Fordította Lukács Andrea J. R. WARD Bűvölet Bukott angyalok IV. Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014 A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Rapture A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Éjsötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Feloldozott szerető Megváltott szerető Megbosszult szerető Halhatatlan szerető Felszabadított szerető Újjászületett szerető Végre szeretők Beavatás Kapzsiság Sóvárgás Irigység Copyright © Love Conquers All, Inc., 2012 All rights reserved Hungariann translation © Lukács Andrea, 2014 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2014 ISBN 978 963 383 260 9 A mi Rachelünknek, aki nemcsak maga a „szív" a Heartlandben, de mutatott nekem egy igazi, élő Fi-Fit is.
1.
fejezet
SÍR. NEM ÚGY ÉRTVE, hogy valaki sír, ha szomorú, hanem a fejfa, a frissen kihantolt föld, a holttest a gödörben, a hamut a hamuhoz, port a porhoz értelemben. Matthias meztelenül hevert az egyik síron, egy temetőben, amely a szemhatárig terjeszkedett. Az első gondolata az a kép volt, amelyet az embereinek a hátukra kellett tetováltatniuk. Az, amelyen a Kaszás egy márvány és gránit sírkövekkel zsúfolt területen áll. Milyen ironikus... Lehet, hogy mindjárt őt is lekaszabolják egy borotvaéles kaszával. Próbálják ezt háromszor gyors egymásutánban elmondani! Pislogott, hogy kitisztuljon a látása, már amennyi megmaradt belőle, majd összegömbölyödött, hogy ne fázzon annyira. Arra várt, hogy a környezet visszaváltson, és újra a valóságban találja magát. Amikor semmi sem történt, arra gondolt, hová tűnhetett az a fal, amelyben egy örökkévalóságig kellett bezárva élnie. Csak nem jutott ki végre abból az émelyítő, zsúfolt kínzókamrából? Vajon kiszabadult a pokolból? Nagyot nyögött, és megpróbált felülni, de már az is nehezére esett, hogy fölemelje a fejét. Na persze, ha valaki első kézből tapasztalta meg, hogy a hitbuzgó fanatikusoknak sok mindenben mégis igazuk van, legszívesebben föl sem ébredt volna. Nos, igen, a bűnösök valóban alászálltak a mélybe, de nem az óceán fenekére. És ha már egyszer odakerültek, az életükben elviselt szenvedés Hawaiin töltött nyaralásnak tűnt a rájuk váró kínokhoz képest. Maga az ördög is létezett. A nappalija pedig borzalmas volt. A szentfazekaknak azonban nem mindenben volt igazuk. Kiderült, hogy a sátánnak nincsen se szarva, se farka vagy patás a lába, és nem tart a kezében vasvillát. Viszont igazi démon, aki tényleg sokszor visel pirosat. Na persze, a barna hajúaknak jól áll ez a szín - legalábbis az ördög ezzel nyugtatta magát. Matthias pislogott egyet a bal szemével, amely még mindig működött, és lélekben felkészült arra, hogy visszatér abba a sűrű, fojtogató, forró feketeségbe, ahol a fülébe cseng az elátkozott lelkek sikolya, ahol a fájdalomtól neki is kiáltás tör föl a torkából, és szakad ki cserepes ajka között... De nem. Még mindig a síron feküdt. A temetőben. Anyaszült meztelenül.
Körülnézett, szemügyre vette a számtalan fehér márvány sírkövet és a családi sírkerteket, amelyekben angyalok és Szűz Mária kísértetszerű szobrai álltak. Az alacsony sírkövekből sokkal többet látott, mintha ezek a csökevényes fejfák átvették volna a hatalmat ezen a területen. Fenyőfák és juharfák vetettek árnyékot a csenevész tavaszi fűre, valamint a kovácsoltvas padokra. A lámpák sárgán világítottak, mint gyertyák a születésnapi tortán, a kanyargós ösvények meg bárhol másutt romantikusnak tűntek volna. Itt azonban nem. A halál birodalmában... Váratlanul képek villantak fel lelki szemei előtt, és arra gondolt, talán kapott egy második esélyt arra, hogy meghaljon. Vagy... ami azt illeti, talán inkább egy harmadikat. Nem volt örömteli a visszatekintés. Nem látott szerető feleséget vagy gyönyörű gyermekeket, sem fehér léckerítést vagy ilyesmit. Csak holttesteket, abból is tucatnyit vagy százat, akiket ő ölt vagy öletett meg. Az élete során sok kegyetlenséget művelt, nagyon gonosz dolgokat. Kényszerítette magát, hogy felüljön a laza földhányáson. A teste olyan volt, mint egy rosszul összeillesztett kirakó: a darabkák bizonyos helyeken lazán lötyögtek az ízületekben, máshol pedig túl szorosak voltak. De hát ez jár annak, aki a levegőbe röpítette a testét, miközben csak az orvostudományra és saját, csekély gyógyulási képességére számíthatott, hogy újra egész legyen. Tekintete arra a sírkőre esett, ahol feküdt, majd összevonta a szemöldökét James Heron. Jézus Krisztus, James Heron... Nem vett tudomást arról, hogy remeg a keze, amikor végigsimított a gravírozott betűkön. Az ujja hegye belesüllyedt a fényes, szürke gránitba vájt vonalakba. Reszkető lélegzet hagyta el a száját, mintha a lelkében érzett fájdalom hirtelen elszívta volna a tüdejéből az összes oxigént. Fogalma sem volt róla, hogy mindenkire vár egy örök jutalom, hogy valóban számon tartják, és mérlegre helyezik az ember cselekedeteit, és hogy miután a szíve utolsót dobban, ítélkeznek fölötte. A fájdalom azonban csak másodlagos volt. Sokkal inkább az a tudat zavarta, hogy még ha tudta volna is, mi vár rá, akkor sem tett volna semmit másképpen. - Sajnálom - szólalt meg, és eltöprengett, vajon kihez is beszél. Annyira sajnálom... Nem érkezett válasz. Fölnézett az égre. - Sajnálom! Még mindig nem jött válasz, de nem is volt baj. A megbánás annyira
lefoglalta a gondolatait, hogy más számára nem maradt benne hely. Nagy nehezen megpróbált lábra állni, de megtántorodott, ezért meg kellett kapaszkodnia a sírkőben, hogy megőrizze az egyensúlyát. Istenem, micsoda roncs ez a test, gondolta. A combját sebek csúfították el, a hasán keloidos hegek látszottak, az egyik lábszáráról pedig majdnem teljesen levált a hús. Az orvosok szinte csodát tettek azzal a sok csavarral és dróttal, amelyekkel összefoltozták. Ahhoz képest azonban, hogy milyen volt születésekor, most úgy nézett ki, mint egy széttört játék, amelyet szigetelőszalaggal és pillanatragasztóval erősítettek össze. Na igen, az öngyilkossági kísérletnek sikerülnie kellett volna. Jim Heront tette felelőssé azért, hogy még két évig élt utána. Végül rátalált a halál, és elragadta, majd bebizonyította, hogy a föld csak kölcsönbe kapja a lelkeket. A másik oldalon voltak az igazi tulajdonosok. Megszokásból körülnézett, és a botját kereste, aztán inkább arra figyelt, amit nagyobb valószínűséggel találhat: árnyékokat, akik érte jönnek. Vagy azok az olajos lények oda- lentről, vagy az emberi faj képviselői. Bármelyik lesz is, neki befellegzett. A különleges egység egykori vezetőjeként több ellenségre tett szert, mint egy harmadik világbeli diktátor, és minden ellenlábasának volt fegyvere vagy bérgyilkosa. Magától értetődik, hogy az ördög játszóteréről nem lehet csak úgy, könnyűszerrel kiszabadulni. Előbb vagy utóbb valaki eljön majd érte, és még akkor is, ha nem lesz miért élnie, a becsület úgy kívánja, hogy harc nélkül ne adja meg magát. Vagy legalábbis tisztességes céltáblát faragjon magából. Sántítva elindult. Olyan kecsesen lépkedett, mintegy madárijesztő, a teste folyton görcsbe rándult, amitől a járása egy pokolian fájdalmas vonaglás lett. A karját maga köré fonta, hogy megőrizze a teste melegét, de nem tudta sokáig így tartani. Muszáj volt ellensúlyoznia a tántorgást. Így csoszogott lassan, mint egy zombi, a feje teljesen öszszezavarodott, miközben átvágott az érdes füvön, elhaladt a sírok mellett, és meztelen testén érezte a csípős, nyirkos levegőt. Fogalma sem volt, hogy jutott ki, hova tartott, hogy milyen napot, hónapot, évet írnak. Ruha. Menedék. Étel. Fegyver. Miután gondoskodott a legfontosabbakról, ráér foglalkozni a többivel. Feltéve, hogy valami nem intézi el még azelőtt: elvégre egy sebesült ragadozó hamar maga is zsákmánnyá válhat. Ez a vadon törvénye. Amikor odaért egy szögletes épülethez, amelyet kovácsoltvas kerítés zárt körül, azt hitte, egy újabb sírkerthez érkezett. Azonban az oromzaton díszelgő Fenyőliget temető felirat, valamint a bejárati ajtón lógó nagy lakat azt sugallta, hogy a temetői személyzet épületét találta
meg. Szerencsére valaki résnyire nyitva hagyta az egyik hátsó ablakot. Természetesen úgy beszorult, mintha odaragasztották volna. Matthias felvett a földről egy ágat, bedugta a résbe, és addig húzta, míg a faág meghajlott, az izmai pedig megfeszültek. Az ablak megmozdult, és hangosan megcsikordult. Matthias megdermedt. Keserű tapasztalat nyomán ébredt pánik lett úrrá rajta. Rémülten megfordult, és a sötét árnyakat kereste. Ismerte ezt a hangot. A démon lényei adták ki, amikor eljöttek érte... De semmi. Csak a sírokat és a gázlámpákat látta, amelyek nem változtak át semmivé, bármennyire másra számított is az egekbe szökött adrenalinszintje. Nagyot káromkodott, aztán folytatta a műveletet. A faágat feszítőkarként használva annyira nyitotta ki az ablakot, hogy átférjen rajta. Figyelemreméltó teljesítmény volt, hogy fel tudta emelni szánalmas hátsóját a földről. Miután a válla átcsúszott az ablakon, hagyta, hogy a gravitáció elvégezze a többit. A betonpadló, amelyre lezuhant, olyan hideg volt, mintha hűtőszekrénybe került volna. Várt egy kicsit, a levegő nagy nehezen préselődött ki a torkán, a gyomra összerándult, miközben a teste olyan sok helyen sajgott, hogy már megszámolni sem tudta... A mennyezeten felvillant egy neon fénycső. Először pislogott, aztán folyamatosan világított, és elvakította. Átkozott mozgásérzékelő! Az előnye az volt, hogy miután a szeme alkalmazkodott a világossághoz, pontosan látta a sokféle fűnyírót, gyomlálót és talicskát. A hátránya viszont? Ebben a környezetben nem volt más, mint egy fényesen ragyogó gyémánt az ékszerdobozban, amely csak arra vár, hogy megkaparintsák. A szemközti falon - mint egy halott állat levetett bőre - egy öltözet vízhatlan overall lógott egy szögön, mintha csak neki készítették volna oda. Gyorsan magára vette. Úgy libegett rajta, mint egy vitorla. Nem rossz. Nem rossz megoldás ruhának, habár meglehetősen erős fertőtlenítőszagot árasztott, és hamarosan ki fogja dörzsölni a testét. A pulton egy baseballsapkát pillantott meg, rajta a bostoni Red Sox logóval. A fejére tette, hogy ezzel is megőrizze a teste melegét, majd körülnézett, mit használhatna botnak. A hosszú nyelű ásó túl súlyos volt, hogy hatékonyan segítse a járását, és valószínűleg a gereblye sem lenne túl nagy hasznára. A francba! A legfontosabb teendője jelenleg az, hogy kikerüljön ebből az átkozott fényáradatból, amely megnehezíti szánalmas menekülését. Azon a nyíláson ment ki, amelyen bejött, átpréselte magát a nyitott ablakon, és odakint a földre esett. Nem volt ideje azonban panaszkodni a fájdalom miatt, tovább kellett mennie.
Mielőtt meghalt, és a pokolra jutott volna, ő volt az üldöző. A francba, hiszen egész életében ő volt a vadász, az, aki becserkészte és sarokba szorította, majd elpusztította az áldozatát. Most azonban, amikor visszatért a sírok sötétjébe, az éjszaka minden gyanús árnyékát veszélyesnek kellett tekintenie, amíg be nem bizonyosodott az ellenkezője. Remélte, hogy még mindig Caldwellben van. Na igen, csak annyi a teendő, hogy feltűnés nélkül eljusson valahogy New York Citybe, ahol magához veheti a tartalékait. Igen, remélte, hogy még mindig Caldwellben van. Csupán negyvenöt perc az autópályán dél felé, a betörésen már úgyis túl van. Valószínűleg még mindig sikerülne beindítania egy régebbi típusú kocsit. Egy örökkévalósággal később - vagy legalábbis neki úgy tűnt - odaért ahhoz a kovácsoltvas kerítéshez, amely körbevette a temető területét. Három méter magas volt, a tetején tüskékkel, amelyek korábbi életükben talán tőrök voltak. Ránézett a rácsokra, amelyek a holtak földjét tartották bezárva, majd megmarkolta mindkét kezével, és érezte a hideg fémet. Felpillantott. A mennyországra nézett. A feje fölött csillagok ragyogtak. Furcsa, azt hitte, hogy ez csak egy mondás. Mély lélegzetet vett, tiszta, friss levegőt juttatott a tüdejébe, és ekkor jött rá, mennyire hozzászokott már a bűzhöz, amelyet lent, a pokolban érzett. Kezdetben azt utálta a legjobban, azt az átható, émelyítő szagot, amely behatolt az orrlyukán, megtámadta a torkát, és egészen a gyomráig hatolva megmérgezte a belsejét. Nem csupán egy rossz szag volt, hanem egyfajta fertőzés, amely a testébe hatolva mindent ellepett és a saját uralma alá hajtott. Egy idő után viszont immúnis lett rá. Idővel, a sok szenvedés közepette hozzászokott a rémülethez, a kétségbeeséshez és a fájdalomhoz. A szeme, amelyikre nem látott, megtelt könnyel. Soha nem fog feljutni a csillagokhoz. Ez a kis haladék valószínűleg csak azért adatott meg neki, hogy később még gyötrelmesebb legyen a kín. Elvégre nem létezik annál jobb módszer a még szörnyűbb rémálom kiváltására, mint az, hogy egy kicsit megszabadítják az illetőt tőle, mert amikor visszatér a nyomorba, a különbség olyan szemmel látható, hogy mindent, minden korábbi alkalmazkodást semmissé tesz. A csalóka Ctrl-Alt-Del után megint ugyanolyan borzalomként éli meg a helyzetet, mint először. Ismét eljönnek majd érte. Végül is pontosan ezt érdemli. De bármennyi ideje maradt is hátra, küzdeni fog az elkerülhetetlen ellen - nem azzal a reménnyel, hogy megszabadul tőle, és nem is azzal, hogy további haladékot kaphat, egyszerűen csak ez lesz az automatikus reakciója.
Ugyanazért fog harcolni, amiért gonoszságokat művelt. Mert ezt diktálja az alaptermészete. Felhúzta magát a földről, a lábát beakasztotta két rács közé, és feljebb nyomta a testét. Aztán újra. És megint. Úgy tűnt, mintha a kerítés teteje mérföldekre lenne, ám a távolság miatt csak még erősebben koncentrált a célra. Egy örökkévalóság után a tenyere megérintette az egyik tüskét, majd a karjával átkarolta a hegyes dárdát. A következő pillanatban átlendítette fent a lábát, és kiserkent a vére, mert az egyik tüske hegye a lábszárába állt, és kihasított belőle egy darabot. De már nem lehetett visszafordulni. Már elszánta magát, és így vagy úgy a gravitáció ismét győzni fog, és lehúzza a földre... akkor már inkább a kinti oldalon legyen, mint megint belül. Miközben átengedte magát a szabadesésnek, fölnézett a csillagokra. Még a kezét is fölnyújtotta. Teljesen rendjén valónak érezte, hogy egyre távolabbról látja őket.
2. fejezet MELS CARMICHAEL EGYEDÜL VOLT a szerkesztőségben. Megint. Este kilencet mutatott az óra, és a Caldwell Courier Journal sok-sok fülkéjében nem volt más, csak az irodai eszközök. Az emberek hazamentek, a másnapi számot lezárták, már csak a nyomdagépek végezték a dolgukat a mögötte lévő nagy fal másik oldalán. Amikor hátradőlt a széken, a zsanérok megnyikordultak, ezért tovább mozgott, és a nyikorgást rövid dallammá alakította. Túl sok estén csinálta már ezt. A címe az volt „Szélsebesen vágtatni sehová". A felső szólamot ő fütyülte hozzá. - Még mindig itt vagy Carmichael? Mels feljebb ült a széken, és összefonta karját a mellkasán. - Szia, Dick. Miközben a főnöke bepréselte magát a kis fülkébe, kabátját a karjára terítve tartotta, a nyakkendője lazán lógott vastag, húsos nyaka körül, mert minden bizonnyal most is átment Charlie kocsmájába munka után egy kis lazításra. - Megint sokáig dolgozol? - A szeme végigmérte a nő blúzának felső gombjait, mintha abban reménykedne, hogy a sok megivott whisky röntgenszemet kölcsönzött neki. - Meg kell mondanom, túl csinos vagy ehhez. Nincs barátod? - Ismersz, csak a munkámnak élek. - Nos... én tudnék neked elfoglaltságot biztosítani. Mels fölnézett rá. A tekintete kedves volt, de határozott. - Köszönöm, de most sok a dolgom. Kutatást végzek a szexuális zaklatásokról az egykor férfiak által uralt területeken, mint például a légitársaságok, a sport... és az újságok. Dick összevonta a szemöldökét, mintha nem azt hallotta volna, mint amiben reménykedett. Ez ostobaság volt. Mels azóta így reagált a közeledésére, amióta elkezdett itt dolgozni. Már két éve folyamatosan visszautasította. Istenem, olyan régóta? - Tanulságos. - Kinyújtotta a kezét, és megmozdította az egeret, hogy eltüntesse a képernyővédőt a monitorról. - jó sok statisztikát találtam. Ez lehetne az első országos cikkem. A nemi szerep ebben a posztfeminista országban nagyon népszerű téma manapság. De lehet, hogy csak a blogomra teszem fel. Esetleg mondhatnál egy idézetet ebben a témakörben. Dick áttette a kabátját a másik karjára. - Nem adtam neked ilyen feladatot. - Magánszorgalomból csinálom.
A férfi fölemelte a fejét, mintha azt keresné, ki mást zaklathatna. - Csak azt olvasom el, amit én bízok rád. - Pedig érdekesnek találnád. A főnöke a nyakkendőjéhez nyúlt, hogy meglazítsa, mintha levegőre lenne szüksége, de meglepetés! Már addig is lazára volt engedve. - Csak az idődet vesztegeted, Carmichael. Viszlát, holnap! Amikor elsétált, fölvette a kabátját, azt a régimódi ballonkabátot, amely a hetvenes években volt divat. Az öv úgy lógott az oldalán, mintha a belei egy része nem ott lenne, ahol lennie kellene. Alighanem a Watergate-korszak óta volt meg neki ez a ruhadarab, és valószínűleg Woodward és Bernstein inspirálta az akkor húszéves riportert, hogy ő is hasonló karriert fusson be... ám végül a pályafutása csúcspontjaként egy közepes méretű városka újságjának élére küzdötte fel magát. Nem volt ez rossz munka. Egyáltalán nem. Csak persze nem olyan menő főszerkesztői állás, mint például a New York Timesnál vagy a Wall Street Journalnál. És ez láthatóan zavarta. Így tehát nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy az ember ezt az illetlen viselkedést egy kopaszodó, egykor nagymenő férfi közönyének tulajdonítsa, akinek megkeserítette az életét az a tudat, hogy nem jutott el arra a szintre, ahová akart, és most, a hatvanas éveihez közeledve úgy érezte, lassan kifut az időből. Na persze, az is lehet, hogy egyszerűen csak egy pöcs. Az viszont egyértelműnek tűnt, hogy annak a férfinak, akinek az álla inkább hasonlított egy húsos szendvicsre, mint egy markáns férfiéra, nem volt elfogadható oka azt feltételezni, hogy az ő nadrágjában rejlik a megoldás bármelyik nő problémájára. Amikor becsukódott mögötte a szárnyas ajtó, Mels mély levegőt vett, és eljátszott a gondolattal, hogy a caldwelli busztársaság otthagyja egyik járatának keréknyomát azon a divatjamúlt kabáton. Költségtakarékossági okból azonban a Trade utcán kilenc óra után nem jártak buszok, most pedig... na igen, tizenhét perccel múlt kilenc. Mels ránézett a monitorra, és tudta, hogy haza kellene mennie. A magánszorgalomból elkezdett cikk valójában nem kéjenc főnökökről szólt, akiknek női beosztottjai előszeretettel gondolnak gyilkos fegyverként a tömegközlekedési járművekre. Eltűnt személyeket kutatott. Több száz személyt, aki Caldwellben tűnt el. Caldie, az ikerhidak városa vezette az országos statisztikát az eltűnések tekintetében. Az elmúlt év során ez a kétmillió lakosú város háromszor több eltűnt esetet jelentett, mint Manhattan öt városrésze és Chicago együttvéve. Az elmúlt évtizedben meg itt érték el e téren a legmagasabb számot az egész keleti parton. Ami pedig még meglepőbb: úgy nézett ki, nem csupán a számok jelentik a problémát, mert az
emberek nem csak átmeneti időszakra tűntek el. Sohasem tértek vissza, és sohasem találták meg a holttestüket. Nem maradt utánuk semmilyen nyom, nem utaztak el máshová, nem költöztek más kerületbe. Mintha egy másik világ szippantotta volna be őket. A hosszas kutatás után Mels úgy érezte, annak a borzalmas külvárosi tömeggyilkosságnak, amely az elmúlt hónapban történt, valami köze lehet ehhez a sok eltűnéshez... Az a sok fiatal férfi felsorakoztatva hevert egymás mellett, szétszabdalva. Az előzetes adatok azt mutatták, hogy sokukat még életük során eltűntnek nyilvánították. A legtöbbjük fiatalkori bűnöző vagy kábítószeres volt. Persze ez egyikük családját sem vigasztalta - ami teljesen érthető. Nem kell szentnek lenni ahhoz, hogy valakiből áldozat legyen. A Caldwell külterületén látható hátborzongató jelenetből országos ügy lett, minden tévéállomás a legjobb embereit küldte a helyszínre, Brian Williamstől Anderson Cooperig. Az újságok úgyszintén. Annak ellenére, hogy milyen nagy figyelem irányult az ügyre, és a politikusok is nagy nyomást gyakoroltak a rendőrségre, valamint jogosan felháborodott közösségek hallatták szavukat, az igazság sosem derült ki. A rendőrség megpróbálta egyvalakihez... bárkihez kötni a haláleseteket, de nem jutottak semmire... annak ellenére, hogy éjjel-nappal ezen dolgoztak. Pedig lennie kell valamilyen magyarázatnak. Mindig van magyarázat. Mels eldöntötte, hogy kideríti - az áldozatok emlékére és a családjuk miatt. Annak is eljött az ideje, hogy nevet szerezzen saját magának. Huszonhét éves korában helyeztette át magát Manhattanből, mert New Yorkban túl drága volt az élet, és mert nem sokat haladt előre a New York Postnál. A terv az volt, hogy körülbelül fél évig marad itt, félretesz egy kis pénzt oly módon, hogy az édesanyjával lakik, aztán a nagyobb orgánumokra koncentrál: a New York Timesra, a Wall Street Journalre, és talán megpróbál megpályázni egy riporteri állást a CNN-nél. Csakhogy nem egészen így alakultak a dolgok. Újra a képernyőre pillantott, végigfuttatta a tekintetét a táblázat oszlopain, amelyeket már kívülről ismert, keresett valamit, amit addig nem vett észre... igyekezett megtalálni a kulcsot, amely nemcsak ennek a rejtélynek az ajtaját nyitja ki, hanem a saját életéét is. Az idő elszaladt fölötte, és isten a tanúja, ő sem halhatatlan... Amikor fél tízkor elhagyta a szerkesztőséget, az a rengeteg adat minden alkalommal újra megjelent előtte, amikor pislogott. Mint egy videojáték, amellyel túl sokáig játszott. A kocsija, Josephine, egy tizenkét éves ezüstszínű Honda Civic, amelyben több mint háromszázezer kilométer volt már - becenevén Fi-Fi -, megszokta, hogy éjszakánként rá vár a hidegben. Mels beszállt, és
beindította a varrógépre emlékeztető motort, majd elindult, hogy hazamenjen az édesanyjához. Harmincévesen. Micsoda nagy karrier! Azt gondolta, másnap reggel fölébred, és varázsütésre olyan híres lesz, mint a média nagyasszonya, Diane Sawyer, csak kevesebb hajlakkal? A Trade utcán haladva elhagyta a belvárost, az irodaépületeket, elment a klubok előtt, majd elért arra a veszélyes környékre, ahol lakatlan, emeletes bérházak álltak. Amint túlment a bedeszkázott ablakos szakaszon, jobb tájékra ért, annak a lakónegyednek a széléhez, ahol emeletes farmházak magasodtak, az utcákat pedig fákról nevezték el... - A francba! Jobbra kapta a kormányt, és megpróbálta elkerülni a férfit, aki támolyogva vágott át az úton, de túl késő volt. Pontosan telibe találta, fellökte a kocsija lökhárítójával, mire a férfi felcsapódott a motorháztetőre, és nekiesett a szélvédőnek. A biztonsági üveg ettől egy nagy robbanással millió darabra tört Kiderült, hogy ez csak az első ütközés volt. A férfi rövid ideig volt a levegőben, aztán Melsnek az a borzalmas érzése támadt, hogy durván a földre zuhant. Ezután neki magának is komoly problémával kellett szembenéznie. Az ütközés eltérítette az útjáról, a kocsi leszaladt a járdaszegélyre, és a fék ugyan csökkentette a lendületét, de nem idejében... akkor pedig egyáltalán nem, amikor pár pillanatra a levegőbe emelkedett. Amikor a fényszóró közvetlenül előtte megvilágította a tölgyfát, agya a másodperc törtrésze alatt kiszámította, hogy neki fog ütközni, és pokolian fog fájni. Az ütközéskor részben reccsenést, részben puffanást hallott, a tompa hangra azonban nem nagyon figyelt, mert túlságosan lefoglalta az, hogy a légzsák egyenesen az arcán robbant fel. Nem volt bekötve, így a sérülést csökkenteni hivatott eszköz visszaütött. Egészen pontosan bele az arcába. Előredőlt, aztán vissza, hátra, a légzsákból kirepülő por belement a szemébe, az orrába, a tüdejébe, marta, és alig kapott tőle levegőt. Aztán minden elcsöndesedett. Az ütközés után nem tudott megmoccanni, ott ült, ahol addig is, mint a szegény öreg Fi-Fi. Ráhajolt a lassan leeresztő légzsákra, és halkan köhögött... Valaki fütyült... Nem, csak a motor volt az, a gőz szivárgott valahonnan, ahonnan nem szabadott volna. Mels óvatosan oldalra fordította a fejét, és kinézett a vezetőoldali ablakon. A férfi az út közepén feküdt mozdulatlanul. Meg sem moccant
- Ó... istenem... Ekkor megszólalt a kocsiban a rádió. Eleinte recsegett, aztán magához tért a pillanatnyi rövidzárlatból. Egy dalt játszott... Mi is volt a címe? A semmiből hirtelen fény világította meg az út közepét, láthatóvá vált az a kupac, amelyről Mels tudta, hogy egy ember. Nagyot pislogott, és azon tűnődött, vajon most végre megkapja-e a választ minden kérdésére a túlvilággal kapcsolatban. Nem pontosan ilyen módon akarta megtudni, de elfogadta, ha már így történt... Csakhogy nem egy angyal szállt le a mennyországból, csak egy fényszóró volt... Az autó csikorogva fékezett le, és megállt, majd két ember ugrott ki belőle. A férfi odament az áldozathoz, a nő pedig odaszaladt Melshez. Minden erejét bele kellett adnia, hogy ki tudja nyitni az ajtót, de néhány próbálkozás után friss levegő áradt a kocsi utasterébe, a légzsák fojtogató, műanyagszerű szaga helyére. - Jól van? A nő a negyvenes éveiben járhatott, és gazdagnak tűnt. A haja kontyba csavarva állt a fején, arany fülbevalója szikrázott, elegáns ruhája egyáltalán nem illett egy baleset helyszínéhez. Fölemelte az iPhone-ját. - Hívtam a 911-et... Nem, nem, ne mozduljon! Lehet, hogy megsérült a nyaka. Mels engedett az enyhe nyomásnak a vállán, és továbbra is a kormányra hajolva maradt. - Az a férfi jól van? Nem láttam... a semmiből bukkant elő. Legalábbis ezt akarta mondani, de csak halk mormogást regisztrált a füle, amelyet egyáltalán nem lehetett érteni. Még hogy a nyaka sérült meg! Sokkal jobban aggódott, hogy talán a fejével van valami baj. - A férjem orvos - mondta a nő. - Ő tudja, mit csináljon azzal a férfival. Maga inkább csak saját magával törődjön... - Nem láttam. Egyáltalán nem láttam. - Hála istennek ez legalább érthetőbben hangzott. - Hazafelé indultam a munkából. Nem... - Hát persze hogy nem látta. - A nő letérdelt. Úgy nézett ki, mint egy orvos felesége... még az illata is olyan volt. - Ne mozogjon! A mentő mindjárt itt lesz... - Életben van egyáltalán? - Mels szeméből könny potyogott, és az egyik fájdalmat azonnal egy újabb helyettesítette. - Jézusom, csak nem öltem meg? Amikor remegni kezdett, rájött, milyen dalt játszik a rádió. Elvakít a fény... - Miért szól még mindig a rádióm? - motyogta könnyei között. - Tessék? - kérdezte a nő. - Milyen rádió?
- Maga nem hallja? A nő biztatóan megveregette a vállát, amelyet Mels valamiért riasztónak talált. - Csak lélegezzen mélyeket, és maradjon velem! - De szól a rádió...
3.
fejezet
- Nincs itt túl meleg? Maga szerint nincs nagyon meleg idebent? Devina keresztbe tette kilométer hosszú, Giselle Bündchen-lábát, majd egymás mellé rakta őket, aztán ismét keresztbe tette, majd lejjebb húzta ruhája mély kivágását. - Nem, Devina, nincs. - A pszichológusnő úgy nézett ki, mint a kanapé, amelyen a démon ült: gazdagon kipárnázott és ránézésre kényelmes. Még az arca is egy párnára hasonlított: a vonásait szorosan betömte az aggodalom és a könyörület selyemhuzata alá. - De kinyithatom résnyire az ablakot, ha attól jobban érzi magát. Devina megrázta a fejét, és ismét benyúlt a táskájába. A pénztárcáján, egy kis mentolos rágón, egy üveg ásványvizén és egy tábla csokoládén kívül volt még benne egy csomó rúzs. Vagy legalábbis... kellett volna lennie. Miközben a táskájában turkált, próbálta leplezni eredeti célját és úgy tenni, mintha csak azt ellenőrizné, nem veszítette-e el a kulcsát. Valójában azonban azt számolta, hogy megvan-e mind a tizenhárom rúzs: a táska alján balról kezdte, és egyesével haladt jobbra. A tizenhárom volt a megfelelő szám. Egy, kettő, három... - Devina? ...négy, öt, hat... - Devina! Elvétette a számolást, ezért behunyta a szemét, és igyekezett legyőzni magában a vágyat, hogy megfojtsa azt, aki félbeszakította... a terapeuta megköszörülte a torkát, aztán köhögött egyet, majd fuldokolni kezdett. Devina kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy a nő a saját nyakát fogja, és úgy néz ki, mint aki félrenyelt valamit, jól esett látnia a fájdalmát és a zavarodottságát, és legszívesebben még tovább folytatta volna. De nem mehetett ennél messzebb. Mihez kezdene, ha a nő meghalna? Jól haladtak, és ha másik pszichológust kellene keresnie, az időbe telne, amit most nem engedhet meg magának. Ezért nagyot káromkodott, és gondolatban visszahívta a kutyáit, elengedte a láthatatlan szorítást, amelyet akaratán kívül bocsátott a nőre. A nő vett egy mély, megkönnyebbült lélegzetet, és körülnézett. - Én... ööö... azt hiszem, mégis engedek be egy kis friss levegőt. Miközben felállt, és kinyitotta az ablakot, fogalma sem volt róla, hogy a szaktudása mentette meg az életét. Devina az elmúlt néhány hónapban hetente ötször járt hozzá, és minden alkalommal ötven percig beszélgettek, amelyért egyenként százhetvenöt dollárt fizetett. Az
érzelmek és minden más szarság kibeszélésének köszönhetően némileg könnyebben tudta kezelni a kényszerbetegségét. Tekintve pedig, hogyan állt a helyzet azzal az angyallal, Jim Heronnal a háborúban, a következő körben nagyon nagy szüksége lesz erre a segítségre. El sem hitte, hogy vesztésre áll. A föld fölötti uralomért folytatott végső küzdelemben az angyal kétszer nyert, ő pedig csak egyszer. Még négy lélek várt arra, hogy harcoljanak érte. És ha még kétszer veszít? Nem marad semmi sem belőle, sem a gyűjteményéből: minden eltűnik, azok a drága tárgyak, amelyeket ezer év alatt gyűjtött össze, munkájának minden emléke értéktelenné válik, eltűnik, megszűnik, semmivé lesz. És nem ez volt a legrosszabb. A gyermekei, a csapdába ejtett, falba zárt, megkínzott lelkek pedig átkerülnek a jóhoz, a boldogokhoz és a romlatlanokhoz. Már a puszta gondolattól is rosszul volt. És mindezek tetejébe a Teremtő megbüntette. A pszichológusnő visszatért a frisslevegő-vadászatból, és ismét leült a kanapéra. - Szóval, Devina, mondja el, mire gondol! - Én... ööö... - Egyre idegesebb lett, ezért fölemelte a táskáját, és megnézte, nem lyukas-e az alja, de látta, hogy nem. - Nagyon nehéz... Nem eshetett ki egyik rúzs sem, mondta magának. Mielőtt elindult otthonról, ellenőrizte őket. Tizenhárom volt, tökéletes tizenhárom. Vagyis logikus módon itt kell lenniük. Muszáj itt lenniük. De... ó, istenem, talán fektetve tette le a táskáját, és az egyik kigurult, mert nem húzta rá a cipzárt... - Devina - folytatta a nő nagyon zaklatottnak látszik. Elmondaná, mi folyik itt? Beszélj, győzködte magát. Ez volt az egyetlen kiút ebből. Annak ellenére, hogy úgy érezte, az a megoldás, ha újraszámolja, rendbe rakja, ellenőrzi, és újra ellenőrzi a sok rúzst, de már évek óta ezt csinálta, és nem ment vele semmire. Ez az új módszer viszont működött. Valamennyire. - Arról az új munkatársról van szó, akiről már meséltem. - Átkarolta a táskáját, erősen magához szorította, ahhoz a testhez, amelyet akkor öltött magára, amikor a majmok közé jött. - Hazudott. Egy nagy hazug. Átvágott... és még engem vádoltak meg csalással. Amióta elkezdte a terápiát, a Heronnal folytatott háborút egy olyan metaforával helyettesítette, amelyet a huszonegyedik századi ember is megértett: ő és legfőbb ellensége munkatársak voltak egy tanácsadó cégnél, és mindketten az elnökhelyettesi pozícióért versengtek. Minden
lélek, akiért küzdöttek, egy ügyfél volt. A Teremtő pedig a vezérigazgató, akit csak korlátozott számú kísérlettel lehetett lenyűgözni. Tök mindegy. Nem volt tökéletes analógia, mégis jobb, mintha elmondta volna az igazat, mert akkor vagy a nő veszítette volna el az eszét, vagy azt gondolta volna Devináról, hogy nemcsak kényszerbeteg, de őrült is. - Tudna egy kicsit konkrétabban fogalmazni? - A vezérigazgató mindkettőnket elküldött, hogy beszéljünk egy lehetséges ügyféllel. Végül a férfi minket bízott meg, és velem akart dolgozni. Minden rendben ment. Én boldog voltam, az ügyfél pedig... Nos, nem volt boldog, nem. Matthias egyáltalán nem örült, ami még kellemesebbé tette Devina számára a győzelmet. Minél többet szenved a lélek, annál jobb volt. - Gondját viseltem az ügyfélnek, mindent elrendeztem, a szerződést aláírtuk, az ügyet lezártuk. Aztán behívtak erre az ostoba értekezletre, és megtudtam, hogy mindkettőnknek újra beszélnünk kell a férfival. - Önnek és a munkatársának? - Igen. - Devina felkapta a kezét. - Úgy értem, ugyan már! Hiszen vége. Megszereztem az üzletet... lezártuk a dolgot. Most pedig újra kell csinálni? Mi a francért? Aztán az igazgató azt mondja, hogy megtarthatom a szerződésért járó jutalékot. Mintha attól minden rendben lenne! - Jobb, mintha elveszítette volna. Devina megrázta a fejét. Ez a nő nem érti. Miután valami az övé lett, és el kellett engednie, vagy elvették tőle, az olyan volt, mintha az igazi testéből vágtak volna ki egy darabot. Matthiast kiszakították a falából, és újra felküldték a földre. Valójában a Teremtő ereje volt az, ami a démont megrémítette. Na meg persze a kényszeres cselekedetei. Nem tudta elviselni a feszültséget, ezért ismét kinyitotta a táskáját, és elkezdett számolni... - Devina, maga jól dolgozott az ügyféllel, ugye? Erre megállt. - Igen. - És van vele kapcsolata is. - Igen. - Vagyis jobb helyzetben van, mint a munkatársa, nem igaz? - A pszichológusnő olyan mozdulatot tett a kezével, amellyel azt jelezte, hogy nincs semmi probléma. - Erre nem is gondoltam. - Ahhoz túl dühös volt. - Pedig jobban tenné, ha gondolna rá. Habár meg kell mondanom, valamit még mindig nem értek. Miért érezte szükségét a vezérigazgató, hogy közbeavatkozzon? Különösen ha az ügyfél nemcsak hogy szerződést ajánlott a cégnek, de még elégedett is volt?
- Mert nem helyeselt... bizonyos módszereket... amellyekkel megszereztük az üzletet. - Az önét? Devina habozott, és közben a nő tekintete egy pillanatra a dekoltázsára tévedt. - Igen, az enyémet - válaszolta. - De ugyan már, megszereztem az ügyfelet, senki sem vonhatja kétségbe, hogy etikus volt-e, vagy sem... A munkámnak élek. Szó szerint. Nincs más mulatságom, csak a munka létezik számomra. - És ön helyesli a módszereket, amelyeket használt? - Természetesen. Megszereztem az ügyfelet... csak ez számít. A terapeuta nem válaszolt, amiből sejteni lehetett, hogy nem ért egyet a „cél szentesíti az eszközt" felfogással. De nem számít, ez az ő problémája... valószínűleg ezért tölti a napjait ez a kanapészerű nő azzal, hogy más emberek panaszáradatát hallgatja. Ahelyett, hogy az alvilágot uralta volna, miközben észvesztően dögösen fest Louboutin cipőjében... Devina érezte, hogy a pánik lassan újra elhatalmasodik rajta, ezért megint számolni kezdett, a rúzsokat ismét balról jobbra helyezte át. Egy, kettő, három... - Devina, mit csinál? A démon egy pillanatra majdnem nyíltan rátámadt, aztán a logika és a valóság magához térítette. Csak egy hajszál választotta el attól, hogy a kényszerbetegség átvegye fölötte az uralmat, de úgy nem lehet hatékony ellenfele Jim Heronnak, ha megreked egy ördögi körben, ami arra kényszeríti, hogy megszámolja vagy megérintse azokat a tárgyakat, amelyekről pontosan tudja, hogy nem veszítette el őket, nem kerültek máshová, és nem ért hozzájuk más. - A rúzsom. Csak megnéztem, hogy megvan-e a rúzsom. - Jól van, nos, akkor szeretném, ha abbahagyná. Devina kétségbeesetten nézett rá. - Nem... tudom. - Dehogynem. Ne felejtse el, hogy ez a dolog nem a tárgyakról szól. Az a legfontosabb, hogy uralja a félelmét, méghozzá olyan módon, amely hatékonyabb és maradandóbb, mintha megadná magát a kényszercselekvésnek. Nagyon jól tudja, hogy a megkönnyebbülés rövid perce, amelyet egy rituálé végén érez, sohasem tart örökké... ráadásul ezzel nem is éri el a probléma gyökerét. Ami azt illeti, minél inkább enged a kényszernek, annál jobban a hatalmába keríti. Csak azzal lehet felülkerekedni rajta, ha megtanulja elviselni az idegességet, és átfordítja ezt a késztetést valami olyasmivé, ami fölött van hatalma... nem pedig fordítva. - A pszichológus előrehajolt, mint aki őszintén beszél, és úgy kedves, hogy közben kegyetlen dolgokat mond. - Szeretném, ha kidobna
egyet közülük. - Micsoda? - Dobja ki az egyik rúzst. - Azzal oldalra hajolt, és fölemelt egy fehér papírkosarat a földről. - Most, azonnal. - Nem! Irgalmas isten, megőrült? - Devina érezte, hogy a pánik a közelben leselkedik rá, a tenyere izzadni kezd, a füle cseng, a lába elzsibbad. Hamarosan elborítja majd a rémület hulláma, a gyomra felkavarodik, a légzése szaggatottá válik, a pulzusa felgyorsul. Egy örökkévalóság óta ezzel küszködött. - Képtelen vagyok... - Nagyon is képes rá. Sőt mi több, muszáj megtennie. Válassza ki azt a színt, amelyet a legkevésbé kedvel, és tegye bele a szemetesbe! - Nincs olyan... mindegyik egyforma árnyalatú piros. 1 Le Rouge. - Akkor bármelyik megteszi. - Nem bírom... - Kis híján elsírta magát. - Képtelen vagyok rá... - Kis lépések, Devina. Ez a kognitív viselkedésterápia alapja. Túl kell feszítenünk a húrt, kizökkenteni a komfortzónájából, kitenni a félelemnek, hogy át kelljen vészelnie, és ezzel megtanulja, hogy képes minden különösebb gond nélkül elviselni. Ha elég sokszor csináljuk, a kényszerbetegsége csökkenni fog a gondolataiban és a döntéshozatalában. Például maga szerint mi történik, ha kidobja az egyiket? - Pánikrohamom lesz. Különösen akkor, amikor hazamegyek, és nem lesz nálam. - És aztán mi történik? - Veszek helyette egy másikat, de az nem az lesz, amit kidobtam, ezért nem fog segíteni. Csak még erősebb kényszert fogok érezni... - De nem hal meg. Még szép, hiszen halhatatlan. Feltéve, ha megnyeri a háborút Jim Heron ellen. - Nem, de... - És a világnak sem lesz vége. Nos, a rúzs miatt biztosan nem. - Mégis olyan érzés. - Az érzelmek jönnek-mennek, folyton változnak. - A nő megmozgatta előtte a szemetest. - Gyerünk, Devina! Próbálja meg! Ha ez túl sok önnek, visszaveheti, miután kidobta. De most leginkább erre kellene koncentrálnia. És valóban, a rémület egyre fokozódott benne, ironikus módon azonban éppen a félelme segítette át a nehezén. A félelem, hogy megbéklyózza ez a probléma, amelyet képtelen uralni; a félelem, hogy Jim nem azért fog nyerni, mert ő jobb a Teremtő játékában, hanem azért, mert Devina ösz- szeroppan a feszültség súlya alatt; a félelem attól, hogy sohasem fog tudni megváltozni...
Benyúlt a táskájába. Megfogta az első rúzst, amely a kezébe akadt, aztán kidobta. Csak elengedte, és hagyta, hogy az előző páciensek által eldobott összegyűrt zsebkendőkre essen. Úgy érezte magát, mintha bekebelezte volna a pokol szörnyetege. - Nagyon ügyes! - mondta a pszichológusnő, mintha Devina egy ötéves gyerek lenne, akinek sikerült elmondani az ábécét. - Hogy érzi magát? - Úgy, hogy mindjárt hányok. - Belenézett a szemeteskosárba, és csak az tartotta vissza attól, hogy valóban belehányjon, hogy a rúzsra is ment volna belőle. - Ha egytől tízig kellene értékelnie, mit mondana, menynyire ideges? Amikor Devina rávágta, hogy tíz, a pszichológus belekezdett egy hosszú monológba arról, hogy mély levegőt kell vennie, hogy túlélje a pánikrohamot, blabla-blabla... Aztán megint közelebb hajolt hozzá, mintha tudná, hogy a betege nem fog fel belőle semmit. - Nem a rúzsról van szó, Devina. A feszültség pedig, amelyet most érez, nem tart örökké. Nem gyakoriok önre túl nagy nyomást, mégis meglepődik majd a fejlődésen. Az emberi agy képes arra, hogy újratanuljon dolgokat, az új tapasztalatok pedig új utat jelölnek ki. Az expozíciós terápia működik... és legalább olyan erős, mint a kényszer. Hinnie kell ebben, Devina! A démon remegő kézzel megtörölte izzadt homlokát, aztán összeszedte magát emberi külseje alatt, és bólintott. A kanapészerű nőnek igaza van. Az, amit egész mostanáig csinált, nem működött, sőt egyre rosszabb lett. A tét pedig emelkedett. Elvégre nemcsak vesztésre állt... de szerelmes is volt az ellenségbe. Nem mintha szerette volna erre emlékeztetni magát. - Nem kell hinnie abban, hogy ez működik, Devina, csak abban bízzon, hogy lesz eredménye. Nehéz, de meg tudja csinálni. Én hiszek magában. A démon a terapeuta szemébe nézett, és irigyelte a meggyőződését. A pokolba, ha valaki ennyire magabiztos, az vagy teljesen elrugaszkodott a valóságtól... vagy a tapasztalat és a gyakorlat szilárd talaján áll. Volt idő, amikor ő is ilyen biztos volt magában. Vissza kell hoznia azt a régi énjét. jim Heron sokkal többnek bizonyult egy méltó ellenfélnél és egy jó numeránál. Devina nem engedhette meg, hogy továbbra is ő maradjon fölényben. Nem veszíthet, és mihelyt véget ér ez a mai kezelés, tiszta fejjel kell visszatérnie a munkájához úgy, hogy megszabadult minden baromságtól. Behunyta a szemét, majd hátradőlt a puha széken, a kezét rátette a
párnázott karfára, a körmét belevájta a bársonyszövetbe. - Hogy érzi magát? - kérdezte a pszichológusnő. - Azt érzem, hogy így vagy úgy, de le fogom győzni.
4.
fejezet
- MONDJA, HOGY ÉLETBEN VAN! Mels kérésére a sürgősségi osztály nővére egyáltalán nem reagált. Csak odanyújtott neki egy tollat, és azt mondta: - Ha aláírja a zárójelentését, odaadom a gyógyszereit... Pokolba az aláírással! - Tudnom kell, hogy a férfi túlélte-e. - Senkinek az állapotáról nem nyújthatok felvilágosítást. Személyiségi jogok miatt, írja alá, és elmehet. - Értsd: szálljon le rólam minél előbb. Dolgom van. Mels halkan káromkodva odafirkantotta a nevét a vonalra, elvette a két papírlapot meg a másolatot, ami nála maradhatott, aztán Ratched nővér továbbment, hogy a következő beteget terrorizálja. Micsoda éjszaka! A jó hír az, hogy a rendőrség balesetnek minősítette az esetet, és elismerték, hogy Mels nem vezetett figyelmetlenül, és nem állt semmilyen szer hatása alatt. De még így is maradtak problémák... Ránézett a zárójelentésére, és átfutotta a sorokat. Enyhe agyrázkódás. Nyakhúzódás. Egy hét múlva vissza kell jönnie kontrollra, vagy még hamarabb, ha kettős látás, hányinger, szédülés vagy súlyosabb fejfájás jelentkezne. A kocsija minden bizonnyal totálkárosra tört. És lehetetlen, hogy az a férfi túlélte. Nagyot nyögött, amikor felült az ágyban, mire bekötött feje úgy érzékelte a helyzetváltozást, mintha megpördült volna a tengelye körül. Miközben hagyott időt magának, hogy csillapodjon a szédülés, rápillantott a narancssárga műanyag széken lévő ruháira. A vizsgálatok alatt magán tarthatta az atlétáját, a melltartóját és a nadrágját. A blúza, a blézere és a kabátja azonban arra várt, hogy újra magára öltse. Nem hívta fel az édesanyját. A család már átélt egy autóbalesetet - amelyben az a személy, aki nem tért haza élve, az apja volt. Ezért, nos igen, csak egy sms-t küldött az édesanyjának, hogy elmegy a barátaival, és későn ér haza. Nem akarta, hogy felzaklassa magát, és ragaszkodjon ahhoz, hogy érte jöjjön, különösen annak tudatában, hogy mire készült. Nagyon lassan kezdett öltözködni, habár nem azért, hogy engedelmes beteg legyen. A jelek szerint, ha az ember törés- tesztbábut játszott, képtelen könnyedén lerázni a hatását. Nagyon fáradtnak és összetörtnek érezte magát... és furcsa módon rettegett. El sem tudta képzelni... hogy megölt valakit.
A papírokat beletette egy jegyzetfüzetbe, aztán elhúzta a borsózöld függönyt, és valamifajta ellenőrzés alatt tartott káosszal szembesült. Orvosok műtősruhában és fehér köpenyben siettek ide-oda, bementek a kórtermekbe, kijöttek, parancsokat osztogattak, vagy éppen végrehajtottak. Mivel Mels aznap este már részese volt egy ütközésnek, óvatosan indult el a kijárat felé, hogy ne legyen senkinek az útjában. De nem hagyta el az épületet. A váró tele volt mindenféle sebesülttel. Az egyik fickónak monokli éktelenkedett a szeme körül, és bekötözött keze erősen vérzett. A férfi felnézett rá, majd bólintott, mintha összekötötte volna kettőjüket az a tény, hogy Mels is kocsmai verekedésben sérült meg. Na igen, látnia kellene, hogy néz ki az a tölgyfa, miután elintéztem. Bizony ám! A recepciónál rátámaszkodott a pultra, és várta, hogy észrevegyék. Amikor odament hozzá egy férfi, olyan lazán mosolygott rá, mintha az egész nem is lenne olyan nagy ügy. - Meg tudná mondani, melyik kórteremben fekszik az az ismeretlen férfi, aki autóbalesetet szenvedett? - Hé, én ismerem magát. Maga riporter. - Igen. - Mels benyúlt a táskájába, és kivette a laminált sajtóigazolványát, majd úgy mutatta fel, mintha legalábbis egy FBI jelvény lenne. - Tudna segíteni? - Hát persze. - A férfi elkezdett pötyögni valamit a számítógép billentyűzetén. - Átszállították egy fekvőbeteg-kórterembe. A hatvanhatosba. Menjen föl lifttel, aztán kövesse a kiírást! - Köszönöm. - Mels kopogott egyet a pulton. Ezek szerint a férfi még él. - Nagyon hálás vagyok. - Tudja, nincs valami jó színben - jegyezte meg az ápoló, és egy kört írt le az egyik szeme körül. - Rázós volt az éjszaka? - Minden bizonnyal. Miközben fölment lifttel a hatodik emeletig, az agya próbálta feldolgozni az információkat, ám nem volt ezzel elégedett. Legelőször is nagyon bizonytalanul állt a lábán. A liftben való utazástól a középfüle úgy összekavarodott, hogy muszáj volt a csípő magasságában körbefutó korlátba kapaszkodnia. Milyen jó ötlet, hogy tettek ide ilyet. Na persze, valószínűleg sok szédelgő ember fordul meg ezen a helyen. A másik nagy előny, hogy a belső fal szürke matt fémből készült, így nem látta, hogyan néz ki. Habár a recepciós reakciójából ítélve nem sokat javított az arcszínén, hogy összecsó- kolózott a légzsákkal. Amikor felért a hatodik emeletre, vidáman szólalt meg a csengő, az ajtó azonban olyan lassan nyílt ki, mintha fáradt lenne. Azt tette, amit a recepciós tanácsolt, követte a kiírást, és meg is
találta a megfelelő helyet. Egy hosszú széles folyosóra érkezett, ahol számtalan hatalmas ajtót látott. Idefent csöndesebb volt minden, és nem figyelt fel rá senki a nővérpultból, amikor közeledett hozzá. Nem is baj... nem akarta megkockáztatni, hogy bárki is kérdéseket tegyen föl neki, vagy kifogásolja az indokait, és elküldje. A hatvanhatos kórterem majdnem a folyosó legvégén volt, és Mels félig arra számított, hogy egy zsaru ül majd előtte. De nem volt oct senki és semmi. Csak egy szokásos ajtó, az ajtófélfán egy világosbarna számtáblával és egy fenyő kinézetű laminált lappal. Résnyire kinyitotta az ajtót, és bekukkantott. A halvány fényben látta az ágy végét, a távoli falon az ablakot, valamint a mennyezetről lelógó tévét. A csipogó hangok és a fertőtlenítőszag azt jelezte, hogy ez nem szállodai szoba... nem mintha magától nem tudta volna. Megköszörülte a torkát, és megszólalt: - Helló? Amikor nem kapott választ, belépett, és résnyire nyitva hagyta az ajtót. Elsétált a fürdőszoba előtt, majd megállt ott, ahonnan jól látta a beteget. Fölemelte a kezét, majd a szája elé kapta, és döbbenten azt lehelte: - Ó... szentséges ég! *** Jim Heron nem tudott aludni a garázs fölötti bérelt, zsúfolt stúdiólakásban. Mindenki más mélyen aludt: Kutyus a kétszemélyes ágy lábánál feküdt, és álmában bizonyára nyuszikat vagy hörcsögöket üldözött, mert a lába időnként megmegrándult.vagy talán fekete árnyakat, amelyeknek foguk volt. Adrian a sarokban ült a földön, a hátát a kis ajtónak támasztotta. Nagy teste megfeszült annak ellenére, hogy egyenletesen lélegzett. Eddie pedig... nos, a fickó meghalt, így nem járkált már a lakásban. Jim kétségbeesetten vágyott egy cigarettára, ezért fölkelt. Az ágy másik oldalán szállt le, hogy ne ébressze föl Kutyust. Fogta a marlborós dobozt, és mielőtt kiment volna, még megnézte Adriant. Igen. Ülve aludt. A kezében egy kristálytőrt tartott arra az esetre, ha valaki rátámadna a barátjára. Szegény ördög! Eddie elvesztése nagy érvágás volt a csapatnak... különösen a piercinges, tetovált vadóc számára, aki a történtek óta ébren virrasztóit barátja teste mellett. Vajon miért sokkal szomorúbb az, amikor egy erős ember férfias módon mutatja ki a fájdalmát? Miért lehangolóbb, mint bármilyen ripacskodó sírás és jajgatás? És mellesleg jim számára baromi furcsa volt, hogy társai vannak.
Régen, amikor még a különleges egységben volt bérgyilkos, szigorúan egyedül dolgozott. Most azonban nagyon sok dolog megváltozott ahhoz képest, kezdve a főnökétől a munkaköri leírásán át a fegyverig, amelyet használt. Eddie Blackhawk volt az, aki megmutatta, mit hogyan csináljon, megtanította arra, amit tudnia kell, és lecsillapította őt meg Adriant, amikor egymásnak estek. Ő volt az értelem hangja minden olyan helyzetben, amelyben a logika nem kapott szerepet... Mint például amikor valaki a saját holtteste fölött állt. Vagy olyan démonnal harcolt, aki imádja a Prada holmikat, és rajong azokért a férfiakért, akik nem szeretik. Vagy amikor az ő vállán nyugodott minden jó és rossz lélek jövője, amely valaha élt vagy élni fog. Nem csoda, ha az ember ehelyett olyan munkát választott volna, ahol hamburgereket kell sütögetnie egész nap. Jim nagyot káromkodva odament a kanapéhoz, fölvett róla egy bőrdzsekit, és Adrian lábára terítette. A másik angyal leimordult, és megmozdult a földön, de a kabát alatt maradt. Még szerencse... Nem az volt a cél, hogy beszélgessenek, hanem hogy betakarja. Jimnek nem volt kedve senkivel beszélgetni. Ez legalább nem számított újdonságnak. Kilépett a külső lépcső tetejére, mire a hűvös levegő megcsapta meztelen felsőtestét. Mielőtt szobatársa és kutyája lett volna, mindig meztelenül aludt, most azonban fölvett éjszakára egy melegítőalsót. Nem is ártett, mivel Caldwellben áprilisban még mindig nagyon hűvös volt az éjszaka. Nem mintha túl sokat aludt volna. A marlborós doboz még új volt, celofánba csomagolt, amelyet a tenyeréhez nyomva felszakított, miután becsukta maga mögött az ajtót. Halhatatlan volt, ugyanakkor fizikai testben is létezett, amelynek egyik nagy előnyeként nem kellett a rák miatt aggódnia, a nikotin viszont ugyanúgy hatott az idegrendszerére, mint a halandókéra. Sőt, öngyújtót sem kellett keresnie a zsebében. Felnyitotta a cigarettásdoboz tetejét, majd kivett egy koporsószöget, és a szájába tette. Fölemelte a kezét, amelyen a mutatóujja a parancsára világítani kezdett. Ismét Eddie jutott eszébe, és szokás szerint kedve lett volna újra megölni Devinát. De legalább mindent összevetve kettő egyre a jók vezettek a háborúban. Ha ki tudna préselni magából még két győzelmet, akkor sikerülne minden: kiszabadíthatná a világot a kárhozat markából, biztonságban tarthatná az édesanyját a Lelkek kastélyában... és kihozhatná az ő Sissyjét a pokolból. Nem mintha a lány az övé lett volna. Kifújta a füstöt, és arra gondolt, ez utóbbiban nem száz százalékig biztos, de bizonyára így működik a dolog, nem? Ha az angyalok
nyernek, és Devina nem létezik többé, le tud menni a pokolba, és ki tudja hozni azt a szegény, ártatlan lányt a fogságból. A pokol is az ő birodalma lesz, és azt tehet vele, amit akar. Ugye? És ha már itt tartott, azon törte a fejét, vajon ki lesz a következő lélek. Eszébe jutott az új főnöke, és gondolatban hallotta angol úrhoz illő hangját. Nigel simulékony, gőgös hanghordozása lassan az idegeire ment: Felismered, mert régi barátod és régi ellenséged, akit nemrégiben láttál. Az út akkor sem lehetne egyértelműbb, ha kivilágítanák. - Kösz szépen! - dörmögte Jim, és a levegővel együtt a füst is kiáramlott a száján. - Sokat segítettél, haver. - Hogy a fenében volt igazságos az, hogy az ellensége tudta, ki a célpont, ő viszont nem? Elcseszett ügy. Az előző körben csellel vette rá Devinát, hogy elárulja neki az információt, ilyesminek valószínűleg nem fog újra bedőlni. Sok mindent lehet mondani arra a démonra, de azt nem, hogy minden szempontból ostoba, szőke nő. Vagyis Jim ismét sötétben tapogatódzik, miközben az ellenfele jelentős előnnyel indul. Az egykori főnöke leikéért vívott harcban is pontosan ez volt a problémája. Egész idő alatt azt hitte, hogy valaki más van terítéken, végül azonban kiderült, hogy egész végig Matthias volt a célpont. Túl későn döbbent rá, csak miután az a gazember rossz döntést hozott. És a győzelem Devináé lett. Jelen helyzetben a játszma nem volt igazságos - feltéve, hogy Devina továbbra is kapcsolatba kerülhet a lelkekkel. A szabályok szerint Jimnek engedélyezték ezt a dolgot, a valóságban azonban a démon legalább ugyanolyan kapcsolatot tartott velük, mint ő. Természetesen Nigel, a Főcserkész meg volt győződve róla, hogy Devina megkapja a büntetését, amiért megkerülte a szabályokat - és talán így is lesz. De ki tudja, mikor. Közben Jim nem tehetett mást, mint hogy éberen figyelt, és reménykedett, hogy nem szúrja el ismét. Győznie kell. Az édesanyja és Sissy miatt. Szívott egyet a cigarettából, majd kifújta a füstöt, és figyelte, ahogy a fehér csík fölfelé kígyózik a hideg levegőben, aztán magasra emelkedve eltűnik. Hirtelen maga előtt látta Sissy Bartent, a gyönyörű fiatal lányt, ahogy egy fehér porcelánkád fölött lóg fejjel lefelé, élénkvörös vére bemocskolja világosszőke haját, a bőrére pedig olyan szimbólumok vannak rajzolva, amilyeneket Jim még sohasem látott azelőtt, Eddie viszont annál jobban értett... Halk kaparászás szakította félbe a gondolatait, ezért megfordult, és kinyitotta a lakás ajtaját. Kutyus sántikált ki, bozontos szőre szanaszét állt... habár nála ez megszokott volt, nem azért nézett ki így a bundája,
mert elfeküdte. - Szia, kisöreg! - köszöntötte Jim halkan, majd bezárta az ajtót. - Ki kell menned? A szegény állat nehezen boldogult a lépcsőn, ezért Jim legtöbbször ölbe vette, és úgy vitte le. Amikor lehajolt hozzá, hogy most is ezt tegye, Kutyus letette a fenekét a talajra - így jelezve, hogy csak azt szeretné, hogy fölvegyék, és ölben tartsák. - Rendicsek. Ez a kis állat, amit nagyon jól ismert, sokkal többet jelentett egy átlagos kóbor kutyánál. A súlya elenyésző volt Jim ölében, a teste viszont olyan meleg, mint egy Bunsen-égő. - Azt mondtam neki, hogy rád gondoljon - szólalt meg Jim, miközben a cigarettáját távol tartotta a kutyától... Biztos, ami biztos, hátha nem volt igaza abban a „nem átlagos” dologban. - Azt mondtam Sissynek, képzelje el, hogy a zoknimat rágcsálod. Szeretném, ha arra gondolna, hogy a zöld fűben játszol, amikor a dolgok... Nem tudta befejezni hangosan. Élete során nagyon sok csúnya dolgot művelt, borzalmas dolgokat, visszataszító, borzalmas emberekkel - ami azt jelentette, hogy már régen megkeményítette a lelkét az érzelmekkel szemben... Nos, ami azt illeti, ez még kamaszkorában megtörtént, nem igaz? Azon a napon, amikor minden megváltozott. Amikor az anyját meggyilkolták. De mindegy. Régi történet. Igazság szerint a gondolattól, hogy Sissy a démon kútjába van bezárva, még egy hozzá hasonló, harcedzett katona is elvesztette volna az eszét. -Azt mondtam neki... hogy rád gondoljon, amikor úgy érzi, hogy nem bírja tovább. - Kutyus csökevényes farka ide- oda mozgott, mintha egyetértene Jimmel. Na igen, remélhetőleg Sissy megfogadja a tanácsát, és Ku- tyusra gondol, hogy az erőt adjon neki. Sajnos, semmi másra nem támaszkodhatott. - Meg kell találnom a következő lelket - motyogta, majd rágyújtott még egy cigarettára. - Ki kell derítenem, ki van most terítéken. Meg kell nyernünk ezt a kört, Kutyus. Amikor az állat hideg, nedves orra megérintette, vigyázva a válla fölött fújta ki a füstöt. Egyáltalán nem segített a megfejtésben Nigel utalása arra, hogy ismeri a kérdéses lelket. Rengeteg embert ismert életében. Csak azon imádkozott, hogy olyan valaki legyen, akit jó útra tud téríteni.
5.
fejezet
Matthias pontosan tudta, mikor jön be hozzá valaki. A helyiségben világosabb lett, ami azt jelenti, hogy kinyitották az ajtót, az pedig sohasem történt ok nélkül. A keze automatikusan ökölbe szorult, mintha egy fegyvert akarna a markába fogni. Ennél többre azonban nem volt képes. A fájdalom miatt bénultan feküdt, mintha legalábbis le lett volna szíjazva... egy ágyra. Egy ágyon feküdt... a halk csipogás pedig elárulta, milyen fajtán. Kórházin. Még mindig kórházban van. Hát már sohasem fogja túltenni magát... A gondolatmenete ezen a ponton megrekedt... a fejében nem volt más, csak fekete üresség. Fogalma sem volt arról, miért került ide, azt sem tudta, miért fáj annyira mindene. Ó... istenem, még a vezetéknevére sem emlékezett. Csak annyit tudott, hogy a keresztneve Matthias. Pánikba esve kinyitotta a szemét... Egy halálra vált nő állt az ágya mellett, a kezét az arcára szorította, a tekintete rémületet sugárzott. Az egyik szeme megsérült, a homlokán pedig kötés látszott. Sötét haját hátrafogta. A szeme szép volt. A termete magas... jó magas... Ami azt illeti, gyönyörű szeme volt. - Annyira sajnálom! - suttogta a nő rekedten. Mi van? - Mit... - Matthias hangja reszelős volt, a torka érdes. Az egyik szemével nem jól látott... Nem, egyáltalán nem látott. Fél szemére már jó ideje megvakult. Igen, még akkor, amikor... Összevonta a szemöldökét, amikor a gondolatai helyén ismét üresség támadt. - Elütöttem az autómmal. Nagyon sajnálom... Nem láttam, hogy ott van. Olyan sötét volt, és amikor megjelent az úton, már nem tudtam megállni. Matthias ki akarta nyújtani a karját. A vágy, hogy megnyugtassa, felülírta minden fájdalmát és zavarát. - Nem a maga hibája. Nem... ne sírjon. Jöjjön... Ami azt illeti, alig tudta elhinni, hogy valaki könnyet ejt miatta. Most vagy bármikor máskor. Nem az a fajta ember, aki ilyen reakciót vált ki másokból. Nem, ő biztosan nem. Ám hogy ezt honnan tudta, arról fogalma sem volt... A nő egy kicsit közelebb lépett, ő pedig a még működő szemével látta, hogy kinyújtja felé puha, meleg kezét... és megfogja a tenyerét. Az érintés hatására melegség terjedt szét az egész testében, mintha meleg vízbe ereszkedett volna. Furcsa, addig nem is tudta, hogy fázik,
amíg a nő meg nem érintette. - Most megszorítom - közölte megtört hangon. - Ha esetleg nem érezné. A nő tapintatosan nem tett megjegyzést arra, mert nyilvánvalóan fogalma sincs róla, hogy Matthias bármi erőfeszítést is tett volna. Pedig tett. Miközben egymás szemébe néztek, valami ok miatt szerette volna elmondani, hogy nem volt mindig így összetörve. Egyszer, nem sok idővel azelőtt büszkén állt, gyorsan futott, és nehéz súlyokat emelgetett. Most viszont olyan, mint egy dobogó szívvel ellátott matrac. De nem azért, mert a nő elütötte. Nem, már jóval azelőtt is össze volt törve. Talán visszatér az emlékezete? - Annyira sajnálom - szólalt meg ismét a nő. - Maga is emiatt... - Matthias a saját arcára mutatott, ám a mozdulattól a nő ránézett, és abból, ahogy összerándult, látszott, milyen nehezére esik elviselni visszataszító látványát. - Maga is megsérült. - Ó, nekem semmi bajom. A rendőrség kihallgatta már? - Még csak most ébredtem föl. Nem tudom. A nő elengedte a kezét, majd a retiküljében kezdett kutatni, amely akkora volt, mint egy kisebbfajta sporttáska. - Tessék, ez a névjegyem. Velem akkor beszéltek, amikor kezeltek, és elmondtam nekik, hogy magamra vállalok minden felelősséget. Megmutatta neki a kártyát, Matthias szeme azonban képtelen volt ráfókuszálni. Különben sem akarta elszakítani a tekintetét a szemétől. - Hogy hívják? - Mels Carmichael. Vagyis Melissa. - Megérintette saját mellkasát. De mindenki csak Melsnek szólít. Amikor letette a névjegykártyát a kis gurulós asztalra, Matthias a homlokát ráncolta, habár ettől lüktetni kezdett a feje. - Miért sebesült meg? - Hívjon fel, ha szüksége lenne valamire. Nincs sok pénzem, de... - Nem kötötte be magát, ugye? A nő úgy nézett körül, mintha ezt a kérdést már a rendőrség is föltette volna neki korábban. - Nos... - Be kell kötnie a biztonsági övét... Ekkor kivágódott az ajtó, és egy ápolónő jött be fontoskodva a kórterembe, és úgy viselkedett, mintha ő lenne ott az úr. - Itt is vagyok - közölte, majd odalépett az ágy mögötti gépekhez. Hallottam a hívását. Matthias első pillantásra csak nagy mellét vette észre. Aztán karcsú derekát és hosszú, barna haját, amely elképesztően dús és fényes volt. Mégis valami miatt kirázta a hideg. Annyira, hogy megpróbált felülni, hogy minél távolabb kerüljön tőle...
- Cs-s-s... Nincs semmi baj - mosolygott a nővér, és szinte félrelökte Mels Carmichaelt. - Azért vagyok itt, hogy segítsek. Fekete szeme volt. Olyan fekete, ami Matthiast valami másra emlékeztette, valami más helyre... egy börtönre, ahol az embert megfojtotta a sötétség, és ahonnan nem tudott kiszabadulni... A nővér odahajolt hozzá, így a testük közelebb került egymáshoz. - A gondját fogom viselni. - Nem! - vágta rá Matthias határozottan. - Nem fogja... - Ó, de igen. Figyelmeztető vészcsengő szólalt meg a fejében, nem tudta megmagyarázni, de az érzés olyan biztosan jelentkezett, mint a füst, mielőtt egy bomba felrobban. Ennél többre azonban nem jutott. Az emlékezete olyan volt, mint egy álcázott bunker egy tájban, amelyet valaki éjjellátó szemüveggel néz. Tudta, hogy az ellenség valahol erődítményt állított fel, de képtelen volt bármiféle eltérést észrevenni a környezetben. - Ha nem bánja - fordult az ápolónő Melshez -, gondoskodnom kell a betegemről. - Igen. Természetesen. Én csak... igen, már megyek is. - Mels a másik nő mellett elhajolva Matthiasra nézett. - Gondolom... még találkozunk. Ő is elhajolt a nővér mellett, a hasizma megfeszült, amikor áthelyezte a testsúlyát... Az ápolónő azonban elé lépett, és eltakarta a látványt. - Csukja be maga után az ajtót, legyen szíves! Nagyszerű. Köszönöm. - Ezután kettesben maradtak. A nő rámosolygott, és a csípőjével az ágynak támaszkodott. - Mit szólna, ha megmosdatnám. Nem kérdésnek szánta. És istenem, Matthias hirtelen meztelennek érezte magát... de nem jó értelemben. - Nem vagyok piszkos - felelte. - Dehogynem. - A nő megfogta az alkarját közvetlenül az infúzió csöve mellett. - De még milyen mocskos! A semmiből hirtelen valami áramlani kezdett Matthias testébe. Az energia szétterült benne, a szöveteit megtöltötte egészséges erővel, mintha többnapi alvás, pihenés és evés állna mögötte. A nőtől származik az energia, döbbent rá. Csakhogy... hogy lehetséges ez? - Mit csinál velem? - Semmit. - A nővér elmosolyodott. - Érez valami különbséget? Matthias a szemébe nézett. Az a sűrű, émelyítő feketeség legalább olyan ellenállhatatlan volt, mint amennyire visszataszító... Nem tudta, mennyi időt töltöttek ott így, hogy a nő a karját fogta, és ezen az
egyirányú csatornán át - mint egy csodálatos drog - átáramlott belé az energia. - Ismerem magát - mondta ki hangosan Matthias a gondolatát. - Furcsa, hogy így érez egy idegennel kapcsolatban. A testébe áramló energia gonosz volt, mégis nagyon ismerős. - Nem akarom... - Mit nem akar, Matthias? Nem akarja jobban érezni magát? Nem akar erősebb lenni? Örökké élni? - A nő még közelebb húzódott hozzá. Azt mondja, nem akar újra férfi lenni? Matthias ajka mozogni kezdett, de nem jött ki hang a torkán, és amikor a másik elengedte a karját, furcsa fáradtság lett úrrá rajta. Ködös volt, és zavart, ezért megpróbálta felrázni magát, de olyan érzése támadt, mintha elkábították volna. - Le fogom mosdatni - közölte a nővér, majd félig lehunyta a szemét, és a mosolya sokkal inkább szopást ígért, mint mosdótálat szivaccsal. Miközben odament a mosdókagyló kórházi megfelelőjéhez, Matthias mély lélegzetet vett, és érezte, hogy a bordái fájdalom nélkül tágulnak ki, sőt a kilégzése is akadály- mentes és könnyed. Minden sajgás eltűnt a testéből, és ettől olyan érzés kerítette hatalmába, mintha már évek óta élt volna együtt a szenvedéssel. Vagy talán évszázadok óta? - Milyen napot írunk? - motyogta, mialatt a nő vizet engedett egy tálba. Az ápolónő hátranézett a válla fölött. - Ja, igen, amnéziája van. A következő pillanatban, miután megmondta a dátumot, ■visszajött az ágyhoz, és magával húzta a gurulós asztalt. Letolta a takarót Matthias csípőjére, meglazította kórházi hálóingét, és ekkor a férfi fölemelte elnehezült fejét, és végignézett magán. A felsőteste nem volt olyan rossz. Csak itt-ott csúfította el egy-egy heg. Az alsóteste viszont csapnivalónak tűnt. A mosdókesztyű puha és meleg volt a bőrén. Miközben a nővér a mellkasát simogatta, a bőre olyan sima és fényes volt, mintha photoshoppal korrigálták volna, a haja elképesztően dús és buja. Még az ajka is úgy nézett ki, mint egy gyümölcs: fényesen ragyogott, és édes dolgokat ígért. Nem akarom őt, gondolta Matthias, de képtelen volt megmozdulni. - Fel kell szednie magára néhány kilót - jegyezte meg a nő, majd végighúzta a mosdókesztyűt a mellizmán. - Túl sovány. A frottíranyag egyre lejjebb haladt, elidőzött a hasán, mintha egy szerető simogatná, nem pedig egy ápolónő. Matthias hirtelen pontosan tudta, hogy volt idő, amikor a nőt is lenyűgözte volna a teste - azok, akikkel régen szexuális kapcsolatot létesített, mind odáig voltak érte... Várjunk csak, ez most tényleg megtörténik?
Amikor a nő még lejjebb tolta a takarót, Matthias megállította. - Ne! - De, mindenképpen. Az ápolónő mélyen a szemébe nézett, és közben levette a csuklójáról a kezét, és erővel oldalra tolta. Az erőszakos mozdulat hatására valami megmozdult mélyen Matthias belsejében... de hogy miért, nem tudta. - Csak nem célba találtam? - kérdezte a nővér, habár pontosan tudta, hogy igen. Valahonnan... tudta, hogy a veszélyes dolgokat szereti. Szóval, Matthias? - Talán. - Hirtelen a hangja is erősebb lett. Mélyebb... - És most? A nő azon a helyen érintette meg, amely a nemét határozta meg, a mosdókesztyű végigsiklott a hímvesszőjén. Amikor az ápolónő úgy nyalta meg az ajkát, mintha neki is tetszene, Matthias majdnem hangosan felnevetett. Bármilyen megmagyarázhatatlan ok miatt is szegett meg minden hivatali szabályt, nem megy vele semmire... ez legalább a szándékát támasztja alá, hogy nem akarta ezt az egészet. Az sem számítana, ha a nő meztelenre vetkőzne előtte, és le-föl ugrálna a csípőjén, az a puha húsdarab akkor sem fog felállni és működni. Az emlékezetkiesés ellenére ezt olyan biztosan tudta, mint azt, hogy az egyik szemére nem lát. Ez tény, nem emlék. - Nem az emlékezetem az egyetlen dolog, amit elveszítettem jegyezte meg szárazon. - Valóban? A nő megsimította ott, ahol nem lett volna szabad, mire Matthias megrándult. Na persze, az impotencia nem azt jelentette, hogy nem érez semmit, csak azt, hogy nem képes teljesíteni... Az energia hatalmas hulláma áramlott át ismét a testébe, ezúttal erősebben. Felnyögött, hátrafeszítette a hátát, és automatikusan feljebb emelte a csípőjét, hogy még közelebb kerüljön a forráshoz. - Ez az! - mondta a nő eltorzult hangon. - Érezz engem! Benned vagyok. Matthias testén rég elfeledett szexuális vágy söpört végig, egy sürgető kényszer, hogy valamibe behatoljon. Nagyon régóta nem érzett már ehhez foghatót. Istenem, a bizonyíték, hogy valóban férfi, nem csak egy összetört androgén... 0, a francba, de jó! Basszus... annyira jó! - Nézz rám! - parancsolt rá a nő, miközben a farkát húzogatta. - Nézz rám! Matthias gondolatait annyira lefoglalta az újdonság, hogy el is fejejtette, ki is teszi ezt vele, ám a nő látványa minden érzést kiszívott belőle, az érzelmei megbénultak, miközben a teste nagyon is benne volt
a játékban. A nő gyönyörű volt, mégis valahogy... olyan vonzó, minta mérges szömörce. - Nem tetszik, Matthias? Nem, nem tetszett neki. Egyáltalán nem. - Egy kicsit sem. - Hazudsz. De be kell fejeznünk, amit elkezdtünk. Te és én. Bizony ám. *** Hajnali öt óra előtt nem sokkal Devina belépett a caldwelli bevásárlóközpontban lévő Saks Fifth Avenue nevű elegáns áruházba. Átlépett a kirakatüvegen, és amikor elhaladt a pasztellszínű ruhákba öltöztetett próbababák mellett, egy pillanatra megállt, és ugyanúgy pózolt, mint ők: hátrafeszítette a vállát, és érezte, hogy a melle nekifeszül a kabát alatti blúznak. A tavasz már javában tartott, ami jó hír volt a combjának. Talán amíg itt van, leakaszt néhány ruhát is a vállfákról. A vásárlás izgalma felpezsdítette a várét, miközben megkerülte a falat, és egy kézmozdulattal kikapcsolta a mozgás- érzékelőket. Egy pillanatra arra gondolt, a biztonsági kamerát békén hagyja - csak a hecc kedvéért. Nincs is annál jobb, mintha valaki nézi az embert - még akkor is, ha az csak egy pocakos biztonsági őr az éjszakai műszak végén, amelyet amúgy is félig átaludt. Most azonban komoly oka volt arra, hogy ott legyen. Tűsarkú cipője kopogott a fényes márványpadlón. Tetszett neki ez a visszhang, ezért még erősebben lépkedett, hogy mindenfelé elhallatsszon a kopogás az ürességben, hogy itt ő az úr. Istenem, imádta ezt az illatot: padlóápoló, parfüm és kölni... valamint a gazdagság illata. Elment egy táskabutik mellett, amely közvetlenül a fal mellett helyezkedett el, és megnézte a Prada, Miu Miu és Chanel termékeket. Még a biztonsági megvilágítás halvány fényében is remekül néztek ki. Amikor megpillantotta a Gucci táskákat, elgyengült. Átsuhant a biztonsági rács másik oldalára, leakasztott egy sötétzöld kígyóbőr táskát, aztán továbbment. Istenem, a szex mellett egy ilyen elegáns áruház volt a világon a legjobb: több ezer négyzetméteren rengeteg dolog, amely rendben sorakozott egymás mellett, felcímkézve, katalogizálva és gondosan védve. Egy kényszerbeteg Kánaánja. Ezért nagyon kellett vigyáznia magára. Máris érezte, hogy elkezd
kötődni a tárgyakhoz. Ha pedig folytatja, fennáll a veszélye, hogy saját tulajdonának tekinti ezeket a drága holmikat is. Az pedig nem lenne jó senkinek, mert meg kellene ölnie mindazokat az embereket, akik bejönnek, és megvásárolják őket. Az pedig nagyon fárasztó lenne. Erről eszébe jutott, hogy be kellene kapcsolnia a számítógépét, és digitális formában is rögzíteni a gyűjteményét. Elvégre nagyon sok programozó él a világon, akik nem tudják, hogyan szerezzenek maguknak nőt. Odasétált a földszint közepére, és megkereste a sminkpultot, ahol több márka terméke zsúfolódott egy helyre. A Chanel a maga jellegzetes, fényes, fekete vitrinjével, a Láncomé a csupa üveg tartóival... Yves Saint Laurent pedig aranyozott, álló polcaival. Gyorsan a pult mögé teleportálta magát, aztán kinyitotta a zárat a szekrényeken, amelyek lent, a földön álltak. Leguggolt, a tenyerével világította meg az apró címkéket a csomagolásokon. Nem volt nehéz megtalálnia az 1 Le Rouge rúzst, ezért elvett egy dobozt a gondosan rendbe rakott halomból. Felnyitotta a tetejét, és kivett egy fényes fémtubust. Milyen szép volt, tökéletes, nem karcos, és még senki nem érintette. Devina szinte remegett, ahogy a kezében tartotta. Kinyitotta, és kicsavarta a tökéletesen formázott tégelyt. Virágos, finom illatát megérezve még a szemmozdulata is élvezetet fejezett ki. A pszichológusnak igaza volt: az irodájában nem tartott örökké a pánikroham, és miután végeztek, és visszatért a munkájához, az elválás félelme sem kínozta sokáig. Háttérbe szorult, mert más dolgok kötötték le a figyelmét. Amikor azonban visszatért a magánlakhelyére, és leült a tükör elé, készen arra, hogy lemenjen a falba, és élvezze a gyermekeivel töltött időt, visszatért az idegessége. És ekkor kezdődtek a bajok. A gondolatai hamarosan egyre jobban elvadultak, elképzelt mindenféle szörnyűséget, szemétpréselést, dugig tömött szemeteskonténert és zsúfolt, büdös szemétlerakót. Majdnem elsírta magát. Visszamehetett volna azért a bizonyos rúzsért, de szerette volna legalább részben tiszteletben tartani a pszichológus elméletét: nagyon is jellemző lett volna rá, hogy mániákusan ragaszkodik ahhoz a bizonyos darabhoz, és akármit megtesz, hogy visszaszerezze, nem hagyja, hogy bármi is az útjába álljon. Csakhogy nem mehetett végig ismét ezen az úton, ezért volt most itt, nem pedig abban az irodában, és ezért tartotta a kezében ezt a gyönyörű tubust, hogy ezzel helyettesítse azt, amit a gyógyulás érdekében feláldozott. Még öt ugyanolyan színárnyalat volt a dobozban szépen egymás
tetejére rakva gyönyörűséges toronyban. Kinyújtotta a kezét. Szerette volna mindegyiket elvinni a biztonság kedvéért, de megállította magát. Becsukta a dobozt, és láthatatlanná válva elment a közeléből. Miközben elsétált, büszke volt magára. Elég volt a kitérőből, ideje visszatérni a munkájához. Odament a kirakathoz, amelyen keresztül bejött, és megállt az egyik próbababa előtt. A bábun egyenes, szőke hajú paróka volt és virágmintás ruha, amelyben Devina még holtan sem szeretett volna mutatkozni... Kíváncsi volt, mit szólna hozzá Jim Heron, ha ebben látná. Kétségtelenül sokkal inkább az ő ízlése volt: nőies, csinos, nem túl kihívó. Szerény. A gazember! Az a hazug csaló! Természetesen attól, hogy az angyal olyan ravaszul kijátszotta az utolsó körben, csak még vonzóbb lett számára... A homlokát ráncolta, amikor eszébe jutottak a pszichológus szavai. Kognitív viselkedésterápia... az agy képessége, hogy újratanuljon dolgokat a tapasztalás során. Odahajolt a bábuhoz, megfogta szőke haját, azt a hosszú, egyenes parókát, amely olyan sárga volt, mint egy ilyenfajta kanári gyémánt Sissy Bartennek, jim drága védencének is ilyen haja volt. És imádta volna ezt a ruhát. Visszahúzódva várakozott volna, arra várva, hogy Jim közeledjen hozzá. Sohasem kezdeményezett volna, mindig olyan átkozottul szűzies maradt. Ettől legszívesebben megölte volna mindkettőt, ami annak az ostoba lánynak az esetében nem az első lett volna, hiszen egyszer már elvágta a torkát a kád fölött... Devina elmosolyodott. Aztán fölnevetett. Egy hirtelen mozdulattal lekapta a parókát a próbababáról, és kopasz fejjel hagyta... aztán láthatatlanná válva kiment az üvegen át.
6.
fejezet
Csak álom volt, ugye? Adrian biztosan csak álmodott. Kivéve, a francba, hogy minden valóságosnak tűnt: a feneke alatti kanapé bársonyhuzata, a kezében a hideg sör, valamint a klub forró levegője. Minden életszerűnek és hitelesnek hatott. Félt elfordítani a fejét. Rettegett tőle, hogy azt látja, egyedül van ezen a zajos, zűrzavaros helyen, ahová hozzá hasonló, üres emberek járnak. Ha egyedül van, Eddie valóban meghalt. Ivott egy kortyot a hosszú nyakú sörösüvegből, aztán ösz- szeszedte magát, és oldalra pillantott... Nagyon lassan leengedte a szája elől az üveget, és kifújta az összes oxigént a tüdejéből. - Szia, haver! - suttogta. Eddie odakapta a tekintetét. - Ööö... szia! - Felé fordult az ülésen. - Figyelj, jól vagy? - Igen, csak... - Miért nézel így rám? - Hiányoztál - felelte Ad halkan. - Azt hittem, soha többé nem látlak. - Csak mert kimentem a mosdóba? - mosolygott Eddie. - Általában vissza szoktam jönni. Ad kinyújtotta a kezét, mert tudta, hogy az érintés majd eldönti, melyik oldalon van... Eddie a homlokát ráncolta, és elhúzódott. Úgy nézett rá, mintha a barátjának szarv nőtt volna ki a homloka közepéből. - Mi ütött beléd? Az arca pontosan olyan volt, mint máskor, sötét, barna bőr, némi borosta, vöröses szem, amely sem gyanakvó, sem naiv nem volt, és végül a súlyos hajfonat, amely izmos hátán futott végig. - Nem tudom. - Ad megdörzsölte az arcát. - El akarsz menni? - Istenem, dehogyis! - Akkor jó. - Vörös szemét visszafordította a tömeg felé. - Szóval most megint rám kényszeríted a szexet? Ad hangosan fölnevetett. - ja... Mert ilyen már előfordult. Naná-á-á! - A nyakamba varród a nőket... - Soha nem varrtam a... - Olyanokat választasz, akikről tudod, hogy tetszeni fognak nekem... - Nos, ilyen már tényleg volt... - Tönkreteszed az erényességemet. Amikor Eddie ivott egy újabb kortyot, Adrian komolyra fordította a
szót. - Arra senki sem lenne képes. - Igen, igazad van. Mielőtt angyal lettem, Vesta-szűz voltam, és ez meg is maradt. - Az megmagyarázná a hajadat. - Nem, az azért ilyen, mert jól áll nekem. Adrian ismét nevetett, majd hátradőlt, és hirtelen energia áradt szét a testében. Az érzés, hogy az élet visszatért a normális kerékvágásba, hogy a tragédia nem történt meg, és hogy minden megint úgy van, ahogy addig, olyan hatalmas megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy szinte röpködött, habár továbbra is ott ült az asztal mellett. Hirtelen támadt optimizmussal szemügyre vette a tömeget. Feltette szexszűrő szemüvegét, és a hirtelen jött boldogság hatására a sok szajhajelöltet szépségkirálynőnek látta. - Látsz valakit, aki tetszik? - kérdezte Eddie szárazon. - Ha én nem lennék, soha nem jutnál nőhöz. - Tudod, ezzel nem értek egyet. - Túl tisztességes vagy. - A francba. Ó, igen, az a vörös hajú megteszi, gondolta. És egy fekete hajúval volt... Hirtelen felvonta a szemöldökét, és megmerevedett. Volt valaki a tömeg szélén, a távoli sarokban, az árnyékban, aki őket figyelte. - Itt az idő - szólalt meg Eddie. - Vagy csináljuk, amit csinálunk, vagy rendelnünk kell még egy kört Ad? Hahó! Adrian megrázta magát. - Ja, igen... persze. Legjobb barátja ismét gyanakvóan nézett rá. - Mi a baj, haver? Jó kérdés, gondolta Adrian, amikor felállt. - Csak adj egy percet, és mindjárt hozok valakit. - Csak nyugodtan, ráérsz... de igyekezz! - Ez nem ellentmondás? - Ha rólad van szó, nem. Ad nevetett, aztán már csak a két nővel törődött. Miközben odasétált a vörös hajúhoz, a kuncogásuk előre megjósolható volt, de korántsem olyan kielégítő, mint az az orgazmus, amelyben mindannyiuknak része lesz majd. - Adrian vagyok - mondta, amikor odament hozzájuk. Lassan elmosolyodott, mire a két nő sűrűn pislogni kezdett, és hirtelen átalakították a megjelenésüket: mellet ki, hasat be, a lábat kissé előbbre, hogy látszódjon a comb is. - Tetszik a parfümöd illata - jegyezte meg Adrian, és a vörös hajú
nyakához hajolt. Igazság szerint még nem érezte, de nem is érdekelte, milyen... Beszívta a levegőt, majd ismét megdermedt. Az az illat. Az a... - Örülök - felelte a nő, majd a keze az angyal hátára siklott, és megállt a fenekén. - Egy ilyen férfinak szántam, mint te. Adrian ellépett tőle, mert megfájdult a feje. Vagy talán a mellkasa. - Ja, az jó. Hátrapillantott a válla fölött. Eddie a kanapén ült félig fekve, a tekintete azonban éberen figyelt, mintha készen állna a szexre. Ahogy máskor is. Ad bólintott felé. - Egy barátommal jöttem. És te? - Neki van barátja - motyogta a vörös hajú, mintha ez jellembeli hiba lenne. - Bocsi - szabadkozott a másik nő. Mintha számított volna. - Oké, akkor csak te vagy, feltéve, ha elbírsz két férfival. Amikor a csaj úgy bólintott, mintha megütötte volna a főnyereményt, Adrian megfogta a kezét, és az a parfüm követte őket. Arra gondolt, bárcsak a fekete hajú lett volna az egyedülálló és készséges, a másik pedig, a gót ruhás Jessica Rabbit az, akinek barátja van. De már nem lehetett visszacsinálni. Különben is túl nagy feladat lett volna újabb jelöltet találni. Ráadásul ez az egész nem is örökre szólt. Egyik sem örökre szólt. Az az átkozott virágillat viszont... Kirázta tőle a hideg. Amikor odaért a kanapéhoz, és leült, a vörös hajú nő úgy feküdt le a lábukra, mintha takaró lenne. És mivel éppen Eddie felé volt a feje, ő kezdte el csókolni. Ahhoz képest, hogy nem vadászott, meglehetősen egészséges étvágya volt. Adrian őket nézte, simogatta a nő csípőjét és mellét, és közben azt gondolta, milyen nagy hatással lehet valakire egy rémálom. Teljesen olyan érzés volt, mintha az a sok elképzelt szörnyűség Eddie-ről valóban megtörtént volna: a hárpia, ahogy megjelent a semmiből, és beledöfte az angyalba a kést, amellyel kivette a fosztóképzőt a halhatatlan szóból. Aztán a halála a bank előcsarnokában, nem messze innen. Ezt követően a szenvedés és az érzés, hogy minden értelmetlenné vált számára a világban... A homlokát ráncolta, és azon csodálkozott, miért töpreng olyasmin, ami nem is történt meg... A vörös hajú hátrafeszítette a hátát, szétnyitotta a lábát, egyértelműen jelezve, hogy szeretné, ha valaki a virágoskertjében játszadozna. Amikor Ad teljesítette a kérését, Eddie átvette a helyét a
mellén, lehúzta azt a szakadt, fekete valamit a felsőtestéről, és felfedett egy lényegesen kisebb mellet, mint amilyennek először látszott. Eddie most sokkal agresszívabb volt, mint máskor. Adrian éppen mélyen a nő lába közé nyúlt, amikor megjelent a pincérnő, és újabb sört hozott. Nyilvánvalóan hozzá volt szokva az ilyen látványhoz, amely előtte zajlott, mivel a szeme sem rebbent, amikor letette az asztalra az üvegeket. - Ki is fizetem - szólalt meg Adrian, majd előhúzta a tárcáját a hátsó zsebéből, és kivett belőle egy húszdollárost. Miután a nő elment, ránézett a sörre, és vetett egy pillantást az Eddie-ére is. - Coors Light? Mi a fene!? A másik angyal elhúzta az ajkát a csókból, és megvonta a vállát. - Vigyázok a vonalaimra. Adrian a homlokát ráncolta, aztán ismét nekilátott annak az ételnek, amelyet ketten akartak elfogyasztani. A rövid szoknya alá csúsztatta a kezét, és meglepetésére olyan alsóneműt tapintott ki, amely erős anyagú volt, mint egy acélgerenda, és akkora, mint egy katonai sátor. Mi a franc? Na persze, egy alakformáló alsó valószínűleg olcsóbb, mint a zsírleszívás... Az a parfümillat ismét megcsapta az orrát, és azt jelezte, hogy talán mégsem a nőé. Körülnézett, de nem látott semmit szokatlant... - Szerintem legyél te az első - javasolta Eddie, miközben a nő mellével játszadozott... amely most meglehetősen petyhüdtnek tűnt. És a haja is. Korábban még dús volt, és hullámos, most meg inkább göndör. A nő elmosolyodott, amitől kivillantak görbe fogai. - Gyerünk, Adrian... keféld meg! - Eddie vörös szeme szinte csillogott a sötétben. - Szeretném nézni. A nő megfogta Adrian kezét, és visszatette a lába közé, hozzádörzsölte magát az ujjához és a tenyeréhez... Ekkor a tömegből hirtelen egy alak lépett elő, egy magas, büszke alak fehér ruhában. Amikor odaért hozzájuk, a virágillat olyan erőssé vált, hogy mindent elhomályosított... Eddie. Az igazi Eddie állt előttük, valóságos alakjában, büszkén az élőhalottak között. - Ó, az isten verje meg! Pont, amikor kezdett volna érdekes lenni. Adrian a hang irányába kapta a fejét. Devina ült mellette a kanapé másik végén, és ezúttal a valódi külsejét viselte: egy élőhalott volt, akinek húsa folyamatosan mállott le szürke csontjairól, groteszk, rothadó tenyere a majdnem szép nő mellét markolászta. Az arcán bosszús kifejezés ült, az ajka és ernyedt állkapcsa megfeszült, amennyire tudott. Adrian felkiáltott, és fel akart ugrani, de a vörös hajú helyben tartotta. Miközben a nő természetfölötti erejével viaskodott, a vörös hajú átalakult
azzá, ami valójában volt: egy rozzant vénséggé, mintha a szépség illúzióját már nem tudta volna tovább fenntartani. Adrian megpróbált elhúzódni, és ekkor látta, hogy egy fekete folt kezd felkúszni a karján. Az ujjaitól indult, aztán elérte a csuklóját, majd felment egészen a könyökéig. Hangosan felkiáltott, és erősen elrántotta a karját, de olyan volt, mint egy ragasztócsíkra ragadt légy, egy egérfogóba szorult egér, egy... Eddie - az igazi, a halott - egy egyszerű érintéssel megszüntette a kapcsolatot, de nem a barátját érintette meg, hanem a vörös hajú nőt. Hirtelen megjelent mellettük, kinyújtotta a karját, és a mutatóujját a nő vállára tette, aki ettől egy pillanat alatt semmivé vált. Csak úgy. Devina elátkozta az angyalt, Adrian pedig kiszabadította a karját a szorításból. Hátraesett, lebukott a kanapéról, a tekintete azonban csakis Eddie-re szegeződött, miközben a szíve összetört, és a veszteség érzése újra teljes súllyal nehezedett a lelkére. - Baszd meg! - fröcsögte Devina az angyalnak. Eddie csodálatos arcán, azon a kedves, intelligens, jóképű arcon semmilyen reakció nem látszott a káromkodásra. Csak bólintott egyet a Coors Light sörösüvegre, és elnyújtott hangon megjegyezte: - A te állapotodban én inkább más miatt aggódnék, nem a vonalaimért. Devina a kanapén ülve mocskos jelzőket vágott a fejéhez, de ennél többet nem tett... olyannyira nem, hogy az ember elgondolkozott, vajon igazából mit is csinált Eddie azzal az ET-ujj mutatvánnyal. A másik angyal hosszan és mereven nézte Adriant, mintha a halottnak legalább annyira hiányozna az élő. - Sohasem vagyok túl messze - mondta Eddie megtört hangon. - Ó, a francba... ne menj el! - nyögte Adrian. - Maradj itt, kérlek... - Ó, milyen kibaszottul megható! - Devina fekete szeme hamuszürke volt. - Nem akartok csókolózni, mielőtt elmegy? Eddie úgy indult el hátrafelé, mintha egy guruló talapzaton álló szobor lenne, mozdulatlan teste beleveszett a tömegbe, és vitte magával a friss mező illatát is. - Eddie! - Adrian előrenyújtotta a karját, és látta, hogy a feketeség már a vállánál jár. - Benned vagyok - közölte Devina elégedetten. - Túl késő már bármit is tenni ellene. Rohadtul késő. Adrian teli tüdőből felordított...
7. fejezet MATTHIAS FÖLÉBREDT, mert a nap a szemébe sütött. Nem tudta, mikor ment el a kóborló kezű nővér, de feltett szándéka volt, hogy közvetlenül utána ő is olajra lép. Nem sikerült. Természetellenes álom szállt rá, és olyan erővel ragadta el, mintha az irányítaná. Valójában meg is lepődött, hogy egyáltalán fölébredt belőle. A kórterem pontosan ugyanúgy nézett ki, nem mintha egy éjszaka alatt megváltozhatott volna. Sokkal jobban érezte magát. Mint egy autó, amelyet nagygenerálra adtak be a szervizbe. Ki gondolta volna, hogy egy kis kézimunka, amelyet nem is akart, ilyen fordulatot eredményezhet... Különös. Miközben körülnézett, arra gondolt, igazi csoda, hogy még mindig „kint” van. De miből kint - börtönből? Elmegyógyintézetből? Még rosszabból? Próbálta összpontosításra bírni lassan forgó agyát, és visszaemlékezni arra, mi volt egy nappal azelőtt, mi történt, mielőtt itt fölébredt... Elütöttem az autómmal. Annyira sajnálom. Behunyta a szemét, és eszébe jutott az a nő, Mels Car- michael. Vele kapcsolatban valami áthatolt az agyát beborító ködön, és olyan pontját érte el, amely igazán számított. De miért? Fogalma sem volt - más körülmények között sokkal több időt töltött volna vele. Sokkal többet. De ugyan már, ő nem az a romantikus típus... ebben a dologban valahogy teljesen biztos volt. Felült az ágyon, és meglepte, hogy nem érzi rosszabbul magát. Adott időt a testének, hogy más véleményen legyen, és olyan helyzetjelentést adjon, amely közelebb áll egy olyan ember állapotához, aki alig tizenkét órával korábban motorháztető-díszt alakított. De nem. Még mindig jól volt... Tűnj el innen! Indulj azonnal! Na jó, sokat segített volna, ha tudja, ki van a nyomában, vagy miért kell menekülnie, de nem akarta most ennek megfejtésére pazarolni az idejét... különösen amikor az adrenalint termelő mellékveséje folyamatosan az ajtó irányába fordította, és az kiabálta, hogy húzza el innen a... - Úgy látszik, mégsem vagy John Doe. Matthias a fegyveréért nyúlt, amely nem volt mellette, majd a kórterem másik végébe nézett. Az ápolónő visszajött, az ajtóban állt, a jelenléte hideg léghullámként érte el. Nappal egészen más volt a kisugárzása. Már nem akart csábítani. Lehet, hogy vámpír volt. Ha-ha-ha. - Megtalálták a tárcádat - közölte a nő, és fölemelte a fekete
levéltárcát. - Mindened itt van: a személyi igazolványod, a hitelkártyád... ó, és az egészségbiztosítási kártyád is. A kezelés díját fel fogjuk számolni, a költségeket azonban szinte teljesen fedezi a társadalombiztosítás. Odament a gurulós asztalhoz, és letette a tárcát közvetlenül a névjegy mellé, amelyet a riporter hagyott ott, aztán hátralépett, mintha érezné, hogy Matthiasnak térre van szüksége. Hosszú szünet következett. - Köszönöm - felelte Matthias nemsokára. Az ápolónő utcai ruhát viselt: kék farmert, fekete klumpát, fehér dzsekit. A haját leengedte, és most végigsimított rajta, habár olyan tökéletesen fényes volt, hogy akár egy magazinban is szerepelhetett volna. - Hoztam ruhát is. - Hátrabiccentett a válla fölött. - A kis szekrénykében van mögöttem. Remélem, jó lesz a mérete. - Ezek szerint elengednek? - Feltéve, hogy minden rendben lesz ma délelőtt. Van valakid, akihez hazamehetsz? Matthias nem felelt, és nem azért, mert ő maga sem tudta a választ. Egyszerűen nem válaszolt senkinek semmit. Ilyen típus volt. Ismét hosszú szünet következett. A nő megköszörülte a torkát, és nem nézett a szemébe. - Nézd, ami a tegnap estét illeti... Aha, szóval erről volt szó. - Én elfelejtem, és neked is azt kell tenned - jegyezte meg Matthias szárazon. Isten a megmondhatója, sokkal fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia, mint hogy egy gyönyörű nő erőszakkal megmosdatta. Ó, micsoda tragédia! Különösen ahhoz képest, amit ő tett másokkal... Emlékek igyekeztek a fejében a felszín közelébe, valami megdöbbentő és szörnyűséges tudat, amely azzal fenyegette, hogy egyszer megmutatja magát. Vajon ki ő? - töprengett. Hirtelen a nő fekete szeme, a lelkének tükre az övébe kapcsolódott. - Nagyon sajnálom. Nem lett volna szabad. Nagyon helytelen volt tőlem... Matthias visszazökkent a jelenbe, és arra gondolt, milyen vicces, hogy nappal sehol sem volt az a hatalom, amelyet a nő gyakorolt fölötte éjszaka. Nem is tűnt agresszív típusnak. Csak egy csinos, fiatal, vonzó testű és csodálatos hajú ápolónő volt, aki sebezhetőnek tűnt. Megtörtént egyáltalán? Valószínűleg sok fájdalomcsillapítót adtak neki, és isten a megmondhatója, azok aztán rendesen össze tudják zavarni egy ember fejét.
Na persze, ha semmi sem történt, a nő nem kérne bocsánatot, nem igaz? - Csúnyán megszegtem a szabályokat, de még sohasem tettem ilyesmit azelőtt. Én csak... olyan nagy fájdalmaid voltak, és akartad is... ezért... Valóban akarta? Matthias pont fordítva emlékezett. Persze, mit is tudhatott? Még az is lehet, hogy orgazmusa is volt. Vagy talán az sem történt meg. Ami logikusnak tűnik. - Mindegy, csak gondoltam, elmondom, mielőtt elmegyek... mert mire visszajövök a szabadságomról, már nem leszel itt. Őszintén szégyellte magát, és teljesen kétségbe volt esve. Matthiasnak valamiért olyan érzése támadt, hogy maximálisan belefér a személyiségébe, hogy visszaéljen a helyzettel, ha másért nem, hát azért, hogy zavarba hozza. - Az én hibám volt - hallotta saját magát... és amikor kimondta a szavakat, el is hitte a vallomást. - Nekem kellene bocsánatot kérnem. Elvégre a szánalomdugások is ugyanezen az elven működtek, akár végigvitték őket, akár nem. Ó, én szerencsétlen, nem tudnád kézbe venni a farkam? Kösz, szivi. Az ápolónő megsimította a fautánzatú ágy lábrészét. - Én csak... igen, nos, nem akarom, hogy azt gondold, így szoktam viselkedni. - Zavartan fölnevetett. - Nem tudom, miért fontos, hogy tudd, de az. - Nem kell magyarázkodnod. Amikor a nő ismét ránézett, feszült arckifejezése őszinte mosollyá alakult át. Olyannyira, hogy Matthias azon kapta magát, megnézi a gyűrűsujját, nincs-e rajta a bizonyíték, hogy férjnél van. Nem volt. - Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. - A nő hátranézett a válla fölött az ajtóra. - Azt hiszem, mennem kell. Vigyázz magadra... és kérlek, ne felejtsd el fölkeresni a saját orvosodat. A fejsérülésekkel nem szabad viccelni, az emlékezetvesztés pedig komoly dolog. - Rendben, így fogok tenni. Nagyon könnyen jött a szájára a hazugság, és tudta, hogy életében nagyon sokat hazudott már. Miközben ő is integetett, úgy kezelte a nőt, mintha egy feljegyzés lett volna, vagy egy e-maii. Vagyis nem emberi lény... ami nem a nő hibája volt. Matthias úgy érezte, neki ilyen az alaptermészete. Remek. Nincs is szebb annál, mint amikor az ember felébred, és apránként döbben rá, micsoda seggfej... Az éjjeliszekrényre pillantott. A névjegykártya és a tárcája egymás mellett hevert rajta. Az egyik vastag és fekete volt, a másik vékony és fehér.
Miközben kinyúlt előre, nem tudta, melyiket veszi fel... Végül a tárcája vonzotta jobban. Kinyitotta az összehajtott briftasnit, és ránézett a jogosítványra, amely az átlátszó tartóban pihent. A kép... nos, nem ismerte fel a fickót, de a varázslatos kezű nővér minden bizonnyal úgy gondolta, hogy az ő. Valóban így néz ki? Fekete haj, jóképű, de hideg arc. A szövegből megtudta, hogy a szeme kék... és úgy tűnt, mindkettő működött, amikor belenézett a kamerába. A születésnapja ebben a hónapban lesz. A jogosítványa akkor lejár. A keresztneve Matthias, a címe pedig Caldwellben volt, New York államban. Caldwell, New York. Ismét visszajött. Vagy legalábbis azt súgta neki az ösztöne... Tűnj el innen! Indulj most azonnal! Félresöpörte a sürgető érzést, és lassan szállt le az ágyról. Amikor nem szédült meg, kihúzta a karjából az infúziót, és levette a mellkasáról a tappancsokat. Odahajolt a géphez, és elnémította a riasztót, mielőtt kicsoszogott volna a fürdőszobába. A villany le volt kapcsolva, de amikor belépett, felkapcsolta... és minden kiderült. Saját tükörképét nézte a kagyló fölötti tükörben, és reszkető lélegzetet vett. Az egyik oldalon teljesen fehér volt a szeme, az arcára pedig kitörölhetetlen barázdákat vésett a múlt sok fájdalma... valamint sebhelyek látszottak a halántékán ott, ahol a szeme megsérült. A személyi igazolványában lévő fénykép határozottan őt ábrázolta, ha hozzáadunk egy kis őszülést a halántékon, de még azelőtt készült, mielőtt... - Uram, meg kell kérnem, hogy feküdjön vissza... Nagyon könnyen előfordulhat, hogy megcsúszik és elesik. És nem lett volna szabad kivennie a... Matthias oda sem figyelt az új nővérre. -Elmegyek. Most... és a saját felelősségemre, igen, tudom. Becsapta az ajtót a nő orra előtt, és megnyitotta a zuhanyt. Valami ok miatt ismét belenézett a tükörbe, és Mels Carmichael jutott eszébe. Nem csoda, hogy a nő első reakciója az „Úristen!" kategóriába tartozott. Nem nyújtott valami vonzó látványt... Istenem, miért gondol ilyesmire? Mit számít, milyennek látta más? Hirtelen ismét kinyitotta a szobába vezető ajtót, és kidugta a fejét. A nővér eltűnt, de egészen biztosan vissza fog jönni valaki olyannal, akinek a neve előtt ott fityeg a dr. szócska... Ezért igyekeznie kell. Fogta a névjegykártyát, amelyet Mels adott, és beletette a tárcájába. Aztán kivette a ruhákat a szekrényből, és bezárkózott a fürdőszobába. Tíz perccel később frissen mosott hajjal, tisztán, felöltözve állt.
Egyszínű fekete pólót, fekete széldzsekit és bő farmert viselt. Útban kifelé felvette azt a botot, amelyet, úgy vélte, szintén neki hoztak. Amikor a tenyerébe fogta, természetesnek érezte, és a járása is sokkal gyorsabb lett vele. Mintha már hozzászokott volna. A lift felé indult, és nem nézett be senkihez, nem köszönt el senkitől, nem írta alá a nevét a pontozott vonalon. A pénzügyi osztály majd megtalálja azt a férfit, akinek a címe a jogosítványában szerepel. És talán majd ő is. *** Adrian kiáltására Jim felriadt, és kiugrott az ágyból, a teste támadásra készen állt. Az egyik kezében egy kristálytőrt tartott, a másikban pedig egy automata fegyvert. Felkészült, hogy bármilyen ellenséggel szembenézzen, legyen az akár ember, akár Devina lényei. Kutyus, aki nem volt ostoba, azonnal bemenekült az ágy alá, és fedezékbe húzódott. - Jól vagyok - mondta Adrian, de olyan meggyőződéssel, mintha az artériája vérezne. Jim befordult a sarokba, és azt gondoltába, persze. A vékony függönyön keresztül beszivárgó nap fényénél látszott, hogy az angyal teljesen ki volt ütve. A földön elterülve feküdt, a szemét sötét karikák árnyékolták, a haja ösz- szeborzolódott, a keze pedig remegett, miközben lejjebb húzta pólójának bő nyakát. Csak a piercingjei csillogtak az alsó ajkában, végig a fülén és a szemöldökében, minden más mintha halott lett volna rajta. Kihunyt benne a fény. Jim odament hozzá, és a kezét nyújtotta. - Gyere, kelj föl! A másik angyal megfogta a tenyerét, és Jim egy pillanatra megdermedt, mert kellemetlen csípést érzett az alkarjában, amitől az ösztönei figyelmeztetően megszólaltak. Aztán felhúzta a barátját a földről, és bármi volt is az a karjánál, eltűnt. - Elmentél már Nigelhez és a fiúkhoz? - kérdezte Adrian, miközben járkált, és próbálta lerázni magáról, bármi kerítette is hatalmába. - Miért mentem volna? - Jó kérdés. Azzal bement a fürdőszobába, és becsukta az ajtót. Miután lehúzta a vécét, megnyitotta a zuhanyt és a csapot is a mosdókagylónál. Jim odament az ajtóhoz, nekitámaszkodott az ajtófélfá- nak, és a vékony lemezen keresztül beszélt: - Mit álmodtál? - Amikor nem kapott választ, ökölbe szorította a kezét, és úgy dübögött. - Adrian! Mondd el!
Isten a tanúja, Devina mindenféle trükköt megpróbált, hogy megszerezze, amit akart. A gondolat, hogy behatolt Adrian agyába a hátsó bejáraton, miközben aludt, nos, nem lepte meg igazán. Ismét dübögött az ajtón. Amikor nem kapott választ, nem foglalkozott tovább az illemmel, benyitott. Az átlátszó zuhanyfüggönyön keresztül megpillantotta Adriant, ahogy ismét a földön ül, ezúttal azonban a csempé- zett padló volt a feneke alatt: a zuhanyfülkébe bezsúfolódva, a térdét behajlítva felhúzta a lábát, a könyökét a mellkasához szorította, és az arcát a tenyerébe temette. Nem sírt, nem szitkozódott, és nem is hullott darabokra, és talán ez volt a legfélelmetesebb. Egyszerűen csak ült a meleg vízsugár alatt összekuporodva. Jim lehajtotta a vécé tetejét, és ráült. - Beszélj! A következő pillanatban az angyal érdes hangon megszólalt: - Ő volt Eddie. Az álmomban Devina volt Eddie. A francba. - Akkor nem csoda, hogy kiabáltál. - De ő is ott volt. Igazság szerint ő ébresztett fel. A rohadt életbe, Jim... amikor megláttam... Nem fejezte be a mondatot, Jim közben a saját tőrének pengéjét vizsgálta. - Igen, tudom. - Megölöm azt a szukát. - De csak akkor, ha előttem érsz oda. Adrian leengedte maga mellé a karját, így az ökle a feneke mellett összegyűlt víztócsába ért. Legyőzött kifejezés tükröződött az arcán, de csak egy pillanatra. Mihelyt az a démon a közelükbe merészkedik, vissza fog térni jeges dühe, és ez az előre megjósolható reakció biztosan gondot jelent majd: az ember nem örül, ha a társa kiszámíthatatlanná válik. Erre a fajta mentális állapotra azonban nehéz volt megbízhatóan számítani. - Lehet, hogy mást kellene kérned Nigeltől - jegyezte meg Ad halkan, mintha olvasott volna Jim gondolataiban. - Nem akarok mást. Csakhogy ez nem volt igaz. Jim még mindig nem ismerte teljesen a saját képességeit és a fegyvereit, habár igaz, hogy a tanulási folyamat az első néhány körben volt a legnehezebb, de még így sem érezte magát tökéletesen elégedettnek. Devina pedig nem az a fajta ellenség volt, akivel szemben egyáltalán megengedhető, hogy valaki ne a maximális teljesítményt nyújtsa. Ezért sziklaszilárd erősítésre volt szüksége.
Ha igazán őszinte akart lenni magához, belátta, hogy Eddie a hiányzó darab a képben. És pontosan ezért vette el tőlük őt az ellenség. Az az átkozott szuka! - Ismersz valaki mást? - kérdezte Jim. - Volt egy másik fickó... magasabb rangú nálam is eggyel, ami azt illeti. Majdnem Nigel és Colin szintjén állt. De valami gondja akadt,., és amikor utoljára hallottam róla, a köztesben volt. Na persze ő is igazi vadóc. Lehet, hogy jobban jársz, ha inkább velem maradsz. - Vissza kell hoznunk valahogy Eddie-t... - Ő az egyetlen, aki tudná, hogyan kell ezt csinálni. - Ad felnyögött és felállt, hatalmas teste úgy emelkedett a magasba, mint egy fa. - Vagy talán még Colin. Jim bólintott, és ismét a kristálytőrét nézte. A fegyver átlátszó volt, mint egy jégkocka, erős, mint az acél, és pehelykönnyű. Eddie adta neki... Egy halk sikítás és puffanás hallatán ismét a társára nézett. Ad megfogta a szappant, aztán elejtette, és az arca előtt tartotta a kezét. A szája néma káromkodást formált. - Mi a baj? - Ó... basszus... - A szeme előtt forgatta a kezét, megnézte a kézfejét is. - A francba, ne... - Mi az? - Fekete. - Kinyújtotta a karját. - Hát nem látod? Itt van bennem... Devina bennem van... átveszi a hatalmat... Jim egy pillanatig értetlenül nézett, aztán tudta, hogy közbe kell avatkoznia, és visszafordítani ezt a helyzetet a valóságba, de minél hamarabb. Letette a tőrét a kagyló szélére, majd elhúzta a műanyag zuhanyfüggönyt, és megfogta az angyal vastag csuklóját... Ismét beléhasított az a rossz érzés, az ujjak és a tenyere idegvégződései úgy fellobbantak, mintha savba nyúlt volna. Megnézte Adrian bőrét, és azon törte a fejét, mi is történhetett pontosan abban az álomban. Az angyal karja teljesen normálisnak nézett ki. És azoknak, akik elvesztették a legjobb barátjukat, időnként megengedett volt, hogy szétessenek. De nem maradhatott így a helyzet. - Adrian, haver - megrázta a testét -, hé, nézz rám! Amikor a szegény ördög végül megtette, Jim úgy nézett a szemébe, mintha képzeletben kinyújtotta volna a kezét, és a markába fogta volna a férfi agyát. - Jól vagy. Nincs semmi baj. Devina nincs benned. Nincs itt, és... - Tévedsz. Az üres szavak hallatán Jim elhallgatott, aztán megrázta a fejét.
- Te angyal vagy, Adrian. - Igen? Jim komor hangon folytatta: - Hadd fogalmazzak másképpen... kibaszottul ajánlom, hogy az légy. Feszült csönd után Jim szája mozogni kezdett, szavak hagyták el az ajkát, okos és megnyugtató szótagok szelték át a távolságot kettőjük között. Az agya leghátsó részében azonban imát küldött bárkinek, aki hallotta. Devina egy parazita, az a fajta, aki hízelgéssel közel férkőzik az emberekhez, és megfertőzi őket. Logikusnak tűnt, hogy egy érzelmileg labilis alany sokkal sebezhetőbb. A tragédia azonban az, hogy Jim nem állhatott bosszút az ellenségen, bármennyire kedvelte is Adriant.
8. fejezet - Mi TÖRTÉNT A SZEMEDDEL? Amikor Mels belépett az édesanyja konyhájába, nem válaszolt a kérdésre, inkább egyenesen odament a kávéfőzőhöz. A koffein mellett az is előny volt, hogy a kávéskancsó a távoli sarokban állt, ahol úgy tölthetett magának egy csészével, hogy közben hátat fordított az édesanyjának. Nyomorult alapozó! Az lett volna a dolga, hogy eltakarja azt, amit el akart rejteni. Mint például pattanást, foltot... autóbalesetben szerzett zúzódást, hogy aggódó családtagok ne szerezzenek róla tudomást. - Mels? Nem kellett hátrafordulnia ahhoz, hogy tudja, ki van mögötte. Apró, törékeny termetű édesanyja - aki fiatalabb- nak nézett ki, mint a kora - az asztalnál ült, előtte kiterítve a Caldwell Courier Journal, mellette egy magas rosttartalmú madáreledel és egy csésze kávé. Sötét haját, amelybe már ősz tincsek vegyültek, gondosan hátrafésülte, a ruhája hétköznapi, mégis tökéletesen vasalt. Az édesanyja az a fajta apró termetű nő volt, aki még smink nélkül is makulátlanul nézett ki. Mintha egy flakon frizurafixáló spray-vel és hajkefével a hóna alatt született volna. Ennek ellenére törékeny volt, mint egy bájos szobrocska. Ő volt a porcelánbolt egykori férje - Mels apja - pedig az elefánt. Mels pontosan tudta, hogy a kérdés még mindig a levegőben lóg, de kitöltötte magának a kávét, belekortyolt, majd letépett egy papírtörlőt, és bőszen törölgetni kezdte a tiszta és száraz konyhapultot. - Ó, semmi... csak megcsúsztam és elestem. Nekiestem a zuhanycsapnak. Ostoba baleset volt. Egy pillanatra csönd lett. - Későn értél haza tegnap este. - Egy barátomnál voltam. - Azt hittem, egy bárba mentél. - Igen, de utána egy barátomhoz. - Aha. Jól van. Mels kinézett a mosogató fölötti ablakon. Némi szerencsével a nagynénje mindjárt megjelenik, ahogy szokott, és akkor nem kell hazudnia arról, miért taxival megy munkába. A konyhában nem lehetett mást hallani, csak kortyolást és halk rágcsálást. Mels eközben azon törte a fejét, milyen hétköznapi dolgot hozhatna szóba. Az időjárást A sportot - nem, az anyja nem kedvelt semmilyen szervezett tevékenységet, amely pályán zajlik, és labdához vagy koronghoz van köze. A könyvek jó téma lenne, csakhogy Mels
bűnügyi statisztikákon kívül nem olvasott mást, az édesanyja pedig még mindig lelkes híve volt Oprah Winfrey könyves klubjának, habár a műsor már évek óta befejeződött. Istenem... az ilyen pillanatokban annyira hiányzott neki az édesapja, hogy szinte már fájt. Köztük sohasem volt kínos a csönd. Beszélgettek a városról, az apja rendőrségi munkájáról vagy az iskoláról... vagy nem szóltak egy szót sem. Bármelyik tökéletesen megfelelt. Az édesanyjával viszont? - És? - Mels ivott egy újabb kortyot a kávéból. - Van valami terved mára? Az anyja válaszolt valamit, Mels azonban nem hallotta, mert túl hangosan visszhangzott a fejében az a parancs, hogy elmeneküljön. Megitta feketekávéját - az édesanyja cukorral és tejszínnel szerette aztán betette a csészét a mosogatógépbe, és felkészült a beszélgetésre. - Akkor este találkozunk - mondta. - Nem jövök későn, ígérem. Az anyja fölemelte a tekintetét, és ránézett. Az egészséges finomságokkal teli tálkát kis rózsaszín virágok díszítették, az asztalterítőn apró, sárga virágok látszottak, a tapétán pedig nagy kék labdacsok. Minden virágos volt. - Jól vagy? - kérdezte az anyja. - Nem kellene orvoshoz menned? - Ez csak egy horzsolás. Semmi komoly. - Mels kinézett az ebédlőbe. A csipkés terítővei letakart ebédlőasztal mögött kilátott az utcára, ahol egy sárga Chevrolet fékezett le. - Megjött a taxim. A bárnál hagytam az autómat, mert két és fél pohár bort ittam. - Elvihetnéd az én kocsimat. - Neked is szükséged lesz rá. - Mels a falon lógó kertészeti naptárra pillantott, és imádkozott, hogy lásson valami bejegyzést aznapra. - Ma négy órakor bridzspartid lesz. - Megkérhetek valakit, hogy jöjjön értem. Még most is megtehetném, ha akarnád... - Nem, jó lesz így. Majd elmegyek az autómért, és azzal jövök haza. A francba. Sarokba szorította magát. Fi-Fi csupán egyetlen módon tudott volna megmozdulni: egy autómentő platójára téve. A szerencsétlen kocsit egy szervizbe vontatták a baleset helyszínéről. - Ó, jól van. Amikor az édesanyja elhallgatott, Mels legszívesebben bocsánatot kért volna, de túl nehéz volt a bonyolult gondolatokat szavakba foglalni. A fenébe, lehet, hogy inkább el kellene költöznie. Számára nem öröm, hanem teher volt, hogy folyton ezzel az önfeláldozással és kedvességgel kellett szembesülnie - mivel soha nem ért véget. Mindig volt egy javaslat, egy ajánlat, egy „mit szólnál hozzá, ha", egy... - Mennem kell. De azért kösz.
- Jól van. - Viszlát este. Mels megcsókolta az anyja puha arcát, majd sietve távozott. Odakint friss és kellemes volt a levegő, a nap fényesen sütött, és meleg ebédszünetet ígért. Beszállt a taxiba, majd bemondta a címet: - A CCJ szerkesztősége a Trade utcán. - Rendben. Miközben a belváros felé hajtottak, a taxi olyan puhán nyelte el az út egyenetlenségeit, mint egy betontömb, az ülés pedig keményfa padlóra emlékeztette. Mels azonban nem törődött a kényelmetlenséggel. Túl nagy káosz uralkodott a fejében ahhoz, hogy a feneke vagy összekoccanó foga miatt aggódjon. Az a tegnap esti férfi még mindig foglalkoztatta, olyan elevenen élt benne, mintha ott ült volna mellette a taxiban. És éjszaka sem hagyta nyugton. Mels hátradöntötte a fejét az ülés támlájához, behunyta a szemét, és újra lejátszotta a balesetet. Kétszer, sőt háromszor is megvizsgálta, nem tehetett-e volna valamit, amivel elkerüli a gázolást. Aztán egész máson időzött el. Például azon, milyen mozdulatlanul és éberen figyelő tekintettel feküdt a férfi a kórházi ágyon. Még sebesülten is - bizonyos helyeken súlyosan - olyan érzést keltett benne, mintha... ragadozó lenne. Egy erős, hím állat, megsérülve... Na jó, most már tényleg elég. Lehet, hogy oda kell figyelnie a szerelmi életére... amely igazság szerint nem is létezik... Sajnos nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy a férfi hipnotikus hatással van rá, ami már tényleg túlzás volt. Sokkal inkább az egészségével és a jóllétével kellene törődnie, meg azzal, hogy valószínűleg be fogja perelni. Ehelyett még mindig érces hangján merengett, és azon, ahogy ránézett: mintha minden apró részlet lenyűgöző és fontos lett volna számára... Sokkal korábban is megsérült már, gondolta Mels. A szeme körüli hegek idővel begyógyultak. Vajon mit történhetett vele? Hogy hívják? Miközben a válasz nélküli kérdések földjén tévelygett, a taxisofőr csöndben a munkahelyére fuvarozta. Tizenhat dollár, tizennyolc perc után és sajgó fenékcsonttal Mels besétált a szerkesztőségbe. A hely már megtelt, zajos volt, az emberek beszélgettek, és ide-oda járkáltak. A káosz megnyugtatta az idegeit - ugyanúgy, ahogy egy jógaedzés fölidegesítette. Leült az íróasztalához, meghallgatta az üzeneteit, ellenőrizte az emailjeit, majd fogta a bögrét, amelyet azóta használt, amióta több mint másfél éve megörökölte ezt a helyet. Bement a közös konyhába, ahol hat kávéskancsó közül választhatott: egyikben sem volt koffeinmentes
kávé; háromban hagyományos, a többiben pedig az a büdös, mogyoróízű lötty vagy pedig az a nőies, tejes micsoda. Ez utóbbi szóba sem jöhetett. Ha karamellöntetes fagyit akar enni, akkor majd rendel magának ebédre, a kávésbögrében azonban annak nincs semmi keresnivalója. Miközben kitöltötte magának cukor nélküli feketekávéját, a bögre eredeti tulajdonosára, Beth Randallre gondolt, az újságíróra, aki ebben a fülkében ült úgy... nos, több mint két évig. Egyik délután elment, és soha többé nem tért visz- sza. Mels sajnálta, hogy eltűnt - nem mintha olyan jól ismerte volna -, és bűntudatot érzett, hogy ilyen előzmények után kapott végre saját helyet. Megtartotta a bögrét, bár nem volt különösebb oka rá. Most azonban, ahogy ivott belőle, rájött, azért tette, mert abban reménykedett, hogy a nő visszatér. Vagy legalábbis jól van. Úgy tűnt, csupa eltűnt személy veszi körül. Legalábbis ma reggel így érezte. Különösen amikor az előző esti férfira gondolt - akit soha többé nem fog látni, mégsem tudja kiverni a fejéből. *** Ez nem az ő háza. Amikor a taxi lefékezett egy szerény környéken álló épület előtt, Matthias tudta, hogy nem itt lakik. Soha nem is lakott itt. És soha nem is fog. - Kiszáll, vagy mi lesz? Matthias a sofőrre nézett a visszapillantó tükörben. - Adjon egy percet! - Ketyeg az óra. Matthias bólintott, kiszállt, és a botjára támaszkodva odasétált a járdán a házhoz. A rossz lábát széles körben lendítette előre, hogy ne kelljen behajlítania a térdét. A ház nem sugározta magából az édes otthon melegét: egy letört faág hevert a csenevész sövényen, amely a kiöblösödő ablak előtt futott körbe. A fű satnya volt, az ereszcsatornában gaz nőtt, és ott, magasan a föld fölött a nap felé nyújtózkodott. A bejárati ajtó zárva volt, ezért a halántékához tette két tenyerét, úgy lesett be az ablakon. Egymáshoz nem illő bútorok. Megereszkedve lógó függöny. A falra egy olcsó bádog postaláda volt felcsavarozva. Felnyitotta a tetejét. Szórólapok. Egy bérlőnek címzett kuponfüzet. A postaládában nem talált számlákat, hitelkártyával kapcsolatos küldeményeket vagy leveleket. Az egyetlen személyes dolog egy nyugdíjasoknak szóló magazin volt, amely ugyanarra a névre érkezett, mint ami a jogosítványában állt.
Matthias összecsavarta a magazint, és a dzsekijébe dugta, majd visszament a taxihoz. Ez a ház nemcsak hogy nem az ő otthona volt, de senki sem lakott benne. Minden jel szerint a tulajdonosa körülbelül négy vagy hat héttel azelőtt halt meg. Ahhoz elég régen, hogy a család lemondja a számlákat és a befizetendő csekkeket, de ahhoz nem, hogy kiürítse a lakást, mielőtt eladásra kínálná. Matthias visszaült a taxiba, majd előrenézett. - Most hová? Nagy sóhajjal előhúzta a tárcáját, kivette belőle Mels Carmichael névjegyét, és miközben a kezében tartotta, az a mindent elsöprő érzés lett úrrá rajta, hogy nem lenne szabad belekevernie a nőt. Túl veszélyes. - Szóval, hová lesz a fuvar? De a francba, valahol el kell kezdenie. Az agya olyan volt, mint egy megszakadt internetkapcsolat. - A Trade utcára - préselte ki összeszorított fogai között. Miközben a belváros felé tartottak, a forgalmat figyelte. Benézett a többi autóba, és embereket látott, akik a kávéjukat iszogatták, az utasokkal beszélgettek, megálltak a piros lámpánál, elindultak a zöldnél. Teljesen ismeretlen volt számára ez a világ. Egyáltalán nem az ő stílusa volt ez az életforma, ahol az ember kilenctől ötig dolgozik, hogy aztán hetvenkét évesen meghaljon. De akkor milyen az övé? - kérdezte ostoba szürkeállományától. Mivel foglalkozott? Válasz helyett azonban csak megfájdult a feje. Amikor feltűnt a távolban a Ccildwell Courier Journal épülete, elővett egy húszdollárost a tárcájából, amelyben maradt még kilenc másik hasonló bankjegy. - Tartsa meg a visszajárót! A taxisofőr láthatóan örült, hogy végre megszabadul tőle. Matthias a bejárattól távol, a nap fényében lézengett, ügyelve rá, hogy ne nézzen senkinek a szemébe - pedig nagyon sokan voltak a környéken. Valami ok miatt magára vonzotta a figyelmet, általában a nőkét. Na persze, az irgalmas nővér szerepe a gyengébbik nem minden képviselőjében ott rejtőzött, neki pedig bőven akadtak hegek az arcán. Ó, milyen romantikus! Végül a közeli buszmegállóban talált búvóhelyet. Leült a kemény műanyag padra, és beszívta más emberek cigaretta- füstjét, akik türelmetlenül várták, hogy megérkezzen a busz. Nem zavarta, hogy várnia kell. Mintha hozzá lett volna szokva ahhoz, hogy elrejtőzve várakozzon. Hogy elüsse az időt, azt a játékot játszotta, hogy megjegyezte mindenki arcát, aki bement vagy kijött a szerkesztőség épületéből. Nagyon könnyen ment. Elég volt egyetlen pillantást vetnie egy
emberre, máris bekerült az adatbázisába. Legalább a rövid távú memóriája működik... Kinyílt az épület kétszárnyú ajtaja, és megjelent a nő. Matthias kihúzta magát a pádon. A napfény Mels hajára esett, amely ettől vörösesbarnán csillogott. Mels Carmichael társriporter egy nagydarab fickó oldalán lépett ki, akinek fel kellett húznia a derekán világos szövetnadrágját, mielőtt elindultak lefelé a lépcsőn. Úgy tűnt, barátok módjára vitatkoznak, majd Mels elmosolyodott, láthatóan megnyerte a vitát... Ekkor, mintha tudta volna, hogy valaki figyeli, felpillantott, átnézett az utca másik oldalára, és megtorpant. Megérintette a társa karját, mondott neki valamit, aztán otthagyta, és elindult át az úttesten a nagy forgalom közepette. Matthias megfogta a botját, a járdára támasztotta, és miközben felállt, lesimította szedett-vedett ruháját. Nem tudta, miért akar jobban kinézni, mégis így volt. Na persze, ennél rosszabbul már aligha festhetett volna. Nem a saját ruháját viselte, az illata Eau d'Kórházi szappan volt, és más nem lévén, a haját is azzal a fertőtlenítő hatású készítménynyel mosta meg. Természetesen a nő legelőször a szemét, azt a csúnya, tönkrement részét pillantotta meg. Hogy is nézhetett volna máshová? - Üdvözlöm - köszöntötte a nő. Istenem, remekül nézett ki hétköznapi ruhájában, elegáns nadrágjában, gyapjúdzsekijében azzal a krémszínű sállal, amelyet lazán a nyaka köré tekert. Még most sem volt rajta jegygyűrű. Helyes, gondolta Matthias minden különösebb ok nélkül. Kissé jobbra fordította a fejét, mert úgy talán nem volt olyan feltűnő a testi hibája, majd ő is üdvözölte a nőt. - Jó napot! Na, és most hogyan tovább? - Esküszöm, hogy nem követem. - Hazugság. - És felhívtam volna, de nincs telefonom. - Semmi baj. Szüksége van valamire? A rendőrség ma délelőtt felhívott, feltettek még néhány kérdést, és azt hiszem, még mindig szeretnének beszélni magával. - Igen. - Nem tett semmiféle megjegyzést a dologra. - Nézze, én... Természetellenesnek érezte, hogy félbehagyjon egy mondatot, az agya azonban egyszerűen semmit sem tudott produkálni. - Üljünk le! - javasolta a nő, és a padra mutatott. - El sem hiszem, hogy kiengedték. Ebben a pillanatban megérkezett a busz, hangosan fékezve megállt, és eltakarta a napot. Forró kipufogógázától Matthias köhögni kezdett.
Leültek a padra, de nem szóltak egy szót sem, amíg a buszra várakozók fel nem szálltak. Amikor a jármű elindult, és a nap újra rájuk sütött, aranysárga fénybe vonta Mels alakját. Valami ostoba ok miatt Matthias sűrűn pislogni kezdett. - Mit tehetek önért? - kérdezte a nő halkan. - Fájdalmai vannak? Igen, de nem testi. És minden alkalommal, amikor ránézett, még rosszabb lett. - Honnan tudja, hogy segítségre van szükségem? - Úgy vélem, nem tért vissza az emlékezete varázsütésre. - Hát nem. De nem a maga hibája. - Nos, én ütöttem el, ezért tartozom önnek. - Már azelőtt is ilyen voltam - mutatott az altestére Matthias. - Nem emlékszik semmire? Úgy értem, a baleset előtti időből? Amikor Matthias megrázta a fejét, a nő hozzátette. - Sokan térnek így vissza... ilyen állapotban. Ó... vagyis a hadseregből, a légierőtől, a tengerészeitől, gondolta. És ez részben igaz is volt. A kormány... igen, valami köze volt a védelmi minisztériumhoz vagy a nemzetbiztonsághoz... vagy... De nem volt sebesült harcos, mert soha nem volt hős. - Megtalálták a tárcámat - bökte ki hirtelen. - Ó, az nagyszerű! Valamiért Matthias odaadta neki. Amikor Mels kinyitotta, ránézett a jogosítványra, és bólintott. - Igen, ez maga. Matthias felpillantott a Caldwell Courier Journal lógójára, amely a bejárat fölött lógott, és azt mondta: - Nézze, ez mind nem hivatalos, oké? - Természetesen. - És bárcsak lenne más választásom. Bárcsak... ne kellene belekevernem magát is. - Még nem is kért semmit. - A nő ránézett. - Mit forgat a fejében? - Ki tudná deríteni, hogy ki ez? - A jogosítványra mutatott. - Mert nem én vagyok.
9. fejezet A BEÁLLT CSÖNDBEN MELS csak arra tudott gondolni, hogy azt hitte, soha többé nem látja ezt a férfit. A sorsnak azonban nyilván más tervei voltak. Ott ült mellette feketébe öltözve egy nagy termetű, nagyon sovány ember, akinek összehúzott szeme és erős állkapcsa azt sugallta, hogy a velejéig szívós... mégis, mintha szégyellte volna a sebeit és a testi hibáját. Mels ismét ránézett a jogosítványra, és a homlokát ráncolta. A kép eredetinek tűnt, a hologram ott volt, ahol lennie kellett, a férfi magassága, súlya és születési ideje stimmelt, a cím pedig itt volt Caldwellben - ami azt illeti, nem messze az édesanyja házától. Valószínűleg hazafelé tartott, amikor elütötte. Ilyen az ő szerencséje. A fényképről ismét a férfira nézett, és olyan érzése támadt, mintha a másiknak félre kellett volna tennie a büszkeségét ahhoz, hogy idejöjjön hozzá. Ez az ember nem az a típus, aki szívesen támaszkodik másokra. Az élet azonban olyan helyzetbe sodorta, amikor nem volt más választása. Elvesztette az emlékeit, és nem sok nyom volt, amelyen elindulhatott. Üres tekintetéből és összefoltozott testéből ítélve egykor valószínűleg katona lehetett, aki csak testben tért vissza a háborúból, lélekben és érzelmileg nem. Természetesen Mels riporter énje mindennél jobban szerette a rejtélyes ügyeket - és az, hogy ezúttal ő is vétkes volt abban, hogy a férfinak amnéziája lett, még inkább arra sarkallta, hogy minden erejével belevesse magát a dologba. De nem volt ostoba. Nem akarta, hogy beszippantsa valami dráma, különösen ha a férfi paranoiás, vagy téveszméi vannak. A kép azonban minden kétséget kizáróan őt ábrázolta. - Gyűlölöm, hogy ilyen helyzetbe kell hoznom magát. - Hosszú, biztos keze a botot simogatta, amelyet a combján egyensúlyozott. - De nem ismerek senki mást, és az a ház, amely ezen a címen található, nem az enyém. Nem tudom megmondani, hol lakom, de abban biztos vagyok, hogy nem ott. Amikor odamentem, megnéztem a postaládát. - Oldalra hajolt, és fájdalmas arcot vágott, amikor elővett egy ösz- szecsavart magazint. - Ezt találtam. A név stimmel, kivéve, hogy én nem ötvenöt éves vagyok. Miért lenne ez az én postaládámban nekem címezve? Mels szétnyitotta a magazint, amelynek borítóján a lógó alatt egy sportos öltözetű, elegánsan őszülő modell volt látható. A név Matthias Hault volt, a házszám és az utca neve megegyezett a jogosítványon szereplő adatokkal... Lehet, hogy az apjával lakott, és ugyanaz volt a nevük.
De akkor az apja örült volna annak, ha a fia felbukkan a küszöbön. - Fogadhatnék magánnyomozót is - jegyezte meg Matthias -, de az sok pénzbe kerül, és jelenleg csak kétszáz dollárom van... illetve száznyolcvan, miután kifizettem a taxit. - Biztos benne, hogy nem keresi senki? - Amikor a férfi nem válaszolt, Mels úgy vélte, abban az ürességben kutat, amelyet miatta kell elszenvednie. - Mit mondtak az orvosok? És, hogy őszinte legyek, meglep, hogy felkelt és járkál. - Szóval segít nekem? - kérdezte a férfi. Mels önkéntelenül is tisztelte ezt a határozottságot, de nem állt szándékában behódolni neki. - Ha segítek, mindent el kell mondania. Mit gondolnak az orvosok? A férfi úgy nézett körbe a jó szemével, mintha kibúvót keresne. - A saját felelősségemre távoztam. - Micsoda? Miért? - Nem éreztem magam biztonságban. És ennél többet nem mondhatok, mert nem tudok. Valószínűleg poszttraumás stresszben szenved, gondolta Mels. Egész biztosan. Talán ha kideríti a személyazonosságát, akkor megnyugszik, és könnyebben visszanyeri az emlékeit. - Rendben, megteszem, amit tudok - felelte. A férfi lehajtotta a fejét, mintha a vereséggel lenne egyenértékű az, hogy valaki máshoz fordul segítségért. - Köszönöm. Csak szeretném, ha utánanézne ennek a névnek. Ez lehetne a kiindulópont. - Visszamehetek, és most azonnal elkezdhetem a keresést. - Mels jobbra biccentette a fejét. - A folyó mellett van egy kis bisztró, körülbelül két sarokra innen. Ehet ott valamit, és amint tudok, én is odamegyek... feltéve, hogy ki tudja... - Megoldom - préselte ki a férfi összeszorított ajkán. Ha addig él is, gondolta Mels, ahogy a férfi megfeszült állkapcsát nézte. Amely mellesleg nagyon hasonlított john Hammre. A férfi a botjára támaszkodva felállt a pádról. - Akkor majd ott találkozunk... és nem kell sietnie. Amikor végignézett az utcán, a szemébe sütött a nap. Abba is, amelyikkel nem látott, és abba is, amelyikkel igen. - Kéri a napszemüvegemet? - kérdezte Mels. - Ray Bán, teljesen uniszex. És nem dioptriás. Nem várta meg, hogy a másik büszkeségből visszautasítsa. Kivette a szemüvegtokot a táskájából, és előrenyújtotta. Matthias hosszan nézte a felé nyújtott tárgyat, mintha ez az egyszerű gesztus teljesen ismeretlen lenne számára. - Fogja! - unszolta Mels halkan.
A férfi keze reszketett egy kicsit, amikor elfogadta, és nem nézett a szemébe. - Nem fogom összekarcolni, és a bisztróban visszaadom. - Nem sürgős. Amikor föltette a szemüveget, az arca... tagadhatatlanul veszélyessé vált. És őrülten szexissé. Mels testébe villám hasított, és azt a helyet célozta meg, amely már nagyon régóta élettelen volt. - jobb? - kérdezte érdes hangon. - Valamivel. Még mindig nem nézett rá, a vállát és a gerincét mereven kihúzta, a száját szorosan összepréselte. Nagyon büszke ember, aki a gyengeség csapdájába esett... Mels minden különösebb ok nélkül arra gondolt, hogy erre a pillanatra mindig emlékezni fog. Igen, erre a pillanatra, ahogyan a fény megvilágítja a férfi szigorú, jóképű arcát. Olyan ez, döbbent rá, mint egy fekete lyuk. Ez a látszólag véletlen találkozás két ember között örökre megváltoztatta a dolgok menetét. - Van valami, amit szerettem volna megkérdezni - szólalt meg a férfi. - Mit? - suttogta Mels, mert még mindig fogva tartotta az a pillanat, amit nem értett. - Hol történt a baleset? Ekkor megrázta magát, és visszakanyarodott a jelenhez. - A Fenyőliget temető előtt. Közel ahhoz, ahol lakom... nem messze attól a környéktől, ahol a maga háza van. - Egy temető előtt. - Igen. A férfi bólintott, és elindult az étterem felé, Mels pedig meg mert volna esküdni rá, hogy azt motyogja: „Hogy ez miért nem lep meg?" *** Ami a kis lebujokat illeti, a Riverside bisztró ezeknek egyik tipikus képviselője volt: műbőr bokszok, tarka függöny, kötényt viselő, unott pincérnők. Az étel zsíros volt, de jó értelemben, és miközben Matthias rozsdamentes villájával rántó ttát evett, a gyomra úgy korgott, mintha évek óta nem vett volna magához szilárd ennivalót. A reggelihez már túl késő volt, a kávéhoz azonban a legjobban a szalonnás tojás passzolt. Miközben evett, a riportertől kapott napszemüveg igazi áldásnak bizonyult. így ugyanis nyomon követhette, hogy ki jön be, és ki megy ki a bisztróból, hol járkálnak a pincérek, ki megy a mosdóba, és meddig marad bent. Mels azonban nem azért adta, hogy a többieket figyelje.
A fenébe. Mi van abban a nőben, ami miatt újra egész ember akar lenni? - Kér még kávét? - kérdezte a pincérnő a könyöke mellett állva. - Igen, köszönöm. - Odatolta a poharát, mire a nő gőzölgő fekete folyadékot töltött bele. - És mindenből kérek még egy kört. - Jó étvágya van - mosolygott a másik, mintha nagyobb borravalóra számítana. Ha az ember nem tudja, mikor és hol eszik legközelebb, jobb, ha kihasználja az adódó lehetőséget, gondolta magában. A riporternő nem sokkal azután érkezett meg, hogy befe 86 jezte a második reggelijét is. Jobbra-balra nézett, aztán észrevette hátul a vészkijárat közelében, és elindult a sok üres boksz mellett. Leült vele szemben, az arca kipirult, mintha sietett volna. - Biztosan sokan voltak, amikor bejött. - Igen. - Baromság... csak közel akart lenni a kijárathoz, ha esetleg sietve kellene távoznia. A pincérnő ismét megjelent az asztaluknál a kávéskancsóval. - Örülök, hogy látom... kávét? - Igen, kérek. - Mels levette a kabátját. - És a szokásosat. - Reggelit vagy ebédet? - Ebédet. - Mindjárt hozom. - Sokszor eszik itt? - kérdezte Matthias, és közben azon töprengett magában, miért érdekli. - Hetente kétszer vagy háromszor, amióta elkezdtem dolgozni az újságnál. - És az mikor volt? - Egymillió éve. - Furcsa, nem úgy néz ki, mint egy dinoszaurusz. A nő elmosolyodott, aztán ivott egy korty kávét, majd öszszeszorította a száját, a szemhéját lejjebb eresztette, mint aki készen áll rá, hogy munkához lásson. Istenem... milyen lenyűgöző látványt nyújtott! Ez az összpontosítás. A koncentráció. Ebben a pillanatban saját magára emlékeztette... Ami igazi csoda volt, tekintve, hogy mennyit tudott magukról... és a nő idegen volt számára. - Mondja el! - szólította fel Matthias. - Maga halott. - Nahát, és én még azt hittem, csak én érzem úgy. A közéjük telepedett csöndben Matthias látta, hogy a nő olvasni próbál a gondolataiban. - Nincs meglepve - jegyezte meg a nő. Lenézett félig üres csészéjébe, és megrázta a fejét.
- Tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a házzal. - Az a férfi, aki ezen a néven ott élt, nyolcvanhét éves volt, és szívelégtelenségben halt meg öt héttel ezelőtt. - Nem valami szerencsés, már ami a hamis személyazonosságot illeti, nem igaz? - Úgy beszél, mintha első kézből ismerné. - Amikor Matthias nem reagált, a nő közelebb hajolt. - Van rá valami esély, hogy a szövetségi tanúvédelmi programban vesz részt? Nem, ő a törvény másik oldalán áll... bármit jelentett is ez. - Ha ez a helyzet - felelte Matthias -, nem vigyáznak rám valami jól. - Van egy ötletem. Menjünk vissza a temetőhöz... oda, ahol a baleset történt. Nézzük meg, nem jut-e eszébe róla valami. - Ezt nem kérhetem magától. - Nem is tette. Én magam ajánlottam fel... - A nő elhallgatott, és a homlokát ráncolta. Aztán felhúzta a szemöldökét. - Istenem, remélem, nem leszek olyan, mint az anyám. - Szereti a temetőket? - Nem, hosszú történet. Szóval kölcsönkértem a barátom kocsiját, és elvihetem oda, miután befejeztük az evést. - Nem szükséges. De azért köszönöm. - Miért akarta megtudni a nevét, ha nem folytatja a kutatást? - Úgy értem, mehetek taxival is. - Ó! A pincérnő megjelent a „szokásossal", ami nem volt más, mint csirkesalátás szendvics, láthatóan extra mennyiségű paradicsommal és chips helyett sült krumplival. - Azt hiszem, nekem kellene gondoskodnom magáról - jegyezte meg a nő, és a ketchupért nyúlt. Matthias figyelte, hogy két zsaru belép a bisztróba, majd leül a pulthoz. - Lehetek őszinte magával? - Kérem. Matthias lehajtotta a fejét, és Ray Bán napszemüvege fölött nézett a nőre. - Nem akarom, hogy kettesben legyen velem. Túl veszélyes. A nő keze megállt a levegőben, félúton a szájához. Éppen egy sült krumplit akart bekapni. - Már megbocsásson, de amilyen fizikai állapotban jelenleg van, egy szempillantás alatt eltörhetném mindkét lábát, és eszméletlenné tehetném. - Amikor Matthias szemöldöke az egekig szökött, a nő bólintott. - Fekete öves vagyok, engedélyem van rejtett fegyver viselésére, és soha sehová nem megyek egy jó kés és a pisztolyom
nélkül. Azzal futólag elmosolyodott, fölvette a csirkés szendvicset, és beleharapott a szokásos ebédjébe. - Nos, mi a válasza?
10. fejezet SZERENCSÉRE EZ NEM RANDI, gondolta Mels, amikor elhallgattak, mert az, hogy megmondja egy férfinak, hogy fel tudná törölni vele a padlót, nem a megfelelő kezdete, közepe vagy vége egy étkezésnek. Ez munka volt - na persze, nem valószínű, hogy ennek a férfinak a története valamikor is bekerül az újságba, de meg kell oldani, és isten látja a lány lelkét, az ilyen lehetőséget sohasem szalasztotta el. - Lenyűgöző felsorolás önvédelmi eszközökből - felelte a férfi egy hosszú pillanat múlva. - Az apám gondoskodott róla, hogy meg tudjam védeni magam. Zsaru volt, az a régimódi fajta. - Az mit jelent? Mels megtörölte a száját egy papírszalvétával, aztán ivott egy korty kávét, és azt kívánta, bárcsak kólát rendelt volna. - Hadd magyarázzam el... Manapság a járőrkocsikba szerelt videokamerákkal, a belső ügyosztállyal és az ügyrendi eljárás vastag papírkötegeivel egy hónap alatt felfüggesztették volna. Akkoriban azonban elvégezte a munkáját, és neki köszönhetően az emberek nagyobb biztonságban voltak a városban. Elintézte a dolgokat. - Durva volt? - Igazságos. - És maga helyesli a módszereit? Mels megvonta a vállát. - Őt helyeseltem. Azt illetően viszont, ahogy dolgozott... maradjunk annyiban, hogy az egy másik világ volt. Még a DNS-vizsgálatok és az internet előtt. - Azt hiszem, kedvelném. Mels ezen elmosolyodott. Aztán szomorúság töltötte el az elvesztése miatt, ezért kinézett a folyóra és a sirályokra, melyek a lassan cammogó víz fölött köröztek. - Soha nem veszítette el a fejét, és nem volt rosszindulatú. Néha azonban a bűnözők csak abból értenek, ha valaki az ő nyelvükön szól hozzájuk. - Van testvére? - Nincs. Apát pedig nem érdekelte, hogy lány vagyok. Úgy bánt velem, mint egy fiúval: kiképzett, önvédelemre tanított, és ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak lőni. - Fölnevetett. - Az édesanyám majdnem szívrohamot kapott, és a lelkiállapota azóta sem változott. - Az édesapja nyugdíjas? - Meghalt. - Mels folytatta a szendvicset. - Szolgálatteljesítés közben életét vesztette. - Egy ideig csönd volt.
Aztán Matthias halkan megszólalt: - Részvétem. Mels nem mert fölnézni, mert már így is túl sokat mondott, és mivel a férfi napszemüveget viselt, nem tudta, hová néz - habár nem volt nehéz kitalálni, hogy rá. - Köszönöm. De ennyi elég rólam... és elég abból a „túl veszélyes vagyok magának” dumából is. Nagyon régóta vigyázok magamra, és tudom, hogy csináljam. Nem ajánlottam volna fel, ha nem érezném úgy, hogy el tudok bánni magával. A férfi röviden fölnevetett. - Milyen átkozottul magabiztos. - Ismerem a korlátaimat. - Engem viszont nem. Egyikünk sem tudja, milyen vagyok. - De éppen ezt akarjuk kideríteni, nem igaz? A férfi hátradőlt. - De igen. Amikor Mels megette a szendvicsét - meghagyta a maradék sült krumplit -, kifizette a számlát, és felállt. - Akkor lássunk neki! Amikor a férfi fölnézett rá, ismét azt érezte, hogy villám- csapás hasít belé, és az a vonzalom, amelynek semmi értelme sem volt, ismét felszikrázik közöttük. - ígérjen meg nekem valamit! - szólalt meg a férfi halkan. - Attól függ, mi az. - Nem sodorja veszélybe magát. - Rendben. A férfi bólintott, aztán megfogta a botját, előrehozta a lábát, és egy pillanatig várt, mintha lelkiekben felkészülne a fájdalomra. Mels ösztönös reakciója az volt, hogy a hóna alá nyúl, és segít neki felállni, de tudta, hogy a férfi nem örülne neki. Ráadásul az sem volt valami tapintatos, hogy ilyen merőn figyelte az elesettségét, ezért félig elfordult, és úgy csinált, mintha a falra szerelt, megvilágított menüsort nézné a pult fölött. Egy halk nyögés arról árulkodott, hogy a férfi felállt, ezért Mels elindult az ajtó felé. Miközben elhaladtak a többi vendég előtt, érezte, hogy mindenki megbámulja mögötte lépkedő társát. Istenem, milyen lehet így élni, hogy folyton mindenki őt bámulja? Habár... a nők nagy valószínűséggel azt látták, amit ő, és ennek semmi köze sem volt bármiféle testi hibához. Éppen ellenkezőleg. Odakint a parkolóban Tony kocsija állt. Egy tragacs volt, de nem abban a gondosan karbantartott értelemben, mint Fi-Fi. Tony járgánya sokkal inkább egy motorizált szemeteskukára emlékeztetett. - Ne törődjön a szeméttel! - mondta Mels, amikor kinyitotta a Toyotát. Beszállt, és lesöpörte az újságokat az utasoldali ülésről. Nem
meglepő módon Matthiasnak eltartott egy ideig, hogy leereszkedjen és beszálljon, majd miután beemelte a lábát, a csizmája rátaposott a földön heverő szemétre: sok papír- és műanyag tányérra és pohárra. - A barátja nagyon szeretheti a gycrsételeket - jegyezte meg. - És gyorsan is eszik. Mels rálépett a gázra, és besorolt a forgalomba. Épphogy csak bepréselte magukat egy taxi és egy tartálykocsi közötti szűk helyre. - Biztonsági öv - figyelmeztette Matthias. Mels ránézett. - Igen, maga bekötötte. - Meg akar halni? - A biztonsági öv nem mindig menti meg az ember életét. - Akkor ezek az emberek itt körülöttünk mind tévednek? - Azt csinálnak, amit akarnak, ahogy én is. - És mi van, ha megbüntetik? - Még nem állítottak meg. Ha pedig megteszik, majd kifizetem. - Amikor. A helyes szó az, hogy „amikor". A Fenyőliget temető jó tíz percre volt tőlük - de nem azzal a sebességgel, ahogy Mels vezetett. Sohasem volt vakmerő, csak hatékony. Olyan útvonalat választott, amely elkerülte a jelzőlámpákat, valamint a park körül lévő építkezési területet. - Itt lesz jobbra. - Odahajolt a szélvédőhöz, és kinézett előre. Igazság szerint gyönyörű hely. Van valami békés a temetőkben. Matthias halkan felhorkant. - Ez az örök pihenés duma csupán illúzió. - Nem hisz a mennyországban? - Én inkább a pokolban hiszek, ennyit mondhatok. Nem volt idő, hogy folytassák a beszélgetést, mert odaértek a főbejárathoz. - A baleset körülbelül itt történt... nem messze a kaputól. Egy kicsit... távolabb... itt. Mels megállt a kocsival, és leállította a motort. Matthias azonnal kiszállt. Gyorsan lépkedett a botjára támaszkodva, aztán megállt az út közepén, és a foltot nézte, ahol földet ért. Ezután jobbra és balra pillantott, majd lehajolt, hogy megvizsgálja Fi-Fi keréknyomát és a sérült fát... Végül felnézett a három méter magas kerítésre, amely körbezárta a temetőt. Ez volt aztán a gótikus építmény! Magas fémrácsok alkották, a tetejükön Bourbon-liliom tüskékkel, összességében lenyűgöző látványt nyújtott... és nagyon veszélyes lett volna átmászni rajta. Mit ad isten, amikor odalépett a férfi mellé, vért látott az egyik éles tüskén... valamint egy elszakadt ruhadarabot. Mintha valaki átmászott volna a tetején.
- Majd én leveszem - ajánlkozott Mels, aztán felmászott a kerítésen, és levette az elszakadt ruhafoszlányt. - Tessék, itt van. Matthias elvette tőle. - Vízhatlan szövet, és lefogadom, hogy ez az alvadt vér az enyém. Friss seb van a lábamon. De miért nem a főbejáraton jött ki? Na persze, ha sötét volt, már nem volt nyitva. - Bemehetnénk? - kérdezte. - Hát persze. Visszaültek a kocsiba, aztán Mels áthajtott a kapun, és balra fordult, abba az irányba, ahol feltételezhetően Matthi94 as átmászott a kerítésen. Amikor odaértek ahhoz a helyhez, ahol az anyagdarabot találták, ismét megállt. Kiszálltak, és Matthias várta, hogy az emlékei visszatérjenek. Ha egyáltalán vissza akarnak térni valaha. Miközben körülnézett, Mels a háttérbe húzódott. A szellő lágyan fújt a zöld fenyőágak között, a napfény fölmelegített a vállát. Megpróbált nem gondolni arra, hogy hol van az édesapja... Körülbelül két hektárral hátrébb, a temető közepén, a Thomas család sírhelye és három, Krensky nevű fivér sírja között. Hát mégsem felejtette el. Utoljára a temetés napján járt itt. Akkoriban szinte már egy fél évtizede New Yorkban dolgozott. Az apja annyira büszke volt, hogy a lánya azt a munkát végzi a nagyvárosban, aminek tanult: újságíró lett... - Erre - szólalt meg Matthias elgondolkozva. Mels elindult a foltokban megjelent tavaszi füvön, és elengedte a múltat, inkább a jelenre koncentrált. Meglehetősen hamar odaértek együtt, habár a férfi egyenetlenül lépkedett, és a botjára támaszkodott. Néha-néha megállt, mintha átgondolná az útirányt, Mels pedig nem zavarta meg a kérdéseivel. Egy épülethez érkeztek, amely tökéletesen beleillett a környező sírok és sírkövek világába. Ugyanolyan stílusban épült, mint a bejáratnál álló ház, a pillérei hasonlítottak a kovácsoltvas kerítés oszlopaira. - Meztelen voltam - szólalt meg Matthias. - Idejöttem, betörtem és elvittem... Elfordította a kilincset, mire az ajtó nyikorogva kinyílt. Odament a hátsó falhoz, és összehasonlította a szakadt szövetdarabot a felakasztott kezeslábasokkal. Meztelen? - töprengett Mels. - Hol volt a ruhája? A férfi megvonta a vállát. - Csak azt tudom, hogy tegnap este itt jártam. Miután kimentek az épületből, Matthias folytatta útját abba az irányba,
amerre elindultak, csak most már cikcakkban haladt. Hogy azért-e, mert arra vezetett az út, vagy azért, mert éppen azt próbálta megtalálni, Mels nem tudta, de nem is kérdezte. Elhaladtak számtalan sírkő, látogató és több temetői alkalmazott mellett, akik a füvet nyírták vagy gyomláltak. Végül körülbelül nyolcszáz méterre az autótól, Matthias megállt. - Itt. Ez az... igen, itt kezdődött. Biztos vagyok benne. A sírkő az egyik friss sírhalom tetején állt - a laza földhányáson pedig, amelyet nemrégen hántolták a koporsóra, egy test lenyomata volt látható, mintha egy ember magzatpózba gömbölyödve feküdt volna rajta. - Itt kezdődött. - Matthias rátámaszkodott a botjára, és leguggolt. Kezébe vett egy marék földet, és azt suttogta. - Itt. - James Heron - olvasta el Mels a sírkőn látható egyszerű feliratot. Ismeri? Matthias körülnézett a temetőben. - Igen. - Honnan? - Mennem kell. - Felállt, és távolabb lépett tőle. - Köszönöm. Mels a homlokát ráncolta. - Miről beszél? - Most el kell mennie... - Nincs abban az állapotban, hogy gyalog menjen vissza a városba. Taxit pedig nemigen fog találni errefelé. - Kérem, el kell mennie. - Mondja meg, miért, és majd meggondolom. A férfi hirtelen jött határozottsággal odament hozzá, nagyon közel... ó, de milyen közel! Melsnek elakadt a lélegzete. Kényszerítette a lábát, hogy ott maradjon, ahol van... és rá döbbent, azért teszi, mert a teste be akarja fejezni azt, amit .1 férfi elkezdett. Ha bármelyikük egy lépést tett volna előre, összeért volna a mellkasuk. Nem a legjobb ötlet, tekintve, hogy a férfiból láthatóan Hőbújt a ragadozó. Mels azonban nem akart okosan viselkedni. A férfit akarta. Csakhogy ez nem volt a terv része. Felszegett állal kijelentette: - Ha azt gondolja, hogy ezzel a passzív agresszióval bármit is elér nálam, nagyon téved. Különben is, még mindig várom a magyarázatát. A férfi odahajolt hozzá. Ahogy a csípője megmozdult, Melsben zavarba ejtően tudatosult, hogy a másik mennyivel magasabb nála, mennyivel erősebb még a sérülése ellenére is, és mennyire égeti a tekintete még a napszemüvegen keresztül is. Matthias halk, vészjósló hangon azt felelte: - Mert ha nem megy el a közelemből, meg fog halni.
11. fejezet Meghatározatlan helyszín Washington D. C. - EZ LESZ A CÉLPONT. A fotó képpel fölfelé került az asztalra, majd egy lendületes lökés következtében a fényes felületen az ügynök közelében állt meg. Aki az arcot rögtön ismerősnek találta. De ki nem ismerte ezt a férfit a különleges egységben? Az ügynök felnézett a felettesére. - Mi a helyszín? - Caldwell, New York. A címet szóban kapta meg, ahogy minden más utasítást is. És nem tarthatta meg a fényképet sem. Ebben a szobában, egy teljesen átlagos külsejű épületben, az ország fővárosában semmit sem rögzítettek. Semminek sem maradt nyoma. Soha. - Nyilvánvalóan fegyvere van, és rendkívül veszélyes. Naná, hogy veszélyes. Mindig is az volt. A dicsőség azonban soha nem tartott örökké, és a különleges egységben nem létezett az a fogalom, hogy „egykori”. Csak „aktív” vagy „halott". Most pedig az ő feladata lesz, hogy a célszemély állapota „halott" legyen. - A szokásos szabályok vonatkoznak erre is - közölte a felettese. Természetesen: egyedül megy, és csakis ő végezheti el a leiadatot, ha pedig kudarcot vall vagy lelepleződik, imádkozhat a haláláért... vagy saját maga is előidézheti. Mindezt csak az ügynökök egy kis csoportja tudta, akiket maga az ördög választott ki személyesen... Matthias. Az a férfi, aki az elmúlt tíz évben vezette őket. A ravasz sakkjátékos, a manipulatív lángelme, a kegyetlen pszichopata, aki megadta a hangot minden ügynök számára. Egy pillanatig furcsa érzés volt valaki mástól elfogadni a parancsot tekintve azonban, hogy ki volt a célpont... A különleges egységnek folytatnia kellett a működését, és jelenlegi felettese gyorsan felkapaszkodott a létrán, majd olyan helyzetbe hozta magát, hogy ő lett a trónörökös. Ami megmagyarázza a mostani feladatot. Az egységben nem maradhat elvarratlan szál. - Van még valami, amit tudnom kell? - Csak ne szúrja el. Huszonnégy órája van. Az ügynök kinyújtotta kesztyűs kezét, és közelebb húzta magához a fényképet. Ránézett az arcra, és arra gondolt, ha valaki két évvel azelőtt azt mondta volna neki, hogy ilyen változások következnek be, meg lett volna győződve róla, hogy az illetőnek elment az esze. Mégis itt volt, és ezt a hatalmas embert nézte a fényképen, akinek már aláírták a halálos ítéletét. Ha ő nem tudja megölni, a szervezet majd
küld valaki mást. És újból valakit. Aztán megint. Amíg el nem végzi valaki a munkát. Ez, a célpont ismeretében, nagy valószínűséggel nem következik be elsőre. A felettese megfogta a fényképet, majd odasétált egy teljesen átlagos kinézetű ajtóhoz. Valójában golyóálló volt, tűz- és bombabiztos, valamint hangszigetelt. Csakúgy, mint a falak, a mennyezet és a padló. Egy gyors retinavizsgálat után az ajtó kinyílt, aztán bezárult, és az ügynök egyedül maradt, hogy számba vegye a lehetőségeit. Ez volt a szokásos eljárás. Miután megkapta valaki a munkát, a módszert teljes mértékben rá bízták. A vezetést csupán a végeredmény érdekelte. A New York állambeli Caldwell csupán egy órára volt repülővel, de jobban teszi, ha kocsival megy. Nem lehetett megjósolni, milyen eszközei vannak a célpontjának, a repülőgépen pedig sokkal könnyebben le lehet nyomozni, mint egy jelöletlen, hétköznapi autóban ülőt. Amikor távozott, egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy talán ő is életét veszítheti - részben ezért esett a választás rá a közül a számtalan katona és civil közül, akik a különleges egységbe „jelentkeztek". Nem hetekig vagy hónapokig, hanem évekig tartó, gondos pszichológiai és fizikai átvizsgálás előzte meg, mielőtt valakivel kapcsolatba léptek. Na persze, ehhez a munkához a gyorsaság és az elkülönülés, a logika és az önálló gondolkodás, a mentális és fizikai fegyelem szokatlan kombinációjára volt szükség. Valamint arra, hogy az illető élvezze, ha más emberi lényeket gyilkolhat meg. Számára valódi szórakozás volt a Kaszást játszani, és ez volt az egyetlen törvényes módja annak, hogy ezt megtehesse. Még a legravaszabb sorozatgyilkost is elfogják egy idő után. Ha azonban valaki ilyen minőségben dolgozik az Egyesült Államok kormányának? Egyetlen korlátja az volt, mennyi ideig képes életben maradni.
12. fejezet MATTHIASNAK EL KELLETT ENGEDNIE MELST. Nem volt más választása. Ahogy ott állt vele a temetőben, és Jim Heron sírját nézte, tisztán látta, hogy kettőjüket élet és halál választja el - és a nő az élők oldalán áll. Azt akarta, hogy ott is maradjon. Egy ideig vitatkoztak, aztán Mels elment. Határozott léptekkel elsétált, amit Matthias csak helyeselni tudott. Távozása után annyi ideig maradt még Heron végső nyughelyén, amíg a nő - számításai szerint - visszaért a barátja kocsijához. És valóban, amikor kisétált a temető főbejáratán, a Toyota nevű szemeteskuka már nem volt ott. Kiderült, a nőnek igaza volt a taxikat illetően, viszont talált egy buszmegállót nem messze, és bár várnia kellett a buszra, valahogy mégis visszajutott a belvárosba. Jobb így. A szakítás tiszta volt, legalábbis fizikailag. Gondolatban, úgy sejtette, nem megy majd ennyire könnyen egyik pillanatról a másikra. Habár ami a fizikai dolgokat illeti, még mindig nála volt valami, ami a nőé: a napszemüvege. Nem kérte vissza, ő pedig elfelejtette, hogy rajta van. Bizonyos helyzetekben még jól is jött, hogy eltakarhatta rossz szemét... A Tizenötödik utcán belépett a Starbucks kávézóba, és a szemüveg lencséje mögül felmérte a helyet A déli roham már lecsengett a három körül elszenderedők pedig még nem jelentek meg, mert a késő délutáni álmosságuknak kellett engedniük. Csak egy-két vendég kávézgatott, a pult mögött pedig két eladó állt. Matthias azt választotta, akinek piercingek sorakoztak a szájában, amely láthatóan még mindig nem heverte ki a sok tűszúrás okozta megrázkódtatást, és tüskés, rózsaszínkék haja volt. De azért kiakadt a természetellenes hajszín miatt. Miközben közeledett felé, a nő fölnézett Az arcán unott, „számolom az órákat" kifejezés ült, de azonnal átváltott valami másra. Ehhez Matthias már hozzászokott. Tipikus női spekuláció, jól választott. - Üdv! - köszöntötte a nő, miközben az arcát... és azt tanulmányozta, amit a botjából és fekete széldzsekijéből látott. Matthias rámosolygott, mintha egy pillanatra neki is megtetszett volna a nő. - Ööö, igen, nézze, úgy volt, hogy találkozom itt egy barátommal, de nem jött el. Fel akartam hívni a mobilomon, de rájöttem, hogy otthon hagytam az átkozottat. Használhatnám a vezetékes telefont? A nő a másik kiszolgálóra nézett A fickó az asztalnak támaszkodott, ahol a kávégépek álltak, a karját összefonta a mellkasán, a fejét
lehajtotta, mint aki állva alszik. - Hát jó. Rendben. Jöjjön! Matthias a pult külső oldalán indult el, és járás közben eltúlozta a sántítást. - Először a tudakozót kell felhívnom, mert a száma a telefonomban van, de ne aggódjon, itt lakik a városban. El sem hiszen, hogy otthon hagytam a mobilom. - Bárkivel megesik. - A nő nagyon ideges volt, a tekintetét csak egy pillanatra vetette rá, majd gyorsan elkapta, mintha Matthias túl fényes lenne ahhoz, hogy hosszú ideig nézze. - De nekem kell tárcsáznom, mert nem jöhet ide be. - Semmi gond. - A nő átnyújtotta a kagylót a pult fölött, Matthias pedig megfogta, és lassan elmosolyodott. - Köszönöm. A nő ismét elpirult, és olyan zavarba jött, hogy kétszer kellett tárcsáznia, mire sikerült a helyes számot felhívnia. Matthias lazán elfordult, és úgy tett, mintha a bejáratot nézné, nem bukkan-e fel véletlenül a „barátja". Aztán meghallotta a gépi hangot a vonal túlsó végén: „Kérem a várost és az államot.” - Caldwell, New York. - Kis szünet után egy ember jelentkezett be. Igen, James Heron számát szeretném megtudni. Miközben várt, a lány fogott egy rongyot, és lazán töröl- getni kezdte a pultot. Ugyanakkor hallgatódzott is, a piercin- gelckel teleaggatott szemöldökét mélyen összevonta. - H-E-R-O-N - betűzte Matthias a nevet. - A keresztnév James. - Az isten szerelmére, hogy lehetne még máshogy betűzni ezt az átkozott... A tudakozó ismét megszólalt: - Sajnálom, de nincs ilyen vezetéknevű előfizető Cald- wellben. Szeretne egy másik számot is megtudni? A francba. De valahogy nem lepte meg. Túl könnyű lett volna, és nem elég biztonságos. - Nem, köszönöm. - Matthias visszafordult a pincérnőhöz, és visszaadta a kagylót. - Nincs szerencsém. Titkos a szám. - Azt mondta, „Heron"? - kérdezte a lány, amikor letette. - Úgy érti, az a fickó, aki meghalt? Matthias összehúzta a szemét, nem mintha a napszemüveg mögött látszott volna. - Mondjuk. Ami azt illeti, a barátom annak a férfinak a testvére. Együtt laknak, de a telefon Jim nevén van. Ahogy már mondtam, úgy volt, hogy itt találkozunk, és, tudja, beszélgetünk. Nagyon nehéz, ha elveszítünk valakit, és aggódom, hogyan tudja feldolgozni. - Ó, istenem, ez olyan szomorú! - A lány egyik kezéből a másikban tette a rongyot. - A nagybátyám együtt dolgozott vele... és történetesen éppen ott volt, amikor az építkezésen megrázta az áram. Istenem, ha
belegondolok, hogy aztán néhány nap múlva lelőtték. Úgy értem, hogy történhet meg az ilyesmi? Annyira sajnálom! - A nagybátyja ismerte Jimet? - Ő a HR-es vezető annál az építővállalatnál, amelyiknél dolgozott. Matthias mély lélegzetet vett, mintha elszorult volna a torka. - Jim nagyszerű ember volt... Együtt harcoltunk a háborúban. - A botjának fejét a pulthoz koccantotta. - Tudja, hogy van ez. Négy... három... kettő... egy... - Nézze, felhívhatom a nagybátyámat, talán ő tudja a számát. Várjon egy pillanatot! A lány kilépett a pult mögül, hirtelen megtorpant, aztán bólintott, mintha valami nemes cselekedetet készülne tenni, és elszánta magát, hogy jót tesz valakivel. Miközben Matthias arra várt, hogy visszajöjjön, megvizsgálta a lelkiismeretét, mit szól a manipulációhoz. Amikor semmilyen választ nem kapott, zavarba jött, milyen köny- nyen ment. Mintha a hazugság annyira ismerős és jelentéktelen lenne számára, mint a pislogás, és már észre sem venné. A nő körülbelül öt perc múlva tért vissza, és egy cetlire írva a kezében tartotta a számot. A betűk kacskaringósak és nőiesek voltak, éles ellentétben állva vagány, piercinges külsejével. - Mindjárt fel is hívom. A pult mögül ismét odaadta Matthiasnak a kagylót, aki hallgatta a gombnyomások hangját. Csörgés. Csörgés. Csörgés. Csörgés. Csörgés. Csörgés... Nem jelentkezett be a hangposta, és nem vette föl senki. Visszaadta a nőnek a kagylót. - Nincsenek otthon. Na persze, mégis mire számított? Heron sírján ébredt föl, de elvárta, hogy fölvegye a telefont? Távolsági hívás két méter mélyről? - Talán éppen útban van idefelé. - Talán. - Matthias egy pillanatig a nőt nézte. - Nagyon köszönöm. Őszintén. - Kér egy kávét, amíg vár? - Nem, inkább elmegyek a házához. Az emberek... furcsa módon reagálnak a tragédiára. - Nagyon sajnálom - felelte a nő, és komoly arccal bólintott. És tényleg sajnálta. Egy vadidegen őszintén sajnálta azért, amin keresztülment. Erről azonnal Mels jutott eszébe, aki szintén készségesen segített neki. Rendes emberek, jó emberek. Hiányos memóriája azt súgta, hogy ő nem közéjük tartozik. - Köszönöm - felelte komoran, aztán kisántikált a kávéházból.
*** A negyvenes kaliberű pisztoly alig egy kilót nyomott Jim jobb kezében a tár tíz golyójával és azzal az eggyel együtt, ami a csőben volt. Maga mellett tartotta a fegyvert, a combjához leengedve, amikor kisétált a garázsból. A zuhanyzóbeli jelenet után Adrian elment, hogy egy kis friss levegőt szívjon, és hozzon valami ennivalót. Elvitte a Harley-t, de a bukósisakját nem. Kutyus biztonságban feküdt odafent az emeleten, az ágyon, a beszűrődő napfényben. Jim pedig őrködött. Hát nem látod? Devina bennem van... átveszi a hatalmat. A francba! De legalább tudott egy módot, hogy levezesse a feszültségét: ennek a garázsnak egyik nagy előnye az volt, hogy egy vidéki birtok hátsó részén terült el... ráadásul a fehér oszlopos ház a vörös téglás kéménnyel azóta üresen állt, amióta kibérelte ezt a helyet. Senki sem fogja látni. De ez még nem elég. Szabad kezével benyúlt a nadrágzsebébe, és elővett egy hangtompítót. Az automata fegyverhez csatlakoztatta, amely háromszáz grammal megnövelte a súlyát, megváltoztatta a súlypontját, ő azonban hozzá volt szokva az ilyen eszközökhöz. így már hallani sem fogja senki. Megállta kocsifeljáró kavicságyán, és szívott egyet a cigarettájából, aztán kivette a szájából, és a bal kezében tartotta. Kinézett magának egy ágat körülbelül kilenc méterre a földtől, fölemelte a fegyvert, és a két és fél centi vastag gallyra összpontosított. Egyenletesen lélegzett, becsukta a szemét, és elképzelte Devina arcát. Durr! A hangtompítónak köszönhetően semmilyen hang nem hallatszott a fegyverből, még pukkanás sem, csak a tenyerében érezte, hogy hátrarúg, valamint látta a becsapódást a fán. Durr! A ravasz a markolathoz és a csőhöz hasonlóan nem csupán a karja meghosszabbításának számított, hanem a teste részének is, és nem volt szüksége a látására ahhoz, hogy bemérje a célpontot. Pontosan tudta, hová fog érkezni a lövedék. Durr! Nyugodt volt. Összeszedett. A hasába vette a levegőt, nem .1 mellkasába. Mozdulatlanul állt, először csak a mutatóujját mozdította meg, aztán az alkarja izmait; azok nyelték el a fegyver enyhe rúgását. Az utolsó golyó becsapódása lágyabb volt, ami nem csoda, hiszen addigra már nem sok maradt az ágból. Kinyitotta a szemét, és ebben a pillanatban a faág zuhanni kezdett. Néha fel-felakadt a társai karján, de nem állították meg, és semmi sem
akadályozta meg, hogy a kemény földre essen. Visszatette a cigarettát a szájába, majd a fenyőtűket letaposva a csenevész füvön odasétált, és fölvette az ágat a földről. Viszonylag tiszta vágás volt. Persze nem olyan tökéletes, mintha elfűrészelték volna, de a távolságot és az eszközt figyelembe véve megfelelt... - Kiválóan lősz. A gőgös angol akcentus hallatán jimnek kedve lett volna kiereszteni még néhány golyót. - Nigel. - Alkalmatlan időpontban zavartalak meg? - Még van hét golyóm. Döntsd el te! - Devinát megdorgálták. - Jim megfordult, és összehúzott szemmel nézett az arisztokrata arkangyalra, mire Nigel bólintott. - Csak szerettem volna, ha tudod. Gondoltam, fontos számodra ez az információ. - Aggódtál, hogy esetleg eltévelyedem? - Nos, igen. Jim elmosolyodott. - Tudsz te egyenes is lenni, ha akarsz. Szóval, mit csinált a Teremtő az ellenséggel? - Ő az ellenfeled... - Az ellenségem. Nigel a háta mögött összekulcsolta a kezét, majd kis köröket írva sétálni kezdett. Vékony alakján olyan kézzel varrott öltönyt viselt, amelyet jim egyáltalán nem ismert, és feltett szándéka volt, hogy ez így is maradjon. - Mi a baj, főnök? - motyogta. - Elvitte a cica a nyelved? Az arkangyal olyan pillantást vetett rá, amelytől jim holtan esett volna össze, ha a szó hagyományos értelmében véve még élt volna. - Nem csak neked vannak érzéseid, és szeretnélek emlékeztetni rá, hogy vigyázz a nyelvedre, ha velem beszélsz. Jim hátra, a derekába dugta a fegyvert. - Rendben van. Akkor hagyjuk a bájcsevegést! Mit tehetek érted? - Semmit. Egyszerűen csak azt gondoltam, hogy megnyugtat a tudat, hogy a Teremtő lépett az ügyben. Mondtam, hogy megbünteti a démont, ha átlépi a határt. Mondtam, hogy várjuk ki a reakcióját, és most végre megérkezett. - És mit csinált vele? - A győzelmek és a veszteségek, amelyek mindkettőtöket érték, nem változtak. Sem ő, sem mi nem tehetünk semmit azokkal a zászlókkal, amelyeket már megkaptatok... Ezek megmaradnak. Azt azonban kijelentette, hogy a démon cselekedetei nem maradhatnak szó nélkül... - Várj, nem értem. Ha Devina befolyásolta egy kör kimenetelét, akkor el kellene venni tőle a győzelmet.
- Ez a dolog nem így működik. A győzelmet... - Az arkangyal a mennyország felé fordította a fejét. - Leginkább a személyes tulajdonhoz tudnám hasonlítani. - Az enyém? - Bizonyos értelemben, azt mondom, igen. - Vagyis ha Devina megszegte a szabályokat, és megváltoztatta a végeredményt, a Teremtőnek ide kell adnia azt, ami jogosan az enyém. És ha már itt tartunk, szeretnék rámutatni, hogyha tudtam volna,ki az igazi célpont, nem koncentráltam volna rossz személyre. - Ezt helyrehozta. - Hogyan? A mező másik oldalán, a távolban egy autó fordult le a fontról, és elindult a fehér ház irányába. A francba! Nem örült ,i látogatóknak... a sárga autó pedig azt jelentette, hogy ez egy taxi. És nem állt meg a főépületnél. Nigel felvonta a szemöldökét. - Úgy hiszem, ez hamarosan kiderül. - Azzal a főnöke az „ó, de egyértelmű” információja után eltűnt. - Kösz, haver - motyogta ]im. - Kibaszottul nagy segítség. Mint mindig. Átment a ház másik oldalára, és háttal az alumíniumburkolatnak dőlt. A fegyver nem maradt a derekában, ismét a kezében tartotta, készen arra, hogy használja. A taxi megállt a garázs előtt. A következő pillanatban egy olyan férfi szállt ki a hátsó ülésről, akiről Jim soha nem gondolta volna, hogy újra látja... Egy élő, lélegző rémálom... Egy emlék a múltból, akivel egyszer már elbánt. Szóval ez lenne a megoldás Devina csalására? - Azt a... rohadt... - sziszegte.
13. fejezet MATTHIAS KISZÁLLT A TAXIBÓL, és megkérte a sofőrt, hogy várjon. Az előtte lévő garázs kétszintes volt, a bal oldalon lépcső vezetett föl az emeletre. A földszinti kétszárnyú ajtó zárva volt, ahogy a fenti is a lépcsőnél. A függönyök elhúzva... Odafent, a földig érő ablaknál a vékony függöny egy kicsit oldalra húzódott, és egy bozontos kutyafej jelent meg, mintha két mancsával a párkányra támaszkodna. Ezek szerint valaki lakik itt. - Mondd meg a taxinak, hogy menjen el! Matthias jobbra kapta a fejét, és amikor egy férfi lépett ki az épület takarásából, kissé megszédült, az emlékezetében azonban felismerés gyúlt. Jim Heron. Visszatért a halálból. Abból ítélve, amit az emlékezete előhívott, a fickó ugyanúgy nézett ki, mint mindig: nagy, izmos test, sötétszőke haj, zord, hideg arc. Ennél többre azonban nem emlékezett, nem tudta felidézni, honnan ismeri, vagy mit csináltak, mit láttak együtt. Csak egy dologban volt biztos... ha nem lett volna fegyvere, akkor sem az a fajta ember, akivel bárki szívesen nézne szembe fegyvertelenül és menekülési lehetőség nélkül. Matthias megkocogtatta a taxi ablakát, adott egy húszdollárost a sofőrnek, aztán elküldte. Az autó megfordult, és végighajtott a bekötőúton. A ka lló vicságyon úgy csikorgott a kereke, mintha géppuskasorozat hallatszana. -Az egy fegyver a lábadnál, vagy csak ennyire örülsz, hogy látsz? kérdezte Matthias szárazon. - Fegyver. Elmondanád, mit keresel itt? - Megtenném, ha tudnám. Talán te tudsz nekem segíteni. - Miben? - Amikor Matthias nem válaszolt, Heron cinikus kék szeme még jobban összeszűkült. - Komolyan beszélsz. Ez tényleg igazi kérdés volt. Matthias megvonta a vállát. - Értsd úgy, ahogy akarod. És miközben ezen gondolkozol, szeretnék rámutatni, hogy te már meghaltál. - Hogy találtál meg? - Információ nyomán, hogy úgy mondjam. Amikor Heron előrelépett, Matthias észrevette, hogy a hangtompítós fegyver csöve már más szögben áll, és ezúttal az ő mellkasára irányul. Bármibe le merte volna fogadni, hogy Heron egy pillanat alatt képes lenne meghúzni a ravaszt. Ami azt jelenti, hogy az a katonának kinéző
férfi vagy paranoiás... vagy valamilyen ok miatt úgy gondolja, hogy a vele szemben álló személy veszélyes. - Nincs nálam fegyver - jelentette ki Matthias. - Nem vall rád. Az a negyvenes kaliberű még most sem ereszkedett le, Jim teste nem lazult el, tekintetében ugyanaz a gyanakvás látszott. - Nem hiszel nekem - állapította meg Matthias. - Azok után, amiken együtt keresztülmentünk? Naná, hogy nem hiszek, öreg barátom. - Barátok voltunk? - Nem, igazad van. Sok minden voltunk, de barátok nem. - Heron megrázta a fejét. - Az istenért, minden alkalommal, amikor úgy gondolom, hogy most már nem látlak többé, felbukkansz. Heron tudja a választ, gondolta Matthias. Az előtte álló férfi a kulcs ahhoz, hogy megtudja, ki is ő. - Nos - motyogta Matthias tekintve, hogy még mindig élsz, miközben alig egy órával ezelőtt a sírodnál jártam, nem én vagyok az, aki nyulakat húz elő a kalapból. Megmondanád, mikor láttuk egymást utoljára? - Most komolyan beszélsz? - Amikor Matthias bólintott, Heron ismét megrázta a fejét. - Azt mondod, nem emlékszel semmire? Matthias előrefordított tenyérrel fölemelte a kezét. - Az égvilágon semmire. Jim gyanakvó tekintetét egy pillanatra meglepődés váltotta fel. - Jézus. - Nem hinném. A jogosítványomban az áll: „Matthias". Heron jéghideg hangon nevetett föl. - Nem bánod, ha végigtapogatlak? Matthias a lábához támasztotta a botját, és magasba emelte a karját. - Csak nyugodtan. jim egy kézzel végigfogdosta a testét, aztán szitkozódva hátralépett. - Neked tisztára elment az eszed. - Nem, csak az emlékezetem. És szeretném, ha elmondanád, ki vagyok. Hosszú szünet következett, mintha Heron gondolatban lyukakat keresne a történetben. Végül így szólt: - Azt még meggondolom, mit mondok el a múltadról. De segíteni fogok, ebben biztos lehetsz. - Ez nem elég. Most azonnal tudni akarom. - Komolyan azt hiszed, olyan helyzetben vagy, hogy követelőzhetsz? *** Miközben Jim fölvezette a lakásába egykori főnökét, Mat- t Inast, a
gazembert, alig tért magához a döbbenettől. Mégis, bármennyire tiltakozott az agya, úgy tűnt, a malacok tudnak repülni, létezik piros hó, és valahol a város másik részén egy tizenkét éves kutya megtanult autót vezetni. Vajon erről beszélt Nigel? Ez lett volna a második kör újrajátszása? Felismered, mert régi barátod és régi ellenséged, akit nemrégiben láttál. Az út akkor sem lehetne egyértelműbb, ha kivilágítanák. Úgy tűnt, ebben a körben nem lesz gond, hogy a rossz lélekre koncentráljon, feltéve, ha Nigel sokatmondó leírása megfelelt a valóságnak, és valóban Matthias került újra terítékre. Ami nem valami jó módja volt annak, hogy megbüntessék Devinát. A francba. Habár ebben a bizonyos „visszatértem a túlvilágról" forgatókönyvben a jó hír az emlékezetvesztés volt. A régi Matthias sohasem játszotta volna el, hogy ilyen gyengesége van, mint az amnézia, vagyis ebben valószínűleg nem hazudott... és, isten a megmondhatója, az információs fekete lyuk még nagy segítségükre lehet. Jimnek így csak a természet ellen kell majd harcolnia. Az ide vezető út, mindezek tetejébe... szörnyű volt. Jim kinyitotta az ajtót, és oldalra lépett. - Szerény hajlék. Amikor Matthias besántikált a lakásba, Kutyus odaszaladt hozzá, üdvözlésképpen a farkát csóválta, a mancsa megcsúszott a padlón. A vidám fogadtatásból ítélve Devina nem rejtőzött a férfi bőre alatt. Hasznos információ. Jim becsukta az ajtót, és egykori főnökét nézte. Ugyanaz a sántítás. Ugyanaz a hang. Ugyanaz az arc. A napszemüveg nem lepte meg, tekintve, hogy milyen állapotban van a szeme. - Megkínálnálak valami ennivalóval, de meg kell várnunk, hogy a lakótársam visszajöjjön. Addig is foglalj helyet a kanapén! Matthias felnyögött, amikor leült. - Még mindig dohányzol - jegyezte meg a látogató, és az asztalon levő cigarettásdobozra bökött a fejével. - Azt hittem, semmire nem emlékszel. - Bizonyos dolgok... visszajöttek. jim bement az apró konyhába, és a mosogatónak dőlve állt meg. Szeretett volna közelebb lenni Eddie-hez. - Akkor kezdjük azzal, hogy pontosan mire emlékszel. - Azt tudom, hogy a sírodon ébredtem föl. - A halál relatív fogalom. - Akkor mindkettőnkkel csoda történt. Jim felvonta a szemöldökét. - Egyikünkkel legalábbis. A másikat még meglátjuk. Hogy találtál
meg? - Információ révén. - A telefon nem az én nevemen van. - De a számot megadtad az előző munkaadódnak. Bementem a könyvtárba, kikerestem a telefonszámot az interneten, és megtaláltalak. Nem túl jó álca. - Nem bujkálok senki elől. - Akkor miért vagy halott, miközben élsz? - Koncentráljunk inkább rád, rendben? - Oké, akkor miért félsz tőlem? - Jim a fogát csikorgatta, Matthias pedig úgy mosolyodott el, mint régen: kivillantotta hegyes, fehér fogsorát. - Mellesleg ez nem emlék. A kezedben lévő fegyverből gondolom. Szerény hajlékodban vagyunk, távol a világtól. Ha nem jelentenék fenyegetést, letennéd. Nyavalyás gazember. Még így, amnéziásan is ravasz. Ekkor Jim odasétált hozzá - közben egyszer sem vette le a szemét a sötét napszemüvegről majd a hangtompí- lás fegyvert - továbbra is Matthiasra irányítva - letette a dohányzóasztalra, aztán meglökte az egyenetlen felületen. - Parancsolj. - Adsz nekem egy fegyvert? - Hát persze, miért is ne? Tekintsd hazatérési ajándéknak. - Hazatértem? - Nem erről a házról beszélek... nem maradhatsz itt, és nem is laktál itt soha. Matthias halványan elmosolyodott. - Nos, a saját házamban nem akarok lakni. - Az hol van pontosan? Ekkor egykori főnöke benyúlt a zsebébe, elővette a tárcáját, és letette a jogosítványát a pisztoly mellé. Jim ránézett az igazolványra. Ügyes munka a megfelelő hologrammal. A vezetéknév természetesen nem stimmel, a keresztnév és a fénykép azonban igen. - Mit tudsz rólam? - kérdezte Matthias. - Jó kép - felelte Jim, és hátralépett. - Nem azt kérdeztem, mi a véleményed leendő fotómodellkarrieremről. Miért tereled el folyton a szót? - Próbálom eldönteni, hogyan játsszam ezt a játékot. - Ez egy játék? - Igen, és olyan tétje van, amit el sem tudsz képzelni. - Jim úgy döntött, leül a vendége mellé. - Ahogy már mondtam, kezdjük azzal, hogy mire emlékszel.
A napszemüveg a föld felé fordult, mintha a férfi a padlót bámulná. Vagy talán a csizmáját. A botját? - Elütött egy autó a Fenyőliget temető előtt tegnap este, és a kórházban ébredtem föl úgy, hogy fogalmam sem volt, ki vagyok,és hol vagyok. Ma annyit tudtam kinyomozni, hogy megtaláltam a sírodat. - A napszemüveg ismét föl- emelkedett, és körbefordult. - Abban a pillanatban, hogy megláttam a neved, felismertem. Ahogy téged is, amikor előléptél a ház sarka mögül. Jim arcán semmilyen reakció nem látszott. - Nem meglepő... hosszú időre nyúlik vissza a történetünk. És ezért fogok segíteni neked. - Akkor mondd el, hogyan történt... - Matthias esetlenül magára mutatott. - Ez az egész. - A sérüléseid? - Nem, a tüllszoknyám és a balettcipőm. Mégis mi a faszról beszélnék? - Vedd le a napszemüveget! - Miért? - Mert szeretnék a szemedbe nézni, amikor válaszolok. Matthias keze remegett, Jim azonban biztos volt benne, hogy ez csak fizikai reakció, nem lelki. Ami pedig feltárult a szemüveg mögött, pontosan ugyanolyan volt, mint régen. - Hogy sérültem meg? - ismételte meg egykori főnöke mély hangon. - Megpróbáltad megölni magad a szemem láttára. Bombát rejtettél a homokba, aztán amikor ott voltam, ráléptél. Matthias lenézett a lábára, a szemöldöke pedig erősen összeszaladt, mintha nagyon lassan próbálná gondolatban összerakni a darabkákat. - Miért tettem? Mit feleljen erre anélkül, hogy túl sokat elárulna? - Gyűlölted azt az embert, aki voltál. Nem tudtad tovább elviselni, ezért megrendezted ezt, hogy ne kelljen tovább élned. - De nem haltam meg. - Nem, akkor még nem. - Jim felállt. - Megjött a lakótársam. Egy pillanattal később felhangzott a Harley dübörgése, egyre hangosabb lett, majd abbamaradt. - Jó a hallásod - jegyezte meg Matthias. Jim szembefordult vele, és azon töprengett, hogy fordíthatná ezt a helyzetet a maga javára. Aztán ravasz mosollyal azt felelte: - És ez a legegyszerűbb trükköm.
14. fejezet - Mit akarsz, MIT csináljak? Válaszul egy hajfestékes doboz repült a nő felé az árnyékból, és amikor elkapta, azt gondolta... igen, hűha, remek indítása az éjszakának. Már most fáradt volt, feszült, és alig várta, hogy hajnali egy órakor véget érjen a műszakja... ennek az „ügyfélnek” meg a hajszín a mániája? Annyira elege volt már a kurválkodásból! Halálosan elege. Rosszul lett a lepusztult, sötét motelszobáktól és az undorító férfiaktól a sok remek ötletükkel... hogy a „főnökéről” már ne is beszéljünk. - Azt akarod, hogy szőkére fessem a hajam? Most komolyan? Erre a sarokban feltűnt ötszáz dollár, legyező alakban szétnyitva. A félhomályos szobában, a mennyezetről érkező fényben szinte világítottak a bankjegyek. Igen, valóban százdollárosoknak tűntek... főleg, mivel ez az ostoba alak már azért is fizetett, hogy eljöhessen vele ebbe a belvárosi garniszállóba. - Hát jó, rendben. - Odasétált a pénzhez, és felmarkolta. - Még valamit? A mély hang halkan szólalt meg: - Azt akarom, hogy egyenes legyen, amikor megszárítod. - Ez minden? - Igen. - Semmi szex? - Nem arra kellesz, nem. A nő hátán borzongás futott végig a derekán lévő ribanc- rendszámtól kezdve fel a gerincén át egészen a tarkójáig. De nem volt miért aggódnia. A szomszédos szobában szintén lányok voltak, a főnök pedig kint ült a parkolóban alig három és fél méterre tőle. Ráadásul volt nála gázspray. Mi baj történhet vele? Magában motyogva bement a fürdőszobába, és felkapcsolta a villanyt. A tükörbe nézve úgy látta, mintha legalább negyvenéves lenne, a szeme alatt karikák sötétlettek, a haja olyan száraz volt, mint a kukoricacsuhé. A jó hír az volt, hogy valóban be kellett volna már festenie a haját, a választék mentén a hajtöveknél már megjelent a piszkosbarna szín. De nem azért, mert Marilyn Monroe-t játszott. Szerette a vöröset. Csakhogy, a francba, a haja már így is eléggé töredezett, ez a festés pedig nem fog használni neki... Ó, nézzék csak, még balzsam is jár hozzá. Milyen kedves. Kitette a műanyag flakont, amelyben valami krémes cucc volt, a fémtubusos hajfestéket és egy kis tégely fixáló vackot. Eltartott egy ideig, amíg elolvasta a használati utasítást, mert sosem ment neki jól az
olvasás, habár egy hajfestés azért nem agysebészet. A nyitott ajtón keresztül látta, hogy az ügyfél a távoli sarokban ül, csizmás lábát szétterpeszti, a keze a térdén nyugszik, nem a lába között. Nem sok látszott belőle, mert a mennyezeti lámpa csak a lábát világította meg. Jobb is... mert így arctalan maradhatott. Furcsa, nem is emlékezett rá, hogy ilyen sötét lenne az a szoba. Munkához látott, kilyukasztotta a tubust a műanyag kupakkal, majd a hegyes tetejű, műanyag flakonba nyomta a szúrós szagú festéket. Ezután úgy rázta össze, mintha kiverné valakinek. A használati utasítás másik oldalára ragasztva műanyag kesztyűt talált, ezért fölvette. Hála istennek nagyméretű volt, így maradt hely hosszú műkörmének is. A választékra könnyen fölkente a festéket, a tincseken azonban már nem tudta végighúzni. Elővett egy fésűt a táskájából, és a feje tetejéről indulva végighúzta egészen a töredezett végekig. Miután kifésülte mind, nekiállt bekenni a festékkel. Az anyagnak olyan szaga volt, mint a légfrissítő és a ragasztó elegyének, és olyan állagú volt, mint az ondó. Vajon ez izgatta föl ezt a fickót? Micsoda disznók a férfiak! Amíg várt, hogy befogja a festék a haját, felforrósodott a fejbőre, és viszketett az orra. Várakozás közben az ismerőseinek írt sms-eket arról, milyen beteges dolgot kell csinálnia. Nem akart az ügyféllel beszélgetni... aki továbbra is csak ült, mint egy szobor. Harmincöt perccel később belépett a zuhanyfülkébe egy flakon samponnal, amit valaki otthagyott a pulton. Félig elhasználták már, de még volt benne annyi, hogy meg tudta mosni vele a haját, jó érzés volt a bőrén a meleg víz, a balzsam pedig sokkal jobb illatú, mint a szőkítő. Miután befejezte, a haja olyan színű lett, mint a pattogatott kukorica, és a szőke tincsek mellett fehér bőre szinte zölden világított. Fölvette kurvás ruháját, amely nem sokat javított a kinézetén. Levette a falról a hajszárítót, majd mezítláb megfordult. - Felkészültél? A férfi felállt a székről, és odament hozzá. Belépett a lámpa fényébe. Jóképűnek tűnt, de valami miatt a nő legszívesebben visszaadta volna a pénzét, és elmegy. Villámgyorsan. - Innen átveszem - szólalt meg a férfi, és kivette a kezéből a szárítót és a fésűt. A hajszárító hangosan zúgott a fülében, miközben a férfi lassan végighúzta a fésű fogait a hajában. Biztosan. Egyenletesen. Mintha már csinált volna ilyet azelőtt. Beteg. Amikor megszáradt a haja, a férfi kikapcsolta a hajszárítót, és letette mellé a pultra. A tükörben belenézett a szemébe, és csak bámulta. A nő megköszörülte a torkát.
- Mennem kell... A férfi arca hirtelen eltorzult, a vonásai mintha átalakultak volna... A prosti kinyitotta a száját, és vett egy utolsó lélegzetet, hogy sikítson, ám ekkor egy kés emelkedett föl a feje mögött. A szörnyeteg egy villámgyors mozdulattal átvágta a torkát, nyitott egy másik kivezetést a tüdejéből feltörő lélegzet számára, ám a kiáramló levegő nem volt elég ahhoz, hogy segélykiáltás legyen. Az utolsó kép, amelyet életében látott, egy élő hulla volt, amelyik elmosolyodott a rothadó húspogácsa közepén. - Kezdődhet a buli! - mondta egy női hang.
15. fejezet ÖNGYILKOSSÁG. Miközben Matthias ízlelgette a szót, egy akkora darab férfi lépett a garázs fölötti lakásba, mint egy tank. Fekete bőrdzsekijében, a kesztyűvel és a bőrnadrágjában úgy nézett ki, mint a pokol angyala. Szigorú ábrázata is illett a képbe... a sok piercing láttán pedig senki sem gondolta volna róla, hogy puhány. jim bemutatta őket egymásnak, Matthiast egy „barátjaként”, a bőrruhás lakótársat pedig „Adriannek” nevezte. Öngyilkosság. Megpróbálta beleélni magát a dologba, és rájött, hogy nagyon is passzol. Aztán várta, hogy más is eszébe jut majd: a környezet, a hely, a kiváltó ok. De semmi nem jött, még akkor sem, amikor megerőltette lassan forgó agyát... Aztán hirtelen világosság gyúlt a fejében, és Heronra nézett. - Sivatag! A férfi, aki tudta a válaszokat, abbahagyta a lakótársával való beszélgetést, és bólintott. - Igen. Ott történt. - És te is ott voltál. - Amikor Heron ismét bólintott, Matthias még jobban elkeseredett. - Honnan a francból ismerjük egymást... A választ megakadályozta egy autó motorjának zúgása, amely a garázs elől hallatszott. Azonnal előkerültek a fegyverek, és Matthias is csatlakozott a partihoz, felkapta a pisztolyt az asztalról. Istenem... milyen jó érzés újra a kezében tartani! Milyen természetes! Az ablakhoz ugrott, és a kutyához hasonlóan kilesett a függöny mögül. Mihelyt meglátta, ki van az udvaron, nagyot nyögve visszahúzódott. - Azt a rohadt! - Ismered? - kérdezte Jim a bejárat: ajtó ablakánál állva. Matthias ismét megfordult, és figyelte, ahogy Mels kiszáll a Toyotából, és a Harley-t nézi. Nem meglepő, hogy megtalálta ezt az átkozott címet. Ha ő képes volt rá, akkor a másik is az. Azt viszont alig hitte el, hogy valóban el is jött ide. Mielőtt elváltak, elmondta neki, milyen kegyetlen valósággal áll szemben, mire a legtöbb ember kiszállt volna az ügyből. Fekete öves vagyok, engedélyem van rejtett fegyver viselésére, és soha sehová nem megyek egy jó kés és a pisztolyom nélkül. - Ezt majd én elintézem - mondta. Odament az ajtóhoz, és ellökte Jimet az útból... annak ellenére, hogy a másik férfi majdnem kétszer akkora volt, mint ő. - És hadd fogalmazzak egyértelműen... senki sem nyúlhat hozzá. Megértettétek? Senki! Bizonyos szempontból nem teljesen ép fizikailag, de egy ravasz
meghúzásához nem kell sok erő. És ha bárki túl közel merészkedne ahhoz a csodálatos nőhöz ott, lent, levadászná és megölné a nyomorultat, még ha az lenne az utolsó dolog is, amit életében tesz. A súlyos csöndben két pár szemöldök ugrott a magasba, de egyik férfi sem vitatkozott. Bölcs döntés, fiúk. Mihelyt Matthias kilépett a lépcső tetejére, Mels felkapta fejét. Csípőre tette a kezét, és valahogy szemtől szemben álltak egymással, habár a nő lent volt az udvaron. - Meglepetés! Matthias a teste mögé rejtette a fegyvert, úgy válaszolt: - El kell mennie innen. A nő a motor felé bökött a fejével. - Haláljárgány? - Egyáltalán nem. A nő a homlokát ráncolta, hirtelen átvágott a kavicságyon, és fölemelt a földről valamit, ami úgy tűnt, mintha egy kavics lenne. Aztán a napfény ráesett, és megcsillant rajta, ami azt jelezte, hogy fémből van. A nő felegyenesedett, az üres töltényhüvelyt az orrához vitte, és megszagolta. - Lőgyakorlatot tartott? Miközben fölemelte az üres hüvelyt, Matthias legszívesebben káromkodott volna. Különösen amikor a nő hidegen elmosolyodott. - Ezt mostanában lőtték ki... alig húsz perccel ezelőtt, de nem több, mint harminccal, mivel fegyverből származik. Matthias bedugta a kölcsönbe kapott pisztolyt hátul a derékszíjába, aztán olyan gyorsan szaladt le a lépcsőn, ahogy csak tudott. Amikor szemtől szemben álltak egymással, életében először védtelennek érezte magát. Megpróbálta elijeszteni a nőt, ami a jelek szerint nem sikerült. Talán az őszinteséggel majd eléri a célját. Napszemüvege mögül végigmérte az arcát, azt a makacs, gyönyörű arcot. - Kérem - kezdte halkan -, könyörgöm, felejtse el ezt az egészet! - Folyton a veszélyről beszél... én azonban csak egy férfit látok, aki elvesztette az emlékeit, és egy hiábavaló hajszát folytat. Nézze, mondjon el... - Jim Heron halott. És nem tudom, kié az a Harley, vagy ki lövöldözött... - Akkor kivel beszélgetett ott, fent? És ha azt állítja, hogy senkivel, akkor hazudik. Képtelenség, hogy maga jött ide ezzel a motorral. Nem lehet... különben is, a motorja még pattog. Lefogadom, ha odamennék és megérinteném, meleg lenne. - Szeretném, ha nem foglalkozna ezzel az egésszel... - Nem fogom megírni az újságban... ebben már megállapodtunk. Ez a
dolog nem hivatalos... - Akkor miért érdekli? - Mert több vagyok, mint a munkám. Matthias felkapta a kezét. - De mi az ördögöt vitatkozom itt magával? Még egy átkozott biztonsági övét sem hajlandó bekötni a kocsijában. Miért várom el, hogy... Ebben a pillanatban kinyílt odafent az ajtó, és Jim Heron lépett ki a lakásból. Mels fölnézett a férfira, és megrázta a fejét. - Nos, mivel én élek... tudja, maga átkozottul hasonlít arra az építőmunkásra, akit körülbelül két héttel ezelőtt lőttek le. Ami azt illeti, én írtam azt a cikket magáról a (X/-ben. Matthias összehúzta a szemét. - Azt a rohadt... *** Az első jó hír, gondolta Jim, az, hogy a nő árnyékot vetett... vagyis nem lehet Devina-ogram. A második pedig Matthias „az a nő az enyém" szónoklata. A kegyetlen gazember soha semmit nem tekintett a sajátjának, kivéve a célpontjait - és még soha nem mutatott ilyen birtoklási vágyat egyetlen élő ember iránt sem. Ebben a tüzes szemű, határozott riporternőben azonban megfogta valami... ami jó jel. A kérdéses nő Matthiasra pillantott. Jobban mondva bámult. - Nem akar bemutatni minket egymásnak? - Majd én megteszem - jelentette ki Jim, és elindult lefelé a lépcsőn. - Milyen üdítő, hogy még nem halt ki a jó modor - motyogta a nő. - Na persze, ami magukat illeti, srácok, a halál nem bináris fogalom, ugye? Matthias nem volt elragadtatva a napszemüvege mögött, de túl kellett tennie magát ezen. Sok más dologgal egyetemben. - Jim vagyok - nyújtotta előre a kezét. - Örülök, hogy megismerhetem. A nő arcáról lerítt, hogy azt gondolja, „ó, ugyan már", mégis kinyújtotta a kezét. - Lenne szíves akkor maga elmondani, mi folyik itt? Abban a pillanatban, hogy egymáshoz értek, Jim transzba ejtette: a riporter csak bámult rá üres tekintettel, készen arra, hogy elfogadja az utasítást, miközben a rövid távú memóriája törlődött. Klassz. Jim nem is tudta, hogy erre is képes. Matthias dühösen megragadta a karját. - Mi a francot csináltál vele? - Semmit. Ez csak egy kis hipnózis. - Régi főnökére pillantott. -
Elmondom, mit fogunk tenni. A nő nem emlékszik majd semmire... így tisztább és egyszerűbb a dolog. Te pedig elviszed abba a szállodába, ahol lefoglaltam neked egy szobát... Matthias csakis a riportert figyelte. - Mels? Mels... jól van? Jim belemászott a férfi képébe. - Jól van... Nem hallottál még Heronról, a csodálatosról? És ekkor előkerült a fegyver. Matthias egyenesen Jim nyakába nyomta a csövét, és hirtelen megint olyan lett, mint régen: kemény állkapocs, feszült koncentrálás. - Mi a faszt csináltál vele. - Nem kérdés volt. Sokkal inkább visszaszámlálás, ameddig meghúzza a ravaszt. - Nos - kezdte Jim meggyőző hangon -, ha szétlövöd a nyakam, sohasem fogom magához téríteni, nem igaz? - Igazság szerint, ha Matthias lelőné, semmi sem történne. De drámából már így is volt elég, és nem tudta biztosan, hogy képes-e egyszerre két emberen is alkalmazni ezt az elmetrükköt. Az azonban még fontosabb: Matthias bizonytalan mentális állapota miatt nem akarta megkockáztatni, hogy túlterhelje az agyát az igazsággal arról az angyal-démon dologról. Most még semmiképpen sem. A fegyver még ekkor sem mozdult. - Hozd vissza! Most! - Elviszed a hotelszobába. - Nálam van a fegyver. Én hozom a döntéseket. - Gondold csak végig. Ha veled van, akkor biztos lehetsz benne, hogy békén hagyom, ugye? Matthias hangja egy oktávot süllyedt. - Nem tudod, kivel állsz szemben. - Ahogy te sem. - Jim közelebb hajolt hozzá. - Szükséged van rám. Én vagyok az egyetlen, aki elmondhatja, amit tudni szeretnél... ezt nyugodtan elhiheted. Sokkal jobban tudom, mint te, hogy milyen a múltad, és senki sem döntheti le azt a falat rajtam kívül. Szóval szállj be abba a nyomorult tragacsba, vidd el a nőt a Marriott Hotelbe, a belvárosba, és majd én is odamegyek, mihelyt végeztem. Matthias még ekkor sem mozdult, csak mereven nézett továbbra is a szemébe. - Lelőhetnélek. - Akkor tedd meg! Matthias felvonta a szemöldökét, és a halántékához emelte a szabad kezét, mintha megfájdult volna a feje. - Én... lelőttelek, ugye... - Ez hosszú történet. És ha meg akarod ismerni, maradj velem... és ne vitatkozz! Ki vagy szolgáltatva nekem, én diktálom a feltételeket.
Rohadt jó fordulat, ha mondhatok ilyet. - Azzal visszament a lépcsőhöz, és elindult fölfelé. Otthagyta egykori főnökét döbbenten a riporterrel. A lépcső tetején csettintett egyet, aztán bement a lakásba. A függöny mögül nézte, ahogy a nő magához tér, és ők ketten elkezdenek beszélgetni. - Szóval, Matthias a lélek - szólalt meg Adrian két harapás között. - Úgy tűnik. - Biztos vagy benne, hogy a nőt is bele akarod rángatni? - Láttad, milyen szemmel néz rá Matthias? - Lehet, hogy csak le akarja fektetni. - Sok szerencsét hozzá - motyogta Jim. - És igen, még hasznunkra lehet. A kérdés már csak az volt, hol lesz a válaszút. Devina előbb-utóbb választást kínál majd neki, és Jimnek addig meg kell győznie ezt az érzéketlen, hataloméhes zsarnokot, hogy alapjaiban változzon meg. Remek. Igazán szuper. Jelenleg olyan munkaköri elégedettség töltötte el, hogy szabályosan fojtogatta az érzés. - Menjünk a szállodába! - mondta. - Milyen szállodába? - A Marriottba. - Elővette a tárcáját. Volt benne egy érvényes hitelkártya Jim Heron névre kiállítva... valamint egy MasterCard, amely nem tudta, hogy ő gyakorlatilag már halott, mivel nem jelentette be. Adrian megtörölte a száját egy szalvétával. - Biztos vagy benne, hogy ilyen nyilvános helyre kell vin 128 ned? A belvárosban nagyon sok ember van, és Devina imád .1 figyelem középpontjában lenni. - Igen, de ez egyben meg is köti a kezét... mivel akkor takarítania kellene maga után. Másodszor pedig nagyon óva- losnak kell lennie, hogy ebben a körben mit csinál... és nem hiszem, hogy a Teremtő nagyon örülne annak, ha ártatlan embereket ölne meg. Jim odament a komódhoz, és előszedte belőle a fegyver- 1 .u tóját. Magára vette, majd az egyik oldalába belecsúszta- lott egy tőrt, a másikba pedig egy pisztolyt. Ellenőrizte a zsebét, megnézte, mennyi cigarettája maradt... Amikor kitapintotta a farzsebében lapuló összehajtott papírlapot, abbahagyta a vizsgálatot, és egy pillanatra behunyta a szemét. Nem kellett elővennie a cikket, mivel kívülről fújta már. Minden szót, minden bekezdést... és különösen a képet. Az ő Sissyje. Aki valójában nem is az övé. De mindig vele volt, sohasem feledkezett meg róla.
Gondosan ügyelve rá, hogy Adrian ne lássa, mégis előhúzta az összehajtogatott A4-es lapot, és egy pillantást vetett a lány arcára. Tizenkilenc éves volt, amikor a démon elfogta, és örökre a lelkek falába zárta... Jim a homlokát ráncolta, és az ajtó felé pillantott. Matthias is ott volt abban a szörnyűséges pokolban. Vajon mit látott odalent... Ó, a francba! Mit csinált? Ha arra gondol, hogy .1 lány is ott van, és szenved, alig lát a dühtől. - Siess, Ad! - dörmögte. - Mennünk kell.
16. fejezet MATTHIAS A TOYOTA ANYÓSÜLÉSÉN ÜLVE úgy érezte, mintha a dolgok szédítő sebességgel történnének. Ami azt illeti, Mels nemcsak hogy minden közlekedési szabályt betartott, ráadásul nyolc km/órás sebességgel döcögtek egy útépítési területen, ahol légkalapácsok és aszfaltozógépek dolgoztak. Rápillantott a nőre. A volán mögött ülve jól nézett ki, nyugodt volt, hétköznapi, még úgy is, hogy fogalma sincs róla, ki az a Jim Heron. Mi a fenét művelhetett vele a fickó? Istenem, más körülmények között baromságnak tartotta volna ezt az egészet. Még hogy hipnózis! Egy frászt! Csakhogy... nos, ő is majdnem hasonló helyzetben volt, habár nemcsak néhány perc esett ki az emlékezetéből, hanem az egész kibaszott élete. Különben is, mit tudott ő már a „hétköznapiról"? Amikor az útépítést elhagyva megálltak egy piros lámpánál, Matthias kinézett az oldalsó ablakon. - Nem jól viselem, ha nem én irányítok. - Sok ember van így vele. - Mels nagy levegőt vett. - Örülök, hogy megengedi, hogy visszavigyem a szállodájába. Ha vele vagy, biztos lehetsz benne, hogy békén hagyom, ugye? Matthias a napszemüveg alá csúsztatta az ujját, és megdörzsölte a szemét. - Mindjárt ott vagyunk - szólalt meg Mels. Mintha attól I.irtana, hogy a férfi elájul, vagy valami hasonló történik. Pedig nem is nézett ki rosszul. - Ha magával vagyok... gyöngének érzem magam. - Nem hiszem, hogy ez miattam lenne. Inkább a helyzet miatt. - Nem, ezt maga teszi velem. - Matthiasnak olyan érzése támadt, hogy ha a nő nem lenne itt, minden sokkal tisztább lenne, még akkor is, ha semmire sem emlékezik az életéből. Akkor ugyanis csak maga miatt kellene aggódnia, és egy probléma határozottan jobb volt, mint kettő. - Próbáltam helyesen cselekedni - dörmögte, és azon töprengett, vajon kihez beszél. - És azt is tette... mert olyan helyre megyünk, ahol pihenhet. Az elmúlt huszonnégy óra meglehetősen zűrös volt. Alvásra van szüksége. Matthias hátraejtette a fejét a támlához, behunyta a szemét, és arra gondolt, amikor Jimmel szemben állt, és gondolkodás nélkül képes lett volna meghúzni a ravaszt, hogy megölje a gazembert. Úgy vélte, nem alvásra van szüksége. Sokkal inkább egy bilincsre és egy elmeorvosi szakvéleményre. Abban a pillanatban ugyanis, amikor az ujja a ravaszon volt, egyáltalán nem tétovázott. Sem akkor, amikor villámgyorsan jim nyakába nyomta a fegyver csövét. Az sem zavarta,
hogy vannak szemtanúk, és meg sem fordult a fejében az a morális gondolat, hogy „hm, ez itt egy emberi élet". Vajon katona volt? Mert ez a dolog egyáltalán nem jellemző a civilekre. Sokkal inkább a hadsereg tagjaira. Igen, gondolta, ez az. Ráadásul az egyik legveszélyesebb fajta harcos volt... akinek halott űr tátongott a mellkasa közepén. Ami azt jelenti, hogy bármire képes. Gyűlölted azt az embert, aki voltál. Amikor a lámpa zöldre váltott, Mels elhajtott egy üzletsor előtt, amelynek boltjai a kis parkolók mögött úgy kapcsolódtak egymásba, akár a Lego-elemek. Az ilyesmit sohasem vette észre: hangulatos kávézókat, népművészeti ajándék- tárgyakat árusító üzleteket, olcsó ékszerboltokat és az egydolláros üzleteket. Olyan banális. Olyan hétköznapi. Olyan normális... - Öngyilkos akartam lenni. Mels egy pillanatra rálépett a fékre, habár a forgalom egyenletesen haladt előre a négysávos úton. - Csak nem... - Megköszörülte a torkát. - Csak nem tért vissza az emlékezete? - Egy-egy mozzanat. - Mi történt? Úgy értem, ha nem túl személyes. Matthias Jim Heronra gondolt, és a másik férfi szavaival válaszolt: - Nem tetszett, aki voltam. - És ki volt? Sötét, mint az éjszaka, hideg, mint a tél, kegyetlen, mint egy penge. Ezt azonban megtartotta magának. - Hogy maga milyen kitartó! A nő megérintette a mellkasát. - Riporter vagyok. Ez alapfeltétel ehhez a munkához. - Kezdek rájönni. Matthias ismét behunyta a szemét, és hallgatta a motor hol erősebb, hol halkabb zúgását. Amikor valami meleg és puha ért a csuklójához, összerezzent. A nő keze volt. Elegáns keze. Bizonyos szempontból alig hitte el, hogy meg akarta érinteni. Nagyot nyelt, megszorította az ujjait, aztán visszahúzta a kezét. Tíz perccel később odaértek a Marriott Hotelhez. A szálIoda az a tipikus, nagyvárosi, lármás hely volt, amely egy gondosan lenyírt sövény mögött magasodott, kis füves területtel körülvéve az ipari terület kellős közepén. Megálltak az előtetős főbejárat előtt, ahol poggyászkocsikat toló hordárok és bőröndöket cipelő emberek hemzsegtek. Na igen, délután három óra az utazók számára a legkedvezőbb időszak. - Feljön? - hallotta magát, miközben azon gondolkozott, vajon ki
követte őket... és pontosan milyen kapcsolat van közte és Jim Heron között. A fickó megemlítette azt a szót, hogy segítség, de vajon mi oka lehetett rá? Matthias volt annyira okos, hogy nem vett semmit készpénznek. - Megnézem, hogyan rendezkedik be... Ehhez mit szól? - Az jó lesz. - Jobban örült volna annak, ha egyszerűen elválnak egymástól, ez azonban már nem lehetséges. I leronnak köszönhetően. Habár... valahogy nem esett nehezére, hogy még egy kicsit a nővel legyen. Mels elhajtott a sárgaréz poggyászkocsik, valamint az egyenruhás londinerek mellett, akik az autók csomagtartójából pakolták ki a bőröndöket, majd a garázsba gurult. A Toyota szellőzőjén keresztül kipufogógáz szivárgott a kocsi utasterébe, ezért Matthias kissé letekerte az ablakot. Micsoda ostobaság! A kinti levegőből jött be az a rossz szag. Átadták az autót egy őrnek, aki nem lelkesedett túlzottan azért, hogy leparkoljon ezzel a tragaccsal. Azután egy forgóajtón keresztül beléptek az alsó szinten lévő előcsarnokba, amelyet vérvörös szőnyeg és aranyra festett fal díszített. A dekoráció ellenére - vagy talán éppen azért - a helyiség inkább hasonlított egy bordélyházhoz, mint egy elegáns szállodához. Csak próbálta utánozni a Four Seasons luxuskörnyezetét, de nem igazán sikerült neki. - Mindig is azt gondoltam, hogy ez a hotel olyan akar lenni, mint a Waldorf - jegyezte meg Mels, amikor megnyomták a lift gombját. Csakhogy ez Caldwell, nem Manhattan. - Furcsa, én is ugyanezt gondoltam. - Bocsásson meg, ha keserűnek tűnök - tette hozzá. - Nem vagyok idevalósi. - New York-i? - Nos, itt születtem, de oda tartozom. Arra várok, mikor mehetek vissza. - Mi tartja itt, Caldwellben? - Minden. Semmi. - A férfira nézett. - Bizonyos értelemben irigylem az emlékezetvesztését. - A maga helyében nem tenném. Igen, egyáltalán nem kívánta neki, és nem azért, mert előzékeny természetű volt. Ahogy itt állt mellette, ölni tudott volna azért, hogy tudjon valamit a nőről, a családjáról, arról, ahogy felnőtt, mindenről, ami odáig vezetett, hogy ebben a csöndes, törékeny pillanatban itt legyenek. - Mels... Mielőtt még bármit kérdezhetett volna, egy család csatlakozott hozzájuk a lift előtt. A kislányok összevissza szaladgáltak, a szülők
pedig úgy néztek ki, mintha egy rágógumiszagú pokolban élnének, amelyet egyforma tündérhercegnő-ru- hás, kicsi démonok uraltak, akik hárompercenként fagyit követeltek. Ding! Amikor kinyílt az ajtó, Matthias Mels derekára tette a kezét, úgy vezette be a liftbe. Nem akarta elvenni róla a kezét, mégis leengedte, és elviselte a gyerekek bámuló tekintetét. A fenti előcsarnokban ugyanolyan sürgés-forgást találtak, minta szálloda előtti területen. Emberek sora kígyózott a londinerek egyenruhás főnöke előtt, aki őrt állt egy bársonykötéllel elválasztott helyen. - Ez kész rémálom - dörmögte Matthias szárazon. - Lehetne rosszabb is. Például egy forgalmas tranzitszállás reggel. - Na igen. Amikor végre odaértek a recepcióspulthoz, Matthias megmondta a nevét, de még mindig nem volt biztos benne, hogy lóg ez az egész működni. Más körülmények között meg kellett volna mutatnia a hitelkártyáját, amellyel lefoglalta a szobát, hogy... - Ó, igen, Mr. Hault, már be is jelentkezett. - A nő gyorsan gépelt valamit a számítógépen. - Csak a jogosítványára lenne szükségem, kérem. Matthias körülnézett az előcsarnokban. Hogy a pokolba I udott Heron idejönni a hitelkártyájával és bejelentkezni helyette? Nagy volt a forgalom, habár azon az útvonalon, amelyen ő és Mels jöttek, nem annyira... hacsak nem húzott elő IIerőn egy helikoptert a zsebéből. És mi a helyzet a hitelkártyával? Heron a sajátját használta? A gazember hivatalosan halott, ezért Matthias kíváncsi lett volna, hogyan küldi majd el a szálloda a számlát a Fenyőliget temetőnek. Na persze, ha valaki ismerte a megfelelő embereket, hitelkártyát legalább olyan könnyen tudott igényelni, mint könyvtárjegyet. Heron lakótársát elnézve pedig valószínűleg a feketepiac sem jelentett gondot a számukra. - Uram? Megmutatná a jogosítványát? - Ja, igen, elnézést. Átnyújtotta a kártyát, mire a recepciós kötelességtudó- an rámosolygott. Az arckifejezése olyan volt, mint egy „Isten hozta" feliratú lábtörlő. - Rendben van, tessék a szobakártyája. Menjen fel a lifttel a hatodik emeletre, a szobaszáma... Azt ne mondja, hogy hatszázhatvanhat, gondolta, minden különösebb ok nélkül. - ...hatszáznegyvenkettő. Szüksége van segítségre a csomagokkal? - Nem, köszönöm. - Érezze jól magát nálunk, uram!
Amikor Mels és ő odasétáltak a lifthez, úgy nézett körül az előcsarnokban, hogy nem mozdította meg a fejét. Emberek mászkáltak mindenfelé, hétköznapi emberek... csak átlagos utazók, akik maguk mögött húzták a bőröndjeiket, vagy mobiltelefonon beszélgettek, vagy a feleségükkel, illetve a férjükkel, esetleg a barátjukkal veszekedtek. Senki sem figyelt rá, ezért volt a legbiztonságosabb egy nyilvános hely, ha az ember bujkál. Mégis örült, hogy elhozta azt a fegyvert Jimtől. Ezúttal hosszabb ideig kellett várniuk a liftre, és amikor megérkezett, Mels előrelépett, ahogy a többiek is mellettük. Matthias azonban megfogta a karját, és visszahúzta. - Mi a következővel megyünk. - Az ajtó bezáródott, a nő pedig ránézett. - Klausztrofóbiás? - Igen. Ezúttal nem húzta el azonnal a kezét. Mels mögött állva észlelte, hogy sokkal magasabb nála, habár a nő sem volt alacsony. Arra gondolt, vajon milyen érzés lenne, ha magához ölelné. Több okból is különös gondolat. Mégis tagadhatatlanul megjelenített egy képet a fejében... - Itt a következő - szólalt meg Mels, és ellépett a közeléből. - És egyedül leszünk. Ha Mels Carmichaelről volt szó, az egyedül szó rendkívül jól hangzott. De még mennyire hogy jól! A fölfelé tartó utazás eseménytelenül telt - leszámítva, milyen irányba kalandoztak a gondolatai. A másik pozitívum pedig az volt, hogy a hatszáznegyvenkettes szoba a vészkijárat közelében helyezkedett el. Tökéletes. A harminchat négyzetméteres, tipikusan ággyal, komóddal, íróasztallal, székkel berendezett helyiség teljesen hétköznapi volt, ám amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Matthias a hatalmas ágyra nézett. Ámde nem azért jött ide, hogy egy idegennel viszonyt kezdjen, különben sem tudna teljesíteni. Odasétált az ablakhoz, és behúzta a függönyt. Mels ezalatt felkapcsolta a fürdőszobában a villanyt, és benézett. - Nagyon szép itt a kád. Matthias önkéntelenül is végigmérte a nőt, és igen, nagyon tetszett neki, ahogy az az elegáns nadrág feszült rajta. A francba! Kívánta... nagyon. Azt akarta, hogy meztelen legyen, széttett lábbal alatta feküdjön, és a teste magába fogadja, miközben erőteljesen döngeti. Megköszörülte a torkát, és érdes hangon megszólalt: - Meghívhatom vacsorára? Tudom, hogy egy kicsit korán van még, de éhes vagyok.
Rá. A pokolba a kajával! Mels fölegyenesedett, és Matthias örült, hogy még mindig rajta van a napszemüveg. Semmi jó nem látszott volna a szemében. Mivel a vágy helytelen reakció volt, különösen ilyen körülmények között... Hé, nézzenek oda! Hidegvérű gyilkos ide vagy oda, mégis maradt benne némi tisztesség. - Igen, köszönöm. - Mels elmosolyodott. - Hát persze. Én is éhes vagyok. Matthias odasétált a beépített íróasztalhoz, megkereste a szobaszerviz étlapját, és közben azzal nyugtatta magát, hogy csak azt teszi, amit jim Heron javasolt: amíg a nő vele van, biztos lehet benne, hogy nem esik bántódása. Mert bár a múltját nem ismerte, egy dolgot biztosan tudott: meghalni is képes lenne, hogy megvédje ezt az okos, kedves riportert... és a tökéletes fenekét.
17. fejezet MELS VÉGRE MEGEHETETT egy adag sült krumplit. Egy hamburger társaságában érkezett, amelyet tökéletesen sütöttek meg, és épp csak annyira volt csípős, hogy megérezze a nyelvén. A jéghideg kóla mintha egyenest a reklámból került volna ide: párás pohár meg minden. A mahagóni szekrény tetején a televíziót valaki egy hírcsatornára állította, és az ötórás hírolvasó épp csak elkezdte a műsort. - Mennem kell - motyogta Mels, miközben megfogta az utolsó szál krumplit, és óvatosan belemártotta a ketchupbe. - Ez itt sokkal finomabb, mint amit a Riverside-ban kapni. Az ágyon ülve Matthias a szendvicsét ette, de Mels biztos volt benne - noha még mindig a férfin volt a szemüveg -, hogy őt nézi. Nagyon sokszor észrevette ezt; a tekintete őt figyelte, mintha tetszene neki, ahogy mozog, még akkor is, ha ült - és valamilyen okból ettől a férfi még szexisebbnek tűnt a szemében... addig-addig, míg Mels azon kapta magát, hogy elképzeli, milyen lenne, ha nem volna köztük akadály. Mármint a nézésében. Úgy értve, ha nem lenne rajta a napszemüveg... Nocsak, még magát is zavarba hozta. - Tudja, nyugodtan leveheti - szólalt meg halkan. - A napszemüveget. A férfi megdermedt aztán folytatta az evést. Miután lenyelte a falatot, azt válaszolta: - Jobban szeretem, ha rajtam van. - Hát jó, ahogy gondolja. A férfi nem mondott semmit arról, hogy megkereste volna Jim Heront, vagy hogyan találta meg azt a címet, ahol találkoztak. Csak beült Tony autójába, és hagyta, hogy Mels idehozza. Ő pedig nem panaszkodott e pálfordulás miatt. - Nem várja otthon valaki? - kérdezte Matthias mellékesen. - Nos, nem igazán. Attól tartok, nem valami eseménydús a magánéletem. - Tudom, milyen az... - A férfi hirtelen elhallgatott. - A francba, nagyon is tudom... hogy van ez. Mels várta, hogy befejezze, Matthias azonban csak ült tovább, és úgy nézte félig megevett szendvicsét, mintha egy tévé képernyője lenne. - Mondja el! - kérte. A férfi megvonta a vállát. - Nincs feleségem, gyermekem, nincs állandó társ az életemben. Talán ezért nem keresett senki... legalábbis családi értelemben. - Sajnálom. És mi a helyzet a szüleivel? Matthias összerándult, aztán láthatóan összeszedte magát.
- Nincsenek? - sürgette Mels. - Róluk nem emlékszem semmire. Az ezt követő csendben elfoglalta magát azzal, hogy fogta a tálcáját, és kivitte a folyosóra. Amikor visszajött, tudta, hogy ideje lenne mennie. Valószínűleg annak is eljött az ideje, hogy elengedje a férfit. Jim Heron halott - legalábbis a CCJ nem túl régi archívuma szerint, ha az a sírkő nem lett volna elég egyértelmű bizonyíték. Mels az egyik olyan emberen keresztül tudta meg a lakcímét, aki megszólalt a cikkben, de természetesen Jim nem volt ott... Fejfájás bujkált a halántéka mögött, amikor azonban a gondolatai visszakanyarodtak Matthias Haulthoz, a fájdalom megszűnt. A férfi itt biztonságban van, pihenhet. Ami pedig az emlékezetvesztését illette, rajta kívül senki más nem tudja megoldani ezt a problémát. Mels megtett mindent, amit lehetett, azonkívül pedig... majd fizet, ha esetleg bepereli. Habár úgy tűnik, erre nincs sok esély. Az igaz, hogy volt valami furcsa abban a házban, amely állítólag az „övé", és bizonyos részletek mintha nem stimmeltek volna - mint például, hogy ki lakott abban a garázsban de ha nem írja meg a cikket az újságban, akkor ezek a részletek nem tartoznak rá. Odasétált az ágyhoz, és leült a végébe. Amikor a férfi félretette a tálcát, és ránézett, Mels ismét azt a villámcsapást érezte. Határozottan vonzódott hozzá. Különösen ebben a szobában, ahol kettesben voltak. Csakhogy nem hiányzott neki az effajta komplikáció. - Jobb lesz, ha megyek - szólalt meg, és közben a férfi arcát fürkészte. - Akkor menjen! - suttogta Matthias, és a napszemüvegen keresztül a szemébe nézett. De egyikük sem mozdult. A férfi magas, vékony teste ugyanolyan mozdulatlan maradt, mint az övé. Istenem... mennyire szerette volna, ha megcsókolja! Ami őrültség volt... - Olyan érzést kelt bennem... - Matthias nagy levegőt vett. - Milyet? A férfi előrehajolt, fölemelte a kezét, és megsimogatta az arcát. - Amelytől azt kívánom, bárcsak más lennék. - Mels szíve az érintés hatására megállt, aztán gyorsabban kezdett verni. - Úgy gondolom, maga jobb ember, mint amilyennek hiszi magát. - És ez az, ami megrémít. - A gondolat, hogy jó ember? - Nem. Az, hogy maga ezt hiszi rólam. Mels egy pillanatra elfordította a tekintetét, és arra gondolt, mi a fenét keres ebben a hotelszobában ezzel a férfival... miközben arra vágyik, hogy mindketten vetkőzzék le a ruháikat és a gátlásaikat. De a francba, mindketten felnőttek, ő pedig halálosan unta, hogy csak félig éli az
életét, hogy olyan dolgokra vágyik, amelyeket nem kap meg, hogy nem mer álmodozni, és ezért nem sokat kap vissza, néha szinte semmit. Szeretett volna ismét hangos lenni. Olyan, amilyen akkor volt, mielőtt minden megváltozott, mielőtt Caldwellbe jött, és... korlátok közé szorította magát. A homlokát ráncolva azon tűnődött, mióta érzi ezt. Aztán... Nem tudta pontosan, mi késztette arra, hogy cselekedjen. A férfi hangja? A szeme, amelyet nem látott, mégis érzett? A férfi lényébe ivódott büszkeség, amely összekeveredett kavargó kételyeivel? Saját, belső ősasszony énje? Bármi volt is a motiváció, hozzáérintette az ajkát a férfiéhoz. Egy pillanatra. Szűziesen. Hatásosan. Amikor visszahúzódott, Matthiason látszott, hogy megdöbbent. - Ismét nem te irányítasz, ugye? - kérdezte Mels halkan. - Igen... nagy tehetséged van ehhez. Nos, Mels saját magát is meglepte. De egyszerűen nem tudott semmilyen érvet felhozni, miért kellene ellenállnia ennek a vonzalomnak. Az élet nem tart örökké... és az elmúlt néhány év után jobban félt attól, hogy ebben a pillanatban nem él a lehetőséggel, mint attól, hogy egy ideig repül, aztán tűzgolyóként a földbe csapódik... - Nem bánod, ha befejezem, amit elkezdtél? - kérdezte Matthias morogva. - A pokolba... dehogyis! Ezután a nőies megjegyzés után a férfi keze a tarkójára siklott, magához húzta, és átvette az irányítást, majd a hatalmat fölötte. Abban a másodpercben, mielőtt egymáshoz ért az ajkuk, Mels arra gondolt, milyen furcsa, hogy viszonylag idegenek egymás számára, Matthias lénye miatt mégis biztonságban érezte magát ezzel a titokzatos férfival, noha sok dolog utalt arra, hogy inkább veszélyt kellene szimatolnia. És szentséges isten, mennyire kívánta! Úgy tűnt, az érzés kölcsönös. Matthias keményen csókolta meg, aztán elengedte, majd ismét visszatért hozzá. Mintha nem tudna betelni vele. A nyelve a szájába hatolt, az ajkukat szorosan összeforrasztotta, és ott tartotta egymáson, majd elfordította a saját fejét, aztán az övét is. Mels hasában forróság kelt életre ott, ahol már olyan régóta semmi nem mozdult, és érzései őrülten, vadul szárnyaltak, miközben arra gondolt, pontosan erre van szüksége. Erre, itt és vele. A szexre ebben a szobában, ezen az ágyon. Vele. Matthias hirtelen elhúzódott, mintha muszáj lenne szünetet tartania. - Minden újságcikked főszereplőjével szoktál csókolóz- ni? - kérdezte fátyolos hangon. - Rólad nem írok cikket. Nem hivatalos a dolog, nem emlékszel? - Igaz. - Matthias végignézett a nő testén. - Azt akarom, hogy
meztelen légy. Mels lassan elmosolyodott. - Nem túl meglepő, abból ítélve, hogyan csókoltál meg. Matthias felnyögött, és újra a szájára tapasztotta az ajkát, majd hanyatt döntötte az ágyra, és fölé helyezkedett, Istenem, a „balesete" előtt bizonyára domináns személyiség volt a nőkkel, de nem erőszakosan, nem volt semmi kényszer abban, amit csinált, és Mels sem érezte úgy, hogy csapdába került. Sokkal inkább az állatias ösztön volt a legjobb kifejezés rá. Különösen amikor a lába szétnyitotta a nőét, és a combja közé feküdt... Mels nekifeszült a mellkasának, és átkarolta... Matthias egy apró mozdulattal visszatartotta, aztán teljesen meg is állt. Miközben elhúzódott, és fölemelkedett róla, feszültség sugárzott az arcáról és a testéből, de nem az a fajta, amelyik azt üzeni: rád akarom vetni magam. - Mi az? - kérdezte Mels rekedten. - Mi a baj? *** Miközben Matthias az ágy szélére húzódott, a tüdeje égett, és legszívesebben belefejelt volna a falba. A rohadt életbe, itt van ezzel a gyönyörű, élettel teli nővel, aki minden jel szerint erősen vonzódik hozzá szexuálisan, ő pedig... akarja, de nem képes. Pedig kívánja. Csakhogy nem sok mindent tud tenni az ügy érdekében. Eszébe jutott az a nővér, az a kézimunka, amelyet nem akart, és úgy érezte, ez egy kegyetlen vicc, hogy a probléma ilyen körülmények között tért vissza: közte és a riporter között a szikrákra nem lehetett csak csókolózással válaszolni. Ahogy simogatással, dörgölődzéssel vagy meztelen összesi- mulással sem. A sír két ellentétes felén álltak: a nő az élők oldalán, ő pedig a temetőben. Valami ok miatt ettől még elkeseredettebben kívánta. És hirtelen tisztán emlékezett rá, hogy a múltban bárkit megszerzett, akit akart - és nem volt hiány önként jelentkezőkből. Ami persze nem jelenti azt, hogy törődött is azokkal a nőkkel. Mels azonban? Ő más volt. Vele más volt. De nem kaphatja meg úgy, ahogy kell... ezzel a testtel. - Mi a baj? - kérdezte Mels ismét. Nem akarta, hogy megtudja. Még akkor se, ha előbb- utóbb úgyis rájön. Szerette volna még egy ideig megőrizni azt az illúziót, hogy igazi férfi. Feltéve, hogy látja még valaha. - El sem hiszem, hogy ezt csináljuk - felelte kitérőn. Ami igaz volt. Sok
minden ebben a dologban... kezdve attól, hogy Heron sírján ébredt föl, a balesetig... valahogy nem volt helyes. Szinte olyan érzése támadt, mintha ezt mind előre eltervezték volna számára, mintha az emlékezetét szándékosan törölték volna ki. - Én sem - felelte Mels, és úgy nézett Matthias ajkára, mintha még többet akarna. Nem olyan nőnek tűnt, aki bárkivel bármikor összejön. Nem úgy öltözött, mint egy kurva, nem is úgy mozgott, és nem is úgy viselkedett. Olyan benyomást keltett, mint aki habozik, mégis készséges, mintha nagyon régen nem lett volna része ilyesmiben, és őszintén akarta volna, hogy megtörténjen. Mondd meg neki, hogy menjen el, gondolta magában. Az impotencián kívül nagyon sok más ok volt, amiért nem lett volna szabad együtt lenniük ma este. Vagy bármikor máskor. Ismét lefeküdt mellé, átkarolta a derekát, és magához húzta - de nem túl közel. És nem ért a csípőjéhez. Istenem, milyen jó illata volt! Az érzések mind ott voltak a testében, a vágy felforrósodott a medencéjében, a szívverése felgyorsult, a karja és a lába mintha erősebb lett volna, mint valaha. A farka azonban nem vett részt a játékban. De talán jobb is így, mert azt kell mondania neki, hogy... - Csinálhatok olyat, hogy jó legyen neked? - bukott ki belőle hirtelen. Na jó, ennek úgy kellett volna hangzania, hogy „viszlát". - Már megtetted. - Biztos vagyok benne, hogy tudok ennél jobbat is. - Távol álljon tőlem, hogy a tökéletesség útjába álljak. Matthias lehajolt, ismét megcsókolta, és arra gondolt, vajon hogy nézne ki a pólója nélkül, a melltartó nélkül, miközben a melle felkészül a szája érintésére, hasának sima bőre pedig elvezeti egy egészen más helyre. Hihetetlenül jó volt. Minden. Ugyanakkor újdonság is - de nem azért, mert még sohasem volt Melsszel előtte. Úgy érezte, mintha soha senkivel nem lett volna azelőtt. Na persze, ami az emlékezetét illette... nem is volt előtte senki... A semmiből hirtelen egy kép bukkant fel. Ő és egy nő - egy sötét bőrű nő - a fal mellett állva. A keze a nő torkán volt, aki átkulcsolta a derekát a lábával, miközben ő őrült módon döngette... Matthias elhúzódott. Ezután egymás után képek villantak fel előtte kronológiai sorrendben: minden nő, akivel valaha dolga volt - fiatal lányok, amikor még ő is fiatal volt; idősebbek, zamatosabbak, ahogy egyre idősebb lett; aztán egy sor ingerült, agresszív nő. Látta magát velük, a teste erős volt és egészséges, az érzelmei
tiszták és egyszerűek, a szíve pedig hideg, mint a kő. Látta őket meztelenül vagy félig levetkőzve, fegyverrel vagy anélkül, ahogy alatta vonaglanak és élveznek. - Mire emlékszel? - kérdezte Mels távoli hangon. Matthias kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, ez a sok név és arc azonban olyan elsöprő áradattal rohanta meg, hogy megbénította a neuronjait, és szinte elvesztette az eszméletét is. Amikor véget ért a roham, érezte, hogy valaki lefekteti az ágyra, és már nem ő irányít. Fölemelte a kezét, majd nagyot káromkodva megfogta a fejét. - Hívom az orvost... Matthias hirtelen elkapta a csuklóját. - Ne! Jól vagyok... - Egy fenét! - Csak adj egy percet! Matthias kis felszínes levegőket vett, és elhatározta, hogy nem harcol ellene. Ez volt a megoldás: az emlékek így már nem durván csapódtak az agyába, csak áthaladtak rajta, az emlékezés ereje jelentősen lecsökkent. Legalábbis... a végéig. Az utolsó kép őt ábrázolta és egy... szörnyeteget? Biztos csak rémálom volt... de, ó, istenem, az a nő visszataszító volt, és magával vitte egyfajta börtönbe, egy hosszú, fekete kút mélyére, hogy az övé legyen... A rémület úgy hasított belé, mintha áramütés érné, és úgy megvonaglott, hogy az egész teste összerándult. De továbbra is fogta Mels csuklóját, hogy biztos legyen benne, a nő vele van, és nem a telefonon tárcsázik. - Kérlek! - hallotta a hangját. - Nem kell... orvos... már csökken... Végül elengedte a kezét, levette a napszemüveget az arcáról, és megdörzsölte a szemét. - Az ember azt gondolná, hogy amikor visszatérnek az emlékek, az egy lassú és könnyű folyamat. - Kérlek, hívhatok végre orvosi segítséget? - A nő fölemelt egy mappát, és Matthias arca elé vitte. - Látod? A szálloda szolgáltatásai között szerepel, hogy saját ügyeletes orvosuk van. - Nem! Hidd el, hogy jól vagyok. Csak túl sok volt ez egyszerre. Azt hiszem, magától értődőnek vesszük, milyen sok emlék rejtőzik egyszerre a fejünkben. - Megkopogtatta a koponyáját. - Nagyon sok itt az információ. - Milyen fajtáról beszélünk? Matthias elfordította a tekintetét. - Nos, maradjunk annyiban, hogy már nem vagyok szűz. - Ó.
Ezután kissé kínossá vált a csönd. Majd Mels megköszörülte a torkát. - Tudod, mit, azt hiszem, mennem kell. - jól van. Felállt az ágyról, fogta a kabátját, és fölvette. - Mielőtt elmegyek... - Odament Matthias mellé, és leírt valamit az éjjeliszekrényen lévő kis cédulára. - Itt van a mobilom száma... Ekkor megcsörrent valami a zsebében. - Kellett neked az ördögöt a falra festeni - motyogta Matthias, és figyelte, hogy a nő előbb befejezi a hétjegyű számot, csak azután veszi fel a telefonját. - Halló? - A hangja pattogó és semleges volt. Matthias- nak tetszett ez a váltás, hogy ilyen gyorsan össze tudja szedni magát. Na persze, nem ez volt az egyetlen, amit kedvelt benne. Mels a homlokát ráncolta. - Hol történt? És tudjuk, hogy kicsoda? Hogy halt meg... Tényleg? Igen, azonnal megyek. Nálam van Tony kocsija... Igen. - Azzal letette, és megfogta a táskáját. - Mennem kell. - Akadt valami hivatalos sztori? - Úgy tűnik, a főnököm meggondolta magát. Kiküldött egy bűntény színhelyére. - Nem ismeri el a képességeidet? - Azt a fajtát nem, amit szeretném, hogy észrevegyen. - Mels megtorpant az ajtóban. - Biztos vagy benne, hogy jól vagy? - Te mindig ilyen szent voltál? - kérdezte Matthias halkan. - Addig nem, amíg nem találkoztam veled. Amikor már éppen kiment az ajtón, Matthias utánaszólt: - Mels! A nő hátranézett a válla fölött, a mennyezeti lámpa fénye az arcára esett. Amikor a tekintetük találkozott, Matthias legszívesebben elcserélt volna minden egyes nőt, akivel valaha dolga volt arra a lehetőségre, hogy csak egyetlen éjszakát Melsszel tölthessen. Ebből nem jövök ki élve, gondolta. Vagyis ha legközelebb lehetősége adódik, hogy megcsókolja, nem fog megállni. És ki tudja, talán a második próbálkozásra sikerülni fog. Feltéve, hogy nem kerül elő egy második rész az „életem legfontosabb eseményei” című DVD-ből. - Csatold be a biztonsági övét! - utasította halkan. - Te pedig hívj egy átkozott orvost! ~ vágott vissza Mels halvány mosollyal. Amikor becsukódott mögötte az ajtó, Matthias halkan káromkodott. Aztán arra gondolt, milyen érzés volt megcsókolni. Lenézett az ágyékára, és azt kívánta, bárcsak újra teljes ember lenne.
18. fejezet A MARRIOTT HOTEL ELŐCSARNOKÁBAN lévő bár az eredeti tulajdonostól kapta a nevét: valami, valami Sasseman. Legalábbis ezt mondta a pincérnő Adriannek fátyolos, „gyere ide" hangon, miközben fölvette az ő és lim sörrendelését. Ezenkívül arra is volt gondja, hogy leejtse a tollát, hogy le kelljen hajolnia érte, majd úgy sétált el, mint akinek a csípőjét mostanában olajozták meg, csak némileg túlzásba vitték. Na persze, a szálloda vendégköre leginkább kéjenc üzletemberekből állt, akik valószínűleg a Viagra-csapatban játszottak, a pincérnő pedig egy vonzó, húsz év körüli bige volt. Amikor még Eddie is velük volt, Adrian gondolkodás nélkül megdöntötte volna. Most azonban? Egyáltalán nem hozta lázba a dolog. A boksz, ahol ő és Jim ült, puha műbőrrel volt bevonva, amely minden alkalommal, ha az ember megmozdult, olyan hangot adott ki, mint egy pukipárna. Nekik azonban tökéletesen megfelelt, mert a bár ajtaján keresztül kiláttak az előcsarnokba. Senki sem mehetett el, vagy jöhetett anélkül, hogy ne vették volna észre. Habár Jim radarját tekintve még akkor is tudták volna, hol van Matthias és a nő, ha a hátsó parkolóban dekkoltak volna: az angyal szándékosan megérintette mindkettőjükét, és most még Adrian is érezte a nyomkövető varázslatot a hotel emeletein keresztül. Hat szinttel feljebb voltak, közel egymáshoz. Vajon mit csinálhatnak? Biztosan kártyáznak. Ja, persze. Miközben a percek lassan vánszorogtak, és egy teljes órát tettek ki, csupán a bárban iszogató vendégek halk beszélgetése törte meg a csöndet. A sör, amit rendeltek, már a vacsorájuk lett. Az idő... végtelennek tűnt. Istenem, a halhatatlanság súlyos teher, ha az embert nem érdekli semmi. Nem volt egyebe, csak az idő. A végeláthatatlan, ásító órák, amelyek tompa fogukkal folyamatosan rágcsálták, élve elfogyasztották, még akkor is, ha a teste sértetlen maradt. Nos, micsoda kibaszottul jó a társaság ma este! A hangulata akkor sem javult, amikor ránézett a kezére. A zuhanyzás óta nem jelent meg újra a fekete folt, mégis minden percben azon kapta magát, hogy azt ellenőrzi, nem jött-e vissza. Mostanáig nem, csupán ez a síri hangulat mérgezte meg a kedvét. Szabályosan úgy érezte, mintha a teste kiürült volna, és belül nem maradt volna más, csak a bordái és köztük a nagy semmi... - A nő lefelé tart - szólalt meg Jim, és felhajtotta az utolsó korty langyos sört, amelyet régóta a kezében szorongatott. - Kijött a szobából.
Adrian nem itta meg a sajátja maradékát. Már az elején sem ízlett neki, habár a Coors Lightnál jobb volt. - Maradj vele! - utasította Jim, miközben kisétált az előcsarnokba. Nem akarom, hogy egyedül legyen. - Nem Matthias a lélek? - De, azt hiszem, igen. És feltéve, hogy így van, a nő a kulcs hozzá. - Biztos vagy benne? - Láttam, hogy néz rá. Ennél többet nem is kell tudnom. Jim a riporternő irányába bökött a fejével, aki ekkor lépett ki az előcsarnok liftjéből. - Tapadj rá, én pedig megvárom, hogy Devina felbukkan-e itt. Adriannek semmi kedve nem volt a barátnőt követni. I egszívesebben ő várta volna meg a démont. Szeretett volna szemtől szemben állni vele és azon imádkozni, hogy süssön el egy újabb poént Eddie-ről, hogy megmutathassa, mennyire nincs már hatással rá. Aztán szeretne a szemébe nézni, miközben az ördögön csalódottság lesz úrrá, és arra kényszerül, hogy fizikailag is megtámadja. Ha pedig erre sor kerül, akkor game overig megy. A végsőkig küzd majd, és úgy bukik el, mint egy harcos. A szuka kétségtelenül le fogja győzni, de milyen nagy elégtétel lesz, hogy közben leszaggathat róla néhány kiló húst! Nem is beszélve arról a tudatról, hogy mindennek vége szakad. - Adrian? Hallasz, haver? - Itt akarok maradni. - Én pedig azt akarom, hogy a nőt kövesd. Életben kell maradnia, hogy befolyásolhassa Matthiast. Ha Devina meg- neszeli ezt a kapcsolatot közöttük, a nő hamarosan a Hud- son tetején fog lebegni... vagy még rosszabb. Miközben Jim őt nézte, a ki nem mondott szavakban ott rejtőzött a logika: a legerősebbnek kellett szembenéznie a démonnal, és jelen pillanatban ez nem ő volt. És nem azért, mert nem tudott olyan trükköket, mint a másik angyal. - Győzni akarsz? - kérdezte Jim halkan. - Vagy azt akarod, hogy elbasszuk? Adrian káromkodott egyet, aztán elfordult, és a hagyományos módon eredt a nő után, mert túl kockázatos lett volna ennyi figyelő tekintet előtt láthatatlanná válnia. Miközben Matthias csaja a garázsba vezető lifthez igyekezett, úgy lépkedett, mint akinek fontos dolga van. Adrian irigyelte ezt a céltudatosságot. Mint később kiderült, a kocsiját már nem annyira. A tragacsnak volt motorja és teteje - ezeken kívül azonban nem sok említésre méltó jó tulajdonsággal rendelkezett. Ad csak a móka kedvéért láthatatlanná válva beült a hátsó ülésre - de
kiderült, hogy olyan régi újságokra és magazinokra telepedett, amelyeket még a kongresszusi könyvtár is megirigyelt volna. A jó hír az volt, hogy a nő pontosan ezt a pillanatot választotta arra, hogy beindítsa a motort... Ám még így is meghallotta a hangot, amikor Adrian láthatatlan feneke ránehezedett a megszámlálhatatlanul sok sajtótermékre. Hátrafordult, és a hátsó ülésre meredt, amelyen az angyal ült, aki udvariasan még integetett is neki, habár a nő úgy tudta, hogy egyedül van az átkozott kocsiban. - Kezdek megőrülni - motyogta Mels magában, majd sebességbe tette a váltót, és elindult, jól vezetett. Nem sajnálta a gázt, és jól választotta meg az útvonalat. A belváros nyugati részére hajtottak egy olyan motelhez, amely csak egy fokkal volt jobb, mint egy kutyaól. Miután kiszálltak - Adrian továbbra is láthatatlanul, a nő pedig továbbra is céltudatosan csatlakoztak egy csapat zsaruhoz és riporterhez, akik a bal oldali szobát figyelték... Az angyal a homlokát ráncolta, és ezúttal alaposabban is szemügyre vette a helyszínt. Miközben a rábízott nő megállt a sárga szalaggal jelzett kordon mellett álló rendőröknél, ő átsuhant a laza határvonalon, és az ajtónál csapatba tömörülő emberek közé sietett. Mi a franc, gondolta magában. Az egész helyet belengte Devina visszamaradt bűze. Olyan erősen lehetett érezni, mintha egy kukásautó betolatott volna a szobába, és lerakott volna a közepére egy nagy halom trágyát. Adrian belépett a szobába, és be kellett fognia az orrát, hogy ne hányja el magát a szagtól. Amit persze az emberek nem éreztek. Helló, halott lány! Négy-öt zsaru mögött a holttest tisztán látható volt a für- ilöszobaajtón keresztül: fehér láb, tetoválás a combon, a testén elcsavarodott ruha, mintha küzdött volna. A torkát elvágták, a vér eláztatott valami fényes ruhadarabot, amelyet nyilvánvalóan pólónak tekintett, és lecsorgott a törött járólapra is, amelyen feküdt. Szőke volt - a L’Oréalnak köszönhetően: a hajfesték doboza és kellékei még mindig ott hevertek a pulton, a szemétben pedig lila foltos kesztyűt látott. A nő haja ki volt egyenesítve, bizonyára mert megszárította és kifésülte. A hajkefe tüskéi között alul barna hajszálak voltak, a tetején pedig szőkék. - Devina, te átkozott! - szitkozódott Adrian. - Megjött már a fényképész? - dörrent a jelenlévőkre egy fáradt férfi. A rendőrök egymásra néztek, mintha nem akarnának rossz hírt közölni. - Még nem, de la Cruz nyomozó - felelte valaki. - Az a nő az agyamra megy - dörmögte a férfi, majd elővette a mobilját, és járkálni kezdett.
Az egyenruhások a nyomozó köré gyűltek, mintha tanúi akarnának lenni annak, hogy leteremti a fényképészt. Adrian kihasználta az alkalmat, és észrevétlenül besurrant a fürdőszobába, majd leguggolt a holttest mellé. Remélte, hogy nem talál semmit, amikor felhajtja a véráztatta blúz alját. - Jaj, ne már! - A holttest hasán, a csillogó anyag alatti fehér bőrön keresztbe-kasba jelek és rúnák voltak láthatók. Nem a halott nőnek szóltak, vagy a férfiaknak és nőknek, akik megtalálták, de még csak nem is a családnak, amelyik gyászolta. Ez üzenet volt Devinától. Adrian pedig gondoskodni fog róla, hogy Jim soha ne lássa meg. Vetett egy pillantást a nyomozó köré gyűlt zsarukra, hogy megnézze, tart-e még a telefonos műsor, mert úgy zavartalanul tevékenykedhetett. Aztán a tenyerét a jelekkel teleírt has fölé tartotta, és le-fel mozgatta. Szerencsére a sejtek között maradt még némi élet, az eltávolítás azonban így is nagyon lassan ment. - ...jöjjön ide azonnal! - parancsolta a nyomozó dühösen. - Különben én magam fogok fényképezni. Tizenöt perce van, hogy ideérjen a helyszínre... Adrian olyan erősen koncentrált, hogy a homlokát ráncolta, minden erejét erre a mutatványra összpontosította. A rúnákat körülbelül fél centi mélyen vésték a húsba, és mivel durván írottak voltak, valószínűleg vagy egy tompa késsel csinálták... vagy ami valószínűbb, egy karommal. - Gyerünk... gyerünk már... - Hátrapillantott a válla fölött. A közjáték véget ért, a nyomozó elindult vissza. Adrian elvette a kezét, és talpra ugrott - ám ekkor eszébe jutott, hogy még mindig láthatatlan. - Ki nyúlt a holttesthez? - csattant fel a nyomozó. - Ki érintette meg ezt a kibaszott testet? A francba! A nő pólója felhúzva maradt. A melle alatt volt, korántsem ott, ahol korábban. A bőre pedig természetellenesen piroslott, ami nemcsak az etnikai hovatartozása miatt volt furcsa, de a halál folyamatát tekintve is. Mégis, Adriannek sikerült elérnie a célját, amely sokkal fontosabb volt, mint az, hogy az emberek esetleg valami megmagyarázhatatlan dologgal találják szembe magukat. Mi a francot játszik Devina ezúttal? - Az a szuka - sziszegte Adrian, miközben kisétált - fizetni fog. *** Jimnek halálosan elege volt abból, hogy az embereket figyelje az előcsarnokban, mégis ott maradt, miközben leszállt az éjszaka: Matthias még mindig a szobájában tartózkodott, ami azt
jelentette, hogy jimnek semmi más dolga nem akadt, mint szorgalmasan várni. Egy ügynöknek ez tette ki az élete nagy részét: a végtelennek tűnő tétlenség, amelyet csak nagy ritkán szakított meg egy-két másodpercnyi élet-halál sztepptánc. A rohadt életbe, tisztára olyan volt, mint a régi szép időkben - amelyik nem is volt olyan szép, és nem tűnt olyan réginek sem, mert most nem csak Matthias történetén töprengett. Amióta ez az új munka - hogy angyal lett - berobbant az életébe, és átvette az irányítást, úgy tűnt, mintha minden, amit azelőtt csinált, megszűnt volna... De természetesen nem ez az igazság. A hatásos figyelemelterelés csak az amnézia egyik formája; nem azt jelenti, hogy előtte nem történt semmi... Fölnézett a magas mennyezetre, és a homlokát ráncolta. Matthias elindult. Másfél perc múlva kinyílt a lift ajtaja, és a férfi kilépett az előcsarnokba. A botjára támaszkodva járt, a napszemüveget most is viselte, pedig éjszaka volt. Körülötte az emberek mind felfigyeltek rá - na persze, ez mindig is így volt, mintha a lényéből sugárzó erő az áldottan gyanútlanok tekintetét is magára vonzotta volna. Jim láthatóvá tette magát, és egykori főnöke elé lépett. - Késő esti találkozó? A napszemüveg hirtelen felé fordult, de ennél több reakció nem látszott a tulajdonosán. - A bébiszitterem lettél? - Igen, de nem fizetnek eleget érte. - Jim a főbejárat forgóajtaja felé bökött a fejével, és azt kérdezte. - Mész valahová? - Nem, csak friss levegőre van szükségem. Úgy érzem magam, mintha... - Matthias beletúrt a hajába - be lennék zárva. Képtelen vagyok tovább bámulni azt a négy falat... Mi van? Miért nézel így rám? Mielőtt Jim kitalálhatott volna valami hazugságot, azt felelte: - Annyival emberibb vagy most. - Ez meg mi a francot akar jelenteni? Jim megvonta a vállát. - Nem számít. Nem bánod, ha veled tartok? - Van más választásom? - Bármikor megpróbálhatsz elszaladni előlem. - Nem szép dolog gúnyt űzni a bénákból. - Mutass egyet! Matthias röviden fölnevetett. - Hát jó. Gyere, ha akarsz. Odakint az évszakra nem jellemzően meleg volt az idő, vastag köd telepedett a környékre, a pára a felhők és a föld között lebegett, mintha
nem tudná eldönteni, hogy zápor legyen-e belőle, vagy sem. Jim elővette a cigijét, és rágyújtott, majd kifújta a füstöt. A köd, a cigarettafüst és a járdán kopogó lépteik hangja olyan volt, mint egy megelevenedett krimi... amely még inkább igaznak tűnt, amikor odaértek egy csapat férfihoz, akik a járdán sétáltak... vagyis inkább vonultak. Mi a franc? A fekete bőrruhába öltözött hat gazember első látásra gótnak tűnt... kivéve, hogy alakzatba rendeződve meneteltek a vezetőjük mögött, akiről lerítt, hogy profi katona. Amikor elhaladtak mellettük, Matthias és Jim oldalra húzódott, a csapat vezére pedig rájuk nézett. Nagyon csúnya fickó volt, a tekintetéből pedig csak úgy sugárzott az agresszió. Huh... Jim a régi életében toborzásra alkalmas jelölteknek tekintette volna őket. Úgy néztek ki, mint akik bárkit és bármit képesek megölni, aki az útjukba áll. Különösen a vezetőjük. De ő már nem olyan volt, mint régen. És remélhetőleg Matthias sem. - Eszembe jutott valami - szólalt meg egykori főnöke, miután az utca ismét az övék lett. - Micsoda? - Csak személyes dolgok. Semmi olyan, ami érdekelne. Amikor a csönd kezdett olyan sűrűvé válni, mint a köd, |im szívott még egyet a cigijéből, aztán, miközben kifújta a füstöt, azt kérdezte: - Arra vársz, hogy én töltsem ki az űrt? - Te akartál velem jönni. Legalább tedd hasznossá magad! - És én még azt hittem, hogy vonzó vagyok. - Csak nem nekem, haver. - Amikor jim nem tett újabb megjegyzést, Matthias ránézett. - Gondoltam rád. - Remélem, nem romantikus értelemben. - Nem, a nőket szerettem. Nagyon. - Szeretted? Matthias megállt, és szembefordult vele. - Azt szeretném tudni, hogy... A háztömb másik oldalán egy alak lépett a járdára, de olyan lazán, mint akit kiképeztek az orvtámadásra. A rájuk szegeződő pisztoly nem adott ki hangot. Jim csak a pillanatnyi villanást látta, amikor a golyó kilökődött a hangtompító csövéből. Nagyot káromkodva berántotta Matthiast egy sikátorba, és száz kilójának lendületével lerántotta a földre. Kettőjük teste lassított felvételként, párhuzamosan zuhant a föld felé. Az esés közben tökéletesen egyszerre kapták elő a fegyverüket, a csövét a támadóra irányították, és meghúzták a ravaszt. Amikor a hangtompítóból kiszakadt
a golyó, Jim úgy fordult, hogy ő érkezzen először a nedves aszfaltra, és Matthias ráessen, mint egy matracra. Nem volt idő szórakozásra, de nem kellett megmondania egykori főnökének, hogy mit csináljon... Matthias nyilvánvalóan nemcsak a kefélésekre emlékezett a múltjából. Egy pillanat alatt talpra szökkent, és fedezékbe futott egy furgon mögé, amely három méterre állt tőlük... Újabb lövések dördültek, a golyók visszapattantak a járdáról, az autó sárvédőjéről, a kerékdobról. A támadó követte őket, és miközben egyre közelebb és közelebb araszolt, mindvégig az árnyékban maradt. Ez a fajta lopakodás árulkodó jel volt. A férfi hang nélkül közeledett, és nem csak azért, mert ugyanazt a típusú hangtompítós, automata fegyvert tartotta a kezében, mint Jim. Nem hallatszott a lépése, a levegővétele: képzett gyilkos volt, aki azt csinálta, amihez a legjobban értett. A különleges egység küldte, gondolta Jim. Más nem lehetett. Újabb káromkodás után körülnézett, mik a lehetőségei. A furgon nem nyújtott jó fedezéket, mert üzemanyagtartály volt benne. A saját határait ismerte, tudta, mi mindent képes túlélni, abban viszont nem volt biztos, hogy Matthias hol helyezkedik el az érinthetetlenség spektrumán. És talán nem az volt a legjobb módszer ennek kiderítésére, hogy egy gombafelhő száll föl a fedezékük fölé. Megragadta egykori főnöke karját, és segített neki elszaladni a furgon mellett. A szerencse az ő oldalukon állt, ugyanis a kocsi a szálloda hátsó bejáratánál parkolt: egy csúnya acélajtó állt a téglafal közepén. Jim megragadta a kilincset, és lenyomta. Zárva volt. Naná. De attól még nem fog ki rajta. Egy energialöketet küldött a fémre, és kinyitotta a zárszerkezetet, majd a vállát nekivetve megnyomta a vastag acélajtót. A bejárat nyikorogva kinyílt, Matthias pedig megdermedt. A reakciója olyan gyors volt, mintha arra is kiképezték volna, hogy elviselje a félelmet. Jim behúzta magával, és a hátuk mögött becsukta az ajtót. Nekitámasztotta Matthiast a falnak, majd egy újabb - ezúttal hosszabb és erősebb - energialökettel ismét összeforrasztotta az ajtót, hogy egy kis időt nyerjenek. A trükk sikerült, és mivel egykori főnöke el volt foglalva azzal, hogy a pisztolyát vizsgálja, így nem vette észre a bűvös kézmozdulatot. Egyik kezében a fegyverét tartotta, a másikban a botját, és ismét ura volt önmagának. - Erre! - kiáltotta aztán, mintha ő lenne a főnök. - Kell lennie egy kijáratnak. Jim nem állt le vitatkozni, inkább elindult, és Matthias hóna alá nyúlva húzta ismét előre. Miközben így siettek, hátra- hátrapillantott a válla
fölött. Nem volt nehéz kitalálni, ki a célpont. Matthias, a különleges egység egykori főnöke „meghalt”. A bevett szokás az volt, hogy valakinek személyesen is azonosítania kellett a holttestet, de mivel Isaac Rothe szabadult meg a maradványoktól, senki sem tudta ezt megtenni. Aztán valahogy rájöttek, hogy Matthias él, és Caldwellben van. Talán Devinának volt egy beépített „embere" a szervezetben? - Becsuktad mögöttünk az ajtót? - nyögte Matthias. - Igen. - De nagy az esélye, hogy az ügynöknek van... A robbanás csak egy pillanatig tartott, és nagyon kis fényt árasztott. Aztán ismét felhangzott a nyikorgás, és az ügynök is belépett a folyosóra. Jim és Matthias előtt nem volt ajtó. Sem fedezék. Csak egyenes, üres folyosó, ameddig elláttak. Mintha kettőjüknek egy rugóra működött volna az agya, egyszerre fordultak meg, és húzták meg a ravaszt. Kilőttek minden golyót, ami csak volt a pisztolyukban. A lövedékek visszapattantak a falról, miközben az ügynök is tüzelt rájuk. Egyértelmű volt, hogy Jim maga mögé utasítja Matthiast, és a saját testét használja pajzsként. Egy-két golyó eltalálta, ami kellemetlenül csípte, de nem ölte meg, és igazából még csak föl sem keltette a figyelmét. Aztán neki és Matthiasnak kiürült a tára. Ahogy az ügynöknek is. Egy pillanatnyi csönd következett, amely egyértelműen az „ÚJRATÖLTÉS IDEJE” volt, és Jimnek nem maradt más választása, mint ismét futásnak eredni. A védővarázslatok remekül működtek Devina lényei ellen; a Remington- féle ólommérgezéssel szemben azonban csekély volt a hatékonyságuk. A testével védte Matthiast, és az egyik falhoz húzódva szaladtak. Miközben elmentek egy csapat tárgyaló- szék mellett, Matthias segített, ahogy tudott... ám az alteste sérülése miatt szerencsésebb lett volna, ha egy helyben marad, és Jim inkább ölben viszi. Nem mintha lett volna idejük megvitatni a holtsúly-pro- tokollt. Már három métert haladtak, amikor Jim rájött, hogy nem tüzelnek rájuk. Egy profinak semmiképpen sem tartott ilyen sokáig, hogy kicserélje a tárat. Mi a franc... Ebben a pillanatban megérezte Devina jelenlétét, olyan biztosan, mintha egy árnyék suhant volna át a saját sírja fölött. Kurva jó.
19. fejezet UGYAN MÁR, MONTY, MONDJ VÉGRE VALAMIT! A többi riportertől eltérően Mels nem zsúfolódott a nyitott szoba elé húzott rendőrségi kordonhoz. A túlsó végen állt a ködben, amely régi barátjával, Montyval, a Fecsegővei együtt érkezett. Monty rendes zsaru volt, igazán hasznossá azonban az egója tette. Imádott ugyanis információt megosztani, csupán azért, hogy megmutassa, mi mindent tud. Ez pedig nagyon kapóra jött Melsnek. A mai este azonban egy kicsit más volt, mert ezúttal a saját sztorijának bizonyult az eset, nem valaki másnak gyűjtött információt. Áthajolt a szalag fölött. - Tudom, hogy tudod, mi folyik itt. Monty feljebb húzta a nadrágját deréktájon kiöblösödő hordóján, majd hátrasimította zselézett haját. Mintha egy másik korszakból lépett volna elő. Tükörkopasz fejjel, a szájában nyalókát tartva Kojak huszonegyedik századi kiadása lehetett volna. - Igen, én értem ide először. Csak hogy tudd, legeslegelő- ször. Csupán egy probléma volt Montyval: megdolgoztatta az embert az információért. - Mikor jöttél ki? - Két órával ezelőtt. A motel tulajdonosa hívta a rendőrséget, és én vettem föl a kagylót. A fickó, aki kivette a szobát, csak egy órára kérte úgy öt körül, a recepciós azonban nem vette észre, hogy kilencig senki sem jelentkezett ki. Bekopogtam az ajtón, de nem kaptam választ. A tulajdonos kinyi totta a saját kulcsával, és íme! - Szerinted mi történt? - Fontos volt, hogy a kérdés egyes szám második személyben hangozzék el. - A nő közismert prostituált volt, ezért három lehetséges gyanúsított van. A kis szünet után Mels megadta a választ, ahogy Monty elvárta. - Strici, ügyfél, féltékeny barát. - Nem rossz. Nem rossz. - Megint feljebb húzta a nadrág- ja derekát. Nincs erőszakos behatolásra utaló jel, habár ;i nő láthatóan harcolt, mivel a ruhája összevissza áll a testén. De azért nem minden kék utca itt. „A kék utca" egy folyosóra utalt a caldwelli rendőrségen, ahol a zsaruk több évtizeden keresztül vezették végig az el követőket a központba, hogy nyilvántartásba vegyék őket. Idővel a kifejezés szállóigévé vált, és azt jelentette, hogy a bűnözőkkel kapcsolatban nincs semmi szokatlan, semmi váratlan. - És mi a meglepő...
Monty közelebb hajolt hozzá, mintha államtitkot árulna el. - A nő befestette a haját. Valami okból ez is a randi része volt. Hosszú, szőke hajú lett. Aztán a fickó megölte. - Honnan tudod, hogy férfi volt? Monty olyan tekintetet vetett rá, amely azt sugallta, ,/>, ugyan már!” - És nem, nem mondhatom meg a nő nevét... Még nem hozzuk nyilvánosságra, mert először értesítjük a családot. De tudom kicsoda, és szerencséje, hogy az elmúlt két évben életben tudott maradni. Hosszú bűnlajstroma van, nemegy- v/er erőszakos esetekkel... amelyekben ő volt a kezdeményező fél. - Oké, nos, felhívsz, ha megtudsz valamit? Nem adom ki a forrásaimat... ismersz. - Igen, erre mindig vigyázol, de, már megbocsáss, nem sokszor jelenik meg a neved az újságban. Hé, összehozhatnál a kollégáddal, Tonyval. Általában neki adják az ilyen bulikat. libben a pillanatban Mels egyáltalán nem tisztelte az in- lormátorát, és nem azért, mert az orra alá dörgölte, hogy nem túl eredményes az újságnál. A fenébe, hiszen Monty nem rocksztár, ez pedig nem egy buli, és az isten szerelmére, hagyja már abba, hogy folyton feljebb húzza a nadrágját! Itt egy gyilkosság történt, és valakinek a lánya, testvére, talán barátnője vagy felesége a fürdőszoba padlóján hever. Legalább egy kicsit feszélyezve és némileg mocskosnak erezhetné magát, hogy így szolgáltat információt. Mert Mels ezt érezte. - Dick nekem adta a sztorit - jegyezte meg. - Tényleg? Hú, akkor kezdesz feltörni. És igen, felhívlak, leltéve, hogy kihagyod belőle a nevemet. - ígérem. - Később még beszélünk. - Monty oldalra biccentette a lejét, amivel jelezte, hogy elmehet. - És figyeld a telefonodat, vedd fel, ha hívlak... van egy megérzésem az üggyel kapcso- liitban. Mels feltartotta a mobilját. - Mindig nálam van. Amikor elfordult, fölemelte a kezét, és megdörzsölte a nyakát a tarkója alatt, mert felállt rajta a szőr. Körülnézett, de csak olyanokat látott, akiknek valami dolguk volt itt: zsarukat. Nyomozókat. Egy fényképészt, aki láthatóan dühösen közeledett a sárga rendőrségi szalaghoz. Ezenkívül volt két híradós stáb is a parkolóban, az egyik éppen most tudósított: vakítóan fényes lámpájuk megvilágította a sötét hajú riportert felvétel közben. Mels teljesen körbefordult a tengelye körül. Aztán ismét megdörzsölte a nyakát. Istenem, ez a köd hátborzongató! Rápillantott az órájára, aztán felnyitotta a telefonját, és tárcsázott. Amikor a vonal másik végén fölvették, a szája elé tette a tenyerét.
- Anya? Szia, én vagyok. Nézd, tudom, hogy azt mondtam, korán hazamegyek, de még mindig dolgozom. Tessék? Bocs, nem hallak... Oké, most már jó. Igen, én... Nem, nem, ne aggódj! A caldwelli rendőrség fele itt van velem... - Valószínűleg nem ez volt a legokosabb érv, amit mondhatott. - Nem, jól vagyok, anya. Igen, gyilkosság történt, de ez egy nagyon fontos eset, és Dick nekem adta a sztorit. Igen, ígérem. Oké... igen, jó. Nézd, mennem kell... mihelyt hazaérek, bekopogok hozzád. Miközben letette, biztos volt benne, hogy az még odébb lesz... és felkészült arra, hogy addig vár, ameddig csak szükséges. A holttestet le kell fényképezni, aztán jönnek a helyszínelők, és elvégzik a dolgukat, végül az áldozatot elszállítják. Addig akart maradni, amíg a rendőrség is összepakol, a híradósok hazamennek, és az összes riporter feladja. Odasétált Tony kocsijához, és küldött neki egy üzenetet, hogy nem törte össze az autóját... és hogy holnap meghívja ebédre, valamint reggel fél kilenckor, útban a szerkesztőség felé fölveszi. Ezután összehúzta magán a kabátját, és nekidőlt az autó első lökhárítójának. Hirtelen ismét megmerevedett, és a háta mögé pillantott. De semmit sem látott, csak az utcai lámpák világítottak a motel nagy parkolójának túlsó oldalán. Nem lopódzott a közelébe szatír, sőt, ami azt illeti, senki más sem. Akkor mi a fenéért érezte úgy, hogy valaki figyeli? Megmasszírozta a halántékát, és arra gondolt, vajon rá is .it ragadt-e Matthias üldözési mániája. Vagy inkább az zavar- l,i meg a fejét, ami azon az ágyon történt. Lehet, hogy a férfi a múltjára nem nagyon emlékezett, azt viszont nagyon is tudta, mit csináljon a szájával... Bizonyos szempontból alig tudta elhinni, mi történt. Soha nem volt az a fajta nő, aki belemegy az ilyen alkalmi kapcsolatokba, még a főiskolán sem csinált hasonlót - most viszont, ha Matthias nem állt volna meg, valószínűleg hagyta volna, hogy a dolgok menjenek a maguk természetes útján, és eljussanak a meztelen végkifejlethez. Meglepő. Különösen, hogy tudta, újra megtenné. Ha lehetősége nyílna rá. *** Matthias mozdulatlanná dermedve feküdt a Marriott Hotel alagsori folyosóján. Jim Heron teste beborította, mint valami takaró, ő pedig úgy érezte magát alatta, mint egy bokszoló. De nem mint Muhammad Ali vagy George Foreman. Sokkal inkább, mint az ő tohonya ellenfelük az edzésen, az a fickó, akit az igazi harcos péppé ver az edzőteremben,
mielőtt kiáll egy képességéhez méltó ellenféllel. A fegyvere üres tárral pihent a combja mellett, a mellkasa zihált, a feje szédült, és halálosan elfáradt a futástól. De úgy vélte, golyó nem találta el. Valaki mást viszont igen. Friss vér szaga csapta meg az orrát, és csöpögés hallatszott, mintha egy cső szivárogna... de valószínűleg nem a szálloda vízvezetékrendszeréből való. - Maradj itt! - utasította Jim. Mintha egy nyomorult kislány volna? - Baszd meg! Együtt sétáltak végig a folyosón a mozgásképtelenné tett támadóhoz, jim ment elöl, mert ő tudott gyorsabban haladni. Nem messze az ajtótól, amelyet betörtek, fekete, testre simuló ruhában egy férfi feküdt hanyatt, a szeme egy pontra szegeződve, tágra nyíltan meredt a túlvilágba. A torkát felhasították az álla alatt, az artériákat és a vénákat nemcsak bemetszették, hanem teljesen át is vágták. - Durva - motyogta Matthias, majd körülnézett, és azon gondolkozott, hogyan szabadulhatnának meg a hullától... és ki a fene lehetett a megmentőjük. Miközben a többféle holttesteltüntető technika előnyeit és hátrányait mérlegelte magában, halványan tudatában volt, hogy egyáltalán nem rendítette meg a haláleset, a holttest, vagy az, hogy kis híján lelőtték: ez is csak egy hétköznapi ügy volt számára, és semmi más nem foglalkoztatta közben, csak az, hogy a rendőrséget nehogy belekeverjék a dologba. így élt, döbbent rá. Ez volt az ő közege. A botjára támaszkodva leguggolt. Az egyik térde úgy recsegett, mint egy faág. - Van kocsid? - Itt nincs, de majd gondoskodom róla. Tégy meg egy szívességet, és... Matthias megfordította a holttestet, végigtapogatta, elvette a tartalék lőszerét, egy kést és még egy fegyvert. - Oké - szólalt meg Jim szárazon. - Én kimegyek, és megnézem, tiszta-e a terep. - Vagyis te sem tudod, ki lehetett az irgalmas szamaritánus? - Nem. Az acélajtó ismét megnyikordult, amikor Jim kinyitotta, és Matthias egy pillanatra megbénult a félelemtől. Egész testét megdermesztette a rémület. A tekintete körbefordult, árnyékokat keresett a sötét folyosón, amelyek bármelyik pillanatban rávethetik magukat. De semmi nem mozdult. Magában dörmögve ismét a férfira nézett, és felhúzta a pólóját. A
golyóálló mellényben látott egy golyót - ezek szerint Jim és ő nem fölöslegesen lőtték ki azt a sok töltényt. Mobiltelefont azonban nem talált. És feltéve, hogy Jimet nem golyózápor fogadta az épület előtt, úgy tűnt, a katonának nincs társa odakint. Matthias leült a sarkára, és felnézett az ajtóra. Középen, a zárszerkezet körül a robbanás megperzselődött helyét vette észre, ahol a halott támadójuk valamiféle kis zsebbombával felrobbantotta a zárat... Hirtelen visszaemlékezett arra, amikor ő tartott a kezében detonátort, látta magát, hogy egy pokolgépet fog a tenyerében. Ő maga készítette, az elektronika és a robbanóhatás kombinációja egy gondosan létrehozott menekülési stratégiát képviselt számára... Jim tévedett. Nem gyűlölte magát, vagy azt, amivé vált. Csak belefáradt abba, hogy kicsoda. Ami nem volt más, mint... A fejfájás elemi erővel tört rá, mintha az agya is képes lett volna úgy görcsbe rándulni, mint az izmai. A fájdalom tisztára törölte kognitív palatábláját, az emlékeit újra elzárta előle a gyötrelem. A francba, szeretett volna hozzáférni a rejtett dolgokhoz, de nem engedhette meg, hogy védtelen legyen itt, egy hulla mellett guggolva. Lenézett a halott arcára, és kényszerítette a gondolatait, hogy elkanyarodjanak az amnéziától. Figyelte, ahogy a fickó bőrének pirospozsgás színe fokozatosan eltűnik, és matt szürkeség veszi át a helyét. Miközben a halál folyamatát tanulmányozta, és semmi másra nem gondolt, csak erre, sikeresen visszahúzta magát a valóságba. - Ismerlek téged? - kérdezte a halottól. A tudata mélyén meg volt győződve róla, hogy igen. A támadó egy fiatal fehér férfi volt, vékony teste arról árulkodott, hogy nincs rajta fölösleges zsír, fehér bőre pedig azt sugallta, hogy többnyire éjszaka dolgozott. De persze hány millió húsz év körüli, fehér férfi él még a világon? Nem, gondolta, valahonnan ismeri ezt a kölyköt. Olyan érzése támadt, hogy ő maga választotta ki a gazembert. Vajon a toborzás volt a feladata? A hadsereg számára? Jim visszajött a folyosóra, becsukta az ajtót, és belülről nekitámaszkodott, majd karba tette a kezét a mellkasán, és olyan arcot vágott, mintha legszívesebben belebokszolna a falba. - Tiszta a levegő? - kérdezte Matthias. - Fogjuk rá. Hirtelen lyukakat vett észre Heron pólóján. - Még szerencse hogy rajtad is van mellény. - Tessék? Matthias a homlokát ráncolta. - Eltaláltak...
Ekkor az agya ismét felvillantott egy képet a múltból: ők ketten egy rozsdamentes acél helyiségben álltak, miközben egy hideg holttest feküdt közöttük az asztalon. Ő fölemelte a fegyverét, és meghúzta a ravaszt... a célpontja pedig ez az átkozott Heron volt. - Agyonlőttelek egy hullaházban - lehelte. - Egyenesen... a szíved közepébe lőttem.
20. fejezet MILYEN ROHADT JÓ IDŐZÍTÉS, gondolta Jim, amikor Matthias úgy bámult rá, mintha szarvat növesztett volna a homloka közepére. Most annyira nem volt alkalmas az idő arra, hogy visszatérjen az emlékezete: a különleges egység minden jel szerint Matthias után küldött valakit. Ez volt az egyetlen logikus magyarázat - habár igazából nem ez foglalkoztatta legjobban. Egyértelmű volt, hogy Devina mentette meg a bőrüket. Csak betoppant, nyiszált és távozott. És mivel a démon sohasem tett semmit, ami nem szolgálta a saját érdekeit, felmerült a kérdés, mennyiben volt ez a merényletkísérlet része a játéknak. Talán egyáltalán nem - elvégre ha befolyásolni akarta Matthiast a válaszútnál, életben kellett tartania addig, amíg el nem jön az a pillanat. Jim pedig nem védte valami jól a nyomorultat. - Lelőttelek... - ismételte Matthias. Jim egy fáradt, „akadj már le a témáról" üzenetű pillantást vetett rá. - Kitüntetést akarsz érte? Vehetek egyet az interneten. De mielőtt túl sokat agyainál rajta, erre találták ki a golyóálló mellényt, nem igaz? - Nem volt rajtad. - Matthias levette a napszemüvegét, és összehúzta a szemét. - Ahogy most sincs. 169 - Na jó, oké, nyilvános helyen vagyunk egy hullával, ami tele van a mi fegyverünkből kilőtt golyóval. Komolyan azt hiszed, most van itt az ideje annak, hogy cseverésszünk? - Ismerem őt - mutatott Matthias a támadójukra. - Csak nem tudom, honnan. - Nézd, én kiviszem a szemetet, te pedig, ha lennél olyan kedves, és visszavonszolnád a kibaszott segged a szobádba... - Mondd meg! Vagy nem megyek sehová. Egy futó pillanatra Jimnek eszébe jutott, miért gondolt mindig úgy a fickóra, hogy Matthias, a gazember. - Hát jó. A főnöke voltál. - És milyen főnök? Erre tényleg nem volt idejük. - Annyit mondhatok, hogy én nem kedveltelek. - Szóval, neked is a főnököd voltam? - Amikor Jim nem mondott többet, a fickó kivillantotta a fogsorát. - Mi a francért vagy a nyomomban? így vagy úgy, de össze fogom rakni a darabokat, és most kimondottan az agyamra mész. A fenébe! Nagyon is valószínűnek tűnt, hogy Matthias egy tapodtat sem mozdul innen, Devina viszont bármelyik pillanatban visszatérhetett -
vagy ami legalább ilyen rossz, megjelenhetnek akár a zsaruk vagy a szálloda biztonsági személyzetének tagjai is. - Hát jól van - felelte Jim mogorván. - Attól tartok, ha megtudod, a pokolra kerülsz. Ehhez mit szólsz? Matthias hátrahőkölt. - Nem tűnsz szentfazéknak. - Mert nem vagyok az. De befejezhetnénk már végre ezt a szarakodást, és munkához láthatnánk? Matthias nagy nehezen talpra állt, a vállára akasztotta a botját, és odament a halott fickó lábához. - Nem menekülhetsz el örökké a kérdés elől. - Mi a jó francot csinálsz? - Együtt intézzük el ezt... - Dehogyis... Sziréna hangja vetett véget a vitának, és mindketten az .íjtóra néztek. Ha szerencséjük van, a zsaruk továbbmennek, .1 vijjogás pedig távolról hallatszik, mert az egyenruhások csak elhaladnak itt, aztán folytatják is az útjukat tovább... Sajnos nem. Valaki bizonyára látott vagy hallott valamit, és hívta a 911-et. Amikor a sikátorban lefékezett egy kocsi, Jim legszívesebben a könnyebb utat választotta volna: Matthiast transzba ejti, eltünteti a hullát, és kitörli a zsaruk emlékeit, akik ebben a pillanatban elemlámpával a kézben szálltak ki a kocsiból. Sajnos azonban az elmetrükköt nehéz volt egyszerre több emberen alkalmazni. Ha pedig felgyújtja a hullát, pontosan elárulja a rendőrségnek, hogy hol volt előtte. Remélhetőleg a kék ruhás fiúk elvesztegetnek némi időt azzal, hogy átvizsgálják a sikátort. - Fogd be! - dörrent rá Matthiasra, azzal megfogta a derekát, és a vállára lódította, majd futásnak eredt a folyosón. - Eeeeez mooooost egy kiiiiiiibaszooooott viiiiiiiiiiiiicc...? A nyavalygás azonban hamarosan elnémult, vagy azért, mert Matthias elharapta a nyelvét a rázkódás miatt, vagy azért, mert agyvérzést kapott ettől a sokkoló helyzettől. Végül, hála istennek, elérték a száz kilométer hosszú folyosó végét, és Jimnek ezúttal nem kellett titokban kinyitnia a zárat. jim, vállán Matthiasszal berontott az ajtón... Ó, a francba! ... egyenesen a szálloda éttermének a konyhájába. A jó hír az volt, hogy úgy tűnt, a helyiség csak a reggeli és az ebéd felszolgálásakor üzemel, most pedig olyan kihalt volt, mint egy kísértetváros. A munkaasztal, a rozsdamentes acélpult tisztán csillogott, és várta a következő műszakot. De sajnos a behatolás megszólaltatta a riasztót, és minden sarokban piros fény villogott.
- Erre! - mondta Matthias, és egy szárnyas ajtóra mutatott, amelyben kerek kis ablakok voltak. - És tedd le a seggem! Jim letette egykori főnökét, és ismét elindultak. Elszaladtak egy focipálya nagyságú tűzhely előtt, valamint egy akkora mosogató mellett, amelyben akár egy elefántot is meg lehetett volna fürdetni. Miközben a piros kockás padlón kopogott a léptük, Jim körülnézett, nem látja-e valahol a riasztó vezérlőpaneljét. Valamiféle kapcsolótáblát. Természetesen nem tették közszemlére. Különben is, még ha ki is tudná kapcsolni, a jelet már elküldte. Átmentek egy lengőajtón, és az étkezőhelyiségbe érkeztek, ahol négyszögletes asztalok várták az éhes vendégeket, akik azonban csak hét óra múlva érkeznek meg pirítóst, és tojást falatozni... Az ólomüveg fal másik oldalán, amely elválasztotta az étkezőt az előcsarnoktól, három szaladó embert pillantottak meg: minden bizonnyal a szálloda biztonsági őreit. Jim és Matthias egyszerre nézett balra, ahol a mennyezetig érő függönyök széthúzva keretezték a régimódi, feltolható ablakok két oldalát. Nem volt kérdés. Az egyetlen kijárat felé vették az irányt, ahol még lehetett esélyük. Matthias javára legyen mondva, nem próbált hősködni, amikor odaértek. Megállt, és hagyta, hogy Jim kinyissa a zárat, majd megragadja a sárgaréz kilincset az ablak alján. Jim nem csupán a karja erejét vetette be, amikor felemelte az alsó ablakrészt. Belecsempészett még egy kis varázslatot is, mire az ablak egy reccsenéssel felemelkedett, mintha most szakadt volna el a frissen festett párkánytól. Lenéztek. Három és fél méter mélyen terült el alattuk a járda. - A rohadt életbe! - nyögött fel Matthias. - El kell kapnod. - Semmi gond. Jim egy összehangolt mozdulattal átlendült a párkányon, iiztán a gravitációra bízta magát. Szilárdan a talpára érkezett, majd felemelte a karját. Matthias kilépője sokkal nyersebbre sikeredett, a lába láthatóan nehezen hajlott térdből, ám a férfi nem volt ostoba. Megfogta az ablakot, és maga mögött ismét lehúzta, habár alig fért el a párkány külső oldalán. Ezután leugrott, és szabadesésben zuhant lefelé, fekete színű dzsekije laposan lebegett fölötte, mint egy lyukas ejtőernyő. Jim egy nyögéssel elkapta, és nem engedte, hogy a járdára essen. - Megtalálták a barátunkat - közölte Matthias, miközben leszállt az öléből. És valóban, az épület túlsó oldalán a zsaruk kinyitották az ajtót, és beléptek a folyosóra. Elemlámpájuk időnként megmegvillant a sikátorban, mintha körbepásztázták volna a vérző merénylő körülötti területet.
Ideje volt olajra lépni. Halkan és a lehető leggyorsabban sétálva mindketten az ellenkező irányba indultak. A különleges egységtől eltérően a caldwelli rendőrségnél az erősítés mindig része volt a játéknak. És igen, újra sziréna harsant fel az éjszakában. Körülbelül ötven méter múlva Jim és Matthias megállt a szálloda másik sarkánál, körülnéztek, aztán nyugodtan, angol hidegvérrel kiléptek a sikátorba. - Vedd le a napszemüveget! - figyelmeztette Jim, és végignézett a járdán. - Már levettem. Ekkor oldalra pillantott egykori főnökére. A férfi magasra emelte az állát, a tekintetét egyenesen előreszegezte. Az ajka résnyire szétnyílt, és úgy fújtatott, mint egy gőzmozdony, ezt azonban csak az vette észre, aki kimondottan kereste rajta a légszomj jeleit. Amennyire egy külső szemlélő meg tudta állapítani, csak két átlagos fickó járt arra, akik kijöttek sétálni, és fogalmuk sem volt semmiféle szokatlan dologról. Jimnek az a képtelen ötlete támadt, hogy megmondja Matthiasnak, milyen ügyesen viselkedett. Ami nevetséges volt. Mindkettőjüket ugyanaz az őrmester képezte ki, éveket töltöttek egymás mellett azzal, hogy kikerülési technikákat tökéletesítettek, és számtalan változatát eljátszották már ennek a konkrét helyzetnek is. Mire beléptek a szálloda előcsarnokába, Matthias légzése újra normális volt. Magától értetődött, hogy továbbra is itt marad. Most, a gyilkossági kísérlet után, amely nemcsak hogy kudarcba fulladt, de belekeveredtek a szervek is, a második próbálkozás már nehezebb és kockázatosabb lesz. Legalábbis az elkövetkező néhány nap során. Különben is egyszer már látta a konyhát. Micsoda profizmus! Nagy kár lenne nem megkóstolni a kaját is. *** Mels kitartása meghozta a gyümölcsét... szomorú módon. A híradósstábok éjfél után mentek el, és ekkor már a zsaruk száma is megfogyatkozott. Még Monty is előtte távozott. Végül már csak helyszínelők maradtak a motelben, két nyomozó és maga Mels. A rendőrségi sárga szalag egyre kisebb lett, ahogy a rendőrök elszéledtek, és Mels közelebb jutott a motelszobához, így, amikor elérkezett az ideje, hogy elszállítsák az áldozatot, tisztán látta a folyamatot. Két férfi bement egy fekete hullazsákkal, aztán mivel nagyon kicsi volt a fürdőszoba, ahol a nőt megölték, kihozták a halottat a szoba közepére, és ott tették be a zsákba.
Szegény lány! - Igen, szörnyű. Mels megpördült, nem is gondolta, hogy hangosan szólalt meg. Egy magas, ijesztő külsejű férfi állt mögötte, az a tipikus kemény fickó piercinggel az arcán és motoros bőrdzsekiben. Csakhogy olyan végtelen szomorúság sugárzott róla, hogy Mels azonnal megváltoztatta előítélettel teli véleményét. A férfi nem őt nézte, hanem a halott lányt, akinek élettelen végtagjait gondosan elrendezték a teste mellett, mielőtt a cipzárt összehúzták volna a vastag fekete zsákon. Mels visszafordította a tekintetét a jelenetre. - Nagyon sajnálom szegénynek az édesapját. - Ismeri? - Nem, de el tudom képzelni. Na persze, meglehet, hogy ,1 fickó egyáltalán nem is törődött vele, és ez is indokolhatta, hogy a lánya végül idáig jutott. Csak hát... egyszer ő is volt kislány. Biztosan ő is volt valamikor ártatlan. - Remélhetőleg. Mels kíváncsiságból ismét végignézett a férfin. - Maga is itt lakik, a motelben? - Nem, csak nézelődő vagyok. - A férfi kifújta a levegőt, és különös módon a legyőzöttség aurája lengte körül. - Istenem, gyűlölöm a halált. Abban a pillanatban Mels valami miatt az apjára gondolt. Őt is hullazsákban szállították el a baleset helyszínéről - miután fémvágó segítségével kiszabadították a vezetőülésből. Vajon a mennyországban van? És lenéz rájuk? Vagy a halál valóban olyan, mint amikor lekapcsolják a villanyt, leállítanak egy motort, kihúzzák a porszívót a konnektorból? Az élettelen tárgyak számára nincs túlvilág. Akkor miért gondolják az emberek, hogy az ő sorsuk más? - Mert az. Hátrapillantott a válla fölött, és félszegen elmosolyodott. - Nem akartam hangosan gondolkodni. - Semmi baj. - A férfi szintén elmosolyodott. - És nincs abban semmi rossz, ha az ember azt reméli, hogy a halottai megbékéltek, és van hite. Igazság szerint még jó is. Mels ismét a motelszobát nézte, és arra gondolt, milyen furcsa, hogy egy vadidegennel ilyen őszintén beszélget. - Csak szeretném biztosan tudni. - Ó, de hiszen maga riporter. Azonnal kifecsegné a titkot. Mels fölnevetett. - Mintha a mennyország és pokol titkos információ lenne! - Pontosan. Az embereket két dolog tudja rávenni arra, hogy valakihez kötődjenek: a hiány és az ismeretlen. Ha a szeretteink mindig
velünk lennének, természetesnek vennénk, hogy itt vannak, és ha biztosan tudnánk, hogy egy idő múlva újra együtt lehetünk velük, soha nem hiányoznának. Ez is része az isteni tervnek. Szóval, a fickó egy szentfazék. - Na igen. Hátraléptek, amikor a rendőrök megfogták a hullazsák fülét, és elindultak kifelé az áldozattal. Mels figyelte ezt a komor menetet, és már sejtette, miért neki adta Dick ezt a feladatot. Halott lány, hátborzongató helyszín, rossz hírű környék stb., stb., stb. A főnöke az a fajta seggfej volt, aki így fizetett vissza azért, hogy ismét kikosarazta. Az igazság pedig az volt, hogy Melst valóban megrázta a dolog, ahogy bárki mást is megrázott volna, akinek van lelkiismerete. Ennek ellenére el fogja végezni a munkát. Benézett az ajtón a szobába, és megszólította a rendőrök főnökét: - De la Cruz nyomozó? Kommentálná az esetet? A nyomozó feltekintett régimódi, Columbo-stílusú jegyzetfüzetéből. - Maga még mindig itt van, Carmichael? - Természetesen. - Az apja büszke lenne magára, tudja? - Köszönöm, nyomozó. De la Cruz odament hozzá, de még csak rá sem pillantott arra a hatalmas termetű férfira, aki Mels mellett állt. Ő már csak ilyen volt. Szinte semmi nem hatotta meg. - Még nincs mondanivalóm. Sajnálom. - Gyanúsított? - No comment. - Megszorította Mels vállát. - Üdvözlöm az édesanyját. - És mi a helyzet a hajszínével? A nyomozó egyszerűen legyintett egyet a válla fölött, és továbbment, beszállt egy sötétszürke autóba, majd kihajtott a parkolóból. Amikor az utolsó rendőr becsukta a szoba ajtaját, kulcsra zárta, és rátette a rendőrségi pecsétet, Mels a mögötte álló férfihoz fordult... Ő azonban már elment, mintha soha nem is lett volna ott. Furcsa. Miközben odakocogott Tony autójához, megesküdött volna rá, hogy még mindig követik, habár már senki sem volt a közelében. Az érzés elindulás után sem foszlott szerte, sőt, olyan méreteket öltött, hogy mármár azon gondolkozott, vajon az üldözési mániát nem lehet-e úgy elkapni, mint egy vírust. Matthias nagyon ideges volt, de talán nem alaptalanul. Neki azonban nem volt oka rá. A legrövidebb úton ment haza, és amikor ismét elhajtott a temető mellett, úgy döntött, tesz egy kis kitérőt. A ház, ahol végül megállt, egy olyan utcában helyezkedett el, ahol minden második garázs fölött két vidám lampion világított az ajtó két
oldalán. Ezen nem. Ez a bizonyos ház sötét volt kívül és belül, mint egy fekete lyuk a szomszédos, lakott otthonok mellett. Megfogta az autó kilincsét, hogy kiszálljon, és körülnézzen egy kicsit, benézzen az ablakon, és talán találjon egy garázsba vezető ajtót, amelyik nincs bezárva. Ahogy azonban hozzáért a kilincshez, halálos rémület lett úrrá rajta, mintha a korábbi „valaki figyel" érzés odáig fokozódott volna, hogy arra számított, mindjárt ráugrik egy igazi mumus a háta mögül, késsel a kezében. Várt egy pillanatot, hogy elmúljon a rossz érzés, hátha csak a szállodában elfogyasztott hamburger és a sült krumpli feküdte meg a gyomrát. Amikor azonban semmi sem változott, sebességbe tette az autót, és megfordult az utca közepén. Valószínűleg a köd volt az oka, amely még mindig a levegőben lebegett. Igen, az a sorozatgyilkos filmbe illő köd volt, amelytől az éjszaka még sötétebbnek és még veszélyesebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Amikor elindult, lezárta az ajtókat, és erősen megmarkolta a kormányt. Addig nem lazított a szorításon, amíg rá nem gördült a szülei házának ismerős kocsibejárójára. Tony autójának fényszórója megvilágította a házat, ahol felnőtt. Valami miatt az emeleti redőnyre pillantott, amely a hálószobája ablakán volt. Az apja megjavította, amikor Mels tízéves volt, mert egy vihar leszakította. Elővette fényes alumíniumlétráját, felcipelte a régi, nehéz faszerkezetet, az ereszcsatornán egyensúlyozta, majd újra felcsavarozta és helyrehozta. Mels tartotta a létrát, mert szeretett volna ő is részese lenni a dolgoknak. Nem aggódott amiatt, hogy az apja esetleg leesik. Aznap ő volt Superman. És igazság szerint mindennap. Eszébe jutott az az idegen a motelnél, az a piercinges hittérítő. Bizonyos emberekre vonatkozóan talán mégis igaza volt abban a hiány és biztonságérzet dologban. Nála azonban nem. Ha minden kétséget kizáróan tudta volna, hogy az apja jól van, talán ő maga is megtalálta volna a lelki békéjét. Különös, mostanáig nem is tudatosult benne, hogy szüksége van erre. Na persze, amióta meghalt... mindig gondosan ügyelt rá, hogy ne nézzen nagyon mélyen a dolgok mögé. Túl fájdalmas volt.
21. fejezet NEM SOKKAL HAJNALI ÖT ÓRA ELŐTT Jim Matthias szobájában ült a Marriott Hotelban, és egy sarokban álló székről a televíziót bámulta, amelynek levette a hangját. Körülbelül két órával azelőtt kapott egy üzenetet Adriantől, aki jelentette, hogy a riporter biztonságban hazaért az anyjához, majd közölte, hogy visszamegy, megnézi Eddie-t, és kiengedi Kutyust. A következő SMS negyvenöt perc múlva érkezett, mondván, hogy ledől egy kicsit. A hatalmas ágyon Matthias úgy aludt, mint egy hulla: az ágytakaró tetején hanyatt fekve, a feje a párnán, a keze pedig összekulcsolva a mellkasán. Már csak egy fehér rózsa hiányzott a kezéből meg gépi orgonaszó a háttérből, és Jim azt hihette volna, azért van itt, hogy lerója végső kegyeletét. Mi a francért segített neki Devina? Krisztusom, csak egy rosszabb dolog lehetett annál, hogy az ellenségük volt: ha melléjük állt. Különben is, Jimnek nem volt szüksége segítségre. Neki is lapultak még trükkök a tarsolyában, az istenért! Éppen most akart tűzijátékot rendezni. Talán Devina csak nyalizni akart a Teremtőnél. Milyen bosszantó... Az Ébresztő, Caldwell! című ötórai hírműsor stábja, élén egy riporterrel a belvárosból tudósított egy gyilkossági helyszínről. A nő egy motel előtt állt, majd hátrafordult, és egy nyitott szobaajtóra mutatott, ahol a rendőrség ki-be járkált. A következő snitt egy hajfesték dobozát mutatta, majd egy fotón egy szálkás, vörös hajú, leharcolt külsejű nő volt látható. Mennyi bűn van a világon, gondolta Jim. És ha már itt tartott, szüksége volt újabb munícióra. Amikor reklám következett, és kolbászt látott a képernyőn, a gyomra felhívta volna a szobaszervizt, ha képes lett volna felemelni a kagylót, és tárcsázni. - Legalább az igazi nevemet megmondod? Jim az ágyra pillantott. Matthias szeme nyitva volt, a teste azonban nem mozdult, úgy feküdt ott, mint egy kígyó ösz- szetekeredve a napon. - Mindig is csak úgy ismertelek, hogy Matthias. - De együtt vettünk részt a kiképzésen, ugye? Tegnap este pontosan ugyanúgy mozogtunk és mindig ugyanakkor. - Igen. Jim sejtette, hová vezet ez a kérdezősködés, ezért elővette a cigarettáját, és egy szálat a szájába tett, majd eszébe jutott, hogy nyilvános helyen vannak. Milyen ironikus lenne, ha dohányzás miatt rúgnák ki a hotelből, holott betört a hátsó kijáraton, lövöldözött, egy
hullát hagyott maga után, és másodszor is betörte az ajtót, hogy elmeneküljön? Ha-ha-ha. Ismét a tévére pillantott, amelyben éppen egy dezodorreklám ment. Egy pillanatra irigyelte azokat a fickókat, akik a jelenetben szerepeltek: csak a hónaljuk miatt kellett aggódniuk, és amíg Speed Stick termékeket használtak, semmi más gondjuk nem akadt. Bárcsak a Devina-féle problémára is létezne megoldás dezodor és stift változatban is. - Mondd meg, hogy öltem meg magam! - Amikor Jim nem válaszolt, a másik férfi folytatta. - Miért félsz annyira beszélni róla? Nem tűnsz beszarinak. Jim megdörzsölte az arcát. - Tudod, mit? Szerintem nem kellene annyit aludnod. Kipihenten nagyon fárasztó tudsz lenni. - Szóval mégiscsak beszari vagy. Jim hangosan kifújta a levegőt, és azt kívánta, bárcsak füst lenne. - Hát jó, tudod, mi miatt aggódom? Hogy ha megtudod, ki voltál, ismét azzá a férfivá válsz, és elveszítelek. Már megbocsáss, de ez a tiszta lap, amellyel most rendelkezel, igazi áldás. - Úgy beszélsz rólam, mintha gonosz lettem volna... - Az voltál. - Jim egykori főnöke szemébe nézett. - A velejéig romlott voltál, olyan szinten, hogy már azt gondoltam, így is születtél. Látva azonban ezt... - Rámutatott. - Meglepetten tapasztalom, hogy nem így van. - Mi a fene történt velem? - suttogta Matthias. - Nem tudok semmit az azt megelőző múltadról, hogy a különleges egységhez jöttél volna. - Szóval ez volt a neve annak a szervezetnek? - Most is az. Úgy értem, még mindig létezik. És igen, együtt vettünk részt a kiképzésen. Az azelőtti időről azonban szart sem tudok. Keringtek pletykák rólad, de valószínűleg eltúlozták a valóságot a híred alapján. - Milyen hírem volt? - Hogy egy elmebeteg pszichopata vagy. - A férfi hal kan káromkodott egyet, mire Jim megvonta a vállát. - Nézd, én sem voltam szent. Akkor sem, mielőtt beléptem volna a szervezetbe, ott meg aztán pláne nem. Te viszont újradefi niáltad a gonoszság fogalmát. Te... valami egészen más vol tál. Egy ideig mindketten hallgattak, aztán Matthias szólalt meg: - Még mindig nem mondtál semmi konkrétat. Jim megdörzsölte a fejét, és az gondolta: nos, a pokolba is, (•lég sok konkrét közül választhatna.
- Oké, akkor mit szólsz ehhez. Volt egy férfi, Alistair (ihilde ezredes... Ismerős a neve? - Amikor Matthias megrázta a fejét, Jim még inkább vágyott rá, hogy kint legyenek, .111o 1 rágyújthat. - Jó ember volt. A lánya ügyvédként dolgozott, a fiának viszont akadtak problémái. A felesége rákban meghalt. Az ezredes Bostonban élt, de sok ügy szólította a fővárosba. És túl közel került. - Mihez? - A céghez, hogy úgy mondjam. Elraboltattad, aztán elvitted a fia drogtanyájára, ahol az ügynökeid telenyomták a srácot heroinnal, aztán filmre vették, ahogy Alistair kiabál, miközben a fiának habzani kezd a szája, és meghal. Ráadásul úgy gondoltad, szívességet tettél Childenak, mert... a te szavaiddal élve... megszabadítottad a selejtes gyermekétől. Aztán természetesen azzal fenyegetted meg, hogy ha nem fogja be a száját, kinyírod a lányát is. Matthias nem mozdult, levegőt is alig vett, csak pislogott. A hangja azonban elárulta. Érdes volt, recsegett, és alig hallatszott: - Nem emlékszem rá. - Majd fogsz. Valamikor. És sok minden másra is, hasonló szarságokra és olyanokra is, amelyeket én még csak elképzelni sem tudok. - Honnan tudsz ennyit? - A Childe-ügyről? Ott voltam, amikor megkörnyékezted a lányát. Matthias behunyta a szemét, a mellkasa olyan lassan emelkedett fel, majd süllyedt le, mintha mázsás súly nehezedne rá. Jim ebből úgy vélte, lehet, hogy van remény. Ez a tényfeltárás talán még jobban kirángatja a bűnből. - Ha ez igaz, már értem, miért aggódsz az erkölcsi értékítéletem miatt. - Isten a tanúm, hogy minden így történt. És ahogy már említettem, sokkal több van ennél Matthias megköszörülte a torkát. - És ez hogy történt pontosan? Amikor a szemére mutatott, lim gondolatban visszautazott közös múltjukba. -- Ki akartam szállni, a különleges egységnél azonban nincs nyugdíjazás, és te voltál az egyetlen, aki felmenthetett a szolgálat alól. Egy ideig vitatkoztunk, aztán felbukkantál a sivatagban, ahol feladatot teljesítettem. Azt mondtad, találkozzam veled, de egyedül menjek, éjszaka, rohadt távol a tábortól. Azt gondoltam, hát ennyi volt, game over. Ehelyett te is magányosan jöttél, és a szemembe néztél, amikor felemelted a lábad, és letetted a homokba. A robbanás... felfelé terjedt, nem oldalra. Nem akartad, hogy én is megsérüljek, nem véletlenül történt úgy. - Az emlékek gyorsan és fájdalmasan tértek vissza a
kunyhóról a szemébe csapódó homokról és a robbanás füstjéről. - Ezek után kivittelek, és segítséget szereztem. - Miért nem hagytál ott meghalni? - Elegem volt abból, hogy a te szabályaid szerint játsz- szam. Eljött az ideje, hogy a mindenható isten ne kapja meg, amit akar. - De ha ki akartál szállni, megölhettél volna... és senki sem állhatta volna az utadat utána. Feltéve, hogy az igazat mondtad eddig, akkor szabad lehettél volna. Jim megvonta a vállát. - Csakis az én kezemben volt a döntés. Nem akartad, hogy az öngyilkossági kísérleted kiderüljön, ezért mindkét helyzetből a legjobbat hoztam ki. Kiszabadultam, te pedig egész hátralevő életedet nyomorékként, szenvedések közepette tölthetted. Matthias harsányan fölnevetett. - Ezt, furcsa módon, tisztelem. De még mindig nem ériem, most miért segítesz. - Megváltozott a munkám. - Jim a távirányítóért nyúlt. - Nézd, bekerültünk a hírekbe. Ráadta a hangot a tévére, és azt látták, hogy egy másik riporter egy holttestről számol be, amelyet - mit ad isten pontosan ott találtak, azon a folyosón, ahol hagyták. Gyanúsított nincs, az áldozatot nem tudják azonosítani... és a későbbiekben is sok szerencsét hozzá. Még ha találnának is valamit, képtelenség volt leleplezni azt az új személyiséget, amelyet a különleges egység hozott létre a tagjai számára. Ráadásul a halottkémnek sem sok ideje lesz a holttesttel. A hulla bármelyik pillanatban eltűnhet a hullaházból - ha időközben nem hozták már el. Ez is egy megoldatlan ügy lesz, amely elfelejtve hever a rendőrség iratszekrényében. - Most mi a munkád? - kérdezte Matthias. - Független vállalkozó vagyok. - Ami még mindig nem magyarázza meg, miért segítesz egy olyan embernek, akit gyűlölsz. Jim a fickóra nézett, és arra gondolt, mi mindent képviselt Matthias a Devinával folytatott háborúban. - Most már... szükségem van rád. *** Amikor Mels munkába készülődött, öltözés közben letört az egyik körme, aztán a konyhában a blúzára öntötte a kávét. Annak tudatában, hogy a balszerencse hármasával jön, arra gondolt, bizonyára felkerült valakinek a feketelistájára. De legalább az anyja korán reggel jógaórára ment, ami azt jelentette, hogy a sok fecsegést kihagyva tudott távozni otthonról.
Néha nehéz volt a munkájáról beszélnie az édesanyjával. Hiszen nem volt szüksége arra, hogy részleteket tudjon meg arról a szegény lányról, akit a motelban öltek meg. Nem kifejezetten olyan téma volt, amiről reggeli közben beszélhettek. Különben is Melsnek nem sok kedve volt beszélgetni. Hosszú éjszaka állt mögötte, ráadásul megírta a cikket a gyilkosságról, és beküldte a szerkesztőségbe, hogy átolvassák, majd amint lehet, feltegyék az internetre. Ma pedig figyelemmel kíséri a további híreket, hogy egy még részletesebb cikket írhasson a holnapi nyomtatott újságba. Kis szerencsével Monty felhívja a mobilján, és arra használja majd a száját, amire a leginkább alkalmas. Útban Tonyhoz megállt a McDonald's autósrészlegében, mert semmiképpen sem akart reggeli nélkül beállítani a barátjához. Elhúzódott a dolog, de végül vett két kolbászos szendvicset és két kávét, majd elindult a kölcsönkért Toyotával. Amikor lefékezett Tony épülete előtt, a férfi felállt az alsó lépcsőről, és odakacsázott az autóhoz. Nagy termete miatt sokkal magasabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. - Mondtam már neked az utóbbi időben, mennyire szeretlek? kérdezte, amikor a férfi beszállt. Tony elvigyorodott. - Ha az ott reggeli, akkor igen, mondtad. - Két szendvicset hoztam. - Mels átnyújtotta a zacskót. - De az egyik kávé az enyém. - Jobb, mint egy pár fülbevaló. - Tony kinyitotta az egyik fehér papírba csomagolt szendvicset. - Hmm, ehető. - Nagyon hálás vagyok, hogy kölcsönadtad nekem a drágaságod. - Ugyan már, hová mennék? Ha eljutok a munkába és haza, az nekem már elég. - Miközben Tony evett, a homlokát ráncolta, és kivett egy blokkot a hamutartóból. - A Mar- riottban voltál tegnap? Mels kitette az indexet, majd visszasorolt a forgalomba, és közben azt kívánta, bárcsak ne lenne olyan átkozottul jó megfigyelő a barátja. - Izé, igen. - Hány órakor? Mels továbbra is előrenézett, az útra, de felismerte kollégája hangjában a hivatalos színezetet. - Tegnap este. Meglátogattam egy barátomat. - Akkor láttad a zűrzavart? - Zűrzavart? - Nem is tudod, mi történt? - Elhívtak ahhoz a gyilkossághoz a város nyugati részébe. Miről beszélsz? - Várj csak, te kaptad azt a hajfestős prostit?
- Igen. Szóval, mi történt a Marriottban? Tony nem zavartatta magát, komótosan befejezte az első Mcmicsodát, Mels gyomra pedig összerándult. Istenem, ha elkezdi a másodikat is, kiugrik a bőréből... - Lövöldözés volt az alagsorban. Eric kapta a témát. Oda- vissza röpködtek a golyók a sikátorban, aztán valaki betört az étterem hátsó bejáratán. Kihívták a 911-et, akik egy azo- nosítatlan férfit találtak. Nem volt nála fegyver, és egy késsel ölték meg. - Azt hittem, azt mondtad, lövöldöztek. - Ó, meglőtték, de még hogy! Csakhogy nem az okozta a halálát. Tony elhúzta az ujját a nyaka előtt. - Elvágták a torkát. Mels megborzongott. Mert ha nem mész el a közelemből megfogsz halni. Próbálta megnyugtatni magát. A Marriott egy nagy szálloda volt a város nem valami biztonságos környékén. Gyilkosságok gyakran történtek, különösen a drogkereskedők és az ügyfeleik körében... Tony a zacskóban kotorászott, majd elővette a második szendvicset is. - A fickó minden bizonnyal meghalt volna a lövések következtében, csakhogy egy nagyon különleges golyóálló mellényt viselt. Eric azt mondja, a rendőröknek majdnem elcsöppent a nyáluk, amikor meglátták. Még sohasem találkoztak ilyen szuper darabbal. - Halk zörgés jelezte, hogy kicsomagolta a szendvicset, majd a levegőt megtöltötte az egészségtelen és csodálatos ennivaló friss illata. - Szóval mit derítettél ki tegnap este? - kérdezte Tony teli szájjal. Mels lendületesen haladt, majd alig fékezve balra befordult a Trade utcára. A gondolatai vadul kavarogtak: amikor elment a szállodából, Matthias lefekvéshez készülődött... ami persze nem jelentette azt, hogy nem mehetett ki utána... - Hahó! Mels? - Tessék? Mi az? - Amikor a motelnél voltál. Mit derítettél ki? -ja... igen, bocsi. Nem sokat. A nőt azután ölték meg, hogy befestette a haját... Elvágták a torkát. - Egy éjszaka alatt két hasonló eset. Biztosan járvány van. Nos, valóban, gondolta. De senki sem lehet egyszerre két helyen, ugye? Na jó, most már kezdett megőrülni. - Igen. Furcsa. Öt sarokkal később megérkeztek a CCJ épületéhez. Mels hátul parkolt le, majd visszaadta a slusszkulcsot Tonynak, és odasétáltak a hátsó bejárathoz. - Még egyszer köszönöm - hálálkodott. - Ahogy már mondtam, bármikor elkérheted, amikor akarod.
Különösen ha hozol nekem reggelit. És, légy szíves, ne dugdoss bankjegyeket a fiókomba, amikor kiveszel egy töltött piskótát. Igen, valóban ezt csinálta. Tonynak egy egész sereg egészségtelen finomság lapult az íróasztalában, Mels pedig köztudottan elvett belőle egyet-egyet. De nem volt tolvaj. Kinyitotta az ajtót, és előreengedte a férfit. - Nem akarlak meglopni. - Ha engedélyt adok, az nem lopás. Különben is, mennyit eszel? Egyet-kettőt havonta. - A lopás akkor is lopás. Elindultak felfelé az alacsony lépcsőn, amely a hírszerkesztő szoba üvegajtajához vezetett. Ezúttal Tony nyitotta ki neki az ajtót. - Bárcsak mindenki így gondolná! - Látod? Nem a te feladatod, hogy elláss minket ennivalóval. Beléptek a helyiségbe. A telefoncsörgés, a lárma, a sietős léptek ismerős dallam volt Mels számára, átjárta a testét, és az íróasztalához vezette. Amikor leült, a környező moraj elhalkult, mert átvette a helyét a Matthias miatt érzett idegessége. Nem is gondolkozott azon, mit csinál, csak bekapcsolta a számítógépét... Összerezzent, amikor egy krémszínű boríték hangos csattanással landolt az asztalán. - Hoztam neked valami szépet - szólalt meg Dick ravasz mosollyal. Mels megfogta a borítékot, és kihúzott belőle... Na, most nagyon örült, hogy mindkét kolbászos szendvicset Tonynak adta: a borítékban a meggyilkolt prostituáltról készített fényképeket talált. A színes, A4-es méretű fotók közeli felvételek voltak. Miközben Dick fölötte állt, és arra várt, mikor lesz rosz- szul, Mels nem volt hajlandó megadni neki ezt az elégtételt, habár a szíve összeszorult a fotók láttán... Különösen annál, amelyik közvetlen közelről mutatta a nyaki sebet. A mély vágás a bőrbe hatolt, átvágta a rózsaszín és vörös izmokat, valamint a torok világos színű porcát. Amikor Mels visszatette a fényképeket az asztalra, gondosan ügyelt rá, hogy ez legyen legfelül, és észrevette, hogy Dick - a nagymenőt játszó viselkedése ellenére - nem hajlandó rápillantani. - Köszönöm. - Továbbra is egyenesen a főnöke szemébe nézett. - Ez nagy segítség lesz. Dick megköszörülte a torkát, mintha ő is érezné, hogy túlzásba vitte a seggfejséget, még a saját alacsony színvonalához képest is. - Minél hamarabb szeretném látni a következő cikket. - Meglesz. Amikor eloldalgott, Mels megrázta a fejét. Ismerhette már annyira, hogy az apja lányának nem jelent igazi kihívást a fotókkal megbirkózni. Az a tény pedig, hogy ennek ellenére mégis az orra alá tolta a
paksamétát, undorral töltötte el. És erről eszébe jutott, ahogy Monty is a saját céljaira használta fel a tragédiákat. A homlokát ráncolva újra végignézte a fényképeket, aztán azt vette alaposabban szemügyre, amelyet a hullaházban készítettek. Volt egy vörös folt a has alsó tájékán, a bőr ott egy kicsit pirosabb volt, mint máshol, mintha az áldozat leégett volna a napon... Amikor megszólalt a mobilja, meg sem nézte a kijelzőt, csak felvette. - Carmichael. - Halló? A mély hang hallatán forróság öntötte el a testét. Matthias. Egy pillanatra elcsodálkozott, hogyan szerezte meg a számát, aztán eszébe jutott, hogy ő maga adta meg neki. Otthagyta nála a névjegyét, és ráírta kézzel a mobilszámát. - jó reggelt! - üdvözölte a férfit. - Hogy vagy? A fejében pingpongmeccset játszottak a gondolatok arról, amit Tony mondott a kocsiban, és arról, milyen érzés volt Matthias csókja. Ide-oda, ide-oda... - Ott vagy, Mels? - Igen. - Megdörzsölte a szemét. - Ne haragudj, jól vagyok. És veled mi a helyzet? Visszajöttek újabb emlékeid? - Ami azt illeti, igen. Mels kihúzta magát a széken, az érdeklődése rögtön irányt váltott, és belekapaszkodott ebbe a hírbe. - Milyen jellegűek? - Szerinted a nyomozóismerősöd hajlandó lenne megnézni nekem valamit? - Hát persze. Mondd meg, mit szeretnél tudni. - Miközben Matthias beszélt, Mels jegyzetelt, leírta a neveket, és a szünetekben helyeselt. Oké. Nem probléma. Akarod, hogy visszahívjalak? - Igen, az remek lenne. Furcsa csend következett. - Rendben - felelte Mels félszegen. - Akkor majd hívlak... - Mels... Behunyta a szemét, és szinte érezte a férfit maga mellett, ahogy a teste hozzányomódik, a szája átveszi az irányítást, és előtör belőle a lényéből fakadó uralkodó hajlam. - Tudod, mi történt a szállodádban tegnap este? - bökte ki hirtelen. - Igen. Órákig rád gondoltam. Mels egy pillanatra behunyta a szemét, és igyekezett ellenállni a csábításnak. - A rendőrség egy hullát talált. Aki egy nagyon menő golyóálló mellényt viselt.
Ismét csend következett, majd egy higgadt válasz: - Huh. Van gyanúsított? - Még nincs. - Nem én öltem meg, Mels, ha erre vagy kíváncsi. - Nem mondtam, hogy te tetted. - De gondoltad. - Kijeid ezek az emberek? - vágott a férfi szavába, miközben többször körberajzolta a neveket, amelyeket Matthias adott meg, hogy utánuk nézzenek. - Csak olyanok, akik felbukkantak az emlékezetemben. A férfi hangja távolivá vált. - Nézd, sajnálom, hogy felhívtalak emiatt. Majd máshonnan megszerzem az információt... - Nem! - vágta rá Mels határozottan. - Megteszem, és majd felhívlak. Miután letette a telefont, csak bámult maga elé a semmi be. Aztán felállt az íróasztalától, és elsétált néhány kis irodával távolabb. Áthajolt egy másik, szürke válaszfal fölött, és megjátszott vidámsággal elmosolyodott. A kollégája azon bán nem ismerte annyira jól, hogy tudja, megjátszott a mosolya, - Szia, Eric, mi a helyzet? A férfi fölemelte a tekintetét a számítógép monitoráról. - Szia, Carmichael. Mit tehetek érted? - Szeretnék megtudni néhány dolgot arról a gyilkosság ról a Marriott Hotelban. A riporter úgy mosolygott, mint egy macska, amelyik le nyelte a kanárit. - Van valami speciális dolog, amire kíváncsi vagy? - A mellényre. - Ó, a mellény. - Kutatni kezdett az asztalán lévő papírni között. - A mellény, a mellény... - Kihúzott egy lapot, aztán megmutatta Melsnek. Ezt az interneten találtam. Mels összeráncolta a homlokát, miközben elolvasta. - Ötezer dollár? - Annyiba kerül, mielőtt méretre igazítják. És az áldozni ra rászabták. - Ki a fene engedheti meg magának, hogy ilyet vegyen? Én is pontosan ezt kérdezem magamtól. - Eric ismét ku- i.iiott a papírjai között. - Mondjuk egy nagymenő biztonsági i rj;. Vagy az amerikai kormány... de egy átlagos FBI-ügynök mindenképpen. Ehhez nagyon magas szinten kell lenni. Vannak VIP vendégek a hotelban? Éééééééés ennek tegnap este utána is néztem. Hivatalosan a személyzet nem adhatja ki a vendégek nevét, de hallottam, amikor az éjszakai igazgató az egyik rendőrrel beszélt. Semmi fontosabb
személyiség nem tartózkodik jelenleg a szállodában. - Mi a helyzet a környező területeken, a belvárosban? - Igen, úgy értem, vannak a környéken nagyvállalatok, de mindegyik bezárt már akkorra, mivel az eset jóval munkaidő után történt. Különben is, ellentmond a logikának, hogy valami magas rangú méltóság mászkál Caldwellben, és a biztonsági személyzetének egyik tagja rossz útra téved, és véletlenül egy kés útjába került, ami elvágta a nyakát. - Mikor történt az eset? - Körülbelül tizenegykor. Miután elment a szállodából a bűntett helyszínére. - És nem tudják azonosítani az áldozatot? - Fogalmuk sincs, ki az. A másik furcsaság pedig - egy kék golyóstoll végét harapdálta -, hogy nincsenek ujjlenyomatok. - A tetthelyen? - A holttesten. Nincs ujjlenyomata... lemarták róla. - Mels í iile zúgni kezdett. - Valami más azonosító jel? - Minden jel szerint egy tetoválás. Próbálok szerezni róla egy fényképet, valamint a holttestről is, de a forrásaim nagyon lassan reagálnak. - Eric összehúzta a szemét. - De miért érdekel ez annyira? Menő golyóálló mellény. Nincs ujjlenyomat. - És mi a helyzet a fegyverrel? - Nem volt nála. Valószínűleg elvették tőle. - Eric előrehajolt a széken. - Mondd, hogy nem arra akarod rávenni Dicket, hogy a te nevedet is megjelentesse a cikk alján! - Isten ments! Csak kíváncsiskodom. - Azzal elfordult. - Kösz az infót. Nagyra értékelem.
22. fejezet AMIKOR FÉL ÓRA MÚLVA csörgött a telefon, Matthias csak bámulta a készüléket. Bizonyára Mels hívta vissza. A francba, micsoda zűrzavar... Miután Jim elment, hogy reggelizzen meg elintézzen valamit, vagy valami hasonló szarságot csináljon, és Matthias egyedül maradt, természetesen az első dolga az volt, hogy felhívja Melst, és megtudja, vajon igaz-e az a történet a bostoni apáról és a fiáról. Álmában sem gondolta volna, hogy a nő tudni fogja, mi történt az alagsorban. De ugyan már, miért is feltételezte az ellenkezőjét? Hiszen az összes nyavalyás hírműsor tudósított róla. Még azok az emberek is tudták, akik nem követték nyomon az ilyen baromságokat, és nem voltak riporterek. A telefon abbahagyta a csörgést. De Mels bizonyára fel fogja hívni újra. Istenem, milyen volt a hangja, amikor beszélgettek! Gyanakvónak tűnt, és több szempontból is így volt a legjobb. Mégis fájt. Ismét megszólalt a telefon, ezt azonban már nem tudta elviselni. Fogta a botját, és kisétált az ajtón. Vakon elindult a lift felé. Miután lement, még mindig fogalma sem volt róla, hová menjen. Talán reggelizni. Igen, reggelizni. Az emberek reggel kilenckor ezt szokták csinálni. És természetesen az egyetlen étterem, amely alkalmasnak bizonyult erre a célra, az a bizonyos helyiség volt, amelyet előző éjjel közelebbről is megismert. Elsétált a színezett üvegfal mellett, és úgy döntött, inkább keres egy olyat, ami nem a Marriott Hotel területén található... - Matthias? A női hangra megfordult. Az ápolónő volt a kórházból, az, aki úgyszólván - segítő kezet nyújtott neki. A munkahelyén kívül üde volt, mint a harmat, sötét haja kibontva omlott le a vállára, világos színű ruhája a térde alá ért. Egy kicsit úgy nézett ki, mint egy menyasszony. - Mit csinálsz itt? - kérdezte, és odasétált Matthiashoz. - Azt hittem, otthon vagy, és lábadozol. Emberek sétáltak el mellette, és mindegyikük megbámulta. A férfiak kocsányon lógó szemmel, a nők az irigység és a nemtetszés különböző összetételű elegyével. Na persze, meg kellett adni, elképesztően gyönyörű volt. - Jól vagyok. - Matthias próbálta nem bámulni, de olyan volt, mintha a napba nézne: bántotta a szemét. - És te? - Az édesanyám a városba jön. Jobban mondva úgy volt, hogy mostanra már itt lesz. Egy fél órával ezelőtt kellett volna megérkeznie a
repülőjének, Cincinnatiben azonban vihar tombol, ezért késik. Azon tipródtam, hogy megvárjam-e, vagy hazamenjek... Reggelizni akartunk együtt. Te is arra készülsz? - Ööö... igen. - Nos, akkor, mit szólnál ahhoz, ha ki-ki alapon együtt ennénk? Farkaséhes vagyok. A nő fekete szeme valósággal szikrázott, de annyira, hogy Matthiasnak az éjszakai égboltot juttatta eszébe. Azonban még ez sem tudta igazán meggyőzni, hogy közösen akarjon leülni vele egy... - Rendben van - hallotta saját hangját, mintha valami 196 harmadik személy átvette volna a szája fölött az irányítást. Együtt odasétáltak a főpincér pultjához. - Két személy - közölte Matthias, a férfi pedig az ápolónőre pillantott, és eltátotta a száját, majd úgy megdermedt, mint egy szarvas a reflektor fényében. Nyilvánvalóan elakadt a szava ilyen hihetetlen szépség láttán. - Én az ablak mellé szeretnék ülni - szólalt meg a nő lassan, és rámosolygott a férfira. - Talán ott... - Csak ne az legyen, amelyen kimásztak, gondolta Matthias. - ...annál az asztalnál. Bingó, hogy rohadjon meg! - Ó, igen, elnézést, máris. - A főpincér akcióba lendült, felkapott néhány bőrkötéses étlapot, és mutatta az utat. - Vannak sokkal jobb asztalaink is, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a kertre. - Nem szeretnénk, ha a nap túl fényes lenne. - Az ápolónő Matthias karjára tette a kezét, és kissé megszorította, mintha ezzel közölné, hogy vigyáz a rossz szemére. Istenem, Matthiasnak tényleg nem esett jól az érintése! Miközben átsétáltak az éttermen, a nő rendkívüli feltűnést keltett. Férfiak kukkantottak ki a Wall Street Journaljuk, a kávéscsészéjük és néha a feleségük feje fölött, és nézték a nővért, aki ügyet sem vetett erre a figyelemre, mintha nála ez lett volna a dolgok természetes menete. Amikor leültek az asztalhoz az ablaknál, amelyen jim és Matthias előző éjjel kimászott, tanulmányozni kezdték az étlapot, majd megérkezett a kávé. Az udvarias bájcsevegés, miközben kiválasztottak egyet az ötven különböző reggeli közül, Matthias idegeire ment. Nem akart a nővel együtt enni, habár, ha őszinte volt magához, senkivel sem akart enni. A Melsszel történtekben rejtőzött a probléma gyökere. Igen, felhívta és megkérte, hogy nézzen utána valaminek, igazság szerint azonban leginkább csak a hangját szerette volna hallani. Hiányolta maga mellől éjszaka... - De jó lenne megtudni, mire gondolsz! - szólalt meg az ápolónő halkan.
Matthias kinézett az ablakon a sikátor másik oldalán álló épületre. - Most jut eszembe... még nem is tudom a neved. - Ó, elnézést. Azt hittem, rá volt írva a kórteremben a fehér táblára. - Valószínűleg, de ha neonfénnyel villog, akkor sem hiszem, hogy észrevettem volna. Természetesen ez hazugság volt, mivel nem volt feltüntetve az ápolónő neve, csak az orvosé, és a nő a köpenyén sem viselt névtáblát. Ami kicsit különös is, ha jobban belegondol... A nő fölemelte elegáns kezét, és a mellkasára tette... amely leginkább úgy tűnt, felhívás, hogy Matthias nézze meg a dekoltázsát. - Szólíts csak Dee-nek! Matthias tekintete rezzenéstelenül a nő szemét fürkészte. - Ez minek a rövidítése? Deidre? - Nem, Devina. - Az ápolónő másfelé nézett, mintha nem szeretne belemenni ebbe a témába. - Az édesanyám mindig is nagyon vallásos volt. - Ami megmagyarázza a ruhádat Dee szomorúan megrázta a fejét, és lesimította a szoknyáját. - Honnan tudod, hogy ez nem az én stílusom? - Mindenekelőtt abból, hogy ez inkább egy negyvenévesnek állna jól. A farmer és a dzseki inkább passzol az életkorodhoz. - Szerinted hány éves vagyok? - Úgy huszonöt körül. - És talán ezért is nem szerette, ha megérinti. Olyan fiatal volt, túl fiatal egy olyan férfihoz, mint ő. - Ami azt illeti, huszonnégy. Ezért is jön az anyukám a városba. Ismét a mellkasára tette a tenyerét. - Születésnapom van. - Boldog születésnapot! - Köszönöm. - Az édesapád is jön? - Ööö.. igen. Nem - Ezúttal a nő teljesen bezárkózott. - Nem, ő nem jön. A francba, már csak az hiányzott, hogy ilyen személyes dolgokról kezdjenek beszélgetni. - Miért nem? Dee a kávéscsészével és a csészealjjal játszadozott, ide- oda forgatta. - Olyan furcsa vagy. - Miért? - Nem szeretek magamról beszélni, mégis erről fecsegek. - Nem sok mindent árultál el, ha ez megnyugtat. - De... szeretnék. - Egy rövid pillanatra a nő tekintete Matthias ajkára siklott, mintha olyasmire gondolna, amire egyáltalán nem lett volna szabad. - Szeretnék.
Nem. Ebbe nem fog belemenni, gondolta. Különösen Mels után. Dee előrehajolt, a melle kis híján kibuggyant a ruhájából. - Folyton rád gondolok. Remek. Szuper. Kibaszottul tökéletes. A feszült csöndben Matthias rápillantott a mellettük lévő nagy ablakra. Egyszer már kimászott rajta. Ha a dolgok túlságosan kínossá válnának, bármikor megteheti újra. *** Az irodájában ülve Mels letette a telefont, és hátradőlt a széken. Amikor megnyikordult, új dallamot kreált, ezért szándékosan előre-hátra ringott rajta. Valamiért azt a csészét nézte mereven, amelyet az előző riporter hagyott rá. Amikor megszólalt a mobilja, megrezzent, és alig tudta a kezébe venni. Egy gyors pillantással leolvasta a képernyőt, és majdnem káromkodott... Nem azért, hogy ki hívta, hanem azért, hogy ki nem. Talán zuhanyozott Matthias. Az emberek szoktak zuhanyozni reggelente. Igen, de fél órán keresztül? Körülbelül ötpercenként csörgette. - Halló? - szólt bele. - Helló, Carmichael! - Monty volt, a Fecsegő, a rágógumija recsegéséből megállapította. - Én vagyok az. - Nos, legalább az ő hívását is várta. - jó reggelt! - Van valamim. - A hangja halkabb lett, titkos ügynök stílusú. - Nagyot fog szólni. Mels kihúzta magát a széken, de nem lett túlságosan izgatott. Kis szerencsével csak akkorát robban majd, mint egy petárda, nem pedig akkorát, mint egy atombomba. - Igazán? - Valaki megpiszkálta a holttestet. - Hogy mondtad? - Emlékszel, említettem, hogy én érkeztem először a helyszínre, és készítettem néhány fényképet... tudod, hivatalos minőségben. - Valami susogás hallatszott a vonal túlsó végén, aztán egy beszélgetés fojtott hangjai, mintha Monty valakivel beszélt volna, és közben befogta a kagylót. - Bocs. A központban vagyok. Kimegyek, aztán visszahívlak. Ezután rögtön le is tette, mielőtt Mels bármit mondhatott volna. A nő szinte maga előtt látta, ahogy profi futballjátékosként kikerüli a munkatársait, miközben a parkolóba igyekszik. És valóban, amikor megint felhívta, lihegett. - Hallasz?
- Igen, figyelek. - Szóval az én képeimen a holttesten van valami, ami a hivatalos fényképeken nincs. Itt következett az a rész, amikor Mels döbbenten csodálkozik, és ezúttal nem kellett megjátszania magát. - Mi a különbség köztük? - Találkozzunk, és megmutatom. - Hol és mikor? Miután Mels letette a telefont, rápillantott az órájára, és ismét tárcsázta Matthias hotelszobáját. De most sem vette fel senki. - Hé, Tony - szólalt meg, és kihajolt a folyosóra a szomszédos fülkéhez. - Elkérhetném a... Tony szó nélkül átdobta a slusszkulcsot, egy pillanatra sem zökkent ki a telefonálásból, bárkivel beszélt is éppen. Mels dobott neki egy puszit, mire a férfi a szívére tette a kezét, és ábrándosán sóhajtott egyet. Mels kisietett az irodából, beszállt a Toyotába, és átvágott a városon. Egy olyan útvonalon haladt, amely véletlenül... nocsak, mit ad isten, a Marriott Hotelhez vezetett. Még volt bő félórája a találkozóig Montyval. Valami őrült szerencse folytán talált egy szabad fizető parkolóhelyet az előcsarnok bejáratával szemben... de kétszer kellett megpróbálnia leparkolni a szegély mellé, mire sikerült. A járdával párhuzamos parkolási technikája kissé berozsdásodott, mivel túl sokszor állt be garázsba, amióta Caldwellbe költözött. És az sem segített, hogy úgy érezte, kémkedik. Az előcsarnokba lépve arra számított, hogy egy biztonsági őr majd megállítja, és visszafordítja, de senki sem foglalkozott vele... Arra gondolt, vajon hányán sétálhatnak itt kibe gyanús ügyben. A liftben egy üzletemberrel utazott a hatodik emeletig, akinek gyűrött ruhája és vörös szeme arról árulkodott, hogy valami távoli városból egész éjszaka utazott, hogy ideérjen. Talán ő maga csapkodott a karjával, úgy repült. Kilépett a felvonóból, jobbra fordult, és végigsétált a szőnyeggel borított folyosón. Az ajtók mellett visszatetsző üdvözlő lábtörlőként a szobaszervizes tálcák sorakoztak, rajtuk piszkos tányérokkal, félig üres kávéscsészékkel és használt szalvétákkal. A folyosó végén, egy szoba nyitott ajtaja előtt egy takarítónő gurulós kocsija állt, és a bentről kiszűrődő fény megvilágította a kocsin lévő új vécépapírtekercseket, összehajtott törölközőket és egy sor műanyag flakont. Matthias ajtaján még mindig ott lógott a „Ne zavarjanak!” tábla, amiből Mels arra következtetett, hogy a férfi még nem jelentkezett ki. Az ajtóra tette a fülét, és egy gyors imát mormolt magában, hogy a férfi ne ezt a pillanatot válassza arra, hogy kinyissa az ajtót.
Nem hallott vízcsobogást, duruzsolást a tévéből, vagy mély hangot, amely telefonálásra utalt volna. Bekopogott. Aztán egy kicsit hangosabban is. - Matthias! - szólalt meg az ajtó külső oldalán. - Én vagyok az. Nyisd ki! Miközben a válaszra várt, amely nem érkezett meg, a takarítónőre pillantott, aki éppen akkor lépett ki a másik szobából, kezében egy teli szemeteszsákkal. Egy pillanatra átfutott Mels fején a gondolat, hogy eljátssza az „elfelejtettem magammal vinni a szobakártyámat" című műsort, de sejtette, hogy a szeptember tizenegyedikei terrortámadás után ez valószínűleg nem működne... sőt, talán még ki is dobnák. Nos, ez aztán hűen tükrözte a személyiségét: az fel sem merült benne, hogy ezzel megsérti a férfi magánszféráját, csakis azért nem tette meg, mert félt, hogy lebukik. 202 Undorodott magától, Matthiasra pedig mérges volt, így szállt be ismét a liftbe, és ment le a földszintre. Úgy döntött, hogy visszamegy Tony kocsijához, beszáll abba a tragacsba, aztán jóval korábban odaér a találkozóra Montyval és a fecsegő szájával. Ehelyett látszólag ráérősen körbejárta az előcsarnokot, bekukkantott az ajándékboltba, elsétált a medencéhez... Ja, persze, mert Matthias biztosan fürdőköpenyt vesz és uborkapakolást rakat az arcára. Csakis. Amikor odaért a fő étteremhez, amely nyitva volt, már- már feladta ezt a hiábavaló hajszát, de azért még vetett egy utolsó pillantást befelé... A reggeliző vendégek sora végén, az ablak mellett Matthias egy barna hajú, sárgászöld ruhájú nővel ült egy asztalnál. Ki lehet az... Talán az ápolónő? A kórházból? - Szeretne egy asztalt egy személyre? - kérdezte tőle a főpincér. Ööö, nos erre egy határozott „nem” lenne a válasz... kivéve, ha a teríték mellé járt hányózacskó is. - Köszönöm, nem. A távolban a barna hajú nő felnevetett, és úgy hajtotta hátra a fejét, hogy a haja fellibbent. Olyan elképesztően gyönyörű volt, mintha egy fénykép elevenedett volna meg, amelyet a kellő helyeken retusáltak. Nehéz volt bármit is leolvasni Matthias arcáról, ahogy a nővel szemben ült. Egy képtelen pillanatig Melsbe a birtoklás jóleső érzése hasított. Örült, hogy a férfin rajta van a napszemüvege. Mintha ez lenne a válasza arra, hogy ő idejött kémkedni utána. - Akkor találkozója van valakivel? - kérdezte a főpincér. - Nem - felelte Mels. - Úgy látom, nem ér rá.
23. fejezet
DEE NEVETÉSE... nos, ami azt illeti, angyali volt. Olyannyira, hogy Matthias agyának egy részében rövidzárlat keletkezett, és már nem emlékezett rá, mit is mondott, ami ilyen vicces volt. - Hogy van az emlékezeted? - kérdezte a nő. - Hiányosan. - Majd visszatér. Mennyi idő is telt el? Egy és egy fél nap? - Oldalra hajolt, amikor megérkezett a reggelije: rántotta, kolbász, pirítós, burgonyalepény. - Adj időt magadnak! Ehhez képest Matthias bagelje szánalmasan kevésnek tűnt. - Biztos vagy benne, hogy csak ennyit akarsz enni? - Mutatott rá a nő a villájával. - Híznod kellene. Én magam elkötelezett híve vagyok annak, hogy a napot egy kiadós reggelivel kell kezdeni. - Jó látni egy olyan nőt, aki nemcsak csipegeti az ételt. - Na igen, az nem én vagyok. - Intett a pincérnőnek, hogy jöjjön vissza. - Hozza neki is ugyanazt, amit nekem! Köszönöm. Matthias úgy vélte, nem lenne értelme megjegyezni, hogy ha ő is olyan sokat enne, kidurranna. Ezért egyszerűen csak félretolta a bageljét. A nőnek valószínűleg igaza volt. Mostanában úgy érezte, nem önmaga, lelassult, üres volt, azt 204 a szendvicset pedig, amelyet Melsszel evett vacsorára, már i'égen elhasználta a szervezete annak a lövöldözős kedvű, nindzsa gazembernek köszönhetően. - Nem kell megvárnod - mondta a nőnek. - Nem is állt szándékomban. Matthias hidegen elmosolyodott, és várakozás közben körülnézett a helyiségben. A legtöbb ember olyan volt, amilyenre egy ilyen szállodában számít az ember... kivéve egy férfit, aki a sarokban ült, és feltűnően nem illett a környezetbe: öltönyt viselt, sokkal jobb szabásút, mint bárki más, mégis a nem hozzáértő szem is észrevette, mennyire divatjamúlt. A pokolba, lehet, hogy valami retropartira vehette fel... vagy egyenesen a viharos húszas évekből maradt rá... A férfi ekkor méltóságteljesen fölemelte a tekintetét, mintha megérezte volna, hogy valaki őt nézi. Matthias visszafordult reggeliző társához. Dee precízen vágta fel a falatokat, a villa vékony foga könnyedén hasított a tojásba és a burgonyalepénybe. - Néha nem is baj, ha nem emlékszünk bizonyos dolgokra - jegyezte meg a nő.
Igen, gondolta Matthias, és olyan érzése támadt, hogy az ő esetében ez még inkább így van. Istenem, ha az a történet, amit jim elmondott... - Nem akartam azt a látszatot kelteni, hogy kerülöm az apámról való társalgást - folytatta kisvártatva -, csak éppen... nem szeretek rágondolni. - A villáját letámasztotta a tányér szélére, és kinézett az ablakon. - Bármit megtennék, hogy elfelejtsem. Az apám... erőszakos ember volt. Gonosz és erőszakos. Hirtelen visszafordította a tekintetét Matthiasra, és mélyen a szemébe nézett. - Tudod, miről beszélek, ugye? Matthias... Hirtelen a semmiből ismét megjelent az a furcsa fejfájás, egyenesen a gondolatai közepébe hasított, és a halántékában állt meg. A feje két oldalán egyforma fájdalom bénította meg. Halványan látta, hogy Dee tökéletes, piros szája mozog, de a szavak már nem jutottak el a tudatáig. Olyan volt, mintha kilépett volna a testéből, habár a fizikai valója ott maradt, ahol volt... Aztán az étterem elkezdett visszahúzódni, mintha a falak kilazultak, és hanyatt dőltek volna. Tisztára, mint az Eredet című filmben. A következő pillanatban már nem a Marriott Szálloda álságos eleganciát tükröző éttermében ült, hanem valahol máshol... Egy vidéki ház emeletén találta magát. A padló, a fal és a mennyezet durva megmunkálású deszkából készült. Előtte egy meredek lépcső vezetett lefelé, a fenyőfa korlát már sötétre színeződött, mivel olyan sok olajos kéz fogta meg. A levegő állott volt és fülledt, de nem meleg. Matthias a háta mögé nézett, és felismerte a régi szobáját. A kétszemélyes ágyon két különböző ágytakaró hevert, párnát nem látott rajta... a komód karcos volt, a fogantyúi kilazultak... és a földet nem borította szőnyeg. Az ágya melletti kisasztalon azonban egy vadonatúj rádió állt, fautánza- tú keretével és ezüstszínű gombjával feltűnően kirítt a környezetből. Végignézett magán, és látta, hogy szakadt nadrágot visel, a iába hosszan kilóg a felhajtott szegély alól, a keze hasonlóképpen túl nagy vékony alkarjához képest. A végtagjai túl nagyok voltak a teste többi része mellett. Emlékezett erre a korszakra, és tudta, hogy fiatal. Tizennégy vagy tizenöt éves... Zajt hallott, ezért megfordult. Egy férfi jött fel a lépcsőn. A kezeslábasa piszkos volt, a haja izzadt, mintha órákon keresztül kalap vagy baseballsapka lett volna rajta. A csizmája hangosan kopogott. Nagydarab. Magas. Gonosz férfi. Az apja. Hirtelen minden megváltozott. A tudata kilépett a fejéből, és már képtelen volt befolyásolni a testét, valaki más vette át fölötte az
irányítást. Semmi mást nem tudott tenni, csak nézni kifelé a szemén, miközben az apja befordult a sarkon a lépcső tetején, és megállt. Vékony arcán úgy megvastagodott a bőr, hogy szinte olyan lett, mint a marhabőr. A fogsora mindkét oldalán hiányzott egy-egy fog, ami kilátszott, amikor gonosz, kegyetlen mosolyt villantott felé. Az apja meg fog halni, gondolta Matthias. Itt és most. Bármennyire valószínűtlennek tűnt is ez a kettőjük közti méretbeli különbség miatt, a férfi pillanatokon belül összeesik és meghal... Matthias hirtelen azt érezte, hogy elkezd beszélni, az ajka hangokat formál, amelyeket ő maga nem fogott fel, az apjára azonban hatással voltak. Megváltozott a férfi arckifejezése, lehervadt a mosolya, és eltűnt a hiányzó foga helye, amikor vékony ajka egy vonallá préselődött. Harag lobbant fel világoskék szemében, de nem tartott sokáig, mert döbbenet követte. Mintha valami, amiben addig teljesen biztos volt, hirtelen nagyon bizonytalanná vált volna. Matthias pedig egész végig beszélt, lassan és rendíthetetlenül. Minden itt kezdődött, gondolta magában: ezzel a férfival, ezzel a gonosz emberrel, akivel túl sokáig élt egyedül, ezzel a beteg állattal, aki „fölnevelte". Eljött a leszámolás ideje, és fiatalabb énje nem érzett semmit, miközben beszélt, mégis pontosan tudta, hogy végre sikerült sarokba szorítania a szörnyeteget. Az apja hirtelen megragadta az overallja elejét közvetlenül a szíve fölött, összeszorította, piszkos, töredezett körme az anyagba vájt. Matthias még mindig beszélt. Az apja ekkor összeesett. Térdre zuhant, szabad kezével megragadta a korlátot, a száját olyan nagyra nyitotta, hogy az a foghíja is látszott, amelyik egészen hátul volt. Soha nem gondolta volna, hogy leleplezik. És ez lett a veszte. Nos... valójában a szívinfarktus végzett vele, a kiváltó ok azonban az volt, hogy kiderült a mocskos titok. A halál nem siette el a dolgot. Miközben az apja hanyatt fordult, és a kezét a bal hónalja alá csúsztatta, mintha borzalmas fájdalmai lennének, Matthias csak állt ugyanott, ahol volt, és nézte, ahogy a halál magával ragadja és átveszi fölötte az irányítást. Nyilvánvalóan alig kapott levegőt, a tüdeje hörgött, de nem sok eredménnyel. Napbarnított arcbőre alatt a szín kezdett megfakulni. Amikor a kép ismét a szobát mutatta, Matthias rájött, hogy elfordult, és elindult. Odament a rádióhoz, leült és bekapcsolta. Még mindig látta, hogy az apja úgy küzd, mint egy légy az ablakpárkányon, a végtagjai rángatóznak, a fejét hátrabiccenti, hogy talán ebből a szögből több
oxigén jut majd a tüdejébe. De az sem segített. Még egy tizenöt éves parasztfiú is tudta, hogy ha a szív nem pumpálja a vért, az agyhoz és a létfontosságú szervekhez nem jut el az oxigén, bármilyen mély lélegzetet is vesz az ember. Itt kint, a prérin csak öt rádióállomás jött be, amelyek közül három vallási témájú volt. A másik kettő countryt és popzenét játszott, és Matthias e kettőt váltogatta. Időnként - mert tudta, hogy az apja hamarosan találkozni fog a teremtőjével - megállt az egyik vallásos adón, és hagyta, hogy a prédikáció menjen. Nem érzett semmit, csak csalódottságot, hogy nem talál valami rockzenét. Van Halén sokkal jobban illett volna a hal 208 dokláshoz, mint Johnny kibaszott Cash vagy Phil nyavalyás Collins. Ettől eltekintve tökéletesen nyugodt, higgadt és elszánt volt A pokolba, még az sem érdekelte, hogy a bántalmazásnak is vége szakadt Csak arról akart meggyőződni, meg tud-e szabadulni az öregétől, mintha ez az egész csak egy tudományos kísérlet lett volna: előzetes tervet készített, gondoskodott a részletekről, aztán aznap reggel felébredt, és úgy döntött, hogy eldönti az első dominót az iskolában. Befolyásolható, lágyszívű és nagyon vallásos osztályfőnökénél kezdte. Állt a folyosón, és sírt előtte, miközben elmondta, micsoda pokol otthon az élete, a sírás azonban csak eszköz volt, hogy még nagyobb motivációt adjon a tanárának. Igazság szerint ez a nagy vallomás nem érintette meg mélyebben, mint egy egyszerű átöltözés: miközben manipulálta a nőt az igazsággal, belül hideg maradt, mint a jég, nem töltötte el elégedettség, hogy az első lépést megtette, sem pedig izgalom, hogy végül eléri, amit akar. Ezek után minden villámgyorsan történt, és ez volt az egyetlen, amire nem számított: azonnal elküldték az iskolai nővérhez, aztán kijött a rendőrség, felvették a vallomását, és máris bekerült a rendszerbe. Csak nőket küldtek, hogy foglalkozzanak vele, hogy ne legyen olyan nehéz számára. Különösen a „fizikai vizsgálat” során, amely, úgy gondolták, nagyon meg fogja viselni. És ki volt ő, hogy ne adja meg nekik, amit elvártak tőle? Arra azonban nem számított, hogy két órán belül máris állami gondozásba veszik. A helyzet úgy állt, hogy ez itt, ez a rész volt az, amit igazán akart, ezt a végjátékot: az apja a földön fekve. Ezért el kellett kötnie egy autót, hogy időben hazaérjen, és otthon legyen, amikor a férfi megjön a kukoricaföldről, de még a rendőrök kiérkezése előtt, akik elviszik a börtönbe. Ha ezt a végső felvonást elszúrja, hiába volt az egész.
De tökéletesen sikerült. Az apja nyomorult életének utolsó néhány másodpercében Matthias az egyik vallásos állomásra tekerte a rádiót, és egy pillanatra otthagyta. A prédikáció a pokolról szólt. Pont ide illett. Figyelte, ahogy a férfi utoljára lélegzetet vesz, aztán nem mozdul többé. Milyen különös, ahogy egy emberi lény hirtelen átlép a másik oldalra, és ami addig élő volt, ugyanolyan mozdulatlan lesz, mint egy grillsütő, egy szőnyeg vagy a francba, mint egy rádiós ébresztőóra. Megvárta, hogy az arca teljesen elszürküljön, aztán felállt, kihúzta a rádiót a konnektorból, és a hóna alá vette. A hulla szeme nyitva volt, úgy meredt a mennyezetre, ahogy az évek során Matthias is feküdt éjszakánként. Nem mutatott be neki, nem köpte le, és nem is rúgott belé. Csak elsétált a halott mellett, és lement a lépcsőn. Az volt az utolsó gondolata, miközben kilépett a házból, hogy milyen érdekes mentális gyakorlatot hajtott végre... És szerette volna megnézni, meg tudja-e tenni újra... - Matthias? Ekkor összerezzent, és halkan felkiáltott. Az étterem visz- szatért köré, a falak ismét a helyükre kerültek, és a reggeliző és beszélgető emberek moraja ismét beszűrődött a tudatába. A vendégek odanéztek rá, Dee pedig közelebb hajolt. - jól vagy? Gyönyörű arcán részvét tükröződött, a szája kicsit szétnyílt, mintha a férfi szenvedése úgy elszorította volna a torkát, hogy alig kapott levegőt. Az eltávolodás, amelyet Matthias a fiatalkori énjében tapasztalt, ismét megtörtént a mellkasa közepén. Mintha az emlék újradefiniálta volna a belső lényegét, szorosabbra húzta, mint egy meglazult csavart. Ránézett az előtte lévő nőre, de nagyon távolról látta, a jeges objektivitás messzire sodorta őket egymástól. Habár a székük nem mozdult. Az érzelmeket nagyon könnyű volt megjátszani, ezt ő is jól tudta. Ezúttal, amikor rámosolygott, egészen más lett a mosolya... ugyanakkor nagyon ismerős is. - Tökéletesen jól vagyok. A pincérnő ebben a pillanatban megjelent a hatalmas reggelijével, és amikor letette, Matthias esküdni mert volna, hogy Dee hátra hátradől, és elégedetten elmosolyodik. *** Mels a főpincér mellett állt, és elege volt abból, hogy más után leskelődik. Már az is elég rossz volt, hogy idejött a Marriott Hotelbe
kémkedni, de hogy Matthiast azzal az ápolónővel találta együtt... Most már két okból is nyomorult érzés tölthette el: nem tisztelte saját magát, és csak egy bolond gondolta volna azt, hogy Sofia Vergarán kívül bárki is annak a nőnek a nyomába érhet. Amikor Matthias elé letettek egy akkora tányért, mint egy ház, a férfi ravasz mosollyal reggeliző társára nézett, és... Minden különösebb ok nélkül elfordította a fejét, épp amikor Mels sarkon fordulni készült. Találkozott a tekintetük, és abban a pillanatban eltűnt róla a cinikus arckifejezés, és átalakult valami olyasmivé, amit Mels nem tudott megfejteni... de azt mondta magának, hogy nem is érdekli. Mindegy. Nem tartozik rá. És semmiképpen sem fecsérli az idejét hamis, megjátszott dolgokra. Inkább nyugodtan az előcsarnok forgóajtajához sétált... - Mels! - hangzott fel egy szisszenés a háta mögül. Nem lehetett úgy tenni, mintha a férfi nem utána jött volna ki, és nem volt oka arra sem, hogy levegőnek nézze. - Nem akartam félbeszakítani a reggelidet - mondta, amikor megállt, és a férfi odaért hozzá. - Úton vagyok egy találkozóra. Amikor nem vetted fel a telefont, gondoltam, erre jövök, és benézek. - Mels... - A történet, aminek utána kellett néznem, igaz. Csak az illető vezetékneve végén van egy „e" betű is. Úgy írják, Childe. A fiú túladagolásban halt meg. Az apa pedig ott volt a helyszínen, amikor ez megtörtént. A lánya még mindig él... Bostonban védőügyvéd. Az apa különböző minőségben a kormánynak dolgozik. Legalábbis ez áll az újságokban. Arról nem tudok beszámolni, ami nem publikus információ. Matthias csak nézett rá némán, mire Mels felszegte az állát. - Nos, mire számítottá], mit találok? Matthias megdörzsölte az arcát, mintha fájna a feje. - Nem tudom. Én... Mikor halt meg a fiú? - Nemrégen. Két és fél évvel ezelőtt talán... Kihűl a reggelid. Mels az ápolónőre nézett, aki kizárólag Matthiast figyelte, miközben közeledett, mintha a férfi nem is beszélgetne senkivel. Oké, a nő elképesztően nézett ki abban a ruhában, a teste egy alapjában véve szerény ruhadarabot is őrülten szexis öltözékké varázsolt... Mels hirtelen a Playboy magazinban lévő nőkre gondolt... Igen, azoknak a melle is valószínűleg többnyire igazi és csodálatos. Miközben ő a push-up technológia segítségével tudta csak feltornázni magát a C kosaras tartományba. - Én úgyis menni készültem - jegyezte meg. - Még elkésem a találkozómról.
Erre az ápolónő elbocsátó tekintetet vetett rá, amely nemcsak azt sugallta, „El a kezekkel!", hanem egyenesen azt, hogy „Húzz a picsába!" - Gyere, menjünk vissza az asztalhoz! Matthias azonban csak bámult rá némán, de olyan intenzíven, hogy Mels úgy érezte, talán mondani akar valamit. Csakhogy Matthiasnak inkább a kihűlt tojással és egy tüzes testtel kellett volna foglalkoznia, vagyis a képzeletbeli tányérja már nélküle is bőven tele volt. Mels intett mindkettőjüknek, aztán kisétált az előcsarnok forgóajtaján a többi kifelé menő vendéggel együtt. Odakint a nap fényesen és vidáman sütött. Odasétált Tony kocsijához, és érezte, hogy meleg van odabent az utastérben. Beült a volán mögé, és szigorú prédikációt tartott magának, mielőtt beindította a motort... Csakhogy nem sokat használt. Még az a része sem, hogy egy titokzatos és elérhetetlen férfi riporteri ösztönei miatt - ó, de mennyivel vonzóbbnak tűnhet, mint egy átlagos slampos fickó... Csakhogy attól még korántsem minősül jó választásnak a számára. Talán ezért volt egyedül még mindig. Nem azért, mert nem hívták randizni, sokkal inkább mert azoknak a férfiaknak, akik találkozni akartak vele, biztos állásuk volt, kellemes megjelenésük... és működő memóriájuk. Semmi gyanús, semmi izgalom. Nem, ő inkább egy olyan férfiért volt oda, akinek a múltja homályos, a reggeliző partnere pedig egy Barbie-testű, tévéreklámba illő hajkoronájú szépség. Egészséges, nagyon egészséges. Beindította a kocsit, és visszasorolt a forgalomba. Mon- tyval, a Fecsegővei olyan helyen beszéltek meg találkozót egy parkban, amely hétsaroknyira volt a szállodától. De legalább az időzítés igazán kapóra jött. Ha most visz- sza kellene mennie a szerkesztőségbe, és úgy tenni, mintha dolgozna, miközben a számítógép monitorát bámulja, alighanem nem bírná ki sírás nélkül. Átkozott férfiak, gondolta, miközben talált egy újabb parkolóhelyet, és ezúttal ügyesebben állt meg a szegély mellett. Követte a kapott utasítást. Az egész kezdett egy kémfilmre hasonlítani. Melsnek egy bizonyos juharfa alatt álló pádhoz kellett mennie. Már csak egy újság hiányzott a kezéből, amely mögé elbújhat, valamint egy titkos jelszó, és tökéletesen beleillett volna az illegitim világba. Monty tíz perc múlva bukkant fel, hétköznapi ruhát viselt, amelyben leginkább unalmas nyárspolgárnak tűnt. Jókedve volt, ez az alkalom nyilvánvalóan megadta neki azt a drámai izgalmat, amelyre szüksége volt. - Indulj el mögöttem! - súgta oda halkan, amikor elment előtte. Ó, az istenért!
Mels felállt, amikor a férfi három méterre elhaladt előtte, és lassan lépkedve arra gondolt, mi a francért teszi ki magát ennek. Egy rövid séta után a folyóparton kötöttek ki, egy nagy viktoriánus csónakháznál, ahonnan az emberek elindították a kenujukat és a vitorlás hajójukat, amikor az idő felmelegedett. Mels belépett a csónakházba, de eltartott egypár pillanatig, amíg a szeme alkalmazkodott a félhomályos benti környezethez. A rombuszmintás ablakok nem engedtek át sok napfényt, a hely pedig zsúfoltnak tűnt a polcon sorakozó sok csónak, bója, evező és felcsavart vitorla miatt. Bizonyos szempontból nagy volt a zaj is - mivel körös-körül ki-be hullámzott a víz a csónakházból, nekicsapódott a hajóállásoknak, és ez a hang visszhangzott az üres helyiségben... Hirtelen egy csapat füstifecske süvített ki korai fészkéből, és nagy robajjal kiszálltak a szabad levegőre a látogatók feje fölött. Amikor Mels szíve újra a szokásos tempóban vert, azt kérdezte: - Szóval, mid van? Monty elővett egy nagyalakú, lapos borítékot, és átnyújtotta. - Ma reggel nyomtattam ki otthon. Mels a fémkapocs alá csúsztatta az ujját, és kinyitotta. - Ki tud még erről? - Jelenleg csak te meg én. Egymás után kivette a három színes fényképet, amelyek mindegyike az áldozatot ábrázolta: az első egy egész alakos kép volt, amelyen le volt húzva a halott lány ruhája, a másik egy kicsit közelebbi, felhúzott pólóval, a harmadik pedig ráközelített a testre, amelyen láthatóan rúnák sorakoztak egymás mellett. Cecília Barten. Ez a név jutott eszébe, miközben a képeket nézte: Sissy is egy lány volt, csak fiatalabb, és nagyon messze állt attól az életformától, ahol benne volt a pakliban, hogy az embert bármikor meggyilkolhatják. A testét egy kőbányában találták meg nem olyan régen, és ugyanilyen jelek voltak karcolva az ő hasára is. Neki is elvágták a torkát, és ő is szőke volt. - Láttad a helyszínen készített fényképeket, ugye? - kérdezte Monty. - Igen. - Mels a testről készült közeli felvételt nézte. - A bőr kissé vörös volt, de ilyesmi egyáltalán nem látszott rajta. Szóval áruld el... ha kell, nem hivatalosan... hogy történhet ilyesmi? Azt mondtad, az elsők között értél a helyszínre... - A legelső voltam. Bementem a főnökkel együtt a szobába, aztán azonnal az előírásnak megfelelően cselekedtem: kordonnal elzártam az ajtót, és erősítést hívtam. - Hol maradt a társad? - Beteget jelentett, ezért egyedül voltam... költségtakarékosság,
tudod, hogy van ez. Nincs helyettes. Na, szóval, miközben vártam, fényképeket készítettem. Mels gyűlölte azokat, akik azt a kifejezést használták, hogy na, szóval. - Felhúztad a pólóját. - Megvizsgáltam a holttestet és a helyszínt, de hivatalos minőségben. Hátborzongató. - De miért fényképeztél, ha a hivatalos fényképész is megtette ugyanezt? - Az igazi kérdés az, hogy hová tűntek az ábrák. Istenem, ez így valahogy nem stimmel, gondolta Mels. Ránézett Montyra, majd megkérdezte: - Szóval, mit csinálhatok ezzel? - jelenleg semmit. Nem szeretném, ha azzal vádolnának, hogy hozzányúltam a holttesthez. De hiszen hozzányúltál, nem igaz? - Akkor miért adod nekem? - Valakinek tudnia kell. Talán elmegyek de la Cruzhoz... vagy te is megjelentetheted az újságban, mintha egy ismeretlen forrástól kaptad volna az információt. A helyzet az, hogy a halál időpontját körülbelül délután öt vagy hat órára saccolták, vagyis a gyilkosság nem sokkal azután történt, hogy az a fickó kivette a szobát. Én körülbelül negyed tízkor értem a helyszínre. Ez azt jelenti, hogy négy és fél órája volt a tettesnek, hogy bemenjen, gyilkoljon, aztán távozzon. Csak az kerülte el Monty figyelmét - talán szándékosan -, hogy azok a rúnák az ő helyszínre legelsőként való megérkezésének és a rendőrségi fotó elkészítésének időpontja között tűntek el. A holttestet nem hagyhatták magára hosszú időre, ez a fajta sebesülés pedig nem gyógyul be csak úgy, hirtelen. Itt valami nagyon nem stimmelt. - Oké, majd szólj, hogy mit kezdhetek az infóval - mondta Mels. Amikor úgy érzed, hogy már tudod. Monty bólintott, mintha alkut kötöttek volna, aztán megfordult, hogy távozzon. - Várj csak, Monty... lenne egy gyors kérdésem valami mással kapcsolatban. Az informátor megtorpant az ajtóban. - Igen? - Tudsz valamit arról a férfiról, akit holtan találtak a Marriott Szállodában? - Ó, úgy érted, arról a halottról, aki a hátsó bejáratnál hevert? Az, aki eltűnt a hullaházból? Melsnek elakadt a lélegzete. - Tessék?
- Nem hallottad? - Monty közelebb ment hozzá, hogy megossza az információt. - A holttest eltűnt. Ma délelőtt. Lehetetlen. - Valaki ellopta? A Szent Ferenc Kórház hullaházából? - Úgy tűnik. - Hogy történhet meg ilyesmi? - A férfi megvonta a vállát, Mels pedig megrázta a fejét, és tudta, hogy bármi történik is a hiányzó holttesttel, nem jelenthet jót. - Nos, remélem, hogy mielőbb megtalálják. Hé, véletlenül nem tudod, milyen golyót találtak a mellényben, amelyet az áldozat viselt? - Negyvenest. - És hallottad, hogy volt egy tetoválás is a testen? - Nem tudom, de kideríthetem. - Nagyra értékelném. Monty rákacsintott, és ravaszul elmosolyodott. - Nem probléma, Carmichael. Amikor Mels egyedül maradt, ismét egyesével megnézte a képeket... aztán arra a következtetésre jutott, hogy Cald- wellben valószínűleg egy másik sorozatgyilkos is dolgozik. Nem kifejezetten erre számított. Ahogy a rendőrség sem. És eltöprengett, vajon nem egy kék egyenruhás-e a tettes.
24. fejezet DEVINA ÖSSZEHAJTOTTA A SZALVÉTÁJÁT, és letette üres tányérja mellé, majd rámosolygott a vele szemben ülő áldozatára. Mindent összevetve a dolgok elég jól alakultak. Matthias kezdett visszaemlékezni, és az a kis ajtó, amelyet az apjával kapcsolatban megnyitott a fejében, visszahozta a fényt a szemébe, amelyet látni szeretett volna. Az örege volt a kulcs természetesen, minden gonoszság kezdete, és kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a fertőzés egyik emberről a másikra is átterjedhetett, nemcsak démonról az emberre. De nagyon óvatosan kellett lavíroznia. - Majd én fizetek - mondta Matthias, aztán felemelte a kezét, hogy intsen a pincérnőnek. - Hogy te milyen úriember vagy! - Devina benyúlt a táskájába, és elkezdte balról jobbra rakosgatni a rúzsokat, miközben megszámlálta őket. - Örülök, hogy összefutottunk. ...három, négy, öt... - Véletlen szerencse. - Matthias kinézett az ablakon, mintha gondolatban már terveket szövögetne. - Mekkora volt rá az esély? ...hat, hét, nyolc... - Mit fogsz ma csinálni? - kérdezte Devina. A szívverése felgyorsult, miközben közeledett a számolás végéhez. ...kilenc, tíz, tizenegy.. Matthias válaszolt valamit, amire nem figyelt, de hiszen mindjárt befejezi. Tizenkettő. Tizenhárom. Megkönnyebbülten fellélegzett. Kiemelte az utolsó tubust, és levette a kupakját. Matthiasra pillantott, azután gondolatban megparancsolta neki, hogy a száját nézze, miközben kicsavarja a rúzs puha, tompa hegyét, és végigfuttatja az ajkán. A férfi pontosan azt tette, amire utasította, mégsem úgy reagált, ahogy számította. Közömbös tekintettel nézte, nem pedig vágyakozva, mintha csak egy eszköz lenne, amit egy kis időre használni akarna. Devina a homlokát ráncolta. Amikor Matthias kiszaladt az után a nyomorult riporter után, egyáltalán nem látszott az arcán ez a távoli kifejezés. Annak ellenére, hogy fel volt öltözve, a lelke lemezteleneden, és úgy nézett arra a nőre, mintha egy lenne vele, nem pedig egy teljesen különálló emberi lény. Devina beharapta a száját, majd elengedte, érezte, ahogy a dús ajak kirugódik... és hogy még inkább egyértelmű legyen, egy gondolatot ültetett a férfi fejébe arról, hogy a farka a szájába csúszik, ő pedig szívja,
nyalogatja és lenyeli. De nem működött. Matthias csak ránézett a pincérnőre, elvette a kezéből a számlát, aztán ráírta a szobaszámát. Odakint vad szél rázta az ablakokat, mire az emberek - köztük Matthias is - odakapta a fejét. Vele szemben ülve Devina magában forrongott, a haragja fellángolt, és az időjárás elemeit felkorbácsolta a hotel előtt: délről érkező, viharos szelet kavart. Másra sem tudott gondolni, csak arra, hogyan játszadozott vele Jim, most pedig ez a béna nyomorék szintén semmibe veszi, aki úgyis visszamegy a pokolba, mihelyt véget ér ez a kör. Gazember! Mindkettő. Felállt, és a vállára akasztotta a táskáját. - Meddig maradsz? - préselte ki nagy nehezen a kérdést. - Még egy kicsit. Valóban. A dolgok elég gyorsan történtek, és még ha nem is volt tudatában, ez a kör hamarosan véget ér. Talán fel kellene menniük a szobájába, hogy emlékeztesse rá, valójában férfi, nem pedig robot - és ha vele van, az a „sérülés" nem jelent semmiféle problémát. A riporterrel azonban? Nos, sok szerencsét a dologhoz, gondolta. - Most el kell mennem - szólalt meg Matthias, mintha el akarná küldeni. Devina összehúzta a szemét, aztán eszébe jutott, milyen szerepet kell játszania. - Nos, biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. - Úgy tűnik. Sok szerencsét az édesanyáddal! Amikor Matthias elfordult, Devina más okból is szeretett volna kefélni vele, nemcsak a játszma miatt. Belőle is ugyanaz az erő sugárzott, mint Jimből - valamint ugyanaz a megfoghatatlanság. jobban oda kellett volna figyelnie rá, amikor még az övé volt. Szerencsére azonban hamarosan hazatér. Időközben pedig gondoskodnia kell arról a riporterről. Ezt a fajta befolyást nem szívesen látta a játékban. Balesetek gyakran történnek. Ezt még a Teremtő sem ró- hatja fel neki. *** Matthias taxival ment a CCJ szerkesztőségéhez, és a parkolóban várakozott az épület mögött. Úgy gondolta, hogy Mels ismét a kölcsönkért Toyotával ment a hotelba, és valóban, a barátja kocsija nem állt a többi, szeméttel teletömött tragacs mellett.
Mintha az újságírói munkakör alapfeltétele lett volna, hogy az illető egy szemeteskukára emlékeztető ócskavassal közlekedjen. A hátsó ajtó közelében ácsorgott félrehúzódva, nekidőlt .rz épület falának, miközben a botjára is támaszkodott. A feje fölött felhők gyülekeztek, eltakarták a napot, a földön egyre nőttek az árnyékok, és egyre kevesebb lett a napfény. Valaki figyelte. Nem azok, akik a kijáraton át távoztak... nem is a dohányosok, akik egy rövid időre úgy füstöltek, mint egy gyárké- mény, aztán visszamentek az épületbe... és nem is azok, akik
jelentett... Nagy csöppekben eleredt az eső, és olyan sűrűn záporozott rájuk, mintha üveggolyók hullottak volna az égből... - Menjünk be! - javasolta Mels, azzal megfogta a kezét, és egy belépőkártya segítségével bementek az épületbe. A levegőben furcsa vegyi anyag szaga érződött. Nem padlóápoló vagy ablaktisztító. A nyomdagépek tintájának szaga volt. - Erre! - mondta a nő, és odavezette egy barna ajtóhoz. Elfordította az ajtógombot, majd a csípőjével benyomta az ajtót. A konferenciateremben sokféle szék vett körbe egy különböző darabokból összetolt hosszú asztalt: úgy nézett ki az egész, mint az irodabútorok Frankensteinje. A sarokban vízadagoló állt, Mels odament, és megtöltött egy papírpoharat. - Idd ezt meg! Matthias engedelmeskedett, és miközben lenyelte a vizet, próbálta összeszedni magát. Mels felült az asztalra, a lábát lassan himbálta előre- hátra. - Mondd el! Ó, a francba, hogy mondhatná el neki, amire emlékezett? Az ég szerelmére, miért jött ide egyáltalán? Nos, erre legalább tudta a választ. Szeretett volna egy emberrel őszinte lenni. Végre. Csak kapcsolatot kellett teremtenie vele, mintha szabadesésben zuhanna, és a nő lenne a kötél, amit el kell kapnia, a szavak pedig az a szorítás, amivel az életet jelentő mentőövbe kapaszkodik. - Megöltem az apámat. Mels lába megállt a himbálózás közben, a teste megmerevedett. - Azok után, hogy évekig... - Mondd ki! Mondd ki! A rohadt életbe, csak mondd ki! - Erőszakos ember volt és ivott. Történtek dolgok... amelyeknek nem lett volna szabad megtörténniük, és én... Mels szemébe lassan újra visszatért a fény, ismét könyö- rület sugárzott a tekintetéből. Amikor azonban Matthias úgy látta, hogy le akar szállni az asztalról, és megölelni őt, felemelte mindkét kezét. - Ne, nem tudom... képtelen leszek végigmondani, ha most megérintesz. - Jól van - felelte a nő lassan. - Azt sem tudom, miért mondom ezt el neked. - Nem kell hogy mindig oka legyen. - De úgy érzem, kellene. - Tudod, hogy bennem megbízhatsz, ugye? Lehet, hogy riporter vagyok, de komolyan gondoltam, amit mondtam... Az csak a munkám, nem azonos velem. - Igen. - Matthias beletúrt a hajába, aztán levette a napszemüveget. Sajnálom, de szeretnélek rendesen látni.
Mels a homlokát ráncolta. - Nem kell bocsánatot kérned. Matthias a kezében forgatta a szemüveget. - Azt hittem, jobban szereted, ha rajtam van. Tudod, ott a bisztróban... hogy ne kelljen látnod az arcomat. - Nem azért mondtam, hogy tartsd meg. Számomra nem vagy csúnya, Matthias... Egyáltalán nem. És nem kell rejtegetned magad. Ő azonban tudta, hogy ez nem lesz sokáig így. Olyan érzése támadt, hogy minél több dolog jut eszébe, annál szörnyűbb lesz az, amit megtud magáról... mint egy rajz, amelyet számok alapján kell kiszínezni: az ember azt hiszi, hogy egy szép portrét készít, de lassan kiderül, hogy a kép egy szörnyeteget ábrázol. - Sarokba szorítottam - hallotta Matthias saját magát. - Odamentem az osztályfőnökömhöz, aztán az iskolai ápolónőhöz, és mindent elmondtam nekik. Elmagyaráztam, miért hiányzóm olyan sokat, miért vannak rajtam zúzódások és... az összes többit is. Tizenöt éves voltam. Egészen addig a pillanatig mindent magamban tartottam... - Ó, istenem, Matthias... - De aztán lelepleztem a titkot, és a rendszer átvette az irányítást. Amikor elmondtam az apámnak, hogy kitudódott a titka, szívrohamot kapott a szemem láttára. - És ezért gondolod, hogy megölted? Matthias, nem tettél semmi rosszat. - De igen. Végignéztem, ahogy meghal. Nem hívtam a mentőket, nem szaladtam segítségért, csak álltam ott, és néztem, ahogy összeesik előttem. - Áldozat voltál. Bántalmazott, és sokkot kaptál. Nem a te hibád... - Szándékosan csináltam. Mels ekkor ismét a homlokát ráncolta. - Nem értem. - Nem érdekelt, hogy mit tesz velem. Az a sok szar- ság leginkább csak bosszantott. - Megvonta a vállát. - Ez az egész dolog, hogy napvilágra hoztam az igazságot, csak egy mentális kísérlet volt számomra. Tudod, ismertem őt. - Megkocogtatta a halántékát. - Tudtam, hogy gondolkozik, és tisztában voltam, mi az, amitől bekattan. Szeretett kegyetlen lenni, és hatalmat gyakorolni fölöttem. Nem volt valami okos ember, és buta állatokkal meg kukoricaszárakkal dolgozott egész nap... Amikor azonban olyan felnőttekkel került kapcsolatba, akik nem hozzá hasonló szinten voltak, azonnal előjött a kisebbrendűségi komplexusa. Azzal fenyegetett, hogy megöl, ha bárkinek elmondom, és ez volt, ami elárulta. Nagyon fontos volt számára, hogy ez mind titokban maradjon, és nem csak azért, mert törvénytelen dolog ba- szogatni a saját gyermekünket. Tudtam, hogy ez nagy hatással lesz rá, és nem is igazán
azért akartam kitálalni, hogy megszűnjön a bántalmazás... csak szerettem volna megnézni, mi történik. - Várj, hadd kérdezzek valamit! Mennyi ideig éltél vele? - Az édesanyám belehalt a szülésbe. - Szóval egész életedben. - Egy ideig máshol laktam, de aztán visszamentem hozzá. - Még kiskorodban? - Igen. - És egyszer sem jutott eszedbe, hogy ezzel csak saját magadat akartad megmenteni? - A végeredmény ez lett, de nem ez motivált. És éppen ez az, ami úgy szíven üt. Mels megrázta a fejét. - Szerintem egy kicsit elnézőbbnek kellene lenned magaddal szemben. Ó, a francba, nem értette! Matthias látta a szemében, hogy már kialakított róla egy képet, és ezt semmi sem tudta lerombolni. - Az igazi nevem nem Matthias. - Hanem micsoda? Ez is eszébe jutott reggeli közben. Sokáig nézte a nő arcát, a szemét, a nyakát, karcsú testét... aztán ismét visszatért okos tekintetéhez. Nem, ezt az információt nem oszthatja meg vele. Nem teheti meg. Az ezt követő csendben hirtelen mindent elsöprő érzésként tört rá a vágy, hogy ismét kettesben legyen vele. De nem nyilvános helyen. Hanem a szobájában. Azon a szállodai ágyon, ahol az ágyneműnek citromillata van. Szeretett volna egy kicsit vele lenni, mielőtt elmegy, mintha Mels egyfajta gyógyszer lenne, amely segít még egy kis ideig életben maradnia. Mert hamarosan meg fog halni, döbbent rá. Nem üldözési mánia volt ez, hanem... biztos tény, mint a múltja. Kőbe volt vésve. - Fogytán van az időm - jegyezte meg halkan. - Mielőtt elmegyek, szeretnék veled lenni. - Hová mész? - El - felelte egy hosszú pillanat múlva.
25. fejezet MELS NEM KAPOTT LEVEGŐT, amikor hirtelen belehasított a gondolat, hogy Matthias is egy eltűnt személy. Annak ellenére, hogy volt jogosítványa és állítólag háza is. Ahogy itt állt előtte, és a szemébe nézett, hirtelen úgy érezte, mintha nem is lenne a helyiségben. Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban már örökre eltűnt. - Miért mész el? - Amikor a férfi csak a fejét rázta, megkérdezte. Ezért nem vagy hajlandó elárulni a nevedet? - Nem. Azért, mert nem számít. Csak betűk egymás mellé téve. Nagyon régóta nem vagyok már az az ember, ezért egyáltalán nincs jelentősége. - Ebben nem vagyok olyan biztos. - Matthias megvonta a vállát, Mels azonban úgy érezte, muszáj tovább forszíroznia a dolgot. - És nem muszáj elmenned. - Egyrészt nem hitte, hogy az emberek képesek a jövőbe látni, ez pedig azt jelentette, ha a férfi elmegy, saját, szabad akaratából teszi... És ezt a döntést bármikor megváltoztathatja. De csak ő. Csakhogy... a gond az volt, hogy ezt ő is érezte, szinte biztos volt benne: nem vár rájuk hosszú, boldog jövő. Egy baleset miatt találkoztak, az életük egy pillanatra ösz- szekapcsolódott, és ahogy az az ütközés sem tartott sokáig, a kapcsolatuk sem fog. 227 A seb azonban örökre megmarad. Melsnek az a szörnyű érzése támadt, hogy sohasem fogja elfelejteni. - Mennyi időd van még? - kérdezte. - Nem tudom. Leszállt az asztalról, és odament hozzá, átölelte, majd az arcát a mellkasára fektette, ahol a bordái mögött a szíve dobogott. Matthias viszonozta az ölelést, Mels pedig arra gondolt, miért éppen ő az az ember, akihez ilyen közel érzi magát. A többiek, a hétköznapi férfiak nem férkőztek ilyen közel a szívéhez. Ő azonban... Matthias elhúzódott, és megérintette az arcát. - Megcsókolhatlak itt? - Úgy érted, az arcomon vagy ebben a helyiségben? - Nos, elvégre itt dolgozol, és... Mels a szájára szorította az ajkát, hogy beléfojtsa a szót. Kit érdekelt, hol vannak! Nagyon sok munkahelyi kapcsolat létesült itt, a dolgozók pedig néha behozták a férjüket, feleségüket vagy partnerüket az épületbe. Különben is, ha a főnöke szexuálisan zaklathatta, akkor ő is
megcsókolhatta ezen a helyen azt, akit igazán akart. Azzal behunyta a szemét, hátrabillentette a fejét, és ismét megérintette Matthias száját, hagyta, hogy az ajka az övére nyomódjon. Amikor érezte, hogy viszonozza a csókját, azt kívánta, bárcsak megőrizhetné ezt a pillanatot, és valahogy fizikai tárggyá változtathatná, amelyet a kezébe foghat, vagy biztonságos helyre tehet, mint, mondjuk, egy könyvet vagy egy vázát. Az élet azonban nem ilyen. Az ember nem tudja megtartani a számára fontos pillanatokat, vagy megérinteni azokat a dolgokat, amelyek hatással vannak rá - legalábbis nem a tenyerével vagy az ujjával. A sors történései ugyanolyan meghatározhatatlan nyomot hagynak rajtunk, mint egy szobrász vésője a munkadarabon: hozzánk ér, alakít rajtunk 228 egy kicsit, aztán már megy is tovább a következő agyagda- rabhoz... Matthias keze egy határozott mozdulattal felcsúszott a tarkójára, és onnantól kezdve már ő irányított. Megnyalta .íz ajkát, mire Mels kinyitotta a száját, és azt kívánta, bárcsak valami olyan helyen lehetnének kettesben, ahol maijukra zárhatják az ajtót. A vágy egyre fokozódott a testében, .1 szenvedély lángjai egyre feljebb csaptak, feltüzelték, perzselték... A homlokát ráncolta, amikor valami kemény dolgot érintett meg a férfi derekánál. És nem járógép volt. Sőt, nem is kötődött az orvosi eszközökhöz. A széldzseki szegélye alá csúsztatta a kezét, és megtalálta... egy fegyver markolatát. Kihúzta a derekából, aztán hátralépett. Egy negyvenes kaliberű pisztolyt pillantott meg. Gyorsan ellenőrizte a töltényűrt: üres volt. A tár hasonlóképpen. - Nem csak neked van engedélyed ilyesmire - jegyezte meg Matthias távoli hangon. Mels visszaadta az automata fegyvert. - Nyilvánvalóan. Megkérdezhetem, hol szerezted? - Vettem. - És a lőszert elfelejtetted? - Nem járt hozzá. - Mondjak valamit? Az áldozatot, akit tegnap holtan találtak a szállodádban, pontosan egy ilyen kaliberű fegyverrel ölték meg. - És azt hiszed, én tettem, mert elfogyott a lőszerem? Mels megvonta a vállát. - Te mondtad, hogy ne keveredjem bele, mert meghalhatok. Aztán találok nálad egy fegyvert, miután valakit lelőttek a Marriottban. Nem kell zseninek lenni. - Nem én öltem meg azt a férfit.
- Honnan tudod, hogy férfi volt? - Mert tele van vele minden híradó. Mels karba tette a kezét a mellkasán, és a földet nézte, miközben arra gondolt, semmi jó nem fog kisülni ebből a beszélgetésből. - Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek. - Igen - válaszolta Mels. Ez felért egy korbácsütéssel. Alig öt másodperc alatt jutottak el a csóktól ide. - Sajnálom - motyogta Matthias az ajtóban. - Miért kérsz bocsánatot? - Nem akarlak így itt hagyni. - Nos, ezzel nem volt egyedül. Amikor az ajtó becsukódott, Mels arra gondolt, vajon lát ja-e még Matthiast valaha... Aztán szigorúan magára paran csőit, hogy legyen észnél, és ne engedje, hogy a libidója veszélybe sodorja. Az apja nem helyeselné. Különben is, okos nő nem tesz ilyet. A francba... Miután még tizenöt percig ostorozta magát, felment a szerkesztőségbe, és töltött magának egy erős feketekávét, aztán visszaült az íróasztalához. - Mondd, hogy nem törted össze az én kocsimat is! A hangra összerezzent, és felpillantott Tonyra. - Micso... Ja, nem! Tessék, itt a kulcs! - Akkor csak úgy nézel ki, mint aki megint balesetet szén vedett. Nem csoda. Hátradőlt a széken, és csak bámulta a monitort. - Jól vagy? - kérdezte Tony. - Kérsz egy töltött piskótát? Mels felnevetett. - Azt hiszem, először megpróbálom a kávét, de kösz. - Mi ez az arckifejezés? - Csak azon töprengek, hogy fiziológiailag lehetséges-e, hogy a hegek eltűnjenek egy holttestről. Na jó, igazság szerint nem ezen töprengett, ez viszont egy társadalmilag elfogadható, nagyszerű kibúvónak tűnt. És végül úgyis megkérdezte volna, Tony ugyanis egy két lábon |áró lexikon volt. Ezúttal a férfi dőlt hátra, és bámult a semmibe. - Nem lehetséges. A hegek azok hegek. - Akkor mivel magyarázod, hogy két sorozat fényképből az egyiken látszik a bőrön valami minta, a másikon viszont nem? - Egyszerű. Valaki játszadozott egy kicsit a photoshoppal. - Én is erre gondoltam. Mels csak azt nem értette, miért tett volna valaki ilyet. I labár azt már gyanította, hogy ki lehetett. Oldalra biccentette a fejét. Ha bárki is módosította a képeket, az nem
lehetett a hivatalos fényképész - mivel miközben fényképezett, legalább fél tucat ember volt vele együtt .1 szobában, és ha bármit is megváltoztatott volna később .1 felvételeken, bárki azonnal szóvá tette volna az eltérést, amint egy pillantást vet rájuk. így csak Monty maradt, az a férfi, aki azzal próbált fontosabbnak tűnni, hogy információt adott át a sajtónak, amikor nem lett volna szabad, és ott is drámát kreált, ahol nem volt. Elég valószínűnek tűnt, hogy ő másította meg a felvételeket, csak a hecc kedvéért. Mels akcióba lendült, és belépett a CCJ adatbázisába. - Vagy ez - tette hozzá Tony -, vagy isteni beavatkozás történt. *** - Megvan a tetoválás. Délután ötkor Mels felnézett a prostituáltról írt cikke végső változatából. Eric állt előtte, kezében egy mappával, az arcán elkínzott kifejezéssel. - A Marriott-beli áldozaté, aki eltűnt a hullaházból? - Pontosan. - Megnézhetem? - kérdezte Mels, és kinyújtotta a kezét. - Ööö... nos... igen. - Eric átadta a képeket. - Nem az én stílusom. Én inkább a törzsi tetkókat kedvelem. Mels kinyitotta a mappát, majd felvonta a szemöldökét. A fénykép színes volt, de teljesen feleslegesen - legalábbis ami a tetoválást illette. A kép a Kaszást ábrázolta, fekete-fehérben, méghozzá hátborzongató részletességgel... Annyira, hogy bár csak fényképen nézte, a ráncos csuklya alatt világító szem és a csontos ujj, amely a nézőre mutatott, mintha egyenesen neki szólt volna. - Elég félelmetes, mi? - jegyezte meg Eric. - És a temető is szép, nem gondolod? Valóban, a háttérrel kapcsolatban igaza volt: az a szörnyű alak egy sírkövekkel teli mezőn állt, a sírok messzire nyúltak a háttérben, a Halál rongyos köpenye fellibbent, és eltakarta a végtelen hosszan látható temetőt. - Mik ezek a durva jelek itt, alul? - kérdezte Mels tűnődve. - Talán valamit számoltak... és lefogadom, hogy nem vekni kenyereket. - Biztosan valami bandával függ össze. - Én is azt gondoltam, különösen hogy nemrégen volt egy másik hasonló halott is a hullaházban... az informátorom szerint. - Mit mond a rendőrség? - Ennek éppen most nézek utána. Mels felpillantott. - Vagyis akkor már utánanéztél az interneten a képeknek?
- Legalább ezer ábrázolását találni a Kaszásnak a neten... és némelyeket tetoválásként emberek bőrén. De azok közül, amelyeket találtam, egyik sem néz ki ugyanígy, viszont mindegyik valahogy ilyen, ha ez így érthető. - Hogy szerezte meg az informátorod ezeket? Úgy hallottam, mindent kitöröltek a felvételi lapról. A Szent Ferenc Kórház teljesen felbolydult az eset kapcsán. Olyan volt, mintha a férfi soha he sem került volna a rendszerükbe. Tiszta. Nagyon tiszta. - A barátom történetesen imádja a tetoválásokat. A telefonjával fényképezte le a holttestet csak magának, amikor bevitték. - Micsoda szerencse - motyogta Mels, és visszaadta a mappát. Vagyis ha feltételezzük, hogy az a tetoválás egy bandához kapcsolódik... mi a francot keresett rajta egy csúcsminőségű golyóálló mellény? És miért tűnt el a hulla? A bandák nem ilyen kifinomultak, nincs ennyi pénzük, és nem ragaszkodnak ennyire a halottaikhoz... Betörni egy kórházba, hogy elrabolják a holttestet? Aztán mindent kitörölnek a számítógépből? Képtelenség. És ugyanez vonatkozik a maffiára. Eric agyonrágcsált golyóstolla végét harapdálta. - Mindenképpen kormányszintű dologról lehet szó. Úgy értem, ki más lenne képes ilyesmit véghezvinni? Mels Matthias üres pisztolyára gondolt. - Úgy tudom, a golyókat egy negyvenes kaliberű fegyverből lőtték ki. - Amivel a fickóra lőttek? Igen... és a jó hír az, hogy a rendőrség bizonyítékként lefoglalta őket, valamint a mellényt, a ruhát meg a csizmát is, vagyis ezek még mindig megvannak. - Eric összehúzta a szemét. - Szóval most már elárulod, miért érdekel annyira ez az eset? - A halott prostinak is elvágták a torkát. - Habár, most komolyan, mennyi volt az esély arra, hogy a két gyilkosság ösz- szefüggjön? - Aha, szóval nyaki sérüléseket gyűjtesz. - Csak alapos vagyok. - És hogy áll a cikked arról a prostiról? Van valami új fejlemény? - Dolgozom néhány információn. - Majd szólj, ha szükséged van segítségre! - Te is. Amikor Eric elment, Mels rájött, hogy a szerkesztőség szinte teljesen kiürült. És hamarosan lejár a cikk leadásának határideje. Újra elolvasta, amit írt, de nem volt megelégedve vele. Semmi új információt nem közölt, leszámítva az áldozat személyazonosságát, és amikor felhívta a családot, megdöbbentő érdektelenséggel szembesült. Hogy lehet, hogy valakit nem ráz meg a saját lánya halála? Nem szívesen adta le így az írást. A megfogalmazás jó volt, a helyesírás-ellenőrző elvégezte a feladatát, az igazi sztori azonban Monty
és a fényképe lett volna. Ezt azonban még nem használhatta fel. Magában szitkozódva rákattintott a küldés gombra, majd megfogadta, hogy a végére jár a dolognak. Még akkor is, ha nem kerül nyomtatásba. Átváltotta a képernyőt, és újra szemügyre vette a két képet egymás mellé téve, amelyet egy órával azelőtt fűzött ösz- sze. Mindkettőn hasonló jelek voltak láthatók a has bőrébe karcolva. Az egyik Cecília Barten testén, akit a kőfejtőben találtak a város szélén néhány nappal azelőtt... a másik pedig az, amely Monty állítása szerint a prostituált hasán díszelgett. A sok különböző jel mintha egyfajta nyelv lett volna: mindkét fényképen szerepeltek egyforma karakterek, habár nem ugyanabban a sorrendben, amely Mels értelmezése szerint még korántsem jelentette azt, hogy elvetheti az elméletet, miszerint Monty photoshoppal operált. Sőt, ami azt illeti, valójában tökéletes volt: a motelben megölt prostitu 234 ált esetét a Barten lány halálához kötni, ráadásul úgy, hogy a manipuláció nem azonnal szembetűnő. Igazság szerint ha jobban belegondolt, egyre inkább úgy érezte, hogy Montyra vall ez a fajta hamisítás. Ha ő a „forrás” egy új sorozatgyilkos ügyében, micsoda nagyszerű szórakozást jelent az neki... Csakhogy voltak ellenérvek is. Ha senki mást nem gyilkolnak meg úgy mint azt a két lányt, akkor mihez kezd? És kockára teszi az állását is. Már így is vékony jégen táncolt azzal, hogy információt adott át neki. Ostobaság lett volna még tovább súlyosbítania a hazugsággal. Vagy lehet, hogy egyszerűen csak kezd felületessé válni. Na persze, de akkor mi a helyzet a hajfestékkel? A prostituált közvetlenül a halála előtt festette be a haját ugyanolyan árnyalatú szőkére, mint a Barten lányé volt. Ez nem változott meg a két fényképezés között, ez valóban megtörtént. Mi van, ha Monty másolós gyilkos? - Hogy állsz kocsi fronton? - Amikor Mels összerezzent, Tony abbahagyta a pakolást. - Minden rendben? - Igen, bocsi. Csak elgondolkoztam. A barátja a vállára akasztotta a táskáját. - Szükséged van megint az ócska járgányomra? Mels habozott. - Ó, nem akarlak ezzel terhelni... - Ne aggódj! Csak vigyél haza, aztán a tiéd lehet, feltéve, hogy holnap hozol reggelit. - Feltartotta a kulcsot, majd meglóbálta a KISS lógónál fogva. - Tényleg nincs szükségem rá. - Csak még egy estére - hárította el Mels. - Úgy érted, két újabb kolbászos szendvicsre és egy kávéra. Mindketten nevettek, majd Mels kikapcsolta a számítógépét. Felállt,
fogta a fényképeket, amelyeket Montytól kapott, és betette a táskájába, majd Tonyba karolt. - Igazi herceg vagy a férfiak között, tudtad? Tony elmosolyodott. - Igen, de jólesik néha hallani is. - Nézd, ismersz valakit, aki ért a fényképekhez? - Portrét akarsz készíttetni magadról? - Meg akarok vizsgáltatni néhány felvételt. - Aha. - A kollégája kinyitotta és megtartotta az ajtót. - Ami azt illeti, tudom, kire van szükséged... és hazafelé valószínűleg találkozhatunk is vele.
26. fejezet JIM NEM GONDOLTA VOLNA, hogy ilyen hamar ismét el fog menni a Szent Ferenc Kórház hullaházába. Egy menet azzal a sok tepsivel és hullával egyszer is bőven elég volt. Annak természetesen örült, hogy ezúttal nem kellett meghalnia hozzá, és a rigor mortis nem nála állt be. Micsoda színvonal ehhez mérni a dolgokat! Az viszont nagyon zavarta, hogy hazai fronton feltűnően csendes volt minden. Mert ez azt jelentette, hogy meg kell keresnie Devinát - és úgy vélte, a legjobb hely a kereséshez az ügynök holtteste körül lesz, a hullaházban. Még mindig nem vette be, hogy a démon csak önzetlenül segített nekik előző éjszaka, amikor megjelent azzal az éles és fényes fegyverrel, hogy „megmentse” őket. Egy napig követte Matthiast, arra várva, hogy Devina mást is csinál, nem csak reggelizik a férfival, aztán meghagyta Adriannek, hogy maradjon a farmházban, ő pedig idejött erre a fertőtlenítő- szagú, libafos-zöld csempés helyre, ahol agyat és májat mértek a mérlegen. Szerette volna közelebbről is szemügyre venni annak az „ügynöknek" a testét. Előző este a gyors összecsapásban nem tudta megnézni a hullát - és talán semmit sem fog megtudni, ha látja, de ez volt az egyetlen kiindulópont... Feltéve, ha még azelőtt ér oda, hogy a különleges egység felderítői elvinnék. Amikor meglátta a rendőröket a létesítmény előtti folyosón, már sejtette, hogy nincs minden rendben a halottkém birodalmában. Kék egyenruhások nyüzsögtek mindenfelé az alagsorban, és egymással társalogtak, jim ezután láthatatlanná válva átsuhant a hullaház szárnyas ajtaján, és egy újabb csapat zsarut pillantott meg a felvételi helyiségben, ezúttal azonban az orvosi személyzet is képviseltette magát. A hely időközben bűnügyi helyszínné változott. Nocsak. Micsoda meglepetés. - ...kor jött be dolgozni? Az orvos, akit az íróasztalnál ülve kihallgattak, keresztbe tette a karját a mellkasán, és dacosan előreszegte kecs- keszakállát. - Már mondtam. A műszakom délelőtt kilenc órakor kezdődött. - És akkor is érkezett? - Akkor jelentkeztem be, de ezt már elmondtam... Jim hagyta, hogy a kihallgatás folytatódjon, és a túlvilági színtér aktatologatós részéből átment a hűvös klinikai részlegbe. Belépett az Idegeneknek tilos a bemenet feliratú ajtón. A neonfénnyel megvilágított
helyiség modernebb rozsda- mentes acéleszközökkel volt felszerelve, mint egy olvasztókohó. Öt munkaállomás állt egymás mellett, a közelükben fél tucat mély mosogatótálca meg azok az átkozott mérlegek. A túlsó falon fagyasztókamrák sorakoztak közvetlenül egymás mellett, biztonságosan bezárva - mintha a Szent Ferenc komplexum dolgozói nem lettek volna teljesen biztosak abban, hogy a zombik csak kitalált lények -, kivéve egyet, a sarokban. Az ugyanis tárva-nyitva állt, és különbözőtengerészkék inges fickók porozták be mindenhol: ujjlenyomatot vettek a tátongó ajtó környékén. jim bármibe le merte volna fogadni, hogy az ügynök holtteste tűnt el. Döbbenet. Káromkodott egyet magában, majd közelebb ment, de sehol sem érezte Devina jelenlétét. A démon után általában orrfacsaróan rossz szag maradt a levegőben, mint egy megromlott légfrissítő. Itt azonban? Csupán egy nagyon halvány szagmaradvány volt érezhető a fagyasztókamráknál, de az is már elég régről. Úgy tűnt, a különleges egység takarított maga után, nem Devina. - A francba! Amikor Jim hangosan is megszólalt, néhány zsaru odanézett, ahol állt, mintha arra számítanának, hogy valamelyik kollégájukat látják ott. Aztán a homlokukat ráncolták, és folytatták a munkát, jim pedig eljátszott a gondolattal, hogy felmegy látogatóba... de nem a sürgősségi osztályra vagy a fekvőbeteg-részlegre. Á, ugyan már, mit tehetne érte Nigel, az arkangyal? Máskor sem segített a mennyországba tett látogatás, ráadásul már így is rendkívül dühös és csalódott volt. Éppen indulni akart, amikor megvilágosodott előtte valami. Végigsétált a fal melletti fagyasztókamrák előtt, és a nyomtatott névkártyákat nézegette a vállszélességű ajtókra tett tartókban. És valóban, a másik végén megtalálta, amit keresett: BARTEN, CECÍLIA. Egy pillanatra megállt. Meglepődött, hogy a lány maradványai még mindig itt vannak, aztán emlékeztette magát, hogy csak neki tűnt egy örökkévalóságnak, amióta megtalálták a kőfejtőben. A valóságban alig néhány nap telt el azóta, különben is a lány ügyében még folyt a nyomozás. Nem mintha a caldwelli rendőrség bármely tagja is megtalálhatná Devinát, hogy számon kérje rajta a gyilkosságot. Ez Jim feladata volt. Felemelte a kezét, és megérintette a rozsdamentes acéleszközt. Előbb vagy utóbb Sissy édesanyja el tudja temetni a gyermekét. Ez a fajta hideg lezárás kicsit ahhoz a fagyasztókamrához hasonlított, ahol a holttesteket tárolták, nem igaz? Az is egy zárt közeg volt, ahol a gyász örökre megmaradt valaki
hátralevő napjaira... Jim összevonta a szemöldökét, majd oldalra kapta a fejét, mert az ösztönei több okból is figyelmeztetően jeleztek. Káromkodva átvágott a vizsgálóhelyiségen, kiment a felvételi irodába, majd azon túl is, a folyosóra. Keress, gondolta... és találsz. Csak kár, hogy mindenki egyszerre bukkan fel. *** - Tudod, mit szeretek a legjobban a kórházakban? - kérdezte Tony. Mels felsétált vele a Szent Ferenc hatalmas épületének egyik forgóajtajához, és arra vártak, hogy kinyíljon. - Nem az ennivalót. - Éppen ellenkezőleg... az automatákat. - Miközben be léptek együtt az ajtón, a férfi vászonnadrágja zsebébe dugta a kezét, és előhúzott egy csomó aprót. - Nagyon klassz itt a választék. - Ó, elrakhatod a pénzed... meghívlak. - Árulj el valamit... mi miért nem randizunk? Mels erőltetetten fölnevetett, és arra gondolt... istenem, erre biztosan nem akarná hallani a választ, és ő sem szíve sen felelne. Odaértek a liftekhez, ahol az orvosi személyzet és a látógatók közösen liftbingót játszottak. Ők ketten az első előtt álltak meg, mert azt vették körül legkevesebben. Másodperceken belül megszólalt egy csilingelő hang, és jelezte, hogy éppen az ő felvonójuk érkezett meg... és lefelé tart. - Okosan választottunk - jegyezte meg Tony játékosan selypítve. Mels fölnevetett, miközben arra várt, hogy egy egyenruhás biztonsági őr kilépjen. Ezután beszálltak egy építőmunkás társaságában, akinek szerszámtartó öv vette körül a derekát. Csoda, hogy a férfi még tudott járni, annyi kalapács és csavarhúzó lógott róla. Amikor leértek az alagsorba, Tony balra fordult, és Mels is vele tartott. A kalapácsos fickó szintén követte a példájukat, és így sétáltak hárman, habár az építőmunkás előresietett. Arrafelé igyekezett, ahonnan a távolból kopácsolás és egy szalagfűrész hangja hallatszott, amint egy gerendát vág át. - Lehet, hogy várnunk kell - mondta Tony, miközben követték a kiírást a hullaház felé. - Suraj azt mondta, kilopó- dzik, amikor ideérünk, de... Mindketten megálltak, miután befordultak a sarkon. Zsarukat láttak mindenhol, akik eltorlaszolták a hullaház bejáratát. - A nyomozás minden bizonnyal még javában tart - dör- mögte Mels. Biztos vagy benne, hogy a barátod ki tud szabadulni?
- Hát, nézzük meg, mit mond - javasolta Tony, és üzenetet kezdett írni a telefonján. Mels gondolatai ezúttal nem Matthias körül forogtak, és éppen ilyen figyelemelterelésre volt szüksége. Remélte, hogy ezúttal valamennyire tartósnak is bizonyul. Isten a megmondhatója, a legkevésbé szabadidő és egy autó hiányzott neki, mert félő volt, hogy ismét a Marriott Hotelban köt ki, ahol Matthias esetleg a Dögös Macával ebédel... vagy még rosszabb. De ugyan már, az, hogy negyvenes kaliberű fegyvere volt, még nem jelentette azt, hogy meg is ölt valakit. Neki is lapult egy kilenc milliméteres a táskájában, mégsem lett minden belvárosi lövöldözés gyanúsítottja.,. - A francba! Tony ránézett. - Tessék? - Semmi. Csak csalódott vagyok. - Talán ez most összejön... - A telefonja vidám, csiripelő hangot adott ki, ezért megnézte az üzenetet. - Ó, remek, Suraj nem hagy cserben minket. Várjuk meg ott... Ó, nézd! Automaták. Micsoda meglepetés! És valóban, a hullaházzal szemben egy pihenőszobát találtak, ahol mindenféle kalóriadús finomságot lehetett venni. - Ezt előre kitervelted. - A zsarukat nem. Miután bementek, Tony felmérte a kínálatot, Mels pedig a padlóhoz csavarozott asztalok, valamint a narancssárga műanyag székek körül járkált, amelyek nem voltak a padlózathoz rögzítve - valószínűleg azért, mert olyan csúnyák és kényelmetlenek voltak, hogy azokat senki nem akarta volna ellopni. Eszébe jutott az ígérete, ezért elővette a tárcáját, és megszámolta a pénzét. - Ne fogd vissza magad, van bőven! - Ez csak egy kis nasi ebéd előtt, de tényleg. És nem szeretek egyedül enni. - Hátranézett a válla fölött. - Hahó! Szárnysegéd! Melst elszomorította, milyen megnyugtatónak találja, hogy csak azon kell gondolkodnia, milyen egészségtelen, tömeggyártású, véletlenül sem bio ennivalót vegyen. Biztos jele volt annak, hogy szabadságra kellene mennie. És élnie végre. - Választottál már? - kérdezte Mels, miközben az a szalagfűrész a folyosó végén ismét megszólalt. - Naná! Hét érmét dobtak be a gépbe, majd Tony magához vett egypár nachos zacskót, valamint egy csokoládészeletet.
- Most te jössz - mondta. - Nekem nem olyan az emésztésem, mint neked. Tony megdörzsölte a hasát. - Nekem sem. Mels M&M’s cukorkát választott, azt az egyszerű, régimódi édességet, amelyet gyerekkorában nagyon szeretett. Csakhogy elfogyott a papírpénze. Benyúlt minden zsebébe, és talált egy marék kósza aprót, miközben huszonöt centes érmét keresett. Hirtelen megdermedt. - Mi az? - kérdezte Tony onnan, ahol ült Egy töltényhüvely. Na de a zsebében? Amikor kivette a sok különböző apró közül, hirtelen bevillant, hogy hol találta... annál a garázsnál, kint, a város külterületén. Ott, ahol az a meleg motorú Harley állt, Matthias egy hazugsággal az arcán és... még valami... Valaki... Éles fájdalom hasított váratlanul a fejébe, elvágta a gondolatmenetét, mindent elzárt... csak az az egy meggyőződés maradt meg benne, hogy valami fontosat látott azon a helyen. De mit? Erőltette az agyát, de egyszerűen képtelen volt előhívni az emléket, és minél jobban próbálta, annál jobban fájt a feje. - Mels? - Jól vagyok. Nem, igazán, csak... lehet, hogy cukorra van szükségem. Tony bólintott, és kinyitott egy zacskó tortilla chipset. - Egy kis nasi mindig jól jön. Ekkor egy alacsony, zömök fehér köpenyes férfi lépett ;i helyiségbe. - Sziasztok, elnézést, hogy megvárakoztattalak bennete két. Tony felállt, hogy kezet fogjon vele. - Suraj, szia, haver! Mels megrázta magát, és a jelenre koncentrált, beletette a töltényhüvelyt a tárcájába, majd nagy nehezen ő is üdvözölte a férfit. - Nem akartunk elszakítani a munkádtól - szabadkozott, amikor mindannyian leültek egy asztal köré. - Igen, nos, ma nincs sok dolgom. - Elmosolyodott, a foga fehéren világított gyönyörű bőrű arcában. - A rendőrség reggel óta az eltűnt holttest miatt faggat minket. - Mit tudsz mondani róla? - kérdezte Tony teli szájjal. - Nem hivatalosan megsúgom, hogy arról a hulláról van szó, amelyiket a Marriott alagsorában találtak tegnap este. Megvonta a vállát, és úgy dőlt hátra a narancssárga műanyag széken, mintha a feneke hozzá lenne szokva ehhez az öcs mány darabhoz. - Nem sokat tudok. Délben érkeztem meg a szokásos műszakomra, és akkor már a
rendőrség ellepte a helyet. Rick az, akit a leginkább kihallgatnak, mert ő le dezte fel, hogy eltűnt a hulla. El akarta kezdeni a boncolási, és... nem talált boncolnivalót. A holttest eltűnt. Nagyon ku lönös... Úgy értem, nem mintha a hullák fel tudnának keim és kisétálni innen vagy ilyesmi. De nem szólalt meg a riasztó sem, különben is egy holttestet nem könnyű elrejteni... kii lönösen, ha az ember a hóna alatt akarja kicsempészni. Rá adásul ezen a helyen mindenhol kamerák vannak. Biztonsá gi megfigyelés, emberek... - Történt már ilyen korábban is? - kérdezte Mels. - Ha igen, még azelőtt volt, hogy én idejöttem. Habár iga/, hogy csak néhány éve dolgozom itt. Rejtély. - Szólni fogsz, amikor vallomást tudsz tenni? - vágott közbe Tony. - Azt a főnökömnek kell majd megtennie, de fű alatt majd elmondom, amit tudok. És most mit tehetek értetek? Tony Melsre nézett, miközben megfogott egy kis cheetos- IIS zacskót, és megkínálta belőle a barátját. - Szóval, Suraj nemcsak ahhoz ért, amit itt csinál. Ezenkívül nagyon ügyesen tud fényképeket is elemezni, ezért gondoltam, hogy segíthet neked. Suraj ismét elmosolyodott. - Ami azt illeti, három dologhoz értek nagyon... fenséges • sípos keleti csirkét is tudok készíteni. - Fokhagymás, joghurtos kenyérlepénnyel - tette hozzá Tony. Mennyei! - Szóval, milyen képekről van szó? - kérdezte a barátja. Mels elővette a mappát, amit Montytól kapott. - Mielőtt megnézed... tudnod kell, hogy nem mondhatom el, ki adta ezeket nekem, vagy milyen körülmények között kerültek a birtokomba. - Vagyis azt akarod mondani, hogy felejtsem el, hogy valaha is láttam? - Pontosan. A férfi elvette a mappát és kinyitotta, Mels pedig összevonta a szemöldökét, és körülnézett. Ismét olyan érzése támadt, hogy valaki figyeli. Bizsergett a tarkója, a keze ökölbe szorult. De senki nem állt az ajtóban, sem pedig a folyosón. Senki sem rejtőzött Tony automatái mögött, és a nyomorult székek, a lerögzített asztalok alatt sem... - Ismerem ezt az ügyet - jegyezte meg Suraj, miközben a képeket nézegette. Tony is közelebb hajolt, hogy vessen rájuk egy pillantást. Igen, ez az a prostituált, akit a motelban találtak... megismerem a ruháját. Ezek a jelek viszont nem voltak a hasán, amikor behozták. - Éppen ez a probléma. - Mels igyekezett úrrá lenni az üldözési mániáján. - A hivatalos fényképeken nem látszik semmi, ezeket azonban állítólag azelőtt készítették, mielőtl a rendőrségi fényképész munkához
látott volna. Ezért sze retném tudni, hogy ezeket a képeket nem piszkálták-e mej; valami módon. Suraj fölnézett. - Megvannak elektronikus formában is? JPEG, GIF? - Nem, én csak a nyomtatott változatot kaptam, és ennél több később sem fog a rendelkezésemre állni. - Megengeditek, hogy egy percre bevigyem az irodámba? Van ott egy mikroszkópom. - Mels közelebb hajolt a férfihoz, és halkan azt súgta: - A rendőrségnek nincs tudomása ezekről, és még nem tudom, hogy a tulajdonosuk mit szándékozik kezdeni ve lük. - Szóval kezeld bizalmasan! - De azt tudnod kell, hogy nem fogom hátráltatni az igaz ságszolgáltatást, ha ez az ügy eljut odáig. Nem régóta van nak nálam a felvételek, és a megfelelő módon fogom a ható ságok tudomására hozni. - Akkor, gondolom, nem szeretnéd, hogy beszkenneljem a számítógépembe, és úgy elemezzem, ugye? - Jobban szeretném, ha nem készülne róluk másolat... különösen nem elektronikus formában. - Rendben. Sok mindent meg tudok állapítani mikro szkóppal is. - A férfi felállt. - Adjatok tíz percet, és megné zem, mit tehetek. Amikor Suraj elment, Tony célbadobóst játszott az egyik szemeteskukával, Mels pedig megdörzsölte a tarkóját, és ar ra gondolt, amit a zsebében talált. - Gondolom, nem ismersz senkit, aki ért a ballisztikához - jegyezte meg. - De, ami azt illeti, igen. Mid van? Mels megmasszírozta a halántékát. Most jelenleg fejfájásom. - Még nem is vettél ennivalót. Elfogyasztani pedig pláne nem fogyasztottad el. - Okos meglátás, barátom. - Azzal felállt, és az automatához. lépett. Nagyon okos.
27. fejezet A HULLAHÁZZAL SZEMBEN LÉVŐ pihenőhelyiségben állva Jim a saját bőrén tapasztalta meg, milyen előnyei vannak a láthatatlanságnak. És hogy az ember ilyenkor hajlamos kockázatot is vállalni. Pontosan tudta, melyik pillanatban lépett be Mels Carmi- chael a Szent Ferenc Egészségügyi Komplexumba, és tekintve, hogy mennyi zsaru volt az alagsorban, nem lepte meg túlságosan hogy egyenesen oda igyekezett, ahol ő volt. Sajnos, halványan érzékelte Devina jelenlétét is, de nem tudta megmondani, pontosan honnan. Aztán meglátta a fényképeket. A riporternek meg majszoló barátjának és az orvos kinézetű, fehér köpenyes fickónak fogalma sem volt róla, mit lát, ő azonban pontosan tudta, mik azok a jelek... valamint hogy ki tette oda őket. És ki távolította el mindet a testről. A halott nő bőrébe vésett rúnák pontosan úgy néztek ki, mint a Sissy hasán lévők. Ugyanannak a nyelvnek az elemei voltak, jelek, talán még egy üzenet is. És amit Devina belekarcolt a bőrbe, valószínűleg el is lehetett tüntetni - elvégre a démon is rendszeresen vetített hullaszerű valójára egy háromdimenziós, tökéletes testet. Az eltüntetés beletartozott a kivitelezhető dolgok körébe. Amikor a fehér köpenyes férfi - akinek a hajtókáján egy kórházi azonosító fityegett - felállt, Jim követte őt és a képeket a hullaházba, habár semmit sem tehetett, és valószínűleg nem volt a legjobb döntés, hogy közben magára hagyja a riportert. Na, de miért fecsérelte volna Devina az idejét arra, hogy egy akármilyen emberi nőt megöljön? Az ember azt gondolta volna, túlságosan lefoglalja a játék - és az a prostituált nyilvánvalóan nem volt szűz, vagyis nem használhatta fel a tükre őrzésére... A haja. Szőke volt. És egyenes. Mint Sissynek. Mennyi az esélye, hogy... - Azt a roh... A kórházi fickó megtorpant a rendőrök gyűrűjében, és hátranézett... Jim pedig emlékeztette a száját, hogy a láthatatlanság egy dolog, a némaság pedig valami teljesen más. A férfi végigsétált a folyosón, majd belépett egy zsúfolt, műszaki eszközökkel teli irodába. Jim elállt az útjából, nekidőlt egy fehér, mágneses táblának, amelyen táblázatban nevek, dátumok és feladatok szerepeltek. Amikor néhány perc múlva megcsörrent a telefon, és a férfi beszélgetni kezdett valakivel, Jim legszívesebben kihúzta volna a zsinórt a falból, hogy a gazember inkább a feladatra koncentráljon.
De ugyan már! Hiszen e nélkül is tudta, miről van szó. A kérdés inkább az volt, kire haragszik jobban. Magára. De- vinára... Hirtelen összeráncolta a homlokát, mert valami megvilágosodott a fejében. Amikor ma reggel Adriannel beszélt, az angyal említette, hogy egy gyilkosság helyszínén járt a riporterrel. Micsoda nyavalyás egybeesés! A kórházi fickó jó fél óra múlva állt fel a mikroszkóp mellől, hogy visszamenjen a riporterhez és szénhidrátfaló barátjához. - Szóval, mi az ítélet? - kérdezte a nő, amikor a férfi leült. - Oké, először is a figyelmeztetéseim. A digitális fájl nélkül, valamint anélkül, hogy rá tudnék nagyítani, és pixelekre szedném, nem mondhatok száz százalékig helytálló... A fejük fölött kalapálás hallatszott, mire mindhárman felnéztek, aztán a szemük elé tették a kezüket, mert a mennyezeti kockákról apró por és törmelék szállingózott lefelé. - Mióta folyik itt az építkezés? - kérdezte Tony, amikor megszólalt egy fűrész visító hangja. - Egy örökkévalóság óta. - A férfi egymás mellé tette az asztalra a képeket. - De ha félretesszük a fenntartásaimat, elmondom, mit gondolok. Abból, amit a mikroszkóp alatt láttam, úgy tűnik, nem nyúltak hozzájuk... de ez nem sokat jelent, mivel csak a kinyomtatott változatot láttam, és az emberek a megfelelő eszközzel nagyon finom és észrevehetetlen változtatásokat is elő tudnak idézni egy képen. Mels mély lélegzetet vett. - Nos, köszönöm... Suraj fölemelte a tenyerét. - Várj, még nem fejeztem be. Láttam a holttestet. A hasi tájékon volt egy piros folt, de nem olyan, mint ezeken a fényképeken. És emlékszem a mintára... azon a lányon is ilyenek vannak, akit a kőfejtőben találtak... Újabb hang dübörgött végig az épületen, ezúttal hangosabban, mint egy mennydörgés, és a mennyezeten keresztül is visszhangzott... mintha valamit leejtettek volna a fejük fölött lévő padlóra. Mielőtt elszabadult volna a pokol, Jim utolsóként azt látta, hogy Mels feltekint. A következő másodpercben az álmeny- nyezetnek egy tizenötször húsz centis kockája kiszakadt a mestergerendák labirintusából, és néhány szálon lógva függött, amely még a plafonhoz kötötte. Aztán egy darabban zuhanni kezdett egyenesen Mels fejére. Jim akcióba lendült, előrevetette magát, és ledöntötte a nőt arról a narancssárga székről, el az útból. Az ütés nagy részét a válla és a háta fogta fel, éles fájdalom hasított belé, kiserkent a vére, miközben a helyiségben mindenki kiabált, és fedezékbe húzódott. A fájdalom hatására Jim láthatóvá vált, ám nem ez lett a legnagyobb
problémája. Amikor felnézett a mennyezeten tátongó sötét lyukon keresztül, belenézett... egy építőmunkás szemébe, akit megvilágított a lentről felfelé szűrődő fény. Ahogy ott állt csizmás lábával a tetőgerenda szélén, csípőre téve a kezét azon a nagy, üres területen, valami nem stimmelt vele. A szeme olyan fekete volt, mint a pokol mélye. - Devina! - sziszegte Jim. A férfi ekkor megmarkolta a mellkasát, és előredőlt, a teste furcsán, kecsesen zuhant lefelé. A derekára akasztott szerszámok úgy emelkedtek fel, mint egy fotómodell haja a szélgép előtt. Jim másodjára is magára vállalta a megmentő szerepét: sután elkapta a férfit, mivel egy laza, ernyedt test nem olyan súlyos ugyan, elkapni mégis nehezebb, mint egy nagydarab mennyezeti elemet. Hirtelen mindenki beszélni kezdett, ő azonban nem figyelt senkire, mert túlságosan lefoglalta, hogy az eszméletlen munkást lefektesse a földre... és érezte, hogy Devina azonnal eltávozik a testből. A francba... - Ó, édes istenem! - nyögte Mels, és leguggolt. Egy éles könyök félretolta Jimet, majd a kórházi névtáblás fickó letérdelt, és kitapintotta az építőmunkás nyakán a pulzusát. Jim oldalra lépett... - Jim Heron. Ránézett a riporterre, aki őt bámulta, miközben felkelt a földről. Az isten verje meg, gondolta, amikor a nő szemben állt vele. - Nos? - szólalt meg Mels, miközben láthatóan meg sem rendítette, hogy majdnem meghalt. - És ne tagadja. Sok helyen láttam a képét. - Én az ikertestvére vagyok. - Valóban? A kórházi fickó felnézett. - Valaki hívja a kilenc-nulla-nulla-nullás melléket azon a telefonon! Mondja azt, hogy a hullaház előtt vagyunk. Matthias nője erre magához tért, nyugodtan és gyorsan végrehajtotta a feladatot. Amikor visszajött, odalépett újságíró kollégájához, akinek a felfordulás ellenére is sikerült kibontania egy csokit, és azt eszegette. - Jól vagy? - kérdezte tőle Mels. - Nem sokon múlt - motyogta a férfi, és a földön folyó orvosi drámát figyelte. Mels ismét Jimre nézett, aztán elfintorodott, és megdörzsölte a halántékát, mintha fájna. Ekkor nagy gyülekezet támadt, mert megérkezett a többi építőmunkás is, valamint a kórházi személyzet, a biztonsági őrök és néhány zsaru is, akik hallották a robajt. Amikor a mennyezeten keresztül lezuhant munkást végül feltették a hordágyra, kinyitotta a szemét. Kék volt, mint az ég. Nem fekete.
Nem meglepő. Istenem, annak a démonnak aztán volt vér a pucájában! Ha igaz az az elmélet arról a felsőbb hatalomról, akkor odafent az a mindenható fickó mindent tudott, ami az egész bolygón történt - egyetlen apró virágtól kezdve, egy veréb tollain keresztül addig a... nagydarab építőmunkásig, aki lezuhant a mennyezeten keresztül egy pihenőhelyiségbe egy nagyvárosi kórházban, mert átmenetileg megszállta valami. Devina kétségtelenül úgy szánta, hogy az a mennyezeti faldarab Mels fejére essen. Az pedig jelentősen megváltoztatta volna a játék menetét: Matthias végre kötődni kezd egy nőhöz, aki erre meghal? Kitűnő alkalom a döntéshozatalra. És jim még azt hitte, hogy a démon túlságosan csendben van? Távolabb lépett a csődülettől, és láthatatlanná vált. Arra számított, hogy Mels majd azt gondolja, elment. Ehelyett ugyanott maradt, a riporter nyomában. . és el kellett ismernie, hogy a nő lenyűgözi. Igazi vagány csajszi volt, válaszolt a kórházi biztonsági személyzet kérdéseire, vigyázott a barátjára, valamint a mikroszkópos fickóra, majd segített kordában tartani a tömeget, amikor a sérült munkást hordágyon elvitték a helyszínről. Időről időre körülnézett, mintha keresne valakit, de végül nem tehetett mást, leírta „megmentőjét” a Szent Ferenc Kórház biztonsági alkalmazottainak. Neveket azonban nem említett. Na persze, nem is igen tudta, hogy jim kicsoda, nem igaz? Matthias riportere csak annyit tudott, hogy döbbenetesen hasonlít egy halotthoz. Ennyi. Furcsa, Jim bármennyire is nem helyeselt sok mindent., amit egykori főnöke csinált az évek során, azon kapta magát, hogy az ellenkező nem terén való ízlését nem kifogásolja. És minél hamarabb össze kell hoznia őket. Nem azért, mert így könnyebben tudná megvédeni mindkettőt, hanem azért, mert ki tudja, mikor érkezik el a válaszút... és Matthi- asnak el kell döntenie, merre megy tovább. És minél több időt tölt azzal a nővel... annál jobb lesz mindannyiuknak. *** Hová a pokolba tűnt „Jim Heron”, gondolta Mels, amikor ő és Tony végre kiszabadultak. - Még szerencse, hogy ettem - jegyezte meg a barátja, amikor beszálltak a liftbe, amellyel egy örökkévalósággal azelőtt jöttek le az alagsorba. - Hiszen már nyolc óra van, a francba.
- Igen - felelte Mels, és megnyomta a felfelé mutató gombot. - Igen... Tony megfogta a vállát. -Jól vagy? Elindultak felfelé, és Mels nagy levegőt vett. - Addig ne kérdezd meg, amíg fel nem érünk. Az autóbalesetem után, meg azzal, ami most történt, félek, hogy még egy nagy szerencsétlenség vár rám. Tudod, a baj hármasával jön. - Ez csak babona. - Remélem, igazad van. - Ha arra gondolt, hogy a reggeli kávéfolt és a letört köröm sorozat folytatása miatt aggódott! Ezt a jelenlegi szerencsétlenségáradatot aligha hozhatta helyre egy kis mosóporral meg egy körömreszelővei... Kis idő múlva hozzátette. - Tony, szeretnék még egy szívességet kérni tőled. - Istenem, tényleg megteszi? - Ki vele! - Emlékszel, amikor azt kérdeztem, ismersz-e valakit, aki ért a ballisztikához? Szeretnék megvizsgáltatni egy töltényhüvelyt. - Igen, persze... ismerek néhány fickót, akit felhívhatok. Mikorra szeretnéd? - Amint lehetséges. - Akkor felhívok pár embert, és megnézzük, ki hajlandó segíteni neked. - Az életemet mented meg. - Dehogy! Ezt az a fickó tette az alagsorban. Ő a hős. - Ne kisebbítsd a saját érdemeidet! Amikor megérkeztek az előcsarnokba, kiléptek a liftből, és... nos, mit ad isten, Jim Heron vagy az ikertestvére - vagy ki a fene - a terem másik végében állt lazán a falnak dőlve, és úgy beleolvadt a környezetbe, ahogy egy százkilencven centi magas, kétajtós szekrény kinézetű fickó tudott. Mels megfogta Tony karját, hogy megállítsa, aztán odaadta neki a slusszkulcsot. - Figyelj, majd hazamegyek taxival, oké? A barátja összevonta a szemöldökét. - Hazavihetlek... nem olyan nagy kerülő. - Még beugróm a szerkesztőségbe is... - Késő van, és nagyon zűrös napunk volt. Való igaz - és nagy volt rá az esély, hogy egy ideig még újra és újra átéli gondolatban azt a szerencsés megmenekülést. De akkor sem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy beszéljen azzal a szuperhőssel, aki a megfelelő pillanatban lépett közbe... és aki úgy tűnt, rá vár. Mels a barátjához hajolt, és megpuszilta az arcát. - Holnap találkozunk. Tony elköszönt, és lassan a forgóajtó felé baktatott. Amikor elővette a
telefonját, Mels bármibe lefogadta volna, hogy ennivalót rendel, és furcsamód, ettől még jobban szerette. Aztán megfordult, és Heron - vagy ki a fene is volt - szemébe nézett, és tudta, nem szabad, hogy megtévessze a testtartása. A termete már önmagában is kissé fenyegető volt, az arcán tükröződő kifejezés pedig szintén nem sok jót ígért. Mels mégsem félt tőle, amikor odament hozzá. Baromság, hogy Heron ikertestvére... De akkor miért van nyilvános helyen, ahol bárki felismerheti, mint ahogy ő is tette? - Azt hittem, elment - szólalt meg Mels. - Nem, végig itt voltam. - Dolga van a kórházban? - így is mondhatjuk. - A biztonságiak beszélni akarnak magával. - Abban biztos vagyok. Amikor a férfi elhallgatott, Mels várta, hogy mondjon valamit, bármit. De semmi nem következett. A férfi csak állt, és nézte némán, mint aki felkészült rá, hogy még legalább száz évig így marad, és őt bámulja. - Gondolom, most meg kellene köszönnöm, hogy megmentette az életemet - motyogta Mels halkan. - Nem szükséges. Nem vagyok szentimentális típus. - Nos, úgy érzem, mondani akar valamit... - Matthiasnak szüksége van magára. Mels felvonta a szemöldökét. Aztán egy pillanatra elfordította a tekintetét. Jól hallotta, mit mondott a férfi, mégis azt suttogta: - Tessék? - Velem jönne? Matthias a hotelban van. Mels ismét ránézett. - Már megbocsásson, de nem megyek sehová senkivel. És ha nem bánja, megkérdezném - nem mintha egy kicsit is érdekelte volna, hogy vérig sérti-e vele hogy kije ő magának? - Egy régi barátom, akinek szeretnék segíteni. Nagyon sokáig nem volt minden rendben vele, de ahogy magáról beszél, az reményre ad okot. Mels erre csak pislogott. - Matthias legalább annyira nem ismer engem, mint amennyire én nem ismerem őt. - És számít ez? Mels harsányan fölnevetett. - Ööö... igen. Számít. Jim Heron „ikertestvére" megrázta a fejét. - Évek óta aggódom érte, oké? Egy betonfal felé tart, miközben
kétségbeesetten keres valami célt, én pedig pontosan az a fajta seggfej vagyok, aki bármit és bárkit képes felhasználni arra, hogy segítsen neki megtalálnia az útját. - És azt hiszi, hogy ez én vagyok? - Nem hiszem. Tudom. Mels ismét nevetett. - Nos, akkor látnia kellett volna, kivel reggelizett ma reggel. A férfi káromkodott egyet. - Hadd találjam ki! Barna hajú, és elképesztően hosszú a lába? - Ami azt illeti... igen. Ki az? - Rossz hír. - A fickó beletúrt sötétszőke hajába. - Kérem... nézze, én csak... tényleg szüksége van a segítségére. Nem mondhatok sokat, de Matthias és én együtt szolgáltunk húsz évig, talán nem kell mondanom, milyen hatással van az emberekre a háború. Maga riporter. Emberi lény. Ebből következtethet. Matthiasnak szüksége van... valamire, amiért érdemes élnie. Mels a fegyverre gondolt, amit Matthias derekánál talált. Aztán arra, ahogy hozzásimulva állt a szerkesztőség hátsó parkolójában. Hamarosan elmegyek. - Ha attól tart, hogy önmagára veszélyes - mondta rekedt hangon -, hívja fel a megfelelő hatóságot! Ha pedig nem erről van szó... nagyon sajnálom. Nem tehetek semmit... - Kérem! - Úgy tűnt, a férfi szemében nem könny, hanem valami fény reszket, amely Melst az óceán fölött felkelő napra emlékeztette. - Túl messzire jutott már ahhoz, hogy most mindent elveszítsen. Istenem, az a szempár hipnotikus erejű volt! És Melsnek hirtelen olyan érzése támadt, hogy egyszer már belenézett korábban is... mélyen, és... A fejfájás ismét rátört, ezért behunyta a szemét, és arra gondolt, van-e fájdalomcsillapító a táskájában. - Honnan a fenéből veszi, hogy én vagyok a válasz számára? - Habár amint kimondta a szavakat, eszébe jutott, milyen kapcsolat volt közöttük, és pontosan értette, miről beszél ez a Heron vagy ki a fene. - Nem lenne szabad ilyen sokat jelentenem számára. Jobban mondva Matthiasnak nem lenne szabad ilyen sokat jelentenie az ő számára. Fegyvere van, az ég szerelmére! És olyan szállodában szállt meg, ahol lelőttek valakit... - Mégis, így van. Mels kinyitotta a szemét, és a homlokát ráncolva nézett a férfira. - Legyen őszinte velem! Idáig követett ma este? - Igen. Szerettem volna beszélni magával, de nem tudtam, hogyan férkőzzem a közelébe anélkül, hogy megijeszteném. - Nos, ezt remekül megoldotta - jegyezte meg szárazon. -
Megmentette az életemet. - Akkor ilyen értelemben tartozik nekem, ugye? Mels önkéntelenül is felnevetett. - Nem hiszem el, hogy ezt is kijátssza ellenem. - Ahogy már mondtam, bármit megtennék, ami a hatalmamban áll, hogy megmentsem őt. - Megmenteni? Érdekes szóhasználat, Mr. Heron. Amikor a fickó nem mondott többet, Mels hosszan a szemébe nézett. - A jó büdös francba! - Ezt vehetem igennek? Amikor megfordult, és elindult a kijárat felé, arra számított, hogy a fickó követni fogja a taxiig, amely megállt az épület előtt. így is történt. - Áruljon el nekem valamit, Mr. Heron... mert ez az igazi neve, ugye? Jim Heron. - A férfi nem válaszolt, de nem is volt szükség rá. - Hisz abban, hogy a balszerencse hármasával jön? Amikor a taxi közvetlenül előttük megállt, Heron kinyitotta előtte az ajtót. - A számokhoz nem értek, de a sorscsapások mostanában egy barna hajú nővel érkeznek. Mels egy újabb káromkodással ellépett mellette... és beszállt az autóba.
28. fejezet MATTHIAS SÖTÉTBEN VOLT. De nem abban a fajtában, amikor egy szobában nem ég a villany, vagy amikor éjszaka a szabadban járkál valaki. Nem is olyanban, mint amikor a fejére húzza a takarót. Ez a sötétség beszivárgott a bőre alá, kitöltötte az űrt a sejtjei között, megmérgezte a húsát, és örök rothadásra ítélte. Eltörölte a múltját, a jövőjét, és folyamatosan az elkeseredés meg a csiiggedés fojtogató, ragacsos közegében tartotta fogva. De nem volt egyedül ebben a szörnyű börtönben. Miközben a súlytalan ürességben vonaglott, mások is ugyanezt tették, a hangjuk összekeveredett az övével. Kiáltás hagyta el cserepes ajkát, és kegyelemért könyörgött, amely úgy áramlott ki a száján, mint egy nagy fenevad lélegzete. Időről időre különleges figyelem középpontjába került: éles kar- mú, tüskés gyomrú szörnyetegek vetették rá magukat, tépték, húzták, vonták. A rajta ejtett sebek azonban ugyanolyan gyorsan begyógyultak, mint ahogy odakerültek, és a teste mindig friss, érintetlen felületté változott ehhez a művészi marcangoláshoz. Az idő elvesztette értelmét, és a kor sem létezett. Soha nem jutott ki onnan. Ez volt a büntetése. Ez volt az örök fizetség azért, ahogy az életét élte: megszolgálta ezt a helyet a pokolban azzal, amilyen bűnöket a földön elkövetett, ennek ellenére mégis igazságtalanságra panaszkodott a többieknek, akikkel együtt volt bezárva. Nehéz küzdelem volt. Nem sok pozitívumot tudott felmutatni, amellyel igazolta volna a szabadság iránti vágyát; ám ami még ennél is fontosabb: senki sem figyelt rá. Élete során megvolt az esélye, hogy döntsön, és ő azt az utat választotta. De - ó, istenem - ha előre tudta, harcolt volna saját magával, megváltoztatta volna a tetteit, hogy ne olyan következménnyel járjanak, amely annyi életet követel - köztük az övét is. A sötétségben csapdába esve bűnös társaival együtt szenvedett vigasztalanul, kétségbeesetten és olyan borzalmasan, hogy annak még a legszörnyűbb rémálom se tudott volna a nyomába érni. Aztán történt valami. Mintha kihúzták volna a dugót egy üvegből, az érzései feltörtek és elborították... - Matthias? Nagyot kiáltva felriadt, a fejét felkapta a párnáról, a karjával előreöklözött, mintha valakivel harcolna. De nem volt előtte senki. Senki sem akarta megtámadni, és a helyiségben valahol égett a villany. A fürdőszobából érkező halvány fényben azt látta, hogy Mels... az ő
gyönyörű Melse... az ágy lábánál áll a hotelszobájában. Rajta volt a kabátja, a vállán lógott a táskája, mintha éppen most érkezett volna a munkából... az arcán azonban egyáltalán nem távoli kifejezés tükröződött, hanem nagyon is közvetlen. Csak rosszat álmodott, mondta magának. Csak egy rossz... egy frászt volt álom... - Matthias - szólalt meg a nő halkan -, jól vagy? Először elképzelni sem tudta, miért kérdezi ezt tőle. Igen, rémálma volt, de... ó, a francba, csak nem sír? Megtörölte az arcát a tenyerével, aztán kikászálódott az ágyból, és kimentette magát, hogy bemenjen a fürdőszobába. A nő előtt sírt? Milyen szánalmas... - Adj egy percet! Bezárta az ajtót, majd a pultra támaszkodott, és lehor- gasztotta a fejét. Megnyitotta a vízcsapot, hogy úgy hallatsszon, mintha valami mást is csinálna azon kívül, hogy próbálja összeszedni magát. A karja csekély erejére támaszkodva azon igyekezett, hogy megszabaduljon attól a meggyőződéstől, hogy az álmában látott hely nemcsak a képzelete szüleménye, hanem valóban ott volt. Nem sikerült. A pokol nem rémálom volt, hanem emlék. És ettől remegni kezdett a keze. Vizet locsolt az arcára, de semmit sem ért, ahogy az sem, hogy megtörölte egy fehér törölközővel. Ezután használta a vécét, és visszament a szobába... muszáj volt. Ha tovább maradt volna, Mels esetleg azt hihette volna, hogy felakasztotta magát a derékszíjára vagy ilyesmi. Amikor kilépett a fürdőből, a nő az ablak mellett ült egy széken, a kezét az ölében nyugtatta, a fejét lehajtotta, mintha azt nézegetné, nem kellene-e levágnia már a körmét. Matthias tisztában volt vele, hogy csak egy póló és egy bokszeralsó van rajta - amit az előcsarnokban lévő ajándékboltban vett -, és hogy tönkretett lába combtól lefelé tisztán látható, ezért gyorsan visszabújt a takaró alá. - Meglep, hogy itt vagy - szólalt meg halkan, és feltette a napszemüveget. - Jim Heron állítólagos testvére hozott ide taxival, és ő engedett be. A gazember, gondolta Matthias. Mels megvonta a vállát, mintha tudná, hogy ezzel feldühítette. - És tudod, mit? - Mit? - Nem veszem be ezt az ikertestvér dumát. Szerintem ő Jim Heron, valami okból megrendezte a halálát... és szerintem te tudod, hogy miért.
Az ezt követő csendben egyértelmű volt, Mels arra vár, hogy Matthias részleteket áruljon el, a férfi agya azonban egyszerűen bezáródott. Nem akarta, hogy Mels Jim közelében legyen. Pláne nem kettesben vele... mert nem bízott senkiben. Különösen,ha a nővel együtt volt. - Vele találkoztál, amikor odamentem a garázshoz, ügye? - Ez bonyolult. És ami a nevét illeti, nem az én feladatom elmondani. - Azt mondta, hogy együtt szolgáltatok a hadseregben. - Ismét arra várt, hogy a másik újabb információt tegyen hozzá. - Nyilvánvaló, hogy felelősnek érzi magát érted. Matthias fejében az amnézia leple alatt a múlt eseményei kavarogtak, ezért nem kellett hazudnia. - Nagyon sok minden... még ködös. Nem emlékszem. - A tekintetével végigmérte a nőt. - Örülök, hogy eljöttél. Hosszú szünet következett. - Elmondanád, mi zaklatott fel úgy az előbb? - Szerintem kételkednél a szavaimban. Mels fölnevetett. - Az elmúlt másfél nap után elég nagy rá az esély, hidd el. - Miért? - Mert minden olyan... kusza. Úgy értem, nagyon furcsa időszak volt ez, tudod. - Mels úgy nézett rá, mintha a szoba másik végéből mérné meg a lázát, a vérnyomását és a pulzusát. - Beszélj, Matthias! Meg kell nyílnod... és ha nem tudod elmondani, mire emlékszel, csak azt áruld el, most mire gondolsz! Matthias behunyta a szemét, és úgy érezte magát, mint akit sarokba szorítottak: nem tudott válaszolni, de nem tudta figyelmen kívül hagyni sem a kérést. Végül azt dörmögte: - Mit szónál ahhoz, ha azt mondanám, hogy hiszek a pokolban. És nem vallási szempontból, hanem mert ott voltam... és azt hiszem, visszaküldték ide, hogy valamit elvégezzek. - Istenem, milyen csendben volt a nő! - Nem tudom, mi az, de majd kitalálom. Talán egy második esély... talán... valami más. A csend még súlyosabb lett. Matthias felemelte a tekintetét, és ránézett. - Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de... meztelenül ébredtem fel jim sírján, és azt hiszem, odatettek. Minden, ami az előtt az éjszaka előtt történt, sötét homály, mégis úgy érzem, hogy valamit véghez kell vinnem, valami célja van annak, hogy itt vagyok... és nincs korlátlan időm. Mels hátrasimította a haját, és megköszörülte a torkát. - A sötét folt azért van, mert amnéziában szenvedsz. - Vagy talán, mert nem szabad emlékeznem. Esküszöm... hogy a
pokolban voltam. Csapdába esve számtalan másik emberrel egy olyan börtönben, ahol nincs más... csak szenvedés. Örök időkig. Megdörzsölte a mellkasát. Aztán a kezét otthagyta a szíve fölött. Tudom, itt belül érzem. Csakúgy, mint azt, hogy nekünk találkoznunk kellett aznap éjjel, és hogy most is együtt kell lennünk. És igen, őrültség, de ha a túlvilág nem létezik, miért hisz benne olyan sok ember? Mels megrázta a fejét. - Erre nem tudom a választ. - Örülök, hogy itt vagy - mondta ismét. Amikor Mels még mindig nem szólalt meg, Matthias tudta, hogy túl messzire ment... Ekkor azonban a nő szomorúan elmosolyodott. - Az apám hitt a mennyországban és a pokolban. És nem csak elméletben. Kicsit ironikus, tekintve, hogyan élte az életét. Habár az is lehet, hogy úgy érezte, személyesen ő képviseli „isten haragját" itt, lent a földön. - Járt templomba? - Minden vasárnap. Óraműpontossággal. Talán úgy gondolta, azzal jóváteheti bizonyos... mondjuk úgy... viselkedés- formák fizikai jellegű megregulázását. - Arra semmi sem képes. Amikor Mels felkapta fejét, Matthias legszívesebben káromkodott volna. Szuper... Ez most úgy hangzott, mintha az apja lent lenne az alagsorban. - Úgy értettem... - Nagyon sok jó dolgot is csinált. Szörnyű helyzetből mentett meg nőket és gyerekeket, védte az ártatlanokat, és gondoskodott róla, hogy mindenki megkapja, amit érdemel. - Akkor ez mellette kell hogy szóljon. - Béna. Milyen béna! - Nézd, nem azt akartam sugallni... - Semmi baj... - De igen. Azt sem tudom, mit beszélek. - Felemelte a tenyerét. - Ne is figyelj rám! Csak egy... szörnyű rémálom volt... igen, semmi több, és nem tudok... én már semmit. Hazug. Micsoda hazug! A megkönnyebbülés apró jelei azonban ahogy Mels válla elernyedt, és a levegőt lassan és hosszan kifújta - azt bizonyították, hogy megérte. Maximálisan. - Thomasnak hívták - bökte ki azután hirtelen. - De mindenki csak „Carmichael"-nek szólította. Ő jelentette számomra a világot... Ő volt az, akire felnéztem. Minden, amivé én is szeretnék válni... Istenem, nem is tudom, miért beszélek erről. - Semmi baj - felelte Matthias halkan... mert abban reménykedett, ha nem csinál nagy zajt, a nő tovább beszél. De nem jött be. Mels elhallgatott, és Matthias meglepetten
tapasztalta, mennyire szeretné, ha folytatná. A pokolba, bármilyen beszélgetésnek örült volna: ha felsorolja a bevásárlólistáját, ha elmondja a véleményét a légszennyezésről, vagy elárulja, hogy demokrata vagy republikánus-e... de még a relativitáselméletet is boldogan fogadta volna. Szent egek, ha viszont a múltjáról beszélt? A szüleiről? Az igazi kincs volt. - És mi a helyzet az édesanyáddal? - Most vele élek... amióta apa meghalt. Elég... feszült a hangulat. Apával olyan sok közös volt bennünk. Anyával viszont? Úgy érzem, mintha elefánt lennék a porcelánboltban. Anya egyáltalán nem hasonlít rá. - Talán ezért voltak jók együtt. Az ellentétek vonzzák egymást, meg ilyesmi. - Nem tudom. - Hogy... - Halt meg? Autóbalesetben. Egy járőrkocsiban ült, és a tettes autóját üldözte, ami durrdefektet kapott. Elkapta a kormányt, hogy ne menjen neki, de elvesztette az uralmat a kocsija fölött, és végül egy parkoló utánfutónak ütközött. Úgy kellett kivágni a vezetőülésből. - Nagyon... sajnálom. - Én is. Mindennap hiányzik, és bár már nincs közöttünk, még mindig igyekszem lenyűgözni. Őrültség. - Szerintem büszke lenne rád. - Nos, én ebben nem vagyok olyan biztos. Caldwell kis hely. - De ő is itt dolgozott. - Csakhogy nem huszadrangú riporterként. - Nos, abból ítélve, ahogy velem bántál, szerintem bárki azt a következtetést vonná le, hogy jó ember vagy. Nagyon kedves voltál... egy idegennel. Mels a férfira nézett az ágyban. - Lehetek őszinte? - Mindig. Mels egy ideig nem válaszolt. - Nem érzem azt, hogy idegen lennél számomra. - Ezzel én is ugyanígy vagyok - felelte Matthias szelíden. - Olyan, mintha egész életemben ismertelek volna. - Elvesztetted az emlékezetedet. - Ehhez nem kellenek konkrét emlékek. Mels ismét a kezét nézte, rövid körmét. - Nézd, szeretném, ha beszélnél arról a fegyverről... - Ahogy már mondtam, Jimtől kaptam, amikor meglátogattam a garázsban. Azért hoztam el, mert nem éreztem biztonságban magam
fegyvertelenül. - Szóval Jim még él, és igazam volt abban, hogy hazugság ez az ikertestvér szöveg. - Mels a férfi szemébe nézett. - Tudnom kell. Matthias megdörzsölte az arcát. - Igen... de valamit tisztázzunk! Hogy miért játszotta el lim a halálát, az az ő problémája, nem az enyém. Semmi közöm hozzá, és ennek így is kell maradnia. Mels a következő pillanatban bólintott. - Rendben, köszönöm, hogy elmondtad. És azt hiszem, megbocsátok neki, tekintve, hogy megmentette az életemet ma este. Matthias döbbenten ült fel, a tenyere bizseregni kezdett, mintha kezébe akarná fogni azt a fegyvert. - Megmentett? Hogyan? *** Amikor Matthias felült az ágyban, hirtelen nagyon veszélyesnek látszott, a teste megfeszült, az arcáról pedig olyan védelmező düh sugárzott, amely arról tanúskodott, hogy szinte bármire képes lenne érte. Mels fészkelődni kezdett, a korábban érzett vonzalom ismét úrrá lett rajta. - Hogy mentett meg? - kérdezte a férfi morogva. - Nos... - Miközben a szavakat kereste, kigombolta a kabátját, és hagyta, hogy a válláról lecsúszva a székre essen. - A Szent Ferenc Kórházban voltam valami munka miatt, és ott éppen építkezés folyt. Egy fickó dolgozott a fejünk fölött lévő emeleten, de a mennyezet nem volt elég erős, hogy megtartsa a súlyát, vagy ilyesmi. Kiszakadt néhány gerenda és a mennyezeti elem leesett... Ekkor, mintha a semmiből termett volna ott, ez Heron fickó berontott a helyiségbe, és a lezuhanó darab útjába ugrott. Őrá zuhant az egész, és isten tudja csak, mekkora súly volt. Aztán az építőmunkás leesett a lyukon keresztül. Talán szívrohamot kapott, vagy ilyesmi. A kórházban dolgozó egyik alkalmazottal volt találkozónk, aki azonnal mesterséges lélegeztetést adott a munkásnak. Nagyon különös volt az egész. Matthias mély levegőt vett, mintha hatalmas megköny- nyebbülés töltené el. Az ilyen reakciói miatt érezte úgy Mels, hogy bízik benne. Minden más ellenére. Mels megrázta a fejét. - Ez csak egy furcsa baleset és szerencsés megmenekülés volt. De istenem, hatalmas szerencse, hogy Jim éppen ott volt. - Kérhetek egy szívességet? - Persze. - Gyere ide! - Matthias kinyújtotta a kezét. - És nem azért, mert ki
akarok kezdeni veled. Én csak... Mels azonnal felállt, és odament az ágyhoz, majd leült a szélére, és a férfihoz hajolt. Matthias megfogta a kezét, és a hüvelykujjával a csuklója belső oldalát kezdte simogatni. Ez az egyszerű gesztus hatékonyabban éreztette vele, hogy különleges, mint bármilyen szó. - Tényleg nagyon örülök, hogy eljöttél - mondta a férfi megint. - Én is. Mels felemelte a kezét, és levette a napszemüveget. Matthias erre lesütötte a szemét, mintha nehéz lenne elviselnie, hogy a nő teljes valójában látja. - Már mondtam, hogy nem kell szégyellned - jegyezte meg halkan. Matthias harsányan fölnevetett. - Mit? - A kinézetedet. A férfi erre felemelte a tekintetét. - Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy nem ez a probléma? - Akkor mi? - Nem hiszem, hogy hallani akarod a választ. Mels odahajolt hozzá, megsimította a hegeket a halántékán, majd a szemöldökét a rossz szeme fölött. - Szeretem tudni az igazat. Matthias halkan káromkodott. - Az istenért, te nő... megölsz! - Dehogyis. Matthias egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha igyekezne uralkodni magán. - Tudod, mit bánok most legjobban? - Mit? - Hogy nem ismertelek korábban. Amikor még tudtam... - Mit? Amikor a férfi a szájára szegezte a tekintetét, Mels ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megnyalja az ajkát - és amikor megtette, Matthias megmozdult a takaró alatt, mintha a teste többet szeretne kapni tőle. Istenem, hogy milyen meleg lett hirtelen ebben a szobában! - Szeretkezni akarok veled, Mels. Itt és most. Ami azt illeti, azóta vágyom erre, amióta megismertelek. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak a kórházban... már akkor is erre gondoltam. Oké... hűha! Más nő talán eljátszotta volna a szemérmes szűz lányt, de Mels nem szeretett játszadozni. - Én is. - Jesszus, ezt mondta volna? - Úgy értem... nézd, elég régen voltam így, ezért ez most nagyon meglep... de volt benned valami más, amikor... - Halkan felnevetett. - Amikor elütöttelek a kocsimmal.
Matthias ismét megfogta a kezét, és folytatta a simoga- tást. - Köszönöm - mondta. - Mit? - Nem tudom. Mels nem volt biztos benne, hogy elhitte. - Komolyan azt hiszed, hogy nem vagy vonzó? - Éppen most láttál bokszeralsóban. Mels megrázta a fejét. - Én nem az a fajta felszínes tyúk vagyok, aki úgy gondolja, hogy egy férfinak csupa izomnak kell lennie. Vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is. - Talán, de abban biztos vagyok, hogy egy férfitól elvárod, hogy tudjon szeretkezni veled. Mels kinyitotta a száját. Aztán becsukta. Majd megint kinyitotta. - Na látod! A francba! Valószínűleg erre magától is rájöhetett volna, tekintve, hogy milyen hegek látszottak az altestén... - Komolyan mondom, Mels, csak azért nem vetettem még rád magam, mert nem tudok... Nem... vagyok képes. Felkapta szabad kezét, majd hagyta, hogy visszaessen a takaróra. - És tudod, mi a legnagyobb szívás? Hogy sok nővel voltam már. És ettől összefacsarodott a szíve egy pillanatra. - Mielőtt megsérültél... Matthias bólintott. - Nem ironikus, hogy az összes emlékem közül éppen ezek tértek vissza? Újabb ütés a gyomorba. - Emlékszel rájuk? - Gyűlölöm, mert elcserélnék minden egyes jelentéktelen dugást, csak hogy egyetlen éjszakát tölthessek veled. - Megsimogatta az arcát az ujjbegyével, aztán a hüvelykujjával megérintette az ajkát. Ugyanolyan finoman nyomta rá, ahogy korábban a csuklójára, és úgy simogatta meg. - Lemondanék mindegyikről. Ami azt illeti, úgy érzem... meg vagyok átkozva, hogy amikor végre találok egy olyan nőt, mint te, már túl késő. Hát így áll a helyzet. Túl késő számomra, Mels, és ezért mondtam, hogy megölsz. Amikor rád nézek, amikor látom a mozdulataidat, amikor elmosolyodsz, vagy veszel egy nagy levegőt, én... mindig egy kicsit meghalok. Minden alkalommal. Mels érezte, hogy könny gyűlik a szeme sarkába, és egy olyan érzés hasít a szívébe, amit nem tud meghatározni. - Az jó volt neked, amikor megcsókoltál - mondta rekedt hangon. - Nem. Az csodálatos volt. És szeretném most is megtenni. Szeretnék... más dolgokat is csinálni veled, hogy neked jó legyen.
Csakhogy ennél több nem történne... és amíg számomra ez bőven elég, tudom, hogy majd egyszer... ma este, holnap, a jövő héten... neked nem lesz elég. Mels megcsókolta a kezét. - Azt hittem, elmész. - Ez csak egy költői jelkép volt. Talán. Ez mégis egy kis reményt adott, amelyre hirtelen olyan nagy szüksége volt, mint a levegőre. - Mels, én... Mels ekkor lecsapott a szájára, és bármit is akart mondani, a saját ajkával fojtotta belé a szót. Amikor összeért a szájuk, Matthias ajka merev volt az övén, de nem sokáig. Hamarosan ő is megmozdult, akarta, és elvette, amit akart. Nyalogatta. Harapdálta. Amikor Mels végül elhúzódott, alig kapott levegőt. - Ne dönts helyettem, oké? Nyilvánvaló volt, hogy nem csak rá volt hatással a csók, mert a férfi mellkasa is ugyanolyan hevesen emelkedett és süllyedt, ami még jobban felizgatta. - Nincs szükségem a szexre, hogy boldog legyek veled - mondta neki. - Igazság szerint nem annyira fontos... Matthias ekkor szenvedélyesen rávetette magát, lefektette az ágyra, és keményen, mélyen megcsókolta. Miközben a teste befedte az övét, és a nyelve behatolt a szájába, olyan maximálisan birtokolta, ahogy addig senki más, és Mels csak most döbbent rá, milyen szánalmasan kevés volt hozzá képest minden más férfi az életében. A forróság, amely addig lassan izzott, hirtelen fellángolt, a vér tombolt az ereiben, szinte perzselte a testét. Aztán Matthias elkezdte levetkőztetni.
29. fejezet AMIKOR A HOTELSZOBÁBAN AZ ESEMÉNYEK elkanyarodtak az erotika irányába, Adrian halkan távozott. Átsuhant a zárt ajtón, és kilépett a folyosóra. Jim rásózta ezt a bébiszitter melót, és mihelyt a riporter megérkezett a Marriott Hotelba, azonnal el is ment, amivel nem is volt semmi gond csakhogy Adrian nem kedvelte az élő pornót, kivéve, ha személyesen volt érintve a dologban, kösz szépen. Arról viszont feltétlenül gondoskodni akart, hogy a párnak tökéletesen Devina-mentes szabadságot biztosítson. Behunyta a szemét, a tenyerét az ajtóra helyezte, amelyen kijött, és lezárta a szobát. Nemcsak a folyosó felőli bejáratot, hanem körben végig, sőt még a fürdőszobát is. Aztán nekidőlt a pasztellszínű, tapétázott falnak, és zsebre dugta a kezét. Most már tudta, hogy Jim miért dohányzik. Az legalább segített elütni az időt, amikor üresjárat következett. Istenem, szerencsétlen Matthias, gondolta. Na persze, vannak rosszabb dolgok is az életben egy puha pöcsnél. Ráadásul ez történik, ha valaki aknára vagy bombára lép, vagy mi a franc volt az: ha valaki felrobbantja magát, ne várja el, hogy aztán meg tudja dugni a csaját... A folyosó másik végén kinyílt a lift ajtaja, és egy nő lépett ki rajta egy öt vagy hat év körüli kislánnyal. A nő úgy nézett ki, mintha háborúból jött volna - vagy legalábbis összefutott volna egy csapat díjbirkózóval: a haja összevissza állt, előreesett vállán csomagok lógtak, maga mögött pedig úgy vonszolt egy bőröndöt, mintha sértődött kiskutya lenne. A gyermek azonban csupa élet volt, ugrándozott, ide-oda futkosott, a hangja olyan élesen hasított a levegőbe, hogy még az üveget is megrepesztette volna. Vagy - másik lehetőségként - az ember maga akarta volna kitörni a saját fejével. Adrian meghúzta magát, amíg elmentek mellette, továbbra is láthatatlan maradt. Csakhogy nem vált be... A kislány érzékelte a jelenlétét, lelassított, majd megállt. Pontosan előtte. - Gyere, Liza! - mondta az anyja. - Erre van a szobánk. - Anya, itt egy angyal... - Dehogyis. - De igen, anya! Itt egy angyal! - Nincs itt senki. Gyere már! A kislány hatalmas, kocsikerék nagyságú, mogyoróbarna szemmel nézett fel Adrianre, elcsigázott anyja azonban odament hozzá, és magával húzta. Drága anyuci azonban a fején találta a szöget, gondolta Adrian.
Nem érezte magát angyalnak. Igazság szerint sohasem... Eddie halála pedig azt a maradék felelősségtudatot is kiölte belőle, amitől méltó lehetett volna erre a névre. A halott gazember volt számára az etalon, akihez mérte magát. A jó és az őszinte. Az iránytű... Képtelen volt tovább egy helyben maradni, ezért ellökte magát a faltól, és a lift felé indult. Megnyomta a lefelé mutató gombot, mire a liftajtó azonnal kinyílt, mert még nem ment el. Azóta ott állt, amióta az anya és a lánya kiszálltak. A lefelé úton újra láthatóvá tette magát, és megigazította a haját a bronzfal visszatükröződésében, aztán lesimította a bőrdzsekijét. Az igazítás azonban semmit sem javított a külsején. Na persze, az igazi probléma az arckifejezésében volt. Úgy nézett ki, mint aki kész lenne valakinek leharapni a fejét. Amikor kinyílt az ajtó, kiszállt, és nagy léptekkel a bár felé vette az irányt. Sajnos, a hely nem volt elég lepusztult ahhoz, hogy azt a fajta nőt idevonzza, akit ő keresett: a vendégek között nem látott lengén öltözött gótokat kábult mosollyal, akiknek könnyen szétnyílt a combjuk... Ami persze nem jelentette azt, hogy nem találhatott önként jelentkezőt. Leült egy sötét sarokba, és hagyta, hogy a teste csak úgy sugározza kifelé a szex iránti vágyat. És mit ad isten, minden nő, aki bejött, elsétált mellette vagy akár csak bejelentkezett a szállodába a recepciónál, odanézett rá. A pincérnő, aki előző nap szolgálta ki őket, azonnal megjelent mellette. - Helló! Félig lecsukott szemhéja alól nézett le rá, és a szemében egyáltalán nem szakmai érdeklődés csillogott. Különösen, amikor végignézett Adrian testén, amelyhez véletlenül hozzátartozott egy szégyentelenül büszke erekció is. - Mit adhatok? - kérdezte vontatott hangon. Jól nézett ki, amit azonban elsősorban a fiatalságának köszönhetett. A bőre ragyogott, a haja dús volt és egészséges, a teste ruganyos. Ha azonban valaki alaposabban megnézi, látta volna, hogy húsz év múlva valószínűleg felszed magára kilenc-tíz kilót, és jelentéktelen középkorú nővé válik. Most azonban csak ez a pillanat számított. - Van szüneted munka közben? - kérdezte Adrian halkan. - Igen. - A nő még szélesebben mosolygott. - Van. - Mikor? - Tíz perc múlva. - Hol kaphatlak meg? Erre kinyitotta a száját, mintha elfogyott volna a levegője. - Hol akarsz?... - Itt és most. - Adrian körülnézett a bárban. - Habár az elég szaftos
műsor lenne a vendégeknek. Miután visszatért a tekintete a nőre, tetőtől talpig végigmérte, és elképzelte, hogy elölről keféli meg, a farka ki-be csúszkál benne, miközben a nő átkulcsolja a csípőjét a lábával, és nézi a szexet... Na jó, az elmélet nem izgatta fel annyira... De hiszen ez volt a különbség a pornó és a valóságos szex között. Ő inkább az igazi élményt szerette. Halkan beszélgettek a nagy tervről, mégsem üzleti tranzakció volt. Nem egy kurvát készült megvenni, hanem egy igazi, hús-vér nőt, aki legalább úgy vágyott egy jó dugásra, mint ő. Miután mindent megbeszéltek, Adrian kiment a bárból. A teste bizsergett, a szíve azonban hideg volt, mint a jég. Ahogy megállapodtak, balra fordult, és a díszes lépcsőn lement a medencéhez. Lefelé menet hangosan visszhangzott súlyos bakancsának kopogása a márványmennyezeten. A tengeri sók, ásványi anyagok és illóolajok keveréke miatt legszívesebben a száján vett volna levegőt az orra helyett. Amikor leért a lépcső aljára, tüsszentett, de legalább nem kellett bemennie a medence üvegajtaján. Ha az a szarság itt kint is ilyen erős volt, odabent valószínűleg szétmarta volna az orrát. Ismét balra fordult, végigment egy fehérre meszelt folyosón, amelyet fekete-fehér fényképek díszítettek. A fényképek félmeztelen csajokat ábrázoltak különböző pózokban. A folyosó végén lévő ajtón egy diszkrét „Idegeneknek belépni tilos" feliratú tábla lógott, amely előtt Adrian türelmetlenül várakozott, miközben belélegezte azt a fojtogató szagot. A francba. Nem kapott levegőt... A pincérnő kinyitotta az ajtót, és megragadta a kezét. - Gyere! Az ajtó másik oldalán egy egészen más világ tárult fel. Itt nem voltak képek, simára vakolt felület, csak egy régi, csupasz téglafal és a talaj, amelynek közepén egy mély barázda futott végig. De persze nem azért jött, hogy a környezetet csodálja - legalábbis nem a szállodáét. A nő hátranézett a válla fölött, és izgatottan elmosolyodott, mintha nem lett volna része ilyen szórakozásban legalább úgy... soha. - Ha bárki meglát minket, az unokatestvérem vagy a városból, oké? - Ja, persze. Tökmindegy. - Feltéve, hogy senki sem lepi meg őket közben. Mert a csókolózás csak elenyésző része lesz a dolognak. Követte a nőt a személyzet öltözőjébe, ahol hatalmas káosz uralkodott. Mindenfelé táskák és ruhák hevertek szétdobálva az össze nem illő bútorok között. A számtalan parfüm keveréke miatt a levegő állott volt és sokkal melegebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. A másik oldalon egy újabb ajtót pillantott meg, amely egy még sivárabb folyosóra nyílt. Nyilvánvalóan az lehetett az eredeti szálloda központi része.
Most pedig raktárhelyiségként használták. A durva falak mellett egymásra rakott tárgyalószékek álltak két, két és fél méter magasságig, a sok fémláb és vérvörös kárpit egyfajta rejtekhelyei biztosított. - Tizenöt percünk van - mondta a nő, és átölelte Adrian nyakát. Az angyal úgy vette birtokba a száját, ahogy a teste többi részét is akarta: keményen és mélyen, a nyelve behatolt az ajkai közé, és megtalálta az övét. A nő válaszul megmarkolta a hátán a bőrdzsekit, belemélyesztette a körmét, miközben az egyik lábát felemelte a földről, és a férfi combja köré tekerte. Adrian durva mozdulattal felemelte a szoknyáját. Alatta harisnyát talált, amely a bárban meglehetősen szolidnak tűnt, a valóságban azonban harisnyakötő és tanga kombinációja volt. Megmarkolta a feszes és gömbölyű feneket, majd megfordította a nőt maga előtt, akinek a haja fellibbent, amikor a nyirkos téglafal felé pördült. Adrian letérdelt, és beleharapott az egyik farpofájába, belemélyesztette a fogát, és közben lehúzta róla a tangát. A vágyának semmi köze sem volt a másikhoz. A nő csupán egy kondigép élő és lélegző megtestesülése volt, amelyen levezethette a feszültségét, csak egy csatorna, amelyen keresztül kiadta magából a felgyülemlett haragot, csalódottságot és bánatot. Abból ítélve pedig, ahogy a nő mindezt fogadta, csókolta, és hagyta, hogy ezt tegye vele... sejthető volt, hogy számára sem ez az első alkalom, amikor engedi, hogy így használják. Talán neki is ugyanerre kellett a férfi. Amikor a tanga már a bokáján volt, a szoknyája pedig a fején, Adrian hátulról közelített hozzá a szájával, és a testébe hatolt a nyelvével. Jó íze volt, a felfokozott szex hatására nagyon sima és nagyon nedves lett a nyelve alatt, minden illata tiszta volt, mintha saját magával szemben is igényes lett volna. Miután néhányszor elélvezett - Adriannek fogalma sem volt, hányszor, mert igazság szerint nem is érdekelte -, felállt, és helyet cseréltek, így Ad került a falhoz. A nő behajlította a térdét, és kilakkozott körmével a cipzárja felé nyúlt, mintha arra készülne, hogy leszopja, Adrian azonban megakadályozta ezt a remek ötletet. A combjánál fogva felemelte, és szétnyitotta a lábát a csípője körül. Nem akarta, hogy a nő a szájával érintse. Túl intim lett volna, bármilyen furcsán hangzott is. Amikor éppen belé akart hatolni, megdermedt. Karba tett kézzel Jim Heron állt velük szemben, a szemét dühösen összehúzta. Remek időzítés. Tényleg kurva jó. De most már nem fog megállni. A golyója úgy összezsugorodott, mint egy golflabda, és a farka is majd' eldurrant. Megvonta a vállát, miközben Jim őt nézte, és a nőbe hatolt. Ha nézni akarja, hát nézze. A pokolba,
még az is rendben lenne, ha csatlakozni szeretne. Habár ez utóbbi meglehetősen valószínűtlennek tűnt, elnézve azt a „szétrúgom a-segged” üzenetű arckifejezést. Nem számított. Adrian behunyta a szemét, és átadta magát annak a sikamlós dörzsölésnek, amelyből olyan sokszor merített vigaszt a múltban. Istenem, annyira hiányzott neki Eddie, hogy már szinte fájt. *** Hat emelettel feljebb, a szobájában Matthias ellazult. Szabadjára engedte a vágyait. Teljesen. Miközben Melst csókolta, egyenként gombolta ki a gombokat a blúzán, a finom anyag kettévált, és alatta feltárult a lány bársonyos bőre... valamint a pamutmelltartóval fedett keble, amelynek látványa teljesen kiütötte Matthiast. Istenem, már így is túl sok volt minden: az ajkaik hangja, ziháló lélegzetük, szétnyíló ruháik... és a nő látványa. Aztán ott volt még az is, ahogy Mels mozgott alatta, a teste hullámzott, és így a melle a mellkasához ért, a csípője pedig az ágyékához nyomódott. Szerette volna mindenhol megérinteni a szájával, és ezt most meg is teszi... a nyakánál kezdi. Apró, finom harapásokkal kúszott az ajka a nyaka oldalán le a kulcscsontjáig, miközben a kezével közvetlenül a melle alatt simogatta, és a hüvelykujjával hozzáért a melltartóhoz. Csak egy kicsit akarta izgatni... Az elhatározás azonban nem tartott sokáig. - Ó, istenem, igen... - sóhajtotta Mels, amikor megérezte a simogatást. Nyögése hallatán Matthiasnak meg kellett állnia és összeszednie magát. Az arcát a nő hajába temette, miközben önuralmat parancsolt magára. Olyan erősen tört rá a vágy hogy megszerezze magának, hogy szinte beleremegett, és nem bízott magában, mert nem volt biztos benne, hogy nem fog-e fájdalmat okozni neki. Innen azonban már nem volt visszaút. A következő pillanatban lekerült a melltartó: kioldotta elöl a kapcsot, majd megigézve bámulta a rózsaszín mellbimbót és a halvány domborulatot. Ekkor morogni kezdett. Legalábbis feltételezte, hogy a hang tőle származik. Ha nem, akkor egy puma valahogy bejutott a szobába. Matthias lehajtotta a fejét, és a szájába vette az egyik bimbót, a nyelvével pöckölte, nyalogatta. De a másik oldalt sem hagyta magára, nem is tudta volna... Két ujjával összecsípte a megkeményedett kis dudort, ezzel biztatta, hogy tartson ki, mert hamarosan ő is sorra kerül... Amikor hirtelen valami szúrást érzett a tarkóján, tudta, hogy Mels belevájta a bőrébe a körmét, majd ugyanakkor szélesre tárta a combját,
mintha a lába köze irányítaná a mozdulatait, nem pedig az elméje. Belső lényege, amely meghatározta női mivoltát, arra vágyott, amit Matthias nyújthatott neki. Jobban mondva... arra vágyott, amit nyújthatott volna, ha képes lett volna rá. A francba! Annak ellenére ugyanis, hogy az ágyékához dörzsölte és szorította magát, valamint hogy a vér csak úgy tombolt az ereiben, a teste nem úgy reagált, ahogy egy férfiénak kell. A férfiassága nem volt merev, hogy beléhatoljon, Mels nem tudta a kezébe fogni, az ajka közé venni, hogy visszaadja neki mindazt, amit egy-két percen belül tőle kap majd. Hirtelen szomorúság járta át Matthias egész lényét, azzal fenyegette, hogy kizökkenti a hangulatból, ám Mels egyetlen nyögése elég volt ahhoz, hogy újra visszatérítse a jelen pillanatba. Semmi sem számított. Csakis arra vágyott, hogy örömet okozzon neki, vagyis amikor majd komolyra fordulnak a dolgok - és arra vágyik, hogy beléhatoljon - muszáj lesz valamit kitalálnia. Felemelte a fejét, es ránézett kipirult arcára és vad tekintetére. A haja kibontva hevert a párnán, hullámos fürtjei szétterültek, az arca pirosan ragyogott. Istenem, elképesztő volt! Összekapcsolódott a tekintetük, miközben Matthias felemelkedett róla, és széttett lába közé térdelt. Ebben a pillanatban, mielőtt valóban komolyra fordult volna a helyzet, olyannak érezte magát, amilyen korábban volt: erősnek, hatalmasnak, amikor a teste ugyanolyan domináns volt, mint az akarata. Jelen helyzetben azonban örült, hogy még rajta van a pólója. És nagyon... szerencsésnek tartotta magát. Mels mindent felajánlott neki, miközben ő semmit sem tudott adni cserébe, ennek ellenére a nő mégis kívánta. Ebben a pillanatban lett belé szerelmes. A szívében és a lelkében érzett változásnak nem volt semmi értelme, az érzelmi átalakulás mégis elsöprő volt, a mellkasában olyan melegség terjedt szét, amelyet még sohasem érzett azelőtt. Konkrét emlékek nélkül is tudta, hogy egész életében számtalan kegyetlenséget követett el, most mégis - habár volt rajta ruha - meztelenül állt Mels előtt, aki elfogadta, hogy milyen ember igazából, pedig nem úgy nézett ki, mint régen, és nem tudta megadni neki azt, amit régen tudott volna. A felismerés alapjaiban változtatta meg, és olyan irányba terelte, csak lassabb tempóban, mint az az őrült roham, amely majdnem ledöntötte az elején a lábáról. Ezúttal határozott céllal cselekedett, a kezét Mels nadrágjának gombjához és cipzárjához vitte, majd lassan kigombolta. Miután szétnyitotta a sliccet, lehajolt és egy csókot nyomott az alhasára félúton a köldöke és szolid, mégis őrülten erotikus bugyijának dereka
közé. Kinek volt szüksége arra a túl cicomás, csipkés és szatén nyavalyára? Neki az egyszerű pamut is megfelelt, feltéve, hogy Mels viselte. Istenem, legszívesebben azon keresztül nyalogatta volna. - Le foglak vetkőztetni meztelenre - mondta Matthias a szextől eltorzult hangon. Mels ismét meglepetten felnyögött, majd oldalra fordította a fejét, és nézte, ahogy lehúzza róla a nadrágot. Az egyik kezét a szájához emelte, és megérintette az ajkát. Matthias odavitte a kezét, és bedugta Mels ujjait a szájába. - Szopd az ujjad a kedvemért... Ó, basszus, ez az... Mels pontosan azt tette, amit mondott, beszívta az arcát, miközben engedelmeskedett, majd a nyelve megjelent a mutató- és középső ujja között, mielőtt azok ismét eltűntek volna a szájában. - így? - kérdezte, amikor újra kihúzta az ujjait. Matthiasnak be kellett hunynia a szemét, különben elájult volna... Hiszen semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy a farka siklik be arra a nedves, meleg helyre, a nő előtte térdel, a feje előre-hátra bólogat, miközben őt szopja. - Gyönyörű vagy - morogta, és a háta mögé dobta a nadrágot. Ideje volt munkához látni. Az ajka a bugyi széle fölött időzött, majd elindult oldalra az egyik csípője felé. Az ujjával követte az utat, lágyan megsimogatta, ahol az ajka járt. Amikor kiért oldalra, lehúzta a fenekéről a pamut alsóneműt, és végighúzta hosszú lábán. Ezután a szájával szeretkezett vele. És ez lett élete legjobb szexuális élménye. Minden kizárólag Melsről szól: hogy ő mit érzett, mi esett neki jól, meddig feszíthette nála a húrt, mielőtt engedte, hogy elélvezzen... Egyszerűen csodálatos volt. És esze ágában sem volt megállni. A tenyerébe fogta a fenekét, majd feljebb biccentette a csípőjét, miközben hasra fekve elhelyezkedett előtte, készen arra, hogy akár az idők végezetéig így maradjon. És szó sem volt arról, hogy ne tudott volna beléhatolni. Kiegyenesítette a nyelvét, majd szabályos ritmusban hol a hüvelyébe dugta, hol pedig nagyot nyalt, különösen fent, a csiklójánál. Aztán gyorsított az ütemen, és a mozdulatai egyre mélyebbek és keményebbek lettek. Azt akarta, hogy Mels újra és újra széthulljon, többször elélvezzen a szájától, kirobbanjon belőle a gyönyör, és felszálljon az égig, ahonnan egész élete végéig csillagként ragyog majd le a földre. - Add meg, amire szükségem van! - morogta Matthias. - Add meg, amit szeretnék...
Megnyalta a saját ujját, hogy megnedvesítse, majd a nő testébe dugta, és ó, istenem, mennyire jó volt! Különösen, amikor Melsre rátört az orgazmus, és a ritmikus összehúzódások elárasztották. Olyan érzés volt, mintha ő is vele együtt élvezett volna. Amikor vége lett, egy pillanatra szünetet tartott, hogy megpihenjen, miközben Mels elernyedten hevert alatta, a mellkasa zihált, a teste olyan erőtlen volt, mint egy rongybabáé, a bőre kipirult. Eltartott egy ideig, amíg magához tért. Időközben próbált volna többször is megszólalni, de nem volt képes rá. Amitől Matthias igazi férfinak érezte magát. - Ez... hihetetlen volt. A szavak jobban hasonlítottak a dorombolásra, mint a beszédre, amely tökéletesen megfelelt Matthiasnak. Gonosz mosolyra húzódott a szája, amely azonban nem rossz értelemben volt gonosz, csak olyan igazi, férfias típusú - amikor a nője, akit meztelenül akart látni, ott feküdt előtte az ágyon, neki pedig feltett szándéka volt, hogy újabb gyönyörben részesítse. - Akarod, hogy folytassam? - kérdezte elnyújtva, sötét hangon.
30. fejezet Jim ott Állt az alagsori folyosón, készen arra, hogy leszedje szárnysegédje fejét. Na persze, ahhoz le kellett volna hámoznia a pincérnőt a nyomorultról - és bármenynyire a tettek embere volt, nem érzett hajlandóságot arra, hogy szétválassza ezt a folpackszerűen összetapadt két embert. Bassza meg! Szó szerint. Ettől a vidám kis hancúrozástól még rosszabb kedve lett. Úgy jött ide a szállodába, hogy leharapja Adrian fejét a prostiról készült fényképek miatt - erre ahelyett, hogy a nyavalyás gazember a munkáját végezve Matthias szobája előtt őrködött volna, itt döngette ezt a csajt, ugyanazon a folyosón, ahol Devina előző éjszaka megölte azt az ügynököt. Mintha Jim nem lett volna már e nélkül is elég dühös. Azok a fényképek, azok az átkozott fényképek... Adrian azt mondta, egy gyilkosság helyszínén volt Mels- szel - erre a riporter megjelenik az áldozatról készült fotókkal, és kiderül, hogy a prosti szőkére festette a haját, elvágták a torkát, és a riporter olyan rúnákról beszélt, amelyek a has bőrébe voltak karcolva, most pedig - ez hihetetlen! - eltűntek? Minden jel szerint az angyal állt a rejtély mögött. Ezért eljött az ideje, hogy elbeszélgessen egy kicsit Mr. Radírral. Kihívóan Adrianre nézett, hogy meri-e folytatni a kefélést, mire az átkozott - döbbenet! - merte. A pincérnő remekül érezte magát - legalábbis abból ítélve, amit Jim hátulról látott: a fejét jobbra-balra dobálta, a haja libegett, a karját szorosan Adrian nyaka köré fonta. Jim egy pillanatra visszagondolt saját szexuális kicsapongásaira - aztán egy olyan emléken állapodott meg, amely egyáltalán nem tartozott ide: Ő és Devina. Ahogy a démon és a talpnyalói használták és bántalmazták a lelkek kútjában. Fogalma sem volt róla, hogy jutott most éppen ez az eszébe. Hiszen az nem is a szexről szólt, sokkal inkább volt kínzás, egyszerű és hamisítatlan szenvedés, amelyre végül is kiképezték. A képek mégis megmaradtak a fejében, mindig ott bujkáltak az agya hátsó részében. Nem volt semmi értelme. Neki is tört már el csontja - szándékosan, az ellenségnek köszönhetően, és őt is megvágták -, aztán fellógatták a lábánál fogva, és úgy ütötték, mint egy bokszzsákot... Ó, igen, és az, amikor Budapesten begyömöszölték egy kocsiba, kivitték vidékre, és otthagyták, hogy meghaljon, miután majdnem agyonverték egy kalapáccsal...
A pincérnő hirtelen felnyögött, úgy, ahogy a nők szoktak, amikor nem színlelik az orgazmust: ez a hang nem egy megjátszott, gondosan megszerkesztett, kéjes nyögés volt, amitől a férfi szexistennek érzi magát, hanem az az igazi hörgés, amikor a nő olyan nagyot élvez, hogy nincs is tudatában, milyen állatias hangokat ad ki. Miközben dobálta magát, Adrian a legkisebb erőfeszítés nélkül emelte fel a földről, na persze a csaj tökéletesen együtt mozgott vele, és olyan szorosan tapadt rá, mint egy réteg festék. És a francba, a mozdulataik is teljesen megszokottak voltak: Adrian egyre gyorsuló pumpálása, amellyel lökdöste, miközben a nő elfogadta, elnyelte és élvezte a behatolását. Miközben Jim őket nézte, valószínűleg neki is izgalomba kellett volna jönnie. És talán arra vágyni, hogy beszálljon. De legalábbis meg kellett volna őriznie a dühét. Ehelyett azonban rémület ébredt benne, és az jutott eszébe, amikor az ő keze és lába volt lekötözve, a combja pedig szélesre tárva. Halvány izzadságréteg jelent meg a felső ajka fölött. Elfordult, de nem azért, mert dühös volt vagy meg akarta volna ölni Adriant. És még csak nem is azért, mert undorodott vagy túl szemérmes lett volna egy ilyen műsorhoz. Felkavarodott a gyomra. Kicsit remegett a keze, amikor elővette a cigarettáját, és amikor Adrian is feljutott a csúcsra, egy pillanatra behunyta a szemét. Természetesen, a kanos gazember azonnal készen állt a második menetre, egy perc szünetet sem tartott. Jim pedig addig nem gyújthatott rá, amíg a nő is itt volt. Remek. Amikor a dugattyújellegű mozgás véget ért, Jim hátranézett a válla fölött. Adrian letette a nőt a földre, és hagyta, hogy a fejét a mellkasára hajtsa. Simogatta ugyan a haját, de érzelmileg olyan távol állt tőle, mintha egy másik városban lett volna. Ami azt illeti, azt a pár pillanatot leszámítva, amikor kilövellte a magját, úgy tűnt, mint aki egyfajta erotikus robotpilóta üzemmódban van. Akkor mi a francért vette a fáradságot? A pincérnő ránézett az órájára, rendbe szedte magát, majd szájon csókolta Adriant. Mielőtt elment volna, elővett egy tollat, és megfogta a férfi kezét, hogy nagy számokkal a tenyerébe írja a telefonszámát. Ezután úgy hajtotta rá az ujjait, mintha valami ajándékot adott volna. Végül sarkon fordult, a haja fellibbent, és már el is ment, szinte szaladt végig a folyosón abba az irányba, amelyből az étterem konyhájába lehetett jutni. Adrian gyorsan begombolta a sliccét. - Mielőtt felülsz a magas lóra, közlöm, hogy védelmi varázslatot vontam a szoba köré. Minden rendben van velük. Jim rágyújtott, aztán erősen kifújta a levegőt, a száján füst áramlott kifelé.
- Mi a francot szólna ehhez Eddie? Ad jeges tekintete még keskenyebbre szűkült. - Tessék? - Hallottad, amit mondtam. Figyelmeztetően felemelte az ujját. - Ezt a kártyát ne merd kijátszani! Soha... - Mit gondolna arról, hogy itt vagy lent, és megdugsz egy csajt a munkaidejében? - Jim megfordította a kezében a koporsószöget, és megnézte fényesen parázsló végét. - Ráadásul láthatóan nem élvezted... vagyis nem arról van szó, hogy alapos ok miatt hagytad el az őrhelyedet. Harag forrongott kettőjük között, a másik angyal olyan nyilvánvalóan dühös volt, hogy szinte lángra lobbantotta maga körül a levegőt. - Csak egyszer mondom el - kezdte Ad. - Egyetlenegyszer... - Eddie-nek nem tetszene... A támadás olyan gyorsan és váratlanul érkezett, hogy jimnek arra sem maradt ideje, hogy eldobja a cigarettáját. Adrian két kézzel ragadta meg a torkát, mire felemelkedett a cigi izzó vége... és leesett az inge nyakába. De az égés volt a legkisebb problémája. Felemelte a kezét, szétfeszítette Adrian karját, majd előrefejelt egyenesen a másik angyal orrába. Azonban Adrian láthatóan ezen a testrészén sem érzett semmit... elindított egy íves jobbegyenest, majd olyan erővel ütött Jim fülére, mint egy szeneslapát. Jim oldalra tántorodott, de megkapaszkodott az egyik egymásra pakolt széktoronyban. Ezután megfordította a lendületét, és visszatámadt a fickóra... aki történetesen megtalálta a harci alapállást, és láthatóan készen állt arra, hogy igazi bokszmeccsé változtassa ezt az összetűzést. Jim leginkább egy belevaló, véres közelharcra vágyott. Nehéz volt fölényesen szónokolni Eddie-ről, miközben legszívesebben százötven menetet nyomott volna le ezzel az idióta hímringyóval itt, a folyosón. Egy gyomrossal azonban véget vetett az egésznek. Úgy lett, mintha magasat készülne ütni, Ad pedig olyan dühös és ideges volt, hogy bevette. Mivel védtelenül hagyta a hasát, Jim villámgyorsan behúzott oda egyet. Olyan gyors volt, hogy az ütést képtelenség lett volna hárítani, és szándékosan mélyre célzott, hogy a fickó tökét is érje. A nyavalyás egy ideig olyan magas hangon fog énekelni, mint Justin kibaszott Timberlake. Adrian kétrét görnyedt, és megmarkolta az ágyékát, csak sajnos három másodperccel később, mint kellett volna. Jim kivette a nyakából a cigarettát. Megégette a vállát, ám a fülében visszhangzó csengéshez képest ez elenyésző apróság volt. Arra gondolt, nincs-e agyrázkódása. Ebben a körben egyáltalán nem volt
szükségük arra, hogy még valakinek elmenjen az esze. Megállt a gazember fölött, és mély torokhangon közölte: - Tudom, mit tettél. Adrian letérdelt a betonpadlóra először az egyik térdével, aztán a másikkal. - Na ja. Végignézted az egészet. - A prostival. Pontosabban a hasán lévő rúnákkal. Leégetted róla, ugye? Adrian mozgatni kezdte a száját, ám a káromkodás már nem hallatszott. - Hadd fogalmazzak egyértelműen. - Jim odahajolt hozzá, és az arcát a képébe nyomta. - Ha legközelebb is elhallgatsz előlem egy információt, kiteszlek a csapatból. És ha Nigel nem intézi el, majd én gondoskodom róla. Megértetted!? Nem kérdésnek szánta. Adrian felemelte a fejét. A tekintete úgy izzott, mintha két forrasztólámpa lenne a koponyájába ültetve, de Jim nem törődött vele. Az angyal akár vulkánt is játszhatott volna, akkor sem fognak más szabályok szerint játszani. Amikor Ad végül megszólalt, a szavak rekedten hagyták el a száját, mivel még mindig fontosabb volt számára, hogy oxigént juttasson a tüdejébe a tökös ütés után, mint hogy morgolódjon. - Azt hiszed, hogy Devina... azért csinálta azt, hogy segítsen neked? - Nem az a lényeg. - Jim megrázta a fejét. - Nem te határozod meg, milyenek legyenek a játékszabályok... - Ó, szóval seggfej vagyok, mert megpróbáltam segíteni... - Tudnom kell, mit csinál. Adrian leült a fenekére, és megdörzsölte az arcát. - Ugyan már, Jim, szándékosan baszakodik a fejeddel, mert nem engeded, hogy megbassza a tested. Ha erre rájössz, és hozzáteszel egy fizikai egyenletet, megfejtheted az egész rohadt univerzum titkát. Ezt te is tudod. Akkor miért olyan fontos, hogy mi volt az üzenet? - Ha nem bízhatom benned, nem tudom, mire számítsak. - Ha pedig beférkőzik a bőröd alá, téged is elveszítünk Eddie-vel együtt. Logikus érveik párharca kiszívta a levegőből az érzelmek utolsó maradékát is, és utána nem maradt semmi, csupán mindkettőjük határtalan kimerültsége. - Az isten verje meg! - lehelte Jim, amikor leült az angyal mellé. - Ezzel röviden össze is foglaltad a lényeget. Jim elővette Marlboro cigijét. A doboz összenyomódott, és néhány szál kettétört, így használhatatlanná vált. De azért talált legalább egy épet, amellyel még tudott mit kezdeni.
Miután rágyújtott, arra a helyre nézett, ahol Adrian és a pincérnő kefélt. Eszébe jutott, milyen gyöngeséget érzett abban a pillanatban, és ettől még jobban gyűlölte az ellenséget. Ad rápillantott. - Eddie ugyanazt tette volna a rúnákkal, mint én. - Nem igaz. Az angyal tekintete ismét megkeményedett. - Te csak néhány hete ismered. Hidd el... minden körülmények között megtette azt, ami szükséges, és minden Sissy Hartennel kapcsolatos dolog a te Achilles-sarkad. - Az információ elhallgatása... - Nem ejthetnénk ezt a témát... - ...az olyanok esetében, mint te vagy én, felér egy bűncselekménnyel. - ...és folytathatnánk a munkát? A hangulat ismét forrni kezdett, mintha mindkettőjük fazekát visszatették volna az istenverte tűzhelyre. Jim káromkodott egyet. Nos, hát ezért volt probléma, hogy Eddie már nincs közöttük. Nem volt döntőbíró, aki véget vetett volna az elfajult vitának, és visszaterelhette volna őket a megfelelő vágányra. Már nem volt jelen köztük az értelem hangja. Ráadásul Adnék bizonyos szempontból igaza volt. Jim valóban kissé megszállottja lett Sissynek, Devina pedig volt olyan okos, hogy erre rájöjjön. A harcmezőn töltött hosszú évek során Jim megtanulta, hogy a saját hozzáértése mellett a legfontosabb eszköz az információ. Ez a legjobb fegyver és a legerősebb pajzs, amelyet az ellenséggel szemben felhasználhat. Ha az ember kiismerte az ellenfele gondolkodását, cselekedeteit, tudta a hollétét és a terveit, könnyen megalkothatta a stratégiát. - Nem sok biztos pont van ebben a játékban - szólalt meg Jim egy idő után. - Én homokon harcolok, míg az ellenfelem tűsarkú cipője kemény betonon áll. Ráadásul csalással már előnyhöz jutott velünk szemben, és ha megszűröd az információt, eggyel több dolog miatt kell aggódnom. Adrian ránézett, a tekintete halálosan komoly volt. - Nem akartalak átvágni. Esküszöm. Jim káromkodott egyet, amikor kifújta a levegőt. - Hiszek neked. - Nem fordul elő még egyszer. - Helyes. Ezután nem ölelkeztek ugyan össze, vagy ilyesmi, de Jim úgy gondolta, kitüntetést érdemelnének: ez a vita sokkal jobban zajlott le, mint az az első az út szélén. Akkor Eddie- nek kellett szétválasztania őket. Alighanem fejlődnek. - Még egy kérdés.
Adrian ismét rápillantott. - Ki vele! - Mi állt benne? Ahogy a csend egyre jobban elhúzódott, Jim úgy vélte, ez nem jó jel. Igen... ha egy olyan valaki, mint Adrian megválogatja a szavait, az igenis baromi rossz jel volt. - Meg akarod nyerni? - kérdezte a másik angyal. - És nemcsak erről a körről beszélek, hanem az egész átkozott háborúról. Jim összehúzta a szemét. - Igen. Jézusom, döbbent rá, tényleg ez volt az igazság. - Akkor ne kérj arra, hogy fordítsam le. Semmi jó nem sülne ki belőle. A feszült csöndben Jim végignézett a társán: istenem, Adrian egyenesen a szemébe meredt, és a tekintetében semmiféle köntörfalazás nem látszott. Hatalmas teste mozdulatlan maradt, mintha azért imádkozna, hogy azt a reakciót lássa, amit szeretne. A francba, nincs rosszabb annál, mint amikor az ember majd meghal, hogy ismerje a részleteket... de nehéz volt vitatni az angyal halálosan komoly logikáját. - Rendben - válaszolta Jim érdes hangon. - Elfogadom. *** Odafent, Matthias szobájában, a hatodik emeleten Mels ellazultam feküdt az ágyon. A karja elernyedt, a lába időnként meg-megrándult, a feje teljesen kábult volt. Úgy érezte magát, mint élete legjobb konditermi edzése után, amelyet megfejelt a legelképesztőbb jógafoglalkozással, ami után ellátogatott egy gyógyfürdőbe, ahol mélyizom- masszázst és egy csodálatos talpmasszázst kapott. ja, és ezek után még beült egy fagyizóba, ahol Lindt trüffel fagyit evett csokoládéöntettel. Mennyország. Igazi mennyország. A legjobb szex, amelyet életében átélt, habár a szó szoros értelmében véve nem is történt szex. Mellette Matthias az oldalán feküdt, a fejét az egyetlen megmaradt párnára hajtotta, az egyik karját behajlítva alátette, és zord arcán önelégült mosoly látszott. Amikor Mels ránézett, váratlanul könny gyűlt a szemébe. A férfi olyan nagylelkű volt, és nem kért érte semmit cserébe, láthatóan megelégedett csupán azzal, hogy neki gyönyört adott. - Mi a baj? - kérdezte Matthias halkan, miközben letörölt egy könnycseppet az ujjával. - Fájdalmat okoztam? - Nem, istenem! Dehogyis... csak... - Nehéz volt megmagyaráznia úgy, hogy a másik ne érezze magát alkalmatlannak... Mert azt a
legkevésbé sem akarta volna azok után, amit vele tett. - Csak elérzékenyültem, azt hiszem. - Duma. Tudod jól az okát. - A hangja nyugodt volt, a keze pedig magabiztos, miközben hátrasimította Mels haját. - És nyugodtan megmondhatod. - Nem akarom tönkretenni ezt a pillanatot. - Halkan szipogott egyet. Olyan tökéletes volt. - Akkor ezt minek köszönhetem? - Matthias megfordította az ujját, hogy a nő is lássa a csillogó könnycseppet a hegyén. - Mondd el, Mels! - Bárcsak én is meg tudnám adni neked ugyanezt... Tudod, szeretném ugyanezt tenni veled. Matthias arca nem változott, Mels azonban tudta, hogy fájó pontra tapintott: megérezte abból, ahogy a légzése egy pillanatra megállt, aztán hirtelen ismét elindult... mintha figyelmeztetnie kellett volna magát, hogy vegyen levegőt. - Azt én is szeretném - felelte érdes hangon. - De még ha működne is ez a részem, látványra sem jó, amit felajánlhatok, nemhogy megérinteni. - Már mondtam... - Különben is, bőven elég számomra az, amit most csináltunk. Ezúttal elmosolyodott, habár a szeme továbbra is komolyságot tükrözött. - És mindig emlékezni fogok rá... meg rád. Jeges félelem hasított Mels szívébe, és egy pillanat alatt kiűzte a melegséget. - El kell menned? - kérdezte egy kis idő múlva. - Igen. Magára húzta a takarót. - Mikor? - Hamarosan. - Megtennél nekem egy szívességet? - Bármit. - Szólj előtte! Ne hagyd, hogy úgy jöjjek rá, hogy már nem tudlak elérni. Ígérd meg! - Ha tudom, megteszem... - Ez nem elég. Esküdj meg, hogy szólni fogsz előtte... Mert nem tudok... nem akarok bizonytalanságban élni. Az pokol lenne számomra. Matthias egy pillanatra behunyta a szemét. - Rendben. Szólni fogok. De kérek valamit cserébe. - Mit? - Maradj velem ma éjszaka. Szeretnék melletted felébredni holnap. Mels teste ellazult, a szíve megnyugodott. - Én is. Amikor a férfi kinyújtotta felé a karját, hozzábújt, és a mellkasára
hajtotta a fejét, hallgatta a szívverését, miközben Matthias körbe-körbe simogatta a hátát lassan és egyenletesen. Amikor a szexről beszéltek és arról, hogy Matthiasnak el kell mennie, nyugtalan lett, a simogatás azonban annyira megnyugtatta, hogy majdnem el is szenderedett. Sajnos azonban úgy érezte, hogy a férfi nincs ugyanígy vele, és arra vágyott, bárcsak lenne rá valami mód, hogy őt is megnyugtassa. De úgy tűnt, ez is egyirányú dolog közöttük. - Matthias? - Igen? Szeretlek, fejezte be gondolatban. Szeretlek, habár egyáltalán nincs értelme. - Miután elmész, visszatérsz még valaha? - Nem akarok hazudni - felelte a férfi rekedt hangon. - Akkor azt hiszem, jobb, ha nem válaszolsz. Matthias felé fordította az arcát, és megcsókolta. - Nem hagylak kétségek között. Ó, dehogyisnem. Miután ennek vége lesz, Mels úgy sejtette, hogy őt fogja keresni minden arcban a tömegben, minden utcán, minden sarkon. Egész hátralevő életében. A veszteség hatalmas szívás. Az ember azt hihetné, hogy ahogy idősebb lesz, más képességeivel együtt, amelyeket kifejlesztett magában, akarva-akaratlanul is, de idővel jobban tudja kezelni a helyzeteket. Ehelyett úgy tűnt, inkább eszébe juttatta mindazon dolgok hosszú sorát, amelyeket a sors elragadott tőle. Amikor arra gondolt, hogy Matthias kisétál az életéből, mintha csak kilépne egy ajtón, olyan érzés töltötte el, hogy az apja csak előző nap halt meg. Ekkor úgy helyezkedett az ágyon, hogy ő is meg tudja ölelni a férfit. És természetesen abban a pillanatban, hogy hozzáért, Matthias megmerevedett, de a pokolba vele. Meg kell engednie, hogy valahogy ő is megérintse. Bármilyen megtört volt... a bőre bármennyire heges... ő mégis gyönyörűnek látta. - Utánad már egy férfi sem fog megfelelni nekem - mondta. Matthias hangosan felnevetett. - Ugyan már, hacsak nem a Frankenstein típus a zsánered... Mels felkapta fejét. - Fejezd be! Csak... fejezd be! Nem akadályozhatod meg, hogy törődjem veled. És igen, el kell tűrnöd, ha meg akarlak érinteni. Megértetted? A fürdőszobából érkező halvány fényben Matthias elmosolyodott, aztán eltűnt ez az érzés az arcáról, és valami egészen más, valami furcsa vette át a helyét. Halkan azt mondta:
- Te egy angyal vagy, tudod? Mels a szemét forgatta, majd visszahajtotta a fejét a mellkasára. - Aligha. Hallottál már káromkodni? - Ki mondta, hogy az angyaloknak nem lehet mosdatlan a szájuk? - Ugyan már! - Ó, és mikor találkoztál mostanában eggyel? Valami ostoba okból hirtelen Jim Heron képe villant fel Mels gondolataiban, ahogy a saját testével védi meg a lezuhanó mennyezeti elemtől. Ha Jim akkor nem bukkant volna elő, talán meghalt volna. - Ami azt illeti, lehet, hogy igazad van - felelte és megborzongott. - El tudom képzelni, hogy léteznek... nagyon is.
31. fejezet - Pablo, most viccelsz velem? - A nő felpattant a székből. - Hiszen ez... szőke! Olyan magas hangon sipítozott, mintha valaki a fejére csinált volna, nem pedig ízléstelen égővörös haját változtatta át egy olyan sárga árnyalatra, amely tökéletesen kiegészítet te kémiailag hámlasztott bőrét. Devina így kissé meg is sértődött. Mivel a munkájának eredménye remekül festett. Pablo szemén keresztül kinézve csípőre tette a férfi kezét, és úgy döntött, a szolgáltatóipar nem az ő világa. Micsoda? Egy hülye picsa! Eleve fél órát késett, aztán kért egy üdítőt, amíg a festék állt rajta mintha ez egy kibaszott étterem lenne -, utána nyafogott a víz hőmérséklete miatt, amikor leöblítette a haját. Most meg ez. - Szerintem tetszeni fog, miután megszárítottam. Devina simulékony hangon beszélt, némi akcentussal, de csak annyira, hogy ne lehessen megállapítani, Dél-Amerik melyik részéről származik. Na persze, Pablo egy kitalált személyiség volt, egy olyan ember, aki hozzá hasonlóan elhatározta, hogy jobbnak tünteti fel magát, mint a valóság. Mind a beszédét, mind a külsejét tekintve. Igazság szerint Jersey-ben született. Devina akkor keresett rá az interneten a férfi saját íróasztalánál, amíg a nő haján dolgozott a festék. Nem volt más dolga, és - isten látta lelkét a vendéggel való beszélgetéstől legszívesebben fejbe lőtte volna magát Pablo helyében. Talán mégis itt kellett volna tartania néhány asszisztenst? Nem, mert akkor őket is el kellett volna intéznie. - Megnézzük, mit lehet vele kezdeni - mondta Pablo száján keresztül, miközben a férfi kezével beletúrt a hosszú, vizes tincsek közé. - Látja, próbálkozom. A nő ekkor hosszú monológba kezdett, amitől Devinának az egyik dilis menyasszony jutott eszébe, akit a múltkor látott a tévében az Őrült menyasszonyok című valóságshowban. Valamint arról is meggyőzte, miért nem tudna soha leszbikus lenni. Jim Heront a maga kurvapecér stílusával, macsó dumájával és átverésével is könnyebben el tudta viselni, mint ezt a hajthatatlan, lélekölő, passzív-agresszív melodrámát: - ...blabla, blabla, blabla! Blabla! Blabla, blabla, blabla blabla bla... A locsogás eltartott egy ideig, de mint minden áradatnak, ennek a szarságnak is vége szakadt egyszer. - Hát jó - mondta a szuka. - De ajánlom, hogy tetsszen nekem. Devina elmosolyodott a fodrász szájával, majd felvett egy kefét és
egy hajszárítót. Úgy fésülte meg a hosszú fürtöket, ahogy a saját haját szokta, majd hozzálátott, hogy kiegyenesítse a kissé göndör tincseket. Miközben dolgozott, eszébe jutott az egy hónappal korábbi eset, amikor pontosan megjelent ebben a szalonban a megbeszélt időpontban - elvégre Pablo volt a legjobb fodrász a városban -, de hirtelen berontott ez a visszataszító dög, felháborodva méltatlankodott azon, hogy hogyan vágták le a haját. Pablo megadta magát a nagyhangú vendégnek, mivel nem volt más választása. Beültette a székbe, aztán befújta a haját vízpermettel, és elővette az ollót. Devinának egy órát kellett várnia azért, hogy a nőnek levágjanak egy tizenhatod centiméternyit a fürtjei végéből. Talán minden reggel centivel mérte a hosszát? A sors néha valóban visszaüt egyes emberekre. Borzalmasan sokáig tartott, mire Devina megszárította az igazi és a póthajat, ám nem aggódott amiatt, hogy megzavarják őket. Bezárta a szalon bejárati ajtaját, és kintről nem lehetett ilyen messzire belátni. A csendes helyszín szintén neki kedvezett. Pablo szalonja a város egyik divatos negyedében állt, egy olyan környéken, ahol egymást érték az elegáns üzletek, amelyekben francia ágyneműt, angol írószereket és olasz cipőket lehetett kapni. Ez a kerület a leendő gazdag feleségek világa volt, ami azt jelentette, hogy a fodrászszalon kivételével minden bezárt este hatkor. Ezeknek az üresfejű szépségeknek általában meg kellett dolgozniuk a jussukért, amikor hazaért a férjük. És ha már szóba került, Devinának olyan érzése volt, hogy az a tyúk itt, a székben valakinek már a második felesége. Szilikonmellével, botoxos arcával és cérnavékony testével egy normális nő törékeny és ideges változatának tűnt. De hát ez történt, ha valaki olyan dolgokat szeretett, amelyeket nem engedhetett meg magának. El kellett adnia a testét egy öreg kecskének, hogy mégis megkaphassa a vágyott kincseket. És persze lehet, hogy mellette a pilates edzőjével kavart. Amikor Devina letette Pablo kezéből a hajszárítót és a kefét, a szuka előrehajolt a székben, és felborzolta a hajál, majd ide-oda forogva nézegette magát a tükörben. Tetszett neki. - Nos, nem fogom kifizetni. Nem ezt kértem, és különben is utálom. Csakhogy közben már úgy csücsörített felpumpált ajkával, mintha fényképhez pózolna. - Nem fogom kifizetni. Igazság szerint nem is volt baj. így ugyanis még kevesebb esély volt arra, hogy összefüggésbe hozzák Pablóval. Devina nem akarta elveszíteni ezt a fodrászt, aki csak médium volt ebben az egészben, egy
gazdatest, aki semmire sem fog emlékezni a történtekből. A vendég fogta nevetséges mintájú táskáját - senki sem mondta neki, hogy csak tizenöt évesek hordanak ilyesmit? - Nem tudom, meddig fogok még ide járni. Hah! Devina erre tudta a választ. Nem sokáig. Pablo szája mozogni kezdett, hamis akcentusával dicséreteket és bókokat mondott a nőnek, miközben az bevonult az öltözőbe, és magára zárta az ajtót. Mivel egy kis szabadideje akadt, Devina a recepciósasztal felé irányította Pablo lábát. Meg akarta nézni, mikor jön a következő vendég, de minden számítógépen volt nyilvántartva, és bár meg tudott keresni ezt-azt a Google-ben, azért nem volt egy kimondott hacker. A hét vége felé, ugye? Amikor a nő ismét kijött - egy divatteremtő összeállítást viselt, amelyet valószínűleg egy színvak kubista művész állított össze számára... aki gyűlölte -, úgy tűnt, már meg is szokta szőke haját. Ez a szuka olyan sok szempontból megérdemelte a halált, hogy meg sem lehetett számolni. „Pablo" kikísérte a vendéget az ajtóhoz, és ekkor jött el az ideje, hogy Devina elhagyja ezt a testet. Miközben kiszállt ebből a jersey-i fiúból lett latin fickóból, kitörölt a fodrász fejéből minden emléket arról, hogy találkozott ezzel az új vendéggel. Meg lesz róla győződve, hogy a szőkévé lett nő egyáltalán nem járt itt - és a rendőrség, ha megtalálja a holttestet, nem fogja tudni visszavezetni idáig a nyomokat. Devina nem azt a márkájú festéket használta, amelyet a szalonban szoktak. Az túl bonyolult volt. Inkább megmaradt a L'Oréalnál. Miközben a festék dolgozott a nő haján, Devina kisurrant a hátsó ajtón, és a festékesdobozt, valamint az elhasznált tu búst és a kis üveget egy találomra kiválasztott kocsiban rejtette el, két üzlettel arrébb. Senki sem fogja összefüggésbe hozni Pablót ezzel - és ha mégis megteszik, a fodrász kiváló eredménnyel fog átmenni a hazugságvizsgálón is, mivel ami őt illette, sohasem látta ezt a némbert. Odakint csípős volt a levegő. Devina beköltözött egy ismeretlen férfi testébe, és a nő után eredt. A szőkeség azonnal elővette a mobiltelefonját, mintha alig várná, hogy megossza valakivel a fodrászszalonban történt nagy traumát. Bocsi, szivi, de ez nem megengedhető. Devina egy hirtelen sugárzott energialökettel tönkretette az akármit amely szintén közérdeket szolgált. Minden bizonnyal most kímélt meg valakit - akit nem is érdekelt igazán - attól, hogy egy tizenöt éves kamasz szintjén lévő, méregdrága cipőben felháborodottan kopogó nő elmesélje neki a hatalmas tragédiát, ami Pablónál történt. Miközben a nő próbálta megjavítani a készüléket azzal, hogy a
tenyerébe ütögette, Devina zsebre dugott kézzel, lehajtott fejjel, látszólag nyugodtan elsétált mellette. Továbbment egy sor sötét bolt előtt, és a környéket kémlelte. Senki sem volt a járdán és senki sem haladt el mellettük az úton. A környék kihalt volt. Tudta, mikor indult el ismét a nő, mert megint meghallotta a tűsarok kopogását az aszfalton. És természetesen a szitkozódást. Amikor felvillant az index egy koromfekete Rangé Roveren fél sarokkal arrébb, Devina elmosolyodott. Volt egy keresztutca, amely kettévágta a boltok sorát körülbelül három méterrel távolabb, és most pontosan erre volt szüksége. A gondolatával hirtelen lekapcsolt négy utcai lámpát, majd lelassított, és hagyta, hogy a hangos kopogás beérje. Halálosan jó alkalom volt. Szó szerint. Aztán megpördült, épp jókor, hogy megragadja a nő szőke haját, és olyan erősen húzta meg, hogy kibillentette az egyensúlyából. Egy gyors mozdulatsor után uralta a helyzetet, lefogta a nő hadonászó kezét és lábát, majd a tenyerével betapasztotta a száját, és erősen tartotta. Természetfölötti erővel behúzta áldozatát a keresztutcába, jó mélyre a sötétben, és újabb lámpákat kapcsolt le a gondolatával. Nem volt vesztegetnivaló ideje. Igaz, hogy Caldwellnek ez a része álmos környék volt éjszaka, de bármelyik pillanatban elmehetett mellettük egy autó, ő pedig azt szerette, ha nyugodtan gyilkolhat. A sűrű sötétség mindkettőjüket elnyelte, és Devina nem aggódott amiatt, hogy a Teremtő megharagudna rá ezért. Azóta élt a földön, amióta a világ létezett, és a természetét mindig is ilyen dolgokban mutatta meg. Senki sem állíthatta, hogy annak az idegesítő némbernek bármi köze van jim Heron nagy célkitűzéséhez, hogy megnyerje a játékot. Nem, ez csupán egy mellékvágány volt. Na persze... ha ezt a nőt véletlenül hasonló módon ölték meg, mint azt a lányt? Ha esetleg olyan rúnajelek lesznek a bőrébe karcolva, amelyek a másik testén is voltak? És ha esetleg a haja színe és az etnikai hovatartozása is megegyezik? Vagy ha netán ez a szarság megzavarná Jim Heront, és elvonná a figyelmét vagy felzaklatná? Nos, a pszichológusa mindig azt mondta, hogy az ember csak saját magára és a saját tetteire lehet hatással. Ha Jim Heron nem tudja kezelni ezt a helyzetet, az nem Devina hibája... vagy problémája lesz.
32. fejezet Mels arra ébredt, hogy egy kéz simítja végig a hasát, majd lejjebb megy, és becsúszik a lába közé. Félálomban hanyatt fordult a melegség felé, és megtalálta Matthias száját a sötétben. Egy szempillantás alatt visszatértek ahhoz, amit az éjszaka túlnyomó részében csináltak. Szorosan egymáshoz simultak, mire forróság öntötte el a lány testét, a feszültség pedig egyre nőtt benne. A szeretője lejjebb csúszott a testén, félretolta a takarót az útból, megtalálta a mellét, és a szájába vette, miközben tehetséges ujjai oda vándoroltak, ahol Mels érezni szerette volna azokat. A gondolattól, hogy hamarosan elveszíti, minden olyan lett, mintha most érezné először életében, mintha a teste megértette volna, hogy mit akar az agya: élvezni a jelen pillanatot, mert az emlékeknek nagyonnagyon sokáig kell kitartaniuk. Nehezen tudta elképzelni, hogy bárki mással ugyanilyen lenne. - Élvezz el! - morogta Matthias a mellbimbóját szopogatva. Miközben az orgazmushoz közeledett, Mels szorosan öszszeszorította a combját, amivel ott tartotta a férfi kezét méIyen a testébe nyúlva, és ahogy fel-felbillentette a csípőjét, a csiklóját pont jó helyen dörzsölte a csuklójához. Nemsokára Matthias nevét lehelte a sötétben, a teste megfeszült, és az orgazmus édes gyönyöre hosszan folytatódott még az első hullám után is. Megnyitotta magát előtte, ás remélte, hogy bele tud kapaszkodni ebbe a tünékeny, pillanatnyi érzésbe, és örökre elraktározhatja. De természetesen nem így történt. A való életben semmi sem tart örökké. Amikor Matthias a nyakát simogatta az orrával, és szorosan magához húzta a testét, Mels azt kívánta, bárcsak ő is meztelen lenne. Csakhogy bármikor próbálta levenni róla a pólót, vagy legalább csak alányúlni, a férfi azonnal eltérítette a kezét. Kinyitotta az egyik szemét, és felnyögött, amikor meglátta, mennyi az idő. Reggel fél hét. Az éjszaka véget ért. A fenébe, nem sok választotta el attól, hogy sírva fakadjon. És a francba, elfelejtett szólni az édesanyjának, hogy nem megy haza. Ráadásul nincs kocsija sem. És nem akar dolgozni menni. Milyen kellemes erre ébredni! - Jobb lesz, ha megyek - szólalt meg rekedten. - Igen. - Matthias meglazította a szorítását, egy csókot nyomott az ajkára, aztán elhúzódott. Vajon most jött el a pillanat, gondolta Mels. Most lesz az, hogy beváltja az ígéretét?
- Van kedved velem vacsorázni? - kérdezte ehelyett a férfi. Mels arcán olyan ragyogó mosoly terült szét, hogy szinte bevilágította az egész szobát, mint egy fényképezőgép vakuja. - Hát persze! A gondolattól, hogy tizenkét óra múlva ismét láthatja, sokkal könnyebb szívvel ment be a fürdőszobába és öltözött fel. Aztán Matthias úriemberhez méltón - habár még mindig pólóban és bokszeralsóban volt - kikísérte az ajtóig. Ahogy egymással szemben álltak a bejáratnál, a férfin látszott, hogy talán még szeretne mondani valamit... Aztán hagyta, hogy inkább a tettek beszéljenek helyette: olyan mélyen és hosszan csókolta meg, hogy Mels azt hitte, sohasem vesznek újra levegőt. Ezután azonban inkább elment, mert félt, hogy hamarosan már nem fog tudni elszakadni tőle. A lift mintha soha nem akart volna leérni a földszintre. Kint kellemesen csalódva tapasztalta, hogy a járdasziget mellett egy sor taxi várakozik, habár még csak reggel hét óra volt. Beszállt az egyik hátsó ülésére, és a sofőrre nézett a visz szapillantó tükörben. - Fenyő utca 242. - Kint a külvárosban, ugye? - Igen. A sofőr bólintott, sebességbe tette a kocsit, és ezután már nem szólalt meg. Hála istennek! Miután felhajtottak az autópályára, és beálltak az ingázó forgalomba, amely még csak ekkor kezdett megélénkül ni, Mels kinézett az ablakon a magasban lévő útról a városra. Megvolt a szépsége a városi látképnek is, a legmagasabb épületek tükrös oldala visszaverte a felkelő Nap rózsaszín és narancssárga fényét, és mivel az út még nem volt zsúfolt, a nappali nyüzsgés még csak épphogy elkezdődött, valahogy minden fiatalabbnak tűnt. Na persze, egy ilyen éjszaka után és egy megbeszélt va csora ígéretével valószínűleg annyi endorfin termelődött a vérében, hogy nem tudta nem rózsaszínben látni a világot. jókedve csak akkor kezdett alábbhagyni, amikor odaértek a Fenyőliget temető hatalmas kovácsoltvas kapujához. Mit szónál ahhoz; ha azt mondanám, hogy hiszek a pokolban. És nem vallási szempontból, hanem mert ott voltam. Behunyta a szemét, idegesség kúszott fel a gerincén, és megállapodott a koponyája tövében. Azt hiszem, visszaküldtek ide, hogy valamit elvégezzek. Nem tudom, mi az, de majd kitalálom. Talán egy második esély. Matthias mindennek tűnt, csak őrültnek nem, amikor ezt mondta. Úgy
látszott, szilárdan hisz abban, amit mond, és amikor Mels a szemébe nézett, ő is majdnem elhitte. De talán ez a helyzet az őrültekkel. Teljesen normálisnak tűnnek azt az egy dolgot leszámítva, hogy a valóságról alkotott elképzelésük szembetűnően eltér mindenki másétól. Számukra azonban, amit úgy gondolnak, hogy láttak, és amiben hisznek, az maga a valóság. Ezért teljesen őszintén tudnak az ember szemébe nézni, miközben egy nagy rakás ostobaságot hordanak össze. Ha csak a tényeket nézte, Mels a következőket tudta: Matthias meztelenül ébredt fel egy síron, valahogy ruhát szerzett magának, aztán átmászott egy három méter magas vaskerítésen. Ezután a kocsija elé sétált. Ezenkívül azt állította, hogy kitaszították a pokolból. Ja, és hogy üldözők vannak a nyomában... Ráadásul fegyvere is volt. Ahogy a logika az érzelmei fölé kerekedett, a rémület kezdett elhatalmasodni rajta, és nagyon úgy nézett ki, hogy veszélybe sodorta magát. Csakhogy Matthias sohasem bántotta. Sohasem fenyegette meg. Nyilvános helyen voltak - egy hotelszobában, amelynek vékonyak a falai. Ráadásul az a férfi, aki a kórházban megmentette az életét, kezeskedett Matthiasért. Őrült vagy elveszett lélek? Vajon melyik lehet... De ami még ennél is fontosabb, neki hol jut ebben szerep? Megdörzsölte fáradt, sajgó fejét, amikor megérkeztek az édesanyja házához. Miután kifizette a sofőrt, felsétált a járdán a bejárati ajtóhoz, és közben szándékosan nem nézett fel a tetőablakra, ahol az apja annak idején dolgozott. Nem helyeselte volna, hogy korán reggel jön haza ugyanabban a ruhában, mint amelyet előző nap viselt, a haja ősszevissza áll, habár hátrafogta, ráadásul megduzzadt az ajka. Kulccsal kinyitotta az ajtót, és nem kellett éreznie a kávéillatot vagy hallania, ahogy a kiskanál a porceláncsészéhez koccan, anélkül is tudta, hogy az anyja ébren van. Valószínűleg nem is aludt... Átvágott a nappalin, ahol egy félig megoldott keresztrejtvényt pillantott meg az édesanyja kedvenc széke mellett, valamint egy bögrét, alján megszáradt forrócsokoládé-üledékkel. Fogta a bögrét, és magával vitte a konyhába. - Szia! Nézd, nagyon sajnálom, hogy nem telefonáltam. Udvariatlanság volt tőlem... de elvesztettem az időérzékemet. Az anyja nem nézett fel a müzliből, amelyet evett, és amikor továbbra sem szólalt meg, Melsnek elszorult a torka. - Tudod, mi a legfurcsább? - kérdezte végül az idősebb nő. - Nem.
- Ha nem itt laknál, nem is tudnám, hogy nem jöttél haza... és nem aggódnék. - Az anyja a kávéját nézve összevonta a szemöldökét. Szerinted nem furcsa? Felnőtt nő vagy jogilag is és a gyakorlatban is, csupán egy lakótárs, semmi több. Már nem vagy kisgyerek, akiről gondoskodnom kell. Ezért az ember azt gondolná, hogy nem is számít. Mels behunyta a szemét. Olyan hatalmas volt kettőjük között a távolság, hogy azon csodálkozott, miként képesek egyáltalán meghallani egymást. De persze ez az ő hibája volt, ami nem csak abban merült ki, hogy nem telefonált haza előző este. Halk káromkodással odament a kávés kancsóhoz, és töltött magának egy csészével. Amikor megfordult, a napfény az édesanyja arcára esett, és a látvány késként hasított a szívébe. A fény olyan szögből érkezett, hogy minden barázdát, ráncot és hibát még jobban kihangsúlyozott rajta, így a kora teljesen nyilvánvalóan látszott. Annyira, hogy Melsnek muszáj volt másfelé néznie. A csendben az apjára gondolt. Mindenre, ami a halála óta történt, és amiből emiatt a férfi kimaradt: napokra, hetekre és hónapokra. Évekre. Arra, hogy vajon az anyjának, mennyire hiányozhat. A házra, amelyről az édesanyjának egyedül kellett gondoskodnia. Arra a sok éjszakára - a sok hosszú éjszakára, amelyek még hosszabbnak tűntek egy lány miatt, akinek a seggében volt a feje. Ekkor odament hozzá, és leült. Nem vele szemben az asztalhoz, hanem mellé. - Azt hiszem, kezdek beleszeretni valakibe. A nő felkapta a fejét, de Mels maga is megdöbbent. Soha nem árult el semmit a magánéletéről... amióta ideköltözött - azelőtt pedig... nos, akkor sem volt jellemző rá, hogy hosszasan beszámolt volna arról, mi történik vele. - Tényleg? - suttogta az anyja tágra nyílt szemmel. - Igen, ő... szóval, ő az a férfi, akit elütöttem. A másik nő hangosan beszívta a levegőt. - Nem is tudtam, hogy baleseted volt. Ez akkor... akkor történt, amikor azt mondtad, hogy a zuhanyzóban ütötted be a fejed? Mels lesütötte a szemét. - Nem akartam, hogy aggódj. - Gondolom, akkor ez magyarázza azt is, miért tűnt el az autód. - Nem volt súlyos. Esküszöm, jól vagyok. - Nos, kivéve, hogy pocsékul érezte magát, amiért hazudott. Az ezt követő csöndben gondolatban felkészült valamiféle „ezt nem mondod komolyan" stílusú szövegre vagy Matthiasszal, vagy Fi-Fivel kapcsolatban. Ehelyett az anyja azt kérdezte:
- És milyen az a férfi? - Ööö... - Mels azzal töltötte ki a csendet, hogy ivott egy korty kávét. Nagyon hasonlít apához. Édesanyja arcán jellegzetes szelíd mosoly tűnt fel. - Nem lep meg. - 0... hát, nem is tudom, hogy magyarázzam... szóval apára emlékeztet. - Katolikus? - Nem tudom. - Sohasem beszéltek a vallásról... Nos, kivéve azt a „visszatértem a pokolból” dolgot... de most, hogy az anyja felhozta, arra gondolt, milyen jó lenne, ha az lenne. - Majd megkérdezem. - És mivel foglalkozik? - Bonyolult. - Krisztusom, volt egyáltalán állása? - És jól bánik veled? - Ó, igen. Nagyon is... nagyon jó ember. - Aki talán teljesen őrült. Gondoskodik rólam. - Az fontos, tudod. Az apád... mindig gondoskodott rólad és rólam... - Tényleg nagyon sajnálom a tegnap estét. Az anyja megfogta a csészéjét, és a távolba meredt. - Szerintem csodálatos, hogy találtál valakit. És hogy épségben hazajöttél ma reggel. Ó, a francba... erre nem is gondolt... Hogy az anyja nemcsak ébren várt rá, hanem valószínűleg újrajátszotta gondoIatban azt az éjszakát, amikor a rendőrség megjelent az ajtóban. - Kérdezhetek valamit apáról? - szólalt meg Mels hirtelen. - Hát persze. Istenem, el sem hitte, hogy idáig merészkedik. - Jól bánt veled? Mert nagyon sokszor volt távol. A munkája miatt. Az édesanyja tekintete visszatért hozzá. - Az apádnak nagyon fontos volt ez a város. A munka jelentett számára mindent. - És te? Te hogy fértél bele az életébe? - Ó, ismersz, én nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Kérsz még kávét? - Nem, köszönöm. Az idősebb nő felállt, odavitte a müzlis tálat a mosogatóhoz, majd kiöblítette a még benne maradt szemeket. - Szóval, mesélj még valamit erről a titokzatos férfiról. Elárulod a nevét? - Matthias. - Ó, nagyon szép. - Amnéziában szenved. Ennél többet nem tudott mondani. Az anyja felvonta a szemöldökét, de nem ítélkezett, nem
aggodalmaskodott, és nem borult ki. Csak higgadtan elfogadta. - És kezeli valamilyen orvos? - Igen, megnézték a sürgősségi osztályon. És jól van... kezdenek visszatérni az emlékei. - Itt lakik Caldwellben? - Most igen. - Mels megköszörülte a torkát. - Tudod, szeretném, ha megismernéd. Az anyja mozdulatlanná dermedt a mosogató mellett áll va. Aztán sűrűn pislogni kezdett, mintha nehezen tudná megőrizni a nyugalmát. - Az... nagyszerű lenne. Mels bólintott. Habár nem tudta, hogy ez egyáltalán le hetséges-e. A helyzet azonban úgy állt, hogy olyan keveset adott addig magából, és jelenleg Matthias volt a legfonto sabb az életében - vagy legalábbis úgy érezte. Ezért úgy tűnt helyesnek, hogy vele kapcsolatban nyíljon meg. Habár, istenem, ilyen rövid idő elteltével meglehetősen furcsa és suta érzés volt ez a kitárulkozás... Az első melltartó, a fogszabályozó vagy a tanulói jogosítvány emberi kap csolatokra vetített megfelelője. De ami a legfontosabb, ebben a pillanatban, ezen a reggelen, ebben a konyhában döbbent rá, hogy az éveinek száma ellenére még nem nőtt fel. Nem igazán. Azon a napon, amikor az apja meghalt, több szempontból is kijelentkezett az életből. Az érzéseit elnyomta, a karrierjében kitűzött céljai alá temette, ám már ezek a célok is megkeseredtek, és régóta semmit sem talált kielégítőnek. Matthias rázta fel ebből az állapotból. Ő ébresztette fel. És Melsnek most nem tetszett az, amit az anyja arcán látott. - Igen - felelte. - Nem tudom, mennyi ideig lesz a városban, de... nagyon szeretném, ha megismernéd. - Az anyja bólintott, és úgy tűnt, túl sokáig törölgeti a szivaccsal a pultot. - Amikor szeretnéd. Én mindig itt vagyok. Istenem, ez volt az igazság. De vajon miért érezte mindig úgy, hogy ez egy teher, amit cipelnie kell? Mels ránézett a tűzhelyen lévő digitális órára, és kezében a csészével felállt. - Azt hiszem, jobb lesz, ha készülődöm. - Kéred ma a kocsimat? - Tudod, mit... igen, köszönöm. Ezúttal az anyja valóban elmosolyodott, az arckifejezése egy pillanatra elűzte azt az állandó szomorúságot, amely azóta látszott rajta, hogy... nos, alighanem... amióta Mels az eszét tudta. - Nagyszerű. Szeretnék segíteni, ahogy csak tudok.
Mels megállt az előszoba boltíves ajtajában. - Sajnálom. Amikor meglátta az anyja mosolyát, hirtelen úgy gondolta, hogy az nem halvány, hanem inkább elfogadó. Huh! Csak most jött rá, hogy ez a kettő nem ugyanaz... És elgondolkozott azon, miért tévesztette össze az utóbbit az előbbivel. - Nincs semmi baj, Mellie. - De igen - felelte Mels, amikor elfordult, és a lépcső felé indult. - De igenis van. *** Általában szólva Matthias nem volt olyan helyzetben, hogy bármiféle vacsoratervet készítsen. De egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne akarja megint meztelenül látni Melst az ágyában. Vagy a földön. A falnak dőlve. A fürdőszobapulton. Bárhol. Az igazság azonban az volt, hogy elérkezett az ideje, hogy elmenjen. Túl régóta időzött már Caldwellben, túlságosan szem előtt volt ebben a szállodában... és túl közel Melshez. Ideje volt eltűnni. Az elutazás miatt komor hangulatban sétált ki a Marriottból. Jim hangtompítós fegyvere a nadrágja derekába dugva rejtőzött hátul, és mélyen a napszemüvegére húzta azt a baseballsapkát, amelyet a hotel ajándékboltjában vett. A levegő meleg volt, de mivel az ég elszórtan felhős lett az éjszaka folyamán, a hőmérséklet valószínűleg nem megy sokkal feljebb napközben sem... - Reggeli séta az édességboltba? Matthias megállt és hátrafordult. Jim Heron a semmiből bukkant elő mögötte, ami valahogy nem lepte meg. A szívébe hasító érzelem azonban annál inkább, amikor férfi szemébe nézett. Kinyújtotta előre a tenyerét, és komoran azt mondta: - Köszönöm. Jim sötétszőke szemöldöke a magasba ugrott, aztán földbe gyökerezett a lába, és megállt. A gyalogosok összefüggő tömege kettévált körülöttük, nagy ívben kikerülte őkel, majd mögöttük újra összezárult. - Mi van? - kérdezte Matthias, miközben még mindig ugyanott tartotta a kezét. - Túl büszke vagy, hogy elfogadj egy kis hálálkodást? - Még soha semmit nem köszöntél meg nekem vagy bárki másnak. Soha.
A csendben Matthias lelkében tisztán megpendült egy húr, ami azt jelezte, hogy ez az állítás igaz. - Tiszta lap - dörmögte. Jim megfogta a kezét, megrázta, majd azt kérdezte: - És mit köszönsz? - Hogy vigyáztál a barátnőmre tegnap este. Tartozom neked. Rövid szünet után Jim hasonlóan rekedt hangon azt fe lelte: - Nincs mit. És azt hiszem, sejtem, miért indultál el ma reggel. Gyere el hozzám... nekem bőven van munícióm. Matthias úgy vélte, ezzel megspórolhat egy kis pénzt, ezért lelkesen beleegyezett. - Hol parkolsz? - Ott. Átmentek az úton, aztán máris egymás mellett ültek egy fekete Explorerben. Menet közben valami különös ok folyton arra késztette, hogy hátranézzen a hátsó ülésre, és néha engedett is a késztetésnek. De senkit sem látott. Mi a franc... - Szóval hogy van a memóriád? - kérdezte Jim. - Ugyanúgy. - Ennyiben hagyta a dolgot, mert túlságosan furcsának találta volna, hogy megemlítse azt a pokolból való visszatérés elméletét. Az egy dolog volt, hogy Melsszel megosztotta, de Jimnek elmondani... olyan lett volna, mint letolni előtte a gatyáját. Teljesen kizárt. Előrehajolt, és bekapcsolta a rádiót. - ...egy nőt, holtan feküdt hajnalban a Caldwelli Közkönyvtár főlépcsőjén. Ma korán reggel egy utcaseprő találta meg Trisha Goldingot, Thomas Golding, a CorTech vezérigazgatójának második feleségét, átvágott torokkal és félig levetkőztetve. A caldwelli rendőrség azonnal a helyszínre sietett, és még mindig folyik a helyszínelés. A gyilkossági csoport hivatalosan nem tartja valószínűnek, hogy egy másik sorozatgyilkos is működne a városban, egy informátor azonban, csak a mi csatornánknak, bizalmasan elárulta, hogy ezt a szót használták ezzel az áldozattal és egy másik fiatal, szőke hajú nő halálával kapcsolatban is, akit... Miközben a riporter tovább beszélt, Matthias észrevette, hogy Jim erősebben szorítja a volánt, de annyira, hogy az ízületei is kifehéredtek. - Mi a baj? - kérdezte. - Semmi. Na persze. Csakhogy nem az ő feladata volt, hogy kíváncsiskodjon, másrészt meg neki is megvolt a maga baja. Csak még egy éjszakát tölt itt - fogadta meg magában. Egy utolsó éjszakát Melsszel, aztán fogja a megmaradt száz dollárját, vesz egy
buszjegyet és... elmegy Manhattanbe. Volt ott valami, amire szüksége volt. Érezte. De istenem, micsoda képtelenség! Mekkora is New York? És neki milyen kevés pénze van? Ennek ellenére olyan érzése volt, hogy ha megérkezik a Nagy Almába, tudni fogja, merre menjen... bármerre legyen is az. Ezért fel kellett szerelkeznie munícióval... Nem akart kockáztatni, mivel nem tudhatta, mi vár ott rá. Az utóbbi időben nem sok jó történt vele. Leszámítva Mels Carmichaelt.
33. fejezet Mels nem jutott el a CCJ szerkesztőségéhez. A telefonja nem sokkal azután csörgött, hogy elindult otthonról, és amikor kivette a táskájából, hogy felvegye, felnyögött. Három hangpostaüzenete érkezett, amelyet éjszaka nem vett észre. Mindegyiket Dick, a Pöcs küldte. Valamit történhetett, amíg... más irányú elfoglaltsága volt. - Halló? - Miért nem figyeled a nyavalyás telefonodat? - Elnézést. - De nem, nem fogja megmagyarázni, hogy „dolga" volt, különben a férfi azonnal következtetne rá, hogy milyen irányú... és ezúttal nem tévedne. - Mi a helyzet? - Tudod, egy riporternek a nap huszonnégy órájában készenlétben kell állnia, Carmichael. Nos, igazság szerint csak az elmúlt két napon bánt vele úgy, mint egy igazi riporterrel. - Történt valami? - Nem a rádióra ébredtél ma reggel? - Amikor Mels nem válaszolt, a férfi káromkodott egyet. - Találtak egy újabb halottat, egy szőke nőt... a Caldwelli Közkönyvtár lépcsőjén. Három órával ezelőtt akartalak a helyszínre küldeni... - Már úton vagyok. Erre egy pillanatnyi csend volt a válasz - mintha a főnöke azt várta volna, hogy ráparancsolhasson, hogy igyekezzen. - Ne szúrd el! - Nem fogom. - Mels magában elmosolyodott. - Mellesleg egy különleges nyomon vagyok annak a prostinak az ügyében, mert van egy informátorom a rendőrségnél. Olyat tudok, amit senki más. Dick hangjából némi elismerés hallatszott. - Igazán? - Majd később beszélek róla. Mielőtt letette a telefont, nem fűzte hozzá, hogy „remélhetőleg", mert nem akart bizonytalannak tűnni a főnöke előtt. Különben is kizárt dolog volt, hogy Monty ne engedje meg az információ nyilvánosságra hozását. Szüksége lesz arra a felhajtásra, amelyet ez szerez neki. Bekapcsolta a rádiót, és... - ...a gyilkossági csoport hivatalosan nem tartja valószínűnek, hogy egy másik sorozatgyilkos is működne a városban, egy informátor azonban, csak a mi csatornánknak, bizalmasan elárulta, hogy ezt a szót használták ezzel az áldozattal és egy másik fiatal, szőke hajú nő halálával kapcsolatban is, akit...
Nocsak, ugyan ki lehetett az az „informátor”? Az már egyszer biztos, hogy Monty nem volt monogám típus. Caldwell városi könyvraktára Melst mindig arra a könyv tárra emlékeztette, amelyet a Szellemirtók című filmben lehet látni... vagyis a New York-i Közkönyvtárra. Ami azt illeti, felmerült a kérdés, vajon nem másolták-e le szándékosan azt a manhattani létesítményt. A homlokzaton természe tesen két korinthoszi oszlop állt, fölötte egy timpanonban az istenek voltak láthatók, és igen, két hatalmas kőoroszlán őrizte az impozáns, neoklasszikus bejáratot. Mels leparkolt az anyja kocsijával egy fizető helyen, majd bedobott a parkolóórába négy huszonöt centest, és átszaladt a Washington sugárúton. Azonnal észrevette, hol találták meg a holttestet, és igen, piros pont a gyilkosnak a feltűnő helyszín miatt: a kordont a hatalmas kőlépcső kellős közepén állították fel, amely a három főbejárathoz vezetett fel. A rendőrségi szalag az egyik oroszlán talapzatától a másikig húzódott, így elzárt minden megközelítési lehetőséget, ezért Mels nem is ment oda, inkább megkereste Montyt. Valami okból azonban a férfi nem volt a jelenlévők között, és a többi riporterhez hasonlóan ő sem tudott meg semmit: a rendőrség egyik tagja sem válaszolt a kérdéseire, csupán azt mondták: „sajtótájékoztató tizenegykor". Mels végül szünetet tartott, és az út másik oldalán bement egy pékségbe. Vett egy tűzforró, cukor és tejszín nélküli feketekávét, valamint egy pekándiós csigát, amely akkora volt, mint a feje. Ezután visszament a gyilkosság helyszínére, és miközben elfogyasztotta a szénhidrátbombát, rájött, nem tesz jót neki ez a tömeg. A sok impulzus hatására az agya percről percre lejátszotta az előző éjszakát... De nem minden gondolata forgott a szex körül. Eszébe jutott, hogy a csókok között kételyek rejtőztek, és erre furcsa, meghatározhatatlan félelem töltötte el. Még ha ma este együtt vacsoráznak is, Matthias elmegy. De más probléma is megmaradt... Komor elhatározással elővette a telefonját, tárcsázta Tony számát, majd várt. Egy csörgés... kettő... három... - Hol van a reggelim? - kérdezte a kollégája. Mels felnevetett. - Attól tartok, még mindig a McDonald’sban. - Tudod, bármikor kényszeríthetlek, hogy kölcsönkérd a kocsimat. - Ma anya adta ide az övét. De holnap? Talán megint elkérhetem a tiédet. Figyelj, nem beszéltél véletlenül azzal a ballisztikus ismerősöddel? - Ó, a francba. De igen. Van valaki, aki hajlandó találkozni veled.
- Esetleg nem a rendőrségnél dolgozik? - Mi az, gondolatolvasó vagy? - Nos, egy óra múlva be kell mennem a központba egy sajtótájékoztatóra, ezért ott leszek. - Oké, elmondom, mi a helyzet. Az ismerősömnek nem nagyon tetszik ez a dolog. Nem akar bajba kerülni, és csak azért segít, mert néhány évvel ezelőtt én hoztam össze a feleségével. jason Conneaut-nak hívják, és a helyszínelőknél dolgozik. Felhívom, és megkérdezem, hogy akarja megoldani... Lehet, hogy nem a rendőrség területén szeretné megejteni a találkozót. - Nagyon köszönöm, Tony. Akkor majd hívj vagy üzenj! - Rendben. Miután Mels letette a telefont, arra gondolt, istenem, milyen kínos lesz, ha az aprópénzhez keveredett töltényhüvely, amelyet a zsebében talált, megegyezik más hüvellyel is. Egy rejtett énje nem akarta tudni - de pontosan ez a félelem indokolta, hogy mégis járjon a végére. Egy dolog volt, hogy kibillent a nyugalmából, mert beleszeretett valakibe, és nem akart lelki sérülést szerezni - miközben a kérdéses férfi érzelmileg sem volt valami biztos pont. Az viszont teljesen más, ha hagyja, hogy ez a probléma veszélyeztesse a munkáját, a biztonságát, és a közérdek ellen szóljon. Felnézett a könyvtár lépcsőjére, és nem örült annak, hogy megint Matthias körül jártak a gondolatai, és nem csak a férfival kapcsolatos ismeretlen részletek miatt érzett így. Nagyon sokáig visszafogott, unalmas életet élt, amellyel nem tudott megbékélni, de nem akart változtatni sem rajta. Megrekedt ebben a semleges városban - de olyan mélyen, hogy már azt a gödröt sem vette észre, amit ő maga ásott magának. A kérdés csak az volt, mit fog tenni a kitörés érdekében. *** Szóval újra találkozni fogsz a riporterrel? Matthias Jim lakásában ült a kanapén, és éppen a kölcsönkapott fegyvert töltötte meg. Nem akart Melsről beszélni. - Köszönöm a pisztolyt. És a korai ebédet. A pastrami sonkával teletömött rozskenyér - amelyet Jim lakótársa hozott - elsőre kissé soknak tűnt délelőtt tizenegy órakor, a gyomra azonban benne volt a játékban. Most pedig semmi más nem maradt az ennivalóból, csak a szendvicsek összegyűrt papírja és egy halom üres sült krumplis zacskó. - Szóval? - kérdezte Jim ismét.
Matthias végighúzta a hüvelykujját a szemöldökén. - Igen, de azután elmegyek. - Hová? - Ide meg oda. - Caldwell jó hely. Elég nagy ahhoz, hogy eltűnj benne, de ugyanakkor átlátható. Nem ez a lényeg, gondolta Matthias. És bármennyire bízott is Heronban, egyetlen szót sem szólt arról, hogy Manhattanbe készül. A sarokban álló rozoga tévén megjelent a helyi hírcsatorna lógója, majd a hírolvasó asztalát mutatták. Mihelyt megjelent az új kép, Jim megfordult, és a képernyőre meredt. Olyan feszülten figyelte, hogy a tekintetével szinte lángra lobbantotta a készüléket. - ...A WCLD-6 híradós stábja tájékoztatja önöket a legfrissebb hírekről, időjárási előrejelzésről és sporteredményekről. - A bemondónő majdnem tökéletes volt: csak a haja egy kicsit túl szőke, a hangja kicsit túl magas, a keze kicsit túl ideges. Összességében a megjelenése nem ért fel a New York-i színvonalhoz, mégis határozottan jobb volt, mint az átlag középnyugati szint. - A mai legfontosabb hírünk, hogy korán reggel egy holttestet találtak a Caldwelli Közkönyvtár lépcsőjén. A rendőrség főparancsnoka, Funuccio kapitány ma délelőtt tizenegy órakor sajtótájékoztatót tartott, és a ml stábunk is ott volt... Matthias nem figyelt a hírekre, hagyta, hadd duruzsol jón a háttérben a tévé, inkább azt nézte, hogy változik meg Heron. De nem ő volt az egyetlen: a lakótársa bejött, kezében az üres szemeteskukával, rápillantott Jimre, aztán nagyot káromkodva sarkon fordult, és kiment a hátsó ajtón. Mi a franc folyik itt? - ...furcsa, minta az áldozat hasán. A most következő képek meglehetősen szemléletesek, ezért kérjük, mindenki csak a saját felelősségére nézze őket. A képernyőn megjelent egy közeli kép az áldozat bőréről, majd felfelvillantva a belekarcolt jelek, amelyek ránézésre valamilyen nyelv elemei lehettek... Matthias pislogott egyet. Majd még egyet. Aztán az agya egy része olyan hirtelen és durván szabadult ki, hogy felkiáltott, és a fejére szorította a kezét... Fekete börtön... vonagló testek... és egy olyan, aki nem tartozott oda... Ó, istenem, volt ott valaki, aki nem tartozoll közéjük... Pánik rázta a testét, miközben olyan dolgokra emlékezett, amelyeket zsigeri szinten műveltek vele. Az emléket visszatértek, az előző esti rémálom immár valóságos eseménysorként játszódott le újra előtte, a közelmúlt történé sei éles foggal és hegyes karommal kapaszkodtak belé, fel szántották a húsát...
- Matthias? Matthias... Mi a franc van veled? Jim előtte állt, de nem látta, mert mindkét szeme megvakult, miközben a szemhéja le-föl rebegett. - Ó... istenem... - hallotta a saját hangját, miközben nagyot nyögött, és oldalra dőlt. A pokol... a pokolban volt, ahol megkínozták, és beszippantotta az az örökös börtön, miután lelőtték... - Isaac Rothe - bukott ki belőle hirtelen. - Megölt, ugye? Megölt, mert... Alistair Childe. Az, akiről Jim beszélt, az a férfi, akinek elvette a fiát, és akinek a lánya veszélyben volt... Matthias a lány után ment, akinek volt egy védelmezője, egy képzett, nagyon hatékony őrangyal, aki végül legyőzte a férfit azzal, hogy mellkason lőtte. Az idősebb Childe gyerek lakásában halt meg, a földön... Újabb emlékek tértek vissza, a hatásuk ökölcsapásként érte, a fájdalomtól minden végtagja és ízülete felsikított. - Matthias, haver... Hirtelen megjelent előtte egy szőke lány arca, egy fiatal, szőke lányé, akinek a hasába rúnák voltak karcolva, a testét rongyos, véres lepel fedte. Az emlék vele maradt, nem tudott szabadulni tőle. - Ő is ott volt velem lent. - A hangja hirtelen megerősödött és kitisztult, nem torzította el a koponyájában kavargó örvény. - A lány ott volt... csapdába esve velem. Ezek után csend következett. Vagy talán a hallása is elromlott? - Kicsoda? - kérdezte Jim jeges hangon. - A szőke hajú lány... Két kéz markolta meg a karját, és tudta, hogy Jim az. - Mondd meg a nevét! - A szőke hajú... - Hogy hívták? - A másik férfi hangja ekkor elcsuklott. - Mondd meg... - Nem tudom... - Matthias érezte, hogy Jim vadul rángatja, mintha ki akarná rázni belőle a választ. - Nem tudom... csak azt tudom, hogy ártatlan... Nem tartozik... Halk, elkeseredett káromkodásra lett figyelmes. - Miért, ki az? - hallotta a saját hangját. - Jól van? - kérdezte Jim. - A pokolban nincs menedék - felelte. - Mindannyian együtt voltunk, azok pedig kegyetlenül bántak velünk. - Kik? - A démonok...
34. fejezet - Ha Tony nem lenne, most nem lennék nős. Mels röviden felnevetett, és nem tudta nem észrevenni, hogy miközben a férfi látszólag fesztelenül lépked mellette, folyton hátra-hátranéz. - Tony jó ember. - A legjobb. A megbeszéltek szerint a sajtótájékoztató után egy bevásárlóutcán találkozott Jason Conneaut-val néhány saroknyira a rendőrség épületétől. Nyilvánvalóan arra számítottak, hogy elvegyülnek a tömegben, és Mels úgy érezte, hogy ez nem is lesz olyan nehéz. Ők is csak olyanok voltak, mint a többi vásárló, akik ki-be sétáltak az olyan boltokból, mint a Victoria's Secret, a Tiffany és a Barnes & Noble könyvesbolt. Nem nagy ügy. - Szóval itt van a töltényhüvely - mondta Mels, majd feltűnés nélkül átadott a férfinak egy borítékot, amely kissé kidudorodott. Zsebkendőbe csomagoltam, nehogy elveszítsem az átkozottat. - Azt elárulja, honnan szerezte? - Nem tehetem. Annyit mondhatok azonban, hogy mit szeretnék megtudni. - Ezúttal Mels pillantott hátra. - Szeretném tudni, hogy ugyanabból a fegyverből lőtték-e ki, mint amit a múltkor a Marriott szállodabeli lövöldözésnél használtak. Tony barátja ráemelte világos szemét. - Ha ugyanabból a fegyverből származik, fel kell fednem, kitől kaptam. - Jobbat mondok. Elárulom, ki lőtte ki, és hogy hol találja az illetőt. Ó, istenem... add, hogy ne így legyen! Tony ismerőse láthatóan megnyugodott. - Az jó, mert nem akarok bajba kerülni. Mels megállt, és előrenyújtotta a kezét. - A szavamat adom. Amikor kezet fogtak, a férfi így szólt: - Beletelik egy-két napba. - Nem probléma. Hívjon fel, ha kész... Nem fogom sürgetni. Miután elváltak, Mels végigsétált az utcán a kirakatok előtt, és időről időre megállt nézelődni. A város ezt az ötsaroknyi részt sok évvel azelőtt lezárta az autóforgalom elől és sétálóutcává alakította át, Mels azonban most először járkált itt ráérősen. Jó érzés volt elvegyülni a többi ember között, és úgy tenni, mintha az élete unalmas, értsd: hétköznapi lenne, és nem egy szinte idegennel jött volna össze, akinek fegyvere van és
olyan barátai, mint az a Heron fickó. Éppen egy üzlet előtt állt, amikor összevonta a szemöldökét, és elővette a mobiltelefonját. De nem azért, hogy telefonáljon vagy üzenetet küldjön. Megnézte a dátumot... Nocsak, mit ad isten. Ezen a napon halt meg az apja. Először nem is tudta, miről jutott eszébe, aztán meglátta, hogy egy cipőbolt előtt áll, ahol téli kiárusítást hirdető felirat lóg az egymás mellé felsorakoztatott hótaposó csizmák fölött. New York északi részén még tavasszal is jól jött a csizma, április végén változékony lehetett az időjárás, kezdve a vidám napsütéstől a szomorú, szürke esőn át a hóviharig... vagy esetleg havas és ónos eső... amely ráfagy az útra, csúszóssá és veszélyessé teszi, lehetetlen lesz rajta megállni... és ami jelentősen megnöveli a halálos közúti balesetek valószínűségét. Különösen egy gyors, rendőrségi autósüldözés közben. Egy pillanatra behunyta a szemét, aztán felhívott valakit, akit korábban soha nem hívott volna. - Halló? Az édesanyja beleszólt a telefonba, ő pedig érezte, hogy könny gyűlik a szemébe. - Nem is mondtál semmit ma reggel... és elfelejtettem. Az anyja egy hosszú pillanatig nem válaszolt. - Tudom. Nem akartalak emlékeztetni rá, ha esetleg nem volt eszedben. Különös, most először hívta fel az édesanyját emiatt. Na persze, három év elteltével még túlságosan fájt a veszteség, és az apja túlságosan hiányzott ahhoz, hogy nyugodtan beszéljenek a balesetről. - Hogy vagy? - kérdezte Mels. Amikor meghallotta az anyja hangjában a meglepődést, legszívesebben fenéken rúgta volna magát. - Hát... most, hogy felhívtál, már jobban. - Biztosan neked is úgy hiányzik, mint nekem. - Ó, igen. Mindennap. - Ismét egy kis szünet következett. - És te jól vagy, Mels? A hangszínében ott bujkált az a kérdés is, hogy „ki vagy te, és mit csináltál a korábban elzárkózó lányommal”. - Van valami terved mára, anya? - A lányok, akikkel kártyázni szoktam, elvisznek vacsorázni. - Az jó. Mert... lehet, hogy megint későn érek haza. -Semmi baj... és köszönöm, hogy szóltál. Köszönöm... Édesanyja hangja egy pillanatra elcsuklott. - Köszönöm, hogy felhívtál. Mels a hótaposó csizmákra nézett, amelyeket szinte ingyen árultak. - Szeretlek, anya.
Hosszú csend következett. Nagyon hosszú. - Anya? - Itt vagyok - hangzott a rekedt válasz. Majd egy szipogás. - Itt vagyok. - Örülök. - Mels elfordult a cipőktől, a boltoktól és az emberektől. Felhívlak, ha vele töltöm az éjszakát, jó? - Köszönöm. És én is szeretlek. Miután letette, kábultan visszasétált a rendőrséghez, belépett a főbejáraton, majd egyenesen kiment a hátsó parkolóhoz, ahol az édesanyja kocsiját hagyta. Nem ment be a CCJ szerkesztőségébe. Ehelyett kihajtott a városból. Útközben minden piros lámpánál kötelességtudóan megállt, kitette az indexet, ha fordult, betartotta a követési távolságot... de fogalma sem volt, hová megy. Amíg fel nem tűnt előtte a Fenyőliget temető kapuja. A lelke mélyén felnyögött. Nem akarta ezt. Sem mindazt, ami jelenleg az életében történt. Na persze, arra az elvre alapozva, hogy a baj csőstül jön, talán az időzítés éppen ideális volt. Minden gond nélkül megtalálta az apja sírját, és amikor leállt az út szélén, nem lepte meg, hogy a sírhelyet elültetett tavaszi virágok borítják: nárcisz, tulipán, krókusz. Az anyja természetesen előre gondolkodott, és a jelek szerint nem csak különleges alkalmakkor járt ki, hanem rendszeresen. Mels kiszállt a kocsiból, és átvágott a halványzöld füvön, ahol a frissen nőtt fűszálak felegyenesedtek a léptei után, és elfedték a nyomát. A többi sírkő elhanyagoltnak tűnt, falevelek, apró ágak szóródtak rájuk, és itt-ott zuzmó vagy moha nőtte be a tetejüket vagy az aljukat. Az apja sírköve nem ilyen volt. Az övé fényesen ragyogott, nem látszott rajta, hogy évszakok múltak el fölötte. Mels letérdelt, és megsimította a szürke gránitba vésett keresztet. Matthias mély hangja jutott az eszébe: olyan meggyőződéssel beszélt a pokolról, mint ahogy ő tette volna, ha az újságírói munkájáról, a caldwelli életéről vagy az apja elvesztéséről kellett volna mesélnie. A férfi szavai mögül személyes tapasztalat érződött. Ismét megsimította a keresztet. Furcsa, sosem foglalkozott azzal a vallásos szöveggel, amit az emberek a sírkövekre írattak. Sem a kiterjesztett szárnyú angyalokkal, a lehajtott fejű Szűz Máriával vagy a Dávid-csillaggal. Vallástól függetlenül ezeket csupán dísznek tekintette, és nem gondolta, hogy bármilyen isteni célt szolgálnának. Most azonban másképp vélekedett. Örült, hogy az apja sírján ott vannak a hit szimbólumai, és örült, hogy annak idején mindig eljártak templomba vasárnaponként... habár gyerekként utálta, hogy az egyik hétvégi napon nem tud sokáig aludni.
Hirtelen teljesen indokolatlanul jeges félelem töltötte el, és azon imádkozott, hogy az apja a mennyországban legyen. Egyszerűen... elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy családtagja a pokolra kerüljön. *** Jim kezdte elveszíteni istenverte józan eszét. Miközben Matthias lazán hátradőlt a kanapén, a szája úgy mozgott, mintha mondani akarna valamit... de nem jött ki rajta hang. Mintha forgalmi dugó keletkezett volna az agya idegpályáin. - Beszélj! - mordult fel Jim, hogy eljusson a másik tudatáig. - Ismerted őt? Láttad? Jól van? Matthias szája mozogni kezdett, különösen amikor Jim megrázta. - Matthias... - A lány... ott van. - A férfi az arcához emelte a kezét, és tapogatózva levette a napszemüveget, majd egyenesen Jim szemébe nézett... Mégis, valahogy nem arra figyelt, aki az orra előtt állt. - A pokolban. A szőke lány ott van... velem volt. - Jól van? - Micsoda, ostoba kérdés! Hát persze hogy nem volt jól. Mi... - Én is ott voltam - motyogta Matthias, és megpróbált felállni, mintha a függőleges testhelyzet segítene kitisztítani a fejét. - De visszahoztak... Miért hoztak vissza? Mit kell tennem? Jim gondolatai még mindig Sissy körül forogtak, de kényszerítette magát, hogy a jelenre koncentráljon. Erre a pillanatra várt már régóta. Itt volt a lehetőség, hogy a háború következő fordulójáról beszéljen. De a francba... Sissy... Megköszörülte a torkát. Kétszer. - Ööö, azért hoztak vissza, mert szükségünk van arra, hogy ezúttal helyes döntést hozz. - Döntést? - A válaszútnál. - Jim imádkozott, hogy egykori főnöke hihetőnek találja a hallottakat. - Elérkezel majd egy pillanathoz, amikor döntened kell, és ha nem akarsz visszamenni oda, ahol voltál, a helyes utat kell választanod... Nem azt, amelyiken addig jártál. - Szóval igaz? A mennyország és pokol? - És kaptál egy második esélyt. - Miért? - Mert az ördög csalt. Matthias hirtelen ránézett. - Te is ott voltál. Ott 'én... ó, istenem, ott voltál... És az a nő, az a lany... akárki... a francba, az ápolónő! - Tessék?
- Az ápolónő, aki a kórházban kezelt, miután elütöttek! Akivel összetalálkoztam a szállodában! Jim egy pillanatra legszívesebben behúzott volna egyet saját magának. - Hadd találjam ki. Egy barna hajú nő? - Ő volt odalent. És te vele voltál... Leszíjazott egy... - Hirtelen elhallgatott. - Szóval, igen... ott voltál. Szuper. Rohadt jó. Ezek szerint Matthias végignézte az egész műsort? Aztán hirtelen megvilágosodott előtte valami. Ha ő látta, akkor bizonyára Sissy is... Krisztusom, és még azt hitte, hogy az volt a rossz, amilyen állapotban utána látta? Hirtelen gyilkos vágy töltötte el, a keze ökölbe szorult. - Neked mi a szereped ebben az egészben? - kérdezte Matthias, és összehúzta a szemét... Egy tompa puffanás félbeszakította Jimet, bármit akart is mondani. Túlságosan ismerős volt a hang ahhoz, hogy félreértse. De ugye nem jól hallotta? De igen, gondolta, miközben a fegyveréért nyúlt. Ez egy fába fúródott golyó hangja volt. Amikor Adrian hirtelen megjelent, fegyverrel a kézben és feldúlt arccal, az végleg meggyőzte Jimet. - Társaságunk van - mordult fel Ad. - De nem Devina. - Jim megérezte volna a jelenlétét. Bármennyire is szerette volna látni a szukát, hogy jól megmondja neki a magáét, az ő rezgéseit nem érzékelte. - Nem, a másik fajtából. Basszus. A különleges egység bizonyára figyelte a Marriott Szállodát, és látták, ahogy elmentek. Nem érte meglepetésként - csak az időzítés volt igazán pocsék, mivel Matthias még mindig úgy nézett ki, mintha valaki kihúzta volna a töltőkábelét a konnektorból. Már jobb színben volt, de még mindig nem az igazi. - Majd én kimegyek - közölte Jim unott hangon. - Én tudom, mire vannak kiképezve... - Mi történt? - kérdezte Matthias, és felült a kanapén. - Semmi... - Semmi... Matthias fogta a fegyvert, amelyet az előbb töltött meg, hirtelen támadt energikussága meglepőnek tűnt. - Én is... - Te maradj itt Adriannel... - Egy frászt... - Mellesleg elmondanám, hogy te vagy a célpont. - És szerinted ettől rosszabbul célzok? - Matthias Adrianre nézett. -
Mit láttál odakint? - Nem sok mindent. Hallottam, hogy egy gally megreccsen oldalt, aztán láttam valami feketét elsuhanni, ami nem árnyék volt. Ezután már csak arra figyeltem fel, hogy eltaláltak... igazán bosszantó. Egy pillanatnyi dermedt csendben Adrian rájött, mit is mondott... ahogy Matthias is. - Nincs szükséged orvosra? - kérdezte Matthias. - Nem, jól vagyok. Az angyal elfordult, a hátán egy borsó nagyságú lyuk tűni fel a bőrdzsekin... Pontosan a háta közepén. Ezt kivégzésnek szánták. A különleges egység nyilvánvalóan megtanította a katonáinak, hogy legyenek kiváló céllövők, ha Adrian a szó hagyományos értelmében élt volna, másodperceken belül meghalt volna a lövés után. A szívizma kicsire összeugrott volna. Az ügynök bizonyára meglepődött, amikor a célpontja csupán hátrapillantott a válla fölött, és úgy bámult rá, mintha a moziban a rágóját csattogtatta volna... aztán köddé vált. - Azta, jó kis mellény lehet rajtad! - motyogta Matthias. - Te maradj itt! - parancsolt rá Jim. - Ad, te pedig... Ekkor a semmiből feltámadt a szél, és úgy süvített, hogy az normál időjárás-változás esetén elképzelhetetlen. Elsötétült az ég, de nem azért, mert vihar közeledett, hanem mert megérkeztek a démon lényei. A francba, Jim egy pillantást vetett Adrianre, és már tudta, hogy bajban vannak. Az angyal arca olyan sötét volt, mint mindig, amikor a hangulata azt jelezte, hogy nem tud megbirkózni a helyzettel. Mit ad isten: előhúzta kristálytőrét, aztán Matthias szeme láttára láthatatlanná vált, belevetette magát a csetepatéba, nyilvánvalóan felkészült rá, hogy meg is halhat. - Jól láttam? - kérdezte Matthias nyugodtan. Jim ránézett, majd előhúzta a saját tőrét. - Te maradj itt, majd mi elintézzük! Matthiast láthatóan nem nagyon foglalkoztatta, hogy bizonyítékot találjon, de mivel éppen most kapta vissza az emlékei egy részét, tisztában volt vele, hogy léteznek démonok, és, ha muszáj, a valóság is helyettesíthető. Mégis úgy ellenőrizte a fegyverét, mintha használni akarná. - Eszedbe ne jusson! - csattant fel Jim, és ránézett. - Biztonságban kell maradnod. Odaszaladt az ajtóhoz, aztán hátrafordult, hogy meggyőződjön róla, értette-e a férfi, amit mondott, de nem Matthiason akadt meg a szeme. Kutyus odasétált ahhoz a kis ajtóhoz a konyhában, amely mögött Eddie feküdt, aztán letette a fenekét a földre, és leült... mintha az angyal szent maradványait őrizné.
Ez jó volt. Ezen a ponton Jim bármilyen segítséget elfogadott. Matthias résnyire elhúzta a függönyt, és kinézett. Jim ekkor láthatatlanná vált, és azon imádkozott, hogy felülkere kedjen, mielőtt egykori főnöke valóra váltja valamelyik ragyogó ötletét. A legkevésbé egy bizonytalansági tényezőre volt szüksége.
35. fejezet Amikor Matthias végignézett a kavicsos kocsifeljárón, valami rossz szagot érzett - de nem abban a hagyományos értelemben, mint ahogy egy háromhetes maradék bűzlik. Ez a bűz nemcsak az orrába szivárgott be, hanem áthatotta a bőre minden egyes pórusát, felforgatta a gyomrát is... de tudta, mi az. Maga a pokol, ahol korábban volt, most pedig fizikailag is megjelent. Az a szörnyű métely, amely megmérgezte a testét. Ismét visszatért. Érte jött. Bénító félelem lett úrrá a végtagjain, moccanni sem mert a rémülettől, de még gondolkodni vagy cselekedni sem. Képtelen lett volna újra elviselni a kínzást és a tehetetlenséget, azt, hogy újra egy örökkévalóságon keresztül szenvedjen. A benne élő harcos vér azonban azonnal előtérbe került, és elnémította az érzelmeit. A jéghideg logika, amely nagyon hosszú ideig meghatározta az életét, ismét átvette az irányítást fölötte, és becsukta az ajtót minden más előtt. Csak arra koncentrált, hogy ne kapják el. Basszák meg, akkor sem fog visszamenni oda! Nem érdekelte, mit kell feláldoznia, vagy kit kell megölnie... de nem fog visszamenni! A fegyvere meg volt töltve, a teste felkészült, az elméje kiélesedett. Mindezt pontosan tudta. Az összes többire ezután kell majd rájönnie. Egy gyors pillantással ellenőrizte, merre van a kijárat, de az oldalsó ajtón kívül nem talált mást. Úgy tűnt, az az egyetlen lehetőség, hogy kimenjen, hacsak nem számolja bele az ablakokat. A fürdőszobában megtalálta, amit keresett: egy százszor százhúsz centis ablakot, amely a hátsó, erdős részre nyílt. Gyorsan ellenőrizte, aztán arra gondolt, a francba, az ég úgy besötétedett, mintha alkonyat lenne. Egy vastag felhő, amely ki tudja, honnan bukkant elő, nemcsak hogy eltakarta, de teljesen körbe is zárta a napot. Ő azonban nem a közelgő zápor miatt aggódott: odalent a földön, a fenyőfák közölt árnyak mozogtak, de nem azért, mert valaki elemlámpával világított az erdőben. Hatalmas düh töltötte el. Válaszút? Egy francot... inkább bosszú! Ebben a pillanatban lehetősége nyíltarra, hogy visszafizesse a kölcsönt azoknak a nyomorultaknak, és feltett szándéka volt, hogy megszabadítsa a világot néhány kiló démontól, mielőtt távozik. Amikor kinyitotta a zárat az ablakon, hirtelen úgy érezte magát, mint Mr. Népszerű, és készen állt arra, hogy viszonozza a szeretetet, bárki kerül is az útjába: különleges egység, zsaru, démon, akárki. Az ablak úgy siklott fel, hogy álmodni se lehetett volna jobbat, halkan és simán. De beszökött rajta a kinti viharos szél, és hideg csapta meg az
arcát. Matthias felhúzta magát a földről, átbújt a viszonylag kis nyíláson, és közben két dolog miatt is hálát adott az égnek: az egyik, hogy már nem olyam a teste, mint régen - mert korábbi széles válla és hatalmas mellkasa aligha fért volna át ezen a résen; a másik pedig, hogy a délutáni időpont ellenére koromsötét volt odakint. Még szerencse: a homály a barátja volt - mivel anélkül ebben a helyzetben leginkább egy istenverte mozgó céltáblára hasonlított volna. Az ablak körülbelül másfél méter magasan volt, az épület külső oldalán pedig egy tizenöt centiméter széles perem futott körbe a garázson. Matthias egy sor ügyetlen szerencsétlenkedés után nagy nehezen megfordult, ráállt a peremre, és becsukta az ablakot. Ha jobbra indul el, meg kell kerülnie az épület sarkát, és a külső lépcsőhöz jut. Ha balra, egy ferde tetőhöz ér, ahonnan közelebb lenne a föld, és javítaná az esélyét annak, hogy ne törjön szilánkokra a lába, mint egy üvegtábla, amikor földet ér. A bal oldal mellett döntött. Végigcsoszogott a peremen, fogta az ablakpárkányt, ameddig tudta, aztán az épület burkolatába kellett vájnia az ujját, tíz körömmel kapaszkodott, hogy megőrizze az egyensúlyát, és a súlypontja ne billenjen át, mert akkor úgy lezuhan a ház oldaláról, mint egy fél tégla. A szél nem segített. De végül eljutott a tetőig. Nem húzta az időt, valahogy elvergődött a külső széléhez, aztán leugrott. Mihelyt földet ért a letaposott leveleken és a puha földön, guggolásba helyezkedett, és előreszegezte a pisztolyát. Körös-körül mindenhol mozgást érzékelt, ami azt jelezte, hogy sok ember, lény, vagy mi a franc van az erdőben, a garázs mögött. Meg sem mozdult, csak a szemét fordította erre-arra. A mélységérzékelés hiánya miatta távoli lövésre nem sok esélye volt, korlátozott mobilitása pedig arra kényszerítette, hogy egy helyben maradjon és várjon. Mint a pók a légyre, meg ilyesmi... Balról egy súlyos valami közeledtét hallotta, olyan gyorsan és erőteljesen mozgott, hogy még a föld is beleremegett. Előreszegezte negyvenesét, bárki vagy bármi volt is az. Ekkor egy háromdimenziós árnyék rontott ki a garázs takarásából, az arctalan, alaktalan lény egyfajta lábnak kinéző valamin olyan gyorsan futott, mint egy sprinter. Csakhogy nem volt minden rendben nyomorúságos kis világában: úgy tűnt, megsérült, füstölgő csíkot húzott maga után, miközben láthatóan az istentelen életéért futott. Ami szorosan a nyomában volt, elmosta a különbséget jó és rossz között. Jim lakótársa, mint egy bosszúálló angyal, vagy ilyesmi üldözte a lényt, ami minden bizonnyal a zsákmánya volt. Tőrét a feje fölé emelte, és a harcosok dühe torzította el az arcát. Mindenre elszántan meg
akarta ölni azt a démont. És pontosan ezt is tette. Matthias szeme láttára. Felugrott a levegőbe, és annak ellenére, hogy a lény nyakát szegve rohant, egy pillanat alatt utolérte. De nem volt minden rendben, mert azzal a törékeny üvegkéssel csapott le, amellyel képtelenségnek látszott bármi kárt okozni: az a „fegyver" ránézésre még egy papírlapot sem bírt volna átvágni. Tévedés. Amikor a hegye a lény tarkójába fúródott, az árnyék olyan éles, fülsiketítő hangon sikoltott fel, mint amikor fém csúszik a fémen - amit Matthias maga is hallott a pokolban töltött időszak alatt. Erre a démon összerogyott, Adrian pedig a súlyával a földhöz szegezte. Ami ezután történt, leginkább egy IMAX háromdimenziós filmre hasonlított, kiegészítve valamiféle fröccsenés- technológiával. Jim lakótársa úgy tette mozgásképtelenné a lényt, hogy kisebb darabokat nyesegetett le belőle - itt egy kart, ott egy lábat - és ekkor fröcsögni kezdett a vér. Jobban mondva a sav. Egy csepp Matthias kezére hullott, mire káromkodva felkiáltott, úgy marta a bőrét, ezért a földbe törölte... Ekkor egy másik árnyékszerű alak ugrott ki egy fa mögül, mintha a fatörzs szülte volna. Adrian azonban felkészülve várta, megpördült a sarkán, és szembefordult vele, miközben a másik ott vonaglott az erdő talaján. Ennél már nem húzta az időt. Egyenesen a fejébe szúrt, és úgy tűnt, ezeknél a nyomorultaknál ez volt a halálos találat. Egy újabb fülsiketítő kiáltás után a lény eltűnt, egy szempillantás alatt köddé vált... Amikor Adrian visszafordult a földön fekvő démonhoz, két másik jött elő a fa mögül, amely az előzőt hozta világra, mintha ez a tűlevelű egymás után köhögné fel az isten átkákat. Matthias nem habozott. Felhalmozódott gyűlölete hihetetlen erőt kölcsönzött neki. Előugrott a fedezékéből, tüzet nyitott, és felváltva lövöldözött a párosra. A démonok felé fordultak, a savas vér mindenfelé repült. - Gyertek és kapjatok el! - kiáltotta. Adrian szitkozódni kezdett, de a pokolba vele! Matthias szabadjára engedte minden indulatát a közelharcban, de még mindig fegyelmezetten lövöldözött, miközben az ellenségre rontott. - Fogj egy tőrt! A másik férfi parancsa áthatolt a dühe ködén, és abban a fél másodpercben, amikor hátrapillantott a válla fölött, észrevette, hogy tökéletes röppályán forogva egy üvegkés repül felé. A szabad kezével röptében elkapta, aztán azonnal munkához látott. Az ösztönei átvették az irányítást, a teste ösz- szehangolt módon reagált: felemelte a pisztolyt, és telepumpálta ólommal a bal oldali
démont, hogy visszatartsa, amíg belemártja a tőrt a jobb oldalinak a halántékába. Viszlát, te szemét! Egy pillanatnyi habozás nélkül visszafordult az elsőhöz, és vele is ugyanezt tette, habár közben fröcsögött az a savas vér, neki pedig nagy testfelülete volt szabadon, ezért átkozottul marta a bőrét. Ekkor újabb árnyak érkeztek. De olyan áradat, amelyet már képtelenség volt legyőzni - különben is elfogyott a lőszere. Hátradobta a válla fölött a használhatatlan pisztolyt, majd lehúzta a fejét, és felkészült bármire. Még hogy válaszút, mi? Alighanem ez volt az. A helyes döntés pedig, amiről Jim Heron beszélt, azt jelentette, hogy harcoljon? Hát megkapták. Amikor a legközelebbi árnyék közelített hozzá és rátámadt, egy futó pillanatra szomorúság hasított belé, hogy nem látja többé Melst, és ez már a vég volt, mert tudta, hogy ezt a csatát nem ússza meg élve. Ha azonban létezett túlvilág a rosszaknak, akkor talán volt mennyország is. És hátha ezúttal odafentre kerül, nem lentre... Lehet, hogy azután viszsza is tudna jutni Melshez, hogy megmondja neki, léteznek angyalok. Ezt már biztosan tudta. Hiszen a nő is az volt. *** Odakint, a garázs előtt Jim láthatatlan alakban várta, hogy az ügynök megmutassa magát. Abban a pillanatban, hogy a gazember megteszi, lecsap rá, és lenyomja a torkán a fegyverét. Nem kockáztatott Matthiasszal kapcsolatban, mert nagyon nem akarta, hogy Devina ismét kihúzza a seggét a bajból, kösz szépen, a rohadt életbe! Istenem, nagyon remélte, hogy Adrian elboldogul ott, hátul. És mellesleg az a tény, hogy a lények pontosan ugyanakkor bukkantak fel, mint az ügynök, nem sok jót jelentett, és pontosan ezért kezdett aggódni a riporternő miatt. Devina általában jól időzítette a húzásait, és Jim úgy vélte, ez a nap sem lesz kivétel. Hol vagy már, gondolta magában, miközben a fák vonalát figyelte, és várta az elkerülhetetlen kikukucskálást. Azt a golyót nem egy árnyék lőtte ki, ebben teljesen biztos volt - különben sem tudta senki, hol vannak, és nem is lett volna oka senkinek felbukkannia egy üdvözlő golyózáporral. A garázs háta mögül sikítozás hallatszott, amitől ideges lett, a teste felkészült a harcra, a levegő pedig elfogyott a tüdejéből, annyira vágyott már arra, hogy az erdőben folyó csetepatéban részt vegyen.
Matthias azonban még bent volt a lakásban, és Jim nem akart lehetőséget adni annak az ügynöknek, hogy behatoljon, és lelője a gazembert. A pokolban. A szőke lány ott van... velem volt. Olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy megroppantak az ízületei. Bosszúvágyát egyre nehezebb volt lenyelnie, a hatalmas düh azzal fenyegette, hogy összeroppantja, pedig arra még Devina testi kínzása sem volt képes. Nagyon okos volt az a szuka - azzal, hogy megölte azokat a nőket. Mert így Sissy mindig az előtérben maradt, olyan hangosan, mint egy riasztó és olyan feltűnően, mint egy neonreklám. Ez idáig ez volt a démon leghatásosabb húzása, hogy a bőre alá férkőzzön... Jobb oldalon megmozdult egy árnyék... de nem a Devina fajtából való. Egy tetőtől talpig feketébe öltözött férfi, az arcát maszk takarta. Jim előnyös megfigyelő helyéről nézte, ahogy az ügynök egyik fa mögül a másik mögé settenkedik. Akaratlanul is csodálta a koncentrációját. Ebben a borzalmas időben, a hátul zajló, isten tudja, micsoda és a relatíve kevés fedezék ellenére a fickó a hideg számítás mintapéldája volt. Nem tett egyetlen felesleges lépést sem. Azonkívül jól fel volt sze- relkezve egy jóképű, hangtompítós fegyverrel, és fekete polárpulóvere alatt minden bizonnyal golyóálló mellényt viselt... Elvégre az ügynököket nehéz volt megtalálni, nehéz volt kiképezni, és rendkívül költséges eltartani. Ezt a fajta kincset nem pazarolták el feleslegesen. Társa azonban nem volt, legalábbis Jim nem érzékelte, és nem is látta. Az ügynökök időnként valóban párban dolgoztak, de az ritkaságszámba ment, és akkor is csak olyan alkalmakkor, ha több célpontjuk volt. Most azonban nyilvánvalóan csak Matthias miatt jöttek. De nem járhatnak sikerrel. Nem, ha rajta múlik. Átvágott a kavicságyon, közelebb lopakodott, de nem pazarolta az idejét arra, hogy vagánykodjon vagy hirtelen előbukkanjon a semmiből, csak hogy megijessze a gazembert. A hagyományokhoz híven, amelyek szellemében kiképezték, hagyta, hogy elmenjen előtte, aztán a nyomába eredt, és észrevétlenül követte, miközben láthatóvá tette magát. Ezután egy gyors, összehangolt mozdulattal két oldalról megragadta a fejét, és egy határozott rántással kitörte a nyakát. Amikor az ügynök teste elernyedt, hagyta, hogy a földre rogyjon, de továbbra sem mozdult. Arra a nem túl valószínű esetre készült, hogy van egy társa is az erdőben, aki meglepi. Szívdobbanás. Szívdobbanás. Szívdobbanás.
Még ezek után is várt egy kicsit, de végül megbizonyosodott róla, hogy ez ismét egy egyszemélyes küldetés volt. Átlépte a halottat, aztán az épület mögé szaladt... Micsoda csetepaté! Devina lényei csak úgy hemzsegtek a hátsó részen. Adrian harcolt velük meg... a francba, az ott Matthias lett volna egy kristálytőrrel? Nagyon úgy festett. És a gazember állta a sarat. Jim ösztönös reakciója az volt, hogy közbelép, de visszafogta magát. Ez a rajtaütéses támadás túlságosan nyílvánvaló volt. És nem hitte, hogy a lények meg akarják ölni Matthiast - azok után pláne nem, hogy Devina közbelépeti, és megmentette a Marriott Hotelban. Összehúzott szemmel figyelte a harcot, aztán füttyentett egyet, az éles hang áthatolt a nyögéseken és a káromkodásokon. Amikor Adrian ránézett, Jim felemelte a tenyerét, ezzel az egyezményes jelükkel kérdezte: „elboldogulsz?" Adrian bólintott, és folytatta a harcot, Jim pedig ismét végignézett Matthiason. A gazember fel volt villanyozva, összetört teste valahogy halálos koordinációval mozgott, komoly találatokat vitt be, és nem azért, mert a lények megkönnyítették a dolgát, amikor szembekerültek vele. Sokkal inkább Adrianre koncentráltak, egyikük sem akart szándékosan csak Matthiasszal foglalkozni, hacsak ő maga arra nem kényszerítette őket. Devina nyilvánvalóan parancsba adta az árnyékainak, hogy nem ölhetik meg Matthiast. Jim elég sokszor csapott már össze velük, hogy tudja, jóval hatékonyabb támadásra is képesek... És ezt Adriannel szemben bizonyították is. Ideje volt, hogy távozzon. Előrement, ráterített valamit a hullára, hogy ha netalán valaki eltévedne, és mégis eljönne idáig a bekötőúton, ne egy halott fickó legyen az első, aki üdvözli. Ezután az Angyal Légitársaság szárnyán elrepült Caldwell belvárosába. Jelenleg csak a riporter volt védtelenül, ezért mellette kellett lennie.
36. fejezet Amennyire Adrian meg tudta állapítani, az utolsó lény nem sokkal azután jelent meg, hogy Jim eltűnt. Abban a pillanatban, hogy az angyal elment, Devina nyomorult talpnyalóinak látszólag végeérhetetlen áradata egy csapásra megszűnt - ami azt bizonyította, hogy a támadásnak az volt az elsődleges feladata, hogy Jimet ott tartsa. Tíz perccel később az utolsó árnyékot is elintézték, Matthias egy kristálytőrrel fejen szúrta. Amikor Adrian megfordult, és ránézett a szárnysegédjére, hangosan zihált, és a vállára fröccsent savas vértől gőzölgött. Nocsak, hogy összeszedte magát a béna gazember a kellő időben! - Jól vagy? - kérdezte két ziháló lélegzet között. Matthias térde megroggyant, ezért megadta magát a gravitációnak, és hagyta, hogy a feneke a földre telepedjen. Lég alábbis addig, amíg a fekete vér, amelyet kiontott a talajra, át nem szivárgott az alsónadrágján keresztül. Ekkor úgy pat tant fel a földről, mintha fenéken rúgták volna. - Bassza meg! Ez a szar... - Nehogy megdörzsöld a segged a kezeddel, idióta! Akkor a tenyered is olyan lesz. És végül így történt, hogy mégis letolta a gatyáját Adrian előtt. Szinte feltépte fekete nadrágjának elejét, aztán lapos feneke és vékony lába már nem jelentett akadályt, hogy a ruhadarab leessen a földre. - Jobb? - kérdezte Adrian szárazon, miközben körülnézett. - Attól eltekintve, hogy lefagy a tököm ebben a jeges szélben, igen. Ad végignézett a férfi testén... és valami miatt eszébe jutott a riporternő előző éjszaka a hotelszobában, ahogy mindketten felizgultak, de nem mentek vele semmire. Micsoda szívás, gondolta. Megköszörülte a torkát, és a garázs felé bökött a fejével. - Odabent van tiszta ruhám. - Rám férne. Matthias lehajolt, a kristálytőrrel felhasította a nadrágszárát, aztán kilépett belőle, és otthagyta a füstölgő maradványt a földön, mint egy felrobbantott autót az út szélén. Adrianre pillantott, majd tökéletes pörgéssel visszadobta neki a tőrt. - Kösz a fegyvert... Jó móka volt. Azzal megfordult, és elindult a garázs felé. Nem kérdezett semmit, nem követelt magyarázatot, csak annyit mondott, jó buli volt, haver. Adrian utánaszaladt és utolérte, miközben arra gondolt, Jimnek igaza
volt régi főnökével kapcsolatban. Még így félmeztelenül, füstölgő ruhával is olyan kemény volt, mint az acél... Nyilvánvalóan az a típus, akit ő is kedvelt. Matthias megállt, amikor odaért a sarokhoz. - Úgy tűnik, másfajta társaságunk is volt. Valóban. A halott ügynök úgy hevert az erdő szélén félig a kavicsos bekötőúton, félig mellette, mint egy lábtörlő. Nem volt valami jó bőrben: a mellkasa a földön feküdt, a feje viszont körbefordult, mint a bagolynak, felfelé nézett, a szeme az égre meredt. Huh, ez fájhatott. Ad odament hozzá, és leguggolt. - Menj fel, én pedig majd megszabadulok tőle... - Szó sem lehet róla. - Amikor Adrian felnézett, Matthias szilárdan állt a talpán, és eltökélten nézett a szemébe. - Azok a valamik ott hátul. Az a te világod. Ez viszont - az ujjával a halottra mutatott - az enyém. Hozz egy nyamvadt nadrágot, én meg addig megmotozom. Nocsak, mit ad isten! Az, hogy a golyója nem működött, még nem jelentette azt, hogy puhány is. - És keress egy övét is! - tette hozzá halkan, majd letérdelt a földre, és elkezdte átkutatni a halottat, mint a legjobb fajta keselyű. - Már nem olyan a méretem, mint a tiéd. Adrian nem az a típus volt, akit csak úgy elbocsátottak, és főleg nem egy egyszerű halandó. Jim egykori főnöke azonban kivívta magának a tiszteletet, ezért megillette a jog, hogy ő végezze el az utómunkálatokat azon a fickón, akit talán a megölésére küldtek. Miután Adrian gyorsan körülnézett a környéken, hogy megbizonyosodjon róla, semmi különös nem történik, láthatatlanná válva a lakásba teleportálta magát. Nem kellett titokban csinálnia, Matthias annyira el volt foglalva a frissen távozott férfival. Gyorsan ellenőrizte Kutyust és Eddie-t, de mindketten ott voltak, ahol lenniük kellett. Ezután fogott egy öltözet ruhát arra az esetre, ha megint elszabadulna a pokol, majd körülnézett, mit használhatna övként. Lent, az udvaron ledobta Matthias majdnem csupasz feneke mellé a cuccot. - Nesze! A fickó egy pillanatra szünetet tartott, és fel akart állni. Amikor megbillent, Adrian kinyújtotta a kezét. Matthias úgy nézett rá, mint aki egy cifra visszautasítást akar kiküldeni neki, de amikor másodjára is megpróbált felállni, és nem sikerült, belecsúsztatta a tenyerét Adrian kezébe. Egyáltalán nem igényelt erőfeszítést felhúzni őt a földről, ám ez a kis mozdulat is elég volt ahhoz, hogy a földön ülésből függőleges testhelyzetbe kerüljön.
Amikor Matthias lehajtotta a fejét, hogy levegye a sportcipőjét, Adrian szúrást érzett a mellkasában. A testi fogyatékosság egyfajta átok volt. Matthias mégis csupán az akaratereje segítségével igazi férfimunkát végzett ott hátul - még közbe is lépett, amikor Adrian megsérülhetett volna. - Köszönöm - mondta az angyal. Matthias szemöldöke megrándult, ami nála minden bizonnyal a döbbenet jele volt. - Mit? - Hogy közbeléptél. - Egyedül is megoldottad volna - felelte mogorván, és felhúzta a nadrágot. A bőrruha szánalmasan lötyögött rajta, és amikor Adrian átnyújtott egy hosszabbító zsinórt, Matthias tekintete azt sugallta, ez komoly? - Ennél jobbat nem találtam. Matthias megtette a kötelességét, befűzte a merev, fekete zsinórt a hurkokba, megszorította, aztán megkötötte. Ezután folytatta a munkát. - Nincs mobiltelefonja, a személyi igazolványában csak egy fénykép van, és gyakorlatilag semmi más, de találtam nála lőszert, egy zongorahúrt, egy jó kést... persze nem olyan pöpec, mint a tiéd. Matthias körülnézett. - Meg kell találnunk az autóját, és elvinni jó messzire. Újabb fickót fognak küldeni, mégis el kell takarítanunk ezt a szemetet, mielőtt a dolgok bonyolultabbá válnának, és ismét eltűnne egy holttest a Szent Ferencből. - Hozom a furgon kulcsait. Addig rejtsük el a garázsban. - Rendicsek. Ad felment az F-150-es kulcsáért, amelyet még jim vezetett, mielőtt belekerült volna a jó és a rossz harcába. Mire kitolatott a garázsból, Matthias már összekötözte az ügynök karját és lábát, és a kinyitott ajtó felé vonszolta a testet. Az erőlködéstől úgy sántított, mintha valaki a rossz lábára vágott volna egy baseballütővel, és kettétörte volna rajta az átkozott rudat. Adrian közbelépett, és átvette tőle. Semmi kommentár, semmi felhajtás. - Attól félsz, hogy felébred? - kérdezte elnyújtott hangon, és a végtagokat összekötő rézdrótra bökött a fejével. - Én mostanában már semmit sem veszek magától értődőnek. *** A kocsi, amelyet Adrian vezetett, nem volt új, ennek ellenére jó állapotúnak látszott. Sajnos Matthias ugyanezt nem mondhatta el önmagáról. Felnyögött, és a botja segítségével nagy nehezen
felvonszolta a hátsóját az anyósülésre. 0 öreg volt és rossz állapotú. A teste számára viszont még nem ért véget a harc, amit annyira élvezett: az ízületei és az izmai még most is emlékeztek minden egyes döfésre, gyors hárításra és frissítő ütésre. Úgy érezte, mintha elütötte volna egy kocsi. Megint. De kedvére volt. Minden... az öldökléstől kezdve a takarításig... mintha egy ismerős öltözet ruha lett volna, vagy egy hely, ahol hosszabb ideig élt. Adrian elindult a kocsival, elhajtott a fehér farmház mel lett, amelyet látszólag nem lakott senki, majd rálépett a fékre, mielőtt kifordult volna a főútra. - Merre? - kérdezte. Ahogy a harcban, Matthias az elemzésben is tökéletesen biztos volt. - Az ügynök először bizonyára ezen az úton hajtott, ha a belváros felől jött, mert Washington D. C.-től autóval jutott idáig az autópályán. Azután megfordult, hogy ismét elhajtson mellette. - Vagyis jobbra. - Nem, balra. Harmadszor is ellenőrizte, mielőtt megkereste a legoptimálisabb helyet, ahol a kocsiját hagyhatja. Aztán miután megtalálta, keresett egy másik, kevésbé nyilvánvaló megoldást is. Matthias abba az irányba bökött a fejével. - Balra. - Nektek mind egy rugóra jár az agyatok? - Én mindig egészen különleges típust kerestem, amikor embereket toboroztam. - Milyet? Matthias a mellette ülő férfira pillantott. - Olyat, mint te. Csak az arcodban lévő vasak nélkül. - Azt hiszem, most elpirultam. Amikor Adrian kifordult a főútra, Matthias szája mosolyra görbült, majd az út szélét figyelte éberen. Határozottan az isten háta mögött voltak, az út mindkét oldalán aranyvesz- szőbokrok és örökzöldek nőttek, és olyan sűrűn álltak, mint rajongóka bársonykötél mögött. Két kilométer. Három. Négy... - Ott van - szólalt meg Matthias, és előremutatott a szélvédőn keresztül... nem mintha Adrian nem látta volna az út mellett álló jelöletlen autót, amely a sárvédőig benne volt az árokban. Adrian lelassított, és körülbelül nyolc kilométeres sebességgel poroszkált el mellette. Azért olyan csigalassan, hogy mindent alaposan szemügyre vehessenek rajta. Aztán félrehúzódott, mintha lerobbant volna. A teljesen jelentéktelen autón a caldwelli rendőrség élénk rózsaszín matricája virított, mintha a rendőrök már felfedezték volna a
Taurust, és ezzel figyelmeztették volna a sofőrt, hogy húzzon haza, de gyorsan, különben lefoglalják a járművét. Adrian visszatolatott, és megállt közvetlenül előtte. - Biztos vagy benne, hogy ez az... Matthias kiszállt a furgonból, és egy egyszerű mozdulattal lehúzta a matricát a szélvédőről. - Ha ez igazi lenne, képtelenség lenne leszedni. Fogta a „matricát", és bedobta a kocsiba, majd hátralépett, és körülnézett. Senki sem volt a környéken, sem az úton bármelyik irányban. Fogta a botját, és... a végével betörte a vezető oldali ablakot. Benyúlt, kinyitotta a zárat, majd kitárta az ajtót. Nem szólalt meg a riasztó - mivel a különleges egység tagjai sohasem tettek riasztót az autóikba. Számukra az volt az elsődleges feladat - amellett persze, hogy elintézzék a célpontot hogy ne hívják fel magukra a figyelmet. Soha. Mert akkor úgyis csak takarítaniuk kellene. Természetesen az ügynöknél nem volt slusszkulcs, ami szintén megfelelt a szabályoknak. A különleges egység semmit sem hagyott hátra: sem holttestet, sem fegyvert, sem autót. A kulcsot az alvázhoz erősítve hagyták, hogy az eltakarító brigád kinyithassa és elvihesse a kocsit. Matthiasnak azonban nem volt ideje hason csúszni, és a magas fűben keresgélni. Megfordult. - Elkérhetem az egyik tőrödet? Amikor Ad markolattal előre átnyújtotta neki, lehajolt az autó volánja alá, a hegyét a kormányoszlop alját védő műanyag borítás szélébe nyomta, aztán a tenyere aljával ütötl egyet, és feszíteni kezdte. Végül kipattintotta az elemei. Alatta feltárultak a vezetékek. Az átlagember számára az autóipar túlhaladt azon a pontón, hogy manuálisan be lehessen indítani egy kocsit. Ezek az új modellek már elektromos vezérlésűek voltak, és központi számítógép irányította őket, ami azt jelentette, hogy elmúltak azok az idők, amikor valaki feltörhetett és elköthetett egy autót. Ami jó hír volt az átlagautósnak, de nem nagy segítség, ha az ember egy kis rugalmasságot akart belecsempészni a bérgyilkosszakmába. Éppen ezért a különleges egység autóit mind átalakították, hogy ez a módszer is lehetséges legyen náluk. Ha ugyanis az ember nem találta a kulcsot, vagy nem volt ideje magához venni, vagy száz másik ismeretlen tényező akadályozta? Csak beszállt, és már mehetett is. Matthias összeérintett két vezetéket, gázt adott, és már úton is volt. Amikor visszaértek a garázshoz, behajtott a nyitott ajtón a furgon helyére, majd kikászálódott a volán mögül. Az autó oldalába kapaszkodva lépegetett, végigsétált mellette, és közben tapogatva
keresett valamit. Aztán megtalálta. Az alvázról levett egy tízszer öt centiméteres mágneses dobozt, amely olyan vékony volt, mint egy ember ujja. Csakhogy kóddal nyílt, és volt rajta egy apró numerikus billentyűzet is. Erre a részre nem is emlékezett... Az agya egyik sarkában egy négyjegyű számsor reszketett közvetlenül a tudata alatt. Ekkor Adrian lépett a garázsba. - Mit... Matthias fölemelte a kezét. - Egy pillanat... Behunyta a szemét, és taktikát váltott. Az a módszer nem működött, hogy erőltette a memóriáját. Talán majd a passzív megközelítés fog segíteni. És remélhetőleg nem az lesz az eredménye, hogy megint rohamot kap, mint mielőtt megtámadták őket. Lélegezz! Lélegezz! Lélegezz... Hirtelen eszébe villant a közös kód, kiszakadt a tudatalattija szorításából. A számsorral együtt pedig újabb barátok érkeztek. Sok-sok barát. Szinte elárasztották a jelszavak, alfanumerikus kombinációk, még színkódok is. Valaki megragadta a karját. Jim lakótársa. Éppen jókor, mert a lába már kezdett rogyadozni, az agyában pedig olyan szédületes pörgés támadt, hogy úgy érezte, a teste körben-körben forgott, mint egy balerináé, pedig meg sem mozdult. Megkövültén bámulta, mi minden villan fel a szemhéja mögött, a látszólag végeláthatatlan áradat olyan kecsesen tört be a tudatába, mint egy elefánt a porcelánboltba. De minden információt eltárolt. Különösen, mivel egyéb dolgok is megérkeztek vele: bankszámlaszámok, weblapok és... személyi akták.
37. fejezet - Monty, hol vagy? Te fecsegő gazember! Mels az órájára pillantott, aztán visszament a csónakházba a folyó szélén, miután ellenőrizte, hogy az informátor esetleg nem az ellenkező irányból közeledik-e. De nem. Csak ő volt ott és az üres hajóállások, a haragos füstifecskék, valamint a sok evezős csónak és mentőmellény. Amikor Monty felhívta, és találkozót kért, Mels nem volt hajlandó megint eljátszani azt „a kövess a parkon keresztül" színjátékot. Abból ítélve azonban, hogy a férfi késett, Mels .irra következtetett, hogy megsértődött, amiért megakadályozta a kémfilmbe illő játékát. - A francba! Körülötte a fecskék visszaszálltak a csónakházba, neki pedig fedezékbe kellett húzódnia, miközben egy teljes percig köröztek a feje fölött, aztán ismét kirepültek a szabad levegőre. - Monty, hol vagy már? - kérdezte a semmitől, ami körülvette. Odasétált az egyik hajóálláshoz, és lenézett a vízre. Istenem, volt abban valami eredendően hátborzongató, hogy nem látta az alját. Akaratlanul is arra gondolt, mi lehet odalent... Valami megnyikordult, ezért felkapta a fejét. - Monty? A távolban egy kisgyerek boldogan felsikított. Aztán megszólalt egy autóduda. - Van ott valaki? A napfény hirtelen elsötétült, mintha az isten úgy döntött volna, hogy takarékoskodik az energiával, vagy talán valaki ponyvát borított Caldwellre. A sötétben a csónakház mintha összezsugorodott voln.i körülötte. Na, jó. Ideje, hogy elinduljon. Bedugta a kezét a táskájába, és miközben a kijárat fele vette az irányt, hirtelen támadt félelmében megkereste .1 gázsprayt... Valaki az útját állta, és elzárta az utat kifelé. - Monty? - Bocs, hogy késtem. Mels megnyugodott az ismerős hang hallatán. - Már kezdtem azt hinni, hogy nem is jössz. - Sosem hagynálak cserben. Összevonta a szemöldökét, amikor a férfi egy lépést tett előre. Aztán még egyet. - Milyen kölni van rajtad? - Tetszik? Istenem, dehogyis! Olyan szaga volt, mintha nem fürdőn volna.
- Szóval, azt mondtad, van valamid a számomra? - Ó, igen. Van bizony. Monty közelebb ment hozzá, és valahogy mindig úgy he lyezkedett, hogy elzárta a kivezető utat. Amikor odaért Mels elé, zsebre dugott kézzel és lehajtott fejjel állt előtte, mini ha a cipőjét nézné. Az a kisgyerek, aki valószínűleg odakint hintázott a parkban, ismét felnevetett, a hang beszűrődött a csónakházba, és ettől Mels még jobban érezte az elszigeteltséget. Ki kell jutnia innen, gondolta hirtelen. - Nézd, Monty, nekem most muszáj... A férfi ebben a pillanatban felnézett, fekete szeméből fenyegetés sugárzott. Nem Monty volt. Nem tudta, ki a franc, de... Mels támadott először. Hátrafeszítette az ujjait, majd a tenyere aljával felfelé ütött, és a férfi állát találta el. Amikor Monty feje hátratántorodott, Mels egy hatalmasat vágott a gyomrába, amitől ismét előregörnyedt, és elérhető közelségbe hozta a fejét. Mindkét oldalon megragadta, majd felrántotta a térdét, és orron vágta. Aztán hátralökte a testet, félre az útból. Villámgyorsan az ajtó felé iramodott... de a férfi máris ott volt. Közvetlenül előtte. Mels oldalra kapta a fejét, hogy megnézze, nincs-e egy másik támadó is. Képtelenség volt, hogy ilyen gyorsan itt teremjen... A szeme. Az a fekete szem. Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy hiszek a pokolban... mert ott voltam... Mels hátrálni kezdett, ám az egyik lábával egy víztócsába lépett, és megcsúszott. Vagy talán... az a koromfekete szemű férfi úgy lökte meg, hogy hozzá sem ért... Szabadesés. Zuhanni kezdett a semmibe, ezért kinyújtotta a karját, hogy megkapaszkodjon valamiben, de semmit sem talált, ami segíthetett volna visszanyernie az egyensúlyát... Placcs! Nagyon rossz volt beleesni a vízbe, mert hideg volt, és mintha valami erősen belekapaszkodott volna a testébe, és lehúzta volna a mélybe. Kinyitotta a száját, de borzalmas ízű víz áramlott bele, miközben kétségbeesetten próbált vissza- evickélni a felszínre. Egyáltalán nem tudott, és olyan érzése támadt, mintha egy Hawaii-ra jellemző örvény támadt volna rá a Hudson folyóban. Becsukta a száját, hogy ne nyeljen le több vizet, majd érezte, hogy a tüdeje először csak ég, majd iszonyatosan izzani kezd. A pánik újult erővel töltötte el. Hadonászott és kalimpált az ürességben, és újonnan támadt energiával harcolt, minden igyekezetével azon volt, hogy megmentse az életét.
De nem ment vele semmire. A karja és a lába lelassult, a szívverése felgyorsult. A tűz vulkanikus erejű lett a tüdejében. Egy örökkévalóság után a tompa zúgás elcsendesedett a fülében, és már a Hudson hideg vizét sem érezte, ahogy a mellkasát összeszorító fájdalmat sem. Vagy talán ezek még mindig ugyanolyanok voltak... csak ő kezdte elveszíteni az eszméletét? Hogy történhetett ez? Hogy a pokolba történhetett? Kábultan felkészült arra, hogy mindjárt lepereg a szeme előtt az élete, és megacélozta magát, hogy végignézze azt a sok mindent, amit megbánt, az arcokat, akiket legjobban fog hiányolni - akik között Matthias mindenképpen ott lesz... Ehelyett csak még erősebben érezte a fulladást, és arra gondolt, hogy ó, a francba, ez lenne a vég? Utolsó gondolatnak elég lehangoló... *** Jim a nyomkövető varázslatot használta, amelyet a riporteren helyezett el, így érkezett el a Hudson folyó szélén álló csónakháznak látszó építményhez. Az égen olyan sok felhő volt, hogy akár éjfél is lehetett volna, nem pedig délután, dinem a sötétség miatt aggódott leginkább. Amikor az épülethez közeledett, Devina jelenléte, mintegy sikítás, olyan erővel rohanta meg... Aztán megszűnt a riporter életjele. Berontott a nyitott ajtón, és földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantotta Devinát, aki egyedül állt tűsarkú cipőjében a kikötő melletti fapadlón. - Meglepetés! - szólalt meg a démon, felszegte az állát, aztán hátradobta a haját a válla mögé. Jim egy pillanatig majdnem rávetette magát. Legszívesebben a nyakára kulcsolta volna a kezét, aztán szorítani kezdte volna, miközben a nő küzd ellene. Addig szorongatta volna, amíg le nem szakítja a fejét az istenverte nyakáról. Csakhogy most a riporter miatt jött. Körülnézett a helyiségben, de nem talált... semmit. És senkit. Csak a hullámok csapkodták a hajóállások oldalát, a nyugtalan víz háborgott. - Hol van? - kérdezte dühösen. - Ki hol van? A vízben, gondolta. Előrelendült, ellökte a démont az útból - remélve, hogy csontos fenekére esik -, majd belenézett az üres hajóállásokba. Istenem, a folyó nagyon zavaros volt, ebben a halvány fényben pedig teljesen átlátszatlan. - Mit keresel? - hallotta Devinát. Ide-oda futkosott, de csak kavargó örvényt látott, ami azonban nem
tévesztette meg. A démon nem véletlenül jött ide... és arra is volt oka, hogy itt maradjon. - Azt akarom, hogy elmenj. Most azonnal! - Ez szabad ország. - De csak akkor, ha veszítesz. Devina felnevetett. - Én nem így látom... Jim odalépett elé, és közvetlen közelről azt morogta: - Távozz! Különben elpusztítalak itt és most. A nő szemében harag villant. - Nem beszélhetsz így velem... Mielőtt felocsúdott volna, az egyik keze a démon torkára kulcsolódott, és az előbbi fantáziakép megvalósulni látszott, miközben egyre nagyobb energiát irányított a szorításba... A semmiből hirtelen fény világította meg a csónakházat... Nem, várjunk csak, ez ő maga volt. Az ő teste világított. Mindegy, nem számított. Annyira dühös volt, hogy az sem érdekelte volna, ha úgy ragyog, mint egy diszkógömb - különösen, hogy már a másik keze is beszállt a buliba. Devina egy pillanatig csak nevetett rajta, aztán valami megváltozott. Már nehezen kapott levegőt, a körmét belevájta jim kezébe, hogy lefejtse a nyakáról a tenyerét. Először dühösen, aztán valami rémületre emlékeztető érzéssel. Miközben a fény az egész testét beborította, és egyre erősebb lett, végül már árnyékot is vetett - Jim továbbra is csak szorította Devina nyakát, és hátratolta, amíg oda nem értek az evezős csónakokhoz, amelyeket egy állványra akasztottak fel egymás fölé. Nekinyomta a testét, majd a sajátjával odaszögezte. Az egész lénye remegett az erőtől, és valahonnan tudta, hogy ezzel felizgatja a démont. Az ő izgalmát azonban nem ez indokolta. Igen, állt a farka, ez igaz, de pusztán annyi volt az oka, hogy a teste minden egyes izma megfeszült az állkapcsától kezdve a combjáig, a vállától a fenekéig. Jézus isten, meg fogja tenni! Itt és most. A picsába Nigellel és azokkal az angol piperkőcökkel, akik dirigáltak neki. A picsába a játékkal, a háborúval, a konfliktussal bárminek nevezték is. A picsába mindennel... Valami nagyot csobbant mögötte, és víz csapott ki a lábára. Aztán valaki hatalmas, fulladozó lélegzetet vett, utána pedig köhögött. Jim egy századmásodpercre megszakította a koncentrációját, hogy megnézze, mi az - Devinának azonban nem is kellett ennél több. Kislisszolt a szorításából, fekete molekulákra bomlott, és egy éles sikoltással Jimre támadt. A becsapódás olyan volt, mint ezer darázscsípés a bőre minden négyzetcentiméterén. Felkiáltott, de nem a fájdalomtól, hanem az
elkeseredéstől. Aztán összeesett. Devina nem folytatta a támadást, hanem továbblépett, felrepült az égre, amelyet ő sötétített be, és eggyé vált a gonosz, fekete felhőkkel. Elment, elment, elment... egyelőre. Jim a padlón fekve figyelte a távozását, nyitott szájából káromkodás tört fel... Aztán azt nézte, ahogy a riporter megmenti magát. A legközelebbi hajóállásnál két kar nyúlt ki a vízből, rátámaszkodott a fapadlóra, a körmét a deszkába vájta, aztán egy nagy lendülettel kihúzta vizes testét a folyóból. Hanyatt fordulva ráhanyatlott a padlóra Jim mellett, és egyikük sem mozdult, de magukhoz tértek. - Nem... kellene... - köhögött a nő - többször... így... találkoznunk.
38. fejezet Messze a távolban valaki beszélt, Jim lakótársa. Matthias nem tudott odafigyelni a szavakra, mert minden idegpályáját lefoglalta az a sok személyi anyag, internetes cím és kód... Visszamenőleg egészen élete első e-mail címéig, és a biciklizárja kódjáig, amelyet általános iskolában használt... Jim Heron aktája is visszatért. - Matthias... szólalj meg! Mi van veled? - Utasításként csattant a kérdés... amire válaszolni akart. Kettőjük között jól működő együttműködés alakult ki, miután azokkal a fekete árnyékokkal harcoltak, azután jött a holttest és az autó problémája, ezért kötelességének érezte, hogy feleljen. Csakhogy nem tudott megszólalni. Valami megfogta a fenekét - nem, várjunk csak, ez a föld volt vagy valami ülőhely. Időközben leültették. Sűrűn pislogott, hogy a szeme előtt viliódzó videojáték mögé lásson, de nem ment vele semmire. - Matthias, haver... szólalj már meg! Matthias remegő kézzel megdörzsölte a szemét. Ez végre segített. Amikor ismét kinyitotta, már közelről látta Adrian piercinggel teleaggatott arcát. - Hé, visszatértél? - kérdezte a fickó. Kis idő múlva Matthias halkan azt kérdezte: - Miért tetted ezt? - Nem csináltam veled semmit... Matthias arra a zord ábrázatára mutatott. - Úgy értem, a piercingeket. Most komolyan, azt hiszed, a valóságosabbnál is keményebbnek kell látszanod? Egy pillanatnyi csend után a nagydarab gazember felnevetett. - Nagyon dögös volt a csaj. Minél több cuccot rakattam magamra, annál több időt tölthettem vele. - A piercingessel? - Igen. - Szóval egy nőről szólt? Adrian megvonta a vállát. - A fájdalomtól jobb volt a szex. - Aha. Ekkor Matthias elfordította a tekintetét. Különös, a robbantásos öngyilkossági kísérlete előtt a szex olyan volt számára, mint az evés vagy a lélegzés. Egy megszokott, hétköznapi dolog. Most azonban... hatalmas veszteségnek érezte, hogy már nem képes rá. Habár ha igazán őszinte akart lenni magához, leginkább Melsről szólt a dolog. Ha nem találkozott volna vele, nem érdekelte volna. Igazság
szerint az elmúlt néhány év során, amelyet bénán éltle, egyáltalán nem zavarta. - Szóval most agyvérzést kaptál itt előttem? - kérdezte Jim lakótársa. - Nem, csak visszajönnek a dolgok. - Nem volt valami kellemes élmény, de ha így folytatja, talán arra is visszaemlékszik majd, miért kell Manhattanbe mennie. - De már jól vagy. Matthias örömmel nyugtázta, hogy a fickó nem faggatja a részletekről, nem mintha bármit is elárult volna. - Igen. Na, térjünk vissza a hullához! Fel akart állni, de a lába nem tartotta meg, mintha papírból lett volna. - Mindjárt idehozom a botodat és a szemüvegedet - felelte a férfi, és kiment a garázsból. Amikor Matthias egyedül maradt, nem akart továbbra is úgy ülni a hátsó kerék mellett, mint egy sárvédő gumiról leesett földdarab. Felemelte a kezét, megkapaszkodott a lökhárítóban, majd egy nagy nyögéssel felhúzta magát. A kocsi oldalába kapaszkodva előrebotorkált, és behajolt a vezetőüléshez, majd felnyitotta a csomagtartót. Amikor a lakótárs visszajött, már az üres rakodótérbe meredve állt. Elvette a férfitól a botot, feltette a napszemüveget, aztán megrázta a fejét. - Semmit nem fogunk találni a kocsiban vagy rajta. Erre mindig vigyázunk. - Odament a holttesthez. - Azt javaslom, dobjuk a folyóba sötétedés után. A francba, vacsoratervei voltak. - Legyen inkább éjfél - javította ki magát, és becsukta a csomagtartót. Majd ismét helyesbített. - Vagyis hajnali kettő. - Van valami programod ma estére? Miközben Jim lakótársa gyanakodva méregette, Matthias összeszorította a száját. Nem fog Melsről beszélni. A gond csak az volt, hogy ezt a feladatot nem bízhatta senki másra, leginkább azért, mert a saját szemével kellett látnia, hogy a kocsi a hullámsírba süllyed. Amíg vissza nem tér a memóriája, habár már jó úton járt afelé - bármit jelentett is ez nem kockáztathatta meg, hogy egy harmadik személy is belekeveredjen a dologba. A rendőrséget semmi nem rázta fel úgy, mint egy holttest. Ami pedig a különleges egységet illette? Ők mindig visszaszerezték az embereiket. Adrian megsimogatta szögletes állát. - Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy most is megtehetjük? - Hogyan? - Bízd rám! - Mi vagy te, Houdini?
- Nem. Ilyen nagy méretben nem gyártanak kényszerzubbonyt. De azt tudom, hova vigyük a kocsit. Ahogy Adrian ott állt előtte közömbösen, a tekintete meg sem rebbent, a légzése nyugodt volt, és totális magabiztosság sugárzott belőle. Matthiast nem érdekelte, ki mit mond. A hatásra azonban sokkal többet adott, mert azt nagyon nehezen lehetett megjátszani. Hacsak nem volt elmebeteg a gazember. Visszagondolt arra a harcra az erdőben. Az, aki úgy viselkedik, mint ez a fickó, annak hosszú évek kiképzése és tapasztalata áll a háta mögött, és megbízhatóan tudja felmérni a kockázatot. - Szóval, mi a terved? - kérdezte. - Hogy most szabadulunk meg a nyomorulttól. - A folyóba dobjuk? Fényes nappal van. - Ott nem számít, ahol én akarom. Matthias a hullára pillantott, és arra gondolt, milyen jó lesz, ha a víz alá süllyed. - Tegyük a kocsiba! Adrian a holttesthez lépett, miközben Matthias ismét kinyitotta a csomagtartót. A hullamerevség már beállt, ami jól jött a cipelésnél, de kevésbé volt segítségükre, amikor be kellett préselni a testet egy viszonylag szűk helyre. Mindkettőjük erejére szükség volt, hogy behajlítsák a térdét, és úgy hajtogassák össze, hogy beleférjen. Erről eszükbe jutott, mennyivel könnyebb egy golfütőkkel teli zsákkal bánni, különösen, hogy arra még fület is varrtak. - Én vezetek - jelentette ki Matthias. - Szeretsz irányítani, mi? - Naná. Miután mindketten beszálltak, ismét összeérintette a két vezetéket, hogy beindítsa a motort. Kitolatott a garázsból, megfordult, és ráhajtott a bekötőútra. Aztán elhaladt a farmház mellett. - Hol fogjuk megcsinálni? - kérdezte. - Fordulj balra! Észak felé haladunk. Megtettek körülbelül nyolc kilométert, amikor Jim lakótársa ránézett. - Szóval kedveled azt a riportert, mi? - Nem emlékszem. - Hazug. - Amnéziám van, nem tudtad? - Kedveled. Matthias oldalra pillantott a fickóra. - Kérlek, ne mondd, hogy pályát akarsz módosítani, és ezentúl pletykás vénasszony leszel! - Még egy jó ideig mennünk kell, ezért csak próbálok beszélgetni.
- A hallgatás nagy erény. - Kis szünet után hozzátette. - Mellesleg tudom, miért kérdezed. - Tegnap megdugtam egy csajt. Matthias felvonta a szemöldökét a napszemüveg mögött. - jó neked. Akarsz érte egy sütit? Vagy egy emléklapot? - Olyan volt... tudod, mint amikor tüsszentesz. - Most viccelsz? - Nem, komolyan beszélek. Amikor tüsszentesz, egyfajta ingerlést elégítesz ki. Matthias hosszan bámult a férfira. Aztán arra gondolt, igen, érti, miről beszél. - Ez csak azért van, mert megengedheted magadnak, hogy fásult légy. - Tudod, eltűnődtem rajtad és azon a riporteren. Ne kérdezd meg! Ne kérdezd... - Miért? - Itt fordulj balra! Innen jutunk a folyóhoz. Matthias az utasításnak megfelelően cselekedett, és arra gondolt, valószínűleg jobb is, hogy véget ért a beszélgetés. - Most jobbra! Rálépett a fékre, majd gyanakodva méregette a kis rést a fák között... aztán a meredek emelkedőt. - Ez egy gyalogosösvény. - De csak amíg rá nem hajtasz autóval. Mert akkor már út. Matthias lekanyarodott az aszfaltozott úttestről a keréknyomra, amelyet az egyenetlen aljnövényzetbe mélyedve látott. Nagyon lassan haladt. A víztócsákkal, a meredek emelkedővel és az itt-ott néha ember nagyságú faágakkal ez nem egy ritkán járt út volt, hanem egy egyáltalán nem járt út. Vagyis annak kellett volna lennie. Mégis elértek a végéhez... amely egy nem túl magas hegy tetején érkezett el. Hat méterrel alattuk pedig egy nagy tó terült el. Matthias üresbe tette a sebességváltót, és a társára pillantott. - Tökéletes. - Na ja. Odalent a víz valószínűleg a folyó egyik mellékága lehetett, amely segített elvezetni az esővizet a hegyekből a Hudsonbe, ha a vízszint túl magasra emelkedett volna. Mint ahogy most is, a tavaszi esőzések után. Ezenkívül tökéletesen elzárt hely volt, körös-körül örökzöldek nőttek, és sem ház, sem út, sem ember nem látszott a környéken. Csak egy probléma volt. - Nem lesz mivel visszamennünk, és én nem tudok annyit
gyalogolni... Adrian oldalra mutatott. A fák között elrejtve az a Harley állt, amelyet a fickó előző nap használt. Matthias Adrianre kapta a fejét. - Hogy a jó életben volt időd kihozni ide ezt a motort? Jim lakótársa közelebb hajolt. - Azok után, amikkel ma délután harcoltunk, komolyan azt akarod, hogy válaszoljak? Matthias pislogott egyet, és az agya gondolkodó része egy pillanatra görcsbe rándult... aztán ellazult. - Jogos. Adrian kiszállt, és megtisztította az utat a hegy pereméig, félredobálta a hatalmas faágakat, mintha pihekönnyűek lettek volna. Matthias ezalatt hátramenetbe tette a kocsit, hogy legyen egy kis nekifutási lehetőségük is. Ezután egy nehéz követ keresett, majd a vezető oldali nyitott ajtóhoz vonszolta. Már csak be kellett emelnie a gázpedálra, sebességbe tenni a kocsit, aztán hátralépni. De ez a rész Adrianre várt. - Ti, emberek mindig a nehezebb utat választjátok - dörmögte a lakótárs, amikor odalépett hozzá, és felmérte a helyzetet. Matthias hátrapillantott a válla fölött. - Mi, emberek?... - Mindegy. Három perccel később Adrian kiugrott a volán mögül, a kocsi pedig egyenesen előresüvített, majd lehajtott a szikla pereméről, és nagy csobbanással a vízbe esett. Matthias kiment a hegy szélére, és nézte, ahogy buborékok szállnak fel a tó felszínére. - És elég mély is. Amikor motorzúgást hallott, hátrafordult. Adrian már a Harley-n ült, csizmás lábával beindította a járgányt, és kitolta a fák közül. Nem a legdiszkrétebb módja a távozásnak, a sántításával azonban aligha kritizálhatott mást, amiért zajt csap. Felült a fickó mögé. Tudta, hogy az autóban nyomkövető van, ezért a különleges egység egyszer majd eljön ide, és kiveszi a csomagtartóból a holttestet. De legalább meg kell dolgozniuk érte. És hogy ez a helyszín közel esett Jim házához? Nem mintha ne tudták volna, hol lakik. Különben sem ő volt a célpont. *** Mels hanyatt feküdt, víz csöpögött a hajából és a ruhájából, és miközben próbálta összeszedni magát, a csónakház tetőgerendáit nézte.
Először a hideget érezte. Aztán a hálát. Végül egy nagy adag „mi a franc?" kavargott a fejében... Lehúzta valami a víz alá. Fuldokolt. Majdnem meghalt. Aztán mielőtt az ereje végleg elhagyta volna, ami lehúzta és lent tartotta, váratlanul elengedte: a karja és a lába hirtelen felszabadult, és fel tudta küzdeni magát a víz tetejére, ahol végre levegőt vett. Amikor kibukkant a folyóból, kiköhögte a torkában lévő vizet, kitisztult a látása, és a kikötő szélén halványan megpillantotta Jim Heront, amint az ő védelmében harcol valakivel... A fecskék visszatértek, körbe-körbe repdestek, megkeresték a fészküket, ami azt jelezte, hogy eltelt valamennyi idő. - Jól vagy? - kérdezte Heron olyan halkan, mintha fájdalmai lennének. Mels már nem tudott válaszolni, mert a férfi öklendezése megakadályozta. Heron oldalra fordult, összegömbölyödött, feltámaszkodott behajlított karjára, miközben a gyomra teljes kiürítést rendezett. Na jó, lehet hogy ő fulladt meg majdnem, de Heron volt az, aki láthatóan orvosi segítségre szorult. Körülnézett, és abban reménykedett, hogy a táskája nem esett bele a vízbe... Hála istennek még mindig ott volt, a mentőmellények között rejtőzött. Megpróbált felállni, és elmenni érte, tényleg megpróbálta. A függőleges testhelyzet azonban nem tetszett neki. Ezért inkább négykézláb mászott el odáig, miközben újabb köhögési roham tört rá, és megszédült. De nem volt hajlandó megadni magát a gyengeségnek. Segítségre volt szükségük. Amikor odaért a retiküljéhez, kinyitotta. A telefon a megfelelő zsebben pihent, ahogy a tárcája is. Ott volt még az összehajtható esőkabátja is... ami pár perc múlva nagyon jó szolgálatot fog tenni, amikor kibújik a vizes ruhájából. Nyilvánvalóan nem rablótámadás áldozata lett. Hátrafele araszolva visszamászott Heronhoz, és azt kérdezte: - Van arra valami esély, hogy felhívhatom a kilenc-tizen- egyet? A férfi megrázta a fejét, majd ismét öklendezni kezdett. Naná, hogy nem engedte. - Akkor kit hívjak fel? Meg kellett ismételnie a kérdést, mire Jim végre megadott egy számsort. Mels azonnal beütötte a telefonjába. Amikor rányomta a küldés gombot, arra gondolt, vajon ki fogja felvenni. Csörgés. Csörgés. Csörgés... Micsoda zúgás! Mintha a vonal másik végén lévő személy egy repülőgép mellett állt volna. Aztán valami susogás hallatszott, mintha gazdát cserélt volna a készülék... és a zúgás valamelyest csendesült. - Igen?
Szünet. Mels szemébe valami meghatározhatatlan okból könny gyűlt. - Matthias? - Amikor semmi mást nem hallott válaszul csak a zúgást, hangosabban megismételte. - Matthias? Matthias! A férfi kiabált a telefonba. - Mels? Mels! Hol vagy... - Jimmel vagyok, Jim Heronnal. Nézd, van egy kis gondunk... - Mi történt... - Én jól vagyok, de jim nem igazán... - Lelőtték? - Nem tudom, mi... - Hol vagytok? Miután megadta a helyszínt, oldalra dőlt, és kinézett a csónakház nyitott ajtaján. A rét túlsó végén ott volt a nevető kisgyerek meg az anyja egy parkban, ahol padok álltak. Rajtuk kívül nem látott senki mást. Nehéz volt megjósolni, vajon ez jó hír volt-e, vagy rossz. - Mels, biztonságos helyen vagy? Ekkor benyúlt a retiküljébe, és elővette a fegyvertáskában lévő kilenc milliméteres pisztolyát. Kinyitotta rajta a kapcsot, majd kihúzta a fegyvert, és ellenőrizte a tárat. Tele volt. - Majd gondoskodom róla, hogy biztonságos legyen. - Nézd, Adriannek és nekem járművet kell szereznünk... Most a motorjával vagyunk. De mihelyt tudunk, odamegyünk. - Csak siessetek! Addig majd vigyázok mindenre. Befejezte a hívást, de továbbra is a bal kezében tartotta a telefont, a másikban pedig a pisztolyt, úgy ment oda Jimhez. Valami furcsa szag áradt a férfiból, de felismerte. Ugyanezt a szagot érezte, amikor az a férfi állt előtte... És, hacsak nem értelmezte tévesen a dolgokat, Heron emiatt volt olyan rosszul. Előrenyújtotta a karját, és megfogta a vállát. - Nem hagylak magadra. - Semmiképpen. Már kétszer megmentette az életét... amitől számára olyan lett, mint egy őrangyal. Bármilyen zord volt is a külseje. Heron felpillantott, és mintha egy kis időre kiszakadt volna a rosszullét szorításából. - Nekem kellene téged megvédenem. Mels összevonta a szemöldökét. - Miért? - Mert... te vagy hozzá a kulcs. - Kihez? - suttogta. Ekkor Jim ismét öklendezni kezdett, ezért nem tudott válaszolni, de Melsnek nem is volt szüksége rá, hogy hallja. - Matthias küldött hozzám?
Ekkor megcsörrent a telefonja. Megnézte. Ismeretlen szám. Semmiképpen sem fogja felvenni. E nélkül is volt elég baja, köszönte szépen.
39. fejezet Háromszázötven év. Talán négyszáz. A francba... vagy inkább ezer. Ennyi ideig tartott eljutni Caldwell külterületéről a belvárosba azzal az F150-es furgonnal. Matthias már majdnem lemarta a bőrt az arcáról, amikor Adrian végül lefékezett egy nagy zöld rét melletti parkolóban. Alig egy másodperc múlva kiszálltak, és úgy hagyták ott az autót, mintha egy nagy rakás szemét lenne. De nem futottak, annak ellenére, hogy Matthias halálra volt rémülve. A botjára támaszkodva nagyokat lépett, de nem futott. Csak mintha ő és a barátja céltalanul kószálnának. Nem nagy ügy. Mels napszemüvege mögül végignézett a környéken. Egy anyán és a hintázó lányán kívül nem volt a közelben senki. Ahogy Mels leírta, egy régi, viktoriánus csónakház állt a folyó szélén, a rombuszmintás ablakú monolit úgy ült a parton, mint egy cédrustetejű tyúk, amely épp most készül tojást rakni. Minél közelebb értek, Jim lakótársa annál gyilkosabb hangulatba került. Matthias ugyanazt érezte. A széles bejárat nyitva állt, odabent azonban olyan sötét volt, mint amikor az ég elszürkült, mielőtt azok az árnyékok megjelentek volna a garázsnál. Miután Matthias jó szeme hozzászokott a félhomályhoz, egymás fölé helyezett kopott, kék, piros és sárga evezős csónakokat pillantott meg, valamint az egyik falon egy sor narancssárga mentőmellényt. Valamiféle madarak repültek ki az eresz alól a több mint fél tucat üres hajóállás fölött. Valami miatt gyűlölte, ahogy a víz a hajóállások oldalát csapkodta. Ez a szívó és csattogó zaj a ragadozókra emlékeztette. - Mels? - szólalt meg halkan. - Mels... Kissé távolabb, a ponyvával letakart vitorlás hajók közül előlépett a nő. - Ó, a francba, Mels... Matthias a fapadlóba szúrta a botját, és előrelendült, majd amikor odaért hozzá, átkarolta... De rögtön hátrahőkölt és felkiáltott: - Hiszen te csuromvíz vagy! - Tudom. Jim ott... - A fenébe vele... Mels átnézett Matthias válla fölött Adrianre, és megdermedt, mintha felismerte volna. - Ööö, ott van hátul. Nem tudom, mi a baja, de nagyon nincs jól. A lakótárs arra a helyre igyekezett, ahol Mels a másik férfival elrejtőzött. - Ki bántott? - morogta Matthias, miközben letépte magáról a kabátját,
és a nő köré csavarta, hogy felmelegítse. - Nem Jim volt, ugye... - Istenem, dehogyis! - Mels elhúzódott, de a széldzsekit szorosan összefogta magán. - Én... szóval, megcsúsztam, és beleestem a vízbe, aztán megérkezett Jim... - Egyedül voltál? - Egy informátorral találkoztam az egyik sztori kapcsán. Vannak, akik nem szívesen mutatkoznak nyilvános helyen egy riporterrel. - Keresztbe fonta a karját a mellkasán, és felszegte az állát. - És nagyon nem tetszik nekem ez a kihallgató stílus. - Szar ügy. - Tessék? - Azt várod, hogy elhiggyem, hogy csak úgy véletlenül beleestél a vízbe? És honnan a francból tudta Jim, hogy hol vagy? Ami azt illeti, hogy jött ide egyáltalán? - Léteznek még véletlenek, tudod. - Mels kissé előredőlt derékból. És ami Heront illeti, ezt inkább tőle kérdezd meg! Mintegy végszóra Adrian ekkor kilépett a fickó társaságában, akit a derekánál fogva támogatott. Jim a csónakház padlóján húzta bakancsos lábát. Ja persze, senki sem kérdezett tőle semmit: olyan holtsápadt volt, mint egy kísértet, a teste ernyedt, mint egy vég nedves szövet. - Valami meleg és biztonságos helyre kell vinnünk - dörmögte Adrian, mintha magában beszélne. Matthias hátrabökött a fejével a válla fölött. - A hotelszobám nincs messze, vigyük oda! Mels közbelépett: - Az előcsarnokon nem tudunk úgy átmenni, hogy ne keltenénk feltűnést... - Jó ötlet - felelte Adrian, majd erősebben megtámogatta Jim ernyedt testét, és azt kérdezte tőle: - Ugye azért tudsz műsort rendezni, főnök? Főnök? - csodálkozott Matthias. - Én is megyek - jelentette ki Mels, majd eltűnt a vitorlás hajók mögött. - Csak egy percet kérek. - Alig hatvan másodperc múlva újra kijött, és mintha egy másik nő lett volna. Szó szerint. Levette a vizes nadrágját és blúzát, helyette magára öltött egy fekete ruhát, a haját hátrafogta a tarkójánál, és megkötötte valamivel, a lábára pedig lapos talpú cipőt húzott. Ki gondolta volna, hogy egy egész ruhatár belefért a táskájába? Aztán odasétált Matthiashoz. - Tégy meg nekem egy szívességet: soha többé ne beszélj velem ilyen hangon! Ezúttal megbocsátom, de legközelebb kiverem belőled ezt a stílust egy jobbegyenessel. Megértetted? Na jó. Ettől majdnem fel tudott volna izgulni.
- Mehetünk! - közölte aztán, majd jim másik hóna alá lépett, és átkarolta a derekát. - Istenem, de nehéz vagy... Amikora páros a beteggel az ajtó felé indult, és Matthias meglátta, hogy Mels egy másik férfihoz ér, legszívesebben belökte volna Jimet a vízbe egy nyakába akasztott horgonnyal. Azért követte őket, mert válaszokat akart... és persze Melst. A pokolba, nem tudott annál szexisebb dolgot elképzelni, mintamikor egy nő képes gondoskodni magáról. De a fenébe, két életveszélyes helyzet huszonnégy órán belül? Mindenképpen be kell számolnia arról, mi történt itt. *** Amikor az F-150-es megállt a Marriott Szálloda föld alatti garázsában egy parkolófiú mellett, egyik libériás alkalmazott sem számított arra a cirkuszi társulatra, amely előbukkant a kocsiból. Pedig ezt kapták. Meglepetés, gondolta Mels, mivel ő volt az első, aki kiszállt. Távolról úgy vélte, még talán szalonképesnek is tűnik szedett-vedett öltözete, közelről azonban döglötthal-szagot árasztott, és igazság szerint csak egy összehajtható esőkabátot viselt, a lábán pedig egy csúszásgátló, kemény talpú zoknit. Na persze, a hotel vezetése nem büntethette meg zilált külsejéért. Miközben majd' megfagyott... mert még mindig érezte a folyó hideg vizét és a csontjaiba hatoló félelmet. A furgonból utána Matthias szállt ki, mire a parkolófiú egy lépést hátrált. Okos húzás volt: a férfi hangulata egyenesen gyilkosnak tűnt, az arca olyan feszült volt, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhatott volna... Ami persze az ő problémája volt, nem Melsé. Ha Matthias meg akar beszélni valamit, azt megtehetik két értelmes felnőttként és kisebb hangerővel, mint a kiabálás... Behajolt a kocsiba, hogy segítsen kiszállni jimnek, de csak úgy lazán, mintha a fickó csupán fáradt lenne az időeltolódás miatt, vagy esetleg rosszul érezné magát. Heronnak sikerült valamennyire összeszednie magát. Annak ellenére, hogy még mindig reszketett - amit persze csak az vett észre, aki tudta, hol kell keresni a jeleket -, a saját lábán sétált az alsó előcsarnok szárnyas ajtajához, minden lépést meggondolt és szándékosan egyenletes tempóban tett meg. Adrian szorosan mögötte haladt, már nem hosszúakat lépett, inkább megtámogatta a barátját, segített neki valamennyire egyenesen tartani magát. Melst igazából nem lepte meg, hogy a motelnél látott férfinak köze van Heronhoz. De most aligha volt itt az ideje, hogy utánajárjon a dolognak. Nagyon különös. A szárnyas ajtón ki-be járkáló emberek még
csak oda sem pillantottak Jimre... és láthatóan nem azért, mert igyekeztek tapintatosak lenni. Hogy lehet, hogy nem vettek észre egy olyan ember, aki úgy tántorgott, mintha részeg lenne? Az ilyen látvány általában magára vonzotta a bámuló tekinteteket. Olyan volt, mintha Jim ott sem lenne. Különös, figyelmeztető érzés bizsergett Mels tarkójának idegvégződésein... Ebben a pillanatban Adrian hátranézett a válla fölött, a szeme úgy izzott, hogy az már egyáltalán nem volt emberi - mégsem hatott fenyegetőnek. - Jössz, Mels? Ezért inkább félresöpörte őrült gondolatait, felsétált a lépcsőn, és csatlakozott a három férfihoz a liftnél. - Igen, itt vagyok. Az oxigénhiány bizonyára megzavarta a fejét - vagy talán a mellékveséje működött fokozottan az elmúlt néhány napban. De ki róhatta volna fel neki? Másrészt viszont nem lett volna értelme leragadni az ilyen őrültségeknél. Jim Heron nem volt láthatatlan, és az emberek sem viselkedtek furcsán. Nem volt értelme az életet úgy szemlélni, mintha egy képregény lenne, ahol a szereplőknek varázserejük van. Elvégre riporter volt, ami azt jelentette, hogy a konkrét, kézzelfogható tényeket szerette. Felmentek a lifttel a földszintre, ahol át kellett sétálniuk a szőnyegen egy másik sor felvonóhoz. Szerencsére az ott várakozó emberek túlnyomó többsége az utazástól kimerült üzemmódban működött, így azt sem vették volna észre, ha valaki bohócnak öltözve, gitárt pengetve húzott volna el előttük egy gördeszkán. Igen. Ezért nem figyelt fel rájuk senki. Ha valaki az időeltolódás miatt szinte a halálán van a fáradtságtól, egyszerűen nem veszi észre a többi embert. - Mosdó! - zihálta Jim. - Két perc - felelte Adrian. A lift ajtaja gyorsan kinyílt, aztán elindultak felfelé, és mire felocsúdtak - vagy vészessé vált volna a helyzet -, már a hatodik emeleten voltak, és szinte futólépésben siettek, hogy a kitörés Matthias vécéje közelében történjen. Mihelyt beléptek a szobába, Jim és Adrian eltűnt a fürdőszobában. így Mels kettesben maradt... - Ne haragudj! Amikor Matthias megszólalt, Mels szemöldöke felszökött. A férfi összeráncolt homlokából ítélve nyilvánvalóan még mindig dühös volt, így Mels a bocsánatkérésre számított a legkevésbé. - Igazad van, nem kellett volna úgy neked ugranom. - Beletúrt a
hajába, és úgy hagyta, összeborzolva. - Egyre nehezebb megállnom, hogy ne úgy tekintsek rád, mint arra, aki hozzám tartozik... ami azt jelenti, hogy mikor megjelenek egy félreeső helyen, te pedig csuromvizes vagy, fázol és láthatóan megrázott valami, úgy érzem, cserbenhagytalak, mert nem voltam ott, hogy vigyázzak rád. Na jó, erre Mels már eltátotta a száját. - Erős nő vagy, és tudsz vigyázni magadra... ez viszont nem jelenti azt, hogy nem fogok ugyanúgy reagálni, mint minden férfi, ha a nője megsérül vagy veszélybe kerül. Lehet, hogy az ágyban nem tudok teljesíteni, de attól még férfi vagyok. - Nagyot káromkodott. - Nem mondom, hogy ez helyes, csak azt, hogy így van. Ekkor a nő szemébe nézett. Az ezt követő csendben Melsnek semmi más nem jutott az eszébe, mint az, hogy... én is szeretlek. Mert ebben a pillanatban a férfi ezt mondta el neki - ez sugárzott elszánt tekintetéből, nyugodtságából, komoly szavaiból és büszke állából. Istenem, annyira az apjára emlékeztette! Először lő, aztán kérdez, és mindig nevén nevezi a dolgokat. - Semmi baj - felelte rekedten. - Tudom, hogy az utóbbi időben minden eltér a megszokottól. Mindenki ideges. És ha már itt tartunk, döbbenten jött rá, hogy képes lenne kimondani is, hogy szereti - de persze megtartotta magának ezt a vallomást. Még... túl korai lett volna. Mikor is ismerkedtek meg? Két napja? Három? Matthias hirtelen járkálni kezdett a szobában, a botja furcsa szögben állt, ami azt jelezte, hogy fájdalmai vannak. Odament az ablakhoz, elhúzta a függönyt és kinézett. Nem a kilátást csodálja, gondolta Mels. Sokkal inkább valami ürügyre van szüksége, hogy megálljon a mondandójához. - Szeretném, ha megígérnél valamit - szólalt meg hirtelen. - Mit? - Miután elmegyek, szeretném, ha bekötnéd a biztonsági övedet. Mels egy pillanatra elhallgatott, mert arculcsapásként érte az emlékeztetés, hogy a férfi elmegy - Én... - Matthias hátranézett a válla fölött. - Komolyan beszélek, Mels. Megteszed ezt értem? A nő odament az ágyhoz és leült, miközben mindenféle gondolatok kergetőztek a fejében: nagyon szeretett volna lezuhanyozni... Istenem, remélte, hogy senki sem találja meg a ruháját, mielőtt alkalma adódna visszamenni és elhozni... Tényleg úgy sétált be ebbe a szállodába, mint egy prosti, fehérnemű nélkül, csupán egy esőkabátban? De mindez csak egy arra alkalmas stratégia volt, hogy elodázza a választ. Aztán úgy döntött, összeszedi magát, ezért azt felelte: - Tudod, miért nem szoktam bekötni? - Mert meg akarsz halni.
- Az apám be volt kötve, ezért halt meg abban a balesetben. Matthias lassan megfordult, mire Mels bólintott. - A biztonsági öv tartotta fogságban. Anélkül kirepült volna az ülésből, és odabent nem zúzta volna össze magát. Tudod, a kocsija nekiment egy kertészeti gépeket szállító trélernek, és az egyik gép fémszéle átszúrta a kocsija ajtaját. Amikor a mentősök kiérkeztek, még élt, mivel az összenyomódás lelassította a vérzést. A pokolba, még eszméletén is volt. Tudta... - Ekkor meg kellett köszörülnie a torkát. - Tudta, hogy meg fog halni abban az átkozott kocsiban. Abban a pillanatban, hogy kiszabadítják, megindul a vérzés, és elvérzik... Tudta, hogy így lesz. Magánál volt, ébren... bizonyára szörnyű fájdalmak közepette. Nem tudom... fogalmam sincs, hogy képes valaki megbirkózni egy ilyen pillanattal. De tudod, mit csinált? - Mondd el! - kérte Matthias halkan. Mels egy pillanatra eltűnődött azon a vitán, amely a baleset után az őrmester irodájában történt - amikor a főnök nem volt hajlandó elárulni neki a halál részleteit. De a francba is, hiszen Carmichael lánya volt, jogában állt tudni! - Először is biztos akart lenni benne, hogy a gyanúsítottat letartóztatták... És amikor megtudta, hogy a kollégái inkább vele foglalkoztak, méltatlankodni kezdett. - Kényszeredetten felnevetett. Aztán... megeskette őket, hogy az anyám soha nem fogja megtudni, hogyan halt meg. Szerette volna, ha azt hiszi, hogy egy pillanat alatt történt... És ő a mai napig ebben a hitben él. Én vagyok az egyetlen a családban, aki tisztában van vele... mennyit szenvedett. Végül megkérte a kollégáit, hogy gondoskodjanak anyáról... mert nagyon aggódott érte. Értem azonban nem. Miattam nem aggódott, azt mondta, azért, mert nagyon kemény nő vagyok... én vagyok az erős, független lánya... Mels hangja elcsuklott, könnyek égették a szemét. Aztán elhallgatott, és megtörölte az arcát. - Igazság szerint az volt életem legbüszkébb pillanata, amikor megtudtam, mit gondolt rólam. Egy rövid ideig csend volt. Aztán még mindig. És végül egy hosszú percig. Különös, gondolta Mels. Az őrmester irodájában lezajlott beszélgetés megváltoztatta az életét, mégis elzárta az agya egy hátsó részébe, és hibernálta mint a múlt olyan részét, amelyet nem kell bolygatni. Most pedig ebben a hotelszobában, miközben Matthias ilyen intenzíven hallgatta, Jim Heron pedig kihányta a belét a fal másik oldalán... a dolgok lassan kezdtek összeállni, a múlt és a jelen - mint két vasúti kocsi, amelyeket elég közel tolnak egymáshoz -, végül összekapcsolódtak. Mels megrázta magát, és a jelenre koncentrált.
- Szóval, amióta megtudtam a részleteket, nem vagyok képes... Megköszörülte a torkát. - Nem arról van szó, hogy meg akarok halni... Nevezd inkább rosszul értelmezett logikának, de nem vágyom a halálra. Isten a tanúja, tényleg nem akart meghalni. Amikor Matthias odament hozzá, és leült mellé, Mels felkészült egy hegyi beszédre arról, hogy ismered a statisztikát, nagyon kicsi annak az esélye, hogy ugyanolyan helyzetbe kerülj, blabla. Ehelyett a férfi csupán átölelte. Különös módon megsemmisítően hatott rá ez a kedvesség, a védelmezés, a néma megértés. Nekidőlt Matthias mellkasának, és azt mondta: - Ezt még sohasem meséltem el senkinek. Érezte, hogy a férfi megcsókolja a feje búbját, mire megborzongott, és az erejére hagyatkozott... Csodálatos volt. Nem is sejtette, milyen terhet cipel egyedül már évek óta. Furcsamód, ahogy így egymás mellett ültek, és a testük melege felerősödött, Mels úgy vélte, Matthias a bocsánatkéréssel vallott szerelmet... amit ő ezzel a történettel viszonzott. Milyen ékes bizonyítéka annak, hogy az igazán mély érzéseket többféle módon is ki lehet fejezni. - Le kell feküdnie. Amikor Adrian megszólalta fürdőszobaajtóból, Matthias közelebb húzta magához. - Lefeküdhet ide, az ágyra. - Kösz, haver. Mels felállt, és meglepetten tapasztalta, hogy Matthias is megy vele. Végül az ablak melletti füles fotelben és az előtte álló lábtámaszon helyezkedtek el, Mels a férfi ölébe feküdt. Mintha Matthias nem tudná elengedni. De hiszen ő is ugyanezt érezte.
40. fejezet Adrian odavitte Jimet az ágyhoz, és betakarta meggyötört alakját. Szegény ördög egész testében reszketett, a csontjai zörögtek a bőre alatt, ki akartak szabadulni... de legalább már nem hányt. Adrian felegyenesedett, és a szoba másik végébe pillantott. Matthias és Mels együtt ültek egy karosszékben, a nő a férfi vállára hajtotta a fejét. Teljesen egyértelmű volt, hogy Devina megpróbált bevetni valami varázslatot a riporternél, amit Jim gyomra már minden bizonnyal nem bírt bevenni. Felmerült a kérdés, hogy a démon milyen állapotban van most. Talán már nem csak Matthias sántít. Reménykedni azért szabad, még egy angyalnak is. - Srácok, kértek valami ennivalót? - kérdezte Adrian a gerlepártól. - Nincs szüksége orvosra? - kérdezett vissza Matthias. - Nem, csak időre. - Mi a baja? - Ételmérgezés. - Baromság. Adrian jelentőségteljes pillantást vetett Melsre, aztán nem szólalt meg többé. Nem azért, mert tiszteletlen akart lenni a riporterrel... és nem is azért, mert a nő a gyengébbik nemhez tartozott. Matthias egy volt közülük: ő is járt a pokolban, és ismerte Devinát, még ha nem is emlékezett rá tisztán. így akaratlanul részese lett ennek az egész játszmának. Mels azonban nem, és minél kevesebbet tudott ezekről a dolgokról, annál józanabbul fog majd gondolkodni, amikor mindez véget ér... feltéve, hogy túléli. Tényleg döbbenetes, amikor az ember rájön, hogy a valóságnak milyen nagy része képlékeny, és milyen sok rémálom tényleg igaz. Ám azután, hogy egyszer már szembesült az ilyesmivel, képtelen visszatérni azokhoz a boldog időköz, amikor csak azért kellett aggódnia, hogy elkészült-e a tisztítóban a ruhája, hogy miből fizeti be az ingatlanadót, hogy van-e elég tej a reggeli müzlijéhez... Ez a közhely valójában megmagyarázta az éjfél utáni összes rádióadás témáját. A jó hír az volt, hogy Matthias szerencsére megértette a célzást, és csak bólintott, majd ő is befogta a száját. Ahogy Adrian elnézte kettőjüket, szinte sajnálta, hogy nem maradnak együtt sokáig. Matthiasnak a legjobb esetben is csak kevés ideje maradt hátra, a legrosszabb változatban pedig ő is ott csücsült azon a csúszdán, amelyen lecsúszva végül majd mindannyian Devina átkozott falában
végzik. Mels pedig? Tekintve, mi mindenre volt képes a démon, a riporter szerencsésnek mondhatja magát, ha fenyőkoporsó lesz a végső nyughelye. Különös, gondolta Adrian. Amióta Eddie meghalt, nem érzett mást, csak fájdalmat és dühöt. Ezt a két embert elnézve azonban... 0, de mi a francot számít ez? Megvan neki a saját problémája amelybe Jim felépülése is beletartozott. - Jól vagyok - szólalt meg a másik angyal mintegy végszóra. - Pofa be és feküdj le! - Pocsék ápoló vagy. - De azért engedelmeskedett... valószínűleg mert a teste nem adott más választási lehetőséget az agyának. Mels felült. - Meg kellene néznie egy orvosnak. - Ha ettől jobban érzed magad, már volt ilyen állapotban korábban. Csak egy-két órára van szüksége - vagy kicsit többre, tette hozzá magában -, és minden rendben lesz. Hol van a szobaszerviz étlapja? - Pontosan mi történt vele? - kérdezte a nő. Adrian az íróasztal felé fordult. - Á, itt is van! Na, nézzük... - Végiglapozta a laminált füzetet, és a kínálatot tanulmányozta. - Klassz a választék. A hátszínes és a sült marhahúsos szendvics között vacil- lált, miközben a háttérben halk beszélgetést hallott: Matthias nyugtatta meg a barátnőjét, hogy miután Jim felébredt, majd megkapják a válaszokat. Talán igen, talán nem, gondolta Ad. Miután átadta neki is az étlapot, megrendelte telefonon az ételt. Letette a kagylót, aztán a párra nézett. - Tönkretesszük a randitokat, ugye? Erre mindketten zavartan húzogatni kezdték a lábukat a földön. Ami figyelemreméltó teljesítmény volt, mivel egyikük sem állt. - Én tényleg elmehetek - szólalt meg Jim, és felkönyökölt az ágyban. - Befejeznéd? - csattant fel Adrian, mert hirtelen úgy érezte, sarokba szorították. - Az istenért, inkább kimegyek a folyosóra, és ott várom meg a kaját. Igazság szerint már zúgott a feje, és a szobában lassan mindenki az idegeire ment: az a nő, Matthias, Jim a hányásával. Hirtelen legszívesebben ordítozott volna mindegyikükkel, magával, a nyomorult Eddie-vel, amiért meghalt, Devinával... Mindig Devinával. Odakint a folyosón becsukta az ajtót, és kívülről nekidőlt, majd behunyta a szemét. - Anya, megint itt van az az angyal! Ó, a rohadt életbe már! Elfelejtett láthatatlanná válni.
Felnyitotta a szemét, és a tágra nyílt tekintetű kislányra nézett. Ma este egy szalaggal fogta össze a haját hátul, ami passzolt a ruhájához. A mosolya olyan nyílt és őszinte volt, hogy Adrian egymillió évesnek érezte magát mellette. - Te egy angyal vagy! - A kislány csakis felkiáltásokban tudott beszélni... Mintha a magasságbeli különbség nagyobb hangerőt igényelt volna. - Megmutatod a szárnyadat? Az anyja sietős léptekkel közeledett a folyosón, és ugyanaz az elcsigázottság sugárzott belőle. Bármilyen teher nyomta is a vállát, láthatóan kimerítette... - Elnézést. Gyere... - Kérlek! Látni akarom a szárnyadat Adrian megrázta a fejét. - Nincsen szárnyam. Ne haragudj. - De igen... Minden angyalnak van szárnya. - Nem vagyok angyal. Az anya átkarolta a gyereke vállát, minden bizonnyal azért, hogy akár erőszakkal is, de elrángassa, ha magától nem lenne hajlandó továbbmenni. - Gyere, mennünk kell. A nő nem nézett Adrian szemébe, na persze, a kisgyerek kettőjük helyett is eleget bámulta. - Gyere már! Ekkor a kislány nyafogni kezdett, de hagyta, hogy az anyja elhúzza. - Látni akarom a szárnyát... Adrian a bakancsa elejét nézte, a tekintete az acélbetétes orra szegeződött, miközben hagyta, hogy a nő elvonszolja onnan drága kis csomagját a lifthez, majd lemenjen a földszintre. - Milyen szigorúan bánik a kicsivel, nem gondolod? Adrian elfojtott magában egy káromkodást, amikor felismerte az előkelő hanglejtést. Fantasztikus: látogatás az emeletről. Már csak ez hiányzott! - Helló, Nigel! Az arkangyal nem válaszolt, amíg Adrian fel nem pillantott. Most is elegáns volt, és mit ad isten: a piperkőc ezúttal egy nem túl bő vászonöltönyt viselt, hozzá illő mellénnyel, ami olyan hófehér volt, hogy Adrian legszívesebben feltette volna azt a napszemüveget, amelyik Matthias szemét takarta. A nyaksál piros volt, és vakító fehér csíkok díszítették. Ugyanúgy, ahogy a díszzsebkendőjét is. A nyomorult úgy nézett ki, mintha egy Orbit-reklámból lépett volna elő. - Gondoltam, lejövök, és megnézlek - jelentette ki Nigel szokásos gőgös stílusában, amitől a kedvesség inkább lenézésként hatott. Vagy
talán csak Adrian volt ilyen hangulatban. - Jimet nem? - De igen, őt is. - Remekül vagyunk, jól szórakozunk. És ti? - Amikor a Capo di tutti capi* fénylő tekintete vesztett a csillogásából, Adrian oldalra biccentette a fejét. - Árulj el nekem valamit! Ha annyira foglalkoztat a lenti csapatod: miért nem hozod vissza Eddie-t? - Az a Teremtő hatáskörébe tartozik. Nem az enyémbe. - Akkor beszélj vele! Tedd hasznossá magad! - A stílusod hagy némi kívánnivalót maga után. - Perelj be! - Miközben Nigel őt bámulta, Ad ismét az átkozott bakancsát figyelte. - Most nem alkalmas az idő, hogy túl sokat várj tőlem. - Ami nagyon sajnálatos, nemdebár? Mert pontosan most van rád a legnagyobb szükség. Adrian felkapta a kezét. - Nigel, haver, főnök, vagy mi a francnak nevezzelek, szállj már le rólam... - Nagyon helyesen mondtad annak a gyermeknek: nem vagy angyal... ezzel a hozzáállással nem. Adrian hátraejtette a fejét, amely az ajtónak koppant. - Menj a picsába! Mindenki elmehet a picsába! Hosszú csönd következett... Annyira, hogy Ad már arra gondolt, talán a nagyfőnök időközben újra a mennyországba teleportálta magát. Ekkor azonban Nigel halkan megszólalt: - Számítunk rád. - Azt hittem, Jim feladata, hogy jóságos megmentő legyen. - Ő beteg. És most... most van a fordulópont. Adrian felnézett az angolra. - Azt hittem, nem szabad befolyásolnod a dolgokat. - Tanácsot adhatok. - Mi a francot vársz tőlem? Nigel lassan megrázta a fejét, mintha Adrian akkora csalódást okozott volna neki, amivel beléfojtotta a szót. Aztán eltűnt. Ez - ha Ad szó szerint értelmezte a távozását - azt jelentette, hogy semmit sem vár el tőle. A folyosó túlsó végén kinyílt a személyzet által használl ajtó, és a szobaszervizes fickó lépett ki rajta egy rozsdámén tes acél zsúrkocsival. Gyorsan haladt, látszott, gyakorlata van benne. *
A maffiában a főnökök főnöke. /A szerk./
- Ez a 642-esbe lesz? - kérdezte Adrian, amikor az alkalmazott közelebb ért. - Igen. - Én vagyok az egyik lakó. - Benyúlt a farzsebébe, elővette a tárcáját, majd kihúzott belőle egy húszdollárost és átadta. - Hol írjam alá? - Ó, kösz! - A kölyök elővett egy fehér papírlapot. - Itt. Adrian odafirkantott valamit, majd bekopogott, hogy Matthias nyissa ki az ajtót. Amikor a férfi megtette, a pincér be akarta tolni a zsúrkocsit a szobába, Adrian azonban útját állta. - Kösz, innen már mi is boldogulunk. - Oké, de majd tegyék ki a folyosóra a kocsit, ha végeztek. Legyen szép estéjük! - Na, erre nem sok esély volt. Matthias megtartotta az ajtót, miközben Adrian betolta a tálalóasztalt a szobába. Istenem, milyen hangosan nyikorgott a kereke! Aztán az ajtó is mekkorát csapódott, amikor bezáródott. A riporter és Matthias halkan beszélgetni kezdtek, miközben elrendezték az ételeket az íróasztalon, és megkérdezték Jimtől, hogy tud-e enni. A beszélgetés is túl hangosnak tűnt. Adrian hátrálni kezdett, mert a fejében kavargó zúgástól úgy érezte, mintha az egekbe szökött volna a légnyomás a szobában. Tágította kicsit pólójának alacsony nyakát... mintha az bármin is segített volna... és nekiment valaminek. Ja, igen, megint az ajtónak. Tökéletes időzítés. Muszáj lenne kimenekülni innen. A szomorú igazság az volt, hogy a harag könnyebben feltámadt benne, mint a felelősségvállalás. A harchoz jobban értett, mint a logikához. Az a nyomorult Nigel pedig nem mondott semmit, ami ellen lázadhatott volna. De azzal, hogy haragszik, nem fogja visszahozni Eddie-t, és a játék kimenetelén sem fog változtatni, valamint azon a tényen sem, hogy mindannyiuknak - még annak az álnok Devinának is - ezen az úton kell járnia, ahol a játékszabályok meghatározták a környezetet, és fogva tartották őket. Legszívesebben ordított volna ettől az egész rohadt helyzettől... És annyira hiányzott neki Eddie, hogy már fájt. Amikor még itt volt mellette, mindig ő volt az, aki felügyelte és egyensúlyban tartotta... Ad rábízta a döntéseket, meg azt, hogy visszahúzza a szakadék széléről, ha úgy kívánta a helyzet. Csakhogy most már felnőtt ember volt... angyal... tökmindegy. Talán eljött az ideje, hogy felelősséget vállaljon a saját tetteiért. Ekkor felnézett, és megpillantotta a párost a szoba másik végében. Mels levette a tányérokról a burákat, Matthias pedig a háttérbe húzódva szinte felfalta a nőt a sze mével. A semmiből hirtelen Jim hangja jutott eszébe. A férfi a lélek, de a nő a
kulcs hozzá. Eddie nem vesztegette volna arra az idejét, hogy toporzé- koljon és dühöngjön, nem engedte volna, hogy olyan dolgok vonják el a figyelmét, mint egy pincérnő teste vagy egy lepusztult szervizfolyosó. Akkor is a feladatra koncentrált, ha a játék igazságtalannak tűnt. Adrian mély lélegzetet vett, és amikor kifújta, megvilágo sodott előtte az út. Eddie fejével gondolkozva már tudta, hogyan segíthet. Kicsit megváltoztatja a játék kimenetelét, de... mi mást csinálhatna? Nigel azt akarta, hogy tegyen valamit. Hát most tesz. Különben is, Eddie is ezt tette volna. *** Amikor Matthias hátradőlt a füles karosszékben ölében az ennivalóval, és a testsúlyát végre nem fáradt lábának kel lett tartania, Melst figyelte, ahogy az íróasztalnál ülve eszik. Megint sült krumplit. Meg hamburgert közepesen átsütve. Hozzá kólát. Az asztali lámpa halvány fénye kegyes volt hozzá. Nem mutatta meg a karikákat a szeme alatt, sem a halántékán gyógyulófélben lévő sebet. Ő azonban észrevette, és azt is, milyen feszült a válla. Két megmenekülés a halál torkából? Huszonnégy órán belül? Azt az építőmunkást, aki a mennyországból zuhant le, talán még el is tudta volna fogadni - de a csónakházas esetet? Szörnyű gyanúja támadt, miszerint valaki bántani akarja a nőt. Vagy még rosszabb. Mels mégis itt volt, olyan összeszedetten, mint bárki más. Matthias arra gondolt, mit mondott az apjáról, és bármibe lefogadta volna, hogy ha a fickó még élne, most az utcákat járná, és azt keresné, aki belelökte a lányát a hideg vízbe. így most alighanem Matthiasra várt ez a feladat... de felkészült rá, hogy elfogadja a kihívást. Mintha Mels megérezte volna, hogy őt nézi, felemelte a tekintetét, ránézett, és elmosolyodott. - Te nem eszel? Matthias nem ennivalóra volt éhes jelenleg. Egyáltalán nem. Ezek után a majdnem tragédiával végződő esetek után szeretett volna meztelenül hozzásimulni, mintha csak így tudna meggyőződni arról, hogy tényleg túlélte. Ami azt illeti, gondolatban már át is szelte a távolságot kettőjük között, magához húzta a testét, és levetkőztette, miközben szenvedélyesen csókolta. Nem tűnt rossz tervnek, csakhogy az ágy foglalt volt - és valahogy sejtette, hogy a hajszálon múlt fulladás nem igazi afrodiziákum egy nő számára.
- Matthias? A férfi bólintott, fogta a villáját, egy falat ételt tett a szájába, és úgy rágott, mint valami robot. Az ezt követő csendben mindenki csak várt: Adrian arra, hogy jim megerősödjön annyira, hogy felkelhessen, Jim arra, hogy jobban legyen, Matthias pedig arra, hogy kettesben maradhasson Melsszel, aztán majd négyszemközt beszélhessen Jimmel arról, mi is történt valójában. - Válthatnék veled egypár szót? - szólalt meg Adrian hirtelen. Matthias felnézett. A fickó az ágy mellett állt, magas, sötét alakja olyan komor volt, mint egy temető. Miként lehetséges, hogy nem vették be a különleges egységbe, tűnődött Matthias. - Hát persze. Oké. - Négyszemközt. Erre megtörölte a száját egy szalvétával, amelyet aztán a szék karfájára terített, és felállt. - Hol? Adrian körülnézett, aztán a fürdőszobaajtó felé bökött a fejével. - Mindjárt jövök - mondta Matthias Melsnek. A helyiség olyan kicsi volt, hogy a vécé, a mosdókagyló és a zuhanyzó is zsúfolttá tette. Amikor azonban Adrian is belépett, gyufaskatulya méretűre töpörödött. - Miről van szó? - kérdezte Matthias. - Légy szíves, vedd le a napszemüveget! - Attól félsz, hogy nem tudsz a szememből olvasni? - Amikor nem érkezett válasz, levette a napszemüveget, és a jó szemével nézett a férfira. - Nagyon fontos vagy ebben az egészben - közölte Adrian halk, kimért hangon. - Ezért mindent meg kell tennünk, hogy segítsünk neked. - Te és Jim? - Igen. - Pontosan ki vagy te? Mert nem emlékszem rád a régi szép időkből. Összehúzta a szemét. - És nem az emlékezetvesztéses szarság miatt. Egyáltalán nem ismerlek. - Ez igaz. De sosem fogsz elfelejteni. - Mi az ördögről besz... A másik férfi hirtelen kinyújtotta a kezét, és két tenyerébe fogta Matthias fejét. Erősen tartotta, miközben a tekintete mélyen az övébe meredt, és elkezdett változni... Olyan színű lett, amelyet Matthias még sohasem látott azelőtt. El akart húzódni, kihátrálni, szabadulni a szorításból, de nem ment vele semmire. Ott maradt, ahol volt, olyan mozdulatlanul, mintha valaki a földhöz csavarozta volna mind a két lábát...
A másik férfi eltorzult hangon, egy olyan nyelven kezdett beszélni, amit Matthias még sohasem hallott. A szavak hipnotikusak és ritmikusan ismétlődőek voltak, szinte dalszerűek... Csak hogy sokkal többnek bizonyultak, mint a kimondott hangok, mert a szótagok megszilárdultak a levegőben, és színes szálakként fonódtak a teste köré. A végtelen sok szál egymás után körbefogta, és egy összefüggő hálót alkotott körülötte. Matthias küzdött ellene, hadonászott, lökdösődött, erőt merített az emlékekből, amikor a pokolban volt... De nem jutott semmire... Miközben azok a vékony fényes szálak a szavakból létrejőve újra és újra körbefogták tetőtől talpig, egy összefüggő börtönt alkottak körülötte, amely egyre szorosabb és szorosabb lett... Aztán valahogy már nem a fürdőszobában voltak. Matthias kiabálni kezdett, de közben sejtette, hogy a hang nem terjedt semerre, és bármi történik is vele, az valahogy egy másik dimenzióban megy végbe... Ezután szívást érzett, valami hatalmas erőt, amely a belső szerveit kiszippantotta a bőréből, és a teste valahogy kifordult önmagából. Döbbenten érezte a fájdalmat, elkínzott szenvedés nyögése tört föl a torkából, és kiszökött az ajkán, miközben továbbra is küzdött a szoros gubó ellen. Ekkor minden mozogni kezdett. A remegés először csak egy alig észrevehető zúgásként indult, hamarosan azonban egész terjedelmében visszhangzott és megsokszorozódott, miközben Matthias a szavak fizikai markában reszketett és több milliószor ide-oda dőlt... Amíg biztos nem lett benne, hogy mindjárt darabjaira hullik. Ezután forgás kezdődött. Először lassan, aztán egyre nagyobb lendülettel, minden megindult, és a fényes ketrec gyorsan pörgött körülötte. Amikor elképesztő sebességet ért el, és a nyomás a maximumra fokozódott, a füle bedugult, alig kapott levegőt, és a teste fizikai ellenálló képességének határát súrolta. Szét fog szakadni, minden molekulája megfeszült... Ekkor az örvény elindult felfelé, az egész gubó emelkedni kezdett, a lábától kezdve felfelé, a bokájához, a vádlijához, a csípőjéhez... túl a vállán... majd végül a feje fölé ért, és kiszabadult a fogságából. A nyomában úgy érezte magát, mintha minden csontja eltűnt volna, és tehetetlenül a földre hanyatlott. De ezzel még nem ért véget a dolog. Ahogy a csempézett talajon feküdt az arca, onnan nézett fel, és alig hitt a szemének. A forgó, ragyogó ketrec a másik férfi fölött lebegett, aztán elkezdett lefelé ereszkedni, és közrefogta Adriant: először a fejét, majd a mellkasát, és végül az egész testét... amíg teljesen körbe nem zárta. A fénylő szálak között a másik férfi úgy küzdött, mintha valami megszállta volna, a teste rángatózott és görcsösen összerándult, az
arcán látható szenvedésből ítélve azt érezhette, amit az imént Matthias. Csatt! Egy éles hang után bármi volt is abban a valamiben, ugyanúgy eltűnt, ahogy jött: fonálról fonálra szépen letekeredett, és semmivé vált a levegőben, mint a füst. A gubó szálanként fogyott el... amíg végül Adrian is a földre rogyott. Matthias felemelte a fejét, és végignézett magán. Aztán .1 másik férfin. Különös módon mindketten ugyanabban a pózban feküdtek a földön: az egyik karjuk fent, a másik lent, az egyik lábuk kinyújtva, a másik felhúzva, Egymás tökéletes tükörképei voltak. Matthias felemelte a kezét, hogy megérintse a lakótársat... Pislogott egyet. Aztán még egyet. Majd hirtelen feltámaszkodott. A szeme elé tette a kezét, ide-oda mozgatta, változtatta a távolságot. Nagyot kiáltott, feltápászkodott, odamászott a mosdókagylóhoz, és felhúzta magát annyira, hogy belenézzen a tükörbe. Teljes képtelenség volt, amit látott. Ködös szeme, amelyet két évvel azelőtt ő maga tett tönkre, ugyanolyan kéken csillogott, mint a másik. Villámgyorsan felpattant, és közelebb hajolt a tükörhöz, hogy majdnem hozzáért az orra... mintha az elmondhatta volna az igazságot vagy ilyesmi... Valójában el is mondta, csakhogy Matthias sohasem gondolta volna, hogy ilyesmi lehetséges: miközben közelebbről is szemügyre vette magát, látta, hogy a halántékán nagyon halványak a sebhelyek. Annyira, hogy ha nem szándékosan azokat kereste volna, észre sem vette volna őket. Hátralépett, és végignézett magán. Ugyanolyan magas volt, ugyanolyan súlyú, a fájdalom azonban eltűnt a testéből, és vele együtt a zsibbadás, valamint az időnként bele-belehasító nyilallás is, amely olyan gyakran gyötörte, hogy már észre sem vette, csak most, hogy megszűnt. Felhúzta a nadrágszárát. A vádliján még mindig látszottak a hegek, de ahogy az arcán is, ezek is nagyon halványak voltak. A heves térdhajlítás pedig korábban olyan fájdalmat okozott volna, hogy alig kapott volna tőle levegőt, most viszont meg sem kottyant. Ránézett a földön fekvő férfira. - Mi a francot csináltál velem? Adrian felnyögött, miközben felült, aztán nagy nehezen felállt a földről. Amikor végül kiegyenesedett, mélyen összevont szemöldöke elrejtette fájdalmas fintorát. - Semmit. - Akkor mi a franc volt ez? A másik fickó elfordult. - Megyek, megnézem Jimet.
Matthias előrenyúlt, és elkapta a karját, miközben félelem hasított belé. - Mit csináltál velem? De már tudta. Még mielőtt Adrian hátranézett volna széles válla fölött, tudta. Meggyógyult. Valami csoda folytán Adriannek, a lakótársnak, vagy ki a franc volt, sikerült elérnie azt, amit két év orvosi kezelés, műtét, gyógyszer és rehabilitáció sem tudott. A teste ismét egész volt. Mert Adrian vette magára az összes sérülését. Matthias belenézett a férfi - most már ködös - szemébe, de nem foglalkozott a dolog metafizikai magyarázatával, nem csodálkozott, nem imádkozott, még csak meg sem köszönte. Mert semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy fogja ezt megmagyarázni Melsnek.
41. fejezet - Szia, anya, hogy vagy? Amikor a válasz megérkezett a vonal másik végéről, Mels egy újabb sült krumplit tett a szájába. - Még mindig dolgozom, igen. Csak azért hívlak, hogy megmondjam, jól vagyok. Istenem, ezek mögött az egyszerű szavak mögött sokkal több volt, mint csupán a tényleges jelentésük és az üzenetük. Mels behunyta a szemét, és kényszerítette a hangját, hogy nyugodt maradjon. - Ó, tudod, milyen a CCJ. Itt mindig történik valami... Milyen volt a bridzsparti? Most az egyszer nem érezte tehernek ezt a banális, hétköznapi beszélgetést, sőt, inkább örült neki. A hétköznapi jó volt. Biztonságos. Nagy távolságra a hideg víztől, a láthatatlan érintésektől és a halál szelétől. Élt, ahogy az édesanyja is. És ez... nagyon jó volt. Érdekes, milyen sokat számított az anyja válasza. Meg az is, amit ezután kérdezett - hogy Ruth, a szomszédjuk hogyan játszott, valamint hogy milyen nagyot nevettek azon az adun, amely nem sült el jól. Mels valóban odafigyelt, tényleg érdekelte a válasz, és ebből rájött, milyen gépiesen élte az életét az utóbbi időben. Az a hideg víz nyilván más szempontból is felébresztette. Kinyitotta a szemét, és Jim Heronra nézett, aki mozdulatlanul feküdt a takaró alatt. Vajon mi történt valójában abban a csónakházban? - Mels? Itt vagy? Erősebben szorította a telefont, habár nem fenyegette az a veszély, hogy elejti. - Igen, anya, itt vagyok. Vajon milyen lenne ez a mai este, ha másképpen alakultak volna a dolgok? Félelem kúszott a csontjaiba, a velejéig hatolt a jeges érzés, és hirtelen reszketni kezdett. A lába topogott a szék alatt, az ujjával pedig idegesen dobolt az asztalon, az ott heverő, majdnem üres tányérja mellett. A fürdőszoba felé pillantott, és arra gondolt, vajon mit csinál odabent Matthias. Egy ideig valami tompa hang hallatszott, mintha a zuhany csobogott volna, most azonban csend volt. - Mels? Nagyon szótlan vagy... Minden rendben? - Ma este majdnem meghaltam... A lelkierejét, amelyet azóta sikerült megőriznie, hogy kihúzta magát a
Hudson folyóból, minden bizonnyal a sokkhatásnak köszönhette, mivel most már a sírás fenyegette. De nem fog összeomlani, miközben az anyjával beszél telefonon. - Tényleg sajnálom... csak... örülök, hogy hallom a hangod. - Ez kedves tőled. Ezután beszélgettek még más egyéb kedves, hétköznapi dolgokról, aztán Mels hallotta, amint ismét azt mondja, hogy későn megy haza. - De csak itt vagyok, a Marriott Szállodában... Nálam van a telefonom, és mindig a közelemben tartom. - Tényleg örülök, hogy felhívtál. Felnézett a tükörbe, amely az íróasztal fölött lógott. Könny csörgött végig az arcán. - Szeretlek, anya. Egy pillanatig csend volt, aztán amikor ugyanezt a szót meglepett hangsúllyal hallotta vissza, felgyorsult a teste vízszabályozása. Egy nap alatt másodjára. Mikor történt ilyesmi legutóbb? Miután az anyja letette, csoda, hogy Mels képes volt megtalálni a piros gombot a telefonon. Felvette az öléből a szalvétát, a két tenyerébe terítette, aztán a finom anyagra hajtotta a fejét. Egész testében rázta a zokogás, a válla annyira remegett, hogy még a szék is megnyikordult alatta. Semmi sem tudta megállítani az áradatot, sem gondolat, sem kép. Ezt az érzelmi kitörést nemcsak a folyó vagy Matthias váltotta ki. Jóval túlmutatott a jelenen, visszanyúlt egészen az apja haláláig. Sírt, mert hiányzott neki az édesapja, és azért, mert a férfi fiatalon halt meg. Sírt az anyjáért és saját magáért. Sírt, mert majdnem meghalt aznap... és mert Matthias távozása olyan volt, mintha tudná, hogy élete szerelme hamarosan meghal... Amikor egy kéz súlyát érezte a vállán, felemelte a fejét. A tükörben Jim Heront látta maga mögött állni... - Te ragyogsz! - lehelte Mels a homlokát ráncolva. - Te... - Szárny! A férfinak szárnya volt a válla fölött, gyönyörű, áttetsző szárnya, amely a levegőbe emelkedett, és ettől a férfi tisztára úgy nézett ki, mint egy... Mels hirtelen hátrafordult, hogy a szemébe nézzen, de senki sem állt mögötte. Jim most is az ágyban feküdt, a takaró alatt mozdulatlanul és némán, mint egy szobor. Mels visszafordult, és már csak saját magát látta a tükörben. Ebben a pillanatban kinyílt a fürdőszobaajtó. Matthias lassan kilépett, egyik kezével az ajtófélfába kapaszkodott, hogy megtartsa magát. Mels abban a pillanatban, hogy meglátta, tudta, valami megváltozott. - Matthias? A férfi óvatos, lassú léptekkel közeledett hozzá, mintha egy hajón lett
volna korábban, és a lába még mindig azt hitte volna, hogy a nyílt vízen himbálóznak. Azután kinyílt, majd becsukódott a bejárati ajtó, és Jim társa elhagyta a szobát. - Matthias? Amikor a férfi odaért hozzá, letérdelt mellette. Fölemelte a fejét, és ránézett. Melsnek elakadt a lélegzete... *** Az ágyon fekve Jim ezt a pillanatot választotta, hogy végre összeszedje magát. Leginkább a düh, és nem az idő tisztította ki a fejét, az adott erőt neki, hogy megmozduljon. A teste még mindig rendkívül szennyezett volt, de megelégelte, hogy csak heverészik. Szerette volna megint jól érezni magát. Ledobta magáról a takarót, és felnyögött, amikor felült. Nem örült neki, hogy meztelen. És, ó, istenem, a gyomra sem volt rendben. - Kölcsönkérhetem néhány ruhádat? - kérdezte, mert tudta, hogy Matthias és Mels ott vannak az íróasztal mellett. Valaki megköszörülte a torkát. Matthias. - Ööö, igen... ott találsz egy táskát a lábadnál. Jim előrehajolt, és felvette a csomagot, amelyben az előcsarnokbeli ajándékboltból származó holmikat talált. Amikor kinyitotta, megparancsolta a gyomrának, hogy tartsa magában a remek ötleteit. Talált egy fekete melegítőnadrágot meg néhány pólót, rajtuk a város lógójával. - Biztos vagy benne, hogy elég jól vagy ahhoz, hogy felkelj? kérdezte Matthias. - Igen... Hol van Ad? - Az előbb ment el. Jim kiküldte az éterbe az ösztöneit... és érzékelte, hogy a szárnysegédje a folyosón áll a szoba ajtaja mellett. Helyes. Az ágyon ülve nem volt feltűnő, hogy anyaszült meztelen, ezért nem villantotta meg a fenekét a hölgy előtt. A póló kicsit szűk volt rá, a melegítőnadrág pedig túl rövid, de mit érdekelte a megjelenése? Amikor felállt, kicsit megszédült, ezért megkapaszkodott. - Biztos nem kellene még lefeküdnöd egy időre? - kérdezte Matthias. - Biztos. - A cigid, a telefonod és a tárcád a tévé mellett van. - Megmented az életem. - Mert jó ég, abban a pillanatban, hogy meglátta a piros dobozt és a fekete öngyújtót, ismét kapott levegőt. Magához vette a létfontosságú tárgyakat, és a melegítőnadrág zsebébe
dugta, majd az ajtó felé indult. Nem nézett vissza. Nem tudott. Jelenleg túlságosan dühös volt a társalgáshoz. - Hívj fel, ha szükséged lenne rám... Adrian tudja a számom dörmögte, amikor kilépett. Odakint körülnézett a folyosón. - Adrian! mordult fel. A másik angyal láthatóvá tette magát. Nem messze tőle egy virágcsokorral díszített telefonasztalnak dőlt hatalmas testével, a szemét lesütötte, a szemöldökét összevonta, mintha fájna a feje. - Találkozóm van valakivel - mondta Jim. - Majd jövök. Adrian biccentett egyet, majd búcsút intett. - Csak nyugodtan. - Oké. Jim nem húzta az időt azzal, hogy a saját lábán menjen ki a szállodából... Még jó, mert a bakancsát és a zokniját Matthias szobájában hagyta. Az Angyal Légitársaság oda repítette, ahová menni akart. Vissza a csónakházhoz. Azóta leszállt az éjszaka, ám az épület külső világítása olyan fényes volt, hogy még bent is lehetett látni valamit. Mindenfelé különböző alakú árnyékok reszkettek, az eresz alatti fészkekből a madarak apró, gyanakvó szemmel figyelték. Odasétált ahhoz az üres hajóálláshoz, ahol Mels „beleesett" a vízbe, és Jim kész lett volna megölni az ellenséget. Ennyit arról, hogy az a szuka új életet kezdett. Lehet, hogy megbüntette a Teremtő azzal, hogy visszahozta Matthiast, de az átkozott nyilvánvalóan nem tanult belőle. Nem meglepő. Behunyta a szemét, és hívást küldött a démon felé, azt követelve, hogy azonnal jöjjön ide. Miközben várt, a teste visszanyerte minden erejét, mintha a harag akkumulátor lett volna, a démon közelgő érkezése pedig a töltőkábel. Természetesen Devina egyáltalán nem kapkodta el, hogy megjelenjen. Jim fel-alá járkált mezítláb a hideg padlódeszkán, a keze ökölbe szorult, és semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, mit mondott Matthias Sissyről, aki a lelkek kútjában volt... és arra, hogy az a két halott nő mennyire hasonlított az ő Sissyjéhez... Nem mintha az övé lett volna. Istenem, szinte látta maga előtt, ahogy az édesanyja megnézi az újságot, és a CCJ címlapján megpillantja a vezércikket. Mintha nem lenne már az is elég rossz, hogy a lehető legborzalmasabb módon veszítette el a lányát, most pedig még egy másolós gyilkosról is olvasnia kell! - Hívtál - szólalt meg a démon visszataszító, éles hangon. Jim megpördült, és legelőször azt vette észre, milyen ruhát visel Devina. Elképesztően csinos, de hamis testét egy olyan kék ruhába
öltöztette, amelyet Jim már látott rajta azelőtt. Nos, ez valóban jelentős pillanat volt. Azon az estén viselte ezt a ruhát, amikor a város másik végén találkoztak abban a klubban. Jim emlékezett rá, ahogy a nő akkor a felülről érkező fény alá állt, és hegy ez a lélegzetelállító szépség milyen gonosz belsőt takart. Naptár szerint a két különböző életút találkozása alig néhány héttel korábban történt meg, a tapasztalatot alapul véve azonban a sok-sok emberöltővel azelőtti múltban. Jim farka megmerevedett a gyűlölettől, ám reakciójának semmi köze sem volt ahhoz, amit vonzónak talált, sokkal inkább ahhoz, amit nem. Szerette volna széttépni a démont, hallani, ahogy sikoltozik. Meg akarta mutatni neki, milyen az, ha valaki erőtlen és kiszolgáltatott egy olyan lény hatalmában, aki egyáltalán nem törődik vele. Azt akarta, hogy könyörögjön... Devina, mintha megérezte volna, merre kalandoznak a gondolatai, úgy mosolyodott el, mintha születésnapi ajándékot kapott volna. - Valami konkrét dolgot szeretnél, Jim?
42. fejezet Mels hallotta, hogy az ajtó becsukódik Jim Heron után, de nem figyelt sem rá, sem a távozására. A tekintete kizárólag Matthias arcára szegeződött. Valami... csoda folytán a férfi átalakult... teljesen megváltozott: a bőre most először lett meleg színezetű, amióta csak megismerte, nem pedig szürke a fájdalomtól. A sebhelyek is elhalványodtak rajta, a szeme pedig... A szeme. Az, amelyik mindig ködös volt, ezúttal kitisztult, mintha csak egy rossz kontaktlencse okozta volna a problémát, amelyet most kivett. Csakhogy egyáltalán nem a kontaktlencse hibájáról volt szó. - Mi... - Ennél tovább nem jutott, mert a hangja elnémult a zavarodottságtól. - Nem tudom. - Matthias megrázta a fejét. - Fogalmam... sincs... Mels felemelte a kezét, és megérintette a már alig látszó hegeket. - Meggyógyultál. - Hogy történhetett ez... A lány tekintete hirtelen feljebb siklott, és belenézett a tükörbe. Eszébe jutott, hogy Jim Heront látta maga mögött állni. Aztán gondolatban visszacsengtek a fülében Matthias szavai... Hiszek a pokolban... mert már voltam ott... Ó, istenem... szó szerint. - Sokkal több van a dolgok mögött, mint hinnénk, ugye? - kérdezte magasabb hangon. - És Heronnak is köze van hozzá. Matthias csak csókot lehelt Mels kezére. Ennél többet nem adott válaszul. Az ezt követő csendben a lánynak eszébe jutott, mit mondott az apja évekkel korábban. Akkoriban tipikus kamasz volt, semmivel és senkivel nem értett egyet, és miközben hazafelé tartottak a templomból, kijelentette, hogy ha egyszer nem hisz Istenben, a mennyországban vagy a pokolban, akkor miért kell tönkretennie minden vasárnap délelőttiét. Az apja ekkor belenézett a visszapillantó tükörbe, és azt felelte: - Az, hogy nem hiszel benne, még nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Miközben Mels annak a férfinak az arcát nézte, akit szeretett, képtelen volt felfogni ezt a változást... pedig a saját kezével meg tudta volna érinteni hibátlan bőrét. Ahogy egyre többet gondolkozott, rájött, hogy nagyon kevés az, amit ebben az egészben ért: azt, ahogy minden elkezdődött azon a síron... azt a két embert, akik Matthiasszal együtt voltak... ami a víz alatt történt... és most ezt.
Ahogy azonban az apja mondta, ez még nem jelentette azt, hogy nem is létezett. - Szeretnélek megcsókolni. - Matthias a száját nézte. - Csak ennyit tudok. Mels ezt nagyon is értette. Ebben a kavargó zűrzavarban és a traumát követő időszakban csak annyit értett, csak any- nyi tűnt kézzelfoghatónak, hogy szeretett volna a férfival lenni bármilyen módon, ahogyan csak lehetséges volt. Matthias lejjebb hajtotta a fejét, és amikor már csak cen timéterekre volt tőle, azt suttogta: - Azt hiszem, üres az ágy. - Közelebb hajolt, és az ajkával megsimogatta. Aztán felállt, és arra készült, hogy a karjába vegye Melst: az egyik karját a térde alá csúsztatta, a másikkal pedig megfogta a hóna alatt. - Jaj, ne, várj, túl... Mels már nem tudta kimondani, hogy nehéz vagyok, meri a férfi felemelte a székről, és erősen tartva odavitte az ágy hoz. Nem sántított. - Mi történt a fürdőszobában? - kérdezte Mels ismét. Matthias válasz helyett csak lefektette a takaróra, aztán feltérdelt az ágyra, és a térde közé vette a lábát, úgy tornyo sült fölé. - Nem tudom... ez az igazság. Bementem, és... Adrian... Nézd, most ne beszéljünk erről. Csináljunk inkább... valami mást. Ha szavakba foglaljuk, attól nem fogjuk jobban megér teni. Mels sejtette, hogy igaza van. Semminek nem volt értei me, kivéve annak a vágynak, hogy együtt legyen vele... amely még inkább igaznak tűnt, amikor a férfi egy ujjal végigsinn tott a nyakán addig a pontig, ahol a dekoltázsa kezdődött. - Honnan vetted ezt a ruhát? - Ez egy esőkabát. Összehajtható... mindig a táskámban tartom. - Vagyis nincsen cipzárja? - Nincs. - Matthias egy pillanatra elmosolyodott, aztán elkomolyodott, mintha eszébe jutott volna, miért is volt szűkség erre az öltözékre. - Ne gondolj a csónakházra! - szólt rá Mels. - Most ne! Elvégre mindkettőjüknek jogában állt megszabni a má síknak, mit ne csináljon. - Hogy felejthetném el? - kérdezte Matthias sötéten. Aztán mégis lehajolt és megcsókolta. A teste fölött egyensúlyozta magát, miközben az esőkabát kötőjéhez nyúlt, amely összezárva tartotta a két felét... - Meztelen vagy ez alatt? - lehelte. - Teljesen. Matthias kissé elhúzódott. - Nem tudom eldönteni, hogy vajon ez a legizgatóbb dolog-e, amit valaha hallottam...
- Vagy? - Vagy hogy legszívesebben megölnék-e minden férfit, aki így látott. - De nem látszott ki semmim. - Nem ez a lényeg. Mels elmosolyodott, amikor meghallotta a birtokló hangnemet... Különösen, amikor a férfi nagy tenyere széthúzta a kabát két oldalát, és végigsimított a bőrén. Ezután a szája következett, az ajka puhán, a foga élesen karcolta végig, elidőzött mindkét mellén, amíg a bimbó meg nem keményedet!, és fölfelé nem meredt. Mels megállította, mielőtt túl messzire ment volna. - Nagyon szeretnék lezuhanyozni... Csatlakozol hozzám? Matthias félig leeresztett szemhéja alatt a szeme csak úgy izzott. - Szerintem így is jó vagy. - Gyere velem! Amikor Mels felült, oldalra gurult. - Mi lenne, ha csak néznélek? - Ha ezt akarod. A morgás, amely feltört a férfi torkából, a leglelkesebb helyeslés volt, amit Mels valaha hallott... És távol állt tőle, hogy a műsor azonnali elkezdéséért tette volna, de amikor felállt az ágyról meztelenül, szándékosan nagyot nyújtózott, kezét a feje fölé emelte, a hátát ívben megfeszítette, a melle feszesen állt. Aztán megmarkolta mindkettőt, és a hüvelykujjával megsimogatta a két bimbót. - Ó, édes istenem! - nyögte Matthias. Mels nagyon lassan megkerülte az ágy lábát, hagyta, hogy a férfi rajta legeltesse a szemét. A kezét lecsúsztatta a csípőjére, aztán a fenekére. Volt valami felszabadító érzés abban, hogy kettesben voltak, abban, ahogy az íróasztali lámpa megvilágította oldalról, és ahogy Matthias izzó tekintete követte minden mozdulatát. - jössz? - kérdezte. - Igen... - Matthias felült az ágyon, aztán a homlokát rán colva zavartan lenézett az ágyékára - ....igen. - Neked nem muszáj levetkőznöd - javasolta Mels szeli den, mert nem akarta, hogy a másik zavarba jöjjön. - Bőven van hely a fürdőszobában. Matthias megrázta a fejét, mintha ki akarná tisztítani. - Igen. - Zavartan fölnevetett. - Nagyon úgy néz ki, hogy jelenleg eddig terjed a szókincsem. Mels ismét hátat fordított neki, és hallotta, ahogy lekász.i lódik az ágyról, majd megérezte meleg tenyerét a derekán, ahogy magához húzza, és megcsókolja a vállát. A kezét elő recsúsztatta, és a tenyerébe fogta a mellét. Megemelte, simogatta.
- Mels... istenem, milyen csodálatos vagy! - Az orrával a tarkóját simogatta. Aztán a füle mögé siklott. - Egyszerűen - Nem akarod megnézni, milyen ügyesen bánok a szappannal? - Ó, basszus! - Ezt igennek veszem. A fürdőszobában behajolt a zuhanyfülkébe, és megnyitotta a vizet, miközben Matthias lehajtotta a vécétetőt, és aztán úgy dörzsölte meg az állát, mintha éhes lenne, és várná a vacsoráját. - Azt természetesen nem húzod el - jelentette ki Matthias - A függönyt? - Igen. - Mert ha igen? - Akkor letépem arról a rúdról. Mels félresöpörte az útból a zuhanyfüggönyt. - Nos, nem engedhetem, hogy tönkretedd a berendezést. Azután a meleg vízsugár alá lépett, és ismét homorított, a teste elejét tolta a víz alá. Aztán megfordult, hátrahajtotta a fejét, és bevizezte a haját. A zuhany úgy simogatta, mintha valakinek a keze lett volna. Matthiasé. A szappant a hotel készítette oda, de már egy kicsit lekopott, mivel a férfi is használta előtte. Amikor Mels megvizezte, gyömbérillatot érzett, a párás levegővel az orrába hatolt az illat. Milyen csúszós! Beszappanozta a nyakát, a mellét, aztán lejjebb siklott a hasára, a csípőjére... mindent bekent, és kis idő múlva szappanhab borította az egész testét, és csábító vonalat húzva csörgött lefelé... egyik-másik a combja közé. Matthias megkövültén, éhes tekintettel bámulta, mintha túl sok lenne számára a látvány... Mels egy pillanatra kiesett a ritmusból, mert ismét eszébe jutott a férfi titokzatos gyógyulása... ám Matthias ekkor megszólalt: - Ne segítsek megmosni a hátad? A rekedt hang hallatán visszazökkent a hangulatba. - Türelem. - Elfogyott. - Akkor keress még! - A férfi félhangosan káromkodott, Mels pedig rámosolygott, és lehajolt a lábához. Telt melle víztől csillogva rezgett. Jót tesz a léleknek. - Te is. És az ég szerelmére... abba ne hagyd! Soha! Mels örömmel engedelmeskedett, lassan, kimért mozdulatokkal mosta meg a bokáját, a vádliját, miközben a melle ide-oda himbálódzott, hozzá-hozzáért a combjához...
- Innen hadd vegyem át én! - kérte Matthias, és előrehajolt, majd megfogta a szappant. - Ó, édes istenem... meg kell hogy érintselek. Mels nem akarta megtiltani neki. Semmit sem akart meg tiltani. Matthias benedvesítette a kezét a nő csípőjéről lecsorgó vízben, aztán máris a bőrén siklott a keze, a selymes szappanhab felerősítette az érzést, miközben felfelé végigsimított hátul a lábán, és nagyon közel merészkedett a lába közéhez... Ám ekkor a belső combjához vitte az ujjait, simogatta, cirógatta, felforrósította a testét, amelynek semmi köze sem volt a víz hőmérsékletéhez vagy a párás levegőhöz. Mels behunyta a szemét. Hirtelen úgy érezte, mintha a testében is lenne, ugyanakkor ki is szabadult volna belőle, mintha a csempézett földön állna, de a levegőben is szárnyalna. Két véglet között inga dozott: hogy örökké tartson-e ez a csodálatos kínzás... vagy minél hamarabb kapja meg a beteljesülést, amelyre kétség beesetten vágyott, és amitől már nem volt messze. - Add ide a másik lábad! Kinyitotta a szemét, megtámaszkodott a férfi vállán, hogy megőrizze az egyensúlyát, majd felemelte a másik lábát. Közben semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy Matthias feje a combja közé kerüljön. - Nedves leszel - jegyezte meg rekedten. Matthias felemelte izzó tekintetét. - Remélem, ez mindkettőnkre igaz. - Amikor Mels bólintott, torokhangon felnevetett. - Mondd ki a kedvemért! - Mit? - Hogy milyen nedves vagy itt... - Azzal a puncijához nyúlt, hosszú ujja a nedves forróságba siklott, és csak annyira dörzsölte meg, hogy Mels felkiáltson... aztán máris elhúzta. - Mondd ki! Ekkor kinyitotta a száját, és az ajka közé csúsztatta az ujját, amellyel az előbb megérintette. Az arca behorpadt, amikor megszívta, és hozzá elismerően morgott. - Mondd ki! - parancsolta. Mels csak nyöszörögni tudott valami olyasmit, hogy „nagyon nedves vagyok..." Matthias igazi rosszfiú módjára mosolyodott el, mint aki tele van mindenféle piszkos gondolattal. - Megmosod a hajad a kedvemért? - miközben beszélt, a mellét nézte, mintha máris elképzelné, hogy fog le-fel ugrándozni, miközben a nő a feje fölött tartja a karját. Hát jó. Legyen. Aztán remélhetőleg visszatérnek más dolgokhoz is... Egy pillanat műve volt, hogy Mels megfogja a kis flakont, és mézszínű, aranysárga, sűrű sampont öntsön a tenyerébe.
Matthias továbbra sem vette le a szemét a melléről, amikor a feje fölé emelte a karját. És valóban, elkezdődött a le-fel ugrándozás, amely annyira rabul ejtette. Mels abból tudta, milyen hatással van rá, ahogy a lábát simogatta a bokájától fel a combjáig, és minden egyes simításnál egyre feljebb ért. Amíg végre oda jutott, ahová a legjobban szerette volna. Amikor csúszós ujja ismét megérintette, Mels összerándult a gyönyörtől... éppen időben az öblítéshez. Miközben a víz kimosta a hajából a sampont, Matthias izgatta, simogatta és dörzsölgette, amellyel a csúcs közelébe juttatta. - Szeretném látni, ahogy elélvezel - parancsolt rá. Nagyon szívesen. A férfi hangja azzal együtt, ahogy a testébe merítette az ujját, bőven elég volt ahhoz, hogy hatalmas orgazmust idézzen elő. Mels megtámaszkodott a vizes csempézett falon, amikor a gyönyör kirobbant benne, és végighullámzott az egész testén. Valami elhagyta a száját... a férfi nevét mondta, igen. A nevét... kétszer. Miután magához tért, Matthias elzárta a vizet, és egy törülközőt csavart köré. - Most már elég tiszta vagy? - kérdezte, és kiemelte a zuhanyzóból. Mels szinte biztos volt benne, hogy igennel válaszolt... legalábbis ez a szó jelent meg a gondolataiban. De isten tudja, végül is mit mondott... Matthias szenvedélyesen megcsókolta, harcot vívott a nyelvével, miközben szárazra törölte a puha frottíranyaggal. Aztán bevitte az ágyra. Amikor hanyatt fektette, Mels azt hitte, ismét meg fogja csókolni, ezért behunyta a szemét, és felemelte az állát. Meg is csókolta. Csak nem a száján. Egyenesen a lába között ért hozzá, szélesre tárta a combját, és a csiklójára tapadva szívta és nyalogatta. A nedves izgatás ismét felrepítette az orgazmus közelébe, és amikor bekövetkezett, csak részben elégítette ki. Mert az a másik része továbbra is vágyakozott. *** A folyónál, a csónakházban Devina érezte a vele szemben álló angyalból felé sugárzó hőt - és jóságos isten... mindenre, ami szent, az a forróság nem csak harag volt! Jim kívánta őt. És ami még ennél is jobb, gyűlölte magát érte, teljes szívből megvetette magát azért a vágyért, amely sátrat állított borzalmas melegítőnadrágja elejére.
Ez a kombináció jobb volt, mint az abszint és az osztriga együttvéve, olyan afrodiziákum, amelynek hatására a demon majdnem elfelejtette, hogy az angyal átverte az előző körben. De azért még mindig emlékezett rá. Szinte hallotta, ahogy kimondja azt a szót: Hazudtam. És mit ad isten, a harag nála is átcsapott szerelembe, ez a két véglet felerősítette egymást. Jim hangja nem volt más, csak morgás, halk és fenyegető, és abból is csak úgy sütött a testében tomboló erő. - Azt akarom, hogy hagyd abba a kavarást, Devina. - Egész pontosan mire gondolsz, Jim? - Szándékosan dorombolva válaszolt, mert megtehette... és mert ez feldühítette a másikat. Az angyal számára újabb csapást jelentett, hogy felizgult. Istenem, ki tudta előre, hogy éppen ma este fognak így összetalálkozni? Jobban odafigyelt volna, hogy miként csinálja meg a frizuráját. - Azt akarom, hogy hagyd békén a riportert. - Melyik riportert? Brian Williamst? Diane Sawyert? Vagy nem a tévésre, hanem valamelyik újságnál dolgozóra gondolsz talán? Jim villámgyorsan kinyúlt előre, és megragadta a haját, majd olyan nagyot rántott rajta, hogy Devina majdnem ott helyben elélvezett. Ezután közelebb hajolt, mintha meg akarná harapni. - Furcsa, azt hittem, a módszereid nem működnek. - Az első győzelem Matthiasszal még mindig az enyém. - Devina köpött egyet, majd oldalra rántotta a fejét. - De nincs lélek, akit megtarthatnál, nem igaz? - Nem nagy ár azért, hogy megnyerjem a háborút. - Szerinted a felé tartunk? - Jim közelebb hajolt, és még hátrébb hajlította. - Mert én nem így látom. Mindketten megfeszültek, az arcuk közel volt egymáshoz, a testük egyfelé hajlott. Körülöttük teljes csend honolt - és nem csak azért, mert már sötét volt odakint. Jim varázslatot vont a hely köré... A harag és a minden figyelmét lekötő gyűlölet ellenére is gondoskodott róla, hogy ne zavarhassák meg őket az idegesítő emberek. Ami már-már romantikus volt. Devina ekkor kiszakította magát a szorításból, Jimnek pedig a kezében maradt egy köteg barna haj. Na jó, ez fájt. Jó móka volt. - Akarsz engem - jelentette ki Devina, majd megsimította a kopasz helyet a fején, hogy újabb tökéletes fürtöt növesszen a helyére. - Holtan látni. Igen. - Először is, halhatatlan vagyok. Másodszor pedig, hadd tanítsak meg neked valamit, Jim...
- Nincs szükségem tőled semmire. A démon elmosolyodott, és feltűnően a férfi ágyékára nézett, ahol tekintélyes kidudorodás látszott az emberi történelem legpocsékabb melegítőnadrágján. - Én nem lennék ebben olyan biztos. A helyedben nagyon figyelnék... új játékos vagy a városban. Én és a Teremtő? A mi történetünk sokkal messzebbre nyúlik vissza, mint ahogy azt elképzelnéd. Ő alkotott meg engem, Jim. Legalább olyan kedves vagyok a számára, mint a főnököd, Nigel. Én vagyok az egyensúly... nélkülem nem lenne mennyország, nem lenne jóság vagy békés, szívecskés-virágos szarság, mert ha a szabad akaratról van szó, kell lennie egy ellen pólusnak is, hogy értékelni lehessen egy ajándékot. Engem Ő talált ki. Az angyal karba tette a kezét a mellkasán. - Akkor miért alapszik a játék az elpusztításodon? - Én inkább úgy fogalmaznék, hogy Nigel elpusztításán. - Devina tetőtől talpig végigmérte, végignézett hatalmas, izmos testén, amelyet olyan sok módon kaparintott már meg, önként... és kényszerrel. - Tudod, én is téged választottalak... nemcsak a „főnököd''. Kezdetben egyetértettem Nigellel, hogy neked kell a színtéren lenned. Benned közel egyforma súllyal volt meg a jó és a rossz. - Devina odasétált hozzá. - Szóval, ha nem tetszik az, ahogy bizonyos mellékszereplőkkel bánok, mint például azzal a riporterrel, az a te kibaszott hibád. - Az enyém? A nő megbökte az ujjával a mellkasát. - Félig jónak és félig rossznak kellene lenned... Csakhogy azt kell mondjam, csalódást okoztál nekem, mivel alulképviseled az én oldalamat. Ezért nem hagysz más választást, mint hogy pontosan úgy cselekedjem, ahogy intéznem kell a dolgaimat... Amikor Jim ismét kinyúlt, Devina megmarkolta a csuklóját. - Ha még egyszer hozzáérsz a hajamhoz, szétbaszlak... nem pedig „meg”. - Nem akarlak... rosszul vagyok tőled. Devina hirtelen megmarkolta a farkát és megszorította. - Tényleg? Ezúttal Jim tolta el magától, és hátralépett. A hangja egyszeriben higgadttá vált, ami persze hazugság volt. - Nem hatsz meg a szőkékkel, Devina. Csak vesztegeted az idődet. - Valóban? Vagy csak ezt akarod elhitetni velem? - Közelebb lépett, és ismét olyan szorosan álltak egymással szemben, hogy majdnem összeért a testük. - Szerintem az utóbbiról van szó. - Nincs rám semmilyen hatással, démon. - Jim közelebb tolta hozzá a száját. - És ha tovább feszíted a húrt, azzal csak a saját sírodat ásod... Vagy azt hiszed, a Teremtő nem tud rosszabbat tenni, mint azt, hogy
egy lélekért újra meg kell harcolnod? Mert szerintem nagyon is tud. - Jim még közelebb hajolt, az ajkuk már majdnem összeért. - Szerintem sokkal rosszabbra is képes. Devina beleharapott az ajkába, csak hogy felbosszantsa. Jó íze volt a vérének. Jim azonban meg sem rezdült. Idővel azonban elfordította a fejét, és köpött egyet. Aztán csak nézett rá... mintha legszívesebben puszta kézzel ölné meg. Milyen... fincsi... reakció. Istenem, Devina már nagyon vágyott egy jó kis régimódi, felszabadult dugásra, amelynek a végén kék foltokat szerez, és napokig sajog a teste. Ebben a pattanásig feszült pillanatban számba vette a lehetőségeit: tovább folytatja a kioktatást és a piszkálódást vagy... fog egy gyufát, és meggyújtja a bombát. - Ha neked lennék, én kedvesebben viselkednék velem - közölte, majd kinyújtotta a nyelvét, és felnyalta a kiserkent vért az angyal alsó ajkáról. - Mert van nálam valami, amit szeretnél, ugye... és ha úgy tartja kedvem, a dolgok nagyon kellemetlenül is alakulhatnak a kis kedvenced száma ra. Hogy is hívják? Ja, igen, Sissy... Bumm!
43. fejezet Miközben Matthias a nője lába között munkálkodott, gondolatai csak részben foglalkoztak az ottani teendőkkel, mert közben az a változás is lefoglalta, amely a nadrágjában történt. Úgy tűnt, mintha egy gerenda állna ki az ágyékából - és legalább olyan hosszú is volt. Miközben Mels csiklóját nyalogatta, szívogatta, és a hüvelyébe dugta a nyelvét, alig tudta elhinni, hogy erekciója van, amellyel kapcsolatban e pillanatban rendkívül élvezte, hogy a hasa és a matrac közé ékelődve az ágyhoz dörzsölődik. Meglepetés! Akkor vette észre először a változást a testében, amikor levetkőztette Melst az ágyon. Csak egy pillantást vetett tökéletes mellére, és máris érezte, hogy villám csap a farka végébe. Amikor lenézett a csípőjére, azt hitte, elment az esze. Később azonban, amikor fel akart állni az ágyról, hogy utánamenjen a fürdőszobába, megesküdött volna rá, hogy a medencéje elején egy nagyon is sajátos érzés köszönti. Most pedig, miközben Mels elélvezett a szája alatt, és itt feküdt előtte kinyílva, érezte az ízét a torkában, tudta, hogy megtörtént a lehetetlen. A lába közé nyúlt, és felnyögött egyenesen Mels csiklójába. Tényleg merev volt. Méghozzá kőkemény. És a jelek szerint kétségbeesett is: egyetlen, gyors simítás a nadrágon keresztül, máris elgyengült, Mels lábának dőlt, olyan döbbenetes érzés volt, és annyira jó... Aztán a józan rész elejét vette a további örömujjongásnak, mert emlékeztette magát, hogy egy erekció még nem jelenti azt, hogy be is tudja fejezni a dolgot. - Matthias? Megköszörülte a torkát. A nő nyilvánvalóan megérezte, hogy valami történt, ezért felemelte a fejét a párnáról. - Mi az? Felemelkedett róla, és négykézlábra állt. Aztán megfogta Mels kezét, és magához húzta. Nem hitte, hogy képes megszólalni, de persze nem is volt szükség arra, hogy szavakba öntse a helyzetet. Mihelyt megérinti, érteni fogja. Ekkor visszagondolt arra az őrületre Adriannel a fürdőszobában, és még mindig nem tudta, mi történt. Amellett, hogy visszakapta a látását, most a farka is állt, és nagyon is benne volt a dologban. A fickónak köszönhetően, úgy tűnt, hosszú idő után végre képes is lesz rá. Majdnem kicsordult a könnye.
Együtt lehet Melsszel. Igaziból is együtt lehet vele. Az a férfi egy angyal volt, és csodát tett. Matthias magára helyezte Mels tenyerét. Amikor hozzáért, előrelendült a csípője, a farka hozzádörzsölte magát a tenyeréhez, és a hirtelen jött érzéstől összeharapta az áll kapcsát. Mels megdermedt - természetesen. Szólalj meg, te ostoba, mondta magának. Mondj valamit! De nem tudott mást tenni, csak hozzádörgölte magát a kezéhez, lökéseket végzett, amely bizonyos szempontból felért egy könyörgéssel. Ó, édes jó istenem... Mels ekkor átvette az irányítást, az arcán elbűvölt kifejezés tükröződött, a szeme ragyogott, miközben megmarkolta a nadrágon keresztül. Matthias oldalra gördült, és hagyta, hogy azt tegyen vele, amit akar. A teste ellazult, Mels pedig a lába közé térdelt, és elkezdte kibontani a nadrágját, amelyet Adriantől kapott kölcsön. - Nem bánod? - kérdezte a nő. Matthias nagyra értékelte, hogy ennyire odafigyel rá, hogy ne érezze magát kényelmetlenül a sebek miatt. De persze... már nem voltak olyan csúnyák, nem igaz? - Nem, ha te sem... Mels megadta a választ azzal, hogy kibontotta a dereka köré tekert hosszabbító zsinórt. - Érdekes öv. - Fekete. - Na igen, passzol hozzá - jegyezte meg elismerően. Aztán az alsónadrágot leszámítva máris meztelen volt. Furcsa, ezzel a látvánnyal, ahogy a melle itt himbálózott előtte, azt sem bánta volna, ha mindkét karját amputálják. De muszáj volt még egyszer megnéznie magát, és nem azért, hogy a sebeit ellenőrizze. Oké, továbbra sem csak képzelődött: a farka a bokszeralsó vékony anyagához feszült, mintha képes lenne lyukat fúrni rá, csak hogy a nőhöz jusson. Milyen különös... az a hosszú, vastag rúd mintha nem is hozzá tartozott volna, amikor még működött... talán az is a múltjának a következménye volt. Ki tudta, és kit érdekelt. Ebben a pillanatban sokkal elevenebbnek tűnt, mint az elméje. Azért figyelmeztetnie kellene Melst, hogy talán nem végződik minden jól... Abban a pillanatban, ahogy a lány megérintette, meleg tenyerével körbefogta az alsónadrágon keresztül, a testébe hatalmas gyönyör nyilallt, a szája szélesre tárult, és nagyot kiáltott. Amikor ismét kinyitotta a szemét - arra sem emlékezett, hogy becsukta nagyon közelről látta az arcát maga előtt.
- Milyen érzés? - kérdezte Mels fátyolos hangon. Habár tudta. Aztán teljesen levetkőztette. Matthias megragadta a vállát, és magához húzta, szenvedélyesen megcsókolta, miközben Mels igazából is simogatni kezdte. Le-fel húzogatta rajta a markát, eleinte lassan, aztán egyre gyorsabban, és minden húzásnál egy kicsit megszorította a végét. Matthias teljesen átadta magát az érzésnek, és ebben a csodálatos kábulatban megnyalta Mels ajkát, a nyelvét mélyre dugta a szájába, közben a kezével beletúrt dús hajába a tarkóján. Még... még többet akart... Aztán egyszer csak egy hirtelen mozdulattal feltolta magáról, oldalra fordította, és fölé ereszkedett. - Benned akarok lenni - suttogta a szájába. Mels azonnal bólintott. - Mindjárt megnézem, van-e nálam valami. Egy gyors csók után leszállt az ágyról, és kinyitotta a réti küljét. Miközben a belsejében kutatott, halkan imádkozott. - Hála istennek! Megfordult, és a kezében egy zacskó óvszert tartott. - Csak hogy tisztázzuk, ez a barátnőmé, én vittem neki, amikor egyszer elmentünk együtt szórakozni. Ez az igazság’, Matthias hitt neki. De elég volt a beszédből. - Gyere ide! - parancsolta, és kinyújtotta a kezét. Az események ezután villámgyorsan követték egymási elintézték a szükséges dolgokat, aztán ott folytatták, ahol abbahagyták. Mels széttárt lába között Matthias hozzá ko zelített. Miközben megcsókolta, puha ajkát cirógatta, Mels ügye. kézzel a bejáratához illesztette a farkát. Aztán Matthias átvette az irányítást. Egy erőteljes lökéssel előrenyomta a csípőjét, a behatolást a csontjai velejéig érezte. A nedves, szűk hely egészen tövig elnyelte, és úgy összepréselte, hogy - ha lehetséges - még keményebb lett. Válaszul Mels felkiáltott, a hátába vájta a körmét, az ő csípője is felbillent és összerándult, amikor rátört az orgazmus. - Ó, istenem! - nyögte Matthias, majd ráhajolt a mellkasára, és mozogni kezdett a gyönyöre közben. Lassan akarta csinálni. Tényleg. Amikor azonban Mels összekulcsolta a fenekén a lábát, és elébe ment a lökéseknek, valami elpattant benne. Hirtelen bevadult, az ágyéka nagyon gyorsan kezdett mozogni a gerince végén, a tempója annyira felgyorsult, hogy végül már valósággal döngette. És isten áldja meg érte, Mels is felvette az ütemet, ott volt vele minden lépésnél, vágyott arra, amit kapott, és körülölelte, amikor elment...
Matthiast annyira megrázta az orgazmus, mint az a robbanás a sivatagban: a teste darabokra hullott, és felrepült az égig. A különbség csak az volt, hogy utána nem a pokolba került, hanem egyenesen a mennyországba... *** Amikor Mels megérezte, hogy Matthias erekciója nagyot rándul a testében, szorosan magához ölelte, és magába szívta az orgazmusát, miközben ő is feljutott a csúcsra. Szorosan hozzápréselődve, a nyakába és a vállába fúrta az arcát. Érezte az izmaiban rejlő erőt és azt, hogy összetört teste ismét egésszé vált. Igazi... csoda. Ez volt a legjobb szó rá. Amikor végül magához tért, azt látta, hogy a férfi őt nézi, az arcáról komolyság sugárzik... majdhogynem komorság. - Jól vagyok - mondta mosolyogva. - Nem bántottál. Matthias szólásra nyitotta a száját, aztán csak puhán megcsókolta. És még mindig merev volt. Oldalra gurultak, de továbbra sem engedte el. - Még nem akarom, hogy vége legyen - szólalt meg morogva. Mels ugyanígy érzett. Néhány gyors mozdulattal elintézték a szükséges dolgokat, felhasználták a barátnő második óvszerét is. Ezúttal Mels irányított. Lovagolni akart rajta. Ráereszkedett a csípőjére, majd a vállára támaszkodott, és úgy kezdett mozogni. Matthias kemény farka ki-be járt benne, és ismét felkorbácsolta a vágyát. Ahogy gyorsult a tempó, együtt száguldottak vele, a szex lendülete szinte önálló életre kelt. Egyszerre élveztek el, Matthias magja kilövellt, Mels szűk hüvelye pedig az utolsó cseppet is kipréselte belőle, a gyönyör olyan hatalmas és hosszan tartó volt, hogy szinte mái fájt... Aztán - mintha egy örökkévalóság óta tartott volna - vége lett. Mels ráhanyatlott a férfi mellkasára, aztán oldalra gördűlt, és egymás mellett feküdtek. Matthias a szemébe nézett, és így szólt: - Hihetetlen vagy. - Nem én. Te. Matthias hátrasimított egy tincset a füle mögé, aztán óvatosan körberajzolta az arcát, mintha az érintés alapján akarná az emlékezetébe vésni. - Holnap reggel elmész, ugye? - suttogta Mels hirtelen támadt rémülettel. A férfi lassan, de határozottan bólintott.
Mels erre behunyta a szemét, és hátrahanyatlott a párnára. A feje alá tette a karját, és némán bámulta a mennyezetet. Istenem... mennyire fájt... - Szerelmes vagyok beléd - szólalt meg Matthias halkan. Mels oldalra kapta a fejét és ránézett. A férfi még mindig őt bámulta, a tekintete nem mozdult róla, mélyen a szemébe fúródott, zord arca halálosan komoly volt. Egy pillanatra Melst elfogta az az őrült vágy, hogy pofon üsse. Elmegy a városból valami ismeretlen helyre, ahonnan sohasem tér vissza, és ezt mondja neki? A pokolba... vele! - Csak szerettem volna, ha tudod. - Mielőtt elmész - dörmögte Mels. - Bizonyos dolgokat érdemes kimondani. Mels felé fordult, de nem vette ki a kezét a feje alól - nehogy meggondolatlanul valóra váltsa azt a hirtelen támadt gondolatot. - Ha ez igaz, akkor miért mész el? - Nem én akarom. - Szóval valaki más veszi meg a buszjegyedet, és kényszerít, hogy felszállj egy járatra? - Istenem, milyen undokul hangzott. - Ó, a francba... nézd, nem akarom, hogy elmenj. De ezt te is tudod... szóval ott vagyunk, ahol a part szakad. Matthias szereti. Amikor ránézett, a saját érzéseivel is tökéletesen tisztában volt. Felemelte a kezét, és megérintette a férfi arcát... de nem azért, hogy pofon üsse. - Mihez kezdjek nélküled? És különben is, hogy a fenébe jelenthet ilyen sokat a számára valaki, akivel csak most ismerkedett meg? Nem fiatal csitri volt, aki bárkibe beleszeretett, akit csak meglátott, nem abban az életkorban járt, amikor bármelyik fiú iránti érzései Rómeó és Júlia tragédiába illően komolynak tűntek. Most mégis a könnyeivel küszködött, mert alig maradt idő, amit együtt tölthettek. - Hallok még valaha felőled? - kérdezte. Matthias válaszul megcsókolta, de Mels szemét annyira égették a könnyek, hogy muszáj volt pislognia. Ezúttal a szex lassú volt és gyengéd, de nem kevésbé elsöprő, mint a korábbi szenvedély. Amikor Matthias megérintette, újra beléhatolt, és egy emberként mozogtak, Mels megparancsolta az agyának, hogy emlékezzen minden egyes lélegzetvételre és nyögésre, minden egyes mozdulatra és sóhajtásra. Mert egy életen keresztül kell mindezeknek kitartaniuk.
44. fejezet Jim anyaszült meztelenül ült a csónakházban. A dzsekije zsebéből elővette a cigarettáját, de remegett a keze. Akkor is, amikor az öngyújtót húzta elő. Ahogy pedig meggyújtotta a cigit, az sem volt a koordináció mintapéldája. És a Hudson egész végig az üres hajóállások oldalát csapkodta, amitől úgy érezte, hogy bekerítették, és mind a négy oldalról rács zárja körül. - Igazság szerint nem a nő a kulcs ebben az egészben - szólalt meg Devina a háta mögül. Istenem, a hallása túl kifinomult volt: amikor a nő felhúzta a cipzárját, mintha egy sikítás lett volna a fejében, azt pedig nem is lett volna szabad meghallania, amikor beledugta a lábát tűsarkú cipőjébe. - A riporter - segített a démon, mintha választ várna. - Matthias olyan messzire ment már, hogy semmi sem tudná megmenteni. Jim lepöckölte a cigijét, és figyelte, ahogy a hamu a víz tetején lebeg. Egy dologban igaza volt Devinának: sikerült elérnie, hogy rosszabbul érezze magát, mint előtte. Szabályosan mocskos volt kívül és belül - a düh miatt, a szex miatt és a játszma miatt. Egy megmentőnek nem szabad elvesztenie a reményt - erre itt volt ő, és az optimizmusnak még csak a csíráját sem találta magában. A démon divatos cipője odakopogott hozzá, és megállt a periférikus látómezejében. Az a fényes, kék krokodilbőr, ki tudja, milyen márkájú lábbeli szinte égette a retináját. Nem akarta megkefélni. De megtette. Kétszer is. Az összecsapás bibliai méreteket öltött - és ez meg is látszott a környezeten. A csónakok, amelyeket gondosan egymás fölé akasztottak, szanaszét hevertek a földön, leestek az állványról, amikor arccal nekitaszította a démont. A bóják szétgurultak, és több mentőmellény is elszakadt, bolyhos belsejük úgy hevert a földön, mint vér a csatamezőn. Mintha egy hurrikán érkezett volna a Hudson folyón. Lehet, hogy háromszor csinálták? Devina letérdelt, tökéletes, de hamis arca Jim szeme elé került. - Jim? Itt vagy? - Nem volt benne olyan biztos. - Közeledünk a vége felé - jegyezte meg halkan. - Elmehetnénk utána talán együtt egy kis vakációra? Valami meleg helyre, amit még jobban felforrósítanánk? - Inkább a halál. Ekkor elmosolyodott, őszintén elmosolyodott, minth.i minden rendben lenne a világában. - Akkor ezt megbeszéltük. Ezután felegyenesedett, és miközben felállt, Jim a tekintetével
követte. Milyen gyönyörű és milyen gonosz! - Azt akarod, hogy hagyjam békén a riportert? - kérdezte. - Rendben van. Megteszem. Mert szerintem a játékot már úgyis megnyertem... és csak biztosra akartam menni vele. Tudod, mi a helyzet azzal a nővel? Matthias és a múltja gondoskodni fognak róla... elvégre a férfi már az enyém. Az egy hazug, megalomániás ember, aki a választásával át fog gázolni a nőn, még akkor is, ha megpróbálsz kedvesen beszelni vele, és az erkölcsről papolsz neki... a pokolba, még akkor is, ha a nőt hozod fel érvként a jóság mellett. Nem tudod kitörölni a szennyet a lelkéből, és a múltban elkövetett tettei visszaköszönnek majd, hogy kísértsék. Jim szívott egyet a cigarettájából. - Ne felejtsd el, bármikor megtehetjük ezt újra - folytatta Devina elégedetten. - Ha testedzésre lenne szükséged. Most pedig isten veled, drága ellenségem! Azzal köddé vált, otthagyta Jimet a folyó mellett a hideg éjszakában, az állandó csobogás közepette. Kis idővel később az angyal beledobta a csikket a vízbe, és a környezetvédőkre gondolt, akik felháborodnának azon, hogy szemetel. Rágyújtott egy újabbra. Elszívta. Aztán kivett egy harmadikat is. Miközben egyik Marlborót a másik után gyújtotta meg, nem is tudta pontosan, mennyi ideig ült ott ruhátlanul, a szélben füstkarikákat fújva, és saját magát utálva. Az igazság azonban az volt, hogy ami itt történt, sokkal rosszabb volt, mint amivel a démon a lelkek kútjában kínozta. Mert ezt most önként vállalta. Az előző alkalommal, amikor vele volt, legalább akarata ellen történt a dolog. Kinézett a hajóálláson keresztül a folyóra, és figyelte, ahogy a holdfény megcsillan a fodrozódó víz felszínén. Az áramlás vagy talán a szél annyira felkavarta a folyót, hogy a fénynek volt mivel játszania. Gyönyörű látványt nyújtott, még akkor is, ha a víz mocskosnak látszott a tavaszi esőzések után. Még akkor is, ha Jim pocsék hangulatban volt. Még akkor is, ha gyűlölte magát meg a játékot, de annyira, hogy legszívesebben kiszállt volna... A fény csodálatosan, kecsesen játszott a felszínen... A kezdet kezdetén, amikor elvállalta a megmentő szerepét, eszébe sem jutott, hogy ez egyszer felőrli. A pokolba, miután annyi éven át Matthiasnak dolgozott a különleges egységben, feltételezte, hogy már látta a saját... és az emberiség mélypontját. De hogy eddig lehet süllyedni, arra nem számított. Szüksége volt valamire, amiben hihet. Valami kézzelfoghatóra, még annál is komolyabbra, mint hogy az anyja örök élete miatt aggódjon... és persze a sajátjáért. Felállt, és miközben odasétált a két számmal kisebb melegítőnadrághoz, amelyet Matthiastól kapott kölcsön, végtelenül öregnek
érezte magát. Devina a szex során valamikor elszakította a szárát, aztán valahogy az egyik nyomorult hajó alatt kötöttek ki. De legalább nem estek bele a folyóba. Fogta az összegyűrt ruhadarabot, megkereste a derekát, majd jól kirázta, hogy felvehető állapotba hozza... Valami kirepült a zsebéből. Amint meglátta, már tudta, mi az... még a sötétben is pontosan tisztában volt vele. Fölvette a nadrágot, aztán fölemelte a papírlapot a földről. Az összehajtogatott újságcikk néhány centire ért földet a hajóállás vizétől, majdnem beleesett. Nem akarta megnézni. Nem akart rápillantani a fényképre, amelyet az emlékezetébe vésett. Nem akart elolvasni egyetlen szót sem abból a szövegből, amelyet kívülről tudott. A keze azonban más véleményen volt. Mire felocsúdott, már Sissy képére meredt, azt a gyönyörű, okos, fiatal arcot bámulta, és képtelen volt másfelé nézni. Azzal nyugtatta magát, hogy csak azért ejtette rabul ez a kép, mert mindent megtestesített, amit Devinában gyűlölt. De nem csak erről volt szó. Nem teljesen. Végighúzta az ujját az apró fekete-fehér pontok pixeles egységén, majd megérintette a vékony aranyláncot, amely a nyakában lógott, amelyet Sissy anyjától kapott... és azokra a pillanatokra gondolt, amikor a lánnyal volt: beszélt neki a kutyáról, adott neki valami kapaszkodót, amiben hihet, amikor úgy érzi, soha nem lesz jobb semmi... Egy megvilágosodott pillanatban hirtelen ráébredt, hogy Devina áll nyerésre. Annak ellenére, hogy az állás kettő-egy volt az ő javára, az a dolog, amit a szőkékkel művelt, valóban hatott rá. Nem engedte háttérbe szorulni a Sissy miatt érzett keserűségét és haragját. Kiváló stratégia. Ez a lány valóban az ő Achilles-sarka volt. Kinézett a folyóra, a fényre, aztán vissza az újságcikkre. Devina nem fog megváltozni. Továbbra is kihasználja majd a gyengeségét. Ő maga mondta, hogy ez a feladata. Ezért neki kell változtatnia. Egy káromkodás kíséretében összehajtotta az újságcikket, és végigsétált a hajóállás szélén. A távoli végén, amikor kiért a csónakház teteje alól, megállt a holdfényben. Megfogta a fénykép tetejét, és elkezdte kettészakítani. Az egyik fele szép lassan elvált a másiktól... Nem jutott túl messzire, mielőtt abbahagyta. - A francba! - dörmögte. - Tedd meg... tedd meg, a rohadt életbe! Csakhogy valami blokkolta az idegeket a végtagjaiban, és így az agyából kiinduló parancs valahová máshová terelődött. Beletúrt a hajába, és el akarta engedni Sissyt. Őszintén. Még imádkozott is érte. De semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy szegényke nem csupán szenved a démon nappalijában, de az
irányítása alatt is áll... ami azt jelentette, hogy nincs biztonságban. Devina bármire képes volt. Ezért minél előbb ki kell szabadítania onnan...
45. fejezet Mels felriadt álmából, és amikor meglátta az őt körülvevő sötétséget, azt hitte, megint a vízben fuldoklik... Aztán megpillantotta az ajtó alatti fényes csíkot, és visszatért a valóságba. A hotelszobában volt. Matthiasszal. Felé fordult, és látta, hogy mélyen alszik, a mellkasa lassan emelkedik és süllyed a takaró alatt. Hanyatt feküdt, a karja a paplan fölött pihent, a teste mellett. Úgy nézett ki, mint aki bármelyik pillanatban ki tudna pattanni az ágyból. Vagy mint aki koporsóban fekszik. Vidám gondolat. Micsoda éjszaka! Mels valamivel korábban gyorsan leszaladt a szálloda nonstop nyitva tartó ajándékboltjába, és az este hasonlóan telt, mint az előző: erotikus epizódok váltakoztak bizonyos periódusokkal, amikor olyan mélyen aludtak, mint akii agyonütöttek. Nos, kivéve, hogy ezúttal sokkal messzebbre jutottak. Matthias hirtelen kinyitotta a szemét. - Minden rendben? - Honnan tudtad, hogy ébren vagyok? Erre megvonta az egyik meztelen vállát. - Nem igazán alszom. - Na igen, ezek szerint nem. Matthias elfordította a tekintetét, és a mennyezetet b múlta. Annyira mozdulatlan volt, hogy úgy tűnt, mintha nem is venne levegőt... Mels ekkor már biztosra vette, hogy most vannak együtt utoljára. Miért, talán az gondolta, hogy a sok aerobicgyakorlat megváltoztatja a döntését? De persze sokkal többről volt itt szó, mint csak szexről, tűnődött. Legalábbis az ő részéről... Az ezt követő szörnyű csendben engedélyezte magának, hogy átélje a veszteséget. Mintha a férfi tudta volna, mire gondol, megfogta a kezét, és megszorította. - Megyek, és gyorsan lezuhanyozom - súgta Matthias. Azzal hozzáhajolt, adott neki egy elnyújtott csókot, és olyan hirtelen állt fel az ágyból, hogy Mels meglepődött. Ez aztán az újjászületés! Mintha soha nem is sántított volna, gondolta, ahogy a férfi átsétált a sötét helyiségen a fürdőszobába. A következő pillanatban felkapcsolódott a villany, és megindult a zuhany. Mels gyorsan az órára pillantott, és látta, hogy hetet mutat. Ideje volt hazamennie, neki is lezuhanyoznia és felöltöznie. Egy kis szerencsével ez éppen egy pilates-edzésnap az anyja számára, így mindketten megmenekülnek a kínos találkozástól. Nem mintha
megbánta volna az éjszakát. Csak nem volt túl vidám ma reggel, aminek az volt az oka, hogy véget ért ez a dolog, nem pedig az, hogy sajnálta volna a megtörténtét. Kibújt a meleg ágyból, odament az íróasztalhoz, felkapcsolta a lámpát, és eszébe jutott - ó, milyen remek -, nincs fehérneműje és semmiféle rendes ruhája. Istenem, mintha valaki mással történt volna meg, hogy beleesett a folyóba... legalábbis amíg meg nem érezte, hogy fájnak a bordái meg az alkarja azok után, hogy kihúzta magát a vízből. A vízcsobogás felé pillantott, és arra gondolt, talán csatlakoznia kellene a férfihoz - de nem, az úgy tűnne, mintha beijedt volna, és ezzel a csábítással akarná rávenni arra, hogy gondolja meg magát. Belé is szorult azért büszkeség. Habár most el fogja vinni az egyik bokszeralsóját. Semmiképpen sem megy haza csupán egy esőkabátban. Odalépett ahhoz a táskához, amelyben Jim Heron kutatott, és talált két alsónadrágot. Az egyiket kivette, felhúzta a lábán a derekáig. A mérete jó volt, és... várjunk csak, akadt itt egy másik melegítőnadrág is, valamint néhány póló. Vissza kellett hajtania a nadrág derekát, a póló pedig lötyögött rajta, de mindegyik fekete volt, és miután felhúzta a csúszásgátló talpú zoknit, és magára vette az esőkabátot, sokkal kevésbé érezte magát úgy, mint egy kurva. Matthias még mindig a zuhany alatt állt. Melst csábította a gondolat, hogy kisurranjon, és megspórolja mindkettőjüknek a feszélyezett búcsúzkodást. Az ajtó felé pillantott, és a vállára vette a táskáját. írhatna, mondjuk, egy cetlit is, nem? De nem. Nem akart gyáván elmenekülni... A táskájából az ébresztő tompa hangja hallatszott ki. Mélyen belenyúlt, kutatott a belsejében, aztán amikor megtalálta azt az átkozott telefont, kivette. Az ismerős, bosszantó sípolás hallatán felállt a szőr a hátán. De hiszen éppen ez volt benne a lényeg. Ha valami kellemesebb hang lett volna, alighanem átalussza. Miután kikapcsolta az ébresztést, a fürdőszoba nyitott ajtaja felé pillantott. A várakozástól ideges lett, ezért meghallgatta a hangpostáját, hogy elüsse az időt. Három üzenetet talált, amikor be lépett a rendszerbe... - Üdvözlöm, Dán vagyok a Caldwelli Autójavító Műhelyből. Megnéztük a kocsiját, és hogy őszinte legyek, nem sok választja el attól, hogy totálkárossá nyilvánítsuk. Egy ilyen idős és ennyire megrongálódott jármű? Megjavíthatjuk, de nem garantálom, hogy nem adja meg magát egy hét múlva. Azt tanácsolom, hogy kérje inkább a biztosítási pénzt, és vegyen egy újat. Hívjon fel... Könnyeket csalt a szemébe a gondolat, hogy az autójának vége.
Istenem, össze kell szednie magát. A második üzenet a szépségszalonból érkezett, hogy emlékeztessék, hamarosan időpontja lesz Pablónál. A harmadik pedig... - Üdvözlöm, Tony barátját hívtam? A rendőrségtől telefonálok? Jason vagyok? - A férfi mindent kérdés formájában mondott, mintha még a saját nevében sem lenne biztos. - Nézze... minél hamarabb beszélnünk kell. Az a golyó, amit talált? Megegyezik... ugyanabból a fegyverből lőtték ki, amelyet a Marriott-beli lövöldözésnél használtak. - Mels hátán végigfutott a hideg, majd szétterjedt az egész testében. - Ami azt jelenti, hogy be kell jönnie, és beszélnie velünk. Most tíz óra van, és le kell feküdnöm aludni... de holnap reggel első dolgom lesz, hogy nyilvánosságra hozzam ezt a dolgot, és az ön... Ebben a pillanatban megszűnt a vízcsobogás a fürdőszobában. Mels oldalra hajolt, és nézte, ahogy Matthias kilép a kádból. Sokkal nagyobbnak tűnt most, és amikor végignézett rajta, látta a halvány sebhelyeket az altestén. Egyáltalán nem volt olyan vészes, amit szégyellnie kellene. Vagy ami indokolná a sántítást. Tony barátja még mindig beszélt, miközben Matthias megfordult, hogy felvegye a törülközőt, amit a vécére tett... Mels ekkor majdnem kiejtette a kezéből a telefont. A férfi hátán a vállától le egészen a derekáig egy hatalmas feketefehér tetoválás látszott: a Kaszás egy sírkövekkel telerakott mező közepén állt... alatta pedig több tucat függőleges vonalka sorakozott szép rendben egymás mellett. Pontosan úgy nézett ki, mint amilyet Eric mutatott neki... Tűnj... el... innen. Azonnal. Az ajtó felé iramodott, de nem jutott el odáig. Amikor éppen futásnak eredt volna, Matthias kilépett a párás kis helyiségből, és útját állta. *** Matthias nem azért zuhanyozott le, mert különösebben tiszta akart lenni, hanem mert meg akarta mosni sajgó fejét. Sohasem szerette a búcsúzkodást - habár korábban azért nem, mert igazából senkihez sem kötődött érzelmileg. Most pedig az a gondolat fájt pokolian, hogy el kell hagynia Melst. Mit is mondott neki? Hogyan engedte kisétálni az ajtón? Törülközőt csavart a dereka köré, majd kilépett a fürdőszobából, és... Mels rémülten megtorpant előtte, mintha kétségbeesve menekülni akart volna. Az ajándékboltból vásárolt holmikban úgy nézett ki, mint egy
üldözött. - Mels... - Menj el a közelemből! - Benyúlt a táskájába, és még mielőtt kivett volna valamit, Matthias már tudta, hogy a fegyverét keresi. És valóban, a pisztoly csövét egyenesen a mellkasára irányította. Matthias felemelte a kezét, a tenyerét kifelé fordította. - Mi folyik itt? - Szép a tetoválásod... Ja, és most tudtam meg, hogy te lőtted le azt a férfit a hotelban. Egyezik a golyó. - Milyen golyó? - Az, amelyiket a garázs előtt találtam... amikor először látogattalak meg. Ugye emlékszel? Nos, odaadtam a töltényhüvelyt valakinek, aki ballisztikával foglalkozik... és bebizonyosodott, hogy azt a magadhoz vett fegyvert használták a lövöldözésnél. Matthias behunyta a szemét. A francba, az a hüvely valószínűleg Jim fegyveréből származhatott, amelyet kölcsönvett, amivel... igen, rálőtt az ügynökre az alagsori folyosón. - A holttestet is te tüntetted el a hullaházból? A tetoválásodból arra következtetek, hogy ti ketten kapcsolatban álltok... Ne fáradj a részletekkel, úgysem hiszek el semmit, amit mondasz. - Mels megrázta a fejét, az undor nem csak az arcán, de az egész testén látszott. Minden hazugság volt, ugye? Az amnézia... a sántítás... azok az átkozott sebek, a szemed! - Keserűen káromkodott. - Jézusom, hiszen egy nyomorult kontaktlencse volt benne, ugye? Meg valami smink, amivel rosszabbnak mutattad a régi sebeidet. 0, istenem... - Ezúttal összerándult. - Az impotencia is, ugye? Biztos úgy döntöttél, hogy egy kis szex megéri, hogy lelepleződj. Vagy csak lusta voltál továbbra is fenntartani a látszatot? Miközben a nő előtt állva Matthias belül meghalt, nem tudott más tenni, csak összefonta a karját a mellkasán, és eltűrte, ami rázúdult. Nem hibáztatta ezekért a következtetésekért. A csodát nem véletlenül nem lehet megmagyarázni és - bár majd' meghasadt a szíve ha a helyébe képzelte magát, valóban ez volt az egyetlen lehetséges magyarázat... Amikor Mels végül elhallgatott, Matthias kinyitotta a száját, aztán becsukta, mert rájött, hogy semmit sem tud érdemben hozzátenni. Gyűlölte, hogy a hallgatással félrevezeti... de úgysem hitte volna el, amit mond. Tisztára olyan érzés volt, mintha Mels meghúzta volna a ravaszt. Úgy érezte, halálos sebet kapott - pedig valójában minden az ő hibája volt: habár a múltjából egy-két részlet még továbbra is ködös maradt, pontosan tudta, hogy ez a sors vár rá vele kapcsolatban. Végül úgysem tehet mást, csak félreáll, és elengedi... és talán így
lesz a legjobb. Mert ezek után biztosan nem akarja keresni többé. Abban a pillanatban, hogy megmozdult, Mels az ajtó felé iramodott. Egész végig rászegezve tartotta a pisztolyt, és miután kilépett a folyosóra, hátrafordult, és ránézett. Halálra vált hangon azt suttogta: - Csak egy dolgot nem értek. Mire volt jó ez az egész? Mit akartál tőlem? Mindent, gondolta Matthias. - Szóval csak játék volt, mi? - kérdezte keserűen. - Nos, nem tudom, hogy szerinted mi volt a jutalmad... de azt elmondhatom, hogy soha többé, semmilyen körülmények között ne próbálj meg kapcsolatba lépni velem. Ó, és ebben a percben felhívom a rendőrséget, és mindent elmondok nekik, amit rólad tudok. Habár, ha jobban belegondolok, az nem is olyan sok. Aztán elment, az ajtó automatikusan becsukódott utána. Matthias behunyta a szemét és a falnak tántorodott. Tudta, hogy fájni fog, ha elválnak... de ennyire? Hogy azt gondolja róla, hogy manipulátor és hazug? De persze a szíve mélyén tudta, hogy igaza van. Mindig is mesterien tudott hazudni. Igazi cselszövő volt. Egy manipulátor... A fejfájás gyorsan és váratlanul tört rá, és kiderült, hogy az utolsó... Nem azért, mert meghalt, hanem mert ezen a szőnyegen, ebben a hotelszobában, az ajtó előtt, amelyen Mels távozott, visszatértek a maradék emlékek is. Minden. A legelsőtől a legutolsóig, és a kettő között minden gonoszság hirtelen áradatként berobbant a fejébe, leszakított magáról minden gátat, amely eddig fogva tartotta, és megtöltötte a fejét, visszafoglalta korábbi helyét. Mintha tízezer tévé lett volna egy szobában, mindegyik maximális hangerőre állítva. Olyan nagy volt a hangzavar a fejében, hogy azon csodálkozott, hogy nem hallják az utcán sétáló emberek. Mint egy szökőár, amely végigsöpör a parton, egy pillanat alatt eltörölte ezt a pár napnyi ártatlanságot Melsszel, tönkretette a tájat, amelyet létrehozott magának, feltárta a mocskos talajt az iránta táplált érzelmei alatt. Ez bizonyos értelemben rosszabb volt, mint bármilyen rémálom a pokolban. Mert azok után, hogy szembesült azzal, kicsoda is ő - méghozzá közvetlen közelről és részletesen -, és már nem volt homályos folt, amely eltakarta volna a mocskot, tudta, hogy bármilyen játékot kezdett is el, nem fog jól végződni. Mert ő már a lelke velejéig romlott. És megtanulta, hogy ki mint vet, úgy arat.
46. fejezet Amikor Mels hazaért, lezuhanyozott, de olyan sokáig állt a tus alatt, ameddig még életében soha. Miután végigdörzsölte a bőrét egy szappanos mosdókesztyűvel, addig állt a forró víz alatt, amíg el nem fogyott a tartályból a meleg víz, és helyette jéghideg kezdett folyni. Azután kilépett a zuhany alól, törülközőbe csavarta fel-hevült testét, majd arra gondolt, nem lett volna szabad azt mondania Matthiasnak, hogy hívja a rendőrséget. A férfi kétségtelenül már elment a hotelszobából - habár ismerve az üldözési mániáját, valószínűleg amúgy is lelépett volna, mihelyt kiderült, hogy hazudott. De Mels legalább helyesen cselekedett. Felhívta de la Cruz nyomozót a taxiból - az otthonában... még szép. Mindent elmondott, habár úgy érezte, szégyent hozott az apjára azzal, ahogy viselkedett. De la Cruz azonnal intézkedett, nagyon jól végezte a munkáját: nemsokára meglátogatják Matthiast a szállodában - vagy lehet hogy már ott is vannak. A fenébe. Ott kellett volna maradnia, hogy mindenképpen ott tartsa, amíg meg nem érkezik a rendőrség. Akkor viszont, amikor elment, csupán a személyes biztonságát tartotta szem előtt. Szentséges isten, milyen piszkosnak érezte magát... Végtelenül mocskosnak, az érzelmei pedig szintén romokban hevertek... Az irónia az volt a dologban, hogy a benne lakozó riporter meg volt róla győződve, hogy csak akkor fogja jobban érezni magát, ha megtudja az okokat: Miért ő? Miért most? Mi a fenét akart Matthias valójában tőle? Na persze, ennek sem lett volna több értelme, mint megkérdezni egy irányíthatatlanná vált buszt, mi alapján „választja” ki, melyik gyalogost üti el. Mels bement a hálószobába, és több időt fordított az öltözködésére, mint máskor. Újabb tizenöt percet töltött el azzal, hogy bebodorította a haját a hajsütő vassal - amely szinte példátlan tett volt az életében. Legutóbb akkor vette elő ezt az izét, amikor a barátnője esküvőjére ment. Körülbelül másfél évvel azelőtt. A smink is jó ötletnek tűnt, és mellé magas sarkú cipőt választott. Lelkileg felkészült a látványra, amikor megnézte magát a szekrényajtón lógó tükörben. A francba. Még mindig önmaga volt. Nyilván abban reménykedett, hogy valaki mást pillant meg a tükörben, valakit, aki nem azzal töltötte az elmúlt éjszakát, hogy egy idegennel hancúrozott, akit csak alig néhány napja ismert... Akiről aztán kiderült, hogy veszélyes bűnöző. - Ó, istenem... Undorodva hátat fordított a tükörképének, aztán lement a földszintre,
és nekiállt kávét készíteni. De nem jutott el odáig, hogy kivegye a csészéket a szekrényből. Megállt a székénél a konyhaasztal mellett, miközben a kávéfőző egyre hangosabban szörcsögött, ahogy a program a végéhez közeledett. A házban uralkodó súlyos csendben az elméje megrögzötten újrajátszotta a Matthias című filmet: attól a pillanattól kezdve, hogy a temető előtt elütötte, azon keresztül, hogy utána meglátogatta a kórházban, aztán a nyomát követve elment a garázshoz, és végül, hogy kettesben ott voltak a szállodában... Az első éjszakától az utolsóig... Egész végig kétségek gyötörték legbelül, és igen, meg lehet nézni, mi lett a vége. Milyen ostoba volt... Milyen átkozottul ostoba! A kezébe ejtette a fejét, majd a hüvelykujjával megdörzsölte a halántékát, és arra gondolt, mikor lesz majd, amikor nem önmagát hibáztatja ezért a zűrzavaros helyzetért. Sokára. Talán soha. A lelke mélyén szerette volna visszatekerni az időt, és visszamenni ahhoz az éjszakához, amikor Dick odajött az asztalához, és megint előadta a szokásos seggfejműsorát. Bárcsak úgy döntött volna, hogy még azelőtt elmegy, öt órakor, úgy, mint a többi riporter. Akkor elkerülte volna ezt a kéjenc főnök jelenetet... meg minden mást, ami ez után következett. Bárcsak... Ahogy ott ült az édesanyja vidám konyhájában, teltek a percek, és a napfény elmozdult a pályáján, mert már nem a hátát melegítette, hanem oldalról az arcát és a testét. Eközben tovább folytatta az önvizsgálatot, ám a visszatekintés már nemcsak Matthiasra irányult, hanem az élete más területére is, mint például a karrierjére, vagy arra, hogy milyen volt itt lakni ebben a házban, hogyan telt az utóbbi néhány év az apja halála óta. Ahogy visszanézett, minden azt bizonyította, hogy szüksége volt erre az ébresztőre. Túlságosan is elszántan törtetett előre, mégis beleragadt a semlegesség mocsarába: otthon lakott, de nem volt az anyja segítségére. Gyászolta az apját... úgy, hogy észre sem vette. De ha újra kellett kalibrálnia az életét, miért nem tudta csak a frizuráját megváltoztatni, vagy beszerezni egy kutyát, vagy valami kevésbé világrengető dolgot tenni, mint azt, hogy egy katasztrofális viszonyba kezd, amelynek valószínűleg jogi következményei is lesznek? Leengedte a kezét, majd hátradőlt, és ránézett arra a helyre, ahol az édesanyja szokott ülni. Az ablakon besütött a nap, felmelegítette a vállát, és egyértelművé tette, miért szeret az anyja azon a helyen lenni. Ráadásul onnan a konyha minden szegletét be lehetett látni, ha esetleg
volt valami a tűzhelyen. Mels a homlokát ráncolva rájött, hogy az apja székén ül, az anyjától balra, azon a helyen, amely a bejárati ajtóhoz vezető folyosóra nézett. Gyermekkorában mindig az ezzel szemben lévő helyen ült Több szempontból is az apja nyomdokaiba lépett, nem igaz? Valójában... nagyon is lehetségesnek tűnt, hogy azért hagyta ott a munkáját Manhattanben a Postnál, hogy visszajöjjön ide, és az édesanyjával legyen. Ahogy egyre többet gondolt rá, egyre inkább érezte, hogy ez az igazság. Először is, mert ott voltak az apja utolsó szavai, amikor az élete utolsó pillanataiban a felesége miatt aggódott. Aztán a temetést követően az anyja annyira egyedül volt, és olyan sok tekintetben elveszettnek tűnt. Ő pedig jó kislányhoz méltón - és szerinte, ahogy az apja is akarta volna - a férfi helyébe lépett, hogy kitöltse az űrt... A meghozott áldozat azonban az őrületbe kergette, és ezért neheztelni kezdett az anyjára, a CCJ-nél betöltött állására, sőt egész caldwelli életére is. Jó szándék vezérelte, csakhogy az eredmény nem lett a legjobb. Senki sem kérte tőle, hogy megtegye, amit megtett. Sem az apja, sem az anyja. És ahogy körülnézett a konyhában, az ebédlőben, majd az elhúzható üvegajtón túl a verandán és a kerten... minden rendben volt. De nem azért, mert ő gondoskodott róla. Mindent az anyja intézett el. Megrázta a fejét, és arra gondolt, hogyan következett be ez a változás a családfő személyében anélkül, hogy észrevette volna. És vajon tényleg tudni akarta azután, ami Matthiasszal történt? Nyilvánvalóan nem volt az erőssége az emberek közötti kapcsolat... Kulcscsörgés hallatszott, majd kinyílt a zár, és kitárult a bejárati ajtó. Amikor fény szűrődött be a folyosóra, megvilágította hátulról az édesanyja apró alakját. Egy jógamatracot tartott a kezében, a másikban pedig egy telefont, azon beszélt, miközben becsukta maga mögött az ajtót, és végigsétált a folyosón. - ....ó, tudod milyen, pedig én mindenkiről a legjobbat feltételezem, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. Szóval, igen, szerintem meg kellene szakítanod vele a kapcsolatot, és soha többé nem beszélni vele. - Az édesanyja egy pillanatra megállt, hogy köszönjön, és letegye a holmiját a pultra, a hűtő mellé. Aztán összevonta a szemöldökét, mintha megérezte volna, hogy Mels lelkében nincs minden rendben. - Nézd, Maria, visszahívhatlak? Köszönöm, rendben. Majd később beszélünk. Megnyomta a gombot, aztán letette a telefont az Óvd a környezetet! feliratú vászontáskája mellé. - Mels, mi a baj? A lány hátradőlt a széken, és arra gondolt, amikor az apja csinálta
ugyanezt. Az ő súlya alatt mindig megnyikordult a szék, alatta viszont néma maradt. - Kérdezhetek valami nagyon furcsát? - szólalt meg. - És kérlek, ne vedd sértésnek! Az anyja lassan leült mellé. - Hát persze. - Emlékszel arra, amikor még apa velünk volt... milyen sokszor ült itt, és töltötte ki a számlákat? - Mels megütögette az asztal lapját maga előtt. - Kinyitotta a számlakönyvet, a nagyobbikat, ahol egy oldalon három csekk volt. Leült ide, megírta a csekkeket, aztán borítékba tette őket, és feljegyzett mindent egy füzetbe. - Ó, igen - felelte az anyja szomorúan. - Minden hónapban ugyanakkor. Óraműpontossággal. - És volt az az olvasószemüvege, amely lecsúszott az orra hegyére, és halálosan idegesítette. Egész végig úgy hunyorgott, mintha satuba fogták volna a lábát. - Gyűlölte az egészet... De akkor is elintézte. Minden hónapban. Mels megköszörülte a torkát. - Hogyan... úgy értem, most nyilván te fizeted a számlákat. De hol? Mikor? Sohasem láttalak csekket írni. Az anyja halványan elmosolyodott. - Az apád mindent kézzel akart csinálni. Nem bízott a bankokban... Régebben szerintem azzal a havonta eljátszott rituáléval akarta fizikailag is érzékeltetni, mennyire nem szereti a nemzeti bankot. Én nem ilyen vagyok. Nekem a befizetéseket, az autótörlesztéstől kezdve a villanyszámlán keresztül a biztosításig mind automatikusan levonják. A számláim össze vannak kötve az interneten, ezért csak hetente egyszer nézek rá, hogy kövessem, mi történt. Ezzel megspórolom a bélyeg árát, kevesebb a papírmunka, és nem kell elvinnem a leveleket a postára. Sokkal hatékonyabb. Mels meglepetten hallgatta... De ugyan már. Az anyja nem volt már gyermek. - És mi a helyzet... mondjuk, a kerttel? Régen ő vágta a füvet, de most ki csinálja? - Közvetlenül a halála után megkérdeztem a szomszédokat, hogy ők hogyan intézik ezt. Van, akinek a férje vagy a gyermekei gondozzák a kertet, ami nyilvánvalóan számomra nem volt járható út. Néhányszor megpróbáltam én magam elvégezni, de túl sok vele a baj, ezért tudtam, jobb lesz, ha valakinek fizetek, hogy megcsinálja. Egy profi céget bíztam meg, mert nem akarok hétről hétre azon aggódni, hogy kész lesz-e vagy sem. Ráadásul ősszel és tavasszal még rendbe is teszik a kertet. Mels, van valami, ami aggaszt? - Nos, ami azt illeti, igen. - Megsimította ismét az asztalt, végigfuttatta
a tenyerét azon a helyen, ahol az apja intézte a dolgokat. - Én... szóval, amiatt aggódom, hogy az elmúlt néhány évben megpróbáltam átvenni apa szerepét, de nemcsak hogy nem sikerült, hanem semmilyen téren nem támogattalak. Eközben te remekül gondoskodtál magadról. Hosszú csönd volt a válasz. - Tudod, sokszor elgondolkoztam rajta - motyogta az anyja -, hogy miért maradtál itt. Annyira boldogtalan vagy... és teljesen egyértelmű, hogy még neheztelsz is rám. - Ami nem a te hibád... sőt a részemről is teljesen jogtalan. - Mels az asztalon dobolt. - Én csak... Apa azt akarta volna, hogy vigyázzak rád. Vagy valaki más. - Mert ő ilyen volt. - Az anyja lassan megrázta a fejét. - Régimódi ember, egy igazi férfi hagyományos értékekkel. Szerettem, ezért hagytam, hogy úgy szeressen, ahogy jónak látja. - Pedig nem szorultál rá, nem igaz? - Szükségem volt rá. Boldog voltam vele. - Szomorú fény csillant meg a szemében. - Olyan ember volt, aki szeretett irányítani, és feleségül mentem hozzá, majd fiatalon megszültelek téged. De azóta felnőttem. - Voltak... gondjaid emiatt? - Istenem, ez nagyon személyesnek tűnt. Ismét hosszú csend következett. - Szerettem őt, és ő is szeretett engem, és mindent összevetve, ezen semmi sem tudott változtatni. - Annyira sajnálom! - Mit? - Hogy meghalt, és magadra hagyott. - Nem vagyok egyedül. Eseménydús az életem, vannak barátaim, és olyan dolgokat csinálok, amiket szeretek. Léginkább miattad aggódom, mert nálad nem látom ugyanezt Ez az az időszak számodra, amikor azt tehetnél, amit akarsz, ott érnél el sikereket, ahol szeretnél, megválaszthatnád a saját utad. Én is ezt csináltam az apád mellett... és örülök, hogy így döntöttem, mert a sors elvett tőlünk több mint harminc jó évet. Te is megérdemled ugyanezt bárkivel, akit szeretsz. Mels szemébe könny gyűlt. - Nem tudom, miért nem jöttem rá erre eddig. Riporter vagyok... az ember azt hinné, hogy képes vagyok a saját életem mélyére látni. - A dolgok nem mindig olyan egyszerűek és egyértelműek. - Az anyja kinyújtotta a karját, hogy megfogja Mels kézfejét. - Ez az elmúlt néhány év nagyon nehéz volt. Próbálom megtalálni a helyem ebben a világban... és azt hiszem, neked is ezt kellene tenned. - Nagyon igazad van. - Mels megsimította az arcát, majd halkan felnevetett. - Tudod, min dolgoztam az elmúlt hónapokban? - Meséld el! - Az eltűnt személyekről akartam cikket írni. De nem jutottam
semmire... azok után, hogy órákat töltöttem az íróasztalomnál, bámultam a statisztikákat, lenyomoztam a forrásokat, kikérdeztem és újra kihallgattam mindent és mindenkit, semmivel sem vagyok közelebb az ügyhöz, mint bármelyik másik újságíró. - Talán végül megtalálod a válaszokat. Mels az anyja szemébe nézett. - Azt hiszem, inkább tükörbe kellett volna néznem. Nagyon furcsán fog hangzani, de... amióta apa meghalt, nem vagyok jelen az életemben. Ha ez így érthető egyáltalán. - Hát persze hogy érthető. Ti ketten olyanok voltatok, mint két tojás... És, biztosan tudod, hogy nagyon büszke volt rád. - Furcsa... gyerekkoromban mindig azon töprengtem, nem szeretett volna-e inkább egy fiút helyettem. - Ó, egyáltalán nem! Téged akart. Mindig mondta, hogy te vagy a tökéletes gyermek számára. Nálad senki és semmi nem tudta boldogabbá és büszkébbé tenni, többek között ezért is szerettem annyira. Az apa-lánya kötelék nagyon fontos. Én már csak tudom. Én is az apám kislánya voltam... és szerettem volna, ha ezt te is átéled, és meg is kaptad általa. Bárcsak tovább tartott volna. - Istenem, szeretlek, anya! - Mels felállt, és odament hozzá. Letérdelt mellé, és átölelte. - Annyira szeretlek! Amikor érezte, hogy az anyja viszonozta az ölelést, arra gondolt, ha valamikor, akkor éppen most volt erre a legnagyobb szüksége. A napsütötte konyhában, anyja ölelő karjai közt - akiről azt hitte, hogy sohasem fogja megérteni - rájött, nem az apja volt az egyetlen nagyszerű ember a családban... És szomorúan arra gondolt, ha az apja nem halt volna meg, ez a pillanat talán soha nem történt volna meg. Az ember akaratlanul is elgondolkozott azon a mondáson, miszerint ha az Isten becsuk egy ajtót, kinyit egy ablakot. Hátradőlt, és megtörölte a szemét. - Nos. így van ez. Az édesanyja elmosolyodott. - Az apád is mindig ezt mondta. - Hozzád is olyan jó volt, mint hozzám? - Pontosan ugyanolyan csodálatos. Az apád ritka kincs... amelyen a halál sem változtatott. És soha nem is fog. Mels felállt. - Én, ööö, csináltam kávét az előbb. Kérsz egy kicsit? - Igen, köszönöm. Amikor megfordult, hogy poharakat vegyen le a szekrényből, arra gondolt, legalább nem veszett minden el. Bármennyire lesújtotta a Matthiasszal kapcsolatos kudarc, az iménti jelenet bizonyos fokig békével töltötte el.
És emiatt elgondolkozott, hogy vajon hol is tart. Lehet, hogy az eltűnt személyeket nem találta meg, de többé már nem volt elveszett a saját életében.
47. fejezet A Marriott Hotelban Adrian az első sorból nézte a riporter távozását: kint ült a folyosón, és figyelte, ahogy a nő kilép Matthias szobájából. A járása egyértelműen arról árulkodott, hogy nincs jókedve. Éééés... a kezében tartott fegyver is minden kétséget kizáróan erre utalt. Úgy tűnt, Adrian hiába áldozta fel a szexuális életét. Amikor a nő belépett a liftbe, Ad talpra akart ugrani - de életében először nem sikerült azonnal függőleges helyzetbe kerülnie. A teste nem úgy működött, ahogy kellett volna, az ízületi fájdalmak lelassították, a mélységérzékelés hiánya miatt pedig az egyensúlyérzékére sem támaszkodhatott... - Mi a franc bajod van? Balra pillantott, és meglátta Jimet teljes dicsőségében megérkezni jobban mondva inkább teljes dicstelenségé ben. A fickó úgy nézett ki, mint akit a lábánál fogva húztak ki egy rózsabokorból: a haja szanaszét állt, a ruhája gyűröll volt, a szeme alatt pedig akkora táskák ültek, amelyekbe egy egész család nyaralási holmija belefért volna. A másik angyal megdermedt, amikor találkozott a pillan tásuk. - Mit műveltél? Adrian hagyta, hogy Jim maga jöjjön rá. A rejtély meglehetősen egyszerű volt - és hé, nézzenek oda, Jim azonnal fel is fogta a helyzetet. Lassan Matthias szobája felé fordította a fejét. - Meggyógyult? -Azt mondtad, a nő a kulcs... ezért lehetővé tettem, hogy... úgyszólván... kicsit közelebb kerülhessen hozzá. Ad megdörzsölte a tarkóját, és felkészült a hegyi beszédre vagy talán valami tűzijátékra. Egyáltalán nem volt energiája egy újabb drámához. - jól vagy? - kérdezte Jim rekedt hangon. - Igen, csak egy kicsit merevek a tagjaim... a mélységérzékelés hiányát pedig le lehet győzni. Attól még simán kimehetek harcolni... - Magasról teszek a harcra. Azt szeretném tudni, hogy jól vagy-e. Ez örökre így marad? Adrian pislogott egyet. - Valószínűleg. - Jézusom... - Jim ismét a hotelszoba ajtajára nézett. - Te aztán tényleg nagy áldozatot hoztál a csapatért. A hangjából kicsendülő csodálat és tisztelet hallatán Adrian lesütötte a szemét, és a bakancsát bámulta. - Ne örülj túlságosan... nem jött be. - Hogy érted ezt? - A nő alig egy perccel ezelőtt ment el... és nem azért, hogy zsemlét,
lazacot és egy napilapot vegyen. Bármi történt is odabent, nem lehetett kellemes jelenet. - A francba. - Jim megköszörülte a torkát. - Nos, beszéltem Devinával. Megmondtam neki, hogy tartsa magát távol a riportertől. - És hogy ment? A másik angyal karba tette a kezét a mellkasán, majd öszszepréselte a száját, mire Adrian magában káromkodott egyet. - Megint vele voltál, ugye? - kérdezte halálra vált hangon. Jim ismét megköszörülte a torkát. - Dühös voltam... és ő is. így... szóval... tudod... csak megtörtént. - Nos, gondolom, ez is egyfajta magyarázat. És ki nyert? - Ebben nem volt győztes vagy vesztes. Adriannek erről más volt a véleménye. - És most hol van az a szuka? - Nem tudom. Amikor Jim úgy pillantott a lift felé, mintha aggódna Matthias nője miatt, Adrian bólintott. - Menj, nézd meg Melst... Én majd addig szemmel tartom a Szőke Herceget. - Nem megyek messzire. - Csak nyugodtan. Kézben tartom a dolgokat. - Előhúzta kristálytőrét, majd magasra emelte, és az átlátszó pengén megcsillant a fény. - Ne aggódj! Jim habozott. - Hívj, ha szükséged lenne rám. - Nem lesz, de ha mégis úgy alakul, hívni foglak. Azzal Heron láthatatlanná vált, és eltűnt. Adrian odabicegett az ajtóhoz, bekopogott, majd benyitott. Matthias éppen a nadrágját húzta fel, és megdermedt a mozdulat közben. - Kopogtam - közölte Ad szárazon. A férfi felhúzta magára a nadrágot, megkötötte a derekán a madzagot, majd betűrte a pólóját. - Szerencséd, hogy nem lőttelek le. És tényleg, a pisztoly nem volt túl messze tőle, és Adrian biztosan tudta, hogy az erdőbeli lövöldözés után újratöltöt te. Habár, mondjuk, a negyvenes nem tudott volna nagyobb kárt okozni benne, minthogy kicsit felbosszantja. - Mész valahová? - kérdezte Ad. Matthias fürgén leült az ágy szélére, és beledugta a lábát fekete Nike cipőjébe. - Mindig ilyen jól bánsz az ajtókkal? - Nagyon sok mindennel jól bánok. Matthias megállt a mozdulat közben.
- Sántítasz, tudsz róla? Adrian megvonta a vállát. - Beütöttem a lábam. - Baromság. - Nincs több mondanivalóm. Matthias káromkodott egyet, majd felállt, hogy magához vegye a tárcáját és a széldzsekijét. - Oké, rendben. De el kell tűnnünk innen, mert a zsaruk már úton vannak idefelé. Vagy nemsokára elindulnak. - Miért? - Mels értesítette őket. Rájött, hogy Jim és én szorgoskodtunk a múltkor az alagsorban. Ja, és mellesleg visszatért a memóriám. - Minden? - Igen. A francba! - Gratulálok! - Nincs mihez. - Matthias röviden és tőszavakban beszélt. - Nézd, Jim azt mondta, hogy hamarosan válaszúthoz érkezem. Ad bólintott. - Mi történt a nőddel? - Rájött, hogy ki vagyok valójában. - Ez nagyon nem fog segíteni nekünk. - Jót tett neki, hogy kinyílt a szeme, és ez a fontosabb. Soha nem is lett volna szabad vele lennem. Ezután Matthias elhallgatott, és igen, szinte visszhangzott a csend. - Tudom, mit kell tennem - szólalt meg nemsokára. - Ez az egyetlen módja annak, hogy... helyrehozzam a dolgokat. Pontosan tudom, mit kell tennem. Adrian fáradtan hátraejtette a fejét. Ebben a helyzetben a legkevésbé sem volt szükségük újabb ragyogó ötletekre. - El kell tűnnünk - közölte Matthias, és nagy léptekkel az ajtó felé indult. - És miközben kimegyünk, be kell törnünk. - Ez nem ellentmondás? Matthias nem felelt, csak kilépett a folyosóra, mire Ad káromkodott egyet, aztán fogta a botot, amely a beépített tele vízió mellé volt támasztva. Kiderült, hogy jól döntött... a vénember-figurához kapcsolódó eszköz megnövelte a sebességét. Sajnos nehéz lesz hozzászoknia. Nem igazán az ő stílusa volt. *** Miközben Matthias kilépett a vészkijáraton át a lépcsőházba, és elindult
lefelé a betonlépcsőn, Mels hangja visszhangzott a fejében. Minden hazugság volt, ugye? Ez az egy mondat ismétlődött újra és újra a gondolataiban, mint egy gyorstüzelő puska vagy egy gépfegyver, ami szinte visszasírta az amnéziát. A tragédia az volt az egészben, hogy a Mels iránt tápláli érzéseiben semmi hazugság nem volt. Annak minden szava igaz volt. Csakúgy, mint a fizikai állapota, és azok az emlékek, hogy hol volt... és hová fog visszakerülni, ha nem vigyáz. Az élete során azonban? A francba, igen, abban olyan sok csalás és átverés volt, hogy megszámlálni sem tudta. De most ezt jóvá fogja tenni. Azok után, hogy Mels így faképnél hagyta, és a memóriája is hiánytalanul visszatért, nem tehette meg, hogy ne csináljon valamit a rengeteg hazugság és gonoszság hálójával kapcsolatban, amelyet már nagyon régóta szövögetett. Igen, valóban ezt a sorsot érdemelte, és meg is fogja fizetni az árát... de helyrehozza valahogy. Végül. Gyors léptekkel, némán haladt a lépcsőn, ám hirtelen rájött, hogy az úgynevezett bűntársa valószínűleg nem tudja tartani vele az iramot. Milyen bosszantó! Hátrapillantott a válla fölött, és... Megtorpant, aztán megmarkolta a korlátot. A gazember mögötte volt, de körülbelül hét-nyolc centivel a föld fölött lebegett a levegőben, mintha antigravitációs cipője lenne. - Mi vagy te? - lehelte Matthias. A férfi azonnal visszaereszkedett a földre. - Semmi különös. - Baromság. - Nem a zsaruk elől menekülünk? Komolyan most akarod ezt megvitatni? Volt igazság abban, amit mondott, csakhogy jelenleg nagyon sok forgott kockán. Az épelméjűsége tekintetében mindenképpen. - Csak egyet árulj el. Melyik oldalon állsz? És mielőtt ezt a kérdést is elbagatellizálnád, közlöm, hogy tudom, hol voltam... és most nem a Közel-Keletről beszélek. - Azon az oldalon vagyok, amelyik úgy gondolja, hogy jó. - Ezzel semmit nem árultál el. Még az ördög is úgy véli, hogy igaza van. - Az a nő nem. - Nő? - Amikor Adrian úgy vonta fel a vállát, mintha csak a sportról... az autókról... vagy az NBC csütörtök esti műsoráról beszélgetnének, Matthias halkan káromkodott egyet. - Szóval, ismered az ördögöt, és csak egy átlagos fickó vagy. Átvállalod az összes sérülésemet, külsőt és belsőt egyaránt, és azt állítod, nincs benned semmi különös. A lakótárs ismét felvonta az egyik vállát, láthatóan egyáltalán nem
hatotta meg, mennyire össze van zavarodva a másik. - Minden hazugság volt, ugye? - Tudod - folytatta rekedt hangon Matthias - hallottam, hogy az ördög... nagyon hazudós fickó... vagyis nő... - Ez az egyetlen dolog, amiben biztos lehetsz. - Akkor ez közös bennünk. - Lehetséges, de az idők változnak, nem igaz? - És Jim Heron hogy illik a képbe? Adrian fáradtan felsóhajtott. - Saját magaddal foglalkozz, Matthias! Csak ezt a tanácsot adhatom... Cselekedj helyesen, még akkor is, ha fáj. Matthias belenézett abba a ködös szembe, amely alig tizenkét órával azelőtt még az övé volt. - A személyes tapasztalat mondatja ezt veled? - Egyáltalán nem. Nem a zsaruk elől kellene menekülnünk? Matthias hirtelen a Melsszel töltött éjszakára gondolt. Nagyon csúnyán végződött, maga az éjszaka azonban... és minden, ami a nővel volt kapcsolatos... segített megtalálnia a lelkét. Enélkül és Mels nélkül csak elment volna Caldwellből... és maga mögött hagyta volna a múltját. - Köszönöm - motyogta. - Tartozom neked. - Nem tudom, mi a francról beszélsz. Nyilvánvalóan egy olyan ajtón kopogtatott, amely be volt zárva, reteszelve, láncolva és deszkázva. Hát jó. Tudta, milyen dolog ez... a hálát mindig nehezebb elfogadni, mint a fájdalmat. De legalább azt tudta, mit kell tennie. Azonban volt mén valami... - Jim is olyan, mint te? - kérdezte. A másik férfi úgy nézett rá, mint akinek egy életre elege lett a beszédből, de az már az ő baja volt. - Mondd meg! - követelte Matthias. - Muszáj legalább valami biztosat tudnom. Adrian megdörzsölte az állát. - Beszélhetsz erről Jimmel... amikor majd minden véget ér, oké? Most azonban az a feladatom, hogy életben tartsalak, hogy helyesen dönthess, amikor eljön az ideje. El sem tudom mondani, milyen fontos ez. Csak tedd azt, amit helyesnek gondolsz legalább egyszer a szánalmas életedben. - Rendben - felelte Matthias, majd elfordult, és ismét elindult.
48. fejezet A Marriott Hoteltól néhány sarokkal arrébb, a CCJ hírszerkesztői irodájában Mels a zenélő székében ült, és a Yankee Doodíe dallamára hintázott előre-hátra. A postafiókja meg volt nyitva a számítógép monitorán, az automatikus küldés/fogadás pedig néha-néha kiköhögött egy új, beérkező levelet. A képernyővédő bizonyos idő elteltével bekapcsolt, de amikor megjelentek a színes buborékok, Mels mindig megmozdította az egeret, és visszahozta a postafiók képét. Csak egyetlen telefonhívást bonyolított le, Tony barátját hívta fel a helyszínelők laboratóriumában. Elmondta neki, hogy beszélt de la Cruz nyomozóval, és a vallomásában mindent elmondott. Abban reménykedett, hogy a telefon bármelyik percben megcsörrenhet, hogy új híreket kapjon a helyzetről, ám de la Cruz és csoportja azonban minden bizonnyal el volt foglalva a hotelban az üres szoba átvizsgálásával. Matthias már régen elment... - Pszt! Megrázta magát, és a folyosó másik oldalára pillantott. Tony kihajolt a székéből, és egy töltött csokis piskótát nyúj tott felé, mintha az a kis becsomagolt, mesterséges, kakaós finomság igazi gyémántgyűrű lenne. - Úgy látom, rád fér. - Köszönöm. - Mels mosolyt kényszerített az arcára, és azt gondolta: egye fene. Talán egy adag cukor és tartósítószer kell ahhoz, hogy kibillentse ebből a kábulatból. - Nem vagyok jó formában. - Azt látom. Egy órája ülsz és bámulod a képernyőt. - Sok levelem van. - Ezért nem olvasod el egyiket sem? Mels kibontotta az édességet, és beleharapott. A külső csokimáz széttört, a darabkái az ölébe hullottak. Mielőtt elolvadtak és molekuláris szinten beleivódtak volna a nadrág szálai közé, felszedegette és kidobta mindet a szemétbe. Istenem, ez az édesség nagyon finom volt! Mennyivel jobb majszolni, mint kémiával foglalkozni! - Figyelj csak, Tony... tudom, hogy soha nem beszéltünk még a karrierünkről, de neked vannak távlati terveid ennél az újságnál? Úgy értem, lehetséges, hogy a nyugdíjig itt maradsz? A barátja megvonta a vállát. - Nem szoktam ilyesmin gondolkozni. Csak megírom a cikkeimet, elvégzem a kutatást... de nem foglalkozom a jövővel. Ha csak ennyi adatik meg? Az is jó. - Ő is elővett egy becsomagolt süteményt, és kibontotta. - Arra viszont számítok, hogy te elmész innen.
- Caldwellből? Tényleg? - Igen. - Beleharapott az édességbe. - Igazából sohasem telepedtél itt le. Összeköttetéseket szereztél, és használtad őket. A férfinak igaza volt. És talán ezért nem ért el annyit az elmúlt években, mint amennyit szeretett volna. Igen, Dick egy seggfej volt, egy igazi hímsoviniszta disznó, és lehetséges, hogy Mels e mögé az ürügy mögé bújt, hogy ne kelljen szembenéznie a tényekkel. - Azt hiszem, vissza akarok menni New Yorkba. - Ami azt illeti, az „azt hiszem"-et nyugodtan törölhette is a mondatból, döbbent rá hirtelen. Eljött az ideje. Az anyja elboldogult, inkább ő szorult útmutatásra. És érzése szerint az az irány dél felé fog mutatni. - Átkozottul jó riporter vagy. - Tony harapott még egyet. - De itt nem aknázod ki a tehetséged... Szerintem ezt Dick is tudja. - Nem igazán jöttünk ki egymással. - Ami általában igaz rá és minden nőre. - Tony összegyűrte a csomagolópapírt, és kidobta a szemétbe. - Szóval, mihez kezdesz? Van ismerősöd Manhattanben? Mels kihúzta a fiókját, és kivette belőle azt a névjegyét, amelyet akkor tett oda, amikor elfoglalta ezt az íróasztalt. Ez állt rajta: PETER W. NEWCASTLE, VEZETŐ SZERKESZTŐ... és a címe alatt ott volt a New York Times híres lógója. Annak idején néha összefutott Peterrel Manhattanben meg a környékén, és a férfi még mindig a Timesnái dolgozott. Éppen múlt vasárnap látta a nevét egy cikk alatt. - Igen, fogjuk rá - motyogta. - Hé, ha már a távozásról beszélgetünk, azt hiszem, szeretnék adni neked valamit. - Remélem, meghívsz ebédelni. Mels halkan felnevetett. - Sajnos nem. Kizökkentette magát a közömbös hangulatból, majd megnyitotta a kutatásait összefoglaló fájlt, amely az eltűnt személyek ügyével foglalkozott. Nézte a legépelt szavakat, az elkészített táblázatokat, a felsorolt utalásokat, és önkéntelenül is arra gondolt, hogy éppen ezzel foglalkozott, mielőtt az élete viharos fordulatot vett volna. Amikor eszébe jutott Matthias, mintha tüske szúrta volna meg a bőrét, a fájdalomtól alig kapott levegőt. Egy pillanatra behunyta a szemét, és magára parancsolt, hogy szedje össze magát. - Átküldőm e-mailben - mondta kissé mogorván. Tony kibontott egy újabb süteményt, majd a monitora felé fordult. A következő pillanatban Mels hallotta, hogy halkan dörmög valamit, és ismét ránéz. - Ez elképesztő... teljességgel hihetetlen. Még sohasem láttam...
Mióta gyűjtögeted ezeket? És milyen szemszögből közelíted meg? Kik a... Várj, ugye ezt nem kizárólag nekem akarod adni? Mels szomorúan elmosolyodott és bólintott. - Tekintsd búcsúajándéknak. Nagyon rendes voltál velem, amióta itt dolgozom. És talán te többre mész, mint amennyire én jutottam. - A monitorra pillantott, és végignézett a munkán, amelyet addig elvégzett. Én megrekedtem, de azt hiszem, nálad jó kezekbe kerül az ügy. Ha valaki felfedheti az igazságot az eltűnések mögött, az te vagy. Amikor Tony szeme még jobban elkerekedett, Mels tudta, hogy helyesen cselekedett. Saját maga és Tony miatt is... de ami a legfontosabb, az eltűnt személyek miatt, akiknek a lelke valami megmagyarázhatatlan módon megszűnt létezni a caldwelli éjszakában. Tony majd megtalálja a választ. Valahogyan. *** Matthias végigsétált a szőnyeggel borított folyosón, a szálloda földszintjén, ahová csak a személyzet léphetett be. A fejét felszegte, a karját lazán lóbálta maga mellett. Nyitott ajtók előtt haladt el, amelyeken kis táblák jelezték, ki dolgozik odabent. Benézett a sok adminisztratív alkalmazottra, HR- esre és könyvelőre, akik mind elmélyülten munkálkodtak, telefonáltak, pötyögtek valamit a számítógépen. Milyen elfoglaltak voltak! De ez éppen kapóra jött annak, aki olyan helyre akart bej ütni, ahol semmi keresnivalója nem volt. Lényegesnek tartotta, hogy céltudatosan menjen, mint ha megbeszélt találkozója lenne, és unottan, lazán nézzen mindenkire. Ez a két dolog sokkal fontosabb volt, mint hogy öltönyben és nyakkendőben legyen: nem szívesen adott volna ürügyet valamelyik szorgos hangyának, hogy felemelje a fenekét a székéről, és az útjába álljon. Szerencsére Adrian beleegyezett, hogy az előcsarnokban maradjon. Egy ilyen fazon azzal a sok piercinggel harsogva hirdette volna, hogy nem ide tartozik. Matthias ment egyenesen tovább, és tudta, hogy előbb vagy utóbb meg fogja találni azt, amit keres: egy üres számítógépet, amely rá van csatlakoztatva a Marriott Szálloda adatbázisára. Mit ad isten, a bingó három ajtóval arrébb kínálta fel magát egy üres iroda formájában, amelyben minden irodai eszköz megtalálható volt. A kis tábla azonban amely azt jelezte, kié ez a helyiség - hiányzott a tartóból, és az asztalon sem voltak személyes tárgyak, nem lógott kabát a sarokban álló fogason, még ablak sem volt. jobb, mint amire számított. Gyorsan besurrant, becsukta az ajtót, és arra gondolt, sokat segítene, ha hozzáférhetett volna a különleges egység tartalékaihoz. Egy fényképes névjegykártya, rajta valami számítógépes beosztással
biztosan megkímélte volna a kíváncsi kérdésektől. így azonban csak egy töltött fegyver és egy hangtompító szolgálta a védelmét. Leült a puha bőr forgószékre, és pontosan tisztában volt vele, hogy mindenki feláldozható, és ha bárki bejönne az irodába, miközben ő itt dolgozik, lelőné, és a holttestet az íróasztal alá rejtené. De istenem, több oka is volt az imádkozásra, hogy erre ne kerüljön sor. Lehajolt, bekapcsolta a számítógépet, majd megnyomott egy gombot, hogy ne jelenjen meg a képernyőn a jelszóval védett belépés oldala. Az operációs rendszert megkerülve a program alá férkőzött, és átvette az irányítást, összekeverte az IP címet, és felcsatlakozott az internetre. A különleges egység számítógépes rendszere igazi monolit volt, amelyet a legjobb szakemberek hoztak létre, akiket csak össze tudodt szedni. Végzős programozók meg tizenöt éves, arrogáns, kis szarzsákok, de akár multinacionális hekkerek is. Minden nagy koponyát pénzzel hallgattatott el... vagy a halál jéghideg ölelésével. Elvégre a rendszer építője ismerte a titkos menekülő útvonalat - ő pedig semmiképpen sem akarta, hogy a szervezetből bárki is tudja, milyen rejtett módon tud bejelentkezni a hálózatba. Végül valaki biztosan rájön majd, hogy hamis felhasználónévvel lépett be a rendszerbe, de az még beletelik néhány hétbe, hónapba... vagy talán soha nem is jönnek rá... Bent volt. Gyorsan a képernyő jobb alsó sarkába pillantott a kis órára, amely tájékoztatta, hogy alig több, mint hatvan másodperce van, mielőtt az IPcím azonosításának kockázata felmerülne. Harmincnál többre nem volt szüksége. Benyúlt a zsebébe, és elővette azt a pendrive-ot, amelyet idefelé vett az ajándékboltban. Bedugta a gép elején lévő USB kimenetbe, és elindított egy adatletöltést, amely tartalmát tekintve világrengető jelentőségű volt, a méretét nézve azonban meglehetősen kicsi. Elvégre nem sok ügynök tartozott az egységhez, a küldetésüket pedig röviden és lényegre törően írták le. Önvédelmi menekülő stratégiájának alappillérei voltak ezek a fájlok: ő maga hozta létre ezt az átfogó információhalmazt közvetlenül azután, hogy kiépült a különleges egység számítógépes rendszere. Arra is fordított gondot, hogy az automatikus frissítést beállítsa. Ez az adatbázis legalább olyan fontos volt, mint a fegyverek és az a készpénz, amelyet New York-ban rejtett el, meg Londonban, Tangierben, Duhajban és Melbourne-ben. Ebben az üzletágban a császár csak addig maradt hatalmon, amíg meg tudta őrizni a trónját - és az ember sohasem lehetett biztos abban, mikor fog a trónus alapjaiban megrendülni. Amikor visszatért az emlékezete, az is eszébe jutott, hogy miként
védte, szélesítette és ápolta a befolyását, hogyan tartotta magát életben és hatalmon mindaddig, amíg már bűzleni nem kezdett a sok mocsoktól, amíg a lelke - vagy ami még megmaradt belőle - megtépázódott és meghalt, amíg olyan érzéketlenné nem vált, mint egy élettelen tárgy, amíg rá nem jött, hogy a halál az egyetlen kiút, és jobb, ha ő maga választja meg az idejét és a helyét. Például a sivatagban egy szemtanú előtt... egy bombával, amelyet ő épített, hogy elvégezze a munkát. Csakhogy nem minden sikerült úgy ahogy eltervezte, mert Jim Heron nem hagyta magára, és így nem halt meg, ahogyan kellett volna. Heron közbeavatkozása nélkül azonban nem találkozott volna Melsszel. És most nem használná fel ezt az információt arra, amire szándékozik. Ez a befejezés jobb volt. Leszámítva persze azt, hogy elveszítette Melst. Mielőtt kilépett volna, feltámadt benne a kíváncsiság. Egy gyors mozdulattal kijelentkezett a hamis fiókból és a titkos adatbázisból... aztán belépett egy valóságos felhasználónévvel, amelyet még ő hozott létre az egyik adminisztrátorának hat hónappal korábban. Még mindig aktív volt a fiók, és a jelszót sem változtatták meg... ami nagy ostobaságra vallott. Belépett a személyi aktákba, és begépelt egy nevet. A szürke monitor közepén egy apró homokóra forgott lassan, úgy tűnt, mintha már egy örökkévalóság óta járna körbe. Valójában alighanem egy-két másodperc volt csak. Ezután Jim Heron aktába jelent meg a képernyőn, és Matthias gyorsan végigfutott a bejegyzéseken. Nem volt kétsége, hogy ezt a tevékenységét lenyomozzák... mert le fogják. Az ügynökök hamarosan megjelennek ennél a bizonyos számítógépnél. És természetesen tudni fogják, hogy ő volt, és nem is lepődnek meg rajta. A következő személy, akinek megnézte az aktáját, saját maga volt, aztán visszament Heron adataihoz, majd kilépett. Pontosan nem tudta, mi nem stimmel, de valami nem hagyta nyugodni, valami nem volt jó. Nem maradt ideje azonban, hogy rájöjjön... legalábbis nem ebben az irodában. Kihúzta a pendrive-ot a gépből, aztán a kezébe fogta. Miután kikapcsolta a komputert, résnyire kinyitotta az ajtót, körülnézett, és kilépett a folyosóra. Elindult, aztán... - Segíthetek? - szólította meg egy női hang. Matthias megtorpant, aztán megfordult. - A HR-es részleget keresem. Jó helyen járok? A nő alacsony volt és köpcös, olyan benyomást keltett, mintha egy mosogatógépről vagy egy iratszekrényről mintázták volna. Acélszürke kosztümöt viselt, a haja az álla vonaláig ért, mintha úgy érezte volna, hogy minden eszközzel azt kell sugallnia, mennyire elhivatott a
munkájában. - Én vagyok a HR-es részleg vezetője. - Összehúzta a szemét. Egészen pontosan kit keres? - Pincérnek jelentkeznék az étterembe. A recepcióról küldtek ide. - Ó, az ég szerelmére! - A nő úgy nézett ki, mint aki menten felrobban. - Már megint? Megmondtam nekik, hogy ne irányítsanak ide senkit. - Igen, tudom... Nem a vendéglátós igazgatóval kellene beszélnem vagy ilyesmi... - Menjen végig ezen a folyosón az előcsarnokig. Túl az éttermen... majdnem a vészkijáratnál talál egy „Iroda" feliratú ajtót... keresse Bobbyt! Matthias elmosolyodott. - Köszönöm. A nő sarkon fordult, majd elindult az ellenkező irányba. Magában motyogott valamit, ami azt jelezte, hogy gondolatban már fel is hívott valakit, akinek biztosan jól be fog olvasni. Jó szórakozást hozzá, gondolta Matthias, amikor elsétált.
49. fejezet - Jól vagy, nagyfiú? - kérdezte Jim, amikor felvitte Kutyust a lépcsőn a garázs fölötti lakásba. A kis állat egész éjszaka őrizte a helyet, mindent rendben tartott, a tekintete olyan vad volt, amennyire a külseje nem. Odafent, a lakásban Jim letette a földre, majd kiment a konyhába. - Ma érd be ezzel a száraztáppal. Bocs, majd hozok pulykás szendvicset, oké? Amikor Kutyus helyeslően vakkantott egyet, Jim úgy vélte, a szendvics valószínűleg nem a legegészségesebb étel, de az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezzük az olyan egyszerű dolgokat, mint hogy azt együnk, amit szeretünk. És Kutyus imádta a szendvicset. Megnyitotta a vizet a mosogatónál, elöblített egy kis piros tálat, majd megtöltötte vízzel, aztán letette a földre egy adag kutyatáp mellé. Ezután hátralépett, hogy a kutya megszimatolja, megkóstolja, aztán elfogyassza a reggelijét. Miután elkezdett enni, Jim az ajtóhoz sétált, és elővette a cigarettáját. Odakint a lépcső tetején rágyújtott, kifújta a füstöt, és az egyik kezével belekapaszkodott a korlátba. A riporter a munkahelyén volt. Közvetlenül azután ellenőrizte, hogy elment a szállodából. Tekintve pedig, hogy nem érzékelte Devina jelenlétét sehol, és a nyomkövető varázslat is még mindig működött mind Matthiason, mind a nőjén, úgy döntött, visszajön ide, és megnézi, hogy minden rendben van-e. Most pedig nem tudta, mit csináljon... azon kívül, hogy Kutyus csámcsogását hallgatta. A távolban egy teherautó haladt el az úton, a rét túlsó oldalán egyenletes tempóban. A közelben varjak károgtak a fenyőágak között. Mögötte Kutyus rágcsált. Minden olyan átkozottul nyugodt volt, hogy majdnem felordított. Már a második koporsószöget szívta, amikor rájött, hogy arra vár, mikor jelenik meg Nigel. Az az angol piperkőc mindig a kritikus helyzetekben bukkant fel, ez pedig - érzése szerint - nagyon is az volt. Alig tudta elhinni, mit csinált Adrian. Feláldozta magát, kulcsfontosságú dolgot tett, tényleg megemberelte magát. Bizonyos szempontból Jim elképzelhetetlennek tartotta. Eddie büszke lett volna rá. Most mihez kezdjenek? Még mindig nem tudta, mikor jön el a válaszút, Devina pedig kétségtelenül mesterkedett valamiben. - Nigel... haver - dörmögte, amikor kifújta a füstöt. - Hol vagy már? A királyi látogatás helyett azonban csak a hamut tudta lepöckölni a
cigarettája végéről, és arra gondolt, vajon nem érezték-e meg a piperkőcök is, hogy a Teremtő szorosabbra húzta Devina gyeplőjét. Úgy tűnt, mintha az arkangyalok is egy kicsit háttérbe húzódtak volna ebben a körben. Érthető... Amikor megfordult, egy jármű tűnt fel a mező másik oldalán. Gyorsan hajtott, és nem volt egyedül... egy pontosan ugyanolyan kocsi követte. Zsaruk. És mit ad isten, balra fordulva elindultak felé a bekötő úton. - Társaságunk lesz, Kutyus - dörmögte, majd elnyomta a csikket a hamutartóban, amelyet mindig a korláton tartott. - Gyere ide, kis haver! Tűnjünk el együtt, és figyeljük a műsort! Miután bementek, két járőrkocsi fordult be élesen a garázs kétszárnyú ajtaja elé. Porfelhő szállt fel a kerekek alól, amikor lefékeztek a kavicságyon. Természetesen akkor szólalt meg Jim telefonja, amikor a rendőrök kiszálltak. A hóna alatt tartva az állatot, fogadta a hívást, és halkan beszélt, miközben a függöny mögül leselkedett kifelé. - Dolgom van, Ad. - Hol vagy? - A garázsnál. És éppen most jelent meg a rendőrség... Dobd fel a napom, és mondd, hogy megszabadultál a holttesttől. - Bedobtuk a hullát a folyóba a kocsijával együtt, amellyel jött. Nem fognak semmit találni. - Akkor miért vannak itt a zsaruk? - Nem tudom... várj csak. - Valami tompa beszélgetés hangja szűrődött át a vonalon. - Matthias is itt van velem. Azt mondja, a golyó miatt van, amit Mels magával vitt, amikor kijött a garázshoz. Megvizsgáltatta, és természetesen egyezik azokkal a töltényhüvelyekkel, amelyeket a Marriott alagsorában találtak. Ebből összerakhatod a képet. - Szuper. Adrian ekkor szintén suttogni kezdett. - Mellesleg a régi főnököd jól ért a számítógéphez. - Mit forgat a fejében? - Azt hiszem, lerántja a leplet az egész különleges egységről. - Hogy micsoda? - jim majdnem elfelejtett suttogni. - Honnan tudod? - Együtt hagytuk el a hotelszobát, és távozáskor még tett egy kis informatikai kitérőt. Van nála egy pendrive, rajta nagyon sok információval... ott voltam mögötte, amikor letöltötte az adatokat. Mi lehet a terve vele... A riporter, gondolta Jim. Oda fogja neki adni, és megmondja, hogy tegye a dolgát.
Istenem, ez aztán a pálfordulás! Egykori főnöke az egész életét annak szentelte, hogy titokban tartsa a különleges egység létezését. Ennek érdekében még gyilkolt is, embereket kínzott, sőt barátok és szövetségesek ellen is fordult. Megzsarolta a Fehér Házat, legfelsőbb vezetőket fenyegetett meg. Pénzt és szexet használt, hitegetett embereket, átverte őket, eltemette a halottakat. Most pedig elengedi az egészet? - Megcsináltuk - lehelte Jim. - Ez a válaszút. - Úgy tűnik. - Adrian hangja visszatért a normális hangerőhöz. - Na mindegy, de miattad nagyon aggódik... nem akarja, hogy bajod essen, ezért megkért, hogy hívjalak fel. Ami újabb meglepetés volt. - Mondd meg neki, hogy köszönöm, de tudok vigyázni magamra. Hová megy? - Nem árulta el, és szeretne egyedül maradni. - Akkor hagyd magára, de maradj a közelében! - Meglesz, főnök. Jim befejezte a hívást, majd megdörzsölte az arcát. Úgy tűnt, talán máris megnyerte ezt a kört... mert a válaszút bármi lehetett, ahol a kérdéses személynek döntenie vagy választania kellett, amelyből megmutatkozott, milyen a lelke. Matthias pedig ezzel feladta gonosz birodalmát... méghozzá nem úgy, hogy lemondott róla, hanem úgy, hogy fel fogja robbantani az egészet. Jim legszívesebben ujjongott volna... de nem akarta megzavarni a látogatóit. Odalent a zsaruk szaglásztak, megnézték azt a bezárt ajtót, amely mögött az F-150-es, az Explorci és a Harley állt. Ezután felmentek a lépcsőn, és miközben közeledtek az ajtóhoz, Jim hálás volt, hogy Kutyus csendben maradt. Bekopogtak. - Caldwelli rendőrség! - kiáltotta el magát az egyik. - Van itthon valaki? - Kopp. Kopp. - Caldwelli rendőrség! Az egyik zsaru a szeme mellé tette a tenyerét, és az ablakhoz hajolt, hogy benézzen. Jim udvarias házigazdához méltón láthatatlan kezével integetett neki... habár legszívesebben inkább a középső ujját emelte volna fel. Ez a látogatás valószínűleg azt jelentette, hogy neki és a fiúknak tovább kell állniuk innen - mivel ezek után nem lesz nyugtuk, különösen ha a rendőrség beszél a főbérlővel is. Jelenleg azonban más gondja akadt. A rendőrség úgy döntött, hogy kidobja a polgári jogokat az ablakon, és feltöri a zárat.
*** - Mels Carmichael. - Mels a homlokát ráncolta. - Halló? Amikor nem kapott választ, letette a telefont, és megnézte az időt. Egy óra körül járt. Fogta a kabátját, felállt, és intett Tonynak. A szerkesztőségből kifelé menet azon töprengett, nem kellett volna-e megkérni a társát, hogy tegye le a telefont, és jöjjön vele. Amikor utoljára egyedül indult el, majdnem meghalt. De persze most nem a folyó közelében találkozott Montyval... és hány ember halt már meg egy belvárosi könyvesboltban? Lement az utcára, aztán szemügyre vette a forgalmat és az időjárást, majd úgy döntött, hogy nem taxival megy, hanem gyalog. Monty abban a bevásárlóutcában akart találkozni vele, ahol előző nap a ballisztikai szakértővel futott össze. Csupán ötsaroknyira volt az újság épületétől és talán a séta majd kiszellőzteti a fejét. Nem így történt. Egész úton mást sem csinált, csak folyton hátrapillantott, azt nézte, nem követik-e. Az volt a haszna, hogy ez az üldözési mánia remekül kiverte a fejéből a szerelmi bánatot. Jobb volt, mint a kávé, ráadásul fizetnie sem kellett érte. A bevásárlóutca ma is forgalmas volt, az emberek az áprilisi napsütésben sétálgattak, ki-be járkáltak a boltokból, és azokból az éttermekből, ahol tizenöt dolcsiért hatalmas adag ennivalót és még desszertet is lehetett kapni. A könyvesbolt az utca túlsó végén helyezkedett el, és amikor Mels belépett, lazán átsétált a sorok között. Ha elmegy Caldwellből, legalább soha többé nem kell foglalkoznia Montyval és az ostoba, megjátszott kémfilmesdi- jével. Az utasításnak megfelelően a hátsó részbe ment, és elhaladt a magazinok előtt. Fellépett három lépcsőt a romantikus regények részlegéhez, aztán folytatta útját a katonai könyvekhez. Hát persze. Mert ha az ember azt játszotta, hogy nemzet- biztonsági szintű információt ad át, nem akarta a szépség és egészség részlegben tenni: a pisztolyokról és háborúkról szóló könyvek sokkal férfiasabb hátteret biztosítottak a dolognak. Naná! - Megjöttél - hallatszott egy suttogás. Amikor Mels megfordult, hogy szembenézzen Montyval, magában felkészült bármilyen látványra... de ez tényleg ő volt. Ugyanaz a magas homlok, a kis száj és a napszemüveg, amit itt sem vett le - mert ha valaki zárt térben is ezt viseli, sokkal kevésbé feltűnő, nem igaz? Újabb remek terv. Istenem, az ő napszemüvegét... Matthias magánál tartotta. - Szóval, most mid van számomra? - kérdezte mogorván, és kényszerítette magát, hogy a beszélgetésre koncentráljon.
Nagyon nehezen ment. A Matthiasszal történt dráma annyira megrázta, hogy minden, ami azelőtt történt, mintha ősrégi história lett volna. Az a két nő azonban még mindig halott volt, és elhatározta, hogy a történet végére jár, mielőtt elmegy a városból. Monty levett egy második világháborús repülőgépekről szóló könyvet a polcról, és lazán lapozgatni kezdte. - Emlékszel még arra az áldozatra, akit a könyvtár lépcsőjén találtak meg? A képeimen lévő jelek megegyeznek a hasán lévőekkel. - Az ő hasára is rajzoltak ábrákat? - Igen. - Nos, ez érdekes. - És felettébb gyanús. - De akkor sem ugyanolyanok, mint az első áldozat testén... és éppen ez a probléma. - Nem gondolod, hogy ez különös? Két halott nő ugyanolyan jelekkel a bőrén, ugyanazon a helyen, a hason... és ugyanúgy ölték meg mindkettőt. - Biztos vagy benne, hogy következtetést kellene levonnom ebből? - Tessék? - Nos, az egyik meglehetősen zavarba ejtő: talán te vagy a gyilkos. Monty olyan hirtelen kapta felé a fejét, hogy a napszemüveg majdnem leesett a szeméről. - Mi a francról beszélsz? - Nézzük a legelejétől! Az első „igazi" áldozaton... akit a kőfejtőben találtak... ott voltak ezek a bizonyos ábrák. Szőke hajú, fiatal, és elvágták a torkát. A második áldozat egy prostituált, aki befestette a haját, egyenesre szárította, és neki is elvágták a torkát. A harmadik? Hajfestés. Szárítás. A halál oka ugyanaz. Erre itt vagy az ügy kellős közepén, és olyan fényképet mutatsz, amely a második áldozat bőréről készült, de olyan jelek láthatóak rajta, mint az első lányon és a harmadikon. Ezenkívül a második áldozat egy prostituált volt, tökéletes alany ahhoz, hogy a valóságban is elkezd lemásolni a gyilkosságot. Felbérelted, megölted, csakhogy félbeszakítottak, mielőtt rátehetted volna a jeleket a hasára. Elkészítetted a fényképeket, aztán photoshoppal megváltoztattad, hogy megmutasd nekem a munkád... mert valaki másnak is látnia kellett, nemcsak neked. Monty becsapta a könyvet, és lekapta a napszemüvegét. A tekintete halálosan komoly volt. - Egyáltalán nem ez történt. - Akkor mivel magyarázod azt, amit nekem adtál? - Valaki megpiszkálta a holttestet, ez a véleményem. - Már megbocsáss, de ez baromság. A sebek nem tudnak csak úgy eltűnni a bőrről. Mihelyt kimondta a szavakat, eszébe jutott Matthias - és szigorúan emlékeztette magát rá, hogy nem létezik varázslat a világon. Létezik
viszont nagyon sok smink. Ő maga is azt használta, hogy elfedje a balesetben szerzett sérüléseit. Ahogy Matthias is. Monty derékból előrehajolt. - Nem mondok semmi többet. Lett volna még valami, amit talán tudni szeretnél, de most már késő bánat... és búcsút mondhatsz a munkádnak is. El tudom intézni, hogy senki ne álljon szóba veled, és még az időjárásról se mondjanak semmit. Mels behunyta a szemét, és összeharapta a száját. Igazság szerint nem gondolta komolyan, hogy Monty bárkit is megölt volna. Az önimádók nem feltétlenül voltak gyilkosok - csak azért adta elő ezt az elméletet, mert megunta, hogy mindenki dróton rángatja. A következő pillanatban így szólt: - Sajnálom. Igazad van... - Hízelgés, hízelgés, bocsánatkérés... ártatlan tekintet. - Nem akartam túlzásba esni, és nem állt szándékomban megsérteni téged. - Meg kell tanulnod, hogy miként mennek itt a dolgok - morogta a férfi. - Teljesen igazad van. - Ó, taníts engem, nagyfiú... öö. - Szóval... mi mást hoztál még? Monty nem kapkodta el a választ, ezért Melsnek további hízelgésre és udvarlásra volt szüksége. A férfi azonban végül megbékélt. - Valaki behozott egy töltényhüvelyt, amelyik megegyezik azzal, amit a Marriott alagsorában használtak. Mels felvonta a szemöldökét. - Komolyan? - Igen. Nyilvánvalóan bizalmas forrásból származik a bizonyíték... de a helyszínelők megerősítették, hogy valóban a gyilkosságnál használt fegyverből származik a golyó. És most jön a bizarr rész: a fegyver tulajdonosa egy Jim Heron nevű férfi, aki már halott. Na jó, Mels alig tudta elhinni, hogy a fickó a saját történetét adja elő. Monty közelebb hajolt hozzá. - A kérdés az, hogyan tudott egy halott pasas lelőni valakit egy szállodában jó egy héttel azután, hogy meghalt. - Valaki elvette a fegyverét - felelte Mels unottan. - És használta. Monty megvonta a vállát. - Kiküldenek néhány kollégát Heron utolsó ismert lakcímére, hogy többet megtudjanak. Mondanom sem kell, mennyire fontos bármilyen információ, amely a Marriottban történt lövöldözés eltűnt áldozatára vonatkozik. - Ez igaz... - A fenébe, legalább tudta, hogy sokat segített. És muszáj volt megemlítenie Jim Heront is, amikor de la Cruzzal beszélgetett. Annak ellenére, hogy Jim megmentette az életét... kétszer is... a lényeg az, hogy egy bűnöző akkor is csak bűnöző maradt, és az igazságszolgáltatás akadályozása az ő szemében nem csupán
bűncselekménynek számított, hanem erkölcsi véteknek is. - Talán majd beszámolok a fejleményekről - jelentette ki Monty. - Attól függ. - Mitől? - Hogy még mindig haragszom-e rád. Amikor elsétált, Mels káromkodott egyet magában, és legszívesebben belerúgott volna a mellette álló könyvtoronyba. Remek, így kell bánni egy informátorral. Megvádolni gyilkossággal? Hasznos tanács saját magának: legközelebb tartogassa az ilyen sértéseket az utánra, hogy megkapta az infót. Habár igazából mi újat árult el a férfi? Rátámaszkodott az előtte álló háromkötetes Szövetséges repülési útvonalak című könyvre, és ismét káromkodott egyet... - Ne fordulj meg!
50. fejezet Mels mögött állva Matthias tudta, hogy jobban teszi, ha gyorsan közli, amit akar. A nő minden bizonnyal nem kíván egy levegőt szívni vele, és pontosan az a típus volt, aki képes faképnél is hagyni... vagy még rosszabbat tenni. - Tudom, hogy nem akarsz látni... - És beszélni veled - préselte ki Mels a foga között. - De szeretnék adni neked valamit... - Nem kell. - Sőt... abból ítélve, milyen mereven tartotta a vállát... valószínűleg azt fontolgatta, hogy még be is húz neki egyet. - Nem akarok tőled semmit. Matthias előrehajolt, és szemmagasságban letette a pendrive-ot a könyvespolcra, majd lassan előretolta, hogy bekerüljön a látómezejébe. Az ujját a kis fekete tárgyon hagyva azt mondta: - Elhiszed, hogy lelőttem azt az embert. Akkor hidd el azt is, ami ezen van! - Megütögette az ujjával a kis műanyag adathordozót. - Itt az egész történet. - Hazugságok önéletrajza? Nem olvasok kitalált történeteket. - Ez nem kitalált. - Ismét megütögette. - Ez a teljes igazság... minden, amit tettem, és minden, amit rejtegettem. - Mels lassan a könyvespolc felé fordította a fejét, Matthias pedig vágyakozva nézte oldalról az arcát. A látvány a szívébe hasított, a csontja velejéig hatolt. Legszívesebben megérintette, magához húzta volna, és az arcát a hajába temetve beszívta volna az illatát. Ehelyett egy kicsit még előrébb tolta a pendrive-ot. - Minden itt van rajta. És most neked adom. - Miért? - Mert miután megnézted, és ellenőrizted az információt... mert tudom, hogy ezt fogod tenni... el kell hinned, amit most mondok: rólad és a veled töltött időről mindig igazat mondtam. Az valóságos volt, az egyetlen őszinte dolog, amit életemben tettem. Most elmegyek, de ezt el kellett mondanom, mielőtt távozom... - Az ég szerelmére, nincs szükségem a vallomásodra, és soha nem hiszek el neked semmit... - Tedd ezt el, aztán nézd meg! A könyvtárszerkezetben nem nehéz navigálni. - Matthias hátralépett egyet. - Csak egyvalamit kérek... ne olyan számítógépen nyisd meg a fájlokat, ami rá van csatlakoztatva az internetre. Használj laptopot... amin nincs internet. Úgy biztonságosabb. Mels a fejét ingatta. - Őrült vagy, ha azt hiszed, hogy... - Életed nagy sztoriját akarod? Ezzel megkapod. - Matthias
megköszörülte a torkát. - De ne felejtsd el, hogy ezekben a fájlokban olyan információ rejlik, ami hatalmasat tud robbanni, ezért jól gondold át, kivel osztod meg. - Nem fogom megnézni. - De igen. És meg is kell nézned. Mindenki kedvéért, kérlek, nyisd meg a fájlokat! Matthias felemelte a kezét, és a nő haja fölött tartotta, amely leengedve, laza hullámokban omlott le a hátára. Ezután lejjebb vitte a tenyerét, mintha megsimogatná a selymes fürtöket, végül a teste mellé ejtette a karját... és eltűnt a bolt vásárlói között. A különleges egység nem fog Mels nyomába eredni. A szervezetet úgy építette fel, hogy egy része megsemmisítse önmagát. Ha valaha is kiszivárogna a sajtóhoz az információ, mindenki szétszéledne, letagadna mindent, és különböző országokban olvadna be a lakosok közé. Elvégre azok a gyilkosok, akiknek kiderültek a bűnei, nem szívesen tettek vallomást, hogy engedelmes kisgyerek módjára letöltsék a büntetésüket. Ha együtt maradnak, ösz- szefognak - és ez volt a legfontosabb dolog -, bosszút állnak, amiért leleplezték a kilétüket, megkockáztatják, hogy kivégezzék vagy egy életre elintézzék őket az emberiség ellen elkövetett legfőbb bűnökért. Ha pedig mégis olyan beállítottságúak lennének, hogy megtorolják valakin, hogy megfosztották őket attól az életstílustól, amelyet megszoktak, az ellen fordulnának, aki az egészet napvilágra hozta, és nem a riporter ellen. Matthias ösztöne azt súgta, hogy minden rendben lesz - és még sohasem tévedett, amikor ennyire biztos volt valamiben. Soha. Nem ment el az üzletből. Hosszú évek kiképzését és tapasztalatát hasznosítva csak úgy tett, mintha ő is egy igénytelen külsejű vásárló lenne. A baseballsapkát mélyen a szemébe húzta, a csuklyát a fejére tette, és beletemetkezett egy könyvbe. Igazság szerint profi bérgyilkos volt, aki nem hagyott maga után semmiféle nyomot vagy jelét annak, hogy valaha is ebben a boltban járt. De közben szemmel tartotta Melst. Különösen, amikor a nő a kezébe vette a pendrive-ot. *** A katonai könyvek részlegében állva Mels megfogta az adathordozót, kemény műanyag borítása a tenyerébe vágott. Gyűlölte Matthias hangját, de még ennél is jobban megvetette, hogy a teste felismerte, még akkor is, ha az agya hevesen tiltakozott ellene. - Menj a fenébe, Matthias! Fogd ezt a... Megpördült, és azt sem tartotta kizártnak, hogy a férfi képébe vágja a
kis tárgyat. De Matthias már eltűnt. Mels kiszaladt a mennyezetig érő könyvespolc elejére, végignézett a folyosón maga előtt... aztán jobbra és balra... az embereket figyelte, akik a boltban sétálgattak. - A fenébe... Elindult előre, végigment a regények részlegén, aztán az eggyel alacsonyabb szinten lévő magazinok között, egészen ki a bejáratig. Matthiast sehol sem találta bármerre ment, bármit nézett is meg. A pokolba, ahogy ismerte, talán egy személyzet számára fenntartott ajtón át távozott. Ő is kilépett a boltból a halvány napsütésbe, a kezét a szeme fölé emelte ellenzőnek, és a tömeget kémlelte. Rólad és a veled töltött időről mindig igazat mondtam. Az valóságos volt, az egyetlen őszinte dolog, amit életemben tettem. Na jó, az lett volna az egészséges reakció, ha kidobja ezt a kis búcsúajándékot a szemétbe, és hátat fordít ennek az egész drámának, és olyan dologra koncentrál, ami valóban fontos - például, hogy mihez kezd élete hátralevő részében, vagy hogy befejezze azt a cikket a meggyilkolt nőkről. Az is lehet, hogy a pendrive-on csak néhány nyolcvanas évekbeli ballada van, amelyeket Matthias az internetről töltött le. Mivel semmi más dolga nem maradt mára bevásárlóutcán, visszasétált a CCJ irodájához, benyitott a szerkesztőségbe, és megállt, amikor körbevette a hangzavar. Milyen jól ismerte ezt a telefoncsörgős halk lármát, az emberek lépteinek hangját, amint visszatértek az íróasztalukhoz vagy kimentek a konyhába még több kávéért. Hiányozni fog ez a hely... Szentséges isten... tényleg elmegy! A visszavonhatatlan döntés nem mázsás súlyként nehezedett a vállára, hanem úgy, mint egy helyesnek érzett irány. És istenem, inkább a pozitív érzésekre koncentrált, mert jelenleg nagyon nagy szüksége volt arra, hogy olyat is érezzen, ami nem tűnik hatalmas kudarcnak. A Matthiasszal való találkozás után legalább annyira nem kapott levegőt, mintha gyomorszájon vágták volna. Odasétált az íróasztalához, leült egy székre, és elkezdte megfogalmazni a felmondólevelét. A szöveg merev lett és hivatalos, na, nem mintha lett volna más választása. Egy ideig még alakítgatott a szövegen, újraírta az elejét, majd elmentette, de nem nyomtatta ki. Még akadt elintéznivalója, Dick pedig az a fajta seggfej főnök volt, aki nem vette volna figyelembe a két hét felmondási időt, hanem azonnal felszólította volna, hogy távozzon. Különben is nem ártott először eldöntenie, hogy hová megy innen. Ebben a gazdasági helyzetben az ember nem fordít hátat csak úgy egy
állásnak. Hátradőlt a széken, és ismét a monitorra bámult. Nem tudta, mennyi idővel később vette ki a pendrive-ot a zsebéből. Lehetett tíz perc is. Vagy ötven. De akár másfél óra is. A tenyerében forgatta, aztán végül hátrahúzta a fehér kart, és kitolta a fémes csatlakozót. Előrehajolt, hogy bedugja a számítógépbe... de mielőtt megtette volna, megállt. Felállt, a vállára akasztotta a táskáját, és átment a folyosón Tony fülkéjéhez. - Mára befejeztem... csak még utánanézek valaminek. Ha valaki keresne, mondd meg, hogy hívjon a mobilomon. - Rendben - felelte a férfi, és ekkor megcsörrent a telefon az ő asztalán is. - Tony DiSanto... ó, szia, igen már vártam a hívásod... Integetett, majd belemerült a beszélgetésbe. Melsnek eszébe jutott, hogy még mindig nincs autója. Odakint eltartott egy ideig, hogy taxit szerezzen, és természetesen délután négy óra lévén kezdődött a csúcsforgalom, ezért a taxi az autópályán belekerült a torlódásba. Amikor Mels végre hazaérkezett, az édesanyja már nem volt otthon. Megnézte a falinaptárt, és látta, hogy ez a bingós este, és azon töprengett, vajon miért nem vette észre korábban a kis bejegyzéseket a napoknál. Bridzs, pilates, önkéntes munka a templomban, recepciósmunka a Szent Ferenc gyermekosztályán, ebéd és vacsora a lányokkal... Körülnézett a konyhában, és legalább abban biztos volt, hogy miután elmegy, az anyja nem marad egyedül. Kivett egy málnás üdítőt, aztán felment az emeletre. A falépcső ugyanúgy nyikorgott a lába alatt, mint mindig. Odafent a szobájában becsukta az ajtót, és a szekrényhez fordult. Valamiért úgy érezte, elő kell vennie a különböző alakú bőröndjeit, és elkezdeni csomagolni. Ahelyett azonban, hogy idejekorán hozzákezdett volna pakolni, az íróasztalára pillantott. A régi laptopja ugyanazon a festett faasztalon hevert, ahol középiskolás korában a leckéjét írta. Odament, leült a keskeny székre, és elővette a pendriveot. Mielőtt bedugta volna a gépbe, hátulról kihúzta a modem vezetékét. Aztán belépett a rendszerbe, és kikapcsolta a Wi- Fit. - Elment az eszem. Bedugta a pendrive-ot a megfelelő nyílásba, mire a képernyő közepén megjelent egy automatikus párbeszédablak. A lehetőségek közül kiválasztotta a Cserélhető lemez (E:) opciót, majd „A mappa megnyitása és a fájlok megtekintése" lehetőséget. - Mi a... franc? Olyan sok állomány volt a lemezen, hogy görgetnie kel lett lefelé.
Word dokumentumok. PDF-ek. Excel táblázatok. A fájlok címe mind valamiféle számsor volt, nyilvánvalóan egy rendszer része, ami neki semmit sem mondott. Véletlenszerűen rákattintott az egyikre, majd a homlokát ráncolva közelebb hajolt a monitorhoz. Úgy tűnt, adatok vannak benne... Emberekről készült dossziék: fénykép, név, születési dátum, magasság, súly, szem- és hajszín, orvosi tudnivalók, végzettséget igazoló bizonyítványok, és küldetések... Istenem, a küldetések! Dátum szerint voltak elrendezve, szerepelt rajtuk az ország és a célpont neve... valamint a kivégzés. - Ó, te jó isten... Visszament a főkönyvtárba, és megnyitott egy másik fájlt, amelyben pénzösszegek szerepeltek, hatalmas pénzösszegek... Egy következő, kódolt dokumentumban pedig a Washington D. C.-beli kapcsolatok, valamint azok a „szívességek”, amelyeket ezek a személyek kértek... Egy újabb fájl a toborzás és a kiképzés részleteit tartalmazta... Életed nagy sztoriját akarod? Ezzel megkapod. Lassan lement a nap, és Caldwellre leszállt az éjszaka, Mels azonban még mindig a gyermekkori íróasztala előtt ült, és mindent elolvasott. Végül visszatért a dossziékhoz, és ezúttal lassan átnézte az összeset. Bizonyos szempontból ezek a férfiak mind egyformák voltak, az arcuk és az etnikai hovatartozásuk összeolvadt eggyé, és egy agresszivitásával hatékony őstípust jelenített meg. Ha pedig ezek a küldetések mind valóságosak voltak, olyan halálesetekről számoltak be, amelyek közül néhányat a nemzetközi sajtó „természetes halálnak", „balesetnek" vagy „lázadás elleni támadásnak" minősített. Más célpontok pedig még mindig éltek... vagy talán ezekben az esetekben a világsajtó gépezete még nem tartott lépést a valósággal. Lehetséges volt, hogy ez mind igaz? Mels hátradőlt, ivott egy kortyot szobahőmérsékletűre felmelegedett italából, aztán eljátszott a gondolattal, hogy talán, de csak talán minden úgy történt, ahogy itt le volt írva. Na jó, feltéve, hogy igen, Matthias üldözési mániája talán mégsem volt alaptalan... És azt is megmagyarázta, miért menekült aznap éjjel, amikor elütötte a kocsijával. Ezenfelül arra is magyarázatot adott, miért szerepelt egy másik személyazonosság az irataiban... és miért érezte úgy, még az emlékezetvesztés ellenére is, hogy a jogosítványában szereplő cím nem az övé. És talán ez állt mögötte akkor is, amikor megölték azt a férfit a Marriott alagsorában. Ha Matthias tagja volt ennek a szervezetnek... márpedig abból ítélve, milyen sok adathoz fért hozzá, nagyon úgy
festett, hogy igen... logikusnak tűnt, hogy valakit a megölésére küldtek, mivel ki akart szállni. Akkor pedig meg kellett védenie magát... Harmadjára is átnézte a dossziékat, és észrevette, hogy mindegyik név mellett van egy piros vagy zöld vagy narancssárga pipa... Jim Heron is a tagok között szerepelt. Ami valahogy nem lepte meg. Neki narancssárga jelzés állt a neve mellett, ami - a közlekedési lámpa színeit alapul véve - azt jelenthette, hogy már nincs életben, de még nem is halt meg. Érdekes. Folytatta az olvasást, ám egyszer csak elakadt a lélegzete. Körülbelül hét dossziéval később talált egy piros pipával ellátott nevet, majd egy feljegyzést: Caldwell, New York, VISSZASZEREZVE. A dátum két nappal korábbi napot jelzett. Az a halott fickó volt a Marriottból, akit Matthias lelőtt. És nocsak... akadt egy másik is. Narancssárga jelzés állt a neve mellett, az utolsó híradás szerint a New York állambeli Caldwellből jelentkezett be huszonnégy órával koráibban. Mels bármibe le merte volna fogadni, hogy ezt a második férfit is Matthias megölésére küldték. Ivott még egy kortyot, majd elfintorodott az émelyítően édes íztől. A szíve gyorsabban vert, de tudta, hogy nem a koffeintől. Mi van, ha mégis igaz, gondolta. Az elejétől a végéig... Visszatért a főkönyvtárba, és alaposan újra átolvasta a dokumentumokat, majd megpróbálta összeilleszteni a sok információt, hogy megértse a szervezet felépítését, beleértve a toborzóelvet és a pénzáramlást is. Semmi nem utalt arra, hol van a központjuk, milyen adminisztratív támogatást kapnak, vagy pontosan hogyan lépnek velük kapcsolatba az „ügyfeleik". Vajon a kormányhoz kötődött ez a szervezet? Vagy egy magánszemély irányítása alatt állt? Fogott egy tollat, és feljegyzett valamit. A hatékonyan likvidált célpontok kilétéből ítélve az a hátborzongató érzése támadt, hogy ez az árnyékszervezet - amelynek egyik dokumentumán sem szerepelt lógó, sőt még név sem - nagyon magasra nyúlt. Az áldozatok többnyire politikai személyiségek voltak a tengerentúlon, amely azt mutatta, hogy sokkal nagyobb szabású nemzetközi hálózat áll mögöttük, mint amit egy magánszemély, egy érdek- szervezet vagy éppen egy hatalmas, multinacionális vállalat létrehozhatott volna. Ez országos szintű volt. Ahogy visszaemlékezett a három évvel azelőtti aktuális eseményekre, teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a kivégzésekkel Amerika helyzetét javították szerte a világon.
A tollával az asztalon kopogott, és a különleges szervezetekre gondolt, mint például a haditengerészet... vagy mondjuk a rangerek, a rohamosztagosok, akik hősök voltak, törvényes katonák, és szigorú szabályrendszerben működtek. Ez a gyilkosokból álló szervezet azonban teljes mértékben ezen kívül állt. Az utolsó táblázat volt alighanem a leghátborzongatóbb az összes küldetést felsorolta az elmúlt évtizedre visszame nőleg - megjelölte a halottak számát, és az egyik oszlopban a járulékos veszteségeket is. Ebből nem volt túl sok. Egyáltalán nem. És nem szerepeltek köztük gyerekek vagy nők legalábbis ebben a listában. Tekintve azonban, hogy mi mú dón működött ez a szervezet, Mels úgy érezte, ennek nem az erkölcsi jóérzés az oka, sokkal inkább egy parancs: hogy minden körülmények között kerüljék a feltűnést. A másik pedig, hogy a kivégzett személyek - akiknek a kilencven százalékát ismerte - szinte mind gonoszok voltak... rendkívül gonoszok, olyanok, akik lemészárolták a saját állampolgáraikat, vagy egy brutális rezsimet irányítottak, vagy borzalmas cselekményeket követtek el. Mels úgy gondolta, hogy az a néhány, akiről még sohasem hallott, szintén hasonló kaliberű lehet. Ez a kivégzőosztag jót cselekedett csak rossz módon A célpontjaik tevékenységét ismerve nehéz lett volna azt állítani, hogy a munkájuk nem volt jogos. Tisztára, mint az apja erkölcsi felfogása, csak globális szinten... Ismét megnézte a dossziékat. Matthiast sehol sem találta benne, sem a képek, sem a nevek között. Volt egy szörnyű érzése, miért. Mert ő volt az alapja az egésznek. Az irányítója. Rólad és a veled töltött időről mindig igazat mondtam. Az valóságos volt, az egyetlen őszinte dolog, amit életemben tettem. Megdörzsölte az arcát, és a tenyerébe káromkodott. A férfi azért adta neki ezt az egészet, hogy bebizonyítsa az igazát - és Mels bármennyire is próbált valami valótlanságot találni a fájlok között, valami kitalációt, ami ellentmondásba kerül más tartalmakkal, túl sok igazolható tény volt a jelenlegi események ismeretében. Az évek során látta az újságcikkeket, a híradásokat és a tudósításokat ezekről a halálesetekről. Ez mind igaz volt... És valóban élete nagy sztorija.
51. fejezet Mels háza előtt, az utca túloldalán Matthias egy juharfa árnyékában állt, kis terpeszben, a kezét összefonta a mellkasán. Látta a nőt az emeleti hálószobában az íróasztalnál ülni, ahogy a fejét lehajtotta, és a mennyezetről érkező fényben mélyen összevonta a szemöldökét. Mels időről időre hátradőlt a széken, amelyen ült, és mereven maga elé bámult... aztán visszahajolt a laptophoz. Megnézett mindent. Matthias ezzel teljesítette a feladatát. Akkor miért nem érzett békét? Kétségtelenül ez volt a válaszút, ez a vallomás, amely Melsen keresztül a világ tudomására jut majd. Azzal a kis pendrive-val megsemmisítette hosszú évek munkáját, bukásra ítélte a szervezetet, amely végül a megszűnését eredményezi. Az ügynökök szétszélednek és elrejtőznek. A politikusok feltűnően becsületesek lesznek, és letagadnak mindent, ami tudnak. A kongresszusi és szenátusi különleges bizottság összeül, és nagyon sok adófizető dollárt elpocsékolva hónapokon keresztül tanácskozik majd, végül lezárja az ügyet. Aztán valaki más fogja működésbe hozni a gépezet másik karját: a piszkos dolgokat továbbra is üldözni fogja ez az amúgy becsületes ország, mert az embernek néha le kell süllyednie az ellenség színvonalára, és az ő pöcegödrében játszani. Ilyen az élet. Akkor mi a francért nem tartott most éppen Manhattan- be, hogy magához vegye a titkos tartalékát, aztán elinduljon ismeretlen tájak felé? Nem Mels miatt. Az, hogy elhagyta, több szempontból is megölte belül, de ebbe már beletörődött. Azzal tett jót vele, hogy eltűnt, és csak ez számított... Habár minden pillanatban hiányolni fogja mostantól kezdve addig, amíg végérvényesen is meg nem hal. És nem is a lelkiismerete tartotta vissza. Nem érzett késztetést, hogy feladja magát, aminek következtében az ellenségei megtalálhatnák, és megölhetnék egy börtönben. Az egyetlen esélye, hogy túlélje, az volt, ha kimegy a nagyvilágba... na, nem mintha az örökös bujkálás olyan kellemes szórakozás lenne. Az is börtön, csak rácsok nélkül. Egész életében fizetni fog azért, amit tett. Akkor mi a franc baja van? Hirtelen eszébe jutott az a jelenet a sivatagban, amikor ő és Jim abban a sivár viskóban álltak... Jim lába alatt homok... az övé alatt pedig a bomba. Semmire sem emlékezett a robbanást követő időszakból, sem a
borzalmas fájdalomra, amit bizonyára érzett, sem arra, hogy Jim hosszú kilométereken át cipelte a dűnék között, vagy hogy Isaac Rothe eljött értük a terepjáróval, valamint arra az első, végtelen éjszakára sem, miután felrobbantotta magát. Azt azonban tudta, mi történt kicsivel később: Jim leült az ágya szélére, és megfenyegette, hogy elárulja, mit akart Matthias magával tenni. Ekkor megadta neki a szabadságát, hogy kiléphessen a különleges egységtől, engedélyt adott arra, hogy kiszálljon. Csak neki. Aztán két évvel később ismét keresztezték egymást az útjaik fent, Bostonban. Azzal ellentétben, ami a földgolyó másik felén történt, a közelmúlt eseményei még mindig homályosak voltak számára, a pontos részletek ködösek, habár az élete többi része kristálytisztán visszatért az emlékezetébe... Az utca végén egy férfi fordult be a sarkon, ráérősen lépkedett, majd beért az egyik lámpaoszlop fénykörébe. Kutyát sétáltatott, egy nagy testű kutyát, és valamilyen öltönyt viselt... egy furcsa öltönyt, mintha divatjamúlt lett volna. Az a férfi volt, akit a Marriott éttermében látott. Zsebre tette a kezét, és megmarkolta a fegyverét, amelyet Jimtől kapott. Az ő helyzetében muszáj volt minden körülmények között ébernek lennie. A férfi közelebb ért, és kilépett egy pillanatra a lámpa fényéből, aztán átsétált a következőbe. A kutya farkaskutya volt, egy ír farkas. Amikor elsétáltak előtte, a férfi Matthias szemébe nézett, és mintha izzott volna a tekintete. - Jó estét, uram! - szólalt meg angol akcentussal. Miközben Mr. Jólfésült továbbment, Matthias a homlokát ráncolta. Volt a fickóban valami furcsa, valami oda nem illő... nem vetett árnyékot, döbbent rá hirtelen. De ez hogy volt lehetséges? Sietve felpillantott Mels ablakára. A nő jól volt, még mindig az íróasztalánál ült, és róla olvasott - aztán tárcsázott egy számot a telefonján, és a füléhez tette a készüléket. Matthias arra gondolt, vajon kit hívhat fel. Ideje volt indulnia. Melsszel kapcsolatban ez lett a leggyakrabban használt kifejezése. A tekintete visszatért az utcára, és a férfit meg királyi kisérőjét kereste. De mindkettő eltűnt. Na jó, most már biztosan elment az esze. Megfordult, odasétált bérelt autójához, és elővette a kis laminált címkével díszített slusszkulcsot. Még mindig Jim Heronra gondolt, amikor kinyitotta az ajtót, mintha a fickót úgy helyezték volna az agya közepébe, mint egy kognitív hirdetőtáblát.
Beszállt a kocsiba, bezárta az ajtót, és beindította a motort. Körülnézett az utcán, ellenőrizte, hogy biztosan nincs-e senki a környéken, és hogy az az angol férfi a kutyájával nem döntőtt-e úgy, hogy varázsütésre ismét megjelenik. Ebben a pillanatban egy autó kanyarodott le a főútról, és lassan befordult Melsék házának kocsibeállójára. A garázsajtó felnyílt, majd egy rendezett külsejű nő szállt ki az autóból, bement, aztán egy pillanatra megállt, hogy megnyomjon egy gombot, és ismét lezárja az ajtót. Mels már nem volt egyedül. Helyes. Matthias gázt adott, és elhajtott, miközben továbbra is arra az információra, a kihívásra és a lehetőségre gondolt, amit a lány kezébe adott. Remélte, hogy a búcsúajándék idővel talán majd átértékeli benne a közösen eltöltött időt. Gonosz ember volt, Mels azonban kihozta belőle azt a kis jót, ami még megmaradt a lelkében. Talán egyszer majd hisz neki. Elvégre az igazság csúf volt, de remélhetőleg hasznos célt szolgált... Matthias összerándult a vezetőülésben, a döbbenet átfutott az egész testén, amikor eszébe jutott az, amit legutoljára látott a Marriott számítógépén, mielőtt kilépett volna: a dossziéja, a frissített profilja, a jelenlegi adatai, amelyeket szándékosan nem tett rá arra a pendrive-ra. Jézus isten! Ennek nem volt semmi értelme! A különleges egység tudomása szerint ő halott volt, ott állt feketénfehéren, és olyan feltűnően, hogy észre sem vette azt a kis piros pipát a fényképe mellett. Akkor mi a francért küldtek egy ügynököt Caldwellbe, hogy megölje? Lefékezett egy piros lámpánál, és ebben a pillanatban minden megvilágosodott előtte. - Ó... a francba! Az első ügynök a Marriott Hotelban bukkant fel. A második pedig Jim otthonánál, a garázsnál. Mindkét esetben mindenki logikusan azt feltételezte, hogy őt akarták megölni. Csakhogy nem Matthias volt a célpont. Hanem Jim Heron. A fickó aktájában narancssárga jelzés állt a neve mellett, ami azt jelentette, hogy a halálát nem erősítették meg személyesen is, amikor „meghalt” Caldwellben. Vagyis, ami a szervezetet illette - és igazuk is volt -, Heron még mindig élt és lélegzett. És most el akarták intézni. A különleges egység legfőbb szabálya mindig is az volt, hogy ne maradjon elvarratlan szál. És bőven voltak azok, akik helytelenítették, hogy Matthias engedélyezte Jimnek az egységből való kiszállást... Most pedig, hogy ő már nem volt a képben? Heron szabad prédává vált.
52. fejezet Nem mintha Jim nem értékelte volna az alaposságot, de az ég szerelmére! A rendőrség kora délután érkezett, most pedig este kilenc óra felé járt az idő, és az egyenruhás fiúk még mindig itt voltak. Az elején, amikor betörtek a házba, csak sietve átnézték a lakást. Az igazi móka akkor kezdődött, amikor felhívták a főbérlőt, aki - miután értesült róla, hogy a lakója egy jó héttel azelőtt meghalt - azonnal idesietett, és engedélyt adott nekik, hogy törvényes módon átkutassák a birtokot. Furcsa, az idős fickó még mindig a hagyományos komornyiklibériát viselte - és még mindig leginkább egy fényűző otthonba illett volna, ahol le-fel szaladgál a lépcsőn, és mindenkinek „frissítőt” szolgál fel. De nagyon kedves volt, és minden ajtót kinyitott... egyet kivéve. Még ő sem tudta felfeszíteni annak a kis odúnak az ajtaját, ahol Eddie-t őrizték. Nem csoda, mivel a kis helyiséget védő varázslat olyan bombabiztossá változtatta a bejáratot, mint amilyen egy bank páncélszekrénye szokott lenni. Amikor a zsaruk befejezték az előzetes átvizsgálást, nem találtak sok használható dolgot. Sem fegyvert - mert Jim mindet összegyűjtötte -, sem laptopot - mert azt meg a hóna alatt tartotta. Csak néhány töltényhüvelyt odakint, ahol lőgyakorlatot végzett... de abból már volt náluk egy. Csikkekét a hamutartóban és némi ennivalót a hűtőben. Nem vészes. És ekkor kezdődött a második felvonás, mert megérkeztek a helyszínelők ujjlenyomatvevő kis ecsetjeikkel, valamint a hatalmas celluxszal, a fényképész pedig kint és bent is kattogtatta a gépét. Végül egy sárga rendőrségi szalagot feszítettek ki, és a kavicságy mindkét oldalán egy fához szegezték. Néhányan csak ácsorogtak, aztán még készítettek néhány külső fényképet. Végül elvonultak - de legalább nem ment pocsékba az egész addig eltelt idő. A kutatás felénél Jim eltűnt a helyszínről a laptoppal és a telefonjával, és megszervezte, hogy egy másik házat béreljenek ki Caldwellben. Megvolt az előnye annak, hogy megőrizte néhány fedőnevét... mert ő és a három fiú semmiképpen sem maradhattak itt tovább. Amikor az utolsó járőrkocsi és helyszínelő is távozott, Jim letette Kutyust a földre. - Azt a rohadt... már azt hittem, hogy sohasem mennek el. Az állat helyeslően vakkantott egyet, majd nyújtózkodni kezdett, habár nemigen érte nagy trauma: végig békésen aludt Jim karjában, olyan ellazulva, mintha egy pincér szalvétája lett volna Heron karjára
terítve. Most azonban kikéredzkedett. De Jim pisilt először. Aztán írt egy üzenetet Adriannek, hogy tiszta a levegő. Kinyitotta a külső lépcsőhöz vezető ajtót, amivel feltörte a rendőrség szép, hivatalos pecsétjét. - Hoppá! Levitte Kutyust az udvarra, és megvárta, hogy a kis szőrgombóc elvégezze a dolgát a kedvenc bokránál. Amikor az állat visszaügetett hozzá, és elindultak fel a lépcsőn, egy autó tűnt fel a főúton, a mező túlsó oldalán, és szédítő sebességgel ráfordult arra a bekötőútra, amely a garázsig vezetett. Matthias ült a volán mögött. Jim minden kétséget kizáróan érezte. És Ad is vele volt, ahogy meghagyta neki - egész végig követte, és közben folyamatosan helyzetjelentést küldött neki sms-ben: az angyal minden bizonnyal azóta a nyomában volt, hogy Matthias egy belvárosi könyvesboltban találkozott Melsszel, aztán elment autót bérelni, és kivett egy csillogóvillogó új Fordot... majd visszahajtott vele a riporter házához, mintha még utoljára ellenőrizni akarná. Nagyon úgy tűnt, hogy a fickó valóban végigvitte a különleges egység leleplezését, és átadta a riporternőnek Pandóra szelencéjének kulcsát. Akkor... mi a franc volt már? Ha ez volt a válaszút - és logikusnak tűnt, hogy ez legyen az -, a férfit bármelyik pillanatban fel kellene hívniuk a mennyországba, és a győzelem teljes lesz. Ehelyett padlógázzal száguld ide? Vagy lehet, hogy csak akkor lesz érvényes a győzelem, ha Mels tényleg nyilvánosságra is hozza az információt. Nem, mert az a nő döntésétől függ, nem a Matthiasétól - és most ő volt a figyelem középpontjában. Az, amit ő tett, az ő cselekedetei és döntései számítottak elsősorban. Jim ezt már az első körben megtanulta. Amikor egykori főnöke meghúzta a ravaszt azzal a szándékkal, hogy megölje Isaac Rothe-t, az már elég volt ahhoz, hogy elítéljék - és a tény hogy a kölyök nem halt meg, egyáltalán nem játszott szerepet. A szándék volt a kulcs. Jim bevitte a lakásba Kutyust, majd visszament a lépcsőhöz, és miközben lesietett, arra gondolt, vajon most mi történhetett. A vezető oldali ajtó még azelőtt kinyílt, hogy az autó teljesen lefékezett volna - ami valószínűleg nem sok jót jelentett. Matthias kiugrott a kocsiból, és átbújt a rendőrségi szalag alatt. - Tévedtünk! - Tessék? - Az ügynökök miattad jöttek. Úgy tudják, hogy én meghaltam...
láttam a saját aktámban. A különleges egység pedig nem pazarolja az időt a halottakra, csak akkor, ha vissza kell szerezni őket. Jim a homlokát ráncolta. Feltételezte, hogy a szervezet róla is azt gondolta, hogy már alulról szagolja az ibolyát. - Azt hiszik, hogy még élek? - Beléptem a rendszerbe, és ez áll az aktádban: státusz nem megerősített. - De hiszen te eljöttél ellenőrizni. Matthias összeráncolta a homlokát, mintha emlékezni próbálna. - Tényleg? - Nos, ez megmagyarázta, miért volt ez a jelzés a dossziéban. Legyintett egyet, mintha a részletek egyáltalán nem lennének fontosak. - Nézd, a merénylők csak akkor jöttek, amikor együtt voltunk, és lehet, hogy az első meglátott engem, de meghalt, mielőtt továbbadhatta volna az információt. Csak gondolj bele, egész végig téged akartak elintézni. És akkor mi van, gondolta Jim. Nem mintha meg tudták volna ölni. Aztán megvilágosodott előtte valami. - De te mit keresel itt? Azt hittem, már rég elhagytad a várost. A férfi körülnézett, az árnyékokat kutatta. - Csak szerettem volna ezt a tudomásodra hozni, hogy vigyázz magadra. Jim lassan, hitetlenkedve megrázta a fejét. A régi Matthiasszal ez a beszélgetés soha nem történt volna meg. Nála az önös érdek mindent felülírt. - Mindig vigyázok magamra - felelte halkan. - Ezt te is tudod. - Azt hiszem, úgy éreztem, tartozom neked. - Ez nem vall rád. - Mindegy, csak nem akarom, hogy egy nap holtan ébredj. - Matthias továbbra is a környezetet kémlelte, a tekin tete tiszta volt, hála Adriannek... aki a háttérben ácsorgott, mint egy láthatatlan őr. - Néhány évvel ezelőtt megmentetted az életemet, de akkor nem gondoltam, hogy jót tettél velem. Most viszont? Ezáltal megadatott nekem... egypár felejthetetlen nap, ami minden szenvedésért kárpótolni fog, amely hamarosan rám vár. - Nagyon biztos vagy benne. - Te is része vagy ennek a játéknak... vagy mi ez. Egészen biztosan. Ezért tudod, hol voltam. Ami pedig a különleges egységet illeti, az elkövetkező napokban, talán héten mindennek vége lesz... Tudni fogod, amikor bekövetkezik. Mindenki tudni fogja. Ha neked lennék, én jól elrejtőznék, és ott is maradnék. - Oké, ez mind nagyszerű, de hol van a válaszút?
- Csak azért jöttél, hogy ezt elmondd? - kérdezte Jim. - Bizonyos dolgokat az embernek magának kell elintéznie. És te... fontos vagy. Én viszont feláldozható, ám ezzel nincs is semmi gond. A pokolba, hiszen elkerülhetetlen. De nem akarom, hogy a te halálod is az én lelkemen száradjon. Különösen ha tehetek valamit, hogy megakadályozzam. Jim pislogott egyet, és meglepetten tapasztalta, hogy a lelkére nehezedő állandó nyomás egy kicsit csökken. Istenem, nem számított rá, hogy elérzékenyül. Igazság szerint nem is hitte, hogy ez még egyáltalán lehetséges. Matthias nagy levegőt vett. - Maradnék, ha lehetne, de nem tehetem. Mennem kell... különben is, tudom, hogy jó segítőtársad van. A lakótársad átkozottul jó harcos... Ekkor egy másik autó fordult le az országútról a bekötőútra, és a garázs felé száguldott. - Mi ez? Egy kibaszott népgyűlés? - dörmögte Jim, aztán megérezte, hogy ki az. Nem a zsaruk. És nem is egy ügynök. - Azt hiszem, a nőd közeledik - közölte halkan Matthiasszal. *** Amikor az édesanyja autójának fényszórója megvilágította az erdőbeli garázsajtót, Mels erősebben szorította a kormányt. Matthias egy Missouri rendszámtáblájú autó mellett állt... nyilvánvalóan bérelte. Mellette Jim Heron úgy tornyosult, mint egy őrszem. Egyikük sem tűnt túl boldognak, hogy látja, de így jártak. Lefékezett a rendőrségi szalag előtt, leállította a motort, kiszállt, és odasétált a két férfihoz. Mielőtt megszólalt volna, egy feszült pillanatban minden különösebb ok nélkül észrevette, milyen lenyűgöző az éjszakai égbolt: csillogó felhők borították az eget, és mint egy mozgó lepel úszott a csillagok és a fényes hold előtt. - Beszélnem kell veled - szólalt meg Mels mogorván Matthiashoz fordulva. - Négyszemközt. Matthias Jimre nézett, és halkan mondott neki valamit, aztán a másik férfi hátralépett. Matthias egész végig Melst figyelte, mintha nem számított volna arra, hogy újra látja. A tekintete tetőtől talpig végigmérte, szomjasan itta be a látványát. Mels nagy nehezen megállta, hogy ugyanezt tegye. Istenem, még mindig érezte, hogy valami húzza a férfi felé, ami nem csupán őrültség, de egyenesen életveszélyes is volt.
Keresztbe tette a karját a mellkasán, és felszegte az állát. - Látom, elkerülted a zsarukat... és továbbra is ez a tér ved. - Mondtam, hogy elmegyek. - A férfi hangja rekedt volt. - Mit keresel itt? - Megnéztem a fájlokat. Nem gondoltad, hogy lesznek kérdéseim? - De nem olyanok, amelyeket tőlem akarnál megkérdezni. - Ki máshoz fordulhatnék, mint az elsődleges információforráshoz? Matthias tekintete nyílt és egyenes volt, mint akinek nincs rejtegetnivalója. - Minden magától értődik benne... - Ez a gyermeked volt, nem igaz? - Heron felé bökött a fejével. - Te irányítottad őket... Te toboroztad őket, elmond- tad nekik, mi a dolguk, és te fogtad össze az egész szervezetet. - Vagyis azt gondolod, hogy börtönbe kellene mennem. - Nos, igen. Habár ha mindaz igaz, amit láttam, nagy szolgálatot tettél a világnak. - Egy pillanatra tétovázott. - Hogy őszinte legyek... megdöbbentett, hogy nekem adtad. - Komolyan gondoltam, amit mondtam. - Matthias suttogva folytatta. Muszáj elhinned, hogy minden veled kapcsolatos dolog igaz volt... Nem tudok... nem tudok azzal a tudattal élni, hogy azt gondolod, hazudtam. Ami pedig a Marriott-beli ügynököt illeti... azért küldték, hogy gyilkoljon, szóval, vagy mi öltük meg, vagy ő teljesítette volna a küldetését. Nem volt választásunk. - Neked és jIm Heronnak? - igen. - Ti vittétek el a holttestet? - Nem, de a maradványok visszaszerzése bevett szokás a különleges egységnél. Valaki más gondoskodott róla. - Szóval ez a neve, különleges egység, mi? - Nincs neve, de mi így hívjuk. - Néhány tag fényképe mellett narancssárga jelzés áll... Ez mit jelent? - kérdezte Mels, és Jimre mutatott. - Mint például nála is. - Azokban az esetekben bizonyos információk arra utalnak, hogy valami halálos kimenetelű dolog történt az illetővel, de a holttestet még nem szerezték vissza, és nem is ellenőrizték személyesen a hír valóságtartalmát. - Jim határozottan él és virul. - Valóban. Ezután egy kis csönd következett, mialatt Mels visszaemlékezett, milyen érzés volt a férfi testéhez simulni, ahogy szorosan egymáshoz tapadva együtt mozogtak a takaró alatt... Nagyon közel, szinte eggyé válva, amíg a világ meg nem szűnt körülöttük, és csak az egyre fokozódó vágy és szenvedély maradt, amely mindent elsöpört.
- Mit mondhatnék, hogy segítsek? - suttogta Matthias. - Mit tehetnék? - Áruld el, hova mész! - Nem lehet. - Különben meg kellene ölnöd? Nem ezt szokták mondani? - Soha. Téged soha. Ismét hosszú csend következett, és a feszült némaságban Mels visszaemlékezett, mi mindent csinált, mielőtt kijött ide. Mihelyt befejezte a fájlok tanulmányozását, elfogta a vágy, hogy találkozzon Matthiasszal. Egy gyors telefonhívást indított el a rendőrségnek, amelyből megtudta, hogy a férfit nem tartóztatták le, és nincs tudomásuk a hollétéről. Végül úgy döntött, hogy kijön ide, mert Jim Heron volt az egyetlen kapocs, amely hozzá kötötte. Most pedig itt állt, és nem találta a szavakat. Szeretett volna rákiabálni Matthiasra, mintha csak azért élte volna úgy a múltját, hogy kiszúrjon vele. Szeretett volna fellázadni az egész... ó, istenem, azt nem mondhatta, hogy az egész kapcsolatuk ellen, mivel ez nem kapcsolat volt. Sokkal inkább összeütközés, amelyben a kocsija szenvedte el a legkisebb sérülést. Szerette volna megölelni... mert, ahogy most ránézett, azt érezte, hogy talán mégis igaz... az, amit a pendrive-on olvasott... valamint amit egymásnak jelentettek. Nagyon sok bizarr tényező volt ebben a helyzetben, az érzések azonban... lehetséges, hogy tényleg valóságosak voltak? - És mi lesz most? - kérdezte Mels rekedten, leginkább magától. - Hogy érted ezt? - Úgy sejtem, hogy ha megint kihívnám a rendőrséget, elmenekülnél. Matthias bólintott. - így van. - Akkor mihez kezdesz életed hátralevő részében? Menekülsz? - Elkerülöm a halált. Amíg meg nem talál, és a pokolba nem küld. Mert mindkettő meg fog történni. Mels gerincén végigfutott a hideg egészen a tarkójáig, és hirtelen mindent fokozottabban érzékelt: a levegőben keringő fenyőillatot, a hűvös éjszakát, valamint a lazán úszó felhőket a feje fölött. Matthias olyan szomorúnak tűnt, hogy az már a szenvedés határait súrolta. - Mels, szeretném, ha tudnád, hogy fogalmam sincs, mihez kezdek. Az amnézia valóságos volt, aztán amikor elkezdtek visszatérni az emlékeim, eltitkoltam előled, mert... nem akartam látni azt az arckifejezést, amellyel ma reggel szembesültem a hotelszobában... Pedig tudtam, hogy bekövetkezik. Tudtam, hogy elkerülhetetlen. A helyzet azonban az, hogy az emlékezetem semmi jót nem hozott
vissza... mert én sem vagyok jó. Veled azonban egészen más vagyok. Beletúrt a hajába, aztán megérintette az elhalványult hegeket a szeme körül. - Ezt nem tudom megmagyarázni. Egyszerűen képtelen vagyok... de nem smink volt és nem is kontakt- lencse. Esküszöm az Istenre, hogy így igaz. És az impotencia sem volt hazugság. Nem hazudtam róla. A francba! Olyan őszintének látta, mintha Matthias teljesen lemeztelenítette volna előtte a lelkét. De nem ezt csinálták az ügyes hazudozók is? Úgy tüntették fel magukat, mintha a szentírást mondanák... de közben volt valami módszerük, amellyel meg tudták állapítani, milyen hatás válik be a legjobban annál, akivel szemben állnak, milyen megközelítéssel, milyen hatásmechanizmussal és szavakkal érhetnek el sikert. Az ügyes hazudozók sokkal rosszabbak voltak, mint a fül- lentők. Önző csábítók voltak, akik valami cél érdekében cselekedtek. - Nem tudok hinni neked - közölte megtört hangon. - Nem hibáztatlak érte. De akkor is ez az igazság. Utolér a sorsom... és így vagy úgy, de a múltam benyújtja a számlát... Ezt már elfogadtam. Szerencsés voltam... mert visszaküldték, hogy helyrehozzam a dolgokat, és odaadjam neked azt, amivel leleplezheted az egész szervezetet. Ez az egyetlen mód, hogy jóvátegyem a bűneimet, és egyúttal megadjam neked, amire szükséged van: azt a sztorit, amivel karriert csinálhatsz. így végül mindketten megkapjuk, amit megér- demlünk. Furcsa, de jelen pillanatban Melsnek a legkevésbé sem tűnt fontosnak a munkája. - Tudod, mi zavar még mindig? - kérdezte zsibbadtan. - Sohasem értettem, miért vonzódtam hozzád olyan erősen... Ez zavart egész végig. Egyszerűen nem tudom az okát. Úgy értem, miért egy olyan férfihoz, akit nem ismerek, aki még saját magát sem ismeri? Nem hagytál békén... és végül megkaptad, amit akartál. Ezért légy őszinte hozzám: miért tetted? Miért... én? - Nagyon egyszerű az oka. - Micsoda? Matthias olyan sokáig hallgatott, hogy Mels már azt hitte, nem is fog válaszolni. Aztán megtört hangon mégis megszólalt: - Mert beléd szerettem. Szörnyeteg vagyok... tudom. De amikor kinyitottam a szemem a kórházban, és megpillantottalak... minden megváltozott. Nem hagytalak békén... mert szerelmes vagyok beléd. Mels kifújta a levegőt, és behunyta a szemét, mert a mellkasát összeszorító fájdalomtól nem kapott levegőt. - Ó... istenem... - Ne! Amikor Matthias felkiáltott, hirtelen ismét kinyitotta a szemét, és minden mintha lassított felvételként játszódott volna le előtte.
A férfi erősen megtaszította, amitől oldalra dőlt, és ugyanekkor valami elsüvített a füle mellett, és lepattant a garázs oldaláról. Egy golyó. Mels leesett a kavicságyra, és csúszott rajta egy ideig. Kitette a karját, hogy megállítsa a lendületet, belemarkolt a laza kavicsba, és közben hanyatt fordult. Így mindent látott. A hold kilépett a felhők mögül, és ezüstös, fehér fénye megvilágította az éjszakai tájat. Matthias egész testével a levegőbe emelkedett, és Jim Heron elé vetette magát. Mels felkiáltott, de már túl késő volt. A felülről érkező fény megvilágította, miközben a teste felfogta a második golyót... amelyet nyilvánvalóan Jimnek szántak. Sosem fogja elfelejteni Matthias arckifejezését. Miközben halálos sebet kapott, nem azt nézte, aki leadta a lövést, vagy azt, akit megmentett. A tekintete az ég felé fordult, és... végtelen béke tükröződött raita. Mintha ez az utolsó tett a lelke mélyéig megnyugtatta volna. Mels kinyújtotta felé a karját, mintha meg akarná állítani vagy elkapni, vagy csak szerette volna visszafordítani az időt... Matthias számára azonban elérkezett a vég, és - istenem -, úgy tűnt, mintha számított volna rá. Talán még örült is neki. Mels felsikított, az éles hang hirtelen tört fel a torkából. - Matthias!... A férfi teste erőtlenül zuhant a földre, abból látszott, milyen súlyosan megsérült, hogy nem tompította semmivel az esést. Mels szemébe könny szökött, amikor oda akart mászni hozzá... de láthatatlan kezek lefogták, és nem engedték, hogy megmozduljon.
53. fejezet Végül A holdfény mutatta meg az utat. Miközben Matthias Mels előtt állt, és vele beszélgetett, semmi másra nem figyelt, csak rá, mert nagyon fontos volt, hogy a nő higgyen neki, és tudta, hogy nem lesz több esélye. Igen, soha nem beszélt még ilyen őszintén, és bár bizonyos dolgok őrültségnek tűntek, az élete több szempontból is csak akkor lehetett teljes, ha valami csoda folytán Mels elhitte volna, amit mond. Aztán alkalma nyílt arra is, hogy megmondja, szereti. Szemtől szembe. Ebben nem is reménykedett, és úgy érezte, nem érdemli meg. Amikor azonban megtette, a hold kibukkant a felhők közül, és árnyékot vetett a földre. Megmutatta a fákat, az ágait, az autókat... és az embereket. Köztük azt a fekete ruhás ügynököt is, aki az erdő széléig merészkedett. És felemelte a fegyverét, majd a kocsibejáró irányába célzott. Matthias első mozdulatával ellökte Melst az útból, aztán amikor a nő lezuhant a kavicságyra, hallotta, hogy a golyó lepattan a garázsról. A második lövés már halálos lesz... de nem Mels számára. Jim védtelenül állt a bérelt autó mellett, olyan könnyű célpontként, mint egy nyomorult céltábla. Matthias egy pillanat alatt reagált: a testét a második lövés útjába vetette, emberi pajzsként védelmezte a másik férfit. A levegőben úszva valahogy tökéletesen sikerült kiszámítania az ugrást és az ívét. Amikor érezte, hogy a golyó a mellkasába fúródik, és a szívéig hatol, arra gondolt, nos... hát elérkezett. Ez az utolsó pillanata a Földön. Jó érzés volt, nagyon jó. Olyan sok kegyetlenséget és gonoszságot művelt az évtizedek során, de legalább a végén büszkén, emelt fővel távozhatott - elég időt adva Jimnek, hogy előkapja a fegyverét, és elintézze a merénylőt. Mert ezt fogja tenni. Heron volt az egyik legjobb. Mindig is. Elintézi a dolgot. Ő és az a halálos lakótársa. Mels pedig hallotta az igazságot, még ha nem is hitte el. Abban a rövid, súlytalan pillanatban, amikor Matthias a földre zuhant, a tekintete az ég felé fordult. Tudta, hogy visz- szamegy a pokol mélyére, ezért úgy gondolta, vet még egy utolsó pillantást a mennyországra... Istenem, a hold, az a gyönyörű, ragyogó égitest a tiszta, fehér fényével, amely megvilágította ezt a drámát... A kavicságy felemelkedett, hogy üdvözölje, és a karjába ölelte. Amikor földet ért, a látása rendkívüli módon kitisztult, így végignézhette, amit már előre tudott: Jim kezébe fogta negyvenes fegyverét, várt egy
pillanatot, aztán még egyet... és amikor a merénylő kidugta a fejét a fedezékből, hogy megnézze az eredményt, meghúzta a ravaszt, és lelőtte a férfit. Egyenesen a szeme közé, amitől hanyatt dőlt Telitalálat volt, amelyet csak egy profi adhatott le. Ez azt jelentette, hogy Mels most már biztonságban volt. A földön hanyatt fekve felé fordította a fejét. A nő valamilyen láthatatlan ellenféllel küzdött, a karját felé nyújtotta, mintha el akarná érni. Mihelyt azonban Jim azt kiáltotta, „Tiszta a terep!” kiszabadult a fogságból, és odamászott hozzá. Matthias érezte, hogy megfogja a kezét, és amikor felnézett az arcába, gyö nyörűbbnek látta, mint a holdat. Rámosolygott, ám ekkor észrevette, hogy sír. - Ne! - nyögte. - Ne, hiszen jól vagy... - Valaki hívja a mentőket! - kiáltotta Mels. Túl késő, de azért jólesett a gondolat. Furcsa, nem kellene fájdalmat éreznie? Hiszen haldoklik. Abból tudta, hogy elnehezült a légzése. Mégsem szenvedett, még csak kényelmetlenül sem érezte magát. Sőt, inkább vidám volt, az agya zsongott. A halál küszöbén tele volt élettel. Megszorította Mels kezét. - Szeretlek... - Eszedbe ne jusson! - mordult rá a nő. - Pedig... ezt érzem... - A halálra értettem. Nem fogsz meghalni itt nekem. - Felemelte a fejét. - Hívja már valaki a kilenc tizenegyet! - Mels... Mels, nézz rám! - Amikor megtette, Matthias elmosolyodott annak ellenére, hogy tudta, mi vár rá. - Csak... hadd nézzelek... Olyan gyönyörű vagy... - Matthias, te átkozott... - Igen, az vagyok. - Átkozott. - Figyelj rám... nem, csak figyelj! Szeretném, ha mindig bekötnéd a biztonsági övét... Kösd be... ígérd meg... - A mindenedet, maradj velem, és figyelmeztess! - Kösd... be... - Ne hagyj itt! - nyögte a nő. - Most ne, most... amikor annyira összezavarodtam... - Kösd be! Ezek lettek az utolsó szavai, Mels pedig az utolsó dolog, amit látott. Hirtelen úgy érezte, hogy megfullad, a sejtjei kiéhezve várták, amit nem kaptak meg, a káosz elborította az agyát, és elrabolta az utolsó pillanatokat, amelyeket még vele tölthetett volna. Aztán vége lett.
A látása elsötétedett, a teste mozdulatlanná vált, az ízlelése és a szaglása megszűnt. A hallása azonban még működött. Mels szavai körbezárták: - Maradj velem... Istenem, nagyon szeretett volna. Tényleg. De sajnos nem ez a sors várt rá. *** Amikor az ügynök úgy zuhant a földre, mint egy fél tégla, Jim leeresztette a fegyverét, és legszívesebben fenéken rúgta volna magát. Őt és Adriant annyira lefoglalta az előttük zajló dráma, hogy nem vették észre a merénylőt, aki az erdőben közeledett. De persze, ha közbelépnek... A francba, ki gondolta volna, hogy Matthias a saját testével fogja fel a másnak szánt golyót? - Adrian, menj oda, és nézd meg! - sziszegte. Ad bólintott, aztán eltűnt. Másodpercekkel később jelezte, hogy minden rendben van. - Hívja már valaki a kilenc tizenegyet! - kiáltotta Mels a földön térdelve, miközben Matthias kezét fogta. Ez volt az igazi válaszút, gondolta Jim. És Matthias átment a vizsgán. Győztek... Mels felkapta fejét és ránézett. - Mentőt kell hívnunk... Ekkor az égből egy ragyogó fénysugár hatolt át a felhőkön, és százszorta fényesebben ragyogott, mint a hold. Matthiasért jött. Úgy áradt lefelé a földre, mint valami vízesés, és körbevette a földön fekvő testet. Jim egy pillanatig nézte a folyamatot, ahogy egykori főnökének lelke kilép a testéből, és elindul felfelé a lelkek kastélya felé. Megcsinálta. A gazember megcsinálta! Abban a pillanatban, amikor Matthias valaki más életét választotta a sajátja helyett, amikor a golyó elé vetette ma gát - habár a lövés nem tudta volna megsebezni jimet -, ez volt a válaszút és a szabad akarat... valamint a győzelem. - Haldoklik! - Mels hangja visszazökkentette a jelenbe. - Matthias... - Meghalt - felelte jim komoran, majd felemelte a kezét, hogy elbúcsúzzon régi... nos... igen... barátjától. - Nem igaz! Jim odament hozzá, és leguggolt. - Sajnálom, de elment.
A nő felemelte a karját, megmarkolta Jim pólóját, és ádáz arckifejezéssel, vicsorgó foggal és szikrázó szemmel azt kiáltotta: - Nem halt meg! Aztán elengedte a ruháját, és a telefonjáért nyúlt... Jim kikapta a kezéből. - De igen... Nagyon sajnálom, de már nincs velünk. És neked is el kell menned innen... - Mi a fenéről beszélsz? Add vissza a telefonom! - Mels... A nő rávetette magát, az öklével csépelte, Jim pedig hagyta, hogy kitöltse rajta a dühét. Végül azzal csillapította le, hogy megfordította, és a hátát szorította magához, csak hogy ne kaparja ki a szemét. Mire Mels nagy sokára lecsillapodott, erősen zihált és zokogott. - Meghalt - ismételte Jim rekedt hangon. - Nagyon sajnálom. Annyira sajnálom! De most figyelj rám. El kell menned... Ne akarj részese lenni ennek! Matthias elmondta, mit adott neked... ezért tudom, hogy megérted, ha azt mondom, nem biztonságos részt venned abban, ami ezután következik. Menj haza, és továbbítsd az információt... így leszel biztonságban. Mihelyt napvilágra hozod, amit tudsz, és a történet kitudódik, a szervezet összeomlik. Addig azonban minden ugyanúgy érvényes, mint eddig, ami azt jelenti, hogy veszélyben vagy. Menj haza, és tedd a dolgod! Méghozzá gyorsan! A nő a karjára dőlt, erőtlenül rogyott le, a teste elernyedt, a fejét Matthias felé fordította. - Tudod, hogy igazam van - folytatta Jim szelíden. - Én majd gondját viselem, megígérem. Hirtelen Adrian lépett ki a fák közül. - Nem fogod elhinni, kivel találkoztam. Nigellel. Jim a homlokát ráncolta. - Nem is érzékeltem a jelenlétét. - Én sem. Pedig itt volt. Vajon azért, hogy távol tartsa Devinát? - töprengett. Vagy talán ez magyarázta, hogy sem ő, sem Adrian nem érzékelte a merénylő közeledtét. - Már elment? - Igen. Nem mondott semmit, csak intett, és eltűnt. Na jó, a főnöke látogatásának oka most egyáltalán nem tűnt fontosnak. - Adrian, szeretném, ha hazavinnéd Melst. - Rendben. - Mels? - Jim megfordította a karjában. - El kell menned innen. Itt nem vagy biztonságban. Menj, és tedd meg, amit kell! - Nem halhatott meg...
- De igen. Te is tudod. Hidd el, hogy jól fogok bánni vele. Most pedig menj... hagyd, hogy Adrian hazavigyen, hogy biztonságban légy! Nem kockáztathatom, hogy mindketten meghaljatok itt nekem. Mels engedte, hogy Jim a kocsijához vezesse, amellyel jött, és miután kinyitotta neki az utas oldali ajtót, segített beülnie az ülésre. Abból ítélve, mennyire nem tiltakozott, egyértelmű volt, hogy sokkos állapotban van - ezért gyorsan kellett cselekedniük, mielőtt magához tér, és ismét ellenkezni kezd. Mielőtt Jim becsukta volna az ajtót, lehajolt hozzá. - Valakivel beszélned kell. Isaac Rothe-szal... Ő is közénk tartozik. Egy bostoni személyen keresztül találod meg, a neve Childe, e-vel a végén. Mondd meg neki, hogy Jim Heron küldött, jó? Mels bólintott, de Jim nem volt biztos benne, hogy tényleg hallotta is, amit mondott. Ekkor azonban felemelte a karját, és megfogta a kezét. - Kérlek, ne... ne valami ismeretlen helyen hagyd! Úgy értem... - Megfelelően fogok gondoskodni róla. Esküszöm. Jim a szemébe nézett, majd elhúzta a kezét az arca előtt, és békét bocsátott rá, hogy vigaszt találjon a szenvedésben. Ó, istenem... érezte milyen mélyen szereti Matthiast, és vérzett érte a szíve. De hálás is volt neki. Elvégre, mit is tart a mondás? Egy nő szerelme... mindent megváltoztat, nem igaz? Igaza volt: Matthias a lélek, de Mels hozzá a kulcs. - Esküszöm! - ismételte. - Most pedig menj, és tedd azt, ami helyes! Becsukta az ajtót, majd ráütött a kocsi tetejére, mire Adrian kitolatott a garázs elől, megfordult, és elhajtott. Miután Jim magára maradt, Nigelt keresve körülnézett, azonban nem látta sehol az arkangyalt, és nem is érzékelte. Csak az erdő volt a környéken... meg a két holttest a kavicságyon. Matthias a mennyországba jutott. Vajon meglepődött a gazember? Habár a végén, mielőtt távozott volna, mindent helyesen csinált, és megtette a legnagyobb dolgot: feláldozta magát valaki másért. Az igazság mérlegén sok bűnt kellett helyrehoznia, néhány pillanattal korábban azonban mindent feladott valaki más miatt... Odament egykori főnöke testéhez, és el sem hitte, milyen nagy utat járt be. Na persze, a pokol át tudta formálni az embert. Ahogy a szerelem is. Letérdelt, és halkan így szólt: - Ha azt mondtad volna, hogy idáig jutunk... nem hittem volna el. Az élet néha valóban furcsább, mint bármilyen kitalá- ció. Megdörzsölte az arcát, és hátrabillent, amíg le nem ült a földre a mellett az ember mellett, aki nagyon hosszú ideig meghatározta az
életét. A csendben élénken figyelt a saját lélegzésére, ahogy a hideg levegő beáramlott az orrán, majd a száján felmelegedve távozott. Ismét megsimította az arcát. Aztán megint. A feje fölött a hold újra megjelent, és fény záporozott a földre, de olyan erősen, hogy be kellett hunynia a szemét. Valami oknál fogva nem akart látni semmit, nem tudta volna elviselni. Megnyerte a kört, igaz - Matthias azonban meghalt, amit veszteségnek érzett, és az egész mélyen megérintette. Aztán Adrian is még mindig szenvedett, és Eddie sem volt köztük. Ő pedig? Kiürült. Olyan végtelenül üresnek érezte magát, mintha a Devinával átélt orgazmusok elpusztították volna a lelke legutolsó morzsáját is. De össze kellett szednie magát... mert meg kell szabadulnia a holttestektől. Az ügynökre pillantott, és egyáltalán nem érdekelte, hova teszi a földi maradványait. Egykori főnöke azonban nagy fejtörést okozott. Hova vigye? Elvégre az eltávozottat azzal ajándékozzák meg, hogy méltósággal bánnak a holttestével - és ez még akkor is fontos, ha közben a lelke már szabadon szárnyal. Különben is, az a férfi megmentette az életét... legalábbis Matthias így tudta. Ezzel egálba kerültek... Hirtelen hívást érzékelt odafentről, Nigel és piperkőc csapata a mennyországba hívta, hogy megnézze a fal tetejére kitűzött zászlót, amelyet megnyert, és amely immár a másik kettő mellett lobog. Nem, gondolta. Nem megy. A picsába velük és a játékkal! Blokkolta a húzóerőt, és szilárdan a földön tartotta magát. A pokolba az arkangyalokkal, Devinával és a Teremtővel! Most nem játszik. Talán egy perc múlva vagy egy óra, egy nap múlva visszatér a játékba, de jelen pillanatban? Elmehetnek mindannyian a picsába. Gondoskodni fog a halottjáról az egyetlen módon, ahogy tud. Csak ezzel törődött. Nagyot káromkodott, és kényszerítette magát, hogy feltérdeljen, aztán Matthias térde és hóna alá csúsztatta a karját. Amikor felemelte, úgy érezte, ő is legalább annyira halott, mint az ölében tartott test - de tudta, hogy ez nem logikus. Három egyre vezetett a háborúban. Még egy győzelem, és lezárhatja életének ezt a bizarr fejezetét, és továbbléphet. Ünnepelni kellene... Ekkor Matthias nagyot rándult a karjában, és nagy levegőt vett. - Mi a franc! - kiáltott fel Jim. Aztán elejtette a terhét, mint egy zsák krumplit.
54. fejezet Miután a „sofőrje" beállt az anyja kocsijával a garázsba, Mels csak ült az anyósülésen, és egyenesen előrebámult a kerti szerszámokra, amelyeket belepett a por. - Most már mehetsz - hallotta a saját hangját. Nem nézett a férfira, inkább azon imádkozott, hogy minél hamarabb elmenjen. Amikor az nem mozdult, higgadtan megjegyezte: - Ha nem szállsz ki most azonnal ebből a kocsiból, addig fogok sikítani, amíg be nem törik a szélvédő. És nem hiszem, hogy erre bármelyikünknek is szüksége van. Nem igaz? - Jó ember volt. Mels behunyta a szemét, és lassan saját teste köré fonta a karját. Azt gondolta, hogy az édesapja elvesztése volt a legnagyobb fájdalom, amit valaha el kell viselnie. Talán csak azért érezte olyan rossznak, mert friss volt a seb? - Matthiasszal minden rendben lesz - jegyezte meg a férfi. - Meghalt. - De jól van. Istenem, Mels legszívesebben sírva fakadt volna, és úgy zokogott volna, mint a záporeső. Ehelyett csak fagyos volt legbelül. - Nézz rám! - kérte a férfi. Amikor nem engedelmest* dett, az álla alá nyúlt, és óvatosan maga felé fordította a le jét, ő azonban még ekkor sem nézett a szemébe. - Nem lenne szabad ezt elmondanom, de azt hiszem, szükséged van valamire, hogy átvészeld az éjszakát. Hidd el, tudom, milyen érzés. - Nincs semmi, amit mondhatnál... - Az édesapád ugyanott van, ahová Matthias megy. Mindketten jól vannak... - Hogy lehetsz ilyen kegyetlen... - ...ott, ahol vannak... - A Fenyőliget temetőben nem lehetnek jól! A férfi megrázta a fejét. - Örök nyugalomban vannak, és ennek semmi köze ahhoz, hol van eltemetve a testük. És találkozni fogsz velük újra, de csak majd nagyon sokára. Mels ekkor végre felé fordult... Elakadt a lélegzete, amikor a férfi szemébe nézett... Különösen abba, amelyik úgy nézett ki, mint a Matthiasé. Pontosan ugyanúgy. És az arcán is olyan hegeket látott, amelyek nem voltak ott korábban - és azok is ugyanolyanok voltak, mint Matthiasnak.
Mintha magára vette volna a másik férfi minden sérülését. Remegő kézzel megérintette az arcát, Adrian azonban hátradőlt, elhúzódott az érintése elől. - Hát igaz volt - dadogta. - Matthias nem játszotta meg a sebeit és a meggyógyulását. - Nyugodj meg! - felelte a férfi eltorzult hangon, amelyet inkább a fejében hallott, mint a fülével. - Nem kell aggódnod egyikőjük miatt sem. Biztonságban vannak. Ebben a pillanatban, a szíve mélyén már tudta, hogy ki a férfi. És hogy kicsoda Jim Heron. Hiszen látta az igazságot a tükörben, a szállodában, ahogy most is. - Angyal vagy - suttogta áhítattal. A szavai láthatóan kizökkentették a férfit, és ezért határozottan elhúzódott. - Nem, csak egy átutazó az életedben. Ostobaság, gondolta Mels. A férfi ekkor hirtelen kiszállt, becsukta a vezetőoldali ajtót, majd megnyomta a garázsajtót, hogy lecsukódjon... a következő pillanatban pedig eltűnt. Mels hátrafordult, az autó mögötti helyet kutatta, miközben a garázsajtó lassan lezáródott. Kiugrott a kocsiból, és a férfi nevét akarta kiáltani, csakhogy... - Még mindig itt vagy... érzem. - De nem kapott választ. És a férfi nem jelent meg... - Mels? Visszakapta a fejét. A konyhába vezető ajtóban az édesanyja állt, alakját a mögötte lévő fény világította meg. Mels odafutott hozzá, de megbotlott a saját lábában, és majdnem elveszítette az egyensúlyát. Amikor odaért hozzá, a karjába vetette magát. - Mels? Mi a baj? Hiszen te reszketsz... ó, istenem, Mels... - Sajnálom... Sajnálom... Az édesanyja felemelte a földről. - Mels? Mit sajnálsz? Mi a baj... Ekkor előtörtek a könnyei, és nem álltak el, minden kiszakadt belőle. A sokévnyi önuralom alkotta kemény külső úgy tört szét, mint egy tükör. Az ezernyi repedés szanaszét terjedt, amíg Mels szinte apró darabokra nem hullott. De az édesanyja ott volt, hogy összetartsa, amikor kis híján szétesett. És még azt gondolta... hogy az anyja a gyengébb kettőjük közül?
55. fejezet - EZ FÁJT, TE GAZEMBER! Jim majdnem elvesztette az eszét, amikor lenézett egykori főnökére, aki - meglepetés! - élt és virult. Egyetlenegy gondolat fordult csak meg a fejében: - Ne mondd, hogy lesz egy harmadik kör is veled! Matthias felült, megdörzsölte a tarkóját, és felnézett az égre. - Fejre ejtettél. - Halott vagy! - Ó, és ez talán mentség? - Felállt, és lesöpörte a fenekéről az apró kavicsokat. - Mellesleg rájöttem, hogy mi vagy. Jim megtapogatta a zsebeit. - Dohányos. Igen. És most rá kell gyújtanom. - Angyal. - Tényleg? - Megtalálta a marlborós dobozt, és legszívesebben mind a tíz benne levő szálat a szájába tette volna, hogy egyszerre gyújtsa meg őket. - Úgy nézek ki? - Találkoztam a Teremtőddel. Jim mozdulatlanná dermedt, a keze - benne az öngyújtóval - megállt félúton a szája felé. - Igen. - Matthias kissé önelégültnek tűnt. - Mellesleg üdvözöl... és szereti a pulykás szendvicset. Nem tudom, hogy ez mit jelent. - Tessék? Matthias megvonta a vállát. - Fogalmam sincs, hogy értette. De találkoztam vele... és azt hiszem, kedvel téged. Beszélt a játékodról, amihez mellesleg sok szerencsét kívánok... Jim felemelte a tenyerét, és közvetlenül Matthias arca elé tette. - Hagyd abba! Mi a francot keresel itt? Matthias kis körben sétálni kezdett, mintha gondosan megválogatná a szavait, vagy talán újra lejátszana gondolatban egy beszélgetést. - Nos, elmondom, mi az ábra. Nem mintha nem bíznék benned, de... ő az én nőm. Nekem kell vigyáznom rá, és ez az egyetlen módja. - Milyen értelemben az egyetlen? Matthias megiitögette az öklével a mellkasát. - Visszatértem a nyeregbe, barátom. Na jó, nem abba a nyeregbe... - Ennek nincs semmi értelme... - Ez egyszerűen csak szabad akarat. Felmentem oda. - Az égre mutatott, és összevonta a szemöldökét, mintha nem lenne teljesen biztos abban, mi történt vele. - Van ott egy hatalmas, kastélyszerű építmény... meg egy vizesárok is a bejárat előtt. Egy angol fickó várt a
megerősített várkapunál a kis fahíd túlsó oldalán. Már láttam korábban, ami azt illeti... Először a Marriottban, aztán amikor kutyát sétáltatott. Mindegy, szóval, azt hiszem, megértettem anélkül, hogy bárki elmagyarázta volna, hogy ha átsétálok a hídon a víz fölött, örökre a kastélyban maradok. Matthias hangja ekkor elcsuklott, a szemöldökét mélyen összevonta, és lesütötte a tekintetét. - Éééééés? - préselte ki Jim, amikor kifújta a levegőt. - Nem tudtam megtenni. Tudtam, ha átmegyek azon a hídón, már nem jöhetek vissza... Úgy értem, alig hittem el, hol vagyok. Klassz volt, de... nem nekem való. - Akkor tisztázzuk! inkább önként azt választottad, hogy a pokolba mész? - Egyáltalán nem. A Teremtő hirtelen megjelent a semmiből, és beszélgettünk. Végül csak lemondtam egy helyről egy sokkal jobb kedvéért. Ami engem illet? Számomra a mennyország ott van, ahol az a nő, és életem hátralévő részét vele akarom tölteni, hogy ezt bebizonyítsam neki... Még akkor is, ha nincs garancia arra, hogy... Nos, a francba, erről elég is ennyi. De abban teljesen biztos vagyok, hogy szeretném megpróbálni. - Ez így nem jó. - Mit mondhatnék? A Teremtő a szabad akarat híve... Talán mert így az emberek helyes döntést hozhatnak, ami igazolja, hogy jót teremtett. Nem tudom. Jim dühösen belemászott a fickó képébe. - Ez baromság... Ha te választhattál, miért nem maradhat mindenki a szeretteivel? Mint például az anyja. Vagy az ég szerelmére, mondjuk Sissy? Istenem, annyira elege volt már abból, hogy dróton rángatják ebben a játékban! - Van, hogy az emberek visszatérnek a halálból - mondta Matthias. Sokszor megtörténik. - Nem mindenki. - Az ő halottai nem. Ez egy akkora baromság. - Nekem szerencsém volt. Nézd, ha neked ez problémát jelent, menj, és beszélj vele! Jim járkálni kezdett, eregette a füstöt, és káromkodott... Annyira dühös volt, hogy majdnem belerúgott a halott ügynök testébe, csak mert megtehette. - Jim? - szólalt meg lassan Matthias. - Mire gondolsz, barátom? Ebben a pillanatban rátalált a megoldásra, eszébe jutott valami, amit Nigel mondott a kör elején. Most ismét az emlékezetébe villant, megfogant, és tervvé kovácsolódott, ám olyan formabontó volt, hogy
még ebben a haragos állapotában is elcsodálkozott rajta. Aztán eszébe ötlött, mit mondott neki Matthias a lent töltött időről... és ránézett a másik férfira, arra az élő, lélegző emberre, akinek olyan volt az arca, mintha a testét soha nem lőtték volna meg. Ez a heves düh nagyon is ismerős volt a számára, ugyanez az erő késztette arra, hogy Devinával keféljen, és néha ez hatalmasodott el rajta, és vette rá, hogy kegyetlen dolgokat műveljen. Ugyanez az erő irányította, amikor megölte az első áldozatait... azokat a férfiakat, akik elvették az édesanyja életét. Ez a benne lakozó ördög, gondolta, ez a harag, amely lángra lobban... aztán hideg számítássá alakul, és megváltoztatja a játék kimenetelét. De a francba, ahogy Matthias is mondta, bizonyos dolgokat az embernek magának kell megtennie. - Figyelj, Jim, mi lenne, ha megszabadulnánk a holttesttől, aztán megkeresnénk az autót, amellyel jött? Nagyon kellene nekem egy olyan járgány, ami nem bérelt, és egy kis munkával meg tudnám keresni benne a GPS-t, hogy kivegyem belőle. - Jól van - felelte Jim szórakozottan. - Oké. - Jól vagy? Nem. - Igen. - Elnyomta a cigarettacsikket a bakancsa talpán. - Oké.
56. fejezet Mire Jim és Matthias elvégezték éjszakai munkájukat, a hajnal narancsos sugarai már átszűrődtek az erdő fái között, és hosszú árnyékot vetettek. A feladatuk korántsem csak arról szólt, hogy megszabaduljanak az ügynök holttestétől. jim rágyújtott az utolsó cigarettájára, és még egyszer ellenőrizte, hogy a két Harley biztonságosan áll-e az F-150 platóján. Nagyon nehezen fért fel mind a két motor, de nem akarták Eddie járművét otthagyni. Jim vezette a furgont, Matthias Adrian motorján ment, Adrian pedig az Explorert vitte, mert abba tették Eddie-t. - Kész? - kérdezte Matthias. Amikor Jim bólintott, felvette a napszemüvegét, berúgta a Harley-t, és felbőgette a motort, amely hangosan dübörgött a kora hajnali erdőben. A flotta ekkor Jim vezetésével elindult és - ó, milyen kár - amikor kihajtott a garázsból, szétszakította a rendőrségi szalagot. Az autó hűtőrácsa széttépte. Bocs, fiúk! De legalább otthagyták Matthias bérelt autóját, hogy a rendőrségnek legyen valami kézzelfogható nyom is a kezében. Ráfordultak a főútra, és komótos sebességgel észak felé indultak. Egy ideig a városban fognak cirkálni, hogy megbizonyosodjanak róla, senki sem követi őket. Aztán majd tíz órakor elmennek az új lakhelyükre. Hosszú volt az éjszaka, és jim örült, hogy egy ideig most a fenekén ülhet. Nem a lakásbeli holmik összepakolása volt a nehéz, mert nem akadt sok személyes gönce. Inkább az ügynök hullájával gyűlt meg a bajuk. Szerencsére Adrian ismert egy helyet, ahová elvihették - egy süllyesztőt a hegyekben, ahol korábban már egy másik társát is ledobták, mint egy horgonyt. így tűnt a legjobbnak. A különleges egység a közeljövőben valószínűleg még nem fog érdeklődni iránta, ők meg addig is lefoglalhatják magukat azzal, hogy megkeresik a két holttestet. Útban a süllyesztő felé megtalálták a fickó autóját az út szélén, nem messze attól, ahol az előző ügynök kocsija parkolt - Jim azonban lebeszélte Matthiast arról, hogy azt használja. Miután odaérnek az új szállásukra és lepakolnak, megkaphatja a furgont, ami biztonságosabb lesz, mintha ezen a jelöletlen autón próbálná megkeresni a GPS chipet. Rendszámtáblát pedig olcsón lehetett szerezni, ha az ember tudta, hová forduljon... Jim gyomra olyan hangosan kordult meg, hogy még az anyósülésen
összegömbölyödve fekvő Kutyus is felkapta a fejét. - Igen, bocsi... biztos te is éhes vagy már - szólalt meg mogorván. Kérsz, mondjuk, egy pulykás szendvicset? Oldalra pillantott az „állatra", ami rezzenéstelen tekintettel nézett vissza rá, mandulavágású, barna szeme nem pislogott. Aztán felemelte egyik bozontos mancsát, és úgy markolta vele a levegőt, mintha jelezné, hogy két... nem, három szendvicset kér. Szóval a Teremtő vele van, gondolta Jim. És egész végig mellette volt. Kíváncsi lett volna, mit gondol az Öreg a következő húzásáról. Habár komor arcát elképzelve, talán már tudta is. - Bocsi - motyogta -, de bizonyos dolgokat az embernek magának kell megtennie... Mire a digitális óra 9.54-et mutatott, Jim befordult az új Angyal-lak kocsibejáróján. Az Explorer és a Harley szorosan mögötte követte. Valaki elismerően füttyentett. Amit nyilvánvalóan gúnynak szánt. - Ezen a helyen kísértetek járnak - mondta Matthias, amikor leállította a motort. - Olcsó, és félreeső helyen található - dörmögte Jim lehúzott ablaka mögül. És bármennyire csúnya volt is, nem érzékelte sehol Devina jelenlétét. Ölbe vette Kutyust, és kiszállt a kocsiból. Adrianre pillantva látta, hogy még ő is egy kicsit meglepődött - ami, az angyalt ismerve, azért jelentett valamit. - Azt hittem, hogy a Bérelj Roncsot cég csak autókkal foglalkozik dörmögte Ad. Na jó, rendben. A gazembernek igaza volt. De ki a franc adott volna ki bármilyen házat is egy olyan kétes alaknak, mint ő? Anélkül, hogy iratokat kért volna? Ez a hely valóban lepukkant volt: a kúrián minden szürkében pompázott: a második emeleti kupola, a földszinti oszlopos veranda és a kettő közt lévő, ferdén álló redőnyök. A pokolba, még az oldalán felkúszó növény is szürke volt, valamint a hatalmas bejárati ajtót beborító ágak szintén, amelyeken nem voltak levelek. Úgy fonták be az épületet, mint a földből kinövő, egyre jobban szétterjedő fertőzés. A birtok körülbelül tíz hektáron terült el, a ház körül hepehupás mező látszott minden irányban, a túlsó oldalán vékony erdősáv húzódott. A távolban halványan más, hatalmas épületeket is lehetett látni, ám azok egyike sem volt ilyen rozoga állapotban. A szomszédok bizonyára imádták ezt a helyet. - Be van vezetve a víz? - kérdezte Adrian. - Igen. És az áram is. - Vannak még csodák.
Jim odasétált a postaládához, és amikor felnyitotta az ajtaját, a kis záróretesz leszakadt, és a kezében maradt. - Itt van a kulcs. - Úgy érted, vették a fáradságot, hogy bezárják ezt a lepratelepet? Amikor Jim a rendőrségi átvizsgálás alatt felhívta a birtokot, a tulajdonos megdöbbent, mint aki sosem gondolta volna, hogy bárki is ki akarja bérelni a házat. Miközben beszélgettek, Jim attól félt, hogy a nő iratokat kér majd, amelyekkel igazolja magát, és telefonon nem fogja tudni hipnotizálni. A tulaj azonban nem kért semmiféle papírokat, csak az érdekelte, hogy a bérlő letegye a kauciót, kifizesse az első és az utolsó havi bérleti díjat, valamint rezsiköltség-biztosíté- kot. Jim boldogan beleegyezett. Később megadták egymásnak a számlaszámúkat, és a nő megígérte, hogy a postaládában hagyja a kulcsot, amit, lám, meg is tett. Ta-dam. És már kész is volt. Jim végigsétált a járdalapokon a bejárathoz, a bakancsa egyáltalán nem kopogott, mintha a palakövek elnyelték volna a léptei hangját. Kutyus nem követte, ahogy a két férfi sem. Gyáva nyulak, mindannyian. A kulcs nem volt valami szuperbiztos szerkezet - régi, sárgarézből készült, a szára pedig olyan vastag, mint az ujja. Arra számított, hogy úgy kell majd beleerőszakolni a zárba, aztán sokszor próbálgatni, hogy elforduljon... de olyan könnyen csúszott bele, mint kés a vajba. Szinte mintha a ház is azt akarta volna, hogy bemenjen. Azt hitte, hogy odabent minden csupa pókháló és por lesz, és a bútorokat fehér lepedők takarják, mint egy régi Abbott & Costello filmben. Ehelyett a nagy előcsarnok megfakult, de tiszta volt, a kopott padló, a fakó tapéta és az elavult régiségek hajdan volt gazdagságról tanúskodtak. Balra állt egy szalon, mögötte pedig egy nappalinak tűnő helyiség. Az ebédlő jobbra helyezkedett el, szemben vele pedig egy hatalmas lépcső. A kettős lépcsősor alatt egy télikert látszott, amely a ház mögötti teraszra nyílt. Jim felpillantott, és arra gondolt, igen, ez a ház valóban megfelel annak a nyolcszobás kúriának, amelyet hirdettek. Megfordult, és kinézett a nyitott bejáiati ajtón. - Hé, srácok, nem jöttök be? Vagy még nincs teljesen tele a gatyátok? Zúgolódás. Morgolódás. Szitkozódás. Nem számított. - Hozzatok be valami cuccot is! - kiáltott ki. Aztán hangos léptekkel a ház hátsó részébe ment, ahol egy konyhát talált, amely a negyvenes éveket idézte, valamint egy végeláthatatlanul nagy hátsó udvart. Fénykorában biztosan nagyon elegáns kastély
lehetett... Ekkor megszólalt egy régi ingaóra, lassan és ütemesen ütött, és Jim arra gondolt, vajon hol lehet az átkozott. Egy, kettő, három, négy... Szórakozottan számolta az órákat, miközben visszament egészen a bejáratig, miközben a régi időmérő szerkezetet kereste. Nyolc... kilenc... A homlokát ráncolta, majd a lépcsőhöz sétált, és elindult felfelé. Arra gondolt, hogy biztosan a két emelet közti fordulóban lesz. Nem volt ott. Tíz. Az ösztönei hirtelen jelezni kezdtek, eközben Adrian és Matthias behozott egy adag holmit, a hangjuk visszhangzott a házban. Jim nem ment le segíteni nekik, inkább még feljebb lépdelt a lépcsőn, az első emeleti társalgó felé. Tizenegy. Feltette a lábát az utolsó lépcsőfokra. Tizenkettő. Az óra itt sem volt. Vagy legalábbis nem találta. Nem látott mást, csak nyitott ajtókat egy tágas nappali szélén, amelynek közepén perzsaszőnyeg hevert a földön, a helyiség pedig akkora volt, mint a garázs fölötti egész lakás... Tizenhárom. Vagy lehet, hogy csak képzelte? Megdörzsölte a tarkóját, és azt fontolgatta magában, hogy visszamondja a bérletet. Az viszont butaság lett volna, és fölöttébb gyáva reakció... az az óra nem üthetett egy- gyel többet. Megrázta a fejét, és lekocogott a földszintre. - Mennem kell - közölte a fiúkkal. Adrian nem válaszolt, de nem tűnt boldognak. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg sejtette, hová akar menni. Es mit ad isten, talán még azt is suttogta, hogy „Vigyázz magadra!" Matthias letette a szennyestartót, amely tele volt piszkos - nem, várjunk csak, tiszta? - ruhákkal. - Én nem leszek itt sokáig - mondta. Jim érezte, hogy valami megmozdul a mellkasa közepén, mintha valaki egy pillanatra összeszorította volna a szívét. - Aha. Oké. - Nem látlak többé, ugye? - Nem. Ez így működik. - Mint egy küldetés a különleges egységben, mi? Bemész, elvégzed a munkát és kijössz. - Valahogy úgy. - Még most, a kör végén sem árulta el Matthiasnak, hogy pontosan hogy is működtek a dolgok... a fickó pedig nem kérdezte. Egykori főnöke azonban nem volt ostoba. Hosszan egymásra néztek, majd Jim úgy érezte, nem tudja elviselni a
feszültséget. - Sok szerencsét a nőddel! - szólalt meg. - Neked is ahhoz... - körülnézett - ...amit csinálsz, bármi legyen is az. - Kösz, haver! Matthias megköszörülte a torkát. - Még mindig tartozom neked. - Nem. A tegnap este után kvittek vagyunk. Matthias kinyújtotta a kezét, Jim pedig erősen megragadta. Furcsa, akkor is kezet fogtak, amikor megismerkedtek, amikor együtt elkezdték a különleges egység kiképzését. Akkor még egyikük sem sejtette, mi vár rájuk. Ahogy most sem, kivéve, hogy ez itt búcsúzás volt, nem pedig üdvözlés. - Ha szükséged lenne rám... - kezdte Matthias. - Csak vigyázz magadra! Ekkor megölelték egymást. Az a fajta férfias ölelés volt, amikor a mellkasuk összeért, de csak épp annyi időre, hogy erősen meglapogassák egymás hátát. Aztán szétváltak. Jim nem köszönt el, csak elfordult... és eltűnt. *** Odalent, a pokol mélyén Devina a munkaasztalán ült, rothadó lába az asztal széléről lógott lefelé, a fejét lehajtotta, karmos keze olyan erősen markolta az asztal szélét, hogy már a húsáig mélyedt bele. Megszegte a szabályokat - és vesztett. Megpróbált a szabályok szerint játszani - megint vesztett. Még egy győzelem, és Jim megnyerte a játékot. A megalázottság érzése talán rosszabb volt, mint az a lehetőség, hogy esetleg elveszítheti a háborút. Mindig is büszkén gondolt arra a képességére, hogy könnyedén be tud férkőzni a Teremtő hibás alkotásainak bőre alá - és ez alól Jim sem lehetett volna kivétel. Igazság szerint, miután a csónakházban keféltek, túláradóan boldog volt, mert úgy érezte, kezdi a maga oldalára állítani a férfit, és biztos volt benne, hogy Matthiast is megnyeri magának. Ehelyett a gazember rosszul választott. Az ég szerelmére, ki sejthette volna előre? A szerencsétlen nyomorult sokáig olyan jó fiú volt, mások számára is példaértékű lehetett volna a szándékos gonoszság iránti hajlama. Aztán az utolsó percben megfutamodott? Egy tyúk miatt? Mi... a... fasz. És mi volt a legrosszabb? Az, hogy Devina nem tehetett ellene semmit: jelen volt a végső jelenetnél, mivel már az a gesztus is aggasztotta, amit a férfi a riporterrel tett, ezért készen állt, hogy
beavatkozzon a kritikus pillanatban... Csakhogy ott találta Nigelt, aki úgy állt őrt az erdőben, mint egy átkozott erkölcscsősz. Képtelenség volt beavatkozni a dolgok menetébe, miközben az arkangyal ott szobrozott a kibaszott bokorban. És Jim - rohadjon meg a pokolban - továbbra is átverte azzal, ahogy befolyásolta ezeket a lelkeket. Ha így folytatja, állapította meg Devina, veszíteni fog... Felemelte a fejét, mert energia áradt szét benne, ez pedig megszólaltatta belső csengőjét. Jim, gondolta. Ja, persze, majd biztos beengedi! A legkevésbé arra volt szüksége, hogy a férfi az orra alá dörgölje a győzelmét. Figyelemre sem méltatta a kérést, ott maradt, ahol volt, még a kényszerbetegségét is féken tartotta a legyőzöttség pusztító érzése. Mihez kezd ezután... - Ó, a rohadt életbe! - Felnézett a kút távoli, ködös tetejére. - Békén hagynál, Heron? Nem akarlak látni. A jelzés azonban egyre hangosabb lett, egyre követelőzőbb. Talán valami baj van? Ó, az milyen vicces lenne! Gyorsan magára öltötte emberi alakját, azt, amelyikbe Jim olyan élvezettel lövellte a magját a múltkor. A haja tökéletes volt, mint mindig, de azért megigazította. Ugyanott maradt, ahol addig ült, és megadta az engedélyi a férfinak, hogy belépjen. Abban a pillanatban, ahogy az angyal közelebb került hozzá, és fizikailag testet öltött előtte, a jelenléte felvillanyozta. Érdekes... az arcán nem látszott semmilyen diadalmámor, semmi haha, semmi macsó hencegés a győzelme miatt. Csak állt előtte eltökélten, ugyanakkor nem kárörven- dően. Devina összehúzta a szemét. - Nem azért jöttél, hogy dicsekedj? - Arra nem pazarolnám az időmet. Nem, valószínűleg nem. Ő azonban megtette volna - Jim ebben nyilván Nigelre hasonlított. - Akkor miért vagy itt? - Leugrott az asztalról, majd kis körben sétálni kezdett a férfi körül. - Nincs kedvem kefélni. - Nekem sem. - Akkor? - Azért jöttem, hogy alkut kössünk. Devina az arcába nevetett - és ami azt illeti, eljátszott a gondolattal, hogy le is köpi. - Ezt már egyszer megtettük, és ha esetleg elfelejtetted volna, nem tartottad be, amit az egyezség fejében ígértél. - Most be fogom.
- Azt meg honnan tudhatnám... különben is, ki mondta, hogy érdekel? - Érdekel. Devina megállt az asztal előtt, rátámaszkodott, mintha emlékeztetni akarná, mit csináltak rajta ketten. - Kétlem. Az angyal előhúzta a kezét a háta mögül, és az egyikben ott volt... a győzelmi zászló. Devina felvonta a szemöldökét. - Megtanultál varrni? Jim lazán meglengette előtte a zászlót. - Van nálam valami, amit szeretnél. Nálad pedig olyan, amit én szeretnék. A démonnak elállt a lélegzete - habár nem volt szüksége a ki- és belégzés mechanizmusára, hogy életben maradjon. Csak nem azt javasolta... hogy neki adja az egyik győzelmét? Nos, nem tiltották a szabályok, jutott eszébe. Legalábbis elméletileg. A győzelem a saját tulajdona volt... és ha úgy döntött, akár át is ruházhatta rá. - Nigel tudja, mit csinálsz? - kérdezte halkan. - Ehhez neki semmi köze. Ez csak kettőnkre tartozik. Aha, szóval az arkangyal kiakadt... vagy még nem is értesült róla. Ha viszont meg lehetne tenni, az állás kettő-kettő lenne egy-három helyett. Egészen más a tabella. A démon elmosolyodott. - Mondd csak, szerelmem... mit kérsz cserébe? - Habár már tudta. Nocsak, nocsak, nocsak, most kezdett igazán érdekessé válni a játék. És úgy tűnt, a pszichológusának igaza volt: megfelelő behatással lehetséges átformálni egy személy agyát... vagy valaki másét... hogy kiváltson egy bizonyos reakciót. Az a sok hajfesték talán mégis megérte. Ahogy a L'Oréal- reklám is mondja. Devina odasomfordált a szeretőjéhez, és a feszült csendben feltámadt benne a vágy. - Áruld el, Jim, és majd elgondolkozom rajta. De szeretném hallani, hogy kimondod. - Eltartott egy ideig, mire az angyal válaszolt. Aztán hangosan és tisztán kijelentette: - Sissyt akarom.
Epilógus Három héttel később... - Készen áll? Mels bólintott, majd hunyorogva fölnézett a déli napsütésben. A szeme fölé tette a tenyerét, hogy árnyékoljon, majd azt felelte: - Már alig várom. A Redd Autójavító az a fajta hely volt, ahová az édesapja is ment volna: karosszéria-javító műhely és autóalkatrészbolt, ahol egy csapat régimódi fickó dolgozott. A tetoválásaikat még a hadseregben szerezték, az arcuk olajos volt, és csavarkulccsal dolgoztak, nem számítógéppel. A Caldwelli Autójavítóval ellentétben ők úgy ítélték meg, hogy érdemes megmenteni Fi-Fit. Mels Civicje olyan fanfárszóra tolatott ki a garázsból, mint amivel a West Coast Choppers szokta bemutatni legújabb remekművét. Na persze, valóságos csoda volt, hogy Mels ősrégi járgánya ismét működött. A csapat valahogy képes volt újra összerakni. - Ó, nézzenek oda! - Odasétált a szerelőhöz, aki kiszállt a volán mögül. - Hát... ez tényleg igazi csoda. Csak ez az egy szó jutott eszébe. Megbízható és hűséges társát visszahozták abból a katasztrofális állapotból, amely be a baleset után került, és ismét készen állt arra, hogy útnak induljon. Valahogy úgy érezte, hasonlít a kocsihoz. Ő is balesetet szenvedett, neki is össze kellett szednie magát, és most ő is készen állt az utazásra. Persze, Fi-Fi segítségével. - Nagyon köszönöm! - suttogta sűrű pislogás közepette. Aláírta a nevét egy papír alján, aztán már a volán mögött ült, és megsimogatta a kormányt. A műszerfal egy részét ki kellett cserélni a felfújódott légzsák miatt, és a kocsiban más szagot érzett... kicsit olyat, mint a tiszta olajé. A motor hangja azonban ugyanolyan volt. Egy pillanatra behunyta a szemét, mert visszatért az az ismerős fájdalom. Azután átnyúlt a teste előtt, és becsatolta a biztonsági övét. Miután kattant a zár, sebességbe tette a kocsit, és kihajtott a forgalomba. Az elmúlt három hét... tanulságos volt. Félelmetes. Magányos. Megerősítő. A munka mellett az egyetlen vigaszt az jelentette, hogy mindent leírt... történeteket az édesapjáról, részleteket arról a férfiról, akibe beleszeretett, valamint az utójátékról. Nos, jobban mondva, az utójáték egy részéről. Ráhajtott az országúira, és hagyta, hogy a többi kocsi határozza meg a sebességét. Ezúttal nem száguldott el mellettük türelmetlenül. Útban hazafelé megállt egy szendvicsbárnál, mert már elmúlt az ebédidő, és
nagyon megéhezett meg elfáradt, mivel egész délelőtt a holmiját csomagolta össze, és pakolta fel egy költöztető teherautóra. Manhattanben csak másnap reggel kellett jelentkeznie, ezért lehet, hogy még visszamegy a házba, hogy aludjon egyet a télikertben. Furcsa, az utóbbi időben elég sokszor tette ezt. Kinyújtózott a kanapén, amely a kertre nézett, a feje alá párnát nyomott, a lábát keresztbe tette a bokájánál, és derékig betakaródzott egy pléddel. Sok alváshiányt kellett pótolnia. Azután, hogy Matthias a szeme láttára halt meg, napokig nem aludt, az agya olyan vadul forgott, hogy már-már attól félt, meg fog bolondulni. Megrögzötten újra és újra lejátszotta gondolatban az eseményeket: attól kezdve, hogy a temető előtt elütötte a férfit, addig, hogy Matthias a testével fogta fel a golyót a garázs előtt. Attól kezdve, hogy megpillantotta a kórházban, addig, hogy az ágyában aludt. Feltámadó kétségeitől addig, hogy bebizonyosodott, semmi sem volt hazugság. A pendrive-ig. Odaért egy építkezési területhez, amely mellett lelassított, majd a rádióra pillantott. Lelkiekben felkészült, aztán elfordította a gombot... - ...nagy horderejű nyomozás, amelyet a New York Times végzett, egy olyan árnyékszervezetre világít rá, amely évtizedekig az ország tudta nélkül működött, és küldetéseket hajtott végre itthon és külföldön egyaránt... Kikapcsolta a rádiót. Kinézett a vadonatúj motorháztetőre, és erősebben markolta a kormányt. Azok után, hogy három napig nem aludt, és átgondolta a lehetőségeit, felhívta az ismerősét a Timesnál, majd személyesen is odament találkozni vele. Amikor Peter Newcastle-nek átadta a pendrive-ot - és megadta Isaac Rothe nevét -, az egyetlen kérése csupán az volt, hogy az újságíró ne kérdezze, honnan szerezte az információt, és ne is próbálja meg lenyomozni... mert nem mondhat róla semmit. A történet végül előző nap jelent meg az újság indító cikkeként. Benne volt minden forrás, minden részlet, valamint az egész világra kiterjedő hálózat, hogy mindenki megismerhesse az igazságot. A hatását máris lehetett érezni, a kormányhivatalok harcra készen álltak, szenátorok és kongresszusi képviselők felháborodottan álltak kamerák és mikrofonok elé, Brian Williams pedig interjúra hívta az elnököt az NBC-be aznap este kilenc órára. Mels végül úgy döntött, hogy ezt az életre szóló sztorit átadja valaki másnak. Két oka is volt rá: az egyik, hogy túlságosan fontosnak tartotta a saját életét, és nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg valaki bosszút álljon rajta. A másik pedig, hogy ha a saját neve alatt jelentette volna meg a cikket, úgy tűnhetett volna, hogy csak felhasználta
Matthiast, hogy a férfi csupán információforrás volt számára, és nem jóságból vagy kedvességből segített neki, hanem azért, mert szüksége volt rá a cikkéhez. Ahhoz hasonlóan cselekedett, mint amikor a férfi átadta neki ezt a sztorit, hogy bebizonyítsa, igazat mondott - Mels is átadta valaki másnak, hogy senki ne mondhassa, csak az „informátort” szerette benne. Nem mintha bárki is ismerte volna Matthiast. Ami azt illeti, egyáltalán senki. Az újságcikkben semmi sem utalt a halálára... vagy a holttestére. Amikor pedig Mels visszament a garázshoz a hetvenkét órás őrült káosz alatt, forgalmas rendőrségi helyszínt talált ott. Minden eltűnt: a járművek, a személyes tárgyak, minden jele annak, hogy valaki is lakott ott... Jim Heron és a barátja szintén nem volt sehol. Ezzel a nyom megszakadt. Különös... akkor tudott újra elaludni, miután visszajött Manhattanból a Peterrel való találkozás után. Ebből tudta, hogy helyesen cselekedett. Nem számított rá, hogy ismét hall az újságíró felől. Három nappal a cikk megjelenése előtt azonban Newcastle felhívta, hogy elmondja, hatalmas sztori jön ki... és egyben munkát is ajánlott számára. Azt mondta, olyan embert keres, aki ennyire elszánt és céltudatos. Mels azonnal leállította, és elmagyarázta, hogy egy forrástól kapta a fájlokat, ő maga semmit sem tett hozzá, nem formázta, és nem rend szerezte az információt. - De a forráshoz maga jutott hozzá, nem igaz? Nos, igen. És közben összetört a szíve. Végül mégis elfogadta az ajánlatot. Nem volt ostoba... Különben is, készen állt arra, hogy komolyan elkezdjen dolgozni, és ismét sok időt áldozzon a munkának. Talán ez segít majd elviselni a fájdalmat... Istenem, nagyon hiányzott neki Matthias. Vagyis inkább az, ami köztük lehetett volna. Mert a férfi igazat mondott. Mindenben. Befordult az édesanyja háza elé, és leparkolt a költöztető teherautó mögött. Lehúzva hagyta az ablakot, mert az ég tiszta volt, nem állt esőre az idő. A szendvics felét a konyhapultnál állva ette meg, majd ivott egy gyömbérsört, és elpakolt maga után, arra az esetre, ha az édesanyja korábban térne haza a kempingezésből. Kanapé? Miért is ne... hát jó. Kilépett a palaköves télikertbe, elhúzta az üvegajtót, és érezte, hogy beáramlik a meleg. A napon huszonnégy fok volt, a levegőben pedig a frissen vágott fű illata terjengett, mert a kertészek aznap reggel voltak náluk.
A kanapé tökéletesen puha és kényelmes volt. Lefeküdt, majd a lábára terítette a takarót, ahogy máskor. Elhelyezkedett és körülnézett. Cserepes virágok álltak a kis asztalokon, a sarokban pedig egy hintaszék és egy nagy karosszék. Milyen ismerős, milyen biztonságos. Észre sem vette, amikor behunyta a szemét, és nem tudta, hogy elaludt-e... de egy kicsit később valami furcsa zajra ébredt. Kaparászást hallott. Felriadt, és fölemelte a fejét a párnáról. Az elalvás előtt becsukott üvegajtó túloldalán egy kis korcs kutyát pillantott meg, amelynek a bundája bozontosán szanaszét állt, a fejét oldalra biccentette, és sűrű szemöldöke alól meleg barna szemmel nézett rá. Mels felült. - Ó, szia... Az állat ismét fölemelte a mancsát, de óvatosan, mintha nem akarná megsérteni az üvegajtót. - Ööö... attól tartok, ez nem egy kutyás ház. - Soha nem volt háziállatuk. - Eltévedtél? Arra számított, hogy amikor odamegy az ajtóhoz, a kutya majd elszalad, az állat azonban egy tapodtat sem mozdult, inkább letette a fenekét a földre, mintha így lenne udvarias. Amikor Mels elhúzta az ajtót, beszaladt a télikertbe, és csóválta a farkát. Mels leguggolt, hogy megnézze a nyakörvét, van-e rajta valami biléta... - Szia! A hangra megdermedt. Aztán olyan hirtelen fordult az üvegajtó felé, hogy majdnem fenékre ült. A bejáratban, a nap fényében... Matthias állt. Mels a nyakára fonta az ujjait, és alig kapott levegőt. A férfi fölemelte a kezét. - Én... ööö... igen... szóval... szia... Miközben a szavakat kereste, Mels arra gondolt, hát végül mégis megtörtént. Ahelyett, hogy jobban lett volna, az agya teljesen elrugaszkodott a valóságtól... Várjunk csak, várjunk, ez biztosan csak álom. Ugye? Csak álmodik... elaludt a kanapén, és azt álmodja, amit legjobban szeretne, ha megtörténne vele. A férfi hangja tökéletesen csengett a fülében: - Tudom, hogy azt mondtam, sohasem jövök vissza, de arra gondoltam, most, hogy a történet kitudódott, talán szeretnél látni. - Halott vagy. - Nem. - Matthias fölemelte a lábát, mintha be akarna lépni, aztán megállt. - Bejöhetek? - Mels zsibbadtan bólintott... Mintha lett volna bármi más válasz erre.
Álmában a férfi ugyanolyan volt, mint korábban. Magas, zord arcú, komoly. Nem sántított, és a szeme, valamint a sebhelyei is ugyanúgy néztek ki, mint amikor elhagyta. Miután az angyal átvette tőle a sérüléseit. Matthias az ajtófélfának dőlt. - Meglepett, hogy átadtad valaki másnak a sztorit. Nos, mit ad isten, Mels tudatalattija tisztában volt az aktuális eseményekkel. - így volt helyes. És biztonságos. - Igen, én... - Szeretlek. - Ezúttal a férfi döbbent meg. - Ne haragudj, de muszáj elmondanom. Hamarosan fölébredek ebből az álomból, és nagyon fogok haragudni magamra, hogy legalább egyszer nem mondtam meg neked. Még akkor is, ha csak álmodom. Matthias behunyta a szemét, mintha fizikailag megütötték volna. - Tudom, mit tett veled az az angyal - magyarázta Mels. - Tudok a szemedről és a többi dologról is. Ezért tudom, hogy nem hazudtál. Sem ebben, sem abban, hogy mit éreztél. És hogy őszinte legyek, ez az egy segített túlélnem ezt az egészet. Végül a férfi kinyitotta a szemét. - Ez nem álom. - Dehogyisnem. - Élek, Mels. Visszajöttem, és itt is maradok. - Ja, persze! - Mi mást mondhatott volna Matthias ebben a képzeletbeli valóságban? - Csak szeretném, ha tudnád, hogy megértem, miért tetted azt, amit tettél, és nagyon örülök, hogy leleplezted a különleges egységet. Helyesen cselekedtél... nagyon jól intézted. Ezek szerint nem a pokolba jutottál. Ugye? Matthias odalépett hozzá, majd letérdelt a világoszöld műfű szőnyegre, amely úgy tűnt, mintha füves terület lenne a járólapok közepén. - Ez nem álom. - Remegő kezével megérintette a nő arcát. - Hidd el! - Pontosan ezt szeretném hallani tőled - motyogta Mels, majd megragadta a csuklóját, és ott tartotta az arcán. - Ó, istenem... Miközben beszívta az illatát, a szíve annyira fájt, hogy alig bírta elviselni... Mert tudta, hogy hamarosan fölébred, és mindennek vége szakad, akkor pedig vissza kell térnie egy olyan világba, ahol őrülten hiányzik neki a férfi, ahol nem történik meg az, aminek meg kellett volna történnie, és ahol soha nem lehet valóság az, ami azzá lehetett volna. Egy magányos helyre. Egy fagyos helyre. - Gyere ide! - szólalt meg Matthias, és a mellkasához húzta. Mels önként ment, hozzábújt, hallotta a mellkasában dobogó, élő szívét. Matthias ismét beszélni kezdett, és elmondta, hogy ez mind
valóság. A hangja halk és reszelős volt, mintha ő is az érzelmeivel küszködne. Amikor Mels azt észlelte, hogy egy nedves orr böki meg a hónalját, elhúzódott. - Nocsak, szia, kispajtás! - Látom, megismerkedtél Kutyussal - jegyezte meg Matthias. - A tiéd? - Ő mindenkié. Hm? - Egyszer csak megjelent itt, közvetlenül előtted. - Ez azért van, mert törődik veled. Van valami esély arra, hogy akad egy kis ennivaló a számára? Azt hiszem, éhes. - Csak a fél szendvicsem. A kis állat leült a fenekére, és úgy csóválta a farkát, mintha minden szót értene... és nem lenne ellenére, hogy a csapat kedvéért elpusztítson bármit, amit még valaki nem evett meg. Mels tulajdonképpen alig tudta felfogni, hogy ilyen hétköznapján beszélgetnek egy szendvicsről, de persze az álmokban furcsa dolgok történnek... - Ó, szia! Ki a barátod? Mels felugrott, és a konyhaajtó felé nézett: az édesanyja állt ott, a válláról táskák lógtak, az orra kipirult, és szélesen mosolygott. - Anya! - Kicsit korábban jöttem haza. - Letette a csomagját, és lesimította a haját. - Nem mutatsz be minket egymásnak? Melsnek hirtelen az apja szavai jutottak eszébe. Nem kell hinnie valamiben ahhoz, hogy az igaz legyen. A bőre tetőtől talpig bizseregni kezdett, miközben ide- oda kapkodta a tekintetét az anyja és a... nos, bármi volt is neki Matthias... között. Miközben a csönd kezdett feszélyezetté válni, megfogta Matthias kezét, és olyan erősen szorította meg, amennyire csak tudta, amíg a férfi fel nem kiáltott fájdalmában. Ekkor lett biztos benne, hogy... nem álmodik. *** Na jó, Matthias soha nem gondolta volna, hogy valaha is találkozni fog egy nő szüleivel... pláne nem ilyen körülmények között. Hogy a nő, akit szeret, azt gondolja róla, hogy csak a képzelete szüleménye, az anyja pedig úgy áll az ajtóban, mint aki nem tudja, hogy bejöjjön-e még egyszer, vagy inkább tűnjön-e el teljesen. Mielőtt a dolgok még kínosabbá válhattak volna, eltolta magától
Melst, és felállt. Lesimította a pólóját, és azt kívánta, bárcsak ne úgy nézne ki, mint egy hajléktalan. Habár pontosan az volt. Gyökértelen, de legalább megborotválkozott. Az elmúlt három hét során egy közelben lévő szállodában lakott, és szemmel tartotta Melst. Távolról figyelte, hogy biztos legyen benne, jól van. És jól volt. Ez azonban nem jelentette azt, hogy bizonyos dolgok nem lepték meg. Azon a sok reggelen, amikor a nő bement a szerkesztőségbe, Matthias azt feltételezte, hogy az ő sztoriján dolgozik, pedig nem így volt. A Manhattanbe tett utazás után - ahová természetesen szintén követte, és egyúttal elment a saját titkos készpénz- és ellátmánytartalékáért is - Mels visszatért az otthonába. Matthias csak akkor jött rá, hogy nem ő maga jelentette meg a cikket, amikor előző nap napvilágra került az igazság. Ettől valahogy még jobban szerette. Odasétált a lány anyjához, és kinyújtotta a kezét. - Ööö... a nevem Matt. Mels barátja vagyok. Az édesanya egyáltalán nem hasonlította lányára, alacsonyabb volt nála és törékenyebb, a haja őszes, a szeme élénkzöld... de nagyon szép. Határozott kézfogása azonban Melst juttatta eszébe. - Helen vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. - Csillogó szeméből ítélve valóban ez volt az igazság. - Velünk vacsorázik? Matthias Melsre pillantott. Amikor látta, hogy képtelen válaszolni, úgy gondolta, miért is ne. - Igen, asszonyom, örömmel, ha meghívnak. - 0, ez csodálatos! - Helen tapsolt egyet örömében, majd lehajolt a kis szőrgombóchoz, amely a saját otthonában üdvözölte. - Ez a maga kutyája? - Ő mindenkié - felelte Matthias és Mels egyszerre. - Nos, őt is szívesen látjuk... Igen, igen, téged bizony. Milyen jó fiú vagy! - Miután alaposan megszeretgette a kutyát, felpillantott. - Most elmegyek, és veszek néhány hamburgerhúst, hogy megsüthessük a grillen. Csodálatos, meleg esténk lesz, ki kell használni, amíg tart. Azzal sarkon fordult, fogta a kulcsát, és távozott... mintha tudta volna, hogy a két fiatal között még nem fejeződött be a beszélgetés, és ahhoz nincs szükség harmadik félre. Kutyus nem számított. Mels fölnézett, amikor Matthias odafordult hozzá. - Tényleg visszajöttél? Bólintott. - Igen. - Láttam, ahogy meghaltál. A férfi mély levegőt vett. Nagyon sokat gondolkozott azon, hogyan
magyarázza meg a történteket, aztán úgy döntött, ha alkalma nyílik rá, homályosan fog utalni rá. Nem akarta, hogy Mels azt higgye, hazudik... vagy elment az esze. - Igen, úgy nézett ki. - Kórházban voltál? Hová mentél? - Jim gondoskodott rólam. - Azt hittem, ez azt jelenti, hogy eltemeti a testedet. Idővel, gondolta, majd mindent elmagyaráz. A nő azonban jelenleg úgy nézett ki, mint akinek az agya nem sok rejtélyt bír már elviselni. Ezért nem lett volna okos döntés rázúdítani azt a magyarázatot, hogy a mennyországban jártam és találkoztam Istennel... - Nem egészen így történt. - Leguggolt mellé. - Maradjunk annyiban, hogy megmentettek. Végül... megmentettek, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy visszajöjjek hozzád. Mels szeme sarkából kibuggyant a könny, és lecsorgott az arcán. - Azt hittem, soha többé nem látlak. - De itt vagyok. Megcsókolhatlak végre? Mels válaszul megölelte, átfogta a nyakát, a szája megtalálta az övét, és eggyé váltak a csókban, ami jobb volt, mint a mennyország. Igazság szerint ha Matthias nem tartott volna attól, hogy kínos magyarázkodásra kényszerülne a szomszédoknál, ott helyben a magáévá tette volna... Erre azonban lesz még később idő, amikor nem lesznek szem előtt. Ha Isten is úgy akarja. Hátradőlt, és Mels haját a füle mögé simította. - Van azonban valami, amit tudnod kell. Nem fogom feladni magam. - A hatóságoknak? - Ha megteszem, megölnek a börtönben. Talán egy ügynök, talán egy régi ellenség... de én már... letöltöttem a büntetésemet egy börtönben. Megfizettem a bűneimért. A pokolban töltött idő az volt, amit megérdemelt, és bár lehet, hogy földi léptékben mérve csupán néhány nap volt, odalent azonban egy örökkévalóság. Mint egy letöltött életfogytiglani büntetés. - És esküszöm neked, hogy nem hazudok többet, nem csaplak be, semmi ilyesmit nem teszek. Élelmiszert fogok csomagolni, hogy megéljek, vagy parkolóőr leszek, vagy... nem tudom. De kitalálunk valamit, és az törvényes lesz. Mels az arcát tanulmányozta, aztán megsimogatta az ál- láig. - Ha te megbékéltél, akkor én is - motyogta. - Ki vagyok én, hogy ítélkezzem fölötted? És furcsa, de az apámnak tetszett volna, ahogy az ügyeidet intézted. Ezzel nem azt mondom, hogy rendben van, csak azt... hogy hozzám mindig jó voltál, és talán önző vagyok, de nekem csak ez számít. Nos, valamint az, hogy leleplezted a szervezetet, és napvilágra
hoztad az igazságot. - Az életemnek az a fejezete véget ért. Örökre. – Nagy részben neki... és Jim Heronnak köszönhetően... Többé már nem él benne az a régi gonosz. Mels elmosolyodott, Matthias pedig ismét megcsókolta, az ajkát még egy pillanatig ott tartotta a száján, és közben szorosan magához ölelte. - Szeretlek - suttogta. A nő ugyanezt súgta az ajkába, ő pedig szomjasan szívta magába a boldogságot, a megkönnyebbülést és annak a puszta örömét, hogy vele lehet. Eszébe jutott Jim Heron is, és hogy mennyivel tartozik a fickónak. De nem fogja többé látni, a csontjaiban érezte. Ez azonban... rendben volt. Minden rendben volt, amíg Melsszel lehet... Egy halk vakkantásra felkapták a fejüket. Kutyus bement a konyhába, leült a hűtő elé, és az egyik mancsát a levegőbe emelte. Épp időben, gondolta Matthias, mivel csak egy hajszál választotta el attól, hogy leszaggassa Mels ruháját. Felálltak, és átmentek a konyhába, ahol Matthias azt kérdezte: - Nem pulykás véletlenül az a szendvics? - Ami azt illeti, de, igen. Matthias lehajolt, és megcsókolta. - Tökéletes. Kutyus imádja. - Akkor megeheti a maradékát és bármi mást is, ami a hűtőben van. Amikor kinyitotta az ajtót, az állat a lábuk között körözött, a farkát csóválta, és a sántítása egy kicsit sem lassította le vagy csökkentette a lelkesedését. Matthias még egyszer megcsókolta Melst. Aztán letérdeltek, és gondoskodtak a kis fickóról: felváltva etették a kezükből. Elvégre ez a legkevesebb, amit megtehet érte, gondolta Matthias. Tekintve, hogy Isten mindent megadott neki, amit kért,., és ami nélkül nem tudott volna élni.
Köszönetnyilvánítás Nagyon köszönöm nektek, olvasóknak! És mint mindig, nagy szeretettel köszönöm a Waud-csapatnak tudjátok, kik vagytok. Köszönet nektek: Steve Axelrod, Kara Welsh, Leslie Gelbman és Claire Zion. Ez a könyv nem jöhetett volna létre a családom nélkül (beleértve mind a vér szerinti, mind az örökbe fogadott tagjait). Ó, és természetesen, mint mindig, köszönet a WriterDog- nak. J. R. WARD Bűvölet Bukott angyalok IV. — Ulpius-ház Könyvkiadó Budapest, 2014
