem fogom levonni a béréből. Jim visszaengedte a kezét az ágyra, és hálásan tapasztalta, hogy a fűfolt varázslatos módon eltűnt a tenyeréről. DiPietrónak viszont láthatóan esze ágában sem volt eltűnni. Amint a fickót mustrálta, Jim nem tudott másra gondolni, mint az előző este történtekre. Vin diPietro nyilván abba a kategóriába tartozott, aki egy ilyen Kékruhást tudhat maga mellett. De a szeméből sugárzó ridegség arra engedett következtetni, hogy a legtökéletesebb és leggyönyörűbb nőben is képes hibát találni. A jóisten a megmondhatója, hogy a szemétláda az építkezésen folyó munkálatokban is mindig talált valami kivetnivalót: az alapozásban nem kellőképp száradt meg a beton, a fákat nem jól vágták ki, a hektárnyi föld talaját rosszul egyengették ki, a deszkalapokba ferdén verték be a szöget, és így tovább. És a francba, az már nem is a házkategóriát súrolta, amit építtetett. Inkább olyan volt, mint egy templom. És ha Jimnek kapásból ki kellett volna találnia, hogy a fickó a hét főbűn melyikében szenvedett, kétsége sem volt felőle. A kapzsiság a pasas homlokára volt bélyegezve: a ruhatárát, a kocsiját, a barátnőjét és ingatlannal kapcsolatos ízlését illetően egyaránt. Imádta a pénzt, és csak a vak nem látta, hogy azért áll Jim betegágya mellett és ajánlotta fel a kétségkívül korlátlan limittel rendelkező bankkártyáját, mert el akarja kerülni a vállalata elleni, munkavállalói panaszt és pert, és szart Jim állapotára. – Hívok egy nővért... – Nem kell. – Jim ülőhelyzetbe küzdötte magát, párnákkal a háta mögött. – Nem szeretem a nővéreket. 81

Sem az orvosokat. Sem a kutyákat. Sem az angyalokat... a szenteket... akármi volt is az a négy fickó. – Hát akkor – mondta Vin egyenletes hangon –, mit tehetek magáért? – Semmit. – A végzet már előlépett és tökön rúgta Jimet, így most neki kell tennie valamit Vinért. Hogyan változtathatná meg Vin életszemléletét? Vajon az a feladata, hogy jól összeszidja a pasast, aki bűneit szánva–bánva adományt ad egy ingyenkonyhának? Az elég lenne? Vagy ne adj' isten, arról kellene meggyőznie ezt a selyemöltönyös, BMW–t vezető, nőgyűlölő szemétládát, hogy adja fel minden anyagi javát, és vonuljon be szerzetesnek egy közeli kolostorba? Várjunk csak... válaszút előtt áll. Vin állítólag valami válaszút előtt kellett hogy álljon. De Jimnek mégis honnan a pokolból kellene tudnia, hogy miről van szó? Az arca megrezzent, majd megdörgölte a halántékát. – Biztos benne, hogy ne hívjak nővért? Jim már azon volt, hogy a csalódottság érzésétől menten agyvérzést kap, de ekkor a tévéképernyőn új műsor jelent meg. Két szakáccsal... a sötét hajú egészen úgy festett, mint Colin, és éppen egy letakart ezüsttálcát nyomott a kamera elé... a parancsolgató arckifejezésű szöszi meg kiköpött Nigel volt. Szöszi rögvest előrehajolt, lekapta a tálcáról a fedőt, és valami miniatűr incsi–fincsi kaja virított a tálon. Azanyját, gondolta Jim, miközben a tévét fixírozta. DiPietro bedugta a fejét Jim látómezejébe. – Tehetek még valamit magáért? – Ööö... azt hiszem, együtt kellene vacsoráznunk – motyogta Jim. Mintha pont erre a sorsfordulatra vártak volna, a tévében szereplő szakácsok büszkén elvigyorodtak.

82

– Együtt... – diPietro szemöldöke a homloka tetejére ugrott – vacsoráznunk? Jim erősen küzdött a késztetés ellen, hogy beintsen a szakácsoknak. – Ja, de nem olyan vacsora, vacsora. Csak kaja. Vacsora. – Csak úgy. – Ja. – Jim addig mozgatta a lábát, amíg át nem lendítette az ágy szélén, majd egykor fűfoltos kezével megmarkolta a matracot. – Csak úgy. Majd a karjába beszúrt infúzióhoz nyúlt, leszedte a ragasztószalagot, és kihúzta a tűt a vénájából. Ahogy a sótartalmú, vagy ki tudja milyen oldat elkezdett a földre csepegni, benyúlt a lepedő alá, és felnyögött, amikor a katéter végre kint volt a nemi szervéből. Majd a mellkasán lévő tappancsok következtek, végül pedig oldalra dőlt, hogy kikapcsolja a sivító monitort. – Csak egy – mondta érdes hangon – vacsorára vágyom. Hát ezenfelül már csak egy isteni szikra hiányzott, hogy mégis mihez kezdjen majd a fickóval. De lehet köretként egy ötletet szolgálnak majd fel, ki tudja? Ám amikor felállt, a világ megindult körülötte, és a falnak kellett dőlnie, nehogy elvágódjon. Néhány mély lélegzetvétel után sikeresen eltántorgott a mosdóig – közben tudatára ébredt, hogy a kórházi ruha szétnyílt a hátán, mert diPietro elsuttogott egy halk „basszust". A fickó kétségkívül a hátát befedő tetoválást szemrevételezte. Jim az ajtóban megtorpanva visszafordult. – A basszus a gazdagoknál igent jelent? Amint pillantásuk összetalálkozott, diPietro gyanakvó tekintete még inkább elkeskenyedett. – Mi a fenének akarsz te velem vacsorázni? 83

– Mert valahol el kell kezdeni. Nekem jó a ma este. Nyolckor megfelel? Minden bizonnyal jó régen mondhatták már meg diPietrónak, hogy mit csináljon, és Jim fenyegetően elvigyorodott. Feltétlenül megvolt benne mind a jó, mind a gonosz. És ez jelentősen megkönnyítette a következő szavait: – Vagy együtt vacsorázunk, vagy olyan pert akasztok a nyakadba, amire inged–gatyád rámegy. Te döntesz. Vin diPietro már sok szemétládával találkozott élete folyamán, de Jim Heron az összesét felülmúlta. Nem is a nyílt fenyegetés borzolta fel a kedélyeket. Vagy a fickó testét borító kilencvenkilónyi tiszta izom. Még csak nem is a stílusa. A pasas tekintete volt a legnagyobb probléma. Ha egy idegen úgy néz rád, mintha jobban ismerne a saját anyádnál, ott valami nem stimmel. Vajon kutakodott a múltjában? Milyen családi titkokra derülhetett fény? Vajon fenyegetést jelent a számára? És mihez kezdjen a vacsorával? Akár egy kisebb vagyont is leakaszthatott volna róla, de a pasas megelégszik egy szelet hússal meg két falat zöldséggel? Hacsak nem majd a kórházon kívül nyögi ki, hogy mit is akar. – Vacsora nyolckor – mondta Vin. – És hogy lásd, kivel van dolgod, hagyom, hogy te válaszd ki az éttermet. Na jól van, ez legalább nem okozott fejtörést. Ha bármi probléma lépne fel, azt jobb lesz minél kevesebb szemtanú jelenlétében lebonyolítani. – Akkor nálam, a Commodore–ban. Ismered a toronyházat? Heron tekintete az ágy túloldalán lévő ablakhoz vándorok, majd vissza Vinre. 84

– Hányadik emelet? – Huszadik. Majd szólok a portásnak, hogy engedjen be. – Rendben. Nyolckor találkozunk. Heron ezzel elfordult, ismét megvillantva a hátát. Vin elfojtott egy újabb káromkodást, amikor újra megpillantotta a fekete tetoválást, amely Heron hátának minden négyzetmilliméterét beborította. Egy temetőre nyílt a kilátás, és maga a Kaszás bámult az emberre arról az izmos hátról. Az arcát csuklya fedte, és a köpenye által vetett árnyékból csak úgy villogott a szeme. Csontos keze a kaszát markolta, és testével előrehajolt. Szabad keze tenyérrel felfelé kinyúlt, mintha bármelyik pillanatban megkaparintaná a lelkedet. Az ábrázolás alján a Kaszás köpenyének szegélye alatt két sorban rovátkák sorakoztak. A négyes kötegeket egy– egy vonal szelte át keresztben. Jesszus, mindet összeszámlálva, durván száz rovátka díszelgett Jim hátán. Amint becsukódott mögötte a mosdóajtó, egy nővér robbant be a szobába, krepptalpú cipője csak úgy nyikorgott a padlón. – Mi... hol van a beteg? – Kihúzkodta a műszereket. Szerintem most dob egy pisit, aztán hazamegy. – De hát nem tehet ilyet! – Nem hinném, hogy meggondolja magát. Mindenesetre sok sikert hozzá. Vin kiment, és a váróterembe sétált. Bedugta a fejét az ajtón, és megpillantotta a két munkást, akik ragaszkodtak hozzá, hogy itt maradjanak addig, amíg Heron fel nem ébred. A bal oldali fickó arcát piercingek díszítették, és olyan illető benyomását keltette, aki élvezi a fájdalmat. A

85

másik hatalmas termettel rendelkezett, és hosszú, sötét hajfonata bőrdzsekije vállán lógott alá. – Heron készen áll, hogy hazavigyék – mondta Vin. A piercinges felállt. – Az orvosok már el is bocsátották? – Semmi köze nincs a dokikhoz. Ő döntött így. – Vin a folyosó felé bökött. – A 666–os szobában van. És szüksége lesz egy kis segítségre. – Elintézzünk – válaszolta a piercinges, és ezüstszínű szeme komolynak tűnt. – Odavisszük, ahol lennie kell. Vin elköszönt tőlük, majd átment a szobán, hogy beszálljon a liftbe és lemenjen a földszintre. Amint beszállt, előkapta a telefonját, hogy felhívja Devinât, hogy vacsoravendégük lesz. Amikor az üzenetrögzítő kapcsolt be, rövid és velős üzenetet hagyott, miközben azon töprengett, hogy épp most mivel szórakozik a nő. Vagy kivel. Félúton a lift megállt, az ajtó kinyílt, hogy a két férfi beszállhasson. Amint újra rájuk zárult a lift, és elkezdtek lefelé ereszkedni, a két pasas jóváhagyóan hümmögött, mintha épphogy csak lezárták volna a beszédtémát, és ezzel megerősítenék a tényeket. Mindketten hosszú nadrágot és pulcsit viseltek, és a bal oldalon álló fickó a feje tetején kopaszodott. Barna haja egyre inkább oldalra húzódott, mintha félne a hegycsúcson lenni... Vin pislogott egyet. Majd még egyet. Egy árnyék bontakozott ki a férfi körül, egy fel-felvillanó, képlékeny, grafitszínű aura, amely a hőségben gőzölgő beton sűrűségével lebegett körülötte. Ez nem lehet... A francba, nem... ennyi év nyugalom után nem térhetett vissza. Ökölbe szorította a kezét, behunyta a szemét, és arra koncentrált, hogy a vízió semmissé váljon. Távozásra bírta az elméjéből, nem engedve, hogy idegsejtjeihez 86

hozzáférjen. Biztosan rosszul látta. Vagy pedig a mennyezeti világítás okozta az árnyalakot. Nem térhetett vissza. Hiszen megszabadult tőle. Nem térhetett vissza. Óvatosan kisandított a szemhéja alól, és egy pillantást vetett a férfira. Az áttetsző árnyék olyan tisztán kivehető volt, mint a férfi által viselt ruha vagy a mellette álló barátja. Az istenit, Vin látta a holtakat. Még mielőtt meghaltak volna. A liftajtó kinyílt az előcsarnokra, a pár kisétált a liftből, Vin pedig fejét lehorgasztva megszaporázta lépteit a forgóajtó irányába, amin túl a szabadság várta. Jó időt futott, énjének egy olyan oldala elől menekülve, amit sosem értett meg, és amihez sosem akarta, hogy köze legyen. Ekkor váratlanul nekiütközött egy fehér ruhás alaknak, aki történetesen egy halom aktát cipelt a kezében. Amint a papírok és dossziék szanaszét repültek, Vin elkapta a nőt, hogy ne essen el, majd leguggolt, hogy segítsen összeszedni a szélrózsa minden irányában heverő iratokat. Ugyanígy tett a kopaszodó férfi, aki a liftben előtte. Vin szeme rátapadt a férfira, és moccanni sem bírt. A füstszerű anyag a férfi mellkasának bal oldalából áradt kifelé... és egy bizonyos pontból kisugárzott a levegőbe. – Vizsgáltassa ki magát! – hallotta Vin a saját hangját. – Vizsgáltassa ki magát most rögtön! A tüdejében van. Mielőtt bárki megkérdezhette volnia, hogy mégis mi a fenéről beszél, Vin feltápászkodott, és kirohant az épületből. A szíve a torkában dobogott, és csak aprókat tudott lélegezni. Mire a kocsijához ért, a keze úgy remegett, hogy nem tudta volna a kulcsot semmibe sem bedugni. Kész

87

szerencse, hogy a BMW nyomógombos volt, így beült a kocsiba, majd elindította a motort. A kormánykereket markolva, ide–oda rázta a fejét. Esküdni mert volna rá, hogy ezt a hátborzongató, furcsa képességét mindörökre maga mögött hagyta. Azt hitte, hogy a jövőbelátás már a múlté. Megtette mindazt, amire utasították, és a szertartás, amelyben sosem hitt, idestova húsz éve működött. A Jim hátán lévő tetoválás képe rémlett fel az emlékezetében. Ó, a pokolba... nem akarta újraélni a múltat. Képtelen volt rá.

88

Hetedik fejezet Amikor Jim kijött a mosdóból, diPietro már nem volt a szobában. De kapott helyette egy nővért, akinek sok mondandója volt. Mialatt csak mondta és mondta a magáét... a jóisten tudja csak, miről... Jim elnézett a válla felett. – Befejezte? – kérdezte, amikor a nővér egy nagy levegőt vett a folytatáshoz. A nő hatalmas keblén összefonta karját, s úgy nézett rá, mint aki teljes szívéből vágyik arra a megtisztelő feladatra, hogy Jim katéterét visszarakhassa. – Hívom az ügyeletes orvost. – Ahogy akarja, de én ettől függetlenül elmegyek. – Körbetekintett a magánszobán, amit minden bizonnyal diPietro intézett el. – A ruhám merre van.? – Uram, körülbelül negyedórája még eszméletlenül feküdt, és amikor behozták a kórházba, halott volt. Szóval fontolja meg, hogy mit tesz, mielőtt elmegy Nem megfázással szállították... – A ruhám holléte. Egyedül az érdekel. A nővérke egyfajta gyűlölettel bámult rá, mint akinek elege van a vitatkozó betegekből. – Azt hiszi, hogy halhatatlan? – Egy ideig biztosan – motyogta. – Nézze, nem akarok tovább vitatkozni. Hozzon valamit, amit magamra vehetek, és mondja meg, hogy hol van a pénztárcám, vagy kisétálok innen ebben a lepelben, és a kórház számlájára íratom a taxiköltséget. – Várjon. Itt. – Nem. Sokáig. 89

Amint bezárult az ajtó, Jim körbe–körbe járkált, miközben a felesleges energiáktól csak úgy lüktetett a teste. Ébredéskor nehézkesen ment neki minden, de most már éber volt és tettre kész. Jól emlékezett erre az érzésre, még a hadseregben eltöltött időből. Ismét cél lebegett a szeme előtt, és mint korábban, olyan erővel töltötte fel, amitől lerázta magáról a fáradtságot és a sérüléseket, valamint mindenkit, aki közé és a kitűzött cél útjába mert állni. Tehát a nővér is jobban teszi, ha nem áll az útjába. Az ajtó kivágódott, és a nő erősítés gyanánt nem egy de rögtön három orvost is hozott magával. Szinte érezte, ahogy a körülötte álló dokik a józan észt próbálják belépumpálni. Rájuk szegezte a tekintetét, látta, amint mozog a szájuk, szemöldökük le–fel jár, és puha kezükkel hadonásznak. Az új munkáján töprengett – mert az tuti, hogy nem az orvosokra figyelt. Vajon honnan fogja tudni, hogy mit tegyen? Már volt egy találkája Vinnél... aztán hogyan tovább? Vajon a barátnője is ott lesz? Jó kis meglepetés lesz számára... A nagyban magyarázó orvosok mögött, a falra szerelt tévé képernyője villódzni kezdett, és Jim rámeresztette a szemét. Egy szappanopera ment. Legalábbis feltételezte, hogy az volt, mivel az erősen gesztikuláló színészek már túlontúl gyönyörűek és jól öltözöttek voltak. Majd váltott a kép, és megjelent a szappanopera címe: Égi útmutatás. Jim is csatlakozott a homlokráncokhoz. Égi útmutatás. Újra az érvelő csoportra összpontosított. – Végeztem. Most pedig elmegyek. Visszakaphatnám a ruháimat? Köszi.

90

Krikettezők a háttérben. Majd mindenki kivonult, ezzel bizonyítva, hogy szerintük Jim nem teljesen százas. De azért szellemi állapota nem sérült – hiszen minden ép eszű felnőtt hozhat rossz döntéseket. Adrian és Eddie kukucskált be az ajtón. Ad elmosolyodott. – Látom, kiraktad a dokikat. – Ki bizony. A riadót fújó nővérke ismét betolakodott a szobába, egy műtősruha alját és egy hatalmas hawaii mintás inget cipelve a karján. Eddie–ről és Adrianről tudomást sem véve, az ágyra dobta a göncöket, és Jim orra alá tolt egy csipeszes írótáblát. – A holmijai a szekrényben vannak, a kórházi számláját pedig kifizették. Ezt írja alá. Ez egy formanyomtatvány, amely igazolja, hogy saját elhatározásából távozik, OTE. Orvosi tanács ellenére. A férfi elvette a fekete tollat, és az aláírás fölött kipontozott helyre egy x–et vésett. A nővér szemrevételezte, hogy mit alkotott. – Ez meg micsoda? – Az aláírásom. Egy ,X jogilag elegendő. Most, ha megbocsájt... – Ezzel kioldotta a kórházi ruhát a nyakán tartó kötőszalagot, és hagyta leesni az anyagot. Az eléje táruló látványtól a nővér torkára fagyott a szó, és elinalt. Amint az ajtó bezárult mögötte, Adrian felnevetett. – Nem vagy a szavak embere, de csuklóból intézed a dolgokat. Jim megfordult, majd felvette a műtősnacit. – Nem gyenge a tetkód – közölte Adrian halkan. Jim egy vállrándítással válaszolt, majd a csúf ingért nyúlt. Fehér alapon piros és narancssárga színekben pompázott

91

a ruhadarab, és Jim úgy érezte magát, mint egy karácsonyfadísz. – Utált a lány, azért kaptad ezt az inget – közölte Adrian. – Vagy csak színvak. – Habár sanszos, hogy Adnék volt igaza. Jim a szekrényhez tipegett, és a szekrényaljban meg is találta a bakancsát, valamint egy a Szent Ferenc Kórház lógójával ellátott, értéktárgyak tartalmazó, műanyag zacskót a ruhafogason. Zokni híján belelépett a bakancsába, majd a zacskóból előkotorta a kabátját, hogy elfedje vele az átkozott inget. A pénztárcáját a zacskó alján találta meg, és rögtön átkutatta, hogy minden a helyén van–e benne. A hamisított jogosítvány, a hamisított társadalombiztosítási kártya és a bankszámlájához tartozó VISA kártya mind megvoltak. Ja, a hét dollár visszajáróról se feledkezzünk meg, ami a reggel vásárolt pulykásszendvics–kóla–kávé– kombóból maradt meg. Még mielőtt becsapott volna a világot megmentő Jim– korszak. – Mekkora esély van arra, hogy egyikőtök kocsival jött a motor helyett? – kérdezte a két lakótárstól. – Valamelyikőtök el tudna vinni az építkezésre, hogy felszedjem a kocsimat? Akár a Harley nem létező oldalkocsijába is beült volna, csakhogy maga mögött hagyja a kórházat. Adrian elvigyorodott, majd beletúrt káprázatos hajkoronájába. – Én kocsival jöttem, gondoltam, fuvarra lesz szükséged. – Hát hallod, ezen a ponton már bármibe beülnék. – Azért nem gondolod, hogy egy tragaccsal járok.

92

Mindhárman kisétáltak a szobából, majd amikor elhaladtak a nővérpult előtt, senki nem állt az útjukba, de az egész személyzet abbahagyta, amit éppen csinált, és ellenségesen méregette őket. A Szent Ferenc Kórháztól körülbelül húsz perc alatt kiértek diPietro birtokához Adrian terepjárójával. A kocsiban végig az AC/DC szólt, ami alapvetően nem lett volna probléma. Azonban Ad maximum a megasztáros bakiparádéba kerülhetett volna csak be. Nem elég, hogy semmi hallása és ritmusérzéke nem volt, mindehhez túlzott lelkesedés is társult. Eddie kővé dermedve bámult ki az ablakon, mintha így kizárhatná a macskavonyítást, Jim pedig felnyomta a hangerőt annak reményében, hogy a zene túlüvölti a kormány mögött ülő bagzó macskát. Mire végre ráfordultak a diPietro házához vezető földútra, a nap lebukott az égen, a világosságot pedig szép lassan felváltotta a sötétség. A fatönkök és a földet csúfító kopasz foltok még sejtelmesebb árnyakat vetettek a megvilágítás szögének köszönhetően. A vidék meglehetősen baljóslatúnak festett. DiPietro kétségkívül mindent drága növényeiddel fog teleültetni. Az építkezésen egyedül Jim kisteherautója álldogált magányosan, és Jim már tűkön ült, hogy végre kiszáll– hasson a terepjáróból. – Kösz a fuvart – kiáltotta. – Mi? – Adrian a hangerő–szabályozó után nyúlt, majd teljesen letekerte a zenét. A beálló csendben Jim füle zúgni kezdett. Nem sok kellett, hogy nekiálljon kirázni a rezgést a fejéből... és lefejelje a műszerfalat. – Mondom, kösz a fuvart. – Szívesen – fékezett le Adrian a kisteherautó mellett. – Tudsz majd vezetni? 93

– Aha. – Jim megvárta, hogy Eddie elsőként kiszálljon a kocsiból, majd ő is kicsúsztatta az ülésről a fenekét. Eddie–vel kezet ráztak, majd Jim átsétált a kocsijához. Lépegetés közben a keze a kórházban kapott ing jobb mellső zsebében matatott. Nem volt benne cigi. Na persze, mire is számított? Hogy a kórházban, amiért elhúzott, hálájuk jeléül még egy pakli vörös Marlborough–t is bekészítenek neki? Eddie és Adrian szorgalmasan figyelték, hogy mit csinál. Mintha randin lettek volna, és kötelességüknek éreznék, hogy biztonságban hazakísérjék. Cigi után kutató kezébe vette a kocsikulcsot, majd kinyitotta a... Valami megmoccant a hátsó keréknél. Jim odaszegezte a tekintetét, és a kutya bicegett elő a sebességváltó védelméből, akivel megosztotta az ebédjét. – Jaj... ne! – rázta meg Jim a fejét. – Figyelj, már megmondtam, hogy... A közelben valaki letekert egy kocsiablakot. Majd Adrian hangja hallatszott: – Kedvel téged. A korcs tett egy kört önmaga körül, aztán Jim elé ülve mereven nézte. A francba! – Nagyon rossz volt az a pulykahús, amit kaptál. Tudod, ugye? – Ha éhes vagy, minden falat ízlik – kapcsolódott be Adrian. Jim hátrapillantott. – Nem sértésnek szánom, de még mindig itt vagy? Adrian felnevetett. – Megyek már. Na, szia. A terepjáró megfordult, a kerekek alatt csak úgy csikorogtak a kavicsok, az első lámpa fénye végigpásztázott a házon, mielőtt átsöpört a megtisztított földterületen át 94

egészen a folyóig. Ahogy a terepjáró által biztosított világítás egyre inkább távolodott az úton, Jim nem túl sok mindent látott a környezetéből. Még csak hét óra volt, de ebben az évszakban ez koromsötétet jelentett. Amint hozzászokott a szeme a sötéthez, a ház rögvest egy csorbafogú szörnyeteggé változott: a zárt földszint volt a hasa, az egyéneden első emelet a tüskés feje, az egymásra rakott csalitosból és fahasábokból összetevődő halmok pedig az áldozatainak csontjai. Megérkezése felemésztette a félszigetet, és minél erősebb lesz, annál inkább uralja majd a vidéket. Amikor elkészül, minden irányból, több kilométerről látni lehet majd. Földről, vízről, levegőből. Valódi templom lesz, amit a kapzsiságnak szenteltek, egy emlékmű mindazon javaknak, amelyeket Vin diPietro az életében összeharácsolt. Jim esküdni mert volna rá hogy a fickó a nyomorból küzdötte fel magát. A gazdag családból származó emberek ilyesfajta házakat csak örökölnek, nem építtetnek. Öregem, nem lesz könnyű letéríteni Vint erről az útról. Nagyon nem. És valahogy az örök kárhozat fenyegetése sem tűnt már túl nagy motivációs erőnek. Egy olyan ember, mint Vin, nem valószínű, hogy vevő lesz a halálon túli élet elképzelésre. Ki van zárva. Amint Vin birtokán egy fagyos fuvallat csapott át, Jim ismét letekintett a kutyára. – A lakásom egy barlang – mondta Jim, miközben farkasszemet néztek. – Körülbelül olyan szinten van, mint az a szendvics. Ha velem jössz, nem luxusszállodában fogsz lakni. Az eb mancsával a levegőbe bokszolt, mintha minden álma egy tető és négy fal lenne. – Biztos vagy benne? A pracli újra felemelkedett. 95

– Oké. Rendben. Jim kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, majd lehajolt, hogy felemelje az állatot. Közben azon imádkozott, hogy remélhetőleg jól értelmezte a párbeszédet, és nem veszti el mindjárt az egyik ujját. Minden rendben ment. A kutya felemelte a farát, kiszolgáltatva a testét, és hagyta, hogy Jim tenyere átkulcsolja a hasát. – A nemjóját. Fel kell majd hizlaljalak, kisöreg. Jim az anyósülésre helyezte, majd ő is beült a kormány mögé. A kocsi motorja hamar felmordult, majd kikapcsolta a légkeverőt, nehogy megfázzon szegény. Felvillantotta a fényszórót, sebességbe tette a kocsit, aztán megfordult az Adrian és Eddie által kivájt útvonalon, és kihajtott a földútra. Amikor az N9–es úthoz ért, kitette a bal oldali indexet, és... A kutya a karja alatt átbújva az ölébe mászott. Jim lepillantott az állat szögletes fejére, és ráébredt, hogy semmi ennivalója nincs otthon, amivel megetethetné a kis fickót. Vagy saját magát. – Akarsz még egy kis pulykahúst, kutyus? Hazafelé menet megállhatunk egy benzinkútnál. A kutya nemcsak a farkát, hanem még csontos fenekét is csóválni kezdte. – Rendben. Akkor ez lesz a menet. – Jim rálépett a gázra, majd kigördült diPietro kocsi feljárójáról, és közben szabad kezével a kutya hátát simogatta. – Mondd csak, ugye szobatiszta vagy?

96

Nyolcadik fejezet Az éj leszálltával árnyak borítottak be mindent. Ez volt a sötétség egyik legnagyobb áldása. Hiszen sokkalta hasznosabb volt, mint a napvilág. Egy férfi üldögélt a taxi kormánya mögött, és tisztában volt vele, hogy mind ő, mind pedig a járműve láthatatlan a megfigyelt személy számára. A nő nem láthatta. Nem tudta, hogy a férfi ott van. Ami bizonyította a férfi nő feletti hatalmát. A berácsozott ablakon keresztül is látta, amint a nő a fiával a kanapén ücsörög. Nem tudta őket kristálytisztán kivenni, mert útjában állt a függöny, de felismerte a nagyobb és a kisebb alakot, ahogy összebújtak a nappaliban lévő díványon. Gondoskodott róla, hogy kívülről megtanulja a nő napirendjét. Minden hétköznap délután háromig otthon tanította a fiát, ami után hétfő és csütörtök között a Keresztyén Ifjak Egyesületébe vitte úszni és kosárlabdázni. Mialatt a gyerek vagy a medencében, vagy pedig a kosárlabdapályán edzett, az anyja egy pillanatra sem hagyta magára. Végig ott ült a kispadon, ahol a többi gyerek a melegítőjét és táskáját hagyta. Edzés után az öltöző előtt várt rá, aztán egyenesen hazavitte. A vasárnapokat kivéve mindennap pontban hat órakor vacsorát készített a fiúnak, majd nyolc órakor megérkezett a bébiszitter, a nő pedig a Szent Patrick katedrálisba ment, vagy gyónni, vagy az imacsoportba. Mindezek után pedig abba az átkozott klubba járt el. A férfi egyelőre még nem tette be a lábát a Vasálarcba, de egyszer mindent el kell kezdeni. Például ma este. Álöltözetében senki nem ismeri majd fel, és tartani 97

fogja a biztos távolságot a nőtől. Sem a paróka, se a bajusz nem volt túl kifinomult, de mindkettő jól elrejtette a kíváncsi szemek elől. És imádta azt az érzést, hogy a nőt a tudtán kívül mustrálja. Szinte szexuális izgalom töltötte el, hogy láthatatlan volt a számára. Ma este a nő minden egyes mozdulatát követni fogja, miközben pincérnőként, pultosként, vagy ki tudja, miként tevékenykedik. Ezáltal még többet tud majd meg róla és az életmódjáról. A mondás szerint az ördög a részletekben rejtőzik, és a jóisten volt a megmondhatója, hogy neki mindent tudnia kellett. Pontban hét óra negyvenkor egy szedán parkolt le a ház előtt, és egy fekete bőrű nő szállt ki belőle. Egyike volt az e héten látott bébiszittereknek, és a férfi utánanézett, hogy mindannyian a helyi Egyedülálló Anyák Központja nevű szociális szervezettől jöttek. Legalábbis, amikor két nappal ezelőtt, hazáig követte az egyik nőt, és a házánál várakozott, az másnap reggel a központba tartott, ahol a másik két gyerekfelügyelő kocsija is parkolt. Tíz perccel később felgördült a garázsajtó, és a férfi lebukott az anyósülésre. Hét óra ötven. Pont időben. A nő kitolatott a garázsból, és a kocsifeljárón várakozva nézte, ahogy az ajtó ismét bezárul. Mintha azon aggódott volna, hogy egyszer még a végén résnyire nyitva marad. Amikor a garázsajtó lecsukódott, a piros féklámpa már nem égett, a kocsi kitolatott az utcára, és elhajtott. A férfi beindította a motort, és éppen sebességbe kapcsolt volna, amikor az utastérben uralkodó csendet megtörte a diszpécser hangja. – Száznegyvenes – mi a pozíciód, száznegyvenes Száznegyvenes, szükségünk van arra a rohadt kocsira. Következő megálló: a Szent Patrick–katedrális. És újra együtt lehet vele. 98

– Száznegyvenes? A francba... Ökölbe szorította a kezét, és felkészült arra, hogy szilánkosra törje a rádióvevőt. Nehéz volt kordában tartani a vérmérsékletét. Mindig is az volt. De emlékeztette magát, hogy előbb–utóbb vissza kell vinnie a taxit, egy törött alkatrész pedig csak további bonyodalmakhoz vezetne a diszpécserrel. Márpedig kerülnie kell a konfliktusokat. Sosem ért jó véget sem az ő, se a másik fél szempontjából. Ennyit azért már megtanult. Most pedig nagy tervei voltak. – Máris indulok – válaszolta a vevőkészülékbe. Akkor csak a klubban látja majd újra a nőt. Azért kicsit csalódott volt, hogy elmulasztja a templomba menetelt.

Marie–Terese a Szent Patrick–katedrális alagsorában ük, egy igen kényelmetlen műanyag széken. Tőle balra egy ötgyermekes családanya, aki a karjában tartott Bibliát úgy dédelgette, mint egy újszülött csecsemőt. Jobbján egy szerelő foglalt helyet, legalábbis Marie– Terese szerint annak kellett lennie, hiszen hiába volt tiszta a keze, a körme alatt fekete csík lapult. Rajta kívül még tizenkét ember ült a körben, plusz egy üres szék. Mindannyiójukat ismerte, még a ma este hiányzó férfit is. Már számtalanszor végighallgatta az életük történetét, ismerte a hangjukat és arcukat, fel tudta sorolni a férjük, a feleségük vagy a gyermekeik nevét, és még legsötétebb titkaikba is belátást nyert. Hozzávetőlegesen már nyolc hónapja volt tagja az imacsoportnak. A templom előcsarnokából nyíló női mosdó előtti hirdetőtáblán talált rá a felhívásra: a Biblia a mindennapi életben, kedden és csütörtökön. 99

A mai esti megbeszélésen Jób könyvére esett a választás. Az általánosítás egyértelmű volt: mindenki részletezte, milyen hatalmas küzdelmeket kellett megvívnia, és hogy a hite végigsegítette egy szebb jövőig. Amiért pedig hívők maradtak, jutalomban részesültek. Marié–Terese egy szót sem szólt. Sohasem. Ellentétben a gyónással, ide, az alagsori imacsoportba teljesen másért jött, mást keresett. Igazság szerint egyedül itt találkozhatott normális emberekkel a hétköznapi életben. A klubban, ahol dolgozott, természetesen semmi és senki megszokottal nem futott össze, így nem volt sem barátja, sem családja, sem senkije. Minden héten idejött, és elüldögélt ebben a körben, hogy ezáltal kapcsolatot létesítsen a többi emberrel. A helyzet azonban úgy állt, hogy kívülállónak érezte magát, aki egy távoli parton áll, és a dühöngő folyón át kémleli az álbetegek országát. Na, nem mintha irigyelte vagy becsmérelte volna őket. Épp ellenkezőleg, reményt próbált meríteni a társaságukból. Hátha ugyanazt a levegőt belélegezve, ugyanazt a kávét fogyasztva és a történeteiket hallgatva... egy nap ismét a soraikban köszönthetik. Az összejöveteleket nem vallási alapon látogatta. A mellette helyet foglaló Bibliát markolgató tyúkanyóval ellentétben, Marie–Terese szentírása a táskájában lapult, oda is csak azért rakta be és cipelte magával, ha netalántán valaki a holléte felől érdeklődne. Még szerencse, hogy kézben elfért! Valahol az északi és déli államokat kulturálisan elválasztó demarkációs vonaltól délre vette egy kis boltban. Talán Georgiában? Vagy Alabamában? Éppen a volt férje nyomában volt, és szüksége volt valamire, bármire, ami segített átvészelni a nappalokat és éjszakákat anélkül, hogy elvesztené a józan eszét. 100

És ennek mindössze három éve? Inkább három percnek tűnt. Istenem, de szörnyűek voltak azok a hónapok. Tudatában volt annak, hogy mennyire nehéz lesz elszakadnia Marktól, de nem hitte volna, hogy ilyen rondán végződik majd a történet. Majdnem sikerült tőle megszabadulnia. De csak majdnem. Miután Robbie–t elrabolták, két napot töltött a kórházban, hogy túljusson azon, amit Mark tett vele. Amint lábra tudott állni, felkeresett egy magánnyomozót, hogy közösen felkutassák a fiát. Három hónap: május, június és július ráment a keresésre, mire végre a nyomukra akadtak. A mai napig sem foghatta fel, hogy miként élte túl azokat a borzasztó heteket. Még most is emlékszik arra, amint a magánnyomozó fekete kocsija felhajt a motel parkolójába, ahol Floridában megszállt. A terepjáró ajtaját Robbie nyitotta ki, és amikor kilépett a napsütésbe a kocsiból, Marie–Terese oda akart futni hozzá, de a térde felmondta a szolgálatot. Össze– csuklott a járdán, mint egy rongybaba, majd kitárt karral zokogott. Azt hitte, hogy örökre elveszítette. Robbie hirtelen megpördült, arccal felé... és mint akit puskából lőttek ki, rohanni kezdett felé. Amint átölelte, észlelte, hogy fia ruhája milyen koszos, a haja milyen bozontos, és odaégetett sajtos makarónitól bűzük. De a fia nem sírta el magát. Azóta egyszer sem. Még csak meg sem említette az apját és a vele töltött három hónapot. Még a kezelőorvosoknak sem nyílt meg, akikhez elvitte. Marie–Terese feltételezte, hogy az egész elrablásban az volt a legborzasztóbb, hogy végig fogalma sem volt 101

arról, hogy a fia, akit a világra hozott és szeretett, életben van–e még, vagy sem. De a visszatérte legalább ugyanakkora traumát okozott. Minden nap minden egyes percében meg akarta kérdezni, hogy érzi magát, de magától értetődően nem tehette. És nagy ritkán, amikor már nem tudta visszatartani a kibuggyanó kérdést, a fia csak annyit felelt, hogy jól van. A magánnyomozó csak nagyvonalakban tudta felvázolni az elrablás és a fogság részleteit. A volt férje egyik államon át a másikba rángatta Robbie–t, mindig másik bérelt kocsit és különböző hamisított személyigazolványokat használva. Mark a korábban elrejtett dugipénzéből élt, és rejtőzködni kényszerült, mert Marie– Terese–en kívül mások is kutattak utána. És valószínűleg beleverte Robbie–ba, hogy mindenről hallgasson. Ezért persze Marie–Terese legszívesebben saját kezűleg ölte volna meg. Miután visszaszerezte Robbie–t, a Marktól lopott pénzen és a korábban tőle kapott ékszerek eladásából éltek. Persze ez az összeg nem tartott túl sokáig, főleg miután kifizette a válási illetéket az ügyvédeknek, a magánnyomozó díját, és újra feltalálta magát. Jób jutott az eszébe, amikor arra gondolt, hogy hol végezte. Le merte volna fogadni, hogy Jób sem tudta egykor, hogy mégis mi a fene történt vele. Egyik pillanatban még minden szép és jó volt, aztán egyszer csak megfosztották mindentől, ami addig volt. Kivéve a csontokat fedő bőrét. Marie–Terese–zel ugyanez esett. Még legvadabb álmában sem képzelte volna, hogy ilyesmi megtörténhet. A leereszkedés. Az erkölcsi romlás, majd a megfeneklés és végül a tény, hogy prostitúcióra kényszerült. De több esze is lehetett volna. A volt férje mindig is kétes alak volt, és a pénzét mindenhol tartotta, a bankot 102

leszámítva. Mégis mit hitt, honnan van az a sok pénz? A törvényes üzletet folytató emberek hitel- és bankkártyákon tartják a pénzüket, és talán akad egy pár húszas a pénztárcájukban. De az biztos, hogy nem Gucci bőröndökben tartottak több százezer dollárt, a Las Vegas–i házuk titkos szekrényének az alján. Természetesen erről nem tudhatott az elején. Amikor megismerkedtek, túlságosan is elkápráztatta őt a sok ajándék, az éttermekben eltöltött vacsorák és a repülőutak. Csak később kezdte megkérdőjelezni a dolgokat. Akkor pedig már túl késő volt. Volt egy fia, akiért bolondult, egy férje, akitől rettegett, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy befogja a száját. Ha teljesen őszinte akart lenni magához, akkor el kellett ismernie, hogy a legelején a titokzatosság vonzotta Markhoz. A titokzatosság, a tündérmese és a pénz. És jócskán megfizetett ezért a vonzalomért. Keservesen. A padlón tologatott székek hangja visszarepítette a jelenbe. A találkozónak vége volt, és a résztvevők egyesével felálltak. Marie–Terese is felpattant, és a táskáját átvetette a vállán. Kifelé menet váltott pár szót az emberekkel, de mindez csak üres locsogás volt; cserébe, mint mindig, a többiek jó keresztényi pillantásokat vetettek rá, ami a gondolataikat sugallta: szegény szerencsétlen lány. Vajon akkor is ilyen nagylelkűek lennének vele, ha tudnák, hova megy, és mit csinál a találkozók után? Hinni akarta, hogy ez nem változtatna semmin. De erősen kételkedett benne. Kint az előcsarnokban már gyülekeztek egy újabb megbeszélésre, ami, ha nem tévedett, az Anonim Drogfüggők csoportja volt, akik csak nem régóta üléseztek a Szent Patrick–katedrálisban. Mindenki barátsá103

gos volt a másikkal, és a váltás közben összekeveredtek a különböző problémáik miatt más–más csoporthoz tartozó emberek. Amint a kocsikulcs után kutatott a táskájában... Beleütközött egy hatalmas termetű emberbe. – Jaj, ne haragudjon! – nézett fel az egy oroszlánt is megszégyenítő szempárba. Atyaég, majdnem sárga színű volt! – Csak nyugalom! – mondta a férfi, miközben megtámasztotta Marie–Terese–t, és kedvesen rámosolyodott. Sok színben pompázó hajkoronája legalább olyan lenyűgöző volt, mint a szeme. Hosszú haja a vállát verte. – Jól van? Már korábban is látta a férfit az előcsarnokban, és akkor is megcsodálta valószínűtlen külsejét. Végül arra a következtetésre jutott, hogy biztosan egy modell, aki túl kemény életet élt Manhattanben. – Igen, jól, csak nem néztem az orrom elé – mosolygott vissza a férfira, utána pedig a lépcsőfordulóhoz sietett, amely a katedrális földszintjére vezetett. Amikor kiért az utcára, gyorsan elhaladt a katedrális bejáratához legközelebb, egymással párhuzamosan parkoló kocsisorok mellett. A Toyotát jóval lejjebb állította le, és a hidegtől már vacogni kezdett a foga, mire beszállt a kocsiba. Szokás szerint most is úgy kellett életet lehelnie a motorba. – Gyerünk már... gyerünk... Végül nagy nehezen beindult, és Marie–Terese szabálytalanul megfordult az utca közepét átszelő záróvonalon. Annyira elvolt gondolataival a saját kis világában, hogy észre sem vette a nyomába szegődött autó első lámpájának a fényét... amely nem tágított mögüle.

104

Kencedik fejezet Jim a Commodore-tól egy fél háztömbnyire parkolt le. Megnézte a toronyházat, és úgy döntött, hogy igen, könnyen el tudja képzelni, hogy Vinnék itt van lakása. Az épület külseje határozott, vékony acélgerendákba állított üvegtáblákból állt, és a szobák ennek köszönhették a pazar kilátást. És amennyit az előcsarnokból le tudott szúrni, az épület belsejét tiszta dekadencia jellemezte: minden ki volt világítva, a padlót vérvörös márványcsempe díszítette és egy tűzoltókocsi nagyságú virágcsokor állt a helyiség közepén. Tehát most már az is érthető volt, hogy Kékruhás miért lakott itt. A francba, azt kellett volna mondania, hogy diPietróval kettesben menjenek el valahova. A tegnap esti események tükrében, a nővel egy fedél alatt eltölteni a vacsorát, nagyon rossz ötletnek tűnt. Mellesleg még ott volt az a piciny bökkenő, hogy neki kell a nő pasiját megmentenie az örök kárhozattól. Jim leállította magát, és megdörzsölte az arcát. A kutyát otthon hagyta a rendetlen ágy tetején; miután teleette magát, úgy kiterült, hogy a horpasza csak emelkedett és süllyedt, kis lábát pedig labdaként domborodó pocakja köré rendezte. Jim reménykedett, hogy hazaérkezve nem talál szeretetcsomagot az ágyán, bár erről nem igazán volt meggyőződve. Mégis, hogy a pokolba fogadhatott be egy háziállatot? A kulcsát a bőrdzsekije zsebébe csúsztatta, majd átvágott az utcán. Amint belépett az előcsarnokba, az őt fogadó pompa és luxus meghaladta a várakozásait. Belülről sokkal lenyűgözőbb volt a berendezés, mint kí105

vülről. A fényes pult mögött álló férfi rögtön rápillantott. A hatvanas éveiben járt, és a márványcsempéhez öltözött. Egyenruhája vörös és fekete színekben tetszelgett. Habár jócskán túl volt már azon a koron, hogy a törvény sasszemű őre legyen, szeme éberen és okosan csillogott. – Mr. Heron? – Személyesen. – Láthatnék valamilyen igazolványt, kérem? Jim előkapta a tárcáját, és megvillantotta a New York állambeli jogosítványát, amelyet a Caldwellbe való érkezése utáni harmadik napon vett. – Köszönöm. Azonnal felhívom Mr. diPietrót. – Az őr két másodperccel később Jimre mosolygott, és a liftek felé intett. – Fáradjon fel, uram. – Köszönöm. A huszadikra tartó út olyan simán ment, mint az olaj. Jim jól elszórakozott azzal, hogy a legrejtettebb biztonsági kamerát is észrevette. A lift felső sarkába helyezték el dekoráció gyanánt, ahol az aranyozott tükörrel díszített faburkolat egyes részei összeértek. Mindössze négy kamera volt, ami annyit jelentett, hogy bármerre fordult is a liftben, minden szögből tisztán kivehető volt az arca. A Jim érkezését beharangozó kis csipogó hang is nagyon szolid volt, majd amikor az ajtó kinyílt, Vin diPietro teljes életnagyságban úgy feszített a hosszú elefántcsontszínű előcsarnokban, mintha ő lenne az egész épület ura. DiPietro kinyújtotta felé a kezét. – Isten hozott. A fickónak jó kézfogása volt, határozott és rövid. Mindamellett remekül festett – ami szintúgy nem lepte meg Jimet. Amíg ő második legjobb flanelingében virított, és frissen borotválkozott, addig Vin lecserélte a 106

kórházban úgy három órája viselt öltönyét egy másikra. De az is lehet, hogy mindent csak egyszer vett fel, aztán kidobta. – Szólíthatlak Jimnek? – Persze. DiPietro mutatta az utat, majd kinyitotta az ajtót... hű, Donald Trump sárgulna az irigységtől. Mindent fekete márvány, aranyberakás, kristály holmik és faragott szobrok ékesítettek. Az előcsarnoktól az első emeletre vezető lépcsőig, valamint a csodálatos kilátással rendelkező nappaliig Jim annyi faragott kőből készült tárgyat és kőburkolatot látott, hogy komolyan eltöprengett: vajon hány kőbányát foszthattak ki ahhoz, hogy ezt a helyet berendezzék.? A bútorokról már nem is beszélve... Jézusom, az aranylevélkékkel díszített és a drágakövek színeiben tündöklő, selyembevonatú díványok és székek leginkább ékszerekre hasonlítottak. – Devina, hadd mutassalak be a vendégünknek! –szólt diPietro. Miközben a magas sarkú cipő kopogása a nappalihoz közelített, Jim az ablakon keresztül a Caldwellre nyíló lenyűgöző kilátást csodálta... és próbált elvonatkoztatni attól, hogy mikor látta utoljára a nőt. Ugyanazt az illatot viselte ma is, mint előző este. És mennyire illett hozzá ez a név! Ugyanolyan szép volt, mint ő. – Jim? – szólította meg diPietro kérdőn. Jim várt még egy pillanatot, hogy a nőnek legyen ideje összeszednie magát, mialatt az arcélét bámulja. Jimet a távolból szemügyre vennie egy dolog, de a saját otthonában, érintés közelben lenni megint más. Vajon ma is kék ruha van rajta? Nem, piros. És diPietro ölelte át a derekát.

107

Jim bólintott, miközben minden egyes emlékképet elzárt a fejében. – Örvendek. A nő rámosolygott, és kinyújtotta a kezét. – Isten hozta. Remélem, szereti az olasz konyhát. Jim gyorsan kezet fogott vele, majd farmerzsebébe süllyesztette a kezét. – Igen, szeretem. – Pompás. A szakács épp szabadságon van, és egyedül az olasz konyha nem haladja meg a képességeimet. Remek. Most mi legyen? Mindhárman úgy álltak ott, mintha ugyanazon a dolgon elmélkednének. – Ha megbocsátotok – mondta Devina –, vetek egy pillantást a vacsorára. Vin futó csókot lehelt az ajkára. – Addig mi iszunk valamit. Amikor a magas sarkú cipő kopogását már csak távolról lehetett hallani, diPietro a sörcsappal felszerelt bárpulthoz ment. – Milyen mérget tölthetek? Érdekes kérdés. Jim régi munkájában gyakran használt cianidot, antraxot, ördöghalmérget, Costa Rica–i kígyómérget, higanyt, morfiumot, valamint néhány új keletű idegmérget. Befecskendezte, ételbe keverte, ajtónyitóra kente, postaládát fújt be vele, és mindenféle ételt, italt és gyógyszert megfertőzött a méreggel. Bizony a méreggel legalább olyan jól bánt, mint a késsel, a kézifegyverrel vagy a puszta kezével. – Sört, gondolom, nem tartasz, ugye? – kérdezte, majd szemrevételezte a jobbnál jobb minőségű röviditalokat. – De, van az új Paradise–ból. Egyszerűen mennyei. Na ja, Jim csupán egy mezei Heinekenre vágyott, és csak a jóisten tudta, hogy miféle kotyvalék volt az –nem 108

vágyott rá, hogy sörfőzéskor mindenféle állattal pancsolják meg az italt. – Jól hangzik. DiPietro leemelt két hosszú poharat, majd kinyitott egy szekrényajtót, amiről kiderült, hogy mini hűtő. Két üveget kivett, lecsavarta a kupakokat, majd öntött. A sör sötét színű volt, olyan fehér habbal, mint a tajték az óceánban. – Szerintem ízleni fog. Jim elfogadta az egyik poharat, meg egy kis lenvászon szalvétát, amelybe a V S. dP. kezdőbetűk voltak belehímezve. Egy korty után csak annyit tudott mondani, hogy: – Hűha! – Jó, mi? – diPietro húzott egyet a sörből, majd a fény felé emelte a poharat, mintha a tulajdonságait vizsgálná. – Ez a legjobb. – Egyenesen a mennyországból. – Jim az ízlelőbimbóin élvezte a zamatot, és megújuló érdeklődéssel szemrevételezte a fényűző lakást. Talán mégis tudják a gazdagok, hogy mitől döglik a légy – Hát, nem semmi ez a kégli. – A parton lévő ház még ennél is jobb lesz. Jim az ablakhoz ballagott, és kibámult a városra. – Ugyan miért akarnád mindezt itt hagyni? – Mert, ahova költözöm, még ennél is jobb. Halk csilingelő hang hallatszott, és Jim az egyik telefonra pillantott. – Ez munkával kapcsolatos hívás lesz. Fel kell vennem. – Vin a szoba túloldalán lévő ajtóhoz igyekezett. – Érezd magad otthon! Mindjárt jövök. A pasas kisétált, Jim pedig felnevetett magában. Itt, otthon? Hát hogyne! Úgy érezte magát, mint egy szereplő azokban a gyermekfoglalkoztató könyvekben, ahol ki 109

kell választani az oda nem tartozó tárgyat: répa, uborka, alma, cukkíni. A kakukktojás: alma. Selyemborítású dívány, antik szőnyeg, melós, kristályüveg. Vajon melyik lehet a kakukktojás? – Szia! Jim behunyta a szemét. Ez a hang még mindig elbűvölte. – Szia! – Én... Jim megfordult. Egy változatlanul szomorú szempár tekintett rá. – Nem kell magyarázkodnod. – Én... Én korábban még sosem tettem olyat, mint tegnap este. Csak valami... – Teljesen másra vágytál? – Jim feltartotta a kezét, mert a nő láthatóan nyugtalanabb lett. – Nem török feletted pálcát. Tényleg nem. Ó... a fenébe... jaj, ne sírj! Letette a diPietrótól kapott sört, majd odasietett hozzá. Saját kezűleg törölte volna le a könnyeit, de nem akarta elmaszatolni a sminkjét. Devina keze megremegett, miközben elvette tőle a felkínált szalvétát. – Nem mondom meg neki. Sohasem. – Tőlem sem fogja megtudni. – Köszönöm. – Pillantása a telefonkonzolra tévedt, amin a fény a DOLGOZÓSZOBA felirat mellett villogott. – Szeretem őt. Nagyon... csak, olyan nehéz eset. Vin... nehéz eset, és tudom, hogy a maga módján törődik velem, de néha láthatatlannak érzem magam. Te pedig rögtön megláttál. Az biztos. Le sem tagadhatná. – Bár nem lett volna szabad lefeküdnöm veled – mondta –, de nem bántam meg.

110

Jim erről nem volt meggyőződve, főleg, hogy úgy nézett rá, mintha bölcs szavakra vagy... feloldozásra vágyna. Csakhogy neki fogalma sem volt arról, mit is mondhatna. Soha nem volt még párkapcsolata, így nem igazán tudott Devina és Vin kapcsolatáról nyilatkozni. Mivel csak egyéjszakás kalandjai voltak, az, ami Devinât mélyen megrázta, neki csak a szex terén gyűjtött újabb tapasztalatnak számított. Egy dolog azonban világossá vált számára. Ahogy ez a gyönyörű nő őt vizslatta a sötét, csillogó szemével, Jim látta benne a Vin iránt érzett szerelmét. A szívéből fakadt, és egész lényére kisugárzott. Öregem, Vin diPietro egy nagy marha, ha ezt elszúrja. Jim a nő arcához emelte a kezét, és letörölt egy könnyet. – Hallgass rám! Felejtsd el, ami történt! Zárd el magadban az egészet, és soha többet ne gondolj rá, rendben? Ha nem emlékszel rá, akkor nem is igaz. Meg sem történt. Devina szipogott egy kicsit. – Oké... rendben. – Jó kislány! – Jim a füle mögé tűrt egy lágy hajtincset. – És ne aggódj, minden rendben lesz. – Honnan tudod ilyen biztosan? Talán ez volt a Vin előtt álló válaszút. Pont itt van, majd kiböki a szemét, és csak rá vár. Ha a fickó rájönne, hogy ki is van a birtokában, és nemcsak arra a nyavalyás ingatlanra koncentrálna, talán megváltoztatná az életét, és megmenekülne a lelke... Ha továbbra is így halad, a Taj Mahalban fog kikötni, de elveszíti ezt a csodálatos nőt – ezt még a vak is látja. Jim számára egyértelmű volt a választás. Vett egy mély levegőt. – Mert, úgy intézem a dolgokat. 111

Devina megragadta a kezét, és megszorította. – Köszönöm... olyan hálás vagyok. A francba... az a szempár olyan érzést keltett benne, mintha a nő a bordái mögé nyúlva finom kezébe venné a szívét. – A neved – suttogta – illik hozzád. Devina orcája kipirult. – Amikor iskolás voltam, gyűlöltem. Inkább hívtak volna Marynek vagy Julie–nak vagy valami átlagos néven. – Nem, így tökéletes. Nem tudnálak más névvel elképzelni. – Jim lepillantott a telefonra, és a fény már nem világított. – Befejezte a telefonálást. Devina megtörölte a szeme alját. – Kész katasztrófa lehet, ahogy kinézek. Várj egy picit... mindjárt hozok egy kis amuse bouche–t. Vidd be neki, és tartsd szóval a dolgozószobában, amíg én rendbe szedem magam. Miközben Jim várakozott, megitta a sörét, és azon tűnődött, hogy vajon mikor lett belőle Cupido. Ha most emiatt szárnyat és a pelenkát kell viselnie, mialatt az íját lóbálja, részéről ennyi volt. Devina egy ezüsttálcányi falatkával tért vissza. – A dolgozószoba arra van. Majd bemegyek értetek, ha elkészültem. Mielőtt még valami ostobaság csúszhatott volni ki a száján, Jim bólintott, és elindult, két kézzel markolva a tálcát a véget nem érő szobák tengerén át. A dolgozóhoz érve látta, hogy az ajtó nyitva áll, és diPietro egy számítógépekkel borított nagy márványasztal mögött ücsörög. A férfi azonban nem a monitorokat kémlelte. Székében megfordulva az ablakra összepontosított, és egy kis fekete dobozt szorongatott a markában. Jim megkopogtatta az ajtógombot. 112

– Hoztam neked egy kis ínycsiklandó finomságot. Vin rögvest megfordult a székében, és a gyűrűsdobozt a telefon mellé dugta. Heron a dolgozószoba ajtajában állt, és nem tűnt a pincérek gyöngyének, de nem a flaneling és a farmer miatt. Egyszerűen nem az a típus volt, aki bárkit is leszolgált. – Tudsz franciául? – mormogta Vin, amint felállt. – Devina árulta el, hogy mik ezek. – Aha. Devina rendkívüli szakács. – Ja. – Már megkóstoltad? – Nem, a konyhából kiáradó illatok alapján saccoltam. Mindketten vettek a töltött gombakalapból. Aztán egy–egy icipici szendvicset, amit papírvékony paradicsomszelet és bazsakkomlevél díszített. Utána pedig egy kaviárral és póréhagymával megrakott lapos kanálkát. – Foglalj helyet – mondta Vin, és az asztala túloldalán lévő székre mutatott. – Beszélgessünk! Mármint tudom, hogy a vacsora miatt vagy itt... de biztosan nyomja még valami más is a begyedet. Heron az asztalra rakta a tálcát, de ő maga nem ült le. Ehelyett inkább az ablakhoz sétált, és kinézett a városra. A beálló csendben Vin újra elfoglalta a helyét a bőrtrónján, és tetőtől talpig végigmérte a „vendégét". Jimnek erős és egyenes állkapcsa volt, és olyan ember benyomását keltette, aki nem vállal felesleges kockázatot. Az arca nem árult el semmit. Ebből Vin arra következtetett, hogy nem túl kellemes témát fognak boncolgatni. Vin egy aranytollat pörgetett körbe–körbe az itatós– papíron, és arra gondolt, hogy neki aztán mindegy A vagyona javát az építkezési üzletágban szerezte, de pályafutását nem a törvényes iparágban kezdte, és Cald–

113

well feketepiacával még mindig gondosan ápolt kapcsolatot folytatott. – Csak gondolkozz nyugodtan, Jim! A pénzt gyorsabban elő tudom keríteni, mint... más dolgokat. – A szája mosolyra húzódott. – Valami olyasmire vágysz, amit a sarki ábécében nem lehet beszerezni? Heron szemöldöke megrándult, de semmi más jelét nem adta annak, hogy hallotta volna, amit mondott. Továbbra is a város fényeit fürkészte. – Pontosan miről beszélsz? – Pontosan mit keresel? Egy pillanatnyi szünet következett. – Jobban meg kell ismerjelek. Vin hirtelen előredőlt a székében, hátha rosszul hallotta. – Megismerned, mégis hogyan? Heron Vinre sandított. – Válaszút előtt állsz. Egy fontos döntés előtt. Nem igaz? Vin szeme a fekete bársonykockára vetődött, amelyet elrejtett. – Mi van benne? – kérdezte Heron élesen. – Semmi közöd hozzá. – Egy gyűrű? Vin káromkodott egyet, és a Reinhardt Ékszerház–ban vásárok ékszerért nyúlt. Miközben az egyik fiókba tömte a dobozt, kezdte elveszíteni a hidegvérét. – Nézd, ne kerülgessük tovább a dolgot, mondd meg, mit akarsz! Nem a velem elköltött vacsoráról van szó, és nem is arról, hogy megismerj. Nyugodtan feltételezheted, hogy nincs olyan ebben a városban, amit ne tudnék megszerezni. Haladjunk! Mi a fenét akarsz? A halk válasz helytelenül csengett.

114

– Nem az a fontos hogy mit akarok, hanem hogy mit fogok tenni. Azért vagyok itt, hogy megmentsem a lelked. Vin homlokán megjelent a kérdőjel... aztán kiszakadt belőle a nevetés. Egy a Kaszást a hátára tetováltató és szerszámosövet hordó fickó akarja őt megmenteni? Ugyan már! Mellesleg nem is fuldoklott. Amikor mély levegőt vett, Heron ismét megszólalt: – Tudod, én is pont így reagáltam. – Mire? – kérdezte Vin a könnyeit morzsolgatva. – Fogalmazzunk úgy, hogy hívott a kötelesség. – Valami hitbolond vagy? – Neeem. – Heron végre leült a székre, a térdét oldalra nyújtóztatta, kezét pedig lazán a combján pihentette. – Kérdezhetek valamit? – Persze. Miért is ne? – Vin ugyanabban az ülőhelyzetben találta magát, mint Heron: csak lazán, csak kényelmesen. Heron körbekémlelt a szobában lévő könyveken és a festményeken. – Honnan szerezted ezt a sok holmit, és minek neked? Nem kötözködni akarok. Soha nem fogok így élni, szóval csak azon töprengtem, hogy miért lenne bárkinek is ennyi mindenre szüksége? Vin majdnem figyelmen kívül hagyta a kérdést, később pedig elgondolkozott rajta, vajon miért nem így tett. De valami okból őszinte választ adott. – Mert erőt ad, és megalapozza a tekintélyemet. Biztonságban érzem magam tőle. – Amint kimondta, legszívesebben visszaszívta volna a szavakat. – Mármint... A francba, nem is tudom. Szegény családból származom. Csak egy olasz kölyök voltam, aki a város északi részében élt, és a szüleimnek mindig úgy kellett összekaparni a pénzt a betevőre. Felküzdöttem magam. 115

– Jóóó magasra. Akkor sokat dolgozol, mi? – Mindig. – Hát, a kilátás fantasztikus. Vin körbefordult a székkel. – Mostanában sokszor rácsodálkozom. – Hiányozni fog, ha elköltözöl? – Ott majd a folyót nézem. Az a ház, amit te meg a fiúk építettek, egyszerűen lenyűgöző lesz. Szeretem a lenyűgöző dolgokat. – Azt látom. Ilyen finom sört még az életben nem ittam. Vin a fickó tükörképét tanulmányozta az elsötétített üvegben. – Valóban Heronnak hívnak? Jim megeresztett egy félmosolyt. – Hát persze. Vin vetett rá egy pillantást a válla fölött. – A francián kívül még milyen nyelvet beszélsz? – Ki mondta, hogy beszélek franciául? – Maga a tény, hogy lövésed sincs egy egzotikus sörről, arra késztet, hogy kételkedjek benne, hogy az ínyenckonyháról többet tudsz. Devina pedig már csak udvariasságból sem fordította volna le az amuse bouche–t, mivel gorombaság lenne azt feltételezni, hogy nem érted. Ebből következik, hogy szerintem beszéled a nyelvet. Jim ujjaival a térdén dobolt – Áruld el, mi rejtőzik a dobozban, amit a fiókba dugtál, és talán megválaszolom a kérdésedet. – Mondták már, hogy mindent harapófogóval kell kihúzni belőled? – Nem is egyszer. Nagyon kíváncsi volt a pasasra, ezért Vin előkapta a Reinhardt–dobozkát, és felpattintotta a tetejét. Na, nem mintha nagy meglepetésről rántaná le a leplet. Amint 116

megfordult a székben, hogy Heron is lássa, mit rejt a bársonydobozka, a fickó megeresztett egy halk füttyentést. – Ahogy mondtam, szeretem a lenyűgöző dolgokat. Ezt tegnap este vettem. – Öregem, kiég a szemem, úgy csillog. Mikor teszed fel a nagy kérdést? – Nem tudom. – Mire vársz? – Ez több volt egy kérdésnél. Én jövök. Beszélsz franciául? Out ou non? . – Je parle un peu. Et vous? – Volt néhány ingatlanügyem a határtól északra, szóval igen. De az akcentusod alapján nem kanadai franciára tippelek. Európai. Mennyi időt töltöttél a seregben? – Ki állította, hogy ott voltam? – Csak egy tipp. – Talán csak Európában töltöttem az egyetemi éveket. Vin állhatatos tekintettel tanulmányozta a férfit. – Szerintem nem a te stílusod. Nem jól tűröd a parancsokat, és el sem tudom képzelni, hogy négy évig koptattad az iskolapadot elégedetten. – Akkor mit kerestem volna a seregben, ha nem tűröm, hogy valaki utasítgasson? – Mert hagyták, hogy valamit egyedül végezz el. –Vin elmosolyodott, amint a fickó arckifejezése teljesen zárkózott maradt. – Hagyták, hogy egyedül dolgozz, ugye, Jim? Mi mindenre tanítottak még meg? A beálló csend nemcsak a szobát töltötte be, hanem az egész lakást. – Jim, tisztában vagy vele, hogy minél inkább hallgatsz, mint a sír, annál biztosabb vagyok a rólad kialakult véleményemben, valamint a nullásgéppel lenyírt hajadat 117

és a hátadon lévő tetkót illetően? Én megválaszoltam, amit tudni akartál, tehát úgy fair, ha viszonzod a szívességet. Így szól a játékszabály. Jim lassan előredőlt, miközben egy döglött halban nagyobb élet volt, mint halvány szemében. – Ha bármit elmondok, meg kell öljelek, Vin. Az pedig mindkettőnk számára elrontaná ezt a romantikus, teliholdas éjszakát. Ezek szerint azt a tetoválást sem Caldwell központjában szerezte az egyik gagyi tetováló szalonban, csak a hecc kedvéért. Jim igazi volt. – Nagyon felkeltetted az érdeklődésemet – dörmögte Vin. – Melegen ajánlom, hogy tedd túl magad rajta! – Bocs, haver, de makacs szemétláda tudok lenni. Hacsak azt nem hiszed, hogy a Télapó hozta ezt a sok mindent, amit itt látsz. Jim egy pillanatig a hallottakat emésztette, majd elmosolyodott. – Értsem úgy, hogy elég tökös vagy? – Arra a mérget vehetsz. És kolosszális méretre gondolj! Jim fesztelenül visszaereszkedett a székébe. – Na ne mondd! Akkor miért kotlasz még mindig azon a gyűrűn? Vin gyűszűnyire szűkült szemmel vizsgálta a másikat, és kezdett dühbe gurulni. – Tudni akarod, miért? – Igen. Hihetetlenül dögös a lány, és úgy néz rád, mint egy görög istenre. Vin oldalra biccentette a fejét, és kibökte, ami előző este óta nem hagyta nyugodni. – Az én Devinám tegnap este egy kék ruhában ment el szórakozni. Amikor hazaért, rögtön levetette és 118

lezuhanyozott. Ma reggel kibányásztam a göncöt a vegytisztításra váró ruha halomból, és egy fekete foltot vettem rajta észre, hátul. Ebből arra következtetek, hogy nemcsak egy tiszta és rendes bárszéken ücsörgött. Mi több, Jim, amikor megszagoltam az említett ruhadarabot, valamit éreztem még rajta: férfi parfümöt. Vin a férfi minden egyes arcizmát végigvizslatta. De egy apró arcrándulást sem tapasztalt. Előrecsúszott a székében. – Ugye, mondanom sem kell, hogy nem az én kölnim volt. És talán érdeklődve hallod majd, hogy tisztára olyan illata volt, mint a tiédnek – na nem állítom, hogy lefeküdtél vele, de a férfiember ugye csak elgondolkozik, amikor más szagát érzi a nőjén, nem igaz? Vin ujja fel–le futkározott az aranybevonatú tokon. – Szóval nem az a lényeg, hogy én mennyire vagyok tökös, hanem, hogy tegnap este vajon valaki tökösebb volt–e nálam?

119

Tizedik fejezet Hát, ez aztán a buli! Ahogy Jim az asztal túloldalán terpeszkedő házigazdát mustrálta, be kellett ismernie, hogy már nagyon–nagyon rég nem hengerelték le – Vin diPietro azonban úthengerrel ment át rajta. A gazember nem elég, hogy nyugodt, hidegvérű és fegyelmezett volt, még az agya is úgy vágott, mint a beretva. Mellesleg nem volt gyáva. Nyilvánvalóan nem hitte, hogy Jim megfektette a barátnőjét – legalábbis Jim ösztöne ezt súgta. Mivel ritkán tévedett, hajlott rá, hogy megbízzon benne. De vajon meddig lesz ez még így. Jesszus, bárcsak vissza tudná tekerni az idő kerekét, és akkor otthagyná Devinât abban a parkolóban. Vagy... a pokolba is, visszakísérné a klubba, ahol meleg van, hadd találjon magának egy másik balekot, akin levezetheti a zavarodottságát és a szomorúságát. Adrian egy percig sem tétovázott volna. Jim visszadőlt a székben. – Nem lehetsz benne biztos, hogy lefeküdt valakivel. Egy árny suhant át Vin arcán. – Nem. Nem lehetek. – Te csaltad már meg? – Nem, nem hiszek az ilyesmikben. – Ahogy én sem. – Amint a hazugság elhagyta Jim száját, most az egyszer mintha mellbe vágták volna. Istenigazából nem érdekelte, hogy Devina egy másik férfival hempergett. Habár természetesen sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha az illető egy feltételezett személy lenne... nem pedig olyasvalaki, aki Vinnél egy vacsoraasztalnál fog ülni. 120

Még mindig van esély a küldetés sikerére, döntötte el Jim, és útmutatást is kapott. Ha az eljegyzés jelenti a válaszutat, amelyhez Vin egyre közelebb ért, akkor csak rá kell ébresztenie a fickót, hogy kötelezze el magát a barátnője mellett. A megoldás kulcsa pedig az összehaverkodásban és a segítségnyújtásban rejlett. Az újra beállt csendben Jim megdörzsölte az állkapcsát, és érdekes információk után kutatott az életében. Végül csak eszébe jutott valami. – Beszélek még arab, dari, pastu és tádzsik nyelven is. Vin vigyora félig önelégültségről, félig tiszteletről árulkodott. – Afganisztán. – Többek között. – Meddig szolgáltál a seregben? – Túl sokáig. – Nem viccelt, amikor azt mondta, hogy ki kell nyírnia a pasast, ha így folytatják. – És akkor itt zárjuk le a párbeszédet, jó? – Rendben. – Na, és mióta vagy együtt a barátnőddel? Vin pillantása a falon lógó absztrakt képre vándorolt, és ott is maradt. – Nyolc hónapja. Devina modell. – Úgy is néz ki. – Voltál már nős, Jim? – Dehogy! Vin elnevette magát. – Nem keresed a toronyban raboskodó hercegnőt? – Rossz lóra tenne velem, nem a herceg–fehér–lovon típus vagyok. Sokat költözöm egyik helyről a másikra. – Igen? Hamar elunod magad, mi? – Igen. Pontosan. A márványon kopogó magas sarkú hangjára Vin szeme rögtön az ajtóra tapadt és ott is ragadt. Egyértelmű 121

volt, ha Devina jött. Nemcsak a levegőben magával sodort lágy virágillat miatt, hanem mert Vin tekintete úgy itta a látványt, mintha hosszú idő elteltével most először látná újra. – Kész a vacsora – közölte. Jim a dolgozószoba másik oldalán lévő üvegfalon visszatükröződő tükörképet fürkészte. A nő megint a fény alatt állt, és a sugárzó ragyogás szemkápráztató fénykoszorúba vonta az éjszakai város látképe előtt. Jim hirtelen elkomorodott. Egy fura árny lebegett a nő mögött, akár egy fekete zászló a szélben... mintha egy szellem követné. Jim megperdült, és erősen pislogni kezdett. Amint szeme a nő mögötti levegőt pásztázta, az égvilágon semmi kiivetnivalót nem talált benne. Devina a lámpa alatt álldogált, és Vinre mosolygott, aztán a férfi odament hozzá és szájon csókolta. – Éhes vagy, Jim? – kérdezte a férfi. Jöhetne, mondjuk, először egy fejátültetés, majd a tészta. – Igen, nagyon is. Hármasban elindultak a szobák labirintusában, végül egy újabb márványasztalai ért véget az útjuk. Akkora volt, hogy egy huszonnégy fős asztaltársaság is kényelmesen elfért volna mellette, és ha még több kristály lógott volna a mennyezetről, az ember megesküdött volna rá, hogy egy jégbarlangban van. Arany evőeszközök. És minden valószínűség szerint tömör arany. Na ne vicceljetek, gondolta Jim, majd helyet foglalt. – Mivel a szakács szabadságon van – szólt Vin, amikor a széket Devina alá tolta –, mindenki magának szed.

122

– Remélem, ízleni fog – mondta Devina, és felemelte a damasztszalvétát. – Nagyon egyszerű ételt készítettem, csak egy kis bolognai szósz hosszú, házi metélttel. A salátába pedig csupán zöldségcsírát, articsókát, prita– minpaprikát tettem, és az egészet leöntöttem saját készítésű jégboros salátaecettel. Hát, itt nem nagyon használnak kész salátaöntetet. Egy jégsaláta pedig azonnal lehervadna ilyen konkurencia mellett. Nagy, aranyozott szélű tálak jártak körbe az asztalnál, majd miután mindenkinek tele volt a tányérja, nekiálltak enni. El kell ismerni, hogy Devina a konyhában is lenyűgöző. Pont. Az a csírás izé a jég–micsodás öntettel egyszerűen ínycsildandozó... és akkor a tésztáról már ne is beszéljünk. – Egész jól halad az új ház építése – mondta Vin. – Nem igaz? Ezzel egy közel egyórás párbeszéd vette kezdetét, és Jim megint le volt nyűgözve. A lehengerlő lakáson és ruhatáron kívül, Vin nyilvánvalóan első kézből ismerte a munkát, amit Jim és a fiúk végeztek. Ezenfelül pontosan tisztában volt a villanyszerelő, a vízvezeték–szerelő és a tetőfedő munkaköri leírásával is. A fickó jól tudta, hogy melyik szerszám, szög, deszka és szigetelőanyag mire való. Mi a szállítás és a sitt eltakarítás. Az aszfaltozás, az engedélyek beszerzése, az előírások betartása és a használati jog. Az építkezés minden egyes szegletét olyan részletekbe menőleg tanulmányozta, hogy sokkal inkább magas színvonalt elváró kollégának tűnt, mint nemtörődöm, kezeit mosó tulajdonosnak. Bizony, úgy tűnt, valaha ő is kétkezi munkásként kezdte. 123

– ...szóval ebből még problémák adódhatnak –mondta Vin. – A négy emelet magas előcsarnokot tartó főfalakra nehezedő súly nagyobb lesz a szabályosnál. Emiatt az építész is kifejezte aggodalmát. Devina most az egyszer megszólalt. – Hát akkor miért nem építteted alacsonyabbra az épületet? – Nem a magasságon múlik, hanem a kétoldali tetőszerkezet dőlési szögén. A tetőt azok a nagy teherbírású falak tartják, szóval szerintem a fedélzettartó gerendát acélra kellene kicserélni, valamint talán az épületszárnyaiba nehezedő fedelek súlyát is csökkenteni kellene. – Ó. – Devina megtörülte a szája sarkát, mintha zavarban lenne. – Ez jó ötletnek tűnik. Amint Vin újabb szónoklatba kezdett a házat illetően, Jim Devinára pillantott. A nő különleges figyelmet fordított az ölében lévő szalvéta összehajtogatásának. A francba! Vin lehet, hogy nagyon ért az építkezéshez, de, ha megkérdeznék tőle, hogy mi a barátnője kedvenc színe, vajon tudná a választ? – A vacsora remek volt – közölte Vin, majd hátradőlt a székében, és megemelte borospoharát. – A szakácsnőre! Bólintott egyet Devina felé, aki a figyelem minden pillanatát élvezte, ragyogva a boldogságtól. Vin azonban a vacsora alatt végig egy olyan dologról beszélt, ami Devinától meglehetősen távol állt, és így a nő csupán megfigyelő lehetett. – Akkor leszedem az asztalt, és hozom a desszertet – mondta és felpattant. – Nem, ti csak maradjatok! Egy perc és jövök. Jim visszaült a székbe, majd teljes figyelmét Vin tanulmányozásának szenteke. Miközben Devina ki–besza124

ladgált a tálakkal, a beálló csendben a fickó olyan hihetetlenül összpontosított valamire, hogy Jim szinte hallotta a fogaskerekek csikorgását. – Min gondolkozol? – kérdezte Jim. Vin csak megvonta a vállát. – Semmin. Az égvilágon semmin. Desszert gyanánt Devina házi készítésű meggyescsokoládés jégkrémet szolgált fel, mellé pedig olyan erős kávét, mint a méreg. A kettő kombinációja egyszerűen fenséges volt, de nem elég édes és ízletes ahhoz, hogy a Vin homlokán lévő barázdák eltűnjenek. – Miért nem vonultok vissza a dolgozószobába, miközben rendet csinálok a konyhában? – javasolta Devina, miközben az aranyszegélyű tányérra helyezte villáját. – Egy perc alatt megvan. Nem... tényleg, megcsinálom én. Ti csak menjetek és beszélgessetek! Istenem, micsoda nő, gondolta Jim, mialatt a házigazdával a lakás másik végébe baktattak. Amikor beértek a dolgozószobába. Vin egyenesen a bárhoz lépett. – Fantasztikus szakácsnő, nem igaz? – De. – Konyakot? – Köszönöm, nem. – Jim fel–alá rótta a szobát, miközben a bőrkötéses könyveket meg a festményeket tanulmányozta. – Szóval Kanadában is építkezel? Vin egy öblös pohárba konyakot töltött magának, majd az asztal mögé ült. Egyik kezében a poharat forgatta, a másik pedig egy vezeték nélküli egéren pihent. Amint a képernyőkímélő kikapcsolt, arcának minden barázdáját megvilágította a monitor fénye. – Igazából az egész országban.

125

Jim pont az előtt a kép előtt állt meg, amit korábban Vin bámult, mialatt Devinán töprengett. A festmény egy lovat ábrázolt... vagy valami affélét. – A festő be volt tépve? – Ez egy Chagall – közölte Vin. – Már ne is haragudj, de elég furcsán néz ki. Vin elnevette magát, majd közelebb ment az alkotáshoz... már akinek ez annak számít, ízlésfüggő... a férfi komoly elismeréssel tekintett a képre. – Még egészen friss. Aznap este vettem, mikor Devinát megismertem. Te jó ég, már jó ideje rá se néztem. Egy álmomban látott tájra emlékeztet. Jim elgondolkozott, hogy vajon milyen élete lehet ennek a fickónak. Munka, munka, munka... aztán hazajön... és még a tulajdonában lévő sok drága tárgyat se nézi meg. – Látod egyáltalán a barátnődet? – kérdezte hirtelen. Vin a homlokát ráncolta, majd kortyolt egyet a konyakjából. Ez egy vallomással is felért. – Semmi közöm hozzá – motyogta Jim. – De ő tényleg lát téged. Szerencsés ember vagy. Vin szemöldöke még feljebb szaladt a homlokán, és ahogy a csend kiteljesedett, Jimnek olyan érzése volt, hogy úgy tizenöt–húsz percen belül kirakják a szűrét. És habár úgy érezte, hogy rájött Vin problémájára, úgymond még a gólvonal közelében sem jutott. Váratlanul eszébe ötlött a mennyezetről lelógó kis tévé a kórházi szobájában. Meg a két szakács, akik az egész vacsorázós történetet sugallták. – Ööö... van tévéd? Vin pislogott egyet, és visszatért a jelenbe. – Igen. Ezt figyeld!

126

Átnyúlt az asztalon, és felvett egy távirányítót... aztán a szemközti fal mentén szétváltak a polcok, és előkerült egy ikerágy nagyságú plazmatévé. – Te aztán nagyon szereted a játékszereidet, mi? – kérdezte Jim nevetve. – Imádom, nem tagadom. Mindketten az asztal előtt heverő székekben foglaltak helyet, miközben Vin a gombokkal játszadozott. Egyik csatorna váltotta a másikat, Jim pedig azért imádkozott, hogy az éppen adásban lévő műsorokból valami jelet kapjon. Úgy érezte magát, mint egy idegbeteg. A televíziótól várja az útmutatást? Legközelebb meg azt hiszi, hogy műholdak követik minden egyes lépését... Vagy várjunk csak... az már megvolt. Amint a képernyő meg–megrebbent, Jim több műsort is felismert: Legyen Ön is milliomos! Vin már az volt. Eltűntek? Hát, ez is stimmelt, bár Vinben még nem tudatosult a helyzet, hogy mennyire. A csatornaváltogatás végül Leonardo diCaprio egyik filmjénél ért véget. – Az idén jön ki az új modell – mondta Vin, és oldalra rakta a távirányítót. – Az új házban már az lesz. Jim próbált a film egyes jeleneteinek sorai között olvasni, de semmi izgalmas nem történt. Leo leginkább egy reneszánsz vásárba illett abban a ruhában, amit viselt, miközben nagyban magyarázott egy hasonlóképpen öltözött lánynak. A fenébe, ezzel most mihez kezdjen? – Jim, őszinte leszek – bámult rá merev és rideg tekintettel Vin. – Fogalmam sincs, hogy mire megy ki a játék, de valami ok miatt kifejezetten kedvellek. – Dettó. – És, akkor most mi lesz?

127

A képernyőn váratlanul megfordult Leo szerencséje. Szerencsétlent elkapta és elvonszolta a középkori „rosszfiú". – Mi a fene ez a film? Vin felkapta a távirányítót, mire egy információs sáv bukkant fel a képernyő alján: A vasálarcos, Leonardo diCaprio, Jeremy Irons (1998). Csak két csillagot kapott a film – ó, te jó ég! A Vasálarc? A francba, az utolsó hely, ahova be akarta tenni a lábát, a klub volt. Különösen nem... Az ajtóban hirtelen Devina bukkant fel. – Nincs kedvetek elmenni valahová szórakozni? Na, itt is van a kedvező alkalom. Jim magában káromkodott, és megpróbálta elképzelni, vajon milyen lenne vele egy újabb estét eltölteni a Vasálarcban. Azzal a kis extrával, hogy most a barátja éber és gyanakvó tekintete felügyelné őket. És még azt hitte, hogy csak a vacsora lesz kínos? De a film tutira jelnek számít, nem igaz? – Igen, menjünk be a városba! – motyogta Jim. –Mit szóltok... a Vasálarchoz? Devina szeme a döbbenettől elkerekedett, mert valószínűleg igen meglepte a férfi választása. De Jim önmagát is eléggé ledöbbentette. Ennél a pontnál már simán ment a társalgás. Vin talpra pattant. – Oké, ha oda akartok menni, felőlem. – A barátnőjéhez ment, és mintha egy kis erőfeszítést akart volna tenni, odahajolt hozzá és megcsókolta. – Hozom a kabátodat. Devina megfordult, és követte Vint a folyosón. Eközben Jim beletúrt a hajába, és legszívesebben megtépte volna magát.

128

Lehet, hogy abba kellene hagynia a képzelgést, hogy a tévék üzeneteket küldözgetnek neki? Mert ez oltári hülyeségnek tűnt.

129

Tizenegyedik fejezet Először Marie–Terese vette észre a férfit. A Vasálarc bejárati ajtajához legközelebbi bárpultnál állt, és éppen a kínálatot mérte fel, amikor a férfi besétált a klubba. Az egész olyan volt, mint – ahogy mondani szokták – a filmekben: amint a férfi megjelent, mindenki más eltűnt. A többi ember homályos, elmosódott folttá halványult, és Marie–Terese figyelme csak rá összpontosult, senki másra. Körülbelül százkilencven centi magas, sötét hajú és világos szemű. Az öltönyét minden bizonnyal divattervező készítette. A karján egy vörös ruhát és fehér bundát viselő nő lépkedett, mellette pedig egy magasabb, kefefrizurás és katonás megjelenésű fickó volt. Mindhárman kilógtak a bőr–csipke–lánc kombinációban díszelgő tömegből, de Marie–Terese nem ezért bámulta meg őket. Nem, a szemmeresztgetés csak a férfinak szólt. Ugyanolyan szembetűnő, erős és kemény jelenség volt, mint egykor a volt férje: félig–meddig rosszfiú és gazdag férfi keveréke, aki ahhoz van szokva, hogy a környezetében lévőket utasítgassa... aki mellesleg olyan együttérző és figyelmes, mint egy pokróc. Már egyszer elkövette azt a hibát, hogy azt feltételezte a gazdag és erőteljes férfiakról, hogy ők a jelenkor lovagjai, akik sárkányöléssel keresik a kenyerüket. Hősök új öltözetben, akik páncélinges elődjeikhez hasonlóan a lovagiasság megtestesítői. De rosszul hitte. Néha a sárkányra vadászó lovag... nem volt más, csak egy gyilkos. Az egyik munkatársnője, Gina is odajött a bárpulthoz. 130

– Ki az a fiúka a bejárati ajtónál? – Egy vendég. – Remélem, az enyém. Marie–Terese erre nem vett volna mérget. A férfin csüngő barna hajú nő kinézete alapján, a férfinak semmi oka sem volt arra, hogy fizessen a szexért. De várjunk csak... az a nő... tegnap este is itt járt. A velük lévő fickó pedig úgyszintén. Marie–Terese azért emlékezett rájuk, amiért ma este is észrevette őket: nem tartoztak ide. Amint a trió egy sötét sarokban helyet foglalt, Gina megigazította pánt nélküli fűzőjét – amit csak a szentlélek tartott rajta –, és beletúrt jelenleg vörös hajába. Múlt hónapban fehér és pink színekben pompázott. Azelőtt meg koromfeketében. Ha így folytatja, hamarosan Kojakra fog hasonlítani – a sok vegyi anyagnak köszönhetően. – Azt hiszem, én most odamegyek és bemutatkozom. Na, szia. Gina fekete latexszoknyájában és tűsarkú csizmájában büszkén billegve elballagott. Marie–Terese–zel ellentétben őt kielégítette, amivel foglalkozott, ráadásul még olyan ambíciókat is táplált, hogy „közismert multimédiás erotikus sztár" váljon belőle. Gina imádta a híres pornócsillagokat, csak a szexipar Bili Gateseként emlegette őket. Marie–Terese egy helyben maradt, és a műsort nézte. Amint Gina az asztalhoz ért, a fehér nercbundás nő egy szempillantás alatt felismerte, hogy mi a helyzet, és pengeélessé vált a tekintete. Pedig erre semmi szükség nem volt. Üzletember barátja egy pillantás sem sok, annyit se vetett Ginára – túlságosan elmei–ült a haverjával való beszélgetésben. Ginát azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni, és addig időzött rendíthetetlen önbizalommal az asztal131

társaságnál, amíg a férfi rá nem nézett. Ellenben nem az előtte álló nőre összpontosított. Pillantása tovasiklott Gina latexszerelésén, és egyenesen Marie–Terese–re irányult. Azonnali. Kozmikus. Vonzódás. Amit képtelenség volt elrejteni a többi ember elől, amit nem fojthatsz magadba, és ami elől nem lehet kitérni csak úgy, még akkor sem, ha hatással vagy rá. Egymásba fonódott a tekintetük, és meztelenül hevertek egymás karjaiban. De nem csak órákon át, hanem napokig. Marie–Terese megfogadta, hogy pontosan ezért még a férfi közelébe se merészkedik. Ha az baljóslatúnak nevezhető, amit kezdetben a férje iránt érzett, akkor a közte és az idegen között izzó levegő potenciális katasztrófát hordozott magában. A túlságosan ragaszkodó barátnőről már ne is beszéljünk. Marie–Terese sarkon fordult, és a tömeg közt kígyózva azt sem látta, hogy merre megy Az idegen acélszürke szeme valósággal felemésztette, és bár tudta, hogy kilépett a férfi látómezejéből, tehát biztosan nem láthatja, esküdni mert volna rá, hogy még mindig magán érzi a tekintetét. – Szia, szivi. Marie–Terese hátranézett a válla fölött. Két egyetemista fiú zárkózott fel mögé. Mindketten csípőnadrágot, izompólót és halálfejes kiegészítőket viseltek– a 21. század trapéznadrágját. Tetőtől talpig végigmérték Marie–Terese–t. Az őt mustráló sunyi pillantásokból nyilvánvaló volt, hogy apuci pénze dagasztja a zsebüket, és az öntelt, nagydarab, kőhülye focistáknak kong a fejük az ürességtől. Sőt Marie–Terese arra is gyanakodott, hogy be vannak tépve. Mindkettőjüknek rángatódzott a szemhéja, ráadásul izzadt a bajszuk felső ajkuk fölött. 132

Remek. Már csak ez hiányzott. – Mennyit kérsz értem és a barátomért? – kérdezte a kölyök, aki megszólította. – Azt hiszem, jobb lesz, ha mást kerestek magatoknak. – Gina nem ódzkodott attól, hogy hármasban csinálja. Vagy hogy videóra vegyék. Vagy hogy lefényképezzék. Vagy hogy nővel szexeljen. Remélhetőleg a Nagy Katalin–féle lovas kalandnál meghúzta a határvonalat, de nála sosem lehet tudni – könnyen elképzelhető, hogy Ginának egy erős lónyerítés annyit tesz, hogy „szopd erősebben!". Mr. Beszédes még közelebb lépett, és végigfuttatta az ujját Marie–Terese karján. – Nekünk nem kell más. Csak te. Marie–Terese hátrált, miközben mindkét fiúnak a szemébe nézett. – Beszéljetek valaki mással! – Van pénzünk. – Én táncos vagyok. Csak ezért fizetnek. – Akkor miért nem voltál fent az egyik ketrecben? – A kölyök újra közel hajolt hozzá, és Marie–Terese beleszagolhatott a kölnijébe: Eau d'Sör. – Figyeltünk. – Nem vagyok eladó. – Baromság, tündérkém. – Ha tovább zaklattok, egy szavamba kerül, és kitiltanak titeket a klubból. Most pedig húzzatok el! Marié–Terese elsétált, és nagyon is tisztában volt vele, hogy felhúzta a két fickót, de hála Treznek, egy cseppet sem izgatta magát. Bármennyire is utált segítséget kérni a főnöktől, ha a saját épsége forgott kockán, egy szempillantásnyit sem habozott. A klub túloldalán lévő bárpultnál rendelt egy kólát sok jéggel, és összeszedte magát. Még korán volt, talán ha fél

133

tizenegy felé járhatott, vagyis még durván három óra munka állt előtte. – Zaklatott az a két suhanc? Marie–Terese felnézett Trezre, és elmosolyodott. – Elbírok velük. – Szeme a férfi kezében lévő bőrkabáton pihent. – Elmész? – Csak átugrom a bátyámhoz egy megbeszélésre. Figyelj, nyugodtan szólj a kidobó fiúknak, ha bármi gond akad. Én egy óra, vagy maximum kettő múlva itt vagyok. Hívj, ha neked vagy a lányoknak bármire szüksége lenne, jó? Végig be leszek kapcsolva. Ha kell, egy szempillantás alatt itt termek. – Rendben. Vezess óvatosan! Trez megszorította a vállát, majd átvágott a tömegen. Magasságának köszönhetően, eltörpültek a körülötte lévők. – Ő a stricid? Talán rögtön vele kellene beszélnünk. Marie–Terese átható pillantást vetett a két egyetemistára. – Ő a főnököm, és Treznek hívják. Miért nem mutatkoztok be neki? – Azt hiszed, hogy túl jó vagy nekünk? –Marie–Terese megfordult, hogy a szemükbe nézzen, és világosan értésükre adja a helyzetet. – Tegyetek magatoknak egy szívességet, és hagyjatok békén! Hacsak nem mentőautóban akartok innen távozni. A fiú, aki eddig beszélt, átmenet nélkül elvigyorodott, kivillantva hegyes, fehér fogát. – Te tegyél nekünk egy szívességet, és ne hidd azt, hogy a magadfajta szajháknak joga van a véleménynyilvánításhoz. Marie–Terese úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna, de ezt kívülről nem mutatta. – Anyukád tudja, hogy beszélsz a nőkkel? – Te nem vagy nő. 134

Marie–Terese torka összeszorult. – Hagyjatok békén! – mondta rekedt hangon. – Kényszeríts rá! Vin a sötét hajú nőt kereste a tömegben, és igen csalódott volt, amikor nem találta sehol. Csak egy pillanatra találkozott a tekintetük, de mintha villám csapott volna belé. Aztán akár egy székem, a nő eltűnt a testek rengetegében. Már látta korábban is. Nem tudta megmondani, hogy hol... de minden bizonnyal látta már valahol. – Kit keresel? – kérdezte Devina tompa hangon. – Senkit. – Intett egy pincérnőnek, aki rögtön oda is jött az asztalukhoz. Miután megrendelték az italokat, Devina közelebb furakodott Vinhez. Előrehajolt, a melle a férfi bicep– széhez nyomódott. – Menjünk hátra! – Hova hátra? – A mosdókhoz. Vin összeráncolta a szemöldökét, amikor egy távoli sarokban megfordult egy sötét hajú nő – de nem, nem ő volt az. Miközben a szeme az árnyakat kutatta, az agyából próbálta kicsiholni a felismerés szikráját. Minden erejével azon volt, hogy szétválassza a fejében tolongó gondolatokat. Sötét haj, kék szem, szív alakú arc. Utóbbit legszívesebben a tenyerébe venné, és sosem engedné el. Ki ez a nő? – Vin? – Devina a füle mögé nyomta az ajkát. – Menjünk... ki vagyok éhezve. Az előző estével ellentétben, most inkább bosszantotta ez a beszéd, semhogy felizgatta volna. A csábítás rutinja 135

mindig így kezdődött: a prosti a felszínre lép, majd felajánl egy kis ezt meg azt. Devinât mindaddig nem érdekelte, hogy más nő is beszáll a játékba, amíg ő diktálta a feltételeket – és a hiányos öltözékű, éjszakai pillangók szemmel láthatóan kimaradtak a prosti– csomagból, mivel rá akartak mászni Vinre, és egészen Orgazmopoliszig vágtatni vele. Na ja, az adott lánynak jobban kell vonzódnia De– vinához, mint Vinhez. – Egy kis magánéletre van szükségem – dorombolta a nő. – Vendégünk van. – Nem tartana sokáig. – Devina végignyalta Vin nyakát, amitől a férfi úgy érezte magát, mint egy oszlop, amit éppen célba vett egy kutya. – ígérem. Ki vagyok éhezve. Vin. – Bocsánat – válaszolta a férfi, miközben tekintete a tömeget kémlelte–, de én meg nem. Devina leállította magát, és visszaült a székébe. – Akkor haza akarok menni. A pincérnő épp ebben a pillanatban jelent meg, és Jim elé egy sört. Vinnék egy tequilát, Devinának pedig egy Cosmopoktant tett az asztalra. – Most nem mehetünk el – dörmögte Vin, miközben egy százdollárost nyomott a pincérnő markába, és közölte vele, hogy tartsa meg az aprót. – De én haza akarok menni. – Devina összekulcsolta a mellén a karját, és akár egy durcás kisgyerek, tovább nyaggatta. – Most. – Ugyan már, Devina. Inkább élvezd a koktélt... Még mielőtt Vin közölhette volna vele, hogy amint hazaérnek, bőven lesz alkalmuk a magánéletre, Devina mérgesen a szavába vágott.

136

– Mivel neked eszed ágában sincs kielégíteni, talán megveszem magamnak azt a szajhát. Na jó. Oké. Ez hiba volt. Nagyon rossz ajtón kopogtatott. Vin kicsit oldalra dőlt, hogy kihalássza a zsebéből a BMW kulcsát. – Kikísérjelek a kocsihoz? Vagy pénz kell a prostira? Devina szeme feketén villant, ahogy kikapta a kulcsot a férfi kezéből. – Ó, ne zavartasd magad! Jim majd kikísér. Csak maradj itt és gyönyörködj a kilátásban! Vin egy kurta bólintással a másik férfira szegezte a tekintetét. – Jim, lennél olyan kedves? Igazán megtisztelnél – kérte mézesmázos hangon. Jim óvatosan lejjebb eresztette a sörét, mintha abban reménykedne, hogy nem keverik bele a balhéba. – Figyelj, ha menni szeretne... – Akkor csak menjen. És azt akarja, hogy te kísérd ki a kocsihoz. Szerencsétlen fickó úgy festett, mint aki inkább tökön szúrta volna magát. Devinát azonban nem igazán érdekelte, hogy Jim milyen kínos helyzetben érzi magát, csak felpattant a székéről. – Jim, legyen szíves, kísérjen ki a kocsihoz! A férfi az asztalra tette a sörét, és felállt, de a bőrdzsekijét a széken hagyta, mint aki nem sokáig tervezi, hogy távol marad. Vin füléhez hajolt. – Csak kikísérem a kocsihoz. Értjük egymást? –súgta a férfi fülébe. Vin rögtön megcsóválta a fejét és talpra állt. – Nézd, sajnálom, majd én... – Nem – közölte Devina. – Veled nem megyek sehová. 137

– Rendben van – dörmögte Jim. – Mindjárt jövök. Vin visszaült a székre, és egy húzásra felhajtotta a tequilát. – Kösz, haver. Jim mutatta a kijárat felé vezető utat, és Devina magasra emelt fejjel, kihúzott vállal, bundával a karján kisétált. Na igen... az efféle alkalmakkor Vin megkérdőjelezte az egész gyűrűs történetet. Semmivel nem bátorította a prostit, még csak rá sem nézett. De valakit bámultál, mutatott rá egy kis belső hang. Vin tovább fürkészte az embertömeget. Valamennyien fekete ruhát viseltek, és fekete volt a hajuk. Francba... annak a nőnek is miért pont egy olyan klubban kell lennie, ahol mindenki sötét hajú? Kivéve, ha... a „miért" elég nyilvánvaló volt. A nő nem úgy öltözött, mint egy fizető vendég. Vin futólag az egyik ketrecben táncoló, kék fényben tündöklő nőre pillantott, aki úgy vonaglott, mintha jégkockát csúsztattak volna a tangájába, és a keze nélkül kellene kiszednie. Vajon a fekete hajú kiválasztottja is táncos... vagy a másik nőhöz hasonlóan prosti? Ó, mégis ki a fenét áltat? Kétségkívül még a ketrecben táncoló lányokat is meg lehet venni. Istenem, milyen különleges volt az a pillanat, amikor összetalálkozott a tekintetük! Tagadhatatlan volt, hogy kölcsönösen vonzódtak egymáshoz, mégha nem is értette, hogyan történhet ilyesmi. Nem mintha valaha is elítélne egy nőt, hogy hivatásos. Azt azonban nem tudta elképzelni, hogy egy olyannal legyen együtt, aki ebből élt. Aki most is ebből él. Nem. Ki van zárva. Még ha a lehető legnagyobb óvintézkedéseket tette is meg munka közben, vagy azért csinálta, mert élvezte, Vin képtelen lett volna bárki 138

mással osztozni rajta. E tekintetben túlságosan is az apjára ütött. A paranoia sírba vinné. Mégis, hogy bízhatna egy ilyen nőben? Vin váratlanul elkomorodott. Megdöbbent azon, hogy egy pillantást vetett csupán egy idegen nőre egy klubban, és azon nyomban a kapcsolatuk tervezgetésénél tart. Pedig már volt egy kapcsolata. A szőlőszem nagyságú gyémántgyűrűről nem is beszélve – amely otthon lapult a kis bársonydobozban. Hirtelen észrevette, hogy a fekete hajú nő átvág hátul a tömegen, gyors léptekkel, vállával a körülötte lévő embereknek ütközve. Két vastag nyakú fickó volt a sarkában, és Vinnék elég volt egy pillantást vetni az arcukra ahhoz, hogy tudja: baj van. Olyan képet vágtak, mint két tízéves, akik éppen egy pillangó szárnyait tépkedik kifelé. Vin összevonta a szemöldökét... aztán talpra ugrott.

139

Tizenkettedik fejezet Miközben Jim a Vasálarc hátulját megkerülve a jeges szélben cammogott, két keze is kevés volt ahhoz, hogy megszámolja, éppen mi nem tetszik neki. Amikor Devina a karjába fonta a karját, és közelebb bújt hozzá, a húr tovább feszült. – Megint hideg van – suttogta. Az már igaz Az viszont biztos, hogy a tegnap esti melegedési módszert ma hanyagolni fogják. Jim a BMW–hez kormányozta a nőt, majd kitárta előtte a vezetőülés felőli ajtót, miután Devina kikapcsolta az elektronikus kulccsal a riasztót. – Elég ügyetlenül kezelem a sebváltót – mondta a nő, miközben a kocsi belsejét nézte. – Nem igazán tudok ilyen autót vezetni. A hangja végtelen szomorúsággal csengett, és mintha arra várt volna, hogy a férfi kommentálja a dolgokat. – Jim... – Hadd segítselek be a kocsiba! Devina a férfi kisteherautója felé pillantott, amely két kocsival arrébb állt. Habár nem öntötte szavakba a kérdést, fejtartásából igen könnyen lehetett következtetni arra, hogy mit is akar tőle. – Nem lehet. – Ezzel Jim tett egy lépést hátra. – Sajnálom. Devina még jobban belebújt a kabátjába. – Nem érezted jól magad tegnap este? – Dehogynem. De most már ismerem Vint, és mindegy, hogy jelen pillanatban mit mondasz, tudom, hogy holnapra megbánnád. 140

Egy hosszú pillanatig tapintani lehetett a feszültséget a levegőben, aztán Devina bólintott, és lassan beült. Ahelyett, hogy magára csukta volna az ajtót, vagy bekapcsolta volna a biztonsági övet, egyenesen előremeredt a kormány fölött, miközben a műszerfal fénye megvilágította az arcát. – Ne haragudj, Jim, nem is tudom, hogyan kérhettem tőled ilyet... ez egyikünkkel szemben sem volt tisztességes. Csak olyan üresnek érzem magam, rossz döntéseket hozok, és kifordultam önmagamból. A francba, Jim pontosan tudta, hogy ez milyen érzés. – Semmi baj, mással is megesik. Leguggolt, hogy Devina szemébe nézzen, és amint megtette, rögvest elöntötte a méreg Vin iránt. Hát fogalma sincs arról, hogy mi van a birtokában? Az isten szerelmére, senki sem tökéletes, és az előbbi civakodás közben ezt mindketten bebizonyították a klubban. De akkor is! – Figyelj, Devina, beszéltél vele erről? Megpróbáltad neki elmagyarázni, hogy... – Jim nem hitt a fülének. Mindjárt kimondja azt, amit korábban még sosem. – Hogy te hogy érzel? – De mindig olyan elfoglalt. – A nő sötét és áthatolhatatlan pillantást vetett rá. – Talán rád hallgatna. Megmondanád neki, hogy szeretem, és hogy vele akarok lenni... – Hé... várj egy kicsit... – Ez legalább annyira hangzott „jó" ötletnek, minthogy újra testnedveket cseréljenek. – Nem hinném, hogy én vagyok a legmegfelelőbb... – Kérlek, Jim, légy szíves! Tudom, hogy kedvel, és nekem elhiheted, hogy ez nem túl gyakran fordul elő. Csak annyit mondj neki, hogy te és én elbeszélgettünk. És, hogy annak ellenére hiányzik, hogy együtt élünk. Mármint, nem vagyok ostoba, tudom, hogy Vin milyen 141

ember. A pénz mindig is fontos lesz a számára, és megvannak az előnyei annak, ha egy ilyen emberrel élsz együtt. De valami mégis hiányzik. – A nő szeme mintha megvillant volna. – Jim, szerinted nincs más fontos dolog az életben? Jim felállt. – De igen. Viszont szerintem ezt személyesen kellene neki elmondanod. Jim Devina tekintetében a másodperc tört részéig mintha valami kegyetlen villanást látott volna, de aztán a nő megint bólintott, és áthúzta a biztonsági övét a mellén. – Vin nem az az ember, akinek gondoltam. – Beindította a motort, majd sebességbe tette a váltót. – Egészen eddig arra vártam, hogy feloldódjon, megnyíljon nekem, megbízzon bennem és szeressen, de ez a mai napig sem történt meg. Kezdem elveszteni a kitartásomat, Jim, érzem. – Vett neked egy gyűrűt. Amikor a nő felé kapta a fejét, Jim rádöbbent, hogy nemcsak beleköpött más levesébe, de még meg is fürdött benne. Viszont mindenáron együtt kell tartania Devinât és Vint. Hiszen ez a küldetése. – Tényleg? – kérdezte a nő suttogva. Jim a halkan káromkodott egyet. – Még egy kicsit tarts ki! – A pokolba is, beszélni fog Vin fejével, hátha meglágyítja a szívét. Isten a megmondhatója, hogy Jim úgy hazudott, akár a vízfolyás, ám most az egyszer jó indok vezette. – Figyelj, beszélek vele, jó? – Ó, köszönöm! – Devina kinyúlt, és megszorította a férfi kezét. – Annyira hálás vagyok! Minden vágyam, hogy megoldódjon ez a helyzet. Aztán dobott neki egy puszit, és bezárta az ajtót. Jim elállt az útból, és figyelemmel követte, ahogy a kocsi 142

kigurul a parkolóból, majd a Trade utcán felgyorsul. A motor úgy dorombolt a megfelelő sebességben, akár egy elégedett macska. Jim elmélyedt arckifejezéssel azon töprengett, ha Devina ezt ügyetlen sebességváltásnak hívja, akkor milyen, ha jártas a dologban? Hű, de elszívna most egy szál cigit! Nagy hörgés és bugás közepette befutott egy kocsi a fal mentén kijelölt személyzeti parkolóhelyek egyikébe. Két lenge öltözetű, műmellű, ropi lábú Playboy–nyuszi pattant ki az autóból, és megtorpantak, ahogy észrevették Jimet. – Szia – mondta a nagyban mosolygó szöszi. – Te is a klubba jössz? A lány barátnője, aki Amy Winehouse után szabadon, agyontupírozott hajat és egy gyémántokból kirakott RIBI feliratú nyakláncot viselt, rögvest elvigyorodott. – Ja, nem akarsz velünk a hátsó ajtón behatolni? Jim szerint kicsit erős volt a burkolt célzás, a nyaklánc meg egyenesen röhejes – viszont, ha nem kell új fent megkerülnie a klubot ebben a hideg időben? Hálás köszönet a hölgyeknek. Jim csatlakozott a két lányhoz, és pont ekkor nyitotta ki az ajtót egy kidobófiú. – Velünk van – mondta a szöszi a férfinek. – Ő az unokatestvérem. – Mi újság, haver? – A kidobó feltartotta az öklét, és Jim vette az adást. Üdvözlésképp összekoccantották az öklüket. – Örvendek. Amint becsukta mögöttük az ajtót, a fülére csíptetett készülékbe beszélt. – Elöl? Oké. Jövök. A francba, van egy kis balhé elöl, lányok. Amíg el nem simítjuk, jobb lenne, ha itt maradnátok.

143

– Majd kitaláljuk, hogy mivel üssük el az időt – mondta a szöszi vigyorogva. – Vagy kivel – vágott közbe a tupírozott hajú, és miután Jim karjába fonta a karját, hozzádörgölőzött. A férfi kiszabadította magát. – Vár rám egy haverom. – Férfi vagy nő? – kérdezte a szőke. – Férfi. – Szuper, pont jó egy dupla randihoz. A tánctér arra van – egy perc, és jövünk. A tupírozott Jim füléhez hajolt. – Ha azt hiszed, most dögös vagyok, csak várj, amíg bele nem bújok a munkaruhámba – súgta a férfinak. Besuhantak egy Női öltöző feliratú ajtón. Jim elgondolkozott a sötét folyosón. Ha a két lány a mostaninál is rövidebb ruhát vesz fel, akkor mindössze két bőrcsík lesz rajtuk. Amint a klub belseje felé indult, az előtte lévő sarkon egy barna hajú nő fordult be. Egyenesen felé tartott. Rögvest felismerte benne azt, akit Vin annyira bámult, amikor Devina latexes barátnője megpróbálta felszedni őket. Jimnek nagyon nem tetszett a nyomában közeledő két fickó. A két nagydarab, fiatal férfi túlságosan rátapadt, és arckifejezésük alapján szándékosan bekergették erre a sötét és félreeső folyosóra, hogy valami olyat tegyenek vele, amitől a nő nyilvánvalóan iszonyodott. Jim körbenézett. A folyosó durván tizenkét méter hosszú és három méter széles volt. Az IRODA feliratú ajtótól eltekintve, amely jóval a folyosó végén helyezkedett el, a női öltöző volt az egyetlen menekülési útvonal. A kidobó fiúk meg valami más balhéval voltak elfoglalva.

144

Jim megvetette a lábát, és felkészült rá, hogy közbeavatkozzon... amikor a boltíves folyosó túloldalán Vin bukkant fel a semmiből. Az arcán ülő kifejezés alapján ugyanarra a következtetésre jutott, mint Jim. Hogy valami nem stimmelt. Vin hosszú lépteivel rögtön átszelte a távolságot, de a műsor Jimhez közelebb robbant ki. – Mondtam, hogy nem! – mondta a nő, a háta mögé pillantva. – A magadfajtának nincs joga nemet mondani. Oké. Jimnek hirtelen viszketni kezdett a tenyere, hogy átrendezze a pasas fogsorát. Közbelépett. – Jól vagy? – kérdezte a nőtől. Amikor a nő felé fordította a fejét, és a fény megvilágította az arcvonásait, mintha egy csodálatos arany dombormű lett volna. – Igen, épp szünetet tartok. – Miért? Csak nem elzsibbadt a szád? – gúnyolódott az egyik fickó. Jim ellenséges pillantással a nagypofájú arcába mászott. – Miért nem húzol el a büdös francba, kölyök? – És te ki vagy? A másik stricije? – A fiú kinyújtotta a kezét, és elkapta a nő csuklóját. – Miért nem... Lehet, hogy Vin diPietro az aranylevélkék és márványpadlók országában élt, de olyan villámgyorsan rajta volt az ügyön, mint egy bandatag. Megragadta a kölyök bicepszét, lefeszítette a fogását a nőről, majd kicsavarta a karját. Közben egy szót sem szólt. Nem is kellett neki. Tekintete már nem volt rideg. Valósággal forrt az indulattól: egy másodperc alatt kizsigerelte volna a nyomorultat. – Ereszd el a karomat! – üvöltötte a kis gazember. – Csak. Kényszeríts. Rá. 145

Jim a nőre szegezte a tekintetét. – A haverommal elintézzük ezt. Addig igyál egy kávét, és szólj a másik két lánynak, hogy maradjanak veled az öltözőben! Majd szólok, ha vége van az illem– tanórának. A nő pillantása Vinre vándorolt. Minden kétséget kizáróan utálta, hogy segítségért kell folyamodnia, de nem volt ostoba. Az egyetemisták szeme nemcsak az alkohol miatt állt furcsán. Jim lefogadta volna, hogy egy kis kokaint is szívtak. Vagyis meglehetősen nagy volt rá az esély, hogy az események gyorsan rosszabbra fordulnak. – Hívok egy kidobót – válaszolt a nő, miközben kinyitotta az öltözőajtót. – Tégy meg egy szívességet! – mondta Vin, miközben még mindig kicsavarva tartotta a kölyök karját. –Ne hívj senkit! A nő megrázta egy kicsit a fejét, majd eltűnt az ajtó mögött. A csendes fickó kezében ekkor villant meg a kés. Vin rávigyorgott a késsel hadonászóra, akár egy pitbull. – Csak a gyáva férgeknek van szükségük fegyverre. Jim Vinre hagyta a fecsegőt, aztán előrelépett, és már látta is, hogy melyik irányból fog lecsapni a kés. Az átkozott, mivel jobbkezes volt, jobbról fog célozni. Csak egy kicsit kell várnia... Jim elkapta a fickó csuklóját, miközben az lesújtott a késsel, és körbefordítva az ürgét, addig gyakorolt nyomást az ízületre, amíg a szúrófegyver ki nem esett a kezéből, aztán a földre pottyant. Mialatt megismertette a férfi képét a fallal, Vin ökölharcot vívott a másikkal. Éppen egy nagy ütés elől hajolt el, aztán bokszoló módjára, puszta öklével ment neki az ellenfelének. A becsapódás egy bikát is ledöntött volna... de a tiltott 146

izgatószerek többek között azzal a varázslatos tulajdonsággal rendelkeztek – a bűncselekmény elkövetése és a kábítószer–függőség kilátásai mellett –, hogy alaposan megemelték a delikvens fájdalomküszöbét. Szóval a mocskos és most már vérző szájú szemétláda látszólag semmit sem érzett az ütésből. Bevitt egy jobb horgot, ami pont arcon találta Vint, és ezzel eldurvult a helyzet. Vaddisznó módjára estek egymásnak, és a folyosó küzdőarénává alakult át. Vin persze egyszerre volt támadó és megtorló. Hogy Vin kényelmesen elférjen a kölyök gyepálásához, Jim arrébb vonszolta saját holt terhét, és felkészült rá, hogy mindaddig kordában tartja a helyzetet, amíg saját ellenfele a minimumra korlátozza a balhét. De a nyomorult csak kinyitotta a száját. – Mit érdekel titeket, hogy mit csinál ez a szajha? Csak egy lyuk, amit be kell tömni! Jim majd' megfulladt a dühtől, de volt annyi lélekjelenléte, hogy egy pillantást vessen a plafonra. Bizonyára vannak valahol beépített kamerák – szóval az egész műsor fel lesz véve. Ugyanakkor... volt annyi eszük Vinnél, hogy kiprovokálják az ellenfeleikből az első ütést. Emellett a fegyvert sem ők kapták elő. Jogilag tehát hivatkozhattak önvédelemre. De lényeg a lényeg: esze ágában sem lesz két bedro– gozott, egyetemista korú marhának, hogy a rendőröknek fecsegjen. Vagyis... miért ne fejezhetnék be, amit elkezdtek? Jim megfeszítette a kölykön lévő fogását, és a felkarjába vájta az ujjait. Amikor az szabadulni próbált a fogásból, Jim belesúgott a fülébe. – Most vegyél egy nagy levegőt! Gyerünk... koncentrálj! Nyugodj meg, és végy egy nagy levegőt! Ez az... 147

Amikor a fickó kellőképp ellazult, Jim egy hirtelen mozdulattal kiugrasztotta a vállát. A dobhártyarepesztő sikoly visszhangját elfojtotta a klubból kiáradó zene. Ezért sem rossz választás egy klub, ha ki akarunk valakit csinálni. A kölyök a földre roskadt, Jim pedig letérdelt elé. – Utálom a kórházakat. Pont ma jöttem ki egyből. Tudod, mihez kezdenek ott egy ilyen sérüléssel? Visszarántják a válladat a helyére. Hadd mutassam meg, mire gondolok! Jim megfogta a kölyök élettelenül fityegő karját, majd előzetes bejelentés nélkül, mindennemű végy–egy–mély– levegőt utasítás nélkül, megfelelő nyomást gyakorolt a kulcscsontra, amíg a váll vissza nem pattant a helyére. A fickó most mellőzte a sikoltozást – egyszerűen csak elájult. Jim felpillantott, hogy megnézze, mi újság van Vin frontján, aki éppen az ellenfele máját sorozta sok apró ütéssel. Pont, mintha tésztát dagasztana. Az egyetemista úgy kókadozott, mint akit rendesen elpáholtak, a kezével már csak védekezni próbált. A térde úgy remegett, hogy majdnem összeroskadt – de akadt egy kis probléma. A folyosó túlvégéről egy csodálkozó vendég személyében magukra vonták a figyelmet, aki egyenesen őket nézte. A látási viszonyok elég homályosak voltak, de any– nyira azért nem. El kell innen tűnniük, azonnal. – Vin, el kell húznunk a csíkot – közölte Jim sziszegő hangon. A férfiról lepergett a figyelmeztetés, és Jim, mondjuk úgy, nem lepődött meg. Vin teljes figyelmét a bunyó kötötte le. A pokolba a bámészkodókkal! Ha így halad, ki

148

fogja nyírni a srácot. Vagy hátvéd alapú macskaeledelt csinál belőle. Jim felállt, hogy a szavain kívül mással is közbeavatkozzon.

149

Tizenharmadik fejezet Vin igazán jól szórakozott. Már évek óta nem püfölt mást, csak a homokzsákot az edzőteremben, és majdnem elfelejtette, milyen jólesik, ha fizikailag nyilvánít véleményt egy seggfejről –pont a pasas képébe. Fantasztikus érzés volt, hogy az összes mozdulatra emlékezett, felvette a megfelelő küzdőhelyzetet, a vér csak úgy száguldott az ereiben, és az adrenalin–túltengésnek köszönhetően mit sem érzett a rázáporozó ütésekből. Mint minden jó dolognak, ennek a partinak is véget kellett érnie. Sajnos nem ütötte ki teljesen az ellenfelét – habár a kölyök kocsonyaként remegő lába alapján, már csak egy kis időre lett volna szüksége, hogy... Jim keze vasmarokként szorult a vállára, és visszarántotta a valóságba. – Társaságunk van. Vin végignézett a folyosón, egyenesen a klub bejárata felé. És valóban, egy szemüveges, bajszos férfi őket nézte. Az arckifejezése alapján mintha autóbaleset zajlott volna a szeme előtt. Ugyanebben a pillanatban kivágódott a klubba vezető hátsó ajtó, és egy afroamerikai férfi rontott be rajta. Egyenesen a zűrzavar középpontját vette célba. Egy szempillantás alatt megállapítottal, hogy nem kispályás. Simán letépné egy kocsi lökhárítóját. A fogával. – Mi a franc folyik az én területemen? Vin sötét hajú kiszemeltje rögvest előbukkant az öltözőből. – A két halálfejes pólós fiú csinálta a balhét. 150

Vin arccal előre a falnak vágta a kölyköt, majd klubtulajdonoshoz intézte a szavait. – Csak nyugodtan folytasd, amit elkezdtem. Jim felnyalábolta az egyetemistát, aki laza batyuként hevert a padlón. – Ennél volt a kés. A „Trez" nevű néger felmérte a kölyköt. – Hol a fegyver? – Jim odarúgta neki a kést, és a fickó lehajolt érte. – Hívta valaki a rendőrséget? Mindenki a nőre nézett, aki megrázta a fejét. Vin képtelen volt levenni róla a szemét. A klub túloldaláról is megdobogtatta a szívét, de így közelről szinte megállt benne az öreg ketyegő. Olyan kék volt a szeme, mint a nyári égbolt. – Szerintem ezeknek mára ennyi – közölte Trez helyeselve. – Hova vigyük őket? – kérdezte Jim. – Ki. Hátra. Nézz rám, szuggerálta Vin a nőt. Csak még egyszer nézz rám. Kérlek! – Rendben – mondta Jim, majd eltávolította a kölyköt a folyosóról. Egy pillanattal később Vin követte, maga előtt lökdösve a kába fickót. Amikor a kijárathoz értek, Trez tökéletes úriember módjára kinyitotta nekik az ajtót és félrelépett. – Ahova csak tetszik, fiúk – mondta a tulajdonos. Jimnek a bal oldali téglafal tetszett meg, míg Vinnek a szemben lévő oldal. Amint leejtette a srácot a földre, és visszafelé indult, Vin váratlanul ledermedt. Majd pislogott egyet. Megdörzsölte az arcát, de rögtön abba is hagyta, mert a keze hirtelen lüktetetni és sajogni kezdett.

151

Az ajtó körüli biztonsági lámpák fénye a két fiúra vetült, a világítás egységes takaróként egészen a lábukig bevonta őket. A mögöttük lévő téglafalat szintúgy. Az árnyékuknak az aszfalton kellene lennie. De nem ott volt. A mögöttük lévő téglafalon mindkét fickó feje fölött egy–egy sötét glória lebegett. Két füsttel teli szürke korona, amelyek összefonódva enyhén kígyóztak. – Ó... te jó ég! – suttogta Vin. A fickó, akit Vin vert meg, felnézett, és tekintete inkább fáradtnak, mint ellenségesnek tűnt. – Miért nézel így? Mert ma meg fogsz halni, gondolta Vin. Jim hangja mintha a távolból csengett volna. – Vin? Mi van? Vin megrázta magát, és imádkozott, hogy eltűnjenek azok az átkozott árnyak. De nem így történt. Arra nem készült fel, hogy a múltbéli történések kísértsék. Trez a homlokát ráncolta, és bólintott egyet. – Ha lennétek olyan kedvesek befáradni, egy kis beszédem lenne ezzel a két seggfejjel. Csak azért, hogy lássák a dolgok súlyát. – Ja, persze. – Vin kényszerítette magát arra, hogy megmozduljon. Amint az ajtóhoz ért, lenézett a köly– kökre. – Csak óvatosan... vigyázzatok magatokra! – Kapd be! – hangzott kórusban a válasz. Vagyis nem tanácsként, hanem fenyegetésként vették mondandóját. – Nem, csak arra... – Hagyd! – mondta Jim, és odalépett hozzá. – Menjünk! Talán tévedett. Talán csak szemvizsgálatra van szüksége. Lehet, hogy húsz percen belül rátör egy migrén. Amikor újfent a folyosón voltak, Jim karon fogta. – Megütötted a fejed? 152

– Nem. – Habár abból ítélve, ahogy az arca lángolt, ez valószínűleg nem teljesen igaz. – Újra látnom kell a... Nőt. Aki az öltözőnél álldogált. Vin odament hozzá, és a fejében kavargó paranoiás gondolatok özönének megálljt parancsolva, teljes figyelmét a nőnek szentelte. – Hogy érzed magad? A nő közben magára kapott egy combig érő gyapjúpulcsit, ami elfedte korábbi öltözékét, amely nem túl sokat hagyott a képzeletre. Egy olyan nő benyomását keltette, akit Vin legszívesebben egész éjszakára a karjába zárt volna. – Jól érzed magad?– ismételte, amikor nem kapott választ. Végre az arcára szegeződött az a káprázatosan kék szempár... Vin újabb magasfeszültséggel felérő áramütést érzett egész testén átszáguldani. Teljesen felvillanyozta. A nő apró mosolyra húzta az ajkát. – A kérdés inkább az, hogy... te jól vagy–e? – Vin erre kérdően felhúzta a szemöldökét. A nő az arcára mutatott. – Vérzik az arcod. – Nem fáj. – Szerintem mindjárt fog... Hirtelen két másik nő bukkant fel az öltözőajtó mögül, álcár a csaholó kiskutyák, fénysebességgel beszéltek egymáshoz, és kezük úgy járt, mint amikor a kutya a farkát csóválja. A derekukat körülölelő aranyláncok úgy csilingeltek, mint a kutyák nyakörvén lógó kis medálok. Szerencsére a két lány minden figyelmét Jim kötötte le. Vinnék még az sem tűnt volna fel, ha szoknyájukat felrántva megmutatják meztelen feneküket. – Sajnálom, ami azokkal a srácokkal történt –mondta a fekete hajú nőnek. – Én nem. 153

– Hogy hívnak? A hátsó ajtó ekkor kinyílt, és Trez hosszú léptekkel mellettük termett. – Köszönöm, hogy beavatkoztatok. A társalgás ezzel kezdetét is vette, de Vint semmi más nem érdekelte az előtte álló nőn kívül. Arra várt, hogy választ kapjon a kérdésére. Legalábbis reménykedett benne. – Kérlek – mondta lágyan –, áruld el a neved! Egy pillanattal később a nő a tulajdonoshoz fordult. – Nem bánod, ha az öltözőben ellátom a sebét? – Csak nyugodtan. Vin Jimre pillantott. – Jól elleszel itt kint? A férfi csak bólintott. – Persze. – Nem fog sokáig tartani – mondta a nő. Ha Vinen múlna, akár az öröklétig is tarthatna. Amikor tudatosult benne, hogy miket gondol, megálljt parancsolt magának. Lehet, hogy Devina elviharzott, ettől függetlenül még mindig az ő házában és ágyában tartózkodik. Csak azt hiszed, súgta kajánul egy kis belső hang. – Gyere! – mondta a nő, majd kitárta az öltöző ajtaját. Vin valami ok miatt hátrapillantott Jimre. A férfi arca óvatosságra intette. Már nyitotta is a száját, hogy gondolatait összeszedve valami értelmeset mondjon. – Mindjárt visszajövök, Jim – csak ennyit tudott kinyögni. Ribanc volt! Szajha! Egy prostituált! A férfi egyszerűen nem bírta felfogni. A nő áruba bocsátotta magát. A testét pénzért árulta olyan férfiaknak, akik szexre használták. A valóság érthetetlen volt. 154

Először nem is tudta felfogni. Már az is elég rossz lett volna, ha egy ilyen helyen bárpultos, pincérnő, vagy, ne adj isten, táncosnő lett volna az egyik ketrecben. De aztán észrevette, amint mellét közszemlére téve, más férfiszemek előtt fedetlen combbal járkált. Az a két fiatal fickó úgy követte, mint ragadozó madarak a zsákmányt, és pont olyan bánásmódban is részesítették, amiben a férfiak az ilyen nőket szokták. Szorosan a nyomukban volt, amikor a fiúk bekergették őt a folyosóra. Amint kirobbant a bunyó, szintén. Akkora sokk érte, hogy képtelen volt akár a kisujját is mozdítani. Akármit képzelt is róla, akármit is feltételezett arról, milyen az élete Caldwellben, erre nem gondolt. Ilyesmi nem történhetett meg. Amikor a két zaklatót helybenhagyták a folyosón, átcsörtetett a tömegen, aztán dermedt aggyal kirohant a kijáraton. Fogalma sem volt, hogy mi következik, vagy hova megy. A hideg egyáltalán nem tisztította ki a fejében tolongó gondolatokat és a zavart. A klubot megkerülve, céltalanul barangolt, és végül a parkolóban kötött ki. Miután beszállt a teljesen jellegtelen kocsijába, erősen bevágta az ajtót, és elkeseredetten levegő után kapkodott. A haragja ekkor csapott eget verő magasságokba. A düh hatalmas hullámai egész belsőjét megremegtették, hamarosan kiverte a hideg verejték, és reszketni kezdett. A vérmérséklete már máskor is bajba sodorta. Tisztában volt vele, hogy fortyogó dühe igen nagy problémát jelent, és eszébe jutott, amit a börtönben tanítottak neki. Tízig kell számolni. Csak nyugalom, meg kell próbákká lehiggadni. Eszébe kell idéznie a biztonságot szimbolizáló képet... Ekkor a klub mögött mocorgásra lett figyelmes, és odakapta a fejét. 155

Kitárult egy ajtó, és a nő megmentői nemes egyszerűséggel kihajították a két srácot a kövezetre, mintha szemetet pakolnának. Utánuk csak egy fekete férfi maradt kint a hidegben, a két támadónak magyarázva valamit, végül ő is visszament a klubba. A kormány mögül a két fiatalra bámult mereven. Csakúgy mint máskor, a villámcsapás most is beütött – minden mást kitörölve az agyából. A dühe először összesűrűsödött, aztán kikristályosodott, és a hátsó ajtónál vesztegelő párosra irányult. A nő által gerjesztett harag, az elárultság érzete, a düh és zavarodottság, mind a két alakra összpontosult. Teljes kábulatában kétszer is ellenőrizte, hogy a mű– bajsza és a szemüvege a helyén van–e. A klub hátsó része valószínűleg biztonsági kamerákkal volt felszerelve. Mivel rossz tapasztalatai voltak a kamerákkal, annyira még kordában tudta tartani a dühét, hogy ne a fürkésző lencsék előtt kövesse el, amire készült. Az egyetemisták végül talpra kecmeregtek. Egyikük vért köpött az aszfaltra, a másik meg úgy dajkálta a karját, mintha attól félne, hogy kiesik a vállából. Farkasszemet nézve, vitatkozni kezdtek, és ki tudja, milyen kemény szavakat vágtak a másik fejéhez. A leheletük fehér páraként lebegett a hideg levegőben. Viszonylag hamar elcsendesedtek, mintha akaraterejük egyszerre hagyta volna el őket. Miután körbepillantottak, tántorgó részegek módjára a parkoló felé indultak. Talán a fejükre mért csapások miatt szédültek annyira. Amikor elhaladtak az autója mellett, mindkettőjüket jól megnézte. Világos bőr, világos szem és egy–két fülbevaló. Az arcukat sokkal inkább az újság sportrovatában tudta elképzelni, mint a bűnügyiben. Egészséges, fiatal fiúk voltak, akik előtt ott állt az egész élet. 156

Amint az ülés alá nyúlt, semmilyen tudatos gondolat nem cikázott át az agyán. Aztán kiszállt a kormány mögül. Halkan bezárta a kocsiajtót, majd a fiúk után indult. A teste minden mozdulatát a bevetés izgalma irányította, végtelenül csendesen mozgott. A páros a parkoló kocsik utolsó sorát is elhagyva jobbra vette az irányt... egyenesen egy szűk sikátorba. Amire egy árva ablak sem nyílt. Akkor sem tudtak volna alkalmasabb helyet találni egy kis egyedüllétre, ha szépen kéri őket. A férfi egészen addig a nyomukban volt, míg az épületsor feléhez nem érkeztek, pontosan a két háztömb közepén. Felemelte a fegyver csövét, és hidegvérrel célba vette az előtte haladó erős, fiatal fickót. Ujját a ravaszon tartva megállt. Mindketten körülbelül kilenc méterrel előtte bandukoltak. Koordinálatlan léptekkel csörtettek a hólében, ide–oda dülöngélő testük mozgó célpontot jelentett. Közelebbről jobb lenne, de nem mert tovább várni és megkockáztatni, hogy megijeszti őket. Meghúzta a ravaszt. A hangos BUMM! elhaltával az egyik fiú megtántorodott, majd összecsuklott a földön. A másik, mint a villám, megpördült. Ő közvetlenül a mellkasába kapta a golyót. A férfi szinte szárnyalni tudott volna az elégedettségtől, noha a lába az aszfalton maradt. Szabad folyást engedett a haragjának. A bizsergető, orgazmussal felérő kielégülés következtében olyan széles mosolyra húzta a száját, hogy fogán érezte a jeges szelet. Az öröm nem tartott sokáig. Az egymás meUett heverő, nyögdécselő testek látványától úgy kijózanodott, mintha jeges vizet zúdítottak volna a nyakába, ami minden örömfényt kioltott. Hirtelen csak józanul tudott gondolkodni. Ami annyit tett, hogy ráébredt, mennyire 157

kicseszett magával. Az istenit, hiszen feltételesen van szabadlábon! Mégis, hogy gondolta? Körbe–körbe mászkált, miközben a két fiú lassított felvételben haláltusát vívott, és elvérzett előtte. Megfogadta magának, hogy nem keveredik többet ilyen helyzetbe. Esküt tett rá. Amikor megtorpant, ráeszmélt, hogy mindkét áldozata őt nézi. Nehezen tudta eldönteni, vajon halálukon vannak–e vagy sem, és egy újabb lövés sem segített volna a helyzeten. A derekába dugta a fegyvert, levette a dzsekijét, és felcsavarta párna formába. Először a magasabb fickóhoz lépett.

158

Tizennegyedik fejezet Gyönyörű férfi, gondolta Marie–Terese. Az őt védelmező férfi egyszerűen gyönyörű volt. Sűrű sötét haj. Meleg, barna bőr. És egy arc, amely még a zúzódások ellenére is elképesztően vonzó volt. Marié–Terese–t az este folyamán sok dolog felzaklatta, most azonban minden figyelmét a sminkes pult alatti szék kihúzására összpontosította. – Ülj le ide, máris hozom a vizes ruhát. A férfi, aki megvívott a becsületéért, éppen az öltözőt vizslatta. Marie–Terese megpróbált nem arra figyelni, vajon mit láthat a férfi: a lerúgott magas sarkúkat, a padról lelógó szakadt miniszoknyát, az itt–ott heverő, elhajított törülközőket, a fényes tükör sarkán fityegő combfixet, vagy a padlón szétszórt tasakokat. A levegőben sampon és hajlakk illata szállt – véletlenül sem parfümé. A lenyűgöző, fekete, hajszálcsíkos öltönyt viselő férfi nyilván nem volt hozzászokva az efféle értéktelen holmikkal teli zűrzavarhoz. – Ülj le, kérlek! – mondta neki. A férfi szürke szeme őt figyelte. Körülbelül tizenöt centivel lehetett magasabb nála, a válla meg kétszer olyan széles. Ennek ellenére Marie–Terese nem érezte magát kényelmetlenül a közelében. És nem volt megijedve. Hű, de isteni a kölnije! – Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi, inkább kijelentő hangsúllyal ejtve a szavakat. Nem is kérdésnek, hanem követelésnek hangzott. Tisztára, mintha meg sem fordult volna a fejében, hogy a 159

szétvert arcával foglalkozzon, amíg Marie–Terese hogyléte felől meg nem bizonyosodott. Marie–Terese csak pislogott. – Jól... vagyok. – És a karod? Jól megmarkolták. – Előrenyújtotta a kezét, mintha személyesen akarná látni a kérdéses testrészt. Marie–Terese feltűrte a gyapjúpulóver ujját. – Látod...? A férfi közel hajolt, és... meleg volt a tenyere, ahogy megfogta a csuklóját. Meleg és gyengéd. Nem ragadta meg. Nem követelőzött. Nem úgy tekintett rá, mint... a tulajdonára. Egyszerűen kedves volt hozzá. A fülében rögtön visszacsengett az egyetemista kölyök hangja: Te nem vagy nő. Kegyetlennek és bántónak szánta a mondatot, és el is érte vele a célját... De leginkább az fájt, hogy ezt lassan el is hitte magáról. Nem volt nő. Nem volt... semmi sem. Csak egy nagy üresség. Marie–Terese kihúzta kezét a férfi lágy érintéséből, majd visszaejtette a pulóver ujját. Nem tudott mihez kezdeni a kedvességgel. A sors fintora, hogy a kedvességet nehezebben viselte, mint a sértegetést. – Be fog kékülni – mondta a férfi lágy hangon. Hol is tartott? Ja... igen. A vizes ruhánál. Hogy rendbe tegye a megmentőjét. – Ülj le ide! Mindjárt jövök. Bement a zuhanyozóba, ahol mosdókagylók is voltak, lekapott egy törülközőt egy halom tetejéről, megragadott egy kis tálat, és meleg vizet engedett. Miközben arra várt, hogy a víz felmelegedjen, a tükörképét tanulmányozta. Pupillája hatalmasra tágult, és szeme kicsit őrült fényben ragyogott. Persze nem az otromba és tiszteletlen kölykök 160

miatt. Sokkal inkább a gyengéd kezű megtorló miatt, aki kint üldögélt a széken... és leginkább egy ügyvédre hasonlított, de úgy küzdött, akár egy profi bokszoló. Amikor visszatért az öltözőbe, már egy kicsit lehiggadt. Legalábbis addig, amíg a férfi szemébe nem nézett. Olyan tekintettel bámult rá, mintha Marie–Terese külsejét a teste minden porcikájába be akarná szívni. Nem az zavarta, ahogy a férfi ránézett, hanem az érzései, amiket a nézés váltott ki. Most nem érezte magát olyan üresnek. – Néztél már tükörbe? – kérdezte, csakhogy mondjon valamit. A férfi megrázta a fejét, de nem izgatta annyira a téma, hogy a mögötte lévő tükörre pillantson. Marie–Terese letette a tálat, majd mielőtt a férfihoz lépett volna, gumikesztyűt húzott, és a vízbe mártotta a törülközőt. – Egy mély vágás van az arcodon. – Valóban? – Készülj fel! A felkészülésnek semmi jelét nem mutatta, még csak meg sem rezzent az arca, amikor Marie–Terese keze a sebéhez ért. Csöpp... csöpp... csöpp... Aztán vissza a tálhoz, és amikor kicsavarta a vizet az anyagból, egy kis csurranó hang hallatszott. Csöpp... csöpp. A férfi lehunyta a szemét, és egy picit szétnyílt a szája. A mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Marie–Terese ilyen közelről észrevette az egyenes állkapcsát borító borostát, hosszú fekete szempilláit, valamint rendezett, dús haját. Egykor ki volt lyukasztva a jobb fülcimpája, de nyilvánvalóan évek óta nem hordott benne fülbevalót.

161

– Hogy hívnak? – kérdezte a férfi torokhangon. Marie–Terese soha senkinek nem adta ki a nevét, de ez a férfi nem volt akárki. Ha nem lett volna jó időben, jó helyen, Marie–Terese könnyen pórul járt volna. Trez nem volt a klubban, a kidobó fiúk meg egy balhét próbáltak elsimítani a bárpultnál, és a folyosó közvetlenül a parkolóba vezetett. Az a két jól megtermett fickó egy szempillantás alatt betuszkolhatta volna egy kocsiba, és... – Marie–Terese–nek – tátogta, de hang nem jött ki a torkán. Ezután visszatért a vizes tálhoz. – Véres lett az inged – mondta, már sokkal erősebb hangon. Milyen jó társalgó vagyok, gondolta Marie–Terese. A férfi szemhéja megrebbent, de nem nézett le az ingjére. A szeme a nőre tapadt. – Van még egy pár. – Azt gondoltam. A férfi szemöldöke közt apró ránc jelent meg. – Gyakran esik meg veled hasonló dolog? Bárki másnak egy rövid és velős nem, dehogyissú válaszolt volna, lezárva a párbeszédet. De a férfi becsületesebb választ érdemelt azért, amit érte tett a folyosón. – Ugye, nem vagy beépített ember? – mormolta Marie–Terese. – Na, nem mintha magától értetődően bevallanád, de muszáj megkérdeznem. A férfi a kabátja mellzsebéhez nyúlt, és egy névjegykártyát nyújtott át. – Hidd el, nem vagyok zsaru. Habár már nem vagyok annyira törvényen kívül, mint régen, mégha nagyon akarnék, akkor sem felelnék meg a rendőrvizsgán. Szóval elég ironikus a helyzet, de bízhatsz bennem. Marie–Terese megvizsgálta a névjegykártyát. A DiPi– etro Csoport. A cím itteni volt, Caldwell belvárosába való. A kártya nagyon drága papírból készült, a cég lógója rendkívül mutatós volt, és elérhetőségként sok 162

telefonszámot és e–mail címet tüntetett fel. Amint a pultra helyezte a névjegykártyát, ösztönei azt súgták, hogy a férfi igazat mond, és nem a caldwelli rendőrkapitányság tagja. De megbízhat–e benne? Már egyeden férfiban sem bízott. Az olyanokban pedig, akikhez még vonzódott is, végképp nem. – Szóval gyakran megesik veled az ilyesmi? – kérdezte megint a férfi. Marie–Terese visszatért korábbi foglalatosságához: tovább törölgette a férfi arcát. Jelenleg lefelé haladva a szájánál járt. – A legtöbb emberrel nincs gond. És a vezetőség vigyáz ránk. Még sosem sérültem meg. – És... táncos vagy? Egy pillanat tört része erejéig eljátszott a gondolattal, hogy elhiteti a férfival, mindössze az a munkája, hogy az egyik ketrecben lóg, vonaglik egy kicsit, és a szemkápráztatásnál semmi többet nem csinál. Elképzelte, hogy mit tenne a férfi. A megkönnyebbüléstől mély lélegzetet venne, és hasonló érdeklődési területeket keresne kettőjük közt, mintha Marie–Terese csak egy egyszerű nő lenne, aki megtetszett neki. Semmi bonyodalom, semmi burkolt célzás, csak egy kis flört két ember között. És végül talán az ágyban kötnének ki. A nő hallgatása lélegzetvételre késztette a férfit. De nem a Jaj de jó, hál' istennek kategóriába tartozott. Miközben kifújta a levegőt, a nyakán végigfutó izmok megmerevedtek, mintha vissza kellene tartania egy arcrándulást. Ez a legnagyobb hátulütője az egésznek. Soha többé nem ismerkedhet meg egy férfival rendesen. Sötét titkot rejteget, és latba kellene vetnie azt, hogy vajon hány sikeres randinak kell ahhoz lezajlania, amikor felfedheti a rejtélyt – különben elmulasztja az alkalmat, hogy bevallja 163

az igazságot, és hazug emberré válik. Amikor belekezdett ebbe a szakmába, ebből a szempontból nem vizsgálta meg a dolgokat. És most először fordult csak meg a fejében ez az egész. Emiatt az összevert arcú, gyönyörű, öltönyös férfi miatt. – A kezed mennyire van rossz állapotban? – kérdezte, csakhogy megtörje a csendet. Amikor a férfi maga elé tartotta a kézfejét, Marie– Terese megvizsgálta az ujjperceit. A jobb öklén zúzódás volt, és vérzett. Mialatt a vizes ruhával törölgetni kezdte a sebeket, újabb kérdést tett fel. – Sokszor mentesz meg segítségre szoruló nőket? – Nem, soha. Amúgy hiányzik az egyik fülbevalód. Marie–Terese a fülcimpájához kapott. – Igen, tudom. Már be akartam tenni egy újat, de... – Amúgy Vin vagyok. – nyújtotta ki a férfi a tenyerét, és várt. – Örvendek a szerencsének. Régen elmosolyodott volna. Közel kilenc évvel és egy élettel ezelőtt bizonyára elmosolyodott volna, miközben a férfi tenyere az övéhez ért, és kezet ráztak. Most csak szomorúságot érzett. – Én is örvendek, Vin. – És téged hogy hívnak? Keze kibontakozott a férfiéból, majd fejét lehajtva a férfi kezére összpontosított. – Marie–Terese. Marie–Terese–nek hívnak. Olyan szép volt a szeme! A bájos francia nevű Marie–Terese–nek egyszerűen gyönyörű volt a szeme. És olyan gyengéd volt a keze, a vizes ruhával olyan gyengéden tisztítgatta a sebeit és karcolásait, mintha valami fontosat jelentenének. A francba, legszívesebben egy újabb verekedésbe kerülne, csakhogy ismét ápolhassa a sebeit. 164

– Lehet, hogy meg kellene nézetned a sérüléseidet egy orvossal – mondta a nő, aztán a kis törülközővel letörölgette felrepedt ujjperceit. Vin szórakozottan vette észre, hogy mielőtt Marie– Terese nekiállt a sebei tisztításának, a vizes ruha fehér volt, most pedig rózsaszín. Annak viszont örült, hogy a nő gumikesztyűt húzott – na nem mintha Vin HIV– pozitív lett volna, de ez a gesztus felkeltette benne a reményt, hogy a nő a munkájában is ilyen elővigyázatos. Csak azért kérdezte meg tőle, hogy táncosként dolgozik–e... mert reménykedett benne, hogy a munkaköri leírása csak eddig terjedt ki. A nő ismét kiöblítette a törülközőt. – Szerintem jobb lenne, ha látna az orvosod. – Helyrejövök. – De vajon ugyanez Marie–Terese–re is elmondható? Mi történt volna, ha nem bukkan fel jó helyen, jó időben? Te jó ég, váratlanul annyi kérdése támadt! Tudni akarta, hogy egy ilyen nő hogy kerülhetett ebbe a szakmába. Tudni akarta, hogy miféle kíméletlen körülmény kényszerítette ilyen helyzetbe. Tudni akarta... hogy hogyan tudna segíteni, nemcsak ma este, hanem holnap és holnapután is. Azt az apró dolgot leszámítva, hogy neki ehhez nincs semmi köze. És, ami még lényegesebb: volt egy olyan érzése, hogyha további részleteket akarna kicsikarni belőle, egyszerűen bezárkózna. – Kérdezhetek valamit? – bökte ki, mert nem tudott megálljt parancsolni magának. Marie–Terese nyomban abbahagyta a törölgetést. – Igen. Vin tudta, hogy helytelen, amit tenni szándékozik, de nem tudott ellenállni annak az elsöprő erőnek, ami a nő

165

felé húzta. Ehhez semmi köze nem volt az eszének, egy másik szerve vette át az irányítást... Igen, a szív olyan szentimentálisan hangzik. De a húzóerőt a mellkasa közepéből érezte. Na jó, a szegycsontja teljesen rá volt indulva a nőre. – Nem vacsoráznál velem? Az öltözőajtó kivágódott, és a vörös hajú prosti libbent be, aki Devina drámai kirohanását idézte elő. – Ó! Bocsánat... nem tudtam, hogy van valaki idebent. Élénkvörös ajka hamis mosolyra húzódott, ami arra engedett következtetni, hogy nagyon is jól tudta, kik vannak az öltözőben. Az előző két lány kétségkívül leadta a drótot. Marie–Terese eltávolodott a férfitól, megfosztva a meleg rongytól, a vizes táltól és puha, gyengéd kezétől. – Épp menni készültünk, Gina. Vin vette a lapot, és felállt. Nagyban átkozta a vörös hajút, amiért félbeszakította őket, amikor a szeme sarkából észrevette a sok sminkes cuccot. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a nőnek jóval több joga van az öltözőben lenni, mint neki. Marie–Terese visszavonult a fürdőszobába, és amíg Vin az ajtót fixírozta, elképzelte, amint a nő kimossa a tálat, kicsavarja a vizes ruhát, majd lehúzza a kezéről a gumikesztyűt. Aztán újra felbukkan, elköszönnek egymástól... utána pedig leveszi a gyapjúpulcsiját, és újra beleveti magát a tömegbe... Igen különös érzés kerítette hatalmába. Mintha a padlót köd lepte volna el, és indák tekerednének a lába köré, fel a mellkasára, egészen az agyáig. Hirtelen forróság öntötte el kívülről, míg legbelül vacogott a hidegtől.

166

A francba, nagyon is jól tudta, hogy mi ez. Pontosan tudta, mi történik. Évek teltek el, de tudta, hogy mindez hova vezet... Vin megragadta a széket, és hagyta, hogy a teste visszahuppanjon rá. Lélegezz! Csak lélegezz te nagy, ostoba marha! Lélegezz... – Láttam, amikor a barátnőd elviharzott – mondta a vörös hajú prostituált, miközben a férfihoz sompolygott. – Társaságra vágysz? Vin felé egy vérvörös saskörmökkel tarkított kéz nyúlt, és az összevérzett gallérjával játszadozott. A férfi hanyag mozdulattal lesöpörte a nő kezét. – Fejezd be... – Biztos vagy benne? Minél forróbb volt a teste, annál jobban fázott belül. Ó, te jó isten, valahogy le kell állítania... nem akarta tudni. Nem volt kíváncsi a látomásra, az üzenetre, a jövőbe való betekintésre. De olyan volt, mint egy távírókészülék, amely nem tagadhatja meg az üzenet átvételét. Először a férfi a liftben, aztán a két srác odakint... most meg ez. Évekkel ezelőtt kiűzte magából mindezt. Most miért tért vissza.? A vöröske a karjához dörgölőzött, és a fülébe suttogott. – Hadd gondoskodjam rólad... – Gina, állj le, jó? Vin Marie–Terese felé pillantott. Ahogy a nő közelebb lépett hozzá, örvénynek látta őt, amely magába szippant mindent, ami elé tárul. Az ő alakján kívül minden homályba veszett. A remegés a lábánál kezdődött, mint a köd... majd felkúszott a testén, először a térdét, aztán a gyomrát és végül a vállát hálózva be... 167

– Hát jó, könyörögni nem fogok – közölte Gina, majd sarkon fordult, és az ajtót célozta meg. – Érezzétek jól magatokat... habár elég feszültnek tűntök a mulatsághoz. – Vin? – lépett közelebb Marie–Terese. – Vin, hallasz engem? Minden rendben... A férfiből kibuggyantak a szavak, a hangja nem a sajátja volt, a megszállottság mindent elborított, nem tudta, mit beszél, hiszen az üzenet nem neki szólt, hanem akihez a beszédet intézte. A füle csak zagyvaságokat hallott. – Theio the Iskow... Theio the Iskow... Marie–Terese olyan fehér lett, mint a fal, és kezét a torka elé emelve hátratántorodott. – Kicsoda? – Theio... th... Iskow... A hangja mély volt és baljóslatú, értelmetlen. Próbálta tisztán kihallani a szótagokat, ha már a hallgatásra nem volt lehetősége – nem tudta megállítani, mint ahogy a saját szívverését sem. Marie–Terese az ajtóig hátrált, amíg neki nem ütközött. Az arca holtsápadt volt, a szeme elkerekedett a rémülettől. Remegő kézzel próbálta elfordítani a kilincset, majd amikor sikerrel járt, kirontott az öltözőből, minél messzebb Vintől. Jelenlétének hiánya visszazökkentette Vint a valóságba, lerázta magáról a fogást, széttépve a madzagokat, amelyektől eszközzé vált... Bár fogalma sem volt arról, hogy minek vagy kinek az eszközévé. A legeslegelső alkalom óta, hogy ez a valami vagy valaki megszállta, fogalma sem volt róla, hogy miket beszél, és hogy miért, hogy a világ összes embere közül miért pont őneki kell ezt a borzalmas átkot elszenvednie. Kétségbeesés öntötte el a testét, és eszébe jutott az érzés, amikor egykoron segítségért folyamodott. Még 168

fiatal volt, nagyon fiatal, de az általa jól ismert érzés most is ugyanazt a sötétséget hozta immár felnőtt énjére. Az üzleti és magánélete is működőképtelenné válna ezektől az erőszakos behatolásoktól. Tizenéves korában az LSD utóhatásaira fogták a hallucinációit. Annak ellenére, hogy ő a kokaint használt előszeretettel, nem pedig LSD–t. De az emberek most azt hinnék, hogy megbolondult. Tenyerét a térdére támasztotta, a feje a válla közé roskadt, légzése lelassult, testét csak megfeszített könyöke tartotta egyenesen. Ilyen állapotban talált rá Jim. – Vin? Mi a helyzet, nagyfiú? Agyrázkódásod van? Bárcsak az lenne. Inkább agyvérzést kapna ehelyett az átok helyett. Vin nagy erőfeszítések árán végre fókuszált. És, mivel a szája feletti uralmat még nem teljesen nyerte vissza, hallotta az ajkát elhagyó szavakat. – Hiszel a démonokban, Jim? A másik férfi felhúzta a szemöldökét. – Tessék? – A démonokban... Hosszú csend következett. – Mit szólnál ahhoz, ha inkább hazamennénk? Nem nézel ki valami fényesen. Jim nyíltan kikerülte a kérdésre történő válaszadást. Nem meglepő. Az emberek udvariasan így bánnak a furcsa dolgokkal. Vin sok más reakcióval is találkozott: Marie–Terese megfutamodásától a nyílt erőszakig. Gyerekkorában nagyon nehezen kezelte mindezt, senkivel nem tudta megbeszélni a dolgot, fogalma sem volt arról, mi történik... a szülei pedig olyan együtt– érzőek voltak, mint egy pitbull.

169

Mindennél jobban vágyott arra, hogy hazamenjenek, de a pokolba is, meg kell találnia Marie–Terese–t, hogy elmagyarázza neki... mit is? Hogy hét és tizenhét éves kora között rendszeresen voltak „hallucinációi"? Hogy emiatt barátokat veszített el, bolondnak nevezték, és kénytelen volt megtanulni verekedni? Hogy sajnálja, amiért az este folyamán kétszer is meg kellett rémülnie? Vagy hogy vegye szó szerint mindazt, amit neki mondott, és mentse magát, mert minden egyes szava merő igazság? Vin sohasem tévedett. Az ördög vigye el, bármit jósolt is, mind valóra vált. Ezért is tudta, hogy sosem jó hírt közöl az embe– rekkel. Később vagy maga a személy, vagy a környezetéből valaki elmondta mit dadogott, és a jelentését. Istenem, mennyire megrémítette! Fiatalabb volt, és ijedősebb. Felment a hálószobájába, bezárkózott, majd a takaró alá bújva reszketett a félelemtől. Megjósolta a jövőt. A csúnya, véres, pusztító jövőt – semmi pillangó és napsütés. Miféle bajba keveredhetett Marie–Terese? – Gyere, Vin! Menjünk! Az ajtó felé nézett. Talán az lenne a legnagyobb szívesség, amit a nőnek tehet, hogy csendben elmegy Minden további magyarázattal csak mélyebbre rántaná, és még inkább megijesztené. – Vin... hadd vigyelek haza! – Veszélyben van. – Vin, nézz rám! – Jim a saját szemére mutatott. –Nézz rám! Most hazamegyünk. Kicsit megkavarodott az agyad az ütésektől, és nyilván fontolóra vetted, hogy kiterülsz itt nekem. Nem viszlek orvoshoz, vettem az adást, de nagyon tévedsz, ha azt hiszed, hogy tovább hagyom, hogy ostobaságokat beszélj. Gyere velem, most! 170

A francba, az utóhatás mindig ilyen homályos volt, sosem tudta, hogy hol van, meg volt zavarodva, félt attól, vajon miket mondhatott, és a önmaga feletti kontroll hiánya megrémisztette. A Jim arcán ülő Mi a fene történt? kifejezés is ismerős volt. Annyiszor, de annyiszor megesett már vele, és Vin az egészet gyűlölte. – Igazad van – próbálta eltussolni az ügyet. – Teljesen igazad van. Majd később visszajön. Óvatosan felkecmergett a székről, majd a sminkespulton hagyott névjegykártyájához bicegett. Elővette az aranytollát, és két szót kaparintott a kártya hátoldalára. Aztán megfordult. Pontosan tudta, hogy melyik táska Marie–Terese–é. Volt ott pink és lila Ed Hardy, egy Gucci és két egyforma Gwen Stefani táska... valamint egy egyszerű fekete, amin még egy Nike pipa sem volt. Miután betűrte a névjegykártyáját a fekete táskába, az ajtóhoz ment. A válla fájt, a jobb keze lüktetett, és minden egyes lélegzetvételnél nyilallást érzett a bordatájékon. A legrosszabb azonban a halántékát hasogató fejfájás volt, amihez a bunyónak semmi köze nem volt. Mindig sajgott a feje azután, hogy... ez a valami tovatűnt. De most még szerencsésnek is számított. Nem egyszer előfordult, hogy elájult, a földre rogyva, miközben szája akaratától függetlenül közvetítette a jóslatot. Természetesen mindezt az elkerülhetetlen bámészkodók körében végezve. A folyosóra kiérve körülnézett, de sehol nem látta Marie–Terese–t. Egy pillanatra megtorpant, mert erősen és forrón mellbe vágta a késztetés, hogy megkeresse. Azonban amikor Jim karon fogta, engedett az ésszerűségnek, és hagyta, hogy a férfi a klub hátsó kijáratához vezesse. 171

– Itt várj meg! Jim a tulajdonos ajtajához lépett, majd bekopogott. Amikor a fickó előbukkant, még egyszer köszönetet mondott mindenért, aztán Vin végre hideg, tiszta levegőt szippantott a tüdejébe. Atyaég... micsoda éjszaka volt!

172

Tizenötödik fejezet Vin, oldalán a küzdőtársával, elsétált a parkoló kocsik sorai mellett, de nem volt igazán képben... legalábbis mindaddig, amíg el nem haladt a bajuszos és szemüveges pasi mellett, aki korábban a folyosó végéről bámulta őket. Szerencsére a fickó elkapta a tekintetét, mintha nem akarna semmi bajt. Aztán folytatta az anorákja felvételét, mintha pont ezért ugrott volna ki a kocsihoz. Amikor Jim kisteherautójához értek, Vin becsusz– szant az anyósülésre, majd óvatosan megdörgölte az arcát. Nekidőlt a fejtámasznak, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a fejében kavargó és tekergő gondolatfonalakat, amelyek szinte fojtogatták a koponyája határait. De a sokk, hogy ugyanoda és ugyanabba került vissza, ahonnan indult, és a Marie–Terese–ért érzett aggodalma tovább túráztatta a mániákus motort. Aztán még rosszabbul érezte magát, mivel míg ő hazafelé tartott, Marie–Terese–nek újra munkába kellett állnia. Vagyis ebben a szent pillanatban éppen más férfiakat szórakoztatott, és... Na jó. Ebből elég. Le kell higgadnia, különben megbolondul. Kibámult az ablakon, és nézte, ahogy az utcai lámpáit fényei felvillannak, majd elenyésznek, miközben Jim útban a Commodore felé hol balra, hol jobbra fordult, és megállt a kereszteződéseknél. Amikor megérkeztek a sokemeletes toronyház elé, Vin kikapcsolta a biztonsági övet, és kinyitotta az ajtót. Fogalma sem volt arról, hogy Devina vajon a lakásban van–e, vagy pedig saját lakásába ment, amit Caldwell 173

régi, de újabban egyre népszerűbb negyedében tartott fent. Önző gazembernek érezte magát, amiért azt kívánta, hogy a nő bárcsak ne lenne fent. – Kösz a fuvart – vetette oda Jimnek, miközben kiszállt a kocsiból. Mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, még odahajolt a másik férfihoz. – A francba... sosem tudod megjósolni, hogy éppen mi következik. Nem igaz. – Az biztos. – Jim durva kezével végigszántott a haján. – Nézd, menj és békülj ki Devinával, rendben? Vin elkomorult. – Akkor ennyi? Ennyi volt a kettőnk dolga? Végeztünk? Jim meglehetősen csalódottan fújta ki a levegőt, hogy senkit nem érdekelt párkapcsolati tanácsa. – Nem, távolról sem. Vin szitkozódni kezdett a kimerültségtől. – Miért nem árulod el, hogy mit akarsz? Jim a kormánykerékre támasztotta a karját, és Vinre bámult az ülés másik oldalán. A beálló csendben ősöregnek tűnt a szeme. – Mondtam, hogy miért vagyok itt. Most menj, és feküdj le, még mielőtt összeesel itt nekem! Vin megcsóválta a fejét. – Vezess óvatosan! – Rendben. A kocsi elhajtott, és Vin felcammogott a Commodore előcsarnokához vezető lépcsőn. Lehúzta a leolvasón a belépőkártyáját, majd a nyíló ajtón át bemasírozott a vörös márvánnyal kikövezett hallba. A pultnál álló biztonsági őr felsandított. Egy kósza pillantást vetett Vin összevert ábrázatára, és kiesett a toll a kezéből.

174

Na, akkor valószínűleg szépen feldagadhatott a feje. Talán ez volt a magyarázata annak is, hogy az egyik szemével miért tudott olyan nehezen pislogni. – Mr. diPietro... mi tört... – Remélem, nyugodt éjszakája lesz! – vágott közbe Vin, majd a liftajtóhoz sétált. – Ööö... köszönöm. A felfelé vezető úton Vin rájött, miért ejtette el a biztonsági őr a tollát. A lift elsötétített tükrében megcsodálta bevert orrát, az arcán lévő karmolást, és a szeme körül alakuló monoklit, ami reggelre biztosan kék lesz. Az arca ekkor a szíve ritmusára kezdett lüktetni. Talán nem sajogna ennyire, ha mellőzte volna a tükörbe nézést. A huszadik emeleten kilépett az előszobába, majd előkereste a kulcsait. Miközben a zárral pepecselt, volt egy olyan érzése, hogy a mai nap folyamán nem csak ő, de az élete is elég viharvertté vált. Minden a feje tetejére állt. Zavarossá vált. Fenébe is, remélhetőleg ez nem valami újnak a kezdete. Kinyitotta az ajtót, hallgatózott, és váratlanul ólmos fáradtság vett rajta erőt. A riasztó ki volt kapcsolva, és az emeletről a tévé hangja szűrődött le. Tehát Devina itthon volt. És rá várt. Miután ráfordította a zárat az ajtón, és működésbe hozta a riasztót, nekitámaszkodott a falnak. Amikor kicsit összeszedte magát, felnézett az emeletre vezető lépcsőn, ahol a tévéműsor által vetett kék fény fel–felvillant a selyemborítású falakon. Vajon mit nézhet Devina? A hangok alapján egy régi filmre tippelt. Talán éppen most suhan át Ginger Rogers és Fred Astaire a táncparketten. Na, akkor már csak annyi van hátra, hogy felmegy és vállalja a tettei következményét. 175

Szinte maga előtt látta, hogy miközben a hálóban a negyvenes évek zenéje morajlik, Devina a drága pamut párnahuzatnak dől, egy leheletfinom, apró hálóingben. Amikor Vin besétál, Devina megdöbben, hogy néz ki az arca, és ápolni akarja... aztán ki akarja engesztelni, amiért elviharzott a klubból, természetesen az előző esti, bevált módszerrel. Vagy legalábbis megpróbálkozna vele. Ma este viszont semmi kedve nem volt a szexhez. Legalábbis... nem Devinával. – A francba! – dörmögte. Az ördög vigye el, vissza akart menni a klubba, de nem azért, hogy megváltoztassa Marie–Terese véleményét. Elő akart kapni ötszáz dollárt, és megvenni őt egy kis időre. Meg akarta csókolni, neki akarta dönteni egy falnak, és végigsimítani a combja belsejét. A nő szájában akarta érezni a nyelvét, a melléhez szorítani a mellkasát, azt akarta, hogy Marie–Terese levegő után kapkodjon, és az izgalomtól nedves legyen. Arra vágyott, hogy teste egyesüljön az övével. Csapongó képzelete hatására rögtön készen állt a teste – de nem tartott sokáig. Sem a heves ábrándképek, sem a merevedése. A pulóveres Marié–Terese emléke kioltotta a fantáziáit. Olyan aprónak tűnt. Olyan... törékenynek. Nem egy megvásárolható árucikk volt, hanem egy brutális szakmában dolgozó nő, aki pénzért áruba bocsátja a testét. Nem, így nem akarna vele lenni. Ahogy tudatosult benne a nyers valóság, hogy Marie– Terese mivel keresi a pénzt, Vin rögvest arra gondolt, hogy veszélyben van. Hiszen mi is történt aznap este? A férfiak megbízhatatlanok, ha a farkuk irányítja őket, és ő

176

maga is bűnösnek ítéltetett ezen a téren. Például éppen az előbb. Muszáj volt innia valamit, ezért odament a nappaliban lévő bárhoz. Devina eloltotta a lámpát, de az elektromos kandalló lángjai az aranyszínű falakat nyaldosták, cseppfolyóssá változtatva őket, és mintha az árnyak az ő lábnyomaiban osonnának át a szobán. Fájó kezével, amivel korábban az ütéseket szórta, töltött magának egy pohár whisky–t, és két korty között sajgó szája szélét fájlalta. Körbenézett, és minden egyes tárgyat megvizsgált, amit a maga által keresett pénzből vett. A megrebbenő fénycsóvákban mintha olvadásnak indultak volna a tárgyak. A tapéta málló darabkákban foszladozott, a polcok rogyadoztak, a könyvek és a festmények Dali–szerű, képzelt fantazmagóriákká változtak. Az eltorzult látvány közepette a plafonra szegeződött a tekintete, és maga elé képzelte a fölötte heverésző Devinât. A nő is csak a szerzeményei egyike, nem igaz? Akit fizetség gyanánt ruhákkal, utazásokkal, kocsikkal és minden földi jóval halmozott el. Tegnap pedig nem azért vette meg a gyémántgyűrűt, mert annyira megtetszett neki, vagy hogy szerelme zálogául neki adja. Csak a folyamatban lévő tranzakció részét képezte ez is. Igazság szerint sosem mondta Devinának, hogy szereti... és nem azért, mert elfojtotta az érzelmeit, hanem egyszerűen nem érzett iránta szerelmet. Vin addig rázta a fejét, amíg agya eléggé nem lötykölődött ahhoz, hogy a szoba berendezését ismét valódi állapotában szemlélhesse. Felhajtotta a whisky–t, és újratöltött. Aztán azt is felhajtotta. Újratölt. Felhajt. Újratölt... és így tovább. 177

Fogalma sem volt róla, meddig álldogálhatott a pultnál, de megmérte az üvegben lévő alkohol jelentősen megcsappant mennyiségét. Jó tíz centi után úgy döntött, hogy a végére jár az italnak. Hóna alá csapta az üveget, majd átment a kanapéhoz, kilátással a városra. Miközben a várost csodálta, alaposan berúgott. A sárga földig leitta magát. Tökrészeg lett. Annyira elázott, hogy a végén sem a kezét, sem a lábát nem érezte, fejét pedig egy párnán nyugtatta, mivel nem tudta tovább tartani. Kis idő elteltével Devina derengő tükörképére lett figyelmes az ablakban. A nő mögötte állt az ajtóban. Ittas bódultságában ráébredt, hogy valami nem stimmel vele, a mozdulataival és az illatával. Hogy tisztábban lásson, megpróbálta felemelni a fejét, de mintha odaragasztották volna a kanapéhoz. Addig erőlködött, amíg be nem görcsölt a nyaka... és egy milliméternyit sem bírt moccanni. A szoba újfent átváltozott, és ő tehetetlenül feküdt. Jéggé dermedve. Az élet és a halál közt. És Devina ott ólálkodott mögötte. De nem maradt ott, és Vin szeme golflabda nagyságúra tágult a borzalomtól, ahogy előtte termett. A teste elrohadva, a keze karvalykarommá görbült, az arca egy koponya lett, amelyről szürke húscafatok fityegtek. Vin megbénult testében vergődött, de nem bírt menekülni az egyre közeledő nő elől. – Te kötötted az alkut. Vin – közölte Devina bal– jóslatúan. – Megkaptad, amit akartál, és az üzlet az üzlet. Nem vonhatod vissza. Vin megpróbálta megrázni a fejét, próbált megszólalni. Többé nem akarta a nőt. Sem a házában, sem az életében. Amikor meglátta Marie–Terese–t, valami meg178

változott, vagy lehet hogy Jim Heron volt – habár afelől, hogy a fickónak mi köze lenne bármihez is, fogalma sem volt. De tudta, hogy nem akarja Devinát. – Dehogyisnem, Vin. – Ahogy közelített hozzá, az a szörnyű hang már nem csak a fülében visszhangzott, hanem egész testében rezgett. – Te kértél meg, hogy jöjjek ide. Azt akartad, amit neked nyújthattam, és mindent el is vettél, amit az életedbe hoztam. Közelről a lénynek nem volt szeme, csak két nyers gödör fekete lyukként a koponyáján. És mégis látta Vint. Ahogy Jim mondta, egészen a lelkébe látott. – Mindent megkaptál, amit akartál, engem is beleértve. És mindennek megvan az ára, amit meg kell fizetni. Devina lovagló ülésben Vinre ült, csontváztérde a combja két oldalán, a vállára tette iszonyatos, foszló kezét. Ilyen közelről, Vin orrába hatolt a rothadt hús bűze, és az éles combcsont saját combjába vájt. A csontos kéz a sliccéhez nyúlt, Vin érezte, hogy egyre jobban összetöpörödik a bőrében. Ne... csak ezt ne! Nem akarta a nőt. Szóra akarta nyitni a száját, de az állkapcsa nem engedelmeskedett. Teljesen ki volt szolgáltatva a nő kénye– kedvének, csapdába esett, nem volt menekvés. Devina elvigyorodott, és viaszos ajka mögül kivillant fekete ínyű fogsora. – Az enyém vagy, Vin. És elveszem, ami az enyém. Ezzel kiszabadította a férfi rettegéstől merev hímvesszőjét, és széttárt lába közé helyezte. Csak ezt ne! Nem akarta a nőt. Csak ezt ne... – Túl késő, Vincent. Elérkezett az idő, hogy magamnak követeljelek, nemcsak ezen a földön, hanem a másvilágon is. 179

És ezzel magába fogadta a férfit. Bomló testével körülölelte és hideg, karcos szorításban tartotta a húsát. Az egyetlen dolog, ami mozgott Vinen, a lénytől eltekintve a könnyei voltak. Lecsurogtak az arcán, majd az állán, a nyakába. A nő testének fogságában, megerőszakolva, sikítani próbált, megpróbált... – Vin! Vin... ébredj fel! Kipattant a szeme. Devina közvetlenül előtte állt, gyönyörű arcán pánikkal, elegáns keze éppen felé nyúlt. – Ne! – kiáltotta a férfi. Arrébb taszítva a nőt, talpra ugrott. De túllőtt a célon, és arcra esett a szőnyegen, akárcsak a pohara ugyanebben a pillanatban. – Vin...? Vin a hátára gördülve maga elé emelte a karját, hogy védekezzen... De a lény már nem támadt rá. Devina ott feküdt a kanapén, ahogy az előbb ő. Csillogó haja szétterült a párnákon, elefántcsontszínű szatén hálóinge kiemelte tökéletes, világos bőrét. Az ő szeme is tágra nyílt, ahogy korábban Viné, riadtan, zavartan. Miközben levegő után kapkodott, dübörgő szívére szorítva a kezét, Vin úgy érezte, hogy végleg búcsút inthet józan eszének. – Az arcod – mondta végül Devina. – Az inged... istenem! Mi történt!' Ki ő valójában, kérdezte önmagától a férfi. Az álomkép vagy... amit most lát? – Miért nézel így rám? – suttogta Devina, és a torka elé kapta a kezét. Vin egy pillantást vetett a sliccére. Fel volt húzva, az öve becsatolva, a farka puhán pihent a boxerjében. Körbejáratta tekintetét a szobában, és minden a helyén volt. A megszokott tökéletes, pazar rendben, a kandalló lángjai lenyűgöző fénnyel világítva meg a szobát. 180

– Istenem... – nyögte. Devina lassan felült, mintha félne, hogy ismét ráijeszt. Majd a lábánál heverő whisky–s üvegre pillantott. – Berúgtál – állapította meg. Bizony be. Mint az állat. Annyira, hogy abban sem volt biztos, fel tud–e állni, vagy sem. Annyira, hogy érzékcsalódások gyötörték... Annyira, hogy lehet, az egész rémálom meg sem történt. Ami kész áldás lenne. Hű, már maga az ötlet is, hogy a hallucináció egy whisky–tüzelte rémálom volt, sokkal inkább megnyugtatta, mint bármennyi, gondos levegővétel. Újabb lendületet véve megpróbált felegyenesedni, de részegen elvesztette az egyensúlyát, megtántorodott, és nekicsapódott a falnak. – Várj, hadd segítsek! Tiltakozva felemelte a kezét. – Nem, maradj... – Távol. – Jól vagyok. Minden rendben. Vin összeszedte magát, és miután viszonylag egyenesbe jött, a nő arcára nézett. De csak szerelmet, aggodalmat és zavarodottságot látott rajta. Valamint meg– bántottságot. Egy hihetetlenül dögös nő benyomását keltette, aki borzasztóan aggódik a szeretett férfiért, aki épp a lába előtt fetreng. – Megyek lefeküdni – mondta Vin. Megfordult, és a hálószoba felé indult. A nő csöndben követte. Vin űzött vackiak érezte magát, de megpróbálta figyelmen kívül hagyni ezt az érzést. Ezt követően arra emlékeztette magát, hogy a probléma forrása nem a nő. Hanem ő maga. A nagy fürdőszoba bejáratánál megállt. – Mindjárt jövök – szólt hátra. Miután bezárkózott, megeresztette a zuhanyt, ledobálta a ruháit, és beállt a forró víz alá. Nem érzékelte a 181

pergő vízsugarat, még összevert arcán sem, és úgy vélte, hogy bármennyire is részegnek érzi magát, annál még sokkal részegebb. Amikor végzett, Devina egy törülközővel a kezében várt rá. Nem engedte, hogy megtörülje, habár valószínűleg hamarabb végeztek volna. Végül annak ellenére felkapott egy pizsamaalsót, hogy általában pucéran aludt. Az ágyban egymás mellett feküdtek, de nem értek a másikhoz. A tévé a kandallóhoz hasonlóan villódzott, csak kék színben. Vin egy tébolyodott pillanatig azt hitte, hogy itt is mindjárt olvadni kezdenek a falak. De minden a helyén maradt. A tévében Fred és Ginger még mindig táncoltak, a nő estélyi ruhája és a férfi frakkjának szárnyai körbe körbe suhantak. Vin vagy csak rövid időre ütötte ki magát, vagy maratoni táncműsor ment a tévében. – Nem mondanád el, hogy mi történt? – kérdezte Devina. – Csak egy kis kocsmai verekedés. – Ugye, nem Jimmel? – Nem, ő velem volt. – Ó. Akkor jó. – Csend. – Ne vigyelek orvoshoz? – Ne! Ismét csend lett. – Vin... miről álmodtál odalent? – Inkább aludjunk! Amikor Devina a távkapcsolóért nyúlt, Vin megszólalt: – Hagyd így! – De sosem alszol tévé mellett.

182

Vin Fred és Ginger táncoló kettősét bámulta. Úgy néztek egymás szemébe, mintha képtelenek lennének elfordítani a fejüket. – A ma este kivétel.

183

Tizenhatodik fejezet Jim másnap reggel arra ébredt, hogy valaki veri az ajtaját. Bár úgy aludt, mint a bunda, azon nyomban éber lett... és a lakáson át az ajtóra szegezte egy negyvenes kaliberű fegyver csövét. Mivel a nappali nagy ablaka és a konyhacsap feletti két kis ablak előtt is el volt húzva a sötétítő függöny, lövése sem volt arról, hogy ki lehet az. A múltja alapján, nem feltétlenül barát az illető. Kutyus, aki mellette szundikált, rögvest felemelte a fejét, és kérdőn morgott egyet. – Fogalmam sincs, ki lehet – mondta neki Jim, majd ledobva magáról a takarót, és egy szál semmiben a függöny széléhez csoszogott. Kissé elhúzva kikukucskált, aztán megpillantotta a kocsifelhajtóján parkoló BMW–t. – Vin? – szólt ki. – Igen, én vagyok – jött a tompa hangon adott válasz. – Várj egy kicsit! Jim visszarakta a fegyvert az ágya végén lógó tokba, majd beleugrott egy boxerbe. Amikor kinyitotta az ajtót, Vin diPietro állt előtte, és nem volt túl jó színben. Habár megmosakodott, megborotválkozott és egy újabb drága ruhakölteményt viselt, az arcát zúzódások fedték és nagyon nem volt jó kedve. – Láttad a híradót? – Nem. – Jim tett egy lépést hátra, hogy Vin be tudjon jönni. Majd megdörzsölte a szemét, mert a reggeli napfény kicsit elvakította. – Hogy találtál meg? – kérdezte. – Chuck adta meg a címed. Ideszóltam volna telefonon, de nem volt meg neki a számod. – Vin odabal184

lagott a tévéhez és bekapcsolta. Miközben a csatornák közt keresgélt, a kutyus odament hozzá és körbeszaglászta. A fickó biztosan átment a vizsgán, mert az állat leheveredett az egyik cipőjére. – Francba... nem találom... pedig csak ez ment a helyi híradóban – dörmögte Vin. Jim rápillantott az ágy melletti digitális órára. Hét óra tizenhét. Az ébresztőnek hatkor kellett volna csörögnie, de nyilvánvalóan elfelejtette felhúzni. – Mi ment a híradóban? Ebben a pillanatban a helyi hírekre váltott az adás, és a caldwelli hírstúdió majdnem gyönyörű bemondónője komoly arckifejezéssel tekintett a kamerába. – A kora reggel a Tizedik utca 1800–as háztömbje közelében talált két holttestet azonosították. Brian Winslow és Robert Gnomes mindketten huszonegy évesen hunytak el. –Majd a tegnap este helybenhagyott két srácnak az arcképe jelent meg a képernyőn a bemondó fejétől jobbra. – Kétségtelenül lövöldözés áldozatává váltak, holttestükre egy szórakozóhelyről hazaigyekvő fiatal talált rá hajnali négy körül. A caldwelli rendőrkapitányság szóvivője szerint, az áldozatok szobatársak voltak a New York–i Egyetem caldwelli karán, és legutoljára a népszerű helyi klubba, a Vasálarcba menet látták őket. Az ügyben egyelőre nem neveztek meg gyanúsítottakat. A kamera szöge váltott, és a bemondónő ismét szembefordult az objektívvel. –Egyéb hírek: újabb mogyoróvaj márkát vontak be... Amint Vin a válla felett hátranézett, Jimet összeszedett és nyugodt viselkedése arról győzte meg, hogy nem ez az első alkalom, amikor meggyűlt a baja a rendőrséggel. – Amikor tegnap este bunyóba keveredtünk, egy bajuszos szemüveges fickó állt a folyosó végén –mondta. 185

– Nagy rá az esély, hogy még annak ellenére is bonyolulttá válhat a helyzetünk, hogy nem mi öltük meg azt a két kölyköt. Az biztos. Vinnék hátat fordítva, a konyhaszekrényhez ment, és elővette egy instant kávét. Az üveg alján már csak egy kevés granulátum volt, ami nemhogy két csészére, de még egyre sem volt elég. Na mindegy, amúgy is olyan volt az íze, mint a mosogatóié. Visszatette a kávét a szekrénybe, a hűtőhöz slattyogott, holott jól tudta, hogy az égvilágon semmi nincs berme. – Hahó? Hallottad, Heron? – Tökéletesen. – Jim arra vágyott, hogy bárki volt is, bárcsak ne lőtte volna agyon azt a két marhát. Verekedésbe keveredni egy dolog. Viszont lövöldözés gyanúsítottjává válni már más tészta. Helyi szinten megbízott a hamis személyazonosságában – végérvényben az amerikai kormány hozta létre. De már csak az hiányzott, hogy volt főnökei újra a nyakába lihegjenek. Ha viszont összetűzésbe keveredik a helyi rendőrséggel, egykettőre a nyomára fognak bukkanni. – Lehetőleg minél csendesebben intézzük el az ügyet! – javasolta, és becsukta a hűtőajtót. – Én is ezt szeretném, de ha meg akar találni a klub vezetője, akkor meg is fog. Ez is kész tény, mivel Vin odaadta a névjegykártyáját a prostinak, akit megmentettek. Feltéve, hogy a fekete táska tényleg az övé volt. Vin lehajolt, és megvakarta Kutyus füle tövét. – Kétlem, hogy teljesen ki tudnánk maradni az ügyből. De remek ügyvédeim vannak. – Azt rögtön gondoltam. – A fenébe, még a városból sem tud elmenni. így, hogy egy hajszálon múlik Vin 186

jövője, nem. És, persze hol máshol, mint Caldwellben. Na, már csak ez hiányzott. Jim a fürdőszoba felé intett a fejével. – Figyelj, most le kellene zuhanyoznom, aztán dolgozni menni. A főnököm egy igazi seggfej. Vin félmosollyal az arcán felpillantott. – Vicces, én is így érzem... csak én magamnak dolgozom. – Legalább tisztában vagy a tényekkel. – Jobban, mint gondolnád. Szombat van. Tehát nem kell az építkezésre sietned. Szombat. A francba, már a hét napjait sem követi nyomon. – Utálom a hétvégéket – motyogta. – Én is – úgyhogy inkább végig dolgozom. – Vin körbenézett, és tekintete végül a földön heverő ruha halmokon állapodott meg. – Mondjuk, kitakaríthatnál egy kicsit. – Minek? A bal oldali kupac a tiszta, a jobb pedig a szennyes. – Akkor meg lassan nagymosást csinálhatnál, mert a két kupac aránya nem sok jót sejtet a tiszta zoknik terén. Jim felkapta a tegnap esti farmerját, és a szennyeshalom tetejére hajította. – Hé, valami kiesett a... – Vin újfent lehajolt, és felszedte a... kis arany fülbevalót, amely csütörtök este óta Jim zsebében lapult. – Ezt meg honnan szerezted? – A Vasálarc mögötti sikátorban találtam a földön. Vin szeme úgy tapadt arra a bigyóra, mintha többet érne a két dollárnál, ami durván az előállítási költsége lehetett, vagy a tizenöt dolcsinál, amennyiért eladták. – Megtarthatom? – Persze. – Jim habozott egy kicsit. – Devina otthon volt? Amikor hazaértél? 187

– Aha. – És kibékültetek? – Valószínűleg. Jim éppen belekezdett volna a nagymonológba, hogy milyen fontos a jó párkapcsolat, Vin azonban a mellzsebébe süllyesztette az aranykarikát, és témát váltott. – Tudod, láttam, ahogy tegnap este elintézted azt a pasit. – Nem szeretsz Devináról beszélgetni. – A Devinához fűződő kapcsolatom rajtam kívül senki másra nem tartozik. – Vin szeme elkeskenyedett. – Téged harcra képeztek ki, nemde? És nem valami másodosztályú harcművészeti akadémiára gondolok. – Szólj, ha új infód van a rendőrségről! – Jim ezzel bevonult a fürdőbe, és megengedte a vízcsapot. Amint a csövek nyögni és zörögni kezdtek, a zuhanykabin műanyag padlójára gyenge vízsugár csurgott. – És ne strapáid magad, nyitva maradhat utánad az ajtó. Kutyus és én jól elleszünk. Vin a csap feletti kis tükörben elkapta Jim tekintetét. – Nem az vagy, akinek mondod magad. – Miért? Ki az? Vin arcán egy árnyék suhant át, mintha valami borzalmas dologra emlékezne vissza. Jim elkomorodott. – Jól vagy? Mintha kísértetet láttál volna. Egy hosszú pillanat telt el, ami robbanásig feszült az izgatott várakozástól. – Rosszat álmodtam tegnap este. – Vin beletúrt a hajába. – Még nem tettem magam túl rajta. Jim hirtelen Vin hangját hallotta a fejében: Hiszel a démonokban? Kutyus nyöszörögni kezdett, és oda–vissza lépkedett a két férfi között. Jim hátán felállt a szőr. 188

– Kiről álmodtál? Nem kérdésként tette fel a mondatot. Vin fojtottan felnevetett, és az ajtó felé indult. – Senkiről. Nem tudom, hogy kiről. – Vin... mondd el! Mi a fene történt, amikor hazaértél? Napfény öntötte el a szobát, ahogy Vin kilépett a lábtörlőre. – Szólok, ha kapcsolatba lép velem a rendőrség. Jim nem tudott többet kihúzni a fickóból. Világos volt, mint a nap. De ez nem jelentette azt, hogy később ne próbálkozhatna meg vele. – Rendben, tedd azt! És szerintem nagy ívben kerüld el azt a klubot! A jóisten volt a megmondhatója, hogy Jimnek így is mennyi baja volt... már nem akart ehhez még egy jó adag börtönrácsot is hozzápakolni. Mellesleg Vin olyan szemekkel meredt arra a sötét hajú prostituáltra, amilyennel Devinára kellene – vagyis minél kevesebb időt tölt a nő közelében, annál jobb. – Majd jelentkezem – mondta Vin, és becsukta maga mögött az ajtót. Jim a padlót bámulta, miközben a lépcsőn súlyos léptek ereszkedtek lefelé, aztán feldübörgött egy bivalyerős motor. A BMW kereke alatt csak úgy csikorogtak a kavicsok a felhajtón. Jim ezt követően kiengedte Kutyust, és beállt a zuhany alá, még mielőtt teljesen kihűlt volna a kétliteres bojlerben a meleg víz. Aztán hideg vízzel mosakodhat. Miközben beszappanozta magát, ismét eszébe jutott Vin előző este elhangzott kérdése. Hiszel a démonokban?

189

A város másik oldalán Marie–Terese egy filmet nézett a kanapén heverészve, de nem fogta fel, amit látott. A gondolatai máshol jártak. Hányadik film is volt ez már? A negyedik? Az ötödik? Előző este egy szemhunyásnyit sem aludt. Még csak le sem próbálta hajtani a fejét a párnára. Vin uralta a gondolatait... és amit azon a furcsa hangon neki mondott. Eljön érted. Eljön érted. Amikor Vin a bizarr révületbe esett az öltözőben, a száját elhagyó mondat elborzasztotta Marie–Terese–t. A férfi semmibe révedő tekintetétől azonban még inkább kirázta a hideg. És, neki mi volt a reakciója? Nem a mi a fenéről beszélsz? Hanem hogy: Honnan tudtad? Aztán kimenekült az öltözőből, és meghagyta a férfi barátjának, hogy vigyázzon rá. Részben azért, mert meg volt ijedve, másrészt azonban arra gondolt, hogy Vinnék nem szabadna ilyen állapotban egyedül maradnia. A férfi az összeomlás határán állt. Ezután visszatért a tömegbe, de annyira ki volt borulva, hogy semmire sem tudott összpontosítani. A klub bejáratánál kitörő veszekedés, mint utóbb kiderült, szerencsére két lány között zajlott, és annyira lekötötte az emberek figyelmét, hogy volt ideje összekapnia magát. De arra az éjszakára befejezte. Körülbelül fél órával később visszatért az öltözőbe, átöltözött, majd hazament. Tekintete a kezében lévő névjegykártyára szegeződött. Már vagy századjára fordította meg, és újfent elolvasta, amit a férfi rákaparintott: Nagyon sajnálom. Marie–Terese hitt neki. A váratlanul megszólaló csengőhang annyira megrémisztette, hogy a névjegykártya ijedtében kipottyant a keze közül. Amikor egy kicsit megnyugodott, a mobil után kapott, amely mellette hevert a díványon. Mire felemelte, már 190

elhallgatott, így nem látta, ki hívta. Na mindegy, amúgy sem volt kedve senkivel sem beszélni. Csak mobiltelefonja volt. A konyhafalon lévő vezetékes telefont nem kapcsoltatta be. A helyzet az, hogy akármennyire is magánvonalat kér az ember a vezetékes telefonra, akkor is könnyebben fel lehet törni a személyazonosságot védő rendszert, mint egy mobiltelefonnál. És Marie–Terese számára az volt a legfontosabb, hogy névtelen maradjon. Ez volt az oka annak is, hogy olyan lakást keresett, ahol a rezsiköltségek benne voltak a havi bérleti díjban. így a számlák a háziúr nevére szóltak, nem pedig az övére. A fiát az elrablása előtt Seannak hívták. Marie–Terese igazi keresztneve pedig Gretchen volt. A vezetéknevük pedig Capriz. És eredeti hajszíne vörös volt. Nem úgy, mint Gináé a klubban. A Marie–Terese Boudreau személyazonosság egy teljes hazugság volt. Egyedül katolikus hitéhez maradt hú. Egyedül ahhoz. No, meg persze ott volt az adósság, amelyet részben az ügyvédeknek, részben pedig a fiát visszaszerző magánnyomozónak törlesztett. Azonban még velük szemben is megtartotta a tisztes távolságot. A havi törlesztő részleteket New Yorkban postára adott pénzesutalvánnyal fizette ki, és a borítékokon nem szerepelt feladó. Lehet, hogy paranoiás volt, hogy ennyi óvintézkedést hozott, de nem akart felesleges kockázatot vállalni. Amikor az élete összeomlott, természetesen meg volt rá a lehetősége, hogy bevonuljon a tanúvédelmi programba. De a zsarukat is meg lehet vesztegetni – isten a tudója, hogy egyre megtanította a volt férje és a maffiózó cimborái: csak azért, mert valakinek rendőrjelvénye van, még nem jelenti azt, hogy kicserkész az illető. Marie– 191

Terese megbeszélt mindent a körzeti ügyésszel, amit csak meg kellett, aztán Mark bűnösnek vallotta magát, ő pedig keletre menekült. Istenem, amikor el kellett magyaráznia a fiának, hogy miért szükséges megváltoztatni a nevüket, azon aggódott, hogy a kisfiú nem fogja megérteni... de épphogy csak belekezdett az indoklásba, amikor a fia leállította. Pontosan felfogta, hogy miért volt erre szükség. Bólintott egyet, majd közölte Marie–Terese–zel, hogy azért kellett mindezt véghez vinni, hogy senki ne tudja, kik ők. A tény, hogy fia ilyen könnyedén átlátta a helyzetet, összetörte Marie–Terese szívét. Amikor ismét megcsörrent a telefonja, rögvest felvette. Csak kevés embernek adta meg a számát: üzleti okokból Treznek, valamint a bébiszitter–szolgálatnak. Trez hangját hallotta a vonalban, és mivel meglehetősen rossz volt a vonal, a férfi feltehetően éppen úton volt valamerre. – Minden rendben van? – kérdezte Marie–Terese. – Láttad a híradót? – Nem, az HBO–t néztem. Miközben Trez a helyzetet ecsetelte, Marie–Terese a távirányító után nyúlt, és a helyi hírműsorra kapcsolt. Egyelőre csak egy talkshow ment, de remélhetőleg hamarosan kezdődik a híradó. – Oké. Persze. Igen, természetesen. Mikor? Oké, ott leszek. Köszi. Szia. – Mami, valami baj van? Összeszedte magát, és felvette mosolygós arckifejezését, mielőtt a fiához fordult. A gyerek, pizsamában és a takaróját maga mögött húzva a földön, inkább egy háromévesre hasonlított, semmint hétre. – Semmi baj nincs. Minden rendben van. 192

– Mindig ezt mondod. – Aztán a kanapéhoz ment, és leült rá. Amikor az anyja a kezébe nyomta a távkapcsolót, nem váltott át a Nickelodeonra, hogy mesét nézzen. – Miért vágsz ilyen arcot? – Milyet? – Megint itt van a rossz időszak. Marie–Terese odahajolt a fiához, és nyomott egy puszit a feje búbjára. – Minden rendben lesz. Figyelj, most felhívom Susie-t vagy Rachelt, hogy jöjjenek át, és vigyázzanak rád egy kis időre. Be kell szaladnom a munkahelyemre egy percre. – Most? – Igen, de előbb összeütöm neked a reggelit. Gabonapehely tejjel? Jó lesz? – Mikor jössz vissza? – Ebéd előtt. Vagy legkésőbb utána. – Oké. Marie–Terese felhívta a bébiszitter–szolgálatot, és miközben kicsengett a hívás, elmormolt egy imát. Amikor üzenetrögzítőre kapcsolták, hagyott egy üzenetet, majd előkészítette a reggelihez szükséges dolgokat: tál, és bele a müzli. Annyira remegett a keze, hogy kiválóan illett a müzlihez. Az a két egyetemista kölyök halott volt. A parkoló mögötti sikátorban agyonlőtték őket. A rendőrség pedig beszélni akart vele, mert volt egy tanú, aki látta, hogy az a két fiú őt zaklatta. Kivette a tejet a hűtőből, és közben arról győzködte magát, hogy csalt egy véletlen egybeesésről van szó. A városközpontban sok embert rabokak ki, és azok ketten kétségb'vül be voltak lőve. Talán éppen drogot akartak vásárolni, amikor az ügylet kútba esett. 193

Azért esedezett, hogy hadd ne legyen köze az ügyhöz. És, hogy hadd ne kerüljön vissza a régi életébe. Vin hangja ismét felcsendült a fejében. Eljön érted. Eltökélten elfojtotta a szívét kerülgető páni félelmet. és arra összpontosította a figyelmét, hogy kevesebb, mint fél órán belül le kell ülnie a rendőrséggel egy kihallgatás erejéig. Trez meg volt róla győződve, hogy az én–csak–egy–táncos–vagyok fedősztori ki fog tartani. De mi lesz, ha... A volt férje munkájának köszönhetően azt is megtanulta, hogyha bizonytalan alapokra építi fel az életét, nem szabad meglepődnie azon, hogy hirtelen ráomlanak a falak. Amint a zsaruk kérdezősködni kezdenek. Marie–Terese szíve vadul kalapált, mialatt a fiához odavitte a müzlis tálat, és előkotorta a két tálca egyikét, amelyet tévénézés közben használtak. – Mami, megint el fogunk költözni? Ahogy kinyitotta a tálca lábát, megtorpant. A fiának nem tudott hazudni. Legalábbis a dolgok többségével kapcsolatban nem. Amikor ismét csörögni kezdett a mobilja, a fiára pillantott, mielőtt fogadta volna a bébiszitter hívását. – Fogalmam sincs, kicsim.

194

Tizenhetedik fejezet Vin Caldwell külvárosában furikázott, automatikus mozdulatokkal vezetett. A gondolatai azonban egészen máshol jártak. Nehezen tudta eldönteni, hogy mi rázta meg jobban. A két egyetemista halála, vagy a förtelmes álom Devináról. A zsaruk kétségkívül meg fognak jelenni a klubban, hogy kiderítsék, mi a fene történt. Ha bárki is kifecsegi, mi történt előző este a klub folyosóján, biztosan vetni akarnak egy pillantást a biztonsági kamera felvételeire. Ami nem lenne túl jó fejlemény. No persze nem ők ütöttek először vagy kapták elő a kést. Azonban Jimmel még mindig éltek, nem szagolták alulról az ibolyát – a mellkasukban egy–egy ólom szívritmus–szabályzóval. Az a borzalmas rémálom... atyaég, olyan valóságos volt, hogy még mindig érezni vélte a vállába mélyedő csontos kéz szorítását. Olyannyira, hogy amikor belegondolt, a slicce mögött legnemesebb szerve arra a döntésre jutott, hogy az egész sokkot inkább egy mélyebb béltraktusban telelné át. Te kötötted az alkut, Vin. Megkaptad, amit akartál, és az üzlet az üzlet. Nem vonhatod vissza. Alkut? Miféle alkuról volt szó? Részéről semmiféle alkut nem kötött sem Devinával, sem mással. Ahogy ma érezte magát, nem is fog. A Devina és közte lévő kapcsolat nem a szerelmen alapult, még csak nem is a szenvedélyen. A szenvedély feltételezte, hogy érzésekkel folytatnak szerelmi aktust. Az nem számított, hogy a nő közreműködésével hányszor elégült ki, mivel csak a teste vett részt benne. Vin azt 195

hitte, hogy ez elegendő. Azt feltételezte, hogy erre van szüksége. Amikor azonban belenézett Marie–Terese szemébe, egy szempillantás alatt megváltozott minden. Nem azt jelentette, hogy együtt sétálnak majd el kézen fogva a naplementébe. Csak felnyitotta a szemét a tényre, hogy nagyon sok minden hiányzik a kapcsolatából azzal a nővel, akiről azt hitte, hogy feleségül akarja venni. Atyaég, a múlt idő legalább olyan megdöbbentő volt, mint egy arculcsapás! Figyelmét újfent az útra irányítva, Vin megeresztett egy káromkodást. Ahelyett, hogy az irodájához hajtott volna, ami eredetileg a tervei között szerepelt, a Trade utcán kötött ki, a kocsmák közelében, és ahogy elhaladt a Vasálarc mellett, lelassította a kocsit. Az utca túloldalán két rendőrautóra lett figyelmes, valamint a bejáratnál szobrozó egyenruhás rendőrre. A legokosabb döntés az lenne, hogy továbbhalad. És azt is tette. Vagy valami olyasmit. A következő utcánál balra fordult, megkerülve a klubot, majd a parkolót vette célba. Amint kiért a sikátorból, rátaposott a fékre. Itt hátul, egészen a következő háztömbig még több rendőrautó vesztegelt. A két épület közt pedig sárga, helyszínelő szalag volt kifeszítve. Tehát itt követték el a gyilkosságokat. Egy autó dudája harsant fel, mire a visszapillantó tükörbe nézett. Egy sötétzöld Toyota Camry álldogált mögötte... és nem más ült a kormány mögött, mint Marie–Terese. Vin üresbe tette a kocsit, behúzta a kéziféket, majd kiszállt az autóból. Amint a nő kocsijához ballagott, az leeresztette az ablakot – amit Vin jó jelnek vett. Amikor Marie–Terese–hez hajolt, orrát nem parfüm, hanem

196

textilöblítő–illat csapta meg. Az a fajta, amitől rögtön virágos kedve kerekedik az embernek. Nagyon tetszett neki, hogy a nő egy egyszerű, fekete garbóban, kék farmerben és lófarokba fogott hajjal is megmozgatott benne valamit. Az arcán egy gramm smink sem volt... elbűvölően nézett ki. Vin mély levegőt vett, majd érezte, amint a vállából elillan minden feszültség... istenem, ki tudja, mióta először! – Téged is felhívtak? – kérdezte a nő, miközben Vin arcára pillantott. Vinnék szó szerint meg kellett ráznia a fejét, hogy visszaszökkenjen a jelenbe. – A rendőrség? Még nem. Te most fogsz velük beszélni? Marie–Terese csak bólintott. – Trez durván fél órája szólt. Még szerencse, hogy a bébiszitter ráért. Bébiszitter? Vin tekintete rögtön a kormányt markoló kézre siklott. A nő ujján nem volt karikagyűrű, de talán együtt él valakivel... habár miféle férfi hagyná, hogy a barátnője olyan munkát végezzen, mint amit Marie– Terese csinál? Vin inkább magát árulná, ha övé lenne ez a nő. Majd eszébe ötlött, hogy vajon hogyan fog majd kitérni Marie–Terese az elkerülhetetlen kérdés elől, hogy mivel foglalkozik a klubban? – Figyelj, ha jó ügyvédre van szükséged, csak nyugodtan szólj, mert ismerek párat. – Hm, lehet, hogy jutalékot kellene kérnie az ügyvédektől az ingyen reklámért? – Talán az lenne a legjobb, ha szereznél egyet, mielőtt leülsz a rendőrséggel tárgyalni, hiszen a munkaköröd.

197

– Minden rendben lesz. Trez nem aggódik emiatt, amíg ő nyugodt, én is az vagyok. Vin a nő tekintetében olvasva rádöbbent, hogy Marie– Terese már kigondolt egy másik menekülési útvonalat. Nem kellett Einsteinnek lennie ahhoz, hogy rájöjjön, mi az. Ha túlságos felforrósodik a helyzet, egyszerűen eltűnik a föld felszínéről, mindenesetre Caldwellből biztosan. Vinnék már a gondolattól is elakadt a lélegzete. – Rohannom kell – mondta a nő, majd a férfi kocsija felé biccentett. – Elállod az utat a parkolóhoz. – Ó, bocsánat, rögtön arrébb állok. – Vin tétovázott egy kicsit. A kérdés, amit fel akart tenni Marie–Terese–nek, egyszerűen a torkára forrt, mert meg volt róla győződve, hogy nem itt és nem most kellene, de ha nem most, akkor mikor? – Mennem kell – ismételte meg a nő. Vin egy elfojtott káromkodás kíséretében bólintott, és köszönésképpen rásózott egyet a kocsi tetejére. A BMW– ben ülve egyesbe rakta a kocsit, majd a kuplungot lassan felengedve elgurult Marie–Terese útjából. Míg a nő közvetlenül a klub bejáratához állt, és kiszállt a kocsiból, Vin lassan megfordult a parkolóban. A tulaj kitárta a hátsó bejárat ajtaját. Trez körbehordozta a tekintetét, hogy nem fenyegeti–e a nőt bármilyen veszély Amikor meglátta az M6–os BMW–t, intett egyet a fejével, mintha végig tudta volna, hogy Vin is ott van. Vin halántéka váratlanul pulzálni kezdett, és a fejében összesűrűsödő nyomás olyan érzetet keltett benne, mintha valami be akart volna hatolni a fejébe. A gondolatai hirtelen összezavarodtak, aztán szétszéledtek mindenfelé. Mint egy kártyapakli, amit lesöpörtek az asztalról. A lapokhoz hasonlóan hol arccal lefelé, hol felfelé. 198

Ám amilyen hamar jött, úgy el is múlt. Az elméje ismét a helyén volt, az ászok és jokerek egymás mellett sorakoztak. Miközben Vin hunyorgott, és a halántékát masszírozta, Trez megeresztett egy vérszegény mosolyt, majd odaszólt valamit Marie–Terese–nek, mire a nő hátrapillantott a BMW–re. Mielőtt eltűntek volna a klubban, rövid intésre emelte kezét, aztán becsukódott mögöttük az ajtó. Hirtelen eleredt az eső, és a kocsi ablaktörlője automatikusan bekapcsolt, ide–oda járva törölte a szélvédőt, balra, jobbra. Vin irodája nem volt messze, talán ötpercnyire, és jó sok munka halmozódott már fel. Többek között építészeti tervek áttekintése, engedélyezési kérelmek jóváhagyása, még mielőtt előterjesztik őket. Ház– vagy földbirtokra szóló ajánlatok, amelyeket vissza kellett utasítani. Vizsgálóbizottságok kinevezése. Vállalkozók tendereinek jóváhagyása, valamint árajánlatok elfogadása. És így tovább. Szóval akadt dolga bőven. Kivéve, hogy legszívesebben hű kutyusként addig várna, amíg Marie–Terese ki nem jön a klubból. Szánalmas. Vin elhajtott, maga mögött hagyva a Vasálarcot, és a folyóparton magasodó felhőkarcolók felé vette az irányt. Az irodái az egyik legújabb és legmagasabb toronyházban kaptak helyet. Amikor odaért, lehúzta a beléptető kártyáját a leolvasón, majd legurult a kocsival a föld alatti garázsba. Miután lerakta a BMW–t a kijelölt helyre, beszállt a liftbe; az emeleteken ügyvédi irodák, könyvelő cégek és nagynevű biztosítási társaságok sorakoztak.

199

A negyvenegyedik emeleten kis csipogó hang jelezte, hogy megérkezett. Az ajtó kinyílt, Vin pedig nagy léptekkel elsétált a recepciós pult mellett. Mögötte a tömör, fekete falon magasan, arany be– tűkkel kirakva, alulról megvilágítva Vin cégének neve díszelgett: DIPIETRO CSOPORT. Csoport. Hogy ez mekkora kamu volt! Annak ellenére, hogy itt körülbelül húsz irodista ült az asztala mögött, és hetente több száz építészeti vállalkozónak és munkásnak adott fizetést, az egyedüli tulajdonos ő volt, senki más. A puha fekete szőnyegen végigsétált az irodájába. Minden lépés új erővel töltötte fel. Ehhez értett, és mindent az ellenőrzése alatt tartott... a semmiből építette fel a céget, csakúgy mint a házakat: egyiket a másik után, s addig nem nyugodott, amíg mindennél jobbá és nagyobbá nem tette őket. A sarokirodájába beérve felkattintotta a villanyt. A saját kezűleg leválasztott, trópusifa–burkolat napként szórta a sugarakat. A fekete asztal közepén egy A4–es boríték hevert az itatóspapíron. Ó, igen, Tom Wilkie legalább olyan keményen dolgozott, mint ő, gondolta Vin. Lehuppant a székbe, majd lenyitotta a boríték ragasztós hátrészét, és kivett belőle egy félbehajtott rendezési tervet és tervrajzot. Mindkettő egy százhuszonkét hektáros földdarabhoz tartozott, amely történetesen nemrég került Vin birtokába. A beruházás igazi mestermű lesz, Connecticut jelenleg lakatlan vidékén százötven luxusotthon megépítése. A projekt célja az volt, hogy a Stanfordi ingázók – akik úgy akarnak élni, mint a greenwichi milliomosok – hasonló luxus környezetben élhessenek, felvállalva a negyvenöt perces autókázást a munkahelyükre.

200

Amint beérkeznek az árajánlatok a vállalkozóktól és szállítóktól, azon nyomban megkezdheti a bontást és az építkezést. A földterület teljesen rendben volt, a vízelvezetőnek köszönhetően a tulajdonosoknak nem kellett attól tartaniuk, hogy minden tavasszal beázik a borospincéjük. A víz– és villanyellátást, valamint a csatornázást egy mindhárom parcellán áthaladó, majd összekapcsolódó föld alatti rendszerben fogja megvalósítani. Aztán leromboltatja az összes parasztházat és pajtát, de a vidéki jelleg érdekében a régi kőkerítéseket meghagyja – no persze csak akkor, ha nem lesznek útban. Jó érzése volt a beruházással kapcsolatban, különösen az ára miatt. Nehéz időket éltek, ő viszont több mint kedvező árat kínált a földért. Ráadásul Tomot küldte, hogy a helyi ingatlanügynökökkel tárgyaljon, vagyis a szegény tulajdonosoknak esélyük sem volt. Tom az ő babaarcú gyilkosa volt. A fickó a Harvardon doktorált, ráadásul gonosz volt, és mindehhez úgy nézett ki, mint egy fiatal kölyök. A cuki és imádnivaló Tomnak nem okozott álmatlan éjszakákat, hogy környezetvédőnek tettesse magát, és nem perelhető szóbeli ígéreteket tegyen olyan földterületek megőrzéséről, amelyekre valójában építkeztek. Nos, most már nem okozott neki álmatlan éjszakákat. Kezdetben Vinnék rá kellett vezetnie a dolgokra, de amint dőlni kezdett a lé, Tom minden erkölcsi aggálya köddé vált, és belejött a dolgokba. Rég lejátszott meccs volt a Tommal kifejlesztett rutin, amit csak ismételtek és ismételtek. Tom belibbent a lehetséges üzletfelekhez, és kisfiús sármjával, valamint a környezetvédelemre fektetett hangsúllyal elvarázsolta őket. Eközben Vin elrendezte a pénzügyeket, és elintézte az engedélyeket és a szerződést. Így jutott hozzá a Hudson folyó partján fekvő területhez, amelyre a 201

csodapalotáját építteti. A négy és fél hektáron kuksoló, öreg vadászkunyhók napja leáldozott, meghajoltak Vin akarata előtt. A házát a világ bármely pontján megépíthette volna, ő azonban az ingatlanszakma aranyszabálya miatt a félsziget mellett tette le a voksát: a fekvés volt a legfontosabb tényező. Hacsak egy földrengés el nem tünteti Kaliforniát a nyugati partról, vagy Alaszka minden jégsapkája el nem olvad, nem lesz több vízparti terület, és gondolni kell a viszonteladásra is. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy pár éven belül egy még hatalmasabb és szebb házat fog megálmodni. Babaarcú Tomnak még egy leckét kell Vintől eltanulnia: álmodj nagyot, építs még nagyobbat. Nemhiába. Tom volt a Commodore toronyházban lévő luxuslakás következő tulajdonosa. Nincs felemelőbb, mint kiképezni a jövő nemzedékét. – Köszönöm, asszonyom. Egyelőre csak ennyit akartam tudni. Marie–Terese felvont szemöldökkel, értetlenkedve pillantott Trezre, aki a klub egyik bársonydíványán üldögélt. A néger mélybarna szemével az egyenruhás rendőrt bámulta, telt ajkát apró mosolyra húzta. Marie–Terese ismét a rendőrre irányította a figyelmét. – Akkor végeztünk? A rendőr becsukta kis noteszét, és megdörgölte a halántékát, mintha fájna. – De la Cruz nyomozó vezeti a nyomozást, tehát neki később még felmerülhetnek kérdései, de magát nem gyanúsítjuk semmivel. – Trez felé biccentett. –Köszönöm az együttműködését.

202

– Sajnálom, hogy a biztonsági kamerák nem működtek. Ahogy már említettem, hónapok óta meg akarom őket javíttatni. Amúgy vezetek egy naplót, amiben fel van jegyezve az üzemzavar. – Akkor arra vetnék egy pillantást, de... – A férfi megdörzsölte a bal szemét. – De mint mondta, maga nem rejteget semmit. – Az égvilágon semmit. Hadd kísérjem ki Marie– Terese–t, aztán az irodámban folytathatjuk, rendben? – Rendben. Addig itt várok. Amint kisétáltak Trezzel a klubhelyiségből a folyosóra, Marie–Terese halkan megjegyezte: – El sem hiszem, hogy nem nyomoznak tovább ezen a szálon. Egyáltalán minek rendeltek akkor be? Trez kitárta előtte az ajtót, majd a vállára helyezte a kezét. – Mondtam, hogy mindent elintézek. Marie–Terese a parkolót fürkészte, aggályai ismét feltörtek. – Vin is benézett. – Így hívják? Nekem így mutatkozott be. – Nyugtalan vagy a közelében. De még mennyire! – Ugye, nem hiszed, hogy ő és a barátja... – Puffantották le a két kölyköt? Ki van zárva. – Hogy lehetsz ebben olyan biztos? – Aztán kihalászta a zsebéből a kocsikulcsot. – Mármint, nem is ismered őket. Akár vissza is mehettek és... Azonban, amint hangosan kiejtette a szavakat, egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy Vin és a barátja lenne az elkövető. Megverekedtek azzal a két fiúval, de még időben leálltak... és közvetlenül utána vele volt Vin. Legalábbis, amíg transzba nem esett. Trez kicsit előrehajolt, és elmosolyodott. 203

– Sok dologgal kapcsolatban vannak megérzéseim, amelyekben sosem csalódtam. Vintől nem kell tartanod. Őneki sem kell a rendőrség miatt aggódnia. Hiszen sem ő, sem a haverja nincs rajta a biztonsági kamera felvételein. A nő összeráncolta a homlokát. – Nem hiszem el, hogy tönkrementek a kamerák. Te sosem hagynád, hogy... – Az a két férfi gondodat viselte, amikor nem voltam ott. Most hadd gondoskodjam róluk én. – Trez kivette a kulcsot a kezéből, majd a kocsihoz kísérte. Ha találkozol a te Vineddel, mondd meg neki, hogy ne rágódjon semmin! Fedezem. Marie–Terese hunyorgott a vakító napsütésben. – Nem az én Vinem. – Hát persze, hogy nem. Amíg a Toyotához nem értek, Marie–Terese Trezt bámulta. Annyira biztos volt magában. – Hogy lehetsz ennyire bizonyos benne... – Ne aggódj, csak bízz bennem. Ha rólad van szó, annak a fickónak semmi sötétség nincs a szívében. Mindazok után, amin keresztülment, Marie–Terese megtanulta, hogy egy szót se higgyen el abból, amit mondanak neki. A képletesen a mellkasa közepén lévő beépített biztonsági riasztó volt az, amire hallgatott. Amint belenézett Trez szemébe, a belső figyelmeztető harangja teljesen csendben maradt. A férfi pontosan tudta, miről beszél. Marie–Terese–nek halvány fogalma sem volt, hogy hogyan csinálja, de Trez mindig is... olyan képességnek volt a birtokában, amely segített neki, hogy megvilágítsa a dolgokat, megoldást találjon a problémákra és biztos mederben tartsa az üzletet.

204

Egyszóval semmi olyan vizuális bizonyítékot nem láthat a rendőrség, amit Trez nem akar nekik megmutatni. És nem Vin ölte meg azt a két egyetemistát. Sajnálatos módon csak egy kis szikla gördült le a válláról ennek a ténynek a tudatában. Eljön érted... Trez kinyitotta az autó zárját. – Szeretném, ha ma estére szabadságot vennél ki. Eléggé összejöttek a dolgok. Marie–Terese beült, majd átvette a férfitől a kulcsot. Mielőtt beindította volna a motort, felpillantott, és megfogalmazta a legnagyobb félelmét. – Trez, mi van, ha ez az egész miattam történt? Mi van akkor, ha valaki látta, hogy zaklat az a két fiú? Mármint Vinen kívül. Mi van akkor... ha miattam ölték meg őket? Trez tekintete metszővé vált, mintha minden olyan dolognak is a tudatában lenne, amit Marie–Terese sosem osztott meg vele. – Kit ismersz, aki ilyenre lenne képes? Eljön érted... Marie–Terese kényszerítette magát, hogy azt válaszolja: – Senkit. Trez szeme összeszűkült. – Ha úgy döntenél, hogy más választ adsz a kérdésemre, nekem szólj, oké? Mégha arra jutsz is, hogy lelépsz a városból, tudnom kell, hogy ez volt–e az oka vagy sem. – Este tízre itt leszek – mondta a nő, miközben bekapcsolta a biztonsági övét. – Dolgoznom kell. – Ha találkozol a te Vineddel, mondd meg neki, hogy fedezem! – Nem az én Vinem. – Akkor jó. Vezess óvatosan. 205

Marie–Terese becsapta az ajtót, megfordult, majd elindult. Amint a Trade utcára ért, a pulóvere zsebébe nyúlt. Vin diPietro névjegykártyája ugyanott lapult, ahová előző este tette. Miután a bébiszitter hazament, a táskájában találta meg, miközben kiürítette a tartalmát. Azután olyan helyre tette a kártyát, ahol senki sem láthatta. Még mielőtt bement volna a klubba a rendőrhöz, és Vin odajött a kocsijához, arra döbbent rá, hogy nem a férfitől tart, hanem attól, amit esetleg tudhat. A helyzet az, hogy Marie–Terese gyakorlatias gondolkodású nő volt, aki nem hitt a természetfeletti jelenségekben. A horoszkópokban még kevésbé... azt pedig még elméletben is elutasította, hogy egy felnőtt férfit valami arra kényszeríthet, hogy megjósolja az – akármit, tökmindegy. Marie–Terese semmi ilyenben nem hitt. Legalábbis eddig. Miután az éjszaka nagy részét azzal töltötte, hogy újra és újra lejátszotta fejében az öltözőszoba sminktükre előtt lezajlott eseményeket, el kellett tűnődnie, hogy vajon lehetséges–e, hogy valóság legyen abból, amiben eddig nem hitt. Miután véget ért a révület, Vin nagyon meg volt ijedve, és hacsak nem egy Oscar–díjas alakításnak volt a szemtanúja, a férfinak őszintén fogalma sem volt arról, amit mondott. És őszintén aggódott érte. Elővette a névjegyét, majd három háztömbbel arrébb tárcsázni kezdte a kártya legalján álló telefonszámot – ami mellé nem volt odaírva, hogy mobil. Amint kicsöngött a vonal, váratlanul ráébredt, hogy szombat van, és ha irodai számot hív, akkor azon nyomban üzenetrögzítőre beszélhet. Mit is mondhatna?

206

Hello, a prostituált vagyok, akit tegnap este Mr. diPietro kisegített a bajból. Csak azért telefonálok, hogy biztosítsam afelől, hogy a stricim mindent el fog intézni. Nem kell aggódnia a sikátorban talált két hulla miatt. Pazar. Tökéletes. Pont egy olyan üzenet, amit a férfi imádna az asztalán látni, miután az asszisztense odatette. Eltartotta a mobilt a fülétől, és már éppen a hívás vége gombot nyomta volna meg, amikor – – Igen, tessék? – felelt egy férfihang. Marie–Terese gyorsan visszakapta a füléhez a telefont. – Halló? Ööö... Mr. diPietrót ke... – Marie–Terese? Ó jaj, ez a mély zengésű hang veszélyt sugallt. Teljesen elveszve benne, majdnem így válaszolt: nem, Gretchen vagyok. – Öö, igen. Ne haragudj, hogy zavarlak, de... – Nem zavarsz, örülök, hogy hívtál. Valami baj van? Marie–Terese a homlokát ráncolta. – Nem, dehogy, csak azt akartam mondani, hogy... – Hol vagy most? Még a klubban? – Onnan jövök. – Reggeliztél már? – Nem. – Ajaj! – Ismered a Riverside Dinert? – Igen. – Akkor ott találkozunk tíz perc múlva. Ott tudunk majd beszélni. A műszerfalon lévő órára pillantott. A bébiszitter elvileg délig vigyáz a fiára, szóval van még bőven ideje. De vajon megint mibe keveredik nyakig? Agya egyik része azt súgta neki, hogy meneküljön a férfi elől, mert uil jóképű, túlságosan az esete, ő pedig egy idióta, ha nem tanult a múltból.

207

De ekkor emlékeztette magát arra, hogy bármikor elmenekülhet. Azon nyomban. Már úgyis ezt tervezgette egy ideje. Eljön érted... A közöttük szikrázó levegőt leszámítva, mindennél jobban akarta tudni, hogy mit látott a férfi, hogy miért mondta azt, amit mondott, és ezt csak egyféleképpen derítheti ki. – Ott találkozunk. – Majd kinyomta a hívást, kitette jobbra az irányjelzőt, és Caldwell egyik romantikus régi találkahelye felé indult. A Riverside Diner a lehető legközelebb állt a Hudson folyó tajtékzó habjaihoz. Ennél közelebb már csak akkor lehetett volna, ha bójákra rögzítve a szürke áramlat felett lebeg. Az étkezőkocsit az 1950–es években gördítették fel a csigasorra, még a környezetvédelmi törvények előtt. A berendezés semmit sem változott, és minden az eredeti volt: a támlátlan forgószékek, a műanyag pult, az asztalok végén található wurlitzerek. Még az italadagoló automata is. A pincérnők még mindig abból szolgálták ki a vendégek kólaigényét. Már járt itt egyszer vagy kétszer Robbie–val. A fiának nagyon ízlett a pite. Amint belépett, rögvest megpillantotta Vin diPietrót. A bal oldalon lévő legutolsó boxban ült, amely az ajtója nézett. Amint egymásba fonódott a tekintetük, a férfi felállt. A szemét monokli, az arcát zúzódás csúfította el, az alsó ajka pedig enyhén fel volt dagadva. De a Picasso kék korszakát idéző horzsolások ellenére is lélegzetelállítóan vonzó volt. Lehet, hogy pont ezek miatt.

208

Minél közelebb ért hozzá, annál inkább bánta, hogy nem könyvelőkért, gyerekorvosokért vagy sakkozókért volt oda. Vagy talán virágkötőkért. – Szia! – köszöntötte és leült. Az asztallapon két étlap és két pár rozsdamentes acél evőkészlet volt elhelyezve – papírszalvétán. Hogy lefoglalja valamivel a kezét, mindent a megfelelő szögbe rendezett. – Szia! – A férfi lassan leereszkedett a székébe, miközben végig őt nézte. – Kávét? – Igen, kérek. Vin intett a pincérnőnek, aki piros–fehér egyenruhájában és piros köténykéjében rögtön oda is libbent hozzájuk. – Két kávét, legyen szíves. – Amint a pincérnő elment, Vin megkopogtatta piros–fehér étlapját. – Remélem, éhes vagy Marie–Terese kinyitotta a sajátját, és belenézett a választékba, majd levonta a következtetést, hogy minden adag bőven elegendő egy függetlenség napján tartott piknikhez. Na jó, talán a reggeli címszó alatt felsorolt ételek nem. Noha ezen a helyen még a saláta szócska előtt mindig ott állt egy jelző, mint például: „csirke", „tojásos", „makaróni". Tehát saláta önmagában maximum szendvicsekhez járt. Valójában pompás volt a hely – Na, megkívántál valamit? – kérdezte Vin. Marie–Terese ellenállt a kísértésnek, hogy az asztal túloldalán ülő férfira pillantson. – Nem vagyok nagy evő. Azt hiszem, egyelőre megelégszem a kávéval. A pincérnő ekkor tért vissza két vaskos bögrével a tálcáján. – Mit hozhatok?

209

– Biztos nem kérsz reggelit? – kérdezte meg Vin a nőt. Amikor az csak bólintott, a férfi egymás tetejére rakta az étlapokat, és átnyújtotta a pincérnőnek. – Én írós palacsintát kérnék fekete áfonyával. Vaj nélkül. – Krumplislepényhez mit szólna? – Nem köszönöm. Bőven elég lesz a palacsinta. Amint a pincérnő a konyha felé vette az irányt, Marie–Terese szája apró mosolyra húzódott. – Mi az? – kérdezte Vin, miközben odakínálta neki a cukrot. – Nem, köszönöm. Feketén iszom. Azért mosolygok, mert... a fiam is szereti a palacsintát. Mindig szoktam sütni neki. – Mennyi idős a fiad? – Vin kanala a bögre szélének ütődött, miközben elkavarta a kávéban a cukrot. Habár nemtörődöm módon tette fel a kérdést, olyan intenzíven várta a választ, hogy minden volt, csak nem mellékes a számára. – Hét. – A nő a gyűrűtlen ujjakat szemlélte. – Neked van gyereked? – Nincs. – Majd ivott egy kortyot a kávéból, és nyilván mennyeinek találta, mert elégedetten felsóhajtott. – Sosem voltam még nős, és nincs gyerekem sem. Majd elidőzött, és nyilván arra várt, hogy Marie– Terese is eláruljon valamit saját magáról. A nő az asztalra rakta a bögréjét. – Azért hívtalak, mert a főnököm... tudtodra akarta adni, hogy mindent elintéz... – Kicsit tétovázott, majd folytatta. – Tudod, a biztonsági kamerák felvételei a tegnap estéről, meg az... ilyesmik. Milyen tapintatos megfogalmazás! Roppantmód tapintatos. Vin sokatmondóan bólintott, mintha Trezhez hasonlóan „intézné a dolgait". 210

– Mondd meg neki, hogy nagyra értékelem a fáradalmait. – Rendben. Vin játszadozni kezdett a bögre vaskos fülével, hüvelykujját le–fel csúsztatva rajta. – Figyelj, tudnod kell, hogy nem én öltem meg azt a két férfit tegnap este. Hozzájuk sem nyúltam. – Trez is ezt mondta. – Marie–Terese kortyolt egyet, és egyet kellett értenie a férfival: a kávé valóban isteni volt. A mellettük lévő ablakon kibámulva a vizet nézte. A lassú sodrású, homályos víztükrű folyó szintje enyhén megemelkedett a hét eleji esőzések miatt. – Se téged, se a barátodat nem kevertelek bele a rendőrségi kihallgatásba. Nem szóltam rólatok egy szót sem. Se a verekedésről. A szeme sarkából elkapta a férfi meglepett arckifejezését. – Akkor mit mondtál nekik? – Csak annyit, hogy az a két srác zaklatott. Majd Trez beszélt a fejükkel, és miután ez nem vált be, kikísérte őket a klubból. Mint később kiderült, a másik két tanú ugyanezt állította, amikor a rendőrség felvette a vallomásukat. Szóval minden passzol a sztoriban. – Miért hazudtál a kedvemért? – kérdezte a férfi lágy hangon. Marie–Terese megpróbált minél kevésbé személyes választ adni a kérdésre: – Amiért Trez is. Mert megvédtél. Amikor a férfi nem felelt rá semmit, a nő egy pillantást vetett rá. A másik mintha pont erre várt volna. – Ez nagyon veszélyes – mondta. – A szakmádat illetően. Marie–Terese megvonta a vállát, és tovább kortyolgatta a kávét.

211

– Nem aggódom. – Amikor a hallgatáson kívül nem érkezett más válasz, oldalra billentette a fejét, és összevonta a szemöldökét. – Mi a baj? Vin megdörgölte az arcát. – Sokkal nyugodtabb lennék, ha egyszerűen csak odanyújtottad volna nekik a névjegykártyámat, hadd keressenek fel. Nem akarom, hogy miattam még több probléma nehezedjen a válladra. Vicces, ahogyan tetőtől talpig, teljesen megmelengeti az embert egy férfi száját elhagyó pár szó. Nem azért, mert szexuális utalás, hanem mert ezzel túljutottak a legkisebb közös nevezőn, és feljebb léptek egy fontosabb és jelentőségteljesebb tartományba. Marie–Terese minden erejével megpróbált ellenállni a hangjának, a szemének és a hős megmentő vonzásának. Rögtön témát váltott. – Sajnálom, hogy úgy eltűntem tegnap este. Csak egy picit.. összezavarodtam. A férfi megköszörülte a torkát. – Ja, igen, meg is akartam kérdezni. Figyelj, ne haragudj, hogy úgy kifordultam magamból... – Nem, semmi baj. Úgy tűnt... hogy nem igazán uraltad a helyzetet. – Egyáltalán nem. – Újabb torokköszörülés. – És utálok előhozakodni vele, de mit mondtam? – Öö... nem emlékszel rá? – Fejcsóválás. – Rohamot kaptál? ! Vin hangja élessé vált. – Hát, hívhatjuk annak is. De... mit mondtam? Eljön érted... – Mit mondtam, Marie–Terese? – Majd az asztalon átnyúlva gyengéden megérintette a nő karját. – Kérlek, mondd el!

212

Marie–Terese a karjára tekintett, amelyen a férfi keze nyugodott... és igen, néha nem a szavak melengettek meg. Egy rajtad heverő tenyér is elegendő ahhoz, hogy felforrósodjon az egész tested. – Itt van a palacsinta – törte meg a feszültséget a pincérnő hangja, majd egy tányér és egy rozsdamentes acél–üveg kancsó landolt az asztalon. – Tölthetek még kávét? Marie–Terese hátradőlt, megtörve a kapcsolatot. – Legyen szíves! Vin elfoglalta magát a juharsziruppal, mindhárom nagy, dundi, aranyszínű palacsintát végigcsorgatta a vékony, pirosas sugárban folyó öntettel. – Nekem sosem emelkedik fel ilyen magasra a tészta – jegyezte meg Marie–Terese. – Amikor én sütöm... se nem ilyen aranyszínű, se nem ilyen magas. És váratlanul élete legnagyobb kudarcaként élte meg a palacsintasütést. Nem mintha az lett volna a legfontosabb dolog, de átbillentette az eddig is ingó mérleg nyelvét, és minden eddig rejtegetett titkára fény derült. Annyi rútság rejlett a fiának mondott hazugságok mögött. Napról napra növekvő hazugsághegyek, és attól, hogy mindezt érte tette, csak még rosszabb lett az egész. Vin lecsukta a juharszirupos kancsó kupakját, megfogta a villáját, és belehasított a palacsinta–halomba, pont egy falatkányit kivájva. A pincérnő visszatért, öntött még kávét, és a Marie–Terese bögréjéből felszálló illat legalább olyan csodálatos volt, mint az íze. Tisztán érezhető volt, hogy minél közelebb engedi magához Vint, a férfi számára annál valóságosabbá válik a rémálma. Már Marie–Terese számára is kimondhatatlanul nagy terhet jelentettek a döntései és azok következményei, ráadásul a vak is látta, hogy a férfi már így is eléggé elfogult vele szemben. 213

– Zagyvaság volt az egész – motyogta, miután a pincérnő arrébb állt. – Minden, amit mondtál, zagyvaság volt. – Akkor miért nem mondod el, ha nem volt értelme? Marie–Terese ismét a folyót nézte... miközben minden erejét összegyűjtve kitalálta, hogy mit is válaszoljon. – Rendben. Kő, papír, olló. Ezt mondtad. – Ahogy a férfi rákapta a tekintetét, megvonta a vállát. – Fogalmam sincs, hogy mit jelenthet. Őszintén szólva – na nem mintha bármikor is igazat mondana – ...az arckifejezésed jobban felkavart, mint az, amit mondtál. Vin mélyen a szemébe nézett. – Marie–Terese... nem egyszer esett már meg velem hasonló révület. – Ezt hogy érted? A férfi tovább majszolta az ételt, mintha ezzel akarná enyhíteni a feszültséget. – Amikor a múltban ilyen állapotba kerültem és kiböktem valamit... minden valóra vált. Szóval, ha mindaz, amit neked mondtam, magánügy, akkor tiszteletben tartom, hogy nem akarsz beszélni róla. De arra kérlek, hogy bármi volt is az, vedd nagyon komolyan! A nő keze megfeszült a bögre fülén. – Valami jövendőmondóféle vagy? – Veszélyes szakmát űzöl. Óvatosnak kell lenned. Marie–Terese figyelte, ahogyan a férfi eszik, és azon töprengett, hogyha fiában a késsel–villával való evés fortélyát ilyen szintre fejlesztené, azzal sikeresen teljesítené szülői kötelességei egyikét. – Mindig óvatos vagyok – törte meg a csendet. – Helyes. A beállt csendben Marie–Terese a kávéját, Vin pedig a palacsintáját tanulmányozta nagy érdeklődéssel.

214

– Tudom, mi jár a fejedben – mondta a nő halk hangon. – Hogy vagyok képes ezt csinálni, és miért nem hagyom abba az egészet? Amikor végre megszólalt, Vin hangja csendes és tiszteletteljes volt, mintha egyáltalán nem törne felette pálcát. Gyengéden Marié–Terese–re tekintett. – Nem ismerlek, de ennek ellenére nem tűnsz olyannak... khm... mint a többi lány a klubban. Úgyhogy valami nagyon nem stimmelhet, ha belekényszerültél ebbe a szakmába. Marie–Terese kinézett a folyóra. A víz felszínén éppen egy faág sodródott tova. – Szerinted miért van az – suttogta –, hogy a víz ennyire magával ragadja az embert? – Nem tudom. – A férfi letette a villát a megmaradt palacsinta mellé, majd megtörölte a száját. – Talán azért, mert sohasem tűnik ugyanolyannak, és anélkül változik, hogy neked bármit is tenned kellene. Mivel nem válaszoltál a kérdésemre, azt feltételezem, hogy igazam van. A faág csak úszott tovább a víz felszínén, amíg a víztükröt hasító hullámok ölelésében szem elől nem veszett. – Nem hasonlítok a klubban dolgozó többi nőre. És hagyjuk ennyiben a témát! – Ahogy akarod. – A barátnődet láttam tegnap este? – szegezte a férfinak a kérdést, amíg az csöpögtetett még egy kis juharszirupot. Vin felvette a villát. – Szóval te titkolózhatsz, de én nem? Marie–Terese megvonta a vállát, majd azt gondolta, hogy a fenébe is, be kellene fognia a száját.

215

– Igen, őt láttad. – Vin homlokráncolva falatozni kezdett, mintha túláztatta volna a palacsintát a juharsziruppal, vagy nem akart volna a barátnőjére gondolni. Marie–Terese lefogadta volna, hogy nem a sziruppal volt a gond. – Megoszthatok veled valamit, amit nem lenne szabad? Marie–Terese egész testében megmerevedett. – Persze. – Tegnap este arról álmodoztam, hogy veled vagyok. A nő lassan lejjebb eresztette a bögréjét. Igen, vannak olyan dolgok, amelyek, ha elhagyják egy férfi száját, az egész testedet elönti a tűz. Ezek a szavak, a hanghordozása, ahogy mondta... bőven elegendő volt Marie–Terese–nek. Teste villámsebesen reagált az elhangzottakra... mellbimbója bizseregni kezdett, combja megfeszült. A hatás teljesen sokkolta. Olyan rég volt már, kész örökkévalóság telt el azóta, hogy akár egy szikrányi gerjedelmet is érzett egy férfi iránt. Itt ül ebben az étkezőben, szemben egy kasmírpulóverbe burkolt, felejtsd–el– kategóriás férfival, s igazából megtapasztalja azt, amit minden este idegenekkel színlel. Gyorsan pislogott egyet. – A francba, be kellett volna fognom a számat – motyogta a férfi. – Ó, nem a te hibád. Komolyan. – Az élete volt a hibás. – És nem zavar. – Tényleg? – Igen. – Marie–Terese hangja egy kicsit elmélyült, ezért gyorsan ivott még egy korty kávét, hogy ismét normális tónusban tudjon beszélni. – Az egész nem volt helyénvaló. Marie–Terese–re mintha egy vödör hideg vizet öntöttek volna rá.

216

– Ha bűnösnek érzed magad, azt hiszem, rossz nőnek akarsz meggyónni. Vin tiltakozva megrázta a fejét. – Azért nem éreztem helyénvalónak, mert azt képzeltem, hogy fizetek érted. Ez az érzés egyáltalán nem volt kedvemre való! Marie–Terese lassan leeresztette a bögréjét, és felkészült arra, hogy kivágják a szívét a mellkasából. Azt mondogatta magának, hogy nem Vin a hibás, az egész lavinát az egyetemista kölyök előző esti megjegyzése indította el: Te nem vagy nő. – És miért nem? – Noha már előre tudta a választ: egy olyan férfi, mint Vin, sosem keveredne egy olyasféle nő társaságába, amilyen ő. Amint a férfi szóra nyitotta a száját, Marie–Terese feltartotta a tenyerét. – Igazából már tudom a választ. Tehát jobb, ha én most elme... – Mert, ha együtt lennénk, akkor azt akarnám, hogy te válassz engem. – Vin tekintete Marie–Terese–re siklott, és ott is maradt. – Azt akarnám, hogy te dönts mellettem. Hogy ne azért legyél velem, mert fizettem érte. Azt akarnám, hogy... akarj engem. Marie–Terese moccanni sem tudott. Majd végül arra jutott, hogy egy férfi tud olyat is mondani egy nőnek, amitől annak elakad a szava. Aztán nagyot nyelt, és hallotta, hogy megszólal... de csalt később fogta fel, hogy mit is kérdezett. – Tetszenek a vörös hajú nők? A férfi elgondolkodó arckifejezéssel megrántotta a vállát. – Igen. Persze. Miért kérdezed? – Csak úgy – motyogta a kávésbögre mögül.

217

Tizennyolcadik fejezet Egy válaszút előtt álló embernek két döntése van. Vagy balra, vagy jobbra megy. A nagy könyv szerint azért kell új irány mellett döntenie, mert az addig járt út már nem vezet sehova. Választani kell. Vinnék végre el kellene döntenie, hogy mihez kezd azzal a gyűrűvel... – A francba! Jim kiejtette kezéből a csavarkulcsot, amivel egészen eddig bénázott, majd megrázta a kezét. Visszaülve a hűvös garázspadlóra, gyilkos tekintetet vetett az ócska motorra. Mióta újra amerikai felségterületen tartózkodott, ezt a roncs motort mindenhova magával hurcolászta. Régen sem működött, és ez a tény a mai napig nem változott. Ma reggeli kétbalkezes javítási kísérletei tükrében pedig nem nehéz feladat a jövőbeli kilátások felmérése. Halvány gőze sem volt, hogy egyáltalán minek vette meg a járgányt. Álom a szabadságról. Talán ez volt az oka. Vagy ez, vagy az, hogy minden valamirevaló férfihez hasonlóan – aki mellesleg elég belevaló is – ő is odavolt a Harley–kért. Kutyus felpillantott a padló napsütötte részéről, ahol eddig szundikált, és kérdőn hegyezte bozontos fülét. Jim vérző ujjpercét szívogatta, amiről épp most sikerült lenyúznia a bőrt. – Bocs, hogy csúnyán beszéltem. Kutyust nem igazán izgatta a téma, és visszatette a mancsára a fejét, bozontos szemöldökét azonban felvonta, mintha azért figyelne rá, vajon szitkok vagy úri társaságban elfogadott szavak repkednek–e a feje fölött. 218

– Válaszút, Kutyus. Tudod, mi az? Azt jelenti, hogy választanod kell! – Jim ismét felkapta a csavarkulcsot, hogy megpróbálja kilazítani a csavart, amit olyan szinten borított az ezeréves olaj, hogy azt sem lehetett látni, hogy hatszögletű–e. – Választanod kell! Eszébe ötlött Devina képe, ahogy a menő BMW vezetőüléséről rápillant. Egészen eddig arra vártam, hogy felengedjen, megnyíljon nekem, megbízzon bennem és szeressen, de ez a mai napig sem történt meg. Kezdem elveszíteni a kitartásomat, Jim, érzem. Aztán diPietro jutott az eszébe, amint a sötét hajú prostit mustrálja. Ez aztán válaszút volt. Az biztos. Csupán annyi volt a bökkenő, hogy ez az idióta diPietro a jelzőtáblánál nem jobbra. Boldogságfalva felé fordult, noha az összes nyíl arra mutatott. Helyette inkább megásom–a–saját–sírom– és–csak–a–könyvelőm–fog–megsiratni polisz felé vette az irányt. A kérdés nem volt más, mint: Jim vajon mi a fenét tehet ezzel kapcsolatban? Remélte, hogy azzal, hogy elkottyintotta a gyűrűtémát, Devina kitartása kicsit megacélosodik, no de meddig? Öregem, mennyivel egyszerűbb volt a korábbi munkája: bemérte a célpontot, kinyírta a szemétládát, majd elhúzta a csíkot. De Vint jobb belátásra bírni? Sokkal keményebb diónak bizonyult. Mellesleg korábban ott volt a kiképzés és a technikai háttér. Most viszont? Semmi. Két Harley dübörgő hangja keltette fel a figyelmét. Kutyusét is. A két motor a kaviccsal leszórt feljárón a garázskapuig hajtott, Jim pedig sárgult az irigységtől. Adrian és Eddie motorján megcsillant a napfény, a króm sárvédők és kipufogócsövek úgy ragyogtak, mintha a Harley–k

219

tisztában lennének a saját értékükkel, és ezt nem akarnák véka alá rejteni. – Segítsünk kipofozni a járgányt. – kérdezte Adrian, miközben kitámasztotta a motort, és leszállt róla. – Hol a bukósisakod? – válaszolta Jim, karját a térdén egyensúlyozva. – New Yorkban is érvényes a KRESZ. – Ó, igen, de nem igazán jöttünk be egymásnak. – Adrian bakancsa alatt csak úgy csikorgott a kavicságy, majd mikor közelebbről szemügyre vette Jim kétkezi ügyködését, a betonon topogott. – Öregem, hol találtad ezt a tragacsot? Egy roncstelepen? – Nem. Egy szeméttelepen. – Ja, bocs. Ez mindjárt jobban hangzik. Mindkét fickó jól bánt Kutyussal, megsimogatták itt–ott, miközben az állat farkcsóválva ugrált kettőjük között. Eddie kutyasimogatás közben felpillantott a motorra, aztán megcsóválta a fejét. – Szerintem ehhez nem elég két kéz. Jim megdörzsölte az állát. – Á, elvagyok vele. Mind a hárman – Adrian, Eddie és Kutyus – ugyanolyan kétkedő arckifejezést vágtak... és Jim lassan leeresztette a kezét. A gyomra összerándult, mintha egy hideg kéz tartaná a szorításában. Egyikük sem vetett árnyékot. Amint a vakító napsütésben álldogáltak, és a garázs körül ágaskodó fák csupasz ágai nyurga árnyként vetültek a földre, mintha odaragasztották volna őket a képbe. – Nem ismertek véletlenül... egy angol fickót, akit Nigelnek hívnak? – Amint kiejtette a száján a kérdést, már tudta is a választ. Adrian elmosolyodott egy kicsit. – Úgy ismersz te engem, mint aki egy angol pasassal lóg? 220

Jim elkomolyodott, és vetett egy pillantást Eddie–re, a fickó azonban Kutyust szemrevételezte. Aztán beugrott neki valami: – Honnan tudtátok, hogy hol lakom? – kérdezte Adriant. – Chucktól. – Azt is mondta, hogy csütörtökön volt a szüli– napom? – Jim lassan talpra állt, és közelebb lépett a fickóhoz. – Azt is ő mondta? Mert, én nem osztottam meg veletek ezt az infót, te pedig biztosan tudtad, hiszen tegnap megkérdezted, hogy vettem–e magamnak szülinapi ajándékot. – Tényleg. – Adrian széles válla kitakarta a napot. – Jól ráéreztem a dologra. Mellesleg nem válaszoltál a kérdésemre! Farkasszemet néztek egymással. Jim éppen szólásra akarta nyitni a száját, amikor Adrian megrázta a fejét. – Lefeküdtél vele. Megvolt a lány. A klubban. Furcsa él volt a hangjában. – Csalódottnak tűnsz – mondta Jim vontatott hangon. – Elég érdekes, mivel te tukmáltad rám. Eddie közbeavatkozott. – Nyugalom, fiúk. Ugyanabban a csapatban játszunk. – Csapatban? – kérdezte Jim a másik férfira nézve. – Fogalmam sem volt, hogy csapatban játszunk. Adrian kurtán felnevetett, a szemöldökében és alsó ajkában lévő piercingek megcsillantak a fényben. – Nem is, de Eddie természetéből fakadóan békebírót játszik. Bármit bead az embernek, csak ne legyen balhé. Ugye, Eddie? Eddie csak hallgatott, majd tovább simogatta Kutyust. Jim továbbra is Adriant vizslatta.

221

– Egy angol pasi. Nigel. Három hasonló kaliberű taggal és egy bölényméretű kutyával lóg. Ismered őket, nem igaz? – Már megválaszoltam a kérdésed. – Hol az árnyékod? Itt álldogálsz a verőfényes napsütésben, és egy darab árnyékot sem látok. Adrian a földre mutatott: – Ez beugratós kérdés? Jim lenézett, és a homlokát ráncolta. Adrian széles válla és keskeny csípője árnyat vetett a garázs betontalajára. Eddie hatalmas teste szintúgy Ahogy Kutyus nyiszlett feje is. Jim magában káromkodott, majd motyogni kezdett: – A fenébe, innom kell valamit. – Hozzak egy sört? – kérdezte Adrian. – A világ túloldalán már délután öt van. – Mind például Angliában – szólt közbe Eddie. Ad kemény pillantást vetett rá, mire megvonta a vállát. – Vagy Skóciában. Walesben. Írországban... – Jim, sört? Jim fejcsóválva leült. Azon morfondírozott, hogyha a feje nem működik rendesen, akkor, ha a térde hirtelen felmondja a szolgálatot, jobb, ha nem arra esik rá. Amint a kint álló Harleykra nézett, ráébredt, hogy gyilkos hangulatában van és nyilván paranoiás. Nem mintha bármelyik is az újdonság erejével hatna. Sajnos, a sör csak rövid távú megoldás volt. Az élet– átültetést pedig még nem hagyta jóvá az Amerikai Gyógyászati Egyesület. – Értesz a csőkulcs használatához? – kérdezte Adriant. – Naná! – A fickó kibújt a bőrdzsekijéből, és megropogtatta a kezét. – Nincs jobb dolgom, mint hogy összerakjam ezt a rakás szerencsétlenséget.

222

Miközben Vin az asztal túloldalán ülő Marie–Terese–t bámulta, az ablakon beszűrődő napfény egy látomássá formálta a nőt, és elméje hátsó zugában valami megmozdult. Honnan ismerte őt? Te jó ég, mennyire szerette volna megérinteni a haját! Vin a palacsintája utolsó falatkáit fogyasztva azon tűnődött, hogy Marie–Terese vajon miért kérdezte meg tőle, hogy szereti–e a vörös hajú nőket? Majd eszébe ötlött, miért. – Annyira nem tetszenek, hogy Ginával kavarjak. Ha erre vagy kíváncsi. – Nem? Pedig Gina gyönyörű. – Valakinek biztosan... Marie–Terese az üres tányérra pillantott, majd mély lélegzetet vett. – Azt hiszem, jobb, ha most megyek. Már te is végeztél. A pincérnő az asztalukhoz lépett. – Tölthetek még kávét? Vagy hozhatok egy... – Nem olyan férfi vagyok, aki egyszerre több nővel fekszik össze. Marie–Terese nagyot pislogott, a pincérnő szintén. A francba! – Mármint, úgy értem, hogy... – Tekintetét a másik nőre szegezte, akinek szemmel láthatóan nem állt szándékában odébb állni. – Most tölt? Vagy mi lesz? – Ja, a kávé – mondta Marie–Terese, és feltartotta a bögréjét. – Legyen szíves. A pincérnő lassított felvételben töltött, miközben szeme ide–oda cikázott kettőjük között, hátha tovább folytatják a műsort. Amikor Marie–Terese bögréje csurig volt, a nő Vinét kezdte teletölteni. – Juharszirupot? – kérdezte. 223

A férfi az üres tányérjára mutatott. – Már végeztem. – Ja. Persze. – Elvette előle a tányért, majd ugyanolyan sebességgel sétált el, mint ahogyan a kávét töltötte: a lajhár hozzá képest sprintelt. – Sosem csaltam meg senkit – ismételte meg Vin, amikor kettesben maradtak. – A szüleimet figyelve, a kelleténél többet tanultam arról, hogy mit ne tegyen az ember, ha párkapcsolatban él. Ez a ranglista első helyén szerepel. Beszéd közben ráébredt, hogy döntésre jutott. Devinával kapcsolatban. – Szóval biztos nagyon zavart, hogy rólam álmodoztál. Marie–Terese odanyújtott a férfinak egy tasak cukrot. Vin értetlenül nézett rá. – Tudod, a kávédba. Cukorral iszod – mondta. – Ja... tényleg. – Elvette a tasakot, letépte a tetejét, és a felét beleszórta a bögrébe. – Hullafáradtnak tűnsz – jegyezte meg csendesen Marie–Terese. – Rosszul aludtam tegnap este. Rosszat álmodtam. – Sajnálom. Amint Vinre bámult, a férfi iránt érzett aggodalomtól... olyan drága lett. Végtelenül drága, és ezért borzalmas lenne elveszíteni. – Biztonságban vagy? – bökte ki hirtelen a férfi. – Most nem az erőszaktól való biztonságra gondolok. – Hosszú szünet következett, Vin megcsóválta a fejét, és úgy érezte, mintha karót nyelt volna. – Ne haragudj, semmi közöm hozzá... – Úgy érted, hogy biztonságos szexet folytatok–e? – Igen, és nem azért kérdeztem, mert le akarok veled feküdni. – Amint Marie–Terese hátrahőkölt, Vin 224

legszívesebben a saját fején verte volna szét a bögrét. – Nem, nem úgy értettem. Tudnom kell, hogy törődsz az egészségeddel és vigyázol magadra. – Miért számít ez neked? Vin belenézett Marie–Terese szemébe. – Mert érdekel, hogy mi van veled. Marie–Terese elkapta a tekintetét, és kibámult a folyóra. – Vigyázok magamra. Mindig. Ellentétben sok más, úgynevezett tisztességes nővel, aki minden óvintézkedés nélkül lefekszik fűvel–fával. Légy szíves, ne nézz rám úgy, mintha valami mélységes rejtélyt akarnál kibogozni! Abbahagyhatod. Mondjuk most. A férfi kelletlenül lesütötte a tekintetét, és a bögréjére összpontosított. – Mennyit kérsz egy alkalomért? – Azt hittem, azt mondtad, hogy nem akarsz velem lefeküdni. – Mennyit kérsz? – Na jó, most nagyon messze érezte magát Marie–Terese–től. Egy egész ország választotta el őket egymástól. – Na ne, ugye nem Richard Gere–es Micsoda nő–t akarsz velem játszani, és egy hétre kivásárolni nyomorúságos életemből? – Marie–Terese–ből egy rövid, kemény kacaj tört föl. – Az egyetlen közös vonásom Júlia Roberts filmbéli karakterével az, hogy én döntöm el, kivel és mikor. És ahhoz, hogy mennyiért adom magam, semmi közöd. Vin akkor is tudni akarta. Hiszen, a pokolba is, talán abban reménykedett, hogy minél drágábban adja magát, annál magasabb színvonalú férfiak fizetnek a társaságáért. Habár, ha őszinte akar lenni önmagával, ez egy nagy rakás marhaság volt. Sosem érzett még nagyobb késztetést arra, hogy Richard Gere bőrébe bújjon. 225

Azt leszámítva, hogy nem egy hetet venne a nővel. Inkább éveket. Bármennyire értelmetlen volt is ez az egész. Amikor a pincérnő elsétált az asztaluk mellett, miközben próbált hallgatózni, Vin hátradőlt a székében. – Kérném a számlát – közölte Marie–Terese. A pincérnő az asztalra tette a kávéskannát, és számlatömb után halászott a kötényében. A megfelelő oldalt kitépve, írott oldallal lefelé fordítva, az asztalra helyezte a papírt. – Vigyázzanak magukra! Amikor tovasétált, Vin megérintette Marie–Terese karját. – Nem akarom, hogy így váljunk el. Köszönöm, hogy nem mártottál be a rendőröknél, de ígérd meg, hogy bevallód nekik az igazat, ha felforrósodik a talaj a lábad alatt, jó? A nő nem húzódott el az érintése elől, csak lenézett oda, ahol összeért a testük. – Én is sajnálom. Nem vagyok túl jó társaság. Legalábbis... nem a civilizált emberek számára. Fájdalom sütött a hangjából. Alig lehetett észrevenni, de Vin olyan kristálytisztán hallotta ki belőle, mint a csendes éjt megtörő harangszót. – Marie–Terese... – Oly sok szó tolult a nyelve hegyére, de nem árthatta bele magát a nő dolgaiba... és bizonyára nem értékelné az aggodalmát. – Olyan szép a neved! – Tényleg? – Amikor Vin helyeslően bólintott, halkan suttogott valamit, amit a férfi nem nagyon értette meg, de a leginkább így hangzott: – Pont ezért választottam. Másodjára is a nő húzódott el tőle: felemelte a számlát az asztalról, és kinyitotta a táskáját. – Örülök, hogy ízlett a palacsinta. 226

– Mit csinálsz? Majd én fiz... – Mikor hívtak meg utoljára reggelire? – Amikor a nő felpillantott, mosoly bujkált a tekintetében. – Vagy bármi másra? Vin a homlokát ráncolta, és komolyan eltöprengett a kérdésen, ezalatt Marie–Terese előkapott egy tízest és egy ötöst, majd legyező alakban a számlára terítette. Vicces... de nem emlékezett rá, hogy Devina valaha is fizetett volna. No persze, Vin mindig is ott volt teli tárcával, de akkor is. – Általában én fizetek. – Milyen meglepő! – mondta Marie–Terese, miközben kiszállt a boxból. – Ezt nem gonoszkodásnak szántam. – A visszajárót nem várod meg? – kérdezte Vin, hogy tovább húzza az elválás pillanatát. – Sok borravalót szoktam adni. Tapasztalatból tudom, milyen rossz érzés a szolgáltatóiparban dolgozni. Miközben Vin a nő nyomában kiballagott az étteremből, a zsebébe nyúlt, valami kicsi és szokatlan tárgyat érzett. Kivette, és rájött, hogy a Jimtől elhozott kis arany fülbevaló... a Marie–Terese fülében lévő karika párja. – Tudod, azt hiszem, van nálam valami, ami a tiéd – mondta, már majdnem a nő kocsijához érve. Marie–Terese kinyitotta a zárat. – Micsoda? Vin odanyújtotta a karikát. – Ez a tiéd? – A fülbevalóm! Hol találtad? – Jim, a haverom bukkant rá a parkolóban. – Ó, köszönöm! – A nő oldalra söpörte a haját, és belerakta a fülébe a karikát. – Már azt hittem, végleg elveszett. Nem sokat ér, de nagyon szeretem. – Köszi a palacsintát.

227

– Nincs mit. – Marie–Terese egy kicsit megtorpant, mielőtt beszállt a kormány mögé. – Szerintem nem ártana neked egy pihenőnap. Nagyon fáradtnak tűnsz. – Lehet, hogy csak a zúzódások miatt tűnik úgy. – Nem, a szemed mélyén látom, hogy nagyon ki vagy merülve. Amikor a nő beült a kocsiba, Vin a szeme sarkából megpillantott egy villanást, és átnézett a folyón. Abban a pillanatban, hogy a nap a retinájába világított, egész testét megbizsergető érzés kerítette a hatalmába. Ez most nem az érzékeit fokozatosan elhomályosító megszállottság volt. A gyűlöletes révület egyik pillanatról a másikra kerítette a hatalmába, mintha az előző esti incidens csak bemelegítés lett volna a mai főműsorhoz. Marie–Terese kocsijának dőlt, és próbálta meglazítani a kabátját, hogy levegőhöz jusson... Ekkor a látomás betöltötte a látómezejét, és inkább a hangok ragadtak meg, nem a kép. A fejében újra és újra lejátszódott a történés. Lövés dörren. Visszahangzik. Valaki összeesik. Egy test hangos nyekkenéssel a földre zuhan. Lövés dörren. Visszahangzik a hangja. Valaki összeesik. Egy test hangos nyekkenéssel a földre zuhan. Lövés dörren. Visszahangzik a hangja. Valaki összeesik. Egy test hangos nyekkenéssel a földre zuhan... Amikor a térde megadta magát, és Vin a földre rogyott, lelkileg megpróbált valami emlékképbe kapaszkodni, hogy megőrizze a tudatát – az pedig az első látomásáról szólt. Mindössze tizenegy éves volt, és egy belvárosi ékszerész kirakatában látott női karóra idézte elő a látomást. Éppen tanulmányi kirándulásra mentek a Caldwelli Művészeti Múzeumba, amikor elhaladt az üzlet előtt. Nem a Reinhardt Ékszerház volt. Csak egy olcsó ékszerüzlet. 228

Az óra ezüstszínű volt, és amikor a napfény megcsillant rajta, Vin szeme rögtön a villanásra összpontosított, és azonnal a földbe gyökerezett a lába – csakúgy, mint most. Vér maszatolta be az órát. Élénkpiros vér. Ahogyan igyekezett megérteni, mit is látott, és mi történik vele, egy nő keze nyúlt be a kirakatba, és kivette az órát. Mögötte egy férfi állt. Egy vásárló... De a férfi nem vehette meg az órát – akárki viseli is majd legközelebb, meghal. Vin a teljes testét marokba szorító pánikból erőt merítve, kitört a révületből, és berohant a boltba. Azonban nem volt elég gyors. Az egyik kísérő szülő utána futott, és még azelőtt elkapta, hogy bármit is mondhatott volna a férfinak. Amikor ellenállt, és megpróbálta közel kerülni a vásárlóhoz és az órához, a gallérjánál fogva húzták ki a boltból, és a buszban kellett várakoznia, amíg a többiek folytatták a tanulmányi kirándulást. A látomás nem vált valósággá. Legalábbis nem rögtön. Hét nappal később Vin az iskola ebédlőjében meglátta az órát az egyik tanárnő csuklóján. Éppen a kollegáinak mutogatta, és az előző esti születésnapi vacsora részleteiről mesélt, amit a férjével töltött. A játszótéri hintán hirtelen megcsillanó napfény az ablakon keresztül magára vonta Vin figyelmét... és akkor ismét maga előtt látta a vért a tárgyon, de most sokkal több volt rajta. Élénkpiros vér maszatolta be magát az órát, a ruhaujjat és... és a tanárnő törékeny arcát. Amikor Vin összeesett az ebédlő linóleumpadlóján, a tanárnő odarohant hozzá, és ahogy Vin közelről látta az arcát, még tisztábban látta az eljövendő autóbaleset részleteit. A nő feje neki fog csapódni a kormánykeréknek. 229

Próbálta neki elmondani, hogy kapcsolja be a biztonsági övét. Hogy szóljon a férjének, hogy vigye haza. Másik útvonalon menjen haza. Szálljon buszra. Biciklizzen. Sétáljon haza. De, amint szóra nyitotta a száját, csak szótagok kuszasága tódult ki rajta – de a körülötte lévő tanárnő és diákok arcán elborzadás tükröződött. Azonnal az iskolaorvoshoz küldték, és felhívták a szüleit, hogy jöjjenek érte, és vigyék el egy gyermekpszichiáterhez. És a tanárnő... az az elbűvölő, fiatal tanárnő – akinek olyan gondos volt a férje –, aznap délután szörnyethalt. Úton hazafelé az iskolából, vadonatúj órájával a kezén. Amikor Vin másnap reggel meghallotta, sírva fakadt az osztályteremben. Természetesen több gyerek is elpityeredett, de Vin számára ez teljesen más volt. A többiekkel ellentétben, neki megvolt rá a lehetősége, hogy tegyen valamit. Ezután minden megváltozott. Elterjedt, hogy Vin megjövendölte a tanárnő halálát – ez pedig arra késztette a tanárokat, hogy kerüljék őt, az iskolatársai pedig gúnyt űztek belőle. Másnap az apjának meg kellett vernie, hogy elmenjen az iskolába. Vin elveszítette a gondolatok fonalát, a lelkét és testét hatalma alá vonó roham parancsára a múlt elhalványodott. A tudata zavart volt, nem tiszta. Lövés dörren. Visszahangzik a hangja. Valaki összeesik. Egy test hangos nyekkenéssel a földre zuhan. Lövés dörren. Visszahangzik a hangja. Valaki összeesik. Egy test hangos nyekkenéssel földre zuhan... Mielőtt elájult, lelki szemei előtt kristálytisztán megjelent a látomás, már nemcsak hangok, hanem éles képek... egy homokvár, amit a szél nem elsodor, hanem felépít. 230

Látta, amint Marie–Terese egy fegyver csöve elől hátrál, kezét a magasban tartva, szeme a rémülettől tágra nyílva. Utána hallotta, hogy eldörrent a lövés.

231

Tizenkilencedik fejezet Körülbelül egy órával azután, hogy Adrian és Eddie felbukkant és segítő kezet nyújtottak neki, Jim átlendítette lábát a Harley–n, majd elfordította a kulcsot. Munkásbakancsa talpát a berúgó karra helyezte, aztán teljes súlyával ránehezedett a pedálra. Valójában nem hitte, hogy a motor be fog indulni... De azon nyomban felhangzott a Harley–k védjegyévé vált mély dübörgés. Miközben gőzerővel túráztatta, a motor vibrált a lába közt, és túl kellett kiabálnia a lármát. – Istenem, Ad, megcsináltad! Adrian nagy vigyorra húzta a száját, miközben olajfoltos egy szarvasbőr rongyban törölgette a kezét. – No problemo, fussunk vele egy próbakört és ellenőrizzük a féket! Jim kigurult a motorral a garázsból, egyenesen a ragyogó napsütésbe. – Várj, bemegyek a bukósisakomért! – Tedd azt! – mondta vontatottan Adrian, amint nyeregbe pattant, beletúrt sűrű hajába. – Habár sose hittem volna, hogy kiscserkész vagy Jim egy fekete bukósisakkal tért vissza. – Attól, hogy nem töretem be a fejem, még nem vagyok puhány. – De haver, a hajadat tépő szélnél nincs jobb érzés. – Majd lesz. Gondolj a lélegeztető gépre, ha összetöröd magad. – Kutyust majd én viszem – közölte Eddie, és kitárta a karját. Az eb nekilendült, és egy ugrással Eddie bőr borítású tankján termett, aztán lecsücsült. 232

Jim a homlokát ráncolta, és nem volt oda az ötletért. – Mi van, ha balesetet szenvedsz? – Nem fogok. – Mintha a gravitáció törvénye nem vonatkozna Eddie–re. Jim már éppen lefújta volna az egészet, amikor észrevette, hogy Kutyus mennyire rá van izgulva a témára. Karma belevájt a bőrhuzatba, mintha az örömtől nem tudná visszahúzni, a farka meg motollaként járt ide–oda. Ráadásul a hatalmas termetű Eddie karja átölelte az állatot, amikor megfogta a kormányt. – Nagyon vigyázz arra a nyavalyás bolhafészekre! Ha egy szőrszála is meggörbül, számolunk! Na nézd csak, hát nem eminens kutyagazdivá vált! Jim becsatolta a sisakot, felhúzta a bőrdzseki cipzárját, majd lovagló ülésben a Harley–ra ült. Amikor gázt adott, a motor mély, alattomos hangon dübörögni kezdett. A járgány lóereje Jimen is végigmorajlott. Öregem, bármennyire is idegesítő időnként Adrian, meg kell hagyni, nagyon ért a motorokhoz. Talán ez volt a magyarázat arra, hogy Eddie miért viselte el a lakótársát. Egy kimondatlan egy–kettő–háromra mind egyszerre indultak el, Adrian legelöl, Eddie pedig a kutyával zárta a sort. Jim mocija kész varázslat volt, neveletlen vadakat, és a vidéki tájat szelve a férfi kezdett ráérezni a Harley minden csínja–bínjára. Ahhoz, hogy a szabadságot érezd, nem kell a szélnek tépnie a hajadat. Adrian a Hudson folyó mentén vezette a csapatot, egyenesen a város felé tartva, ahol a folyóparti parkoknál már akadt egy–egy jelzőlámpa. Jim bőszen imádkozott, hogy pirosat kapjanak, mert olyan rohadt jó érzés volt újra felgyorsulni.

233

Amikor a Tizenkettedik és a River utca kereszteződésében pirosat fogtak ki, Jim átkiáltott Adriannek: – Üres a tankom. – Feljebb van egy benzinkút, nem? – Ja, két háztömbnyire. Amikor a lámpa átváltott, kilőttek, a motorok bömbölése belehasított a csendbe, és az autópálya felüljárója csak felerősítette a zajt, amikor elsuhantak alatta. A benzinkútnál, amíg a többiek leparkoltak, Jim nekiállt tankolni. Egyértelmű volt, hogy csak prémium üzemanyagot rak a járgányba. – Hogy szuperál a fék? – kérdezte Adrian, miközben egy szöszit mustrált, aki éppen egy jobb napokat látott kocsiból kecmergett ki. A nő a benzinkút boltjába igyekezett, de beleadott apait–anyait a csípőringatásba, hosszú haja a derekán lévő tetoválást verte. Szegény Ad leginkább arra a bizonyos rajzfilmfarkasra emlékeztetett: a szeme kidülledt, a nyelve a földön lógott. Vagy bemegy a nő után, majd megkérdezi tőle, hogy játszanak–e maci a málnásban–t. Mivel a lány folyamatosan hátrapillantott rá, a válasz biztosan igen lenne. – Miért van az az érzésem, hogy az enyém jobb, mint a tiéd? – mormogta Jim, mialatt kihúzta a töltő–pisztolyt a tankból. – A fékedre gondolsz? – Adrian Jim felé fordította a fejét. – Gondolod? Pedig úgy hiszem, csütörtök este te fektetted meg a lányt, nem? – Én marha, és még azt hittem, hogy motorszerelői szakértelmed megéri elviselni a társaságodat. – Ezzel Jim visszahelyezte a töltőpisztolyt a kútoszlopra. – Biztos megbolondultam. Visszaült a nyeregbe, és felvette a bukósisakját. – Akkor menjünk vissza... 234

– Sajnálom. Jim félbehagyta a sisak bekapcsolását. Adrian gyászos arckifejezéssel állt közvetlenül előtte, szemét a töltőállomás felett húzódó égre szegezve. Teljesen komolyan gondolta, amit mondott. Jim a homlokát ráncolta. – Mégis mit? – Hogy felhívtam a figyelmedet arra a nőre a klubban. Azt hittem, hogy játék az egész, de tévedtem. Nem lett volna szabad lovat adnom alád. Nem volt helyénvaló. A tény, hogy Adet ennyire felzaklatta a férfiak közötti normális heccelés, Jimet őszintén meglepte. Lehet, hogy a kemény külső vérző szívet takart? Jim kezet nyújtott. – Semmi baj. Minden rendben. Adrian elfogadta a felkínált békejobbot. – Igyekszem nem mindig seggfejként viselkedni. – Néha átvállalhatnád a műszakomat. Adrian elmosolyodott. – Jó, felváltva leszek seggfej és bunkó. – Neked az sem okozna különösebb nehézséget. –Jim beindította a motort, ujjait a gázpedálra fonva meghúzta, hogy a gyorsító anyagot minél hamarabb a nagy, éhes dugattyútestbe pumpálhassa. – Indulhatunk, uraim? – Naná! – válaszolta Adrian, majd ő is nyeregbe pattant. – Te viszed a sor elejét. – Kutyus megvan? – kérdezte Jim Eddie–t, miközben a farkát csóváló állatra nézett. – Meg hát. Úton visszafelé, Jim magába szívta a napsugarak aranyát, a felhők hófehérét, az éj kékjét és az előttük elterülő út szürke aszfaltját. Velük párhuzamosan balra haladt a folyó, a part mentén pedig a kiépített biciklis–út és járda. Itt–ott csenevész facsemeték szabdalták az 235

aszfalt monotómiáját, valamint virágágyások, amelyeket egy pár héten belül tulipán– és nárcisztakaró borít majd. A folyóparti sétány másik jellemzője a Riverside Diner volt, régi bútordarab. Olyasmi hely, ahol Jim jól érezte magát, és már ezer éve be akart ülni oda. Azt mondják, a palacsintájuk mennyei... Jim levette kezét a gázpedálról, ahogy a parkoló mellett elsuhant. Egy Vin kocsijára kísértetiesen hasonlító M6–OS BMW parkolt egy zöld Toyota Camry mellett. És a két autó közül egy láb kandikált ki, mintha valaki kiterült volna az aszfalton. Jim villámgyorsan megfordult. Gázt adott. Kétsége sem volt afelől, hogy kié az a fényes cipő. Behasított a parkolóba, és egy perc alatt ott termett a guggoló nő mellett... bizony–bizony, Vin diPietro feküdt a hátán kiterülve a földön. Meg sem moccant, és első ránézésre, mintha valaki viaszlenyomatot készített volna az arcát csúfító zúzódásokról. – Mi történt? – Jim kitámasztotta a motort, majd lepattant róla. A nő a klubból felnézett rá. – Váratlanul összeesett. Pont, mint tegnap este. – A francba! – Jim leguggolt mellé, Adrian és Eddie is leállították a motorukat. Mielőtt leszállhattak volna a Harley–król, Jim intett nekik, hogy inkább maradjanak, ahol vannak, mert jobb, ha kimaradnak a buliból. – Mióta eszmeleden? – Úgy öt perce... ó, szent isten... szia! Jim éppen odanézett, amikor Vin lassan kinyitotta szemét. Először Marie–Terese–re fókuszált, majd Jimre. – Ébresztő, ébresztő! – motyogta Jim, miközben ellenőrizte, hogy Vin pupillája rendesen reagál–e a fényre. Amikor mindent rendben talált, megkönnyebbült –de 236

csak egy hajszáknyit. – Most pedig szépen elvisszük az orvoshoz. Vin felhorkant, és ahogy ülőhelyzetbe küzdötte magát, Marie–Terese segített neki. – Semmi bajom, és nincs agyrázkódásom. Jim a homlokát ráncolta. Még a nehéz felfogású idióták is vették az adást, ha huszonnégy óra leforgása alatt kétszer is kifeküdtek nyilvános helyen, de Vin nem tűnt meglepettnek. Sőt, még aggodalmasnak sem. Mintha... beletörődött volna. Mintha megint tűzbe dugta volna az ujját, csak hogy felhólyagosodjon. Vin körbenézett, mire Jim az út felé bökött fejével, hogy Adrian és Eddie vegyék az adást, és menjenek el. A páros megértette a néma üzenetet, így hátratolattak a motorokkal, és búcsúképpen intettek egyet. – A pokolba... – foglalta össze Vin, miközben az arcát dörgölte. – Ja, egyet értünk veled. – Jim ismét a sötét hajú nőre pillantott, és azon töprengett, vajon miért találkoztak. Ha Vint akár egy csöpp ésszel is megáldotta volna az isten, akkor gondolhatna arra, hogy a két hullával való minél kevesebb kapcsolat érdekében hanyagolni kellene a lányt. – Olyan tehetetlennek érzem magam. – mondta a nő. – Épp befejeztük a reggelit... – Te csak kávét ittál – motyogta Vin, ezzel is jelezve, hogy rövid távú memóriája kiválóan működik. Feltételezve, hogy nem evett meg mellé egy tál bundáskenyeret. A nő felemelte a kezét, mintha meg akarná nyugtatni, de aztán eszébe juthatott, hogy ez nem az ő feladata, mert hirtelen leejtette a karját.

237

– Ő evett, majd beszélgettünk, aztán kijöttünk és... Vin álló helyzetbe küzdötte magát, és a Toyota motorháztetejére támaszkodott. Jim elkapta a könyökét. – Most szépen elmegyünk az orvoshoz. – Dehogyis – rántotta ki a karját Jim szorításából. – Én hazamegyek. A fickó álltartásából ítélve Jimnek szinte a „ne cse– szegess a hülye ötleteiddel, Jimbo" néma üzenete jött át. Ezért a lehető legjobb, amit tehet az, ha hazaviszi Vint a Commodore–ba. – Akkor elviszlek. Vin éppen vitára nyitotta a száját, amikor a nő gyengéden a vállához ért. – Mi van, ha ugyanez történik, miközben vezetsz? Ahogy a tekintetük egymásba fonódott, az eget borító felhőtakarón átszűrődött a nap, és egy átlátszó, meleg fénynyaláb ragyogó fénybe vonta őket. Égi útmutatás. Jim homlokráncolva az égre pillantott, és felkészült egy megelevenedő Michelangelo–jelenetre, ahol isten keze egy párra mutat. De csak a jó öreg felhők, az ég és a nap... no meg egy sereg, észak felé repülő kanadai vadlibacsapat volt látható. Ismét a párocskára összpontosított. Amikor Vin tegnap este Devinára nézett a vacsoránál, hiányzott a tekintetéből az a valami, ami most teljesen ott volt: minden figyelmét az előtte álló nőnek szentelte. Jim akár kedvenc testrészében is fogadni mert volna, hogy bármit kérdezhetne Vintől a nőről, hogy mi van rajta, milyen magas, milyen parfümöt visel, vagy hogy miről beszélgettek az étkezőben, a válasz száz százalékosan pontos lenne.

238

Ismét az égre nézett, mialatt derengeni kezdett neki egy gondolat... Mi van, ha tévedett? Mi van, ha nem Devina a helyes út? – Vin? Kérlek. Engedd, hogy hazavigyen! Még később is rágódhat ezen. Most azonban el kell vinnie Vint a parkolóból. – Kérem a kulcsodat! – mondta Jim. – Kérlek! – kérlelte a nő Vint. Vin engedelmeskedett. Előszedte a kulcsot, és laza lendülettel átnyújtotta Jimnek. – Mi lesz a motoroddal? – kérdezte Vin. Jim megpaskolta a farzsebét, hogy majd taxit hív, és azzal hazaküldi – de rá kellett döbbennie, hogy legalább olyan törvényszegő, mint Adrian. A zsebéből hiányzott a tárcája. Tehát se jogosítvány, se pénz nincs nála a taxira. A francba, és a motor még csak be sem volt jelentve vagy biztosítva. Jim arckifejezése önmagáért beszélt, mert Vin felnevetett. – Nincs rendszámtábla a Harley–n. Jogsi sincs nálad? – Kézi váltós a kocsid? – kérdezte a nő Vint. Amikor az bólintott, megrázta a fejét. – De kár, azt nem tudom vezetni. De követhetlek benneteket, majd pedig – Jimre bólintott – hazavihetlek. – Ide jó lesz. – Akkor hívsz egy vontatót? – kérdezte a nő. – Ja. Vontatót. Pontosan. Na jó, elérkezett a búcsú ideje, amit jobb lenne kettesben elintézni. Vin a kocsi felé intett. – Mivel nálad van a kulcs, nem melegítenéd be a motort? 239

Jim felhúzta a szemöldökét. – Lehet, hogy most én vagyok a sofőröd, de ugye nem látsz rajtam sapkát és egyenruhát? Ha kettesben akartok maradni, csak mondd azt. – Ezzel megfordult, és bólintott egyet Marie–Terese–nek. – Vigyázz magadra! A nő kurtán elmosolyodott. – Rendben. Te is. Vin szemével végigkövette, amint a férfi beül a BMW kormánya mögé, és becsukja az ajtót. Egy pillanattal később bekapcsolt a motor, és valami lüktetés hallatszott. Ment a zenelejátszó. Jó ötlet, meg kell hagyni. Marie–Terese felpillantott. – Tényleg el kellene menned orvoshoz. – Jobban éreznéd magad, ha azt mondanám, hogy már hétéves korom óta ilyesmik történnek velem? – Nem. – Hát, egyelőre még nem haltam bele. – Hirtelen eszébe jutott a látomása a fegyverről, a lövésről, s minden erejébe beletelt, hogy a hangja ne tűnjön olyan kétségbeesettnek, mint ahogyan érezte magát. – Figyelj, nem tudom, hogy mi történt a múltadban... –Marie– Terese arca rögtön megfeszült, és Vin jól tudta, hogy a téma további boncolgatásától csak még inkább be fog zárkózni. – Tudom, hogy a főnököd a biztonság érzetét nyújtja neked, de ez csak a klubra igaz. Mi van, ha valaki hazáig követ? – Ha látnád a házamat, tudnád, hogy emiatt miért nem aggódom. Vin homlokráncolva azt gondolta, hogy a nő legalább minden eshetőségre felkészült. – Nem akarok kíváncsiskodni, de azt javaslom, ha ismered az illető személy azonosságát, menj a rendőrségre! Ha ez nem válik be, akkor szólj a főnöködnek, hogy bizalmasan intézze el az ügyet. 240

– Ööö... köszönöm a tanácsot. Jaj, annyira utálja ezt az egészet! Bárcsak tudná, hogy mit mondott neki... de várjunk csak, a fegyver elég nyilvánvaló volt, nem? Egy örökkévalóságig is képes lenne Marie–Terese–t bámulni. A Hudson folyó partján, a hűvös tavaszi szélben álldogálva, Vin legszívesebben örökkön–örökké nézte volna, ahogy a szél az arca körüli hajtincsekkel játszadozik, s ahogy kék szeme ragyog. Az ég kékje semmi nem volt a szeméhez képest. Komolyan. – Hol laksz? – kérdezte Vin lágy hangon. Amint a nő kinyitotta a száját, Vin tudta, hogy választ fog adni a kérdésére. De aztán Marie–Terese hirtelen észbe kapott. – Te hol laksz? – Majd gyorsan hozzáfűzte: – Hogy tudjam, ha netalántán lemaradok. – A Commodore toronyházban lakom. A huszadik és huszonegyedik emeleten. – Mindkettő a tied? – Igen. – Nem vagyok meglepve. – Ezután bezárkózott, és megszakította a kettőjük között feszülő kapcsolat fonalát. – Akkor ott találkozunk... Amint elfordult, Vin megérintette a könyökét. – Megadnád a telefonszámod? Hosszú csend állt be. – Sajnálom... de nem tehetem. – Oké. Megértem. De neked megvan az enyém. Kérlek, hívj fel! Bármikor. – Oldalra dőlve szélesre tárta a kocsiajtót, hogy Marie–Terese beülhessen. Csak miután a nő bekapcsolta a biztonsági övét, akkor csapta be az ajtót. A motor csak jó néhány próbálkozás után indult be, és olyan ziháló hangot adott ki, mint egy halálos ágyából kirángatott öregember. 241

Amikor Vin meghallotta, hogy a BMW egyik ablaka leereszkedik, legszívesebben elkáromkodta volna magát. Jim hangja legalább annyira irritálta. – A nagyok szerint ahhoz, hogy hazavigyenek, be kellene ülnöd a kocsiba. Hacsak nem akarod, hogy a kocsi motorháztetején fuvarozzalak el. Vin peckesen az anyósüléshez sétált, majd miután beült, bekötötte a biztonsági övét. – Úgy vezess, hogy ne maradjon le! – Rendben. Jim hajszálpontosan úgy vezette az M6–os BMW–t, ahogy azt elvárta tőle az ember: tökéletesen. Gyorsan, fürge reflexekkel... de nem olyan sebesen, hogy Marie– Terese ne tudta volna őket követni. Klasszikus rockzene szólt a háttérben, és Vinnék semmi kedve nem volt magyarázattal szolgálnia arra, hogy miért voltak Marie–Terese–zel kettesben az étteremben. Semmi késztetést nem érzett rá. Egyáltalán. – Csak egy dolgot árulj el! – közölte Jim, mintha gondolatolvasó lenne. – A Vasálarc személyzete tartani fogja a száját. –Vin Jimre nézett. – Marie–Terese–t és a klubvezetőt is kihallgatták a zsaruk, de nem mondtak semmit. Jim szemöldöke a magasba szaladt. – Nem erre voltam kíváncsi, de azért jó tudni. És mi lett a biztonsági kamerával? – Már elintézték. – Remek. – Ne légy ilyen izgatott! Mondtam Marie–Terese–nek, hogy ha kompromittáló helyzetbe kerül, vagy nyomás nehezedik rá, aranytálcán szolgáljon fel minket. Hogy ez miért nem lepte meg Jimet. – Csak egy dolgot árulj el! 242

– Mit? – Mihez kezdesz Devinával? Vin keresztbefonta mellkasán a karját. – Csak azért, mert valaki mással reggeliztem... – Baromság. Ne játszd meg magad! Mihez kezdesz vele? – Mit érdekel az téged? Ismét beállt a csend. Közben két piros lámpán is átjutottak. Amikor a második piros lámpa is zöldre váltott, Jim gázt adott, majd Vinre nézett. Tekintete magával ragadó volt, egyenesen ragyogott. – Azért érdekel, Vin, mert kezdek hinni a démonokban. Vin villámgyorsan felé kapta a fejét, de Jim ismét az útra összpontosította a figyelmét. – Nem vicceltem, amikor azt mondtam, hogy a lelked megmentése miatt vagyok itt. Habár lehet, hogy tévedtem ezzel kapcsolatban... – Mivel kapcsolatban? – Meséld csak el, hogy mi ez az ájuldozós történet? – Várj csak, mivel kapcsolatban tévedtél? Jim lassan megcsóválta a fejét, miközben áthaladtak egy újabb kereszteződésen, és a visszapillantó tükörbe tekintett. – Azt hiszem, hogy nem Devina mellett kell kikötnöd. Az a feladatom, hogy keresztülsegítselek az életednek ezen a szakaszán, és megtaláljam azt a nőt, aki... ja, épp most ment át a piroson, hogy ne maradjon le mögöttünk. – Meg kellett volna állnod – förmedt rá Vin, majd megmarkolta a tükröt, és úgy fordította, hogy lássa benne a kormány mögött ülő Marie–Terese–t. A nő mereven kapaszkodott a kormányba, és a koncentrálástól ráncba szaladt a homloka. Az ajka enyhén

243

mozgott, mintha egy számot énekelne, vagy magában beszélne. Vin kíváncsi volt, hogy vajon melyik. – Szóval, mi van az ájuldozással. – forszírozta tovább Jim. – Nem tűnsz meglepettnek. Vin visszaállította a tükröt az eredeti szögbe. – Hallottad már azt a kifejezést, hogy médium? Jim rápillantott, – Aha. – Akkor... már tudod is, hogy mi a helyzet. És nehogy azt hidd, hogy rohadt nagy buli, mert nem az. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kiűzzem magamból ezt a képességet, s azt hittem, hogy sikerült. Ezek szerint tévedtem. Csend lett... csak az autó tizenkét hengeres motorjának a zúgását lehetett hallani. – Piros pont, amiért nem nevettél ki – közölte Vin érdes hangon. Jim megvonta a vállát. – Egy pár napja még azt tettem volna. Most kevésbé hajlok rá. Mindig is ilyen voltál? – Gyerekkoromban kezdődött az egész. – És... mit láttál Marie–Terese–zel kapcsolatban? – Amikor Vin nem bírt válaszolni, Jim tovább mormogott. – Oké. Akkor ezek szerint a gyertyafényes vacsora és a romantikus tengerparti séta nem szerepelt benne. – Hát nem. – Mit láttál, Vin? Ennyi erővel el is mondhatod. Te és én együtt vagyunk a csávában. Vin felkapta a vizet. – Na persze. Én elmondtam, most te jössz. Mi a francot csiná... – Halott voltam. Péntek délután... meghaltam, majd visszaküldték, hogy segítsek néhány embernek. Te vagy

244

az első megbízatásom. Ezúttal Vin hallgatott úgy, mint a sír. – Te is piros pontot érdemelsz, amiért nem nevetsz ki – mondta Jim. – Tudod, mit? Állapodjuk meg abban, hogy mindkettőnknek megvan a saját keresztje, de lépjünk tovább. Önmagádtól kell megmentenem téged, és van egy olyan sanda gyanúm, hogy nem Devina a megoldás kulcsa, hanem a mögöttünk jövő, Toyotában ülő nő. Szóval kímélj meg a dumától, és áruld el, mit láttál vele kapcsolatban... mert nem fogom elbukni az első megbízatásomat, rögtön azután, hogy kikerültem a slamasztikából. Minél többet tudok, annál jobb a helyzet. Jim Heron nem tűnt hóbortosnak, és tekintettel arra, hogy Vinnék már meg kellett emésztenie hasonló rejtélyes eseményeket, arra a következtetésre jutott, hogy hitelt ad a fickó szavainak. Még akkor is, ha semmi magyarázat nem volt rá... csak úgy, mint például az ő transzba esésére. – Egy... lövést láttam és hallottam. Jim feje lassan felé fordult. – Ki a célpont: te vagy ő? – Nem tudom. De feltételezem, hogy Marié–Terese. – Tévedtél valaha is? – Nem. Jim annyira szorította a kormányt, hogy az erek ki– dagadtak a kezén. – Hát. Akkor ez a helyzet. – Van még miről beszélnünk, mi? – Ja. De ehelyett inkább csöndben maradtak. Egymás mellett ültek a kocsiban, és Vin nem tudta nem észrevenni a metaforát, hogy mindketten ugyanabban a helyzetben, meg– és bekötve haladnak egy úton előre. Sorsukat nem önmaguk választották, természetesen a 245

BMW–vel ellentétben, amelybe szabad akaratukból szálltak be. Az is biztos, hogy örömében Jimmel sem lehet madarat fogatni. Amikor a Commodore–hoz értek, és beálltak a garázsba, Vin rádöbbent, hogy ide nem jöhet utánuk Marie– Terese. De lehet, hogy jobb is így. Mert akkor újra megpróbálna elbúcsúzni tőle, és ami sok, az sok. – A tizenegyes hely az enyém, ott elöl. Miután leparkoltak, Vin kiszállt, átvette a kulcsot Jimtől, és elváltak útjaik. Jim a kijárat felé igyekezett. Vin a lifthez ment, megnyomta a felfelé mutató gombot, és arra várt, hogy az ajtó kinyíljon. Amikor ez megtörtént, beszállt, és megfordult. Jim már majdnem elérte a lépcsőt, amely a földszintre vezetett, kifelé az épületből. Hosszú lépteivel gyorsan szelte a távolságot. Vin beállt a liftajtóba, hogy ne záródjon be, majd a másik férfi után szólt. – Szakítok vele. Jim megtorpant és hátrapillantott. – Remek. De próbálj kíméletes lenni vele! Szeret téged. – Hát mindenesetre ezt akarja elhitetni mindenkivel. De Devinában volt valami hamisság – ez volt az egyik oka annak, hogy Vin a közelében akarta tudni. Inkább számító legyen egy nő, mert jobban bízott az önzésben, mint a szerelemben. Legalábbis eddig így volt. De valami megmozdult benne, ami felett nem volt hatalma. Csakúgy, mint ahogy a látomások felett sem. Egy átlagos napon kilencvenkilenc százalékkal az üzletre koncentrált. Az utóbbi huszonnégy órában viszont? Talán, ha ötven százalékát adta az átlag szintnek. Elméjét más, sokkal

246

fontosabb dolgok emésztették fel... olyan dolgok, amelyek Marie–Terese–hez kapcsolódtak. – Szólok, ha van valami – mondta Jimnek. – Köszi, nagyra értékelem. Vin válaszul bólintott, majd hagyta bezáródni az ajtót, és megnyomta az emeletéhez tartozó gombot. Sok hiányosságot kell még megfejtenie Jimmel kapcsolatban, többek között azt is, hogy mi a fene történt csütörtök délután. De mindent a maga idejében. Beszélnie kell Devinával, és túl akart rajta esni. Nem csak azért, mert így tisztességes a nővel szemben... valami sürgető érzés kerítette a hatalmába. S ennek semmi köze nem volt ahhoz a tényhez, hogy megbántja őt. Az az álom... A huszadikra érkezve, a lift csipogó hangot hallatott. Vin kiszállt, és a lakosztály bejáratához ballagott. Amint kinyitotta az ajtót, egy teli szájjal mosolygó Devina rohant le a lépcsőn az üdvözlésére. – Nézd, mit találtam, amikor a dolgozószobádat csinosítgattam! – Vin felé nyújtotta a markában figyelő Reinhardt ékszerházas dobozkát. – Ó, Vin! Tökéletes! Devina odarohant hozzá, és a nyakába csimpaszkodott, a parfümje még a szorításánál is jobban fojtogatta. Amint a nő belekezdett a monológba, hogy tudja, nem lett volna szabad kinyitnia a dobozt, de nem tudott ellenállni a kísértésnek, és hogy pontosan az ő ujjára szabták, Vin becsukta a szemét, és újraélte az előző esti rémálmot. Mellkasa közepén felvillant a meggyőződés, amely olyannyira egyértelmű volt, mint a saját tükörképe. Devina nem az volt, akinek mondta magát.

247

Huszadik fejezet Amikor Jim beült a zöld Toyota Camrybe, közelebb hajolt a nőhöz, és kezet nyújtott neki. – Jim Heron. – Marie–Terese. A nő mosolya meglehetősen soványka volt, és miközben a vezetéknevet várta, Jim ráébredt, hogy azt most nem tudja meg. – Köszi a fuvart – mondta. – Szívesen. Vin hogy érzi magát? – Ahhoz képest, hogy előbb terült ki egy parkolóban, pompásan. – Jim Marié–Terese–re pillantott. – Te hogy vagy? A hallgatás nem lehetett túl kellemes. – Vin elmesélte, hogy mi volt? – Igen, és még egyszer köszönöm. Figyelj, elég, ha visszaviszel az étteremhez! – Rendben. – Indexelt, megnézte a középső és szélső tükörben is a forgalmat, és egy terepjáró után kikanyarodott az útra. – Kérdezhetek valamit? – Persze. – Mióta kavarsz a barátnőjével? Jim válla megfeszült, és a szeme résnyire szűkült. – Tessék? – Tegnapelőtt este láttalak titeket. A lány egy óráig meresztette rád a szemét, majd együtt távoztatok. Már ne is haragudj, de egy ideje azt figyelem, hogy az emberek hasonló dolgokat csinálnak, szóval erősen kétlem, hogy csak egymás kezét fogtátok a parkolóban. Na nézd csak... még okos is. Marie–Terese–nek vágott az esze. 248

– Mi a véleményed Vinről? – kérdezte Jim. – Nem válaszolsz a kérdésemre? Nem hibáztatlak. – Mi a vezetékneved? – Csak a csend felelt. Jim sötéten elmosolyodott. – Nem válaszolsz a kérdésemre? Nem hibáztatlak. Amikor Marie–Terese elvörösödött, Jim egy káromkodással enyhített a feszültségen. – Ne haragudj! Húzós napok állnak mögöttem. A nő csak bólintott. – És semmi közöm nincs hozzá. Jim ebben nem volt annyira biztos. – De mi a véleményed Vinről? – Mialatt a válaszra várt, Jim eltöprengett. Istenem, mikor lett belőle párkapcsolati szakértő? A végén még arckezelésekre fog járni, és kivasalja a ruháit! Vagy... kimossa. Tökmindegy. – Hát, mindenesetre – folytatta, mivel a nő nem válaszolt –, nem igazán ismerem, de Vin jó ember. Marie–Terese ránézett. – Mióta ismered? – Neki dolgozom. Vin építési vállalkozó, nekem meg van egy kalapácsom. Az isten is egymásnak teremtett bennünket. – Jim a négy angol fickóra gondolt, és a szemét forgatta. – Szó szerint. Piros lámpát kaptak, és a nő hirtelen megszólalt. – Én nem kerestem. Senkit sem. Jim az égre pillantott, amit sűrűn körülöleltek a felhőkarcolók. – Nem kell keresned ahhoz, hogy megtaláld azt, amire szükséged van. – Nem jövök vele össze, úgyhogy... ennyi. Egy lépés előre. Két lépés hátra. Úgy tűnt, hogy Vin benne van a dologban; Marie–Terese–t pedig állítása szerint nem érdekli a téma – annak ellenére, hogy csak a 249

vak nem látta, mennyire vonzódott Vinhez, és hogy annyira aggódott érte, hogy azon izgatta magát, a férfi hogyan jut épségben haza. Amint továbbhaladtak, elsuhantak egy egymás kezét fogó párocska mellett. Egyikük sem volt fiatal. Sőt. Idősek voltak. Nagyon idősek. De csak a külsejük öregedett meg, nem a szívük. – Voltál már szerelmes, Marie–Terese? – kérdezte lágyan Jim. – Elég merész kérdés egy kurvának. – Én még soha. Nem voltam szerelmes. Csak érdekelt, hogy te voltál–e már. – Majd kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az ablaküveget. Az idős hölgy észrevette a mozdulatot, és azt hitte, hogy neki intett. Amikor válaszként felemelte a kezét, Jim eltöprengett, hogy vajon tényleg integetett–e. Rámosolygott, és válaszként ugyanezt a gesztust kapta. Aztán mindketten visszatértek a saját útjukra. – Ez miért lényeges? – Mi miért lény... a szerelemre gondolsz? – Hirtelen eszébe jutott Vin abban a rideg, gyönyörű lakásban, ahol olyan tárgyak vették körül, amelyek pénzzel megvásárolhatók, kézzel megérinthetők, és szemmel gyönyörködni lehet bennük... de kiéheztetik a lelket. Majd egy másik jelenet jutott az eszébe, amikor a napsütésben Vin Marie–Terese–re bámult. A férfi lelkét az a pillanat táplálta. Szinte átalakult. – Kezdem azt hinni... – mormogta Jim –, hogy ez a legfontosabb dolog. – Régen én is ezt hittem – közölte Marié–Terese rekedt hangon. – Aztán ahhoz a férfihoz mentem feleségül, akihez, és az egész álomvilágom darabokra hullott. – Talán nem igazi szerelem volt. A nő elfojtott nevetése igazolta, hogy jó úton jár. 250

– Ja, talán nem. Megérkeztek az étterem parkolójába, és a Harley felé indultak. – Köszönöm a fuvart. – Nincs mit. Jim kipattant a kocsiból, becsapta a kocsiajtót, és nézte, amint Marie–Terese megfordul. Amikor elhajtott, emlékezetébe véste a rendszámtábláját. Amint meggyőződött róla, hogy a nő elment, felvette a bukósisakját, beindította a motort, és ő is elment. Tekintettel bűnei lajstromára, egy be nem jegyzett Harley már nem sokat rontott volna a dolgokon. Mellesleg a mellkasának és a karjának feszülő erős szél jótékony hatással volt az idegeire, kitisztította az agyát. Elég nyilvánvaló volt, hogy mit kell tennie, s utálta az egészet. A gond a következő volt: adott egy nő, akit egy ideig még a közelében kell tartania, adott egy látomás – á la Vin – egy lövésről, valamint két kellemetlen egyetemista kölyök, akik már alulról szagolják az ibolyát, köszönhetően egy bizonyos valaki ravaszon viszkető ujjának. Információra volt szüksége a helyzettel kapcsolatban, és ezt csak egyféleképpen tudja megszerezni. Utált kurválkodni, de néha az embernek olyan dolgokat is meg kell tenni, amikhez nem fűlik a foga... Jim fogadni mert volna rá, hogy ez volt Marie–Terese személyes hitvallása is. Amint ráfordult a kaviccsal leszórt felhajtóra. Kutyus kiszaladt a kisteherautó alól, s örömében ugrálva, farkcsóválva bekísérte Jimet a garázsba. Miután Jim levette a bukósisakot, lehajolt, hogy illően köszöntse az ebet, akinek úgy járt a farka, hogy kész csoda, hogy a kisöreg még nem szállt el. 251

Fura érzés volt, hogy valaki üdvözli, amikor hazatér. Felkapta a kutyát, a karjába vette, és felcsoszogott a lépcsőn, hogy kinyissa az ajtót. A lakásban tovább simogatta az ebet, miközben a rendetlen ágyban a mobilja után keresgélt. Az olcsó készülékben nem volt telefonkönyv. Mármint volt, de nem szerepelt benne név. Az ágyra huppanva. Kutyus hozzábújt meleg testével. Jim hosszan és komolyan elgondolkodott, mielőtt tárcsázott. Úgy érezte, hogy hátrafelé tesz egy lépést, és annyira ismerős volt ez az érzés, hogy émelyegni kezdett. Ezt viszont elég érdekesnek találta. Krisztusom, csak nem akar mindent újrakezdeni, pont itt? Körbenézett a lakásban, és azt látta, amit korábban Vin: két kupac ruhát, egy franciaágyat, amely maximum egy tizenkét éves számára volt kényelmes, lerobbant bútorokat, valamint egy mennyezetről lecsüngő villanykörtét. Nem igazán alkalmas berendezés az újrakezdéshez. Nem igaz? De ahhoz képest, ahol járt, és amiket elkövetett, a parkban található pad is luxus lenne. A tények jelenlegi állása szerint az idővel korlátlanul rendelkezett, oda ment, ahova akart, és munkája építő jellegű volt... nem úgy, mint az a másik. És a fajtájabeli férfiakra jellemzően, eltemette a múltját, és elméjében olyan feneketlen gödröt ásott, hogy minden csontváz ott maradt, ahová dugta őket. A telefonra meredve tisztában volt azzal, hogy amint meghallja az ismerős öreg hangot, a tettének következményei lesznek. Ettől függetlenül megnyomta a hívógombot. Amikor abbamaradt a csengés, és a vonal nem kapcsolt üzenetrögzítőre, csak egy szót mondott: 252

– Zacharias. A válasz mindössze egy halk nevetés volt, egy olyan emberé, akit már nem érhet meglepetés az életben. – No lám... sosem hittem volna, hogy újra hallom ezt a hangot. – Információra van szükségem. – Igazán? Jim erősen megszorította a telefont. – Csak egy rendszámtáblát és egy személyazonosságot kellene leellenőrizni. Még álmodban is hipp–hopp végeznél vele, te gazember. – Igen, ez a legjobb módja annak, hogy együttműködésre bírj, és a segítségedre legyek. Abszolúte. Mindig is a diplomáciai érzékedről voltál híres. – Kapd. Be. Tartozol ennyivel. – Na ne! – De igen. Hosszú szünet következett, de Jim nagyon is tisztában volt azzal, hogy nem a térerő ment el. A kormány olyan csúcsműholdakat használt az afféle emberek számára, mint például Jim régi főnöke, amelyek még a föld középpontjából is veszik a jeleket. Ismét felhangzott az a kurta kacaj. – Sajnálom, öreg barátom. A lekötelezettségre elévülési határidő van, és a tied pont most járt le. Soha többet ne hívj! A vonal elhallgatott. Jim egy pillanatig csak bámult a mobilra, majd visszadobta az ágyra. – Hát, Kutyus, azt hiszem, ennyi volt. Példát véve a telefonról, ő is elterült a leharcolt ágyneműn, az ebet a mellkasára igazította, mielőtt a kis éjjeliszekrényen lévő távirányító után nyúlt volna. Miközben egyik kezével a kutya durva szőrét simogatta, 253

az ágytámla fölött a Sonyra irányította a kapcsolót, és a hüvelykujját a piros gomb felett tartotta. Elkelne egy kis segítség, srácok. Most mi a fenéhez kezdjek? Megnyomta a gombot, és megjelent egy film, majd az üvegképernyőn lassan kitisztult a kép. Egy szmokingos férfi egy hosszú vörös ruhás nőt vezetett karonfogva egy limuzintól egy magán repülőgépig. Jim nem ismerte fel rögvest a filmet, de tekintettel arra, hogy élete utóbbi húsz évét a legkeményebb katonáskodással töltötte, nem volt túl sok... Amikor leesett neki a tantusz, Jim felkacagott. A Micsoda nő! minden kétséget kizáróan egy prostituált és egy üzletember szerelméről szól. Felpillantott a mennyezetre. – Elég nyilvánvaló az üzenet, fiúk. Aznap este Marie–Terese besétált a Szent Ferenc– katedrálisba, és csak lassan tudta egymás elé tenni a lábát. Az oltárhoz vezető folyosó kilométer hosszúnak tűnt a padsorok mentén. Elhaladt a szentek kápolnái mellett, és a negyediknél megállt. A talapzat, amelyen általában Mária Magdolna köpenybe burkolt szobra állt, most üres volt. A fehér márványszobrot minden bizonnyal elvitték, hogy megtisztítsák a portól, a tömjéntől és a gyertyamaradványoktól. A kopár piedesztál segített döntenie: itt hagyja Caldwellt. Túl sok minden történt már itt. Ezt különösen az étterembe való visszaútkor, a Jim– mel folytatott párbeszéd után érezte. Életének ebben a szakaszában nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy érzelmileg kötődjön egy férfihoz. És Vinnél mindez már meg is történt. Minél több időt tölt el vele, annál nehezebb lesz később. Marie–Terese szabadúszó volt, vagyis bármikor útra kelhetett. 254

Hirtelen ajtónyikorgásra lett figyelmes, és minden idegszála megfeszült. A válla felett hátranézett, de senki nem volt a közelében. Feltételezte, hogy az illető éppen távozott. A gyóntatófülkék felé folytatta útját, s közben az imapadok sorát nézte. Mint általában mindig, a templom most is lényegében üres volt, két elöl ülő fekete fátylas nőt kivéve, meg egy Red Sox baseballsapkát viselő férfit, aki leghátul, egy imaszékben térdelt, kezét imára kulcsolva, fejét könyörgésre hajtva. Döntésének súlya, ami szerint itt hagyja a várost, teljesen kiszívta minden erejét. Hova fog menni? Menynyibe fog kerülni, hogy új személyazonosságot hazudjon magának? És a munka. Azzal mi lesz? Trez egyedülálló volt ebben az üzletágban, és a Vasálarcon kívül sehol máshol nem tudná elképzelni, hogy azt csinálja, amit. De akkor hogyan fogja kifizetni a számlákat? A gyóntatófülkéknél csak pár ember állt előtte, velük együtt várt. Üdvözlésképp elmosolyodott, majd a többiekhez hasonlóan elfordította a tekintetét. Mindig ez volt a gyakorlat. A bűnös ember hajlott arra, hogy senkivel se elegyedjen beszédbe, amikor éppen a terheitől akar megszabadulni. Marie–Terese elgondolkozott, hogy vajon hozzá hasonlóan a többiek is gyakorolják–e a mondandójukat? Mindegy, milyen problémáiddal állnak az Ur színe elé, Marie–Terese esküdni mert volna rá, hogy az ő bűnei mindenki másén túltesznek. Könnyedén. – Hello! Hátrapillantott, és felismerte az imacsoport egyik tagját. A férfi is csendes volt, rendszeresen járt a csoportba, és csak ritkán nyitotta szóra a száját. – Hello! – köszönt vissza. A férfi bólintott, majd zárkózottan a földre bámult. Különös, de Marie–Terese–nek feltűnt, hogy tömjénsza255

got áraszt, azt a fajtát, amit a templomban is használtak. Rögvest megnyugvásra lelt a füstös, édeskés illattól. Együtt tettek két lépést előre, amikor valaki más bement a fülkébe... majd ismét két lépés... végül Marie–Terese következett. Miután egy vörösre sírt szemű nő kilépett a vastag bársonyfüggöny mögül, Marie–Terese–re került a sor. Búcsúképp rámosolygott a férfira, majd belépett a fülkébe, és magára csukta az ajtót. A fatábla oldalra csúszott, felfedve a kettejüket elválasztó rézrács mögött a pap arcélét. Miután keresztet vetett, halkan megszólalt. – Bocsáss meg Atyám, mert vétkeztem! Két nap telt el az utolsó gyónásom óta. Ekkor megtorpant, mert noha már sokszor nyilatkoztatta ki ugyanazokat a szavakat, nehezére esett újra kimondani őket. – Beszélj hozzám, gyermekem! Szabadulj meg a terheidtől! – Atyám... vétkeztem. – Milyen módon? Pedig tudta. De a gyónás lényege pont az volt, hogy az ember szóba öntse és elsorolja gonosz tetteit. Enélkül nem nyerhet feloldozást a bűnei alól, sem pedig megnyugvást. Megköszörülte a torkát. – Törvénytelen módon... voltam együtt férfiakkal. Házasságtörést követtem el – mert némelyiknek ott villogott a karikagyűrű az ujján. – És... istent káromoltam. – Amikor Vin földre rogyott, habár ez a kihágás csak egy volt a sok közül. Csak azért követette el, hogy normálisnak tűnjön. – Gyermekem... bizonyára tisztában vagy vele, hogy eltévelyedtél a helyes útról. 256

– Igen. – És hogy Isten útjai ellen vétkezni nem... Amint a pap tovább folytatta, Marie–Terese lehunyta a szemét, és jó mélyen magába szívta az üzenetet. A fájdalom, amit a mocsárba süllyedése és a foglalkozása miatt érzett, satuba szorította a tüdejét, míg már apró lélegzetet sem tudott venni. – Marie–Terese. Visszazökkent a valóságba, és a rácsra nézett. – Igen, atyám? – ...és ezért most... – a pap szünetet tartott. – Tessék? – A nevemen szólított? A pap elkomorult. – Nem, gyermekem. Nem szólítottalak. De a bűneidért, elhatároztam, hogy... Marie–Terese annak ellenére körülnézett, hogy a fatáblán és a vörös bársonyfüggönyön kívül semmi látnivaló nem akadt. – ...te absolvo in nomini Padre et Filis et Spirito Santo. Fejet hajtva köszönetet mondott a papnak, aki becsukta a válaszfalat. Marie–Terese mély lélegzetet vett, és kilépett a gyóntatófülkéből. A szomszédos helyiségből kihallatszott egy másik ember hangja. Halk, tompa, teljesen kivehetetlen szavak fonala. Miközben végigsétált az oldalhajóban, körbenézett. A két fátyolos nő még mindig ott volt; az imádkozó férfi már távozott, de két másik lépett be a kinti hidegből, és egymástól jó messzire leültek. A hűvös éjszakában odasietett a kocsijához, és addig nem bírt fellélegezni, míg be nem zárta magát. Most az egyszer rögtön beindult a motor, mintha az ereiben száguldó adrenalin közvetlenül a motorba sugárzott volna. Marie–Terese a klubot vette célba.

257

Mire megérkezett a parkolóba, és a vászontáskával a kezében kiszállt, meg volt róla győződve, hogy paranoiás. Egy autó sem követte. Egy sötét árny sem közelített, hogy végzetesen lesújtson rá. Semmi szokatlan nem történt. Szeme a sikátorra szegeződött, ahol a holttesteket találták. – Mi a helyzet? Olyan gyorsan megpördült, hogy a táska az oldalának vágódott. De csak Trez volt az, és az ajtóban várt rá. – Minden... rendben. – Amikor a férfi szeme résnyire szűkült, Marie–Terese megálljt parancsolva feltette a kezét. – Ne piszkálj! Ma ne. Nem tudnám elviselni. – Jól van – dörmögte a férfi, majd hátrébb lépett, hogy beeressze. – Megtartom a kellő távolságot. Szerencsére hű maradt a szavához, az öltözőnél továbbállt, és hagyta, hogy Marie–Terese átöltözzön. Egy kis idő múlva felborzolt hajjal, vastagon kifestett szemmel, rúzstól csillogó ajakkal, az átkozott egyenruhában elindult a hosszú, rosszul megvilágított folyosón a klub tánctere felé. Teljesen idegennek érezte magát önmagától és a helytől. A tömeg szélén nem sokáig kellett halásznia, hogy kifogja az esti partit. Egy kis szemezés, csípőringatás, egy sanda mosoly, s hopp, meg is volt az első jelölt. A férfi kinézete alapján egy átlagpolgár benyomását keltette, vagyis mindenhová beillett volna, Gótországot kivéve. Száznyolcvan centi magas, barna haj, barna szem, és Calvin Klein Eternityjét viselte – régi kedvenc, ami, ha nem is mézesmázos modorra, de jó ízlésre vallott. A ruhája igényes volt, de nem átlagon felüli, csak egy fantáziátlan ing fekete nadrágba tűrve. És nem hordott karikagyűrűt.

258

Amikor az ügylet részleteit megbeszélték, modoros és kínos volt a helyzet, a férfi répavörös arcáról végig lerítt, hogy nemcsak hogy még sosem csinált ilyet, de a legmerészebb álmában sem gondolta volna, hogy pénzt ad szexért. Üdvözöllek a klubban, gondolta Marie–Terese. A férfi követte az egyik mosdóba, s a nő mintha egy párhuzamos valóságban kísérte volna végig az eseményeket: látta az előtte haladó párt, végignézte, ahogy bezárul mögöttük az ajtó. A kis szobában elfogadta a felajánlott pénzt, betűrte a köteget a szoknyája rejtett belső zsebébe. A férfihoz lépett, a teste hideg volt, mint a jég, reszkető keze végigsimított a másik karján. Marie–Terese mosolyra húzta a száját, és felkészítette elméjét az érintésekre. A testét maradásra bírta, a lábát a padlónak feszítette, hogy ki ne rohanjon sikítozva a mosdóból. A sötétlila és fekete falak egyszerre csak elkezdtek összezsugorodni, akár egy zúzógép gyilkos karmai, satuba szorítva a mellkasát. Hirtelen úgy érezte, segítségért kell kiáltania, hogy valaki, akárki a megmentésére siessen. Csakhogy mindez a képzelet játéka volt. A helyiség a megszokott háromszor három méteres volt, és nem adódott oka a sikítozásra. Fizikai veszély nem fenyegette – az isten szerelmére, szegény férfi úgy nézett ki, mint egy könyvelő, arca még mindig kipirult volt a szégyentől, és minden bizonnyal izzadt a tenyere, mert folyamatosan a nadrágjába törölgette. Marie–Terese összeszedte magát, nagyokat pislogott, hátha sikerül kiürítenie az agyában fortyogó gondolatokat. Amikor odahajolt hozzá, a férfi a homlokát ráncolta, és elhúzódott.

259

– Meggondoltad magad? – kérdezte reménykedve, noha ez nem jelentett volna mást, minthogy újra neki kell vágnia a tömeg fürkészésének, amíg új jelöltre nem akad. A férfi meghökkentnek tűnt. – Hé... hiszen te sírsz! Marie–Terese elhátrált, és a férfi válla mögé pillantva a csap feletti tükörbe nézett. Te jó ég... Igaza volt. Könnye lassú patakban folyt lefelé az arcán. Felemelte a kezét, hogy letörölje. A férfi is a tükör felé fordult, és olyan szomorú képet vágott, ahogyan Marie–Terese érezte magát. – Tudod mit? Szerintem nem kellene ezt erőltetnünk. Csak vissza akarok vágni valakinek, akit nem is érdekel, hogy kivel fekszem le. Nem akartam senkit sem megbántani, ezért jöttem egy... – Szajhához – fejezte be helyette a mondatot Marie– Terese éles hangon. A vastagon felkent szemhéjtus elkenődött, és fekete csíkokban folyt le az arcán. Pont úgy nézett ki, mint egy vonatszerencsétlenség áldozata... vagyis külseje harmonizált a lelkével. Marie–Terese további könnycseppeket törölt le, és miközben az arcát tanulmányozta a tükörben, ráébredt a felismerésre, hogy befejezte. Eljött a pillanat. Már jó ideje efelé közelített: az egyre fokozódó időhúzás, míg arról győzködte magát, hogy be tud lépni a klubba, vagy a fertőtlenítő szappan illata által kiváltott kiborulások a zuhanyzóban, de már a végére ért. Elérkezett ahhoz a ponthoz, amikor elég volt. Szoknyájába törölve a kezét, elővette az összehajtott bankjegyeket. Megfogta a férfi kezét, és a markába nyomta a pénzt. – Azt hiszem, igazad van. Egyikünknek sem kellene ezt tennie. 260

A férfi bólintott, és reményvesztetten összeszorította a kezében lévő bankjegyeket. – Olyan puhány alak vagyok! – Miért? – Annyira jellemző rám ez az egész helyzet. Mindig elbénázok valamit. – Ha tudni akarod, egyáltalán nem voltál béna. Csak... kedves. – Ez vagyok én. A jófiú. Az örökös jófiú. – Hogy hívják a lányt? – motyogta Marie–Terese az ösztöneire hallgatva. – Rebeccának. És olyan gyönyörű! A munkahelyen a mellettem lévő kockában ül. Körülbelül négy éve akarom már lenyűgözni, de semmi másról nem beszél, mint a szerelmi életéről. Gondoltam, ha most én hozakodom elő egy hódításommal, akkor... az a baj, hogy én soha nem hódítok meg senkit, és pocsékul hazudok. Megrángatta az ingujját, mintha a rideg valóság ellenére is rendbe akarná szedni az ábrázatát. – Elhívtad már valahova? – kérdezte Marie–Terese. – Nem. – Nem gondolod, hogy csak le akar nyűgözni azokkal a történetekkel? A férfi a homlokát ráncolta. – De miért tenne ilyet? Marie–Terese a férfi arcát újfent a tükör felé fordította. – Azért, mert jóképű és kedves vagy, s talán félreértelmezed a helyzetet. Ha nemmel felel, akkor sem maradsz ki semmiből. Nincs értelme egynek lenni a sok közül. – Istenem, fogalmam sincs, hogy mit kérdezhetnék tőle!

261

– Mit szólsz ehhez: Rebecca, mi a terved csütörtök estére? Válassz egy hétköznapot! A hétvégi randira túlságosan rágörcsöl mindenki. – Gondolod? – Mégis mi vesztenivalód van? – Hát, a szomszédos kockában dolgozik. – De most sem túl rózsás a helyzet, nem igaz? Ha meg nem jön be, legalább lezárhatod az egész történetet. A tekintetük találkozott a tükörben. – Miért sírtál? – Azért... mert nem tudom ezt tovább csinálni. – Örülök, hogy így döntöttél. Nem tűnsz olyan fajta nőnek... ööö... – Akit ilyen munkára szánt a sors. Tudom. És igazad van. – Tudod mit... – fordult felé a férfi. – Szerintem egész jól jártunk mindketten. – Valóban – ösztönösen megölelte a másikat. – Sok sikert! És amikor elhívod Rebeccát, ne felejtsd el, hogy jó parti vagy, és szerencsés az, aki az övének mondhat téged. Higgy nekem! Saját káromon tanultam meg, hogy milyen nehéz egy normális férfit kifogni. – Tényleg? Marié–Terese a szemét forgatta. – Fogalmad sincs, hogy mennyire! A férfi elmosolyodott. – Köszönöm, de komolyan. S azt hiszem, tényleg el fogom hívni valahova. Miért is ne? – Egyszer élünk. A fickó fülig érő vigyorral, tettre készen lépett ki a fürdőszobából. Amint becsukódott mögötte az ajtó. Marié–Terese folyatta a tükörképe tanulmányozását. A felülről rávilágító fényben az arca beesettnek, a szeme

262

élettelennek tűnt, és a szétmázolódott sminknek köszönhetően valódi gót benyomását keltette. Milyen ironikus, hogy a legutolsó munkanapján végre beillik a klub állandó látogatói közé! Oldalra hajolva letépett egy papírtörlőt, hogy megpróbálja rendbe szedni a szemfestékét. Ehelyett a rúzst törölte le, szinte durván nekiesve az ajkának. Soha többé! Soha az életben nem keni magára ezt a ragacsos izét... sem a többi festéket. A nevetséges szajhás ruháról már nem is beszélve. Vége van. Életének ez a szakasza véget ért. Hihetetlenül megkönnyebbült. Egyben fantasztikus és tébolyító érzés is volt. Fogalma sem volt arról, hogy most mihez kezd, vagy hogy hová fog menni, tehát logikusan az következett, hogy teljesen bepánikolt. A gondolatait azonban csak a megkönnyebbülés érzete járta át. A tükörtől elszakadva a kovácsoltvas fogantyúért nyúlt, s rádöbbent, hogy a sírás helyett már mosolygott. Amikor kinyitotta az ajtót... Vin diPietro komor arcával találta magát szemben. A magánfürdőszobával szemközti falnak támaszkodott, karját összefonta, és a kényelmes póz ellenére egész teste merev volt a feszültségtől. Az arckifejezése szerint épp most szúrták hasba.

263

Huszonegyedik fejezet Valójában semmi oka és joga nem volt ahhoz, hogy úgy érezze magát, mint akit gyomorszájon vágtak. Marie–Terese–re nézve látta, hogy milyen kipirult az arca, és hogy semmi rúzs nem maradt az ajkán. Mindezt a tényt hideg közönnyel kellene kezelnie. Ugyanez volt a helyzet, amikor a fickó kihúzva magát, arcán bamba vigyorral kislattyogott a mosdóból. Vinnék nem kellett volna semmilyen tompa szúrást éreznie a mellkasában. Nem az ő barátnője. Nem az ő gondja. – Mennem kell – mondta, majd elrugaszkodott a faltól, és peckes léptekkel odébbállt. Csak egy pillantást vetett a sűrű tömegre, és rögtön a folyosó felé vette az irányt, ahol a tegnap este történéseinek köszönhetően tudta, hogy van egy hátsó kijárat. Egész végig apja részeges hangja csengett a fülében. Sohasem hízhatsz meg egy nőben. Egytől egyig mind ribanc. Ha esélyt adsz rá, minden alkalommal kicsesznek veled – és nem a jó értelemben. Marié–Terese a kijárathoz vezető út körülbelül egyharmadánál érte utol, magas sarkúja csak úgy kopogott a járólapokon. Vin karját megragadva, megállásra kényszerítette. – Vin, miért... – Viselkedem így? – A fenébe, rá sem bírt nézni a nőre! Egyszerűen képtelen volt rá. – Fogalmam sincs, hogy miért. Marie–Terese elképedt arcot vágott. – Nem, azt akartam kérdezni... hogy miért vagy itt? Valami baj van? – Hol is kezdjem a felsorolást? Minden remek és pompás. Egyszerűen fantasztikus. 264

Már majdnem elviharzott, amikor meghallotta a nő hangját. – Nem feküdtem le vele. Azzal a férfival odabent. Vin a válla felett hátranézett. – Na persze! Abból élsz, hogy férfiakkal fekszel le, vagy azt hiszed, elfelejtettem, hogy egy prostituált mire hajlandó a pénzért? – amint Marie–Terese elfehéredett, Vin legszívesebben fejbe vágta volna magát. – A francba... A nő felszegett állal szólalt meg. – Ez az igazság, és hogy elhiszed, vagy sem, az a te bajod. Nem az enyém. Most, ha megbocsátasz... Amint felemelt kezével hátra akarta söpörni a haját, Vin észrevette, hogy valamit fog a tenyerében... egy piros, maszatos, összegyűrt papírtörlőt. – Várj! – állította meg a nőt, és a papírra pillantott. – Letörölted a rúzst. – Gondolom, azt feltételezted, hogy az a férfi a csókjaival lenyalta rólam, nem igaz? – Sarkon fordult, és az öltözőajtó felé vette az irányt. – Viszlát, Vin! – Ma délután szakítottam Devinával. Most már csak a volt barátnőm. Ezt akartam elmondani – bökte ki a férfi. Marie–Terese megtorpant, de nem fordult meg. – Miért tetted? Tekintetével végigmustrálta a nő hátát, keskeny vállától egyenes gerincén át a lapockája alá omló sötét hajáig. – Mert amikor rád néztem az asztal túloldaláról, rajtad kívül senki más nem létezett. És igen, tudom, hogy semmi logika nincs az egészben, de miattad tettem. S ha történik köztünk valami, ha nem, a veled való találkozás döbbentett rá arra, hogy mi is hiányzik az életemből. Ekkor Marie–Terese hátrapillantott a válla fölött. Lenyűgöző kék szeme tágra nyílt a döbbenettől. 265

– Ez az igazság – mondta Vin. – Minden egyes szavam úgy igaz, ahogy van. Ezért zaklatott fel annyira, amit a mosdó előtt láttam. – Nem azt mondom, hogy te vagy a... de azt kívánom, bárcsak te lennél. A klubból kiáradó lehangoló zene betöltötte a kettejük közt feszülő űrt, s Vin közben azon igyekezett, hogy összerakja azt a pár szavas varázsmondatot, amivel megakadályozhatná, hogy Marie–Terese itt hagyja. Kezdetnek, mondjuk, nem kellene eszébe juttatnia a múltat mindenféle jövendölésekkel. Ez elég jó terv lenne, gondolta. Marie–Terese megfordult, és Vin érezte a tekintete súlyát. – Átöltözöm, és közlöm Trezzel, hogy felmondok. Megvársz? Várjunk csak... jól hallotta? – Felmondasz? Marie–Terese válaszként felemelte a papírtörlőt. – Sejtettem, hogy már nem sokáig bírom. Csak azt nem tudtam, hogy ma lesz vége. Eljött az idő. Vin előrelépett, és karjaiba zárta, de csak egy lélegzetvétel erejéig, mert nem akarta megfojtani. Hasonlóképp gyors volt a visszavonuló is, amit fújt. – Igen... igen, megvárlak. Még ha órákig kell is várnom. Trez tökéletes időérzékkel lehetett megáldva, mert pont ebben a pillanatban bukkant fel a folyosó másik végén lévő irodája ajtaja előtt, s egyenesen feléjük tartott. Kezet nyújtott Vinnék. – Na, akkor elviszed innen? Miközben kezet fogtak, Vin kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Ha megengeded, hogy elvigyem, akkor igen.

266

Trez Marié–Terese–re pillantott, azzal a hihetetlenül kedves fekete szemével. – Szerintem engedd meg neki. Marie–Terese olyan vörös lett hirtelen, mint a cékla. – Ööö... figyelj, Trez, nem jövök többet dolgozni. – Tudom. Hiányozni fogsz, de örülök. – Összeölelkeztek. – Majd elmondom a többi lánynak, s ne érezd kötelességednek, hogy kapcsolatban maradjunk... néha jobb minden hidat felégetni. Csak tudd, hogy ha szükséged lenne valamire, bármire, pénzre, szállásra, támaszra, mindig itt leszek neked. Vinnék szimpatikus lett a tulajdonos. Nem is kicsit. – Köszönöm – mondta Marie–Terese, majd Vinre pillantott. – Sietek. Amint eltűnt az öltözőben, Vin suttogóra fogta a hangját, noha ez teljesen felesleges volt, mivel rajtuk kívül senki nem volt a folyosón. – Figyelj, Marie–Terese említette, hogy milyen jól elintézted a rendőrséggel az ügyet. Nagyra értékelem, de ha ez nektek bármiféle gondot okoz, csak nyugodtan tálalj ki. Trez elmosolyodott. – A zsaruk miatt ne aggódj! Csak vigyázz a barátnődre, és minden rendben lesz! – Igazából nem a barátnőm. – Habár, ha egy szikrányi esélye lenne... – Megengeded, hogy adjak egy tanácsot? – Persze. A néger közelebb lépett hozzá. Vin számára szokatlan volt, hogy egy másik férfi egy szemmagasságban van vele, de Treznek ez biztos nem jelentett problémát. – Most jól figyelj rám! – kezdett bele Trez. – Eljön majd az idő, inkább előbb, mint később, hogy meg kell bíznod Marié–Terese–ben. Hinned kell benne, hogy ő az, 267

akinek megismerted, nem pedig az, akivé a félelmeid teszik. Itt azt tette, amit tennie kellett, és egyszer talán elmeséli neked a miértjét. Mert ezt a munkát még sokáig nem fogjátok tudni elfelejteni... ha valaha is sikerül. Marie–Terese nem olyan, mint az itteni lányok. Ha az élet nem szúr ki vele ennyire, akkor soha nem kötött volna itt ki. Értve vagyok? Vin egyik fele a mi van? kérdésen töprengett, de megértette Trez nézőpontját. – Igen. – Pompás. Mert ha csak egy haja szála is meggörbül, vagy beletiporsz a lelkébe – súgta Trez Vin fülébe –, macskaeledelt csinálok belőled. Amint Trez kiegyenesedett, és megvillantotta megnyerő mosolyát, Vint egyáltalán nem tudta átverni. Különböző macskatápok képe kavargott a fejében. No és ki hitte volna, hogy a klubtulaj ezzel csak még nagyobbat nő a szemében? – Tudod, jó arc vagy nagy ember, komolyan mondom. Trez enyhén meghajolt. – Az érzés kölcsönös. Marie–Terese durván tíz perccel később megérkezett az öltözőből, arcán egy gramm festék se volt, farmert és pulóvert viselt, a vászontáskája pedig sehol sem volt. – Kidobtam minden cuccomat – közölte Trezzel. – Remek. Együtt sétáltak a lejáratig, majd Marie–Terese és volt főnöke újra megölelték egymást. – Trez, a rendőrséggel kapcs... – Ha újra felbukkannának itt, téged keresve, szólok. De emiatt ne aggódj, oké? A nő rámosolygott. – Nincs olyan dolog, amit ne intéznél el, ugye? Sötét árny futott át a férfi arcán. 268

– Hát nem sok. Most pedig menjetek. Ne vegyétek zokon, hogy ezt mondom, de remélem, nem látjuk viszont egymást. – Szia, Trez! – suttogta Marie–Terese. A férfi gyengéden megsimította az arcát. – Viszlát, Marie–Terese! Vin a nő dereka köré fonta a karját, és kivezette az éjszakába. – Elvihetlek valahová, ahol beszélgethetünk? – kérdezte Vin. – Az étterembe? – Egy másik... helyre gondoltam. Van valami, amit meg akarok neked mutatni. – Jó. Kocsival menjek utánad? – Mi lenne, ha az én kocsimmal mennénk? – Amikor a nő visszapillantott a klubra, Vin megcsóválta a fejét. – Vagyis, inkább gyere a sajátoddal! Abban nagyobb biztonságban érzed majd magad. – Nem, igazán nem szükséges – nézett fel rá Marié– Terese. – Tudod mit? Szerintem nem bántanál. – Erre megesküszöm. – Vin a BMW anyósüléséhez kormányozta a nőt. – A Woodba megyünk. – Az meg mi? – Caldwell egyik lakónegyede, ahol minden egyes utca neve a „wood" szócskával végződik. Oalcwood, Greenwood, Pinewood. – Becsukta az ajtót, megkerülte a kocsit, majd beült a nő mellé. – Mintha a várostervezők egyszer csak kifogytak volna a nevekből. Az ember elcsodálkozik, hogy vajon miért nincs egy Wood–wood sugárút a környéken. Marié–Terese kuncogni kezdett. – Már vagy másfél éve itt lakom, illene tudnom, mi hol van. – Nincs messze. Úgy tízpercnyire. 269

A klubtól tíz háztömbnyire Vin felhajtott a város keleti szélén áthaladó útra, majd az egyik kijáraton, Caldwell északi külvárosánál lehajtott. Ahogy haladtak, a házak utcáról utcára kisebbek lettek, és egyre lerobbantabbak. Vinben sok emléket idézett fel a környék, de ezek egyike sem a patyolat tiszta, cukormázas, boldog családi hangulatról szólt. Sokkal inkább a tucatnyi alkalom egyikéről, amikor titokban kiosont a házból, hogy elmeneküljön a szülei társasága elől, majd a haverokkal söröztek, cigiztek és balhékba keveredtek. Azokban az időkben bármilyen kikapcsolódás jobb volt, mint otthon ülni. Krisztusom, mennyit imádkozott azért, hogy a szülei eltűnjenek! Vagy hogy ő kerüljön el otthonról. És teljesült a kívánsága, nem igaz? – Mindjárt ott vagyunk – mondta, habár Marié–Terese teljes mértékben kényelembe helyezte magát, a teste ellazult, s fejét a fejtámlának döntötte. – Úgy érzem, hogy ha még órákig vezetnél – mondta halkan –, akkor is boldogan ülnék itt, és nézném az elsuhanó tájat. Vin megfogta a kezét, és gyengéden megszorította. – Mikor voltál utoljára nyaralni? – Száz éve. – Pontosan tudom, milyen érzés. Amikor a Crestwood sugárút száztizenhathoz érkeztek, Vin beállt a kocsifelhajtóra. Egy alumínium lambériás, kis, kétszobás ház állt előttük, a bejárati ajtóhoz betonösvény vezetett. Ez volt az a hely, ahol felnőtt. A ház még soha sem volt ennyire jó állapotban, mint most: az alapzatot körülölelő bokrok szépen meg voltak nyírva, a hatalmas tölgyfáról levágták az elszáradt ágakat – amikor pedig kinőtt a fű a földön, hetente 270

egyszer lenyírták. A tetőt két éve cserélték le, és akkor javították meg a zsalukat és a kocsifelhajtót is. Ez volt a legtakarosabb ház az utcában, de lehet, hogy a környéken is. – Hát ez a ház kié? – kérdezte Marie–Terese. – Itt nőttem fel. Azon nyomban zavarba jött, de végül is ez volt a cél. Devina sosem tette be ide a lábát. Egyik munkatársa sem tudott erről a helyről. Azóta, hogy sikeressé vált, csak azt mutatta meg más embernek is, amire büszke volt. Kinyitotta a kocsiajtót. – Itt nőttem fel. Marie–Terese már kiszállt az autóból, mire Vin odaért hozzá, s szeme a ház minden négyzetcentiméterét átvizsgálta, a dúcolástól kezdve a tetőig. A férfi karon fogta, majd a bejárati ajtóhoz vezette. Amikor kinyitotta a zárat, és kitárult az ajtó, citromos illatosító aromája lebegett a levegőben. De ez az üdvözlés mesterségesnek hatott, hamisnak, mint illatot alkotó vegyi anyagok. Együtt léptek be a házba, majd Vin felkattintotta az előszoba villanyt, bezárta az ajtót, s végül felkapcsolta a fűtést. Hideg. Dohos. Rendeden. A ház belseje pont ugyanolyan volt, mint azon a napon, amikor a szülei leestek a lépcsőn. A rondaság megtestesülése. – Ebben a házban nőttem fel – mondta érdes hangon, majd lepillantott a házban található egyetlen új szőnyegre, amely pont a lépcső alján terült el. Marie–Terese mindent alaposan megnézett. Vin a nappaliban is felkapcsolt egy lámpát, hogy az ócska kanapé is látható legyen, a karfáin lévő kopott foltokkal... meg a cigarettacsikkekkel kiégetett alacsony kávézóasztal... valamint a könyvespolc, amelyet leginkább az 271

anyja üres vodkás üvegei tarkítottak, mivel olvasnivaló nemigen akadt. Citromsárga és narancssárga függönyök lógtak hervadtan és kopottan a kovácsoltvas függönytartó rúdon, és a padlót az a kifakult szőnyeg takarta, amelyen a lábak hosszú évek alatt utat vájtak a kanapé és a konyha között. Vin a konyhaajtóhoz ballagott, és úgy érezte, mintha ezer hangya masírozna a bőre alatt. Felkattintotta a tűzhely feletti lámpa kapcsolóját. A konyha, aminek családiasán kellett volna kinéznie, még a nappalinál is borzalmasabb állapotban volt. A műanyag konyhapultot kör alakú foltok csúfították, az akár hetekig is ott tárolt elrozsdásodott konzervdobozoktól. Az ezeréves hűtőszekrény, fityegő fogantyújával eredetileg arany színben pompázott – mostanra azonban már nem igazán lehetett látni, hogy mennyi maradt az eredeti színéből, és mennyi volt a rothadás és a kosz. A fenyőből készült konyhaszekrény régen csillogott, de mára tompává falcuk, és a beázott mennyezet alatt lévő fa fényezése csíkokban mállott le. Vin borzasztóan szégyellte mindezt. Ez volt az ő emlékeztetője, a rothadó valóság, amit rejtegetett, mialatt a külvilágnak csupán a szépséget és a gazdagságot mutatta. Vin hátrapillantott. Marie–Terese körbetekintett, ajka enyhén szétnyílt, mintha egy olyan filmbéli jelenetet nézne, amely mélységesen megdöbbentette. – Meg akartam neked mutatni – mondta a férfi –, mert így tisztességes. A szüleim alkoholisták voltak, apám vízvezeték–szerelő, anyám profi bagós. Ennyi. Sokat veszekedtek, és ebben a házban haltak meg. Hogy teljesen őszinte legyek, nem hiányoznak, és nem is sajnálom őket. Ha emiatt gazember vagyok, az is rendben van. 272

Marie–Terese a tűzhelyhez sétált. A főzőlapon, a gázégők között egy régi fakanáltartó hevert. Felemelte, majd leporolta. – A Nagy szökés... – olvasta el rajta a feliratot. – Az egy vidámpark északra. Hallottál már róla? – Nem. Nem vagyok idevalósi. Vin közelebb lépett, és egy pillantást vetett a piros lógóval ellátott, olcsó turista ajándékokra. – Egy iskolai tanulmányi kiránduláson vettem. Azt hittem, hogy ha a többi kölyök látja, hogy ilyen házias ajándékot vásárolok az anyámnak, sosem tudják meg, milyen is valójában. Valami ok miatt fontos volt számomra ez a hazugság. Normális akartam lenni. Marie–Terese nagyobb műgonddal tette vissza a tárgyat, mint ahogy az megérdemelte volna. Egy helyben maradt, tovább bámulva a tartót. – Én minden kedd este egy imacsoportba járok. A Szent Ferenc–katedrálisba. – Katolikus vagy? Én is. Mindenesetre katolikus templomban esküdtek meg a szüleim. Az én hitem meggyengült, azt hiszem. Marie–Terese egy hajtincset tuszkolt a füle mögé, és reszketőn fújta ki a levegőt. – Én... azért járok a gyűlésekre, mert normális emberek társaságára vágyom. Egy nap ismét... olyan akarok lenni, mint ők. – Szeme hirtelen a férfira tapadt. – Úgyhogy megértem. Megértem... mindezt. Vin szíve dörömbölt a mellkasában. – Ennek örülök – mondta fojtott hangon. Marie– Terese pillantása végigsiklott a környezetén. – ...minden egyes részletet értek. Vin kinyújtotta a kezét. – Gyere velem! Megmutatom a ház többi részét. Marie–Terese elfogadta a kinyújtott jobbot, és meleg 273

tenyere a férfi kezében jótékony hatást gyakorolt Vinre egész testét felvillanyozta, és megmutatta neki, milyen rideg és érzékeden is volt idáig. A férfi teljes szívével abban reménykedett, hogy Marie–Terese még ezzel a múlttal is elfogadja. Ezért imádkozott. Amint a lépcsőn felfelé lépkedtek, lábuk alatt csikorgott–nyikorgott a bűzös futószőnyeggel borított lépcső, a korlát pedig kidőléssel fenyegetett. A legfelső lépcsőfokon Vin kikerülte a szülei szobáját, egyenesen elment a fürdőszoba előtt, majd megállt egy zárt ajtó előtt. – Itt aludtam én. Miután benyitott a szobába, felkapcsolta a mennyezeti lámpát. Régi ikerágya még mindig a padlás eresze alatt álldogált magányosan, rajta hevert sötétkék ágyneműje, és egyeden párnája változatlanul olyan vastag volt, mint egy szelet kenyér. Az íróasztala, amelyen olykor–olykor megcsinálta a házi feladatot, még mindig az ablak alatt állt, és állítható lámpája továbbra is a mennyezet felé nézett. Rubik–kockája, fésűje és az 1989. júliusi Sports lüustrated magazin úszóruhás különkiadása egy akkori hírességgel a címlapon, mind úgy hevertek az asztalon, ahogy otthagyta őket. A tükör gagyi, fautánzatból készült keretébe különböző jegyek, fényképek és sok más vacak volt betűzve, s amint előrelépve meglátta benne a tükörképét, legszívesebben elkáromkodta volna magát. Bizony, még mindig ugyanaz a kép. Még most is egy zúzódásokkal tarkított arc nézett rá vissza. Na persze, most kivételesen nem az apja dekorálta ki a képét. Az ablakhoz lépett, és résnyire kinyitotta, hogy egy kis friss levegő áramolhasson be a szobába. Beszélni támadt kedve. Ezért így is tett.

274

– Tudod, az első randinkon Montrealba vittem Devinât. A magán repülővel hozattam oda, majd a Bitz Carlton Hotel lakosztályában szálltunk meg. Annyira le volt nyűgözve, ahogyan terveztem, és a mai napig fogalma sincs, honnan jöttem. Nagyrészt én intéztem így, de az az igazság, hogy sosem érdekelte a múlt. Miután közöltem vele, hogy a szüleim halottak, többet nem kérdezett felőlük, én pedig nem jelentkeztem önkéntes beszámolóval. – Vin megfordult. – Feleségül akartam venni. Már megvolt a gyűrű is – és lám–lám, épp ma délután találta meg a gyémántot. – Ó... te jó ég! – Miután elköszöntem tőled, hazamentem, kinyitottam az ajtót, s ott állt örömmámorban úszva, kezében a dobozzal. Marie–Terese a szája elé emelte a kezét. – És mit csináltál? Vin az ágyhoz ballagott és leült. Amikor felszállt egy vékony porréteg, elfintorodott. Aztán felállt, és felnyalábolta a paplant. – Csak egy pillanat. Kint a folyosón kirázta a steppelt takarót, miközben az arcát elfordította a porfelhő elől. Amikor már nem jött ki belőle több por, visszavitte a szobába, letakarta a csupasz matracot, és visszaült. – Hogy mit csináltam... – dörmögte. – Hát, lefejtettem a nyakamból a karját, és arrébb léptem. Majd közöltem vele, hogy nem tudnám magam lekötni, hogy hibát követtem el és hogy sajnálom. Marie–Terese odaült mellé az ágyra. – Erre mit felelt? – Jeges nyugalommal fogadta. Mondtam, hogy megtarthatja a gyűrűt. Felment vele az emeletre. Körülbelül negyedóra múlva lejött egy halom ruhával a bőröndjében. 275

Azt mondta, hogy rögtön elviteti a többi cuccát, és itt hagyja a kulcsot. Egyáltalán nem tűnt zaklatottnak, teljesen visszafogta az érzéseit. Igazság szerint nem tűnt meglepetnek. Sohasem voltam belé szerelmes, és ezt ő is jól tudta. Vin a falhoz hátrált, hogy neki tudjon dőlni. A plafonon lévő hőlégbefúvó meleg levegőt fújt az arcába, amely ellensúlyozta az ablakpárkánynál beszűrődő hűvös és friss levegőt. Egy pillanattal később Marie–Terese is követte a példáját, csak ő felhúzta a térdét, és körbefonta a karjával. – Ha nem voltál belé szerelmes, akkor miért vettél neki gyűrűt? – Mert ez egy újabb olyan dolog volt, amire szert tehettem. Csakúgy, mint Devina. – Marie–Terese–re pillantott. – Amúgy nem vagyok rá büszke. De korábban nem érdekelt... – Korábban? A férfi elkapta a tekintetét. – Ezelőtt. Hosszú csönd állt be, mialatt a két légforrás összekeveredett, és a hőmérséklet kiegyenlítődött a szobában. – Ahogy korábban mondtam, hétéves a fiam – szólalt meg Marie–Terese hirtelen. A térdén nyugtatott keze ökölbe szorult, és elfehéredett a szorítástól. – Nem muszáj ellenszolgáltatást nyújtanod a magánéletedről – dörmögte a férfi. – Csak azért, mert én elmondtam neked dolgokat, nem jelenti azt, hogy automatikusan viszonoznod kell a szívességet. Marie–Terese szája apró mosolyra húzódott. – Ó. Tudom. Csak az a helyzet... hogy elszoktam a beszédtől. – Akkor már ketten vagyunk így. 276

A nő szeme a szobát vizslatta, majd pillantása a nyitott ajtóra szegeződött. – Sokat veszekedtek a szüleid? – Állandóan. – És... verekedtek is? – Igen. Anyám arca legtöbbször lila mintás volt... habár ő is ugyanúgy odasózott az öregnek – na nem mintha ez bármilyen módon is feljogosíthatta volna az apámat arra, hogy az öklét használja – csóválta meg a fejét. – Nem érdekel, hogy milyen az adott helyzet, egy férfinak soha, de soha nem szabad kezet emelnie egy nőre. Marie–Terese a térdére hajtotta az arcát, és Vint nézte. – Néhány férfi nem osztja ezt az életszemléletet. És néhány nő nem üt úgy vissza, mint ahogy arra az édesanyád képes volt. Amikor egy morgás törte meg a szoba csendjét, Marie–Terese felhúzta a szemöldökét... ami megerősítette, hogy igen, a mély, veszélyes hang a férfiből bukott ki. – Mondd, hogy nem személyes tapasztalatból beszélsz! – mondta Vin elsötétült arccal. – Ja, nem... – jött a halk válasz. – De elég kemény volt véget vetni a házasságomnak. A volt férjem elrabolta a fiunkat, és az egész országon végighurcolta. Nem tudtam... hogy hol van a gyerekem, vagy hogy mi történt vele... három hónapon át. Három hónapba, egy magánnyomozóba, ügyvédekbe és még több ügyvédbe került, hogy kiszabaduljak a kötelékből és megmeneküljek tőle. Valamint, hogy biztosítsam, hogy a fiam biztonságban legyen. Kezd körvonalazódni a kép, gondolta Vin. Megkönynyebbült, hogy legalább fizikailag nem bántalmazták Marie–Terese–t. 277

– Ez sokba kerülhetett. A nő igenlően bólintott, majd ismét lehajtotta a fejét. Tekintete Vinre tapadt. – A volt férjem sok mindenben hasonlított rád. Nagyon jómódú, erőteljes... és jóképű volt. A francba. Az nagyon jó, ha vonzónak találja őt, de Vin jól tudta, hogy mire fog kilyukadni. Mégis hogy a fenébe győzze meg arról, hogy ő nem... – Habár ő soha nem tett volna ilyet – folytatta a halk hang. – Sohasem hagyta volna magát ennyire... sebezhetőnek láttatni. Ha úgy vesszük, valójában ez a legkedvesebb dolog, amit egy férfi valaha is értem tett... köszönöm. Vin nagyon lassan felemelte a kezét, hogy Marie– Terese minden mozdulatát nyomon tudja követni. Majd mielőtt tenyerébe fogta az arcát, bőven hagyott neki időt arra, hogy kitérjen az útjából, ha úgy akarná. De Marie–Terese nem mozdult. Csak a szemébe nézett, és összekapcsolódott a tekintetük. A pillanatok percekké váltak, és egyikőjük sem törte meg a varázslatot. A tapintható csendben Vin előrehajolt, a nő ajka válaszul szétnyílt, az állát felemelte a térdéről, mintha felkészülnie a férfi szájával való találkozásra. Vin azonban a homlokát csókolta meg. Majd a karjába vonta, szorosan magához ölelte, és ott tartotta. Miközben a mellkasán nyugodott a feje, Vin lassan, körkörös mozdulatokkal a hátát simogatta. A Marie–Terese testéből kiszakadó remegés sokkal teljesebb, mélységesebb és bizalmasabb megadásról árulkodott, mintha szexet kínált volna a férfinak cserébe. S Vin a neki ajándékozott bizalmat a kellő nagyrabecsüléssel fogadta el.

278

Állát a nő feje búbján pihentetve, a szeme a szoba másik végébe tévedt... s meglelte a választ a kérdésére, amin első találkozásuk óta töprengett. A tükör keretébe dugott sok fotó között volt egy kép a Madonnáról. Hollófekete hajával és ragyogó kék szemével elbűvölő volt, fejét enyhén lefelé billentette, aranyglória ragyogott a feje fölött, és egész alakját tündöklő aura vonta körbe. Vin egy evangélista hittérítőtől kapta a kártyát, aki egy nap felbukkant a ház küszöbén. Az egyetlen ok, amiért ő nyitott ajtót az volt, hogy részeges anyja már éppen elindult a bejárat felé, hogy feleljen a csengőre, s a fiú egyszerűen képtelen lett volna elviselni a szégyent, hogy egy vadidegen koszos otthonában és zsíros hajjal lássa az anyját. Az ajtó előtt álldogáló férfi fekete öltönyt viselt, s Vin legszívesebben ilyennek képzelte volna el a saját apját – rendesnek, tisztának, egészségesnek és nyugodtnak. Vin azt hazudta, hogy a szülei nincsenek otthon, s amikor a hittérítő benézett a nappaliba, azt mondta az anyjáról, hogy egy beteg rokon. A férfi szeme megtelt szomorúsággal és bánattal, mintha egyáltalán nem találná ismeretlennek az efféle helyzetet. A lényegre térve átnyújtotta Vinnék a kártyát, s hozzáfűzte, hogy ha menedékre lenne szüksége, csak hívja a hátoldalon található telefonszámot. Vin elvette a képet, s az emeleti szobájában ülve sokáig szorongatta a kezében. Az apja és az anyja elől úgy rejthette el a kártyát, hogy látható helyre tette. Az anyját rendszeresen elfogta a paranoia, és olyankor felforgatta a fia szobáját, kidobálta a ruháit a fiókokból, s addig forgatta az ágyát, míg üresen nem állt a keret, a matrac meg a szoba másik végében kötött ki. De most végre meglelte a választ. 279

A képet bámulva rájött, hogy Marie–Terese kiköpött mását látja.

280

Huszonkettedik fejezet Jim nagy gonddal és elszántsággal farigcsált egy fadarabot. A lábánál, a padlón kiterített újságpapír egyre inkább tele lett a növekvő faforgács halommal. Kutyus szintén a padlón heverészett, közvetlenül Jim műhelye mellett, és a nagy barna szemében csillogó értelem arra engedett következtetni, hogy minden szinten megérti, hogy valaki miért foglalatoskodik ily módon egy fahusánggal. – A sakk–készletem egyik figurája lesz – közölte Jim az ebbel, s egy cipős dobozra bökött a fejével, amelyben a hónapok során készített figurák sorakoztak. Megszemlélte a tenyerében tartott munkadarabot. –Azt hiszem, ebből... már unom, hogy mindig csak gyalogokat faragok. Ez most a királynő lesz. A birtok egyik tölgyéből nyerte a fát. Egy hete a tanyán átfúvó, utolsó, harapós téli szél letört egy tökéletes ágat a fáról. A százhúsz centi hosszú faág olyan vastag volt, mint a csukója, és egyenes, akár a combcsontja. Mostanra már csak vagy hetvenöt centi maradt belőle. Jim olykor–olykor kifaragott egy–egy figurát, egyenletes ütemben hasítva le a darabkákat. A központi irodától kapott vadászkéssel dolgozott. A kés bőrnyelét saját verejtéke öregbítette, a rozsdamentes acélpenge egyik oldala recés, a másik sima volt. A patinás felületen visszatükröződő fényt vizsgálgatta, miközben felemelte a szerszámot. Milyen vicces, hogy egyszobás lakásában csak sakkfigurák faragására használja a kést, gondolta. Más körülmények között halálos fegyverként alkalmazta. Az eszköz a célnak megfelelően változott. 281

Amikor visszatért a munkájához, a penge kaparászó hangot hallatott, ütemes reszelést, ahogy a hüvelykujja segítségével önmaga felé húzta a kést. Minden egyes mozdulata óvatos volt, a farigcsálással pedig apránként feltárult a fadarabban rejlő sakkbábu. Igazi felfedezés. Az elmúlt húsz évben sok órát töltött el így, egyedül. Tévé és rádió nélkül. Csak egy darab fa és a kése. Madarakat, állatokat, csillagokat és értelmetlen betűket faragott ki. Arcokat és helyeket. Fákat és virágokat. Sok előnye volt a hobbijának: olcsó volt és hordozható, és mellesleg mindig nála volt a pengéje. Akármerre járt is. A puskák jöttek és mentek. Akárcsak a többi fegyver. A főnökök szintúgy. De a kés mindenhova elkísérte. A penge oldala tükörsima volt újkorában, és első dolga az volt, hogy kivitte a szállásáról, és mindkét oldalt sárral dörgölte be. A csillogást és fényességet tompítva a mesterségét könnyítette meg, és használhatóbbá tette az eszközt. A fegyver sosem okozott neki csalódást. És még ha nem mondta is ki hangosan, de remekül vitte a fát is... Csörögni kezdett a mobilja az ágytakarón. Jim lerakta a tölgyfaágat, de megszokásból magánál tartotta a kést. Kinyitotta a telefont. A hívószám rejtett volt, de pontosan tudta, ki telefonál. Mielőtt fogadta a hívást, jó ideig tétovázott. Jól tudta, ha most válaszol, újra megpróbálják beszervezni. Megnyomta a hívásfogadást, és a füléhez emelte a telefont. – Igen. Csend. Majd egy mély, halk hang szólt a kagylóba. – Melyik figurán dolgozol éppen? A nyomorult! Ez a gazember Matthias mindig is túl sokat tudott. 282

– A királynőn. – A régi szokásokat nehezen veti le az ember. Ahogy a volt főnököket is. – Azt hittem, soha többet nem hívhatlak fel. – Magadtól semmit se tudtál kideríteni. Nem igaz? – Vajon mennyi időt pocsékoltál el azzal, hogy a nyomomra bukkanj... Hirtelen csönd állt be a beszélgetésben. – Az a rendszámtábla. Miért kell róla a háttérinfó? Á, szóval ezért hívta fel. – Semmi közöd hozzá. – Nem szeretjük, ha valaki szabad zsoldosként tevékenykedik. Semmilyen szinten sem. Tehát, ha netalán hasonló szarságon töröd a fejed, nemcsak az aktív szolgálatról kerülsz le, hanem még nyugdíjazunk is. Vagyis nem aranyóra, hanem egy fakoporsó várna rá a jövőben: a főnökei nem a rolexes napnyugta hívei voltak. Csak egy nap nem ébredsz fel. – Nem érdekel, Matthias. Ismerem a szabályokat, és ha csak azért hívtál, hogy még egyszer megbizonyosodj erről, akkor elvesztegetted... – Mi a rendszámtábla? Jim megtorpant. Ezek szerint még mindig áll az a szívesség, morfondírozott Jim, hiszen ez lehet az egyedüli oka, hogy a volt főnöke – alias Matthias, a gazember – a szám felől érdeklődik. Jim megadta neki Marie–Terese rendszámtáblájának az adatait és minden apróságot, amit a nőről megtudott. Meg volt róla győződve, hogy a keresést annak ellenére sem fogják hátráltatni, hogy kormányzati berkekben folytatják le. Matthias egyrészt roppant diszkrét tudott lenni. Másrészt pedig csak egyetlenegy ember rendelkezett nála több hatalommal. És az a gazember nem az Ovális Irodában dolgozott. 283

Bizony, néha nem baj, ha a nagyfőnök neked köszönheti az életét. – Majd kereslek – közölte a másik férfi. Amikor megszakadt a vonal, Jim a késre szegezte a tekintetét. Matthias is kapott egy ugyanilyet akkor, amikor Jim, s meglehetősen jól tudta használni... emellett még az „irodai" politikában is remekelt, míg Jim megmaradt a harctéren. Az egyik életút a csúcsra repítette Matthiast, mialatt Jim... egy garázs feletti egyszobás garzonban kötött ki. Teljesen új főnökök felügyelete alatt. Jim fejcsóválva próbálta összehasonlítani a kriketlabdás, farkaskutyás és kastélyos négy arisztokrata puhány fickót Matthiasszal és a csapatával. Első ránézésre nyilvánvaló volt, hogy melyik oldal győzedelmeskedne. Azonban Jimnek volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a túlvilági fickók olyan titkos arzenált rejtegetnek a tarsolyukban, amely mellett Matthias konvencionális és nukleáris fegyverei gyerekjátéknak tűnnek. Jim visszament Kutyus mellé, és leült az ócska székre, de most a mobilt is vitte magával. Miközben tovább farigcsált, új munkakörén töprengett. Feltéve, hogy Vin végigcsinálta, amit eltervezett, és szakított Devinával, aztán valahogy áttörte a burkot, amit Marie–Terese önmaga köré épített, neki mi a franc a szerepe a válaszutas történetben? Oké, talán közrejátszott abban, hogy péntek este mindkettőjük ugyanazon a helyen legyen, de ezt leszámítva, mi egyebet csinált még? Ez vagy a világ legkönnyebb megbízatása volt, vagy valamit nagyon félreértett. Kis idő elteltével az órára pillantott. Aztán fél órával később ismét. 284

Matthias gyorsan dolgozott. Mindig. És Jim látszólag könnyű dologra kérte meg: ellenőrizze le egy ötéves Toyota Camry tulajdonosát, és az autó nyilvántartásba vételét. Egy ilyen feladat mindössze két egérkattintást, hat leütést a billentyűzeten és egy másodperc tört részét igényelte. Hacsak nem tört ki nemzetbiztonsági vészhelyzet. Vagy valami nagyon nem stimmelt Marie–Terese irataiban. Oka volt annak, hogy a sötét sikátorokban az emberek miért néztek a hátuk mögé. Jó ok arra, hogy a legtöbben sietősre vegyék, még ha nem is volt hűvös az idő. Kitűnő okok szóltak a fényárban úszó utcák előnyben részesítése mellett. – Ó... istenem ne... kérlek... A kerékkulcs ismét lesújtott, s ezzel elfojtotta a könyörgést. Hirtelen mintha leoltották volna a villanyt: egyik pillanatban fényáradat, a következőben pedig a mindent körülölelő sötétség. Egyik pillanatban még hallotta a hangot, a következőben a csend töltött be mindent. Mindkét férfi arcáról csöpögött a vér. Tudatos gondolat helyett a düh késztette arra, hogy egyre magasabbra emelje a karját. Még egy csapás, és nem csak ideiglenes lesz a csend. A testsúlyát úgy helyezte, hogy a lehető legtöbbet tudja kihozni a lefelé irányuló röppályából, aztán... A sikátor végén elsuhant egy autó első lámpája, a fénycsóvák a bal oldali épület tégláit érték, aztán teljes hosszában bevilágították a durva falat. Nem volt idő még egy ütésre. Egy pillanat tört része alatt őt is megvilágítja a két fényszóró. 285

Sarkon fordult, majd mint a villám, a sikátor másik végéhez futott, amilyen gyorsan csak tudott. Meg fogják látni a kabátját, és a baseballsapkája hátsó részét, de Caldwellben rengetegen hordanak fekete anorákot, a fekete sapka pedig csak egy a sok közül. Azon nyomban fékcsikorgás törte meg az éjszaka csendjét, és egy hang kiáltott fel. Ó csak tovább sietett, a mellékutca sarkát célozva meg. Amikor már nem hallotta a kiabálást és az őt üldöző kocsi dübörgő motorját, három háztömbnyire a tetthelytől úgy döntött, lelassíthatja lépteit, végül pedig elbújt egy kapubejáróban. Lehántotta magáról a széldzsekit, beletekerte a kerékkulcsot, összecsomózva a kabátujj alatt, nehogy kiessen, közben pedig végig visszatartotta a lélegzetét. A kocsiját nem messze parkolta le, elkerülve a Vasálarc parkolóját, csak a biztonság kedvéért. És milyen jó döntésnek bizonyult! Miután újra normális ütemben és egyenletesen lélegzett, továbbra is a biztonságot nyújtó búvóhelyén maradt. A rendőrautók szirénája körülbelül öt perccel később hangzott fel, aztán két rendőrségi jelzéssel ellátott kocsi száguldott el előtte. Tovább várt. Úgy másfél perc elteltével, egy harmadik jelöletlen rendőrkocsi süvített el mellette, a műszerfalon villogó szirénával. Amikor nem jött másik jármű, levette a baseballsapkát, és a farmerzsebébe nyomkodta. Aztán levette az övét, és a pulóverét feltűrve a mellkasához rögzítette vele a becsomagolt, véres kerékkulcsot. Miután megigazította az öltözékét, kisurrant a kapubejáróból, és mint egy szellem, a négyszáz méterrel arrébb parkoló kocsijához osont.

286

Nem ment se gyorsan, se lassan, s noha folyamatosan körbepásztázta a környezetét, a feje meg sem moccant. Egy véletlen járókelő csak egy másik gyalogost látott a személyében, aki éjfél után az utcákon kóborol, hogy a barátaival találkozzon, vagy éppen a barátnője házához tart. Semmi különös. Teljesen észrevétlen maradt, ahogy elhaladt néhány férfi, egy hajléktalan nő és két–három szerelmespár mellett. A kocsi pont ott állt, ahol hagyta, de a pulóvere alá rejtett szerszám miatt nagyon óvatosan kellett beülnie. Beindította a motort, s a Trade utca felé vette az irányt. Ekkor süvített el a kocsi mellett a mentőautó, és ahogy azt a közlekedési szabály kívánta, kitért az útjából, hogy kényelmesen elférjen. Levágta az utat a folyó mentén, és a késő éjszakai forgalommal haladt egy ütemben. Már ha azt forgalomnak lehetett nevezni. Ilyen későn nem túl sok ember kocsikázott a városban, s amint eltávolodott a központtól, egyre ritkult a forgalom. Úgy huszonöt kilométerrel arrébb lehúzódott az út szélére. Itt már nem voltak utcai lámpák. Sem kocsik. Csak egy út, amelynek a mentén egészen a padkáig kihúzódtak a fák és a bokrok. A férfi kiszállt a kocsiból, bezárta az ajtót, majd az erdőn keresztül a folyó felé vette az irányt. Amikor a parthoz ért, átnézett a folyó túloldalára. Néhány ház állt a másik oldalon, de csak a kinti lámpáik égtek. Vagyis a lakók már mélyen aludtak – habár az sem számított volna, ha ébren fekszenek az ágyban, vagy a konyhába osonnak egy kis ennivalóért. A folyó itt nagyon széles volt, széles és mély. Felhúzta a fekete pulóverét, kiszabadította a kerékkulcsot, majd egy nagy karlendítéssel a vízbe hajította, a 287

rögtönzött széldzseki–úszóruhában. A csomag halk csobbanással a vízbe csapódott, majd egy szempillantás alatt elmerült. A folyó vagy három méter mély lehetett ezen a részen, de ami még jobb, pont itt tett egy kis kanyart. A kerékkulcsot nemcsak magával sodorta, messze Caldwelltől, hanem a part széléről a víz közepébe is ragadta. Visszament a kocsiba, majd elhajtott. Rövid ideig még kocsikázott, miközben a helyi rádiót hallgatta, és izgatottan várta, mikor tudósítanak a sikátorban történtekről. De semmi ilyet nem mondtak be. Az FM sávon hip–hop és poprock zene szólt, az AM–en pedig összeesküvés–elméletek gyártói és jobboldali politikusok acsarkodtak. Mialatt vezetett, találomra balra és jobbra fordult, és az estén gondolkodott. Érezte, hogy ismét a régi szokások rabjává válik, és ez nagyon nem számított jó fejleménynek. Azonban látszólag elkerülhetetlennek tűnt. Tegnap este sokként hatott rá, amikor kicsinálta azt a két egyetemista fiút, a mai kerékkulcsos dolog azonban csak szokásos ügynek számított. A francba, hiszen a pasas sem erőszakosan, sem illetlenül nem bánt a nővel. De lefeküdt vele, s ez elég indok volt. Látta az elégedett vigyort az arcán, amikor kijött a mosdóból, ahol korábban a nővel együtt tűnt el. De volt annyi sütnivalója, hogy tudja, több embert nem nyírhat ki a belvárosban. Mert előbb vagy utóbb el fogják kapni. A saját kárán tanulta meg ezt a leckét. A megoldás abban rejlett, hogy elrabolja a nőt, és ezt már meg is tette. Szinte. Amikor megbizonyosodott róla, hogy nem követik, s már nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy megnézze, mi megy a tévében, elindult hazafelé – mármint oda, amit idestova két hónapja az otthonának nevezett. 288

Egy külvárosi házat bérelt, olyan környéken, ami tele volt fiatal, kisgyermekes családokkal vagy gyermektelen öreg párokkal. Az ingatlanpiaci csődnek köszönhetően sok családnak nehezen kelt el a háza, neki viszont könnyen ment az albérletkeresés. Ezer dollár volt a havi bérleti díj. Nem jelentett problémát. A kocsibejárón felhajtva megnyomta a garázsajtó gombját, s a kocsiban várt, míg az ajtótábla fel nem emelkedett... Furcsa. A szomszéd házban égett a villany. Egy az előszobában, egy másik a nappaliban és egy harmadik az emeleten. Azelőtt mindig sötétség honolt a házban. Nem érdemes ezzel foglalkoznia – amikor annyi minden történt vele is. A garázsban megnyomta a távirányítót, s amíg le nem gördült az ajtó, nem szállt ki a kocsiból. Nehogy valaki meglássa. Az előszobából nyíló fürdőszobába ment, s felkapcsolta a villanyt. A tükörbe pillantva észrevette, hogy a felső ajkára ragasztott bajsza kicsit ferdén áll, valószínűleg a verekedés miatt. Nem túl jó, de legalább senki sem nézett rá furcsán, ahogy a kocsijához sétált. Akkor történhetett, amikor a folyónál volt. Letépte a szőrcsíkot, majd lehúzta a vécén. Mindeközben azon töprengett, hogy itt kellene lemosnia a ráfröccsent vért is, de jobbnak találta mindezt a fent lévő mosdóban elintézni. A ruháival mi legyen? A dzsekije megvédte pulóverét attól, hogy véres legyen – ám az már a Fludsonben úszkált –, a farmerját viszont vérfoltok tarkították. A francba, ez elég nagy gond. A nappaliban lévő kandallót még sohasem használta, tűzifája sem volt. Mellesleg, ha most nekiáll begyújtani, a szomszédok kiszagolhatják a füstöt, s később emlékezhetnek rá.

289

Jobb lesz, ha a sötétség beálltával a folyóba hajítja majd a nadrágot, pont úgy, ahogy a kerékkulccsal is tette. A sapka. Az is rajta volt. Kivette a farzsebében lapuló baseballsapkát. Csak pár petty szennyezte be, de ez is elég volt ahhoz, hogy a kidobandó tárgyak listájára kerüljön. Manapság semmilyen anyagot sem lehet elég tisztára mosni ahhoz, hogy a helyszínelők ne találjanak rajta bizonyítékot. Az embernek csupán két választása maradt: elégeti vagy véglegesen megszabadul a ruhadarabtól. Az emeleten megtorpant a lépcső tetején. Mindkét kezével hátrasimította a haját, hogy a lehető legsimábban és rendezettebben tapadjon a fejéhez. Lehet, hogy jobb lenne lezuhanyoznia, mielőtt bemegy, de nem tudott annyit várni. Mellesleg a fürdőszoba felé menet át kellett haladnia a hálószobán, úgyhogy mindenképp látni fogja őt a nő. Az ajtóhoz ment. – Hazajöttem. A szoba túloldalán a nő a sarokból tekintett rá. Mint mindig, most is gyönyörű, szerény és ragyogó volt, a szempár együttérzést és melegséget sugárzott, alabástromfehér bőre csillogott az utcai lámpa homályos fényében. Válaszra várt, aztán emlékeztette magát rá, hogy hiába. Mária Magdolna néma maradt, a szobor, amelyet olyan csendben lopott el hajnalban, mint amilyen csend a templomban honolt. Muszáj volt ellopnia. Most, hogy már tisztában van a nő foglalkozásával, ez a szobor jelképezte őt, s ez segített neki átvészelni a külön töltött időt mindaddig, míg végül véglegesen oda nem kerül, ahová tartozik –vagyis hozzá. Igen, tisztára olyan, mint ő... az arc, az arckifejezés és az apró, kecses kéz, mely imára kulcsolódik... 290

A szobor emlékeztette arra, hogy csak azért, mert egy mocskos, koszos szajha, még nem szabad megölnie. Ó egy... félrevezetett lélek, a jó útról letévedt ember. Akárcsak ő. De börtönben ült a tetteiért, és most már látja a helyes utat... Na persze, apró kilengésekkel. Törökülésbe helyezkedett a szobor előtt, majd felnyúlt, és a tenyerébe zárta az arcát. Az ő asszonya volt, s egy kicsit csalódást okozott, amikor nem viszonozta az érintését, és nem bálványozta őt annyira, mint ahogy azt elvárta volna tőle. De ezért volt szüksége a hús–vér kiadásra is.

291

Huszonharmadik fejezet Marie–Terese meg volt róla győződve, hogy a férfi megcsókolja. A száján. Egyik része csak erre vágyott, de egy picit meg is ijedt. Lehet, hogy a szó valós értelmében rendszeresen testi aktust létesített másokkal, de már három éve nem csókolózott senkivel. És akkor is csak azért, mert kényszerítették rá. Azonban a várt mozdulat helyett Vin a homlokához nyomta az ajkát, és a mellkasához vonta őt – s most a férfi erőtől duzzadó karja tartotta, a szíve hangosan lüktetett a fülében, és a testéből sugárzó melegség belé is átáramlott. A férfi nagy keze lassú köröket rajzolt a hátára. Marie–Terese végighúzta a tenyerét a férfi mellkasán. A kasmírszövet alatt kemény volt a teste, ami rendszeres edzésről árulkodott. Elképzelte, milyen lenne a férfi ruha nélkül. Elképzelte, milyen érzés lenne a száján forró ajka. Elképzelte, milyen lenne, ha meztelen testük egymáshoz tapadna. – Azt hiszem, lassan mennünk kell – mondta Vin, s hangjától az egész mellkasa berezonált. Marie–Terese nem akarta itt hagyni a szobát. – Muszáj? Vin lélegzete elakadt, majd ismét kifújta a levegőt. – Így lesz a legjobb. – Miért? A férfi vállat vont, s a mozdulattól pulóvere a nő arcához dörzsölődött. – Mert szerintem így lesz a legjobb. 292

Hát, nagyon udvariasan, de elküldték. Istenem, mi van, ha az egészet félreértette... Marie–Terese hirtelen eltolta magát a férfitól. – Rendben, ha így aka... Nagy sietségében megcsúszott a keze a bársonyos szöveten, és a férfi mellkasának esett. A keze valami keményet súrolt a deréköv alatt. De nem olyan keményet, mint a beton. – Sajnálom! – mondta Vin, miközben arrébb húzta a csípőjét. – Hm, igen, itt az ideje, hogy men... Marie–Terese lenézett. Egyértelműen a férfi erekció– ját látta, és akkor a gerincén azonnal végigdübörgött saját, tomboló, szexuális vágya. Mintha fejbe kólintották volna. Kívánta a férfit. Szüksége volt rá. És hirtelen minden ésszerű gondolata, ami arra intette, hogy nem szabad erre gondolnia, üres fecsegésnek tűnt... Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Csókolj meg! – suttogta. Vin már éppen fel akart állni, amikor megtorpant. Miközben nagy levegőt vett, a földre szegezte a tekintetét, s nem szólt egy árva szót sem. – Ó – mondta Marie–Terese. – Már értem. Lehet, hogy a teste akarta, de az elméje még a gondolattól is tiltakozott, hogy egy szajhával feküdjön le. Rémisztő gyorsasággal peregtek le a kliensek arcai lelki szeme előtt. Legalábbis, amennyi az eszébe jutott. Többen voltak, mint amennyit meg tudott volna számolni, és közé és a férfi közé tolakodtak, aki a gyerekkori ágyán ülve, mindenkinél vonzóbban nézett ki. Nem akarta a többi férfit. Minden tőle telhetőt megtett azért, hogy elszigetelje magát a férfiaktól. Gumit használt, és választófalat vont maga köré, hogy a lehető legérintetlenebb maradjon a fizikai kontaktus során.

293

Azonban Vint... Vint minél közelebb akarta magához tudni, de a férfi képtelen volt erre. Hát, ezért csak ő volt a hibás, senki más. Azt feltételezte, hogy amíg nem kap el semmilyen betegséget, a tettei hosszú távú hatása csak emlékképekre korlátozódik, amiket elszántan próbál majd elfelejteni. De ez rák volt, nem influenza. A köztük tornyosuló férfiak százaitól alig látta Vint, s a férfit ugyanúgy elvakította a névtelen, láthatatlan tömeg, mint Marie–Terese–t. Nagyot nyelt, majd arra gondolt, hogy... ó, istenem, bármit megadna azért, hogy Vin és ő tiszta lappal induljanak. Bármit... kivéve Robbie–t. Marie–Terese lecsúszott az ágyról, de még mielőtt kimenekülhetett volna a szobából, Vin elkapta a kezét. – Nem tudnám beérni csak egy csókkal – tüzes tekintete a nőre siklott. – Ez az egyeden oka annak, hogy visszafogom magam. Szeretnélek azzal áltatni, hogy úriember vagyok, s egy szavadra abbahagynám, amit csinálok, de nem bízom magamban. Ma este nem. A te fajtádnak nincs joga nemet mondani. A nő rekedt hangon felelt. – Már úgyis tudod, hogy ribanc vagyok. Szóval nem foglak leállítani. Vin arckifejezése jegessé vált, és elengedte Marie– Terese kezét. Egy pillanattal később felállt, és átható pillantást vetett rá. – Soha többet ne merj előttem így beszélni magadról! Érted? Soha többet! Nem érdekel, hogy kikkel voltál együtt, és mekkorára rúg ez a szám, nekem te nem ribanc vagy. Ha önostorozásba kezdesz, azt a saját szabadidődben tedd, engem kímélj meg tőle! Marie–Terese elhátrált, és összehúzta magát, várta, hogy a férfi keze ökölbe szorul és lesújt rá. Korábban 294

mindig ez történt, s jól megtanulta a leckét. Tudta, hogy mire képes egy dühös férfi egy nővel. De Vin csak bámult rá, az arcán ülő düh lassan elhalványult, s kifutott az arcából a vér. – Megütött téged, ugye? Marie–Terese erre a kérdésre nem válaszolhatott. Mert egy szimpla bólintástól is könnyekben tört volna ki. A ma este... ahogy a férfi is mondta, nem az az este volt, amikor bízhat magában az ember. Bár a munkahelyén való felmondás megacélozta lelkét, csak átmeneti erőt adott. Itt és most sebezhetőbb volt, mint valaha. – Jézusom! – suttogta Vin. Mielőtt feleszmélt volna, újra a férfi karjában találta magát, jó szorosan. Mialatt összefonódva álltak, Marie– Terese–ben valami felötlött a döntéseivel kapcsolatban... valami olyan, amit nem akart túl közelről megvizsgálni, ezért száműzte a gondolatot, és elzárta agyának egy távoli zugába. Felemelte a fejét, hogy a férfi szemébe nézhessen, majd így szólt. – Légy velem! Most. Vin kicsit hátrahúzódott, és puha tenyerébe fogta az arcát. – Biztos vagy benne? – Igen. Egy hosszú pillanat elteltével megtette az ajkuk közötti távolságot. Ó... milyen puha volt! Lágyan és óvatosan érintette meg az ajkát, csak simogatta, s eltolta, majd ismét simogatta. Ez jobb volt, mint amire emlékezett, mert minden eddig kapott csóknál jobb volt. Végigfuttatta a kezét a férfi karján, s úgy érezte, hogy a levegőben lebegnek, s szabad akaratuk köti össze őket, nem a helyzetük kényszere. Bár a kettejük közti 295

kapcsolat finom volt, a férfi ajka gyengéd, Marie–Terese keze pedig óvatosan tapogatózott, felizzott közöttük az elektromosság. Vin kicsit megállt. Nehezen szedte a levegőt, s kidagadtak a nyakán az erek. És nem csak ezt a hatást váltotta ki belőle a nő jelenléte. Amikor ránézett, teste mindenre készen állt, bármi történjék is ezután. Megköszörülte a torkát. – Marie–Terese... A nőnek már a nyelve hegyén volt, hogy megkérje a férfit, szólítsa az igazi nevén. – Igen? – kérdezte, s hangja legalább olyan rekedten hangzott, mint Viné. – Szeretkezz velem! Amikor az bólintott, felnyalábolta, s magára vonta az ágyon úgy, hogy pont rajta feküdjön. Keze lassú mozdulatokkal hátrasimította a haját, és elidőzött a vállán. – Tetszik, ahogy alattam fekszel – mondta Marie– Terese. Vin kicsit elmosolyodott. – Miért, milyen érzés? – Kemény – majd testét ívbe hajlítva, nekidörgölőzött a férfi gerjedelmének. Amikor Vin feje a párnára hanyatlott, és felszisszent, Marie–Terese a férfi izmos nyakára szorította az ajkát, s végigcsókolta egyenesen az erőteljes állig. Most ő forrasztotta össze csókban az ajkukat, és a férfi követte. Nyelvük játszadozott egymással, kezük felfedezőútra indult, testük a nyers szex ősi ritmusára hullámzott. Marie–Terese melle szinte fájt, a mellbimbója a mell– tartó anyagának feszült. Megfogta Vin kezét, s óvatosan az inge alá vezette. Ahogy a bordáin vándorló tenyér a bőrével érintkezett, Marie–Terese egyre hevesebben 296

szívta a férfi nyelvét, arra ösztönözve őt, hogy még szorosabban ölelje... – Vin... A férfi felnyögött, és hüvelykujjával a mellbimbóját dörzsölgette. – Felemészted az akaraterőmet. Muszáj, hogy meztelenül erezzelek. Vin csípőjén felülve, Marie–Terese lehúzta magáról a pulóverét, majd hirtelen rátört a szégyenlősség. Azt akarta, hogy a férfi gyönyörűnek lássa meztelenül. Mintha a gondolataiban olvasna, Vin rögvest így szólt: – Lekapcsoljuk a villanyt? Jó lennie. De akkor nem látná a férfit. – Vin, nem vagyok tökéletes. Vállrándítás volt a válasz. – Ahogy én sem. De azt megígérem, hogy bármit is mutatsz meg magadból, nagyon fog tetszeni, mert te vagy. Marie–Terese hagyta leesni a kezét, majd arra kérte őt: – Vedd le a blúzomat! Vin felült, úgyhogy egymás szemébe néztek, és Marie–Terese az ölében volt. Vin kigombolta a felsőjét egészen a köldökéig, közben szája a nő torkára tapadt, majd a kulcscsontjára, végül pedig a melltartója első kapcsára, bár kicsit ki kellett csavarodnia, hogy elérje. Tekintetét Marie–Terese–ébe fúrta, miközben felnyúlt, és kipattintotta a kapcsot. Nem engedte, hogy a melltartó leessen, a kezével tartotta. Milliméterenként végigcsókolta a mellét. Apránként fedte fel a bőrét, amíg a mellbimbójához nem ért, aztán kiszabadította a csipke fogságából. A férfi egész teste remegett a vágytól. 297

– Nem volt igazad – nyögte. – Hiszen... tökéletes vagy Azonnal birtokba vette a mellbimbóját. Újra és újra. Nézni, amit a férfi csinált, legalább olyan jó volt, mint érezni, és a kettő együtt, a látvány és az érzés felforralta a vérét, amíg levegő után nem kapkodott. Hála az égnek, hogy égve hagyták a villanyt! Vin megfordította a testüket. Marie–Terese került alulra, ő pedig fölé tornyosult, széles vállával kitakarta a plafonon lógó villanykörtét. Az ajkát ostromolta a csókjaival. Erős teste alatt a nő kicsinek és törékenynek érezte magát, de hatalommal telinek is: a másik azért lélegzett ennyire nehezen, mert kívánta, mert legalább olyan erős és követelőző volt a vágya, mint az övé, és ugyanolyan kínzó hévvel akarja birtokolni a testét. Egymás rabjává váltak. Aztán minden gondolata elszállt, amikor Vin a mellét csókolta, és miközben nagyokat szívott a bimbóján, a melltartója másik kosarát is félrehúzta. Majd meghalt a vágytól, hogy érezze a férfi csupasz bőrét a sajátján, ezért megfogta Vin hátán a pulóverét, hogy lehúzza. A férfi felült, és lerántotta magáról. A szoba túloldalán lévő tükörben Marie–Terese látta a meztelen hátát. A fentről érkező fény megvilágította széles vállát és hihetetlenül izmos felsőtestét. De a mellizmai látványa is felért egy misével. Egy valóra vált álom volt, ahogy erős izmai feszültek sima bőre alatt. Ajkával ismét a nő bimbóját becézgette. Erőtől duzzadó válla alatt húzódó mellkasától behajlított karjáig, minden egyes porcikája fenséges férfiállat volt, aki az ötvenezer évnyi evolúciót és szellemi fejlődést sutba vágva, a legalapvetőbb szükségletre, a nemsokára bekövetkező párosodásra termett. Egyszerűen tökéletes...

298

Marie–Terese megemelte a csípőjét, majd a férfi sűrű hajába fúrta az ujjait. A teste elolvadt Vin ajkának és kezének érintése alatt. A vágy hullámokban tört rá, s lába közt egyre növekedett a fájdalommal felérő sóvárgás. Amikor már nem bírta elviselni a kéjt, Marie–Terese széttárta a combját... Egyszerre nyögtek fel, amikor a férfi erekciója pont a megfelelő helyre került. Vin ívbe hajlította a testét, és a nő körme végigszántott a nadrágja derékrészén. Az óvatosság és gyengédség mind szép és jó volt, de mindkettőjük vágya az egekbe szökött, és minden aggodalmat elfeledtek. – Levehetem a farmered? – kérdezte a férfi. Vagy sokkal inkább nyögte. – Ó, igen... Marie–Terese a sarkára emelkedve meggörbítette a testét. Vin kikapcsolta a felső gombját, lehúzta a cipzárt, majd lehámozta róla a nadrágot. Marie–Terese fekete bugyit viselt, és amikor Vin meglátta, megtorpant, és csak falta a látványt a tekintetével. – Ó, te... jó ég! – suttogta. Amint előrenyúlt, és a hasán végigfuttatta az ujját, remegett a keze. Marie–Terese arra várt, hogy újra megcsókolja... vagy ráfeküdjön... vagy lehúzza a bugyiját... – Valami baj van? – kérdezte rekedt hangon. – Nem... semmi... csak nem bírok betelni veled. Végül megízlelte az ajkát. A szájuk egymáshoz ért, miközben csupasz mellkasa az övéhez simult, lábuk összefonódott. Együtt találták meg az ütemet, az érzéki ívet, majd a visszavonulást, aminek a váltakozása úgy felkorbácsolta mindkettejük vérét, hogy csak pihegni tudtak. – Vin... kérlek...

299

Miközben csókolta, Vin végighúzta a kezét a csípőjén a combjáig, majd a bugyiján. – Érezni akarlak... Marie–Terese megfogta a karját, s ujjait lefelé vezette, egyenesen legérzékenyebb, forró pontjához. Amint megborzongott a kéjtől, s még szélesebbre tárta a lábát, a férfi szájával birtokba vette a mellét, majd szívogatni kezdte... mindeközben ujjaival fel–le dörzsölte a bugyiját. – Még! – kérte nyögve. Vin keze a bugyi széle alá csusszant, majd meglelve a puhaságot, káromkodni kezdett. Teste tetőtől talpig megfeszült, csikorgatta a fogát, az izmok a nyakán, amelyeket nem sokkal ezelőtt Marie–Terese ajka becézett, teljesen kidagadtak. – Ó... Krisztusom... Aztán az egész teste elernyedt, lihegni kezdett, mintha megnyugodna. Egy pillanattal később visszahúzódott, és lenézett magára. – Mi történt? – kérdezte Marie–Terese lélegzet– visszafojtva. – Azt hiszem, elmentem. Amikor Vin elpirult, Marie–Terese elmosolyodott, és nem tudta abbahagyni. – Tényleg? A férfi a fejét csóválta. – Na jó, ez nem a legjobb fejlemény jelen pillanatban. Öt perccel később? Tökéletes lett volna. De pont most? Nem túl hasznos, az biztos. – Hát, én kívánatosnak érzem magam tőle – közölte Marie–Terese, majd végigsimított a férfi arcán. – Ahhoz én nem kellek.

300

Marie–Terese keze lassan lecsúszott a férfi mellkasáról kemény hasáig, majd övén át még lejjebb, egyenesen a... Vin feje hátrahanyatlott, s felsóhajtott. Egész törzse ívbe hajolt. – Ó, istenem! Kezét fel–le mozgatva kemény szerszámán, Marie– Terese a férfi nyakába fúrta a fejét, és megharapta. – Nem hiszem, hogy túlzott gondjaid lennének. Vin mellkasa összeszorult, majd sípolva tört elő belőle a levegő. – Le kell vetkőznöm. – Remélem is. Vin durva mozdulatokkal kikapcsolta az övét, lehúzta a sliccét, és villámgyors mozdulattal a földre hajította a nadrágját. Fekete boxerje alig fedte el férfiasságát. Vastag erekciója féloldalra fordulva ágaskodott, a vége alig várta, hogy kiszabaduljon Armani feliratú alsónadrágjának fogságából. Mielőtt visszadőlhetett volna az ágyra, Marie–Terese lehúzta izmos combján a boxert, szabaddá téve a férfiasságát. Már elélvezett, és a hímvesszője nedvesen csillogó hegyének látványa csak még jobban felizgatta a nőt. A nő a vastag rúdra fonta a kezét, majd fel–le kezdte mozgatni, miközben a férfi reakcióját figyelte. Vin fél kézzel a falnak támaszkodott, a feje hátrahanyatlott. Egy ritmusban mozogtak, s közben Marie–Terese a tükörbe pillantott. Látta, ahogy a férfi hátán az izmok hol megfeszülnek, hol elernyednek, a gerince hullámzik és a csípője... Marie–Terese hirtelen elengedte, gyorsan levette magáról a bugyiját, és hanyatt feküdt. Készen állt.

301

Vin lehajtotta a fejét, s szempillái alól bámult le rá, ezüstös szeme úgy csillogott, mint az acél a déli napsütésben. Mindkettőjüknek egyszerre jutott eszébe ugyanaz a dolog. – Vin nálad... – Van nálam gumi... Hála istennek, gondolta Marie–Terese, miközben Vin a tárcájában kutatott, majd elővett egy kis kék tasakot. Ugyan rendszeresen járt orvoshoz, fogamzásgátlót szedett, és nemrég volt felülvizsgálaton, de Vinhez való vonzalmától függetlenül, többé senkivel nem lesz meggondolatlan a testét illetően. A biztonságos szex az egyeden lehetőség. Attól pedig, hogy látta, a férfi mindkettőjükre vigyáz, még inkább felforrósodott a vére. Amikor Vin végzett, Marie–Terese levette az ingét és a melltartóját, és ismét úgy feküdtek az ágyra, ahogy az előbb voltak: ő hanyatt, a férfi pedig félig rajta, félig oldalt. Az óvszer hűvösen simult a combjához, s ahol megérintette, gyorsan hűlő nyomot hagyott maga után. Azt kívánta, bárcsak egy pillanatra érezhette volna a férfi szerszámát a testén. De Vin hirtelen rajta termett, a lába között, férfiasságának hegye a sikamlós bejáratot bökdöste. Marie–Terese mélyen Vin szemébe nézett, miközben magába vezette. Milyen jó érzés volt! Milyen erotikus és mindent betöltő érzés volt az egyesülésük! Milyen csodálatos dolog volt a férfi szemébe nézni, ahol a saját érzéseit látta visszatükröződni – a csodálattal vegyes ámulatot, hogy testüket mennyire egymásnak teremtették, és a vágyat a további felfedezésekre... a tényt, hogy most az egyszer nem érez fájdalmat, mert teste minden porcikája kívánja őt. 302

– Jól érzed magad. – kérdezte Vin torokhangon. – Tökéletesen. Marie–Terese átkarolta a férfit, szorosan, mialatt mozogni kezdtek. Mielőtt lehunyta a szemét, az utolsó kép, amit látott, ők voltak a tükörben: egymásba olvadt testüket, a lábát széttárva, és a férfi hevesen mozgó csípőjét. Ahogy a saját szemébe nézett, megdöbbent a látványon. Arca tűzben égett, haja a férfi izmos karja köré csavarodott, ajka pedig szétnyílt. A tekintete viharos szenvedélyről árulkodott. Igazi szex volt, a régi jó szokás szerint – két ember egyesülése, csak azért, mert az adott pillanatban ezt érezték helyesnek. Marie–Terese szemébe könnyek szöktek, és elhomályosították a tükörképét, ezért lehunyta a szemhéját, és arcát a férfi vállába fúrta. Valamilyen csoda folytán Vin egyszerre ölelte és szerette. Amikor a csúcsra ért, a testét elöntő gyönyör olyan szabadesésbe taszította, amire már csak halványan emlékezett, görcsösen kapaszkodott az élvezetet nyújtó férfiba, és teljesen elengedte magát. Vin gyönyöre ismét a tetőpontjára hágott, a teste megborzongott a kéjtől... Marie–Terese–nek egy tized másodpercig az futott át az agyán, hogy mi mindent tett a pénzért, és ennyi elég is volt ahhoz, hogy elrontsa a hangulatot. Hirtelen hideg szelet érzett a mellkasában, amely szétáramlott a testében, amíg teljesen meg nem dermedtek az erei. Vin elcsendesedett, mintha megérezte volna a változást benne, és felemelte az arcát a hajából. Aggódó arccal ránézett. – Mi történt?

303

Marie–Terese szóra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. – Semmi baj – mondta Vin lágy hangon, s ujjhe– gyeivel lesöpörte a könnyeit. – Bizonyára nagyon nehéz most neked. Még ha helyénvalónak tűnt is, akkor is nehéz lehet. A lány levegő után kapkodott, nem a megerőltetéstől, hanem az erőfeszítéstől, hogy ne veszítse el a józan eszét. – De mi lesz, ha minden egyes alkalommal ez történik, amikor... Veled vagyok, fejezte be gondolatban a mondatot. Azért ez már egy kicsit túlzás lenne. Hiszen még abban sem biztos, hogy a jövő héten ebben a városban lesz–e. Vin csókot lehelt a homlokára. – Más emlékek fogják felváltani azokat. Időbe telik majd, de így lesz. Marie–Terese belenézett a tükörbe, és a férfi testére gondolt, ahogy mozgott benne. Az érzés és a látvány felidézésének hatására a hideg apránként visszahúzódott, s helyét egy meleg hullám foglalta el. – Remélem, igazad van – mondta, miközben ujjával a férfi hajába túrt. – Teljes szívemből remélem.

304

Huszonnegyedik fejezet Vin a lehető legjobb takaróval borította be Marié– Terese–t, a testével. Isteni érzés volt, ahogyan ketten összekuporodva feküdtek a régi ágyán. Habár óvatosan kell bánnia a kezével, nem mindegy hogy merre jár. A meztelen, puha, gyönyörűséges női test olyan közel volt hozzá... Két orgazmus után, amelyből csak az egyik jött időben, a férfiassága még mindig büszkén meredezett. S még korántsem fogyott el az étvágya. Szóval nagyon kellett figyelnie arra, hogy a tenyere mivel érintkezik, ezért miközben lágyan simogatta a nőt, csípőjét félretolta az útból. A szemével azonban meggyűlt a baja. Tekintete folyamatosan a formás idomokra kalandozott, s amikor valamennyire kordába terelte látványra éhes látószervét, az egyik rózsaszín mellbimbón akadt meg a szeme. Nagy erőfeszítések árán sikeresen a mennyezetre fordította a tekintetét, s közben fogadkozott, hogy pont ott nem érinti meg a nőt. Ha végigsimít a mellén, akkor a szájával is birtokba kell vennie, az pedig még több érintéshez vezetne, azután pedig... Vinben még rengeteg szikra égett. Ha Marie–Terese– ről volt szó, valószínűleg a végtelenségig tudta volna szeretni. De egyelőre nem erőlteti a testi kontaktust. Aggasztották a könnyei. – Ne haragudj, hogy sírtam – szólalt meg Marie– Terese, mintha a gondolataiban olvasott volna. – Tehetek érted valamit? Egy mosoly volt a jutalma. – Már annyi mindent tettél. 305

Ettől dagadt a keble a büszkeségtől. – Valamikor szívesen megismételném. – Tényleg? – Végigfuttatta kezét a férfi válláig. – Minél előbb. A nő mosolya felmelengette a szívét. – Kár, hogy csak egy óvszer volt nálad. Dolgozhattunk volna az új emlékeken. – Ez tényleg kár. Egymás mellett maradtak, amíg az ágy feletti hőlégbefújó által gerjesztett meleget fel nem váltotta az ablakon beáradó hideg levegő. – Fázol – jelentette ki a férfi, mialatt Marie–Terese libabőrös karját dörzsölgette. – De kényelmesen fekszem. Vin áthajolt a nő testén, majd felkapta a földre dobott blúzát. Miközben rásegítette a ruhadarabot, megállt, és ringó mellére szegezte a tekintetét. – Soha nem kellene melltartót hordanod. De komolyan. Marie–Terese felnevetett, miközben begombolta a blúzt. Miután Vin odaadta neki a pulóverét, a férfi felemelte a bugyiját. Legszívesebben megtartotta volna. Perverz és bunkó dolog lett volna, de barlanglakó énje ezt akarta. Valamit meg akart őrizni az asszonyából. Csakhogy Marie–Terese nem volt az övé, nem igaz? Az isten szerelmére, mégis melyik épeszű nő vállalna be egy olyan férfit, aki éppen most szakított leendő menyasszonyával? Na igen. Vin és a tartós kapcsolatok. – Azt hiszem, ez a tiéd – motyogta óvatosan tartva a csipkés nadrágocskát. – Igen. – Marié–Terese elvette, és bugyi felhúzás ürügyén profi műsort adott elő. Nem szándékosan ingerelte a

306

férfit, ő azonban a nő minden porcikáját ennivalónak találta. A művelet eszébe juttatta Vinnék, hogy milyen volt, amikor a lány levette a farmerját. Csak állt, és mereven bámulta, mert abban a szent pillanatban legszívesebben az ajkával is addig becézgette volna, amíg a másik fel nem nyög a kéjtől. Mozdulatlanná dermedt a lelki szemei előtt megjelenő képektől: elképzelte Marie–Terese csípőjét az ágy szélén, ahogy térdre ereszkedik előtte, s kénye–kedve szerint idejét töltené vele. Bizonyos szempontból az orális szex sokkal intimebb volt, mint maga a behatolás. Vin attól tartott, hogy egy újabb szexuális élmény ismét előhozná a rossz emlékeket. Mint az előbb. De remélhetőleg lesz még alkalmuk rá. Hamarosan. És nem csak egyszer. Amikor felöltöztek, mint a szeretők, kart karba öltve kisétáltak a szobából. A tükör mellett Vin oldalra hajolt, és a Madonnát ábrázoló képet – amely a megszólalásig hasonlított Marie–Terese–re – kivette a keretből, és a zsebébe csúsztatta. A földszinten lekapcsolta a lámpát és a fűtést. Amikor a bejárati ajtóhoz értek, megtorpant és körülnézett. – Ki kellene takarítanom. Azonban volt egy olyan sejtése, hogy nem ültetné át gyakorlatba a tervét. Annak ellenére, hogy számos alkalmas embert küldhetne ide, hogy megszabaduljon a tönkrement bútoroktól, az ócska csövektől, a háztartási gépektől, szőnyegektől és a fürdőszobától, egyszerűen tehetetlenné vált, ha ezzel a házzal kapcsolatban bármiről is döntenie kellett. A ház sok szempontból kiszívta belőle az élni akarást.

307

Vin besegítette Marie–Terese–t a kocsiba, és bekötötte, mielőtt az autót megkerülve a kormány mögé huppant volna. Amikor éppen nem kellett sebességet váltania, megfogta a nő kezét. A Vasálarc parkolójába érkezve Marie–Terese–re pillantott. Ahogy kinézett az ablakon, álla vonala és a vállán leomló haja elbűvölő volt. Aztán rájött, mit bámul olyan mereven. A sikátor még mindig a helyszínelő szalaggal volt elkerítve. – Hazakísérjelek? – kérdezte. Marie–Terese bólintott. – Nem lenne gond? Maga a tény, hogy a nő megbízott benne, felemelő érzéssel töltötte el. – Örömmel teszem. Marie–Terese biccentett, majd szembefordult vele. – Mindent... köszönök. Vin óvatosan felé hajolt, ha netalán nem esne neki jól, hogy a volt munkahelye közelében csókolja meg. Azonban Marie–Terese nem tért ki az útjából, s amint ajkuk rövid csókban összeforrt, Vin mélyet sóhajtott. Frissen mosott ruha és üdeség. Ez volt Marie–Terese saját illata. Bármilyen parfümnél csábítóbb. – Ugye, látlak még? – kérdezte. A nő lehajtotta a fejét, és lehajolt a táskájáért. – Remélem. Majd egy utolsó, rövid mosollyal kinyitotta az ajtót, kiszállt, és a saját kocsijához sétált. A távirányító helyett kulccsal kellett kinyitnia az ajtót, és évekig tartott, mire beindult az a nyamvadt motor. Nagyon nem tetszett neki ez a Toyota. Túl régi volt, és túl megbízhatatlan. 308

Amikor a kocsi végre beadta a derekát, és felhangzott a motor bőgése, Marie–Terese elindult. Vin végig a nyomában volt, a belvárostól egy másik kertvárosi részig. Azon nyomban felismerte, melyik ház az övé. A ház előtt parkoló kocsi kétségkívül a bébiszitteré volt. Vin a kocsifelhajtó előtt várta, hogy a garázsajtó felgördüljön, és Marie–Terese behajtson. Az ajtó bezárult mögötte, és a férfi reménykedett benne, hogy egy másodpercre még megpillantja Marie–Terese–t, de nem volt szerencséje. A nő végig bennmaradt a kocsiban. Még tovább várakozott. Aztán egyszer csak a konyha ablakban állt, és integetett neki. A körvonala vetette árnyék csak és kizárólag az övé volt, és Vin bárhol felismerte volna. Visszaintett, s közben a keze már a duda felett lebegett, hogy apró jelzést küldjön... de még időben észbe kapott. Marie– Terese valószínűleg nem túlzottan értékelné, ha felhívná rá mások figyelmét. Vin útnak indult, s közben bőszen a szemöldökét ráncolta. Biztos volt benne, hogy a nő a volt férje elől menekül. S nemcsak rémülten, de egyenesen fejvesztve rohan előle. Mellesleg arra számít, hogy a férfi előbb– utóbb elkapja. Az isten szerelmére, míg be nem zárult mögötte a garázsajtó, még a kocsi kinyitását sem kockáztatta meg! Vin első gondolata az volt, hogy egy erődítményt építtet, és Jim–szerű katonai fazonokkal fegyverzi fel az egész rohadt épületet. A következő pedig az, ahogyan a kérdésére felelt a nő, mielőtt kiszállt. Ugye, látlak még? Remélem. El fog menekülni. Attól függetlenül, hogy Vinnék van–e köze a két egyetemista fiú meggyilkolásához, vagy 309

sem, egész biztos, hogy el fog utazni. És már annak gondolata is, hogy nem tudja majd, mi történik vele, és képtelen lesz a segítségére sietni, egyszerűen páni félelemmel töltötte el. Durván negyedóra elteltével a Commodore toronyház garázsában találta magát, ahol a másik kocsija, egy fekete Rangé Rover mellé parkolt. Amint beszállt a liftbe, a Devina főszereplésével esett rémálom képei kezdték ismét kínozni, s újra a fülében csengtek a szavak: Te kívántad a jelenlétemet... Amikor a liftajtó kitárult, és kilépett a huszadik emeleti folyosóra, az emlékképet visszatette a... Vin megtorpant. Lakása ajtaja tárva–nyitva volt, s hangok szűrődtek ki belülről. Több ember hangja. Erősen kételkedett, hogy Devina egy ilyen késői órát választott ahhoz, hogy a költöztetőket idehívja. A rohadt életbe, éjfél is elmúlt! Nagy léptekkel beszáguldott a lakásba, s felkészült arra, hogy akárki is van a lakásában, annak szétrúgja a seggét. Zsaruk. Négy zsaru álldogált az előcsarnokban, s mindannyian egyszerre emelték rá a tekintetüket. Jóságos isten, végül bekövetkezett az elkerülhetetlen. A városi hivatalnokoknak adott kenőpénzek, a megtévesztések, az adócsalás... most mind a végzetét okozzák. – Miben segíthetek, uraim? – kérdezte, miközben magára öltötte a pókerarcát. – Megérkezett! – kiáltotta az egyik egyenruhás. Miközben azon töprengett, hogy vajon hány másik zsaru flangálhat a dolgozószobájában, a nappalira tévedt a pillantása... Tétován előrelépett, és megkapaszkodott a faragott ajtófélfában. A szobán mintha tornádó söpört volna 310

végig, a bútorok felborítva, a festmények ferdén lógtak a falon, az italos üvegek pedig ezer darabra törve hevertek a földön. – Hol van Devina? – kérdezte Vin. – A kórházban – válaszolta valaki. – Hogy hol? – Kórházban. Vin a fickó felé fordult, aki válaszolt neki. A rendőrtisztnek olyan volt az alkata, mint egy buldognak, és szigorú arckifejezése sem okozott csalódást ezen a fronton. – Mi történt? – kérdezte Vin, miközben a zsaru kezében fityegő bilinccsel szemezett. – Testi sértés gyanújával őrizetbe veszem. Adja a karját! – Micsoda? – Testi sértés gyanújával őrizetbe veszem. – A zsaru nem várt engedelmességre, azon nyomban elkapta Vin jobb csuklóját, és rákattintotta a bilincset. Gyors rántás, és Vin meg volt bilincselve. – Jogában áll hallgatni. Bármit is mond, az felhasználható Ön ellen a bíróságon. Ha nem áll módjában ügyvédet fogadni – itt a rendőr hangja fanyarra váltott –, kijelölnek Ön mellé egyet. Az elhangzottak alapján megértette a jogait? – Ma délután óta itthon sem voltam! Amikor utoljára láttam, éppen menni készült... – Megértette a jogait? – Igen, de mi a fene folyik itt? Vint már évek óta nem tartóztatták le, ám az egész olyan volt, mint a biciklizés, minden újra az eszébe jutott. Csupán egyetlen bökkenő volt – régen pontosan tudta, miért veszik őrizetbe. – Csak egy valamit áruljon el! – követelte, majd sarkon fordult, hogy a zsaru szemébe nézhessen. – Miből gondolja, hogy én tettem? 311

– Mert a hölgy azt állította, hogy maga tette. Mivel a jobb ökle tropára van menve, azt saccolom, hogy az elmúlt tizenkét órában verekedésbe keveredett. Devina... – Nem ütöttem meg. Soha. Okom sem volt rá. – Na ne mondja! Szóval, amikor bevallotta, hogy lefeküdt a barátjával, akkor nem durrant el az agya? Ezt kétlem. – A barátommal? – Na, hadd vigyem be! Aztán majd hívhatja az ügyvédjét. – A zsaru vetett egy pillantást a feldúlt nappalira, amely még így, a cudar állapot ellemére is, pazarul nézett ki. – Valami azt súgja, hogy nem lesz szüksége államilag kijelölt védőügyvédre.

312

Huszonötödik fejezet Jim vasárnap reggel úgy ébredt, ahogy mostanában szokott: hanyatt fekve. Kutyus az oldalához bújva, a háttérben a lenémított tévé. Az előbbi és utóbbi az egyszerű rutin részét képezték. Azonban Kutyus jelenléte kellemes ráadás volt. Meleg volt, barátságos, és valamilyen okból tisztalevegő–illatot árasztott magából. Jimet egyedül az zavarta, amikor álmodott: apró mancsa rángatózott, állkapcsa mozgott, és hébe–hóba elfojtott morgás vagy ugatás tört elő belőle. Vajon Kutyus miről álmodhatott? Bármi volt is, szerepelt benne a futás, már csak a kapálózó mancs miatt is. Remélhetőleg ő kergetett valakit, és nem fordítva. Jim óvatosan az oldalára fordult, hogy még véletlenül se lökje le Kutyust az ágy széléről, s megnézte, mi megy a tévében. A helyi híradó. A majdnem gyönyörű, szőke bemondónő – aki nyilván a hétvégi híreket vezette – több dologról tudósított. Képek jelentek meg a képernyő bal oldalán, és az arcát néha videók váltották fel. Iskolai bizottsági szavazás. Kátyúprobléma az utakon. Veszélybe került az ifjúsági program. Majd egy ismerős kép villant fel a bemondónő feje mellett. Vin fényképe. Jim felugrott, megragadta a távkapcsolót, és felhangosította az adást. Mire a nő elmondta a mondandóját, Jim egyenes derékkal ült az ágyon. Kutyussal az ölében. Vint lecsukták, mert megverte a barátnőjét. Az óvadékot még a délelőtti órákban megállapítják. Devina, akiről egy gyönyörű felvétel tűnt fel a képernyőn, éjszakai megfigyelésre bent maradt a kórházban. 313

– Egyéb híreink következnek: újabb támadás a belvárosban. A harminchat éves Richard Belthowerre összeverten találtak rá egy sikátorban, nem messze a péntek esti lövöldözés két áldozatának gyilkossági helyszínétől. Jelenleg a Szent Ferenc Kórházban ápolják, állapota kritikus. A bűnesetnek egyelőre még nincsenek gyanúsítottjai, de Sal Funiccio rendőrfőnök óvatosságra inti a lakosságot... Jim Kutyus hátát simogatta. A francba... Vin diPietro sok mindenben volt bűnös, de hogy nőket verne? Ezt elég nehéz volt elhinni, különösen annak tükrében, ahogy nekiment a két egyetemista kölyöknek, csak mert Marie– Terese–t zaklatták. Mellesleg még egy férfit találtak a sikátorban? Lehet, hogy nem kapcsolódnak össze a szálak... Rossz ómenként ebben a pillanatban megszólalt a mobilja is, mintha nem állna már eddig is nyakig a szószban. Jim oda sem nézett az éjjeliszekrényre, mialatt felkapta róla a telefonját – ezt a kis trükköt még régen tanulta, amikor vaksötétben kellett dolgoznia. Szó szerint. Hihetetlen, hogy a hallás mennyire kárpótolja az embert a látásért. – Jó reggelt, napsugaram! – szólt bele a kagylóba anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna a telefon kijelzőjére. Régi főnöke hangja legalább olyan vidáman csengett, mint Jim kedélyállapota. – A nő nem létezik. Jim megszorította a mobilt, noha a hír nem érte meglepetésként. – Nem találtál semmit. – Azt nem mondtam. De a te Marie–Terese Boudreau–d személyazonosságát egy Las Vegas–i fickó találta ki. Amennyire a dolgok mélyére tudtam ásni, körülbelül 314

öt éve hozták létre, és először valami hölgy használta, aki Venezuelában kötött ki. Aztán tavalyelőtt a te ismerősöd megvásárolta az okiratokat, keletre utazott, és Caldwellben, New York államban telepedett le. A cím: Fern sugárút száznyolcvanlcilenc. Van egy mobilszám is. – A számjegyek főnöke szájából egyenesen Jim borotvaéles memóriájába vándoroltak. – Az adóbevallása szerint a jövedelme egy Zero Sum nevű helyről, majd pedig a tavalyi év végétől számítva egy hónapja a Vasálarc nevű klubból származik. Mindkét helyen táncosként van megnevezve a foglalkozása. Eltartottak száma egy. – Ki ő valójában? Csend a vonal másik végén. – Nos, hát ez jó kérdés. A mély hang olyan önelégültséget sugallt, amit józan ember a büdös életben nem akar hallani: azt jelentette, hogy valaki satuba fogta a golyóidat, és az illető egy szadista állat, aki vigyorogva csinál szopránt egy mély tenorból. Jim lehunyta a szemét. – Nem megyek vissza. Amikor leléptem, megmondtam, hogy végeztem. – De Zacharias, mi olyanok vagyunk, mint a maffia. A lábujjadon fityegő cetli az egyetlen módja annak, hogy kilépj tőlünk. Elengedtelek egy kis szünidőre, de csak mert nagyon közel álltál ahhoz, hogy elszakadjon a cérna. De te is tudod, hogy már sokkal jobban vagy. Jim leküzdötte a késztetést, hogy lyukat üssön a falba. – Az istenverte, nyomorult életedben nem lennél képes csak egyszer úgy szívességet tenni, hogy nem vársz érte fizetséget? Próbáld ki! Talán tetszene is. Mit szólnál, ha most kezdenéd el? – Bocs. Minden alku kérdése. 315

– Apád kiverte belőled az erkölcsöt? Vagy már ilyen szarháziként láttad meg a napvilágot? – Megkérdezhetnéd az öregemet, de már évek óta a sírban nyugszik. A szerencsétlen véletlenül belesétált a golyómba. De kár, komolyan! Jim az ajkába harapott, állkapcsában ugráltak az izmok, nyakán pedig kidülledtek az erek. – Kérlek... muszáj megtudnom a kilétét. Csak áruld el! Nagyon fontos. Matthiast, a gazembert, cseppet sem hatotta meg a könyörgése. Ki hitte volna? – Az állítólagos „szívesség", amiért a fülem rágod, csak eddig futotta. Ha többet akarsz, azért már ellenszolgáltatást várok. Tudod, hogy hol találsz meg, és mielőtt megkérdeznéd, nagyon is testhezálló feladatot találtam neked. – Többet nem gyilkolok embereket. – Hmm. – Matthias, tudnom kell, hogy ki ez a nő. – Arra mérget veszek. És tudod, hogy hol találsz meg. A vonal elnémult, s egy pillanatig Jim komolyan fontolóra vette, hogy nekivágja a mobilt a szemközti falnak. Ebben egyedül Kutyus gátolta meg, aki álomtól kótyagos fejjel és szemmel ránézett, amitől Jim harci kedve rögtön alábbhagyott. Ledobta a telefont az ágyhuzatra. A gondolatai valósággal száguldoztak, miközben az ingerültsége lassan elpárolgott. Fogalma sem volt arról, hogy most mi a fenéhez kezd magával... ezért inkább a kutya felé nyúlt, hogy megpróbálja lelapítani a füle közt felálló szőrt. – Totál úgy nézel ki ébredéskor, mint Einstein, Kutyus. De most komolyan.

316

A dutyiban minden a szemkontaktuson múlt. Vin ezt még a javítóintézetben eltöltött „látogatásaikor" tanulta meg: ha rács mögé kerülsz, minden azon áll vagy bukik, hogy a többi rabtársnak hogyan nézel a szemébe. Ezáltal eldől, mi kerül a névjegytábládra... Öt főbb kategóriát különböztettek meg. A narkós nem fókuszált, legtöbbször azon okból kifolyólag, hogy körülbelül akkora befolyása volt a látóidegeire, mint az izzadságmirigyeire, a bélműködésére, vagy az idegrendszerére. A kerti törpével döbbenetes hasonlóságokat mutató drogos hajlamos volt arra, hogy kiválasszon egy pontot, ahová leparkolt és kibekkelte az időt. Zömében kimaradt a balhékból, mert nem uszította a népet. A könnyű célpont pedig dögunalmas. Az apuci–pici–fia típus általában életében először sétált be a börtönpalotába, s nem kicsit volt berezelve. Kidülledt szem, jaj–minden–jó–csak–ne–bánts mentalitás rövid tartózkodási idő, valamint a mindent figyelő szempár tartozott a jellemvonásai közé. Vagyis remek jelölt volt a gúnyolódásra és egy kis szóbeli bántalmazásra, ami rendszerint nem fajult tettlegességig – hiszen a legkisebb jelre is a fegyőr után kiáltott. A seggfejek ismertetőjele a vizslató tekintet volt, ami a másik gyengeségeire volt kiélezve, s rögtön készen állt arra, hogy bárkinek nekimenjen. A seggfej imádta cseszegetni az embert, de nem ő volt a legnagyobb hal ebben a kis tóban. Hergelte a kedélyeket, majd hagyta, hogy egy forrófejű bevégezze a munkát –utóbbi olyanféle gyerekből lett, aki a homokozóban szétzúzta a játékokat, majd egy másik gyerekre fogta az egészet. A forrófejűnek vadság honolt a szemében. Ez mindent elmondott róla.

317

Végül pedig elérkeztünk a totális szociopatához. Őt a világon semmi nem zaklatta fel, csak kinyírt és megette a májadat. Vagy nem. Mert neki aztán édes mindegy volt. Fürkésző szeme körbejárt, igazi, szuperlátású cápa, amely a cella középső részén körözött, amíg ki nem szúrta az áldozatát. Vin a fent említett csoportok húsvér megtestesülései között üldögélt, s egyik kategóriába sem sorolta volna magát: nem avatkozott más dolgába, és ezt a kölcsönös tiszteletet várta el a többiektől is. Azonban ha valaki nem ezt tette? – De csini az öltönyöd! Vin a betonfalnak dőlve ült, és tisztában volt vele, hogy a cellában tartózkodó tizenegy másik fickó közül, egyedül az ő öltözékét díszítette hajtóka. Ó, igen. Színre lépett egy seggfej. Vin szándékosan testhelyzetet váltott, és a térdére tette a könyökét. Miközben a tenyerébe tette az öklét, lassan felemelte a fejét, hogy felmérje a fickót, aki megszólította. Szívós, sovány Nyakig kitetoválva. Fülbevaló. Fejbőrig nyírt haj, amely látni engedte a koponyáját. Amikor elmosolyodott – mintha alig várná a korai vacsorát, amelynek minden egyes falatját igyekszik majd kiélvezni –, megvillant csorba szemfoga. Nyilván abban a téveszmében élt, hogy egy újonccal van dolga. Vin is kivillantotta a fogát, majd egyenként ropogtatni kezdte jobb ökle ujjperceit. – Tetszik a szabás, seggfej Amint felhangzott az ujjropogtatás, Mr. Beszédesnek rögtön lehervadt a szája széle, s nyilvánvalóan elment a kedve a korai vacsorától. Barna szeme nyomban felmérte

318

Vin öklének méretét, aztán újfent a vesébe látó szempárba meredt. – Azt kérdeztem – folytatta Vin tisztán és tagoltan –, hogy tetszik–e a szabás, seggfej. Mialatt a férfi felmérte a lehetőségeit, Vin abban reménykedett, hogy kellemetlen választ kap a kérdésére. Ez valószínűleg sütött róla, mivel a többi rab kíváncsi szeme kettőjük közt cikázott, akárcsak egy teniszmeccsen. Mr. Beszédes válla megadóan megereszkedett. – Jah, nagyon szép. Igazán szép öltöny Vinnék egy arcizma sem rándult, míg a másik visszaült a padra. Egyesével mérte végig a bámészkodók seregét, farkasszemet nézett velük, amíg azok le nem sütötték a tekintetüket. Vin csak ekkor higgadt le egy kicsit. Agya egyik felével a helyi politikára figyelt, a másikkal azon gondolkozott, hogy mégis hogy a francba keveredett ide. Devina szemrebbenés nélkül hazudott a történtekről, és Vin megesküdött, hogy utánajár, mi a fene történt valójában, s a nő miért verte így át. És mi ez a képtelenség a haverjával. Mi a fenéről beszélhetett Devina? Gondolatai visszakeveredtek a kék ruhára, amely férfi kölni illatát árasztotta. Már maga a feltevés is, hogy a nő a háta mögött valaki mással hempergett, olyan gyilkos indulatokat ébresztett benne, hogy jobbnak látta más, fontosabb témára tereli az agyát. Mint például... valaki már elkapta a lányt, de az ő farkát verik csalánnal. Krisztusom, bárcsak ugyanolyan biztonsági rendszert szereltetett volna fel otthon is, mint az irodájában! Akkor minden egyes szobáról lenne felvétele, éjjel–nappal. Kulcscsilingelés harangozta be az őr érkezését. – DiPietro, megjött az ügyvéded.

319

Vin felállt a padról, majd elsétált a sorban ücsörgő többi fickó mellett. Amikor az ajtó nagy kongassál kinyílt, kilépett a zárkából, s azon nyomban a háta mögé tartotta a kezét, hogy az őr megbilincselhesse. Ez meglepte a kulcsos fegyőrt, nem úgy a többieket, akik szemmel követhették Vin Rocky Balboára emlékeztető előadását a padon. Miután kattant a zár a háta mögött, Vin az egyenruhás kíséretében egy másik rácshoz sétált, amit valaki a túloldalról nyitott ki. Majd jobbra, balra, végül megint jobbra fordultak, és egy iskolába illő ajtó előtt torpantak meg. Fekete–bézs színűre volt festve, az ablak drótüveg. Kilincs helyett tolórúddal. Amit az őr elhúzott. Odabent Nick Rhodes a szemközti falnak dőlve álldogált, kétsoros öltönyben, ami szintén elnyerte volna Mr. Beszédes tetszését. Nick hallgatott, mint a sír, amíg az őr leszedte a bilincset Vinről, aztán kiment a teremből. Amikor bezárult mögötte az ajtó, az ügyvéd megcsóválta a fejét. – Hát erre nem számítottam. – Akkor már ketten vagyunk. – Mi a fene történt, Vin? – Nick a fejével a biztonsági kamera felé bökött, ezzel jelezve, hogy az őrszobában az ügyvéd–ügyfél kiváltság jelen esetben, inkább talán csak elméleti szinten működik, semmint gyakorlatban. Vin leült a kis asztalhoz az egyik székbe. – Amikor hazamentem, zsarukkal volt teli a lakás – ami mellesleg romokban hevert. Közölték velem, hogy Devina kórházban van, s engem nevezett meg elkövetőként. Megtámadhatatlan alibim van. Egész délután az irodámban voltam, kora estig. – Láttam a rendőrségi jelentést. Devina azt állítja, hogy tízkor támadták meg. Akkor hol voltál?

320

A francba! Azt feltételezte, hogy korábban történt az eset. – Ja, oké – mondta Nick, mintha tudná, hogy kérdésére bonyolult lenne választ adni. – Latba vetettem a befolyásomat. Az óvadékod összegét egy órán belül megszabják. Durván százezer lesz. – Ha ideadják a pénztárcámat, rögvest kifizetem. – Pompás. Majd hazaviszlek... – Csak átöltözni. – Soha többet nem akarta látni azt a helyet, ott maradni meg végképp nem. – Aztán kiveszek egy hotelszobát. – Nem csodálom. Ha egy kis magányra vágysz, az én greenwichi házamba is jöhetsz. – Beszélnem kell Devinával. – Nemcsak azt akarta mindenáron kitalálni, hogy ki verte meg, hanem annak a férfinak a kilétét is, akivel megcsalta. Vinnék sok barátja volt. Egy olyan vagyonnal rendelkező férfinak, mint ő? Mindenütt voltak barátai. – Először is kerüljünk ki innét, jó? Majd később megbeszéljük, hogyan tovább. – Nem én tettem, Nick. – Szerinted így ki lennék fényezve vasárnap reggel, ha hitelt adnék a vádaknak? Az isten szerelmére ember, a Timest olvasgatva ücsöröghetnék a kanapén, a kandalló ropogó tüze előtt! – Nagyra értékelem a fáradozásodat. És Nick állta a szavát: reggel tíz óra előtt Vin szabad emberként távozhatott a rendőrőrsről, a barátja Mercedesében. Potom százezer dollárért. A Commodore felé haladva, Vin rádöbbent, hogy élete éles fordulatot vett a hajszálvékony jégen, és most teljes gőzerővel száguldott a bozótosban, hogy bármelyik pillanatban egy vaskos tölgyfára csavarodjon fel.

321

– Vin, haver, nemcsak azért fogsz rám hallgatni, mert együtt nyomtuk az egyetemet, hanem mert az ügyvéded is vagyok egyben. Ne menj be a kórházba! Ne akarj Devinával beszélni! Ha mégis felhívna vagy bármilyen módon kapcsolatba lépne veled, ne állj vele szóba! – A Mercedes pont a toronyház előtt állt meg. – Van alibid az este tíz és éjfél közötti időintervallumra? Vin a szélvédőn kibámulva, pontosan emlékezett arra, hogy hol járt... és mit csinált. Döntése egyértelmű volt. – Semmi olyan, amit a rendőrség orrára kötnék. – De nem egyedül voltál, hanem valakivel, ugye? – Igen. – Vin kinyitotta a kocsiajtót. – De a nőt nem akarom belekev... – A nőt? – A mobilomon utol tudsz érni. – Várj, kicsoda ez a nő? – Semmi közöd hozzá. Nick alkarjával a kormányra támaszkodva áthajolt az ülésen. – Ha ki akarsz kerülni a csávából, talán fontolóra vehetnéd. – Egy ujjal sem értem Devinához. És fogalmam sincs, hogy miért gyanúsít hamisan ezzel az egésszel. – Tényleg? És tud a másik „nőről" az életedben? Vin megrázta a fejét. – Nem, nem tud. Majd hívj! – Ne menj be a kórházba, Vin! – Nem az lesz a legközelebbi úti célom. Azt elhiheted. – Ezzel becsapta az ajtót, és nagy léptekkel a Commodore bejáratához sétált. Bizony, nem a Szent Ferenc Kórházba tartott. Más útiterv szerepek a fejében.

322

Huszonhatodik fejezet A Szent Ferenc Kórház épülete olyan volt, mint egy hangyaboly. Sok más egészségügyi központhoz hasonlóan, itt is megfigyelhetők voltak az ismétlődő építészeti filozófia elvei. A kórház területén emelkedő épületek stílusa – kortól és felhasználási céltól függően nagy összevisszaságot mutatott. Úgy rendezték el őket, ahogy azt az utak betonsávja, valamint a parkolók és a garázsok körvonala engedte. Pont mintha négyszögletű lyukakba próbálna kerek cölöpöket erőszakolni az ember. Minden stílusból szemléltetőt kaphatott a látogató gótikus tégla, ipari acél–üveg kombináció, elterülő, oszlopokkal tarkított kőépítmények. Az egyeden közös vonás az volt, hogy minden egymás hegyén–hátán helyezkedett el. Jim a kocsiját egy parkolóban hagyta, amely egy tizenöt emeletes toronyház mellett állt, itt volt a „fekvőbeteg–ellátás". Fogalma sem volt róla, hogy vajon hány másik ilyen felirattal ellátott épület létezett még. Ennél jobb ötlete viszont nem akadt, ráadásul korábban őt is ide vették fel. Először a kocsi bejáraton, majd az automataajtón átsétálva, egyenesen az információs pulthoz tartott. – Devina Adamst keresem – mondta. A száztizenkét éves, kékeslila árnyalatokkal dúsított, ősz hajú mamika olyan kedvesen mosolygott rá, hogy Jim címeres ökörnek érezte magát, amiért legelőször a korát vette észre. – Egy pillanat, és megkeresem a szobaszámát. Csontos, száraz, elaggott ujjak kopogtak a billentyűzeten... Jim sokkal gyorsabban dolgozott otthon. Úgy gondolta, hogy a Devina név elég ritka ahhoz a divatszakmában, és ha a Google keresőbe beírja, megtalálja 323

Vin barátnőjét. Nem volt nehéz. Habár a divatvilág a keresztnevén ismerte, egy alapítványi estélyen készült róla egy Vinnél közös kép a Caldwell Courier Journal számára, durván hat hónappal ezelőtt. Azon szerepelt a vezetékneve is: „Adams". – A tizenkettő–ötvenhármasban fekszik. – Köszönöm, asszonyom! – mondta Jim egy kis fejbiccentés kíséretében. – Nagyon szívesen. Csak menjen fel az ajándékbolt mellett lévő liftek egyikével! Jim bólintott, és nagy léptekkel a liftekhez ment. Már jó pár ember várakozott előtte, merev tekintettel követték a három kijelzőt az ajtók mellett, amelyek azt mutatták, hogy hányadik emeleten jár éppen a lift. Jim csatlakozott hozzájuk. A jobb oldali és a középső között dőlt el a verseny. A középső lett a nyertes, és Jim is besorakozott a többi emberrel, aki azért tolongott, hogy a saját emeletéhez tartozó gombot megnyomhassa. Ezután valamennyien a számok feletti digitális számkijelzőre összpontosítottak. A lift pittyegő hangja. Kinyíló ajtó. Emberek jönnek– mennek. Pittyegés. Ajtónyitás. Még több jövés–menés. Jim a tizenkettedik emeleten kiszállt, és szó nélkül elhaladt a nővérpult mellett. Idáig nagyon könnyen eljutott, talán túl könnyen, és azt várta, hogy bármelyik pillanatban akadály gördülhet az útjába. Még az sem lepte volna meg, ha egy egyenruhás áll a tizenkettő–öt– venhármas szoba előtt... de nem. Sem aggódó családtagok, sem barátok nem nyüzsögtek a zárt ajtó előtt. Először kopogott, majd résnyire benyitott. – Devina? – Jim? – érkezett halk hangon a válasz. – Várj egy picit!

324

Miközben Jim várakozott, le–fel nézelődött a rendeden, forgalmas folyosón. Egy takarító kocsi állt Devina és a szomszéd szobája között, és egy kerekeken guruló rekeszes doboz közeledett felé – amikor elgördült mellette, zöldbab és hamburger illatát árasztotta. Tehát ez volt az ebéd. A nővérkék jöttek–mentek, hol erre, hol arra, mindenfelé futkosva, és a folyosó végén egy beteg totyogott a kórházi hálóingében, fél kézzel az infúziós állványt markolva. Pontosan úgy nézett ki, mintha kihozta volna az állványt sétálni, hogy a fémváz az ajtófélfára tudjon pisilni. – Oké, bejöhetsz! Belépett az elsötétített szobába, amely épp úgy festett, mint korábban az övé: bézs színű, makulátlanul tiszta, középen a szoba berendezését meghatározó kórházi ággyal. A túloldalon lévő függöny, amelyet behúztak, hogy kizárja a napfényt, enyhén meglebbent, mintha épp most húzták volna el – talán azért, hogy Devina arca ne látszódjon tisztán. Mert elég rosszul festett. Olyan csúnya volt, hogy Jimnek egy pillanatra meg kellett állnia, hogy felfogja. Devina gyönyörű arca eltorzult, oldalt, az álla és a szeme feldagadt, és felrepedt a szája. A halvány bőrét csúfító lila zúzódások egy esküvői ruhán esett foltra emlékeztették a férfit: ronda és tragikus. – Ugye, milyen szörnyű? – állapította meg a nő, majd remegő kezét az arcához emelte. – Te jó... ég! Jól vagy? – Azt hiszem, rendbe fogok jönni. Bent tartottak, mert agyrázkódásom van. – Devina feljebb húzta magán a vékony takarót, s közben Jim sasszemmel vizslatta a kezét. Nem volt zúzódás az öklén.

325

Ami azt jelenti, hogy nem saját kezével okozta magának a sérüléseket. Valamint, hogy nem ütött vissza, vagy inkább nem tudott. Miközben Devinât bámulta, Jim érezte, hogy a korábbi határozottsága omladozni kezd. Mi van ha... Nem, Vin nem lenne képes ilyesmire. Vagy mégis? – Annyira sajnálom! – motyogta, majd leült az ágyra. – Nem lett volna szabad elmondanom neki, hogy mi ketten... – Devina kikapott egy zsebkendőt a dobozból, és óvatosan megtörülgette a szeme alját. – De olyan lelkiismeret–furdalás gyötört, és én... nem számítottam arra, hogy ezt teszi. Még a jegyességünket is felbontotta. Jim a homlokát ráncolta. Hiszen Vin szakítani akart vele. – Megkérte a kezedet? – Igen, ezért éreztem fontosnak, hogy elmondjam neki. Fél térdre ereszkedett, aztán feltette a nagy kérdést…rögtön igent mondtam, de utána meg kellett vele osztanom, ami kettőnk között történt csütörtök este. Devina felült, és megragadta Jim karját. – Én a helyedben távol tartanám magam tőle. A te érdekedben. Iszonyú dühös. Visszagondolva Vin arckifejezésére, ahogy elmesélte neki, hogy Devina kék ruhája más férfi kölnijétől bűzlött, Jimnek nem esett nehezére elhinni, hogy a dühre vonatkozó rész igaz. De a sztori bizonyos elemei nagyon sántítottak – habár nehéz volt ilyesmire gondolni, amikor ránézett a nő arcára... vagy a karjára. Utóbbin férfi kéz formájú kék zúzódások virítottak. – Mikor engednek haza? – kérdezte. – Talán ma délután. Istenem, de szörnyű, hogy ilyen állapotban kell látnod!

326

– Én vagyok a legutolsó, aki miatt aggódnod kell. Hosszú időre beállt a csend. – El tudod képzelni, hogy így lett vége? – kérdezte halkan Devina. Nem. Egyáltalán nem. – A családod bejön érted, hogy hazavigyenek? – Igen, egy óra felé jönnek. Nagyon aggódnak értem. – Amit tökéletesen megértek. – Az az igazság, hogy egy részem még mindig látni akarja Vint. Meg akarom... vele beszélni ezt az egészet. Csak nem tudom, hogyan... És mielőtt elítélsz érte, tisztában vagyok azzal, hogy mindez hogy hangzik. Ott kellene hagynom, és a lehető legnagyobb távolságot tartani kettőnk közt. De nem tudom ilyen hamar és könnyen elengedni. Hiszen szeretem. A hangjából kihallatszó vereség ugyanolyan rosszul érintette Jimet, mint a gyönyörű arcának állapota. Megfogta a kezét. – Sajnálom! – suttogta Jim. – Annyira sajnálom! Devina megszorította a tenyerét. – Olyan jó barát vagy! Éles kopogás hallatszott, és egy nővérke lépett be a kórterembe. – Hogy vagyunk? – Jobb, ha én most megyek – mondta Jim. Ahogy felállt, odabólintott a nővérnek, aztán Devinára nézett. – Tehetek érted valamit? – Megadnád a telefonszámodat? Arra az esetre, ha... nem is tudom... Jim lediktálta neki a számjegyeket, még egyszer elbúcsúzott, majd elment. Amikor kilépett az osztályról, úgy érezte magát, mint oly sok katonai küldetésén: egymásnak ellentmondó információk, érthetetlen cselekedetek, ésszerűtlen 327

döntések... mindez nem jelentett újdonságot, csak a nevek és helyszínek változtak. Végigvette azokat a tényeket, amelyekről tudta, hogy igazak, és sok lyuk tátongott a történetben, s még több kérdés merült fel. Megbízható válasz viszont annál kevesebb... Miután beszállt a liftbe, az egyre csökkenő számok váltakozását figyelte a digitális kijelzőn, majd leért a földszintre. Arra kell szorítkoznia, amit a kiképzés alatt és a személyes tapasztalat által elsajátított: ha nem tudod, mi a helyzet, gyűjts információt. Visszatérve az információs pulthoz, odalépett az aranyos, öreg hölgyhöz, és a szárnyas ajtóra mutatott, amelyen keresztül bejött az épületbe. – A betegek csak ezen a bejáraton tudnak távozni? A hölgy ismét felvillantotta szívélyes mosolyát . Jimnek az a benyomása támadt, hogy biztos isteni karácsonyi sutit tud sütni. – Igen, valamennyien itt távoznak. Különösen akkor, ha értük jön valaki. – Köszönöm. – Szívesen. Jim kiment, s felmérte a terepet a kórház bejáratánál. Sok helyen le lehetett ülni, a járda mentén sorakozó fák közötti kis padokra. Túlságosan szem előtt voltak. És a bejárat egyszerű volt, sehol egy sarok, ami mögött el lehetett volna rejtőzni. A tekintete a kocsi bejáraton túlra vándorolt, ahol a parkoló kezdődött. Alig egy másodperccel később, egy terepjáró farolt ki egy helyről, kettővel arrébb a kék–fehéren felrajzolt mozgássérült jellel ellátott parkolóhelyek csoportjától. Három perccel később Jim beállt a megüresedett helyre, leállította a motort, majd a szemét a fekvőbeteg 328

központ bejáratára szegezte. Keresztül kellett néznie a közvetlenül mellette parkoló, kis furgon ablakán ahhoz, hogy lásson is valamit – tökéletes álca. Az esetek nagy részében a titokban gyűjtött információ bizonyult a leghasznosabbnak. – Kész vagy? – kérdezte Marie–Terese a konyhából. – Mindjárt. Egy pillantás az órájára, s Marie–Terese úgy döntött, hogy saját kezébe kell vennie a dolgokat, ha időben el akarnak indulni itthonról. A futószőnyeggel borított lépcsőn felfelé a léptei zaját elnyelte a kék–vörösesbarna mintás anyag. O nem ezt a motívumot és színkombinációt választotta volna, de a házban lévő egyik legforgalmasabb útvonalra tökéletesen megfelelt. Az emeleten a fia szobája felé vette az irányt. A hétéves kissrác a tükör előtt bíbelődött a mini nyakkendőjével, hogy egyenesen álljon. Marie–Terese–ben egy pillanatra túláradt az anyai ösztön: egy szempillantás alatt nyurga, de erős tinédzsernek látta a fiát, aki éppen a szalagavató bálba készül. Aztán büszke és magas fiatal férfinek a diplomaosztóján. És még később, szmokingban az esküvőjén. – Mit nézel? – kérdezte Robbie, miközben a tükör előtt izgett–mozgott. A jövőt, gondolta Marie–Terese. Egy szép, normális jövőt, amely hihetetlenül különbözött az utóbbi évek történéseitől. – Segítsek? – kérdezte a fiútól. – Nem tudom egyedül megkötni – Robbie leengedte a kezét, és megadóan megfordult. Marie–Terese odament hozzá, és letérdelt elé. Miközben meglazította a ferdén álló nyakkendőcsomót, fia olyan türelemmel és bizalommal tűrte, hogy Marie–Te-

329

rese nehezen gyűrte le a meggyőződést, hogy legalább félig–meddig tisztességes anyja a fiának. – Azt hiszem, rád férne egy számmal nagyobb zakó. Robbie fészkelődött egy kicsit. – Igen, a felső része kezd egy kicsit szorítani. Marie–Terese gyorsan megkötötte a rövid, királykék– piros csíkos nyakkendőt. A fia mindig is szeretett öltönyt viselni, és gondosan felügyelt arra, hogy a cipője, még a sportcipője is, mindig makulátlanul tiszta és fényes legyen. A fiókjaiban és a szekrényeiben minden katonás rendben, szépen behajtogatva sorakozott, még akasztón lógva is. Olyan volt a szobája, mint egy felnőtté... akihez bejárónő jár. Az apja is pont ilyen volt, mindig rendkívüli figyelmet fordított a ruháira és dolgaira. A fia sötét haját és sötét szemét is tőle örökölte. Azt kívánta, bárcsak semmit ne örökölt volna attól az embertől, de hiába, a biológia az biológia. – Tessék, így már jó lesz. – Amint a fiú megfordult, hogy a tükörben leellenőrizze az eredményt, Marie– Terese leküzdötte a késztetést, hogy szorosan magához ölelje. – Tetszik? – Így sokkal jobbabb, mint ahogy én megkötöttem. – Anyja csak rápillantott. – Bocsi, sokkal jobb, mint ahogy én megkötöttem. – Köszönöm. – Amint belegondolt, hogy mibe fog neki kerülni az új zakó... a cipő... a télikabátok és a nyári rövidnadrágok, megpróbált nem kétségbeesni. Végül is elmehet pincérnőnek. Mondjuk, közel sem keresne vele annyit, mint az eddigi munkájával... de csak elég lesz. Egy kisebb városban, ahol olcsóbb a lakbér. Nem akarta itt hagyni Caldwellt... tényleg nem. A Vinnél eltöltött este óta pedig végképp nem. – Késésben vagyunk, gyere, menjünk! – mondta. 330

A földszinten mindketten kabátot és sapkát húztak, utána pedig beszálltak a Toyotába. Mivel hűvös volt a reggel, olyan hideg volt a garázsban, mint egy jégbarlangban, így a motor csak köhögött és küszködött, mire nagy nehezen, többszörös indítás után berobbant a gyújtás. – Kellene egy új kocsi – állapította meg Robbie. – Tudom. Marie–Terese megnyomta a garázsajtó gombját, és várták, hogy a kocsifelhajtó mögötti világ feltáruljon. Kitolatott, majd megfordult. Újra megnyomta a távirányítót, s a Szent Patrick–katedrális felé vette az irányt. Mire a katedrálishoz érkeztek, az egész utcán végig álltak a kocsik, több háztömbön át. A hívők hada. Egy párszor megkerülte a templomot, hátha akad egy kevésbé szabálysértő hely a parkolásra. Végül egy sarokra csusszant be, de a kocsi fara egy kicsit így is kilógott. Kiszállt, és körbesétált, hogy felmérje, mennyire ér be a lökhárító a sárgán felfestett parkolni tilos zónába. Bő fél méterrel. A katedrális harangjai kongani kezdtek. Ha erre járőrözik egy rendőr, remélhetőleg jó keresztény lesz... vagy színvak. – Menjünk! – mondta a nő, és kinyújtotta a kezét. Amikor a fia tenyere az övébe csusszant, Marie–Terese sietni kezdett, és a kisfiú mellette futott, apró cipőjében kopogva a kopár járdán. – Mami, azt hiszem, elkéstünk – mondta Robbie kifulladva. – És az én hibám. Csak azt akartam, hogy jól álljon a nyakkendőm. A nő lenézett rá. A nagy rohanás közepette a haja ugyanolyan ütemben lobogott, mint sötétkék gyapjúkabátja, de a szeme végig a járdára tapadt.

331

Marie–Terese megtorpant, magához húzta a fiát, s letérdelt elé. Mindkét kezét a fia karjára helyezte, és gyengéden megrázta egy kicsit. – Semmi baj nincs azzal, ha elkésik az ember. Mindig mindenki elkésik valahonnan. Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy időben odaérjünk valahova, de mást nem lehet tenni. Érted? Érted, Robbie? A katedrális harangjai elhallgattak. Egy pillanattal később egy kocsi hajtott el mellettük, nyilván ugyanúgy helyet keresve, mint ők az előbb. A távolban egy kutya csaholását lehetett hallani. Ennek semmi köze nincs a késéshez, gondolta Marie– Terese. – Mondj valamit! – suttogta, és az arcát a fia lesütött szeme alá tolta, noha ehhez szinte le kellett feküdnie. – Robbie, kérlek! – Jobban tetszett a saját nevem. És nem akarok újra elköltözni. Szeretem a bébiszittereimet és a szobámat. Marie–Terese visszahuppant a sarkára... s legszívesebben megölte volna a volt férjét. – Minden tőlem telhetőt megteszek. – De akkor is elköltözünk, ugye? Tegnap este hamarabb értél haza, és hallottam, amint Quineshával beszélsz. Azt mondtad neki, hogy lehet, hogy át kell szervezned a dolgokat. A szavak összemosódtak a mondat végén. – Szeretem Quineshát. Nem akarok új dolgokat. Megint összemosódtak a szavai. A fiára nézve azon töprengett, vajon hogyan közölje vele, hogy azért kell ismételten továbbállniuk, mert szentül meg van győződve afelől, hogy a fia által „rossz időszak"–nak titulált helyzet újra előállt. Az előbbi kocsi ismét elsuhant mellettük. Kétségkívül nem sikerült parkolóhelyet találnia. 332

– Tegnap este felmondtam a munkahelyemen –mondta a lehető legőszintébben. – Abbahagytam a pincérnősködést, mert nem voltam ott boldog. És most muszáj egy másik munkahelyet találnom, valahol máshol. Robbie ráemelte a tekintetét, és az anyja arcát tanulmányozta. – Caldwellben nagyon sok étterem van. – Ez igaz, de lehet, hogy most nem keresnek új munkatársakat. Pénzt kell keresnem ahhoz, hogy meg tudjunk élni. – Ó – úgy tűnt, hogy Robbie megemészti az előbb hallottakat. – Jól van. Akkor ez más helyzet. A kisfiú hirtelen megnyugodott, mintha az, ami bántotta, egy héliummal teli lufi lett volna, amit most szélnek eresztett. – Szeretlek! – mondta Marié–Terese, s közben gyűlölte, hogy valójában tényleg az a helyzet, amire a fia ráérzett. De legalább a gyereknek ne kelljen ezt a terhet viselnie. – En is, mami – hirtelen megölelte az anyját, és noha kis karja félig sem érte körbe, Marie–Terese egész testében érezte az ölelést. – Készen állsz? – kérdezte érdes hangon. – Igen. Ismét szaladni kezdtek. A katedrális irányába futottak, fel a széles kő lépcsőfokokon, majd a nagy ajtón át csendben beosontak. Az előcsarnokban levették a kabátjukat, és Marie–Terese elvett egy programfüzetet a híveket fogadó férfitől, aki a templom előcsarnokában állta el a főhajóba vezető utat. Az unszolására Robbie– val az egyik oldalajtón surrantak be, majd az oldalt sorakozó imapadok egyikére le is ültek.

333

Soha nem engedte el Robbie–t a vasárnapi iskolába a többi gyerekkel, s a kisfiú nem is kérte erre. Jól el volt önmagában, félénk és magának való gyerek volt. Amint a pap belekezdett a prédikációba, felzengett a kórus éneke, és kezdetét vette az istentisztelet. Marie– Terese mély levegőt vett, s engedte, hogy a tüdeje megmártózzon a templom balzsamos melegében. A padsorokon túl, a templom másik oldalhajójában az ablakos karzat freskóit éppen felújították, és az állványzatot körülbelül hat méterrel lejjebb engedték. A megtisztított és még tisztításra váró freskók közti különbség döbbenetes volt: mintha az előbbiek reflektorfényben fürödtek volna, utóbbiak pedig az árnyékokban senyvednének: a szentek és az angyalok köpenye zafírkékben, rubinvörösben és citromsárgában pompázott, az arcukat belülről fakadó ragyogás világította meg. Átváltozás. Egy másodpercre elképzelte, hogy Vin ott ül vele és Robbie–val a padon, talán a fia másik oldalán. Jó érzés lenne a fia feje fölött átpillantva egy olyan férfit látni, akibe szerelmes. Talán egy diszkrét mosolyt is megosztanának. Olyat, amit a szerelmesek szoktak időről időre. És akkor lehet, hogy Vin segítene megkötni Robbie–nak a nyakkendőt. Elképzelhető, hogy a kislányuk is köztük ülne a padon. Marie–Terese rádöbbent, hogy közel ezer év után most először ábrándozik. Egy kényelmes, boldog jövőről. Istenem... mennyi ideje is? Markkal való kapcsolata elején... olyan sok ideje. A férfival először a Wynn Casinóban találkozott. A barátnőivel abban az évben töltötték be a huszonegyet. Los Angelesből Las Vegasba repültek az első lányos hétvégére, és a férfi a VIP részleg egyik asztalánál ült, a 334

milliomosok között. Marié–Terese a barátnőivel egydolláros tétekben játszott a vörös szőnyeg szegényes oldalán. Mark észrevette, s egy pincérnővel meghívatta őket a luxusrészbe – ahol az italok ingyen voltak, s a legalacsonyabb tét húsz dolcsitól indult. Először azt feltételezte, hogy mindez Sarah miatt történik. Sarah akkoriban – és kétségkívül ma is – egy száznyolcvan centi magas, szőke bombázó volt, aki valahogy akkor is meztelennek tűnt, amikor ruhát viselt. Valósággal tapadtak rá a férfiak, és bárki, aki megengedhette magának, hogy nagy tétekben játsszon, Sarah esete volt. De Markot csak Marie–Terese érdekelte. S ez mindenki számára világossá vált, amikor a lányt maga mellé ültette, Sarah pedig magára maradt. Mark és két üzlettársa – a férfi így emlegette a vele lévő két öltönyös fickót – tökéletes úriemberként viselkedtek. Italokat rendeltek, beszélgettek, nagyon figyelmesek voltak. Gurítás előtt a jószerencse reményében megcsókolták a dobókockát, és csevegtek, s mindez elég volt ahhoz, hogy egy fiatal, csillogást szerető lány igazi hírességnek érezze magát. Egy tökéletes kezdet a hétvégéhez: huszonegy évesen, a kaszinó luxusrészében, drága öltönyt viselő férfiak körében tölteni az időt – ez volt minden, amire ő és a lányok vágytak, és három–négy óra múlva fel is mentek Mark lakosztályába. Talán nem ez volt a legokosabb lépés, de a három férfi négy lány arány nem tűnt rossz ötletnek, és a közös nyerőszéria után kialakult a barátság és bizalom illúziója. De semmi rossz nem történt. Csak még egy–két pohár ital, csevegés és flörtölés. És Sarah kettesben maradt a magasabbik „üzlettárssal" a hálószobában.

335

Az éjszaka végének közeledtekor Marie–Terese kisétált az erkélyre Markkal. A mai napig emlékszik a száraz, forró szélre, amely átsüvített Las Vegas lenyűgöző látványán. Majdnem kilenc év telt el azóta, de ugyanolyan tisztán élt benne az éjszaka emléke, mint amikor átélte az eseményeket: ketten, a teraszon szorosan egymás mellett, magasan az ember építette város felett. Marie–Terese a látványt csodálta. Mark a teste vonalát. A férfi oldalra seperte a haját, és megcsókolta a tarkóját. Ez a gyengéd érintés volt élete legszebb szexuális élménye. És ennél tovább nem is fajult a dolog. A következő este majdnem ugyanígy telt, azzal a kivétellel, hogy Mark elvitte őket egy Celine Dion– koncertre, aztán visszatértek a kaszinó asztalaihoz. Csillogás. Luxus. Izgalom. Marie–Terese az ígéretek, a romantika és a tündérmese tüzes felhői közt lebegett, és a második este ismét felment a lakosztályba, aztán megcsókolta Markot a teraszon. És ennyi volt. Csalódottságot érzett, hogy a férfi nem akart tőle többet, noha nem lett volna képes lefeküdni vele. Őt nem úgy nevelték, mint Sarah–t, aki pár órás ismeretség után képes volt bárkivel ágyba bújni. Milyen ironikus, hogy végül hova jutott! Mark másnap a limuzinjában kivitte őket a reptérre, és Marie–Terese úgy gondolta, itt a vége. Izgalmakkal és kalandokkal teli negyvennyolc óra – pont, ahogy az utazási irodában ígérték. Ahogy a kocsi egyre távolodott a szállodától, végig abban reménykedett, hogy Mark egyszer csak kiszalad a hotelből, és megállásra inti. De nem így történt, s azt hitte, hogy az utolsó találkozásuk abban a hotelszobában volt, amin a lányokkal közösen osztozott, s ahol a férfi kezet csókolt neki.

336

A valóságba való visszatérés ólmos súlyként nehezedett a szívére, s könny futotta el a szemét. Amikor a limuzin megérkezett a terminálhoz, a sofőr szállt ki elsőnek, aztán kinyitotta nekik az ajtót. Egy vörös sapkás hordár segítette kipakolni jelentéktelen csomagjaikat. Marie–Terese is kikecmergett az autóból, de elfordult a barátnőitől, hogy ne hecceljék, amiért el van kenődve. A sofőr ekkor lépett oda hozzá. – Mr. Capriz arra kért, hogy ezt adjam át Önnek. A doboz körülbelül ököl nagyságú lehetett, vörös selyempapírba csomagolva, és egy kis fehér masni díszítette. A lány azonnal kibontotta, a csomagolópapírt és a selyem masnit összegyűrve. Belül egy finom, vékony aranylánc volt, egy „M" betűt formáló medállal, valamint egy papírcsík... mint, amit a szerencse sütiben talál az ember. Az üzenet a következő volt: Kérlek, hívj fel, amint biztonságban hazaértél! A telefonszámot azonnal az eszébe véste, és Los Angelesig végig úgy sugárzott, mint a nap. Micsoda tökéletes kezdet! Az elején semmi sem utalt arra, hogy milyen csúfos véget érnek – habár most visszatekintve, az „M" medál a birtoklás jegyének tűnt. Afféle dögcédulának. Te jó ég, milyen büszkén viselte azt a nyakláncot! Akkortájt csak arra vágyott, hogy valakihez tartozzon, s ezzel mindenki más is tisztában legyen. Egy zaklatott anyával, apa nélkül kellett felnőnie, s mint ilyen, a tény maga, hogy egy férfi kívánja, egyszerűen varázslatos volt a számára. Markot nem középszerű, középosztály– férfinak ismerte meg – de még ha az is lett volna, Marie– Terese akkor is egy magasabb lépcsőre lépett volna a

337

társadalmi ranglétrán, mint ahol addig állt. Nem, a férfi a VIP–szektorba tartozott, ő pedig inkább a portásfülkébe. Az elkövetkezendő hónapokban a férfi tökéletesen elbűvölte, ördögi számítással, óvatosan az ujja köré csavarta. Azzal áltatta, hogy nem akar házasságkötésük előtti testi kapcsolatot – azért, hogy tiszta lelkiismerettel mutathassa majd be a katolikus édesanyjának és nagymamájának. Öt hónappal később összeházasodtak, de a szertartás után fordult a kocka. Amint beköltözött Mark szállodai lakosztályába, a férfi minden egyes lélegzetvételét megszabta. Amikor az édesanyja meghalt, a férje ragaszkodott hozzá, hogy a sofőrje elkísérje Los Angelesbe, és vele legyen a repülőgép felszállásától addig, míg újra vissza nem tette a lábát a lakosztályba. És a házasság előtt semmi szex? Kiderült, a férfi nem hozott túl nagy áldozatot, mivel számos szeretője kárpótolta. Erre akkor derült fény, amikor egy nő csecsemővel a karjában bekopogtatott az ajtón, úgy egy hónappal az után, hogy a tinta megszáradt a házassági anyakönyvi kivonaton. Visszatérve a jelenbe, Marie–Terese a gyülekezet többi tagjával együtt felállt, s a Robbie kezében lévő énekeskönyvből énekelni kezdett. A múlt tanulságai alapján aggódott a Vinnél közös tündérmese miatt. Az optimizmust nem gyáva nyusziknak találták ki. Mögötte ült, s a nőnek fogalma sem volt róla. Az álcázásban ez volt a csodálatos. Ma a templomba járós álcáját viselte, a kék kontaktlencsét és a drótkeretes szemüveget. A templom végében várta, hogy megérkezzenek, de amikor nem így történt, úgy gondolta, hogy ma kihagyják az istentiszteletet, s hazament. A kocsijához sétált, és már 338

épp elhajtott, amikor észrevette őket a járdán. Mély beszélgetést folytattak. Megkerülte a háztömböt, figyelte őket, amíg be nem futottak a katedrálisba, és el nem tűntek a nagy ajtó mögött. Mire új parkolóhelyet talált, a mise már elkezdődött. Ennek ellenére sikerült a nő és a fia mögött helyet találnia, és az árnyékok közt osonva halkan leült a padra. A nő az istentisztelet javát az éppen renoválás alatt álló freskók tanulmányozásával töltötte. Oldalra hajtotta a fejét, s az arca egyszerűen elbűvölő volt. Szokás szerint most is hosszú szoknyát és pulóvert viselt – ma vörösesbarna árnyalatút –, a fülében apró gyöngyfülbe– való ékeskedett. Sötét haját laza kontyba tekerte, s enyhe parfümillatot árasztott... de lehet, hogy ez csak a mosószernek vagy az öblítőnek volt az illata, amit használt. Muszáj lesz bemennie egy bevásárlóközpontba, és végigszagolnia az összes mosószert és öblítőt, hogy melyiknek érzi az illatát. Olyan jó anyának tűnt! Segített a fiának megtalálni a megfelelő oldalakat az énekeskönyvben, s ha a gyereknek időnként kérdése akadt, rögtön odahajolt hozzá. A közelében senki sem merné kiejteni a „szajha" szót... nemhogy őrá alkalmazni. A kívülálló számára a fia is szeplőtelenül fogant, mert az anyjából nem néztek ki mást. Eszébe jutott a fickó, akit a kerékkulccsal vert meg. Nem az ütlegelésre és a gyilkos szándékra gondolt azonban; habár ez sem úgy alakult, mint eltervezte, mert az a szemét ahelyett, hogy kilehelte volna a lelkét, csak kómába esett. Nem, a férfi arckifejezésére gondolt, amikor kijött a koszos, mocskos klub koszos, mocskos mosdójából. Micsoda hazugság volt a nő illúziója! 339

A düh fortyogott a belsejében, de ez a legalkalmatlanabb idő volt rá. Hogy elterelje a figyelmét, a nő nyakán és tarkóján futó izmokat szemlélte. A finom domborulat köré lágy tincsek omlottak, s nem egyszer azon kapta magát, hogy előredől, hogy megérintse. Előredől, hogy a torka köré fonja a kezét. És addig szorítsa, amíg a nő csak és kizárólag az övé lesz. Kényszerítette magát, hogy inkább az énekeskönyvet emelgesse. A mise éneklős részei segítettek eloszlatni a dühét. A fiúra is rápillantott, nehogy elragadja a nő iránt érzett megszállottsága, és olyat tegyen, ami miatt veszélybe kerülhet minden jövőbeli terve. A kisfiú olyan jól nevelt volt! Olyan felnőttes! Semmi kétség, hogy ő volt a ház ura. A nő sosem engedte, hogy egyedül menjen a többi gyerekkel a vasárnapi iskolába. Ehelyett inkább maga mellett tartotta. Meglehetősen idegesítő volt ez a szokása, viszont bölcs dolog, hogy nem engedte a fiát kikerülni a látóköréből. Nagyon bölcs. De a nőnek egy pillanatig sem kell aggódnia. A fia nemsokára ismét a papával lesz.

340

Huszonhetedik fejezet Vin kinyitotta a lakása ajtaját, majd bezárta maga mögött. Az előcsarnokból tisztán látta a romokban heverő nappalit, s ahogy közelebb sétált a káoszhoz, azon töprengett, hogy valójában mi a franc történhetett. A bárpultnál lévő szőnyeg teljesen tönkrement, mert a törött üvegekből ráömlött a sokféle ital. A falat újra kell majd festeni és tapétázni – úgy nézett ki, mintha pár üveg Bordeaux–i vörösbort nekihajítottak volna, a piros pacák pedig egy fej lenyomatát formázták, amit mintha a falnak csapkodtak volna. Talán tényleg valakinek a feje volt. Közelebb ment, hogy megvizsgálja a nyomokat... s arra a következtetésre jutott, hogy a foltok se nem elég sűrűk, sem nem elég barnák ahhoz, hogy vér legyen. A felfordított kanapéra dobta a kabátját, majd a szoba közepén körbenézett az egykor tökéletes helyiségen. Hihetetlen, hogy ez a rengeteg, felbecsülhetetlen értékkel bíró tárgy, a porcelánlámpák, a kristály gyertyatartók, a selyempárnák és a festmények, ilyen szélsebesen tönkrementek. A francba, csak egy kis mocsok és háztartási hulladék kellene a tetejére, és kész is van a szemetes konténer. Lehajolt, hogy a szobában lógó velencei tükör szilánkjait felszedegesse. Úgy tűnt, mintha valakit háttal belelöktek volna a tükörbe, mert az üveg hosszában, egy emberi felsőtest alakjában repedt be. Vékony rétegben mindent fehér por borított, tehát a rendőrség minden bizonnyal tette a dolgát, s ujjlenyomatok után keresgélt. Valakit egész biztos, hogy csúnyán megvertek a szobában. 341

Vin a bárpulthoz lépett, s a tükörszilánkokat az összetört üvegek mellé tette. Körbesétálva ugyanazt kereste, amit a zsaruk is korábban. Nem voltak vérnyomok. Bár a zúzódások a bőr alatt véreznek. A portást kétségkívül kikérdezte a rendőrség, nem mintha tudná tanúsítani, hogy Vin nem tartózkodott a lakásban. A lakók lifttel is feljuthattak az emeletekre... A garázs! Vin a telefonhoz baktatott, és leszólt a földszinti recepciós pultra. Amikor egy férfihang beleszólt a vonalba, rögtön a lényegre tért. – Gary Vin vagyok. Adtál hozzáférést a rendőrségnek a liftek biztonsági kamerás felvételeihez? Egy pillanatnyi habozás sem volt a vonal másik végén, mintha egy már megkezdett beszélgetést folytatnának. – Istenem, Mr. diPietro, hogyan tehetett ilyet? – Nem én tettem. Esküszöm! Szóval hozzáfért a caldwelli rendőrség a felvételekhez? – Igen, minden náluk van. Vin megkönnyebbülten felsóhajtott. Kizárt dolog, hogy anélkül jusson fel a lakásba, hogy ne szerepelne valamelyik felvételen. Igazából az is rajta lesz a szalagon, amint aznap reggel elhagyta az épületet, s nem tért vissza. A hátsó lépcsőn pedig nem tudott volna felosonni, mivel minden egyes lépcsőházból kivezető ajtó be volt zárva. A lépcsőfordulók pedig be voltak kamerázva. – És rajta van a felvételeken. Vin nagyot pislogott. – Hogy micsoda? – Az egyik garázsból induló lifttel ment fel az emeletre. Ez szerepel a videószalagon este tíz felé.

342

Ami teljes képtelenség, mivel pont ebben az időpontban Marié–Terese–zel a szülőháza felé tartottak. – Na várj csak! Láttad az arcomat? Te a saját szemeddel láttad az arcomat? – Igen, kristálytisztán. Miss Devina a bejárati ajtón keresztül érkezett, és felment a lakosztályba. Majd úgy húsz perccel később Ön is befutott, s a garázsból lifttel a huszadikra ment. A fekete ballonkabátot viselte. Fél órával később elhagyta az épületet egy mélyen a szemébe húzott Boston Red Sox baseballsapkában. – Nem én voltam az. Kizárt... – De igen. – De... be sem álltam a BMW–vel a parkolóhelyemre... mivel éppen abban a szent pillanatban benne ültem, és úton voltam valahová. A másik kocsi pedig a helyén volt. A beléptető kártyámat sem húztam le a leolvasón. Magyarázd meg... – Valaki biztos elhozta kocsival, majd a gyalogos bejáraton át jött be az épületbe. Nem tudom. De most mennem kell. Éppen a tűzjelzőt teszteljük. A vonal elnémult. Vin visszatette a kagylót, majd a kanapéhoz ment. Miután nagyjából helyére rakta a párnákat, hogy a rend illúziója csak egy kicsit is meglegyen, lerogyott a díványra. Mialatt a tűzjelző beriasztott, és az elektromos lámpák villogó fénye bevilágított a folyosóról, Vin pedig újfent az álmában érezte magát, amikor Devina Az élőhalottak éjszakájából előlépve megjelent, hogy rátámadjon. A sakktáblán lévő bábuk bekerítették, ezzel meggátolva minden mozdulatát. Sarokba szorították. Te kívántad a jelenlétemet... A tűzjelző rikácsolása tökéletes aláfestést biztosított az ereiben száguldozó vakrémületnek. 343

A francba! Most mi a fenét csináljon? A semmiből egyszerre csak Jim Heron hangját hallotta. Azért vagyok itt, hogy megmentsem a lelked. A velős és használhatatlan üzenetet figyelmen kívül hagyva, Vin felkecmergett a kanapéról, s a dolgozószobája felé vette az irányt, hogy valami sokkal értelmesebb dolog után keresgéljen. Az épen maradt szeszesitalos üvegekből egy Bourbont töltött, aztán egy húzásra lehajította. Majd újra megtöltötte a poharat. A tévé lenémítva, de bekapcsolva maradt, s miután elhelyezkedett a dolgozóasztala mögötti székben, szeme a tévéképernyőre tapadt. Muszáj valami másra gondolnia a katasztrófa sújtotta lakáson és a kompromittáló bizonyítékon kívül. Nem sokkal később egy fénykép jelent meg a képernyőn a déli híradóban. Különösebben nem izgatta fel a dolog. A dolgok ilyetén alakulásával talán csak egy Caldwell belvárosára ledobott atombomba hozná ki a sodrából. Letette a poharát, s a távirányító után nyúlt. – ...egy belvárosi sikátorban, a péntek esti lövöldözés áldozatainak a közelében. A férfi kritikus állapotban fekszik a Szent Ferenc Kórházban. Jelenleg még nincsenek gyanúsítottjai az ügynek. A caldwelli rendőrkapitányság azonban óvatosságra int... A Vasálarcban látott fickó volt az áldozat. Az, aki Marie–Terese–zel a mosdóban volt. Vin felemelte a mobilját és tárcsázott. A negyedik csörgésre vették csak fel a telefont, és Jim hangja feszültnek tűnt, mintha nem akarta volna megválaszolni a hívást. – Szia, Vin! Még mindig meg akarod menteni a lelkemet? – gúnyolódott volnia legszívesebben Vin. 344

– Láttad a híradót. Hosszú tétovázás. – Mármint a Devinával történteket? – Nem. A férfiról, akire összeverve találtak egy belvárosi sikátorban. Aki szombaton Marie–Terese–zel volt a klubban. Láttam őket együtt. Huszonnégy órán belül ez a harmadik férfi, akit... halló? Jim, itt vagy? – Amikor csak egy vérszegény ühümöt kapott válaszként, világossá vált, hogy mi a probléma. – Figyelj, egy ujjal sem értem Devinához, habár tudom, hogy nem hiszel nekem. – Ismét hosszú hallgatás a vonal másik végén. – Halló? Ó, az Isten szerelmére, most komolyan, szerinted képes lennék ilyet tenni egy nővel? – Azt hittem, hogy más miatt telefonálsz. – Mi miatt? Újabb csend. – Devina azt mondta, hogy elmesélte neked, ami köztünk történt. – Köztetek? Mi az, hogy köztetek? – Azt mondta, hogy emiatt veszítetted el a fejed, s támadtál rá. Vin keze a poháron vasmarokká szorult. – Pontosan mi is történt kettőtök közt, amiről tudnom kellene? A vonal végéről érkező halk káromkodás a lefeküdtem vele, de nem kellett volna mondóka egyetemes nyelvén íródott. A Vin vállában és karjában lévő izmok pattanásig feszültek. – Most viccelsz? Mondd azt, hogy most csak rohadtul viccelsz! – Sajnálom... A Vin markában tartott pohár szétrobbant, s whisky– vel borított be mindent, a telefontól kezdve a bil345

lentyűzetig. Még a kézelőjére és az ingére is fröccsent belőle. A hívást azzal zárta, hogy elhajította a telefont a szoba másik végébe. Amikor Jim megnyomta a piros hívás vége gombot, le merte volna fogadni, hogy Vin nem így fejezte be a hívást. Nem, bizony. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy a Vin fülénél tartott mobil valahol szomorú véget ért, és most a szemeteslapátra vár. Remek. Baromi jó. Miután megdörzsölte a szemét, figyelmét ismét a fekvőbetegek épületének bejáratára összpontosította. Lassan eljutott az agyáig, amit a beszélgetés elején hallott. Még egy megvert fickó, aki valamilyen úton–módon Marie–Terese–hez kapcsolódott. És amikor Vin telefonált, ez a tény élvezett nála elsőbbséget. Nem az az aprócska tényező, hogy ja igen, testi sértés elkövetésével vádolják a hatóságok, amiért állítólagosán saját kezűleg péppé verte a barátnőjét. A Marie–Terese iránt táplált érzései a lehető legkomolyabbak voltak. Jim az órájára pillantott, majd tekintetét ismét a bejárati ajtón ki–be járó emberekre szegezte. Már majdnem egy óra volt, tehát Devina családtagjai lassan megérkeznek, és akkor a nő hazamegy velük. Te jó ég, micsoda hazug ez a Devina! A nő összevert arca alapján szinte szentségtörésnek tűnt ilyen következtetésre jutnia, de fény derült az igazságra. Vinnék halvány gőze sem volt a csütörtök esti akciójukról. Sötétben tapogatózott. Ez kihallatszott a hangjából. De miért hazudhatott Devina? És mi másról hazudott még? 346

Az biztos, hogy így Jim több hitelt adott Vin azon állításának, amely szerint nem ő verte meg a nőt. Elérkezett az egy óra, majd el is múlt. A fél kettő szintén. Aztán a két óra. Devinának hamarosan fel kellene bukkannia. Feltételezve, hogy egy órába telt, amíg a papírmunkát elintézték a kórházban, és a szülei időben elindultak otthonról – valamint hogy nem egy másik kijáratot vett igénybe. Bárcsak lenne nála egy szál cigi, gondolta, s kínjában a telefonját markolgatta. A képernyő sima felületén húzogatta az ujját, amíg a monitor fel nem melegedett. Nem ártana lerántani a leplet a sok rejtélyről, ami az elmúlt napok alatt felhalmozódott. Sajnos az igazságért nagy árat kell fizetnie... Egyszer csak Devina bukkant fel a szárnyas ajtóban, arca nagy részét eltakarta egy óriási napszemüveg. Fekete, szűk szabadidőruhát viselt, és a vállára vetett túlméretezett krokodilbőr táskához viszonyítva, a teste pálcika vékonynak tűnt. A járdaszegélyen elhaladó emberek megtorpantak, és úgy bámultak rá, mintha azon gondolkoznának, melyik sztárocska is lehet. Egyedül volt. És... mostanra köddé váltak az arca jobb oldalán húzódó csúnya zúzódások. Jim vére hirtelen megfagyott az ereiben, és egy figyelmeztető jelzés villogott az agyában. Csak néhányszor érzett ilyet az életében – a legélénkebb emléke arról az éjszakáról származott, amikor hazafelé menet egy poros, fekete Chevrolet Camaro állt túlságosan közel a szülőháza hátsó bejáratához. Kiegyenesedett az ülésben, és lelkileg felkészült arra, hogy lenézzen a nő lábánál elterülő kövezetre. A fentről áradó, szikrázó napsütésben minden tárgy és személy árnyékot vetett az útburkolaton, Devina azonban 347

nem. Egy alak volt, de nem anyag, egy forma, de nem hús–vér lény. Ez az ellenség! Jim az ellenséget nézte. Megdugta az ellenséget! Mintha meghallotta volna a gondolatait, Devina pont odanézett, ahol Jim a kocsijában ült. De aztán elkomorult, majd lassan jobbra és balra fordította a fejét – amit Jim annak tudott be, hogy nem látja pontosan, hol rejtőzik, de tisztában van vele, hogy kicsoda ő és miért mereszti rá a szemét. Az arckifejezése jéghideg volt. Nyoma sem volt a Vin jelenlétében, a Jim kisteherautójában, vagy a kórházi ágyban sugárzó melegségnek és kedvességnek. Jég. Hideg. Olyan hideg, mint egy sorozatgyilkos. Kiderült az igazság: Devina csábító és manipulatív... aki Vinre pályázik. A forgatókönyv meglehetősen egyértelmű volt. Vádold meg. Szerezd vissza. A bűnvádi eljárás során tagadd meg az együttműködést a kerületi ügyésszel. És végül élj boldogan, míg meg nem halsz. Kaparintsd meg Vin lelkét. A logika egyszerűen megtámadhatatlan volt. Új főnökei, vagyis a négy fickó, bedobta Jimet a mélyvízbe, és nagyon úgy festett a helyzet, hogy a másik oldal is pályára küldte a saját játékosát. Eszébe jutott egy régi film, a Kék ördög, egyidejűleg azon is elgondolkozott, hogy vajon a Harley–s fickók is miért nem vernek árnyékot. Valószínűleg ők is hazudnak neki. Devina újra végigvizslatta a parkolót, és haragosan felcsattant, amikor egy szerencséden férfi véletlenül nekiment. Aztán leintett egy járdaszegély mellett várakozó taxit. A taxi előregördült, a nő beült, és már ott sem volt. 348

Ideje olajra lépni, gondolta Jim, s kitolatott a parkolóból. Mivel Devina már látta a kocsiját, igaz, hogy csak sötétben, volt egy kis helyzeti előnye, de ez közei sem biztosított számára teljes fedezéket. Ezért két kocsival a taxi mögött követte, s imádkozott, hogy a taxis ne azok közé tartozzon, akik a sárga lámpán még simán átsuhannak. Miközben nyomon követte, előbányászta a mobilját, s bepötyögött egy számot. Amikor megnyomta a hívásindítás gombot, semmi más nem számított, csak hogy megszerezze, amire szüksége van. Bármit kérhetnek tőle. A kapott információ többet ért mindennél. Semmilyen áldozat nem lehet túl nagy vagy túl lealacsonyító ahhoz, hogy ne tenné meg. Egyeden cél lebegett a szeme előtt. És olyan elszántsággal és nyílegyenes határozottsággal tartott felé, álcár egy levegőt hasító puskagolyó. – Zacharias – szólt bele a vonalba. Matthias, a gazember halk kacajt hallatott. – Esküszöm, többet beszélek veled, mint a saját anyámmal. – Nem is tudtam, hogy olyanod is van. Azt hittem, az ördög ivadéka vagy – A családfám érdekel, vagy valami célja is van a hívásodnak? – Szükségem van az információra. – Ah! Vajon miért éreztem úgy, hogy ha lassan is, de észhez térsz? – De két nevet akarok. Nem csak egyet. És addig nem tudok neked dolgozni, míg be nem fejezem a caldwelli feladatomat. – Pontosan milyen feladatot? – Semmi közöd hozzá. Noha Matthias hamarosan teljesen képbe kerül az ügyben szereplő emberek kilétével kapcsolatban. 349

– Meddig leszel lefoglalva? – Nem tudom. De nem hat hónapig. Talán egy hónapot sem vesz igénybe. Apró szünet következett. – Negyvennyolc órát kapsz. Aztán az enyém vagy. – Senkinek sem vagyok a tulajdona, seggfej. – Hát persze hogy nem. Hamarosan kapsz egy e– mailt. Abban minden benne lesz. – Figyelj, addig biztosan nem megyek el Caldwell– ből, amíg teljesen és tökéletesen le nem zárom ezt az ügyet. Úgyhogy küldj, amit csak akarsz, de ha abban a tévhitben élsz, hogy holnapután részt veszek egy tengerentúli kirándulásban a jóvoltadból, akkor nagyon tévedsz. – Honnan tudod, miféle megbízatást akasztok majd a nyakadba? – Mert te és a régi főnökeim is mindig csak egy dolgot akartatok tőlem – válaszolta Jim rekedt hangon. – Hát, lehet, hogy kicsit változtatnánk, ha nem lennél olyan átkozottul jó abban, amit csinálsz. Jim keze összeszorult a telefonon, és elhatározta, hogy ha Matthias nem áll le ezzel a cseszegető szöveggel, Vin módszeréhez folyamodik a hívás befejezése érdekében. Megköszörülte a torkát. – Nem lesz jó az e–mail. Mivel nincs már e–mail címem. – Amúgyis egy csomagot akartam küldeni. Csak nem hiszed, hogy megbízom a hotmailben vagy a Ya–hoo– ban? Most komolyan. – Jó. A címem a köv... – Mintha nem tudnám – s újra felnevetett. – Akkor gondolom, Marie–Terese Boudreau–ról akarsz mindent megtudni, nem igaz? – Igen, és... 350

– Vincent diPietróról? Vajon miért nincs meglepődve? – Nem. Devina Adamsről. – Jaj, de érdekes. Egész véletlenül nem ő az a nő, akit az állítása szerint Vincent kicsit lezúzott állapotban a kórházba küldött? Te jó ég... Itt van előttem az egész sztori a számítógép képernyőjén. Szörnyű emberekkel lógsz. Milyen erőszakosaid – És ezek ráadásul egy fokkal jobbak a te fajtádnál. – Hogy is szól a mondás? Nem túl bölcs dolog belemarni a téged etető kézbe... nahát, hogy ez milyen igaz! – Csak én nem a fogamat használnám, hanem egy csőre töltött fegyvert. – Hát valóban. Nagyon is jól bánsz a pisztollyal, nem igaz. Pedig a rólam alkotott rendkívül rossz véleményed ellenére itt van előttem minden, ami Marie–Terese–ről tudható. Gretchen Moore–ként látta meg a napvilágot a kaliforniai Las Vidasban. Huszonkilenc éves. A San Diegó–i Egyetemen szerzett diplomát. Anyja, apja halott. – Mocorgás és nyögés hangja hallatszott, mintha Matthias más testhelyzetbe fészkelődött volna át, s Jimet rohadtul jó érzéssel töltötte el a gondolat, miszerint krónikus fájdalommal kell megbirkóznia a fickónak. – Na, és most jön az izgis rész. Nyolc éve férjhez ment egy Mark Nuncio nevű férfihoz Las Vegasban. Nuncio az alvilági arcok prototípusa, egy elmebeteg állat, aki a rendőrségi feljegyzések alapján elég durva személyiségzavarban szenved. Igazi nehézfiú. A nő körülbelül három éve ott akarta hagyni, ezért a férfi összeverte, fogta a gyereket, és olajra lépett vele. Pár hónapjába és egy magánnyomozóba került a nőnek, mire felkutatta a fiát. Amikor visszaszerezte, elvált a szarházitól, felvette a Marie–Terese Boudreau személyazonosságot, és eltűnt a föld színéről. Végül a New 351

York–i Caldwellben kötött ki. Azóta mindent megtesz annak érdekében, hogy láthatatlanná váljon, s erre minden oka meg is van. Az ilyen Nuncio–féle férfiak nem hagyják csak úgy elsétálni az asszonyt. Te. Jó. Ég. Mi van, ha a sikátorban talált két halott srác és az összevert férfi azért értek ilyen véget, mert Nuncio utolérte a volt nejét? Biztosan nem véletlen az egybeesés. Vin állítása szerint a Marie–Terese–zel látott fickó volt a második támadás áldozata. – Azonban a volt férje miatt egyelőre nem kell aggódnia. – Tessék? – kérdezett vissza Jim. – Nuncio éppen húszéves börtönbüntetését tölti a szövetségi börtönben, egy rakás bűncselekmény elkövetése miatt. Többek között zsarolás, pénzmosás, tanú megfélemlítése és hamis eskü tétele. Ezeken felül egy sor állami bűntettért is felelnie kell, például gyilkosságban való bűnrészesség, emberrablás, életveszélyes fenyegetés és tettlegesség. A férfi akár egy rohadt vizsgakérdés is lehetne a jogi egyetemen! – majd megint fészkelődés hangja hallatszott, s közvetlen utána egy halk káromkodás. – Úgy tűnik, hogy éppen abban az időszakban kezdhetett omladozni a kártyavár, amikor Gretchen/Marie–Terese ott akarta hagyni őt. És ez logikus is. Mivel a szövetségiek és a nevadai zsaruk által szőtt hurok szorult a nyakán, otthon valószínűleg egyre durvábban viselkedett. Amikor elrabolta a gyereket és lelépett vele, nemcsak a felesége, hanem a törvény elől is menekült – s tény, hogy három hónapig se híre, se hamva nem volt. Ez arról árulkodik, hogy mennyire jó kapcsolatokkal bír. De nyilvánvalóan valaki beköpte habár az is lehet, hogy a magánnyomozó pont jó időben fenyegetőzött azzal, hogy feldobja az egyik védelmezőjét. Ki tudja? 352

– Szerinted lehetséges, hogy jelenleg a fickó maffia családja van a nő nyomában? – Ja igen, olvastam a sikátorban elkövetett gyilkosságokról. De kétlem, hogy a maffia keze lenne a dologban. Akkor csak kinyírnák a nőt, s megpattannának a gyerekkel. Fölösleges kockázatot nem vállalnának, hogy esetlegesen lelepleződjenek. – Akkor az a kérdés, hogy ki pályázik a nőre? Már persze, ha azt feltételezzük, hogy ő a közös szál a péntek és szombat esti támadások között. – Nocsak, valaki mást is kicsináltak? – Azt hittem, hogy te mindenről mindent tudsz. Hosszú csend állt be, majd amikor Matthias hangja újra felcsendült, hiányzott belőle az a rátarti felhang. – Még én sem tudhatok mindent. Habár jó időbe telt, mire erre rájöttem. Utánanézek ennek a Deviná–nak. Maradj telefonközelben, majd hívlak! – Vettem. A hívás után Jim ugyanabban a cipőben érezte magát, mint régen: Matthiasszal üzletelni pont ugyanolyan volt, mint máskor. Gyors, lényegre törő, intelligens és logikus. Ez volt a probléma. Mindig is jól tudtak együtt dolgozni. Talán kicsit túlságosan is jól. Jim ismét a követésre összpontosította a figyelmét, Devina taxijára tapadt, amint az a belvároson átevickélve a régi vámraktár negyedbe tartott. Amikor a hatalmas ipari épületekből lakásokká alakított helyek útvesztőjébe keveredtek, hagyta, hogy a taxi a Canal utcára forduljon, ő pedig a háztömböt megkerülve továbbhaladt. Az épület túloldalára érve, lelassított, s éppen meglátta Devinât, amint kipattant a taxiból, és nagy léptekkel a bejárati ajtóhoz sietett. Miután kinyitotta a kulcsával, Jim arra következtetett, hogy itt lehet a lakása.

353

Jim továbbment, maga mögött hagyva a környéket, mialatt újabb hívást indított. A diPietro Csoport építésvezetője, Chuck a szokásos mogorva stílusában vette fel a telefont. – Igen. – Hello, Chuck, itt Jim Heron. – Szia. – Chuck kifújta a levegőt, mintha éppen cigizne. – Hogy vagy? – Jól. Csak azért hívlak, hogy megmondjam, holnap bemegyek dolgozni. A férfi hangja egy árnyalattal melegebb tónust ütött meg. – Rendes vagy, Heron, de azért ne erőltesd meg magad! – Nem fogom. Jól vagyok. – Hát, mindenesetre nagyra értékelem. – Figyelj, van két férfi, akikkel általában együtt szoktam dolgozni. El akarom őket érni, s azon gondolkoztam, hogy meg tudnád–e adni a számukat. – Ja, megvan mindenkinek az elérhetősége. Kié kell. – Adrian Vogelé és Eddie Blackhawké. Egy kis idő telt el, s Jim maga előtt látta, ahogy Chuck a vaskos szivar végét rágcsálja. – Kié? – Újra elmondta a neveket. – Nem tudom, kikről beszélsz. Ilyen nevű fickók nem dolgoznak ezen az építkezésen. – Chuck tétovázott, mintha nem tudná, hogy Jim vajon vonalban van–e még, vagy sem. – Biztos nem akarsz kivenni még egy–két pihenőnapot? – Talán elnéztem a neveket. Mindig Harley–val járnak. Az egyik rövid hajú és piercinges. A másik jó nagydarab és hosszú hajfonat lóg a hátán. Chuck újfent mélyen kifújta a levegőt. – Figyelj, Jim, holnap inkább pihenj. Leghamarabb kedden találkozunk, oké? 354

– A leírás alapján senki ilyen nem dolgozik a csapatban? – Nem, Jim, egyáltalán nem. – Akkor egy kicsit össze lehetek zavarodva. Azért kösz. Jim az anyósülésre hajította a mobilját. Nincsenek benne a csapatban. Mily meglepő. Az a két gazember legalább annyira valódi, mint Devina. Atyaég, mintha csak hazug alakok vennék körül ebben az új munkájában! Hát, a közös pont itt is megvan a régi munkájával, nemde? Tiszta nosztalgia! Amikor csörgött a telefonja, újra felvette. – Nem találod a nőt. Matthiasnak most nem volt kedve kacarászni. – Nem. Egy árva utalást sem találok rá sehol. Mintha egy másik bolygóról csöppent volna a Földre. Az a helyzet, hogy minden alapvető személyi okmánynak a birtokában van, de csak egy bizonyos szintig. Se anyakönyvi kivonata, se szülei. A hitelkártyáját csak körülbelül hét hónapja válthatta ki, a társadalombiztosítási száma pedig egy halott nőhöz tartozik. Vagyis tele van lyukakkal az általa kreált fedősztori. Ebből logikusan az következne, hogy találnom kellett volna róla valamit, de semmire nem mentem. A nő egy kitalált személy – Kösz, Matthias. – Nem tűnsz meglepettnek. – Mert nem is vagyok. – Mégis mi a fenébe keveredtél? Jim lassan megcsóválta a fejét. – Csak a szokásosba. Ez van. – Majd küldöm a csomagot, számíthatsz rá. – Rendben. Jim letette a telefont, és a farmerja mellső zsebébe csúsztatta a mobilt. Úgy döntött, itt az ideje, hogy be355

ugorjon a Commodore–ba Vinhez, s felmérje a harci helyzetet. diPietrónak jogában állt megtudni, hogy ki és miféle a volt barátnője, Jim pedig nagyon remélte, hogy a férfi elhiszi neki az igazságot. Rögtön eszébe jutott Vin arckifejezése, ahogy a Vasálarc öltözőjében a széken ült és felpillantott rá. Hiszel a démonokban? Jim csak reménykedhetett benne, hogy Vin ezt csak költői kérdésnek szánta.

356

Huszonnyolcadik fejezet Furcsa dolog az üveg. Amikor eltöröd, a kis rohadék feldühödik és visszaharap. Az emeleti fürdőszobában Vin steril géz és fehér leukoplaszt társaságában töltötte az idejét. Amikor szétroppantotta azt az átkozott whisky–s poharat a markában, nem gondolta volna, hogy akkora kárt tesz magában, amit a ragtapasz nem tud orvosolni, és előbb–utóbb vöröskeresztes erősítést kell hívnia. Természetesen a jobb kezét kaszabolta össze, ezért a bal kezével egy kezdő nővérke szintjén ügyetlenkedett a kötéssel, az ollóval és az asztallal. Szerencse, hogy önmaga volt az ápolandó beteg. Az anyázás miatt alapból kitiltanák az orvosi pályáról –vagy akármi legyen is a megfelelő kifejezés. Épphogy a végére ért az istenverte megpróbáltatásnak, amikor nagy örömére megszólalt a mosdókagyló melletti telefon. Bal kezében kis körömvágó ollóval, a szájában gézlappal, és manccsá avanzsált jobb kezével minden koordinációs képességére szüksége volt, hogy felvegye az átkozott kagylót. Miután befejezte a telefonálást, úgy–ahogy beragasztotta a sebet, és otthagyta a felfordulást a fürdőszoba– pulton. Lement a lépcsőn a bejárati ajtóhoz. Amikor pittyegett a lift, és kitárult az ajtaja, már a folyosón állt, és várt. Jim Héron lépett ki a liftből, s nem várta meg, hogy keringőre szólítsák fel. Rögtön a közepébe csapott. Ez azért becsülendő volt. – Csütörtök este – kezdte – nem ismertelek. Ahogy Devinát sem. El kellett volna mondanom, de ha igazán 357

őszinte akarok lenni, amikor megláttalak titeket együtt, egyszerűen nem akartam elszúrni a dolgokat. Hiba volt, amit most nagyon sajnálok. Heron karja lazán az oldalán lógott, mintha készen állna a bunyóra, ha odakerül a sor. A hangja határozottan csengett, s a tekintete is hasonló komolyságot tükrözött. Semmi köntörfalazás. Semmi ravaszság. Semmi színjáték. Düh helyett Vin csak kimerültséget érzett. Kimerültséget, és a kezében fájdalmat. Hirtelen ráébredt, hogy elege van abból, hogy mindig az apja előítéletei csengnek a fülében, ha nőkről van szó. Gyanakvó természetének köszönhetően egyes szituációkba olyan dolgokat képzelt bele, amiket nem kellett volnia, mert semmi alapja nem volt rá – lényegében észre sem vette, amikor valaki tényleg megcsalta. Mennyi feleslegesen elpazarolt energia! Ugyanez volt a helyzet a pályafutásával is. Elhessegette magától ezt a gondolatot, s rádöbbent, hogy nem érdekli Devina. E pillanatban még az sem érdekelte, hogy miket művelhetett a nő, miközben együtt voltak. – Hazudott a tegnap este történtekről – közölte nyersen Vin. – Devina hazug. Egy szikrányi kétely vagy tétovázás sem volt a feleletben. – Tudom. Vin szemöldöke ráncba szaladt. – Na ne mondd! – Egy szavát sem hiszem el annak a nőnek. – És miért nem? – Bementem hozzá a kórházba, mert egyszerűen nem tudtam felfogni, hogyan történhetett ilyesmi. Előadta a hattyú halála című csöpögős előadást, amely szerint 358

elmesélte neked, hogy mi történt csütörtök este, s te ezen bedühödve nekitámadtál. De fogalmad sem volt róla, igaz? Egy árva szóval se említette neked, mi történt, ugye? – Hát nem. – Vin hátat fordított, s befelé indult a lakosztályba. Amikor Jim meg se moccant, Vin a válla fölött hátraszólt. – Na, akkor most ott szobrozol vagy bejössz, és megebédelünk? A kaja gondolata nyilván csábítóbb volt, mint az előbbi, mert a férfi azon nyomban befutott a lakásba. Amikor mindketten házon belül voltak, Vin bezárta az ajtót, és a láncot is rátette. A dolgok jelenlegi állása szerint semmilyen kockázatot nem akart vállalni. – A rohadt életbe... hogy néz ki a nappalid? – Ja, Mike Tyson benézett, és szórakozott egy kicsit. A konyhában Vin bal kézzel kikapott egy kis hideg felvágottat és majonézt a hűtőből. – Rozs– vagy barna kenyér? – Barna. – Én is. – Mialatt salátát és paradicsomot vett elő a hűtőből, lelkileg felkészült a következő lépésre. – Tudnom kell, hogy pontosan mi történt. Mármint Devinával. Mondj el mindent... a francba... na jó, nem mindent. Hol futottál vele össze? – Biztos, hogy tudni akarod? Vin az egyik fiókból egy kést vett elő, és nekiállt, hogy lecsavarja a majonézes üveg kék kupakját. – Tudnom kell, barát. Egyszerűen, muszáj. Úgy érzem, hogy olyan nővel voltam együtt, akit egyáltalán nem is ismertem. Jim káromkodott egyet, majd letette a hátsóját az egyik bárszékre. – Az enyémre ne tegyél túl sok majonézt! – Oké. Most pedig beszélj! 359

– Kétlem, hogy Devina az, akinek mondja magát. – Furcsa, de én is így vagyok vele. – Mármint leellenőriztettem a múltját. Vin a kék kupakkal való küzdelméből Jimre pillantott. – El fogod mondani, hogy sikerült kivitelezned? – Nem. Ha kedves az életed. – És mit tudtál meg? – A szó szoros értelmében nem létezik. És arra mérget vehetsz, hogy ha a csaj személyazonosságát illetően az én kapcsolataim nem tudnak semmit kideríteni, akkor más sem. – Vin csínján bánt a majonézzel Jim barna kenyerén, de ügyetlen és kontár munkát végzett. Meglehetősen balkezes volt, szó szerint. Te jó ég, egyáltalán nem tűnt meglepettnek Devinával kapcsolatban... – Még mindig azt várom, hogy mesélj a csütörtök estéről – közölte Jimmel. – Tégy egy szívességet mindkettőnknek: beszélj végre! Egyáltalán nincs energiám a köntörfalazáshoz. – A francba... – dörzsölte meg Jim az arcát. – Szóval a Vasálarcban találkoztam vele. A barátaimmal voltam, habár gazembereknek is nevezheted őket. Ahogy jobban esik. Na mindegy. Amikor otthagytam a klubot, Devina utánam jött a parkolóba. Hűvös volt. Ő meg olyan elveszett! Olyan... biztos, hogy hallani akarod? – Aha. – Vin felkapott egy szem paradicsomot, a vágódeszkára helyezte, s egy ötéves kecsességével kezdte felszeletelni, vagy inkább vagdosni. – Folytasd csak! Jim megcsóválta a fejét. – Miattad sírt. Olyan... bizonytalan volt önmagát illetően. Vin a homlokát ráncolta. – Hogyan sírt?

360

– Hogyan – úgy érted, mi miatt? Nem bocsátkozott részletekbe. Én meg nem kérdeztem. Csak... azt akartam, hogy jól érezze magát. Most Vin vette át a fejcsóválós frontot. – Devina mindig jól érzi magát. Az a helyzet, hogy hangulatától függetlenül, legbelül mindig tökéletes összhangban van önmagával. Részben emiatt vonzódtam hozzá... no meg amiatt, hogy őnála magabiztosabb nővel még sosem találkoztam. Teljesen meg volt elégedve a testével, és büszke volt rá. Na de ez csak természetes, ha valaki tökéletes idomokkal rendelkezik. – Nekem azt mondta, hogy meg akartad nagyobbíttatni a mellét. Vin villámgyorsan Jimre kapta a szemét. – Viccelsz? Az első találkozásunk estéjén megmondtam neki, hogy minden szempontból tökéletes. És komolyan gondoltam. Sosem sugalltam neki, hogy bármit is meg kellene változtatnia magán. A másik férfi is a szemöldökét ráncolta, és nagyon elkomorult. Vin bólintott, miközben széttördelte a salátafejet, majd a csaphoz vonult, hogy lemossa a leveleket. – Hát igen. Téged is csúnyán felültetett. Hadd tippeljek! Kiöntötte a szívét, egy sebezhető virágszálat láttál, aki egy szarházi mellett tengeti az életét. Aztán megcsókoltad... talán nem is gondoltad volna, hogy ennyire elfajulnak majd a dolgok. – El sem akartam hinni, hogy milyen messzire mentünk. – Sajnálatot éreztél iránta, de egyben kívántad is. –Vin elzárta a vizet, utána pedig lerázta a salátát. – Adni akartál neki valamit, hogy jól érezze magát. Jim hangja elhalkult. – Pontosan így történt. 361

– Akarod hallani, hogy engem hogyan játszott ki? – Igen. Vin papírvékony marhasült–szeleteket pakolt a konyhapultra. – Egy galéria megnyitóra voltam hivatalos. Ő egyedül álldogált, egy olyan ruhában, amely a fenekéig ki volt vágva. A mennyezeti világítás az eladó festményekre volt irányítva, s amikor besétáltam, azelőtt a Chagall előtt állt, amit később meg is vettem. A fény ragyogott a hátán. Rendkívüli volt. – Egy réteg cakkos szélű paradicsommal és salátalevéllel gazdagította a szendvicset, végül rátette a tetejét. – Felvágjam, vagy egészben kéred? – Egészben. Odatolta Jim elé, majd a sajátját félbevágta. – Az árverésen előttem foglalt helyet, s végig a parfümje illatát éreztem az orromban. Hét egész nyolctized millió dollárt fizettem a Chagall–festményért. Soha nem felejtem el azt a pillantást, amit a válla felett vetett rám, amikor lecsapott az árverező kalapács. Olyan mosolyt villantott felém, amit akkoriban egy nő arcán szerettem látni. – Vin harapott egyet, s mialatt megrágta a falatot, lelki szemei előtt élénken látta az estét. – Abban az időben kedveltem a mocskos, pornóba illő szexet. Az ő tekintetéből pedig világosan lerítt, hogy ezzel semmi problémája nincsen. Aznap este haza is jött velem, s itt a földön tettem magamévá. Majd a lépcsőn. Aztán az ágyban. Kétszer is. Engedte, hogy bármit megtegyek vele, s még tetszett is neki. Jim nagyokat pislogott, s felfüggesztette a rágcsálást. Mintha azon igyekezett volna, hogy összevesse a szegény kislány–szöveget a Vin tolmácsolásában előadott élénk szex videóval. – Devina – kezdte Vin, miközben oldalra hajolt, hogy letépjen két papírtörlő darabot – pontosan az volt, akinek 362

én akartam, hogy legyen. – Az egyiket Jimnek nyújtotta. – Hagyta, hogy az üzleti életben is azt tegyek, amit akarok. Ha előzetes bejelentés nélkül elhúztam egy hétre, rendben volt vele. Ha azt akartam, velem jött, ha nem, itthon maradt. Mintha... a vágyaim megtestesülése lett volna. Jim megtörölte a száját. – Az én esetemben pedig a gyenge pontomra ment rá. – Szó szerint. Megették a szendvicseket, és Vin csinált még egyet. Falatozgatás közben többnyire néma csendbe burkolóztak, mintha mindkettőjük gondolatai a Devinával eltöltött idő körül forogna... no meg a tényen, hogy milyen könnyen felültették őket. Vin törte meg a csendet, hogy a következő bombát is Jimre dobja. – Ja és képzeld, tegnap este videofelvétel készült rólam. Ahogy feljövök a lakásba a lifttel. A biztonsági őr állítólag látta az arcomat, pedig nem voltam ott. Akármi vagy akárki legyen is az illető, az hétszentség, hogy nem én voltam. Jim a konyhapult márványerezetét követte nyomon az ujjaival. – Hiszek neked. – Sajnos egyedül vagy ezzel. A szendvics félúton volt Jim szája felé, amikor megállt a keze. – Nem igazán tudom, hogy is mondhatnám el, amiről tudnod kell. – Nos, annak tükrében, hogy lefeküdtél a volt barátnőmmel, s ezt az előbb osztottad meg velem, kétlem, hogy ennél rosszabb lenne a dolog. – Pedig az.

363

Vin harapás közben állt meg, mert a fickó képén ülő arckifejezés nagyon nem tetszett neki. – Mi van? Jim ráérősre vette a figurát, még a szendvicset is befejezte előtte. Végül nagy nehezen megszólalt. – Fogalmam sincs, hogy mondjam el. – Ööö, Jim? Gondolj az előbb említett, ex–barátnőt megkefélős történetre! Gyerünk, szedd össze magad! – Jó. Ahogy akarod. A volt barátnődnek nincs árnyéka. Most Vinen volt a sor, hogy elsápadjon. – Tessék? – Tudni akarod, miért hiszem azt, hogy tegnap este nem te voltál a liftben? Ahogyan te is mondtad, a nő a vágyaid megtestesülése volt. Egy ábrándkép. Vagyis egy nem létező személy, aki nagyon veszélyes. És igen, tudom, hogy ez vadul hangzik, de ez az igazság és a valóság. Vin lassan leeresztette a kezében tartott szendvics végét. Lehetséges, hogy most először végre beszélhet valakinek az élete másik oldaláról? Arról a bizonyos dologról, amely nem megérinthető, sem látható, de szülei DNS–e mellett ugyanolyan részét képezte a lényének? – Azt állítottad, hogy azért vagy itt... hogy megmentsd a lelkem – motyogta Vin. – Pontosan mire céloztál? Jim megmarkolta a gránitpultot, s előrehajolt. Sima, fehér, rövid ujjú pólója alatt megfeszültek a karizmai. – Arra, hogy az új munkaköri leírásom szerint a tönk szélén álló embereket kell visszarántanom. – Honnan? – A bűnbeeséstől. A te esetedben azt hittem, hogy a Devinával közös jövődet kell biztosítanom, de ez jelenleg nyilván halott ügy. Más végkifejlet vár rád, csak még nem jöttem rá, hogy micsoda. 364

Vin megtörülte a száját, s a cakkos szélű paradicsomszeletek maradványára bámult. – Hinnél nekem... ha azt mondanám, hogy rémálmot láttam Devinával? Nem is akármilyet. Tisztára mintha a 28 nap egyik zombija támadt volna rám, elrohadt testtel, meg minden ilyesmivel. Azt állította, hogy alkut kötöttünk, s az üzletből nem lehet kiszállni. És tudod, mi a legnevetségesebb az egészben? Hogy már nem hiszem, hogy puszta rémálomról van szó. – Tudod, a kis pénteki, hosszabbító kábeles–áram– szünetes kalandom előtt biztosan bolondnak néztelek volna. Most viszont. Mérget vehetsz arra, hogy minden egyes szavadat elhiszem. Na végre, valami nem ellenem, hanem értem dolgozik, gondolta Vin, s úgy döntött, hogy mindent elmond. – Tizenhét éves koromban, elmentem egy... – Istenem, Jim hiába volt megértő a dologgal kapcsolatban, Vin komplett idiótának érezte magát! – Elmentem egy tenyérjóshoz, jövendőmondóhoz... volt ez a nő a városban. Emlékszel arra a „révületre", ami kifektetett az étteremnél? – Amikor Jim bólintott, Vin folytatta. – Régen gyakran megesett velem az ilyesmi, és szükségem volt valamire, ami... a fenébe is, érted, mire gondolok? Valamire, ami meggátolja, hogy ez a jövőben is megtörténjen velem. Az életem romokban hevert, és totál tébolyodottnak éreztem magam. – Amiért látod a jövőt? – Ja, és valami nagyon nem stimmel ezzel az egésszel. Érted, mire gondolok? Sosem önszántamból ajánlkoztam fel, s bármit megadtam volna azért, hogy véget érjen. – A gondolatait hirtelen elöntötték a múlt képei: amint összeesik a bevásárlóközpontban, az iskolában, a könyvtárban és a moziban. – Szóval ott álltam tizenhét évesen, fogalmam sem volt arról, hogy mit tegyek. Az 365

összeomlás határán voltam, erőszakos, alkoholista szüleimmel. Nem tudtam, mi mást tehetnék, vagy hova mehetnék, vagy hogy kivel tudnám megbeszélni a történéseket. Anyuci és apuci kilőve. Rohadt szeszkazánok, az ebédet sem főzettem volna meg velük, nemhogy tanácsot kérjek tőlük. Aztán egy nap. Halloweenhez közeledve, megpillantottam a médiumok, gyógyítók, vagy akármik hirdetéseit az újság leghátsó oldalán. Gondoltam, kipróbálok egyet. Véletlenszerűen kiválasztottam egy nőt, aki látszólag megértette a helyzetet. Elmondta, hogy mit kell tennem, s amikor hazamentem, szó szerint követtem az utasításait, és voilá! Minden megváltozott. – De hogyan? – Nem estem többet transzba, másrészről pedig mellém állt a szerencse. A szüleim végre eltűntek ott– honról – megkíméllek a részletektől, de dióhéjban annyi, hogy a haláluk az alkoholizmus evolúciójának eredménye volt. Miután meghaltak, megkönnyebbültem és fellélegeztem. Felszabadultnak éreztem magam és... valahogy másnak. – Miben? – Gyerekként, majd kamaszként nagyon visszahúzódó típus voltam. Sosem izgatott az iskola, csak elvegetáltam mások mellett. De miután meghaltak a szüleim... mintha kifordultam volna önmagamból. Belém költözött a mohóság. – Vin jelzőértékűen a hasára tette a kezét. – Minden csak a kapzsiságról szólt. Soha semmi nem volt elég, és ez a mai napig érvényes. Ha pénzről van szó, tisztára olyan, mintha el lennék hízva – ki vagyok éhezve, nem számít, mekkora összeg van a bankszámláimon, vagy hogy mennyi mindenem van, sosem elég. Azt hiszem, azért volt ez bennem, mert a szüleim meghaltak, és rögtön felnőtté kellett válnom. 366

Önmagamat tartottam el, mert más nem jelentkezett a feladatra. De nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy ez az igazi magyarázat. Mármint, a francba, amikor a drogkereskedelembe kezdtem, azonnal nyereségesen zártam, már az első napot. De ez nem volt elég. Semmi sem tűnt elegendőnek... két nappal ezelőttig. – Mi változott? – Belenéztem egy nő szemébe, és... valami mást éreztem. Vin a farzsebébe nyúlt, és előhúzott egy Madonnát ábrázoló képet. Hosszan nézte, majd lerakta a konyha– pultra, és Jim felé fordította, hogy ő is megnézhesse. – Belepillantottam ebbe a szempárba... és életemben először megelégedettséget éreztem. Ez Marie–Terese, gondolta Jim, miközben előrehajolt, s tekintetét az ikonra szegezte. A sötét haj, a kék szem és a finom, kedvességet sugárzó arc. Még a glória is stimmelt. Eszébe jutott a nő, amint a klub folyosóján az öltözőszoba előtt áll – és a fény még az árnyékos helyen is körberagyogta a testét. Ezzel szemben Devina, mindig a mesterséges megvilágítás alatt pózolt. Égi útmutatás. Vin hangja is teljesen máshogy csengett, mint korábban. Halkabban, de az erő ugyanúgy érződött belőle. A helyes jelző talán a „visszafogott" volt. – Tudom, hogy Marie–Terese nem Szűz Mária. És azzal is tisztában vagyok, hogy a kép nem őt ábrázolja. Nem vagyok vallásos, és hirtelen nem tértem meg vagy születtem újjá. Szóval nem akarom, hogy drogosnak vagy bolondnak higgy. De amikor megláttam Marie–Terese–t, a hasamban tátongó égő lyuk megenyhült. Devina pedig? Csak tovább szította a tüzet. Vajon miért? Talán a nemi életünk volt érte a felelős, vagy a határok, amelyeket 367

ledöntöttünk, talán az általa akart tárgyak, vagy a helyek, ahol együtt voltunk. Devina állandóan felhalmozta mindazt, amire vágytam, és pontosan azt nyújtotta, ami az életvitelemnek megfelelt. Vin hirtelen felkapta a képet a pultról, s a szemét forgatta. – Jézus Krisztus, miket beszélek. Úgy hangzik, mint egy csöpögős, romantikus film. Jim megeresztett egy kis mosolyt. – Hát, ha nem úgy alakulniak a dolgok, ahogy szeretnéd, a börtön után még karriert csinálhatsz a romantikus képeslapok üzletágában. – Pont ilyen pálya felé kacsintgattam. – Jobb, mint a börtönmosoda. – Az biztos. Érdekfeszítőbb. Jim Devinára gondolt, és az úgynevezett álomra. Egyet kellett értenie a barátjával – meglehetősen nagy esély volt rá, hogy az egész pszicho–melodráma valóban megtörtént. Az isten szerelmére! Ha a verőfényes déli napsütésben képes arra, hogy ne vessen árnyékot, miket rejtegethetett még a tarsolyában? – Pontosan mit csináltál? – kérdezte Vint. – Mármint tizenhét évesen? Vin keresztbefonta a mellkasán a karját, s szinte hallani lehetett a cuppanó hangot, ahogy a múlt visszarántja az időben. – Azt, amit az a nő tanácsolt. – Vagyis...? – Amikor Vin tagadólag rázta a fejét, Jim valami veszélyes, természetfeletti dologra tippelt. –És ez a nő még mindig a környéken ügyködik? – Nem tudom. – Hogy hívták? – Ez már a múlté.

368

– Devina viszont nem, és a jóvoltából olyan bűncselekmény elkövetésével vádolnak, amit el sem követtél. – Amikor válaszul egy sor cifra káromkodást kapott, Jim csak bólintott. – Ha kinyitsz egy ajtót, nem rossz ötlet visszamenni a kulcsért, hogy be is zárd. – Pont ez a baj. Azt hittem, hogy bezártam azt a rohadt ajtót. Ahogy Vin megpróbálta eltakarítani az evés után maradt morzsákat, Jim a férfi ügyetlenül mozgó, bekötött kezét figyelte. – Hogyan sérültél meg? – Összeroppantottam a kezemben lévő poharat, miközben veled beszéltem a telefonon. – Van ilyen. Vin éppen a kenyeret próbálta légmentesen lezárni, amikor megtorpant. – Aggódom Marie–Terese miatt. Ha Devina ilyet tett velem, akkor szerinted vele mire lenne képes? – Azt hiszem, mindkettőnk részéről bölcs döntés lenne, hogy semmilyen szinten nem becsüljük alá Devinât. Tud egyáltalán Marie–Terese–ről? – Nem. – Vin széles válla megfeszült, miközben kinyitotta a hűtőajtót. De nem az erőfeszítéstől. – És így is hagynám, ha lehet. Még egy strigula a Vin nem idióta–listán. – Figyelj... Marie–Terese–ről csak annyit, hogy az ő múltjába is belekotortam, miután meséltél arról a másik férfiról. – Ó, Jézusom... – fordult hátra Vin azon nyomban. – A volt férje. Rátalált, nem igaz? – Nem, nem ő az. A férfi éppen dutyiban ül. – Jim gyorsan lefuttatta az agyában a Matthias, a gazember által szerzett információt. – Lényeg, hogy lehetséges, hogy a volt férj egyik társa intézkedik ilyen hevesen, de 369

nem valószínű, mert akkor nem a csaj ügyfélkörében csinálná ki a népet. Vin bőszen ráncolta a szemöldökét. Tehát vette a lapot, és a burkolt célzást is. – Akkor kicsoda? Már ha azt feltételezzük, hogy ő a kapocs a két támadás között. – Ez itt a kérdés. Vin nekidőlt a konyhapultnak, keresztbefonta a karját, és úgy tűnt, hogy legszívesebben szétrúgná valakinek a seggét. Az arcán lévő zúzódások gyógyulni kezdtek, vagyis pirosból lila árnyalatba csaptak át... úgyhogy egyre pocsékabbul festett. De legalább a duzzadás lelohadt, így visszanyerte markáns és szemtelenül jóképű külsejét. – Mellesleg felmondott a klubban – közölte Vin. – Marie–Terese otthagyta a Vasálarcot. És azt hiszem, hamarosan elmegy Caldwellből. – Na ne! – Nem akarom, hogy elmenjen. Főleg így, hogy nem is a volt férje áll a dolgok mögött. Talán az egyik férfi az, akikkel... Tudod, a klubból. Mintha jéghideg acélként rándult volna össze a gyomra, Vin ajka penge vékony vonallá keskenyedett, s szemét veszélyesen összehúzta. Jim ekkor döbbent rá, hogy kettőjük között tovább fejlődtek a dolgok. Talán Kutyust nem tenné a fogadás tétjévé, de a kocsiját, a Harley–ját, meg az alsógatyáját is feltette volna rá, hogy Vin és Marie–Terese szeretők. Mert hogy ilyen birtoklási vágy nem tör az emberre egy feltételezett szituációban, az biztos. A fickóra meredve, ráébredt a küldetésére. Mint korábban tucatnyi alkalommal, most is a homályos részletekből bontakozott ki a lényeg. De Jim most már a célra összpontosított. 370

– Hát akkor – mondta –, te és én maradásra bírjuk Marie–Terese–t, és megteremtjük neki a biztonságos feltételeket. Vin egyenesen a szemébe nézett, s mintha tisztában lenne az előttük álló, minden bizonnyal hátborzongató feladattal, helyeslően bólintott. Elfogadta a játékszabályokat. Aztán Jimnek nyújtotta bekötött kezét. – Remek terv, barátom – mondta. Jim óvatosan megfogta a kinyújtott mancsot. – Van egy olyan érzésem, hogy igazi élmény lesz veled dolgozni. – Az érzés kölcsönös. Az a kis bunyó a klubban, gondolom, csak bemelegítés volt. – Nyilván.

371

Huszonkilencedik fejezet Miután az istentisztelet utolsó éneke is elhangzott, Marie–Terese leült, ám ekkor rezegni kezdett a táskájában a telefon. Rögtön benyúlt, hogy kinyomja. Robbie rápillantott. Visszahelyezkedve a padra, a fiára mosolygott, és szándékosan az oltárra összpontosította a figyelmét. A dolgok jelenlegi állása szerint három eshetőség volt adott: téves szám, a bébiszitter... vagy Trez. És mivel már felmondott – és mellesleg tegnap rendőröktől hemzsegett a Vasálarc –, nem valószínű, hogy jó híreket akart vele közölni. Váratlanul eszébe jutott egy főiskolán tanult dolog, ami a tapasztalt ejtőernyősökről szólt. Pszichológiaórán ültek, és a tanulmány részét képezte az észlelt veszély és az izgalmi állapot témaköre. A kockázatvállalók profiljába beillő ejtőernyősöket arról kérdezték, hogy mikor féltek, vagy féltek–e egyáltalán valaha. A megkérdezettek túlnyomórésze azt válaszolta, hogy egyedül az utolsó ugrásnál volt ideges – mintha az idő múlásával minden szerencséjüket elhasználták volna, és mindaz a balszerencse, amit addig megúsztak, hirtelen, az utolsó ugrásnál csap le rájuk. Tizennyolc évesen, az előadóteremben, ez nevetségesen hangzott. Mindazután a rengeteg ugrás után, vajon miért pont a legutolsónál ne jönne össze minden? A kötélidegek ugyan miért mondanának csődöt? Most már nagyon is értette, hogy miért. Lehet, hogy tegnap este felmondott... de mi van akkor, ha Trez a rendőrség miatt hívja, mert újra ki akarják hallgatni? Nos, az neki egyenlő lenne a meghibásodott 372

ejtőernyővel. Most először tűnt valódinak a kockázatfelmérés. A szexi pincérnőből valami többé, mássá válás folyamata egy olyan környezetben ment végbe, ahol ez egy lehetséges „karrierválasztási lehetőség" volt, amit a körülötte lévő emberek többsége biztonságosan végrehajtott. Hirtelen ráeszmélt, hogy talán elment az esze. Ha börtönbe kerül, akkor Robbie nevelőszülőknél köt ki. No persze, sem a Tiszteletesnek, sem Treznek nem gyűlt még meg sohasem a baja a rendőrséggel. De ő elvágta a kétes alvilági élethez fűződő szálait. Így már más szemmel tekintett az egész kockázatfelmérésre. Körülnézve az imapadokban üldögélő embereken, rájött, hogy már az ő szemükkel tekint a saját cselekedeteire. Vigyázz, mit kívánsz, mert valósággá válik! Az aggódó átlagemberek közé akart tartozni, mert a saját életénél jóval könnyebb választásnak tetszett. Most viszont, hogy belekóstolt ebbe az életvitelbe, az általa elkövetett tettek mindegyike sokkal borzasztóbbnak, felelőtlenebbnek és veszélyesebbnek tűnt. Kevesebb, mint huszonnégy órája, hogy leszámolt a korábbi életével, és máris más szemmel tekint mindenre. De nem jó értelemben. A Markkal kötött házassága volt az első lépés a törvénytelen életvitelbe, amit azelőtt csak a tévé képernyőjén látott. Szélhámossá válása volt a második lépés, de ezt a döntést a fia biztonsága érdekében hozta. A túléléshez szükséges pénz megkeresése pedig a harmadik. Végignézett a padsorok közti hosszú folyosón, s hirtelen mérges lett magára és a döntéseire. Ő az egyetlen ember Robbie életében, s mivel a személyazonossága csupán fikció, alapvető fontosságú, hogy minél távolabb maradjon az egyenruhásoktól. 373

Vajon meddig kísérti még a múlt? Nem csak az éjszaka leple alatt, amikor ébren bámulja a plafont, hanem verőfényes nappal is? Miközben tekintetét a feszületre szegezte, az idő gyors múlásáért elrebegett egy imát. Valamint egy állásért. Egy igazi állásért. És talán... Itt leállította magát. Mindennek tetejére már csak egy összetört szív hiányzik, s ha Vinnél még több időt tölt, akkor ez is garantálva lesz. Száz százalékosan garantálva. Az istentisztelet véget ért. Robbie–val felálltak, és csatlakoztak az előcsarnokban a Neely atya körül gyülekező embertömeghez. Miután egy órán keresztül meredt az emberek tarkójára, kényelmetlen érzéssel töltötte el, hogy most kénytelen az arcukba nézni. Ezért jobbára Robbie–t terelgette előre. Mivel nem akart udvariatlan lenni, hébe–hóba kötelességként megeresztett egy–egy bólintást azok felé, akiket az imacsoportból vagy a korábbi vasárnapi misékről ismert. Robbie a kezét fogta, de ahelyett, hogy hagyta volna magát vezetni, férfimódon megpróbálta irányítani. A paphoz érve, elengedte őt, és a kisfiú rázta meg először az atya kezét. – Csodálatos volt a szertartás – mondta Marié–Terese, és a kezét lágyan Robbie vállára helyezte. – A katedrális felújítási munkálatai is remekül haladnak. – Valóban, valóban. – Neely atya mosolyogva tekintett körbe. Ősz haja és magas, vékony termete tökéletesen illett a papi hivatáshoz. Kicsit a katedrálisra hasonlított: szikár volt és légies. – Szépen felújítják, már éppen elérkezett az ideje.

374

– Örülök, hogy a szobrokat is letisztítják – a Mária– Magdolna szobor felé biccentett. – Mikor kerül vissza a helyére? – Ó, kedvesem, hát nem hallotta? A szobrot ellopták. – Egyre többen jöttek, és Neely atya mások tekintetét is mosolyogva viszonozta. – A rendőrség keresi az elkövetőt. De szerencsések vagyunk, hiszen gondoljunk csak bele, mi mindent vihetett volna még magával a tolvaj. – Hát ez borzasztó! – Marie–Terese megkopogtatta Robbie vállát, aki megértette a jelzést. Megfogta a kezét, és ismét előretörtetett. – Remélem, hamarosan megtalálják a szobrot. – Én is. – A pap előrehajolt, s megszorította a nő karját, kedvesen nézve rá a bozontos szemöldök alól. – Isten áldjon, gyermekem! Mindig olyan kedves volt hozzá. Pedig tudta. – Magát is, atyám! – válaszolta Marie–Terese rekedten. Robbie–val kisétáltak a hűvös áprilisi délutánba, s amint a tejfehér égboltra tekintett, időjárás–változást észlelt a levegőben. – Lehet, hogy esni fog a hó. – Tényleg? De jó lenne! A járdán sétálva hallották, ahogy felbőgnek az autók motorjai. Isten nyája hazafelé sietett, hogy otthon lerogyhassanak kényelmes karosszékükbe és kanapéjukra az újsággal. Legalábbis ezt feltételezte az utca végén lévő szupermarketből kijövő embertömeg alapján. Mindegyikük vagy New York Times, vagy a Caldwell Courier Journal vasárnapi számának egy–egy példányát szorongatta. Robbie szó nélkül megfogta a kezét, ahogy a járda mentén a háztömb végéhez értek, és várták, hogy kicsit 375

ritkuljon a parkoló autók sora. Fia mellett álldogálva, Marie–Terese aggódott a telefonhívás miatt, de több esze volt annál, semhogy megnézze, ki hívta. Jó volt a pókerarca, de azért annyira nem. A parkolással kapcsolatban szerencséje volt, és a Toyota Camryt nem vontatták el. De a szabálysértés szemmel láthatóan megviselte, mert a szokásosnál hosszabb időt vett igénybe, hogy beinduljon a motor. Végre úton voltak hazafelé, amikor a táskája doromboló hangot adott ki – a mobilja ismét rezegni kezdett, éppen a pénztárcája mellett, ami magyarázatot adott a hangra. Karjával kinyúlt, és megpróbálta előkotorászni az ülés mögül a telefont, de Robbie kis fürge keze gyorsabb volt. – A kijelzőn Trez neve olvasható – jelentette be, miközben átadta az anyjának a mobilt. Marie–Terese felvette a vonalat. – Halló? – Azon nyomban be kell jönnöd a klubba! – mondta Trez sötéten. – Itt van a rendőrség, és a támadással kapcsolatban fel akarnak neked tenni egy pár kérdést. – Miféle támad... – gyors pillantást vetett Robbie–ra. – Bocsi, de miről beszélsz – Tegnap este egy másik férfit találtak a sikátorban. Csúnyán összeverték. Olyasvalaki volt, akivel együtt láttalak – és mások is. Ide kell jön... – Anya! Marie–Terese a fékre taposott, és a Toyota csikorogva megcsúszott, épphogy csak elkerülve a jobb kéz felől elsőbbséget élvező terepjáró sárvédőjét. Miközben a másik kocsi vezetője rátenyerelt a dudára, Marie–Terese kezéből kirepült a mobil, és csattant egyet a műszerfalon, egészen Robbie ablakáig pattogva. Végül eltűnt. A kocsi hirtelen megállt, és Marie–Terese azon nyomban a fiához fordult. 376

– Jól vagy? Miközben végigfuttatta a kezét Robbie mellkasán, a kisfiú bólintott, majd elengedte a biztonsági övet. – Azt hiszem... az a lámpa... piros volt. – Igen, az volt – Marie–Terese kisöpörte az arcába hulló haját, és minden ablakon kinézett. A terepjáró vezetője a szemébe nézett, és amikor meglátta az arcát, megenyhült a dühe – ami alapján a nő el tudta képzelni, mennyire ijedtnek tűnhetett. Miután a fickó szájáról leolvasta a „jól van?" kérdést, Marie– Terese bólintott, a férfi pedig odaintett neki, és elhajtott. Kellett egy–két perc, hogy összeszedje magát – és istennek hála, a Toyota lényegében a járdánál állt meg, keresztben az utcán. Vagyis inkább a járdán. A visszapillantó tükörben látta, hogy egy férfi kiszáll az utca túloldalán lévő kék Subaru kocsijából. Elindult feléjük, miközben a heves szélben megpróbálta hátrafésülni kopaszodó szőke haját. Marie–Terese felismerte, együtt jártak az imacsoportba, és az előző este a gyóntatófülkéknél is összefutottak. Leeresztette az ablakot, és meglepte, hogy a férfi felé tart. Meglehetősen félénknek ismerte, szinte soha nem szólalt meg a gyűléseken sem. Ugyanabba a néma kategóriába tartozott, mint Marie–Terese. – Senki nem sérült meg? – kérdezte a férfi, és a karjával megtámaszkodott a kocsi tetején. – Nem, de nem sok híja volt – mosolygott fel Marie– Terese a férfira. – Nagyon kedves, hogy megállt. – Pont maga mögött jöttem, és dudálhattam volna, vagy valami, amikor láttam, hogy nem ég a féklámpája, ahogy a kereszteződéshez közelít. Biztos elbambult, nem igaz? És te jól vagy, fiam?

377

Robbie hallgatott, tekintetét a lábára szegezte, kezét az ölében tartotta. Nem túlzottan volt oda a férfiakkal való szemkontaktusért, és Marie–Terese–nek esze ágában sem volt rákényszerítenie. – Jól van – válaszolta Marie–Terese, s visszatartotta magát attól, hogy sebesülés után kutatva újra ellenőrizze a fiát. Egy hosszú pillanat elteltével a férfi hátralépett. – Akkor csak menjenek hazafelé! Vezessen óvatosan! – Maga is, és még egyszer köszönöm, hogy megnézte, jól vagyunk–e. – Szívesen. Hamarosan találkozunk. Amint felhúzta az ablakot, Robbie lába felől recsegő hangot hallott. – A telefon! Jaj, ne, Trez... Robbie, felvennéd, szívem? Robbie lehajolt, és felkapta a mobilt. – Akarod, hogy hazavezessek? Marie–Terese majdnem felkacagott, de a fia arcán ülő komoly kifejezés meggátolta. – Jobban oda fogok figyelni. Megígérem. – Oké, mami. Megpaskolta a fia térdét, miközben másik kezével a füléhez emelte a telefont. – Mi a rosseb történt? – Kicsit rosszul reagáltam le egy piros lámpát. – A kocsi minden egyes tükrébe belenézett, még az ablakokon is kipillantott, nem jön–e valaki, s csak ezután indexelt, majd lassan kigurult az útra. – De senki sem sérült meg. Amint a kék Subaru elhúzott mellette, intett a vezetőjének. Paul vagy Péter? Hogy is hívták azt a férfit? – Jézus Mária... majdnem infarktust kaptam! – motyogta Trez. 378

– Hol is tartottunk? – Mintha nem lenne elég megrázkódtatás, hogy majdnem balesetet szenvedtek. – Inkább hívj vissza, amikor hazaértél. Nem tudom, hogy hány piros lámpa és stoptábla lesz még útközben... – Most már figyelek. Esküszöm. A férfiakra oly jellemző morgolódás hangzott fel a vonal másik végén. – Na jól van, mondom, mi a helyzet. A zsaruk durván fél órája jelentek meg, és a személyzettel akartak beszélni, főleg veled. Gondolom, elmentek a házadhoz, aztán megpróbáltak felhívni, de amikor nem értek el, egyenesen idejöttek. Nem túl sokat tudok az ügyről, de azt igen, hogy mindkét helyszínen találtak egy–egy lábnyomot, ami a két támadás között látszólagos összefüggést enged feltételezni. Talán ugyanaz a bordázás a cipőtalp általi lenyomaton, vagy valami ilyesmi. Amúgy erről baromira nem kellene tudnom, csakhogy két zsaru kiment bagózni, és miközben fényképeket mutogattak egymásnak, belehallgattam a párbeszédbe. Szóval, ez van. Marie–Terese első gondolata az volt, hogy Vinnék nem bordázott a cipőtalpa – mindenesetre mindkét este sima talpú mokaszincipőt viselt. Ettől rögvest jobban érezte magát. Habár természetesen nem vetheti el az ötletet, mely szerint a volt férje bandája Mark utasítására végül csak a nyomára bukkant. A börtönben is van telefon. Nem is egy. De milyen fura, hogy jelenleg leginkább az nyugtalanította, hogy Vin benne van–e az ügyben, vagy sem. A volt férje társai elől egyszer már sikerült elrejtőznie... és újra meg tudná tenni. Sokkal jobban aggasztotta azonban az a gondolat, hogy egy újabb erőszakos férfival töltötte az éjszakát. Ezt nem tudja csak úgy félvállról venni. 379

– Van fogalmad arról, hogy mikor történhetett a... – Robbie–ra pillantott, aki éppen figurákat rajzolt az ablakra. – Tudod, hogy mikor történt? Tegnap éjszaka? – Miután elmentél. Szóval Vin ki van zárva az elkövetők listájáról. – Amúgy a barátod bajban van. – Tessék? – Vin diPietro. A híradóban csak az ő arcát mutogatják. A barátnője csúnyán összeverve került a kórházba, és a nő azt állítja, hogy mindezért Vin a felelős. Amint Marie–Terese felfogta az újabb görög melodrámát, levette a lábát a gázpedálról, és szándékosan felnézett a lámpára, mivel egy újabb kereszteződéshez értek. Zöld. A zöld, akkor mehet. Gázt adhat. Óvatosan a pedálra lépett, mire a Toyota egy lélegeztető gépre kapcsolt, elfekvő beteg halálhörgését hallatta válaszul. – Történetesen – dörmögte Trez – nem együtt töltöttétek a tegnap estét olyan tíz óra magasságában? – De igen. – Akkor megnyugodhatsz. Végy egy mély levegőt! Mert a híradó szerint állítólag ekkor történt. Marie–Terese kifújta a tüdejébe szorult levegőt. – És akkor most mi lesz Vinnél? – Már kifizette az óvadékot, szabadlábon van. – Én segíthetek neki – amint kiejtette a száján a mondatot, eltöprengett rajta, hogy vajon tényleg tud–e neki segíteni. A médiaszereplés körülbelül annyira hiányzott az életéből, mint púp a hátára. – Vagy inkább kimaradhatnál az egészből – mondta Trez. – Vinnék pénze is van, meg kapcsolatai is, és előbb–utóbb fény derül a hazugságokra. Bármi történjen, mondhatom azt a zsaruknak, hogy bejössz ide?

380

– Igen, de mondd meg nekik, hogy várniuk kell. –Már csak az hiányzik, hogy a rendőrség házhoz jöjjön, és Robbie–nak újra látnia kelljen őket. A klub tökéletes találkahelynek bizonyult. – Most rögtön felhívom a bébiszittert. – Ja és figyelj, még egy dolog. – Igen? – Bár már kiléptél a szakmából, az olyan múlt, mint a miénk, messzire nyúlik. Érted? Kérlek, minden veled kapcsolatban álló emberrel légy óvatos, s ha kételyeid támadnak, nyomban hívj fel. – Így lesz. – Ha le akarsz lépni, abban is tudok segíteni. – Köszi, Trez. Letette, és a fiára nézett. – Délután el kell mennem egy kis időre. – Rendben. Lehetne, hogy Quinesha jöjjön? – Megpróbálom őt kérni. – Marie–Terese azonnal tárcsázni kezdte a bébiszitter–szolgálat számát. – Mami, kiről beszéltél? Kinek akarsz segíteni? Miközben kicsörgött a hívás, a fia szemébe nézett. Na most erre mit mondjon? – Ó miatta mosolyogtál a templomban? Marie–Terese még azelőtt kinyomta a telefont, hogy felvették volna. – Egy barátom. – Ó – Robbie a nadrágja élét piszkálta. – Csak egy barát. Robbie a világos szemöldökét ráncolta. – Néha megijedek. – Mitől? – Az emberekről. Milyen furcsa, ő ugyanígy érzett. – Nem mindenki olyan, mint az... – nem állt szándékában befejezni a mondatot. – Nem szeretném, hogy 381

azt érezd, hogy mindenki rossz ember és csak bántani akar. A legtöbb ember kedves. Robbie ezen eltanakodott egy ideig. Egy pillanattal később felnézett. – De hogy állapítod meg a különbséget, mami? Marie–Terese–ben megállt az ütő. Istenem, egy szülő életében vannak pillanatok, amikor a szavak csak úgy kibuggyannak az ember száján, és rögtön utána tátongó úr keletkezik a mellkasában. – Erre nem tudok jó választ adni. Ő is és Robbie is a szélvédőre összpontosította a figyelmét. Bizonyos fokig reménykedett benne, hogy fia azért bámul ilyen mereven ki az ablakon, hogy a forgalmi lámpákat nézve segítsen neki biztonságosan vezetni. De legbelül tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Félúton voltak hazafelé, amikor beugrott neki. Saul. Az imacsoportos férfit Saulnak hívják. Jim, miután hazaért a Commodore–ból, a kocsit a garázs elé parkolta, és kiszállt. Amint felcsoszogott a lépcsőn, a zárt erkély ablakában Kutyus feje jelent meg, ahogy a függönyt elhúzva kikukucskált. Már a fülhegyezésből és az oldalra biccentett fejéből is sejteni lehetett, hogy zömök farka olyan gyorsan forog körbe, akár a propeller. – Na, megjöttem, nagyfiú. – Mire az ajtóhoz ért, már elő is vette a kulcsát, de mielőtt a vadonatúj hevederzárba tette volna a kulcsot, megtorpant. Miután Caldwellbe megérkezett, az volt az első dolga, hogy felszerelt egy új zárat. A válla mögött lenézett a kaviccsal leszórt felhajtóra. A megpuhult földön friss keréknyom látszódott –

382

másmilyen, mint amilyen Jim kisteherautójának vagy Harley–jának volt. Bejöttek és elmentek. Az ajtó másik oldalán az eb nagyban ugrált, karmos mancsa csak úgy kopogott a padlón. Jim feltérképezte a szemével a környéket, többek között a garázst, majd pedig lenézett a falépcsőn. Sáros volt, de száradt bakancslenyomatokat látott, amelyeknek a mintázata kísértetiesen hasonlított az övére. Vagyis a behatolók letörölték a lábukat a füvön, vagy a levegőbe emelkedve vonszolták fel magukat a lakásba. Jimnek volt egy olyan érzése, hogy akárki járt is itt, nemcsak megfordult a kocsifelhajtójában, majd pedig elment. A derekába dugott késhez nyúlt, kihúzta a tokból, és a bal kezével ügyködött a záron a kulccsal. A résnyire nyíló ajtó még jobban felizgatta Kutyust. Már a halk, kaparászó hangot is hallani lehetett. Jim várt, és az eb üdvözlő ugrándozása által csapott zajon kívül próbált egyéb hangokat is kifülelni. Amikor semmi különös nem történt, vigyázva, hogy kárt ne tegyen a kutyában, kitárta az ajtót, s tekintete végigpásztázta a lakást. Aztán hátralépett, és benézett az ajtó mögé. Senki nem volt odabent, de ahogy bement, megpillantotta a keréknyomok okát. Miközben Kutyus össze–vissza szökdécselt körülötte, Jim lehajolt és a linóleumról felkapott egy vastag merev borítékot, amely pont a levélnyílás alatt hevert. Se címzett, se feladó nem szerepelt rajta. Körülbelül olyan nehéz volt, mint egy könyv, és akármi volt is benne, Jim könyvnek gondolta, már csak a téglalap alakú csomagolás és az éles szélei miatt is. – Van kedved futni egy kört odakint, nagyfiú? – kérdezte Kutyustól, majd kifelé mutatott.

383

Kutyus kiiszkolt a házból, és Jim a csomaggal a kezében az ajtóban állt, míg az eb a dolgát végezte a kocsifelhajtó mentén sorakozó bokrok egyikének tövében. Matthias, a gazember szeretetcsomagja láttán Jim–nek olyan érzése volt, mintha egy elnyűtt, molyrágta öltönyt húzna fel, miközben az ebédként elfogyasztott marhahátszín helyett csirkehájjal megkent kenyéren nyámmogna. Na, itt volt a probléma. A fejeddel sok mindent elhatározhatsz, de az aktuális tervtől a tested nem hány cigánykereket örömében. Kutyus felügetett a lépcsőn, s egyenesen a vizes táljához futott. Jim, mint a villám, elhajította a csomagot, s elsőnek ért az edényhez. Azonnal kiöntötte a tartalmát, és szappanos vízzel kimosta. Ahogy újra megtöltötte a tálat, a szíve komor, egyenletes ütemben dobogott. A helyzet az volt, hogy a csomag egy kicsivel nagyobb volt a levélnyílásnál. Tehát be kellett jönniük a lakásba. És noha nem volt túl valószínű, hogy megmérgezték Kutyus vizét, az állat igazi családtaggá nőtte ki magát az elmúlt három napban, ami azt jelentette, hogy a legkisebb kockázat is elfogadhatatlan volt számára. Jim felkapta a borítékot a mosogató melletti pultról, és az ágyához ment. Miután Kutyus magába szívta a vizet, rögvest átügetett a szobán, és felugrott, mintha ellenállhatatlan kíváncsiságot érezne, hogy megtudja, mi van a csomagban. – Nem eheted meg – mondta neki Jim. – De ha akarsz, később rápisilhetsz. Bocsánatos bűn lenne. Szóval: ahogy gondolod. A kés segítségével felvágta a merev, vastag papírt, kinyitotta, és elé tárult egy... Régi VHS kazetta nagyságú laptop. 384

Kivette, és hagyta, hogy Kutyus szimat–ellenőrzést végezzen. Szemmel láthatóan átment a vizsgán, mert az eb megbökdöste az orrával, utána pedig összegömbölyödött és nagyot ásított. Jim felnyitotta a képernyőt, és megnyomta a bekapcsoló gombot. Először a Windows Vista töltődött be, majd a Start menüből a feltelepített Outlook levelezőprogramba belépve kapott egy e–mail címet. ki hitte volna? És nocsak, nocsak, a jelszava most is ugyanaz volt, mint régen. Az Outlook Expresstől kapott üdvözlő e–mailt figyelmen kívül hagyta, inkább a két másik levélre koncentrált, amelyek névtelen feladótól érkeztek. Al Pacino hangja hallatszott tisztán és érthetően... – Ki akartam szállni, de mindig visszarántottak – mondta Kutyusnak fennhangon. Megnyitotta az e–mailt, és a csatolt fájlt is. PDF– formátumban megnyílt egy... bő tizenöt oldalas személyi jelentés. A bal felső sarokban lévő kép egy nehézfiút ábrázolt, akit Jim jól ismert, a részletekből a férfi utolsó ismert lakcíme, alapvető adatai, engedélyei, kitüntetései és nem utolsósorban hiányosságai is kiderültek. Miközben memorizálta az információt, figyelte a képernyő alsó részében ketyegő időjelzőt, amely öt perctől számolt visszafelé. Már csak két perce maradt. Amikor mindhárom számjegy 0:00–t mutatott, a csatolt fájl megsemmisült, mintha soha nem is létezett volna. Ha Jim megpróbálta volna továbbítani, kinyomtatni, vagy elmenteni, azon nyomban végbement volna az önmegsemmisítés. Matthiasnak ilyen szempontból bőven volt sütnivalója. Szóval igazi áldás volt, hogy Jim fotografikus memóriával rendelkezett. 385

Egy kívülálló számára nem tűnt volna különlegesnek. Adott egy adagos, szupertitkos ügynök, aki sok hasonlóságot mutat a fájllal – csak az éterben létezik, amíg teljesen el nem tűnik. De a STÁTUSZ felirat mellett egy árulkodó szócska szerepelt. ELTŰNT A, szóval ez a megbízatás. A katonai egységben, ahol Jim szolgált, nem volt olyan, hogy ELTŰNT. Megkülönböztettek AKTÍV SZOLGÁLAT–ot, TARTA– LÉKOS–t és KOPORSÓ–t – természetesen az utóbbi nem szakkifejezés volt, kizárólag nem hivatalos közegben használták. Jim TARTALÉKOS–nak számított, ami annyit jelentett, hogy bármelyik pillanatban újra behívhatták, és köteles volt engedelmeskedni, különben egyhamar a HULLA szócska jelent meg a státusza mellett. Es igazság szerint meg kellett zsarolnia Matthiast, a gazembert ahhoz, hogy tartalékossá válhasson, és a birtokában lévő információval élete végéig az is maradt volna. Ha nem kényszerült volna rá, hogy újra áruba bocsássa a lelkét. A megbízatás világos volt, mint a nap: Matthias ki akarja nyíratni ezt a fickót. Jim egy pillanatot sem vesztegetett. Újra átvizslatta a jelentést, amíg meg nem bizonyosodott afelől, hogy ha álmából ébresztik is fel, akkor is kívülről fújja az összes részletet. Majd nézte, ahogy a ketyegő a nullához ér, és a dokumentum megsemmisül. Ezután megnyitotta a második levelet. Egy újabb PDF–fájl, és egy újabb időjelző az alsó sarokban. A bal felső sarokban ugyanannak a férfinak a fényképe virított, de ez alkalommal szét volt verve az arca: a homloka felrepedt, és ömlött belőle a vér. De nem áldozat volt. Az öklét kötés borította, készen a harcra, feje és válla mögött pedig piros drótkerítés volt látható. 386

A kép valójában egy illegális harcművészeti csoport beszkennelt röplapja volt. A körzetszám 617, vagyis Boston. A neve nagyon bénán hangzott, de egyben borzasztóan passzolt az ürgéhez. Feltételezve, hogy semmit nem változott. Ököl, igazi nevén Isaac Rothe. A dokumentum áttekintésére csak száznyolcvan másodpercnyi idő állt a rendelkezésére, és Jim a fickó arcát tanulmányozta. Már számos alkalommal látta a férfit, volt, hogy közvetlenül maga mellett, a sötétben. Kutyus befúrta magát az ölébe, majd összegömbölyödött, s pofáját a billentyűzetre helyezte. Bizony, Matthias azért akarja hullazsákban látni a fickót, mert meglépett a nyájából. Tehát egy szabvány megbízatásról volt szó, a szokásos szabályokkal. Vagyis: ha Jim nem teljesíti a munkát, akkor küldenek helyette valaki mást – és másnap reggel Jim is hullaként bazsalyog a világra. Egyszerű volt a képlet. Jim nagy kezével megsimogatta Kutyus horpaszát, és azon tűnődött, hogy vajon ki etetné és viselné akkor a gondját? A francba, milyen fura érzés, ha az embernek valaki más miatt is érdemes élnie... Jim még a gondolatát sem bírta annak elviselni, hogy a kutya ismét magányosan, elveszve, éhesen és ijedten éljen. A világon sok olyan kegyetlen gazember van, akit egyáltalán nem érdekelne egy ilyen csapzott eb. És mégis, Isaac meggyilkolásának a gondolata visszataszító volt a számára. Isten a megmondhatója, hogy Jim is ki akart lépni, szóval nem hibáztatta a férfit. A jó és rossz, a törvényes és törvénytelen közti szürke határvidéken folytatott élet durva volt. Ennek a nyomorultnak lehetett volna annyi esze, hogy nem tolja a

387

nyilvánosság – még ha illegális nyilvánosság is –elé a képét. Habár így is, úgy is megtalálták volna. Előbb–utóbb mindig... Két Harley dübörgő hangja keltette fel mindkettejük figyelmét. Kutyus azon nyomban csóválni kezdte a farkát. A motorok dübörgése elcsendesedett. Az eb leugrott az ágyról, hogy az ajtóhoz rohanjon. Kint a lépcsőn csattogó bakancsok zaját lehetett hallani. Valaki kopogott. Csak egyszer, de jó hangosan. Kutyus fel–le ugrált, s közben mancsával az ajtót döngette. A nagy izgalom közepette még a szokásosnál is nyiszlettebbnek tűnt. De könnyen előfordulhatott, hogy az állapota a szőrszálai végére is kihatott. Mielőtt szegény pára kilehelte volna a lelkét az eksztázistól, Jim felállt, és az ajtóhoz ment. Találnia kellett egy állatorvost a városban. Bejegyezteti, és engedélyt kér rá. Vagy mit szoktak csinálni az emberek a négylábú eltartottjukkal? Ja igen, beoltatja. Ezt fogja tenni. Jim kinyitotta az ajtót, és Adrian hideg tekintetével nézett farkasszemet. – Mit akartok? – Beszélnünk kell. Jim összefonta a mellkasán a karját. Ezalatt Eddie leguggolt, hogy megsimogassa a kutyát. Az állat reakciójából ítélve nehezen volt hihető az a feltételezés, mely szerint a motorosok Devina csapatának lettek volna a tagjai. De csak azért, mert nem voltak a nő barátai, valami még nagyon nem stimmelt. Eszébe jutott a két férfi nem létező árnyéka, majd hogy hirtelen mégis láthatóvá váltak. Aztán Chuck, a művezető értetlenkedése, amikor fogalma sem volt erről a két díszpintyről. Akkor mégis ki a rosseb állt a küszöbén?

388

– Mindketten hazudtatok nekem – mondta Jim. – Szóval nem sok értelme van a cseverészésnek. Miközben Kutyus hanyatt dobta magát, hogy Eddie jó alaposan megdörgölje a hasát, Adrian vállat vont. – Angyalok vagyunk, nem szentek. Mit vársz tőlünk? – Honnan ismeritek azt a négy angol pojácát? – Onnan, mint te. – Adrian sokatmondóan a hűtő felé pislogott. – Figyelj, ez a beszélgetés elég hosszúra fog nyúlni. Nem tolnál elénk egy üveg sört? – Léteztek egyáltalán? – Előbb sör, aztán duma. Eddie az izmos karjában lebzselő Kutyussal talpra állt, Jim pedig megrázta a fejét. – Előbb hallani akarom, hogy miért hazudtatok nekem. Adrian egyenesen a szemébe nézett. – Mert nem tudtuk, hogy képes vagy–e megbirkózni az igazsággal. – És mitől ez a pálfordulás? – Attól, hogy rájöttél, mi is valójában Devina, ennek ellenére nem léptél olajra. Elhitted azt, amit a kórház járdáján láttál. – Vagy inkább elhittem, amit nem láttam. Jelen esetben inkább ez a helyzet. – Jim szeme a két fickó között cikázott, nyilván annak a tudatában, hogy követték. Szóval, ha ki akarták volna csinálni, már meglett volna rá az alkalmuk. – Hadd találjam ki! Azért jöttetek, hogy segítsetek nekem – mondta szárazon, miközben azon töprengett, vajon eljön–e valaha is az az idő, amikor nem seggfejekkel kell majd együtt dolgoznia. – Aha. De ne aggódj, a nőnek is van segítőtársa. – Nem szeretem a hazugokat. Túl sok ilyen emberrel dolgoztam már.

389

– Nem fordul elő többé – Adrian beletúrt pofátlanul dögös hajába. – Figyelj, ez nekünk se könnyű... igazság szerint nekem már a kezdet kezdetétől kételyeim voltak afelől, hogy helyes döntés–e téged is bevonni a buliba, de ez az én saram. A lényeg az, hogy itt vagy, és ez van. Szóval vagy együtt dolgozunk, vagy jelentős előnyre tesz szert a nő. Ad logikája megtámadhatatlan volt. – Nincs üveges söröm – közölte egy pillanattal később Jim –, csak dobozos. – Mi másra vágyhatna egy angyal? – vágott vissza Adrian. Eddie csak bólintott. – Jól hangzik. Jim hátralépett, és jobban kitárta az ajtót. – Akkor életben vagytok, vagy sem? Adrian csak vállat vont, miközben becsörtettek a lakásba. – Erre nehéz válaszolni. De az biztos, hogy szeretem a sört és a szexet. Ehhez mit szólsz? Eddie és Kutyus az ágyon foglalt helyet, Adrian pedig ide–oda járkált. Jim a hűtőhöz sétált, kikapott három doboz sört, majd kártyaként szétosztotta. A szobában három szimultán pattanó hang, aztán szisszenés hallatszott, végül záróakkordként egy elégedettséget sugalló kollektív nyögés. – Mennyit tudtok rólam? – kérdezte Jim. – Mindent – válaszok Adrian, miközben a figyelme a két halom ruhára fókuszált. – A minket felruházó hatalmak úgy döntöttek, hogy szükségünk van valaki olyanra, mint te. Látom, nem hiszel a szekrényekben. Jim vetett egy pillantást a ruhakupacokra. – Nem igazán. – Milyen ironikus! 390

– Miért? – Majd meglátod – Adrian az asztalhoz lépett és le– ük. Előhúzta a sakkbábukkal teli cipős dobozt, és megnézte Jim keze munkáját. – Na akkor mondd, mit akarsz tudni? Devináról, rólunk, bármiről. Jim nagyot húzott a söréből, és Vinre gondolt, valamint hogy Devina miatt mekkora pácba keveredett. – Csak egy dolog érdekel – mondta. – Meg lehet ölni? Mindkét angyal kővé dermedt. Majd lassan megrázták a fejüket.

391

Harmincadik fejezet A dolgok jelenlegi állása szerint Vin alig hitte el a telefonja kijelzőjén megjelenő számot, amint felhangzott a csengőhangja. Keze vasmarokként szorult a kagylóra, miközben fogadta a hívást. – Marie–Terese? Kis csönd. – Szia! A dolgozóasztal előtti székben körbefordulva, Vin a Caldwellre nyíló látványt szemlélte. Olyan hihetetlennek tűnt, hogy néhány éjszakával ezelőtt hatalmas uralkodási vággyal a szívében tekintett a városra. Most nem úgy érezte magát, mintha a világ ura lenne. Sokkal inkább az életéért küzdött. Mivel soha az életben nem kerülgette a forró kását, rögtön a tárgyra tért. – Hallottál a... – Igen. Velem voltál tegnap este, amikor történt. Tudom, hogy nem te tetted. A megkönnyebbüléstől Vin egész testében ellazult. De az érzés nem tartott sokáig. – És tudsz a sikátorban történt újabb támadásról? – Éppen a Vasálarc felé tartok. Fel akar nekem tenni egy pár kérdést a rendőrség. Vin azon töprengett, vajon mennyit árulhat el abból, amit Jim mondott neki. – Találkozhatnánk? – Igen.

392

Vint meglepte a gyors felelet, de az biztos, hogy a világ minden kincséért sem fog vitába szállni a nő akaratával. – Itthon vagyok a Commodore–ban, szóval bárhová és bármikor érted tudok menni. – Amint végzek a rendőrséggel, átmegyek hozzád. – A huszadik és huszonegyedik emelet az enyém. Majd közlöm a portással, hogy várjon rád. – Nem tudom, hogy meddig tartanak fel, de ha elindultam hozzád, küldök egy üzenetet. Vin tekintete balra fordult, és megpróbálta ellcépzel– ni, hogy a nő hány háztömbbel van tőle nyugatra és délre. – Marie–Terese… – Igen? Vin a nőre és a fiára gondolt... meg azokra, akik elől menekültek. – Ne próbálj megvédeni! A meghatározott és korlátozott művelet–végrehajtási szabályok jelen esetben nem vonatkoztak rájuk. Tekintettel az itt munkálkodó erőkre, minden a feje tetején állt, és semmi sem a szokásos mederben folyt. Még ha egy megszokott ügyről lett volna szó, Vin akkor sem akarta volna, hogy Marie–Terese megkockáztassa, hogy felfedik a kilétét. – Ha itt leszel, mindent elmagyarázok – mondta nyersen. – De maradjunk annyiban, hogy tudom, mi vesztenivalód van, ha bekerülsz a médiába. Néma csend a vonal másik végén. – De honnan? Feszült hangviteléből világosan lerítt, hogy nagyon nem értékeli, hogy a múltjában vájkáltak. – A barátomnak, Jimnek... vannak kapcsolatai. De nem én kértem, hogy intézkedjen. Viszont megosztotta velem, amit talált. 393

Hosszú szünet. Olyan hosszú, hogy Vin azt kívánta, bárcsak tartotta volna a száját, és csak később, a nő jelenlétében dobja le ezt a kis bombát. De ekkor Marie– Terese nagyot sóhajtott. – Valójában nagy kő esett le a szívemről. – Mondanom sem kell, hogy tartom a számat. – Bízom benned. – Akkor jó, mert soha semmi olyat nem tennék, ami ártana neked – most Vin szolgáltatta a csendet. –Istenem, Marie–Terese... Enyhe fékcsikorgás hallatszott. – Pont megérkeztem a klubhoz. Nemsokára beszélünk. – Kérlek, ne akarj megvédeni! – Hamarosan találkozunk... – A fiad érdekében ne szólj egy szót sem! Ne ugorj fejest a szószba, amibe nyakig merültem! A fiad érdekében ne. Nem éri meg a kockázatot. Marie–Terese hangja elcsuklott. – De ez nem igazságos. Ilyen dolgokkal vádolni téged. – Tudom. De hidd el, hogy mindent helyre fogok hozni. Mindent elintézek. – Vin... – Tudod, hogy igazam van. Akkor később találkozunk. Szia. – Véget vetett a hívásnak, s közben azért imádkozott, hogy Marie–Terese hallgasson az érveire... és a hangjából kicsendülő ellentmondásból arra következtetett, hogy jó úton halad. Remélhetőleg. Mert az jó hír lenne. Vin felállt, és az elkövetkezendő órát a nappali kitakarításával töltötte. Felsöpörte az összetört üveget, felvette a földről a szétesett kötésű könyveket, és összeállította a székeket és a kanapét. Még a porszívót is előszedte, s megpróbált új életet lehelni a szőnyegbe. Az üvegszilánkok terén valamennyi haladást el is ért. A ki394

ömlött italfoltok esetében azonban nem járt ekkora szerencsével. Végig nála volt mindkét telefon – a mobil és a vonalas is –, és amikor megkapta az sms–t, hogy Marie–Terese úton van, visszatette a porszívót a szekrénybe, és felfutott az emeletre, hogy tiszta selyeminget vegyen fel. Már fél lábbal kilépett a hálószobából, amikor ráébredt, hogy még mindig a rendőrségen viselt alsónadrág és nadrág van rajta. Na jó. Vissza a ruhásszekrényhez! Második nekifutásra már egy szép fekete nadrágban, fekete bokszerben és tiszta zokniban lépett az előszobába. Ugyanazt a cipőt vette fel, ami egész héten rajta volt. Marie–Terese időzítése tökéletes volt. Amint beért az előcsarnokba, megszólalt a kaputelefon. Vin közölte a portással, hogy engedje fel. Úton a bejárati ajtó felé, Vin megnézte magát a nappali törött tükrében, hogy betűrte–e az ingét a nadrágba, és hogy a haja rendesen néz–e ki... ha belegondolt, az utóbbi mozzanat kicsit lányos volt, de tökmindegy Kint a folyosón pittyegő hang jelezte a lift érkezését. Vin kicsit hátrébb állt, hogy Marie–Terese ne érezze terhelőnek a jelenlétét... Bár legszívesebben azon nyomban a karjába zárta volna... Hűha! Gyönyörű volt. Egyszerű farmerben és fekete pulcsiban, vállára omló hajával, és smink nélkül még mindig olyan szép volt, mint egy címlaplány. – Szia! – suttogta Vin, akár egy idióta. – Szia! – Marie–Terese feljebb húzta a vállán a táskáját, és szeme a lakosztály tárva–nyitva álló ajtajára vándorolt. Amint megpillantotta Vin előszobájának aranyszínű pompáját, enyhén összeráncolta a szemöldökét.

395

– Fáradj be! – mondta a férfi oldalra lépve, és intett a kezével. Amint a nő elhaladt mellette, Vin mélyet szippantott a levegőből. Nocsak. Még mindig a frissen mosott ruha illata a kedvenc parfümje. Vin becsukta az ajtót, rátekerte a hevederzárat, s a láncot is a helyére akasztotta. És még így sem érezte, hogy cseppnyi védelmet is biztosítana Marie–Terese– nek. Szörnyen paranoiássá vált, ha Devinára gondolt. Vajon ez a sok minden meggátolná abban, hogy berúgja az ajtót? – Hozhatok neked valamit inni? – Természetesen nem alkoholt. Legalábbis nem a nappaliból. Hiszen ott egy korty ital sem maradt. Marie–Terese az üvegablak felé indult. – Milyen szép a... – majd megtorpant, amint a szőnyeget elcsúfító folthoz ért. Aztán tekintete a szoba belsejére vándorolt, megfeledkezve a kilátásról. – Romokban hevert minden – jegyezte meg Vin. – Az egész szoba szét volt verve, bútorok felforgatva, Fogalmam sincs, hogy mindez hogyan történhetett. – Miért hazudna a barátnőd? – A volt barátnőm. Marie–Terese az összetört tükörbe nézett, és az üvegszilánkok és repedések torz képpé varázsolták szép vonásait. Vin nem tudta elviselni a látványt, ezért odament hozzá, és kiszabadította tükörképe kínzó fogságából. Amint felé fordult, Marie–Terese szeme tágra nyílt a rémülettől. – Vin... az a férfi, akit megtámadtak. Őneki segítettem a mosdóban – majd remegő kezét a szája elé tette. – Ó, istenem... velem volt, aztán meg...

396

Vin odalépett hozzá, és szorosan a karjába zárta. Amint Marie–Terese mély levegőt vett, a férfi a combjától a bordacsontjáig érezte a sóhajt, s legszívesebben feldarabolta volna az illetőt, aki így felzaklatta. – Biztos, hogy nem Mark az – motyogta Marie–Terese a férfi ingébe. – De mi van, ha valakit utánam küldött? – Gyere ide! – Vin megfogta a kezét, és a kanapéhoz kormányozta. Ugyanakkor, ha jobban belegondol, tényleg itt, a feldúlt nappali romjai közepette akar vele beszélni? Megállt, és a dolgozószobára gondolt... ott viszont azon a nyavalyás szőnyegen tette magáévá Devinât. Az is kiesett. És az emelet? Na persze... a hálószoba egyértelműen szóba sem jöhetett, és nemcsak azért, mert buja tettekre csábító mellékzöngéje lenne a dolognak, lia Marie–Terese–t odaviszi. Ilyesmi most meg sem fordult a fejében. Vin végül a konyhaasztal mellett tette le a voksát. Marié–Terese–t egy székhez húzta, majd ő is leült. – Tudod – kezdte a nő, miközben leültek –, alapjában véve kemény nő vagyok. Vin elmosolyodott. – Ha te mondod, akkor elhiszem. – Úgy tűnik, hogy épp egy nehezebb szakaszában bukkantál fel az életemnek. Vin kinyújtotta a kezét, és megérintette a nő arcát keretező hullámos hajtincsek egyikét. – Bárcsak tudnék valahogy segíteni! – Itt hagyom Caldwellt. Vinnék egy pillanatra megállt a szívverése. Már a nyelve hegyén volt az ellenkezés, de ehhez nem volt joga – nagyon nem. De emellett nyomasztó helyzetben volt, mivel annyira meg akarta cáfolni a logikáját. – Hová fogsz menni? – kérdezte. 397

– Akárhová. Még nem tudom. Marié–Terese ölében tartott keze néha ökölbe szorult, mintha a testrésze az agyán átfutó gondolatait tükrözné. – Van elég pénzed? – kérdezte Vin, noha már előre tudta a válaszát. – Megleszek. Majd valahogy... Robbie és én is megleszünk. – Megengeded, hogy segítsek? Marie–Terese lassan megcsóválta a fejét. – Nem tehetem. Egyszerűen... nem lehetek adósa senkinek sem. Így is elég nehezen tudom kifizetni az ügyvédeknek a tartozásomat. – Mennyivel tartozol nekik? – Még harmincezer dollárral – válaszolt a nő, és a keze nem mozgott tovább. – Eredetileg száznegyvenötezerről indultam. – Mit szólnál ahhoz, ha odaadnám neked a maradékot, és majd egyszer visszafizeted? Az ügyvédi cég minden bizonnyal kamatot is felszámol a... – Az adósság már csak ilyen. És majdnem rosszabb lenne, ha neked tartoznék azzal a pénzzel. – De miért? Válaszul egy szomorú mosolyt kapott. – Régen abban reménykedtem, hogy egyszer csak felbukkan egy férfi, és megment az unalmas kis életem fogságából. És eljött a lovag – csakhogy a lányszöktetés rémálommá változott. Most önmagamat mentem meg – vagyis én fizetem ki a saját adósságaimat. No, de harmincezer dollár? Krisztusom, az neki semmi! Marie–Terese pedig a saját testével volt kénytelen ledolgozni a... Vin egy pillanatra lehunyta a szemét. A francba, mennyire utálta a lelki szeme előtt megjelenő képeket! Annak ellenére, hogy csak képzeletbeli jelenetek ját398

szódtak le benne arról, hogy Marie–Terese mibe kényszerítette magát, mindet késdöfésként élte meg. Csak egy mozdulatába kerülne, hogy a nőt kínzó rémálmot a múlttá tegye, de megértette Marie–Terese érveit is. A megmentő szerepét már egyszer eljátszották nála, és ez a lecke túlságosan kemény volt ahhoz, hogy egyhamar elfelejtse. Vin megköszörülte a torkát. – Na és mi volt a rendőrséggel? Mit mondtak, amikor kihallgattak? – Mutattak egy képet a férfiról, én pedig elmondtam nekik, hogy láttam, és beszélgettem vele a Idub– ban. Nagyon tartottam attól, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy szemtanú, aki látott bemenni vele a mosdóba, de a zsaru szerencsére semmi ilyet nem említett. Hosszú időre beállt a csönd, s Vin arra következtetett, hogy Marie–Terese gondosan megválogatja a következő szavait. – Mondd, hogy nem szóltál egy szót sem a tegnap estéről, és arról, hogy együtt voltunk! Marie–Terese Vin keze után nyúlt, s megszorította. – Ezért kell elmennem. A férfi szíve összeszorult, s azon töprengett, ne szóljon–e az öreg ketyegőnek, hogy fölöslegesen ver tovább. – Jaj, ne... Ó, istenem... ki kellett volna maradnod az egészből... – Amikor megkérdezték a rendőrök, hogy mi történt azután, hogy a férfival beszélgettem, elmondtam nekik, hogy Vincent diPietróval távoztam a klubból, és az egész estét együtt töltöttük. Este kilenc harminctól reggel négyig – amikor Vin ki akarta rántani a kezét a szorításából, Marie–Terese nem engedte. – Vin, elég sok szégyenteljes dolgot követtem már el az életemben. 399

Hagytam, hogy bántalmazzon egy férfi... még a fiam előtt is. – A hangja elcsuklott, majd újra erőre kapott. – Kurválkodtam. Hazudtam. Olyan dolgokat követtem el, amiért más nőket egykor lenéztem... de végeztem mindezzel. Soha többet nem teszek hasonlót. – A rohadt életbe! – motyogta Vin. – A rohadt életbe! Gondolkodás nélkül előredőlt, és gyors csókot nyomott Marie–Terese ajkára. Aztán visszahúzta a kezét és felállt. Nem tudta türtőztetni magát, ezért fel–alá sétálgatott a nappaliban. Jó ideig így tett. Marie–Terese karját a díszes szék háttámláján támasztva, végig őt figyelte. – Megadtam a rendőrségnek a mobilszámomat – mondta. – És visszajövök, ha tanúvallomást kell tennem. Azt hiszem, Robbie–val ma este összepakolunk, és elmegyünk valahová. Ha a sajtó nem talál rám, akkor nem kerülök be a hétórás híradóba. Vin megállt a nappaliba vezető boltíves folyosóban, és a biztonsági kamerás felvételre gondolt, amin állítólag jól látható volt az arca. Marie–Terese–nek fogalma sem volt arról, hogy mibe keveredett: nemcsak a tettlegesség volt, hanem valami sokkal rémesebb dolog. Talán tényleg az volt a legjobb ötlet, ha a nő eltűnik a városból. Vinnek volt egy olyan érzése, hogy kissé bolond Jimmy barátjával ki kell agyalniuk egy tervet, hogy hogyan szabaduljanak meg Devinától. És az biztos, hogy nem annyiból fog állni a feladat, hogy közlik vele, menjen homokozni. Ha Marie–Terese és a fia nem tartózkodnak a városban, az több ok miatt is előnyös lehet. Nem elsősorban azért, mert megérzése szerint valaki Marie–Terese nyomában lihegett. Biztos nem Devina volt az, mert az egész akkor kezdődött, amikor... ó, a francba! Amikor először megpillantotta Marie–Terese–t a Vasálarcban. – Mi az? – kérdezte Marie–Terese. 400

Vin lepergette lelki szemei előtt annak az estének az eseményeit. Mire Jimmel nekimentek a két egyetemista kölyöknek, Devina már régen elviharzott. Ez azt jelenti, hogy elméletileg lelőhette őket a sikátorban... csakhogy ennek így semmi értelme nincs. Ugyan milyen okból számolt volna le a két férfival, akik Marie–Terese–zel voltak? A nő volt férjéhez hasonlóan, Devina sem másokat célozna meg. Mellesleg akkor még Vinnék semmi köze nem volt Marie–Terese–hez. – Min gondolkodsz ennyire, Vin? Mennyit árulhat el, mennyit árulhat el? Még egy kört futott a nappaliban. Végül úgy döntött, hogy nem önt tiszta vizet a pohárba, s titokban tartja életének azt az oldalát, amivel születése óta küszködik. Marie–Terese–nek megvan a saját gondja. Aztán rájött arra, hogy amiért ilyen gavallérhoz méltóan kiállt érte, bizonyos szempontból az adósává tette. Es bolond lenne ezt nem kihasználni, és a nő javára fordítani. – Maradj itt! – mondta. – Mindjárt visszajövök. Nagy léptekkel kiszaladt a szobából, és egyenesen a dolgozószoba felé igyekezett. Öt perc elteltével teli kézzel tért vissza a szobába, és amint Marie–Terese meglátta, hogy mi van nála, rögtön ellenkezésre nyitotta a száját. Vin csak megrázta a fejét, és elsőnek szólalt meg. – Állításod szerint törleszted az adósságaidat –majd egyesével kifektette az asztalra a százdollárosokkal teli kupacokat. – Hát akkor úgy igazságos, ha nekem is megengeded, hogy ugyanígy tegyek. – Vin... – Ötvenezer dollár – fonta össze a férfi a karját a mellkasán. – Fogadd el! Fizesd ki belőle a tartozásaidat, a többiből pedig egy pár hónapig ellesztek! 401

Marie–Terese valósággal felpattant a székből. – Felejtsd el! Csak az igazat mondtam el, nem neked tettem szívességet... – Bocsánat. Ezt a vitát nem nyerheted meg. Tartozom neked, amiért megvédtél, és úgy döntöttem, hogy ennek a lekötelezettségnek az árfolyama ötvenezer dollár. Úgyhogy jobb lesz, ha szépen beletörődsz. Ez van. – Szó sem lehet róla! – Marie–Terese felkapta az asztalról a táskáját, és a vállára lendítette. – Nem vagyok... – Képmutató? Hát én az ellenkezőjét állítom. Azt hiszed, csak te lehetsz büszke? Azt állítod, hogy nem érezhetem magam az adósodnak? Meglehetősen szűk látókörrel rendelkezel. – Kiforgatod a szavaimat! – Tényleg? – Vin a pénz felé biccentett. – Azt kétlem. És szerintem van annyi eszed, hogy ne tartalékok nélkül menj el a városból. Ha a hitelkártyáidat használod, nyomot hagysz magad után. Ha kiveszed az összes pénzt a bankszámládról, szintén. Amúgy pedig vasárnap van. Meg tudnád mondani, hogyan zárolod a bankszámládat, ha még ma este itt hagyod Caldwellt? – Menj a pokolba! – Ne aggódj, azt hiszem, jó úton járok. Kösz az érdeklődést. – Vin előredőlt, és a nő felé lökte a halom pénzt. – Fogadd el a pénzt, Marie–Terese! Vedd el, és remélem, tudod, hogy mindenféle kikötés nélkül neked adom. Ha az életben soha többet nem akarod látni a képemet, rendben. De ne a semmivel állj tovább! Nem tehetsz velem ilyet. Képtelen lennék ezzel a tudattal élni. A feszültségtől terhes csendben Vin az egyik pénz– kötegért nyúlt, s végigfuttatta rajta az ujját. Rádöbbent, hogy amióta ennyi pénzt keres, egészen eddig még soha senkinek nem adott belőle egy árva centet sem. 402

Legalábbis még senkire sem próbálta rátukmálni a pénzét. Ennyi év alatt soha nem támogatott egy jótékonysági alapot vagy célkitűzést sem. Ha pénz hagyta el a zsebét, mindig valami kézzelfoghatót várt érte cserébe, persze kamatostul. – Vedd el! – mormogta Vin. – Mert én nem a herceg vagyok fehér lovon. Nem próbállak megmenteni. Csak törlesztem az adósságomat, és egyúttal egy fokkal közelebb segítelek egy szebb jövő reményéhez. Felpillantott, és Marie–Terese szemébe nézett. – Ha akarod, úgy is tekinthetsz rá, hogy segítek megvenni a saját fehér lovadat... Gretchen, az isten szerelmére, vedd már el azt a nyavalyás pénzt! Csak nem az igazi nevén szólította. A fenébe! Gretchen... milyen régóta nem hívta már így senki. Robbie „maminak" szólította. Mindenki más Marie– Terese–nek. Viszont imádta az igazi nevét, és vissza akarta kapni. Vin komoly tekintete és ez a tény okozta a vesztét. Gretchen... imádta ezt a nevet. És vissza akarta szerezni. Gretchen... Gretchen... A pénzt bámulta. Vinnék igaza volt. Ha elfogadja, amit a férfi ajánl, végre fellélegezhet. Csakhogy... a mostani alkalom miben különbözne a korábbiaktól? Megint egy férfi segítené ki. Egyszerűen nem tűnt helyesnek az egész. Odament a férfihoz, és a kezébe vette az arcát. – Te egy csodálatos, fantasztikus ember vagy, Vin– cent diPietro. – Magához vonta a férfi ajkát, és az készségesen hagyta. Kezét lágyan a vállára helyezte, miközben szájuk találkozott. – És meg akarom köszönni. 403

A férfi kemény arca hirtelen felragyogott az örömtől. De mindössze egy percig tartott az egész. – Sosem felejtem el a nagylelkű gesztusodat – motyogta Marie–Terese. – Nem muszáj a nehezebb utat választanod –mondta Vin, s a homlokát szigorúan ráncolta. – Te... – De értsd meg, hogy megtanultam a leckét. Most azért ilyen nehéz, mert legelőször a könnyebb megoldás mellett döntöttem. – Felnézett a férfira és rámosolygott. Mindig emlékeiben fogja őrizni, ahogy Vin most ránéz. – Ez a baj a fehér lovakkal. Ha nem a saját pénzével fizet értük az ember, akkor mindig másnak a gyeplőjét fogja használni. A férfi szinte az örökkévalóságig bámult rá. – Most darabokra töröd a szívem. Teljes valómmal érzem – keze megfeszült Marie–Terese vállán, aztán elengedte és hátralépett. – Olyan... mintha kinyúlhatnék, hogy megérintselek, de már nem vagy itt. – Sajnálom. Vin a pénzkötegekhez lépett. – Tudod... korábban erre még soha nem döbbentem rá, de ha jobban belegondolsz, a pénz lényegében csak papír. – Minden rendben lesz velem. – Tényleg? – Megcsóválta a fejét. – Ne haragudj, nem így értettem. De joga van hozzá, hogy aggodalmaskodjon. A fenébe is, még Marie–Terese is aggódott. – Kapcsolatban maradok veled. – Annak nagyon örülnék. – Vin a homlokát ráncolta, és válla felett a nőre pillantott. – Hová mész? – Nem tudom. Még nem gondolkoztam rajta. – Mit szólnál ahhoz, hogy van egy üresen álló házam, amit kölcsön tudnék adni neked? Nem ebben az államban van. A vállalatom tulajdonában áll... – feltartotta a kezét, 404

amint Marie–Terese közbe akart szólni. –Várj egy picit! Connecticut, államban található, a prérin. Egy tanyaházról van szó, ami elég közel van a városhoz, ahhoz, hogy ne érezd magad elszigetelve. Pénteken ütöttem nyélbe az üzletet. Egy pár éjszakát ott tölthetnél, kicsit összeszedhetnéd magad, hogy kitaláld, mi a következő úti cél. Egy szállodánál sokkal megfelelőbb, mivel nem kellene a hitelkártyádhoz folyamodni, és igazán békés a környék. Álcár már ma este, a szürkület beállta után útnak indulhatsz. Marie–Terese a homlokát ráncolta, miközben próbálta megemészteni a hallottakat. – Ez nem alamizsna, nem pénzadomány és semmi kötelezettséggel nem jár – folytatta Vin. – Csak egy menedék, ahol a fiaddal álomra hajthatjátok a fejeteket. Úgy másfél órányira van innen kocsival. Majd elmondom az útirányt. Amikor ott akarod hagyni, csak zárd be az ajtót, a kulcsot pedig küldd el nekem postán. Marie–Terese körbenézett az elképesztő gazdagságon, amit nemcsak a márvány étkezőasztalon heverő zöldhasúk, hanem a falakon függő festmények, a padlót borító szőnyegek és a polcokon sorakozó könyvek is tükröztek. Az ebédlő ablakához sétált, és kibámult a város káprázatos látképére. Vajon mit tartogat a holnap? És a jövő hét? A jövő hónap? Semmilyen égi válasz nem érkezett a kérdésére. Fogalma sem volt az elkövetkezendő eseményekről. Egy biztonságos helyre volt szüksége, ahol végiggondolhatja a lehetőségeit. – Rendben – válaszolta halkan. – Ezt az ajánlatodat elfogadom.

405

Hallotta, amint a férfi a háta mögött felé sétál, s amint a karjába zárta, Marie–Terese is megfordult, hogy átölelje. Hosszasan álltak összefonódva. Nehéz lenne megmondani, mikor változtak meg Marie–Terese érzései. Mikor érezte meg a férfi testének melegét és izmainak erejét, valamint drága kölnijének az illatát. A mellének feszülő széles mellkast. De olyan meleg volt a bőre. A teste pedig erőtől duzzadó. És olyan... Marie–Terese végighúzta a kezét a férfi hátán, és nemcsak a selyeming lágyságát észlelte, hanem az anyag alatt rejtőző kemény férfitestet is. Hirtelen maga előtt látta, a régi hálószobájának a tükrében, amint meztelenül fölé tornyosult, s a hátán futó izmok megfeszültek. Vin eltolta tőle a csípőjét. – Azt hiszem... azt hiszem, az lenne a legjobb... Marie–Terese hozzásimult, és megérezte az erekció– ját, hiába próbálta elrejteni. – Még egyszer. Mielőtt elmegyek... légy velem! Jó? Vin egész testében megremegett. – Ó, igen! Megfogta a nő kezét, és gyorsan felsiettek a lépcsőn az emeletre. Marie–Terese ösztönösen balra fordult a hatalmas ággyal rendelkező fekete–arany színben pompázó hálószoba felé, de Vin a másik irányba húzta. – Ne arra! Egy másik, kisebb hálószobába vezette, amit piros és bézs árnyalatok tettek otthonossá és meleggé. A szaténnal borított matracnak ütközve, összeforrt a csípőjük, ajkuk egymásra tapadt, cipzárokat rántottak le, gombokat és övcsatokat lazítottak meg.

406

Marie–Terese valósággal letépte a férfiről az inget, és amikor mellkasa csupasszá vált, tenyerét a sima bőrhöz és feszes izmokhoz dörzsölte. Csípőjét hátratolva, segített magáról lerántani a farmert, ezután pedig minden figyelmét annak szentelte, hogy a férfit megszabadítsa a nadrágjától. – Szent Isten! – nyögte Vin, amikor Marie–Terese a combja közepéig lehúzta a nadrágját, és megmarkolta merev férfiasságát. Miközben a nyelvét szívogatta, az alsónadrág vékony, rugalmas pamutanyagán keresztül a férfit simogatta, amíg a hímvesszőjének hegye ki nem kandikált a boxer derékrésze felett. Ahogy a bőre Vin bőréhez ért, a férfi megtörte a csókot, és összeszorított fogán át éles sípolással szívta be a levegőt. Az Armani boxert a nadrágja sorsát követve ugyanúgy lerántották, és Marie–Terese lefelé haladva a mellkasát csókolgatta, a bőrét harapdálta. Haja csiklandozva beterítette a férfi testét, miközben lefelé haladt. Amint kezébe markolta a férfiasságát, Vin az alsó ajkába harapott, és izzó tekintetét a nőre szegezte. Amint Marie–Terese felállította, és már éppen ajka közé fogadta volna a férfit, Vin megszorította a karját. – Várj... Egy árva, csillogó csepp jelent meg a férfi szerszámának a csúcsán, majd szép lassan a nő kezére folyt. – A kezemben tartott testrészednek esze ágában sincs várni, Vin – közölte Marie–Terese elfúló hangon. Még egy csepp követte az elsőt, mintha a nő szavai legalább olyan izgató hatással lennének rá, mint bármilyen simogatás. – Szeretném, ha tudnád... Marie–Terese a szemöldökét ráncolta. – Mit? 407

– Én... – A nő arcát a kezébe fogta, és olyan erősen dörzsölte, mintha ki akarná simítani a vonásait. –Amilyen most vagyok veled, nem jellemző rám. Mármint nem így viselkedtem korábban másokkal. – És... ez most jó? – Szerintem igen. – Vin leejtette a karját. – De hogy őszinte legyek, elég vad dolgokat csináltam. Idegenekkel. Marie–Terese érezte, hogy a szemöldöke mintha saját életet élne, összeráncolódott. – Például miket? A férfi úgy rázta a fejét, mintha inkább nem emlékezne rá. – Férfival soha nem voltam. De mondhatni ez az egyetlen határvonal, amit meghúztam. Csakhogy... soha nem vizsgáltattam meg magam az orvossal, és nem mindig voltam óvatos. Csak úgy gondoltam, ezt jogod van tudni, mielőtt bármi veszélyesebbet teszünk, mint a csók és az óvszeres szeretkezés. – De hűséges voltál Devinához, nem? Csak vele voltál együtt? – Habár előre tudta, hogy mindegy milyen választ kap, a nő nyilvánvalóan nem volt hűséges Vinhez. – Néha más nőknek a társaságában voltunk együtt. Már ha érted, mire célzok. Marie–Terese agyába egy meglehetősen kellemetlen kép villant. Vin, amint női testek fedik be tetőtől–talpig. Aztán majdnem elsütött egy viccet arról, hogy milyen menő férfi kell ahhoz, hogy zavarba hozzon egy szajhát, de még időben türtőztette magát. Eszébe jutott, hogyan reagált a férfi, amikor legutóbb említést tett a „szakmájáról". – De egyikük sem volt olyan, mint te – ők nem bizonyultak elégnek. – Vin tekintetével végigsimította Marie–Terese haját, arcát és meztelen mellét. – De te... 408

mindazt megtestesíted, amire szükségem van, és amire vágyom. Nem tudom jól leírni. De amikor megcsókolsz, akkor ezt keresem... mi az? Marie–Terese lassan megsimogatta. – Olyan értékesnek érzem magam a szavaidtól. – Gyere ide, és megmutatom, hogy pontosan milyen értékes is vagy! Vin gyengéden felhúzta a vállánál fogva, de Marie– Terese ellenállt, nem akarta, hogy eltereljék a figyelmét. Furcsa és csodálatosan ismeretlen érzés volt, hogy azt akarja tenni, ami korábban is a szándékában állt. . – Várj... – Marie–Terese a tenyerét fel–le mozgatva nézte, ahogy a férfi feje hátrahanyatlik, szája tágra nyílik, mellkasa zihálva emelkedik és süllyed. Nem, gondolta, egy ilyen lehetőséget nem hagyhat ki. – Először gondoskodom arról, hogy még ne menj el. Ehhez mit szólsz? Marie–Terese lehajolt, és Vin férfiasságának a hegyével nyitotta szét az ajkát. A férfi felnyögött, csípője hirtelen felemelkedett, és mélyebbre tolta merev hímvesszőjét a nő szájában. Amint Marie–Terese egyre mélyebbre szívta magába a férfit, Vin belemarkolt a paplanba, bicepsze megfeszült, mellizmai és kockahasa úgyszintén. Lenyűgöző látványt nyújtott. A piros szaténon kinyúlva, nagy, erőteljes teste a kritikus pontig felizgatva... Pontosan ilyen helyzetben akarta tudni.

409

Harmincegyedik fejezet – Na várj... Hogy micsoda? Mit adott neki Vin? Jim Adrianre pillantott, és nagyon nem tetszett neki a férfi arcán ülő kifejezés. Kicsit sápadtnak tűnt. – Egy gyűrűt. – mondta Jim. – Egy eljegyzési gyűrűt adott Devinának. Mindenesetre a lány azzal lépett le. Az angyal még jobban összecsücsörítette a száját. – Miből készült? – Gyémántból. – Nem a kő érdekel. Hanem a foglalat. – Nem tudom. Azt hiszem, platinából. Vin az a fajta férfi, aki kizárólag a legjobbal elégszik meg. – Miközben Eddie káromkodott és a fejét csóválta, Jim folytatta. – Na jó, elérkezett az a boldog pillanat, amikor eláruljátok nekem, hogy mi a francért vágtok olyan képet, mintha ajándékostul rabolták volna el a Télapót. Adriaii lehúzta a sörét, és a dobozt szépen visszatette az ócska kávézóasztalra. – Tudsz valamit a fekete mágiáról, barátom? Jim lassan rázta meg a fejét, és valamiért nem lepte meg az irány, amerre a beszélgetés haladt. – Miért nem világosítasz fel? – Létezik fekete mágia. Nem az énekesekről beszélek, akik a színpadon leharapják a denevér fejét, vagy egy rakás tizenhat évesről, akik beszívnak, majd boszorkánytáblával játszadoznak. Még csak nem is az úgynevezett paranormális nyomozókról van szó, akik ki tudja, mit csinálnak egy sötét házban. Én az igazi fekete mágiáról beszélek, ami nagyon csúnyán meg tudja szívatni az embert. Konkrétan a lelkeket megkaparintó démonokról... Olyan varázsigékről és átkokról, amelyek 410

nemcsak ebben az életben, de a következőben is hatással bírnak. Gondterhes és sötét titkokkal teli csend állt be. Jim hirtelen felreppenő kezével és hangos kiáltással tört meg végül: – Abraka–dabra! Legalább Eddie elnevette magát. Adrian csak felmutatta a középső ujját, és elcsoszogott egy újabb sörért. – Ne légy seggfej! – csattant fel, miközben kinyitotta az új doboz tetejét. – Ó, igazad van. Ketten már sokan lennénk a csapatban – vágott vissza Jim, majd kényelmesen elnyúlt az ágyon, hátát a falnak vetve. – Nézd, csak úgy éreztem, hogy enyhíteni kellene a feszültséget. Folytasd! Adrian rámeresztette a szemét a szoba másik oldaláról, közben pedig letette egy székbe a hátsóját. – Ez nem vicc. – Amikor Jim bólintott. Ad nagyot kortyolt a sörből, és jól láthatóan fejben átfutotta a dolgokat. – Idővel sok mindent megtanulsz majd. Ez az első lecke. A démonok különböző dolgokat gyűjtenek a célpontjaiktól. Minél több mindent szednek össze, annál jobb nekik, mindig maguknál tartják a tárgyakat. Van egy... gondolj csak egy beosztási rendszerre. Az ajándékok sokkal többet érnek, mint bármi más, amit ellopnak, és az igazfémből készült ajándék az egyik legerősebb. A platina pont megfelel a célnak. Az arany is. Bizonyos mértékig még az ezüst is. Mint egy kötőanyag. Minél többet kapnak, annál erősebbek a kötelékek. – És mire megy ki a játék? Mármint Devinának mi haszna van ebből amellett, hogy egy kisebb vagyont harácsol össze? – Amikor megöli Vint, magával tarthatja odaát. Jim a homlokát ráncolta. – Ez lenne a célja? 411

– A démonok leginkább az élősködőkre hasonlítanak. Kinéznek maguknak valakit, és évekbe telik, mire birtokukba kerül az illető. Belemásznak az ember fejébe, a gondolataiba, befolyásolják a döntéseit, és minden egyes nap, hét, hónap elteltével lassan megszállják a személyiséget. Az illető életét megrontják, bemocskolják, végül elpusztítják. A lélek szép lassan elhalványul a fertőzés következtében, és amikor elérkezik a megfelelő pillanat, a démon közbelép, és valami végzetes esemény történik. Vin barátod pont ezen a kritikus ponthoz érkezett el. A lány már mozgásba is hozta az eseményeket, elsőként a letartóztatással. Mint a dominó, be fog dőlni az egész rendszer, és nagyon gyorsan rosszra fordul a helyzet. Szavakkal nem tudom kifejezni, hányszor voltam tanúja ilyesminek. – Szent... isten! – Hát jelen esetben neki van a legkevesebb köze a dolgokhoz. Jim fejében egymást kergették a kibontakozó tervek. – De miért pont Vin? Először is miért őt választotta ki a démon? – Lennie kell egy helynek, ahol birtokba vette. Fogd fel úgy, mintha rozsdás tűvel adnák be a tetanusz elleni védőoltást. A lelken sérülés keletkezik, és a démon a „seben" keresztül hatol be. – Mi okozhat ilyen sebet? – Sok minden. Minden esetben más. De mihelyt bejut a démon, el kell onnan távolítani. – Azt mondtad, hogy Devinât nem lehet megölni. – Azonban nagyon csúnyán kilakoltathatjuk a ribancot. – Erre Eddie helyeslő morgást hallatott. – Vin mondott valami olyasmit, hogy... – Jim beletúrt a hajába, és felpattant az ágyról. – Vin azt mondta, hogy tizenhét éves korában elment egy jövendőmondóhoz. 412

Rohamai voltak, aminek következtében bepillantást nyert a jövőbe, kétségbeesetten meg akart szabadulni ettől a képességétől. – Miután meglátogatta a nőt, mit tett? – Fogalmam sincs, de annyit elért vele, hogy nem kapott több rohamot. Legalábbis mostanáig így volt. Állítása szerint mihelyst betartotta az utasításokat, minden megváltozott. A jó szerencséje száznyolcvan fokos fordulatot vett. Adrian a homlokát ráncolta. – Muszáj lesz kiderítenünk, pontosan mit is csinált. Eddie is megszólalt: – És vissza kell szereznünk azt a gyűrűt! Még szorosabban magához akarja láncolni, mielőtt megöli. – Tudom, hol lakik a lány Legalábbis láttam bemenni egy belvárosi raktárépületbe. Adrian és Eddie talpra ugrottak. – Kapjuk el! – mondta Ad egy kis kézropogtatás közepette. – Legutolsó összecsapásom azzal a szajhával úgyis túlságosan hamar ért véget. Eddie a szemét forgatta. – Most mondd meg! A középkorban történt, és azóta se tette túl magát rajta. – Hogyhogy olyan régen? – Jegeltek minket – válaszolta Eddie. – Kicsit túlzásba vittük a bukott angyalkodást, és ez érzékenyen érintette a főnököket. Adriannek fülig ért a vigyora. – Mint már említettem, odavagyok a szebbik nemért. – Általában párosával. – Eddie lerakta Kutyust a földre, és megvakargatta a füle tövét. – Nemsokára visszajövünk. Kutyus nem volt elragadtatva a búcsúzástól, és körözni kezdett a lábaik körül, még a kanapét is belevéve – 413

ami arra engedett következtetni, hogy az eb tartalékosnak gondolta a bútordarabot. Jim nem egészen ezt forgatta a fejében. A távoli sarokban árválkodó üres könyvespolchoz ment, előhúzott egy fekete vászontáskát, és kicipzározta. Egy kilencvenszer százhúsz centis rozsdamentes acéltok tárult a többiek szeme elé. Mutatóujjával a számbillentyűzeten matatott, majd kinyílt a zár, Jim pedig felnyitotta a tok tetejét. Három matt szürke felületű fegyver feküdt a kipárnázott belső részben. Egy csillanás nem sok, annyi fény sem villant meg a karabélyokon. A rohampuskát a helyén hagyta, helyette inkább a két SIG gépkarabély egyikét vette ki. A markolatot természetesen méretre készítették, egyenesen neki. – Szóval odavagy a fafarigcsálásért, mi, Jim? – kérdezte Ad, miközben a szék mellett, a földön heverő faforgácsokra mutatott. – Én? Dehogyis. Egy hóddal lakom együtt. – Na peeersze. És mégis mit képzelsz, mihez kezdesz majd azzal a fegyverrel. Piszkos Harry? – Csak a lelkem megnyugtatása végett lesz nálam. Oké? Jim gyorsan megvizsgálta a fegyvert, bezárta a bőröndöt, majd visszadugta a vászontáskába. A töltényeket a konyhaszekrény csap fölötti részében található dobozokban tartotta. Bőven teletöltötte velük a tölténytárat. – Azzal nem tudod lelőni – mondta Eddie lágy hangon. – Már megbocsáss... de amíg a két szememmel nem látom, nem hiszem el. – Ez okozza majd a veszted. Adrian elkáromkodta magát, és az ajtó felé viharzott.

414

– Szuper, neked köszönhetően ismét Yoda mestert üdvözölhetjük köreinkben. Elindulhatnánk még azelőtt, hogy a levegőbe emeli a rohadt motoromat? Jim bezárt maga mögött mindent, majd mindhárman elindultak a lépcsőn lefelé. Kutyus a kanapé háttámláján foglalt helyet, és az ablakon keresztül nézte, ahogy eltávolodnak. Mancsával az ablakot kaparászta, így adva tudtukra, hogy milyen kutyául érzi magát, amiért kihagyják a buliból. De így biztonságosabb. Sokkal. – Menjünk az én kisteherautómmal! – mondta Jim, mialatt a kaviccsal felszórt kocsiútra lépett. – Kisebb zajt csap. – Remélem, van rádiód. – Adrian elkezdte bemelegíteni a hangját. Olyan zajt csapott, mint egy rénszarvas, amelynek egy sajtreszelőt húzkodnak a hátsóján. Jim kétségbeesett tekintetet vetett Eddie–re, miközben a fejét csóválta. – Hogy bírod ezt a kornyikálást? – Szelektív sülcetség. – Taníts, ó, mester! Mire beértek a belvárosba, Jim legalább négyszáz évet öregedett – amihez nagyban hozzájárult, hogy Adrian rátalált a klasszikus rock rádióállomásra. Van Halén Panamája, még sosem hangzott ilyen rosszul, de még mindig semmi sem volt ahhoz képest, amit Ad Meatloaf Nem teszem meg című számával művelt. Egyértelmű, hogy Adrianre gondolt. Amikor a raktárépületekhez értek, Jim végett vetett mindannyiuk szenvedésének, és elhallgattatta Ad gagyi– okéját. Még soha nem örült ennyire, hogy működik a hangerő–szabályozó. – Két utcányira vagyunk az épülettől.

415

– Ott le is tudunk parkolni – mondta Eddie, és balra mutatott. Miután lerakták Jim Fordját, egy háztömbnyit sétáltak, jobbra fordultak, és láss csodát – tökéletesen időzítettek. Épphogy megkerülték az utcasarkot, amikor Devina ajtója elé gurult egy taxi. Mindhárman azonnal fedezékbe húzódtak, egy pillanattal később elhaladt mellettük a taxi, Devinával a hátsó ülésen. A nő éppen a rúzsát kente fel, kezében egy kis kozmetikai tükörrel. – Soha semmit nem tesz ok nélkül – jegyezte meg Adrian halkan. – Erre az egyre mérget lehet venni. Bármi hagyja is el a száját, az szinte mindig hazugság volt, de a tettei mögött... valami hátsó szándék lapult. Be kell mennünk, és még annál is gyorsabban el kell húznunk a csíkot. Mint a villám, benyitottak a szárnyas ajtón. Egy előszobába érkeztek, amelyben legalább akkora építészeti részlet volt, mint egy hűtőkamrában. A padlózat betonból, a falak lemeszelve, és hidegebb volt, mint odakint. Jobbra tőlük, öt rozsdamentes acél postaládát szereltek fel sorban a betonfalba, valamint egy kapucsengőt, amin öt név szerepelt. Devina Adamsé volt az ötös szám. A belső ajtót hevederzárral biztosították a behatolók ellen, de Jim próbaképpen azért megrángatta, hátha. – Megvárjuk, amíg valaki... – De Adrian az ajtóhoz sétált, megragadta a kilincset, és az egyik kapuszárny rögvest kitárult. – Vagy csak egyszerűen kinyitod. Ad felmutatta lágy fényben ragyogó tenyerét. – Jól bánok a kezemmel. – Hát a hangszálaidnál biztosan jobban.

416

Utált dolgozni. Egyszerűen gyűlölte, hogy hálátlan embereket kell Caldwellen keresztül–kasul furikáznia, ráadásként a taxi az utolsó utas által elfogyasztott kajától bűzlik. De muszáj, hogy eleget tegyen az élet gyakorlatias feladatainak. Vágyai tárgya pedig inkább otthon tölti a nappali órákat, szóval legalább ennyi jó származik a dologból. Megpróbálta figyelmen kívül hagyni az utasait. Sosem vetett rájuk még egy pillantást se, nem segített be–és kipakolni a csomagjaikat, és egy szóval se szólt többet a szükségesnél. Így egész jól elvegetált – különösen annak a tükrében, amivel az utóbbi időkben éjszakánként foglalatoskodott. Nem akarta, hogy bárkinek is eszébe jusson az arca. Ki tudja, hogy az emberek utólag mire emlékeznek egy bűncselekmény helyszínéről. Ezt a leckét is a saját kárán tanulta meg. – Milyen a rúzsom? A nő hangjának hallatán a keze megfeszült a kormánykeréken. Rohadtul nem érdekelte, hogy egy ostoba nőnek hogyan áll a száján a rúzs. – Azt kérdeztem... hogy milyen a rúzsom? – A hang élesebb lett, és a férfi még szorosabban markolta a kormányt. Mielőtt a nő újra követelőzni kezdene, neki meg eldurranna az agya, átható tekintettel a visszapillantó tükörbe nézett. Ha ez a hátsó ülésen terpeszkedő nő arra számít, hogy ő... Koromfekete szempár fúródott a tekintetébe, és a pillantás olyan intenzív volt, mint a kormánykereket markoló keze. Éppen elfordította a kormányt, amikor érezte, hogy a belsejébe... – A rúzsom? – kérdezte a nő szándékosan tagolt kiejtéssel.

417

A férfi az útra, majd a két háztömbnyivel arrébb lévő zöld utat mutató jelzőlámpára szegezte a tekintetét. Aztán újfent a visszapillantó tükörbe nézett. – Ööö... jó. Manikűrözött mutatóujjával a nő szándékosan végigsimított az alsó ajkán, majd csücsörített, és újra eredeti állapotába húzta a száját. – Látom, vallásos ember vagy – mormogta, majd összecsukta a kistükrét. A férfi a műszerfalra ragasztott keresztre pillantott. – Ez nem az én taxim. – Ó. – Hátrasimította a haját, miközben a szemét végig a férfin tartotta. Nem sok időbe telt, mire a sofőr úgy érezte, hogy valaki a maximumra csavarta a fűtést a kocsiban. Kétszer is ellenőrizte, hogy a ventilátor nem túl erősen nyomja–e a meleg levegőt. De nem. A gyönyörű nő, olyan pillantást vetett rá, mintha kívánatos lenne. Ez is csak minden szökőévben egyszer... – Hogy hívnak? – suttogta a nő. A férfi megnémult, és elbizonytalanodva inkább a fényképével ellátott taxis igazolványára mutatott. Azt felolvasva megszólalt: – Saulnak. Saul Weavernek. – Szép név. Ahogy a kereszteződés piros lámpájához értek, lefékezett. Abban a pillanatban, hogy a jármű megállt, szeme a vissza... pillantó... tükörre... vándorolt... A nő írisze addig tágult, amíg semmi fehér rész nem maradt a szemében a sűrű fekete mellett. Noha ettől a férfinak sikítva kellett volna menekülnie, úgy érezte, mintha vér helyett folyékony orgazmus áradna az ereiben.

418

Elöntötte a kéj, úgy érezte, hogy szárnyal, annak ellenére, hogy teste az ülésen maradt. A bőre érintetlen volt, de ez a hatalom átvette felette az uralmat, bár kézzelfogható kötelék nem volt közte és a nő között. – Saul – mondta a nő férfiasan mély, mégis nőiesen gyengéd hangon. – Pontosan tudom, mire vágysz. Saul nagyot nyelt, és hangja mintha a messzeségből csengett volna. – Tényleg? – És tudom, hogyan szerezhetnéd meg. – Tény–leg? – Húzódj le abba a sikátorba! – Ezzel a nő szétnyitotta a kabátját, a testéhez simuló fehér blúzon át tisztán kivehető volt a mellbimbója, mintha semmi sem takarta volna el Saul mohó tekintete elől. – Állítsd le a kocsit, és hadd mutassam meg, mit kell tenned! A férfi éles kanyarral a két magas épület által vetett árnyékba hajtott, aztán leállította a taxit. Miközben hátrafordult, hogy jobban lássa a nőt, teljesen behódolt neki. Már a visszapillantóban látott szempár is magával ragadja, de a teste többi része is csodálatos volt. A nő nem evilági volt... és nemcsak szemkápráztató szépsége miatt. Abba a feneketlen fekete lyukba bámulva, Saul tudta, hogy teljes megértésre és teljes elfogadásra talált, és kétségkívül rálel majd a szíve vágyára. A nő tudta a választ a kérdéseire. – Kérlek... mondd el! – Gyere ide hozzám, Saul! – Hosszú manikűrözött körmét végighúzta hattyúnyakától egészen a dekoltázsáig. – És engedj be!

419

Harminckettedik fejezet Nem elélvezni nehezebbnek bizonyult, mint gondolta. Miközben Marie–Terese csodákat művelt a férfiasságával, Vin meg volt róla győződve, hogy a bőre tűzben ég, a vére felforrt, és csontvelője a túlfeszítettségtől mindjárt szétrobban. A nő minden egyes szívással és sikamlós érintéssel közelebb repítette a csúcshoz, és a szakadék szélén álló testét már csak egy hajszál tartotta vissza a zuhanástól... de még nem akart alábukni. Akaraterejét teljesen felőrölte ez az édes kínzás. A feje visszahanyatlott a párnára, combját megfeszítette, a mellkasa pedig zihálva emelkedett és süllyedt. Marie– Terese érintésétől a mennyországban érezte magát, egyidejűleg a pokol tornácát is megjárva, és nem akarta, hogy valaha is véget érjen ez a csoda. De már nem sokáig tudta magát tartani. Minden erejét bele kellett adnia, hogy fejét megemelje. És amikor végignézett a testén, beborította a borzongás. Marie–Terese ajka nagyra nyílt, gyönyörű melle buján és telten lógott, mellbimbóját végigdörzsölte a combján. Ó, istenem! – Vin hirtelen felült, és felhúzta a nőt, kezével erősen megragadva, hogy elodázza az orgazmus pillanatát. – Jól vagy... De Marie–Terese nem tudta befejezni a mondatot, mert a férfi szájon csókolta, ezzel belefojtva a szót. Aztán a hátára gurította, fölé ereszkedett, majd karját a nő egyik térde alá kulcsolva felhúzta. Állatiasan morgott, teljesen megvadult, olyan... 420

Marie–Terese a fenekébe vájta a körmét, ahogy minden erő kiszaladt a férfi alatt fekvő testéből. – Vin, most... – Ó... igen... Azon nyomban megdermedtek – egyszerre tudatosult bennük, milyen közel is állnak ahhoz, hogy testük egymásba olvadjon. Együtt szólaltak meg: . – Óvszer. Vin felnyögött, és az éjjeliszekrény felé vetődött, ezzel még közelebb került a testéhez... és az sem könnyített a helyzeten, hogy Marie–Terese ösztönösen nekidörgölőzött. Ahogy a bőr bőrt érintett, Vin egész testén végigfutott a kéjes remegés. A kis szögletes tasak úgy kirepült a markából, mintha repülési órákat vett volna. – Az istenit! Vin utánanyúlt a földre. Csípője és a farka is megmozdult, és Marie–Terese vágytól izzó, legérzékenyebb pontját súrolta. A férfi azon nyomban hátrarándult, nehogy elveszítse a fejét, és rögtön magáévá tegye. Miközben az óvszert keresgélte, úgy káromkodott, mint egy kocsis. – Hadd segítsek! – mondta Marie–Terese, és beszállt a fogócskába. Végül ő kaparintotta meg a halványkék tasakot. Aztán felült, és mosolyogva a feje fölé emelte a zsákmányt. – Megvan! Vin vele nevetett, és gyorsan magához húzta. A férfiassága még mindig állt. A végkifejlet után áhítozott, de könnyűnek és szabadnak érezte magát, miközben mosolygott, Marie–Terese pedig kuncogni kezdett. Körbegurultak az ágyon, feltekerve a paplant. Útközben az óvszer is hol eltűnt, hol felbukkant a takaró redőiben, akárcsak hal a vízben. 421

Végül Vin oldalához tapadt, mintha nagy nehezen beadta volna a derekát. Vagy inkább Vin szerezte volna meg. A férfi lehámozta magáról a kis tasakot, letépte a tetejét, és felhúzta az óvszert. Marie–Terese–t a hátára gördítette, majd fölé emelkedve a combja közé kéredzkedett, miközben hátrasimította a nő arcába hulló haját. Az eggyé olvadás már a küszöbön állt, és izzott közöttük a levegő, de a pillanat mégis lágy és édes volt. Marie–Terese arca határozottan ragyogott, amint felnézett rá. – Mi az? – suttogta, és tenyerébe fogta Vin arcát. A férfi az emlékezetébe véste minden vonását, az érzést is, ahogy a teste alatta fekszik. Nemcsak a szemével látta őt, hanem a bőrével és szívével is érezte. – Hello, gyönyörűségem... hellóó. Vin hevesen megcsókolta, nyelvük csatározni kezdett, testük pedig megtalálta a megfelelő pozíciót. Vin férfiassága egy csípőmozdulattal pontosan oda érkezett, ahová kellett. Majd előrenyomult, és lassan a nőbe hatolt. Mialatt Marie–Terese teste magába fogadta, és Vinen átfutott az a fantasztikus, szorító érzés, a nő csodálatos haj koronájába temette az arcát és elengedte magát. Hosszú... mély... lüktetés... már egyikőjük sem nevetett – csak a mennyei elszántságot érezték, amitől a férfinak elakadt a lélegzete, hogy aztán ismét új erőre kapjon. Felkiáltott, ahogy a teste tetőtől talpig összehúzódott. Távolról hallotta, amint a nő az ő nevét mondja, érezte, ahogy körmével végigszántja a hátát, magába szívta orgazmusának utórezgéseit. Vin még mindig harcra készen állt, amikor hímvesszője tövénél megfogta az óvszert, hogy le ne jöjjön, amint kicsusszant a nőből. – Mindjárt jövök. 422

Amikor végzett a fürdőszobában, visszatért a hálóba, és elnyúlt Marie–Terese mellett az ágyon. – Tudod, hogy mi vár rád a fürdőben? – és hüvelykujjával a márványmosdó felé bökött. – Mi? – Marie–Terese végigsimított a férfi karján és vállán. – Hat. Zuhany Rózsa. – Óóó, valóóóban? – Bizony Larry, Curly, Moe, Joe és Franlcie. – Várj, ez csak öt. – Hát, ott van még Frealcy is, de nem tudom, hogy tud–e viselkedni egy hölgy társaságában. A nő nevetése Vin számára felért még egy orgazmussal, az a fajta volt, ami belülről melengette a szívét. – Meglátogathatlak majd? – suttogta. – Miután itt hagyod Caldwellt? Hiba volt ilyet kérdeznie. A boldogság azon nyomban elillant Marie–Terese arcáról. – Ne haragudj, nem lett volna szabad megkérdeznem. A francba, nem... – Nagyon örülnék neki. A nő válasza ugyanolyan halk volt, mint korábban Vin kérdése, és a ki nem mondott „de" szócska terhesen lógott köztük a levegőben. – Gyere velem! – mondta Vin. – Hadd mossam le az izzadtságot a testedről! Marie–Terese a férfi karjába kapaszkodott, egyre erősebben. Vin kicsit megrázta a fejét, majd könnyű csókot lehelt az ajkára. – Nem ígérhetsz semmit, megértem. – Bárcsak megígérhetném! – Tudom, hogy így érzel. – A lábát az ágyon átvetve, a karjába kapta. – De most még velem vagy, nem igaz? 423

A fürdőszobába menet, Vin a magasba emelte Marie– Terese–t... a márványpadló felett tartotta, miközben megnyitotta a vízcsapot... a karjában dédelgette, amikor kezét a vízsugár alá tartva arra várt, hogy eléggé felmelegedjen a víz. – Nem muszáj végig a karodban tartanod – suttogta Marie–Terese Vin nyakába. – Amíg mellettem vagy, egy pillanatra sem eresztelek el.

– Láttad valaha a Végzetes vonzerőt? Amikor a Devina raktárépületében található teherlift ajtaja bezárult, Jim körbenézett a hatalmas térben, ami olyan nagy volt, mint egy szoba. Az ember akár egy bazi nagy zongorát is felvihetett volna benne az emeletre. – Tessék? – kérdezte Adriant. – Végzetes vonzerő. Tudod, a film. – Adrian a fémbevonatú liftfalat simogatta. – Van egy rohadt jó jelenet, pont egy ilyen liftben. A top tízes listámra is felkerült. – Ha jól tippelek, a többi kilenc pornófilmből van, nem? Eddie benyomta az ötödik emelethez tartozó gombot, és a lift akkorát ugrott, mint egy musztáng. – Glenn Close egy pszichopatát játszik benne. Adrian megvonta a vállát, és a lift falának dőlve elterpeszkedett. Sunyi mosolya arra engedett következtetni, hogy beleképzelte magát abba a bizonyos jelenetbe. – Na, de most komolyan, számít az valamit? Eddie és Jim egymásra néztek, de hanyagolták a szemforgatást, mert ugyan mi értelme lett volna? Adrian jelenlétében az ember könnyen rászokott a szem-

424

forgatásra, és akkor jobbára minden idejét a plafon bámulásával tölthette. Az ötödiken a lift nagyot zökkenve megállt, még az ajtó is beleremegett, ahogy Adrian nekifeszült a nyitókarnak, hogy kijussanak a folyosóra. A folyosó tiszta volt, de sötét, a hajópadló az idő vasfogának köszönhetően kicsit megöregedett, a téglafalat pedig ősrégi, repedezett vakolat tartotta egybe. Tőlük balra, a folyosó végén egy, a lifttel méretarányos fémajtó feketéllett. Jim előkapta a pisztolyát a fegyvertáskából és kibiztosította. – Mennyi esély van arra, hogy együtt él valakivel? – Általában magányos farkasként tevékenykedik. Habár előfordult, hogy időnként háziállatot tartott. – Rottweilert? – Köpőkobrát. Rezesfejű kígyót. A ribanc teljesen odavan a kígyókért – habár lehet, hogy újrahasznosítást végez, a kígyóbőr cipőihez meg táskáihoz. A fene tudja. Mialatt az ajtóhoz sétáltak, Jim halkan fütyörészett. Egymás felett hét hevederzár díszítette az ajtót, olyan hatást keltve, mint egy becsület érmekkel felaggatott katona. – Te jó ég, ennyi zárral védhetik az elnököt is! – Még a paranoiásnak is akadhat ellensége, fiam – motyogta Adrian. Jim a háta mögött átható pillantást vetett Adre. – Leállhatsz a fiamozással. – Hány éves is vagy? Negyven? Én már túl vagyok a négyszázon. – Oké. Értem. Akkor lennél olyan kedves, hogy kinyitod ezt az ajtót is, nagypapi? Adrian felmutatta a középső ujját, majd az elfeketedett kilincsre helyezte a kezét... de nem jutott semmire sem. 425

– A francba! Biztos eltorlaszolta. – Ezt hogy érted? – A leggonoszabb varázslatot alkalmazta. – Adrian mogorván Eddie felé biccentett. – Te jössz. Ahogy a páros csendes tagja előrelépett, Adrian Jim vállára tette kezét, és arrébb húzta. – Jobban teszed, ha egy kicsit távolabb állsz Eddie– től! Eddie felemelte a tenyerét, lehunyta a szemét és mozdulatlanná dermedt. Hangsúlyos szája és szögletes álla nyugodt eltökéltséget tükrözött. Egy pillanattal később halk énekhang áradt belőle – bár Jim szerint a férfinak... mármint az angyalnak... tökmindegy... meg sem moccant az ajka. De ez nem éneklés volt. Az angyal tenyeréből energiahullámok lőttek ki, pont úgy, mint ahogy nyáron az aszfaltból áradó forróság lüktet a levegőben. A hevederek egymás után felemelkedtek, ahogy nyíltak a zárak, végül egy kattanás hallatszott, és az ajtó légiesen kitárult, mintha a túloldalon elterülő helyiség kiengedte volna a levegőt. – Azta! – mormogta Jim, amikor Eddie kinyitotta a behunyt szemét. Általában ködszürke szeme ugyanabban a meghatározhatatlan színben ragyogott, mint a négy fickóé. Eddie mély levegőt vett, és megmozgatta a vállát, mintha bemerevedett volna. – Ne sokáig tököljünk itt! Nem tudhatjuk, mennyi időnk van, amíg vissza nem jön. Adrian csörtetett be elsőként a lakásba, egy jó kis bunyó reményében. Arckifejezése merő utálatot tükrözött. Eddie szorosan a nyomában maradt. – Mi... a... franc...? – kérdezte Jim, amint átlépte a küszöböt.

426

– Mindig csak ez a gyűjtögetés. – Adrian szinte fröcsögte a szavakat, közben a szobában körözött. – A ribanc. Jim első gondolata az volt, hogy olyan ez a hatalmas hely, mint a felszámolási eljárás során begyűjtött bútorok tárháza. Több száz óra típus szerint csoportosítva, minden más szempontból azonban rendezetlenül. Egy rakás álló ingaóra álldogált laza körben, mintha valamire várnának, de ledermedtek volna álló helyükben, amikor kinyílt a bejárati ajtó. A vastag fagerendákon lógó kör alakú falikarok különböző országokból származhattak. Kandallópárkányra való limlomok ültek összevissza dobálva a polcokon. De a legbrutálisabb összhatást a zsebórák keltették. A különböző korokból származó és gyártmányú zsebórák pont úgy lógtak a magas gerendamennyezetről, mint pókok a pókhálóról. – És az idő egyre csak telik... és telik... és telik – szólalt meg Adrian vontatott hangon, miközben a hatalmas helyiséget rótta. Azonban nem volt igaza. Minden egyes órának egy helyben állt a mutatója. A fenébe is, nemcsakhogy egy helyben állt – de az álló órák körívet rovó ingája mind időben, mind térben oldalra lengtében dermedt meg. Jim elkapta a tekintetét a hátborzongató csendéletről, és egy másik gyűjtemény keltette fel az érdeklődését. Devina csak egyféle bútortípust gyűjtött: komódot. Durván húsz–harminc bútordarab állt szervezetlen kör alakban, mintha a középen elhelyezkedő darab gyors megbeszélést hívott volna össze, és a többiek összevissza köré álltak volna. Az órákhoz hasonlóan, itt is mindent különféle fajtákba lehetett besorolni – múzeumba illő antik, letisztult vonalaiddal rendelkező modern, valamint

427

Kínában gyártott olcsó példány, amit fillérekért árultak a sarki bútorüzletben. – A francba, fogadni mernék rá, hogy ezeknek az egyikébe rejtette – mondta Adrian, miközben Eddie–vel a kusza halomhoz értek. – Mi ez a szag? – kérdezte Jim, és megdörzsölte az orrát. – Ne akard tudni! Naná, hogy tudni akarta. Itt valami nagyon nem stimmel, és nemcsak a nő lakberendezés terén tanúsított ízlése miatt. A levegőben valami olyan szag terjengett, amitől Jim hátán futkosott a hideg. Édeskés... túlontúl is édeskés. Otthagyta Adriant és Eddie–t, hadd keressék a tűt a szénakazalban, és feltérképezte a terepet. Más ilyen jellegű lakásokhoz hasonlóan, a teret itt sem osztották fel szobákra, egyet leszámítva, a sarokban: az csakis a fürdőszoba lehetett. Ami azt jelentette, hogy akadálytalan rálátás nyílt a konyhában felsorakoztatott késgyűjteményre. A gránitpulton volt minden, ami szem–szájnak ingere. Minden finnyás igényt kielégített volna a választék: vadászkések, svédbicskák, szeletelő és csontozó kések, börtönben élezett bökök, halefek és levélkések. Hosszú és rövid, sima és recés, rozsdás és fényes pengék. Az irodabútorokhoz és órákhoz hasonlóan ezek is rendetlen kuszaságban hevertek szanaszét, a nyelek és pengeélek a szélrózsa minden irányába mutattak. Mint egy olyan ember, aki sokszor igen veszélyes és csúnya helyzetekben találta magát, Jim köpni–nyelni nem tudott. Mintha egy teljesen elcseszett világba botorkált volna be. Mélyet szippantott a levegőből. Ez a szag... vajon mi lehet? És honnan eredhet? 428

– Ó, a rosseb vigye el! – mondta, majd nagy léptekkel a fürdőszoba felé sietett. – Oda ne menj be, Jim! – kiáltotta Eddie, aki a nagy keresgélés közepette éppen nyakig állt egy irodai szekrényben, amit éppen átkutatott. – Jim! Ne... Na persze. A pokolba Eddie–vel! Ez az orrba mászó szagot leginkább a rozsda ízéhez tudta volna hasonlítani. És csak egyeden egy dolognak van ilyen szaga... A semmiből hirtelen előbukkanva, Eddie termett előtte, és elállta az útját. – Nem, Jim. Oda nem mehetsz be. – Vér. Ez vérszag. – Tudom. Jim olyan tagoltan és lassan beszélt, mintha Eddie értelmi fogyatékos lenne. – Szóval valaki éppen elvérzik odabent. – Ha feltöröd az ajtóra tett pecsétet, ennyi erővel akár a riasztót is bekapcsolhatnád. – Eddie a padlóra mutatott. – Látod, mi van ott? Jim homlokráncolva lenézett. Közvetlenül a bakancsa orránál egy alig látható, földes vonal húzódott a földön, amit mintha egy gondos kéz hintett volna oda. – Ha kinyitod az ajtót – magyarázta Eddie –, átsiklik ezen a határvonalon, mi pedig lelepleződünk. – Miért? – Mielőtt elment itthonról, Devina különleges vérrel kente be az ajtó szélét. A föld egy temetőből származik. Ha a két anyag egymáshoz ér, olyan energiák szabadulnak fel, amelyeket azon nyomban meg fog érezni. Csakúgy, mintha egy atombomba robbanna fel. – Miféle vér? – kérdezte Jim, és nagyon is tisztában volt vele, hogy a vér forrása az ajtó túloldalán rejtőzik. – És a bejárati ajtót miért nem így biztosította?

429

– Olyan környezetre van szüksége, amit teljesen az ellenőrzése alatt tarthat. A kinti folyosó? Ott mi a garancia arra, hogy a takarítószemélyzet vagy valaki más nem zavar bele a dolgába? És mindaz, amit itt látsz – Eddie itt körbemutatott a szobán –, közel sem olyan fontos, mint az, ami odabent van. Jim olyan intenzitással meredt a fürdőszobaajtóra, mintha bármelyik pillanatban szuperlátásra tehetne szert, és simán átlátna a fán. – Jim. Jim... nem mehetsz be oda. A gyűrű a fontos, aztán olajra kell lépnünk. Nem teljes a kép, gondolta Jim. Az angyalok hajlamosak voltak arra, hogy csak a pillanatnyilag legfontosabb információt kössék az orrára. Azon felül meg eheti a kefét, mert Ad és Eddie úgy hallgatott, mint a sír. – Jim. Jim a karnyújtásnyira tőle lévő kilinccsel szemezett. Elege van abból, hogy mindent ő tud meg utoljára. Ha Devinával kell leszámolnia ahhoz, hogy behozza a lemaradását, hát legyen. Elvégre mi rossz származhat a dologból? – Jim!

430

Harmincharmadik fejezet Meleg víz a mellén és a combján, forró ajak a száján, forró vízgőz áramlik körülötte. Marie–Terese végighúzta szappanos kezét a szeretője vállán, a testük anatómiai felépítése közti különbségeken csodálkozva. Vin teste kemény volt, izmai hol megfeszültek, hol elernyedtek, miközben egymáshoz értek, simultak, simogattak és dörgölőztek. A férfi merev vesszője a hasát cirógatta, és Marie–Terese ágyéka is készen állt a férfi befogadására. Vin elvette az ajkát az övéről, majd a nyakától a kulcscsontjáig elborította a csókjaival... aztán forró szája még lejjebb vándorolt. Lehajolt, és a nő mellbimbóját szívogatta, mielőtt fürge nyelve megnyalta volna a bimbó csúcsát. Marie–Terese a férfi sima, nedves hajába mélyesztette az ujjait, Vin pedig térdre ereszkedett előtte a márványpadlón. Aztán megragadta a csípőjét, és izzó pillantással felnézett rá. Miközben egymásba fonódott a tekintetük, Vin a köldökére tapasztotta az ajkát, olyan finoman súrolta a bőrét, mint korábban a vízsugár, aminek most rózsaszín nyelve vette át a helyét. Marie–Terese a zuhany márványfalának dőlt, két zuhanyrózsa közé, és szélesebbre tárta a lábát, mialatt a férfi csókjai a csípőjéhez értek. Fehér fog villant a csípőcsontja bőrén, aztán végighúzta a fogát Marie–Terese puha hasán, majd végigjárta ugyanazt az útvonalat, a bőrét szívogatva. Lejjebb. Hogy utat nyisson neki, Marie–Terese a sarokba épített márványülőkére emelte a lábát, és a férfi szája azonnal megtalálta az utat a combja belső feléhez. Gyors iramot diktált, de gyengéd is volt, ahogy szájával a nő 431

lába közt lüktető forrósághoz közeledett. Marie–Terese majd' belehalt a vágyakozásba, hogy a férfi végre a legérzékenyebb pontjához érjen, és amikor a combja tövénél megállt, levegő után kapkodott. – Kérlek... – nyögte rekedt hangon. Vin bebújt a lába közé, és egy határozott mozdulattal megnyalta. Marie–Terese örömteli sikolya az aláhulló víz hangja fölé szárnyalt. A férfi ujja a combjába vájt, és az ágyékába fúrva a fejét, felnyögött. Vin mély simogató nyelvétől és a húsát szívogató ajkától Marie–Terese az ülőkére rogyott, egyik lábát a fali szappantartónak támasztotta, a másikat a férfi vállára tette. Vin csak ekkor jött bele igazán. Fejét felemelve felpillantott rá, két ujját a szájához emelte, és végignyalta őket. Ahogy nedvesen kihúzta az ujjait ajka közül, visszahajolt Marie–Terese–hez, rózsaszín nyelvével ismét birtokba vette. A behatolást még kéjesebbé tette csiklóját izgató két ujj. Marie–Terese erősen és hangosan ért a csúcsra, a gyönyöre hosszú időn át tartott. Amikor véget ért, a márványülőkére dőlt, kiszállt belőle minden élet. Vin kihúzta az ujját, majd a szájához emelte, hogy még tovább élvezhesse a nő ízét. De közben végig Marie– Terese–t nézte a szemöldöke alól. A farka készen állt. A csípőjét verdeső férfiassága már fájdalmasan feszült. – Vin... – Igen. – A férfi hangja rekedten csikorgott. – Nagyon messzi van innen a hálószoba, ahol az óvszer van. – Elég messze. A nő lesütötte a szemét.

432

– Nem szeretném, hogy addig kelljen várnod. A férfi szája ádáz mosolyra húzódott. – És mégis mire gondoltál? – Nézni akarom. A férfi nevetése buján és mélyen csengett; háttal az üvegfalnak dőlve leült, szétnyitotta a combját, vastag meredő hímvesszője kockahasának feszült. Pompás látványt nyújtott a krémszínű márványpadlón. – És pontosan mit akarsz nézni? A nő elpirult. Hihetetlen, de tényleg elpirult! Vin azonban már ott feküdt a zuhanyzó padlóján elterülve, tetőtől–talpig nedvesen csillogva, készen a szexre. – Mit szeretnél? Mit mutassak neked? – kérdezte a férfi vontatottan. – Azt akarom... hogy tedd a kezedet – Ide? – kérdezte Vin, kezét a mellizmára téve. – Lejjebb – suttogta Marie–Terese. – Hmm... – Széles tenyerét lecsúsztatta a bordáin, izmos hasáig. – Ide? – Lejjebb. Legnemesebb testrészét kikerülve a csípőjéhez vándorolt a keze. – Még lejjebb? – Balra. És feljebb. – Ó, mármint... – Amint megmarkolta a férfiasságát, teste ívbe hajlott, és behunyta a szemét. – Ide? – Ó, igen... A férfi a csípőjét mozgatta, miközben keze egy helyben maradt. Marie–Terese–nek teljesült a vágya: lenyűgöző látvány volt, amint a férfi önmagát kényeztette, és erős makkja hol kikandikált a kezéből, hol újra eltűnt. Izmos mellkasa zihált a szenvedélytől, az ajka szétnyílt. – Vin... olyan gyönyörű vagy!

433

A férfi szeme lassan résnyire nyílt, csillogó tekintete teljesen magával ragadta a nőt. – Szeretem, ahogy nézel... Egyik kezével a lába közé nyúlt, és megmarkolta a heréjét. Megszorította, és másik kezével a péniszét simogatta, majd felnyögött. – Nem tudom, meddig bírom még... Akár az egész épület kigyulladhatott volna, Marie– Terese akkor is képtelen lett volna a kisujját is megmozdítani. A férfi újra megszorította a heréjét, aztán a férfiassága hegyére összpontosított. Megcsípte a hüvelykujjával, végül két kézzel kényeztette magát, miközben a lélegzete el–elakadt. Végig Marie–Terese szemébe nézett. Olyan érzékinek tűnt, olyan... őszintének, semmit sem rejtett el előle. Egyszerre volt borzasztóan sebezhető és erőtől duzzadó. – Akarod... hogy... tovább... tartsam.... – nyögte, szaggatottan véve a levegőt. – Nem. – Marie–Terese sóvár tekintettel nézte a férfi testét, és a buja látványt olyan részletesen az emlékezetébe véste, mintha kőbe faragta volna. Az volt minden vágya, hogy örökké tartson, de tisztában volt vele, hogy hamarosan kínszenvedéssé válik. – Mindjárt... – Az én kedvemért... most. A férfi mellkasa elkezdett még jobban le–föl süllyed– ni – a keze is gyorsabb tempót diktált. Olyannyira, hogy megfeszült a bicepsze. Amikor a csúcsra ért, magja egész hasát és combját beterítette, nem akart véget érni a gyönyör. Tekintete végig Marie–Terese–ébe fonódott, még akkor is, amikor kezét erőtlenül oldalra ejtette.

434

Ahogy lassan visszanyerte a lélegzetét, Marie–Terese elmosolyodott, és odament hozzá. Aztán az arcát a kezébe fogta, és lágyan megcsókolta. – Köszönöm! – Ha máskor is kedved támadna hasonló műsorra, csak nyugodtan szólj! – Arra mérget vehetsz. Amikor végre leöblítették magukat és kiléptek a zuhanyzóból, mindkettőjük arcán hasonló elégedett mosoly ült. Vin a meleg fűtőtestről egy saját monogramjával ellátott törülközőt nyújtott át Marie–Terese–nek, akit a fehér frottírszövet melltől bokáig befedett. Egy másikat turbánként a hajára csavarta, és úgy érezte magát, mintha tetőtől–talpig bársonyosan puha védőhuzat borítaná be. ; Vin egy harmadik törülközővel szárazra dörzsölte a haját, amíg tüskékben nem állt, majd a csípőjére csavarta. – Tetszel a törülközőimben. – Szeretek is bennük lenni. Vin elé lépett, és kezébe fogta az arcát. Megcsókolta, és kicsit visszahúzta a fejét. A beálló csendben Marie– Terese–nek elállt a lélegzete. Tudta, hogy a férfi mit akar mondani. És egyetértett vele, hogy ezt még nagyon, de nagyon korai lenne kijelenteni. – Kérsz valamit enni? – kérdezte ehelyett Vin. – Ööö... lehet, hogy inkább indulnom kellene. –Hiszen még be kell pakolnia. A párás levegőt a szomorúság még inkább sűrűvé tette. Átölelték egymást, majd kiléptek a fürdőszobából... – Talán zavarok? Marie–Terese megdermedt a női hang hallatán. A nő, akivel Vin pár éjszakával ezelőtt a Vasálarcban járt, a hálószoba bejáratánál állt, karja lazán leengedve az oldalán. Hosszú, fényes haja a hátára omlott, fekete ka435

bátjának öve szorosan simult vékony dereka köré. Pontosan úgy festett, mint egy modell, bár, ha az ember jobban megnézte, valami nagyon nem stimmelt vele. Először is, ha tegnap este meg is verték, az arcán egy karcolás sem látszott: arcvonásai és arcbőre olyan sima és hibátlan volt, mint a márvány. Másodszor, látszott rajta, hogy bárkit képes lenne megölni, olyan gyűlölettel telve bámult Vinre és Marie–Terese–re. Ó... istenem! A szeme. Fekete írisze körül eltűnt a fehér rész, mintha egy koromfekete fenekeden lyukba nézett volna az ember. De ez képtelenség, ugye? Marie–Terese tarkóján felállt a szőr, amikor a nő egyenesen ránézett, és rosszindulatúan elmosolyodott. – Láttam a táskádat az étkezőasztalon, drágám. És a mellette heverő pénzkötegekből ítélve nagyon felmehetett az árfolyamod. Vin kemény hangja tőrként hasított a levegőbe. – Hogy a fenébe jöttél be? Bezártam minden ajtót. – Hát még mindig nem érted, Vincent? Számomra a te ajtód mindig nyitva áll. Marie–Terese bódult állapotában is érezte, hogy hátrahúzzák, és Vin védelmezőn elé áll, hogy testével óvja. – Menj el! Azonnal! A felcsengő éles kacaj, az éles és sivító hang olyan volt, mint amikor valaki végighúzza a körmét a táblán. – Már az első találkozásunk óta én diktálom a feltételeket, Vin, és ez most sem fog megváltozni. Sok energiát fektettem beléd, és azt hiszem itt az ideje, hogy hazahívjalak. – Kapd be, Devina! – Ó, drágám, azon már túl vagyunk – válaszolta vontatott hangon a nő. – És hadd jegyezzem meg, hogy nem voltál az egyeden. A kis barátod, Jim igazán emlí436

tésre méltó éjszakát szerzett nekem, és ügyesebb volt, mint te. Vele nem kellett egy harmadik, hogy kielégítsen. – Hát igen, nekem is többre volt szükségem, mint amit adni tudtál – vágott vissza Vin. Hideghullám áradt ki a nőből, mintha egy kriptában töltötte volna az elmúlt száz évet. A szeme, az a hátborzongató fekete lyuk, Marie–Terese–re irányult. – De hiszen te is találkoztál Jimmel, nem igaz? Még egyedül is maradtál vele. Talán egy... autóban? Pont, amikor az étteremhez fuvaroztad vissza. Hát ezt vajon honnan a fenéből tudja, töprengett Marie– Terese. Amint Vin teste megmerevedett, a nő tovább folytatta. – Amikor visszavitted az ócska, garázs feletti lakásba, ízlett a farka, nem igaz? Habár még akkor is leszoptad volna, ha nem nagyon tetszik a dolog. Mert minden egyes fillérre szükséged van, Jim pedig hajlandó volt fizetni érte. Marie–Terese Devinára meresztette a szemét. – Soha nem történt ilyesmi. Soha! – Mondod te. – Nem. Te mondod. Tudom, hogy kivel mit csináltam és mit nem. Te pedig egy szánalmas ribanc vagy, aki olyan férfira erőlteti magát, akinek nem kell. A nő hátrahőkölt. Marie–Terese–nek el kellett ismernie, hogy elégedett volt, amiért a szavai célba találtak. Vin azonban egy lépéssel eltávolodott tőle, egy pillantást is elég volt vetnie sápadt arcára ahhoz, hogy rájöjjön, Treznek igaza volt. Az olyan múlt, mint az övé, messzire elnyúl. Vinnél pedig közel sem ismerik egymást elég régóta ahhoz, hogy a kezdetleges bizalom kialakulhatott volna. Arról nem is beszélve, hogy a férfinak mekkora töretlen bizalomra és belé vetett hitre lenne

437

ahhoz szüksége, hogy elhiggye, egy prostituált nem tette a „dolgát" a barátjával. Hála az égnek, hogy ennyi törölköző borította a testét! Mert, hirtelen mintha teljesen egyedül álldogált volna a jeges szélviharban.

– Jim! Jim Devina fürdőszobájának ajtaja előtt álldogálva, Eddie arcát fürkészte. A férfi tényleg komolyan gondolta. Sőt mi több, ha Jim netalán mégis úgy döntene, hogy megpróbálja lenyomni a kilincset, Eddie hatalmas teste biztos útját állja. Jim lehiggadt, és felegyenesedett a támadó testhelyzetből. Izmaiból elszállt a feszültség. Az irodabútorokra nézett. Adrian módszeresen átkutatta a fiókokat, bármi volt is bennük. A csörgésből ítélve, milliónyi dolgot kellett átrostálnia. – Inkább segítsünk neki a keresésben! – javasolta Jim. – Tudom, milyen nehéz – felelte Eddie. – De bíznod kek bennem! Eddie megütögette a vállát, és együtt Adrian felé indultak, hogy csatlakozzanak a gyűrűvadászathoz. Jim lépett egyet, majd... Hirtelen sarkon fordult, és a kilincs után nyúlt. Mialatt a bukott angyal szitkozódni kezdett, Jim kivágta az ajtót, aztán megtorpant. Egy meztelen fiatal nő lógott fejjel lefelé a porcelán fürdőkád felett. Lábát V alakban szétnyitották, és a bokájánál fogva, egy fekete kötéllel a kör alakú üres zuhanyfüggönytartóra kötözték. Kezét ugyanazzal a fekete kötéllel fogták össze, és szorosan felhúzták a teste mellé, így ujjai épphogy súrolták az ágyéka felső részét. 438

A hasát valamilyen minta szerint mély vágások csúfították el. Fehér bőrét piros vér tarkította, a felsőtestén lefelé csurgott, majd az állánál és arccsontjánál kettévált a folyam, hogy szőke haján folyjon tovább. A bedugott fürdőkád tele volt a vérével. A lány szeme tágra nyílva, egyenesen előre bámult. Viszont az ajka enyhén mozgott, és rángatóztak az ujjvégei... – Jézusom, életben van! – kiáltotta Jim és előreugrott. Egy kemény kéz azonban elkapta és visszarántotta. – Nem, már halott. És neked köszönhetően most el kell innen húznunk. Jim addig dobálta magát, amíg ki nem szabadult az őt lefogó kar fogságából. Előrerohant, és kezét emelve épp nekiállt volna, hogy kibogozza a bonyolult csomókat. .. De egy kemény súlyos kéz szorította meg a vállát: – A lány már halott, barátom, és jelenleg más problémánk is akad. – Jim csak makacsul rázta a fejét, és újra szabadulni próbált, de Eddie felemelte a hangját. – A lány halott... már csak önkéntelen görcsök rázzák a testét, semmi életjelet nem mutat. Nézd csak a vágásokat! A torka két oldalán. Jim tekintete végigpásztázta a lány testét, és kétségbeesetten kutatott az élet leghalványabb jele után: egy apró lélegzetvétel, vagy egy arcmozdulat, hogy a lány tudatában van annak, hogy megmentik... valami... bármi... – De életben van! Pislogott, és a jelenlegi borzalom egy a múltban történt katasztrófa színhelyére váltott. Jim látta, amint anyja vérbe fagyva, testében az élet utolsó szikrájával ránéz, és szavakat próbál formálni, amivel távozásra bírhatja a fiát. A látomás olyan élénk és majdnemhogy tapintható volt, hogy Jim szinte nem tudta szétválasztani a múltat és a jelent. 439

Eddie hangja közvetlenül közelről hangzott, mintha nem megértetni akarná vele a mondatot, csak ötletként sugallni. – Jim, azonnal el kell mennünk. – De nem hagyhatjuk itt! – Ez a gyenge krákogás az ő hangja lenne? – Már meghalt. Nem tehetünk érte semmit. Jim megpróbálta összekaparni a szanaszét szóródott gondolatait. – Nem hagyhatjuk itt... – Már nincs velünk, Jim. Nekünk viszont mennünk kell. Ha meg akarjuk menteni Vint, most azonnal indulnunk kell. Adrian az ajtóból szólt közbe. – Mi franc ütött beléd... – Fogd be a szád. Ad! – Eddie szavai ostorcsapásként hangzottak fel. – Semmi szükség rá, hogy te is szívasd. Jim... muszáj lesz egy–két lépéssel kiaraszolnod a fürdőből. Jim tisztában volt vele, hogy Eddie–nek igaza van. A lány halott, kivéreztették, akár egy állatot. Es nem is ez volt a legszörnyűbb. A halálakor arcára dermedt kifejezés azt sugallta, hogy a halála előtt iszonyatosan szenvedhetett. – Gyerünk, Jim! Hála istennek, hallgatott az angyalra. Itt már semmiféle összecsapásra nem kerül sor. Az összetűzés ideje Jim tudta nélkül eljött, majd el is ment, a győzelemre való esély szintúgy Hitt Eddie–nek. E pillanatban nem lenne túl bölcs dolog, ha harcba bocsátkoznának. A jelenlegi állás szerint kis csapatuk egyharmada úgy összeomlott, mint a kártyavár. Jim meg akart fordulni, de Eddie rásózott egyet hátulról, a tenyerébe fogta az arcát, és egyenesen tartotta. 440

– Csak előre nézz, és velem együtt kezdj el kihátrálni a fürdőszobából! Ne mozgasd a fejed! Csak velem együtt lépkedj hátra! Most együtt kihátrálunk... – Nem akarom itt hagyni – krákogta Jim, felemelve a kezét. – Ó, Istenem... Az elszenvedett kínok és borzalmait maszkká torzították a lány bájos arcát és puha bőrét. Hol voltak a szülei? Ki lehetett ő? Miközben a fiatal lány holttestét bámulta, minden egyes részletet az emlékezetébe vésett. A combján lévő anyajegytől kezdve élettelen szemének halványkékjén át a hasába vágott alakzatig, mindent. – Meghalt – közölte Eddie lágy hangon. – A teste csupán egy porhüvely A lelke már eltávozott. Semmit sem tehetsz érte, mi pedig igen nagy veszélyben vagyunk. Azonnal el kell innen vinnünk téged. Jim úgy érezte, hogy legbelül üvölt. És nem hagyhatja... Váratlanul egy átsuhanó hangot vélt hallani, mintha apró rágcsálók rohannának a csatornában. De nem patkányok okozták a zajt. Egyszerre minden egyes óra ketyegni kezdett, valamilyen energialöketet kapva, pontosan ugyanabban a pillanatban. A megszámlálhatatlanul sok óramutató kaotikus ketyegése betöltötte a hatalmas szobát. Adrian hangja inkább fenyegetőnek tűnt, mint rémültnek. – El kell mennünk... Szavait moraj szakította félbe, majd azt követően rezgések érkeztek a padlóból, amelyek megmozgatták a vécé feletti kormos ablaküveget és felkorbácsolták a fürdőkádban lévő vér hullámait. – Most azonnal! – Nem akarom itt hagyni... Eddie hangja morgásba csapott át. – Meghalt. Nekünk meg el kell... 441

– Menj a pokolba! – ugrott előre Jim. Eddie karja a testére fonódott, és szorosan magához fogta. Jim küzdött a fogva tartója ellen, állatiasan karmolta és szaggatta Eddie kezét. Kétségbeesetten meg akarta menteni a szegény lányt, akit disznóként kivéreztettek. Valaki kiabált... talán ő és Adrian. De Eddie síri csendben maradt, miközben kirángatta a fürdőből. A káosz és ruharángatás közepette Eddie elbődült. – Adrian, üsd le! Nem tudom lefogni, és a végén még belenéz a tükörbe! Adrian bejött a fürdőszobába, ökölbe szorította a kezét és célzott. Az ütés kemény volt és gyors. A nagy csattanás mindennél hangosabb volt ... és Jimet is elhallgattatta. Kivonszolták a fürdőszobából, a bakancsa csíkot húzott a kemény hajópadlón, a feje le akart esni a nyakáról. Amikor végre kint voltak, Adrian bevágta az ajtót, Eddie pedig a karjába kapta, és így vitte tovább. Jim szédülve és kábán megpróbálta azonosítani a távolból érkező új hangok sokaságát. Tekintete a konyhapultra tévedt. A korábban összevissza fekvő kések katonás rendbe vágták magukat. A komódokkal ugyanez volt a helyzet – ami megmagyarázta a rezgéseket. A reszkető szekrények megpróbáltak felsorakozni, akárcsak a kiskatonák. Jim nem sokra emlékezett a lakásból levezető lépcsőzésből, és szinte semmire a sebes tempóból, ahogy az egy háztömbnyire hagyott kisteherautóhoz futottak. A hűvös levegőtől végül magához tért annyira, hogy Eddie– t eltolva, saját lábán szállt be a furgonba. Egész végig a halott lány arca lebegett a szeme előtt. Adrian elhajtott a raktárépülettől.

442

Egyikük sem volt dalos kedvében. De még beszélgetni sem volt kedvük.

443

Har mincnegyedik fejezet Devina szavai visszhangoztak Vin fejében. Össze– vissza kavarogtak a gondolatai, nem tudta, mit higgyen igaznak, és mit hazugságnak. – Az összes kliensedre emlékszel? – kérdezte Devina Marie–Terese–t. – Hű, bizonyára fantasztikus memóriával rendelkezel. A sok férfi közül most viszont csak egyetlen egy számít. Nincs igazam, Vin? Válaszút előtt állok, gondolta Vin. Most jött el az idő, hogy eldöntse: merre tovább? Volt egy olyan érzése, hogyha most megengedi, hogy Devina szavai leülepedjenek, megmételyezik a lelkét, és örökre elvész – de egyik része képtelen volt menekülni a nő festette képtől. Marie–Terese kettesben volt Jimmel, és pénzért más férfiakkal feküdt le. Ha viszont ők ketten együtt voltak, azon egyszerűen képtelen lett volna túllépni. Devina hangja hirtelen egy oktávval mélyebbé vált. – Mindig is attól tartottál, hogy olyan leszel, mint az apád. És nézz magadra, kijátszott egy szajha. Vin egy újabb nehézkes mozdulatot tett Devina felé. Marié–Terese–tői egyre inkább eltávolodva. Kijátszott egy szajha... – Teljesen igazad van – suttogta a férfi, mert a szavak hozzásegítették az igazsághoz. , Devina arcán hirtelen új kifejezés jelent meg, a meleg együttérzés. – Nem ezt érdemled. Nem őt érdemled. Csak gyere vissza hozzám, Vin! Gyere vissza! A férfi előre sétált, közelebb és közelebb kerülve a nőhöz, aki tárt karokkal várta. Előtte állva, Vin hátrasi444

mította Devina egyik sötét hajfürtjét. Ajkával pár milliméternyire a nő fülétől, belemarkolt a hajába. – Vin... – kezdte Devina megkönnyebbülten. – Ennek így kell lennie, minket egymásnak teremtett az ég… – Kapd. Be. – Amikor a nő el akarta rántani a fejét, Vin szorosan fogta a haját, és nem engedte, hogy megmoccanjon. – Te vagy a szajha. Trez megmondta előre. Még a Vasálarcban megjósolta, hogy eljön a pillanat, amikor bíznia kell abban, amit Marie–Terese–ről tud ahelyett, hogy a saját múltját választaná. – Nem szívesen látott vendég vagy itt – mondta, majd eltaszította magától Devinât, és visszatért Marie–Terese oldalára. Ahogy megragadta a karját, hogy védelmezőn maga mögé tolja, azt kívánta, hogy bárcsak a nagy hálószobában lennének, ugyanis ott tartotta a fegyverét. Devina körül felbolydult a levegő, mintha a dühe összezavarta volna a molekulákat. Vin felkészült az ütközésre, azonban a nő, a kirohanás helyett, ráncba szedte az érzelmeit. Hátborzongató nyugalommal az ablakhoz sétált. Vin első gondolata az volt, hogy kiküldi Marie–Terese–t a szobából. De sajnos az ajtó túl közel volt a városra nyíló látképhez, és Devina azonnal ott teremhetne. Ahogy volt barátnője az ablakra bámult, hatol is volt szeme. – Nem vonhatod vissza a megállapodást, Vin. Ez nem így működik. – Egy fenét. Devina megfordult, és az ágyhoz sétált. Lehajolt a férfi alsónadrágjáért, és felvette a földről. Aztán az összegyűrődött paplanra és a szanaszét szórt párnákra nézett. – Micsoda rendetlenség! Nem meséled el, hogy pontosan mit csináltál vele, Vin? Vagy inkább használ445

jam a fantáziámat? Mivel olyan sok tapasztalatot gyűjtött, bizonyára jól kielégített. Devina gondosan megigazított egy párnát, és az ágy fejtámlájához támasztotta. A rövid időt kihasználva, amíg más kötötte le a nő figyelmét, Vin villámgyorsan a fürdőszobába tuszkolta Marie–Terese–t, utána pedig bevágta az orra előtt az ajtót. Amikor a túloldalon kattant a zár, Vin mély levegőt vett, bár világos volt, hogy Devinának a legbiztonságosabb hevederzár sem okozott problémát. Devina felpillantott. – Remélem tudod, hogyha akarnék, simán be tudnék jutni hozzá. – Csak a testemen keresztül. És van egy olyan sejtésem, hogy azt azért nem akarod, ugye? Ha azért jöttél, hogy megölj engem, vagy őt, már rég megtehetted volna. – Ha ettől jobban érzed magad, csak nyugodtan mondogasd ezt magadnak. – Devina ismét a rendeden ágy felé hajolt, és felemelt róla valamit. – Nocsak, mit látnak szemeim. Ha nem tévedek, egy... Devina félbehagyta a mondatot. Hirtelen körbefordult, hogy az ablak felé nézzen. Koromfekete szeme felett összehúzta a szemöldökét, egy pillanatra felvillant a valódi énje, amivel Vin már korábban ismeretségbe került. Szépséges arcát váratlanul elszürkült, rothadó húsfoszlányok váltották fel. A férfi esküdni mert volna, hogy romlott hús szaga csapta meg az orrát. A francba, a látottak talán nagyobb hatással is lehettek volna rá, de szíve mélyén tudta, hogy a megmagyarázhatatlan dolgok csak azért, mert furcsák, még szerves részei a valóságnak. Ami még fontosabb, hogy Marie– Terese–t csak egy vékony ajtó választotta el Devinától, és Vint nem érdekelte, hogy démonnal vagy kobolddal van– e dolga, az élete árán is megvédte a választottját. 446

Devina ismét a szemébe nézett. A kabátzsebébe pottyantott valamit, és furcsán visszhangzó hangon szólalt meg: – Mindkettőtökkel nagyon hamar újra találkozunk. Most máshol van dolgom. – Arckezelésre mész? – vetette oda neki Vin. –Mert rád férne. A nő úgy sziszegett rá, mintha legszívesebben kivájná a szemét a gödréből. Aztán szürke ködfelhővé vált, és mint egy szellem, kisuhant a szobából, leörvénylett a szőnyegen és a lépcsőn. Vin előreugrott, bevágta a hálószobába vezető ajtót és bezárta. Noha volt egy olyan érzése, hogy a démon ha nagyon akarna, az előbbi formájában akár a szőnyeg és az ajtó közti résen is be tudna siklani. Na mindegy, ettől jobb ötlete nem volt. Utána a fürdőszobához sietett és bekopogott. – Elment, de fogalmam sincs, hogy mikor jön... Marie–Terese kivágta az ajtót. Egyszerre volt holtsápadt és halálra rémült. Ennek ellenére először ezt kérdezte: – Jól vagy? Vinben ebben a pillanatban tudatosult, hogy szerelmes belé. Ilyen pofonegyszerű volt a felismerés. Gyors csókot lehelt az ajkára. – Velem kell jönnöd, mert itt nem vagy biztonságban! Nem tudom, mennyi időnk van. És fel kell hívnia Jimet. Erősítésként egy brutális fickóra van szüksége, és nála jobb jelölt nem jutott az eszébe. A férfi már egyszer túljárt a Kaszás eszén, és olyan hátborzongató természetfeletti dolgoktól sem akadt ki, amitől más már összecsinálta volna magát. Marié–Terese váratlanul megtántorodott. – Azt... azt hiszem, hogy el fogok ájulni...

447

– Hajtsd le a fejed... gyerünk, térdelj le... – A nő vállára tette a kezét, és gyengéden segített neki térdre ereszkedni. Marié–Terese hosszú haja a márványpadlót söpörte, keze pedig a bokájához esett. – És most szép lassan végy egy nagy levegőt! Ez az. Marie–Terese vett néhány szippantásnyi levegőt, és a mellkasa újra mozogni kezdett. Vin érezte, milyen nehezére esik a nőnek tartania magát, és legszívesebben gyomorszájon vágta volna magát. O még a volt férjénél is rosszabb volt! Sokkal több kárt okozott. Hiába, hogy életben először végre teljes szívével jót akart, ezerszer jobban ráijesztett, mintha a maffia egész pályafutása alatt. Pedig a maffiózók is tudták, mitől döglik a légy Marie–Terese felnézett. – A szemét... láttad, hogy milyen volt? Vagy csak képzelődtem? – Vin! Hé, Vin! A tompa kiáltásra, Vin a hálószobaajtóra nézett és visszakiabált. – Jim? – Én vagyok – jött a válasz. – Maradj itt! – szólt oda Marie–Terese–nek. – És zárd be megint az ajtót. Amikor a nő biztonságban volt, Vin kiszaladt a vendégszobából, hogy leszóljon Jimnek a lépcsőn. – Mindjárt jövök. Jim hangja visszhangzott az előszobából. – Úgymond erősítést is hoztam. – Akkor gyertek fel! – Az emeleten volt egy hátsó kijárat, azon kimenekítheti majd Marie–Terese–t. Miközben a lépcsőn felcsörtető súlyos bakancsok hangját hallotta, Vin a szobájába ment, hogy magára rántson egy melegítőalsót, és kiszedje a fegyverét az éj– 448

jeli szekrényből. Most egyedül Marie–Terese épsége számított, és nagyon remélte, hogy az erősítés Jimhez hasonló fickókat jelent. No és láss csodát, az volt. A barátja ugyanazt a két megtermett férfit hozta magával, akikkel a kórházban találkozott. Hétköznapi öltözékük nem tévesztette meg Vint: vérbeli harcosokkal volt dolga. Ezzel ellentétben Jim igen rossz állapotban volt. Arca beesett, és üveges szemmel meredt maga elé, mintha éppen egy borzasztó autóbalesetnek lett volna a szemtanúja. Nyilvánvalóan nagyon rossz hírt közöltek vele az elmúlt órákban. A hangja viszont ugyanolyan határozottan és erősen csengett, amikor a baljára biccentett. – Ez itt Adrian. Ó pedig Eddie. Olyan barátok, akik a segítségünkre lesznek. Már ha érted, mire célzok. Isten áldja Jimet, gondolta Vin. Pont azon töprengett, milyen körettel tálalja Marie–Terese–nek a híreket. Már csak az hiányzott volna, hogy két vadidegennek is elő kelljen adnia a sztorit. – Az időzítésetek egyszerűen tökéletes. El sem hinnétek, hogy az előbb ki ugrott be hozzám. – Ó, azt hiszem, van egy tippünk. Miközben a két férfi odalépett hozzá, hogy kinyújtsák a jobbjukat, Vin kezet rázott mindkettőjükkel. – Lenne hozzád egy pár kérdésem – közölte a piercinges fickó. – Sajnos, jól ismerjük a barátnődet. – Nem a barátnőm. – Jimmy fiú említette, hogy tizenhét évesen valamiféle rituálét hajtottál végre. Le tudnád írni, hogy pontosan mit csináltál!' – A szertartásnak elvileg az volt a célja, hogy megszabaduljak a bennem lévő micsodától. Természetesen Marie–Terese pont ebben a szent pillanatban tárta ki a vendégszoba ajtaját. Farmert és 449

gyapjúpulóvert húzott, haját lófarokba kötötte, és kezét a pulóvere elöl lévő zsebébe süllyesztette. – Milyen benned lévő micsodáról van szó!" Vin megdörzsölte az arcát, és hátrapillantott a többiekre. – Uraim, ha megbocsátanátok egy percre. – Van itthon sör? – kérdezte Adrian. – A csappal felszerelt bárpult hűtőjében, a nappaliban. Jim tudja az utat. – Remek. Mert neki van rá a legnagyobb szüksége. Ezt még a vak is látta. Már csak így ránézésre is, Jim úgy tűnt, mint aki mindjárt elhányja magát. – Mi történt, Jim? – kérdezte azon nyomban Vin. Az eddig csendbe burkolózó Eddie szólalt meg: – Megkeressük a sört. Ti meg csatlakozzatok hozzánk odalent, ha végeztetek! És ne aggódjatok, gondoskodom arról, hogy Devina ne bukkanjon fel ismét. Gondolom, a sót a konyhában tartod? – Ööö, igen. Mennyire van szükséged? – Mindre, ami van. Miután elmagyarázta Eddie–nek, hogy melyik szekrényben van a só, és a férfi lebattyogott a lépcsőn, Vin visszaterelte Marie–Terese–t a vendégszobába, és becsukta az ajtót. Tekintete a Devina által oly rendesen eligazított párnára siklott, és legszívesebben felgyújtotta volna. Az ablakhoz sétálva azon töprengett, mit kereshetett itt a démon, és miért tűnt el egyik pillanatról a másikra. Na, nem mintha számított volna bármit is. Volt egy olyan érzése, hogy Jim nagydarab barátai távol tudták tartani Devinât a lakásától. Ez a tudat megnyugtatta egy kicsit, és volt ideje gondolkozni. – Vin?

450

Ahogy lenézett a folyó mentén húzódó autóúton sikló kocsikra, amelyek szabályos rendben haladtak egymás után, irigyelte a kormány mögött és az utastérben ülő embereket. Minden bizonnyal legtöbben a mindennapjaikat élték, hazafelé tartottak, vagy moziba, hogy megnézzenek egy filmet, vagy olyan nagy horderejű döntésen rágódnak, hogy mi legyen a vacsora. A férfi megköszörülte a torkát. – Véletlenül nem hiszel... – a boszorkánytáblában, a tarot–kártyában, a fekete mágiában, a voodoo–ban, a szellemekben, a látnoki képességben, a déjà vu érzésben és a... démonokban? Főleg a démonokban, a különös dolgokban? Pazar szóválasztás. Nagyon klassz. Legalább olyan felvillanyozó, mint egy elemlámpa, amelynek zsírral kenik be a lencséjét. Marie–Terese törte meg a csendet. – Mint például az ájulási rohamaid? – Aha, valami olyasmire gondolok. Figyelj, őrültségnek fog hangzani, amit most elmondok, és abszolút valószerűtlennek, de ígérd meg, hogy nem mész el addig, amíg végig nem hallgatsz. Tekintetét továbbra is a városra szegezte, mert nem akarta, hogy Marie–Terese tanúja legyen az arcára kiülő gyengeségnek. Mellesleg így talán részben normálisan cseng majd a hangja. Az ágytámla nyikorgott egyet, tehát a nő minden bizonnyal leült. – Nem megyek sehová. Esküdni mert volna rá, hogy Marie–Terese pillantását érzi a háta közepén. – Amikor fiatal az ember, azt hiszi, hogy mindaz, ami körülötte folyik... és lezajlik benne, az a normális. Mert nincs összehasonlítási alapja. Nekem egészen ötéves 451

koromig, amíg oviba nem mentem, fogalmam sem volt, hogy a többi gyerek képtelen arra, hogy gondolatának erejével mozgassa a kanalakat, vagy elállítsa az esőt az udvaron, vagy hogy az anyja megkérdezése nélkül tudja, mi lesz az aznap esti vacsora. Saját káromon tanulva rájöttem, hogy ez nem így van. A szüleim semmi olyat nem tudtak csinálni, mint én, de mivel amúgy is teljesen különbözőnek éreztem magam tőlük, nem hittem furcsának a képességeimet. Mindössze azt gondoltam, hogy abban rejlik a különbség oka, hogy én gyerek vagyok, ők pedig felnőttek. Esze ágában sem volt vele megosztani, milyen úton– módon volt kénytelen rádöbbenni a másságára. Hogy miket művelt vele a többi gyerek. Attól, hogy elmeséli Marie–Terese–nek, hogy a fiúk rendszeresen elverték, a lányok meg kicsúfolták és kinevették, még nem fog több hitelt adni szavainak. Mellesleg sosem bírta, ha valaki nekiállt sajnálkozni. – Nagyon hamar rájöttem, hogy tartani kell a számat a képességeimről. Nem esett nehezemre, hogy elrejtsem az igazságot mások elől. Igazából akkoriban még csak egyszerű vásári bűvész trükköket tudtam, és ezek nem akadályoztak a mindennapokban. Azonban minden megváltozott, amikor hétévesen elterültem a földön, és jósolgatni kezdtem a jövőt. Ez nagy bajt okozott. Bármikor és bárhol rám törhetett egy–egy roham. Nem tudtam kontrollálni, és ahelyett, hogy kinőttem volna – mint korábban a bűvészkedést –, egyre inkább elfajultak a dolgok. – Isteni adománnyal áldott meg az ég – mondta Marie–Terese félelemmel vegyes tisztelettel a hangjában. Vin a háta mögé pillantott. A nő már jobb színben volt. Ez több volt, mint amiben reménykedhetett, de nem értett egyet a kijelentésével. 452

– En inkább átokként éltem meg. – Figyelmét ismét a távok úton száguldozó apró autók kötötték le. –Ahogy nőttem, nagyobb és erősebb lettem, szóval már nem tudtak olyan könnyen szekálni, de az ájulásos rohamok nem múltak el, és az érzés, hogy szörnyszülött vagyok, nem hagyott nyugodni. Egyre jobban zavart. Végül úgy döntöttem, hogy muszáj lesz valakivel beszélnem, ekkor elmentem egy belvárosi médiumhoz. Tiszta idiótának éreztem magam, de kétségbe voltam esve. Az a nő segített, elmondta, hogy mit kell tennem, noha egy szemernyit se hittem az egészben, hazamentem, és követtem az utasításait... majd egyszer csak minden megváltozott. – Abbamaradtak a rohamaid. – Igen. – Akkor most miért tértek vissza? – Nem tudom. – Ahogy arra sem volt válasza, hogy annak idején miért kezdődtek el. – Vin? – Ahogy a válla felett a nőre pillantott, Marie– Terese megpaskolta az ágyat. – Gyere ide kérlek, ülj le! Miután semmilyen más érzelmet nem talált a nő arcán a melegségen és együttérzésen kívül, odament, és leült mellé a matracra. A kezét a paplanra tette, majd megadóan a válla közé ejtette a fejét. Ekkor egy tétova kéz érintette meg óvatosan, és lassan simogatni kezdte a hátát. Marie–Terese érintéséből rengeteg erőt merített. – Miután véget értek a rohamok, minden más lett. Döbbenetes, hogy ettől teljesen függetlenül, a szüleim alig egy héttel később baleset áldozatává váltak és meghaltak. Cseppet sem lepett meg a dolog, hiszen egész életükben durvák voltak, szóval csak idő kérdése volt, hogy erőszakos halált haljanak. Azon nyomban abbahagytam az iskolát, és az apám főnökéhez szegődtem 453

vízvezeték szerelő–segédnek. Évek óta helyettesítettem már a munkahelyén, amikor túl részeg vagy másnapos volt, és nem tudott dolgozni. Törvénytelen volt, hogy ott dolgoztam, és lógtam a suliból, de sokat tanultam. .. és amikor teljes munkaidőben kezdtek foglalkoztatni, még többet tanultam. így kerültem az építőiparba. Az életem igazi... De fura. Pár napja még a „habos torta" szavakkal fejezte volna be a mondatot. – Az életem igazán nagyszerűnek tűnik eg)'^ kívülálló számára. Kezdte azt hinni, hogy mást se csinált egész életében, mint egy szétmálló falat újabb és újabb réteg szép, fényes festékkel vont be. Soha nem volt boldog, és soha nem lelte semmi örömét a felhalmozott pénzben... becsületes embereket ültetett fel, és számtalan hektárnyi földet erőszakolt meg, de minek? Csak a gyomrában fészkelő férget táplálta. Ő soha nem lett boldogabb. Marie–Terese megfogta a kezét. – Akkor... ki ez a nő? Vagy inkább mi? – Ő egy... nem is tudom, hogy miként válaszoljak a kérdéseidre. Talán az a két férfi, aki Jimmel jött, többet tud mondani. Amikor bizonyos dolgokra magyarázatot kell adni, a szavak többet érnek a semminél, de adott helyzetben közel sem nyújtanak elég információt ahhoz, hogy jól megértse az ember, ami történik. Most pont egy ilyen helyzetbe kerültek, gondolta Marie– Terese. . Az ő világában a Vin által elmesélt dolgok maximum a tévé képernyőjén vagy a könyvekben történtek meg... vagy tizenegy évesen az ott alvós lány bulikban suttogták egymás fülébe... vagy hazugságként hirdették a bulvárlapok hátoldalán. De nem képezték a valós élet 454

szerves részét, és az agya küzdött az új információ befogadásával. A gond csak az volt, hogy a saját szemével látta, amit látott: a nőnek fekete lyuk tátongott a szeme helyén, és az aurája bemocskolta a körülötte lévő levegőt. Vin pedig elájult, és olyan szavakat mormolt, amelyekről tudomása sem lehetett. ' Eljön érted... Marie–Terese megdörzsölte a markában tartott nagy, hideg kezet, és a mellette üldögélő férfira nézett. Vin az egyik könyökével a térdére támaszkodott, és az állát az öklére tette. A zuhanytól még mindig nedves haja szanaszéjjel állt, izmos combján lógott a melegítőnadrág. Olyan tökéletesen férfias volt a profilja... kiugró erős áU, hangsúlyos arccsont, nagy orr... súlyos és széles válla pedig legalább kétszer akkorának látszott, mint az övé. Mégis törékenynek tűnt, ahogy ott ült. Akkor már ketten voltak így. – Fogalmam... – Hagyta, hogy a mondat befejezetlenül lógjon a levegőben. – Fogalmam sincs, hogy mit láttam az előbb. A tartózkodó szürke szempár rápillantott. – Vagy hogy mit gondolj rólam, ugye? Hát, igen... de nem önti szavakba a gondolatot, mert a végén még véletlenül kibuggyan a száján. – Semmi baj – mondta Vin, kezét finoman megszorítva, majd felállt az ágyról. – És megértem. Hidd el, hogy cseppet sem hibáztatlak. – Hogyan tudnék segíteni? – kérdezte a nő. Vin úgy nézett rá, mintha halálra ijesztette volna. Beletúrt a hajába, és megdörzsölte az arcát. – Menj el a városból! És talán, jobb lenne, ha nem találkoznánk többet. A férfi elvesztésének gondolata szíven találta Marie– Terese–t, de azon nyomban összeszedte magát. A fiára is 455

gondolnia kell – ami azt jelenti, hogy nemcsak Robbie–ra kell vigyáznia, hanem önmagára is. Viszont, ha az előbb történteket készpénznek veszi, akkor teljesen védtelen mindazzal szemben, amit abban a fekete szemben látott. Nem hívhatja a rendőrséget, távoltartási parancsot sem szerezhet ellene – és nem azért, mert hamis személyazonossággal él. – Az a nő...– köszörülte meg a torkát, s kicsit úgy érezte magát, mint aki meghibbant. – Nemcsak téged akar elkapni, Vin. – Nem engedem, hogy akár egy ujjal is hozzád érjen. Bármit is kell tennem. Esküszöm! A férfi arcát nézve, új érzés formálódott Marie– Terese–ben legbelül. Ez az ember képes lenne harcba szállni érte, akármilyen területen kerüljön is sor az ütközetre... képes lenne arra, hogy sebesüléseket szerezzen érte, és feláldozná magát... Vin az a sárkányokkal küzdő lovag, akire fiatalabb korában vágyott, és akinek a megtalálására való reményét, ahogy öregedett, végleg feladta. És az is legalább olyan fontos, hogy amikor Devina a szemenszedett hazugságot mondta róla és Jimről, akkor a férfi hajlamos volt róla a jót feltételezni, nem pedig a rosszat. Vin hitt benne, és megbízott benne, saját és Marie–Terese múltja ellenére is. Könny szökött a szemébe. – Most azt hiszem, le kellene mennem a többiekhez, hogy beszéljek velük – mondta Vin rekedt hangon. – Biztos haza akarsz menni. Marie–Terese a fejét rázva felállt az ágyról, majd úgy volt vele, hogy most az egyszer ő is játszhatja a hercegfehér–lovon szerepét. – Inkább itt maradnék, ha nem baj. – Szeretlek! 456

Marie–Terese szeme elkerekedett a döbbenettől. A férfi vallomása gyorsan jött, és határozottan csengett. Arról nem is beszélve, hogy legalább annyira meglepte, mint az elmúlt napok eseményei összesen véve. Vin vállat vont. – így érzek. Nem tehetek róla. De nem várok választ cserébe. Csak azt akartam, hogy tudd. – Az ajtó felé biccentett. – Akkor most menjünk le, és szembesüljünk a rideg valósággal. Marie–Terese körül úgy forgott a világ, hogy kész csoda volt, hogy oda tudott menni a férfihoz, majd ki a szobából, le a lépcsőn, és be a nappaliba. Gondolkozott rajta, hogy mit válaszoljon, de a férfi látszólag tényleg nem várta el, hogy viszonozza az érzéseit, sem pedig azt, hogy bármilyen módon tudassa vele, hogy felfogta a szavait. Valami furcsa módon ettől megtisztelve érezte magát. Hiszen a feltétel nélküli érzelem igazi ajándék, nem igaz? A fiúk kétségkívül rátaláltak a sör forrására, mert mindannyian egy–egy üveget tartottak a kezükben. Jim egy selyemhuzatú karosszékben ült, bemutatta neki a két ismeretlen férfit, akik egy háromszemélyes kanapét töltöttek ki ketten. Istenem, mintha Jim megöregedett volna az utolsó találkozásuk óta – és ennek nem az volt a kizárólagos oka, hogy a zúzódás az arcán egyre csúnyább lett. Marie–Terese jól ismerte az érzést, amikor pár nap leforgása alatt éveket öregszik az ember. Mielőtt bárki is szóhoz jutott volna, Marie–Terese a copfos férfihoz fordult. – Mi a fene ez a nő? És mennyire kellene aggódnom miatta? Ha minden igaz, akkor Eddie–nek hívták a fickót. Farmerbe bújtatott térdére tette a könyökét, és előrehajolt. Egy pillanatra tűnődő arcot vágott, majd vállat vont, 457

mintha a köntörfalazás helyett inkább az igazság mellett döntene. – Egy démon, aki mindennél veszélyesebb. Szóval az enyhe kifejezés, hogy nagyon kell aggódnod.

458

Harmincötödik fejezet Vint teljesen lenyűgözte Marie–Terese. Annak ellenére, hogy rémisztő és borzalmas beavatást nyert a természetfeletti életbe, aztán meglepte a szerelmi vallomásával, szilárd, intelligens tekintettel nézett Eddie– re. – Egy démon – ismételte. Míg Eddie és Adrian csak igenlően bólogatott, Jim feldagadt képéhez nyomta a hideg sörösüveget. A száján kiszökő sóhaj arra engedett következtetni, hogy ami rosszul nézett ki, az fájt is. – Ez mit jelenti? – kérdezte Marie–Terese. Eddie hangja kiegyensúlyozottan és értelmesen csengett. – A szokásos elképzelés helytálló jelen esetben. A démon egy gonosz hatalom, aki először az emberek testét, majd a lelkét veszi birtokba. Lételeme a pusztítás, és jelenleg Vin a célpontja. Akármi vagy akárki tévedjen is az útjába, közvetlen veszélybe kerül. – De miért pont Vin? – kérdezte a nő, majd a férfira nézett. – Miért te? Vin szólásra nyitotta a száját, de csak tátogott, mint egy hal. Helyette Eddie szólalt meg, aki szintén felé fordult. – Mit tettél, hogy magadhoz vonzd, Vin? – Hát pont ez az – válaszolta Vin. – Én egyáltalán nem hívtam magamhoz. Csak a látomásaimtól próbáltam megszabadulni. Ennyi. – De csak csináltál valamit. – Az hétszentség, hogy nem önként vállaltam. Eddie bólintott. 459

– Elhiszem. Az a baj, hogy szerintem téged átvertek. Nem tudtad, hogy mit csinálsz, és akihez elmentél, olyan utasításokat adott, amivel sebezhetővé tetted magad, megnyíltál. Fogalmam sincs, hogy mit mondtak neked, de hogy nem a látomások eltüntetésére vonatkozott az infó, az biztos. Ahhoz, hogy Devina munkához láthasson, bejutást kellett biztosítani a számára. –Eddie újfent Marie–Terese–re nézett. – Jelen esetben egy autóbaleset metafizikai megfelelőjével állunk szemben. Vin rossz időben volt rossz helyen... amúgy ki mondta, hogy mit kell tenned? Vin a vállát vonogatta. – Valami nő a belvárosban. Eddie egész testében megborzongott – mintha Vin épp azt mondta volna, hogy egy vízvezeték szerelő műtötte a vastagbelét. – Igen, és? Mit csináltál? Vin csípőre tett kézzel járkálni kezdett. Lelki szemei előtt látta az estét, amikor felment az emeletre, és bezárkózott a szobájába. Nem olyan emlék volt, amit nagyon vegyes társaságban szívesen „elő lehet adni". Eddie valahogy ráérzett a helyzet kényességére. – Na jó, erre majd később visszatérünk. Hol végezted a szertartást? – A hálószobámban. A régi családi házunkban... várj, ugye nem arra célzói, hogy... mindezért én vagyok a felelős? – Vin megdörzsölte a mellkasát, mintha a szívére nehezedő súlytól váratlanul nehézkes lenne a levegővétel. – Még a halálukért is? – Kiknek a haláláért? – A szüléimé. Durván egy héttel később haltak meg. Eddie Adrianre pillantott. – Az attól függ. – Hogy kívántam–e a halálukat? 460

– Miért, így volt? Vin Marie–Terese–re bámult, és azt kívánta, bárcsak hazudhatna. Általában úgy hazudott, mint a vízfolyás, de a jelenlegi helyzetre és a nő jelenlétére tekintettel, képtelen lett volna rá, hogy elferdítse az igazságot. Csak abban reménykedhetett, hogy a szerelme észreveszi a szeméből sugárzó megbánást. A francba, a szülei iszonyatosan bántak egymással, vele még inkább, de ez nem jelentette azt, hogy felelősséget akart vállalni a halálukért. – Fiatalabb koromban mindössze két dologra vágytam. Az egyik a gazdagság volt, a másik pedig az egyedüllét. Szóval rakjátok össze! – Hogyan haltak meg? – Miután... megtörtént a szobámban a dolog, a rendes mederben folyt tovább az életem. Folytattam az iskolát – már amennyire lehet így hívni, mert elég sokszor lógtam. Sosem hittem, hogy bármit is érne, aztán már nem is érdekelt. Aztán ráébredtem, hogy már egy egész hete nem estem össze. – Vin elindult, hogy a kilátásban gyönyörködjön, de ehelyett a szőnyegen lévő foltra meredt. A törött bourbonos üveg okozta sötét, kör alakú nyomot nézte, amit a világon semmilyen tisztítószer nem fog eltüntetni. – Emlékszem, hogy éppen hazaértem az apám műszakjából, ahol gyakran besegítettem, amikor ahhoz is túl részeg volt, hogy felálljon, nemhogy dolgozni menjen. Szóval olyan éjfél felé járhatott az idő. A kilincsre tettem a kezem, felnéztem a teliholdas éjszakára, és fel voltam dobva. Nagyon jó kedvem volt. Dicsekedni akartam a ténnyel, hogy végre én is normális vagyok. Aztán besétáltam a házba, és a szüleim vérbe fagyva hevertek a lépcső alján. Mindketten halottak voltak. – Itt nem te vagy a probléma. 461

Vin az üvegablaknak támasztotta a kezét, és lehanyatlott a feje. – A francba!. Hirtelen, valószínűleg azért, mert jelen pillanatban semmi más nem taszíthatta volna még mélyebb apátiába, eszébe jutott a mogyoróvajas–lekváros szendvics. Egy bizonyos szendvics. Az, amit az apja egyetlen egyszer készített neki. Egy este nagyon későn értek haza a munkából, és nem várta őket vacsora a konyhaasztalon. Ami nem volt meglepő, tekintve, hogy az egyetlen személy, aki bármit is készíthetett volna, a nappali díványán hevert ájultan, kezében egy hamuvá égett cigarettával. Az apja egyenesen a hűtőszekrényhez ment, majd a szokásos rutintól eltérve, a sör mellett valami mást is kivett a frizsiderből. Nevezetesen kenyeret, lekvárt és mogyoróvajat. Rágyújtott egy cigarettára, kitett négy szelet kenyeret a pultra, rákent egy kis lekvárt, mogyoróvajat, aztán az egyik szendvicset Vin elé lökve kimasírozott a konyhából. A fehér kenyéren fekete ujjlenyomatok virítottak, mivel az apja nem mosta meg a kezét. Vin a szemétbe hajította a szendvicset, megmosta kezét, és készített magának egy újat, tiszta kenyérből. Valamiért most már bánta, hogy nem ette meg azt a nyomorult szendvicset. – Mit kellett tenned? – kérdezte Eddie. – Miből állt a szertartás? – A médium azt mondta, hogy... – Vin hirtelen a múltban találta magát. Miután az egész iskola szeme láttára összeesett egy meccs előtt tartott beszéden, betelt a pohár Szombat reggel biciklire pattant, és letekert egészen a folyópartig, ahol a médiumok nyamvadt kis bódéjai álltak. A kirakatokban gagyi neonfeliratok 462

villogtak. Vin befordult az első ajtón, amire egy körrel ellátott tenyér volt felfestve. Ott azonban kígyózott a sor, úgyhogy megpróbálkozott egy másikkal. Az viszont zárva volt. Harmadjára szerencsével járt. A sötét helyiségben egy általa ismeretlen szag terjengett. Sötét és fűszeres. Később rájött, hogy amit érzett, nem volt más, mint a határok nélküli, felnőtt szex illata. Egy gyöngyfüzérekkel díszített bejáróból egy feketébe öltözött nő lépett ki. Fekete haja és fekete szemhéjtussal kihúzott szeme mellé azt várta volna az ember, hogy kaftánt és parókát visel, és ráncos a bőre. Ehelyett a nő a testre simuló cicaruhájában a Playboy–villa nyuszijait is megszégyenítette. Vin megkívánta. A nő tudta. Gondolatban újra átélte azt az éjszakát, de lerázta magáról az érzést, és figyelmét ismét a jelenre összpontosította. – Adott nekem egy fekete gyertyát, aztán azt az utasítást kaptam, hogy otthon a tűzhelyen olvasszam fel. Amikor folyékonnyá vált, ki kellett vennem belőle a kanócot és félretenni, aztán... – Marie–Terese–re nézett, és azt kívánta, bárcsak valami másfajta történettel szolgálhatna. – Aztán le kellett vágnom egy hajtincsemet, és beletenni a viaszba némi vérrel egyetemben, meg... khm... még valami mással... Vin nem az a fajta férfi volt, aki a szavakkal finomkodik vagy dadog. Azonban egy egész hallgatóságnak és élete szerelmének előadni, hogy a rituálé teljessé tételéhez önkielégítést kellett végeznie, nem volt éppen a vágyai netovábbja. – Ja, értjük – mondta Eddie, kihúzva a csávából. – Utána mi történt?

463

– Hát, le kellett hűtenem a viaszt, és a kanócot visszatéve újraformázni az anyagot. Aztán visszamentem az emeletre. Majd levetkőztem. Sóval rajzoltam egy kört. Ööö... – Vin a homlokát ráncolta. Érdekes mód, a szertartás első része tiszta volt, de hogy pontosan ezután mi is történt, az már kevésbé. – Ja igen. Megint megvágtam magam, és a kör közepére csöpögtettem a vért. Lefeküdtem. Meggyújtottam a gyertyát. Majd elmormoltam pár szót – pontosan nem emlékszem, hogy mit. Valami olyasmit, hogy... nem tudom, magamhoz hívtam dolgokat, amik enyhítenek a terhemen, vagy valami hasonló baromság. – Aztán mi történt? – Nem tudom... nem tudok rá pontosan visszaemlékezni. Szerintem elaludhattam, vagy valami hasonló, mert körülbelül egy órával később ébredtem fel. Eddie a fejét csóválta. – Igen, ez egy birtokbavételi rimáiénak hangzik. Abban a gyertyában a nő bizonyos részei voltak, aztán te is hozzáadtad a sajátodat, és megnyílt a portál. – Mármint... az a nő Devina volt? – Rengeteg alakot fel tud venni. Lehet férfi vagy nő. Felnőtt vagy gyerek. Adrian közbeszólt. – Szerintünk nem favorizálja az állatok és az élettelen tárgyak alakját, de ki tudja, mire képes az a ribanc. Nagyon durva dolgokra. Véletlenül nem juthatnánk be abba a házba, ahol a szertartást végezted? Vagy kénytelenek leszünk betörni? – Még mindig az én tulajdonomban van. Mindlcét férfi nagyot sóhajtott. – Pompás – mondta Eddie. – Akkor vissza kell mennünk oda, hogy megpróbáljuk belőled kihúzni a démont. 464

– Meg visszaszerezzük a gyűrűdet is – tette hozzá Adrian. – A gyémántgyűrűt? – kérdezte Vin. – Minek? – Mert az is része a köztetek lévő köteléknek. Jim szerint platinából készült a foglalat. – Hát persze, hogy abból. – Hát az baj. Mert nemesfémet ajándékoztál neki. Vin lassan leeresztette a kezét és felemelkedett. A tenyérlenyomata ottmaradt a sima felületű, hideg üvegen, és végignézte, ahogyan elhalványodik. – Azt mondtátok, hogy lelkeket lop. Ezek szerint engem is meg akar majd ölni? Eddie válasza halk volt. – Mi ezt próbáljuk majd megakadályozni. Vin megfordult, és Marie–Terese–re nézett, aki porig volt sújtva. Úgy ült ott, mintha az őt ért megrázkódtatások után már csak nyolc görög tragédia tudná jobban letaglózni. Vin odament hozzá, és amikor a nő helyet csinált neki maga mellett, leült mellé. Most ő kezdte el a hátát simogatni. – Mit tehetünk Marie–Terese biztonsága érdekében? – Annyi mindennel fel kellett venni a harcot, nemcsak Devinával, hanem azzal a valakivel is, aki különböző férfiakat tesz el láb alól. Nem mellesleg pedig vagy van köze Marie–Terese–hez, vagy nincs. Mindenesetre jobban teszik, ha óvatosak maradnak. A nő szeme azonnal Vinre villant, majd Eddie–re. – Ma este elhagyom Caldwellt... más okok miatt. De nincs valami, amit tehernek? Mondjuk, egy varázslat, vagy...? A tétovázás meglehetősen sokat mondott Marie– Terese hitetlenségétől és beletörődéséről, hogy ezek a természetfeletti dolgok épp most határozták meg az élete „valóságát". 465

Eddie előredőlt, és a nő szemébe nézett. – Devina bárhol felbukkanhat. Szóval azt tanácsolom, hogy most inkább kerüld el Vint. Ha kiűzzük belőle a démont, akkor elvileg kikerülsz a látószögéből. Mivel nem téged akar megszerezni, és nem téged szerzett meg magának már félig–meddig. Az érdeklődésének kizárólagos tárgya Vin. – Adrian káromkodni kezdett. – Az a ribanc kényszerbeteg. Csak a kiszemelt célpont érdekli. Az, akit már megbélyegzett. Ez is egyike az erényeinek. – És talán az egyeden – helyeselt Eddie. – Akkor csináljuk! – vágott közbe Vin. – Most rögtön. Menjünk el a házhoz, és intézzük el az ügyet, mert csak a jóisten tudja, hogy Devina miért sietett el. Nem akarom, hogy visszajöjjön, és... – Jó ideig ellesz még, arra mérget vehetsz – mondta Adrian a kanapén ülve, és elvigyorodott. – Utálja a felfordulást, én pedig kibaszott nagy rendetlenséget csináltam nála. Vin a homlokát ráncolta: – Vigyázz a szádra! Adrian ártatlanul pislogva felemelte a mancsát. – Ja, izé... tudod, hogy értem... – Hol a fülbevalód? – vágott hirtelen Ad szavába Jim. Marié–Terese rögtön a fülcimpájához kapott. – Már megint elhagytam. A fenébe! Amikor megérkezett a lakosztályába, még a fülében volt, gondolta Vin. Aztán beugrott neki. – Az ágy – mondta, miközben talpra ugrott. – Az emeleten. Az ágy... Devina felvett valamit az ágyról. Az isten verje meg! Miközben Vin felrohant az emeletre, Marie–Terese szorosan a nyomában volt. Jim azon tépelődött, hogy se466

gítsen–e nekik a keresésben. De mintha pillanatragasztóval kenték volna be a székét, úgy oda volt ragadva. Adrian az asztalra tette a sörét, aztán ő is a lépcső felé indult. – Ha Devinánál van a nő arany fülbevalója, akkor még nagyobb szarban vagyunk. Jim sajgó képéhez nyomta a Paradise címkével ellátott sört, aztán a mögötte lévő párnára hajtotta a fejét. Veszélyes lett volna lehunynia a szemét, ezért a lehető legmélyebbre hunyta le a szemhéját, de egy kis résen keresztül azért még látta a valaha tökéletes állapotú, most azonban romjaiban heverő nappalit. Öregem, mennyivel egyszerűbb volt valamit tönkretenni, mint kijavítani, nem igaz? – Szűz volt, ugye? – kérdezte halkan. – A lány a fürdőkád felett. – Igen. – A szertartás részét képezte? Kis csend. – Igen. Te jóisten! És ő még azt hitte, hogy csak a hadseregben tudnak elfajulni a dolgok. Egy ilyen fiatal teremtésnek inkább egy bevásárlóközpontban vagy hasonló helyen lett volna a helye. De neki már nem lesz gimis évkönyve, biológiaórája, nem fog a szalagavatón táncolni a fiúkkal. – Mi lesz a testével? – kérdezte. – Feltételezem, hogy Devina megszabadul tőle. Hamarosan muszáj lesz. – Szóval minden egyes alkalommal, ha elhagyja a lakást, valakit meg kell ölnie? – A pecsétek kitartanak egy bizonyos ideig, vagy addig, amíg rajta kívül valaki más fel nem töri őket. Ez volt a másik oka, amiért nem akartam, hogy bemenj az ajtón. 467

Remek! Még egy ember halála terheli a lelkiismeretét. Jim a szájához emelte a sörösüveget, és nagyot húzott belőle. Miután nyelt egyet, megszólalt: – De miért védte annyira azt a fürdőszobát? Semmi nem volt odabent. – Csak te nem láttál semmit. Hála istennek. Eddie felállt, és járkálni kezdett. A legtöbb kép és könyv viszonylagos rendben a helyén volt. Tehát vagy Vin vagy a bejárónő nekiállt, hogy kitakarítson. A dolgok mégsem úgy álltak, ahogy kellett volna, épp mint egy nő frissen elkészített frizurája, amit egy erős szél tönkretett. Akárhányszor próbálja is megigazítani, már sohasem lesz olyan, mint volt. Eddie kiigazította néhány könyvnek a gerincét, hogy egy sorban álljanak, nagy kezével pontosan és óvatosan dolgozott. – A fürdőszobában tartja a tükrét, ami az e világbeli ki–és bejárást biztosítja a számára. A tükör segítségével tud felöltözni és a megjelenését változtatni. Ez a forrása mindannak, ami a létét jelenti. Ez a hatalma központja. – Akkor miét nem törtük szét azt a szart? – követelte Jim, és hirtelen felült. – Az istenit! Igazi nehézfiúk vagytok. Ugyan miért nem tettétek meg már évekkel ezelőtt? – Ha eltöröd, a hatalmába kerülsz – mondta Eddie fojtott hangon. – Már akkor is foglyul ejthet, ha csak belenézel. Még ha bekötött szemmel közelednél is hozzá, hogy bezúzd az üveget egy kalapáccsal, a szanaszét repülő szilánkok ezernyi portált nyitnának meg. Darabonként szippantana magába. Eddie hirtelen a könyvszekrény másik szakaszára tért át, és ott látott neki a könyvek sorba igazításához. – Dühös lesz, amiért feltörtük a pecsétet. Adrianre pedig valósággal tüzet fog okádni, amiért feltúrta a 468

holmijait. Ennek tetejébe még a lakcímét is meg kell változtatnia. Nem fogja hagyni, hogy veszélyeztetett helyen maradjon a tükör. – Ugyan miért aggódik a tükör helye miatt? Ha nem törhetjük el azt a szart, mit számít neki? – Eltörhetjük – csakhogy aki megteszi, feláldozza magát. Véglegesen. Az illető személy túlvilági élete nem olyan lesz, mint amit a főnökökkel való találkozáskor tapasztaltál. Devina a fajának második példánya, akivel dolgunk van. Az elsőt sikeresen eltettük láb alól – de tetemes veszteségeket szenvedett a csapatunk. Öngyilkos küldetés. Szuper – Akkor mit rejtegetünk a tarsolyunkban? Lépések zaja hallatszott a lépcső felől, majd Adrian közölte a rossz hírt. – Nem találtuk sehol a fülbevalót, szóval nagy valószínűséggel Devinánál van. Eddie csak a fejét csóválta, mintha a hír tovább növelné a vállán cipelt terhet. – Az isten verje meg! Vin Marie–Terese köré fonta a karját. Adrian a kanapéhoz sietett, és felkapta a kabátját. – Na akkor, a helyzet a következő: Marie–Terese, most már neked is jelen kell lenned a rimáién, és előtte nem mehetsz haza. Hacsak nem akarod vállalni annak a kockázatát, hogy hazáig követ, és a fiad veszélybe kerül. A nő teljesen ledermedt. – Honnan... honnan tudod, hogy van egy fiam? Ó, várj csak... te vájkáltál a múltamban, ugye? Adrian csak vállat vont, és szemrebbenés nélkül hazudott. – Igen. így történt. Vigyáz valaki a fiadra? Marie– Terese Vinre pillantott, majd igenlően bólintott.

469

– Igen. És biztos vagyok benne, hogy tud még maradni. – Az jó. Mert anélkül nem tudnánk megtisztítani vagy körülhatárolni a házadat, hogy a tudomására ne jutna a lakhelyed. És semmiképp sem a fiad jelenlétében akarnám lerendezni a nőt. – Csak fel kell hívnom a bébiszittert. – Várjatok egy kicsit! – vágott közbe Vin. – Neki miért kell jelen lennie? Nem intézhetnénk el itt és most? – A szertartáshoz szükséges alapanyagok nincsenek meg. Mellesleg nagyobb esélyünk van a sikerre, ha visszamegyünk a helyszínre, ahol kinyitottad Devinának a portált. Először is kiűzzük belőled, aztán, ha nem találjuk meg a fülbevalót, elvégzek egy ugyanilyen rimáiét Marie–Terese–zel is. A jó hír az, hogy köztük nem olyan erős a kötődés. Velünk lesz a legnagyobb biztonságban. Biztos egyetértesz azzal, hogy nem kockáztathatunk. Bizony. Vin teljesen egyetértett, és mogorván bólintott. – Abszolúte. – Akkor hívd fel a bébiszittert, jó? – Miközben Marie– Terese elővette a mobilját, Adrian Jim felé biccentett. – Te és Eddie a szertartást felügyelitek a régi házban. Még mielőtt elmegyek, segítek az előkészületekben. Jim szemöldök ráncolva azon töprengett, hogy Adnék miért feszült görcsbe az állkapcsa. – Miért, te hova mész? – Visszaszerzem azt a rohadt gyémántgyűrűt meg a fülbevalót. Eddie halkan elmormolt egy káromkodást. – Nem tetszik nekem, hogy egyedül mész oda. Amikor társa szemébe nézett, Adrian tekintete hirtelen ősöregnek tűnt. Határozottan ősöregnek.

470

– Ki kell játszanunk az összes adunkat. És valljuk be: ahogy el tudok vele bánni, az az egyik leghatásosabb fegyverünk. Az már igaz. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Adrian nem egy manikűr–pedikűrös kényeztetésre fizeti be Devinât, gondolta Jim. Mialatt a többiek az éjszakai küzdelem részleteit tárgyalták meg, Jim jól tudta, hogy össze kell magát szednie. Ennek a kábult, felhők–közt–lebegő állapotnak véget kellett vetnie, és nem csak amiatt, hogy nemsokára megütköznek az ellenséggel. A helyzet az volt, hogy egészen odáig abban a tévhitben élt, hogy a „bukott angyalra" öröklét vár De nem ez volt a helyzet, és ha még azelőtt elveszíti Eddie–t és Adriant, hogy az alapismereteket mélyrehatóbban is elsajátítaná, nagy bajban lesz. Körülbelül tíz perccel később, Jim és a fiúk lefelé indultak a lifttel, aztán ki a Commodore–ból. Jim kisteherautója egy sarokkal lejjebb állt, és a hűvös levegőben tett séta mindenkinek jól esett. – Az első megálló a szupermarket – mondta Adrian, és a kormány mögé ült. Jim és Eddie beszálltak a kocsiba, majd Jim bevágta az ajtót. – Ki kellene eresztenem Kutyust a házból, mielőtt egész estére eltűnünk. . – Amúgy is nálad maradt a motorom. – Adrian az oldaltükörben leellenőrizte a forgalmat, majd kigurult a parkolóhelyről. Útközben Jim a kocsiban ülő két férfin töprengett. Vajon milyen trükköket rejtegettek még a tarsolyukban? Természetesen azt leszámítva, hogy képesek befolyásolni, hogy ki és mikor látja őket. Aztán derengeni kezdett neki valami. 471

Eddie vaskos mellkasa kitakarta a látószögéből Ad– riant, ezért Jim előrehajolt, hogy ránézzen.– Aznap este, amikor szórakozni mentünk... Csütörtök este. Miért hívtad fel a figyelmemet Devinára, és miért akartad, hogy megfektessem? Egy piros lámpához érkeztek. Adrian lefékezett, és Jimre pillantott... aztán néma csendben folytatta a szélvédőablak tanulmányozását: – Miért, Adrian? – A szavai kérdés helyett inkább morgásnak hallatszottak. Ad medvetenyere lassú kört írt le a kormánykeréken. – Mert nem kedveltelek. Jim a homlokát ráncolta. – De hiszen nem is ismertél! – Nem akartam veled dolgozni, és nem voltál szimpatikus. Mellesleg egy seggfej vagyok. – Egyik ujját felemelve elvágta Jim szidalmainak az áradatát. – De bocsánatot kértem tőled. Emlékszel rá? Jim visszadőlt az ülésen. – Átvertél. Gyakorlatilag felkínáltál egy démonnak. Eddie leeresztette a mellkasán összefont karját, mintha elejét akarta volna venni a dolgoknak, ha felforrósodik a helyzet. – Ezt majd később beszéljük meg. Jim a fogát csikorgatta. Öregem, mintha újra Matthias seregében lenne. Igazi cáparaj. Még az állítólag veled egy oldalon küzdő emberekben sem lehet megbízni. Ha érdekük úgy hozta, ezüsttálcán szolgálták fel a fejed, – Kapd be, Adrian! – mondta Jim hangosan és keményen. – Menj a jó büdös francba! Adrian hirtelen jobbra kapta a kormányt, rálépett a fékpedálra, és megállította a kocsit. Miközben a többi kocsi vezetője bősz anyázás közepette a dudára tenyerelt, a szemétláda kipattant a kormány mögül, és baltás

472

gyilkos arckifejezéssel megkerülte a kocsi elejét. Majd feltépte a Jim felőli ajtót. – Kifelé. Most rögtön elintézzük. Egyszer és mindenkorra. Jimnél ekkor telt be a pohár Dühét az ártatlan lány halála, a Marie–Terese arcán ülő félelem, és az Adrianből sugárzó agresszió tüzelte... És azért, a démonról se feledkezzünk meg, aki a kölcsönös orgazmusig lovagolta az alfelét. Hú, de jól fog neki esni egy kis bunyó! – Két idióta! Lennétek szívesek, nem közönség előtt lerendezni? – kiáltotta Eddie. De meg sem hallották a megjegyzését. Még mielőtt Jim cipőtalpa földet ért volna, már maga előtt tartotta az öklét, bunyóra készen. Adrian is hasonló testhelyzetet vett fel. – Mondtam, hogy sajnálom – mondta Adrian. – Szerinted nekem bejön ez a meló? Meg nem lenne annál jobb dolgom, hogy visszajöjjek és egy rohadt zöldfülűnek adjak tanácsokat? Jim nem vesztegette sem az idejét, sem az erejét szavakra. Csak hátrahúzta az öklét, és egyenesen állon törölte a másikat. Egy szempillantás alatt célba talált az ökle. Jó nagyot csattant. Az ütésnek akkora ereje volt, hogy a bukott angyal feje hátracsapódott, lenyűgöző haja pedig Tina Turner–módra szanaszéjjel lobogott a szélben. – Ezt a ribanc fürdőszobájában történtekért kaptad, te rohadék – mondta Jim. – A folytatásban pedig a többi szemétségért is megfizetsz. Adrian vért köpött az aszfaltra. – Azért ütöttelek ki, hogy megmentselek, fiam. – Kapd. Be. Nagypapi. Jó ideig ezek voltak az utolsó szavaik.

473

Adrian teljes erőből Jimnek rontott, majd a derekánál fogva dühösen a kocsi oldalának vágta. Bár a becsapódás tetőtől talpig lebénította, Jim lerázta magáról a fájdalmat – annak ellenére, hogy biztosan behorpasztotta a kocsi oldalát. Egy szívdobbanásnyi szünet nélkül belemarkolt Adrian hajába, majd orrba fejelte a gazembert. Miközben a sugárban ömlő vére mindkettőjüket beterítette. Ad legalább olyan fürgén összekapta magát, és térdével kőkeményen tökön rúgta az ellenfelét. Jim odakapott, és fulladozni kezdett. Baszuuuuuus! Semmitől nem hány olyan szinten szikrákat az ember szeme, mint amikor egy csontos térddel úgy istenesen frontálisan ütköznek a családi ékszerei. Miközben látása el–elhomályosult, Jim erősen fontolóra vette, hogy viszontlássa–e a Vinnél ivott sört Ad pólóján vagy sem. Az akaratereje, kizárólag az akaratereje segített neki, hogy a kínon túltegye magát. Aztán előrelódult és térden ragadta Adriant, majd kilendítve az egyensúlyából, a földre terítette. Ide–oda hemperegtek, nem is egyszer Repültek a jobbhorgok. Az horkant fel, aki éppen az ütést kapta. Mindegyikük nyakig saras volt. Állati voltukhoz már csak az hiányzott, hogy ledobálják magukról a ruhát. Csak az állította le őket, hogy Eddie az övénél és grabancánál fogva felkapta Jimet, hogy Adriannel ne tudják egymást tovább püfölni. Miután kivonták a forgalomból, és arrébb hajították, akár egy letört faágat, Jim arccal tompított, és úgy sajgott az egész teste, hogy legszívesebben egy kád érzéstelenítőbe feküdt volna bele. Lehetőleg egyedül, nem Adriannel közösen. A beszívott hideg levegő illata a friss fold és a vér szagával keveredett. Noha Jim egész teste merő fájdalom volt, sokkal jobban érezte magát. Hátára gördülve hagyta, 474

hogy keze az oldalára essen, majd felnézett az égre. A tejfehér felhőkben a fürdőszobában hagyott halott lány arcvonásait vélte felfedezni, mintha lenézett és vigyázott volna rá. Felemelte a kezét, hogy megérintse az arcot, de az örvénylő tavaszi szél tovafújta a felhőt, és vele együtt a lány bájos, tragikus arcát is. Rá fog jönni, hogy ki volt az a lány. És az elkövető meglakol a tettéért. Mint ahogy az anyja gyilkosa is meglakolt. – Befejeztétek, gyerekek? – vetette oda Eddie harapósan. – Vagy úgy kiporolom a feneketeket, hogy csak jövő karácsonykor tudtok majd leülni. Jim oldalra fordította a fejét, és Adrianre nézett. Ad legalább olyan jó színben festett, mint ahogy Jim érezte magát. – Fegyverszünet? – kérdezte Ad, véres ajka közt préselve a szavakat. Jim mély levegőt vett, már amennyire a bordáiba hasító fájdalom engedte. Lehet, hogy sem Eddie–ben, se pedig Adrianben nem bízhat meg, de segítségre van szüksége... és a kétszínű gazembereiddel való kooperáció terén már rendkívüli tapasztalatra tett szert. – Rendben van – válaszolta rekedten. – Fegyverszünet?

475

Harminchatodik fejezet – Jól van, kicsim. Nagyon szeretlek. Ma este később megyek haza. Viselkedj jól Quineshával. Micsoda? – Vinnél épp Caldwell külvárosi lakónegyedébe tartottak a férfi kocsijában, miközben Marie–Terese a fiával beszélt telefonon. Teljesen elérzékenyült. Robbie hangja olyan közelinek tűnt, mégis távol volt tőle. – Igen. Igen, ehetsz. Szeretlek. Szia. Befejezte a hívást, majd a mobil képernyőjét bámulva azt várta, hogy a férfi az előbbi beszélgetésről kérdezzen. A volt férje mindig ezt csinálta. Akárhányszor telefonált, nem számított, hogy egy ügynök, a házvezetőnő, vagy valaki más volt a vonalban. A férje tudni akarta, hogy mi történt. Vin viszont egy szót sem szólt, és nem várta el tőle, hogy bármit is megosszon vele. Ez pedig... kedves volt. Megvolt hozzá a joga, hogy eldöntse, mit tegyen. Ez pedig a férfi iránta tanúsított tiszteletéről és bizalmáról árulkodott. Csupa olyan dolog, amit első szerelme nem adott meg neki. Legszívesebben megköszönte volna. Ehelyett inkább azt motyogta: – Fagyit akart enni. Szörnyű anya vagyok, nem? Lehet, hogy utána már meg sem eszi a vacsorát. Korán szoktunk enni. Ötkor Vin a kezére tette a kezét. – Dehogy vagy szörnyű anya! Higgy nekem! Személyes tapasztalatból tudom, miről beszélek. Marie–Terese az ablakon át a mellettük elsuhanó buszmegállót nézte. A plexiüveges fülkében ácsorgó emberek mind Vin M6–os BMW–jét bámulták. Egy csoport gyalogos is jól megnézte magának a kocsit. 476

Marie–Terese–nek olyan érzése volt, hogy Vin akármerre megy is, az embereket irigység, áhítat... és kapzsiság tölti el. – Mark is a szép autókat szerette – közölte spontán. – Ó a Bentleykért volt oda. Marie–Terese visszaemlékezett, hogy milyen érzés volt a férje mellett ülni a Bentleyben. Minden évben, amint kijött az új modell, a férfi rögtön beszerezte. Kapcsolatuk elején magasra emelt fejjel, keze a bőrülést simítva, királynőként trónolt az anyósülésen. Akárhányszor feléjük pillantottak az emberek, mellkasa csak úgy dagadt a büszkeségtől, hogy egy olyan férfihoz tartozik, aki megengedhet magának egy ilyen kocsit. Mintha egy elit luxusklubnak lett volna tagja, ahová más földi halandó be sem tehette a lábát. De mindez már a múlté. A kocsiablak túloldalán bámészkodó arcok a saját fantáziavilágukban ragadt emberekhez tartoztak. Az, hogy egy BMW–ben ülsz, netalán azt vezeted, nem jelenti azt, hogy megnyerted a lottó ötöst. Marie–Terese–nek később rá kellett döbbennie, hogy gyalogosként sokkal boldogabb volt, mint a sportkocsi pihe–puha ülésén feszítve. És sokkal jobb helyzetben is volt, tekintve, hogy hova jutott. – Pedig rossz anya vagyok – mormolta. – Hazudtam a fiamnak. Muszáj volt. – Azt tetted, ami az életben maradáshoz szükséges. – Folytatnom kell a hazudozást. Nem akarom, hogy valaha is megtudja. – Nem is kell megtudnia. – Vin megrázta a fejét. – Szerintem egy szülőnek az a dolga, hogy megvédje a gyerekét. Lehet, hogy régimódinak hangzik, de ez a véleményem. Annak semmi értelme nincs, hogy Robbie

477

is átélje a szenvedést, amivel meg kell birkóznod. Épp elég neked. A Vinnél töltött éjszaka óta egy gondolat motoszkált az agyában. Amitől nem tudott megszabadulni. Miért ne mondhatná ki hangosan is? – A túlélés érdekében tettem, amit tettem, de néha arra gondolok, hogy... – Marie–Terese megköszörülte a torkát. – Főiskolát végeztem. Diplomám van marketingből. Szerezhettem volna valami munkát. Legalábbis elméletben. A szakmájának megfelelő munka végzésében részben meggátolta, hogy hamis személyazonosságában nem lehetett száz százalékig biztos. Ha rendes munkára jelentkezik, mi lett volna a biztosíték arra, hogy társadalombiztosítási száma nem valaki más személyazonosságát dobja ki? De sokkal szomorúbb indok okozta a végzetét. Vin a fejét rázta. – Nem kérdőjelezhetsz meg minden döntést, amit a múltban hoztál. Az adott helyzetben a lehető legjobb... – Meg akartam magam büntetni – bökte ki hirtelen Marie–Terese. Vin ránézett, és akta a pillantását. – Magamat hibáztatom mindazért, amin a fiamnak keresztül kellett mennie. Nem a megfelelő emberhez mentem feleségül, és minden az én hibám... a fiam miattam szenvedett. Amikor együtt voltam... azokkal a férfiakkal, gyűlöltem az egészet. Amikor véget ért, minden egyes este sírtam, és néha szó szerint belebetegedtem. Az igaz, hogy a pénz miatt maradtam a szakmában... de szándékosan okoztam magamnak fájdalmat. Vin megfogta a kezét, és a szájához emelte, majd forró csókot lehelt rá. – Most jól figyelj rám! Az egész helyzetért a férjed a hibás... nem te. – De korábban ott kellett volna hagynom. 478

– Most már szabad vagy és ez a lényeg. Megszabadultál tőle, és többé nem csinálod... amit csináltál. Szabad vagy. Marie–Terese csak kibámult a szélvédőablakon. Ha mindez igaz, miért érzi még mindig csapdában magát? – Meg kell bocsátanod magadnak – mondta Vin keményen. – Csak így tudod magad mögött hagyni ezt az egész rémálmot. Te jó ég, milyen önző! Ha igaz az, amit Vin lakásá– ban a férfiak elmondtak – és azok után, amit Devina szemében látott, bolond, ha nem hiszi el –, Vin ma este szembesült a ténnyel, hogyha közvetetten is, de hozzájárult a szülei halálához! – Neked is – szorította meg Vin kezét. – Meg kell bocsátanod magadnak. A férfi válaszképp nagyot horkantott. Marie–Terese ugyanúgy tiszteletben tartotta a férfi magánéletét, mint az korábban az övét. Akármennyire is hallani akarta a részleteket, nem erőltette, hogy ossza meg vele. Visszadőlt a fejtámlára, és egész úton a férfi profilját tanulmányozta. Ügyesen vezetett, rögtön reagált a váratlan helyzetekre, de jobban ráncolta a szemöldökét és szorította a száját, mint máskor, telt alsó ajka egészen elvékonyodott. Marie–Terese örült, hogy találkoztak. És hálás volt neki azért, hogy amikor a leginkább szüksége volt rá, hitt benne. – Köszönöm – mondta. Vin rápillantott, és kicsit elmosolyodott. – Mit köszönsz? – Hogy nekem hittél, és nem neki. – Ez csak természetes.

479

A férfi válasza olyan határozott volt, mint a kormányon lévő keze. Valami ok miatt ez teljesen meghatotta Marie–Terese–t. – Miért sírsz? – Vin benyúlt a kabátzsebébe, és egy makulátlanul tiszta, fehér zsebkendőt húzott elő. – Tessék, vedd el! Jaj, szerelmem, ne sírj! – Mindjárt jobban leszek. Jobb, ha most bőgöm ki magam, nem később, a fiúk előtt. Ujjaival letörölte a könnycseppeket, majd fogta a pihe–puha, leheletvékony anyagot, és az ölébe terítette. Még a templomi misére felrakott egy kis szempillafestéket, és nem akarta, hogy összekenje vele a finom zsebkendőt. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy nála van. Kedvtelve végigsimította az ujjával a belehímezett V S. dP. monogramot. – Miért sírsz? – kérdezte Vin gyengéden. – Mert csodálatos ember vagy – Megérintette a nagy V betűt. – És amikor azt mondtad, hogy szeretsz, elhittem. Ez pedig teljesen megrémiszt. – Most az S–t érintette meg. – És mert annyi minden miatt gyűlöltem magam. De amikor rám nézel, nem érzem magam mocskosnak. – Végül a férfi vezetéknevét jelképező P–t érintette meg. – És legfőképpen azért, mert amikor a közeledben vagyok, évek óta először bízom a jövőben. És kíváncsian várom, hogy mi fog történni. – Bízhatsz bennem. – Vin keze újra megtalálta Marie– Terese–ét. – A múltadról pedig csak annyit, hogy nem az számít, amit tettél, hanem az, hogy ki vagy. Nekem kizárólag ez a fontos. A kormánykerék mögött ülő férfit nézve, Marie– Terese szemét ismét elfutotta a könny Vin jóképű arca elhomályosult előtte... de már becsukott szemmel is maga elé tudta képzelni az arcvonásait. – Nyugodtan használd a zsebkendőt, amit adtam. 480

– De nem akarom bepiszkolni. – Van még otthon egy pár Marie–Terese ismét a hímzett betűkre pillantott. – Az S betű minek a rövidítése. – A Seannak. A másik keresztnevem Sean. Anyám ír származású volt. – Tényleg? – Marie–Terese a könnyeitől már semmit se látott. – A fiamnak ez az igazi neve.

– Idióták! Maradjatok a kocsiban! Eddie olyan lendülettel vágta be a kocsiajtót, hogy az egész jármű beleremegett. Amint az áruház bejárata felé dübörgött, az emberek szinte menekülőre fogták a dolgot. Jim még mindig fájlalta a golyóit. Mintha üvegszilánkba forgatta volna őket: egyszerre fájtak és bizseregtek. Az ülésen mellette, Adrian a vállát dörzsölgette, közben pedig végtelenül fel volt háborodva. – Maradjunk a kocsiban... hát mégis kinek képzeli magát? Mi a franc... most megbüntet minket? Menjen a fenébe! Jim kibámult az ablakon, és a kocsi mellett elhaladó kisbabát tartó nőt nézte. A nő csak egy pillantást vetett az arcára és elmenekült. – Szerintem elég brutálisan nézhetünk ki. Adrian a visszapillantó tükörért nyúlt, és maga felé fordította. – Hát te lehet, de én így is szívdöglesztő vagyok... hűha. – Pocsékul festesz – jegyezte meg Jim. – Te legalább tudsz egyenesen járni. Muszáj volt a mogyoróimra céloznod? 481

Adrian meglapogatta az orrát. – Azt hiszem, eltörted az orrom. – Neked köszönhetően én meg valószínűleg egy életre üres töltényeket fogok puffogtatni. Az orrod legalább helyrejön. Ad hanyatt dőlt, és keresztbefonta a karját a mellkasán. Aztán egyszerre sóhajtottak fel. Hosszú percekig szinte vágni lehetett a csöndet. – Megbízhatsz bennem, Jim. – A bizalom nem csak hipp–hopp terem. Vagy van, vagy nincs. – Jól van, csak úgy mondtam. Jim óvatosan helyezkedni kezdett az ülésen, ám alsó fertálya nem igazán értékelte a mocorgást. Miután egy viszonylag kényelmes pozíciót vettél, újfent a parkolóban mászkáló emberek tanulmányozásának szentelte a figyelmét. Megvolt a ritmusa annak, ahogy az autók megérkeztek, kiszálltak belőle az emberek, szereztek egy üres bevásárlókocsit, betolták a boltba, aztán vagy egy teli kocsival tértek vissza, vagy pedig pár zacskóval a kezükben. Jimnek rá kellett döbbennie, mekkora szakadék feszül közte és a hétköznapi dolgaikat végző embertársai között. És nemcsak azért, mert jelenleg egy paranormális játékban vesz részt, amiről a bevásárlóközpont kedves vásárlói el sem hinnék, hogy egyáltalán létezhet. Jim mindig is kívülálló volt. Amióta vérbe fagyva találta az anyját a konyhapadlón, nem lelte a gyökereit. Mintha a megszokott környezetéből erőszakosan kirángatták volna, hogy egy új, idegen talajba plántálják. A munka sem segített. Ahogy a személyisége sem. És most itt ül egy bukott angyal mellett, aki vagy létezik, vagy nem... de az biztos, hogy csal.

482

A francba is. Mit számít, ha meddő lett. Úgysem akadna lehetősége a gyerekvállalásra, és minden bizonnyal szívességet tesz az emberiségnek azzal, hogy hibás DNS–ét nem örökíti át. Eddie ekkor jött ki a boltból, egy zacskókkal teli bevásárlókocsival. A kisteherautó csomagtartóját kinyitva elkezdte bepakolni a vásárolt dolgokat. Jim nem bírta tovább elviselni a saját gondolatait, ezért kiszállt, hogy segítsen neki. A kinézetét pedig vagy megszokják az anyukák meg a kölkeik, vagy megszöknek. A pakolás közben Eddie meg se mukkant. Ez pedig nyilván arra utalt, hogy noha Jim és Ad kibékültek, Eddie–nek esze ágában sem volt felpattanni a Barátságszigetére tartó expresszre. Igazából olyan képet vágott, mintha mindennel és mindenkivel tele lenne a töke. Már nem azért, de a bevásárló listája se volt kutya. Enyhén bizarr. Az első befutó egy vagonnyi asztak só volt, amivel télidőben egy autópályát is simán jégteleníteni lehetne. Számtalan flakon hidrogén–peroxid és varázsmogyoró. Több liter ecet. Két csokor fehér rózsa. Adatszó dobozba csomagolt friss zsálya. Fehérítő. Végül négy konzerv marhapörkölt. – Mégis mi a fenét – kérdezte Jim – fogunk ezekkel csinálni? – Sok mindent. Durván negyed órába telt, mire kiértek Jim lakásához a prérire. A csend már nem volt olyan zavaró. Ahogy a garázs kocsi feljárójához érkeztek. Kutyus pofája jelent meg az ablakban, amint szétnyitotta a függönyt. – Felvigyük a holmikat? – kérdezte Jim, mialatt kiszálltak a kocsiból. – Csak egy zacskót, azt meg viszem én.

483

Jim kulccsal a kezében felment a lépcsőn, és abban a pillanatban, hogy kinyitotta az ajtót. Kutyus örömtáncot lejtett körülöttük, a farka pedig úgy járt, mint a propeller. Amikor Jim a háta mögé pillantott, elkomorult, és megpaskolta a kutya fejét. Adrian és Eddie a lépcső tövében álltak, egymáshoz közel. Olyan halkan suttogtak, hogy Jim nem hallhatta őket odafentről. Eddie a fejét rázta, Adrian elnézett a bal füle mellett. Mintha már milliószor hallotta volna a szentbeszédet, és korábban se izgatta volna magát miatta különösebben. Végül Eddie elkapta a fejét, így Ad kénytelen volt a szemébe nézni. Adrian szája röviden mozgott, Eddie behunyta a szemét. Majd egy pillanatra összeölelkeztek, utána pedig Adrian elhajtott a Harleyján. Eddie felkapott egy zacskót a csomagtartóból, és felcsattogott a lépcsőn. – Működik a tűzhely? – kérdezte Jimtől, miközben bejött a lakásba. Kutyus körbeugrálta, és farkát csóválta örömében. – Igen. Tíz perccel később Jim Eddie–vel a konyhaasztalnál ült, és ott gőzölgött előttük a két emberes adag pörkölt. – Évek óta nem ettem ilyet – közölte Jim, majd kanalazott még egyet. – Pedig enni kell. – Mit mondtál Adriannek? – Semmi közöd hozzá. Jim megrázta a fejét. – Bocsánat, rossz válasz. Mivel a csapat tagja vagyok, és ti még a pizsamám színével is tisztában vagytok, azt hiszem, rohadtul itt az ideje, hogy viszonozzátok a szívességet. Eddie kicsikart magából egy apró mosolyt. – Számomra kész rejtély, hogy Addel miért nem jöttök ki jobban egymással. 484

– Talán változna a helyzet, ha beszélnétek hozzám. Hosszú csend következett, amit Eddie tört meg azzal, hogy Kutyus elé tette a maradék kaját, hadd egyen ő is. – Adriannal kapcsolatban három dolog biztos – mondta. – Egy: mindig azt teszi, amit akar, és akkor, amikor akarja. Észhez téríteni, vagy a döntését megváltoztatni esélytelen. Kettő: a végsőkig kitart és küzd egy olyan célért, amiben hisz. És három: egy bukott angyalnak is előbb–utóbb leáldozik az ideje. Jim hátradőlt a székében. – Ezen már én is gondolkoztam. – Hát, nem élünk örökké – csak hozzávetőlegesen örökké. Ezt nem szabad figyelmen kívül hagynunk, amikor Adrianről van szó. – Miért nem? – Halálvágy. Előbb–utóbb... elpártol mellőle a szerencse, és akkor elveszítjük. – Eddie lassan megsimogatta Kutyus hátát. – Az évek alatt sok mindenen keresztülmentünk már ezzel a seggfejjel. Jobban ismerem bárki másnál, és valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki rendesen együtt tud vele dolgozni. Ha itt hagy, bele fogok halni a hiányába... Eddie nem folytatta tovább, de nem is volt szükséges. Egyszer Jim is veszítette már el a társát. Az élni akarásával egyetemben. – Mihez kezd ma este Devinával? A válasz a kérdésére egy lélegzetvételnyi szünet nélkül érkezett. – Azt ne akard tudni.

485

Harminchetedik fejezet Mielőtt eljöttek a Commodore–ból, Vin összepakolt magának és Marie–Terese–nek egy piknikszerűséget. Az étkezés maradéka a régi családi ház kopottas konyhaasztalán hevert: az alufólia, amibe a szendvicseket csomagolta, a majdnem üres kólás dobozok, és végül a közösen elfogyasztott chips zacskója. Könnyen össze lehet majd takarítani. Desszert gyanánt az otthon lévő utolsó zöld almát hozta el, és hol ő evett belőle egy falatot, hol pedig Marie–Terese. Jelenleg leginkább csak a csutkából állt az alma, de még egy harapásnyit le tudott róla nyesni. Egyértelmű volt, hogy a szerelméé lett az utolsó falat. Hirtelen eszébe jutott, amit Marie–Terese–nek mondott a kocsiban: Nem az számít, amit tettél, hanem az, hogy ki vagy. Kétséget kizáróan biztos volt afelől, hogy a nőre ez igaz volt... de önmagára egyáltalán nem vonatkozott. Vin pontosan úgy élte az életét, mint amilyen ember volt – egy lelkiismeret nélküli pénzéhes rohadék. De Marie–Terese–hez hasonlóan, ő is maga mögött hagyta régi életét. Még mindig érezte a belső késztetést, de most már problémaként élte meg, nem pedig hajtóerőként. Azonban a nőhöz hasonlóan, Vin sem tudta, hogy mit tartogat számára a jövő. – Tessék, itt az utolsó falat. – Vin levette az almát a kése hegyéről, és átnyújtotta Marie–Terese–nek az asztal felett. – Nagy gonddal vágtam. A nő kecses kezével az almáért nyúlt, s elfogadta a férfi által felkínált gyümölcsöt. – Köszönöm. 486

Vin összepakolt egy kicsit, összeszedte a szemetet, és beletette a zacskóba, amiben eredetileg hozta. – Mikor jönnek a többiek? – kérdezte a nő. – Egy órával napnyugta után. Úgy tűnik, hogy ez a valami a sötétség beállta után történik. Marie–Terese megeresztett egy apró mosolyt, majd megtörölte a száját egy papírszalvétával. Oldalra hajolva kinézett az ablakon. Barna haja lazán előreomlott a vállán. – Még mindig elég világos van odakint. – Igen. Vin tekintete körbecikázott a konyhán, és elképzelte, hogy nézhetne ki a hely, ha egy kis figyelmet, időt, és pénzt fordítana rá. Gránit konyhapult. Rozsdamentes acél konyhai berendezések. A jobb oldali falat ki kellene üttetni, majd egy térelválasztóval nappalit lehetne belőle csinálni. Minden szőnyeget felszedni. Festés. Tapétázás. A fürdőszobákat pedig felújítani. Egy fiatal család akár boldogan is élhetne itt. – Gyere velem! – mondta, és a nőnek nyújtotta a kezét. Marie–Terese a tenyerébe tette a sajátját. – Hová? – Ki. A garázson keresztül a hátsó udvarba vezette. A fű barnás színben kornyadozott, és legalább olyan vonzó látványt nyújtott, mint egy öregember szakálla. Az udvar végében magányosan álldogáló, lekopaszodott és elszáradt tölgyfa egykor pompásan festhetett, de mára csak árnyéka volt régi önmagának. De most legalább nem volt olyan hűvös az idő. Vin a karjába zárta, és szorosan magához ölelte Marie–Terese–t. Ujjaival gyengéden lecsukta a nő szemét. 487

– Most képzelj magad elé egy tengerpartot, ahol kettesben vagyunk. – Egy tengerpartot? – kérdezte enyhe mosollyal a hangjában. – Floridában. Mexikóban. Dél–Franciaországban. Kaliforniában. Ahol csak akarod. Marie–Terese a férfi mellkasára hajtotta a fejét. – Megvan. – Az égboltot barackszínűre festi a naplemente, a tenger pedig nyugodt és kék. – Vin a lemenő napra összpontosított, miközben beszélt. Megpróbálta elképzelni, hogy az óceán horizontja mögé bukik le az égitest, nem pedig az udvar túloldalán lévő tanya nyeli el. Egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. Mozogni kezdett, és Marie–Terese követte a mozgását, a karjában dülöngélve. – A levegő lágy és meleg. – Az állát a nő feje búbjára helyezte. – És a tenger hullámai hol kisodródnak a homokos partra, hol pedig visszahúzódnak. Ameddig a szem ellát, mindenhol pálmafák. Miközben Marie–Terese hátát simogatta, nagyon remélte, hogy elég jól festi le az ábrándot ahhoz, hogy a fövenyen érezzék magukat, nem pedig egy lelakott ház hűvös hátsó kertjében a New York állambeli Caldwell külvárosában. A tengerpart itteni megfelelője maximum egy kavicsos folyómeder lehetett. Vin behunyta a szemét, és csak élvezte, hogy Marie– Terese–t a karjában tartja. A szavai helyett ez az érzés segített neki a tengerpartra képzelni magát. Számára a nő jelentette a melegség forrását. – Remekül táncolsz – súgta a nő a mellkasába. – Valóban? – A mellizmán érezte a válaszként kapott bólintást. – De csak azért, mert kiváló partnerem van. 488

Amíg le nem áldozott a nappali fény utolsó sugara, hogy helyet adjon az alkonyatnak, és le nem hűlt a levegő, egy ütemre ringatóztak. Amikor Vin megállt, Marie–Terese felemelte a fejét a mellkasáról, és a férfi szemébe nézett. A férfi a tenyerébe fogta az arcát, és csak bámult rá, Marie–Terese pedig ezt suttogta: – Igen. A férfi a házba vezette, egyenesen az emeleti hálószobába. Becsukta maguk mögött az ajtót, nekidőlt, és csak nézte, amint a nőről először a gyapjúpulóver kerül le, majd kigombolja egyszerű fehér ingét. A következő ruhadarab a melltartó volt, s amikor előrehajolt, hogy lerázza a lábáról a farmert, a melle ringani kezdett. Vin már azelőtt készen állt, hogy Marie–Terese bármit is levett volna magáról. De a nő látványa, amilyen természetes és gyönyörű volt... még inkább felkorbácsolta a szenvedélyét. De ez nem a szexről szólt. Amikor Marie–Terese anyaszült meztelenül állt előtte, Vin lassan odament hozzá, majd hosszan és mélyen megcsókolta. Megérintette a nő meleg és karcsú testét ami a sajátjához képest sokkal kisebb és bársonyosabb volt – egyszerűen imádta a köztük lévő anatómiai különbséget és a nő puhaságát. Markába fogta a mellét, s míg egyiket az ajkával kényeztette, a másikat hüvelykujjával morzsolgatta. A nő teste ívben hozzáhajolt, és Vin hallotta, amint a nevét suttogja. Fél kézzel a combját simogatta, aztán a fenekét, amíg végül a lába közé csusszant a tenyere. Marie–Terese öle forrón és síkosán rá várt. Egy halk káromkodás hagyta el az ajkát, majd a karjába kapta és az ágyához vitte a nőt. Óvatosan lefektette. Egy szempillantás alatt ő is meztelenre vetkőzött, aztán 489

elnyújtózott mellette az ágyon. Miközben a csípőjük egymáshoz simult, férfiasságát a hasához szorította. Ajkuk ismét összeforrt. Lágyan simogatták egymást. Egymás ölében kalandoztak. Marie–Terese került felülre, és széttárt lábbal ereszkedett a férfi ágyékára. Készen állt a befogadására. Mialatt lassan, észveszejtőén lassan ráereszkedett, mindkettőjük vágyát tovább fokozta. Vin szinte elveszítette a józan eszét, és alig kapott levegőt. Az ágy széle felett ívbe hajlott a háta, s még mélyebbre hatolt. Marie–Terese tenyerével a férfi vállán támaszkodott, és ritmusosan fel–le mozgatta a csípőjét. Ahogy Marie–Terese–be olvadt, Vin a világon mindent megadott volna neki, bármit is kívánt volna tőle. Kapkodva szedte a levegőt, és az édes kín közepette a beteljesülést várta. A nő gyönyörű melle fel és alá mozgott, és kipirult arccal, egyre közelebb hajtotta a testüket a szakadék széléhez. Résnyire nyitott szemével a férfira nézett, miközben kék tűzként ragyogott a tekintete. Teljesen felemésztette Vint, aki azonban nem érzett fájdalmat.

– Ez az a cím. Eddie egy Happy Meal méretű házikóra mutatott a jobb oldalon, s Jim leparkolt a járda mellett. Megszokásból felmérte a terepet. Tipikus alsó középosztálybeli lakóövezet, a kocsik nagy többsége a garázsban áll, utcai lámpák tizennyolc méterenként, a nappalikban és a konyhákban ég a villany Egy szál gyalogos sincs az utcán. Biciklik se. Fedezéknek nem volt valami fényes ez a hely, mivel a bokrokon és a fákon nem volt levél. 490

Miközben Eddie–vel kiszálltak a kocsiból, és a csomagtartóhoz mentek, hogy kipakolják a holmikat, a félhomály mindent szürkévé varázsolt. Az egész táj olyan volt, mint egy fekete–fehér fénykép. Vin régi házának a kocsi feljárójában nem állt egy autó sem, de odabent égett a villany. A bejárati ajtóhoz mentek és bekopogtak. Azonnal választ kaptak az emeletről egy kiáltás formájában. Jó időbe telt, mire végre beengedték őket. Az ok elég nyilvánvaló volt: Vin haja szanaszéjjel állt, egy női kéz borzolhatta össze, amikor beletúrt, az arca pedig ki volt pirulva. Jim körbetekintett a berendezésen, és első gondolata az volt, hogy az olcsó, ócska bútorok az évek múltával bizony nem szépülnek meg. A nappaliban hervadó tapétából, a kanapéból és a konyhából egyértelműen kiderült, hogy a lakást a húsz évvel ezelőtti barkács– áruházak szórólapjai alapján rendezték be. Jim egy hasonlóan berendezett házban nőtt fel, és Vinnél való találkozásuk óta most először talált közös vonást kettejük múltja között. Eddie lerakta az egyik szatyrot, aztán minden figyelmét egy furamód viszonylag új kinézetű előszoba–szőnyegre összpontosította. – Itt haltak meg. A lépcső alján. A szüleid. Vin kényelmetlenül feszengeni kezdett. – Ezt honnan veszed? – Látom az árnyékukat. – Eddie oldalra lépett, és Jimre nézett. Majd lefelé biccentett. Jim nem értette, hogy mire a nagy felhajtás, hiszen amikor ő a lépcső aljára nézett, semmi különöset nem... Megdörzsölte a szemét, hogy biztosan jól lát–e – de nem, semmi baj nem volt a látásával. A viszonylag új szőnyeg felett fura zavargást észlelt a levegőben: két egymáson heverő ember árnyalakját vélte felfedezni. A 491

nőnek bozontos, fakó haja volt, és egy sárga otthonkát viselt. A férfin zöld kezeslábas volt, az a fajta, amit villany– vagy vízvezeték szerelők hordanak. A fejük alatt elterülő vértócsa egy más mintázatú szőnyeget szennyezett be, mint amin Jim jelenleg állt. Jim megköszörülte a torkát. – Igen, én is látom. Marie–Terese bukkant fel a lépcső tetején. – Hová akarod, hogy menjünk? – Az emeleten végeztem a szertartást – mondta Vin. Eddie elindult felfelé az emeletre vezető lépcsőn. – Akkor mindannyiunknak ott a helye. Jimnek a szatyrokkal féloldalasan kellett sasszézva lépkednie a lépcsőn, mert különben nem fért volna el. Vin volt olyan kedves, hogy lefejtett róla egy–két kilót. – Ezekben meg mi van? – kérdezte Vin. – Baromi sok só. Mind a négyen bepréselték magukat a kifakult királykék színben virító szobába, amely a hetvenes években minden iskolás fiú megtestesült álma volt. Eddie lehajolt, hogy felszedje a szoba közepén fekvő fonott szőnyeget. – Ezen a helyen végezted el? Elég nyilvánvaló, gondolta Jim, már csak a hajópadlón lévő elhalványult kör alapján is. – Nem kellene ezt előbb felmosni? – kérdezte Jim. – Micsodát? – Vin letérdelt, és kezével tanulmányozta a műfa padlót. – Nincs itt semmi. – Pont ott van a... Eddie elkapta Jim karját, és tagadóan rázta a fejét. Nekiállt kiüríteni a zacskók tartalmát. Vin és Marie– Terese markába is nyomott egy–egy csomag sót. – Ti ketten szórjátok szét az emeleti fal szélén egy vonalban. Egy töretlen határvonalat képzeljetek el, és ha 492

útba esik egy–két bútor, csak kerüljétek meg, majd térjetek vissza a fal tövéhez. Van még jó pár csomag só a zacskóban, ha szükségetek lenne rá. A kabátja zsebéből előkapott egy pár szivart, és egy adag só kíséretében Jimnek adta az egyiket. – Mi ugyanezt fogjuk csinálni, csak lent a földszinten. – Rendben. Amikor visszaértek a földszintre, Eddie elővett egy fekete öngyújtót, és felkattintotta. A szivarral a szájában előredőlt, hogy rágyújtson, majd... kifújta a füstöt, aminek tiszta tengeri levegőhöz hasonlított az illata. Jim derékból lehajolt, és ő is rágyújtott. Egy szippantás, és máris a mennyországban érezte magát. A dohánynak páratlan íze volt. Ilyet még soha az életben nem ízlelt. Ha ez is része a jelenlegi aktív munkaköri leírásának, Jim szíves örömest benne volt a buliban. Istenem, de szeretett rágyújtani! És a tüdőrák miatti aggodalmat most már kétségkívül lehúzhatja a listáról. – Szobáról szobára járunk majd, miközben kifújjuk a füstöt és meghúzzuk a határvonalat idelent. – Eddie zsebre vágta az öngyújtót, majd kinyitotta a sóval teli dobozt. – Megtisztítjuk a környezetet, és létrehozunk egy határvonalat. Abban a zacskóban van még só. Jim lepillantott a sóra. – Ez komolyan távol tartja majd a démont? – Nehezebben tud tőle bejutni. Adrian leköti a figyelmét, ameddig csak az erejéből kitelik, szóval elvileg mindennel végezni fogunk. De abban a pillanatban, ahogy megkezdjük a démonűzést, Devina is fel fog bukkanni. Arra mérget vehetsz. És harcolni fog azért, hogy ott tartsa a Vinben lévő részét, ahol van. Jim felnyitotta a sóval teli dobozt, és rájött, hogy jól érzi magát a bőrében. Történjék bármi, harcra született, és nem csak azért, mert nehézsúlyú rosszfiúnak 493

teremtette az ég. A konfliktuskeresés a vérében volt, bekódolták az elméjébe és a szívdobbanásába. Jimnek hiányoztak a bevetések és a küldetések. Felfordította a sóval teli dobozt, miközben az üdvözültek vigyorával az arcán pöfékelt. A só vékony fehér sugárban pergett a nyílásból az ócska szőnyegre. Eddie a ház hátsó részét vette gondjaiba, és az előszobából a konyha felé tartott. így Jimnek maradt a nappali. A poros függönyöket arrébb tolta, és gyorsan haladt a lambéria mentén. Úgy érezte, mintha megjelölné a területét, és ez nagyon tetszett neki. Lehet, hogy nincs vele teljesen tisztában, mi is fog történni, de ez az ő felségterülete. Ez az ő háza. És ha besétál a ribanc az ajtón, hogy Vinre vesse magát? Jim bármilyen módon is, de elintézi. Micsoda pálfordulás! A múltban gondosan megvonta a határvonalat nők és férfiak között. Minden tétovázás nélkül meghúzta a ravaszt, ha férfiről volt szó. Vagy megcsonkította, agyonverte, kivégezte. Nőkhöz azonban egy ujjal sem nyúlt. Akár késsel is rátámadhatott egy asszony, Jim mindössze lefegyverezte. És pont. Ha nagyon muszáj volt, akkor harcképtelenné tette az illetőt. De azt is a lehető leg fájdalom mentesebb és legkevésbé maradandó módon. Devina azonban nem volt nő. A só percegve pergett a dobozból, egyenetlen kis vonalban. És noha furcsának tűnhet, hogy az ember a McDonald's–os sült krumpli ízesítéséhez használt sóba vesse a bizalmát, Eddie nem úgy nézett ki, mint aki ne tudná, hogy mit csinál. Távolról sem. A szivar pedig isteni volt. De komolyan.

494

Amire odalent végeztek, a földszint úgy illatozott, mint egy homokos tengerpart, és sürgősen takarítónőre lett volna szüksége. Ezután felmentek az emeletre, és Eddie minden egyes lépcsőfokot függőleges fehér vonalban lesózott, amíg úgy nem nézett ki a lépcső, akár egy leszállópálya. Vin és Marie–Terese is szorgosak voltak. Miután Eddie leellenőrizte a munkájukat, leültette őket a kis ágyra pihenni, Jimet pedig megkérte, hogy menjen be vele a lépcső melletti fürdőszobába. A mosdókagylót használta keverőedénynek. Beleöntötte a hidrogén–per– oxidot, a citromlevet és a fehér ecetet. Majd mindezeket saját kezűleg összekeverte, az oldatban húzkodva az ujjait. Orrfacsaró szag csapta meg Jim orrát, egyenesen a mosdókagylóból. Aztán Eddie az orra alatt mormogni kezdett, miközben köröket rajzolt a löttybe. A száját elhagyó, lélegzetvételnél épphogy hangosabb szavak Jim számára ismeretlen nyelven hangzottak fel. Eddie újra és újra megismételte a szólamot. A felszálló szag megváltozott. Már nem csavarta az ember orrát. Leginkább egy tavaszi mező illatára hasonlított. Eddie kiemelte a kezét a folyadékból, aztán megtörölte a farmerjában. Végül előkapott egy pár kristály... – Az fegyver? – kérdezte Jim. – Az bizony – ezzel kihúzta a zárat az egyik kristályfegyveren, és víz alá merítette. A folyadék tetején bugyborékok jelentek meg, miközben feltöltődött a tár. Ezek után Jimnek nyújtotta. – Ezt tedd be a pisztolytáskádba. Tutira használ a ribanc ellen. Mialatt Eddie a saját fegyverét is megtöltötte, Jim a vizes kristálypisztolyt forgatta a kezében. A fegyver valóságos mestermű volt. S ha jól sejtette, kvarckristályból 495

faragták ki, hihetetlen műgonddal. Marokra fogva célba vette a fürdőszoba falát, és meghúzta a ravaszt. Az oldat egy vékony, erős vonalban kispriccelt, pontosan arra a helyre, ahova Jim akarta. – Nem rossz – mondta, majd lecserélte a gépkarabélyát a kristálypisztolyra. – Majd megmutatom, hogyan készíthetsz magadnak is – mondta Eddie, miközben visszatolta a zárat, és hátra, a derékszíja mögé tette a fegyvert. – Az is segítségedre lesz, hogy tudsz faragni. A hálószobába visszatérve, Marie–Terese–t az ágyon ülve találták, Vin pedig rótta a köröket. Eddie ledobta a kabátját, kibújt üres fegyvertáskájából, majd áttúrta a jórészt üres bevásárlószatyrokat. Kivette a zsályát, lepattintotta a műanyag doboz tetejét, és Marie–Terese–nek nyújtotta a növényt. – Ezt tartsd magadnál, és meg se moccanj! Bármit látsz, bármi történjék is, nehogy elejtsd! Végig a tenyered közé kell szorítanod! A zsálya láthatatlanná tesz téged a démon számára, feltéve, hogy nem mozdulsz meg. – Én mit csináljak? – követelte Vin a választ. Eddie a háta mögé nézett a férfira. – Kezdj el vetkőzni!

496

Harmincnyolcadik fejezet Amikor Vin legutoljára mások előtt szabadult meg a ruháitól, némiképp más volt a helyzet. Amint az öltözőasztal tetejére hajította magáról az inget, a nadrágot és a boxert, megbizonyosodott róla, hogy a fegyvere karnyújtásnyira van a halom tetején. Készen állt, hogy túlessen ezen a rituálészerű valamin. Fura, életében egyeden egyszer műtötték csak meg, durván tíz évvel ezelőtt. A térdén hajtottalkvégre rekonstrukciós operációt, mivel a sok kosárlabda, tenisz és futás tönkretette az ízületeit. Most körülbelül úgy érezte magát, mint akkor. Készen állt arra, hogy újra normális életet éljen. A fájdalom elmúltával remélhetőleg ez lesz a végeredmény. Vin Marie–Terese–re pillantott. Úgy ült az ágyon, mint aki karót nyelt, kezében a friss zsályát szorongatva. Pár dundi levél kikandikált a hüvelykujjánál, a másik oldalon pedig egy–két hajtás. Amikor tekintetük egymáséba fonódott, Vin odament hozzá, és gyors puszit nyomott a szájára. Marie–Terese meg volt ijedve, de hősiesen viselkedett – és Vin akármennyire is azt akarta, hogy ne legyen jelen a szertartás alatt, egyet kell értenie Adriannel. Nem vállalhattak kockázatot. Eddie további meglepetéseket tartogatott a tarsolyában: előkapott egy iránytűt és négy fehér gyertyát. Miután buzgó kiscserkész módjára, kis műszere segítségévei bemérte az irányt, Jimmel kettesben megjelölték a gyertyáiddal az észak, dél, kelet és nyugat irányt a csupasz padlón. Aztán körbeszórták az egészet sóval. Ketten sokkal szebb és egyenletesebb só kört rajzoltak, mint ő annak idején, de neki sietnie kellett. Senki nem tudhatta, 497

hogy a szülei mikor ébrednek fel alkohol ittas mámorukból. – Annak idején egy birtokbavételi rituálét hajtottál végre – közölte Eddie, miközben körbejárt, hogy meggyújtsa a gyertyalcanócokat. – Fogtad a három elemet, ami férfiként téged alkotott: a hajat, a vért és... a tudod mit... majd felajánlottad a démonnak. Ő elfogadta az adományodat, és úgymond befészkelte magát a spirituális bőröd alá. Most kiűzzük belőled. – Ja, erről jut eszembe – vágott közbe Vin. – Nem intézhetnénk el először Marie–Terese–zel a szertartást? Majd utána aggódhatunk miattam is. – Te vagy a fókuszpont. Te idézted meg Devinât. Mellesleg, Marie–Terese kötelékét... ami a démonhoz fűzi... könnyebb lesz elvágni, feltéve, hogy a fülbevaló tényleg Devina birtokában van. – Ezzel Eddie kivonult a szobából, majd az emeleti fürdőből csöpögő kézzel tért vissza. Úgy tartotta a tenyerét felfelé, akár egy sebész. – Jim, légy szíves, menj a kabátomhoz, és a jobb oldali zsebemből vedd ki a bőrgöngyöleget, jó? Jim kutakodott egy sort, majd előbányászott egy huszonöt centi hosszú, tíz centi széles, fehér szaténszalaggal átkötött köteget. – Nyisd ki! Jim villámgyorsan kioldotta a masnit, kigöngyölítette a bőrt. Egy tőr volt benne. Egy üvegből készült tőr. – Ne érj hozzá a tőrhöz! – mondta Eddie. – Mi a fenét akarsz ezzel csinálni? – követelte Vin. – Fel foglak vele nyitni – mutatott az égő gyertyák alkotta körre. – Spirituális operációt végzek, és mielőtt megkérdeznéd, a válaszom igen. Rohadtul fog fájni. De amikor végzünk, nem marad utána se sebhelyed, se semmi. Most pedig feküdj le, a fejeddel észak felé.

498

Vin az őt bámuló három arcot figyelte. Mindegyikük arca sötét volt, és halálosan komoly Főleg Eddie–é. – Még sohasem láttam ilyen tőrt – motyogta Vin, mialatt a szúrófegyvert nézte. – Kristályból készült – válaszolta Eddie, mintha tisztában lenne azzal, hogy Vinnék kell egy–két perc, hogy összeszedje magát a szertartáshoz. – Oké, fújd ki magad, de ne sokáig húzzuk az időt! – Rápillantott a barátjára. – Jim? Maradj Marie–Terese mellett. Valójában te végzed a szertartást, de jelenleg csak megfigyelőként veszel részt. Ha kritikusra fordul a helyzet, te felelsz a nőért. – Gondolatolvasó vagy? – kérdezte Vin. – Áá, dehogy. Viszont, ha a helyedben lennék, így gondolkodnék. Na, akkor belecsaphatunk a sűrűjébe? Nem tudom, hogy Adrian meddig lesz még képes feltartani a démont. Vin Marie–Terese szemébe nézett, és remélte, hogy megérti a kimondatlan szavait is. Amikor a nő igenlően bólintott, mintha tökéletesen tisztában lenne a gondolataival, Vin belépett a sóval rajzolt körbe, és lefeküdt a közepére. Eddie becslése teljesen helyesnek bizonyult: Vin talpa az energiamező szélét súrolta, a feje pedig pont az északi irányba mutató gyertyáig ért. – Csukd be a szemed, Vin! Vin egy utolsó pillantást vetett Marie–Terese–re, majd lehunyta a szemhéját, s megkísérelte ellazítani a testét. A kemény talaj nyomta a lapockáját, a fenekét és a sarkát, szíve pedig majd' kiugrott a helyéről. Az egészben az volt a legfélelmetesebb, hogy nem látta, mi történik – nemcsak hogy elszigetelve érezte magát, de minden egyes zaj a sokszorosára nőtt a fülében. Saját légzése, Eddie léptei, a meztelen teste fölött elsuttogott furcsa szavak. Mind idegőrlő hangerővel hangzottak fel. 499

Vin rövid időn belül elveszítette a türelmét. Itt fekszik a földön kiterülve, mint egy elfogyasztásra várakozó étel. Ráadásul Marie–Terese előtt, aki kétségkívül... Egy finom remegés érkezett a padló alól. A hangvillához hasonlóan, Vin először a tenyerében érezte a visszaverődést, majd a lábában. Utána befelé folytatódott a rezgés, a teste középpontja felé haladtak a koncentrikus körök. Ahogy magába szívta a ritmikus hullámzást, finom szellő csiklandozta a szőrt a karján, a combján és a mellkasán. Vajon kinyitotta valaki az ablakot? De nem... Elkezdtek forogni a dolgok. Hogy ő maga vagy a szoba kezdett–e el körbeforogni, abban nem volt biztos. De a hullámzás és a szellő hirtelen egyesült, ahogy körülötte örvénylettek – vagy ő maga örvénylett? Vin képtelen volt megkülönböztetni a kettőt egymástól. Akárcsak lavinaomláskor, egyre nőtt a sebesség. Vin gyomra erősen gondolkodóba esett, hogy visszaköszönjön–e a vacsorára evett szendvics vagy sem. Mielőtt kidobta volna a taccsot, a körhintázás véget ért, és azonnal súlytalannak érezte magát. A forgás abbamaradt, és hála istennek, meleg levegőben lebegett. Mély lélegzetet vett, a görcs feloldódott a gyomrában, karjából és lábából kiállt a feszültség, az izmai elernyedtek. Aztán visszatért a látása. Te jó ég, lehunyt szemmel is fehér fényt észlelt. A forrása valahol alatta lehetett, mert keresztülhatolt a padlódeszkákon – amin elvileg feküdt –, és teste mintát rajzolt az átszűrődő világításba. Eddie arca jelent meg a látómezejében. A férfi szája szavakat formált, és bár Vin nem hallotta a hangját, ennek ellenére a szavak az elméjébe vésődtek. Végy egy nagy levegőt, és maradj teljesen mozdulatlan!

500

Vin bólintani akart, de Eddie tagadólag rázta a fejét. Gondolatban az oké szócskát üzente neki. Eddie nagy kezébe fogta a kristálytőrt, és Vin mellkasa fölé emelte. Ahogy a fehér fényben megfürdött a penge, egész hosszában ragyogó színorgiát tükrözött: rózsaszín, halványkék, fakó sárga, vérvörös, királykék, sötét ametiszt, minden színárnyalatot ki lehetett venni. Vin fejében megfejthetetlen és kibetűzhetetlen szavak jelentek meg, miközben Eddie egyre gyorsabban és gyorsabban kántált. . Vin lélekben mindenre felkészült, és tekintetét a borotvaéles penge hegyére szegezte. Szíven fogja szúrni. Egyszerűen érezte, hogy ez fog következni. Amikor a penge elkerülhetetlenül lesújtott, a pillanat gyorsabb volt egy szívdobbanásnál és hosszabb egy évszázadnál is – a becsapódás ereje pedig felülmúlta minden várakozását. Abban a pillanatban, hogy a tőr a húsába vájt, Vin minden idegszálával tudatában volt a fájdalomnak. Ezután Eddie felvágta. Vin felkiáltott, ahogy a mellkasát a szegycsontnál kettéhasították, a gerince ívbe feszült. Homályosan tudatában volt annak, ami történt: Eddie szavakat motyogott, majd fénylő keze belenyúlt Vin kínjainak központjába. Az agónia ekkor még elviselhetetlenebbé vált. Eddie keze kutatott valami után, majd a markába szorította, és húzni kezdte. Akármit is fogott és rángatott Eddie, nem akart kijönni Vin testéből. A bordáira és a tüdejére nehezedő hatalmas nyomástól hirtelen elakadt a lélegzete. Fulladozva levegő után próbált kapkodni, mialatt Eddie végig a mellkasában kotorászott.

501

Aztán újra kiáltott. Aminek nem volt értelme, hiszen nem volt levegő a tüdejében. Mialatt a démonűzés folyt, Vin az életben maradásért küzdött, nem a maga kedvéért, hanem Marie–Terese–ért. Nem halhat meg a szeme előtt. Ma este nem halhat meg. Egyszerűen nem... Eddie szorítása azonban nem enyhült, és az a valami is ragaszkodott a bent maradáshoz, Vin pedig a végéhez közeledett. A szíve először úgy vert, mint egy kalitkába zárt madár, aztán egyre gyengébben... végül a szívdobbanása is abbamaradt és megállt. Megpróbálta újra életre kelteni a testét, de kifogytak az energiatartalékai. Hiába akart az elméje és a lelke tovább küzdeni, a teste feladta. Ebben a pillanatban azonban megenyhült a gonosz szorítása. Csupán leheletnyi könnyebbséget érzett, mintha a tapadó indák egyike váratlanul elszakadt volna. Majd még egy szétpattant, aztán még egy, és egy egész köteg. Végül... Sivító csikorgással, mintha fémet hasítanának ketté, baljós sötétség emelkedett ki belőle. Eddie ettől szabadította meg, ezt tépte ki a testéből... és Vinnék az volt az első gondolata, hogy nélküle egész súlytalannak érzi magát. A második pedig az, hogy még mindig haldoklik. Vint a fehér fény mentette meg. Mintha megsejtette volna, hogy az élete egy hajszálon függ, ismét lélegezni kezdett, új életre kelt az őt betakaró világosság meleg fényétől. A fájdalom a múlté lett, a fény mindenestül kitörölte belőle. Mintha a kínzó érzés soha nem is létezett volna. Vin szabadon szárnyalt, légiesen, átlátszóan és megkülönböztethetetlenül az őt körülvevő tárgyaktól. A megkönnyebbüléstől és a hálától elragadtatva felzokogott. 502

Huszonhárom éve először egyedül volt a bőrében. Jim kénytelen volt megosztani a figyelmét. Akárhányszor egy kocsi haladt el a ház előtt, tekintete az ablakon át az utcára tapadt. Valami zajt csapott a ház körül? Megroppant egy faág? Szellő rezegtette az ablaküveget? Jim koncentrálóképessége egy pillanatra sem lankadt. Arra számított, hogy Devina bármelyik percben beronthat. Ezzel egy időben a szoba közepén folyó szertartás is magával ragadta. Soha az életben nem tapasztalt még ehhez foghatót. Attól kezdve, hogy a padló elvált Vin testétől, és a semmiből felfénylett a fehér fénycsóva, a férfi teste sötét árnyékká vált, amit a világosság vett körül. Aztán Eddie felkapta a tőrt. Istenem, az a tőr... A legszebb dolog, amit Jim valaha is látott: ahogy megmártózott a fényforrásban, élénk színek spektruma tárult a szeme elé. Az árnyalatok olyan élesek és tiszták voltak, mint amikor gyerekkorában először fedezte fel a színeket. Viszont a küzdelem... le merte volna fogadni, hogy Vin a halálán van. A férfit a ragyogó fény tartotta. Eddie mellkason szúrta, aztán benyúlt a sebbe. Olyan erővel feszült neki annak a valaminek, mintha egy kocsit akarna kihúzni a mocsárból. Vin velőtrázó kiáltása messziről hallatszott, a teste megfeszült, ordított fájdalmában. Ebben a pillanatban Marie–Terese leugrott az ágyról, hogy a férfihoz rohanjon, de Jim derékon ragadta. Ösztönösen érezte, hogy nem szabad megszakítaniuk a szoba közepén folyó szertartást. A közbeavatkozás nem szerepelt a játékszabályban. Vin lelkét műtötték, és a rákos daganatot el kellett távolítani. Még ha a férfi életét veszti is, akkor is helyesen jártak el.

503

Jim a lehető leglazábban tartotta Marie–Terese–t, és a nő nekifeszülve, körmét a karjába mélyesztve nézte a történéseket. Mindketten tehetetlenek voltak, nem tudták befolyásolni a végkimenetelt. A dolog Eddie–n, Vinen és a sors kegyén állt vagy bukott. Aztán megtörtént. A harcban Eddie kerekedett felül – a karja meglazult. Akármit rángatott is, az a valami kezdte beadni a derekát. Először apránként, aztán egy végső, robbanásszem robajjal kiszakadt Vin mellkasából, a bukott angyal pedig a hátsójára esett. Nem volt idő ünnepelni. Amint az a sötét fekete akármi kiszabadult Vinből, és szabadon lebegett a levegőben, a gonosz–kinézetű árnyalak azon nyomban Marie–Terese–t szemelte ki célpontnak, és a nő felé suhant. A levegő valósággal fodrozódott körülötte. Mintha még több erőt nyerne, az árnyék összesűrűsödött, és még feketébbé vált. Jim a háta mögé lökte Marie–Terese–t, és a falnak passzírozta. Előkapta a kristálypisztolyt, és elhúzta a tartályon lévő zárat. A benne lévő folyadékot mind a nőre locsolta, amíg az orra hegyétől kezdve a haj tincsei végéig mindenhonnan az a lé csöpögött. Azt kívánta, bárcsak egy vödörrel lenne nála. Ezután megpördült, és felkészült arra, hogy az árnyék beléjük vágódjon. A becsapódás sem volt leányálom. Amikor a lénynek nem nevezhető füstszínű valami hozzáért a bőréhez, Jim úgy érezte, hogy ezer darázs szúrt belé. Marie–Terese felsikoltott... Nem, nem ő sikoltott. Az árnyalak atomjaira hullott szét, mintha egy zsák sörétet szórtak volna szét a padlón. A nyomorult aztán újra összesűrűsödött, de még egyszer nem próbálkozott. Elsüvített egy ablak felé, amelynek nem szórták be sóval a párkányát. Az ablaküveg hangos robajjal szilánkokra tört, a másvilág egy 504

pillanatra összekeveredett Caldwellel, és az egész ház visszhangzott. Ugyanebben a pillanatban, az energiakört megvilágító fény eltűnt a szobából, és a távozása még az előbbinél is hangosabbra sikeredett: akkora hangrobbanás volt, hogy Jim dobhártyája pukkant egyet, az öltözőasztal feletti tükör pedig szilánkokra tört. Az energialöket hanyatt vágta Eddie–t, aki a csukott ajtónak csapódott. A sápadt, reszkető és verítékben úszó Vin ismét láthatóvá vált a szoba közepén. Az oldalára fordulva, térdét a mellkasához húzva összegömbölyödött. Marie–Terese kiszabadult Jim karjából, és odarohant hozzá. – Vin? – kérdezte, mialatt hátrasimította a férfi homlokából a haját. – Ó, te jó ég, hiszen jéghideg a bőröd! Valaki adja ide a paplant! Jim lekapta az ágyról a takarót, majd a nő kezébe nyomta. Ezután Eddie–hez sétált, hogy megvizsgálja az ájult férfit. – Jól vagy, nagyfiú? Eddie? A fickó nyomban észhez tért, és tekintete úgy cikázott körbe, mintha pillanatnyilag nem is tudná, hogy hol van. Még félig kómásan is a markában szorította a kristálytőrt, ökle olyan fehér volt, hogy valószínűleg egyenként kellett volna eltörni az ujjait ahhoz, hogy kiszedjék a kezéből a fegyvert. Eddie arckifejezése nem volt elégedett. Amikor megpróbált felállni, Jim a hóna alá nyúlt és felsegítette. – Nem úgy nézel ki, mintha jól sikerült volna a démonűzés. Eddie szippantott egy–két mély levegőt. – Vin tiszta... mellesleg jó ötlet volt, hogy Marie– Terese–t bőrig áztattad.

505

– Köszi. Gondoltam, így hatékonyabb lesz. – Jim Eddie háta mögé simította vaskos hajfonatát. Nem fért a fejébe, hogy Eddie miért vág olyan képet, mintha elvették volna a kedvenc játék mackóját. – Haljak meg, de nem értem. Most mi a probléma? Eddie a kitört ablaküvegre nézett, és megcsóválta a fejét. – Túlságosan könnyen ment. Jézusmária! Ha ez volt a sétagalopp, akkor vajon milyen lesz a vérre menő bunyó ezzel a ribanccal?

506

Harminckilencedik fejezet Saul kábultan felhajtott a kocsibejárójára, majd leállította az autót. A garázsra felszerelt lámpa fényében belenézett a visszapillantó tükörbe, és oldalra biccentette a fejét. Megvágott ujjával megérintette a füle melletti kopasz foltot, és visszaemlékezett, ahogy a hátsó ülésen a nővel szeretkezett. Lefeküdt vele. Öt éve, hogy lesittelték, és azóta most először volt nővel. Miután véget ért az aktus, és elernyedt alatta, ahelyett, hogy nyugodtan és kényelmesen hevert volna, sokkal inkább csapdában érezte magát, és furcsa letargiába esett. A nő ekkor előkapta az ollót. Villámgyors mozdulatait még teljesen éber állapotában sem tudta volna megállítani. Levágott egy hajtincset, lenyisszantott egy darabka bőrt. Miközben a férfi még mindig benne volt, összedörzsölte a hajat a vérrel, majd leszállt róla, és keze eltűnt a szoknyája alatt. Majd a férfit a taxi hátsó ülésén hagyta, ott, ahol a magáévá tette. Még az ajtót sem csukta be maga után. Habár a hűvös levegőtől libabőrös lett a bőre, Saulnak szüksége volt egy kis időre ahhoz, hogy összeszedje magát, és feje fölé nyúlva behúzza az ajtót. Miután felhúzta a cipzárját, megadta magát a fáradtságnak. A diszpécser recsegő hangját figyelmen kívül hagyva, még az sem izgatta különösebben, hogy a belvárosban fényes nappal sem életbiztosítás, ha az ember ilyen kiszolgáltatottan ücsörög a járművében. 507

Az álma hátborzongató volt. Még most, a homályban is hátra–hátranézett, hogy nincs–e valaki a hátsó ülésen. Természetesen senki nem volt ott... hiszen amint a kormány mögé ült, bezárta a kocsi összes ajtaját. Aknában egy rothadó szörnyeteg tette magáévá, aki a taxijába beszálló nő volt, meg nem is... és a rémálomban valamilyen alkut kötött vele. De arra már nem emlékezett, hogy milyen viszonzást kapott azért, amit neki adott. A szeretett nő... a szeretett nővel volt kapcsolatos. Két fiatal huligán ébresztette fel. Kinyitották a taxi első ajtaját, és a hátizsákjában meg a kabátjában kutakodtak. A keze önálló életet élve hirtelen előrenyúlt, és elkapta a kormány mögött ólálkodó fiú lófarokba fogott haját. Miközben erősen a markába szorította, rá kellett döbbennie arra, hogy ezerszer erősebb lett, mint az álom előtt volt. Erősebb, és javult az összpontosítása is. Úgy érezte magát, mint... egy gyilkológép. Az anyósülésen lapító kölyöknek mindössze egy pillantást kellett vetnie Saul brutális arcára, aztán lábát a nyakába szedve halálos iramban elinalt. Saul a hátsó ülésre rángatta a lófarkas fiút, és addig csavarta a nyakát az egyik irányba, amíg egy reccsenést nem hallott, és a keze közt fekvő test ellazult. A hullát otthagyta, hogy a leparkolt taxi mellett hűljön ki. Amikor felpillantott, egyenesen egy biztonsági kamerával nézett farkasszemet. Micsoda szerencse! A bekapcsolt állapotot jelző piros LED–lámpa nem villogott. Tehát se ő, se a nő, se pedig a két kölyök nem került videofelvételre. Ez nem szerencse, súgta neki egy belső hang. Az alku része.

508

Es ekkor összeállt a kép. Azt akarta, hogy a vizslató szemek ne kövessék minden egyes mozdulatát, és gondtalanul tehesse, amit csak akar. Nem akarta elrejteni a fegyvereket, elfedni a nyomokat, álcázni magát. Így hát minden kívánsága teljesült. Beült a kormány mögé. Súly nehezedett rá, ugyanakkor mámoros állapotban érezte magát, és ekkor döbbent rá, hogy a motor azóta megy, hogy a nő itt hagyta a kocsiban. Akkor hogyhogy nem fulladt meg szén– monoxid–mérgezéstől? Kint hideg volt, a ventillátor pedig egész végig fújatta a meleget. Kezével a kormánykereket markolta, és mellkasa közepéről rögvest késztetést érzett, hogy melyik irányba induljon. Menj haza! Csak ennyit tudott, és pontosan így cselekedett. A belvárosból a külvárosba hajtott, miközben meglehetősen lazán vette a közlekedési szabályokat, pedig a korábbi gyilkosságok után olyan törvénytisztelő polgárként viselkedett, mint a helyi tiszteletes úr kedves neje. Most azonban a testében áramló furcsa erő ellenére, patthelyzetben érezte magát: mint egy motor, amit nem tettek sebességbe. Mást sem tudott csinálni, mint előre bámulni. Agyának sötét, hátsó zugában, aggasztotta egy kicsit a tény, hogy egyáltalán nem izgatja magát amiatt, ami harmadjára is egy sikátorban történt. A taxit a központban kellett volna hagynia, aztán pedig felszívódnia. Az álmok világa mind szép és jó, de csupán ábrándot kergetett, nem a valóságban élt. Mindenkit elkapnak egyszer... Téged nem. Többé már nem. Menj be a, házba! A gondolat olyan tisztán csendült fel a fejében, mint a hajnak csendben megkonduló harangszó. Kinyitotta az 509

ajtót, kiszállt a kocsiból és körbenézett. Még mindig nehezen fogta fel, miféle változáson ment keresztül. Máshogy érezte magát a bőrében, és ez akármilyen jó érzéssel is töltötte is el, úgy érezte magát, mint a lottó ötös nyertese, aki még nem mutatta be a nyerő szelvényt. Mi lesz, ha hirtelen minden elillan? Ha valaki mögé lopódzik, és... Emiatt nem kell aggódnod. Menj be! Miközben előszedte a kulcsait, észrevett egy kisteherautót, ami a szomszéd ház előtt parkolt. De nem vesztegette rá a figyelmét, hiszen be kellett mennie a házba. Amikor az előszobában álldogált, tekintete az üres nappalin át a konyhába vándorolt, ahol McDonald's–os zacskók, pizzás dobozok, és üres kólás üvegek hevertek a földön. Na, most mi legyen? Nem volt éhes, nem volt szomjas, fáradt sem, és az istennek sem tudta megérteni, hogy minek kellett bejönnie a házba. Várt. Nem érkezett sugallat, úgyhogy mint munka után mindig, felment az emeletre. Amint belépett a hálószobába, a szobor új energiát adott neki, és segítette az összpontosításban. Előrerohant, és térdre borult a Marie–Terese–t megszemélyesítő alak előtt. Keze közé fogta a márványarcot, és a tenyeréből sugárzó hő felmelegítette a hűvös követ. Ekkor ismét felrémlett neki az alku. Átfutott rajta a taxijába szálló nő hangja. Csekély árat kell fizetned szived leghőbb vágyáért cserébe. Jól tudom, mit kell tenned ahhoz, hogy megszerezd és magad mellett tartsd a nőt. Es én gondját viselem annak, aki hozzám tartozik. Nem engedem, hogy valaha is bajod essék. Mindörökké. A szíved leghőbb vágyát kaphatod meg. Csak öld meg, és a tiéd lesz. – Igen – mondta a szobornak. – így lesz... szerelmem. 510

Mindössze annyit kell tennie, hogy a nő házához megy, és valahogy bejut. Valamilyen úton–módon közel kell férkőznie Marie–Terese–hez, hogy... Ekkor egy betört ablak csörömpölésére kapta fel a fejét. Amikor a szomszéd ház ablaka szétrobbant, akkora erővel tört szét, hogy a szilánkok Saul házának falára hullottak, csak úgy kopogott az alumínium burkolat. A függöny kilibbent a robbanás okozta lyukon, mintha a benti nyomás nagyobb lett volna, mint külső. És ekkor Saul meglátta a szeretett nőt. A mennyezeti lámpa fényében Marie–Terese bájos arca eltorzult a borzalomtól és félelemtől, miközben az ablaküveg helyén tátongó lyukat nézte. A haja és a ruhája csuromvizes volt, az arca pedig hófehér – amitől még jobban hasonlított a szoborra. A férfi ámulatba esve nézte szíve választottját, és cseppet sem aggódott amiatt, hogy a nő netalán meglátja. Mivel sötétben volt, sem a nő, se pedig a vele lévő két férfi nem vette észre. Az egyik férfit felismerte abból az iszonyatos klubból. Ő és a barátja verekedtek össze a két egyetemista kölyökkel, akiket Saul kinyírt a sikátorban. Ne vesztegesd az időt. Menj... menj... Saul talpra ugrott, kirohant a hálószobából, majd le a lépcsőn. Egész végig a taxijában ülő nőn csodálkozott. Erős volt. Igazi erő volt a birtokában. Mindössze egy pillanat volt, hogy a taxi ülésén lehajolva, kibányássza a vezetőülés alatt lévő fegyvert. Marie–Terese takaróba bugyolálta Vint, és a karjába vonta. A férfi tehetetlen teste olyan hideg volt, mint a jégcsap, csak úgy sugározta magából a hideget. A bőrét dörzsölgette, hogy egy kis meleget csiholjon a testébe, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. A férfi

511

sokkos állapotba került, ezért Marie–Terese nehezen tudta tartani rángatózó testét. – Sss... – Megsimogatta a hátát, mert az volt a keze ügyében. – Itt vagyok. Ettől rögtön alábbhagyott a remegés. Marie–Terese megnyugodott, hogy a férfi nem kapott újabb rohamot. – Vin, gyere ide. – Magához húzta, ő pedig azonnal odabújt hozzá, és magához ölelte. Amikor a férfi az oldalába fúrta az arcát, Marie– Terese egyszerűen nem tudta elhinni, minek is volt a szemtanúja, habár semmi kétsége nem volt afelől, hogy megtörtént. Azzal is tisztában volt, hogy a valós történéseknek csak a tört részét látta. Szerencsére Eddie csak eljátszotta a tőrdöfést, és a penge hegye közvetlenül Vin szegycsontja fölött megállt. De a kínszenvedést mindkét férfi kétségkívül valósnak élte meg, miközben küzdöttek. És azután... hát, nem igazán tudta követni az eseményeket. Eddie hátraesett, mintha kitépett volna valamit Vin mellkasából, és akkor Marie–Terese–t heves rémület töltötte el, amit semmivel nem tudott megmagyarázni – legalábbis az elején nem. De ez gyorsan megváltozott. Érezte, hogy egy gonosz szellem rá összpontosítja a figyelmét, amikor nekitámadt, Jim a háta mögé lökte, és lelocsolta egy tenger illatú oldattal. Miközben csöpögött róla a víz, a gonosz árnyék mintha szétrobbant volna, és ezután kitört az ablak. Vin megfordult a karjában, és az arcába nézett. – Jól... érzed... magad? Úgy vacogott a foga, hogy alig bírta kinyögni a szavakat. – Igen, jól. – Vizes vagy. Marie–Terese hátrasimította a nedves haját. – Azt hiszem, ez mentett meg. 512

Eddie az ágyon fekve megszólalt. – Így van. Szép munka volt, Jim. Jim csak bólintott, és sokkal inkább Eddie állapota miatt aggódott, semmint a bókokat fogadta. – Biztos vagy benne, hogy nincs szükséged semmire? – Most Adrian miatt kell aggódnunk. Devina nem bukkant fel, és Ad sincs itt. Szóval ez... Elég nagy baj, gondolta Marie–Terese. – Elég nagy baj – fejezte be helyette Jim a mondatot. – Akkor megyek, és újra feltöltekezem a varázslével. Amikor az ajtót kinyitva a fürdőszoba felé indult, Vin nyögött egy nagyot, s megpróbált felülni. – Várj, segítek! – mondta Marié–Terese, átölelte a férfi felsőtestét, és ülő helyzetbe húzta. Vinnék végül sikerült egyedül is ülve maradnia, ekkor kirántotta a takarót a csípője alól, és bebugyolálta. Vin lesimította a haját. – Végeztünk? Mármint... szabad vagyok? Eddie felállt. – Nem egészen. Addig nem, amíg vissza nem szerezzük a gyémántot. – Abban tudok segíteni? – Ha újra nálunk lesz, akkor megszabadulhatsz tőle. Vin megpróbált felállni. Marie–Terese még épp időben elkapta, amikor megingott. – Jól vagyok – mondta a férfi, s biztatóan megölelte. Na nem mintha ez a nőt túlzottan megnyugtatta volna. Mégis, úgy tűnt. Vinnék fontos, hogy bebizonyítsa: kezd visszatérni az ereje. Ezért elengedte, hadd egyensúlyozzon megbicsakló lábán, de egy karnyújtásnyira készenlétben állt, ha elvágódna. De nem így történt. Vin körbearaszolt a szobán, mintha most tanult volna járni. Aztán az öltözőasztal tetején heverő ruháihoz lépkedett. 513

Marie–Terese nem akarta az aggódó tyúkanyó látszatát kelteni, ezért a kitört ablakhoz lépett. Fejében kérdések kavarogtak, s minden gondolata összekuszálódott. Az üvegtábla szilánkosra tört, a tolóablakban csak az üvegcsonkok fityegtek. Odalent a fold üvegszilánkokkal és fadarabkákkal volt tele. – Lépj el az ablaktól! – mondta Eddie, miközben felé indult. Aztán hatalmas testével arrébb hessegette. –Nincs lezárva, ami annyit jelent, hogy... Eddie–nek elakadt a lélegzete, és a torkához kapott, mintha valaki megragadta volna hátulról, az üveg helyén tátongó lyukon át. Valami erő kifelé húzta, s a feje és a válla már kint volt az ablaknyíláson. Marie–Terese megfogta a karját, hogy visszatartsa – de csak annyit sikerült elérnie, hogy őt is kifelé húzták. – A... tőrt... – zihálta Eddie. Minden lassított felvételbe csapott át, mialatt Marie– Terese hátrakiáltott. Szerencsére Jim már rajta volt, és a folyosóról berohanva a kristálytőr után kapott, utána pedig Eddie kinyújtott kezébe nyomta. Abban a pillanatban, hogy marokra fogta a fegyvert, Eddie összevissza forgolódott, és az ablakon kívül lévő valamit döfködte a pengével. Marie–Terese Eddie egyik lábára kulcsolta a kezét. Jim pedig medvemódra körülölelte a nagydarab férfit. Vin a szekrény tetején heverő fegyvere után nyúlt, s a rosszfiút keresve, az ablak irányába szegezte. A nő csak remélni merte, hogy nem őket találja... Ekkor a szoba túloldalán lévő nyitott ajtón át meg– pillantott egy férfit, aki felfelé lopakodott a lépcsőn. Néma csendben, összpontosítva osont feléjük. Ahogy elfordította a fejét, egymás szemébe néztek. Saul volt az... az imacsoportból. Vajon mit csinál...

514

A férfi ekkor felemelte pisztolyt tartó kezét, és egyenesen rá célzott. – Szívem választottja – mondta mély tisztelettel a hangjában. – Most és mindörökre az enyém vagy. És az automata fegyver eldörrent. Vin kiáltott valamit, de Jim volt az, aki a golyó elé vetette magát. Egy atléta kecsességével a levegőbe szökkent, hogy a nőnek szánt töltényt a mellkasával fogja fel. Egy pillanat volt, de Marie–Terese soha az életében nem fogja elfelejteni, ahogy a férfi háttal neki, szélesre tárt karral, szemben a pisztolyt tartó alakkal, az egész testével őt védte. Eddie az ismeretlen erővel való harc közben kinyújtotta a kezét, és pont mielőtt kiesett volna a lyukon, megmarkolta a nő pulóverét, és kibillentette Marie–Te– rese–t az egyensúlyából, mire a nő elesett, és Jim izmos teste alatt ért földet. Ekkor dördült el a második lövés.

515

Negyvenedik fejezet Vin letargiája azon nyomban elillant, amint világossá vált, hogy Eddie bajban van. Már félig felhúzta a nadrágját, amikor zavar támadt az ablaknál. Első gondolata Marie–Terese volt – csakhogy nem őt fojtogatta egy láthatatlan erő. Azonban Jim rögvest a helyzet magaslatán állt, és bajban lévő társának nyújtotta a kristálytőrt. Aztán minden erejével megragadta Eddie–t, hogy ne essen ki. Vin a ruha halomban rejlő fegyvere után kapott. Hüvelykujjával kibiztosította, majd az ablak mentén tolongó sokaságra célzott. Fogalma sem volt arról, hogy mire is kell céloznia, ezért egyenletesen és biztosan tartotta a fegyvert... Marie–Terese arckifejezése azonban megváltozott. A korábbi elszántság helyét a megdöbbenés vette át, miközben a folyosó felé nézett. Volt még valaki a házban. Vin mezítláb megperdült a tengelye körül, és felmérte a helyzetet. Egy kopaszodó szőke férfi épp befordult a lépcső tetején, aztán a hálószoba felé tartva a fegyverét, célzott. Egy szempillantás múlva meghúzza a ravaszt, a golyó pedig a levegőt átszelve egyenesen Marie–Terese felé süvített. – Ne! – ordította Vin, amikor eldurrant a lövés. A szeme sarkából látta, ahogy Jim a nő elé ugrik, s testével elállja a száguldó ólomgolyó útját. A lövés mellbe találta. A becsapódás ereje hátralökte, egyenesen a nőnek. Vin első gondolata az volt, hogy le kell terítenie a támadót, és egy pillanatig sem habozott. Körbefordította a fegyvert. Egyedül úgy tudta növelni a túlélési 516

esélyeiket, hogy nem ad második lehetőséget a fickónak a tüzelésre. Habár volt egy olyan sötét gyanúja, hogy Jim többé nem fog felkelni. Célzott, és kilépett a folyosóra – szemtől szembe kerülve egy hála jó hét centivel alacsonyabb férfival. A nagy kérdés az volt, ki húzza meg előbb a ravaszt. A meglepetés Vinnék kedvezett – a behatoló naivan azt feltételezte, hogy csak három ember tartózkodik a szobában. ! Vin azon nyomban meghúzta a ravaszt. A lövés a mellén érte a férfit, egyenesen a szívébe hatolt. A lövés erejétől a betolakodó elvétette a célzást, de ő is meghúzta a ravaszt. A golyó Vin vállába fúródott. Szerencsére a balba. Amikor a támadó hanyatt vágódott a padlón, és a fegyvere kirepült a kezéből, Vin újfent felhúzta a fegyvert, aztán beleeresztett egy golyót, majd még egyet és még egyet. Gyakorlatilag a nullára csökkent az esélye annak, hogy a férfi még egyszer felemelné a karját. Minden egyes találattól megrándult a teste, keze és lába a padlón csapkodott. – Marie–Terese, megsérültél? – kérdezte Vin, amint elhalkult a lárma. – Nem... de ó, édes istenem... Jim alig lélegzik. Eddie meg kiesett az ablakon. Vin kezéről csurgott a vér, s amint átlépett a hullán, a férfi farmerját is beszennyezte. A fegyverét lerúgta a lépcsőn. Nem bízott benne, hogy a gazember tényleg meghalt, s nemcsak tetteti a halált. A fegyvert egyre inkább elfehéredő arcára szegezte. – Vedd elő a mobilod! Hívd a mentőket! – utasította a nőt. – Már ki is cseng – kiáltotta Marie–Terese válaszul. 517

Vin legszívesebben hátrafordult volna, hogy két szemével ellenőrizze le, a nő valóban nem sérült–e meg, de nem kockáztatott. Ki tudja, ki jöhet még be a házba? Mellesleg a behatoló mellkasa alig észrevehetően, de még mindig emelkedett és süllyedt. A másodpercek percekké nyúltak, és Vin örömmel látta, hogy a férfi jelentéktelen arca lassan teljesen elveszti a színét. De vajon ki volt ő? Ha egy golyó meg tudta állítani, minden bizonnyal ember volt. A nyitott ajtón át hallatszott Marie–Terese hangja. – Igen, lövöldözés történt. A cím a következő... Két, nem, három férfi megsebesült... mentőre van szükségünk, azonnal. Marie–Terese Boudreau. Igen... igen. Igen... nem, nem ez a lakhelyem... A behatoló szeme hirtelen kipattant, és Vin a férfi halványbarna szemét bámulta, amely valami mást nézett mereven, mint ami előtte volt. Hamuszürkében játszó ajka megremegett. – Ne.................. – A szót hosszan elnyújtotta egy elborzadó sóhajtásban, mintha ahhoz képest, amit maga előtt lát – bármi legyen is az –, a legdurvább rémálom is könnyű vígjátéknak tűnne. Még egyszer sivítva a tüdejébe szívta a levegőt, megborzongott... és meghalt. Az arcára ráfagyott az iszonyat, a szája szegletéből vékony sugárban szivárgott a vér. Vin egy párszor megrugdosta a merev lábat, majd a fülét hegyezve figyelt. Csak a lépcsőn susogó szelet hallotta, de sehonnan nem jött más hang. Lassan hátrált, bal kezéből a jobba vándorolt a fegyver. Hátha mégis felbukkan valaki a lépcső tetején. Vagy kiugrik az egyik ajtónyílásból. A hálószobában szélesre tárta a karját, és Marie– Terese odaszaladt hozzá, hogy megölelje. A nő minden 518

ízében remegett, de egy pillanatig erősen szorította a férfit. Vin a szemébe nézett, s határtalan tiszteletet érzett iránta. – Megpróbálod újraéleszteni Jimet? – kérdezte. –Vagy inkább a fegyvert fognád... – Nem, inkább újraélesztem. – Marie–Terese letérdelt, és a férfi szájához hajtotta a fülét. – Még lélegzik, de csak épphogy. Lekapta magáról a pulóverét, összegyűrte, és a Jim mellkasán lévő vérző sebre nyomta. Közben a pulzusát mérte. – Alig ver a szíve... de azért érzem. A mentő öt percen belül ideér. Ami a jelenlegi helyzetben kész örökkévalóságnak tűnt. – Én vagyok az – szólt fel egy rekedt hang a földszintről. – Eddie? – kiabált ki Vin. – Jimet eltalálták. A lépcső tetején felbukkant Eddie, és pont úgy festett, mint akin három kamion ment át. Előrebicegett, s lenézett a behatolóra. – Hát, ez eléggé halott. Jim hogy van? – Jól – suttogta Marie–Terese, miközben a férfi arcát simogatta. – Ugye, Jim? Jól vagy, és hamarosan meggyógyulsz. Minden rendben lesz, szépen helyre fogsz jönni... Vin az ágyra tette a fegyvert, majd Jim másik oldalára térdelt, ugyanolyan testhelyzetben, mint Marie–Terese, tükrözve egymást. A földön heverő férfi felé nyújtotta a kezét. – Megmentett – mondta a nő, finom kezével Jim vastag karját simogatva. – Megmentettél, Jim. Nélküled már halott lennék... ó, édes istenem, megmentetted az életem... 519

Vin végignézett Jim széles mellkasán, és orvosi diploma nélkül is meg tudta állapítani, hogy a seb halálos. Jim ugyanolyan nehezen szedte a levegőt, mint korábban a támadó, s hamarosan ő is követi majd a betolakodót. Aggasztó mértékben halványodott az arca, ami azt jelentette, hogy belső vérzése van. A világon semmi mást nem tehettek érte, mint hogy várták a hordággyal érkező felmentő sereget. Amíg Jim magától lélegzett, nem éleszthették újra, különben is az átszakadt artériának nem tett volna jót a nyomkodás. Életében most először, Vin azért imádkozott, hogy minél előbb felsivítson a sziréna hangja. . Jimet már korábban is meglőtték. Meg is késelték. Egyszer még fel is akasztották. Sebesült már meg ökölharcban, feszítővasas bunyóban, rugós bicskától, és meg is rugdosták. Egyszer egy golyóstollal döfték le. Viszont a fent említett szituációk mindegyikében biztosan tudta, hogy túl fogja élni. Nem számított, hogy mennyire fájt, mennyire vérzett, milyen brutális volt a fegyver, tudta, hogy nem halálos a sebe. Most ugyanezzel a bizonyossággal tudta, hogy a mellkasába csapódott golyó olyan pusztítást végzett, ami egyenesen a sírba teszi. Milyen fura, nem is fájt annyira. Éles fájdalmat érzett, és gondot jelentett a levegővétel – amit annak tudott be, hogy a tüdeje lassan megtelt vérrel. Vagy ez, vagy pedig a hasürege kapott léket. De összességében kényelmesen érezte magát. Talán egy kicsit hűvös volt, de azért többnyire jól elvolt. Szóval nyilván sokkot kapott. Az a kis golyó pedig lyukat ütött egy artériába. Jim ösztönösen kinyitotta a száját, de nem azért, hogy imádkozni kezdjen, vagy hogy a mentősök után rimánkodjon. Lassan megfulladt a saját testében: röviden és velősen ennyi. 520

Igazából ez nem is volt olyan rossz végkifejlet. A négy fickónak köszönhetően jól tudta, hogy hamarosan találkozik az anyjával. És a bájos szőke lánnyal, aki nem érdemelte meg a kegyetlen halált. Mindezektől megnyugvásra lelt. Amint maga elé képzelte a négy fehér ruhás fickót kutyástul, minden jót kívánt nekik. Nagyon úgy tűnt, hogy tévedtek az angyalok. Nem ő volt a megoldás kulcsa – de legalább Vint és Marie–Terese–t összehozta, és jó irányba terelte. Fura, hogy nem Vin, hanem ő került válaszút elé. Amikor meglátta a pisztolycsövet, amely készen állt a lövésre, egyedül Vin és Marie–Terese járt a fejében. Azzal, hogy megmentette a nő életét, Vint is megmentette. Kettejük szerelme sokkal többet ért, mint az ő jelentéktelen élete. Először tett ilyesmit. Először volt valóban önzetlen. Még soha semmiben nem volt ennyire biztos. Kivéve, amikor évekkel ezelőtt elszaladt segítségért, amikor az anyjának szüksége volt rá. Gyorsan apadó erejét összegyűjtve, összpontosított, látta a fölé hajló Marie–Terese–t és Vint. Utóbbi a kezét szorongatva beszélt hozzá, az arca pedig olyan heves indulatokat tükrözött, hogy szinte eltorzult. Összeráncolta a szemöldökét, és elkínzott szemmel nézett rá. Jim megpróbált koncentrálni, és a fülét munkába állítani, de már nem hallott hangokat. Az volt a legjobb tippje, hogy Vin kitartásra ösztönzi, mert mindjárt megérkezik a mentő, kitartás, jön a segítség... Ó, istenem, maradj velünk, Jim... Vinnél szemben, Jim másik oldalán, Marie–Terese halkan sírt, a bánattól csillogott szép szeme. Arcán végigfolytak kristálytiszta könnyei, s egyenesen Jim mellkasára potyogtak. A másik kezét fogta, és lassan dör521

zsölgette a karját, mintha fel akarná melegíteni a bőrét. Jim semmit nem érzett a tapintásából, de nézte, ahogy simogatja. Már nem sokáig lesz velük, és a tüdejében nem volt elég levegő ahhoz, hogy beszéljen... Így azt az egyetlen dolgot tette, amire még képes volt. Egy utolsó erőfeszítéssel, megfogta a kezüket, aztán golyó ütötte inge felett egymásba kulcsolva, egészet alkotott a két félből. Miközben látása elhomályosult, az ujjaikat nézte, ahogy a nagy kéz a tenyerében tartja az apró kezet. Nagy hirtelen biztos volt benne, hogy Vinre és Marie– Terese–re boldog jövő vár. A démont kiűzték Vinből, és a talizmánok valamilyen módon már Adrian birtokában vannak. Ez a két jóravaló, sérült ember pedig segít majd a másoknak a gyógyulásban, és életük óráit, napjait és évtizedeit egymás mellett fogják leélni. Ez így volt helyénvaló, így kellett történnie. Jól cselekedett. Annyi éven át csak kioltotta az életeket, most végre megmentett egy olyan lelket, ami számított. Nagyon is. A válaszúthoz érkezve bölcsen döntött. Jim mellkasa hirtelen felemelkedett, és köhögni kezdett, a szájában nedvességet érzett. A következő lélegzetvételnél már csak egy bugyborékoló hangot lehetett hallani, a szívverése pedig kezdett kihagyni. Már nem tart sokáig, mindjárt vége. Alig várta, hogy vijra lássa az anyját. Es meglepte, hogy a tette milyen lelki nyugalmat adott neki. Hirtelen piros lámpák fénye játszott a mennyezeten – megérkezett a mentő –, Jim még egyszer utoljára felsóhajtott. .. és egy mosollyal az ajkán meghalt.

522

Negyvenegyedik fejezet A gyorsan száguldó mentőautó eléggé rázott, és a felvillanó fények bevilágították a sötét éjszakát. A sziréna sivító hangja azonban csak az útkereszteződésekben hangzott fel. Marie–Terese ezt jó jelnek vette. A mentőautó padján ült Vin mellett, fél kézzel a függőleges rozsdamentes acélrudat szorongatta, a másikkal pedig a férfi meleg tenyerét fogta. Úgy számolt, hogy ha Vin állapota kritikus lenne, akkor megállás nélkül visítana az éles, dobhártyaszaggató szirénahang. De lehet, csak áltatta magát. Vin csukott szemmel és sápadt arccal feküdt a hordágyon, de továbbra is Marie–Terese kezét fogta. A kocsi valahányszor kátyúba hajtott, megrándult az arca, és fehér fogát kivillantva felhúzódott az ajka – vagyis nem lehetett mély sokkban vagy kómában. Ez pedig jó hír, nem? Legalábbis rosszabbra is fordulhatott volna a helyzet. Marie–Terese a mentősre pillantott. A nő egy hordozható EKG képernyőjét tanulmányozta, és az arckifejezése semmit nem árult el. Marie–Terese oldalra dőlt, hogy ha csak egy pillanat erejéig is, de lássa, amit a gép mutat... de csak egy fehér vonalat szűrt ki, amely fekete háttéren valamiféle mintát alkotott. Fogalma sem volt arról, hogy ez mit jelenthet. Kinézett a mentőautó hátsó ablakán, és azt kívánta, bárcsak több utcai lámpa szegélyezné a járdákat... a bevásárlóközpontok és a lakóházakkal övezett utcák helyett pedig inkább több épület lenne... és a járdaszegély mentén több kocsi parkolna. 523

Nem csak Vin érdekében. Mocorogni kezdett, majd fenekét az ülésen előretolva, kipillantott a mentőautó szélvédőjén. Megnyugvással tapasztalta, hogy az előttük lévő mentő – amely Jimet szállította – még mindig villogó szirénával halad. A mentősök fontossági sorrend szerint látták el a két férfit. Miközben egy második csapatot kértek a központtól, Jimet kezelték először Eddie–vel kint álltak a folyosón, miközben előkerült egy hordozható defibrillátor, aztán a meglőtt férfit először, majd másodjára is kiütötték... A sztetoszkópos férfi száját a valaha hallott legszebb szavak hagyták el: Megvan a pulzusa. Remélhetőleg jelen pillanatban is így áll a helyzet ott elöl. Már maga a gondolat is elviselhetetlen volt, hogy Jim belehal a megmentésébe. Saulnak pedig... nem volt szüksége gyors kórházba szállításra. Neki már mindegy volt... ráért. Te jó ég... Saul? Az imacsoportos találkozókon mintha láthatatlan lett volna, csak egy csendes, kopaszodó férfi, aki lúzernak tűnt. Marie–Terese soha nem gondolta volna, hogy Saul a megszállottjává vált, azonban az volt a helyzet... hogy pont az a fajta férfi volt, akit rögtön elfelejt az ember így visszagondolva, amikor tegnap este összefutott vele a templomban, amikor gyónni ment, vajon hány alkalommal nem vette észre a férfit? Elvégre ma, a mise után, amikor majdnem karambolozott, Saul kocsija állt meg először Tehát a férfi minden bizonnyal mögötte haladt. Vajon milyen gyakran követhette haza? A Vasálarcba is utánament? Marie–Terese–t kiverte a hideg verejték egy gondolattól... vajon ő állhat azoknak a férfiaknak a meggyilkolása mögött? 524

A történtekre való tekintettel, ha nem is volt boldog, amiért olyan volt az ex–férje, amilyen, most igazán értékelte, hogy elővigyázatos volt miatta. A szélvédőn át látta, hogy éppen a Caldwell Courier Journal irodái mellett süvítenek el, és megszorította Vin kezét. – Mindjárt odaérünk. A férfi kinyitotta a szemét. Az a szürke szempár, ami először meghódította, most is ugyanakkora hatással volt rá: amint belenézett, úgy érezte magát, mintha megbotlana, majd zuhanni kezdene, miközben fogalma sincs róla, hogy hol fog földet érni. Fiabár ez most már nem igaz, ugye? Pontosan tudta, miféle férfival van dolga... nem olyannal, akitől tartania kell. Olyan férfi volt, akire szüksége volt az életében. Akit maga mellett akart tudni. Marie–Terese a férfihoz hajolt, kisimította a hajat a homlokából, megcirógatta borostás arcát, és mélyen a szemébe nézett. – Szeretlek – mondta, s csókot lehelt Vin ajkára. – Szeretlek. A férfi keze megszorította az övét. – Én is... szeretlek. A reszelős hang szívből felmelegítette a nőt. – Akkor jó. Kvittek vagyunk. – Igen... azok... Ekkor a mentőautó valami bukkanóra hajtott, és az orvosi műszerektől kezdve, a mentős nőn át Vinig, minden ide–oda hánykolódott. A férfi felszisszent és összeszorította a szemét. Marie–Terese újra kinézett az ablakon, s alig várta, hogy felbukkanjanak a Szent Ferenc Kórház fényei... remélte, hogy azzal, hogy kitartóan szuperálja az utat, előbb odaérnek. 525

Gyerünk... gyerünk... Az előttük lévő mentőautó egyszer csak kikapcsolta a pirosan villogó szirénát, és lelassított a városban kötelező sebességhatárra. A kocsi, amiben Vinnél ültek, hamar beérte a másikat... aztán megelőzte. – Miért lassítanak le? – kérdezte Marie–Terese, miközben a mentős visszatette az EKG–monitort az eredeti helyére. – Nem villog a lámpájuk sem. Miért lassítanak le? A válaszként kapott szomorú fejcsóválás nem volt meglepetés. Tragédia volt: csak akkor kell sietned, ha a sebesült személy életben van. Sault ezért nem látta el senki sem, miután halottnak nyilvánították. A halál beálltával az örökkévalóság állt a rendelkezésedre ahhoz, hogy a testekkel foglalkozz. Nem kellett sietni. Marie–Terese–nek elszorult a torka, és amikor könny szökött a szemébe, eleresztette a rudat, és letörölte. Már csak az hiányzott, hogy Vin résnyire kinyissa a szemét, és zaklatottnak lássa. – Durván két perc, és megérkeztünk a kórházhoz – szólt hátra a vezető. A mentős nő kezébe vett egy kórlapot. – Asszonyom, elfelejtettem megkérdezni. Ön a beteg legközelebbi hozzátartozója? A szemét törölgetve, Marie–Terese összeszedte magát Vin kedvéért. Azonnal tudta, hogy kockáztathatja meg, hogy félreállítsák a férfi ellátása érdekében. Az ismerősök és a barátok nem jutottak túl a sürgősségi orvosokon és nővéreken. – A felesége vagyok – mondta. A mentős nő bólintott, mialatt jegyzetelt. – És hogy hívják? Marie–Terese szemrebbenés nélkül válaszolt. – Gretchen. Gretchen Capriz. – Maga nagyon szerencsés férfi. 526

Ezek a kedves szavak a Vint felvevő orvos szájából hangzottak el úgy két órával később, amikor a doki lehúzta a kezéről az élénk kék műtőskesztyűt, és egy narancssárga, veszélyes anyagok tárolására alkalmas kukába dobta. És milyen igaza volt! Csak egy kis helyi érzéstelenítés kellett meg néhány öltés, hogy összezárják a golyó okozta be– és kimeneti sebet. Se csontot, se inat, de még ideget sem érintett. Az a gazember csak a húsát pörkölte meg, hála istennek! Elképesztően szerencsés volt. Sajnálatos módon Vin a kulturált válasz helyett inkább összegörnyedt, és a feje mellett heverő rózsaszín ágytálba hányt. Attól, hogy megmozdult, a vállán lévő seb olyan durván kezdett sajogni, hogy csillagokat látott... amitől még rosszabb lett a hányás... aminek következtében még jobban fájt a sebe... és így tovább. De akkor is egyet kellett hogy értsen a műtősruhás nővel. Tényleg szerencsés volt. Ilyen mázlista disznót még nem hordott a hátán a Föld. – Azonban a Demerolt nem nagyon bírja a gyomra – közölte a doki. Nem mondja, gondolta Vin savanyúan. Körülbelül harminc perce adták be neki az injekciót, és azóta folyamatosan hányt. Azután, hogy a legutóbbi öklendezés veszített a lendületéből, Vin hanyatt dőlt a párnán, és lehunyta a szemét. Egy hideg kéztörlővel megtörölték a száját és az arcát. A férfi elmosolyodott. Marie–Terese – vagyis Gretchen... még mindig remekül bánt a frottírtörölközővel. És ha isten is úgy akarja, akkor a közeljövőben nem kell hasznosítania ezt a tudományát.

527

– Most beadok magának egy hányingercsökkentő injekciót – mondta a doktor. – És ha alábbhagy az ingere, haza is engedhetjük. A varratot tíz nap múlva kell kiszedetni, de ezt a belgyógyásza is el tudja majd intézni. Kapott egy tetanuszoltást, és felírok magának egy Ids antibiotikumot is... de van belőle mintám, amit most rögtön elkezdhet szedni, még mielőtt hazamegy. Van kérdése? Vin kinyitotta a szemét, és pillantása a doki helyett Gretchenre irányult. Szereti. Azt mondta neki még a mentőautóban. A nő szájából hallotta elhangzani a szavakat. Szóval nincs, nincs kérdése. Ebben a tudatban most már bármilyen akadályt gördíthet az útjába a sors. – Csak adja be az injekciót, doki, hadd mehessek el! Minél előbb. A nő lepattintotta a fecskendő végét védő kupakot, és egyenesen Vin vénájába szúrta a tűt. Amikor elkezdte belenyomni az oldatot a testébe, a férfi a világon semmit sem érzett, ami miatt megérte volna a dolog. – Na, ettől hamarosan meg fog könnyebbülni. Vin lélegzet visszatartva várt, de nem igazán hitte... A francba! Ez bizony erős koktél volt, mert a gyomra rögvest megnyugodott. Valósággal kiszakadt belőle a lélegzet, és egész testében ellazult. Ez is azt bizonyította – a hányás mellett –, hogy mennyire ramatyul érezte magát. – Majd meglátjuk, hogy meddig tart az injekció hatása – mondta az orvos, és visszatette a kupakot a fecskendőre, és ugyanoda dobta, mint korábban a kesztyűt. – Csak pihenjen egy kicsit, és amikor hazaengedjük, hívunk magának és a feleségének egy taxit. Ő és a felesége.

528

Vin a szájához emelte Gretchen kezét, és csókot lehelt a kézfejére. – Jól hangzik? – kérdezte. – Drágám? – Tökéletesen. – A nő ajka mosolyra húzódott. –Már amennyiben készen állsz a hazatérésre. Kedvesem. – Nagyon is. – Rendben, később még benézek. – A doktor a függönyhöz lépett, amely Vin fülkéjét elszeparálta a sürgősségi szoba többi részétől. – Figyeljen, beszélni akar magával a rendőrség. Megmondjam nekik, hogy később lépjenek kapcsolatba... – Küldje be őket! – mondta Vin. – Nincs ok a halogatásra. – Biztos benne? – Mégis mi rossz történhet még? Az ágytál helyett a zsaru zsebébe dobom Id a taccsot? Ennyit meg merek kockáztatni. – Rendben, ahogy gondolja. Ha túl sokáig húzzák az időt, csak nyomja meg a nővérhívó gombot, és köz– beavatkozunk. – A doki bólintott, és visszahúzta a függönyt. – Sok sikert! Ahogy bezárult mögötte a függöny, Vin sietve megszorította Gretchen kezét, mert fogalma sem volt arról, hogy meddig lesznek még kettesben. – Azt akarom, hogy mondd meg az igazat. – Mindig. – Mi történt Jimmel? Csaknem...? Gretchen nagyot nyelt, mielőtt meg tudott volna szólalni. Vin ebből mindent megértett, és hogy megkímélje a nőt a tények szavakba öntésétől, újra megcsókolta a kezét. – Jól van, minden rendben. Nem kell kimondanod. – De a barátod volt. Annyira sajnálom!

529

– Nem tudom, hogy miképp mondhatnám ezt el, szóval csak kimondom. – Vin a nő csuklóján lüktető eret simogatta a hüvelykujjával. – Annyira örülök, hogy még mindig élsz. A fiadnak. Nekem. Jim hihetetlenül önzetlen és hősies tettet vitt véghez. És bármenynyire is azt kívánom, hogy bárcsak túlélte volna a sérüléseit, borzasztóan hálás vagyok neki azért, amit tett. A nő a fejét lehajtva csak bólintott, miközben hullámos haja előrebukott. Mialatt Vin a csuklója finom csontjaira köröket rajzolt ujjával, a fényes, hullámos hajzuhatagot figyelte. Jim földi pályafutását lezáró utolsó tette hihetetlen örökséget ruházott rájuk: nevezetesen egy olyan életet, amit és amiért érdemes élni... egy fiút, akinek még mindig van anyja... és egy szeretőt, akinek a szívét nem törte darabokra az elszenvedett veszteség. Dicső örökség. Valóban. – Igazi férfi volt. – Vin megköszörülte a torkát. –Jim... igazi férfi volt. Csendben üldögéltek együtt. Vin a kórházi ágyon, Gretchen pedig egy műanyag széken. A kezük szorosan egymáséba kulcsolódott – pont úgy, ahogy a nő életét megmentő férfi összefogta a mellkasán. A szürkéskék függöny túloldalán emberek sürögtek– forogtak. A hangjuk összefolyt, cipők csoszogtak, a vállukkal hozzá–hozzáértek a fémakasztókról lógó függönyhöz, ami meglebbent. Ők, Gretchennel azonban meg sem mozdultak. A halál már csak ezt teszi az emberrel, gondolta Vin. Az élet nagy kuszasága és jövés–menés közepette megtorpanásra készteti az illetőt, nyugodt csendben elszigetelve a külvilágtól. Amint bekövetkezik, a halál mindent megváltoztat. Olyan, mint egy falba csapódó kocsi – minden, ami belül van, tovább halad, mert nem tehet mást... az eredmény pedig teljes káosz. Az elhunyt 530

viselte ruhák történelmi emlékké válnak, amelyet a gyászoló hozzátartozónak kell eltakarítania... a magazin– előfizetések, a bankszámlakivonatok és a fogorvosnál egyeztetett időpontok a „levelek" feliratú doboz helyett a kukába kerülnek... és a hely, ahol éltek, egyszerű házzá válik. Minden megáll... és már semmi sem az, ami egykor volt. Amint megáll az ember szíve, az, hogy ki és mi volt, hol és miképp élt, a teste pusztulásával együtt bomlásnak indul. El kell takarítani, és megszabadulni tőle. Vajon ki takarít fel Jim után? Az a két férfi, akikkel barátkozott? Te jó ég, amikor meghallod a hírt, hogy egy ismerősöd itt hagyta az árnyékvilágot, te magad is átélsz egy kis halált: hirtelen megtorpansz, és kivonod magad az élet körforgásából, miközben elméden és testeden át egy csengőhang zúg végig. És mivel az emberek többsége meglehetősen nehéz eset, általában az az első gondolat, hogy: nem, ez nem lehet. Az életben azonban nincs visszajátszás–gomb, és az is biztos, hogy a nagybetűs nagy ívben tesz a kisemberek véleményére. A függönyt félrehúzták, és egy sötét hajú, sötét szemű köpcös férfi bukkant fel mögötte. – Vin diPietro? Vin figyelme visszazökkent a valóságba. – Ööö... igen, én vagyok. A férfi belépett, és előkapta a jelvényét. – De la Cruz nyomozó vagyok a gyilkosságiaktól. Hogy érzi magát? – Már vagy tíz perce nem hánytam. – Hát, ez remek hír. – Gretchen felé bólintott, és egy kicsit meghajolt. – Sajnálom, hogy ilyen hamar újra kell találkoznunk... és ilyen körülmények között. Röviden fel 531

tudnák nekem vázolni, hogy mi is történt? És nézzék, egyiküket sem tartóztatom le... de ha kényelmesebben beszélnének egy ügyvéd jelenlétében, azt is megértem. Vin egyelőre nem hívta fel Nick Rhodest. Pedig ő kétségkívül azt tanácsolná, hogy egy árva szót se szóljon, amíg ő nincs jelen. Viszont Vin túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy mindez érdekelje – és amúgy sem árt, ha együttműködik az ember, amikor semmi törvénybe ütközőt nem követett el. Vin megrázta a fejét a párnán. – Nem, nincs szükségünk ügyvédre, nyomozó. Az emeleten voltunk a hálószobában... – Valamilyen fura ok miatt, egy minden mást felülmúló érzés azt tanácsolta, hogy Eddie–t hagyja ki az egészből, és olyan erős volt az érzés, hogy képtelen volt neki ellenállni. –...Jimmel. A nyomozó előbányászott egy kis jegyzetfüzetet és egy tollat. Pont mint Columbo. – Mit csináltak a házban? A szomszédok szerint soha senki nem lakik ott. – Az enyém a ház, és úgy döntöttem, hogy végre felújíttatom és eladom. Ingatlanfejlesztéssel foglalkozom, és Jim nekem dolgozik... dolgozott. Azért voltunk a házban, hogy átbeszéljük a felújítást, szobáról szobára járva... és azt hiszem, nyitva hagyhattam a bejárati ajtót. Az emeleten voltunk, amikor megtörtént. – Amikor a nyomozó bólintott, és jegyzeteket készített, Vin elég időt hagyott neki ahhoz, hogy mindent leírhasson. – Szóval a fenti hálószobában beszélgettük, amikor nagy hirtelen eldördült egy lövés. Nagyon gyorsan történt minden... Jim Gretchen elé ugrott, és mellbe kapta a golyót... én háttal az ajtónak a szekrénynél álltam, és a saját fegyverem után kaptam – ami mellesleg be van jegyeztetve, és van rá fegyverviselési engedélyem. Szóval lelőttem a férfit, aki ettől a földre rogyott. 532

Még több körmölés a jegyzetfüzetbe. – Többször is meglőtte. – Meg hát. Nem adtam neki esélyt arra, hogy újra felkeljen. A nyomozó végigfutott a jegyzetein, a teleírt oldalak sercegő hangot hallattak. Amikor újra felnézett, röviden elmosolyodott. – Na jó, akkor most próbáljuk meg még egyszer! Lehetőleg a valós sztorit, rendben? Mit kerestek abban a házban? – Már mondtam, hogy... – A házban minden sóval volt leszórva, és füstölő illata terjengett a levegőben, az emeleti hálószoba ablakát pedig kitörték. Az emeleti fürdőszobában tele volt valami oldattal a csap, és mindenfelé üres flakonok hevertek, amelyekben korábban valószínűleg hidrogénperoxid volt. A hálószobapadló közepére rajzolt kör pedig szintén nagyon profi munkának tűnt. Ó... arról meg ne is beszéljünk, hogy félmeztelenül és cipő nélkül találtak magára, ami nagyon furcsának tűnik, ha üzletről van szó. Szóval... még ha a lövöldözős részt hajlandó vagyok is elhinni – már csak azért is, mert remekül le tudom ellenőrizni a golyók nyomát –, a történet minden egyéb része meglehetősen sántít. Na ja, kínos csönd. – Azt hiszem, el kellene mondanunk az igazat, drágám. Vin tekintete Gretchenre szegeződött. És vajon melyik igazságot? – tűnődött a férfi. – Ha lennének olyan kedvesek – mondta a nyomozó. – És nézzék, ha ez segít, elmondom, hogy szerintem mi történt. A kinyírt férfi Eugene Locke, alias Saul Peterson. Egy elítélt gyilkos, akit úgy hat hónapja helyeztek szabadlábra. A szomszédos házat bérelte, és 533

teljesen odáig volt ... – a nyomozó ekkor Gretchen felé bólintott. – ...magáért. – Pont ezt a részt nem értem... hogy miért... –Gretchen megtorpant. – De várjunk csak egy kicsit, ezt honnan veszi? Mit találtak a házában? A nyomozó eltekintett a jegyzeteitől, és egy középutas megoldást választott. – Néhány fényképet magáról. – Miféle képeket? – kérdezte Gretchen fakó hangon. Miközben Vin a nő kezéért nyúlt, és dörzsölgetni kezdte, a nyomozó szemébe nézett. – Távolról fényképezett, teleobjektívvel. – Hány kép készült? – Sok. Gretchen tenyere megfeszült Vin markában. – Rábukkantak még valami másra is? – Volt egy szobor az emeleten. Amit bejelentettek, hogy a Szent Patrick–katedrálisból lopták el... – Édes istenem, a Mária Magdolna–szobor! – nyögte Gretchen. – Ma láttam a templomban, hogy nincs a helyén. – Igen, az az. És nem tudom, hogy feltűnt–e vagy sem, de az a szobor nagyon hasonlít magára. Vin legszívesebben újfent kinyírta volna a férfit. Kíméletlenül. – Lehetséges, hogy ez a Eugene... Saul nevű férfi. .. vagy akármi legyen is a neve, benne volt a gyilkosságokban? Lehet, hogy ő állt a sikátorban talált hullák és az összevert férfi ügye mögött? A nyomozó átlapozgatta a füzetét. – Mivel a férfi halott, nem követek el becsületsértést... Azt hiszem, mindkét incidenshez hozzá tudom kapcsolni. A tegnap este a sikátorban bántalmazott férfi még életben van. Ha túljut a laitikus ponton, szerintem azonosítani 534

fogja a támadóját. Aldnek valószínűleg bajsza és sötét haja volt, mert amikor átkutattuk Eugene házát, egy vérfoltokkal pettyezett álruhát találtunk. A helyszínelők már futtatják a különböző teszteket. És ha jói gondolom, az elkobzott tárgyakon található szövetminta az egyik áldozatéval vagy talán az összesével egyezni fog. – Szóval a kirakó darabkáit összerakva... – Még egyszer–kétszer átfutott a jegyzetein, s újfent vetett egy pillantást Gretchenre. – Nagyon úgy tűnik, hogy Eugene azokat a férfiakat szemelte ki áldozatául, akikkel vagy akiknek a klubban táncolt. És ez magyarázatot ad a támadásokra. Kész mázli... vagy inkább kész balszerencse, hogy történetesen a szomszéd házban lakott attól a lakástól, amiben ma este tartózkodtak. Mivel nem tudta, hogy az a ház a magáé, nem igaz? Vin tagadólag rázta a fejét. – Az elmúlt hónapban talán ha egyszer voltam ott. Azelőtt meg... már nem is emlékszem mikor. És szerintem nem tudta, hogy ki vagyok. Tehát az ingatlan nyilvántartást sem kutathatta át. Mellesleg mennyi ideje is lakott ott? – Amióta kiengedték a börtönből. – Igen, Gretchen és én... mindössze három napja ismerjük egymást. De la Cruz még lejegyzett valamit. – Jól van, mivel én ilyen őszinte voltam, mi lenne ha viszonoznák a szívességet? Mondják el, hogy valójában mit is kerestek abban a házban! Gretchen még azelőtt megszólalt, hogy Vin szóhoz jutott volna. – Hisz a szellemekben, nyomozó? A férfi pislogott egyet vagy kettőt. – Ööö... nem vagyok benne biztos.

535

– Vin szülei abban a házban haltak meg. Ő pedig fátylat akart borítani a múltra. Azonban volt egy bökkenő... egy gonosz kísértet él ott. Vagy inkább élt. Megpróbáltunk tőle megszabadulni. Vin felhúzta a szemöldökét. Azt a mindenit! Ez a sztori egyszerűen fantasztikus, gondolta. – Valóban? – kérdezte a nyomozó, miközben egyikükről a másikra cikázott a szeme. – Valóban – válaszolta Vin és Gretchen egyszerre. – Na ne! – motyogta a nyomozó. – Na de – felelte Vin. – A sónak elvileg valami akadályt kellett alkotnia, vagy valami hasonlót. A füstölő pedig megtisztította a levegőt. Nem teszek úgy, mintha mindent értenék belőle... – Hiszen a fenébe is, még arra se jött rá, hogy hogy a fenébe esik révületbe. Vagy hogyan keríti hatalmába az a másik erő. – ... De annyit tudok, hogy bevált, amit csináltunk. De la Cruz egy új oldalra lapozott, és leírt valamit. – Ha hiszik, ha nem, régen a nagyanyám képes volt megjósolni az időjárást. És volt egy hintaszék a padlásán, ami magától mozgott. Mit dobtak ki azon az ablakon? – Elhinné, ha azt állítanám, hogy magától törött szét? – tette fel Vin válaszul a kérdést. De la Cruz felpillantott. – Nem tudom. – Hát, mindenesetre így történt. – Szóval akkor bármit is csináltak, működött, mi – Reméljük. – Vin szabad kezével a szemét dörzsölte, amíg a válla tiltakozni nem kezdett a mozgatás ellen, s abba kellett hagynia. – Nagyon remélem. Egy pillanatnyi szünet állt be a beszélgetésben, majd De la Cruz Gretchenre pillantott. – Ha nem bánja, ellenőriznem kell a megadott adatait. A mentősöknek azt állította, hogy Gretchen Capriznak 536

hívják, de nekem itt Marie–Terese Boudreau–ként szerepel. Ha nem érinti kényelmetlenül az ügy, lenne olyan szíves elmagyarázni, hogy ez hogy lehetséges Miközben Gretchen részletesen elmagyarázta a nyomozónak a helyzetét, Vin a gyönyörű arcát tanulmányozta. Azt kívánta, bárcsak leemelhetné a válláról a múlt terheit, fájdalmát és a jelen megpróbáltatásait. Árnyakat látott a szemében, és karikákat a szeme alatt, de ennek ellenére emelt fővel és erővel teli hangon számolt be az eseményekről. Te jó ég, mennyire szereti! A nyomozó csak a fejét csóválta, mialatt Gretchen befejezte a beszámolót. – Nagyon sajnálom, hogy mindezt át kellett élnie. És tökéletesen megértem... habár jobban tette volna, ha a kezdet kezdetétől őszinte velünk. – Leginkább attól tartottam, hogy nyilvánosságra kerülök. A volt férjem ugyan börtönben van, de a családi kapcsolatai az egész országot behálózzák... többek közt a végrehajtási intézményeket is. Azok után, ami a fiammal történt, nem bízom senkiben... még az egyenruhásokban sem. – És miért döntött úgy, hogy ma este töredelmesen bevall mindent? A nő pillantása Vinre siklott. – Megváltoztak a körülmények, és elhagyom a várost. Tudatni fogom magával, hogy hol leszek, de... itt kell hagynom Caldwellt. – Mindezek tükrében megértem... de szükségünk lesz az elérhetőségeire. – Ha bármikor szükségük van rám, visszajövök. – Nézze, beszélnem kell az őrmesterrel. Hamis személyazonosságot megadni a rendőrségnek bűncselekmény, de az adott körülmények között... meglátom, mit 537

tehetek. Holnap felhívom. – Becsukta a jegyzetfüzetét. – A kórházi személyzettől azt is hallottam, hogy Mr diPietro feleségének adta ki magát. – Vele akartam maradni. De la Cruz erre megeresztett egy apró mosolyt. – Ezt én is megcsináltam egyszer. A feleségemmel akkoriban még csak randizgatunk. Vacsorára salátát készített, amikor megvágta az ujját egy késsel. Amikor bevittem a kórházba, azt füllentettem, hogy házasok vagyunk. Gretchen a szájához emelte Vin kezét, és futó puszit nyomott rá. – Nagyon örülök, hogy megérti a helyzetet. – Megértem. De tényleg. – A nyomozó Vin felé biccentett. – Szóval akkor csak most kezdtek el randizgatni? – Igen. – Ha jól sejtem, a korábbi hölgyeménynek ez nem nagyon volt az ínyére. Nem igaz? – Hát, fogalmazhatunk úgy is, hogy egyáltalán nem. – Vin visszagondolt a felforgatott lakosztályban uralkodó káoszra, és a hazugságokra, amelyekkel Devina beetette a rendőrséget. – Az a nő gonosz, nyomozó. Rosszabb, mint a legvadabb rémálma. Egy ujjal sem értem hozzá. Se aznap éjszaka, se máskor. Régen az apám verte az anyámat. Én soha nem tennék ilyen visszataszító dolgot. Inkább kisétálnék, magam mögött hagyva minden tulajdonomat, minthogy kezet emeljek egy nőre. A nyomozó tekintete hirtelen összeszűkült, és sasszemével Vin veséjébe látott. Egy rövid pillanat után de la Cruz bólintott. – Hát, majd meglátjuk. Az az ügy nem hozzám tartozik, egy másik csoport intézi... de nem lepődnék meg 538

azon, hogy találnak majd egy harmadik felet, aki bűnrészesként részt vett az ügyben. Sok házastársi erő– szakot elkövető emberrel néztem már farkasszemet, és maga nem tűnik közéjük valónak. De la Cruz zsebre tette a noteszát és a tollát, majd a karórájára pillantott. – Nocsak, nocsak. Már majdnem fél órája nem hányt. Ez jó jel... talán hamarosan megengedik, hogy hazamenjen. Vin a férfinak nyújtotta a kezét, még ha a válla nem is nagyon volt oda az ötletért. – Maga nagyon jó fej nyomozó, remélem, tudja. De la Cruz határozottan kezet fogott Vinnél. – Én meg remélem, hogy minden elrendeződik magukkal. Később még jelentkezem. Miután a nyomozó elment, az elválasztó függöny visszalibbent a helyére. Vin nagy levegőt vett. – Szerinted meddig kell még várnom, mielőtt hazaengednek? – Még egy fél órát tarts ki, és ha addig se jönnek érted, előkerítem azt az orvost. – Jól van. Azonban az egy helyben ücsörgés és a tehetetlenség érzése mondhatni, nem nagyon működött Vinnél. Már azon volt, hogy megnyomja a nővérkét hívó gombot, amikor szétvált a függöny. – Tökéletes időzítés... – mondta Vin homlokráncolva. Az orvos és a nővérke helyett azonban a meglehetősen viharvert ábrázatú Eddie jelent meg, aki olyan morcos arcot vágott, mintha elvesztette volna egy bajtársát, és kizuhant volna egy emeleti ablakon. Hogy mik vannak! Vin ösztönösen ülő helyzetbe akarta magát tornázni, de egyáltalán nem ment neki. Amint a válla egy 539

Pavarottit megszégyenítő sikolyt produkált, kénytelen volt összeszorítani a száját, mielőtt telehányta volna a kórházi hálóing elejét – de legalább már nem a Demerol késztette ilyen tettekre. A fájdalom is kiválthatta a róka–mókát. Gretchen rögvest egy tiszta ágytál után nyúlt, Eddie pedig maga elé tartotta a kezét, arcán a jajajaj – csak óvatosan, barátom egyetemes arckifejezésével. Vin hősiesen küzdött a hányingereken. Aztán hála istennek, feloldódott a gyomrában a görcs. – Bocsánat – nyögte érdes hangon. – Még nem vagyok százszázalékos. – Semmi baj. Csak nyugodtan. Vin az orrán át beszívta a levegőt, majd a száján át kifújta. – Nagyon sajnálom... ami Jimmel történt. Gretchen Eddie–hez lépett, és megszorította a férfi izmos karját. Ahogy ott állt előtte, egyszerre tűnt törékenynek és keménynek. – Neki köszönhetem az életemet. – Mindketten tartozunk neki – szólt közbe Vin. Eddie röviden megölelte Gretchent, majd bólintott egyet Vinnék. Nyilván az a fajta volt, aki tartózkodik az érzelemkitörésektől... amit Vin tiszteletben tartott. – Ezt nagyra értékelem. Most pedig térjünk rá arra, amiért jöttem. – Eddie a zsebébe nyúlt, s amikor kinyitotta a tenyerét, ott hevert benne a gyémántgyűrű és az arany fülbevaló. – Adrian teljesítette a kötelességét, és visszaszerezte ezeket Devinától. Mindketten teljes mértékben szabadok vagytok, és a játékszabályok értelmében mostantól fogva tiltott gyümölcs a számára. Nem kell attól tartanotok, hogy valaha is visszajön. Gretchen elvette az ékszereket, és megint Eddie nyakába borult, Vin pedig hagyta, hogy a nő az ő ér540

zelmeit is tolmácsolja, amiket hiába szeretett volna, nem tudott a másikkal megosztani. A torka összeszorult, de nem azért, mert a gyomra rakoncátlankodott. Néha az erős hála is ugyanilyen hatással volt a gyomrára – egyszerűen nem fért a fejébe, hogy ezek a férfiak mégis mit nyertek azzal, hogy segítettek Gretchennek és neki. Jim halott volt, Eddie meglehetősen rosszul nézett ki, és csak a rosseb tudta, hogy Adrian mit művelt Devinával. – Vigyázzatok magatokra és egymásra, jó? – motyogta Eddie, majd sarkon fordult, hogy induljon. –Mennem kell. Vin megköszörülte a torkát. – Még Jimről annyit, hogy... nem tudom, mit akartok kezdeni a testével, de megtiszteltetésnek venném, ha megfelelő temetésben részesíthetném. Természetesen mindenből a legjobbat kapná. Ez a legkevesebb. Eddie hátrapillantott a válla fölött, s különös, szürke szeme komolyan csillogott. – Ez jól hangzik. Biztos vagyok benne, hogy Jim is értékelné a gesztust. Vin jóváhagyóan bólintott. Akkor ezt megbeszélték. – Tudni akarod az időpontot és a helyszínt? Megadhatnád a mobilszámodat. A férfi elsorolta a számokat, Gretchen pedig leírta egy cetlire. – Majd küldj egy üzenetet! – mondta Eddie. –Nem tudni, hogy éppen hol leszek. Most mennem kell. – Nem vizsgáltatod meg magad egy orvossal? – Nem szükséges. Jól vagyok. – Ööö... oké. És köszönjük... – Vin befejezetlenül hagyta a mondatot, mert nem tudta, hogy is kellene kifejeznie azt, amit a szívében érez.

541

Eddie ősi tudással az arcán rámosolygott, és feltartotta a kezét. – Egy szóval sem kell többet mondanod. Tudom. S ezzel eltűnt. Amint bezárult mögötte a függöny, Vin nyomon követte az anyag szegélye alatt a férfi bakancsát, amint egyet jobbra lépett... majd köddé vált. Mintha soha ott sem lett volna. Jobb tenyerét az arcához emelve, Vin megdörzsölte a szemét. – Azt hiszem, már képzelődöm is. – Akarod, hogy hívjam az orvost? – lépett Gretchen aggódva a férfihoz. – Vagy hívjak egy nővérkét... – Nem, jól vagyok... ne haragudj, csak ki vagyok merülve. – Ki tudja? Az is lehet, hogy Eddie csak arrébb ment, és a sürgősségi osztályról talán épp most lép ki a sötét éjszakába. Vin maga mellé húzta Gretchent. – Úgy érzem, hogy már vége van. Az egész rém– álomnak. Gretchen kinyitotta a kezét, tenyerében csillogtak az ékszerek. Különösen a gyémánt. – Igen, én is, de ha nem bánod, egy szuper biztos helyre eltenném ezeket. Miközben mélyen a farmerja zsebébe tömködte a fülbevalót és a gyűrűt, Vin bólintott. – Na igen, nem kellene egyiket sem újra elhagyni. Ugye? – Hát nem. Soha többet.

542

Negyvenkettedik fejezet A barack és aranysárga fényű hajnal éppen megvirradt Caldwell felett, amikor Gretchen bérelt háza elé érkezett a taxi. A Szent Ferenc Kórházból eljövet sokkal kényelmesebben és jobban telt az út, mint amikor a mentőautóban száguldottak az intenzív osztályra. Ennek ellenére Gretchen tisztában volt azzal, hogy Vin még koránt sincs tökéletes állapotban. Merev arca halványzöldben játszott, s nyilván nagy fájdalmakat élt át. A mozgással pedig valószínűleg még egy ideig problémái lesznek, mivel sérült válla miatt fel volt kötve a karja. A kórháztól kapott bő köntösben leginkább a sarki csövesek közé illett volna, és a széles nyakkivágásból kivillant a hófehér kötés, amely a nyakától egészen a fél mellkasáig befedte a bőrét. – A következő megálló a Commodore toronyház lesz, ugye? – kérdezte a taxisofőr a háta mögé pillantva. – Igen – válaszolta Vin, halálosan kimerülten. Gretchen az ablakon kibámulva a kis házat nézte. A bébiszitter kocsija a ház előtt parkolt az utcán. A konyhában égett a villany Robbie emeled szobájában sötétség honolt. Nem akarta, hogy Vin egyedül menjen vissza a lakásába. Viszont fogalma sem volt arról, hogy Robbie hogyan reagálna a férfi jelenlétére. Csapdában érezte magát. Nem tudta, hogy az életében szerepet játszó két fontos férfi között hogyan választhatna. Vin felé fordulva a férfi ismerős, markáns arcára nézett, aki épp magyarázott valamit... a kezét paskolta... 543

talán épp arra kérte, hogy pihenje ki magát, vigyázzon magára, hívja fel, amikor beér a házba... – Kérlek, gyere be! – bökte ki hirtelen. – Maradj itt nálam! Nemrég lőttek meg, és szükséged van valakire, aki gondoskodik rólad. Vin a mondatot félbehagyva rábámult. A sofőr körülbelül ugyanezt csinálta, csak ő a visszapillantó tükörben. Azonban mind a meghívás, mind pedig a „lövöldözős" rész elég pikáns történet volt ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődését. – Mi lesz Robbie–val? – kérdezte Vin. Gretchen felpillantott, és egyenesen a sofőr szemébe nézett a visszapillantó tükörben. Istenem, mit nem adna most egy elválasztófalért, hogy a férfi ne hallgathasson bele a párbeszédükbe! – Bemutatlak titeket egymásnak. És aztán meglátjuk, hogyan tovább. Vin még inkább összeszorította a száját, és Gretchen lélekben felkészült a visszautasításra. – Köszönöm... szívesen megismerném a fiadat. – Remek! – suttogta a nő. – Akkor menjünk! Kifizette a taxit, s elsőnek pattant ki a kocsiból. Vinért nyúlt, hogy segítsen neki kikászálódni... a férfi azonban tagadólag megrázta a fejét, és a taxi oldalát megragadva, álló helyzetbe húzta fel magát. A karján megfeszülő izmokra tekintettel, bölcs döntés volt, hogy nem a nő segített neki kiszállni, már csak a súlya miatt is. Gretchen a végén még ráesett volna, miközben megpróbálja kihúzni. Amikor Vin egyenesbe küzdötte magát, a nő a jó karja alá bújt, nehogy eldőljön. Aztán becsukta a taxi ajtaját, és elindultak a házhoz vezető feljárón. Gretchen inkább bekopogott, mintsem a kulcsai után keresgéljen. Quinesha azon nyomban kinyitotta az ajtót. 544

– Szent isten, mi történt? A nő hátralépett, és Gretchen a kanapéhoz segítette Vint. A férfi szinte lezuhant a párnákra. Mintha a térde végképp felmondta volna a szolgálatot. Mindenki arra várt, hogy vajon futni kell–e Vinnél a fürdőszobába, vagy sem. Amikor Vin nagyjából összeszedte magát, Quinesha nem sokat kérdezősködött. Futólag szorosan magához ölelte Gretchent, felajánlotta a segítségét, és miután egy szívből jövő „köszönöm, de nem szükséges" feleletet kapott, elment. Gretchen bezárta az ajtót, majd a tévé mellett heverő, szebb napokat is látott karosszékbe dobta a táskáját. Vin feje hátracsuklott, és mivel azon melegében lehunyta a szemét, a nőt egyáltalán nem lepte meg, hogy sorozatban nagy és mély levegőket vett. – Nem kell a mosdóba menned? – Remélte, hogy a férfira nem tör rá ismét a hányinger. Annak viszont örült, hogy a kórházi gyógyszertárban kiváltotta neki a felírt fájdalomcsillapítót. A válaszként kapott fejcsóválásra a konyhába ment, előkapott egy poharat a konyhaszekrényből, és telerakta jégkockákkal. Két dolog biztosan mindig volt a házban: gyömbér és sós keksz, más néven „mami receptje minden nyavalyára". Noha Robbie–t otthon tanította, az edzéseken más gyerekekkel is játszott, és a bébi– szittereknek is voltak gyerekeik, akitől a megfázástól kezdve az influenzán át a gyomorrontásig mindent el lehetett kapni. Sose lehetett tudni, mikor volt szükség a varázskeverékre. Gretchen kinyitott egy doboz Canada Dry–t, és a jégre öntötte. A buborékok vadul pezsegni kezdtek, és a pohár a tetejéig habbal telt meg. Míg arra várt, hogy a gyömbérből kicsit kimenjen a szénsav, elővett egy 545

zacskó kekszet. Kivett egy öt centi magas rakást, és egy összehajtogatott papír törlőkendőre helyezte. Mialatt újabb adagot öntött a pohárba, Vin rekedt hangja csendült fel a nappaliban. – Szia! Ösztönösen be akart szaladni, hogy megnyugtassa Robbie–t, hogy minden rendben van – de jól tudta, hogy ezzel csak a kelleténél drámaibbá tenné a helyzetet. Felpakolta a gyömbérrel teli poharat és a sós kekszet, majd nyugalmat erőltetve magára, lassan bement a szobába. Robbie haja hátul égnek állt, mint mindig, ha kikelt az ágyból. Gretchen szándékosan a kelleténél két mérettel nagyobb pizsamát vett neki, s a kisfiú ettől kisebbnek látszott a pókemberes pizsiben. A nappali szélén álldogálva óvatos, de egyben kíváncsi tekintettel méregette a vendégüket. Istenem... mindjárt kiugrik a szíve a helyéről, a torka meg olyan száraz, mintha homokba harapott volna. A keze úgy remegett, hogy a jég hangosan kocogott a pohárban. – Ez itt a barátom, Vin – közölte halkan. Robbie tekintete rávillant, majd ismét a kanapéra szegeződött. – Jó nagy sebtapasz van rajtad. Megsérültél? Vin lassan bólintott. – Igen. – Hogyan? Gretchen szóra nyitotta a száját, de Vin megelőzte a válaszadással. – Elestem, és megütöttem magam. – Azért van pólyába kötve a karod? – Igen. – Elég rossz bőrben vagy. 546

– Úgy is érzem magam. Hosszú csend állt be a beszélgetésben. Aztán Robbie tett egy lépést előre. – Megnézhetem a kötésedet? – Hát persze. – Noha láthatóan nagy kínokat okozott neki a mozdulat, Vin lefejtette magáról a vállszíjat, és lassan kigombolta a kölcsöninget. Miután lehámozta magáról, előkerült a kötés, a géz és a tapasz. – Húúúúiíúúúúúúú – mondta Robbie. Odasétált a kanapéhoz, és már nyújtotta is a kezét. – Kérlek, ne nyúlj hozzá! – vágott közbe Gretchen gyorsan. – Vinnék nagy fájdalmai vannak. Robbie visszakapta a kezét. – Sajnálom. Tudod... a mami nagyon ügyesen meg szokta gyógyítani a sebeimet. – Tényleg? – kérdezte Vin reszelős hangon. – Aha. – Robbie vetett egy pillantást a háta mögé. – Látod? Már hozza is a gyömbért – majd suttogóra fogva hangját, folytatta. – Ha bajom van, mindig gyömbért és sós kekszet hoz nekem. Nem igazán szeretem egyiket se, de azért jobban vagyok utána. Gretchen a kanapéhoz sétált, és a Vin mellett lévő asztalra tette a kekszet. – Tessék! Ez majd megnyugtatja a gyomrod. Vin elvette a gyömbért, és Robbie–ra nézett. – Nem baj, ha ledőlök egy kicsit a kanapédon? Az az igazság, hogy nagyon fáradt vagyok, és valahol szeretném magam kipihenni. – Itt maradhatsz egészen addig, amíg jobban nem leszel. – A kisfiú kezet nyújtott Vinnék, és bemutatkozott. – Robbie vagyok. Vin felemelte az ép karját. – Örvendek a szerencsének, kisöreg. Miután kezet ráztak, Robbie szája mosolyra húzódott. 547

– Van egy ötletem. Amikor kifelé indult a nappaliból, az anyja utána szólt. – Szívem, légy szíves, vedd le a pizsamát, és öltözz át! – Oké, mami. Gretchennek minden akaraterejére szüksége volt ahhoz, hogy ne kapjon utána és ölelje magához, amikor elment mellette. De Robbie a ház uraként viselkedett, és ki ő, hogy letörje egy hétéves büszkeségét? – Szerinted jól ment? – kérdezte Vin lágy hangon. – Igen. Nagyon is. – Óvatosan a férfi mellé ült. – Igyál egy kortyot! Vin nyelt egyet a gyömbéritalból, majd még egyet. – Kétlem, hogy a sós keksz lent maradna. – Az ráér később is. – Köszönöm... hogy bemutattál a fiadnak. – Köszönöm, hogy ilyen kedves voltál vele. – Itt maradok a kanapén, jó? – Persze, mi a konyhában tanulunk majd. Itthon tanítom, és ma hétfő van. – Szeretlek! – mondta Vin, és Gretchen felé fordította az arcát. – Annyira szeretlek, hogy az már szinte fáj. A nő elmosolyodott, és előre dőlt, majd gyengéden megcsókolta. – Lehet, hogy csak a vállad miatt érzel így. – Nem, ez az érzés valahonnan a mellkasom közepéről jön. Ha jól tudom... szívnek hívják? De nem vagyok benne biztos, mert korábban nem rendelkeztem vele. – Ha nem tévedek, akkor ez bizony a szív lesz, igen. Kis szünet következett. – Még mindig be akarsz költözni a házamba? – Ha nem bánod, akkor igen. – Ha nem zavar, hogy egy másik személy tartózkodik az egyik vendégszobában. Tudod, egy afféle társbérlő. 548

Elég nagy a lakás, és a konyha felett van egy cselédszoba, amibe beköltözhetne, míg ti Robbie–val belakhatnátok az egész emeletet. Kezeskedem az illetőért. Tiszta, nem csinál felfordulást, csendes és tisztelet– tudó. Régóta ismerem. Rendbe akarja hozni az életét, és szüksége van egy fedélre a feje felett. Gretchen megsimogatta az arcát. Ha órában számolta az ember, hogy mióta ismerték egymást, akkor meglehetősen rövid távú volt az ismeretségük... az együtt átélt események tükrében azonban, mintha mindent kutyaévekben kellett volna mérni. Vagy még nagyobb mércével. – Szerintem csodálatosan hangzik. Gyorsan megcsókolták egymást, majd Vin megszólalt. – Ha nem működik a dolog, azonnal kiköltözöm. – Van egy olyan érzésem, hogy minden rendben lesz. Vin elmosolyodott, és szürcsölt még egy kis üdítőt. – Évek óta nem ittam gyömbért. – Hogy van a gyomrod... Robbie ekkor érkezett vissza, még mindig pizsamában.. – Tessék, ez majd segít! A kedvenc pókemberes képregényét nyújtotta át a férfinak. Gretchen megfogta a poharat, hogy Vin átvehesse az ajándékot. – Húú, ez nagyon klasszul néz ki – mormogta Vin, mialatt az ölébe tette a képregényt, és az első oldalra lapozott. – Leköti a figyelmedet, hogy ne kelljen másra gondolni. – Robbie úgy bólogatott beszéd közben, mintha évtizedes tapasztalattal rendelkezne a témában. – Amikor fáj valamid, el kell vonatkoztatni a helyzettől.

549

A „vonatkoztatni" szó igen viccesen hangzott egy hétéves szájából. – Most mennem kell, mert mindjárt kezdődik a tanítás. Maradj itt! Idd meg a gyömbért! A mamival majd benézünk hozzád. S mint aki jól végezte dolgát, kimasírozott a szobából. És ezzel Vinnék megoldódott a helyzete.

550

Negyvenharmadik fejezet Már megint ez a rohadt fű. De legalább már tudta, hogy hol a fenében van. Jim kinyitotta a szemét. Mindenfelé világoszöld, pihe– puha gyeptenger terült el. Oldalra fordította a fejét, és vett egy tiszta, mély levegőt. Mindene fájt, nemcsak a golyó okozta seb helye, hanem még a bőre alatt is. Amíg le nem tisztultak a dolgok, várt egy kicsit, s csak utána kísérelt meg olyan bonyolult mutatványt, mint például... nem is tudom, megemelni a fejét. Egy tökéletesen polírozott fehér cipő került a látómezejébe, minden mást kitakarva, és a menő lábbeli felett egy élére vasalt, bokánál elegáns ráncot adó lenvászon nadrág virított. Az alsó hajtókája élesen vissza volt hajtva, aztán Nigel leguggolt elé. – Milyen pompás, hogy újra találkozunk! – Minden egyes alkalommal meg kell halnom, mielőtt idejöhetek. – kérdezte Jim. – Már ne is haragudjatok, de a rohadt életbe. Inkább veszek nektek egy mobiltelefont, amin bármikor felhívhattok. – Remekül teljesítetted a feladatot – mondta Nigel. A férfi... angyal... tökmindegy... felé nyújtotta a kezét. – Egyszerűen kiválóan. Jim elrugaszkodott a ruganyos fűtengertől, és a hátára fordult. Megrázta a felajánlott jobbot, miközben az ég olyan vakítóan fényes volt, hogy nem győzött hunyorogni. Gyorsan eleresztette a másik kezét, hogy megdörzsölje a szemét. – Csak egy alapvető fontosságú információt felejtettetek el velem megosztani. Én kerültem válaszút elé, 551

nemde. Amikor elsült az a fegyver, a kulcsfontosságú döntés az én kezemben volt, nem Vinében. – Igen, pontosan. Jim hagyta, hogy oldalra essen a keze. – Próbára tettetek. – Mellékesen megjegyzem, hogy átmentél a vizsgán. – Klassz. Colin és a másik két piperkőc is odament hozzájuk. Mindhárman Nigelhez hasonlóan voltak felöltözve: élre vasalt fehér nadrág, kasmírpulóver – barack, citromsárga és égkék színekben. Nigelé korallpirosban virított. – Eszetekbe jutott már valaha is, hogy terepszínű cuccban járjatok? – horkantott fel Jim, miközben a tenyerére támaszkodva valahogy felült. – Vagy bántaná a szépérzéketeket? Colin letérdelt mellé, és – istenem! – a térdét belenyomta a fűbe... vagyis a mennyben is ismerték a fehérítőt. – Nagyon büszke vagyok rád. – Ahogy mi is. – Bertie a farkaskutyája fejét simogatta. – Csodálatos sikert arattál. Byron bólintott, s rózsaszín üvegű szemüvege csillogott a szűrt fényben. – Valóban csodálatos, de én mindig is tudtam, hogy bölcsen fogsz dönteni. Végig tudtam, bizony ám. Jim Colinra összpontosította a figyelmét. – Mi mást rejtegettek még előlem? – Attól tartok, hogy szigorúan csak annyit árulhatunk el, amennyi a küldetés teljesítése szempontjából létfontosságú, drága fiam. Jim hagyta hátrahanyatlani a fejét, és a bárányfelhőkkel tarkított kék eget tanulmányozta, amely egyszerre tűnt távolinak, és annyira közelinek, mintha megérinthetné. 552

– Véletlenül nem ismertek egy Matthias nevű gazembert? A lágy szellő megborzongatta a fűszálakat, és mivel nem érkezett válasz a kérdésére, Jim feltápászkodott. Bertie és Byron is a segítségére sietett, de Jim annak ellenére elhajtotta őket, hogy csak a szentlélek tartotta egyenesen a virgácsait. Tudta, hogy most mi következik. Egy újabb megbízatás. Hét lélekről volt szó, és még csak egyet sikerült megmentenie... vagy ez kettőnek számított? – Még hány lélek van hátra? – követelte a választ. Colin oldalra legyintett a karjával. – Nézd meg magad! Jim a homlokát ráncolva a kastélyra tekintett. A fal tetején egy rikító vörös színben játszó, nagy, háromszög alakú zászló libegett a szélben. Döbbenetesen élénk színe volt, pont mint a fű zöldje. Miközben a szeles időben egyik oldalról a másikra kígyózott, Jim megkövülten bámulta. – Ezért öltöztünk pasztellszínekbe – mondta Colin. – Kikerült az első becsületzászlód a kastélyfalra, és a földet borító gyeptengeren kívül semmi sem vetekedhet a színével. – Ezt Vinért kaptam? – Igen. – És mi lesz velük? Most Byron vette fel a beszéd fonalát. – Szeretetben és szerelemben élik majd le napjaikat, s amikor ide érkeznek, örömben töltik majd el együtt az örökkévalóságot. – Feltéve persze, hogy nem szúrod el a dolgokat a másik hat lélekkel – vetette közbe Nigel, s felállt. –Vagy nem mondasz fel. Jim fegyverként szegezte az ujját a férfira. 553

– Nem szokásom, hogy bármit is feladjak. – Azt még meglátjuk... előbb vagy utóbb. – Hogy te mekkora seggfej vagy! Colin komolyan bólintott. – De még mennyire! – Amiért logikusan gondolkozom? – Az angyal egyáltalán nem zavartatta magát a ráragasztott jelző miatt. – Minden egyes törekvésnek akkor van értelme, ha az illető érzi, hogy a túl sok egymásra épülő lépcsőfok milyen csalóka. Mindannyian megtapasztalták már ezt az érzést, ahogyan te is. És csak reménykedhetünk benne, hogy amikor eléred azt a bizonyos pontot... – Nem dobom be a törülközőt, mi, seggfej? Te csak ne aggódj értem! Nigel összekulcsolta a karját a mellkasán, és határozott tekintettel nézte Jimet. – Most hogy Devina már ismer, és elvettél tőle valamit, a gyenge pontjaidat fogja megcélozni. Személyeskedni fog. – Megadtam a kezdőlökést annak a ribancnak. Nigel elvigyorodott. – Egyszerűen megdöbbent, hogy mi ketten nem jövünk ki jobban. Bertie megköszörülte a torkát. – Úgy vélem, hogy most inkább támogatnunk kellene Jimet, nem pedig újabb kihívások elé állítani. Egy csodálatosan bátor tettet vitt véghez, és én személy szerint nagyon büszke vagyok rá. Byron azon nyomban rákontrázott, és Tarquin, az eb, a farkát csóválta. Jim maga elé emelte a tenyerét. – Semmi gond – jaj, istenem, ne, csak ezt ne, ne ölelj meg, ne... Túl késő. Byron meglepően erőteljes karjába zárta, és megölelte. Aztán Bertie következett Tarquinnal – az 554

utóbbi hátsó lábára állva tette Jim vállára a mancsát. Meg kell hagyni, hogy jó illatuk volt az angyaloknak –pont olyan, mint annak a szivarnak, amire Eddie–vel gyújtottak a házban. Hála annak a magasságosnak, Nigel és Colin nem gyarapították az ölelkező testvérek sorát. Néha szerencséje is lehet az embernek. Különös, Jim még meg is hatódott egy kicsit, na nem mintha ezt valaha is beismerte volna. Készen állt arra, hogy visszatérjen a csatamezőre. Az a zászló kézzelfogható záloga volt a sikerének, és valamilyen okból kifolyólag komolyan felbuzdította. Talán azért volt ez így, mert az előző munkakörében sírkövekkel mérték a sikert, vagyis hogy elvégezte–e a melót, vagy sem. A szélben csattogó zászló mennyivel kellemesebb látvány volt! – Szóval az a helyzet – mondta a csoportnak –, hogy a következő ügyem előtt még el kell intéznem valamit. Meg kell keresnem egy fickót, mielőtt tévedésből kinyírják. Ez a régi életem részét képezi, és nem sétálhatok el tőle csak úgy. Colin ajka mosolyra húzódott, és az a furcsán gyönyörű szempár úgy mustrálta, mintha mindent látna. – Természetesen úgy cselekszel, ahogy akarsz. – És miután elintéztem, jöjjek ide vissza vagy... Újabb ízelítőt kapott abból a mindentudó mosolyból. – Egyszerűen csak intézd el a dolgokat! – Hogy kerülhetek veletek kapcsolatba? – Ne keress minket, majd mi keresünk téged. Jim elfojtott egy káromkodást. – Tuti, hogy nem ismeritek Matthiast? Ezúttal Nigel szólalt fel. – Remélem, tisztában vagy azzal, hogy Devina bármi és bárki bőrébe belebújhat. Legyen szó férfiről, nőről,

555

gyerekről és bizonyos állatokról. Számtalan alakjában meggyőző alakítást nyújt. – Az eszembe véstem a tanácsot. – Senkiben se bízz! Jim igenlően bólintott az angyal felé. – No problemo. Rengeteg tapasztalatom van az ilyen szarságokban. Ja, és még egy dolog... a tévé képernyőjén keresztül üzentetek nekem, vagy végképp elment az eszem? – Isten veled, James Heron! – búcsúzott Nigel, és felemelte a tenyerét. – Méltó ellenfélnek bizonyultál a gonosszal szemben. Hasonlóan cselekedj a következő alkalommal is! Jim még egy utolsó pillantást vetett a kastélyra, és elképzelte, amint az anyja biztonságban és boldogan él a fal túloldalán... majd az angyal kezéből egy nagy energialöket csapott ki, ami alkotóelemeire szedte, és elrepítette. Kemény. Hideg. A rohadt... aúűú. Ezek voltak Jim első gondolatai, amikor magához tért. Ahogy kinyitotta a szemét, valósággal elvakította a szűrt fény, aminek nem akadt semmilyen különösebb forrása. Vajon Nigel fénylő–tenyeres trükkje bedöglött, és újra azon az istenverte füvön kötött ki? Csakhogy a levegő nem volt friss, és a ruganyos fű– tenger helyett mintha kövezeten feküdne... Aztán hirtelen valaki lerántotta a leplet a szeméről, és Jimet ijedtében majdnem elvitte a szívinfarktus. – Hali! – köszöntötte Eddie. – Mehetünk? – Halálra akarsz ijeszteni? – Azzal már egy kicsit elkéstem. Jim felemelte a fejét. A szobában, ahol Eddie–vel „az időt múlatták", halványzöld csempével volt kikövezve a padló és a falak. Egy egész falat a bazi nagy föllel 556

felszerelt hatvanszor kilencven centis rozsdamentes acélajtók borították. Az üres rozsdamentes asztalok felett mérlegek lógtak, és szép szabályos sorokba rendezték a gurulós asztalokat. A szoba túloldalán lévő sarokban fürdőkád méretű mosdókagylók figyeltek. – Egy nyavalyás hullaházban vagyok? – Aha. – A mégis–hol–máshol–lennél? kimondatlanul lógott a levegőben. – Jézusmária... – Jim felült, és valóban, két asztallal odébb egy huka hevert fekete zsálcban, egy másilcnak pedig kikandikált a lába a zöld lepedő alól. – Jé, tényleg felcímkézik az ember lábujját, mi? Káromkodás közepette lelódította a lábát az asztalról, amin feküdt. Ekkor pikantotta meg Adriant. Az angyal a szárnyas ajtó mellett ákdogált, épphogy csak bejött a szobába. Szokatlanul tartózkodóan viselkedett. Általában szétdobta a végtagjait, de most szorosan összekulcsolta a mellkasán a karját, és a lábát is összezárta. Haja lekonyulva tapadt a fejére, száját penge vékony csíkká szorította, és olyan fehér volt, mint a fal. Es nem nézett fel. Lesütött tekintettel meredt a csempézett padlóra. Még szemöldökét is lehúzta, a sötét szempillái éles kontrasztot allcottalc halvány arcával. Szenvedett. Kívül–belül. – Hoztam neked egy–két göncöt – mondta Eddie. –És igen, visszamentem Kutyusért, és magammal hoztam. Kint van a kocsiban, és ragyog a boldogságtól. – Vagyis meghaltam? – Igen. Ez is a beiktatás része. – És annalc ellenére megtarthatom Kutyust, hogy... – Nem más, mint egy hulla? Vajon van politikailag helyes kifejezés a halott emberre? Vagy az a helyzet, hogyha már fűbe haraptál, oly mindegy? Es mégis kit izgat a politika? 557

És ha már itt tarmnk, mi van az adózással? Na persze, olyan régóta kivonult a közéletből, hogy soha nem is fizetett adót. – Igen, az eb a tiéd. Bárhol is vagy, melletted lesz. Ez a tény valami miatt nagy fontossággal bírt Jim számára. – Na, akkor felveszed a ruhákat vagy sem? Jim az alkarjára sandított, és a bőrén érezte a hullaház hűvös és száraz levegőjét. Ahogy beszívta a levegőt, a vegyszerek szaga csapta meg az orrát. A teste ugyanolyannak tűnt: nagynak, izmosnak és erősnek. Mégis, hogy a fenébe fog ez az egész működni? – Egy alkalmasabb időben és helyen elmagyarázunk mindent – közölte Eddie, és Jimnek nyújtotta a ruhákat. – Kétségkívül. – Elvette tőle a farmert, az AC/DC pólót és a bőrdzsekit. Kapott egy bakancsot is. Meg egy pár vastag, fehér zoknit. Miközben öltözött, hébe–hóba vetett egy pillantást a háta mögé Adrianre. – Helyre fog jönni? – kérdezte Jim halkan. – Néhány napon belül. – Tehetek érte valamit? – Igen. Ne kérdezgesd a történtekről! – Vettem. – Miután becsatolta a bakancsát, belebújt a bőrdzsekibe. – Figyelj, mégis hogy adjuk be a népnek, hogy feltámadtam a hamvaimból, mint egy főnixmadár? Mármint, hiányozni fog a hullaházból egy test... – Nem, nem fog. – Eddie az asztalra mutatott, amin korábban Jim feküdt, és... a francba! Ott hevert a teste! Mint egy szelet marhahús. Az elszürkült bőrrel és a mellkasa közepén figyelő, golyó okozta sebbel egyetemben. – Lejárt a próbaidőd – közölte Eddie, mialatt Jim halott testére visszahúzkodta a lepedőt. – Most már nincs visszaút. 558

Jim a halotti lepel alatt húzódó domborulatokat vizslatta. Boldogan tudatosította magában, hogy anyja nem élte meg, hogy a fiát kelljen „gyászolnia". Menynyivel egyszerűbb így az egész. És többet Matthias sem zaklathatja. Ettől a gondolattól futólag elmosolyodott. – Azért előnyökkel is jár, ha valaki meghal és nincs többé, nem igaz? – Néha igen, néha nem. Az van, ami. Na gyerünk, tűnjünk el innen! Még mindig önmagára bámulva, Jim megszólalt. – Egy kis időre Bostonba kell utaznom. A fickók odafent rábólintottak. – Mi is veled megyünk. A csapatok összetartanak. – Még akkor is, ha nem a ti gondotok az ügy? – Igen. Maga az ötlet, hogy erősítést kap, elég vonzónak tűnt. Három szempár egyértelműen többet lát, mint egy. Es csak az úristen volt a megmondhatója, hogy mennyi időbe telik majd, mire megtalálják Matthias célpontját. – Oké, frankó. Ebben a pillanatban két fehér kabátos ürge lépett a szobába, kávésbögrével a kezükben beszélgettek. Jim már éppen beugrott volna valami mögé, hogy elrejtőzzön – amikor ráébredt, hogy noha ő látja a párost, érzi a kávé illatát, és hallja a csempekövön csoszogó papucsok hangját, a két férfinak fogalma sincs arról, hogy rajtuk kívül még három másik ember is tartózkodik a helyiségben. Mármint nem ember, feltételezte Jim. – Meg akarod csinálni arról a papírmunkát? – kérdezte a jobb oldali fickó Jim teste felé bökve. – Meg. És van valaki, aki igényt tartana a testre, ha más nem jelentkezik. A neve... Vincent diPietro. 559

– Hé, ő építette a házamat. – Tényleg? – Mindketten egy asztalra rakták a kávésbögrét, és egyenként felkaptak egy–egy csipeszes írótáblát, amin űrlapok figyeltek. – Igen, az asszonnyal a folyóparti telken lakunk. – A férfi odasétált a testhez, és a lepedőt felemelve elolvasta a Jim nagylábujjára aggatott cetlit. – Szép környék lehet. – Az, az. – Egyenként töltötte ki a négyzetrácsokat a papíron. – De elég húzós árban volt. Talán ha nyolcvanévesen nyugdíjba vonulhatok... Jimnek szüksége volt még egy pillanatra ahhoz, hogy búcsút mondjon önmagának – ami meglehetősen furcsa, és egyben megkönnyebbülést jelentő érzés volt. Caldwellbe érkeztekor új életet akart kezdeni, és no lám, mit szánt neki a sors! Mostanra minden megváltozott – a kiléte, a foglalkozása, még a főnökei is. Mintha újjászületett volna, és a világ teljesen új lenne számára. Ahogy két sorstársával együtt maga mögött hagyta a hullaházat, borzasztóan jó kedve kerekedett... és készen állt az újabb harcra. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy az elkövetkezendő években a nyomhatjuk, ribanc lesz a bevetések betétdala. Mielőtt felmennek Bostonba, hogy megtalálja azt az ELTUNT–nek nyilvánított katonát, még volt egy köre máshol is. – Vissza kell mennem a raktárépületbe – közölte a többiekkel, kint a folyosón. – Most rögtön. El akarom hozni a halott lány testét. Adrian hangja csak úgy recsegett. – Eltűnt. Minden mással együtt. Jim megtorpant a folyosó közepén. Amikor egy lepedőkkel telerakott kocsit toló takarító szó szerint átment 560

rajtuk, Jim semmi mást nem érzett, mint a testén átfutó borzongást. Talán más körülmények közt viccesnek tartotta volna a testetlenséget, jelenleg azonban csak a meggyilkolt lányon járt megszállottként az esze. – Hova vitte Devina? – követelte a választ. Adrian megvonta a vállát, a tekintete még mindig a padlóra szegeződött, halvány bőrén sötéten ragyogtak a piercingjei. – Ahova csak kedve szottyant. Amikor felébredtem a lakás közepén a padlón, már az egész hely üres volt. – Hogy a francba pakolt ki olyan gyorsan? Rengeteg minden volt ott. – Vannak segítői. Akiket egy ujjcsettintéssel mozgósítani tud. Ha nem lettem volna leláncolva, én is... –Ad még időben észbe kapott. – Durván két órájukba telt, szerintem. Talán kicsit többe. Azon a ponton már hol elájultam, hol magamhoz tértem. – Es elvitték a lány testét? Adrian csak a fejét csóválta. – Valószínűleg megszabadultak tőle. – Hogyan? Adrian újra nekiindult, mintha a mesedélutánt ezzel le is zárta volna. Jó időre. – Ahogy bármelyik pszichopata. Feldarabolja a testet, majd eltemeti. Jim Ad mögött haladt, és Eddie zárta a sort. A bosszú érzése minden pórusát kitöltötte. Ki kell derítenie, hogy Id volt az a lány, kik a hozzátartozói, és hogy hol végezte a holtteste. Előbb vagy utóbb nagyon keményen bevasalja Devinán, amit tett. Ó, igen, ez innentől már személyes ügy volt.

561

Negyvennegyedik fejezet Vilinek közel egy hetébe telt, mire vissza tudott menni a Szent Ferenc Kórházba, hogy kiadják neki Jim holttestét. A lőtt seb utóhatásait még egy jó darabig érezte. A fájdalom napokra lebénította. Ráadásul különös letargiába került. Gyanította, hogy utóbbinak ahhoz volt köze, hogy sikeresen megszabadult Devinától. Tegnap azonban túljutott a holtponton, és huszonnégy órát végigaludt. Amikor felébredt, készen állt arra, hogy megbirkózzon az előtte tornyosuló akadályokkal. A lábadozás ideje alatt végig Gretchen kanapéján heverészett. Ami tökéletes helynek bizonyult a gyógyuláshoz. Az első napokban folyamatosan arról érdeklődött, hogy Robbie hogyan viseli a jelenlétét a házban. Gretchen is figyelmesen nyomon követte a fia reakcióit a kialakult helyzetben. De minden remekül alakult. Robbie–nak szemmel láthatóan semmi problémája nem akadt Vinnél, és azzal a ténnyel, hogy a férfi a kanapéjukon fekszik. Vin döbbenetesen könnyen hozzászokott új környezetéhez, és a házban történő eseményekhez – Gretchen reggel hétkor kelt, hogy kávét főzzön, mielőtt felébresztette a kissrácot... aztán ott voltak még a konyhában lefolytatott csendes tanórák... Robbie–t naponta sportolni vitte a Keresztény Iak Egyesületébe... Amint leszállt az éjszaka, elérkezett a vacsoraidő és tévét néztek. Vin imádott Gretchennel és Robbie–val élni. Imádta, hogy megválaszolhatja a gyerek kocsikról, házakról és sportról szóló végtelen kérdésáradatát. Imádta nézni, 562

ahogy Gretchen a kisfiúval bánt. És imádta a biztonságot, amit a szilárd családi kötelék jelképezett a számára. Azt is imádta, hogy mindennap láthatja Gretchent. A nő bármit csinált, bárhova ment, Vin a tekintetével követte a mozdulatait... különösen, amikor érzéki volt az, amit csinált – ez pedig nagyjából minden második másodpercben előfordult. Imádta nézni, ahogy a lábához hajolva betűrte a takarót... imádta, amikor az ablak melletti karosszékben ülve tiszta ruhákat hajtogatott... imádta, amikor odanyújtotta neki a vacsoráját. De nem csak vizuális élményben volt része. Megpróbált mindig a nő után zuhanyozni, és azt a törülközőt használta, amivel korábban Gretchen megszárította a meztelen testét... amikor csak tudott, csókokat lopott tőle... a tenyerét harapdálta, a karját simogatta, és... Alig bírta kivárni a következő alkalmat, amikor együtt lehetnek. De ez még beletelt egy kis időbe. A bérelt ház túl kicsi volt az intim együttléthez, és egyikőjük sem akarta annak a kockázatát felvállalni, hogy a kisfiú rájuk nyisson. Azonban amint kiérnek Vin vidéki házába, és a férfi beköltözik a cselédszobába, aminek zárható az ajtaja... nem jönnek ki egyhamar, az biztos. Minden egyes pillantással és „véletlen" érintéssel csak nőtt közöttük a szexuális feszültség, így elég nagy esély volt arra, hogy kirobbanó élményre tegyenek majd szert. Már Alig. Várta. Te jó ég, Gretchen olyan sok szinten a megmentőjévé vált. Miközben lábadozott, a nő kicserélte a kötéseit, etette és melegítőt vett neki valami olcsó boltban, hogy ne kelljen hazamennie a lakásába. Felrázta a párnáit, megmasszírozta a nyakát, amikor bemerevedett, és kimosta a takaróit. Még az üzleti hívásait is elintézte, és nem engedte, hogy a világon bárki zavarja, babaarcú személyi cápáját, Tomot is beleértve. 563

A diPietro Csoport üzleti működése mondhatni zátonyra futott nélküle. És mialatt Gretchen kanapéján heverészett, letisztult a fejében, hogy mihez is akar kezdeni. Bezárja a bazárt, kiszáll az üzletből, minden földes ingatlanprojektből kivonja a vagyonát – beleértve a folyó mentén épülő házat is. Még nem közölte Tómmal, hogy itt a vége, de ez is a mai teendők listáján szerepelt. Vin úgy kalkulált, hogy közel ötvenmillió dollárral száll ki az üzletből – ami bőven elegendő lesz ahhoz, hogy magának és utódjainak is nemzedékekre előre biztosítsa a jövőjét –, ráadásul még a rászorulóknak is építhet belőle egy–két házat jótékonysági alapon. Eljött az idő, hogy másoknak segítsen. Nem is kicsit. Szent isten! Utódok... fel sem fogta, hogy ilyeneken gondolkozik. De az biztos, hogy gondját akarja viselni Gretchennek és a fiának... valamint leendő közös gyermekeiknek, akik majd idővel lesznek. Amikor odaért a Szent Ferenc Kórház épületéhez, Vin hunyorgott a déli napsütésben. Az egyik napszemüvege az M6–OS BMW–jében maradt, a másik meg a Porschéban. Az előbbi – amit mellesleg most vezetni sem tudna, mivel kézi váltós – még mindig a szülei régi háza előtt állt, utóbbi pedig a lakása garázsában. Valahogy egyik helyre sem érzett nagy késztetést visszatérni. Kénytelen volt Gretchen öreg Toyota Camryjében furikázni, s nem nagyon volt ínyére a dolog. Ez az ócskavas kész életveszély volt, és valahányszor ellcépzelte, hogy Gretchen és Robbie ebben ül, majdnem megállt a szíve. A fék már majdnem teljesen bekrepált, a motor pedig kiszámíthatatlan volt. Ha hatvan kilométer per óra sebességnél gyorsabban ment, úgy zihált és hörgött, mint egy turmixgép. Grecthennek új kocsira volt szüksége. Méghozzá azonnal. 564

Vin behajtott a kocsibejárón, amely a fekvőbetegeket ellátó épülethez vezetett, és parkolóhelyet keresett. A kórház előtt összegyúlt tömeg mellett elhajtva észrevette, hogy egy ember sem bámulja meg. Most, hogy mellőzte a feltűnést keltő, drága kocsit, csak egy ember volt a tömegből, aki a saját dolga után futkos. A legkevésbé sem izgatta magát emiatt. Egy a parkolóból éppen kiállni készülő Mercedes mellett leállította a kocsit, és a másik vezető igen csúnyán nézett rá – mintha meg lenne róla győződve, hogy Vin szándékosan vágta ki a kocsiajtót, ezzel pedig hazavágta az ezüstmetál–fényezést. Ha a Porsche–ban vagy a BMW–ben ült volna, máshogy alakultak volna a dolgok – a luxuskocsi–tulajdonosok általában megkönnyebbüléssel nyugtázták, amikor beállt valaki melléjük. Mivel neki is legalább ugyanannyi vesztenivalója volt. Vin mosollyal az arcán sétált el a Toyotától. Változnak az idők, nem igaz? Na, nem mintha panaszkodott volna emiatt. Ugyanabba az épületbe ment be, ahol Jimet meglátogatta. Természetesen ez még azelőtt történt, hogy mindkettejük élete száznyolcvan fokos fordulatot vett. Az információs pulthoz közeledve furcsa déjà vu érzés kerítette a hatalmába. A szolgálatban lévő idős hölgy igazi tündér volt, és a hullaház alagsorban található fogadóirodájához irányította. Egyedül utazott a hatalmas liftben. Kivette a karját a pólyából, hogy megnézze, mennyi az idő. Remek. Még ha órákig is tart a papírok kitöltése, akkor is bőven lesz ideje arra, hogy odaérjen a kávéházi találkára. Gyorsan ment. Talán ha tíz percébe telt az egész, és már felfelé is tartott a földszintre. Miután megjelenik az újságokban a 565

halálhír, el kell telnie bizonyos várakozási időnek ahhoz, hogy odaadják neki a holttestet. Nem jelentett gondot. Addig úgysem tudnak senkit sem eltemetni, amíg fel nem ereszt a talaj. És még meg kell vennie a sírhelyet a temetkezési vállalatnál, valamint a megrendelt koporsót. Jim halála továbbra is nagyon fájt. Vin mostanában vele álmodott, látta, hogy egy kastély mellett áll egy fiatal nővel. Boldognak tűntek. Ettől megkönnyebbült egy kicsit, viszont nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az ügynek, mert sejtette, hogy a tudatalattija vetíti ki a boldogságképét. Remélhetőleg létezik egy olyan túlvilág, amiben érdemes egy örökkévalóságot eltölteni. És Jim meg a nő ott vannak. No, de ki tudja? Nagyobb volt a valószínűsége, hogy Vin bánata és bűntudata ihlette az elképzelést. A Szent Ferenc kávézója valójában egy Starbucks volt, és mivel Vin egy ócska helyet képzelt el, ahol kávé gyanánt valami lőrét vagy mosogatóvizet szolgálnak fel, kellemesen csalódott. A kávézó belsejét a kávé és csokoládé illata töltötte be, és számos pihe–puha fotel közül lehetett választani. A randi másik résztvevője már várt rá. De la Cruz nyomozó a távoli sarokban, háttal a falnak üldögélt, és tekintetét a bejáratra szegezte. Miközben leadta a rendelést, Vin intett neki, és a férfi viszonozta a gesztust. A mazsolás süti ínycsildandóan nézett ki, így Vin kért egyet a kávéja mellé, majd tányérral és papírpohárral a kezében a nyomozó felé vette az irányt. – Maga is az eszpresszóra esküszik – mondta a fickó, mialatt Vin helyet foglalt. – Ahogy én is. – A karakteres ízű kávét szeretem. A latte olyan gyenge, mint a harmat. Még ha itt csinálják, akkor is. – Teljesen egyetértünk. Hogy van a válla? 566

– Jobban. Azért hagytam a pólyában, hogy még véletlenül se használjam. – Vin letört egy darabot a sütiből, és megkóstolta. Egyszerűen tökéletes volt: lágy és száraz. – Nem szereti a sutit, nyomozó? Mert ez valami isteni. – Inkább a fánkért vagyok oda. No, de ez a jelvénnyel jár. – Mindketten nevettek a viccen. – Akkor kezdjük a volt barátnőjével! – Ahogy gondolja. Sok mindent meg kell tárgyalnunk. – A nő eltűnt. Vin abbahagyta a rágcsálást. – Eltűnt? Mármint hogyan? – Egyszerűen nem találjuk. Nincs a megadott lakcímen – ami mellesleg teljesen ki van pakolva. A mobilszámán sem érjük el. A modellügynökségnél sem –ahol szintén nem látták egy ideje. A kerületi ügyésszel megbeszélt találkozón nem jelent meg. És az általa háziorvosként megadott doki azt állítja, hogy ilyen nevű páciense soha nem volt. Miközben az eszpresszóját szürcsölgette, Vin azon töprengett, amit Eddie mondott neki korábban: ha Devina egyszer fogja a motyóját, a jelenlétét igazoló bizonyítékok törlődnek. No, és ki hitte volna, hogy igaza lesz a férfinak? – Akkor hogy áll most az ellenem felhozott vád? – Köztünk szólva? Szerintem a körzeti ügyész jelenleg majdnem ejtette az ügyet. A nő vallomása nélkül maximum közvetett bizonyítékot tudunk felmutatni, nevezetesen a videofelvételt, ami azt mutatja, hogy maga bement, majd kijött az épületből, a bűncselekmény elkövetésének körülbelüli ideje alatt. Ennek pedig a nullával egyenlő a vizsgálati értéke. Különösen annak a tükrében, hogy a lakásban talált vér nem egyezik a kórlapján megadott vértípussal. Tehát nem lehetett a magáé. – Egy ujjal sem értem hozzá, nyomozó. 567

– Már kezdek hinni magának. – De la Cruz kortyolt egyet a kávéból, és megtörölte a száját egy papírszalvétával. – A férfit, Eugene Locke–ot illetően, akit múlt szombaton kinyírt. Sikerült összefüggést találnom közte és a belvárosi támadások között. A kómában heverő férfi, Belthower magához tért, és sikeresen azonosította a támadója álruháját. A paróka hajszálain talált vér pedig az övé volt. – Igazán örülök, hogy túlélte. – Én is. Pár napja engedték haza a kórházból. Egy csinos nő jött érte, és vitte haza. Igen helyesek voltak együtt. – Ezt továbbítom Gretchennek. Nagyon rosszul érintette, hogy bántalmazták a férfit. – Vin bekapta a süti utolsó darabkáját, majd leküldte utána az eszpresszó legvégét is. – Nézze, úgy áll a helyzet, hogy Gretchennel valószínűleg elköltözünk egy connecticuti birtokomra. Mit szól hozzá? Vagy problémát fog okozni, hogy az államhatáron kívülre esik? – Beszélek a kerületi ügyésszel. Több mint valószínű, hogy kötelezi majd magukat arra, hogy bejelentkezzenek mind a helyi, mind az állami rendőrségen, és legyenek könnyen elérhetőek. De amint már említettem, a maga ellen felhozott Devinával kapcsolatos vád elég gyenge lábakon áll, és ez magának kedvez. A Locke–os incidenst hivatalosan még nem tekinti lezárt ügynek a kerületi ügyész, de nyilvánvaló, hogy jogos önvédelemről van szó... mellesleg igazolták, hogy be van jelentve a fegyvere, és megkapta a fegyverviselési engedélyt. – Remek. Ha bármi másra lenne szüksége, tudja a számomat. Biztosítom róla, hogy a connecticuti ház címét is eljuttatom magának. – Szóval akkor végleg elhagyják a várost?

568

– Mindent magunk mögött hagyunk, nyomozó. És Caldwell egy cseppet sem fog hiányozni. Gretchennel máshol akarunk új életet kezdeni. – Hát, ha a családja magával van, másra már nincs is szüksége. – Erre csak annyit tudok mondani, hogy Amen. Akkor végeztünk? – Egyelőre igen. Vin és de la Graz kezet ráztak, majd mindenki ment a saját dolgára. Kifelé menet Vin megállt az előcsarnokban az információs pultnál, hogy megköszönje a kedves öreg hölgynek az útbaigazítást, amikor... – Igaza volt. Vin a hang irányába fordult, és a meglepetéstől mintha áram csapott volna a testébe. Az a férfi állt előtte, akit a kórházban tett első látogatása alkalmával látott. Amikor Jim állapota után érdeklődött... A kopaszodó férfi, akinek szürkés árnyék terjengett a mellkasa körül. Ugyanazzal a férfival volt, mint korábban, és mintha évszázadokat öregedett volna a legutolsó találkozásuk óta. – A tüdőmben van – mondta, és lesöpört egy képzeletbeli porszemet a piros dzsekijéről. – A tüdőmben... van. Ahogy elcsuklott a hangja, a vele lévő férfi megszólalt. – De az orvosok azt mondták, hogy ki tudják venni, és kezeléssel... – Honnan tudta? – kérdezte a beteg, Vin ép karját megragadva. – Honnan? Vin mély lélegzetet vett. – Nagyon sajnálom. – Meg tudná mondani... hogy mi fog velem történni? A mellette álló férfi csóválni kezdte a fejét.

569

– Erre a kérdésre szerintem, nem tud választ adni. Vin teljes szívével egyetértett vele. – Igen, nem vagyok benne biztos, hogy... – Kérem! Vin a férfi holtfáradt és halálra rémült szemébe nézett. Aztán azt gondolta, hogy a fenébe is, tudja, min megy keresztül. Amikor olyan érzésed van, hogy minden, amiben eddig hittél, egy szempillantás alatt a lángok martalékává válnia, és csak az az egy kérdés hajt, hogy vajon mikor fordul jobbra a kialakult helyzet. – Semmit sem ígérhetek. – Ha jó, ha rossz, tudnom kell... – Ne, John, ne ártsd bele magad! – A beteg meg– paskolta a barátja kezét, ezzel hallgatásra intve őt. – Ez a férfi mindenki más előtt tudta. És ha nem szól, soha nem vizsgáltattam volna ki magam. Szóval lehet, hogy meg tudja mondáik nekünk... nekem... Vin értette a férfi érvelését és indokait, de afelől nem volt biztos, hogy képes lesz–e rá vagy sem. Először is: már nem észlelte körülötte az árnyat – habár emiek az is lehetett az oka, hogy most nem vette az adást. Persze az is könnyen megeshetett, hogy Devina nélkül már ő is csak egy átlagembernek számított, aki semmilyen paranormális furcsaságra nem fogékony. – Kérem! – könyörgött a beteg. – Segítsen rajtam... Vin már évek óta nem alkalmazta senkin a másik különleges képességét. Hosszú évek teltek el azóta, hogy összedörzsölte a két tenyerét, és erősen összpontosított valakire... évek óta nem jövendölt semmit. Te jó ég... az adott helyzetben valósággal reménykedett abban, hogy még mindig birtokában van az erőnek –feltéve, hogy jó hírt lát a jövőben.

570

Amikor kinyújtotta a kezét, a beteg és a barátja teljesen mozdulatlanná dermedtek. Ahogy létrejött közöttük a kapcsolat, egyikőjük sem moccant. Vin lehunyta a szemét... és... A francba, a dzseki anyagán kívül semmit sem érzett. Bolyhozott pamutból készült, a tapintása sima volt és hideg a kinti levegőtől. A kabát alatt remegett a férfi karja. Hosszú pillanatok teltek el, mialatt az előcsarnokban ide–oda mászkáló emberek lépéseinek hangja olyan zajt csapott, mintha harci dobokat kongatnának. – Sajnálom, de nem... – aztán felvillant előtte a kép. Látta a férfit... Vin elmosolyodott, és elengedte a karját. – Látom, amint éjszaka egy tengerparton üldögél... és a Haley–üstököst nézi az égbolton. Ami úgy negyvenöt év múlva esedékes a Földön. Nem tudom, hogy pontosan mi fog történni vagy milyen nehézségeken kell átesnie. De legalább addig élni fog, az biztos, ja és maga – a másik fickó felé bólintott – szintén ott volt a tengerparton. Mellesleg mindketten minimum száztizennyolc évesnek néztek ki ha jól láttam, egy járókeret is volt a háttérben. A következő pillanatban Vin majdnem hanyatt esett, olyan szoros medveölelést kapott a két férfitől. Sebesült válla majd' felrobbant a hirtelen beléhasító fájdalomtól. Muszáj volt hátralépnie. – Jaj, annyira sajnálom – mondta gyorsan a beteg. – A válla. – Á, kutya bajom. – Vin várta, hogy csillapodjon a fájdalom, miközben ép karjával az információs pultnak támaszkodott. – Köszönöm – suttogta a férfi –, hogy reményt adott.

571

Könny homályosította el a férfi látását, és Vin megpaskolta a vállát. – Vigyázzon magára, rendben? És megnyugtatásul mondom, hogy még soha nem tévedtem. Nem állítom, hogy nagy bulikkal lenne tele az elkövetkezendő éve... de meg tudja csinálni. Mielőtt újfent ölelkezéssé fajult volna a dolog, Vin intett nekik, és lelépett. Világ életében rosszul kezelte a hálálkodást, és nem most fog új leckét venni ezen a téren – különösen azért, mert mindkét férfi úgy pislogott rá, mintha egy mentőövet dobott volna át a hajó fedélzetén, amiből az előbb estek Id. Az viszont jó érzéssel töltötte el, hogy részben enyhítette a fájdalmukat és az aggodalmukat. Ez az elégedettség sokkal mélyebb volt, mint a pénzkeresés öröme. Egyszerűen... helyesnek érezte. Kint a parkolóban behuppant a Toyota kormánya mögé, és elfordította az indítókulcsot. Egyszer, kétszer... háromszor... Semmi. Aztán még egyszer megpróbálta. Nagy nehezen felköhögött a motor és elindult. A autóbejárat közelében észrevette a két férfit. Mintha kijöttek volna leellenőrizni, hogy biztonságban a kocsijához ért–e vagy sem. Nagyon úgy néztek ki, mintha még valamit tenni szeretnének érte. Azonban már tettek is. Még egyet intett nekik búcsúzóul, és mialatt kigördült a kórház területéről, eszébe jutott, mennyi szpr–nyűséget művelt az üzleti életben. Tekintettel arra, hogy milyen könyörtelenül viselkedett, isteni megtorlásra vagy átokra számított. Az elmúlt húsz évben elég vad dolgai voltak: félig–meddig törvénytelen ügyletek, hazugságok hálója, eltussolt ügyek és még sorolhatnánk, ami majd mind visszajön, és a nyakába zúdul. 572

Talán várólistára került... vagy az volt a büntetése, hogy a fent említett tettei élete végéig terheljék a lelkiismeretét, és ezzel a tudattal kell élnie. És ez közel sem volt móka és kacagás. Vin nemcsak az üzleti életben elkövetett tetteit bánta – sokat gondolt a szüleire is. Sajnálta, hogy olyan halált haltak, amilyet. És gyűlölte a gondolatot, hogy a haláluk oka a Devinával lebonyolított ügye volt. Rettenetesen bántak vele, de nekik köszönhette a létezését. Újabb dolog, ami a lelkiismeretén száradt, és hátralévő napjait ez a tudat is megmérgezte. A depressziós gondolatait félretéve, azonban sok másnak örülhetett. Amit a kórházban a két férfiért tett, nagyszerű érzéssel töltötte el. Ily módon továbbra is segíthet másokon. Nem is keveset. És ha már itt tartott, Vin még megállt valahol, mielőtt visszament Gretchen házába. Nem a Commodore–ba ment vissza. Tervezte, hogy hazaugrik egy váltás ruháért, de nem tudta elképzelni, hogy azokat a rongyokat még egyszer felvegye. Egy teljesen más emberhez tartoztak... akinek végleg hátat fordított. Ehelyett inkább a vadonatúj márkátlan és filléres ruhatárában fog virítani – előbb– utóbb majd szert tesz egy–két hétköznapi holmira is, de előbb még más dolgokat kellett elintéznie. Mint például beugrani a Lowek & Fia Volvo–már– kakereskedésbe. Vin egyenesen a szalon előtt parkolta le a Toyotát. És esze ágában nem állt bezárni maga után ezt az ócskavasat. A kocsinak már rég nem nevezhető járgány olyan állptban volt, hogy akár a gettó legmélyén is ott hagyhatta volna egy Kérlek, vigyél el táblával a szélvédőn, és a tragacs még egy héttel később is ott állna az út szélén.

573

Vin bement a szalonba, és körbejárta a csillogó kombikat és szedánokat. Amikor egy fiatal eladó meglátta, olyan savanyú képet vágott, mintha ő húzta volna a legrövidebbet a kiszolgálandó vevő sorsoláskor. – Hello, Rickie Peterson vagyok. – Kézfogásra nyújtotta a kezét, miközben egy udvarias mosolyt ragasztott a képére. – Különleges autót szeremé. Vin röviden megrázta a férfi jobb kezét. – Négy kerék–meghajtású kombi érdekelne. Rickie a torkát köszörülte. – Hát, az a Cross Country modell lesz, erre. – Egy vasszürke monstrumhoz vezette, amelynek hámi sötétített ablaküvege és Vin BMW–jét leiskolázó futóműve volt. – Ez egy igazi csúcsmodell, jár hozzá egy téli–csomag is: fűtött bőrülések, valamint kiváló minőségű hangberendezés, nyitható napfénytető... – Biztonságos? – Ez, kérem, egy Volvo. – Mintha ezzel mindent megmagyarázna. – Ennél biztonságosabb jármű nem rója az utakat. Vin előrehajolt, és megnézte a szélvédőre ragasztott matricát. Az apró betűvel feltüntetett extrák jó tizenöt centi hosszan sorakoztak egymás alatt. – Van valami extra, amit kihagytak? Rickie Peterson azonban nem válaszolt, figyelme már nem Vinre irányult, hanem a férfi válla mögött érkező, mobilon beszélő ügyvédpárosra kalandozott. – Hahó? – Vin a tenyerét húzgálta a férfi látómezejében. – Elnézést, hogy mondta? – Rickie ismét megpróbált az eladók gyöngye szerepben tündökölni. – Nézze, talán vethetne egy pillantást a V–70–es modellekre. Kiváló autók, de közel sem ilyen drágák... – Ezt elviszem. 574

Rickie szemöldöke kínjában nem tudta, merre ráncolódjon. Fel, le, össze? – Ööö... oké... remek, ez remek. Ööö, láttam, hogy milyen járművel érkezett... – Kétségkívül a nyelve hegyén volt a tragacs szócska. – ...Beszámíthatjuk, és nézze, összeállítok magának egy igen kedvező részletfizetési tervet. Jó napot! – köszönt oda Mr. és Mrs. Sztárügyvédnek. – Mindjárt a segítségükre leszek! – Nincs szükségem részletfizetésre. – Vin előkapta a pénztárcáját, és kimarkolta belőle a fekete bankkártyáját. – Negyvenkétezerért elviszem a kocsit. Ami a matricán szereplő árnak nyolcezerrel a híján volt, no de a készpénz mindig nyerő húzás. Az ajánlat Rickie minden figyelmét elnyerte. – Hogy mondja? – Készpénzzel fizetek. Nincs szükségem részletfizetésre. – Ööö... beszélnem kell a főnökömmel. Vin az eladó válla köré fonta a karját. – Merre van az irodád, Rickie? A srác egy kis fülke felé bólintott a jobb oldalon. – Sétáljunk egyet Rickie, és elmesélem, hogy mi is fog most történni. Felhívod szépen a magánbankáromat, és beszélek vele. Ezután kapsz tőle egy felhatalmazási kódot. Ha mindez lezajlik, újra felemeled a kagylót, és felhívod a biztosítási ügynökömet. Aztán ideadod a kocsi kulcsokat, hogy hazacirkálhassak ebben a szépséges és biztonságos autóban, hogy a kedvesemnek többé ne azt az ócskavasat kelljen vezetnie, amit a parkolóban hagytam. Világos? Rickie úgy bólogatott, mint egy marionett bábu. – Mit is mondott, hogy hívják? – Nyugodtan hívjál Télapónak, Rickie–fiú! Mert karácsonyi hangulatban vagyok, és a világ szép és jó. 575

Gretchen a nappaliban üldögélt egy pohár hideg vízzel a kezében, és kezdett aggódni. Vin sokkal tovább elmaradt, mint a távozásakor megsaccolt másfél óra. A karórájára pillantott, félrehúzta a fátyolszerű függönyt, és kikukucskált. – Anyuci, feleségül fogsz menni Vinhez? Na, ennél jobb módot ha akart sem találhatott volna a fia arra, hogy elvonja a figyelmét az aggályairól. Megpördült, hogy Robbie felé forduljon, aki bepakolt pókemberes hátizsákjával éppen az úszóedzésre indult. Gretchen a fia biztos, tiszta tekintetébe nézett. Közben azon töprengett, mi a fenét is válaszolhatna neki. Az igazság mellett döntött. – Nem tudom. – Csak azért kérdeztem, mert tőlem nyugodtan hozzámehetsz. – A földre ejtette a táskáját, és csípőre tette a kezét, mint egy törpe maffiózó. – Nagyon is kedveled, és sokat nevetsz vele. Ráadásul nagy torta szokott lenni az esküvőkön, nem igaz? Lehet csokis is. – Ööö... szerintem még nem állunk készen az esküvőre. De annak nagyon örülök, hogy elmondtad, mit is érzel ez ügyben. – Valami mást is el akarok mondani. Gretchen lelkiekben felkészült a legrosszabbra, még a szíve is megállt egy pillanatra. – Nekem bármit elmondhatsz. – Amikor Connecticutba költözünk, vissza akarom kapni a nevemet. Sean vagyok, nem Robbie, és ha téged az igazi neveden hívhatunk, akkor engem is. Gretchen sűrű pislogás közepette igenlően bólogatott. Annyira büszke volt a fiára. És olyan hálás, amiért annak ellenére, hogy olyan szörnyűségeken esett át, még mindig képes volt megnyílni, legalább Vin előtt. Mert megbízott a férfiban. 576

Grecthen megköszörülte a torkát. – Szerintem nagyszerűen hangzik. – Oké. Most akkor indulhatnánk az uszodába? – Meg kell várnunk, hogy Vin visszaérjen. – A nő megdörzsölte a szemét, és nem bírt ellenállni a kísértésnek. Felállt a fotelből, és a fiához ment. Aztán letérdelt, és a karjába fogta a gyereket. – Mami? Oöö... mami, megfojtasz! – Ne haragudj! – Elengedte a fiát, és visszaült a székbe. Kisimította Robbie arcából a hajat, s suttogva megszólalt. – Mondtam már, hogy mennyire szeretlek? – Ma még csak úgy százszor – válaszolt a kisfiú, és összemosódtak a szavai. – Akkor jó. Mert nagyon szeretlek. Annyira, hogy... A kocsibejáróban egy autó dudálására lett figyelmes, épp időben. Ha tovább folytatja a szóáradatot, előbb– utóbb... zavarba hozza Robbie–t... Seant. A fiának még mindig szüksége volt az anyukájára, de ahogy telnek– múlnak a hetek, egyre érettebbé válik. Különösen most, hogy már Vin is velük él. Sean elhúzódott, és az ablakhoz ment. – Ó, de jóóóóóóóóóóóóóó. Nézd csak, mije van Vinnék! A fia az ajtóhoz szaladt, és Gretchen is felállt. Meglegyezte az arcát, hogy ne legyen annyira feltűnő, hogy sírt és kipirult. Miután kiinyitotta a hevederzárat, Sean kirohant a házból, az edzőcipője csak úgy csattogott a kövön. Már épp utána akart kiabálni, hogy lassítson egy kicsit, amikor meglátta, hogy „mije van Vinnék". Egy vadonatúj, csillogó–villogó Volvo, vagy valami hasonló autó tündökölt a kocsifeljárón. Vin féloldalasan az anyósülés felőli ajtónak dőlt. Arcán vegyes érzelmek mutatkoztak: félig győzelemittas, félig a–francba–lehet– hogy–bajban–vagyok képet vágott. 577

Mialatt Sean a kombi körül futkorászott, majd bemászott az utastérbe, Gretchen Vinhez közelített. – Na és mi történt a Toyotámmal? Vin csak megvonta azt a széles vállát. – Elvesztettem. – Elvesztetted. A férfi komoly arcot vágva bólintott. – Bocsi. Gretchen a Volvóra pillantott. Nyilván egy kisebb vagyonba kerülhetett. Olyasfajta árucikk volt, amit talán csak nagyon használt állapotban engedhetne meg magának. – Vin, nem akarom, hogy ilyen drága holmikkal lepj meg. Már így is kifizette az adósságait, és a kölcsönt kamatmentesen fogja majd neki visszaadni. Amikor pedig Connecticutba érnek, igazi munkahelyet fog magának találni, amiből törlesztheti az összeget – az rendben volt, hogy a férfi nagylelkűen és kedvesen viselkedett vele szemben, de még Vinnék sem hagyhatta, hogy az életében minden rosszat helyette hozzon helyre. – Tisztában vagyok azzal, hogy nem szereted, ha vagyonokat költök rád – mondta a férfi. – De egyszerűen nem engedhetem, hogy azt a vén tragacsot vezesd. Nem biztonságos, se neked... se a fiadnak. A mindenit! Vin jó irányba tapogatózott. Biztonsági szempontból őt is aggasztotta a kocsi. Vin feltartotta a kulcsot. – A te neveden van, és egy évre előre ki van fizetve a biztosítás. Ha nem tetszik, eladhatod, de négykerékmeghajtású, tehát tökéletesen alkalmas hóban, jégen, esőben...

578

– Ez egyszerűen szuper! – közölte Sean, miközben a hátsó ülés túloldalán bukkant fel. – És nincs büdös zokni szaga! – Ééééés – folytatta Vin vontatottan ejtve a szavakat – nincs büdös zokni szaga. De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, a hátsó ülés lábrészénél otthagyhatok egy párat a gyűjteményemből... – Koszi, Vin! – Sean nekirontott a férfinak, és a derekánál fogva szorosan átölelte. – Te vagy a legjobb! Egy pillanatig Vin teljesen ledermedt... aztán ép kezét nagyon óvatosan a kisfiú vállára helyezte... – Szívesen, kisöreg... de a végső szó az anyukádé. Még nem döntötte el, hogy megtartja–e vagy sem. – Mami! – Hé, hátrébb az agarakkal! – szólt közbe Vin. –Ezt neki kell eldöntenie. Vin lenézett, Sean pedig felemelte a fejét, és a sötét hajú fiúk remek párost alkottak. Sean apja mindig is a volt férje marad, és ezen semmi sem változtathat... sajnos, gondolta Gretchen. De milyen csodálatos lenne. ha egy olyan férfit tudhatna a fia életében, aki jó hatással van rá? – Mehetünk ezzel az uszodába? – Sean azon nyomban a ház felé vette az irányt. – Hozom a hátizsákomat. Gretchen mély levegőt vett. – Tényleg nem akarom, hogy ilyen drága ajándékokat vegyél nekem. – Ez volt az első és utolsó alkalom. Gondolj arra, hogy egy vezethető eljegyzési gyűrűről van szó. –Ahogy Gretchennek leesett az álla, Vin feltartotta a tenyerét. – Tudom, hogy arra még nem készültünk fel. Még csak a közelében sem vagyunk. De ha egyszer úgy döntünk, akkor ez beleszámíthatna. Tudom, hogy nem vagy oda a gyémántokért. 579

És milyen igaza volt! Hihetetlen mód taszította a Devinának vásárolt gyémántgyűrű... na várjunk csak, Vin tényleg eljegyzésről beszél? Mert ez aligha olyan téma, amit Sean előtt kellene megvitatniuk. – Mi történt valójában a Toyotámmal? – Otthagytam az autószalon előtt. Azt hiszem, ebben a pillanatban éppen újrahasznosítják, és rendszámtáblákat készítenek belőle. De az is lehet, hogy leveskonzervet és üdítőkupakot. De nyugodt lehetsz afelől, hogy méltóságteljes elbánásban részesül. Gretchen nem állta meg, hogy el ne mosolyodjon. – Utánozhatatlan vagy, ezzel remélem tisztában vagy Vin szürke szeme huncutul csillogott, mert valószínűleg érezte, hogy a nő kezdi beadni a derekát. – Én meg szeretlek. Sean ágyúként robbant ki a házból, pókemberes hátizsákja futás közben nekicsapódott cingár lábának. – Menjünk! Menjünk! Mintha a lángok martalékává válna az uszoda, ha nem érnek oda minél előbb. Sean bevágta a táskáját a hátsó ülésre, bepattant a kocsiba, és becsapta az ajtót. Bekötötte a biztonsági övét, és úgy ült ott, mintha rakétakilövésre készülne. Amikor a két felnőtt nem követte a példáját, kikopogott nekik az ablakon. – Gyertek már! – Na, akkor mi a válaszod, Gretchen? Biztonságos... szép a színe... a fiúnak is tetszik... Gretchen kikapta a kezéből a kulcsot. Miközben Sean örömtáncot járt a hátsó ülésen, a nő lábujjhegyen gyors csókot nyomott Vin ajkára. – Nagyon. Szépen. Köszönöm.

580

A férfi villámgyorsan magához ölelte, és röviden, de erősen visszacsókolta. – Köszönöm. Köszönöm, köszönöm, köszönöm... Sean résnyire nyitotta az ajtaját. – Elég legyen a puszilkózásból! Menjünk! Gretchen lebámult a fiára. – Puszilkózás? Hát ezt meg hol hallottad? – Vin mondta. Egy filmet néztünk, és azt mondta, hogy így hívják. Vin egy puszit nyomott az arcára, és a ház felé vette az irányt. Mindezt olyan hidegvérrel téve, hogy Oscar– díjat érdemelt volna az alakításáért. – Bezárom az ajtót, és hozom a táskád. – És ha lehet, ne ilyen szavakkal bővítsd a szókincsét! – szólt utána Gretchen. – Jaaj, mami – közölte a fia, mintha az anyja ünneprontó lenne. – Mindenki ezt mondja. Vin visszacsoszogott a kocsihoz, s közben Rityöré– szett. – Igen, mindenki. Gretchen körbesétált, és beült a kormány mögé. – Rajtatok kívül senki... esküdni mernék rá. Sean felkacagott. – Csak amikor azt hiszed, hogy nem hallak. – Esküdni mernél rá? – kérdezte Vin, miközben beszállt. – Én ? – Dehogynem! – kontrázott Sean. – Csak ezt hallom a szádból. Vin játékosan a szemét meresztgette a visszapillantó tükörbe. – Azt mondom, hogy soha! Sohaaaaaaa! Miközben Gretchen kifarolt a kocsival, és elindult, Vin és Sean tovább heccelték egymást, egyszer az egyik, máskor a másik sütött el egy viccet. A köztük lévő 581

korkülönbség egyáltalán nem számított, a bariton és a sokkal élesebb hang egymás szavába vágva akarta túlharsogni a másikat. Annyira helyénvaló volt ez így... annyira jó... mindig is erre vágyott. Milyen fura, hogy nem luxuscikkre vagy feltűnésre, csak egy férfira, egy gyerekre és... egy Volvóra. Az uszodába vezető négysávos úton lefékezett egy piros lámpánál, és átnézett a mellette álló kocsira. Egy kombi volt, amit egy nő vezetett, az anyósülésen egy gyerekkel, és hátul egy óriási kutyával. Az anya mosolyogva beszélgetett a lányával, és amikor az eb is előredugta a fejét, mindketten megpaskolták a bundáját megvakargatták a füle tövét, az állat meg boldogan lihegett nekik. Gretchen kinyúlt, hogy megfogja Vin kezét. A férfi megszorította a tenyerét, és rámosolygott. A lámpa pont ekkor váltott zöldre, Gretchen pedig rálépett a gázra, és mind hármójukat egyenesen a fényes és boldog jövő felé kormányozta.

582

Epilógus Egész biztosan nem sok embernek adódik arra lehető– sége, hogy részt vegyen a saját temetésén. Jim kevesebb gázt adva lelassított, és a Harley a temető fákkal övezett keskeny útján csordogált. Sírkövek százai és százai mellett haladt el, a homályos nappali fény békésen világította meg a zöld füvet, a lombos fákat és márványköveket. Balra és jobbra fordulva, mélyebbre és mélyebbre hatolt a holtak földjén, míg végül az egyik sarkon túl, emberek kis csoportja gyülekezett egy frissen ásott gödör körül. Egy hatalmas, fekete koporsó felett álldogáltak, amit rézkapcsok és rézfogantyúk díszítettek. Csúcsminőségű darab volt, azt meg kell hagyni. A fekete öltönyös pap egy sötétvörös Bibliából olvasott fel részleteket. Mellette állt egy karcsú, barna esőkabátos nő, egy fekete anorákos nagydarab férfi, és egy kisfiú, aki a férfi öltözékének mini változatát viselte. A szomorú kis csoport csendben követte a szertartást. Ahogy a Jim testét rejtő koporsó felett álldogáltak, síri csend honolt... Jim eltöprengett, hogy vajon honnan jön az a kifejezés, hogy „síri csend"? A hely, ahol eltemeted a halottaidat, és az önuralom, amivel háborgó érzelmeidet kezeled – így együtt a két szó. Legszívesebben odament volna hozzájuk, hogy enyhítse a fájdalmukat, és megismerje a kölyköt, de maradt a fenekén. Valószínűleg a pappal az élen mindenkire a frászt hozná, ha beállítana. Aztán hirtelen megörült, hogy az árnyékban maradt. A túloldalon, pontosan vele szemben, a sírtól ugyanolyan távolságban, egy magányos alak állt hosszú ballonkabátban. 583

Matthias, a gazember is megjelent. Istenem, mindjárt könny szalad a szemébe! Miközben Jim a volt főnökét bámulta, meglehetősen ironikusnak találta a helyzetet, hogy mindketten a tölgyesek árnyékába húzódtak, ötven–ötven méterre a sírtól – mondjuk mindig is hasonlóképp gondolkoztak. Matthias most is pont úgy nézett ki, mint mindig: magas termet, széles váll és a sétabotjára támaszkodott, mivel anélkül nem bírt menni. Kegyeden arcvonásait koromfekete napszemüveg mögé rejtette, és Jim eltöprengett rajta, hogy házon belül vajon hordja–e még a szemkötőt? Talán. Ha az ember belepillantott hasznavehetetlen, tejfehér szemébe, a legvadabb rémálmát élte át – habár kész rejtély volt, hogy miért nem járkált szemkötő és napszemüveg nélkül a nép között, már csak a vicc kedvéért is. Hogy ne lássák meg, Jim álcázta magát, ahogy Eddie és Adrian tanította neki. Bárcsak Vint és a többieket is meg tudná óvni az ártó szemektől! Nagyon nem tetszett neki, ahogy Matthias közelről is tanulmányozza őket. Jobb lenne, ha nagyon, de nagyon távol maradnának a gazember radarjától. Jim nézte, ahogy a pap lehajol, felvesz egy marék földet, majd a koporsó fedelére szórja. Vin és a többiek is követték a példáját. Végül felhangzott még egy ima, amit kézfogás és búcsúzás kísért. A pap beszállt egy Toyota 4Runnerbe. A másik három egy vadonatúj Volvóba ült be. Jim jól tudta, most mi következik. No persze, Matthias kivárta, amíg tiszta nem lett a terep. Aztán gyorsan előre sántikált. Sietnie kellett, mivel nem volt sok ideje. A pap ebben a pillanatban tájékoztathatja a sírásó brigádot, hogy itt az ideje a koporsó földbe eresztésének. 584

A sír mellett Matthias munkához látott. Előkapott egy kést – Jim késének ikertestvérét –, és felfeszítette a koporsófedelet. Tökös. Hát eléggé. No, de ilyen a fazon stílusa. A konfliktushelyzetek éltették. És ha rajtakapná valaki a hulla kukkoláson? Számtalan hivatalos jelvénye közül kiválasztana egyet, aminek a felmutatásakor még egy kifejlett zsarunak is inába szállna a bátorsága, nemhogy egy temetőgondnoknak. A fedelet harminc centire felemelte, pont annyira, hogy egy kis elemlámpával bevilágítson. Bizony, én vagyok az, gondolta elégedetten Jim. Meghaltam, vége a bulinak, te szánalmas seggfej. Végre megszabadultam tőled. Mellesleg ezért frankón megérte meghalni. Noha kétszer futott neki, mire felavatták. Matdiias visszazárta a koporsófedelet, és helyére kattintottá a zárakat. Nem távozott azonnal. Ehelyett egyik fekete kesztyűs kezét a csillogó fedélre tette. Lehajtott fejjel a koporsónak dőlt, mintha nem bírna megállni a saját lábán. Egyszerűen... lesújtotta a valóság. Lesújtotta, és vereséget szenvedett. Csakhogy ennek így semmi értelme. Senki sem volt a közelben, már amennyire Jim meg tudta ítélni, akkor meg minek kell a megszakadt szívű volt főnököt alakítani.''Hacsak nem... jaaa, aha. Hogy ez nem jutott előbb eszébe! Matthias utálta, ha játékosokat veszített. Különösen, ha a legértékesebb adu ászáról volt szó, ő pedig az egyik legeslegjobbnak számított, és számtalan módon hasznosnak bizonyult. A tény pedig, ami még inkább említésre méltó volt: Matthias ebben a pillanatban egy nála hatalmasabb és meghatározóbb erővel nézett farkasszemet – és tegyük 585

hozzá, hogy nem sok ilyen akadt a Földön: a Kaszással nem lehet egyezkedni. Jim gázt adva felbőgette a Harleyt, mire Matthias felpillantott a hangra. Semmit nem láthatott, semmilyen alakot, semmilyen anyagot, még egy árva árnyékot sem. Maximum egy bikaerős motor mély dübörgésének távoli visszhangját hallhatta. Jim maga mögött hagyta testét és régi főnökét, majd a hosszabbik utat választotta a temetőből kifelé menet. Bár nem sok értelme volt, de valamiért megnyugtatta ez a hely – és ebben talán akadt némi logika. Az itt nyugvó emberek mindegyike megvívta a földi létének csatáit, és most már biztonságban tölthették az Örökkévalóságot, a négy fickó nagy kastélya falának túloldalán. Persze feltéve, hogy nem odalent kötött ki a lelkük, mert ha így esett, most nagyban nyomják a polkát a Devina–félékkel, az örökkévalóságig. Szerencsétlenek. Jim lefékezett a kovácsoltvas kapu előtt. Arra várt, hogy ritkuljon a forgalom. A háta mögé pillantva úgy döntött, hogy nagyon is tetszik neki, amit Vin a sírja megjelöléséhez választott. A nagy angyal fekete és szürke márványból készült, a szokásos fehér kő helyett, és az arca egy csatába induló harcosé volt, nem valami pehelysúlyú, egymás kezét szorongató, közmegegyezésre törekvő anyámasszony katonájáé. Lenyűgöző volt, de Vin mindig is tudta, mitől döglik a légy. Mialatt felbőgette a motort, és a Harley hátán valósággal kirobbant a temetőből, Jimnek semmi más nem jutott az eszébe, ami jobban jelképezhetné a jövőjét. Bukott angyal volt, aki bosszúra szomjazva, Devina fejére pályázott... Ideje volt, hogy végre szembenézzenek egymással.

586

Köszönetnyilvánítás Köszönettel tartozom Kara Cesare–nalc, Claire Zionnak, Kara Welshnek, Leslie Gelbmannak és mindenkinek a NAL–nál. Mint mindig. Köszönöm Steven Axelrodnak, aki a józan észt képviseli számomra. Szeretettel a Waud csapatnak: Dee–nek, LeEUának, K és Nathnak – akik nélkül ez sohasem sikerült volna. További köszönet jár Jenn–nek, Lunak, Ann–nek és az internetes felületeim minden moderátorának és üzemeltetőjének. Hálával tartozom nektek: Doc Jess (vagyis Jessica Andersen), Sue Grafton, Suz Brockmann, Christine Feehan és csodálatos családja, Lisa Gardner és Linda Francis Lee. És teljes szívemből köszönöm a férjemnek, az édesanyámnak, a Boo–nak és az egész családomnak. KEDVES OIVASÓNK! Az Ulpius–ház kiadó kínálata megtekinthető a www.ulpiushaz.hu című honlapon. Újdonságainkról, bemutatóinkról, akcióinkról hírlevélben tájékoztatjuk olvasóinkat, amelyre szintén a honlapon regisztrálliamak. ,i Ulpius–ház Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó Kepets András Szerkesztette Borús Judit Feleló's szerkesztő' Palkó Katalin Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. – 291466 Felelős vezető Pogány Zoltán igazgató

587