J. R. WARD. Irigység. Bukott angyalok III

J. R. WARD

Irigység Bukott angyalok III.

A fordítás alapjául szolgáló mű: J. R. Ward: Envy

A szerzőtől az Ulpius-ház Könyvkiadónál megjelent: Éj sötét szerető Síron túli szerető Megsebzett szerető Életre keltett szerető Feloldozott szerető Megváltott szerető Beavatás Megbosszult szerető Kapzsiság Sóvárgás

Copyright © Love Conquers All, Inc., 2011 All rights reserved Hungarian translation © Lukács Andrea, 2012 © Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012 ISBN 978 963 254 606 3

Dr. David B. Fox fogorvosnak ajánlom, aki sok szempontból mesterien képes mosolyt varázsolni az arcokra.

1. fejezet

TAVASSZAL, EGY SÖTÉT, ÁPRILISI ÉJSZAKÁN ifjabb Thomas DelVecchio nyomozó rájött, hogy a rémálmok tényleg képesek kiugrani az ember agyából és átlépni a valóságba. Sajnálatos módon nem igazán lepte meg a dolog. Körülötte mindent vér borított. A holdfényben a nedvesség fényes volt és vörös, mintha egy vödör piros festéket locsoltak volna szét nemcsak az erdő talajára… hanem arra az emberre is, aki szétmarcangolva, mozdulatlanul hevert a korhadó levélágyon. Pont a lába előtt. Az a sok piros folyadék azonban nem prémium minőségű belső falfesték vagy olajbázisú kence volt. Nem is pajták falára való, kültéri bevonó réteg. Ezt a fajtát nem árulják hipermarketben vagy háztartási boltban, és lehetetlenség terpentinnel eltávolítani. Sőt, még Bkategóriás horrorfilmben sem alkalmazzák. Ez maga volt a valóság. És mindent kibaszottul beterített. Szentséges isten… Mit tett? Letépte magáról a bőrdzsekit, gombóccá gyűrte, letérdelt és a férfi kiharapott torkára szorította. Gurgulázó hangok vegyültek Veck ziháló légzésébe, miközben belenézett az áldozat szemébe, amely kezdett üvegessé válni. Vészesen. – Én öltelek meg? Én voltam?

7

Nem kapott választ. Na persze, a gazember hangszálai valószínűleg valamelyik fa ágán lógtak valahol a közelben. A francba… a jó büdös francba… tisztára olyan volt, mint amikor az anyját megölték. Csakhogy ebben az esetben tényleg felszabdalt valakit. Annyit biztosan tudott, hogy felszállt a motorjára, idehajtott és az erdőben várta, hogy az az elmebeteg gazember felbukkanjon – miközben azzal a hazugsággal áltatta magát, hogy csak őrizetbe akarja venni a „gyanúsítottat”. A keze azonban az igazságot mutatta. Amikor a zsákmánya végül megérkezett, a kést már a markában tartotta, és fekete ruhájában úgy osont, mint az árnyék, egyre közelebb… A Monroe Motel csupán tizenöt méterre terült el a bokros-fenyős erdősáv túloldalán. A pisisárga biztonsági fénnyel megvilágított, lepusztult, egy éjszakára vagy egy órára kivehető szobák sora volt az oka annak, hogy ő és a megcsonkított gyilkos idejött ma éjjel. A sorozatgyilkosok gyakran gyűjtöttek trófeákat az áldozataiktól. Mivel képtelenek voltak egészséges érzelmi kapcsolatot kialakítani más emberekkel, és szükségük volt arra, hogy fizikai bizonyítékát is lássák a hatalom illékony érzésének, amellyel az áldozataik felett uralkodtak, rendkívül erősen kötődtek a lemészárolt emberek tárgyaihoz vagy maradványaihoz. David Kroner két nappal azelőtt veszítette el a gyűjteményét. Amikor megzavarták munka közben és a rendőrség berontott a szobájába. Így hát természetes volt, hogy visszatér oda, ahol utoljára kezében tartotta az irányítást. Így tudott csak közel kerülni mindahhoz, amije egykor volt. – Hívtam a mentőket – hallotta magát Veck, bár nem igazán tudta, kinek mondja. Felemelte a fejét, és a motel utolsó szobájára nézett, azon a végén volt ez az épületnek, amely legközelebb esett hozzájuk és legtávolabb a recepciótól. A caldwelli rendőrség hivatalos pecsétje fehérlett az ajtón és az ajtófélfán, a szoba körül pedig a helyszínelők sárga szalagja zizegett a szélben. Veck hirtelen maga előtt látta a képet, amely két nappal korábban a rendőröket fogadta: egy újabb, frissen meggyilkolt

8

fiatal nő holtteste, akinek a bőréből a gyilkos éppen kimetsz egy darabot a gyűjteménye számára. Megint hallotta a gurgulázó hangot. Lenézett. A férfi, aki már kezdett elvérezni, csont sovány volt, de persze David Kroner mindig tizenhat és huszonnégy év közötti nőket választott áldozatául, így nem kellett díjbirkózónak lennie ahhoz, hogy elbánjon velük. Homokszínű haja már ritkult a feje tetején, a bőre pedig, amely egykor sápadt fehér volt, egyre szürkébb lett – legalábbis ott, ahol nem borította vér. Veck belépett saját emlékei adatbázisába, és megpróbálta visszaidézni, hogy mi történt. Hosszú várakozás után, amely szinte napoknak tűnt, faágak reccsenésére lett figyelmes. Odafordította a tekintetét, és meglátta, ahogy Kroner lábujjhegyen lépked a fenyőfák között. Abban a pillanatban, hogy észrevette a fickót, a keze a késéért nyúlt, a teste pedig összegörnyedt, majd… – Basszus… A fejfájás, amely rátört, éles volt és hirtelen jött, mintha valaki egy százas szöget kalapált volna a homlokába. Veck a halántékára szorította a kezét, balra dőlt és arra gondolt, hogy remek, a mentősöknek így már őt is kezelniük kell, mert biztosan aneurizmája van. De legalább lesz mit csinálniuk – mivel Kroner tutira hulla lesz, mire kiérnek. Amikor a hasogató fájdalom kicsit csillapodott, Veck ismét tett egy kísérletet arra, hogy visszaemlékezzen… de homlokegyenest megint a fejfájás-csillapító és a koromsötét öntudatlanság mezejére zuhant. Az újabb kínzó fájdalomhullám hatására, amely visszatért a fejébe, behunyta a szemét, és azt fontolgatta, hányjon-e. Miközben a hányni vagy nem hányni dilemma kavargott a gyomrában, arra gondolt, ideje lenne végre saját magához is őszintének lennie. Bármekkora lyuk tátongott is rövid távú emlékezetében, azt biztosan tudta, miért jött ide: hogy megölje ezt a perverz gazembert, aki – jelen ismereteik szerint – tizenegy fiatal nőt gyalázott meg Chicagótól Caldwellig az elmúlt év során. Tényleg borzalmas volt. Veck saját apjához képest azonban amatőr – mivel ő egyszer három hónap alatt követte el ugyanezt: az idősebb 9

Thomas DelVecchio az olyanok számára szolgáltatott forgatókönyvet, mint Kroner. És pontosan ez az örökség indokolta, hogy Veck nemcsak a mentősöket hívta ki, hanem a társát is a gyilkosságiaknál. Bármennyire gyűlölte is bevallani, mégiscsak az apja fia volt: azért jött, hogy öljön. Pont. A tény pedig, hogy az áldozata egy erőszakos seggfej, nem volt más, mint társadalmilag elfogadható szűrő az igazi képen. A dolgok legmélyén ugyanis nem az motiválta, hogy megbosszulja azokat a halott lányokat. A rohadt életbe, mindig is tudta, hogy egyszer elérkezik ez az éjszaka. Egész életében ott lappangott mögötte egy árnyék, irányította, csábította és a pusztítás felé terelgette. Vagyis nem meglepő, hogy nem emlékszik semmire. A másik énje végül átvette fölötte az irányítást és addig nem is adta vissza, amíg a gyilkosság meg nem történt. Hogy mi a bizonyíték? Valahol a fejében tébolyult, elégedett nevetés visszhangzott. Igen, nos, jobb lesz, ha összeszedi magát, gondolta, mert nem akarta hagyni, hogy túl messzire jusson az apja nyomdokaiban… Kelet felől sziréna hangzott fel, aztán egyre közelebbről hallatszott. Gyorsan. De nem ő volt az egyetlen, aki meghallotta a rendőrség közeledését. Egy férfi rontott ki valamelyik motelszobából, és megkerülte egy tízéves tragacs elejét, amelynek sárvédőjét csipkésre marta a rozsda. Nem volt könnyű dolga, amikor a kulcsát akarta előbányászni, tekintve, hogy a másik kezével éppen a nadrágját rángatta magára. A menekülőfutam következő versenyzője egy zilált külsejű nő volt, aki bekászálódott egy régi Hondába, miközben a miniszoknyáját igyekezett lejjebb húzni a combján. Sietős távozásuk azt jelentette, hogy a parkoló teljesen kiürült, mire a mentő megérkezett a recepciós iroda elé. Az anyósülés felőli oldalról kiszállt a mentős, az iroda üvegajtaján pedig kilépett egy férfi, aki minden bizonnyal a tulajdonos lehetett. Veck hangosan füttyentett. – Ide! A tulaj valószínűleg nem szándékozott semmibe belekeveredni, mert azonnal vissza is bújt a barlangjába. A mentős odakocogott Veckhez, a 10

kocsi pedig átgurult a parkolón. Amikor odaértek hozzá, Veck teljesen megnyugodott – halálos nyugalom szállta meg. Legalább olyan megközelíthetetlen lett, minta hideg, távoli hold, amely a koromfekete égbolton világított. Pokolba a sötét oldalával! Ő tette ezt, és fizetni fog érte. Sophia Reilly, a belső ellenőrzés hadnagya jelöletlen autójával úgy száguldott Caldwell elhanyagolt külterületének erdős részén, mint akit üldöznek. Nyaktörő sebességgel vette a 149-es út kanyarjait, ám a tény, hogy egy bűnügy helyszínére igyekezett, még nem indokolta volna a nagy sietséget. Természete szerint gyorsan vezetett, gyorsan evett, utált sorban állni és emberekre vagy információra várni. Ha legalább sikerülne elkerülnie, hogy elüssön egy őzet, mielőtt odaér a Monroe Motelhez… Amikor megszólalt a mobilja, az első csörgés után felvette. – Reilly. – De la Cruz nyomozó. – Üdvözlöm! Találja ki, hová tartok! – Ki hívta fel? – A diszpécser. A társa rajta van a listámon… ezért ha mentőt és erősítést hív az éjszaka közepén, mondván, hogy nem tudja, mi történt az áldozattal, engem is értesítenek. Sajnos, nem ez volt az első eset. Ifjabb Thomas DelVecchio még csak két hete dolgozott a gyilkosságiaknál, de egyszer már majdnem felfüggesztették, amikor leütött egy lesifotóst, aki megpróbált lefényképezni egy áldozatot. Az viszont kismiska volt ehhez a lekvárhoz képest. – Maga honnan értesült róla? – kérdezte a nő. – Ő ébresztett fel. – Milyen volt a hangja? – Őszinte leszek. – Mindig az, nyomozó. – Nyugodt. Fejfájásra és emlékezetkiesésre panaszkodott. Azt mondta, rengeteg vér van mindenhol, és száz százalékig biztos benne, hogy az áldozat David Kroner. Vagyis az az elmebeteg gazember, aki fiatal nőket gyilkolt és a bőrükből kivágott egy kis darabot. A legutolsó „munkáját” két nappal 11

azelőtt éjszaka követte el a motelben, de ismeretlenek megzavarták. A kavarodásban Kroner a mellékhelyiség ablakán kimászva elmenekült, de hátrahagyott egy borzalmasan véres hullát, valamint egy furgont, amely tele volt mintákkal megtöltött befőttesüvegekkel és egyéb tárgyakkal – amelyeket mind összeírtak a kapitányságon, majd a listát szétküldték az egész országban. – Megkérdezte, hogy ő tette-e? – A belső ellenőrzés hadnagyaként Reilly saját kollégái bűntetteit nyomozta, és bár büszke volt a munkájára, nem örült neki, hogy az olyan foglalkozásúaknak, mint ő, egyáltalán akad tennivalójuk. Sokkal jobb lett volna, ha mindenki, beleértve a zsaruk társaságát is, törvénytisztelő állampolgár lett volna, aki betartja a szabályokat. – Azt felelte, nem tudja. Emlékezetkiesés gyilkosság közben? Volt már rá példa. Különösen, ha hirtelen felindulásból követték el a dolgot, mint mondjuk, ha egy gyilkossági nyomozó rátámadt egy aljas sorozatgyilkosra. Veck pedig már bebizonyította, hogy elég forrófejű, ha az áldozatok védelméről van szó. Nos, inkább csak forrófejű. Pont. Egy okos, nagyon szexis, forrófejű… Nem mintha a szexis bármit is számított volna. Mert nem. Egy kicsit sem. – Mikor érkezik, nyomozó? – kérdezte Reilly. – Úgy tizenöt perc múlva. – Én már körülbelül egy kilométerre vagyok. Majd ott találkozunk. – Rendben. Amikor befejezték a beszélgetést, Reilly becsúsztatta a telefont a kabátja belső zsebébe, és feljebb ült az ülésen. Az, hogy a rendőrség egyik tagja egy gyilkosság feltételezett gyanúsítottja – és abból ítélve, amit Veck a diszpécsernek mondott, Kroner túlélési esélyeit elenyészőnek lehetett tekinteni –, több szempontból is érdek-ellentétet okozott. A belső ellenőrzés tisztjei leginkább korrupciós ügyekkel, az eljárási szabályok megszegésével, valamint a dolgozók munkaalkalmasságával foglalkoztak. Egy ilyen helyzetben azonban Veck saját ügyosztályának azzal a kellemetlen ténnyel kell szembesülnie, hogy valaki közülük gyilkosságot követett el.

12

A pokolba, a dolgok alakulásától függően lehetséges, hogy külső segítséget kell igénybe vennie a munkája elvégzéséhez. Ezzel azonban még túl korai volt számolni. Az viszont időszerűnek tűnt, hogy Veck apjára gondoljon. Mindenki tudta, kicsoda a férfi, és Reilly kénytelen volt beismerni, ha nem lett volna a képben ez a vérségi kötelék, nem kezelte volna ilyen óvatosan az ügyet… attól tartva, hogy talán egy DelVecchio állt bosszút. Az idősebb Thomas DelVecchio volt a 20. század egyik leghírhedtebb sorozatgyilkosa. Hivatalosan „csak” huszonnyolc gyilkosságért állították bíróság elé és ítélték el, azonban több mint harminc esettel hozták kapcsolatba – és ez csak az volt, amiről négy állam hatóságai tudtak. Nagy volt a valószínűsége, hogy több tucat eltűnt nő létezett még ezenkívül, akiknek az ügyét nem tudták összefüggésbe hozni vele. Szóval igen, ha Veck apja ügyvéd, könyvelő vagy tanár lett volna, Reilly nem lett volna ilyen nyugtalan. Ám „az alma nem esik messze a fájától” bölcsesség nem vetett jó fényt a sorozatgyilkosokra és a fiaikra. Miután Reilly átszáguldott egy kis hídon, jobb oldalon megpillantotta a Monroe Motelt. Odahajtott, elment a recepciós iroda előtt, majd a szobák hosszú sora után az erdő szélén lévő parkoló távolabbi végéhez gurult. Amikor kiszállt, vitte a sok hasznos holmival teletömött hátizsákját is. A mentőautó gázolajszagától nagyot tüsszentett, majd amikor megint kapott levegőt, megérezte a fenyőágak csípős illatát… valamint a friss vér összetéveszthetetlen fémes bűzét. A mentőautó úgy állt meg, hogy az orra a fák felé nézett, és a mentősök a reflektor fényénél dolgoztak egy fehér férfi véres testén. Az áldozat ruháját levágták – vagy letépték –, alatta pedig olyan sok seb tárult fel, amit megszámolni is nehéz lett volna. Kizárt dolog, hogy ezt túlélje, gondolta Reilly. Aztán meglátta Vecket. A gyilkossági nyomozó néhány lépésre állt a helyszíntől kis terpeszben, a karját keresztbe fonta a mellkasán, az arcán pedig… egyáltalán semmi nem látszott. Ahogy de la Cruz mondta. Krisztusom, ezzel az arckifejezéssel akár egy gyorsétteremben is állhatott volna sorba szendvicsért! Miközben Reilly átvágott a lehullott leveleken és a puha földön, hirtelen olyan érzése támadt, hogy jobban teszi, ha összeszedi magát. 13

Habár, ha igazán őszinte akart lenni, nem csak a bűnügy indokolta ezt a késztetést. A férfi is, aki miatt idejött. Felé közeledve megpillantotta az erdő szélén álló motort. Vecké volt, már látta korábban a központban. Ami azt illeti, többször is nézte az ablakból, ahogy felszáll rá, berúgja és elhajt. Legtöbbször sisakot is viselt. Reilly tudta, hogy az őrs sok női alkalmazottja is ugyanezt csinálta, na de bőven volt is mit nézni a férfin. Olyan volt az alkata, mint egy bokszolónak: széles váll és keskeny csípő, az arca azonban sokkal inkább szépfiúra emlékeztetett, mint harcosra – vagy emlékeztetett volna, ha nem lett volna olyan a tekintete. Attól a hideg, intelligens, kék szempártól ez a modelltípus azonnal átkerült az igazi férfi kategóriába. Annak is a legjavába. Reilly megállt előtte, és legelőször a fekete garbóján lévő vért vette észre. Csak pettyek voltak szétszóródva, nem nagy foltok vagy véráztatta területek. Az arcán nem látszott horzsolás. És a nyakán sem. A ruhája jó állapotúnak tűnt, semmi nem tért el a megszokottól, nem szakadt el vagy dörzsölődött le. Fekete nadrágjának térdén két sárfolt éktelenkedett. A fegyvere a tartóban pihent. Nem lehetett megállapítani, van-e nála másik. Nem szólt egy szót sem. Nem mondta, hogy „nem én voltam” vagy „hadd magyarázzam meg…” Csak nézett Reillyra némán és… ez volt minden. A nő, félretéve az udvarias formulákat, így szólt: – Az őrmester hívott ide. – Gondoltam. – Megsérült? – Nem. – Nem bánja, ha felteszek néhány kérdést? – Csak nyugodtan. Istenem, milyen tökéletesen uralkodik magán! – Mi hozta ide ma éjszaka? – Tudtam, hogy Kroner vissza fog térni. Muszáj volt neki. Miután lefoglaltuk a gyűjteményét, semmi nem maradt meg a munkájából, ezért ez szent terület volt számára. – Mi történt, miután ideért? 14

– Vártam. Aztán megérkezett… és… – Elhallgatott, a szemöldökét erősen összevonta, majd az egyik kezét a halántékához emelte. – A francba… – Nyomozó? – Nem emlékszem. – Megint egyenesen Reilly szemébe nézett. – Semmire sem emlékszem azok után, hogy megjelent, és istenemre esküszöm, ez a színtiszta igazság. Az egyik percben még az erdőben lépkedett, a következőben pedig? Mindent vér borított. – Megnézhetném a kezét, nyomozó? – Amikor Veck kinyújtotta előre a karját, sziklaszilárd volt, meg sem mozdult… és nem látszott rajta semmiféle vágás vagy horzsolás. Nem volt vér a tenyerén, sem az ujja hegyén, vagy a körme alatt. – Megvizsgálta az áldozatot vagy csinált vele valamit az előtt vagy az után, hogy hívta a 911-et? – Levettem a bőrdzsekimet és a nyakára szorítottam. Nem segített rajta, de attól még megtettem. – Van magánál más fegyver is a pisztolyán kívül? – Egy kés. Itt van a… Reilly megfogta a karját, mert nem akarta, hogy ő vegye ki. – Hadd nézzem meg! Veck bólintott, majd megfordult. A mentőautó reflektorának fényében a derekán lévő, félelmetes penge tartóban pihent, és szinte várta, mikor lendülhet akcióba. – Kivehetem a tokjából, nyomozó? – Csak nyugodtan. Reilly elővett egy gumikesztyűt a hátizsákjából, felhúzta, majd a tőr felé nyúlt. Amikor meghúzta egy kicsit, hogy kiemelje a tokból, a férfi tökéletesen mozdulatlan maradt. Akár egy kőszobor. A kés tiszta volt és csontszáraz. Reilly az orrához emelte, hogy megszagolja. Nem érezte rajta a vérzéscsillapító szer szagát, amivel a férfi esetleg sietve letisztíthatta. Veck hátrafordult, és a mozdulattól a válla sokkal szélesebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. Reillynak az a különös gondolata támadt, hogy szemtől szemben áll a mellizmával. Százhetven centiméteres magasságával átlagosnak számított, a férfi mellett azonban úgy érezte, mintha összetöpörödött volna. – Ezt elkobzom, ha nem bánja. – A fegyverét is el fogja venni, az áldozat sérülései alapján azonban… inkább a kés érdekelte. 15

– Egyáltalán nem. Reilly előhúzott egy nejlonzacskót a hátizsákjából, majd azt mondta: – Maga szerint mi történt itt? – Valaki széttépte ezt az embert, és azt hiszem, én voltam. Reilly keze megállt a mozdulat közben. Nem azért, mert beismerő vallomásnak tekintette, hanem mert nem számított rá, hogy valaki ilyen körülmények között ennyire őszinte legyen. Ebben a pillanatban egy jelöletlen autó és két járőr kocsi gurult be a parkolóba. – Megérkezett a társa – közölte Reilly. – Az őrmester azt szeretné, ha én vezetném a nyomozást, hogy elkerüljük az összeférhetetlenséget. – Semmi gond. – Megengedi, hogy mintát vegyek a körme alól? – Igen. A nő ismét előrehúzta a hátizsákját, és kivett belőle egy svájci bicskát, valamint néhány zacskót. – Maga nagyon precíz ember, hadnagy – jegyezte meg Veck. – Szeretek mindenre felkészülni. Kérem, tartsa előre a jobb kezét! Gyorsan dolgozott. A kisujjal kezdte. A férfi körme rövidre volt vágva, de nem manikűrözött, és szinte alig volt valami alatta. – Vannak ismeretei a nyomozás terén? – kérdezte Veck. – Igen. – Látszik. Amikor Reilly befejezte, felpillantott… és azonnal lejjebb kellett eresztenie a tekintetét a férfi állára. – Kér egy dzsekit, nyomozó? Hideg van. – Jól vagyok. Ha mellkasi sebből vérezne, vajon megengedné, hogy tegyenek rá egy átkozott kötést? – töprengett. Vagy megjátszaná a vagány fickót, amíg kifolyna az ereiből az utolsó csepp vér is? A vagány fickót játszaná, döntötte el Reilly magában. Egészen biztosan. – Szeretném, ha a mentősök magát is megvizsgálnák… – Jól vagyok… – Ez parancs, nyomozó. Úgy látom, fáj a feje. Ebben a pillanatban de la Cruz szállt ki a kocsiból, és fáradt, komor arccal odaballagott hozzájuk. Azt beszélték, néhány évvel korábban 16

elvesztette a társát, és nyilvánvalóan nem rajongott a gondolatért, hogy ezen ismét keresztülmenjen. Még akkor sem, ha most egészen más okból történne. – Elnézést! – mondta Reilly mindkét férfinak. – Megyek, beszélek az egyik mentőssel. Amikor azonban de la Cruz odaért hozzájuk, a két mentős tiszt éppen Kronert emelte a hordágyra, és egyértelműen látszott, hogy egyetlen percre sem tudnak rá figyelni. – Milyenek az esélyei? – Nem túl jók – felelte az, aki feltette. – De megteszünk mindent, amit csak tudunk, hadnagy. – Tudom. Lenyitották a hordágy lábát, így derékmagasságú lett a szerkezet, és mielőtt elgurították volna, Reilly gondolatban lefényképezte a látványt. Kroner úgy nézett ki, mint akit egy füstölgő autóroncsból húztak ki, az arca szétroncsolódott, mintha nem lett volna bekötve a biztonsági öv, és lefejelte volna a szélvédőt. Reilly visszanézett Veckre. Sok homályos pont van ebben a történetben, gondolta. Különösen, hogy a férfi azt hitte, ő a támadó. Ekkora pusztítást végezni és ilyen gyorsan megmosakodni lehetetlen volt az erdőben. Ráadásul Veck nem is tűnt úgy, mint aki dulakodásba keveredett – a horzsolásokat és zúzódásokat nem lehetett volna szappanos vízzel eltüntetni. A kérdés csak az volt… akkor ki tette? Veck mintha megérezte volna magán a tekintetét, felé fordította a fejét, és amikor találkozott a pillantásuk, minden megszűnt körülöttük: mintha csak ők ketten léteztek volna a világon… és nem tizenöt méterre álltak volna egymástól, hanem tizenöt centire. Hirtelen forróság öntötte el a testét, amit egy szobában annak tulajdonított volna, hogy a radiátor mellett áll. Így azonban ráfogta a stresszre. Igen, a stresszre, a francba. Nem a szexuális vonzalomra. Aztán megszakította kettőjük közt a kapcsolatot, és odaszólt az újonnan érkezett egyenruhásoknak: – Lennének szívesek szalaggal körbezárni a helyet? – Természetesen, hadnagy.

17

Na jó, ideje volt visszatérnie a munkához: ez a pillanatnyi, egyáltalán nem helyénvaló vonzalom nem fogja megakadályozni abban, hogy elvégezze a feladatát, egyrészt rendkívül higgadt és megfontolt ember hírében állt, másrészt a szakmai feddhetetlensége is ezt követelte. Amellett nem szándékozott gyarapítani a férfi csodálóinak népes táborát. Elvégzi a dolgát, és meghagyja másnak a rajongó tekinteteket. Különben is, az olyan fickók, mint Veck, nem az olyan típusú nőket kedvelték, mint amilyen ő. Ez teljesen rendben is volt. Reillyt sokkal jobban érdekelte a munkája, mint az, hogy a lábát mutogassa, tupírozza a haját vagy a randiolimpián induljon. Brittany – aki úgy írta a nevét, hogy Britnae, más néven az iroda bombázója – nyugodtan megtarthatta magának, ha úgy akarta. Ő pedig inkább annak járt utána, hogy a férfi vajon felzárkózott-e az apja rémtettei mögé.

18

2. fejezet

NORMÁL KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT Jim Heron tudta magáról, hogy nem tud veszíteni. És ez vonatkozott az olyan átlagos, hétköznapi szarságokra is, mint a World of Warcraft nevű számítógépes játék, a tenisz vagy a póker. Na, nem mintha bármelyikre is vesztegette volna az idejét, de ha mégis megtette volna, az a típus lett volna, aki addig nem hagyja ott a játékkonzolt, a pályát vagy az asztalt, amíg nem ő az első. De ezek mind jelentéktelen dolgok voltak. Amikor azonban a Devinával folytatott háborúról volt szó, olyan dühös lett, hogy majd’ szétrobbant: elvesztette az előző menetet. Ami azt jelentette, hogy nem nyerte meg. Még pontosabban azt, hogy a hét lélekből, akikért harcoltak, mindkét oldal megszerzett magának egyet. Igaz, volt még hátra öt másik, de akkor sem ebben az irányban akarta folytatni tovább a küzdelmet. Ha veszít? A démon nemcsak a földön, de a mennyországban is megszerzi a hatalmat… ami azt jelentette, hogy az anyja és minden jó lélek ott fent, valamint ő maga és bukott angyal katonái egy örökkévalóságon át tartó kárhozatnak néznek elébe. Ami – és erre csak nemrégiben jött rá – nem csupán kitaláció, amivel a hívőket riogatják. A pokol nagyon is létezett, a szenvedés pedig igazán valóságos volt. Ami azt illeti, a legtöbb dologról, amiről korábban azt gondolta, hogy ostobaság és csak az ájtatos tömeg képzeletének szüleménye, kiderült, hogy tényleg valós.

19

Szóval igen, a tét komoly volt, ő pedig gyűlölt veszíteni. Különösen, amikor nem feltétlenül kellett volna így történnie. Baromi mérges volt a játékra. A főnökére, Nigelre. Meg a „szabályokra”. Ami kibaszottul érthető volt: ha valakinek azt mondják, hogy befolyásolnia kell egy pasast, aki válaszúthoz érkezett az életében, rohadtul sokat segít, ha azt is közük vele, hogy pontosan kiről is van szó. Végtére is nem olyan kurva nagy titok: Nigel tudta, az ellenség, Devina tudta, Jim viszont? Nos, nem igazán. A megfelelő tájékoztatás hiányában pedig rossz személyre összpontosított, és elvesztette a harcot. Így hát döntetlenre állt a szukával, és itt dühöngött egy hotelszobában a New York állambeli Caldwellben. De nem csak ő volt pocsék hangulatban. A szomszéd szobában, a válaszfal másik oldalán két mély hangú férfi vitatkozott átkozottul elkeseredett hangnemben. Nem újdonság. Két szárnysegédje, Adrian Vogel és Eddie Blackhawk nem értettek egyet vele, és minden bizonnyal őt beszélték ki a háta mögött. Nem kimondottan az volt a probléma, hogy visszatértek a jó öreg Caldie-ba, sokkal inkább az ok, amiért Jim iderángatta őket. A takaróra pillantott. A kutyus kis gombóccá gömbölyödve feküdt mellette, piszkos bundája úgy nézett ki, mintha rákentek volna egy egész flakon hajhabot, aztán kitették volna a szélbe száradni. De persze nem erről volt szó. Az állat mellett a Caldwell Courier Journal egy három héttel korábbi számában megjelent újságcikk kinyomtatott oldala hevert. A címe, „Eltűnt egy helyi lány”, a szöveg mellett pedig három mosolygó barátnő fényképe volt látható. A fejüket egymás felé hajtották, a karjuk egymás vállán nyugodott. A képfelirat szerint a középsőt Cecília Bartennek hívták. Az ő Sissyje. Nos, nem egészen az „övé”, de már kezdett úgy gondolni rá, mintha az ő feladata lenne. A helyzet az volt, hogy ellentétben Sissy szüleivel, családjával, barátaival és lakóközösségével, Jim pontosan tudta, hol van a lány és mi történt vele. Nem a számtalan elszökött fiatal hosszú sorát gyarapította, és nem a barátja vagy egy idegen gyilkolta meg, vagy az a

20

sorozatgyilkos, aki a Caldwell Courier Journal aznap reggeli cikke szerint még szabadlábon volt. Valaki mégis meggyalázta. Devina. Sissy szűz volt, akit azért kellett feláldozni, hogy védje a tükröt, a démon legszentebb tárgyát. Jim fejjel lefelé talált rá a tükör előtt lógva a démon ideiglenes fészkében, de muszáj volt otthagynia. Már az a tudat is rossz volt, hogy az ellenség vette el az életét, később azonban megpillantotta Devina falában, ahol a szuka a lelkeket tartotta… csapdába esve, nagy szenvedések közepette, örökre elveszve azok között, akik megérdemelték a kárhozatot. Cecília nem tartozott a pokolba. Ő csak egy ártatlan lány volt, akit a gonosz felhasznált – Jim pedig elhatározta, hogy kiszabadítja, még ha az lesz is a legutolsó dolog, amit valaha tehet. És hát, igen, ez volt az, ami miatt visszatértek Caldwell-be. És amiért Adrian és Eddie annyira haragudott rá. De, már elnézést a kifejezést… elmehetnek a picsába. Jim óvatosan felvette az újságcikket, és kérges hüvelykujjával végigsimított a Sissy hosszú, szőke haját megörökítő szemcsés képen. Egyet pislogott, és hirtelen úgy látta maga előtt, ahogy véresen, fejjel lefelé lóg a fehér porcelánkád fölött. Aztán megint pislogott, és már Devina ragacsos börtönében jelent meg előtte, mint legutóbb, amikor rettegett, össze volt zavarodva és a szüleiért aggódott. Igenis jót fog tenni a Barten családdal. Adrian és Eddie teljesen feleslegesen sopánkodik: nem fogja szem elől téveszteni a háborút, mivel nem engedheti meg, hogy Devina győzzön, mielőtt kiszabadítja Sissyt az elkárhozott lelkek közül. Még szép. Hirtelen kivágódott a két szoba közti ajtó, és Adrian, más néven a Botfülű Csoda, kopogás nélkül besétált a szobájába. Ami teljesen jellemző volt rá. Az angyal szokás szerint fekete öltözetet viselt, az arcán látható számtalan piercing pedig csak szerényen sejttette, mi lehet még a teste többi részén. – Befejeztétek már a veszekedést miattam? – Jim lefelé fordította az újságcikket, és keresztbe fonta a karját a mellén. – Vagy csak szünetet tartotok? – Mi lenne, ha komolyan vennéd ezt a dolgot? Jim felállt az ágyról, és odalépett a katonája elé. 21

– Mégis miből gondolod, hogy könnyelmű vagyok? – Nem a háború miatt rángattál vissza ide minket. – Egy frászt nem! Ahogy szemtől szemben álltak, Adrian rettenthetetlenül nézett farkasszemet vele, pedig Jim, aki korábban egy titkos egység különleges ügynöke volt, tökéletesen értett ahhoz, hogy kell elbánni egy ilyen nehézfiúval. – Az a lány nem a te célpontod – közölte Ad –, és ha esetleg nem vetted volna észre, egy menetet elvesztettünk. Bármi, ami most eltereli a figyelmedet, nem jó nekünk. Jim úgy döntött, nem reagál a Sissyvel kapcsolatos megjegyzésre: mindig ügyelt rá, hogy soha ne beszéljen a lányról. A fiúk tanúi voltak annak, amikor megtalálta a holttestét, és látták, milyen hatást gyakorolt rá – szóval nem arról volt szó, hogy nem tudtak eleget. Amellett nem látta értelmét elmesélni, milyen volt abban a falban megpillantani. Vagy megemlíteni, hogy miközben Devina és a talpnyalói keményen megdolgozták az előző körben, a fiatal lány nagy valószínűséggel mindent látott, amit vele tettek. A francba… az, ami azon a „munkaasztalon” történt, még egy harcedzett férfinak is sok lett volna. Egy ártatlan léleknek pedig? Aki már amúgy is halálra volt rémülve? Habár, igazság szerint a kegyetlenkedések nem igazán zavarták. A kínzás, bármilyen formát öltött is, lényegében nem volt más, mint a fizikai érzések túlzott mennyisége – na persze, senkinek sem használt, ha végig kellett néznie, nem beszélve a barátnőjéről. Nem mintha Sissy a barátnője lett volna. – Nigelhez készülök, hogy beszéljek vele – bökte ki Jim. – Szóval befejezted a baszogatásomat? Vagy akarod még egy kicsit rabolni az időmet? – Akkor miért nem vagy már ott? Nos, mert itt ült az ágyon, és csak bámult a semmibe, azon töprengve, hova a pokolba vihette Devina Sissy holttestét. Az a fajta seggfej volt, aki ezt soha az életben el nem ismerte volna. – Jim, tudom, hogy az a lány sokat jelent számodra, de ugyan már, haver, fontosabb dolgunk van! Miközben Ad beszélt, Jim átnézett a fickó válla fölött.

22

Eddie a két szoba közti ajtóban állt, a teste feszült volt, vörös szeme komor, hosszú, fekete hajfonata pedig a hátán majdnem leért a bőrnadrágja derekáig. – A picsába! Adrian hangos méltatlankodásával lehetett vitatkozni. Vagy behúzni neki egyet – amire már volt példa korábban. Eddie higgadt, konfliktuskerülő magatartása azonban nem nyújtott semmilyen célpontot. Csupán tükör volt, amelyben megláthatta saját ostoba viselkedését. – Ura vagyok a helyzetnek – jelentette ki. – Most pedig indulok Nigelhez. Nigel, az arkangyal, magánlakosztályában volt a mennyországban, amikor meghallotta a hívást. Amúgy is ideje lett volna már kiszállnia a fürdőkádból. – Társaságunk lesz – mondta Colinnak, és kilépett az illatos fürdővízből. – Én még maradok… a víz most a legjobb hőmérsékletű. – Colin bágyadtan kinyújtózott a vízben. Sötét haja nedves volt a párától, a vége felkunkorodott, intelligens arca pedig úgy ellazult, ahogy máskor. Vagyis nem igazán. – Tudod, ugye, hogy miért jön? – Természetesen. Nigel átsétált a fehér márványpadlón, félrehúzta a korallpiros és zafírkék függönyt, majd kilépett, aztán maga mögött gondosan visszaigazította a súlyos damasztanyagot az ajtóra. Senkinek sem kellett megtudnia, ki van a fürdőhelyiségben – habár gyanította, hogy Bertie és Byron talán sejtik, azonban sokkal diszkrétebbek voltak annál, hogy szóba hozzák a dolgot. Felöltött egy selyemköntöst, mert nem fáradt azzal, hogy rendes ruhát vegyen fel. Jim Heront egyáltalán nem fogja érdekelni az öltözete, és abból ítélve, hogyan fog lezajlani a beszélgetés, alighanem vissza kell majd térnie a fürdőbe. Egy kézmozdulattal felhívta az angyalt a földről, majd újra egyesítette a molekuláit, hogy ismét szilárd testet ölthessen itt fent, a lakosztályában. Egészen pontosan a selyemborítású kanapéján.

23

A megmentő meglehetősen nevetségesen festett a málnaszínű pamlagon, vastag karja és lába oldalt lelógott, fekete pólója és agyonkopott farmerja pedig szinte sértés volt egy ilyen finom bútorszövetnek. Heron egy pillanat alatt magához tért. Talpra ugrott, tettre készen, éberen… és nem igazán elégedetten. – Jégbort? – kérdezte Nigel, majd odament egy francia hasas komódhoz, amelynek márványteteje bárpultként funkcionált. – Vagy talán egy kupicát? – Tudni akarom, ki a következő, Nigel. – Ezt vegyem úgy, hogy nem kérsz inni? – Az arkangyal komótosan válogatott a metszett üvegek között, és amikor végül töltött magának az egyikből, azt sem kapkodta el. Nem tökfilkó volt ő, akivel ilyen követelőzően lehet beszélni. Jobb lesz, ha Heron tanul egy kis illemet. Aztán megfordult, és belekortyolt az italba. – Igazán könnyű és frissítő. – Picsába a borral! Nigel szó nélkül hagyta a káromkodást, és csak nézte némán a megmentőt. Amikor a Teremtő megjelent előtte és Devina előtt, hogy elmondja, lesz egy végső küzdelem, mindkét oldalnak bele kellett egyeznie, hogy Heron lesz az a személy, aki a földön kapcsolatba kerül a hét lélekkel. Természetesen mindkét oldal szerette volna, ha képviselik az érdekeit, a döntés pedig az lett, hogy ez a nagydarab, harcos lelkű angyal, aki most itt állt előtte, legalább annyira jó, mint amennyire gonosz. Nigel azonban abban bízott, hogy az ő oldaluk felé hajlik majd, mivel meggyilkolt anyja itt volt fent a kastélyban. Még mindig hitt ebben, ám az ilyen pillanatokban előfordult, hogy megkérdőjelezte az egész játék alapjait. Az angyal gyilkos hangulatban volt. – Meg kell mondanod, ki az. – Ahogy már korábban is említettem, nem tehetem. – Vesztettem, seggfej! A szuka pedig csalt. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, milyen szabályokat sértett meg, és ha emlékszel, azt tanácsoltam neked, hagyd, hadd tegye, amit akar… a megtorlás el fog érkezni számára. 24

– Mikor? – Majd. Heronnak nem tetszett a válasz, ezért járkálni kezdett a díszes sátorban a szaténfüggönyök, keleti szőnyegek és az alacsony fekvőhely között, amely mellett – döbbent rá Nigel túl későn – két személy ruhája hevert ledobva. Megköszörülte a torkát. – Nem kockáztathatom meg, hogy számunkra kedvezőtlen fordulat következzen be. Már így is túlságosan lealacsonyodtam Devina szintjére, amikor segítségül adtam neked Adriant és Eddie-t. Ha még többet segítek, nemcsak ennek a körnek az elvesztését teszem kockára, hanem az egész versenyét is. Ez pedig elfogadhatatlan. – De tudod, ki a következő lélek, ugye? Ahogy Devina is. – Igen. – És nem tartod felháborítóan igazságtalannak? A démon utána fog menni… vagy lehet, hogy már meg is tette. – A lefektetett és kölcsönösen elfogadott szabályok szerint nem léphet közvetlen kapcsolatba a lelkekkel. Ő is, ahogy én magam is, csak rád lehetünk hatással, hogy befolyásold őket. A közvetlen kapcsolat nem engedélyezett. – Akkor miért nem akadályoztad meg? – Nem tartozik a hatáskörömbe. – Ó, a picsába, Nigel, legyél már végre egy kicsit… – Biztosíthatlak, hogy a tökével minden rendben van. A száraz megjegyzésre Nigel és Jim egyszerre fordultak a függönnyel eltakart, boltíves bejárat felé, amely a fürdőhelyiségbe vezetett. Colin nem vesztegette azzal az időt, hogy magára vegyen valamit, minden szégyenérzet nélkül, anyaszült meztelenül állt az ajtóban. Aztán amikor látta, hogy mindkettőjük figyelme ráirányul, folytatta: – Arra is megkérnélek, hogy vigyázz a szádra, pajtás. Heron felvonta a szemöldökét, és egy percig úgy tekintgetett egyik arkangyalról a másikra, mintha teniszmeccset nézne. Nigel magában káromkodott. Ennyit az illendőségről. És a diszkrécióról. – Jégbort, Colin? – kérdezte mogorván. – Vagy talán egy köntöst? – Kösz, nem. 25

– Rendben. Szemérmességed hiányát nem tudod kellő módon palástolni, ha csupán a sátor mérsékelt levegője áll a rendelkezésedre. Mellesleg vendégem van. Válaszként csak egy morgás érkezett. Colin ezzel adta a tudtára, hogy ne legyen már olyan maradi vén szivar. Remek. Nigel visszafordult a megmentő felé. – Hidd el, nagyon sajnálom, hogy nem adhatom meg, amit kérsz. – Az első menetben segítettél. – Azt engedélyezték. – És nézd meg, hogy sikerült a második. Nigel elrejtette egyetértését, ezért inkább ivott egy kortyot. – A szenvedélyességed dicséretre méltó, és azt is elárulom, jól tetted, hogy visszatértél Caldwellbe. – Kösz a tippet. Kétmillió ember él ebben a rohadt városban. Szóval ez aligha szűkíti le a kört. – Semmi sem önhatalmú, és nincsenek véletlenek, Jim. Igazság szerint van még valaki, aki ugyanazt keresi, mint te. Amikor ez a két keresés egyesül, megtalálod a következő lelket. – Már megbocsáss, de ez a segítség szart sem ér. – Heron Colinra pillantott. – És nem fogok elnézést kérni a durvaságért, bocs. Colin keresztbe tette a karját meztelen mellkasán. – Ahogy gondolod, pajti. De én sem fogok. Értsd: lehet, hogy mindjárt behúzok neked egyet. Vagy talán később. Nigel a legkevésbé sem akarta, hogy a lakosztályában verekedés törjön ki, mert akkor a másik két arkangyal, valamint Tarquin is minden bizonnyal futva jelenne meg. Senki sem vágyott ilyesfajta közbelépésre. – Colin – mondta –, menj és tedd a csap alá a fejed! – Már így is elég vizes vagyok, kösz szépen. – Nézőpont kérdése – dörmögte Nigel, majd ismét Jimhez fordult. – Menj, és higgy abban, hogy ott leszel, ahol lenned kell, és azt teszed, amit tenned kell. – Nem hiszek a sorsban, Nigel. Az olyan, mintha üres lenne a tár a fegyveremben, de azt hinném, hogy tudok vele lőni. Nekem magamnak kell beletennem a golyókat. – Én pedig csak azt tudom mondani, hogy nagyobb dolgok működnek itt a háttérben, mint a te erőfeszítéseid. 26

– Szuper, de ezt a szarságot inkább egy karácsonyi képeslapra írd, velem ne próbáld megetetni! Ahogy Nigel a megmentő szigorú arcát nézte, egy pillanatra félelem hasított belé. Ez a hozzáállás ismét azoknak a dolgoknak a számát szaporította, amelyek az angyal győzelme ellen szóltak. Mégis, mit tehetett volna? Heronnak nem volt türelme és hite, ám ettől a játék szabályai még nem változtak meg, és annak a lehetősége sem csökkent, hogy a Teremtő egyszer mindenképpen ellensúlyozza Devina túlkapásait. Ez utóbbi legalább az ő malmukra hajtotta a vizet. – Úgy vélem, végeztünk – jelentette ki Nigel. – A további beszélgetés már nem tenne hozzá semmit érdemben az eddigiekhez. Ekkor egy sötét, gonosz pillanat következett, amelyben Heron dühösen méregette az arkangyalt. – Jól van – mondta a megmentő. – De nem adom fel ilyen könnyen. – Én pedig az a hegy vagyok, amelyet nem lehet elmozdítani. – Értettem. A következő pillanatban Jim eltűnt. Nigel csak akkor döbbent rá, hogy nem ő küldte az útjára, amikor a csend visszhangozni kezdett a fülében. Heron saját maga távozott. Kezd megerősödni, nem igaz? – Akarod, hogy lemenjek és szemmel tartsam? – kérdezte Colin. – Amikor beleegyeztem, hogy ő legyen a kiválasztott, azt gondoltam, képes leszek féken tartani. Őszintén hittem benne. – Éppen ezért kérdezem meg újra: utánamenjek, hogy rajta tartsam a szemem? Nigel odafordult legkedvesebb barátjához, aki sokkal több volt számára, mint kolléga vagy bizalmas társ. – Ez Adrian és Edward feladata. – Tudom, de ki sejtheti, hogy mire teszi képessé Heront az egyre növekvő ereje. Nem jó úton járunk ezzel. Nigel ivott még egy kortyot, és az üres helyre bámult, ahol az előbb még Jim állt. Nem felelt, de magában egyetértett. A kérdés csak az volt, hogy mit tegyen, mit is tegyen…

27

3. fejezet

A MONROE MOTEL MELLETTI hideg erdőben Veck a mentőautó reflektorának fényében állt. Jobb oldalán a társa, de la Cruz, bal oldalán pedig a barátja, Bails. Így megvilágítva – miközben Kronert hordágyon kigurították a fák közül – úgy érezte, mintha egy színpadon állna. Kivéve, hogy csak egyetlen ember nézte. A belső ellenőrzés hadnagya, Sophia Reilly. A nő oldalt állt, és miközben találkozott a tekintetük, Veck azt kívánta, bárcsak más körülmények között találkoztak volna – újra. Először azért mutatták be őket egymásnak, mert behúzott egyet a lesifotósnak. Ez az ügy viszont olyan durva volt, hogy ehhez képest egy gyomorszájba kapott ütés igazi felüdülésnek számított. A helyzet az volt, hogy már a legelső pillanatban, amikor kezet fogtak, megkedvelte a nőt, és ezt az első benyomást csak még tovább fokozta a mai este: nyomozó énje elismeréssel figyelte szakszerűségét, valamint azt, ahogy most őt nézte. Ha átverte volna – amit persze nem tett –, a nő arra is rájött volna. Az aszfaltozott parkoló szélén az egyik mentős hangos csattanással becsukta a mentőautó hátsó szárnyas ajtaját, majd a kocsi kitolatott, és vitte magával a megvilágítást is. Amikor Reilly megfordult, és nézte, amint elhajt, a sötétben állt – aztán felkapcsolta az elemlámpáját. Mielőtt visszament volna Veckhez, de la Cruz odahajolt hozzá, és halkan azt kérdezte: – Akarsz ügyvédet? 28

– Már miért lenne szüksége ügyvédre? – csattant fel Rails. Veck megrázta a fejét a barátja szavaira. Tudta, hogy a fickó az ő oldalán áll, de jelenleg sokkal jobban bízott benne, mint ő saját magában. – Jogos kérdés. – Szóval? Akarsz? – suttogta de la Cruz. Reilly hadnagy kikerülte a vértócsát, majd fatörzsek és ágak között lépdelt, a lába alatt kis gallyak recsegtek, ami hangosan visszhangzott Veck fülében. Aztán megállt előtte. – Holnap lesz még néhány kérdésem magához, de most hazamehet. Veck összehúzta a szemét. – Elenged? – Nem is volt őrizetben, nyomozó. – Akkor ennyi? – Szó sincs róla. Ma estére azonban végzett. Veck megrázta a fejét. – Figyeljen, hadnagy, nem lehet, hogy… – A helyszínelők úton vannak, és nem szeretném, ha itt lenne, amikor átvizsgálják a terepet, mert veszélyeztetheti a munkájukat. Így már elég világos? Ó! Tudhatta volna. Sötét volt az erdőben, ami azt jelentette, hogy teljesen észrevétlenül felvehetett és eltüntethetett volna valami bizonyítékot a földről, ezért a hadnagy elegáns kiutat kínált neki a helyzetből. Milyen okos, gondolta Veck. És mellesleg gyönyörű: az elemlámpa fényénél olyan lenyűgözőnek látszott, amilyen csak egy természetes és egészséges nő tud lenni. Semmi vastag smink, ami eltömítette volna a pórusait és súlyossá tette volna a szemhéját. Az ajkán sem csillogott zsíros szájfény. Tökéletesen nem-mű volt. Dús, sötétvörös hajzuhataga és sötétzöld szeme szintén kellemes látványt nyújtott. Ráadásul ott volt még az egyenes természete is… – Értettem, hadnagy – felelte Veck halkan. – Kérem, holnap reggel fél kilenckor jelentkezzen az őrmester irodájában! 29

– Meglesz. Bails motyogott valamit a bajusza alatt, és Veck imádkozott, hogy a gazember tartsa meg magának a véleményét. Reilly csak a munkáját végzi – méghozzá átkozottul profi módon. Az a legkevesebb, hogy megadják neki a kellő tiszteletet. Még mielőtt a barátja kinyithatta volna a száját, Veck kezet fogott vele, aztán bólintott de la Cruznak. Amikor elindult a motorja felé, Reilly halk, komoly hangját hallotta az éjszakában. – Nyomozó! Hátrapillantott a válla fölött. – Igen, hadnagy? – El kell vennem a fegyverét. Meg a jelvényét. És a késtartó övét. Igen. Hát persze. – A jelvényem a bőrdzsekimben van, ott a földön. Akarja ön levenni az övem és a pisztolyom? – Igen. És elkérem a telefonját is, ha nem bánja. Amikor a nő odalépett közvetlenül elé, Veck megérezte a parfümje illatát. Nem gyümölcsös volt, nem is virágillatú, vagy ne adj’ isten valami vaníliás szarság. Nem ismerte fel, mert nem hasonlított azokra, amelyeket az üzletekben lehetett kapni. Talán sampon? Lehet, hogy akkor hívták fel, amikor éppen kilépett a zuhany alól? Micsoda látvány lehetett… Várjunk csak! Most komolyan a kolléganőjéről fantáziál… másfél méterre egy gyilkosság helyszínétől? Amelyben ő a gyanúsított? Hűha! Nos, igen. Sajnos erre ez volt az egyetlen válasz. Reilly a szájába tette az elemlámpát, majd világoskék kesztyűs kezével előrenyúlt. Amikor Veck felemelte a karját, hogy jobban hozzáférjen a derekához, finom rántást érzett a csípőjén, ugyanolyat, mintha a nő le akarta volna venni a nadrágját… A vágy villámszerű nyilallása, amely a farkába hasított, meglepetésként érte – és jesszusom, micsoda szerencse, hogy az elemlámpa a mellkasára világított, nem pedig lefelé! Istenem, ez annyira helytelen volt – és annyira nem jellemző rá! Nem szokott kikezdeni a kollégáival, se adminisztrátorokkal, se nyomozókkal… se a belső ellenőrzés hadnagyaival. Túl kínos, amikor az egyéjszakás kaland után elkerülhetetlenül bekövetkezik a búcsú… 30

Szentséges ég, hol jár az esze? Nem a valóságon, az biztos. Úgy tűnt, mintha az a dolog, ami ezen a véres levelekkel borított helyen történt, olyan sokkoló lett volna, hogy az agya örömmel menekült bármilyen más területre, csak hogy ne kelljen tudomást vennie arról a hatalmas, véres elefántról az erdőben. Na persze, az is lehet, hogy csak elment az esze és ennyi. – Köszönöm, nyomozó – mondta Reilly, amikor hátralépett a fegyverével és a fegyvertartó övvel. – Megkaphatnám a telefonját is? Veck átadta. – Kéri az irattárcámat is? – Igen, de a jogosítványát tartsa magánál. Amikor ezen is túl voltak, a nő folytatta. – Továbbá, megkérném, hogy amikor hazaér, vetkőzzön le, és tegye a ruháját egy zsákba, majd hozza be nekem holnap. – Rendben. Tudja, hol talál – tette hozzá Veck komoran. – Igen. Amikor elváltak, Reilly nem szegte le szemérmesen az állát és nem rebegtette a szempilláját. A haját sem dobta hátra és nem simított végig a csípőjén. Ami persze, jelen körülmények között valóban nevetségesnek tűnt volna – de Vecknek volt egy olyan érzése, hogy ha egy klub bárpultjánál állnának, akkor sem vetné be ezeket az átlátszó trükköket. Mert nem az ő stílusa. A francba, tényleg percről percre vonzóbb lett. Ha ez így folytatódik, jövő héten megkéri a kezét. Ha-ha, nagyon vicces. Aztán másodjára is hátat fordított neki, hogy elinduljon. És meglepetten hallotta, hogy a nő ismét megszólítja: – Biztos benne, hogy nem kér kabátot, nyomozó? Van egy felesleges golyóálló mellényem a csomagtartóban. Hideg lesz a motoron. – Kösz, nem. Valami okból nem akart hátranézni. Valószínűleg a de la Cruz és Bails alkotta nézőközönség miatt. Igen. Csakis ezért. Amikor odaért a BMW-jéhez, átlendítette a lábát az ülés fölött, és kezébe fogta a sisakját. Idefelé nem tette fel, most viszont minden csepp testmeleget meg kell őriznie – és miközben a fejére csúsztatta, félig arra 31

számított, hogy de la Cruz odajön hozzá, és megismétli az ügyvédajánlatot. Ehelyett a nagytiszteletű nyomozó ott maradt, ahol volt, és Reilly hadnaggyal beszélgetett. Bails volt az, aki odalépett hozzá. A fickó tréningruhát viselt, rövid haja tüskékben állt a fején, sötét szeme kissé agresszíven meredt előre – nyilván nem tetszett neki, hogy Reilly vette át a parancsnokságot. – Biztos, hogy haza akarsz menni? – Igen. – Kövesselek? – Nem kell. – Persze valószínűleg így is megteszi. Mert ő ilyen ember. – Tudom, hogy nem te tetted. Ahogy Veck a barátjára nézett, elfogta a kísértés, hogy elmondjon neki mindent: a két ellentétes oldalát, a tudathasadást, amelynek bekövetkezését már évek óta sejtette, mi fog történni, a félelmet, hogy amitől tartott, végül bekövetkezett. A pokolba is, tudta, hogy bízhat a férfiban. Ő és Bails évekkel azelőtt együtt jártak a rendőr akadémiára, és bár utána szétváltak útjaik, kapcsolatban maradtak – aztán Bails rábeszélte, hogy hagyja ott Manhattant, és jöjjön át ide dolgozni, a caldwelli rendőrség gyilkossági csoportjához. Két hét. Még csak két nyomorult hete volt itt. Amikor éppen szólásra nyitotta volna a száját, egy furgon gördült be a többi rendőrautó mögé, és jelezte a szőrszálhasogató csapat érkezését. Veck megrázta a fejét. – Kösz, haver. Holnap találkozunk. Hirtelen mozdulattal berúgta a motort, és amikor gázt adott, visszanézett a helyszínre. Reilly a dzsekije mellett térdelt, és a zsebeit vizsgálta át. Ahogy majd a tárcáját is fogja. Ó, a francba, meg fogja találni a… – Hívj, ha azt akarod, hogy átmenjek, haver! – Jó. Veck bólintott Bailsnek, majd a motorral felkaptatott az erdős talajról a parkoló betonjára, és arra gondolt, nem akarja látni, amikor a nő megtalálja azt a két óvszert, amit mindig a hitelkártyák mögé csúsztatva tart magánál.

32

Különös, addig sohasem zavarta, hogy ilyen kicsapongó életmódot folytat, most viszont azon kapta magát, hogy azt kívánja, bárcsak már évekkel azelőtt véget vetett volna neki. Amikor kiért az országútra, felgyorsított és dübörögve nekiindult. A kanyarokban bedőlt, ráhajolt a motor kormányára, úgy száguldott a 149-es úton, hogy szinte eggyé vált a járművel, a BMW áramvonalas testének része lett. Ennél a nyaktörő sebességnél a kanyargós úton nem csinált mást, csak ide-oda mozgatta a kormányt, és a fizika törvényeinek szélén egyensúlyozott. Tekintve, hogy ezzel a tempóval mindent kockára tett, szerencsés lesz, ha egyáltalán marad belőle annyi, amit eltemethetnek. Gyorsabban. Gyorsabban. Gyors… Sajnos vagy szerencsére – nem tudta biztosan, melyik – a vég nem úgy érkezett el számára, hogy csikorogva fékeznie kellett egy Buick vagy egy Bambi miatt. Egy Polo Ralph Lauren outiet üzlet volt az oka. Pontosabban az előtte lévő közlekedési lámpa. Veck kirángatta magát a csőlátás kényelméből, amelyben furcsán elvesztette a térérzékét, és csak azért fékezett le a piros lámpánál, mert előtte már álltak autók, és látta, hogy vagy szabályosan megáll mögöttük, vagy felugrat a hátukra és áthajt a tetejükön. Az az átkozott lámpa egy örökkévalóságig piros volt, majd amikor végre zöldre váltott, a sor csigalassan indult meg. Na persze, ha százzal hajtott volna az autópályán, akkor is úgy érezte volna, hogy egy helyben topog. Nem mintha valami elől menekült volna. Á, dehogy. Elhaladt néhány üzlet előtt, és olyan üresnek érezte magát, mint amilyen a parkoló volt. Énje egyik része szeretett volna továbbmenni… túl a boltok során, átvágni Caldie külvárosi útvesztőjén, aztán a felhőkarcolók között, majd át a hídon isten tudja, merre. A gond csak az volt, hogy bárhová ment is… ő mindenhol ott volt. A földrajzi helyzetének megváltoztatása még nem másította meg a képet, amit a tükörben látott, sem a lelkének azt a részét, amelyet soha nem értett, de soha nem kérdőjelezett meg. Azt sem tudta a háta mögött hagyni, ami ma este történt. Biztos, hogy ő ölte meg azt a beteg gazembert. Nem volt rá más magyarázat. El sem tudta képzelni, mit gondolt Reilly, amikor szabadon 33

engedte. Lehet, hogy csak beismerő vallomást kellene tennie… Igen, de mit valljon be? Hogy gyilkos szándékkal ment oda, aztán… A fejébe hasító fájdalom olyan intenzívvé vált, hogy mellette képtelen volt bármi mással foglalkozni. Csak nyögött és lehunyta a szemét – nem látszott túl okos húzásnak, hogy éppen ott ült a motoron, ami gyakorlatilag nem volt más, mint egy bivalyerős motorblokk, rácsavarozott nyereggel. Kényszerítette magát, hogy kizárólag az útra koncentráljon, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy az agyát megtámadó lüktetés csillapodik. Ezután megérkezett a saját környékére. A ház, ahol élt egy tanárok, ápolónők és üzletkötők által lakott negyedben volt. Sok kisgyerek lakott az utcában, a kerteket pedig amatőrök tartották karban – ami azt jelentette, hogy nyáron sok gyom csúfítja majd el a pázsitot, de legalább rendszeresen le lesz nyírva a fű. Veck kilógott a sorból: nem volt se felesége, se gyereke, és soha nem mutatkozott az udvaron fűnyíróval. Olyan érzése volt azonban, hogy a két szomszédja szerencsére abba a típusúba tartozik, amelynek tagjai örömmel tolják egy kicsit tovább is a fűnyírót a saját udvaruknál, át az ő zsebkendőnyi kertjére. Jó emberek voltak, akik azt állították, nagyobb biztonságban érzik magukat, hogy egy zsaru lakik a szomszédjukban. Ami jól mutatta, mennyit tudtak róla. Veck kétszintes háza olyan jelentéktelen és hétköznapi volt, mint egy pénzérme a hetvenes években. Sajnos valószínűleg akkor is tapétázták utoljára. Lefékezett a garázs előtt, leszállt a motorról, és a sisakot a kormányra akasztotta. Nem volt számottevő a bűnözés a környéken – vagyis fűnyíró szomszédjai több szempontból is szerencsésnek mondhatták magukat. Az oldalajtón ment be a házba, át az előszobán és belépett a konyhába, amely nem igazán volt a konyhatündérek álma: mindössze néhány üres pizzásdoboz hevert a pulton, a mosogató körül pedig a Starbuck kávézólánc pikszisei sorakoztak. Az asztalon félig felnyitott levelek és lazán egymásra dobott jelentések feküdtek. A laptopja lecsukva állt egy kuponfüzet mellett – amit sohasem fog felhasználni –, valamint egy kábeltévészámla szomszédságában, amely még nem járt le, de valószínűleg ez lesz a sorsa, mert Veck nem jeleskedett a 34

határidőre való befizetés terén. Mindig túl elfoglalt volt ahhoz, hogy kiállítson egy csekket vagy online rendezze a számlákat. Istenem, ezt a lakást és a belvárosi rendőrőrsöt csak annyi különböztette meg egymástól, hogy a felső szinten itt volt egy hatalmas ágy. Erről jutott eszébe, hogy Reilly hadnagy azt akarta, vetkőzzön meztelenre. Előhúzott egy szemeteszsákot a mosogató alól, majd felment az emeletre, és fontolóra vette, hogy felfogad egy bejárónőt, aki hetente egyszer kitakarít. Nem lett volna jó, ha pókhálók jelennek meg minden sarokban, vagy a porcicák elszaporodnak az ágy alatt. De persze ez a lakás nem volt az otthona, és nem is szándékozott az lenni. Attól, hogy valaki havonta négyszer felmossa a padlót és letörli a port, még nem lesz lakályos a hely. De legalább az alkalmi nőcskék, akiket idehozott, viszonylag normális körülmények között tudnának felöltözni. A hálószoba a ház utca felé néző részén helyezkedett el, és nem volt benne más, csak a hatalmas ágy meg egy komód. A bakancs, zokni és nadrág gyorsan lekerült róla. A garbó szintúgy. Miközben letolta magáról fekete boxeralsóját, nem volt hajlandó arra gondolni, hogy Reilly hadnagy megérinti. Nem, ebbe az irányba most nem fog elmenni. Belépett a fürdőszobába, megnyitotta a zuhanyt, és amíg arra várt, hogy a víz felmelegedjen, megállt a kagylónál a tükör előtt. Nem kellett a tükörképével foglalkoznia, a foncsorozott holmit már a beköltözése napján letakarta egy törülközővel. Nem rajongott a tükrökért. Felemelte a kezét tenyérrel kifelé. Majd megfordította. Benézett a körme alá. Úgy tűnt, hogy a testén, akárcsak az agyában, nincs semmi árulkodó nyom. Na persze, tekinthette volna úgy is, hogy a horzsolások, a vér és a mocsok hiánya igenis jelent valamit – ami Reilly hadnagynak is kétségtelenül feltűnhetett, ezért tette azt, amit tett. Istenem, másodjára került ilyen helyzetbe életében. Az első pedig… Nem, nem akart az anyja megölésére gondolni. Ezen az éjszakán nem. Belépett a zuhany alá, behunyta a szemét, és hagyta, hogy a víz a fejére, a vállára és az arcára záporozzon. Szappan. Öblítés. Sampon. Öblítés.

35

A forró gőzpárában állt, amikor megérezte a szellőt. Úgy süvített be a műanyag zuhanyfüggöny fölött a levegő, és legyezte meg a testét, mintha valaki kinyitotta volna a vécé fölötti ablakot. Libabőrös lett a bőre, először a mellkasa, majd végig a lába és a háta is. Az ablak azonban zárva volt. Pontosan ezért cserélte le a zuhanyfülke üvegfalát és takarta le a beépített tükröt a mosdókagyló fölött. Mindössze ennyit változtatott a házban, és ezt is csak az épelméjűsége kedvéért tette. Évek óta tükör nélkül borotválkozott. – Takarodj a közelemből! – kiáltotta, majd behunyta a szemét, és úgy is hagyta. A levegő kavarogni kezdett a lába körül, mintha egy kéz simogatná, egyre feljebb, körbefonta a farkát, majd a hasát, mellkasát, nyakát… arcát… Aztán a hideg kéz beletúrt a hajába… – Hagyj békén! – kiáltott fel megint, és félrerántotta a zuhanyfüggönyt. Amikor a meleg levegő az arcába csapott, erősen koncentrált és megpróbálta kirúgni a betolakodót, hogy megszakítsa a kapcsolatot. Odatámolygott a pulthoz, rátámaszkodott a karjára és lehorgasztotta a fejét, miközben hangosan zihált és gyűlölte ezt az éjszakát meg az egész életét. Átkozottul jól tudta, hogy ha valakinek többszörös személyiségzavara van, könnyen megtörténhet, hogy az egyik rész megpróbál kitörni és önállóan cselekedni. Az ilyen személyek nincsenek tudatában annak, mit tesznek, még akkor sem, ha az valami erőszakos dolog… Amikor ismét a fejébe hasított a fájdalom, nagyot káromkodott és megtörülközött. Magára rántotta a flanellinget és a New York-i rendőr akadémia melegítőalsóját, amelyet előző éjszaka vetett le és hagyott a vécé tetején. Már épp elindult volna a földszintre, amikor kipillantott az ablakon és megtorpant. Két házzal arrébb egy autó parkolt az út túloldalán. Minden egyes járművet ismert a környéken. Minden teherautót, furgont, terepjárót, személyautót és hibridet, ám az a sötétszínű, amerikai, nem túl feltűnő, új modell nem volt a listán. De pontosan

36

olyan volt, mint azok a jelöletlen kocsik, amelyeket a caldwelli rendőrség használt. Reilly figyeltette. Ügyes húzás – ő is ugyanezt tette volna a helyében. Talán személyesen a hadnagy ült a volán mögött. Veck elindult lefelé a lépcsőn, és egy pillanatra megállt a bejárati ajtó előtt. Nagy volt a kísértés, hogy mezítláb kimenjen, mert a nő – vagy bárki ült is a kocsiban – biztosan tudott volna magyarázattal szolgálni, hogy mi történt a helyszínen… Gyorsan elvetette ezt a ragyogó ötletet, és a konyha felé indult. Lennie kellett a szekrényben valaminek, amit megehet. Akárminek. Sorra nyitogatta az ajtókat, de csak az üres polcokat találta, és közben arra gondolt, mégis milyen tündérben reménykedett, aki csak úgy itt termett és megtöltötte a konyhát étellel. Tehetne, mondjuk, ketchupöt a pizzás dobozokra, és azt vacsorázhatná. A sok rost még jót is tenne az emésztésének. Nyami! Két házzal DelVecchio nyomozó lakhelyétől Reilly a kormány mögött ült, és mindkét kezét az arca előtt tartotta. – Az isten szerelmére… – nyögött fel, aztán megdörzsölte a szemét. – Ez az ember nem ismeri a függönyt? Miközben azért imádkozott, hogy a kollégája lenyűgöző meztelen testének képe eltűnjön a retinájáról, komolyan kétségbe vonta a döntésének helyességét, hogy ő maga végezze a megfigyelést. Egyrészt kimerült volt – de csak amíg szemtanúja nem lett szinte mindennek, amit Veck nyújtani tudott. Szinte törölve. A látvány azonban járt annyi előnnyel, hogy Reilly totálisan felébredt. Kösz szépen – mintha megnyalta volna két ujját és beledugta volna egy konnektorba: a sokkhatástól még a haja is begöndörödött tőle, amiért tizenhárom éves korában bármit megadott volna. Magában átkozódva az ölébe ejtette a kezét. Nocsak, mit ad isten, ránézett a műszerfalra, és… most is a korábbi képet látta maga előtt. Igen, hűha, néhány férfi ruha nélkül nem egyszerűen meztelen. Ha belegondol, hogy majdnem lemaradt a műsorról! Leállt a jelöletlen kocsival, és éppen csak beszólt a központba, hogy jelentse a 37

helyzetét, amikor az emeleten fény gyűlt, és ő megpillantott egy hálószobát. Hátradőlt az ülésen, ám ekkor még nem is sejtette, mit tartogat mindkettőjük számára ez az akadálytalan rálátás. Jelenleg csak annyi érdekelte, hogy – feltehetően – a hálószoba mennyezetén csak egy csupasz villanykörte lóg. Na persze a legénylakások általában vagy olyan zsúfoltak, mint egy raktár, vagy pedig kopárak, mint a Halál-völgy. Veck nyilvánvalóan a Halál-völgy kategóriába tartozott. Aztán hirtelen megfeledkezett a szoba berendezéséről, mert a gyanúsított belépett a fürdőszobába és felkapcsolta a villanyt. Helló, nagyfiú! És még csak nem is egy értelemben. – Ne gondolj rá… ne gondolj rá… Behunyta a szemét, de ez sem segített: ha eddig nem is szívesen, de mégis észrevette, milyen jól kitölti a ruháját a férfi, most már pontosan tudta az okát is: rendkívül izmos, és mivel a mellkasát egyáltalán nem fedi szőr, semmi sem takarja el duzzadó mellizmát, kocka hasát és a kemény izomköteget, amely a csípőjéhez fut le. Igazság szerint csak egy helyen volt rajta szőr, egy vékony csíkban, amely a köldökétől leért egészen a… Talán a méret mégiscsak számít, gondolta. – Ó, az istenért! Azonnal megpróbált valami másra koncentrálni, valami illendőbbre, ezért előrehajolt, és kinézett az anyósülés felőli ablakon. Amennyire meg tudta állapítani, a Veckkel szemben álló ház minden lehetséges nyílását redőny takarta. Okos húzás, feltéve, hogy a férfi minden este így parádézik. Persze az is lehet, hogy a férj szerelte fel azt a sok rolót, hogy a felesége ne csorgassa folyton a nyálát. Reilly összeszedte magát, és ismét Veck házára nézett. Az emeleten nem égett a lámpa, ezért csak remélni tudta, hogy már felöltözött, lement a földszintre, és ott is marad. Istenem, micsoda éjszaka! Még mindig várta a bizonyítékokat a tetthelyről, de magában már eldöntötte, mi okozta Kroner sérüléseit. Prérifarkasok járkáltak az erdőben. Medvék. Macskafélék, de nem a bájosan nyávogó fajtából. Nagy volt az esélye, hogy amikor Kroner megjelent az erdőben ruháján 38

az alvadtvér-szaggal, valamelyik négylábú Happy Mealnek nézte. Veck esetleg megpróbált közbelépni és félrelökték. Végül is úgy dörzsölgette a halántékát, mintha fájdalmai lennének, a fejsérülések pedig köztudottan okozhatnak rövid távú emlékezetkiesést. A fizikai bizonyítékok hiánya is ezt az elméletet támasztotta alá. Ez biztos. És mégis… Istenem, az apja! Nem lehetett nem figyelembe venni legalább egy kicsit. Mint minden hallgató, aki büntetőjogot tanult, Reilly is tanulmányozta Thomas DelVecchio esetét a tananyag részeként – azonkívül jelentős időt töltött el az üggyel a kriminálpszichológiaórákon is. Veck apja klasszikus sorozatgyilkos volt: okos, ravasz, elkötelezett a „művészete” iránt, és a legcsekélyebb bűntudatot sem érezte. Mégis, amikor Reilly a kihallgatásokról készült rendőrségi felvételeket nézte, jóképű, impozáns, kellemes ember benyomását keltette. Elegáns. Egyáltalán nem szörnyeteg. Na persze, a legtöbb pszichopata kialakított magáról egy képet, amit gondosan fenntartott. Az idősebb DelVecchio sikeres régiségkereskedőként dolgozott. A pénz és a kiváltságok uralta gőgös és fennhéjázó világban teljesen egyedül építette fel a vállalkozását. A semmiből indult, de megvolt benne az a képesség, hogy elbűvölje a gazdagokat, valamint a tehetség, hogy elutazzon a tengerentúlra és olyan műtárgyakkal meg szobrokkal térjen haza, amelyeknek rendkívül nagy keletje volt a piacon. Amíg el nem kezdődtek a gyilkosságok, nem fordítottak különösebb figyelmet az üzletére, ezért a mai napig sem tudja senki, honnan hozta a tárgyakat, amelyekkel kereskedett. Olyan volt, mintha gazdátlan kincsleletre tett volna szert valahol a KözelKeleten. A hatóságoknak egyáltalán nem segített megfejteni az üzleti rejtélyt, de mit is kezdhettek volna vele? Mostanra már a halálsoron ült. De minden bizonnyal már nem sokáig. Milyen lehetett Veck anyja? Az ablakon felhangzó kopogás olyan hangos volt, mint egy pisztolylövés. Reilly egy szempillantás alatt előrántotta a fegyverét, és a hang irányába szegezte. Veck állt az autója mellett, feltartott kézzel, vizes haja csillogott az utcai lámpa fényében. 39

Reilly leengedte a pisztolyt, és káromkodva lehúzta az ablakot. – Jók a reflexei, hadnagy – dörmögte a férfi. – Le akarja lövetni magát, nyomozó? – Szólítottam a nevét. Kétszer is, de mélyen a gondolataiba merült. Annak a képnek köszönhetően, amit a fürdőszobában látott, a férfin lévő flanelling és akadémiai melegítőalsó rendkívül könnyen eltávolíthatónak tűnt: nem tiltakoztak volna, akár felhúzzák őket, akár letolják. De ugyan már, talán nem látott már minden egyes szegletet a hapsi kínálatából? – Kéri most a ruhámat? – kérdezte a férfi, és magasba emelt egy szemeteszsákot. – Igen, köszönöm. – Reilly az ablakon keresztül vette át a csomagot, majd letette a földre. – A bakancsa is benne van? Veck bólintott, és megkérdezte: – Hozhatok egy kis kávét? Nincs sok a konyhában, de azt hiszem, van még tiszta bögrém, és csinálhatok nescafét. – Nem, köszönöm, jól vagyok. Egy kis szünet után a férfi megszólalt: – Van valami oka annak, hogy nem néz a szemembe, hadnagy? Épp most láttam anyaszült meztelenül, nyomozó. – Semmi a világon! – Reilly egyenesen ráemelte a tekintetét. – Be kellene mennie. Hideg van. – A hideg nem zavar. Egész éjszaka itt lesz? – Attól függ. – Hogy én is itt leszek-e? – Igen. A férfi bólintott, majd olyan lazán nézett körül, mintha csak szomszédok lennének, akik az időjárásról csevegnek. Milyen nyugodt és magabiztos! Mint az apja. – Lehetek őszinte? – kérdezte Veck hirtelen. – Ajánlom is, hogy az legyen. – Még mindig csodálkozom, hogy elengedett. Reilly megsimogatta a kormánykereket. – Én is lehetek őszinte? – Igen. – Azért engedtem el, mert igazából nem hiszem, hogy maga tette. – Ott voltam a helyszínen, és véres volt a ruhám. 40

– Felhívta a 911-et, nem menekült el, és ez a fajta gyilkosság elég sok mocsokkal jár. – Lehet, hogy megtisztítottam magam. – Amennyire én láttam, nem volt zuhanyzó az erdőben. Ne gondolj rá meztelenül! Amikor Veck úgy kezdte rázni a fejét, mint aki tiltakozni akar, Reilly megelőzte. – Miért próbál meggyőzni arról, hogy tévedek? Erre beléfagyott a szó. Legalábbis egy ideig. Aztán halkan azt kérdezte: – Úgy véli, biztonságos, ha a nyomomban marad? – Már miért ne lenne az? Most először jelent meg érzelem Veck hűvös arcán, és a láttán Reilly szíve egy pillanatra megállt. Olyan félelem látszott a férfi szemében, mintha nem bízna saját magában. – Veck – kérdezte lágyan –, van valami, amiről nem tudok? A férfi karba fonta a kezét a mellkasán, és tekintélyes súlyát előrehátra hintáztatta, mintha gondolkozna. Aztán felszisszent és megdörzsölte a halántékát. – Nem, semmi – motyogta. – Nézze, mindkettőnk kedvéért tegyen meg egy szívességet, hadnagy. Tartsa mindig kéznél a fegyverét! Nem nézett vissza, amikor megfordult és átsétált az úttesten. Nincs rajta cipő, vette észre Reilly. Aztán felhúzta az ablakot, és nézte, ahogy bemegy a házba és becsukja az ajtót. Elaludt bent a villany, csak az emeleti folyosón égett egy lámpa. Reilly hátrahajtotta az ülést, kényelmesen elhelyezkedett, és a ház ablakait figyelte. Nem sokkal később egy nagy árnyék lépett be a nappaliba – vagy inkább vonszolt magával valamit? Kanapét? Ezután Veck leült, és eltűnt a feje, mintha lefeküdt volna valamire. Kicsit olyan érzés volt, mintha egymás mellett feküdnének. Nos, leszámítva a ház falát, a tavaszi gyepet, a járdát, az úttest aszfaltját és a kocsi acéldobozát. Reilly szemhéja lecsukódott, de csak azért, mert a feje vízszintesben volt. Nem volt fáradt, és nem félt attól, hogy elalszik. Teljesen ébernek érezte magát a sötét kocsiban.

41

Mégis odanyúlt az ajtóhoz, és megnyomta a központi zár gombját. Biztos, ami biztos.

42

4. fejezet

AMIKOR DEVINA FEL-ALÁ SÉTÁLT a hideg betonon, az útja nem volt egyenes, sokkal inkább kanyargós. Számtalan komódot kerülgetett, és közben a több száz óra különböző ketyegése elfedte méregdrága körömcipőjének kopogását. Itt mindennek megvolt a maga helye, a gyűjteményét biztonságban átköltöztette a kétszintes irodaépület alagsorába. A hely tökéletesnek bizonyult és nem volt túl messze Caldwell belvárosától, ráadásul, hogy mindenki számára törvényesnek tűnjön, és senki ne kérdőjelezhesse meg a létjogosultságát, azt az illúziót vetítette az épületre, hogy egy humánerőforrás-cég működik az alagsor fölött. Az emberek annyit tudtak, hogy a nagy forgalmú cég azért bérelte ki ezt a helyet, hogy egyre jobban terjeszkedő üzletét el tudja helyezni valahol. Ostoba birkák. Mintha ebben a gazdasági helyzetben bárki is megengedhette volna magának, hogy bővítse az üzleti vállalkozását. Megállt egy antik, íves komód előtt, amelyet 1801-ben, a Rhode Island-i Providence-ben készítettek, és végigsimított mahagóni tetején. A lakkréteg még mindig az eredeti volt, de nem is csoda, hiszen amióta kétszáz évvel azelőtt megvette, gondosan óvta naptól és párától. A fiókjait telerakta kis kosárkákkal, amelyekben gombok, szemüvegek és bedobozolt gyűrűk hevertek. A többi komódban is hasonló holmik rejtőztek, csupa személyes tárgy, többféle fémből. A tükrön kívül ez a gyűjtemény volta legdrágább kincse. Ez kötötte a lent őrzött lelkekhez, ez volt az a kapocs, amelyre szüksége volt, amikor bizonytalannak vagy feszültnek érezte magát itt a földön. 43

Ahogy most. Ma este azonban – első alkalommal azóta, hogy századokkal korábban elkezdte gyűjtögetni a tárgyait – nem nyugodott meg és nem csökkent a feszültsége. Körbesétált a raktárában, de ez semmi nem segített rajta, pedig ez hosszú ideig megnyugvást hozott számára. És ami még ennél is rosszabb! Ma este – ahogy a pszichológusa nevezte – „termékeny pillanatot” kellett volna átélnie, csak magára koncentrálnia és kiélvezni mindazt, amit elért: az utolsó menetet megnyerte Jim Heronnal szemben, és bár Adrian és Eddie behatoltak az előző fészkébe, szerencsésen kimenekített mindent, és berendezte ezt az új, biztonságos helyet. Rohadtul elégedettnek kellett volna lennie. De a büdös francba, még a fürdőszobából ideérződő friss vér szaga sem okozott neki örömöt. Hogy megvédje a tükrét, sokkal hatékonyabb védelemre volt szüksége, mint amit egy biztonsági szolgálat fel tudott volna ajánlani. Az új szűzáldozat fejjel lefelé lógott a fürdőkád fölött, és szépen lassan elvérzett – hogy végre hasznát is lehessen venni amellett, hogy dekoratív látványt nyújtott. Minden a tervek szerint alakult. Legalábbis a felszínen, mégis olyan… apatikus volt. Úgy vélte, ez a helyes kifejezés… milyen szép szó erre a pocsék hangulatú, egykedvű állapotra. Talán csak kimerült, hogy mindent ide kellett hurcolnia a költözésnél. Legalább negyven komódja volt, amelyekben az emberiség különböző korszakaiban megölt áldozatok személyes tárgyai rejtőztek. Amikor kényszerűségből új helyre kellett költöznie, valami arra késztette, hogy egyesével megérintsen minden egyes holmit, így erősítve meg a kapcsolatát az áldozatok lelkével, amelynek utolsó morzsája még benne maradt a tárgyakban. Ezt a rituálét most még nem kezdte el, amin egy kicsit meg is lepődött. Általában semmi mással nem tudott foglalkozni, amíg meg nem törte az időt és be nem lépett a percek közötti résbe, hogy nekifogjon a hosszadalmas folyamatnak. Úgy vélte, a pszichológusa ezt fejlődésnek tekintené, főleg mivel a kényszer általában azonnal és ellenállhatatlanul jelentkezett: ezek az értékes holmik – amelyeket az ókori Egyiptomtól kezdve a gótikus Franciaországon és az amerikai polgárháborún keresztül a mai Egyesült Államokig számtalan korszakból szerzett be – kötötték az otthonához, amikor nagyon messze volt tőle. 44

Most mégsem töltötte el a pánikszerű érzés, hogy rohanjon és temetkezzen bele abba, ami az örökkévalóságig az övé volt. Leginkább csak ahhoz érzett kedvet, hogy tovább szomorkodjon és itt járkáljon. Jim Heron volt az oka mindennek. Mert túlságosan dacos volt. Parancsoló. Különleges. Azért őt választotta azzal a gőgös gazemberrel, Nigellel együtt, mert Heronban egyformán megvolt a jó és a rossz – és az idők során azt tapasztalta, hogy ha emberekről van szó, mindig a gonosz győzedelmeskedik. Igazság szerint úgy gondolta, unalmas feladat lesz átcsábítani Heront a saját oldalára, mivel nőkkel és férfiakkal már számtalanszor megtette, amióta világ a világ. Ehelyett… ő került Jim hálójába. Heron annyira… legyőzhetetlen volt. Még akkor is, amikor átadta magát, és Devina eljátszadozott vele, a talpnyalói ott hemzsegtek, ő pedig feltárta valódi arcát… még akkor sem hajtott fejet, nem hódolt be neki, mereven ellenállt. Ettől az erőtől pedig elérhetetlen lett. Devina még soha nem tapasztalt ilyet. Senkinél. Őszintén szólva egy démonnak a leigázás volt az alaptermészete: tökéletes parazitaként befurakodott az áldozataiba, megsokszorozta magát, amíg meg nem szerezte azt, akibe beköltözött, és örökre az övé nem lett az illető. A Heron okozta kihívás mámorító volt, egy igazi arcul csapás, lélegzetnyi friss levegő. Ugyanakkor minden más fontos dolog értelmét vesztette mellette. Kihúzott egy fiókot, és kivett belőle egy vékony arany karkötőt, amelyen kis galamb alakú medál lógott. A belsejében cirkalmas betűkkel értékes felirat díszelgett. A szülők ajándéka a lányuknak. Valamint egy évvel korábbi dátum. Bla, bla, bla! Gyűlölte a Cecília nevet. Őszintén ki nem állhatta. Az a kis jelentéktelen szüzecske… micsoda szálka volt a szemében! A Barten lánynak csak annyi szerepet szánt, hogy megvédje a tükrét, most viszont a kis szarházi valamilyen kapcsolatba került Jimmel… Amikor éppen tönkre akarta tenni a törékeny emléket, melegség áradt szét a testében, mintha egy szerető simogatná meg, de nemcsak a bőrét, hanem egész bensőjét is. Jim. Jim volt az. Őt hívta. 45

Letette a karkötőt, a csípőjével betolta a fiókot, és végigfutott a sorok között egy díszes, egészalakos tükörhöz. Menetközben megváltoztatta a külsejét, és felvette a szexis, barna hajú nő alakját, akinek gravitációt meghazudtoló melle és olyan feszes, kerek feneke volt, mint egy kosárlabda. Felborzolta a haját, lesimította fekete szoknyáját, amelyről úgy érezte, túl hosszú. A gondolatával rövidebbre változtatta, majd megfordult, kivillantotta selymes combját és tökéletes vádliját. Hirtelen életre kelt. Nos, az életre nem volt egészen pontos megfogalmazás, az érzés mégis ezt idézte. Egyetlen pillanat alatt a búskomorból szárnyaló lett a kedve. De azért nem lesz ostoba. Miután megbizonyosodott róla, hogy a szoknyája, a dekoltázsa és a haja is rendben van, bement a fürdőszobába. – Na, hogy nézek ki? Körbefordult a fiatal férfi előtt, aki fejjel lefelé lógott a kád fölött. Ő azonban nem felelt semmit, pedig nyitva volt a szeme. – Ó, mi a francot tudsz te! Devina lehajolt, belemártotta az ujját a vérbe, amely egyenletesen csöpögött a férfi nyaki verőeréből. A késlekedés miatt türelmetlenül végighúzta véres ujját az ajtófélfán meg az ajtón, közben odaodaszaladt a kádhoz, hogy újabb adagot tegyen a kezére. A vér tisztasága sokkal jobb védelmet biztosít, mint bármilyen ember alkotta riasztóberendezés – ráadásul így egy újabb halandótól is megszabadulhatott. Ez megkönnyítette a munkáját. Bezárkózott Mr. Szószátyárral a fürdőszobába, majd az ütött-kopott keretben lévő tükör felé fordult, amely már több évszázaddal korábban is régi volt. Az ólomüveg felülete folyamatosan mozgott, sötétszürke és fekete köd gomolygott a szőnyegen esett folt színű háttér előtt. A tükör visszataszító átjáró volt, az egyetlen út, amelyen keresztül lejuthatott a lelkek kútjába. – Maradj itt! – mondta a halott férfinak. – Majd visszajövök. Belépett a tükörbe, és valami rögtön beszippantotta. Önként adta át magát az erőnek, a felvett test sebesen siklott a féreglyukban. A másik oldalon, a kút alján ért földet, kiköpte a viharos közeg, de nem volt szüksége időre, hogy magához térjen. 46

Megigazította a haját, lesimította szűk szoknyáját, és arra gondolt, mekkora hiba, hogy itt lent egy tükör sincs. Na persze, a talpnyalóit nem érdekelte, hogy néz ki, ami pedig a lelkeket illette… ó, azok a drága lelkek… nos, őket egészen más foglalkoztatta. Devina hátrahajtotta a fejét, és felnézett a több kilométer magasan felfelé nyúló, fényes falra, amely a kővel borított talajból emelkedett ki. Az elátkozott, megkínzott lelkek nyúlós, ragadós börtönükben vonaglottak, arcuk, csípőjük, térdük, könyökük a rugalmas falnak feszült, szabadságra vágyva, amit soha nem kaphattak meg. Siránkozó hangjuk összekeveredett és tompán hallatszott. – Hogy nézek ki? – kiáltotta Devina felfelé. Válaszképpen felerősödtek a nyögések, de nem feleltek a kérdésre. A rohadt életbe, hát sehol nem tudja neki megmondani senki? Akárki? Még egyszer alaposan ellenőrizte a külsejét, aztán bebocsátást engedélyezett Jimnek, lehívta magához. Miközben várt, a szívverése háromszorosára gyorsult, a bőrét forróság öntötte el, mintha elektromossággal töltődött volna fel. De nem fogja kimutatni. Hűvös lesz. Megjátssza, hogy hűvös. Jim kavargó köd formájában érkezett, Devina pedig alig kapott levegőt. A kiválasztott megmentő a férfinem legférfiasabb képviselője volt. Nagydarab, halálos, a teste háborúra termett, ugyanakkor szexre is. Nyers, gátlástalan… – Engem akarsz – mondta a nő halkan. Az angyal összehúzta a szemét, és a benne tükröződő gyűlölet jobban feltüzelte a démont, mint a legfinomabb osztriga, amit valaha evett. – De nem úgy, édesem. Ó, mennyire nem igaz! Devina ringó csípővel odasétált a munkaasztalhoz, végighúzta az ujját a hepehupás, elszíneződött felületen. Mély lélegzetet vett, amikor eszébe jutott, hogy feküdt itt Jim meztelenül, a farka csillogott az igénybevételtől. – Nem? – kérdezte. – Te hívtál engem. Nem fordítva. – Azt akarom, hogy megmondd, ki a következő lélek. Érdekes. – Ezek szerint Nigel nem árulta el, amikor megkérdezted, ugye? 47

– Ezt nem mondtam. – Nos, elég nehezen tudom elhinni, hogy hozzám jöttél először – motyogta Devina keserűen. – És azt hiszed, én elmondom? – Igen. A démon vadul felnevetett. – Mostanra kiismerhettél volna. – Meg fogod mondani. – Mégis, miből gondolod, hogy… Jim lassan felemelte a kezét, és széles mellkasára tette, majd lassan – ó, milyen lassan – lejjebb csúsztatta a hasára… Devina nagyot nyelt, aztán amikor Jim megmarkolta a lába közét, teljesen kiszáradt a szája. – Van valamim, amit akarsz – mondta nyers hangon. – Ahogy neked is. Nocsak, nocsak… Vele akart lenni, igen, de ez meg jobb volt, mint az önkéntes kefélés. Heronnak kényszerítenie kell majd magát, hogy lefeküdjön vele, feláldozni a testét az információért… drága, egyetlen Sissykéje szeme láttára. Devina felnézett a falra, és megtalálta azt a lelket, aki olyan átkozottul fontos volt a férfinak. Lehívta a lányt, majd nekidőlt az asztalnak. – Pontosan mit ajánlasz? – Mondd meg, ki az, és megduglak. – Szeretkezel velem. – Dugás lesz. Hidd el! – A rózsa, bárhogy nevezzük is… Nos, nem is tudom. – Micsoda hazugság! – Ez az információ nagyon értékes. – És tudod, hogy én milyen vagyok. Ó, de még mennyire, hogy tudta, és megint kívánta. Mindig kívánta. – Rendben – felelte Devina. – Megmondom, ki az, cserébe pedig akkor adod nekem magad, amikor csak akarom. Csak szólítalak, és már jössz is. Jim összehúzta a szemét, ahogy szokta, mire csak egy csík látszott belőle, mint egy ragadozónak. Aztán hallgatott. Miközben a csend egyre hosszabbra nyúlt, Devina keményen kitartott. Jim be fogja adni a derekát, amit furcsa módon Nigelnek, annak a karót nyelt,

48

szabálytisztelő gazembernek köszönhet. Ha az arkangyal elárulta volna a lélek nevét, ez a csodálatos áldozat nem történt volna meg. – Legyen. Devina elmosolyodott… – Egy feltétellel. – Az arcára fagyott a mosoly, de Jim folytatta. – Most veled leszek, és megmondod a nevét. Aztán meglátjuk, hogy tényleg ő az-e, és a kör végén, ha nem hazudtál… megkaphatsz. Amikor csak akarsz. Devina morogni kezdett. Kibaszott szabad akarat! Ha rendesen az övé lehetne a férfi, nem lenne beleszólása semmibe. De a dolgok nem így működtek. Habár azért így is akad mindig kiskapu, nem igaz? – gondolta magában. Módszerek, hogy ne áruljon el túl sokat, de attól még megkaphassa. – Megegyeztünk? – kérdezte Jim. Devina odasétált hozzá, és közben az angyal válla fölött azt a kis alakot figyelte a falban, akit lehívott, hogy közvetlen közelről, első osztályú helyről figyelje, ami történni fog. Amikor odalépett a férfi izmos testéhez, lábujjhegyre állt, és áhítattal csodálta a kőkemény mellkast, amelyhez odasimult. Aztán azt suttogta Heron fülébe: – Vedd le a nadrágodat! – Megegyeztünk vagy sem, démon? Tökéletesen hajlíthatatlan volt így, előtte állva, akármikor visszautasíthatta, és nem csak most, hanem a jövőben is. Annak ellenére, hogy ott állt előtte, hihetetlenül megközelíthetetlen maradt. Csakhogy, amint Jim mondta, mindkettejüknek volt valamije, amit a másik akart. – Vedd le a nadrágod! – Devina hátralépett, hogy kiélvezze a műsort. – Csináld lassan… és akkor megegyezünk. – Mi a jó franc folyik itt? Amikor Adrian feltette ezt a dühös, költői kérdést, nem várt rá választ a szobatársától. Na persze, ha egy Lexust ejtett volna Eddie csizmás lábára, talán csak annyi reakciót kapott volna, hogy „ó”. Sokkal valószínűbb azonban, hogy pislogott volna egyet, és lerúgja a nagylábujjáról a kocsit. 49

Valójában ez a makacs hallgatás kezdett elég bősz szántó lenni. – Már két óra eltelt! – Megállt az ágy lábánál, ahol Eddie feküdt kiterülve. – Hahó! Hallottad? Vagy úgy tervezed, hogy átalszod ezt a menetet? A vörös szemet takaró szemhéj felemelkedett. – Nem alszom. – Akkor meditálsz. Tökmindegy. – Nem meditálok. – Jó. Fizikailag manipulálod az energiamezőket… – Elszédülök, ahogy járkálsz. Ezzel akarod elterelni a figyelmemet? Adrian egy szavát sem hitte el. – Belehalnál, ha néhanapján kicsit aggódnál? – Ki mondta, hogy nem aggódom? – Én. – Végignézett barátja hosszú, mozdulatlan testén. – Kedvem lenne behozni egy defibrillátort, és áramot vezetni a seggedbe. – Mit kellene csinálnom, Ad? Majd visszajön, amikor visszajön. Adrian lelki szemei előtt megjelent Nigel, a piperkőc, ahogy éktelen haragra gerjed Jim miatt, és már azon gondolkodott, nem kellene-e gyászszertartást szerveznie neki. Lehet, hogy az arkangyal egész nap csak krikettezik és pólózik, de attól még nagyon is el tud bánni bárkivel – Jim pedig igencsak felpaprikázva ment hozzá. Lehet, hogy megkapta, amit akart. Adrian megint elkezdett járkálni, a hotelszoba azonban nem biztosított elég helyet. Talán jobb lesz, ha lemegy a bárba… A szomszédos szobában nyikorgást hallottak. Mint ha valaki leült volna az ágyra. Vagy kinyitott és becsukott volna valamit. Ad hátranyúlt a derekához, és kihúzta az övéből a kristálykést. Ha csak egy ember tört be, hogy ellopja a laptopot, nem lesz rá szüksége, ha viszont Devina küldte ide az egyik talpnyalóját, hogy elvonja a figyelmüket, a fegyver nagyon is kapóra jön majd. Néhány centire kinyitotta a két szobát összekötő ajtót, és bekukucskált a résen. Egy fekete póló repült ki a fürdőszobából. Aztán agyonkopott farmernadrág. És csizma. Még egy.

50

Felhangzott a zuhany, majd egy szisszenés hallatszott, mintha Jim nem várta volna meg, hogy felmelegedjen a víz. A francba! Ezek szerint nem csak Nigelnél járt. Visszadugta a derekába a kést, majd szélesre tárta az ajtót, bement az angyal szobájába, és leült az ágyára. Az arkangyalnál tett látogatás után nem volt szükség a szappan és a forró víz kombinációjára. A szegény fickó biztosan lement Devinához is – és nem kellett sok ész hozzá, hogy rájöjjön, mi történt nála. Miközben Adrian hallgatta, ahogy Jim lemossa magáról a démon bűzét, annyira fáradt volt, hogy már alig látott. Az, ahol Heron volt? Ő is járt már ott. Ő is megtette. És majdnem be is golyózott miatta. Devina már csak ilyen. Beférkőzik az ember lelkébe. Még akkor is, ha kezdetben a szegény fickó azt hiszi, hogy az ő kezében van az irányítás, végül az, amire – teljesen ésszerű ok miatt – rákényszeríti magát, hogy megtegye a nővel, elkezdi rágni belülről, amíg a démon teljesen be nem veszi magát a bőre alá, és már ő vezeti a buszt. Ő így működött, és nagyon jól értette a dolgát. Amikor Jim kilépett a fürdőszobából, megállt a keze törülközés közben. Az egyik fent, a másik lent. Karmolások látszottak a combján és a hasán, a farka petyhüdten lógott, mintha alaposan igénybe lett volna véve, aztán pedig magára hagyták volna meghalni. – Elevenen fog felfalni – jegyezte meg Adrian . Az angyal, akinek az volt a feladata, hogy mindent és mindenkit megmentsen, megrázta a fejét. – Egy frászt. – Jim… – Meg fogja mondani, ki a következő lélek. – Jim a dereka köré csavarta a törülközőt. – Holnap reggel találkozunk. Szentséges ég… – Várj csak, még nem mondta meg? – Majd holnap reggel. Ad csak a fejét rázta. – Átfog verni… – Eljön. És el fogja mondani. Bízz bennem! – Nem megbízható forrás. És nem így kell nyerni. – Vagyis neked tetszett az előző kör végeredménye? 51

Nos… a francba! Jim odament a fekete sporttáskájához, és kivett belőle egy terepszínű nadrágot. Amikor elfordult, hogy felvegye, a hátán lévő tetoválás – a Kaszás a temetőben – eltorzult, majd ismét visszanyerte az alakját. Talán Jim igazán kemény fickó. Ami meglehetősen övön aluli lenne, de ezt Ad csak a saját gőzölgő hullája felett ismerte volna el. Ha Jim képes lenne összeszedni magát… ha valahogy el tudná viselni… akkor az ő kezükben lenne a legjobb fegyver ebben a harcban, mert a démon odáig volt a srácért. Totálisan. Jim odament a farmeréhez, amit a fürdőszobából dobott ki, beletúrt a zsebébe, majd amikor ismét felállt, egy kis összehajtogatott papír volt a kezében. Az ujjai enyhén remegtek. Amikor óvatosan leporolta a lapot, bár nem volt rajta por, Adrian megdörzsölte az arcát, és azt kívánta, bárcsak egy Lexus esne a saját fejére: pontosan tudta, hogy a papír nem lehet más, csak az újságcikk arról a lányról, akit Devina kádja fölött találtak fellógatva. A szűzlány, akinek Jim szinte megrögzötten a rabjává vált. Még hogy kemény fickó, gondolta Adrian. Nekik annyi. Nekik tutira annyi.

52

5. fejezet

VECK A NAPPALIBAN ÉBREDT FEL A KANAPÉN. Amit azért talált meglepőnek, mert nem is volt kanapéja a nappaliban. Megdörzsölte a szemét a vakító tavaszi napsütésben, és elképedve emlékezett vissza, mennyire komolyan vette a késztetést, hogy közelebb aludjon Reilly hadnagyhoz. Képes volt átvonszolni ide azt a nyavalyás bútordarabot a férfibarlanggá alakított szobájából! Felült és kinézett az utcára. A jelöletlen autó már nem volt ott, és Veck azon gondolkodott, mikor mehetett el. Amikor hajnali négykor utoljára megnézte, még ott állt. Felnyögött, nyújtózkodott egyet, és érezte, hogy megroppan a válla. Kezdtek visszatérni az emlékezetébe az előző éjszaka történései, ám ösztönösen nem gondolt a Monroe moteles részre. Már így is pocsékul érezte magát, nem volt szüksége rá, hogy még egy fejfájás is tetőzze azt az amúgy is nagy rakás gőzölgő szarkupacot, ami kínozta. Felállt, és meg kellett igazítania obszcén, reggeli merevedését – újabb dolog, amiről szándékosan nem vett tudomást. Olyan érzése támadt, hogy meglehetősen mocskos és teljességgel valósághű álomban volt része magáról és a belső ellenőrzésnél dolgozó árnyékáról. Valami olyasmi, hogy a nő vadul lovagolt rajta… miközben ő jobbára fel volt öltözve, a nő viszont teljesen meztelen… Nem, mégsem. Rajta volt a jelvénye, a pisztolya és a deréköve. – Basszus… – Amikor a farka nagyot rándult, azt kívánta, bárcsak ismét rövid távú emlékezetkiesése lenne, és nagyot káromkodott a

53

pornós közhelyen. Na persze, most már értette, miért találják a férfiak olyan izgatónak ezt a dolgot. Tekintve, hogy az agya milyen irányt választott, nem volt biztos benne, hogy jó ötlet lenne a koffeint is behozni a képbe, a testének viszont szüksége volt az élénkítőszerre. Sajnos azonban be kellett ismernie, hogy hazudott Reilly hadnagynak: miután visszatért a házba a kocsitól, látta, hogy elfogyott a kávéja. Az emeleten lezuhanyozott, megborotválkozott és felöltötte a munkához használt egyenruháját: elegáns nadrágot és inget. Nyakkendőt nem vett, habár sok nyomozó viselte. Zakót sem hordott, csak motoros vagy bomberdzsekit. A földszinten kivette a szekrényből a másik kabátját, fogta a motor kulcsát és bezárta a házat. Miközben a BMW-hez sétált, ismét eszébe jutott az előző este. Túl könnyűnek érezte magát: nem volt nála a mobiltelefonja, hogy lehallgassa az üzeneteit. A felső zsebében nem volt ott a jelvénye, a fegyvertartóban a pisztolya, a farzsebében pedig az irattárcája. Reilly hadnagynál volt minden. Még az alsónadrágja is. Fejére húzta a sisakot, és felszállt a motorra. A nap túl fényes volt a szemének – pedig még fel sem jött teljesen az égen. A francba, amennyire hunyorgott, még szerencse, hogy a járgány magától is tudta az utat. De la Cruz mutatta meg neki a Riverside bisztrót a múltkor, és Veck már nem is értette, hogy tudott addig e nélkül az olcsó étkezde nélkül létezni. Most is oda igyekezett, de a mellékutcákon, mert a Northway már reggel háromnegyed nyolckor is tömve volt. A bisztró közvetlenül a Hudson folyó partján állt, mindössze négy sarokra a rendőrség központjától. Amikor befordult a parkolóba, azonnal elbizonytalanodott. A fél testület nagy valószínűséggel ott szürcsölgette a kávéját, ahogy mindig is tette, de most már túl késő volt ahhoz, hogy máshová menjen. Mielőtt belépett, fogott hetvenöt centet, és vett egy Caldwell Courier Journalt a bisztró előtti újságtartóból. Az első oldalon a hajtás fölött nem szólt semmi az előző estéről, ezért megfordította a lapot, hogy az alsó részt is megnézze, nincs-e valami cikk… És megpillantotta a saját nevét. Vastagon szedett betűkkel.

54

Az írás azonban nem róla vagy Kronerről szólt. Az apjáról írtak, ezért gyorsan abba is hagyta az olvasást. Nem követte figyelemmel a vádemelést, a tárgyalást, a halálos ítéletet és egyáltalán semmit, ami vele volt kapcsolatos. Ki gondolta volna ezt, amikor diákként büntetőjogot tanult teljesen kikészült azon a napon, amelyiken az apja esetét tanulmányozták. A főoldal többi része tiszta volt, ahogy a helyi hírek is, és természetesen hátul sem szólt róla semmi a sportrovatban, a képregénynél vagy az apróhirdetéseknél. Tudta azonban, hogy nem lesz hosszú a hírmentes időszak, mivel a riporterek hozzáfértek a rendőrségi eseménynaplóhoz, és talán azóta már a tévé és a rádió is tele volt az üggyel. Azzal, hogy egy gyilkossági nyomozót ilyen egyértelműen kapcsolatba lehetett hozni egy elmebeteg szétmarcangolásával, a lapok rekordbevételre tehettek szert, amitől jogosnak tűntek a hirdetési árak. Veck benyitott a bisztróba, belépett a Riverside hangzavarába, miközben az arcát a sportrovatba temette. A hely zsúfolásig megtelt, olyan hangos és élénk volt, mint egy éjszakai bár. Igyekezett senkire sem nézni, csak körbetekintett, talál-e vajon szabad helyet a bárpultnál vagy üres bokszot a szélen. Minden hely foglalt volt. A francba! A caldwelli rendőrökhöz nem akart odaülni. Már csak az hiányzott, hogy a kollégái faggatni kezdjék. Lehet, hogy inkább bemegy a központba, és vesz valamit az automatából… – Jó reggelt, nyomozó! Oldalra pillantott. A mutatós Reilly hadnagy ült az ajtóhoz legközelebbi bokszban, háttal neki, de a fejét hátrafordította, úgy nézett fel rá. Egy csésze kávé állt előtte, a kezében telefon, az arca komoly. – Van kedve csatlakozni hozzám? – kérdezte, és a vele szemben lévő helyre mutatott. Biztos csak viccelt. Legalább egy tucat rendőr volt a bisztróban, és mind őket bámulta – néhányan diszkrétebben, mint mások. – Biztos benne, hogy velem akar mutatkozni? – Miért? Nem tud kulturáltan enni? – Tudja, mire gondolok. A nő megvonta a vállát, és ivott egy kortyot a kávéból. – Húsz perc múlva találkozónk van az őrmesterrel. Örülhet, ha akkorra talál szabad helyet. 55

Veck leült. – Azt gondoltam, hogy maguk a belső ellenőrzésnél szigorúan ragaszkodnak a szabályok betartásához. – Ez csupán tükörtojás, nyomozó. Veck félretette az újságot. – Igaza van. Ekkor megjelent mellettük a pincérnő, kezében elő készítve a notesz és a ceruza. – Mit hozhatok? Felesleges lett volna megnézni az étlapot, mivel a Riverside-ban kapható volt minden létező omlett, tojásétel és pirítós. Pitét akar reggelizni? Szalonnás szendvicset? Gabonapelyhet, zabkását, palacsintát? Rendben, teljesen mindegy – csak rendeljen gyorsan és egye meg hamar, hogy más is leülhessen. – Három tojásból rántottát. Keményre sütve. Fehér kenyérből vajas pirítóst és kávét. Köszönöm. A pincérnő rámosolygott, mintha értékelné a hatékonyságát. – Egy pillanat és hozom. És ismét kettesben maradt Reillyval. Látszott, hogy a nő lezuhanyozott, és hivatalos ruhát öltött: szoknyát elegáns blúzzal. A kosztümzakója ott hevert mellette gondosan összehajtva a kabátja tetején. Sötétvörös haját most is hátrafogta az arcából, és smink gyanánt csak halvány rúzs volt a száján. Igazság szerint, amikor letette a kávésbögréjét, halványrózsaszín félhold látszott ott, ahol az ajka hozzáért. Nem mintha Veck ennyire alaposan figyelte volna a száját. Dehogyis. – Megkaptam a helyszínről az előzetes jelentést. Ó… a szeme nem zöld volt, ahogy korábban gondolta. Vegyült bele egy kis mogyoróbarna is, és a színek olyan egyedi módon keveredtek, hogy csak bizonyos távolságból látszott zöldnek. – Elnézést, mit mondott? – Megkaptam az előzetes jelentést. – És? – Nem találtak más fegyvert a helyszínen. – Veck megszokásból nem mutatta ki megkönnyebbülését.

56

Még mielőtt válaszolhatott volna, a pincérnő letette elé a kávéját, Reillynak pedig kihozta a reggelijét: egy tál zabkását egy szelet pirítóssal. Vaj nélkül. – Teljes kiőrlésű a kenyér? – kérdezte Veck. – Igen. Naná, hogy az. Ebédre valószínűleg csak könnyű salátát eszik hússal, és egy pohár bort iszik, ha egyáltalán iszik, a vacsorája pedig grillcsirke zöldséggel és alacsony zsírtartalmú körettel. Veck azon töprengett, vajon mit gondolhat a nő arról az infarktusrizikófaktort jelentő specialitásról, amit ő rendelt magának reggelire. – Kérem, ne várjon rám! – mondta. Reilly felvette a kanalat, és egy kis barna cukrot meg tejszínt tett a zabkására. – Akarja tudni, szerintem mi történt? – Igen. – Egy vadállat támadta meg Kronert, maga pedig a felfordulásban beütötte a fejét. Veck megsimította az arcát. – Nincsenek rajtam horzsolásnyomok. – Lehet, hogy hátrafelé esett. Ami azt illeti, lehet, hogy tényleg így volt? – De nem fáj a hátsóm. És akkor csupa sár lett volna a kabátom. – Az is. – Csak mert Kroner sebére szorítottam. A nő leengedte a kanalat. – Be tudja bizonyítani? Honnan tudja, mikor lett piszkos, ha semmire sem emlékszik? Különben is a feje borzalmasan fájt tegnap este, és mellesleg megint ugyanazt csinálja. – Mit? – Vitatkozik velem. Valamint a halántékát dörzsöli. – Veck nagyot káromkodott, és a kézét a kávésbögréjére tette, mire a nő elmosolyodott. – Tudja mit, nyomozó? A megbeszélésünk után egyenesen megy és megnézeti magát a központban. – Jól vagyok. – Krisztusom, még ő maga is hallotta a morgolódást a hangjában. – Emlékszik, mit mondtam tegnap este? Ez parancs.

57

Veck hátradőlt, és ivott még egy kis kávét, majd azon kapta magát, hogy a hadnagy gyűrűsujját nézegeti. Nincs rajta semmi. Még egy halvány karika nyoma sem, ami azt jelezné, hogy korábban volt rajta valami. Veck azt kívánta, bárcsak lenne az ujján egy drágaköves kísérőgyűrű, ugyanis tudatosan nem kezdett ki feleségekkel. Soha. Persze a névtelen, egyéjszakás kalandokban biztosan akadt egy-két férjes asszony is, de csak azért, mert nem közölték vele időben. Ő olyan hímringyó volt, akinek volt erkölcsi tartása. – Miért nem függeszt fel? – Már megint ez a pesszimizmus! – Csak nem akarom, hogy miattam tönkretegye a karrierjét – dörmögte Veck. – Nem áll szándékomban ezt tenni. De nincs bizonyíték arra, hogy maga lenne felelős a támadásért, nyomozó, arra viszont annál több, hogy nem maga tette… és tényleg nem értem, miért próbál folyton meggyőzni ennek az ellenkezőjéről. Veck belenézett a nő szemébe, majd hallotta a saját hangját, amint azt kérdezi: – Tudja, ugye, ki az apám? Erre a hadnagy egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, rostban gazdag, háromszögletű pirítósa megállt félúton a tányér felé. Még a rágást is abbahagyta. Aztán a jó öreg Reilly hadnagy egy vállrándítással visszazökkent a szerepébe. – Hát persze, hogy tudom, de ez még nem jelenti azt, hogy széttépett valakit. – Közelebb hajolt. – Pedig ettől fél, nem igaz? Ezért játssza folyton az ördög ügyvédjét. A pincérnő ezt a pillanatot választotta arra, hogy megjelenjen a gőzölgő koleszterinbombával, a felbukkanása pedig a lehető legtökéletesebb társalgási mentőövnek bizonyult. Veck megsózta, megborsozta a tojást, majd fogta a villát, és nekilátott az evésnek. – Segítene, ha beszélhetne valakivel? – kérdezte Reilly halkan. – Úgy érti, pszichiáterrel? – Terapeutával. Nagyon sokat tudnak segíteni. – Ezt személyes tapasztalatból mondja, hadnagy? 58

– Ami azt illeti, igen. Veck harsányan felnevetett. – Valamiért úgy vélem, maga nem az a típus, akinek szüksége lenne ilyesmire. – Mindenkinek vannak problémái. Veck tudta, hogy aljas módon viselkedik, de meztelennek érezte magát a nő előtt, és nem a jó értelemben. – És mi a maga problémája? – Most nem rólam van szó. – Nos, kezdek belefáradni, hogy mindig én állok azon a színpadon, egyes egyedül. – Két harapással megette a pirítós felét. – Ugyan már, hadnagy, áruljon el valamit magáról! – Nyitott könyv vagyok. – Akinek terapeutára van szüksége? – Amikor a nő nem felelt, mereven a szemébe nézett. – Gyáva! Reilly hadnagy összehúzta a szemét, hátradőlt a bokszban, majd eltolta maga elől a tálat. Veck valami szellemes visszavágásra számított vagy inkább leszidásra. Ehelyett a nő a zsebébe nyúlt, kivett egy tízdollárost és letette az asztal közepére. – Az őrmester irodájában találkozunk. Finom, elegáns mozdulattal felállt, kilépett a bokszból, majd fogta a kabátját, a táskáját és a telefonját. Mielőtt elment volna, Veck megragadta a csuklóját. – Ne haragudjon! Túl messzire mentem. Reilly beletette a telefonját a táskájába, és ugyanezzel a mozdulattal kihúzta a karját Veck szorításából. – Hamarosan találkozunk. Miután elment, Veck félretolta a saját tányérját, pedig legalább másfél tojás maradt még a rántottából. Kilenc óra sem volt… és máris elnyerte a nap legnagyobb seggfeje címet. Fantasztikus… Hirtelen hűvös szellő csapta meg hátulról, amitől felállt a szőr a tarkóján, ezért hátrafordult az ajtó felé. Egy nő lépett be rajta. Legalább annyira nem illett erre a helyre, mint egy Ming váza a Tesco lakásfelszerelési osztályára. Amikor kibújt szőrmebundájából, Veck orrát megcsapta a parfümje, és hallhatóan elnémult a bisztróban folyó ötvenegynéhány beszélgetés. Nem csoda,

59

mivel egy Pamela Anderson-kaliberű mell vált láthatóvá a caldwelli rendőrség fele szeme láttára. Veck végigmérte a nőt, és úgy gondolta, vonzónak kellene találnia; ehelyett jeges borzongás futott végig a gerincén, és legszívesebben előkapta volna a fegyverét, hogy önvédelemből rászegezze. Csessze meg! Ő is letett egy húszast az asztalra, és otthagyva a reggeli maradékát, az ajtó felé indult. Amikor kilépett a szabadba, megállt és körülnézett. A nyaka még mindig bizsergett, az ösztönei sikítottak, különösen, amikor a bisztró kerek ablakára nézett. Valaki figyelte. Talán éppen a bombázó külsejű nő, de az is lehet, hogy valaki más. Az ösztönei viszont még sohasem tévedtek. A jó hír az volt, hogy valószínűleg ma délelőtt visszakapja a fegyverét. Vagyis legalább lesz mivel törvényesen megvédenie magát. Amikor Jim megérkezett a Riverside bisztró parkolójába a Harleyján, egy fickó hangos motorzúgással épp akkor távozott egy klassz BMW-vel. Adrian és Eddie közvetlenül utána jöttek a saját járgányukon, majd mindhárman leparkoltak egy távolabbi részen, a Hudson partján. Jim leszállt a nyeregből, szemrevételezte a környéket, amelyet Devina jelölt meg a találkozójuk színhelyéül, és azt gondolta, nocsak, hát nem különös? Pontosan ebben az étkezdében volt az első lélekkel is. Úgy tűnt, Caldwell az elátkozott lelkek melegágya lett. Na persze, az is lehet, hogy a démon csak az itteni kávét szereti, és majd közli vele, hogy a lélek egészen máshol van. Jim odasétált a bejárathoz, miközben a társai tüntetően hallgattak. Eddie részéről nem volt meglepő, a másik angyaltól azonban csodaszámba ment. De nem fog sokáig tartani. A bisztró zsúfolásig tele volt, hangzavar uralkodott bent, a levegőben pedig kávé és olvasztott vaj illatát lehetett érezni. Micsoda helyet választott Devina… És ott is volt, a bal oldalon, egy bokszban ült, szemben az ajtóval. A mellette levő ablakból napfény áradt rá. A meleg sugarak tökéletesen megvilágították az arcát, mintha fotózáshoz állt volna modellt, amitől

60

Jimnek eszébe jutott az első alkalom, amikor megpillantotta abban a klubban. Egy mennyezeti lámpa alatt állt. Akkor is így ragyogott. A gonosz még sohasem volt ennyire vonzó, ő azonban a többi férfitól eltérően – aki mind a pohara karimája fölött bámulta és csorgatta a nyálát, mint egy kutya – Jim tudta, kicsoda valójában a nő. Az ő figyelmét nem tudta annyira elterelni a vadító külső, hogy ne vegye észre: nincs árnyéka. Bármilyen ragyogó fényben fürdött is, nem vetett sötét foltot sem az asztalra, sem a mellette lévő műbőr ülésre. Jim előtt egy pillanatra felvillant az a kép, amikor előző éjszaka együtt voltak. Hátulról akarta megdugni az asztalon, a nő azonban ragaszkodott hozzá, hogy szemben legyenek egymással. Jim tulajdonképpen csodálkozott rajta, hogy fel tudta állítani a farkát, a düh azonban mindig így hatott rá. Legalábbis ha Devináról volt szó. Amikor távozni készült arról az izzadtságszagú, durva helyről, végignézett a falon, és elképzelte, hogy Sissy ott van az elátkozott lelkekkel együtt. Imádkozott, hogy ne lásson semmit abból, ami ott történt. Istenem, ha arra gondolt, hogy talán… De elég ebből! Amikor Devinával készült találkozni, gondosan elzárt minden gondolatot, ami Sissyvel, az ellenséggel folytatott szexszel vagy magával a játékkal állt kapcsolatban. – Szóval, ki az? – kérdezte. A démon felpillantott a Caldwell Courier Journal mögül, fekete szeme alaposan végigmérte Jim testét, amitől az angyal legszívesebben megint lezuhanyozott volna. Ezúttal viszont csiszológéppel. – Nos, jó reggelt, Jim! Csatlakozz hozzám! – Kurvára szó sem lehet róla. Az előttük levő bokszban egy férfi hátrapillantott a válla fölött, mintha nem tetszene neki, ahogy Jim a hölggyel beszél. Csak külsőre hölgy, haver, gondolta. Devina letette az újságot, és visszatért az amerikai palacsintához meg a kávéjához. – Van tollad? – Ne baszakodj velem! – Ezzel kicsit elkéstél. Toll? Néhány ember el akart menni mellettük, ezért Jimnek és a fiúknak oldalra kellett fordulniuk, miközben Eddie elővett egy golyóstollat és

61

átnyújtotta a nőnek. Devina hosszú, manikűrözött ujjával levette a kupakját, majd a keresztrejtvényhez lapozott. – Nyolc betűs szó, és azt jelenti… – A pokolba, Devina, fejezd már be ezt… – …szemben álló fél. – …a szarságot! – Ami azt illeti, Jim, „a szarságot” tíz betű. Habár ez én lennék, nem igaz? – Elkezdett lassan beírni egy szót. – Úgy vélem, az „ellenség” lesz a megoldás, amit keresek. Te pedig vagy leülsz ide hozzám… egyedül… vagy addig ácsorogsz ott, amíg lerohad a lábad és elvágódsz a földön. Megint írt valamit. Talán az „idegesítő seggfej” valami rokon értelmű kifejezését. Jim a barátaira pillantott. – Hamarosan kimegyek, srácok. – Viszlát, Adrian! – köszönt el Devina, és intett az angyalnak. – Nemsokára találkozunk… ebben biztos vagyok. Eddie-nek nem mondott semmit, mivel szerette, ha valami reakciót vált ki másokból, és Eddie-ből annyira hiányzott a pezsgés, mint a keletien kenyérből. Ettől viszont ő és Adrian alighanem a kelt kalács kategóriájába kerültek. Miután a két angyal távozott, Jim leült az asztalhoz. – Szóval? – Kérsz reggelit? – Ki az, Devina? – Utálok egyedül enni. – Akkor tartsd vissza a lélegzeted, és várd ki, amíg csatlakozom hozzád. Ehhez mit szólsz? A démon fekete szeme egyenesen Jimre meredt. – Muszáj harcolnunk? Jim erre őszintén felnevetett. – Hiszen éppen ezért vagyunk itt, bébi! Devina halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, ezt most először mondtad nekem. Jim azonnal elhallgatott, amikor a pincérnő odajött hozzájuk a kávéskancsóval. – Nem kérek semmit, köszönöm. 62

– Kávé és gofri lesz neki. Amikor a pincérnő egy Jó ég, döntse már el végre, mit akar tekintetet vetett rá, Jim csak megvonta a vállát, és nem felelt. Amikor ismét kettesben maradtak, Devina megint elővette a keresztrejtvényt. – Semmi esélyed nálam, ha nem kezdesz el beszélni. Rövid szünet következett, mintha a démon azon törte volna a fejét, mivel nyújtsa még hosszabbra a találkozót. Végül Eddie tollának hegyével megkopogtatta az újságot. – Szoktad olvasni a Caldwell Courier Journalt? – Néha. – Az információk igazi kincsestára. – Jelentőségteljes mozdulattal felvette az első oldalt. – Sosem tudhatod, mit találsz benne. Kisimította a lapot, majd megfordította, hogy Jimmel szemben legyen, és a férfira bámult. Jim lenézett. Három hosszú cikket látott. Az első az iskolák újfajta körzetesítésének tervéről szólt, a második a kisvállalkozások megjelenéséről, a harmadik pedig… Eddie tollának hegye az utolsó cikken állt. – Úgy gondolom, részemről teljesítettem a megállapodásunkat – közölte Devina elnyújtva. A cikk főcímében ez állt: „Kitűzték DelVecchio kivégzésének napját.” Jim sietve átfutotta a cikket, és arra gondolt, a francba, ez lenne a lélek? Amikor Devina vissza akarta venni a tollat, Jim elkapta a kezét, megszorította a csuklóját, és nem engedte, hogy elhúzza. A hegye a cikkben lévő egyik névre mutatott… de nem a sorozatgyilkos DelVecchióéra, hanem a férfi fiára… az ifjabb Thomas DelVecchio nevére, aki a caldwelli rendőrség nyomozója volt. Jim az asztal másik oldalán ülő ellenségre nézett és szélesen elvigyorodott. – Ravasz. A démon szemérmesen lesütötte a szemét. – Mint mindig. Jimnek elege lett a nőből és az elfecsérelt időből, ezért felállt és elvette a tollat. – Jó étvágyat a gofrimhoz, édesem! 63

– Hé, hogy fogom befejezni a keresztrejtvényt? – Csak kitalálsz valamit. Viszlát később. Azzal kisétált a bisztróból, és egyenesen a szárnysegédjeihez sietett. Amikor odaért a motorokhoz, felemelte a tollat Eddie előtt. – Tessék! – Amikor az angyal el akarta venni, Jim nem engedte el. – Fémborítású a hegye. Legközelebb tűfilcet adj a szukának! Amikor felült a Harley-jára, Adrian megkérdezte: – Mit mondott? – Úgy néz ki, rablók és pandúrok világába megyünk. – Ó, az jó. – Adrian is felszállt a motorra. – Azt a nyelvet legalább jól beszélem.

64

6. fejezet

REILLY A HÁTSÓ AJTÓN lépett be a rendőrség központi épületébe, és a betonelemekből épített folyosón besétált a nemrégiben felújított, lenyűgözőnek és gyönyörűnek szánt előcsarnokba. Sajnos, Justitiának, az igazság római istennőjének bronzszobra a mérleggel és a karddal modern kori változat volt. A bekötött szemű nőalak úgy nézett ki, mint a megolvadt sajt. Mint egy régi, megbámult, olvadt sajt. Azzal, hogy körbe lehetett járni, és a fölötte lévő nyitott erkélyről spotlámpák világították meg, még szembetűnőbb lett félresikerült volta. Na persze, a rendőrségen dolgozó alkalmazottak, kerületi ügyészek és védőügyvédek túl elfoglaltak voltak ahhoz, hogy a dekorációval foglalkozzanak. A központban sok minden zajlott: az előzetes letartóztatásba vétel jobbra történt, ahol a börtöncellák is voltak. Az irattár a baloldalon helyezkedett el. Az emeleten, az íves lépcső tetején sorakoztak a gyilkossági csoport és a belső ellenőrzés irodái, valamint az eligazítóterem és az öltözők. A második emeleten kapott helyet a labor és a bizonyítékraktár. Reilly kettesével vette a lépcsőket, elhaladt néhány kolléga mellett, aki lassabban ment, mint ő. Amikor azonban felért az emeletre, megtorpant. A nagy, nyitott területen, számtalan íróasztal állt, amelynél egy egész sereg adminisztrátor dolgozott. A fiatal nők és férfiak között pedig ki ült az első sorban? Brittany, aki úgy írta a nevét, hogy Britnae, más néven az iroda hivatásos bombázója.

65

A szőkeség kézitükröt tartott maga előtt, és az egyik ujjával végigsimított erősen kifestett szemén. Ezután felborzolta a haját, végül megharapdálta az ajkát és csücsörített. És mindeközben előrehajolt, hogy kivillantsa D-kosaras mellét… saját magának. Láthatóan meg volt elégedve a sminkkel és a külsejével, ezért megfordította a karját, és rápillantott arra a divatosan elegáns órára, amilyet néhány nő előszeretettel hordott. Láncszemekből álló karkötő tartotta az apró, gyöngyházfényű óralapot. Valószínűleg több tucat karperece és csüngős fülbevalója volt otthon, amelyeket kis ékszeres állványon tartott, valamint egy egész szekrényt megtöltő, rózsaszín ruhatár. Reilly ruhásszekrénye leginkább Marilyn Mansonéra hasonlított. Mármint ha az énekes könyvelővé vedlene át. Ékszert nem hordott. Az órája pedig? Casio. Fekete és ütésálló. Hármat találhatott, kinek csinosítgatta magát Britnae… és ebből kettő nem számított. A lány azóta Veck nyomában loholt, amióta a férfi két héttel azelőtt belépett az ajtón. Nem mintha ez Reillyra tartozna. Mielőtt még megvádolhatták volna, hogy Britnae után leselkedik, gyorsan elindult a belső ellenőrzés részlege felé, és beült a saját fülkéjébe. Úgy tett, mint aki teljesen éber, bekapcsolta a számítógépét, de amikor megnyitotta a levelezőprogramot, minden felirat átváltozott idegen nyelvre. Vagy ez, vagy hirtelen elfelejtett angolul. Átkozott DelVecchio! Még őt nevezte gyávának? Csak mert szerette volna megőrizni kettőjük között a szakmai viszonyt? Fogalma sincs róla, milyen poklon kellett keresztülmennie. Különben is, csak segíteni akart… Most viszont legszívesebben a kilencmilliméteresével nyomta volna le a torkán a reggelijét. Nagy nehezen összeszedte magát, és ismét a munkájára koncentrált. Megnyitotta a jelentést, amelyet aznap kora reggel e-mailen tárolt el, és még egyszer ellenőrizte a munkáját. Elejétől végig újra átnézte a dokumentumot. Amikor megcsörrent a telefon, úgy vette fel, hogy oda sem nézett, ki hívja. – Reilly. 66

– Thomason. – Ja igen, fentről, a laborból. – Csak tájékoztatni akartam, hogy szerintem Kroner sérüléseit fogak okozták. – Úgy érti… – Egész pontosan tépőfogak. Beszéltem tegnap este az egyik orvossal a sürgősségi osztályon, és ott voltam, amikor az áldozatot intubálták, összevarrták és vérátömlesztést adtak neki. Volt alkalmam alaposan megfigyelni a nyakán és az arcán ejtett sérüléseket. Ha valaki késsel támad egy emberre, a seb széle sokkal tisztább és egyenesebb. Az ő bőrét szétszaggatták… pont úgy, mint az a tigris tavaly, amelyik felfalta a gondozóját. Nos, ezzel el is dőlt a dolog, nem igaz? Viszont rögtön adta magát az aggasztó kérdés, hogy vajon mi kószálhatott abban az erdőben. – Milyen állatról beszélünk? – Nem tudom biztosan. Vettem szövetmintát… isten a megmondhatója, volt belőle bőven… aztán majd megállapítjuk, milyen nyálat hagyott hátra a támadó. Annyit azonban már most is mondhatok, bármi volt is, nagy, erős… és dühös. – Köszönöm, hogy ilyen hamar tájékoztatott. – Szívesen. Most ledőlök egy időre, aztán folytatom a munkát. Majd később hívom. Miután Reilly letette a telefont, hozzáírt egy megjegyzést a jelentéshez, majd megnyomta a Ctrl-P-t, és a csatolmánnyal együtt átküldte e-mailen a levelet az őrmesternek. Fogta a mappáját meg a mobilját, majd odaállt a nyomtatóhoz, miközben a gépből kilökődtek az oldalak. Így legalább volt bizonyítéka is, amivel alá tudta támasztani azt, amit az őrmesternek mondott reggel. Erről eszébe jutott a kávézó. Lehet, hogy nem kellett volna megkérnie Vecket, hogy csatlakozzon hozzá. A férfinak igaza volt: tényleg rosszul nézett ki, hogy együtt vannak, de ami még fontosabb, elkerülhették volna a kellemetlen párbeszédet. Mert valójában rosszul esett neki. Nem mintha számítania kellett volna. Csak egy kósza megjegyzés volt, amellyel a férfi átlépett egy határt. Nem lett volna szabad a szívére vennie. Annyira legalábbis nem. Vagy talán csak allergiás a gyáva szóra. Igen, biztosan csak erről van szó. 67

Veck úgy süvített keresztül a központ előcsarnokán, mint egy hideg légáramlat. Kikerülte az embereket, és átszáguldott a termen. Amikor felszaladt a lépcsőn, kettesével vette a fokokat. Felért az emeletre, balra fordult, de nem az irodájába igyekezett. A belső ellenőrzés volt a célpontja, ahová… A semmiből hirtelen egy szőke-rózsaszín akadály állt az útjába. – Szia! Lenézett a lányra, és arra gondolt… most már tudja, mit érez egy tornádó, amikor egy lakókocsi kerül az útjába: abszolút semmit. Kész lett volna átgázolni is a nőn, hogy Reillyhoz jusson, ha ezen múlt volna. – Szia! – csicseregte újra a lány, mint egy elakadt lemez. Istenem, túl hangos, túl vidám és túl tömény illatú, gondolta. És az a sok szájfény? Ha egy kicsivel több lett volna rajta, lecserélhette volna vele az olajat a kocsijában. – Szia! Elnézést… de sietek. Sajnos a lány úgy döntött, hogy tánciskolát játszik, mert amikor Veck jobbra lépett, ő is az tette, aztán balra úgyszintén. Amikor Veck megállt, mély lélegzetet vett, és kihúzta magát, vagy talán bekapcsolt egy levegőkompresszort, mert hirtelen olyan dekoltázsa lett, mint Jessica Rabbitnek. Ha ennél többet mutatna a melléből, beillene mammográfiás vizsgálatnak is. – Szóval – kezdte a nő elnyújtva a szavakat – arra gondoltam, nem kérsz-e kávét… Teát… vagy engem? – fejezte be magában Veck a mondatot. – Köszönöm, de el fogok késni egy megbeszélésről. Lépés oldalra. Ellenlépés. – Fel is vihetem neked. – Kösz, nem… A nő megfogta a karját. – De tényleg nem fáradság… Reilly hadnagy éppen ezt a pillanatot választotta arra, hogy kilépjen a belső ellenőrzésről. És ki gondolta volna, egy percre sem torpant meg, és az arckifejezése sem változott – de persze mi a francért kellett volna neheztelnie azért, ha valaki kikezd vele?

68

Amikor elment mellettük, bólintott Vecknek, majd köszönt a sorscsapásnak is. – Mennem kell – jelentette ki Veck, mert már nagyon unta a késlekedést. – Majd később megkereslek – szólt utána Britnae. – Reilly! – sziszegte Veck. – Reilly! A nő, akit valójában keresett, megállt az őrmester irodája előtt. – Igen? – Tényleg nagyon sajnálom, amit mondtam. Túlléptem a határt. Reilly átvette a mappát a bal kezébe, és lesimította a haját. – Semmi baj. Feszült időszak ez magának. Megértem. – Nem fog többé előfordulni. – Nem számítana, ha mégis megtörténne. Azzal a józan Reilly hadnagy sarkon fordult, és benyitott a várakozóhelyiségbe. Oké… ez fájt. De nem hibáztatta érte. Ahelyett, hogy ő is bement volna, csak állt odakint, mint egy faszent, amikor az ajtó becsapódott az orra előtt, és legszívesebben seggbe rúgta volna saját magát. A következő pillanatban a friss kávé illata azt jelezte, hogy a társa is felbukkant a helyszínen. José de la Cruz fáradtnak, de ébernek látszott, ami nála a megszokott állapot volt. – Hogy vagy? – Szarul. – Ne mond! – Átnyújtotta az egyik kávét. – Ezt idd meg! Vagy még jobb, ha vénásan pumpálod magadba. – Köszönöm. – Készen állsz? Nem. – Igen. Amikor bementek az irodába, Reilly rájuk pillantott, jó reggelt kívánt de la Cruznak, majd tovább beszélgetett az őrmester helyettesével. Veck leült az egyik régimódi faszékre, amely főnöke külső irodájának lambériázott fala mellett állt. Belekortyolt a kávéba, és miközben Reillyt figyelte, sok apró részletet vett észre rajta: úgy babrálta a jobb fülbevalóját, mintha meglazult volna, aztán amikor meg 69

akarta győzni a másikat valamiről, behajlította a lábát és a cipője orrával kopogott a földön, amikor pedig elmosolyodott, a felső rágófogában egy pillanatra megvillant az aranytömés. Nagyon vonzó volt. De úgy értve, hogy tényleg nagyon vonzó. – Próbáltalak hívni tegnap este – jegyezte meg de la Cruz halkan. – A laborban van a telefonom. – Be kellene szerezned végre egy vezetékest is. – Aha. – Veck a társára nézett. – Gondolom, nem sok mindent találtak odakint az erdőben. Leültek egymás mellé, és olyan papírpohárból ittak, amelyet a francia kártya színei díszítettek. A kávé pocsék volt, de legalább forró, és biztosított valami elfoglaltságot. – Gondoltál rá, hogy megölöd Kronert, ugye? – Veck odanézett de la Cruzra, mire a másik nyomozó megvonta a vállát. – Láttam, mit csináltál azzal a lesifotóssal, emlékszel? Én szedtelek le róla. Hatalmas düh tombolt benned. Veck ismét Reillyt nézte, aki mélyen belemerült a beszélgetésbe. A fejével a nőre bökött, és halkan azt mondta: – Ő nem hiszi, hogy én tettem. Az az érzésem, maga viszont igen. – Ezt nem mondtam. – Nem is kell. – Láttam, milyen állapotban van Kroner, és téged is láttalak. Ennek az egyenletnek nincs összhangban a két oldala. – Akkor miért hozta szóba, hogy mi volt a szándékom? – Mert szerintem ez foglalkoztat. Veck kifejezéstelen hangot hallatott. – Ha a nő azt javasolja, hogy maradjak aktív szolgálatban, lesz valami kifogása ellene? – Nem, de úgy vélem, jobb lenne, ha most nem mennél ki egyedül az utcára. Különös, Vecknek is ugyanez volt a véleménye. Hogy a fene vigye el! – Akkor elválunk? Az őrmester kinyitotta az irodája ajtaját, és kidugta őszülő fejét. – Kezdjük el! Reilly elszakadt a helyettestől, majd Veck és de la Cruz előtt bement a tágasabb irodába. A távolabbi sarokban álló konferenciaasztal elég 70

nagy volt ahhoz, hogy mindenki kényelmesen elférjen mellette. A nő a Vecktől legmesszebb eső székre ült le – ami azt jelentette, hogy majdnem szemben ült vele, de nem nézett rá. Nem meglepő. A büdös francba! – Na szóval, elolvastam a jelentést, amit elküldött – mondta az őrmester Reillynak. – Van még valami? – Csak az a megjegyzés, amit szintén átküldtem. –Mindenkinek kiosztott egy lapot, majd összekulcsolta a kezét és leült. – Kitartok a véleményem mellett. Az őrmester de la Cruzra nézett. – Van valami hozzáfűznivalója? – Nincs. Én is olvastam a jelentést, és minden egyértelmű benne. – Akkor egyet kell értsek Reilly hadnaggyal. – Az őrmester szigorú pillantást vetett Veckre. – Kedvellek. Az a fajta zsaru vagy, amilyet szeretek. De nem fogom megengedni, hogy olyan ember viselje ezt a jelvényt, aki veszélyt jelent másokra. Reilly lesz az új társad… nem tudom nélkülözni de la Cruzt a próbaidőre, amit kiszabok rád. Ez legalább egy hónap. Reillyn nem látszott semmi reakció, elvégre profi volt, vagy mi. – Dolgozhatok Kroner ügyén? – kérdezte Veck. – Szó sem lehet róla. Régi, lezáratlan esetekkel fogsz foglalkozni az elkövetkező harminc napban, valamint rendszeresen felkeresed dr. Riccardot. Ja, igen. A testületi agyturkászt. Az ezután bekövetkezett csendben mindenki arra számított, hogy tiltakozva felnyög. De a francba, ő nem Mel Gibson a Halálos fegyverből! De nem ám. Nem tudja kiugrasztani a vállát, nem az óceán partján lakik a kutyájával, és nem halálvágy vezérli, kösz szépen. – Rendben. Az őrmester kissé meglepettnek tűnt, aztán a kézfejével kopogott egyet az asztalon, amit Veck az elégedettség kifejezésének vett. – Helyes. De la Cruz, szeretnék beszélni veled. Ti ketten… elmehettek. Reilly olyan gyorsan állt fel és ment ki az irodából, mintha puskából lőtték volna ki, de ezt a játékot ketten is játszhatták. Veck közvetlenül a nyomában volt, és elkapta a folyosón. – Szóval, hogy lesz ez az egész? – kérdezte. 71

Ennyit mondott csak. A bocsánatkérés nem működött, és valami azt súgta neki, hogy azzal sem lenne túl népszerű, ha megköszönné a jelentést. A nő megvonta a vállát. – Befejezem, amibe ma reggel belekezdtem, aztán ráállunk a régi, lezáratlan ügyekre. – Harminc napig. – Harminc napig. – A nő nem tűnt lelkesnek, de az sem látszott rajta, hogy katasztrofálisnak találná a helyzetet. Ebből Veck arra következtetett, nem lesz könnyű dolga, ha szabadidejük adódik. – Egy órakor találkozunk a maga helyén, nyomozó. – Rendben van, hadnagy. Amikor a nő elsétált, mélyen beletemetkezve a gondolataiba valamit jegyzetelt a papírjaiba. Néhány zsaru, aki éppen visszatért az őrjáratból, elment mellette és alaposan megnézte, abban reménykedve, hogy elkapja a pillantását. Reilly nem nézett fel. Még csak észre sem vette őket. Veck viszont annál inkább. És azon kapta magát, hogy legszívesebben optikai korrekciót hajtana végre a gazembereken. – Ezt az őrmester irodájában hagytad. Megfordult. De la Cruz állt mellette, és a kávéját tartotta a kezében. Nem volt kínos. Egy cseppet sem. – Köszönöm. – Elvette a poharat és belekortyolt. A lötty langyosra hűlt, amivel elvesztette egyetlen pozitívumát. – Nos, jó volt magával dolgozni. – Nekem is veled. – José kinyújtotta felé a karját. – De ki tudja, talán egy hónap múlva megint mellém osztanak. – Igen. – Valami miatt azonban Vecknek olyan érzése támadt, hogy meg vannak számlálva a napjai a caldwelli rendőrségnél. Aztán szó nélkül visszasétáltak együtt a gyilkosságiakhoz. Amikor kinyitották az ajtót, minden nyomozó kilesett a saját kis fülkéje szürke válaszfala mögül. Veck nem látta értelmét, hogy szépítse a dolgot. – Maradok, de nem Kroner ügyén. Reilly mellé osztottak. Mindenki bólintott, és istenem, nagyra értékelte, hogy ilyen megértők. Na persze, rendes fickók voltak ők, akik szűkös anyagi keretek között keményen dolgoztak, ezért nem volt idő a 72

mellébeszélésre. Amellett, jó vagy sem, de miután behúzott egyet annak a lesifotósnak, tiszteletet vívott ki magának. Lassan mindenki visszatért a munkájához, José pedig megveregette a vállát, és ő is elfoglalta a helyét az íróasztalánál. Veck nem vesztegette az időt. Beült a fülkéjébe, bejelentkezett a számítógépébe és megnézte a leveleit. Lezáratlan ügyek, hah? Átkozottul tág kategória. Belépett az osztály adatbázisába, és előhívta az eltűnt személyek adatait. Ami gyakorlatilag lezáratlan ügynek számított, nem igaz? Feltéve, hogy még nem oldották meg. Elindította a keresést, majd hátradőlt, és hagyta, hogy a gép tegye a dolgát. Az, hogy kizárólag tizenhat és harminc év közötti nőkre korlátozta a szűrést, akik az elmúlt, mondjuk… három hétben tűntek el? Amikor Kroner aktívan tevékenykedett a környéken? Csupán véletlen egybeesés volt.

73

7. fejezet

TIZENKETTŐKOR REILLY gyalog indult el a rendőrség központjából, és a belváros szíve felé igyekezett. Csodálatos volt az idő, az áprilisi nap olyan ragyogóan sütött, hogy elfeledtette a tizenkét fokos hűvös levegőt. Nem Reilly volt az egyetlen azonban, aki kihasználta a jó időt. A járdán és a gyalogátkelőkön tömegesen vonultak az emberek, akadályozták a forgalmat, miközben üdítővel, fagylalttal vagy az ebédjükkel a kezükben sétáltak, hogy leüljenek a parkban egy szökőkút peremére vagy egy pad vasvázára. Hat hónapnyi jéghideg sötétség után New York állam északi része sóvárogva várt valami jelre, hogy a tél valóban véget ért – és ezt a gyönyörű ebédszüneti órát nem hagyhatták kárba veszni. Reilly látszólag kis szünetet tartott, hogy kiszellőztesse a fejét, mielőtt újra találkozik Veckkel, a léptei azonban nagyon is tudatosan indultak el egy bizonyos irányba, aminek az okát nem akarta tüzetesebben megvizsgálni. A Galleria Mail része volt a belváros újjáépítési tervének, számos kísérlettel ellentétben azonban ez a felújítás valóban jól sikerült. A Macy’s áruház, valamint egy vadonatúj Barnes and Noble könyvesbolt között elterülő, 1920-ban épült négy háztömbnyi irodaépületet lezártak az autós forgalom elől, hogy vonzó, fiatalos külsőt kölcsönözzenek neki. Így lett a hely a nappali vásárlásterápia célközpontja több ezer irodai alkalmazott számára, mint amilyen Reilly is volt.

74

Kivéve, hogy a többiekkel ellentétben ő most először sétált végig a különféle üzletek előtt… Amikor megállt a sorban következőnél, hunyorognia kellett a kirakat mögül áradó rózsaszín ragyogástól. Még mit nem. Ugyan már! Ez nem az ő… Egy nő lépett ki a boltból két hatalmas bevásárlótáskával a kezében, és olyan széles vigyorral az arcán, mint egy futballpálya. – Leárazás van! – mondta Reillynak. – Hurrá! A hangja olyan magasan szólt, mintha héliumot lélegzett volna be. De az is lehet, hogy csak szoros fűzőt viselt a kabátja alatt. Reilly megrázta a fejét. Leárazás vagy sem, ez tényleg nem az ő… És már bent is volt az üzletben. Szentséges ég. Még soha életében nem látott ennyi fehérneműt egyszerre egy helyen. A Victoria's Secret nem a szende nők üzlete volt… vagy a nagyfenekűeké, gondolta aggodalmasan, és azt számolgatta, mikor járt utoljára edzőteremben. Talán a középiskolában. Nem… lehet, hogy még általánosban. Te jó isten, az a sok csipke egyenesen félelmetes volt. Csakúgy, mint a falon a modellek photoshoppal korrigált fényképei, amelyeket életnagyságúnál is nagyobbra nagyítottak. És mindezek tetejébe a hely tömve volt nőkkel, akik nem Reilly korosztályához tartoztak. Csupa huszon-egynéhány éves lány, aki tangát, félkosaras melltartót és mindenféle átlátszó holmit vett le a vállfákról. Még a legkonszolidáltabb, hagyományos ruhadarab is úgy tűnt, mintha arra tervezték volna, hogy egy focista letépje a fogával… – Üdvözlöm, segíthetek? Reilly megvonaglott. – Ööö… Az eladó gyönyörű afro-amerikai nő volt, aki valószínűleg mindenben jól nézett ki, ami itt lógott a kis vállfákon vagy összehajtva feküdt a polcon. Hozzá képest Reilly úgy érezte magát, mint egy hófehér bőrű, szeplős, aki tipikusan azt hajtogatja: „kérlek, inkább kapcsoljuk le a villanyt, úgy csináljuk”. – Köszönöm, de… – Leárazást tartunk.

75

– Igen, láttam valakit több táskával kimenni. – Ami, tekintve, hogy milyen kicsi itt minden, azt jelentette, hogy legalább öt- vagy hatszáz darabot vett. – Keres valamit konkrétan? Reilly már éppen meg akarta rázni a fejét, amikor kinyílt a szája, és önálló életre kelt. – Szeretném magam nőnek érezni, nem csak rendőrtisztnek. Jelen pillanatban… teljesen elegem van magamból és a munkámból. Érti, mire célzok? Ó, a francba, miket hord itt össze? És mellékesen, ennek semmi köze sincs Brittanyhez, aki úgy írta a nevét, hogy Britnae. Az eladó elmosolyodott. – Nagyon is. A legjobb helyre jött. Reilly ránézett egy tigriscsíkos, szexis bodyra, és nem volt ebben olyan biztos. – Azt hiszem, még sohasem vettem magamnak fehérneműt. Amim van, nem passzol egymáshoz, és szerintem néhány melltarTom még a polgárháború idejéből való. Vagy talán a függetlenségi háborúéból. – Nos, a nevem Ralonda – mondta az eladó, és kinyújtotta a kezét. – Majd én gondoskodom magáról. – Reilly. Akarom mondani… Sophia. – Miközben kezet fogtak, azt motyogta. – Nincs véletlenül pszichológusdiplomája? – Ami azt illeti, éppen azt tanulok a NewYork-i egyetem caldwelli karán. – Istenem, maga tökéletes. – Aligha. – Ralonda ismét elmosolyodott, és kivillantotta gyönyörű fehér fogát. – Leveszem a méreteit, aztán hozok néhány holmit. Egy óra, hatszázhetvenkét dollár és negyvenhárom centtel később Reilly három tömött táskával hagyta el az üzletet. Amikor kilépett az ajtón, felszegte a fejét, és azon kapta magát, hogy rámosolyog két lányra, aki a kirakaton át nézett be a boltba. – Leárazást tartanak – mondta nekik. – Jobb lesz, ha bementek. Keressétek Ralondát! Ő a legjobb. A két lány bement a boltba, Reilly pedig visszaindult a központba. Furcsán könnyűnek érezte magát. Lehet, hogy a cseresznyepiros, szivacsos melltartó a hozzáillő cseresznyepiros bugyival, amit magán 76

tartott, antigravitációs tulajdonsággal bírt, és nemcsak a mellét emelte meg, hanem az egész testét is? Ennek alapján felvetődött a kérdés, vajon mit viselhettek az űrhajósok a szkafander alatt. Miközben egy bizarr látomásban megjelent előtte Buzz Aldrin szexis, rózsaszín cicifixben és tangában, rájött, félreértésre adna okot, ha így fehérnemű-reklámtáskákkal és ruganyos léptekkel masíroznia be a rendőrségre – különösen, hogy a következő hónapban Veck lesz a társa. Ezért megkerülte az épületet, megkereste a kocsiját, és a csomagtartóba tette a zsákmányt, nem pedig a hátsó ülésre. Ezúttal, amikor bement a hátsó bejáraton és elsétált az őr mellett az előcsarnokban, kínos érzés töltötte el, és arra gondolt, vajon tudja-e valaki, mit visel a ruhája alatt. Senki sem fordított rá szokatlanul nagy figyelmet, amiből arra következetett, hogy a röntgenszem nem tartozik a testület tagjainak felszereléséhez. Az első megálló a saját irodája volt. Gyorsan megnézte, kapott-e emailt vagy hangpostaüzenetet. Aztán fogott egy noteszt és a gyilkossági csoport irodája felé vette az irányt. Mit ad isten, a titokban viselt fehérnemű okozta nagyobb önbizalom az állát is feljebb emelte, amikor benyitott a részlegbe. Mindenki felpillantott, köztük Veck is. Aha. Most már tudta, miért utálják az emberek az olyan rémálmokat, amikor meztelenül lépnek be egy emberekkel teli terembe. Még soha nem álmodott ilyet, és miközben a melle elé emelte noteszt, nem is vágyott túlzottan az élményre. Aztán a nyomozók csak intettek és üdvözölték, mire ő is köszönt nekik és odament Veckhez. A férfi fülkéje a számítógépet és a telefont leszámítva teljesen üres volt. Reilly leült, de a sárga, vonalas jegyzetfüzetet továbbra sem vette el maga elől. Veck hátradőlt a széken. A mozdulattól még szélesebbnek látszott a mellkasa a fehér ingben. – Mindent elrendezett az irodájában, hadnagy? – Igen. Min fogunk ma dolgozni? A férfi a számítógép monitorja felé bökött a fejével.

77

– Találtam valamit, hogy elüssem az időt. Amíg arra vártam, hogy átjöjjön, gondoltam, talán végezhetnénk némi felderítést az ügyben, és mondjuk, kihallgathatnánk megint néhány tanút. – Rendben. Milyen ügyről van szó? – Majd útban a város felé elmondom. Mehetünk a maga kocsijával? Nekem csak a motorom van. – Ööö… – Egészen biztos semmi oka nem lesz a férfinak, hogy benézzen a csomagtartóba, ugye? – Hát persze. Igen. Csak nyugodtan. – Köszönöm, hadnagy. Vagy szólítsam nyomozónak a következő négy hétben? Ahogy egyszerre felálltak és Reilly a férfi mellizmával találta szembe magát, rádöbbent, eljött az ideje, hogy útilaput kössön belső Britnea-jének talpára. – A Reilly tökéletes. Veck félig leeresztette a szemhéját, és a nő esküdni mert volna rá, hogy valami olyasmit dörmög a bajusza alatt, „De még mennyire!” Persze biztosan csak az új fehérnemű miatt képzelődött. – Várjunk csak egy percet… ez nem is lezáratlan gyilkossági ügy! Amikor egy piros lámpához értek, Reilly szigorú pillantást vetett új társára… amit Veck hihetetlenül izgatónak talált. Testhelyzetet váltott az ülésen, és azon imádkozott, hogy az erekciója, ami hirtelen támadt, lankadjon le, mielőtt odaérnek a céljukhoz. Gondosan ügyelt rá, hogy közömbös és nyögésmentes legyen a hangja. Ó, az ég szerelmére, csak nem azt jelzi ez, hogy milyen lesz a következő négy hét közös munka? Nos, bajban volt. – Gyakorlatilag eltűnt személy… – Nincs ebben semmi „gyakorlatilag”. Nincs holttest. – Megengedné, hogy befejezzem? – Elnézést. – Amikor zöldre váltott a lámpa, Reilly rálépett a gázra. – Csak van egy gyanúm, hogy mi áll a háttérben, és közlöm, hogy a Kroner ügy közelébe sem mehet. Azt majd meglátjuk, gondolta Veck. – Az FBI egyik ügynöke felhívott. Az eltűnt lány ügyén dolgoznak, és tudni akarta, van-e valami új fejlemény. Azt mondtam, örömmel átnézem, mit találtak eddig… 78

– Az FBI csak csinálja a saját… – Miért ne lehetnénk segítőkészek? Különben sem utal rá semmi, hogy Kronerrel lenne kapcsolatban. Reilly a homlokát ráncolta. – Mi az FBI álláspontja? – Nem kérdeztem. Talán több államot is érint az ügy… – Mert esetleg ez is a Kroner-nyomozáshoz tartozik. És pontosan emiatt nem kérdezte. – Csak hogy tisztázzuk, ha valami összefüggés van Kronerrel, leszállunk róla. – Értettem. – Veck benyúlt a mellényzsebébe, és kivett egy háromoldalas nyomtatványt. – Cecília Barten, tizenkilenc éves, több mint három hete tűnt el. Utoljára otthon látták, amikor elindult a Union sugárúton lévő Hannaford szupermarketbe. A biztonsági kamerák nem rögzítettek semmit, mert egy feszültségtúltengés tönkretette a parkolót és az üzlet kijáratát figyelő készülékek felvételeit. – Hol kezdjük? – A szülők házában. Szeretném látni, nem kerülte-e el valami a figyelmünket. Az anyja vár minket… itt forduljon jobbra. Reilly kitette az indexet és befordult. Olyan környékre érkeztek, amely némileg elegánsabb volt, mint az, ahol Veck lakott. Itt a házak valamivel nagyobbnak és jobban elrendezettebbnek tűntek. Az utcán nem álltak parkoló autók, és Veck úgy képzelte, hogy a garázsokban újabb szedánok és kombik rejtőznek. Valószínűleg nem akadt túl sok furgon errefelé, habár a környék a kertvárosi focistaanyukák világa volt, vagyis lehet, hogy téved. – Rendben – mormolta a koloniál stílusú házakat figyelve. – Négyszázkilencvenegy. Kilencvenhárom. Kilencvenöt… ez az. Reilly megállt a járdaszegély mellett a 497-es számú ház előtt. Leállította a motort, majd kiszálltak a napfénybe, és… Egy aranyszínű, lesötétített ablakú terepjáró fékezett le mögöttük, amelyből három megtermett szövetségi ügynök szállt ki. Mindhárman civil ruhát viseltek, és miután odamentek hozzájuk, az elöl álló, sötétszőke hajú fickó megmutatta az igazolványát. – Jim Heron. Telefonon beszéltünk. Ők a társaim, Blackhawk és Vogel. – Thomas DelVecchio. 79

Amikor kezet fogtak, Veck furcsa elektromosságot érzett, ezért hátralépett. – Ez itt Reilly hadnagy. Bejön velünk? Az ügynök összehúzta a szemöldökét, úgy nézett fel a házra. – Igen, köszönöm. A társaim kint megvárnak. Helyes. Úgyis nehezen fértek volna be mindannyian egyszerre az előszobába, hacsak nem akkora a ház, mint egy futballstadion. Miközben odasétáltak a kikövezett úton a bejárati ajtóhoz, az egyik kis ünnepi zászlócska lazán lobogott a tavaszi szélben. Pasztellszínű volt, rajta egy félig levendulakék, félig rózsaszín tojás, amit élénksárga szalag fogott körbe. A húsvét ebben az évben március közepén érkezett el. Akkortájt, amikor a lány eltűnt. A zászlócskáról valószínűleg megfeledkeztek… vagy talán ők is a feltámadásban reménykedtek. Bárhogy volt is, a pusztítás szele már megcsapta a házat, habár a négy fal és a tető még mindig ép volt: de a lány már nem élt. Veck a csontjaiban érezte, pedig nem volt jóstehetség. Becsengettek. És vártak. Aztán még mindig vártak. Veck hátranézett Reillyra. A nő szomorúnak tűnt, ahogy hátrahajolt és tekintetével az emeleti ablakokat fürkészte. Talán azt próbálta elképzelni, melyik lehet Cecília Barten szobája. Mögötte Heron tökéletesen alakította a szobor szerepét: feléjük tornyosult és mozdulatlan volt, a szemét a bejárati ajtóra szögezte, mintha keresztüllátna rajta. Veck a homlokát ráncolta. Valami nem stimmelt a fickóval. Láthatóan nem a hozzáértésével volt gond, mivel minden mozdulatából csak úgy sugárzott a katonás precizitás: ahogy megmutatta az igazolványát, ahogy járt, vagy ahogy a teste ellazult, amikor megállt. Mégis… mi a fene lehet… Az ajtó halk nyikorgással tárult fel, és a nő, aki kinyitotta, úgy nézett ki, mint aki jó ideje nem aludt és nem evett eleget. – Jó reggel, asszonyom! DelVecchio nyomozó vagyok. Ez itt Reilly hadnagy és Heron ügynök. Mindenki megmutatta az igazolványát. – Kérem, jöjjenek be! – A nő hátralépett és befelé mutatott. – Megkínálhatom önöket valamivel?

80

– Köszönjük, nem, asszonyom. Hálásak vagyunk, hogy szakít ránk időt. A ház makulátlanul tiszta volt, a levegőben fenyőillatú padlótisztító illata érződött, azt jelezve, hogy Mrs. Barten takarított, ha ideges volt. – Gondolom, a nappaliban beszélhetünk – mondta. – Rendben. A szobában nagyon sok emléktárgy és családi bútor kapott helyet, a tapéta virágos volt, a két kanapé pedig nem. Miközben Mrs. Barten leült a fotelba, ők hárman pedig a kanapéra, Veck alaposan szemügyre vette a nőt. A negyvenes évei végén járt, dús, szőke haját fodros hajgumival fogta hátra, vékony testéről hiányzott az a néhány kiló, amelyet az utóbbi időben adhatott le. Az arca kifestetlenül is szépnek tűnt. A tekintete viszont üres volt. A francba, hol is kezdje. – Mrs. Barten – szólalt meg Reilly –, mesélne nekünk a lányáról? Mit szeretett csinálni, miben volt jó? Milyen emlékeket őriz róla? Veck odapillantott új társára, és legszívesebben odasúgott volna neki egy köszönömöt, különösen, hogy az anya testtartásából láthatóan elillant némi feszültség, és még egy halvány mosoly is felderengett az arcán. – Sissy olyan volt… illetve olyan… – Összeszedte magát. – Kérem, bocsássanak meg. Nagyon nehéz. Reilly közelebb húzódott a fotelhoz. – Nem kell sietnie. Tudom, hogy nagy kérés. – Igazság szerint segít, ha beszélek róla. Úgy legalább egy időre kiszakadok a jelenből. Kezdetben nehezen találta a szavakat, majd fokozatosan belelendült a mesélésbe, és körvonalazódni kezdtek a történetek, amelyek egy rendkívül okos, kissé félénk lányt festettek le, aki soha nem sétált volna bele önként a bajba, ha látja, hogy veszély fenyegeti. Igen, Cecília Bartent egészen biztosan megölték, gondolta magában Veck. Ennek a lánynak az esete nem egy kábítószerrel kapcsolatos szökés, vagy az, amikor az erőszakos fiúbarát elveszti a fejét. Biztos családi háttér, boldog, fiatal lány, fényes jövő. Amíg a sors egy tragikus szerencsétlenség formájában bele nem szólt az életébe, és el nem törölt mindent.

81

– Megnézhetem azokat a képeket? – kérdezte Veck, amikor szünet állt be a beszélgetésben. – Csak tessék. Felállt, és odalépett a beépített könyvespolchoz, amely az utcára néző, kiöblösödő ablak két oldalán állt. Bartenéknek két gyerekük volt. Cecília és a húga. A fényképek ballagásokat, születésnapi bulikat, atlétikai versenyeket, gyeplabdamérkőzéseket, családi összejöveteleket, esküvőket és meghitt karácsonyokat örökítettek meg. Veck álmélkodó kíváncsisággal nézte a sok fotót. Istenem, ez a legjobb, amit egy „normális” élet nyújtani tud. Minden különösebb ok nélkül eszébe jutott, hogy az ő gyermekkora egyáltalán nem hasonlított erre – nem voltak benne boldog időszakok, sem fényképek, amelyek emléket állíthattak volna neki. Azt, amit ő és az édesanyja átélt, nemigen akarták másoknak mutogatni. És ami azt illette, még gondolatban felidézni sem. Veck megfogta az egyik 12 x 18-as fotót. Cecília az apja mellett állt, egymásba karoltak, és, a lány keze a férfién nyugodott. Inkább az édesanyjára hasonlított, az édesapjára kevésbé, a rokoni viszony azonban egyértelműen látszott köztük. – …telefonált haza? – kérdezte Reilly. Veck visszaterelte gondolatait a beszélgetéshez. – Igen – felelte Mrs. Barten. – Kilenc körül indult el itthonról. Tudja, éppen azelőtt műtötték… kalapácsujj… – Egy pillanatig elmerengett, és Veck fogadni mert volna, hogy arra gondol, milyen jó lenne visszatérni ahhoz az időhöz, amikor még az volt a legnagyobb problémája, milyen cipőt tud felvenni. És talán saját magát is vádolta. A nő megrázta a fej ét, máj d visszazökkent a jelenbe. – Nem tudtam mozogni. Odaadtam neki a bevásárlólistát, és… felhívott a boltból. Nem tudta, hogy zöld vagy piros paprikát szeretnéke. Pirosat kértem, mert olyat akartam főzni, amibe… – Könny gyűlt a szemébe, de sűrűn pislogni kezdett, hogy visszafojtsa. – Mindegy, szóval akkor hallottunk felőle utoljára. Veck feltette a fényképet a polcra, és amikor visszaült Heron mellé a kanapéra, megint a homlokát ráncolta. A fickó olyan intenzíven nézte az áldozat anyját, mintha emlékezetébe akarná vésni a szemének minden apró rándulását vagy beszéd közbeni szájmozgását. 82

Veck radarja elkezdett vadul jelezni, bár nem tudta, hogy az eltűnt lány, a szomorú anya vagy emiatt a hatalmas termetű férfi miatt, akinek a tekintete olyan izzó volt, hogy képes lett volna bármit lángra lobbantani vele. – Ha közbevághatok – szólalt meg Veck –, járt valakivel a lánya? A szeme sarkából látta, hogy Heron keze megfeszül a combján. – Nem. Voltak fiú barátai is, természetesen, meg néha egy-egy randi, aztán a szalagavatón… de semmi komoly. Legalábbis amit elmondott, de általában mindent megosztott velem, ami vele történt. A férfi keze azonnal ellazult. – Van valami, amit szeretne megkérdezni? – fordult Veck az FBIügynökhöz. Hosszú szünet következett, és mielőtt még kínossá válhatott volna, a nagydarab férfi mély, halk hangon azt mondta: – Mrs. Barten, haza fogom hozni önnek a lányát. Így vagy úgy, de hazahozom. Veck döbbenten hallotta, és azt gondolta. A francba, ne csináld ezt, haver! – Ööö, úgy érti… – Semmi baj – Mrs. Barten a nyakára fonta a kezét. – Nem áltatom magam. Tudom, hogy… már nincs közöttünk. Egy anya megérzi a hideget a szívében. Csak szeretnénk tudni, mi történt és… lehetőséget kapni, hogy rendesen nyugalomra helyezhessük. – Vissza fogja kapni. Esküszöm. Mrs. Bartennek erre elszorult a torka – ami nem is csoda. A fickó úgy nézett ki, mint egy bosszúszomjas harcos, sokkal inkább tűnt bosszúállónak, mint szövetségi ügynöknek. – Köszönöm… mindannyiuknak. Veck lopva az órájára pillantott. – Ha megbocsát, a társammal elmegyünk a szupermarketbe. Az igazgató azt mondta, ma korán végez. – Ó, igen, természetesen. Heron ügynök megfogta Mrs. Barten kezét és felsegítette. – Megnézhetném a lánya szobáját? – Persze… felkísérem. – Aztán Veckhez és Reillyhoz fordult. – Ha most menniük kell is, bármikor visszajöhetnek. – Köszönjük – felelte Reilly. – Vissza is fogunk. 83

– Egyedül is kitalálunk – tette hozzá Veck halkan. Amikor Heron ügynök és az áldozat anyja elindult felfelé a lépcsőn, Veck megállt az előszobában, és egy ideig figyelte őket. A lépcsőfordulóban levő ablakból ragyogó fény áradt befelé, megvilágította az arcukat, mintha valami jelzőfáklyaként jelezte volna a… Várjunk csak egy percet. Veck a nappaliba nézett… ahol az aranyszínű sugarak nyugat felől ragyogtak be kintről. Lehetetlen! Nem süthet a nap egyszerre két irányból, a ház két ellentétes oldala felől! – Mi az? – kérdezte halkan Reilly. Veck visszapillantott a lépcsőre. Heron és Mrs. Barten már nem voltak ott, és a fordulóban lévő fény is eltűnt. Az ablakból csupán a ház mögötti juharfa rügyező ágait, valamint fölötte a kék eget lehetett látni. – Én is felmegyek – mondta új társának. – Egy perc az egész.

84

8. fejezet

MIKÖZBEN JIM KÖVETTE SISSY ANYJÁT, teljesen elborították agyát az érzelmek. A tudata hátsó szegletében tudta, hogy Veckkel kellene foglalkoznia, de egy ilyen lehetőség nem fog egyhamar újra bekövetkezni. Amikor a lépcsőfordulóhoz értek, a ház neszei fülsiketítő hangerőre erősödtek. Minden zaj, a csizmás lába alatt nyikorgó szőnyeges padló, a lenti előszobából felhallatszó halk beszélgetés, de még a saját lélegzete is mintha ordított volna a fülében. Hirtelen Veck jelent meg mögöttük, és valami olyasmit motyogott, hogy csak egy percre jöttem fel. Jim bólintott – és azon nyomban elfeledkezett arról, hogy ott van. – Sissy szobája erre van. Mindhárman jobbra fordultak, és amikor Mrs. Barten megtorpant a csukott ajtó előtt, Jim felemelte a karját, hogy a vállára tegye a kezét… aztán nem tudta rávenni magát, hogy megérintse. – Akarja, hogy egyedül menjük be? – kérdezte. Mrs. Barten kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, aztán csak némán bólintott. – Nem voltam odabent… az óta az este óta. Minden úgy van, ahogy hagyta. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefont, és a nő arcán egyértelműen látszott a megkönnyebbülés.

85

– Megyek, felveszem. Nyugodtan nézzenek be a fiókokba és a szekrényekbe is, de ha el akarnak vinni valamit, kérem, szóljanak előtte! – Természetesen – felelte Veck. Azzal megfordult, végigsietett a folyosón, majd eltűnt, feltehetően a fő hálószoba ajtaja mögött. Jim benyitott a szobába. Ó… micsoda illat! Belépett, behunyta a szemét, és próbálta nem úgy érezni magát, mint egy kéjenc, amikor mély lélegzetet vett. Parfüm. Testápoló. Textilöblítő. Egyszerűen csodálatos. Ő viszont nem tartozott ebbe a szobába. Felnőtt férfi volt, aki olyan dolgokat tett élete során, amelyeknek még futó gondolatként sem lett volna szabad egy ilyen szobában jelen lenniük – gonosz tetteinek bizonyítéka pedig ott virított a hátára tetoválva. Ráadásul fegyver is volt nála. Aztán az a borzalom, amit előző éjszaka a démonnal művelt. Mocskosnak érezte magát. Miközben Veck maga is körülnézett, Jim felnyitotta a szemét, és odament az utcára néző ablaknál álló beépített íróasztalhoz. A bútor felülete és polcai fehérre voltak festve, a szék azonban kék volt, hogy passzoljon a kockás függönyhöz és a csíkos tapétához. A szőnyeg nem terítette be a teljes padlót, és fonott rojtok díszítették. Az ágyat steppelt kék és fehér anyagokból összevarrt takaró fedte. Minden bizonnyal kézimunka volt. A sok, lányos témájú könyv szép rendben sorakozott egymás mellett. Sissy szerette Jane Austent, egy polcot pedig csak a Pletykafészekkönyveknek szentelt – valószínűleg tizenhárom éves korából maradtak meg. Volt még néhány piros és kék díjként nyert szalag is, valamint atlétikai versenyen kapott trófeák. Az íróasztalon egy Apple laptop feküdt meg két tankönyv, az egyik matematika, a másik pedig… trigonometria felsőfokon? Hűha. Az ő Sissyje alighanem sokkal okosabb volt, mint ő. Egy magazint is látott. Cosmopolitan. E havi. Na jó, a címlapon virító ORGAZMUS szó vakító rózsaszín betűkkel, nem igazán illett a többi ártatlansághoz és tankönyvhöz… de persze a lány most kezdett felnőtté válni, nem igaz? Jim megfordult, és majdnem nekiment a franciaágy lábának. 86

A francba, most már értette, miért nem akart az anya bejönni. A kék ágytakaró fel volt hajtva, és a párnán még látszott a lány fejének lenyomata, mintha csak most kelt volna fel. – Én megyek – szólalt meg Veck, mire Jim arra gondolt, vajon mennyi ideje lehetett a szobában. – Viszlát később! – válaszolta szórakozottan. – Rendben. Amikor egyedül maradt, kinyújtotta remegő kezét, hogy megérintse a lepedőt. Miközben megsimogatta, ami egykor a lány bőréhez ért, Devinára gondolt, és arra, mit tett Sissyvel… és a családjával. Adrian és Eddie tévednek. Ha azt akarják, hogy a háborúra összpontosítson, pontosan erre van most szüksége. Ennél nagyobb motiváció nem is kell a győzni akaráshoz. Sissy soha nem fog többé ebben az ágyban feküdni. Nem fogja elolvasni a cikket, amit elkezdett. És nem foglalkozik már számokkal. Soha többé. Viszont annyit megtehet érte, hogy jobb helyet keres neki, hogy ott várja meg, amíg a szülei és a húga is csatlakoznak hozzá, és ismét örökre együtt lehetnek. Akkor pedig ezerszeresen is megfizetteti Devinával, amit tett. Az éjjeliszekrényen egy fehér ébresztőórát és egy másik magazint látott – egy Elle-t –, valamint egy kis fehér televízió távirányítóját. Jimnek az a benyomása támadt, hogy hiába járt Sissy főiskolára, a legtöbb hétvégén hazautazott. Egy pillantás a ruhásszekrénybe, és a látvány megerősítette a feltevését. Abból ítélve, mennyi blúz, nadrág, szoknya és ruha lógott felakasztva benne, nem úgy nézett ki, mintha a ruhatárából csak a kedvenceit vitte volna magával, sokkal inkább úgy, hogy mindene itt volt még. A földön is sok cipő állt. Jim nem nyúlt a komód fiókjaihoz, mert nem tudta, melyikben van… a fehérnemű. Valószínűleg a felső kettő valamelyikében, de nem akarta megkockáztatni, hogy esetleg téved. Már így is betolakodó volt, mert nem abban a reményben jött, hogy olyasmire bukkanjon, aminek révén könnyebben megtalálhatják az eltűnt lányt. Isten a megmondhatója, hogy nem létezett a földön olyan tárgy, amely ezt elősegíthette volna. Inkább csak szeretett volna… közelebb lenni Sissyhez. Na jó. Hát igen. Ez volt az a dolog, ami miatt Adrian és Eddie annyira aggódott. És ha már itt tartott, eljött az ideje, hogy induljon. Most sem sejtette, mennyi időt töltött a szobában. Lehetett két perc, de akár két óra is, és 87

azt semmiképpen sem akarta, hogy Sissy anyja úgy érezze, be kell kopognia, hogy megnézze, jól van-e vagy elment-e már. Nem fog elvinni semmit, habár nagy kísértést érzett rá, hogy megtartson valamit, valami fontos dolgot… ami a lányé volt. A családja viszont túl sokat veszített már, ezért nem akarta újabb dologtól megfosztani őket. Még egyszer utoljára körülnézett, aztán rávette magát, hogy kimenjen a szobából. A folyosón becsukta az ajtót és hallgatózott. Sissy anyja a szomszédos szobák egyikében volt és halkan beszélt, a hangja el-elcsuklott. Jim lement a lépcsőn és tisztelettudóan várakozott az előszobában, a bejárati ajtó közelében. Oldalra dőlve benézett a nappaliba, és a nagy ablak melletti képekre pillantott. Az, amelyik megragadta a figyelmét, és ami miatt elindult a szobába, egy közeli felvétel volt a lányról. Nem a gépbe nézett, hanem oldalra, és nem mosolygott. Mélyen a gondolataiba merült, az arcán nem kislányos kifejezés tükröződött, hanem egy… túlélőé. Akinek vasakarata van. – Nem tudta, hogy fényképezik. Jim kiegyenesedett, és Sissy anyjára pillantott. – Nem? Mrs. Barten odalépett hozzá, és levette a keretet a polcról. – Mindig mosolygott, ha tudta, hogy fényképezőgép van a közelben. Amikor az apja itt lefotózta, az egyik csapattársát nézte a meccsen… gyeplabdázott. Kificamította a bokáját és a kispadon ült… de szeretett volna velük együtt játszani a pályán. – A nő Jimre nézett. – Erősebb volt, mint amilyennek látszott. Amikor a tekintetük találkozott, Jim mély lélegzetet vett és azt gondolta, hála istennek… ez majd segíteni fog, hogy megőrizze a józan eszét, amíg rá nem talál. Mrs. Barten oldalra biccentette a fejét. – Maga más, mint a többiek. Mennie kellene. – Én is olyan vagyok, mint bárki más. – Nem, nem olyan. Több rendőrrel és nyomozóval találkoztam az elmúlt három hétben, mint amennyit egész életemben a Zsarukban láttam. – Összehúzta a szemét. – Az ön tekintete… 88

Jim az ajtó felé fordult. – DelVecchio nyomozó majd kapcsolatba lép… – Szeretnék adni magának valamit. Mozdulatlanná dermedt, a keze az ajtó gombján maradt, és azt gondolta, rossz ötlet, mivel túlságosan is vágyik arra, amit a nő felajánlhat. – Nem szükséges. – Tessék! Amikor megfordult, és már éppen azt mondta volna, hogy „nem, köszönöm”, látta, hogy a nő a nyaka mögé nyúl. Aztán egy finom aranyláncot tartott a kezében. – Mindennap ezt viselte. A fürdőszobában találtam a pulton… levette a fürdéshez, és elfelejtette visszatenni… tessék, a magáé. A láncon madár alakú aranymedál fityegett. Egy galamb. – Az édesapjától kapta a tizennyolcadik születésnapjára. Volt hozzá fülbevaló is. Jim megrázta a fejét. – Nem fogadhatom el. Én… – De igen. Ettől később is olyan lesz a tekintete, mint amilyen most, és a családomnak erre jelenleg nagy szüksége van. A következő pillanatban Jim kinyújtotta a kezét, és elvette az ékszert. A láncnak és a medálnak szinte nem volt súlya, és a nyakát is alig érte körbe, mégis könnyedén fel tudta tenni, pedig a kapocs apró volt, a keze pedig nagy. Amikor leengedte a karját, Mrs. Bartenre nézett. – Milyen a tekintetem? – kérdezte rekedt hangon. – Megtört.

89

9. fejezet

A HANNAFORD SZUPERMARKET nyolc kilométerre volt csupán, Reillynak mégis beletelt egy kis időbe, hogy odajussanak. A nagy forgalom és a sok piros lámpa között kezdte úgy érezni, hogy örök időkig ebben a kocsiban fognak ülni. Vagy talán csak a fejében zúgó zsongás miatt tűnt olyan hosszúnak az út. – Mire gondol? – kérdezte Veck. Erősebben szorította a kormányt, és fészkelődött egy kicsit a vezetőülésben. – Ha kiderül, hogy Cecília Barten Kroner egyik áldozata, le kell szállnunk az ügyről. Felkészült rá? – Igen. Reilly odapillantott új társára, és látta, hogy a férfi összeharapja az állkapcsát, a teste pedig megfeszült. – Biztos benne? – Mert ő nem volt az. – Igen. Maga olyan keményfejű gazember, aki mindig azt csinálja, amitakar, még akkor is, ha az homlokegyenest ellentmond egy közvetlen parancsnak? Igen. Befordultak a parkolóba, és elkezdett üres helyet keresni, amikor megszólalt a telefonja. – Reilly hadnagy. Aha, igen… nem csoda. Valóban? Rendben, köszönöm a hírt. Igen, továbbra is tájékoztasson.

90

Aztán letette, és beállt egy régi ezüst Mercedes meg egy kék teherautó közé. Oldalra fordult az ülésen, úgy mondta: – Kronernek nagyon kritikus az állapota. Úgy vélik, nem marad életben. Veck komoly arca nem árult el semmit. – Kár. Talán ő tudja, mi történt. – Elkészült a minták elemzése, amit tőle vettek. Van rajta nyálmaradék, ám a támadó kilétét nem lehetett száz százalékos biztonsággal megállapítani. Mutat hasonlóságot a pumákkal és a farkasokkal is. Nehéz biztosra mondani, de úgy néz ki, az állati támadásról való feltevés helyes iránynak bizonyul. Veck bólintott, majd kinyitotta az ajtót. – Elszívhatok egy cigit, mielőtt bemegyünk? Ezek szerint talán mégis voltak érzései. – Persze. Kiszálltak, Veck pedig hátrament a kocsi végéhez, és nekidőlt a csomagtartónak, majd elővett egy doboz Marlborót – mintha egy férfi nem is tudna mást szívni. Miközben meggyújtotta, Reilly mindent elkövetett, hogy ne gondoljon arra a sok bugyira és melltartóra, amelyet csupán egy vékony lemezréteg választott el a férfi fenekétől. Veck ügyelt rá, hogy ne fújja rá a füstöt, és arra sem, amerről felé sodorná a szél. – Rossz szokás – dörmögte –, de senki sem él örökké. – Milyen igaz! Reilly maga is nekidőlt a csomagtartónak, összefonta a karját a mellkasán, majd felnézett a napba. Csodálatosnak érezte az arcát melegítő napfényt, ezért behunyta a szemét, hogy még jobban élvezhesse. Amikor újra kinyitotta, megdöbbent. Veck őt nézte, és az arcán pedig… mintha szexuális érdeklődés tükröződött volna. De biztosan csak rosszul értelmezte. Aztán gyorsan elfordította a fejét, amit nem csinál az, aki éppen a munkára gondol. A tavaszi nap hőmérséklete hirtelen trópusi magasságokba szökött, és most már Reilly volt az, aki a férfit nézte. Vagyis inkább a „bámulta” lett volna a megfelelő kifejezés. 91

Veck a szájához emelte a cigarettát, kicsit szétnyitotta az ajkát, majd megszívta, és amikor a vége narancs-sárgán felizzott, egy pillanatra elengedte a mutató- és a középső ujjával. Ó, az ég szerelmére, gondolta Reilly. A dohányzás halálos és visszataszító szokás, amit elítél… éppen ezért nyugtalanította a felismerés, hogy azok a régi Humphrey Bogartfilmek nem tévedtek, amikor ilyen mozdulatokat mutattak közeli felvételeken. Volt valami tagadhatatlanul erotikus az egészben. Különösen, amikor a füst kiáramlott Veck száján, és egy pillanatra elhomályosította lézerszerű, sötétkék szemét és rövidre nyírt sötét haját. Reilly gyorsan elfordította a fejét, mielőtt még a férfi azon kapta volna, hogy… – Szóval? – szólalt meg Veck. – Elnézést, micsoda? – Azt kérdeztem, mire gondol. Na igen. Erre most mit feleljen? Arra, hogy az a cseresznyepiros fehérnemű, amit a ruhám alatt viselek, valószínűleg összezavarta a fejemet, mert átkozottul vonzónak találom a gondolatot, hogy felpattanjak a csípőjére, és úgy lovagoljak rajta, mint egy cowboykalapos tehenészlány. – Több információra lesz szükségem, mielőtt véleményt alkotok. – Szóval, mi lenne, ha rágyújtana még egy cigire, és levenné a nadrágját… – Ó, istenem… – Jól van? – kérdezte Veck, és odahajolt hozzá, majd megfogta a karját. – Nem evett túl sokat reggelire… ebédelt rendesen? Gyakorlatilag majdnem rajta ül azon a három táskán, amivel az ebédidőmet töltöttem, nagyfiú. – Tudja – megköszörülte a torkát –, lehet, hogy igaza van, és ennem kellene valamit. Isten látja lelkét, ha most az agya olyan képeket hoz elő, amelyek csak egy kicsit is hasonlítanak, mondjuk, a tejszínhabra… a férfi testének bármely pontján… azonnal beadja az áthelyezési kérelmet saját magától. – Menjünk be! – javasolta Veck, miután elnyomta a Marlborót a cipője talpán. Jó ötlet. Mentális emlékeztető: nincs lazítás az ideiglenes társsal. Soha.

92

Elindultak, odasétáltak az automata ajtóhoz, az előcsarnokban elmentek az egymásba tolt bevásárlókocsik mellett, és beléptek az üzletbe. Amikor Veck megállt és körülnézett, Reilly jobbra biccentett a fejével. – Az igazgató irodája arra van. – Szokott itt vásárolni? – Ezek az üzletek szinte mindenhol ugyanolyanok. Miközben egymás mellett lépkedtek, Veck megjegyezte: – Alighanem kívülről kellene ismernem ezt a helyet. Nem messze lakom. – Vagyis itt szokott vásárolni? – Kávét és cigarettát. Egészséges, mi? Remek formában volt, azt meg kell hagyni. – A szokásainkon mindig lehet változtatni. – Tudja, egy időre leszoktam. A cigiről, nem a kávéról. – Miért kezdte el megint? – Mert behúztam egyet annak a lesifotósnak. Aha, szóval mégis vannak érzelmei. – Sok stresszel jár a munkája. – Maga dohányzott valaha? – Nem, és nem is igazán iszom. Nincsenek káros szenvedélyeim. Na persze, a vásárlási kényszeren lenne még mit dolgoznia. Ez volt az utolsó gondolata, amely nem a munkához kapcsolódott. Amikor odaértek a vevőszolgálathoz, félretett minden figyelemelterelő dolgot, ismét a munkára koncentrált, és elképzelte, ahogy Mrs. Barten lánya idejött ebbe az üzletbe, hogy segítsen az anyjának… és a hétköznapi kitérő rémálommá változott. Talán Kroner miatt. Miközben elővette az igazolványát, hogy megmutassa az igazgatónak, veszélyesen jó érzés volt elképzelnie, hogy Veck vagy akár az a kemény Heron ügynök péppé verik a tettest. Csakhogy nem ilyen igazságszolgáltatás várt a sorozatgyilkosra. És Reilly nem áltatta magát: nem lesz nagy meglepetés, ha megtalálják Sissyt Kroner áldozatainak listáján, és pontosan ez volt az az ok, ami miatt Veck annyira érdeklődött az ügy iránt.

93

Reilly azonban a szabályok szerint játszott. A múltban is így tett, és a jövőben is így fog. Az első apró jelnél, amikor felmerül az esély, hogy Kroner ölte meg, átadják az esetet de la Cruznak, és valami más felé fordítja Veck figyelmét. Még ha a férfi bele hal is. Amikor Veck ránézett az órájára, már fél ötöt mutatott. Az igazgató lassan beszélt, és a digitális kamerák felvételeit is hosszú idő volt megnézni. Azonkívül még egy kifutófiút és két bevásárlókocsiösszeszedőt is ki kellett hallgatniuk. Nem találtak semmi újat, de az ördögbe, Reilly és ő remekül tudtak együtt dolgozni. A nő pontosan tudta, mikor szólaljon meg, és ahogy Mrs. Bartennél is, volt benne valami, ami megnyugtatta az embereket, s emiatt többet mondtak el neki. Időközben Veck feltérképezte a környezetet, és megfigyelni mindent, amit az emberek nem árultak el, de az arcukra volt írva. Odakint a vevőszolgálati pultnál kezet fogott az igazgatóval, majd Reilly is ezt tette. – Köszönjük, hogy szánt ránk időt – mondta a férfinak. – Nagyon hálásak vagyunk. – Nem hiszem, hogy tudtam segíteni. – Az igazgató feljebb tolta szögletes szemüvegét az orrán. – Sem most, sem korábban. Szörnyen érzem magam a dolog miatt. – Itt a névjegyem. – Reilly átnyújtotta. – Hívjon fel bármikor… elérhető vagyok a hét minden napján, napi huszonnégy órában. És mellesleg, ön nyitott volt és őszinte. Ez minden, amit megtehet. Veck is odaadta neki a névjegykártyáját, majd társával együtt a kijárat felé indult. – Vacsorázzon velem! – szólalt meg hirtelen. Elvégre a közös étkezésnek másodjára már jobban kellett sikerülnie, mint előszörre. Feltéve, hogy nem lesz megint védekező seggfej… Válaszul azonban Reilly csak lelassította a lépteit, hosszú ideig habozott, majd azt felelte: – Hááát… Nem jó jel, ezért gyorsan logikus indokolással is alátámasztotta a meghívást: 94

– Át kell néznünk együtt az aktákat annak a négyórányi kihallgatásnak a fényében, amit eddig csináltunk. És közben akár ehetnénk is. Maga biztosan farkaséhes már. Istenem, micsoda szöveg! Elegáns, laza. Tökéletes. Megálltak egy óriási kirakat előtt, ahol nacho chip-sek, salsaszószos üvegek és egy egész hűtőnyi sajt volt kiállítva. – Én fogok főzni. Mexikóit… az a specialitásom. Igazság szerint ez a kijelentés meglehetősen relatív volt, ugyanis semmit sem tudott a fiesta szarságokról, ezt a kipakolást elnézve azonban máris több segítséget kapott a főzéshez, mint bármilyen más típusú étel elkészítéséhez. Az ennivaló megrendelése volt az egyetlen konyhaművészet, amelyet mesteri fokon űzött, de ugyan már! Mi van, ha innen bevásárol? Csak lekap egy taco-idiótáknak való dobozt a halom tetejéről. Ezt még ő sem szúrhatja el. – Valószínűleg okosabb lenne, ha megőriznénk a hivatalos viszonyt kettőnk között – hárította el Reilly. – Nem randi lesz, ígérem! Maga túl jó ahhoz, én pedig nem vagyok olyan szerencsés. Amikor a nő szemöldöke az égig szökött, Veck nem fűzött semmit a megjegyzéshez. Ez volt az igazság, mindketten tisztában voltak vele. – Szóval, mi a válasza, hadnagy? Az egyetlen tüzes dolog a salsaszósz lesz. Erre Reilly őszintén elmosolyodott, a szája széle felfelé görbült. – Szeretem a mexikóit. – Akkor én vagyok a tökéletes választás. Egy pillanatig csak néztek egymásra némán. Aztán a nő szólalt meg lassan, kimérten. – Rendben, de hol? – Nálam. Azzal elment mellette, fogott egy bevásárlókocsit és megrohamozta a nacho bemutatót. Ez volt aztán az isteni segítség: minden hozzávaló egymás mellett sorakozott, így nem kellett semmiben egyedül döntenie. Azonban ez csak a bevezető volt, mert ezután egy MEXIKÓI ÉTELEK feliratú részleg felé indult. – Engem bámul, hadnagy? – kérdezte Veck, amikor magán érezte a nő tekintetét. – Én csak… meg vagyok lepve. 95

– Miért? Megállította a kocsit egy élénksárga dobozokkal telepakolt polc előtt, és várta a választ. – Taco vagy enchilada? – Amikor a nő a második kérdésre sem felelt, találomra leemelt egy készételt a polcról. – Akkor taco lesz. Gyorsan átfutotta a leírást a doboz hátoldalán. Saláta. Sajt – ellenőrzésképpen belenézett a kosárba, és úgy döntött, még több kell. Paradicsom. Rendicsek. – Merre vannak a zöldségek? – Egyenesen, aztán balra. De hamburgerhúsra is szüksége lesz. – Igen, tényleg. Jó ötlet. A hús- és a mirelitpult az üzlet hátsó részén volt. Elhaladtak a sok tálca darált marhahús mellett, majd Veck kiválasztott egy négy százalék zsírtartalmú sovány biohúst – mert valószínűleg a társa a természetes ételeket szerette. Amikor odaértek a zöldségekhez, vett egy rakás paradicsomot meg egy fóliába csomagolt jégsalátát. – Nem felel, Reilly? – kérdezte halkan. – Én csak… nem olyan férfinak nézem, aki rászorul a szerencsére, ha a nőkről van szó. – Meglepődne, ha tudná. – Veck a pénztárak hosszú sora felé indult, és miközben elsétáltak a készételek és a salátabár előtt, valami miatt úgy érezte, magyarázkodnia kell. – Nézze, az apám gonosz dolgokról híresült el, és az emberek emiatt a hírnév miatt vonzódnak hozzám. A nők nem olyanok, mint maga. Vagy lehetetlen helyeken vannak tetoválásaik és piercingjeik az egész testükön, meg béna, agyonfestett hajuk, vagy cicababák, akik „meg akarnak menteni” valakit, vagy csak ki vannak éhezve, hogy tegyenek egy biztonságos sétát a vad oldalon. Aztán akadnak olyanok is, akik normálisnak tűnnek, de kiderül, hogy az apám fényképét őrizgetik a tárcájukban, és azt akarják, hogy juttassak el hozzá egy levelet. Ha őszinte akarok lenni, az egész egy nagy rakás szar. Megtanultam, hogy ne bízzam meg senkiben, amiben az a jó, hogy többé már nem tud meglepni semmi. Odaállt egy önkiszolgáló pénztárhoz, és elkezdte áthúzogatni a termékeket, amelyeket Reilly adogatott sorban. – De ahogy már mondtam, maga egyik kategóriába sem tartozik – fejezte be. 96

– Az már biztos. – A nő odanyújtott egy zacskó paradicsomot. – Sajnálom, fogalmam sem volt erről. – Vannak rosszabb dolgok is. – Mint például az, hogy vérrokonság fűzi ahhoz a mániákus apjához. A pokolba, elég rossz, hogy az a sok groupie csak azért akart lefeküdni vele, mert a neve rosszul cseng, az viszont, hogy a gyilkos ösztön benne is ott rejtőzött, egyenesen rémálomszámba ment. – Elmegy… a jövő hét közepén? – kérdezte Reilly. – Hova? – A kivégzésre – felelte lágyan. Veck megmerevedett a sárga tacós dobozzal a kezében. – Mégis megteszik? – Ha a kormányzó nem állítja le. Volt egy cikk a mai újságban. Ó, igen, a három oszlop, amit átfutott a bisztróban. – Nos, remélem, kinyírják a gazembert. És nem, nem megyek el. Elég, hogy minden átkozott nap őt kell látnom, amikor tükörbe nézek. Ami sok, az sok. Elővette a tárcáját, és kihúzta belőle a bankkártyáját. – Hadd adjak bele én is… Veck hátrapillantott a válla fölött. – A férfi dolga az, hogy fizessen. Ebben hagyománytisztelő vagyok. – A nőnek pedig az, hogy hozzájáruljon a költségekhez. Ebben realista vagyok. Amikor Reilly a kezébe nyomott egy húszdollárost és keményen állta a tekintetét, Veck tudta, hogy meg akarja csókolni – és nem csak gondolatban. Tudni akarta, milyen érzés magához húzni és megízlelni azt az okos ajkat. Nem fog megtörténni. Visszaterelte a gondolatait azokhoz a dolgokhoz, amelyek nem vívtak ki számára dicséretet vagy egy megérdemelt pofont, lehúzta a kártyáját, beütötte a PIN-kódot, majd várta, hogy a tranzakció befejeződjön. Miután elvette és eldobta a blokkot, a kijárat felé indultak. Ott letették a bevásárlókocsit, és a szatyrokkal mentek tovább. Miközben a kocsihoz sétáltak, Veck azt dörmögte. – Nagyon csendben van. Túl sokat mondtam? Reilly rápillantott, és a távirányítóval kinyitotta az autót.

97

– Az apjáról? Istenem, dehogy… ha bármikor beszélni akar róla, vagy bármi mást elmondani, boldogan meghallgatom. Veck hitt neki. Ami már önmagában is csodának számított. – Köszönöm, de amit most elmondtam, annál többet soha nem fog tőlem hallani róla. Már nyúlt is a csomagtartó gombjához, a nő pedig a hátsó ajtót nyitotta ki, és azt mondta: – Várjon, ide tegye a… – Csak bedobom a… Miután a csomagtartó fedele magától felemelkedett, Veck megpillantotta a három Victoria's Secret bevásárlótáskát. Nem tehetett róla: a tekintete azonnal a nőre siklott, majd végig a testén… egészen céklavörös arcáig. Amiből egyértelművé vált, hogy a szatyrok jó eséllyel nem meleg pizsamát vagy puha fürdőköpenyt rejtettek. – Ööö… a hátsó ülésre – motyogta. – Igenis… – Leárazást tartottak – magyarázta Reilly, amikor Veck lecsukta a csomagtartót. Már megint merevedése lett. Pont most. A francba! Miután bepakoltak minden szatyrot a kocsiba, mindketten beszálltak a helyükre, és Reilly beindította a kocsit. A biztonsági öv az erekciójába vágott, de úgy döntött, a nyavalyás megérdemli a fájdalmat. Milyen jogon kezd fehérnemű-divatbemutatóról fantáziálni? A rendes Reilly hadnagy az ilyen holmikat szereti? Istenem, muszáj rágyújtania… – A francba! – bukott ki belőle hirtelen. – Mi az? – A maga lakására kell mennünk, ha csinálni akarjuk. – Egy cifra káromkodás után hozzátette. – Úgy értem, a vacsorát. Ha meg akarjuk csinálni a vacsorát. Nekem nincsenek edényeim. Megálltak a parkolóból kivezető piros lámpánál, és Reilly odapillantott rá… majd nevetni kezdett. Mielőtt még megakadályozhatta volna, Veck is elmosolyodott. – Nem is tud főzni, ugye? – kérdezte a nő. – Szerencsém lesz, ha sikerül kinyitnom a tacós dobozt. – Felemelte a mutatóujját. – De attól még szeretnék vacsorát főzni magának, ha benne van. 98

Reilly megrázta a fejét és elmosolyodott. – Jól van, de megtenne nekem egy szívességet? – Mi lenne az? – Elfelejtené, amit a csomagtartóban látott? Veck lassan ránézett, a tekintete a nő szájára tapadt, majd lassan lesiklott halvány nyakára, aztán… – Sajnálom – felelte sötéten. – Nem tehetem. Reilly olyan élesen szívta be a levegőt, mintha minden, amire Veck gondolt, rá lett volna írva az arcára. – A francba! – lehelte egy pillanattal később. – Hát persze, naná. Tekintse úgy, hogy már meg is tettem. Teljesen elfelejtettem. Hangos duda harsant fel mögöttük. Reilly összerezzen ijedtében, aztán a gázra lépett. Nos, ez igazán simán ment. Lehet, hogy a nap befejezéseként a végén még felgyújtja a nő házát.

99

10. fejezet

AMÍG JIM A KÜLÖNLEGES EGYSÉG katonája volt, megtanulta, hogy a jó információ döntő fontosságú minden küldetés sikeréhez. Természetesen akkor még Matthiasnak, a gazembernek dolgozott, és az volt a feladata, hogy embereket öljön. Most, az új főnökével és a jelenlegi célpontjaival nem így állt a helyzet, a vezérelvek többsége azonban erre is ugyanúgy vonatkozott. A tét pedig még magasabb volt. A szobájában ült a Marriott hotelben, térdén a laptop, a monitoron pedig a Caldwell Courier Journal honlapja, a fejfájást mégsem a számítógép sugárzása okozta. Ezt a munkát pont rászabták. Feltéve, hogy Devina nem hazudott a lélekkel kapcsolatban. Előző éjszaka a fiatalabb Thomas DelVecchio az erdőben volt egy fickóval, aki után nyomozott – szokásos feladat egy gyilkossági nyomozó számára, ugye? Nem. A csavar a történetben, hogy David Kronert, akiről azt feltételezték, hogy sorozatgyilkos, egy mentőautó rakterében szállították el a helyszínről. Úgy, hogy tiszta paradicsomszósz volt. A móka és kacagás azonban még csak most kezdődött. Jim két órán keresztül kutatott az interneten, és elég információt szerzett DelVecchióról… meg az apjáról, hogy könyvet írjon róluk. De csupa rosszat. – A francba, Kutyus – dörmögte.

100

Az állat vakkantott egyet, és Jim karjára tette a mancsát, mintha a támogatásáról akarná biztosítani. A kérdés az volt, hol lehet a válaszút DelVecchiónál. Vajon az erdőben volt előző éjjel? Nem, mert akkor úgy veszített volna, hogy még el sem kezdte a játékot, és úgy vélte, ezt azért nem engedélyeznék a szabályok. Ami nem jelentette azt, hogy Devina azért még nem próbálkozott. És ha már itt tartott. – Hol vagy, szuka?… A démon benne volt a dologban valahol, a háttérben munkálkodott, és próbálta úgy mozgatni a szálakat, hogy a fiatalabb DelVecchio egyre mélyebbre süllyedjen hozzá. Az út az apán keresztül vezetett hozzá. Ismét beírta a fickó nevét a Google keresőjébe, és utánanézett egy kicsit a neten. Amit talált, kétségessé tette, hogy érdemes-e megmenteni az emberiséget: egyik honlap a másik után istenítette a gazembert, blogokat írtak róla – ó, és volt még itt szerepjáték is a gyilkosságok alapján. Az eBayen pedig vele kapcsolatos tárgyakat árultak. Meg az aláírását. Az átkozott maga volt a saját háziipara – de nyilvánvalóan már nem sokáig. Connecticutban vészesen közeledett a napja, hogy végleg lekapcsolják neki a villanyt. De persze lehet, hogy gonosz tettei által örökké fog élni: a börtön előtt napi huszonnégy órán keresztül virrasztottak az emberek. Nyilván nem fogják eltörölni a kivégzést a tüntetők miatt, ez azonban azt jelezte, hogy a gazember talán még népszerűbb lesz a halála után, mint életében volt. A Caldwell Courier Journal archívuma szerint az idősebb DelVecchio a gyilkosságok legnagyobb részét New Yorkban és Massachusettsben követte el, és az első AP jelentések szerint az első esetek a kilencvenes évek közepéig nyúlnak vissza. Akkor találták meg az első áldozatot… a New York állambeli Caldwellben. Körülbelül háromévnyi, látszólag véletlenszerűen előforduló gyilkossági ügy kellett ahhoz, hogy a hatóságok felismerjék, sorozatgyilkossal van dolguk. A késedelem egyik oka az volt, hogy DelVecchio több államban is ölt, és a nyomozásokat a helyi rendőrségek nem egyformán folytatták le, ráadásul nem is ugyanolyan hozzáértéssel. Másrészt pedig

101

– legalábbis kezdetben – a férfi gondosan ügyelt rá, hogy eltüntesse a nyomokat maga után, méghozzá nagyon leleményes módon. A darabkákat azonban összerakták, és hajszát indítottak, hogy elfogják a tettest. A fricska az volt az egészben, hogy DelVecchio végig a nyilvánosság szeme előtt élt, régiségkereskedőként ismerték – aki nem csupán bizsukkal vagy hamisítványokkal foglalkozott, mivel szobrokat és műkincseket hozott be Egyiptomból és a Közel-Keletről. A jóképű gazember. Még egy cikk is megjelent róla a Vanity Fairben – amelyben egész részletesen bemutatták. A jelek szerint a tengerentúli utazások és a Metropolitanben tartott estélyek között az idősebb DelVecchiónak sikerült teherbe ejtenie egy nőt. A fiú az apa születésnapján született huszonkilenc évvel azelőtt, családi életről azonban nem esett szó. Sem másik gyerekről. Azonban valami mégis összekapcsolta őket: kiderült, hogy annak a nőnek a megölése jelentette a kulcsot DelVecchio későbbi elfogásához. Az első láncszem volt, amely fényt derített a gyilkosságsorozatra, amelyet a férfi hosszú évek alatt követett el. A többi, ahogy mondani szokás, már történelem. Jim felnézett a laptopból. Adrian állt a két szobát összekötő ajtóban, kezében egy pizzás dobozt tartott, a foga között pedig egy hatos csomagolású dobozos sör műanyag fülét. Eddie bukkant fel a fickó mögött egy másik dobozzal. – Az övén mindenféle vacak van… még horgász csali is. Ad leült az ágyra, majd letette a sört. – Úgy hívják, hogy szardella, ostoba. A „tökmindegy” kimondatlanul lebegett a levegőben kettejük közt. Jim Kutyusnak adott először, a pizza széléből. A kis farkcsonk gyors mozgásából ítélve nagyon finom lehetett. – Szóval, honnan tudjuk, hogy Devina nem hazudott? – kérdezte Adrian , majd kettéhajtott egy szeletet, és a hegyes végét bedugta a szájába. – Ez a kulimász pont nekünk való. – Jim átváltott a kivégzésről szóló újságcikkre, majd megfordította a laptopot. – Íme a fickó apja. És várjatok, van még! Evés közben megmutatott nekik különböző oldalakat, majd megkoronázta azzal az írással, amely a fiú erdei kalandjáról tudósított a

102

sorozatgyilkossal. Miközben a szárnysegédek olvastak, egyre csak azt motyogták, azt a rohadt, ami megelégedéssel töltötte el Jimet. Megette a harmadik szeletet is. – Ki kell derítenünk, mi történt tegnap az erdőben. – A cikk szerint DelVecchio nem emlékszik rá. Jim Eddie-re pillantott, más néven a trükkök tudójára. – Itt jössz te a képbe. Be akarok jutni a fickó agyába, ezért meg kell mondanod, mit és hogyan kell csinálnom. Ad megvonta a vállát. – Ha engem kérdezel, én vasfűrészt használnék, de… – Számolnod kell bizonyos következményekkel és mellékhatásokkal – kezdte Eddie óvatosan. – Mint például? – Nos, a legrosszabb esetben… olyan lesz, mint Adrian. – Hé… Jim nem hagyta, hogy a kérdéses angyal megszólaljon. – Botfülű? Piercing-mániás? – Szexmániás – felelte Eddie. – Azt úgy mondják, szexisten. – Ad felnyitott egy sört. – És már ezerszer elmondtam, hogy nem vagyok botfülű. – Ezt már megbeszéltük. – Eddie megtörölte a száját. – Ha nem hallod, mennyire hamisan énekelsz, honnan is tudnád? – Nem éneklek hamisan. – De igen – vágta rá egyszerre Jim és Eddie. Mielőtt a vita elfajulhatott volna, Jim komolyra váltott. – Szóval, mondd el, mit kell tudnom! – Előbb magyarázd el, mit keresel! Jim nagyot kortyolt a sörből. – Tudni akarom, hol van a képben Devina. Mi a célja, és milyen irányból várható a támadása. Erre vagyok kíváncsi. Habár az apát figyelembe véve már voltak bizonyos sejtései. Hát persze, hogy meg kellett látnia Vecknek, mi van a csomagtartóban, gondolta Reilly, miközben rákanyarodott a kocsibejárójára. Az univerzum nem tudott volna kihagyni egy ilyen remek lehetőséget, hogy keresztbe tegyen neki. Amíg felemelkedett a garázskapu, rápillantott a társára. 103

– Hadd találjam ki… behordani is maga akarja a vásárolt holmikat, nem csak kifizetni. – Így van. – Veck ránézett a mellette lévő ülésről. – Ahogy már említettem, régimódi vagyok. De ha szeretné átvállalni a feladatot, szívesen átengedem. És pontosan ezért nem neheztelt rá Reilly. Különben is, ha a férfi az ennivalót viszi be, addig ő kiveheti a Victoria’s Secretes táskákat a csomagtartóból: bármennyire zavarban volt, nem akarta otthagyni a fehérneműt. Felesleges lett volna úgy tenni, mintha Veck nem látta volna, és ami még fontosabb, miért kellene eltitkolnia? Felnőtt nő, nyugodtan vehet magának… Amikor a fejében egyre harsányabb és méltatlankodóbb lett a hang, arra gondolt, kinek is mondja mindezt. Talán az apjának. Gyorsan véget vetett a nevetséges szónoklatnak, és beállt a garázsba. Miközben Veck kiszállt és összeszedte az étellel teli nejlonszatyrokat, Reilly a kocsi mögé ment, felnyitotta a csomagtartó fedelét, és büszkén felszegett fejjel vette ki és vitte be a konyhába a sok csipkés holmit. – Hűha! – tátotta el a száját Veck, amikor megpillantotta a tapétát és a függönyt meg a pultot. – Szólnom kellett volna előre. Az volt a jó ebben a kakastémájú rémálomban, hogy az emberek általában döbbenten álltak és néztek, és most azalatt volt ideje elrejteni a táskákat máshová, hogy ne legyenek szem előtt. – Azt hiszem, még soha nem láttam… Hálás volt, hogy Veck nem fejezte be a mondatot, habár egyértelműnek tűnt, mit mondott volna. Az „ennyi farkat egy helyen” túl sokszor lógott már kimondatlanul a levegőben ebben a konyhában. – Az öreg hölgy szerette nagyon, aki itt lakott előttem. – Ó, istenem, ez szörnyen hangzott! – Amióta két évvel ezelőtt beköltöztem, egyfolytában azt tervezem, hogy előveszek egy borotvapengét, és elkezdem lekapargatni a sarkoknál. Sajnos mindig közbejön valamilyen munka, ami lefoglal. Habár, ahogy most a férfi szemével nézett körül, azt kívánta, bárcsak jobban igyekezett volna. A tapétán három riasztóan nagy farktollú kakas volt látható különböző pózban, mintha testépítők lettek volna, akik egy díjért versenyeztek. A színvilágot a barna, a vörös és a 104

világosbarna adta meg, háromujjú lábuk alatt pedig kis zöld fűcsomók voltak. Annak ellenére, hogy a tapéta legalább húsz évvel azelőtt lett feltéve, valahogy sikerült megőriznie szemrontóan élénk színét. – Csak én látom úgy, vagy tényleg követnek a szemükkel? – kérdezte Veck, amikor letette a szatyrokat a pultra. – Nem, valóban követik. Csodás segítséget jelentett, amikor fogyókúráztam. Úgy éreztem, közönség előtt eszem. Csirkét tavaly május óta nem fogyasztottam. – Olyan, mint a Madarak. – Tudom. Csak farmváltozatban. – Reilly odalépett a főzőlaphoz, és kinyitotta az alatta lévő szekrényt. – Az rémít meg a legjobban, hogy lassan kezdem megszokni, mintha hipnotizáltak volna. Mellesleg itt vannak lent az edények. A tálak amott, a kések pedig a fiókban a mosogatógép mellett. – Köszönöm. Amikor Veck levette a kabátját, széles vállával olyan mozdulatot tett, ami egyértelműen csak annyit jelentett, hogy megszabadul egy ruhadarabtól, Reilly gondolataiban mégis átalakult valami olyasmivé, ami a meztelenséggel és a zihálással függött össze. Ideje elterelni valamivel a figyelmét, gondolta, miközben Veck elkezdett kicsomagolni. – Amíg hozzákezd a főzéshez, addig én kinyomtatom az ügy iratait – javasolta. – Az jó lesz. – Lehet, hogy eltart egy ideig. A nyomtaTom őskövület. – Van időnk. Nyilvánvalóan: abból ítélve, amilyen elmélyülten tanulmányozta a chipses zacskót, valószínűleg agyműtétet készült elvégezni a mikrohullámú sütő segítségével. És oké, huh. A hűvös, szenvtelen, pimaszul jóképű Veck szexis volt, ez a döbbent férfi azonban megközelíthető. Nos, ehhez még az is hozzájárult, amilyen nyíltan a randizásról beszélt. Reillynak soha nem jutott volna eszébe a groupievonal – de persze a jóképű embereket is üldözhették olykor rossz okból, nem igaz? A folyosó végén lévő irodájában bejelentkezett a caldwelli rendőrség adatbázisába, előkereste a jelentést, majd odaállt a nyomtató mellé,

105

készen arra, hogy Heimlich-manővert hajtson végre a gépen, ha elakadna. Amit meg is tett. Kétszer. Az első dolog, ami azt jelezte, hogy nem megy minden zökkenőmentesen a folyosó túlsó végén, az égett hús semmivel sem összetéveszthető, orrfacsaró szaga volt. A második pedig az éktelen káromkodás. Akadt köztük jó néhány b-betűs szó is. Ez egészen addig tartott, amíg Reilly vissza nem tért a konyhába a kinyomtatott papírokkal. Aztán beindult a füstriasztó. Bármi volt is a serpenyőben – nagy valószínűséggel a hamburgerhús, de Vecket ismerve lehetett akár a nachos is –, tűzoltást igényelt. A férfi azonban már rajta volt az ügyön. A mosogatóhoz szaladt a kérdéses edénnyel, beletette, de nem nyitotta meg a csapot, mert szinte azonnal a mennyezeten vijjogó riasztónál termett, és egy konyharuhával vadul legyezni kezdett alatta. Még csak lábujjhegyre sem kellett állnia. – Szerintem valamelyik kakas vette feljebb a hőfokot – kiáltotta. – Nem lepne meg. Reilly elrejtette a mosolyát, miközben letette a papírokat az asztalra, és szemügyre vette, mit borított ki Veck egy tányérra: a vékony csíkokra vágott, narancsszínű sajt molekuláris szinten olvadt össze a tortillachipsszel. Itt már csak egy megoldás maradt, gondolta. A telefonhoz lépett, és azt kérdezte: – Mit kér a pizzájára, ó, hatalmas legyező? – Pepperónit és kolbászt. – Jó döntés. Miközben egy helyi pizzériát tárcsázott, odanézett a férfira. A pólója felcsúszott a derekán, amitől kilátszott az alsónadrágja dereka… valamint feszes hasa, amelyen egy sötét sáv haladt lefelé a köldökétől. Reillynak egy másodperc sem kellett, hogy felidézze az előző éjszakai fürdőszobás jelenetet, és a következő pillanatban már ott volt, és nézte a férfi meztelen testét… – Ó, igen, üdvözlöm. – Gyorsan elfordult. – Házhoz szállításra szeretnék rendelni. Igen, én vagyok az. Egy nagy pizzát pepperónival és kolbásszal. Igen. Nem, nem kérek italt… Nem, egy második pizzát sem szeretnék ingyen… Csirkeszárnyat sem… köszönöm, nincs szükségünk… A fahéjas süteményt sem kérem. – Az ég szerelmére, 106

hosszabb ideig tartott visszautasítania minden akciós ajánlatot, mint a pizzériának elkészíteni a pizzát, dobozba tenni, és kiszállítani az átkozott címre. – Remek, köszönöm. Letette a kagylót, kihúzta magát és ismét megfordult… Veck közvetlenül mögötte állt, a szemhéja félig leeresztve. A teste most sokkal nagyobbnak tűnt, mint amikor másfél méterre volt tőle. Reilly nem mozdult, a férfi sem. – Hisz abban, hogy a vallomás jót tesz a léleknek? – kérdezte Veck sötét hangon. – Igen… – Akkor van valami, amit jobb, ha elmondok. Ó, istenem, ezért mondják mindig, hogy ne keverjük a munkát a szórakozással: amikor egymásra néztek, Reilly nem a munkára gondolt. Sokkal inkább arra, hogy neki is lenne mit bevallania. Láttam magát meztelenül és gyönyörű. – Mit? – lehelte. Kívánom, pedig nem lenne szabad. Nagyon nyelt, és megint kérdezett: – Mi lenne az?

107

11. fejezet

VECK TUDTA, HOGY NEM JÓ ÖTLET válaszolni a társának, és semmiképpen sem lett volna szabad olyan közel állnia hozzá. Az lett volna a helyes, ha elkezdi feltakarítani azt a zűrzavart, amit az étellel sikerült előidéznie, ahelyett, hogy újabb galibát okoz. De észrevette, hogy nézi Reilly a testét, és látta az arcán a szenvedélyes vágyat. Meglepő? Igen. Elégedettséggel töltötte el? Talán, ha továbbviszik a dolgot. A baj csak az volt, hogy ezt a fajta kulimászt nem lehetett szappannal és forró vízzel eltüntetni. – Mi az? – suttogta Reilly. – Meg akarlak… – A szó olyan durva volt, hogy inkább megtartotta magának. – Mondd ki! Veck közelebb hajolt, és közvetlenül a fülébe súgta. – Pontosan tudod, mit akarok. – De szeretném, ha kimondanád. – Biztos vagy benne? Nem valami szép. Mielőtt még hátraléphetett volna, Reilly kinyújtotta a karját, és megfogta a csípőjét. Olyan könnyed volt az érintése, mint egy árnyék, amely a testére vetül, Veck mégis úgy érezte, mintha tűz perzselné. Egy dolog biztos volt. Ha a nő magához húzza, pontosan tudni fogja, mit forgat a fejében. Reilly erősebben szorította. – Mondd ki! 108

Veck hangja szinte csak morgás volt: – Meg akarlak dugni. Amikor a nő erre felnyögött, folytatta: – Azt akarom, hogy meztelen légy. Alattam. És beléd akarok hatolni. – Lehajtotta a fejét, és végignyalta a nyakát. – Tudom, hogy az érdekellentét a specialitásod, vagyis pontosan tisztában vagy vele, milyen átkozottul rossz ötlet lenne. Lépj hátra, Reilly, gondolta. Vagy távolodjon el ő. Egyikük sem mozdult. A francba, a teste az önkontroll határán egyensúlyozott, az erekciója vadul lüktetett, ki akart szabadulni, hogy megtehesse azt, amihez a legjobban ért. Ami azt jelentette, ha a helyes utat választják, ahhoz Reillynak kell elég erősnek lennie. – Vágj pofon! – nyögte. – Lökj el… az isten szerelmére, zárkózz be a fürdőszobába vagy valami! Mert ha nem, én… – Csókolj meg! Istenem, az a hang! Egyenesen utasította. És ki ő, hogy megtagadjon egy parancsot? Ráadásul a feljebbvalójától? Kinyújtotta a karját, átfogta a nő derekát, majd egy határozott mozdulattal magához rántotta. Aztán kivette a hajgumit a hajából, és ledobta a földre. Ó, egek, ennivalóan nézett ki, hogy nem volt hátrafogva a haja! A vörös zuhatag leért a válla mögé, és szinte hívogatta, hogy túrjon bele. Amikor megragadta a tarkóját és szorosan tartotta, kínosan tudatában volt annak, milyen dominánsan viselkedik. Átvette a nő teste fölött az uralmat, és úgy ölelte magához, mintha le akarná dönteni a konyhaasztalra, hogy letérdeljen elé és rátapadjon a lába közére. De ha egyszer pontosan erre vágyott! – Sajnálom – mondta, és tudta, hogy nemcsak azért kér bocsánatot, amit tenni készül, hanem azért a sok mocskos gondolatért is, ami megfordult a fejében, és amit meg akart valósítani. Aztán megpecsételte a sorsukat azzal, hogy összeforrasztotta az ajkukat. Reilly szája puha volt az övé alatt – akárcsak a melle a mellkasának nyomódva, valamint a csípője a farkánál… puha és forró, az a fajta, amelybe legszívesebben beköltözött volna, hogy ott maradjon egy ideig. De miközben a csípője előrelendült és a hímvesszője lüktetett, agya 109

eldugott zugában sejtette, nem az érdekellentét jelenti számukra a legnagyobb problémát. Bármennyire is úgy tett, mintha minden megint rendben lenne vele, belül kínozta az erdőbeli eset és az apjáról megtudott információ. És attól félt, hogy Reilly éppen az a fajta segítség, amilyenre szüksége van… Ez volt az utolsó logikus és tisztességes gondolata. Amikor behatolt a szájába a nyelvével, még szorosabban ölelte magához, és az alteste újra előredöfött. Ez a préselő és simogató érzés a farkán egyre jobban feltüzelte. Aztán megérezte a borzongást, ami átfutott a nő testén. Egyértelmű volt, hogy ő is legalább annyira kívánja, különösen, amikor a körme a vállába vájt, és a lába szétnyílt, hogy utat engedjen a combjának. Veck magában káromkodott egyet, aztán megfordította Reillyt, és lefektette a konyhaasztalra, rá a sok papírra, amit a nő nem sokkal azelőtt nyomtatott ki. Miközben elképzelte, hogy a lába a vállán pihen, ő pedig a punciját nyalja, arra gondolt, lehet, hogy téves hírverést csapott a sok b-betűs szóval. Nos, nem volt téves. Csak hozzáadott egy kihagyhatatlan élményt is a nagy esemény előtt. A tenyerével végigsimított a külső combján, felemelte a lábát, és még közelebb dörgölte magát ahhoz a helyhez, ahová végül be akart jutni. Elszakította a száját az ajkától, majd a nyakába temette az arcát, és a bőrét nyalogatta, harapdálta. – Látni akarlak – nyögte elfúlva. – Engedj… A testedbe, szólalt meg egy másik hang. Veck hirtelen kiesett a ritmusból, kiszakadt az örvényből és felpillantott. Ezúttal a szíve valami egész más miatt kezdett kalapálni. – Mi az? – kérdezte Reilly. Veck gyorsan körülnézett. Nem látott árnyékot sehol a kakasos konyhában. A padló sem recsegett, ajtó sem nyikorgott. Semmi nem bámult rá az ablakon kívülről. A következő pillanatban csökkent az adrenalinszintje, és megint rádöbbent, hol vannak, és mit csinálnak. Talán csak egy nagyon hangos belső gondolat volt. Ám azok után, ami Kronerrel történt előző éjjel, egyáltalán nem érezte jobban magát ettől. 110

Reilly megérintette az arcát. – Jól vagy? – Nem. – Veck a szemébe nézett. Érezte a testét maga alatt, hallotta mély lélegzetvételeit. – De nem akarok megállni. Te valóságos vagy számomra… és rohadtul nagy szükségem van most erre. Szükségem van… rád. Reilly nem olyan nő volt, mint azok, akikkel eddig dolga akadt: okos szeme túl sokat látott, túl sokat tudott. A pokolba, már az első pillanatban meztelennek érezte magát előtte – ami miatt halálra rémülve kellett volna az ellenkező irányba menekülnie. Ehelyett? Még többet akart. – Akkor tégy velem, amit akarsz! – felelte Reilly, és kihúzta a blúzát a szoknyából. Veck egy fél pillanatot sem várt, nehogy meggondolja magát. Olyan mohón, ahogy a szájára is rávetette magát, a keze máris bent volt a nyílásban, és megérintette finom bőrét. Aztán a gombok kioldódtak, mintha nekik is ugyanaz lett volna a céljuk: a korlátlan hozzáférés. Amikor az utolsó is kigombolódott, Veck felemelkedett egy kicsit… Szentséges isten! Vörös csipke. Bonyolult vörös csipke borította tökéletesen arányos mellét. Ami azt jelentette, hogy a kis réseken keresztül kilátszott kemény mellbimbója. – Tetszik, amit ma vettem? – kérdezte Reilly rekedt hangon. – Nem rossz. – Veck megköszörülte a torkát, amikor elcsuklott a hangja. – Egyáltalán nem rossz. De ami alatta van, az még izgatóbb. A nő kecses mozdulattal megérintette melltartója vékony, fényes pántját… majd lejjebb vándorolt a keze a feszes halomra, ami szinte könyörgött a férfi szájáért, amikor a hátát ívben megfeszítette. Veck felmordult, felrántotta a szoknyáját és a lába közé állt. A csípője még széjjelebb feszítette a combját, aztán lehajolt ahhoz, ami úgy vonzotta a tekintetét: a gyönyörű melltartón keresztül szájába vette a mellbimbót. A csipke sercegett a nyelve alatt, a pici lyukacskák között azonban meg-megérintette a rózsaszín, feszes bőrt is. Nemsokára ez már nem volt elég. Türelmetlen mozdulattal lehúzta a kosarat, és megpillantotta a nő mellét. 111

– Basszus… – bukott ki belőle. – Milyen… Reillyt egyáltalán nem érdekelte, mit akar mondani: egy szempillantás alatt megragadta a nyakát, és lehúzta magára a fejét. Amikor Veck beszívta a bimbót, Reilly felsőteste felugrott az asztalról. Ez a követelőző, szenvedélyes mozdulat az önuralmának utolsó morzsáját is elpusztította. Egy szempillantás alatt újra átvette az irányítást, Reilly háta alá dugta a kezét, és feljebb emelte, miközben a másik kezével a lába közé nyúlt, ahhoz a forró helyhez a harisnyán és a bugyin keresztül. Dörzsölni kezdte, miközben a tenyerének teteje pontosan odaért, ahol a legjobb volt… – Veck! Ahogy a nevét kiáltotta, azt jelentette, még többet akar. És meg is fogja adni neki. Felemelte a fejét, és szájába vette a melltartó másik oldalát, majd lehúzta a fogával, mielőtt beszívta volna a mellbimbót. Ám ez még mindig nem volt elég. Teljesen meztelenül akarta. Itt és most… A nyögés, ami Reilly szájából tört föl, pontosan az az engedély volt, amit hallania kellett. Krisztusom, meg fog történni! Tényleg meg fog történni! Teljesen Veck irányított. Reilly nem is számított másra, csak az lepte meg, hogy ez mennyire felizgatja. Egyrészt azért, mert tudta, ha a legkisebb jelét is adná, hogy nem tetszik neki, hogy ilyen messzire mentek, a férfi egy pillanat alatt visszavonulót fújna. Másrészt pedig a miatt a magabiztosság, erő és erotikus ígéret miatt, amit a szája, a keze és forró, szenvedélyes tekintete sugallt. Kétségtelenül ösztönös tehetsége volt a szexhez… amit az évek során tökélyre fejlesztett. Hirtelen, mintha Veck olvasott volna a gondolataiban. Felpillantott és mereven a szemébe nézett, miközben a nyelvével a mellbimbóját pöckölte… és ahogy lejjebb csukódott a szemhéja, Reilly tudta, hogy azt szeretné, ha nézné. Micsoda látvány volt! Lehúzta a melltartó másik kosarát is, és azt a mellét is kezelésbe vette. Nyalogatta, szívogatta, miközben a másik kezével a lába közét simogatta. Istenem, hatalmas volt – mindenütt: a 112

férfiassága hosszú, vastag rúdként dörzsölődött a belső combjához, a válla olyan széles volt, hogy nem látott mögé, alsóteste pedig elfoglalt minden helyett szétnyitott lába között. Miután a lehúzott melltartó felnyomta a mellét, a blúz kigombolva lógott kétoldalt, a szoknyája pedig a derekára tolva, a következő logikus lépés az volt, hogy levegye a harisnyanadrágját. Felemelte a medencéjét az asztalról, mire érezte, hogy a férfi nyitott tenyere még erősebben nyomódik hozzá. Hüvelykujját beleakasztotta a harisnya rugalmas derekába, és elkezdte letolni megbillentett csípőjén, aztán az összesodródott anyag lesiklott a combjára. – Innen átveszem – Veck felállt, a szeme azonban lángolt, ahogy a testét nézte. – Mmm… épp, amire vágyom. Úgy mosolyodott el, mint egy ragadozó, Reilly pedig felhúzta a térdét, hogy segítsen lassan lehúzni a lábáról a harisnyát. Amikor végleg lekerült róla, belegondolt, milyen messzire jutnak. Vajon tényleg engedi, hogy elmenjenek addig a befejezésig, amire mindketten vágynak? Ha a válasz igen, nem ártott a dolgok gyakorlati oldalával is foglalkozni. De a francba, milyen kiábrándító ez az óvszer-kérdés – és igen, most már tudta, miért hoznak az emberek ostoba döntéseket, amikor a szexre kerül a sor. Mindaz, ami valóban számít, ami majd megmarad ezek után a szenvedélyes percek után, hirtelen elvesztette jelentőségét. Az, amivel majd egész életében együtt kell élnie… nem volt más, mint távoli visszhang, amit alig hallott, és olyan nyelven beszélt, amit nem akart megérteni. Ötvenötezer évnyi evolúció ismerte a problémát. Veck hevesen visszatért a szájához, mélyen megcsókolta, miközben a keze lejjebb vándorolt… Reilly szájából káromkodás tört föl, ám nem volt igazi hang, inkább csak a levegő rezgése: a férfi keze visszatért a lába közé, és a bugyija felé igyekezett, ami ugyanolyan színű volt, mint a melltartó, amit már látott és birtokba vett. – Veck! – kiáltotta újra, amikor a férfi ujja a vékony szatén anyag közepére siklott.

113

Óvatos volt, csak annyira nyomta meg a legérzékenyebb pontját és simogatta körkörösen, amitől a teste egyszerre lazult el és feszült pattanásig. A pokolba a bugyival, azt akarta, hogy ne legyen köztük semmi… a selyemsáv mégsem volt annyira rossz. A tetején a varrás vonala új dimenziókat nyitott a gyönyör terén, amiben Veck részesítette. És közben egyfolytában csókolta hol a száját, hol a nyakát, hol a mellét, amíg Reilly azt nem érezte, hogy mindenhol ott van, körbefonja, magáévá teszi, pedig még nem is egyesült a testük. Veck ekkor felemelte a nő felsőtestét, és a csípőjét előrelendítve egymáshoz nyomta az altestüket. Azután megbillentette a fenekét, és hozzádörgölte magát. Merev férfiasságával simogatta, miközben lehajtotta a fejét, és azt nézte, ahol összetapadtak. Istenem, az arcáról sugárzott a vad éhség. Hűvös visszafogottságának nyoma sem volt, a közömbös álarc lehullt, helyébe a mindent elsöprő vágy lépett. Tényleg meg fogják tenni, döbbent rá Reilly. Ez nagyon meglepte. A döntések, amelyeket eddigi élete során hozott, három kategóriába tartoztak: tanácsos, muszáj, jobb, ha nem. Ez a szenvedélyes szex határozottan az utolsóba került volna… mégsem akarta abbahagyni. De biztonságosan fogják csinálni – habár nem ágyban. Ez az asztal tökéletesen megfelelt a célnak. Előbb azonban szerette volna ő is felfedezni Veck testét. Kettőjük közé nyúlt, és a tenyerével végigsimított a férfi csípőjének elején, mire az hátravetette a fejét. – Basszus… Tökéletes. A férfiassága nagyobb volt, mint gondolta, és megrándult a kezében… Hirtelen megszólalt a csengő, és olyan hangosat dörrent, mint egy pisztolylövés. Reilly egy pillanatig nem értette, mi ez a hang, vagy hogy miért kellene törődnie vele. Veck tért először magához. – A pizza. – Mi…csoda?

114

A férfi villámgyors logikával azonnal a kapcsolóhoz nyúlt és lekapcsolta a villanyt, hogy aki kihozta nekik a pepperónis, kolbászos vacsorát, ne lásson semmit a műsorból. Aztán hatékony mozdulatokkal összezárta Reilly blúzát, lehúzta a szoknyáját, majd a nadrágjába nyúlt és megigazította magát, hogy ne álljon cirkuszi sátorrúd a slicce mögött. – Elintézem – közölte higgadtan. Mintha semmi sem történt volna előtte. Semmi a világon. Elindult a bejárati ajtó felé, Reilly pedig lassan felült. A feje szédelgett, a teste remegett. Összefogta a blúzát, és a férfi hirtelen kijózanodása után úgy érezte magát, mint aki nem ura a saját testének. Lecsúszott az asztalról, amitől a Barten-ügy iratai a földre hullottak. A fehér lapok mintha szőnyeget terítettek volna a lába alá, ugyanakkor tükröt is tartottak elé, hogy tisztán lássa benne magát: a város másik végén egy egész család gyászolja a lányt, akit elvesztettek, ő pedig ahelyett, hogy a fájdalmukra és a munkájára koncentrált volna… összejön egy férfival, akinek még csak a közelébe sem lett volna szabad mennie. Ennél tipikusabb érdekellentétet festeni sem lehetett volna. Tankönyvbe illett. Sietve összegombolta a blúzát, majd lehajolt, hogy felvegye a jelentés lapjait. Amikor az arcába hullott a haja, arra gondolt, hol lehet a hajgumija. Ki a fene tudja? A füle mögé simította a tincseket, majd óvatosan összeszedte a papírokat, és két kupacba gyűjtötte őket. Magának és Vecknek. A szétválasztás jó. Elment az esze? A folyosó végén egy mély, dörmögő hang köszönetet mondott, aztán becsukódott a bejárati ajtó, és a súlyos léptek elindultak a konyha felé. Reilly gyorsan felállt, az asztalra tette a két halom iratot, de nem vette le róluk a tekintetét. Nem tudott a férfira nézni. Egyszerűen nem volt hozzá ereje. – Azt hiszem, jobb lesz, ha most elmész. – A hangja nem volt valami magabiztos, de persze ő maga sem volt az. – Rendben. Hívok egy taxit. A francba. A motorja a rendőrségen maradt. Halk káromkodás kíséretében azt motyogta: – Semmi baj. Elviszlek… 115

– Nem. A taxi jobb lesz. Reilly bólintott, majd lesimította a jelentés legfelső lapját… amelyen Sissy személyes adatai álltak, valamint az eltűnésének ideje. – Majd holnap reggel átnézzük az irodában. – Igen. – Amikor Veck felvette a kabátját, a ruha súrlódása olyan hangosnak tűnt, mint amilyen a csengő volt. – Sajnálom. Reilly összefonta a karját a mellkasán, és megint bólintott. – Igen, én is. Nem tudom, mi ütött belém. Azt viszont nagyon is jól tudta, mi ütött volna belé, ha a vacsora nem érkezik meg épp időben. Egy perccel később a férfi elment, és olyan halkan csukta be az ajtót maga után, hogy egyáltalán nem hallatszott. Amikor Reilly végül hátrapillantott a válla fölött, csak a pizzát látta a konyhapulton. Ja persze. Mintha képes lenne most bármit is enni. Betette a dobozt a hűtőbe. Útban kifelé a konyhából elment az asztal mellett, és megtalálta a harisnyanadrágját egy szék háttámlájára terítve. A hajgumija a földön hevert a kis ebédlő boltíves bejárata mellett. Lehajolt, hogy felvegye, és megpillantotta a fehérneművel tele táskákat. Amiről eszébe jutott, hogy a melltartója még mindig a melle alá van gyűrve. A táskákat ott hagyta, ahol voltak, a melltartóproblémát pedig néhány rántással és jóval több káromkodással azonnal megoldotta. Miközben elindult az emeletre, arra gondolt, köszöni szépen, de másnap a régi, unalmas, pamut alsóneműjét fogja felvenni.

116

12. fejezet

– EGY KÉRDÉS. Akkor is betörést követünk el, ha igazából nem törünk be semmit, hogy bejussunk a házba? Adrian érdeklődött efelől, miközben Jimmel együtt alakot öltött ifjabb Thomas DelVecchio előszobájában. Ami azt illeti, az angyal mondhatott volna ennél sokkal rosszabbat is. Vagy fülsiketítően és hamisan rázendíthetett volna egy régi baseballhimnuszra. Jim korábban soha nem vágyott füldugóra vagy fülvédőre. De legalább rappelni nem akart a gazember. – Szóval? – kérdezte Ad. – Nézd, gyakorlatilag nem is létezünk – válaszolta Jim halkan –, vagyis fogd fel úgy, hogy nem is vagyunk itt. – Kitűnő meglátás. Gondolom, akkor legális. – Mintha zavarna, ha nem lenne az. A ház Jim ízlése szerint volt berendezve: funkcionális, semmi felesleges holmi, viszont rengeteg üres hely. Hogy ezzel mi a probléma? Nem találtak túl sok személyes tárgyat, nekik pedig olyasmi kellett, amiben fém van. Lehetőleg arany, ezüst vagy platina. Ha találnának valamit, amelyben elegendő mennyiségben van jelen Veck lénye, felhasználhatnák, hogy távolról is bele tudjanak nézni a fejébe: Eddie szerint túl kockázatos lett volna szemtől szemben elvégezni a műveletet. Főleg, hogy Devina is a fickó körül ólálkodott. – Váljunk szét! – javasolta Jim. – Én felmegyek az emeletre. Miközben Ad és Eddie két különböző irányba indult el, Jim kettesével véve a fokokat felszaladt a lépcsőn. A fő hálószoba elfoglalta 117

felső szint felét, ami jobban hangzott, mint a valóság, mert a ház teljes területe nem haladta meg a hetven négyzetmétert. – Krisztusom, itt laksz te egyáltalán? – dörmögte. A szobában nem volt más, csak egy nagy ágy, egy kopott éjjeliszekrény meg rajta egy lámpa. Sehol egy ébresztőóra – Veck valószínűleg a telefonjával ébresztette magát. Vezetékes telefont sem látott, na de miért is lett volna szüksége rá? A házzal együtt járt a síkképernyős tévé, amely a falra volt csavarozva, a távirányító pedig valahol a feldúlt ágyban rejtőzött. A sarokban álló műanyag kosár szennyes ruhát tartalmazott, zoknik és bokszeralsók lógtak ki belőle, mintha fekete pamutnyál csörgött volna a kosár szájából. A ruhásszekrényben… a ruhák vállfára akasztva lógtak, és ez máris jobb volt, mint a sporttáska, amelyből Jim évekig öltözködött. Az ajtó belső oldalán néhány fémcsatos öv függött, de ennél jobbat kellett volna találniuk. Jim a fürdőszobába indult. Minden villany le volt kapcsolva, de mivel a fickó nem ismerte a függönyt, elég fény áradt be az utcáról, hogy lássa… Mihelyt belépett az apró csempézett helyiségbe, felállt a tarkóján a szőr, és bizseregni kezdett a bőre. Devina. – Hol vagy? – kérdezte hangosan és körbefordult. – Hol a pokolban vagy… A démon itt járt – érezte a levegőben lényének maradékát, mint ahogy a szemét bűze is ottmarad a kukában, miután kiürítették. Ettől rögtön hihetőbbnek tűnt az információ, amit Devina elárult a bisztróban. Amikor Jim a mosdókagyló felé fordult, felvonta a szemöldökét. A tükröt törülköző takarta el, a tarkóján érzett bizsergés viszont felerősödött, amikor megfogta a frottíranyagot és lehúzta. Semmi mást nem talált alatta, csak egy nyolcvanas évekbeli, régi gyógyszerszekrényt, amit a gipszkarton falba süllyesztettek. Tükrös eleje viszont szörnyen piszkosnak látszott. Vajon ezen keresztül jött át a démon? – töprengett. Hozzáért a tükrös üveghez, de azonnal vissza is rántotta a kezét. A gyógyszerszekrény jéghideg volt.

118

A francba, Veck tudja, hogy valami a nyomában van, nem igaz? Mi másért takarta volna le a tükröt? A kérdés csak az volt, mennyire kerítette már hatalmába a démon. – Mit tettél vele, szuka? Visszaakasztotta a törülközőt, majd kihúzogatta a fürdőszobaszekrény fiókjait. Dezodort, fogkrémet és körömvágó csipeszt talált bennük – hé, ez utóbbi talán jó lesz. Kivéve, hogy a fickót aligha fűzték érzelmi szálak egy ilyen… A ház előtt felkapcsolódott a villany, és bevilágított az ablakon, amely előtt Jim állt. Erről eszébe jutott, hogy nem láthatatlan alakban van. Eltüntette magát, majd kinézett az utcára. Lent a kocsifeljárón Veck éppen kiszállt egy sárga taxiból. Jim gyorsan kisuhant a hálószobából, le a lépcsőn, miközben nem volt más, csak egy erősebb fuvallat. A konyhában megtalálta Adet és Eddie-t, akik szintén láthatatlanná váltak, és így hárman együtt vártak egy távoli sarokban meghúzódva. Már benne van, üzente gondolatban a barátainak. Innen is érzem, felelte Eddie. Az előszoba másik végén kinyílt az ajtó, majd becsukódott, és megfordult a zárban a kulcs. Ezek után súlyos léptek közeledtek arrafelé, ahol ők hárman álltak. – Azt a… rohadt… A káromkodás tovább folytatódott, amikor Veck belépett a konyhába. Ledobta a kulcsát, és lerángatta magáról a dzsekijét. A következő mozdulattal kinyitotta a hűtőt és kivett belőle egy sört. Felnyitotta, és abból, amilyen mohón belekortyolt, látszott, nehéz estéje lehetett… Aztán hirtelen visszahajtotta a fejét, leengedte a sört és egyenesen odanézett, ahol a három angyal állt. Nem lett volna szabad látnia őket, érezni pedig még annyira sem. Senki sem mozdult. Beleértve Vecket is. Jim ekkor lenézett a linóleumpadlóra a nyomozó mögött… és észrevette, hogy két árnyéka van. A fény egy irányból érkezett, mégis két fekete folt terült el mögötte a földön?

119

Nem szólt egy szót sem, csak rámutatott, mire a két szárnysegédje bólintott. Veck hátranyúlt hosszú karjával és felkapcsolta a villanyt, hogy még több fény legyen. Aztán körülnézett. – Azt a… rohadt… Nyilvánvalóan ez volt a főcímdala, de hogy még véletlenül se inspirálja Adriant arra, hogy csatlakozzon hozzá, Jim arra gondolt, eldúdol egy-két sort ő is. Veck a fejét rázva visszatért a söréhez és egy hajtásra megitta. Aztán a pultra tette az üres dobozt, kivett még kettőt a hűtőből és bement a szobába. Célpont: a nappali kanapéja. Jim és a fiúk követték, de tisztes távolból. Veck vagy rendkívül ösztönös ember volt, vagy annyira részeg, hogy a radarja jelezte az angyalok jelenlétét. Ismerve a szerencséjüket, Jim úgy vélte, hogy az utóbbi. A nyomozó leült és letette a fegyvereit: egy tekintélyes automata pisztolyt meg egy veszélyes kinézetű kést. Aztán lepattintotta az övéről a jelvényét is. A fényes, arany-ezüst rendőrségi jelvényt. Úgy tartotta a kezében hosszú ideig és úgy bámulta, mintha kristálygömb lenne, amiből ki tudná olvasni a… vagy mintha tükör, amiben magát akarná megnézni. Tedd le, haver, gondolta Jim. Idd meg azt a két sört, feküdj le, aztán szundíts el egy időre. Ígérem, hogy visszahozom, mihelyt végeztem. Veck engedelmesen követte az utasítást. Letette a jelvényt, amelyen a neve és a sorozatszáma volt feltüntetve, felhajtotta az egyik sört a másik után, majd lehajtotta a fejét a párnára. A következő pillanatban becsukódott a szeme, a keze azonban csak jó idő múlva lazult el és csúszott le a teste mellé. Akkorra már mély lélegzetvételei is jelezték, hogy alszik. Jim csak erre várt. Derékmagasságban felemelte a karját, és mint egy jedi, távolról maga felé vonzotta a jelvényt a sötétben. Mihelyt a tenyeréhez ért, ugyanazt a jeges hideget érezte, amit odafent az emeleten. Devina gonoszsága itt élt a házban, a fémjelvény molekulái között.

120

Eddie óvatosságát mindig is túlzottnak érezte – egészen mostanáig. Abból ítélve, milyen erős jeleket bocsátott ki a jelvény, az ember nem szívesen bukott volna le, miközben éppen kölcsön akarta venni. Jim az ablak felé intett a fejével, aztán mint a köd, mindhárman eltűntek a házból. A város másik részén, Caldwell belvárosának sűrűjében a Szent Ferenc kórház hatalmas komplexum volt, amely úgy ragyogott, mint Las Vegas kivilágított főutcája. A húszegynéhány épületben évente több ezer élet kezdődött és ért véget. Minden orvos, sebész és nővér, aki ott dolgozott, állandó harcot folytatott a Kaszással. Devina nagyon jól ismerte a helyet: néha besegített a fehér köpenyes és zöld műtősruhás embereknek, és ha ezt tette, az általában a halált jelentette, de nem mindig. A démon a fotocellás bejárati ajtón keresztül lépett be a sürgősségi osztályra. A bombázó női testet viselte, ezért a váróteremben lévő apák és kamasz fiúk mind megbámulták. Épp emiatt nem választotta a rövidebb utat, pedig megtehette volna. Szellemalakban átsuhanni üvegen, acélon, téglán hatékony volt ugyan, de béna: imádta, ha megbámulták. Ha nézték. Ha kikezdtek vele. A nők gyűlölködő, irigy tekintetét pedig még jobban élvezte. Átkozottul egyszerű volt megtalálnia Kronert a kórtermek, emeletek és részlegek hatalmas labirintusában. Évekig élt a férfiban, segített tökéletesítenie a képességét, támogatta a megrögzöttségében. Kroner már születésekor egy kis perverz szarzsák volt, de nem merte valóra váltani a vágyait – ez a bénult cselekvésképtelenség pedig Devina malmára hajtotta a vizet. Az ilyen beteg lelkületű embert semmi más nem tudta volna jobban rábírni, hogy vonzó fiatal nőket támadjon meg, mint a saját puha pöcse. Az intenzív osztály hét emelettel feljebb volt, mint ahol Devina belépett az épületbe, ő azonban ráérősen sétált oda a lifthez, miközben az ápolónők egyenruháját nézegette. Unalmas, bő, rossz anyagú pamutzsák, zéró dekoltázzsal és löttyedt hátsóval. Mi a francot gondoltak ezzel a külsővel? Amikor végül odaért a szárnyas fémajtóhoz, együtt ment fel a liftben egy beteghordóval és egy hordágyon fekvő öreg beteggel. A vén szivar

121

ki volt ütve, az ápoló azonban alaposan végignézett Devinán. Nem is egyszer. Háromszor. Kétségtelenül nézett volna négyszer vagy ötször is, ha a démon nem érkezik meg időközben az emeletére. Amikor kilépett a liftből, a hecc kedvéért azért még hátrapillantott a válla fölött és rámosolygott a férfira. Ezután viszont már a munkára kellett összpontosítania. Választhatott, hogy ködként suhan végig a tiszta folyosón – habár azzal pánikot keltett volna – vagy egyszerűen láthatatlanná válik – az pedig az ő felfogása szerint az eredetiség teljes hiányát jelentette volna. Hosszú évszázadokig élvezte a játékot az emberekkel, amikor láthatatlanul járkált közöttük, szorosan a sarkukban, hozzájuk dörgölőzött – vagy még ennél is tovább ment. Úgy gondolta, most is belefér egy kis szórakozás, annak ellenére, hogy éppen dolgozik. Végül is a pszichológusa is arra biztatta, találja meg az egyensúlyt az életében. Ahogy közeledett a kérdéses kórteremhez, végigsétált egy folyosón, ahol a különböző részlegek vezetőinek fényképe díszítette a falat, és ez rendkívül hasznosnak bizonyult. Több kép előtt megállt, tanulmányozta az arcvonásokat, a kiegészítőket, a névtáblákat, a beosztásokat, a fehér köpenyt, a csíkos nyakkendőt és az elegáns inget. Tisztára, mint amikor új ruhát vásárol. Csak most saját szabóműhely állt a rendelkezésére. Befordult a sarkon, felpillantott, és végignézett a folyosón, hogy megbizonyosodjon róla, egyedül van, majd kiiktatta a feje fölött lévő biztonsági kamerát. Csak épp annyi plusz feszültséget küldött rá, hogy tönkremenjen, de ne robbanjon fel. Ezután magára öltötte az idegsebészet főorvosának, egy bizonyos dr. Denton Phillipsnek a külsejét és fehér köpenyét. A test némi csalódást okozott a buja, barna hajú nő alakjához képest. A férfi a hatvanas éveiben járt, és bár még mindig jól nézett ki a maga jól karbantartott, idősödő módján, Devina mégis csúnyának és rosszul összerakottnak érezte magát. Mégis jobb volt, mint a saját teste, különben is csak egy rövid feladatra kellett. Amikor visszatért a fő folyosóra, már úgy ment, mint egy férfi. Mámorítónak találta az elhaladó kollégák szemében tükröződő

122

tiszteletet és félelmet. Nem volt olyan szórakoztató, mint a vágy vagy az irigység, de attól még rendkívül élvezte. Nem kellett megkérdeznie, hol van Kroner, mivel a fickó olyan volt számára, mint egy jelzőtűz. Nem lepte meg, hogy egyenruhás őr ül a magánkórterem előtt. A rendőr felállt. – Doktor úr! – Csak egy perc az egész. – Csak nyugodtan, ráér. Nem igazán – gyorsan kellett cselekednie. Fogalma sem volt, hogy a valóságban milyen a hangja dr. Denton Phillipsnek, valamint hogy eltalálta-e a magasságát. Sajnos ez a hátránya annak, ha csupán egy fénykép áll a rendelkezésére. Nem lenne tanácsos megkockáztatni, hogy összefut valakivel, aki jól ismeri a fickót – vagy ami még rosszabb, magával az orvossal! Az intenzív osztályt, ahol Kroner feküdt, elfüggönyözött üvegfal vette körül, és már kintről is hallani lehetett a gépek szuszogását, amelyek életben tartották. Egy percre kinyitotta az ajtót, félretolta a libafos színű anyagot és belépett. – Szarul nézel ki – szólalt meg férfihangon. Odasétált az ágyhoz, levetette a jó öreg doktor külsejét, és helyette újra magára öltötte a gyönyörű nő alakját, akivel Kroner egy évtizede találkozott először. Csövek álltak ki a beteg minden nyílásából, a mellkasán lévő vezetékhalommal pedig úgy nézett ki, mint egy emberi kapcsolótábla. Rengeteg kötés és fehér géz borította szürke bőrét. Valamint horzsolások tömege. Az arca úgy nézett ki, mint egy fólialufi, élénkpiros volt és ragyogó, mivel a bőre kinyúlt a duzzadás miatt. Nem ezt a végkifejletet tervezte és akarta. DelVecchió-nak meg kellett volna törnie és megölni a gazembert, mielőtt Heron egyáltalán hírét veszi, hogy ki a következő lélek. Sajnos ezt az ő vékony, perverz áldozati bárányát valaki más intézte el. Az ég szerelmére, látszott rajta, hogy nem fogja túlélni. Devina nem volt orvos – na jó, időnként eljátszotta természetesen –, ám ahogy ránézett sápadt bőrére, egyből a temetkezési vállalkozó jutott eszébe. De még nem volt túl késő a nyomorultnak. Az után a kis kudarc után nem teszi kockára ennek a körnek a kimenetelét. Ideje volt kicsit 123

bekeményíteni, különösen annak fényében, milyen alkut kötött Heronnal. – Még nincs itt a te időd. – Az ágy fölé hajolt. – Szükségem van rád. Behunyta a szemét, köddé változva beterítette a férfit, mint egy takaró, majd beszivárgott a pórusain keresztül a testébe. Devina saját ereje megtöltötte legyengült porhüvelyét, energiát adott át és kihúzta a halál karmai közül, ugyanakkor meggyógyította és megerősítette. Ha arra gondolt, hogy az emberek csak a készenléti kocsira számíthattak. Milyen kezdetleges! Épp amikor visszavonult a testéből és ismét alakot öltött az ágy mellett, Kroner szeme felpattant és ránézett. Rajongás sugárzott a tekintetéből. Szánalmas, de hasznos. – Élj! – parancsolta a démon. – És hamarosan újra találkozunk. A férfi megpróbált bólintani, de olyan sok cső állt ki a torkából, hogy nem tudott. Viszont túl fogja élni. Amikor Devina felpillantott a megfigyelő monitorokra, látta, hogy a szívverése visszaállt az egyenletes ritmusra, és a vérnyomása is normalizálódott. Az oxigénszintje feljebb kúszott a hetvenes értékről a kilencvenesre. – Ügyes fiú! – dicsérte meg. – Most pedig pihenj! Felemelte a kezét és mély, gyógyító álmot bocsátott rá, majd újra felvette az idős dr. Denton alakját. Bement, elintézte a dolgát, távozott. Elhagyta az üvegezett szobát, bólintott az őrnek, majd végigsétált a folyosón, elhaladt a sok talpnyaló és csúszómászó mellett, akik épp hogy csak térdre nem estek előtte, amit nagyon élvezett. Olyannyira, hogy csábította is a gondolat, hogy parádézik még egy kicsit a kórházban és bezsebeli a férfinak járó tiszteletet. De persze a legkevésbé sem hiányzott, hogy összefusson valakivel, akit az orvos valóban ismert. Ami pedig még fontosabb, másnap reggel találkozója volt a pszichológusával, és addig még ki kell választania, hogy mit vegyen fel. Ez pedig órákba is beletelhet. Ezért volt szüksége a kibaszott agyturkászra. Na nyomás!

124

13. fejezet

AZ ANGYAL LÉGITÁRSASÁG, az a szivárványszínekben játszó szárny, amelyhez Jim még mindig nem szokott hozzá, egy szempillantás alatt visszarepítette őt és a fiúkat a Marriott hotelba. A két szomszédos szoba közül Jimébe érkeztek. Kutyus örömtáncot járt, hogy a csapat újra együtt van. – Szóval, mi a teendőm? – Amikor Jim feltette a kérdést, az jutott eszébe, vajon hány év kell még ahhoz, hogy ne kelljen többé segítséget kérnie Eddie-től. Valószínűleg még jó néhány. Ezzel a munkával nem járt kiképzés, csak rengeteg idegeskedés és szörnyűséges következmények. Tökéletes munkaköri leírás. Az bizony. – Maradj csendben – mondta Eddie –, és tartsd a kezedben a jelvényt! Képzeld el, hogy DelVecchio előtted ül, keze a térdén nyugszik, a tekintete a tiédbe mélyed. Mint mindig, minél elevenebb a kép, annál jobban fog működni a dolog. Lásd magad, ahogy előrenyúlsz és ráteszed az ujjad hegyét a homlokára, és tudd, hogy ez a kapcsolat adja meg neked az erőt, hogy kihúzd az emlékeket a fejéből, még akkor is, ha igazából nem érsz hozzá. Ez mind csakis az elmédben létezik. – Ta-dam! – vágta rá Adrian . Jim leült az ágyra, kezébe fogta a jelvényt és totál idiótának érezte magát. Régebben, amikor még a különleges egység katonája volt, vagy a pokolba, már azelőtt is, amikor még csak átlagos állampolgárként élte az életét, soha nem hitt ebben a transzcendentális, ezoterikus, meditálós hókuszpókuszban. De talán, gondolta, ha elég sokszor gyakorolja, mint 125

most is, hozzá tud szokni. Na persze, akkor is inkább a cselekvő típus marad, nem a törökülésben elmélkedő. Na mindegy. A jelvényre összpontosított, miközben a tárgy olyan hideg volt a tenyerében, mintha jégkockát fogott volna, leszámítva a csöpögést. Sokat segített volna, ha jobban ismeri DelVecchiót, de így is megtett mindent, hogy maga elé elképzelje: sötét haj, bűnösen jóképű arc, hideg, okos, kék szem… A következő pillanatban, amit elképzelt, hirtelen háromdimenziós képpé változott. Mintha egy ideig a tévében nézett volna valakit, aztán a színész kilépett volna a készülékből, hogy leüljön elé. Csakhogy valami nem stimmelt. A férfinak két arca volt. Jim megrázta a fejét, hátha ez megszünteti a problémát. Nem tette. Az első arc DelVecchióé volt… de a második is, mint egy kettős expozícióval készített fénykép. Jimnek valami azt súgta, ne menjen tovább. Mégis megtette. Kinyújtotta a kezét és képzeletbeli ujját rátette az első DelVecchio homlokára… Amikor hozzáért, mintha villám csapott volna belé, olyan erős lökést érzett. Megvonaglott, és egy pillanatra megállt a szíve. Aztán, mintha a teste hangvilla lenne, finom rezgés kezdődött benne – és fokozatosan szétáradt minden tagjába. Az ujjától kiindulva végigvonult a kezén, a csuklóján, a karján, és ami kezdetben csak finom vibrációnak tűnt, annyira felerősödött, hogy szabályszerűen szétrázta az egész testét… míg végül két ujja lett, két keze, két csuklója, két karja, és úgy nézett ki, mint egy zászló, amelyet hurrikán erősségű szél tépáz. Halványan hallotta, hogy valaki a nevét kiáltja, de képtelen volt válaszolni. Halhatatlan életéért küzdött éppen, mert félő volt, hogy a remegés felemészti. Már majdnem teljesen a hatása alá került, amikor a két DelVecchio szétvált, és két különböző személy lett, akik csak a csípőjüknél és az altestüknél fogva voltak összenőve. A jobb oldali elmosolyodott, de nem a nyomozó volt, hanem az idősebb DelVecchio az újságból, az, akinek mocskos volt a lelke, és aki gonosz dolgokat követett el. A gazember élvezte a saját pusztítását.

126

A rohadt életbe… Jimnek az a szörnyű érzése támadt, hogy ezt nem ússza meg szárazon. Abban a pillanatban, amikor Jim teste remegni kezdett a jelvény körül, Adrian tudta, hogy baj van. Ez nem normális. Aztán fekete füst szállt fel az angyal egymás mellé tett tenyeréből, összesűrűsödött, majd beborította a két kezét és vele együtt DelVecchio jelvényét is. A remegés finom mozgásként kezdődött, de hamar olyan vad reszketéssé fokozódott, hogy a jelvény kiesett Jim kezéből és lekoppant a rövid szőrű szőnyegre. Egy pillanatig azt gondolta, hogy ezzel véget is ért a dolog, a füstnek azonban nem volt szüksége külső forrásra: Jim keze és karja lett a kiinduló pont, ahonnan a fertőzés továbbterjedt. – Ha eljut a szívéig, elveszítjük – nyögte ki Eddie. Ez volt a végszó, hogy cselekedjenek. Adrian és a legjobb barátja egyszerre ugrottak fel, de különböző irányba indultak. Eddie a két szobát összekötő ajtóhoz rohant, Adrian pedig felugrott az ágyra Jim mögé. Erőt gyűjtött, aztán letérdelt és átkarolta hátulról a fickó széles mellkasát olyan magasan, amennyire csak tudta, hogy fizikai akadályt állítson a támadás útjába. Tudta, melyik pillanatban érte el a hullám – mivel jeges hideg öntötte el a bőrét, olyan fagyos, hogy szinte égette. Megnyitotta magát, hogy egy másik útvonalat kínáljon fel az áradatnak, amit megfertőzhet, másik célpontot… még akkor is, ha ezzel feláldozza saját magát. Azt a valamit azonban nem ő érdekelte, és ölelő karja nem volt egyéb, mint fekvőrendőr Jim mellizma felé haladva. A megmentő az az oldat volt – citrom, fehérecet, hidrogén-peroxid és varázsdió elegyéből keverve –, amelyet Eddie mindig magánál hordott. Az angyal szinte repült a másik szobából a vödörnyi folyadékkal, olyan gyorsan, hogy ki is löttyintette közben, leöntötte saját bőrruháját és WWF-es pólóját. Az angyal hátralendítette a karját és nyakon öntötte őket, lelocsolta a felsőtestüket meg az ágyat is. Ekkor kezdődött az evakuálás: a gonosz fülsértő sikítással szakadt ki Jimből, és csupán büdös, füstölgő foltot hagyott maga után vizes fején és mellkasán. Távozása után az angyal

127

előredőlt és olyan erőtlen lett, hogy csak a mellkasát tartó két kar tartotta az ágyon, hogy ne bukjon le orral a földre. – Óvatosan! – motyogta Ad, miközben a hátára fektette a barátját. Jim kinyitotta a szemét és úgy pislogott, mint aki nem tudja, mit néz. – Az a plafon – segített neki Ad. – Hogy vagy? – Nem tudtam… kiszedni… semmit… Veckből. – És tudod mit? Nem is fogod még egyszer megpróbálni. – Mi a rosseb… volt ez? Úgy érzem, mintha turmixgépbe tettek volna. Eddie leült melléjük és az ölébe vette Kutyust. – Devina már nagyon mélyen van DelVecchióban. – A picsába… képtelen tisztességesen játszani? Csak legalább egyszer? – Jim két ujja közé fogta nedves pólóját és elhúzta ezt a második bőrt a mellkasától. – A francba, szennyesnek érzem magam. Adrian bement a fürdőszobába és magához vett néhány törülközőt. Amikor visszajött, az egyiket Jimre terítette, a másikkal pedig a saját fejét kezdte törölgetni. Nem bánta, ha nehéz a küzdelem, feltéve, hogy becsületesen játszanak. Ez a dolog azonban, hogy Devina folyton megkerülte a szabályokat, már kezdett nevetségessé válni. Időközben Jim majdhogynem eladta magát a démonnak az információért. A hab a tortán? Nigel, a főnökük, nem kapkodta el, hogy nemtetszésének adjon hangot odafent. Az egész dolog átkozottul nagy szívás volt. Adrian kinyújtotta a kezét, elvette Jimtől a jelvényt, majd zsebre dugta. Amikor az angyal tiltakozni akart, „ez van, haver” pillantást vetett rá. – Bocs, de időre van szükséged, amíg teljesen el nem tűnik belőled ez a bűz. Ha most megérinted, újra és újra ugyanez fog történni, csak sokkal komolyabban. – Aztán Eddie-re szegezte a mutatóujját. – Te pedig? Menj… a picsába. Mert tudta, hogy az angyal mindjárt felteszi a „szó sem lehet róla” című lemezt. – Csak visszaviszem a jelvényt. – Lényegében. – Ha DelVecchio arra ébred, hogy eltűnt, úgy fogja érezni, hogy teljesen elment az esze. Talán ezt akarod? Helyes. Örülök, hogy egyetértünk.

128

Mielőtt még bármelyikük is szóhoz jutott volna, átvonult az Eddievel közös szobába és – nagy nehezen – levetkőzött. A bőrruhát normális körülmények között is nehéz volt lehámoznia magáról, hát még ezzel a nyavalyás citromos löttyel átáztatva. Mintha ráragasztották volna. – Esküdj meg – szólalt meg Eddie az ajtóból –, hogy nem fogsz hozzáérni! Semmilyen módon. Adrian felhúzott magára egy tiszta, terepszínű öltözetet és kivette a jelvényt a másik nadrágjából. – Az istenre esküszöm! Amikor azt hallották, hogy valaki kiköpi a tüdejét öklendezés közben, éppen kapóra jött, hogy befejezzék a beszélgetést. Jim kemény menetnek nézett elébe, és bár Eddie nem úgy nézett ki, mint egy ideális ápolónő, attól még remekül csinálta – Ad korábban személyesen is megtapasztalta. – Gyorsan visszajövök, szinte észre sem veszed, hogy elmentem – mosolyodott el Adrian . – Bízz bennem! Eddie csak a szemét forgatta, aztán visszament a másik szobába, nyilván azért, hogy odatartsa a műanyag szemetest Jim feje elé. Adrian egy szempillantás alatt ott termett DelVecchio szerény kis fészke előtt a füvön. A szél feltámadt és északról fújt. A hideg, kristálytiszta kanadai levegő, amely a határon túlról érkezett, csiklandozta az orrát. Felesleges lett volna kopogni. Egyszerűen csak besurrant a nappaliba, ahol DelVecchio még mindig a kanapén aludt. Letette a jelvényt a földre a fickó fegyvere és fegyvertartó hámja mellé, majd letérdelt és kinyújtotta előre a karját. A tenyerét DelVecchio arca fölé tette, és még mélyebb álomba küldte, hogy megnyugodjon szerencsétlen. Az ekkor bekövetkező transzállapot feltárta az igazságot: a tudat befolyása nélkül Devina jelenléte egyértelműen megmutatkozott: ott volt már a fickó minden sejtjében. Lehet, hogy elkéstek, gondolta Ad, miközben körözni kezdett a kezével a férfi feje fölött a levegőben. – Hé, haver! – suttogta. – Szeretném, ha felidéznéd a tegnap éjszakát. Az erdőben. Menj vissza az erdőbe! A motel melletti erdőbe. A fenyőfák közé. Leállítottad a motorodat – amely, mellesleg, nem lehetne valami hagyományosabb? Egy BMW? Most komolyan! Ilyen 129

erővel akár egy kávéfőzőn is furikázhatnál. – Amikor DelVecchio a homlokát ráncolta, Ad úgy ítélte meg, hogy a motorokról folytatott vita ráér később is. – Leállítottad azt az európai szemetet, aztán elindulsz az erdőben. Kronert keresed. Kronerre vársz. Mondd el, mit látsz! Tovább folytatta a körözést a tenyerével. – Beszélj! Mit csinálsz… – Meg… fogom… ölni. A szavak halkan törtek föl a nyomozó szájából, amely alig mozdult meg. – Mivel? – biztatta Ad. – Mondj el mindent, haver! – A… késemmel. Van… egy késem és várok… – DelVecchio megint a homlokát ráncolta, ezúttal azonban úgy tűnt, mintha a távolba meredne, pedig a szeme továbbra is csukva maradt. – Tudom, hogy fel fog bukkanni. – És amikor megjelenik… mit csinálsz? Miközben Ad a választ várta, a csodáért imádkozott. Látta a tudósítást a híradóban, ezért tudta, hogy valaki alaposan elintézte azt a Kroner tagot. Ha legalább más tette volna, valamivel jobban állna a szénájuk. – Kezembe veszem a késem… és előrelépek. Meg fogom… ölni. A késemmel. – A férfi jobb keze megmozdult a combján, majd ökölbe szorult, mintha kést markolna. – Meg fogom… Van itt valaki. DelVecchio visszatartotta a lélegzetét és nem mozdult a kanapén, mint ahogy az erdőben is mozdulatlanná merevedhetett. – Kicsoda? – Amikor nem érkezett válasz, Adrian legszívesebben megrázta volna a gazember szürkeállományát, hogy megszüntesse a gondolati gátat. Ehelyett azonban továbbra is csak az arca fölött körözött. – Ki az? Ekkor DelVecchio láthatóan szenvedni kezdett, a fejét ide-oda dobálta és megvonaglott. A kezét felcsúsztatta a mellkasán és megdörzsölte a halántékát. – Nem… emlékszem… Valaki már járt a fickó krómkupolájában, gondolta Adrian , és elzárta az emlékeit. A rohadt életbe! Csak egyetlen faj létezett a földön, amely képes erre – a puszta fogával széttépni egy embert. 130

– Vámpír. Amikor elhangzott a szó DelVecchio szájából, Adrian nagyot káromkodott. Remek. Szuper. Épp erre volt most szükségük ezen az amúgy is zsúfolt partin. Ha így folytatódnak a dolgok, vajon ki lesz a következő? A húsvéti nyuszi vagy a kibaszott fogtündér? Nem, nincs akkora szerencséjük. Freddy Kruger vagy a múmia sokkal esélyesebbnek tűnt.

131

14. fejezet

AMIKOR MÁSNAP FELVIRRADT A REGGEL, REILLY közvetlenül az előtt ébredt fel, hogy a vekker megszólalt volna. Nem tudta eldönteni, hogy ez jó-e vagy rossz. Éppen egy erotikus álom kellős közepén tartott, amelyben Veck és ő ismét a konyhaasztalon feküdtek. Csakhogy az álmában nem történt pizza interruptus, és mindketten meztelenek voltak, Veck rajta feküdt, miközben mindketten vadul… Megszólalt az ébresztőóra és úgy ugatott, mint egy palotapincsi. Pofa. Be. Miután elnémította az átkozottat, úgy döntött, jó, hogy korán felébredt. A teste ugyan úgy érezte, hogy becsapták, de mégsem ezekkel a képekkel a fejében kell besétálnia a rendőrségre dolgozni. Zuhany. Hajszárítás. Öltözködés – fehér, pamut fehérnemű a ruha alatt, kösz szépen. Fogta termoszpoharát, beült a kocsijába és elindult a munkába. A Northwayn sikerült kifognia a csúcsforgalmat. És mit ad isten, dugóban ülni több száz másik reggeli ingázóval együtt olyan kényszerű önvizsgálatra sarkallta, amire most egyáltalán nem volt szüksége. Istenem, az anyáknak mennyi mindenben igazuk van: mosd meg a fogad lefekvés előtt, még akkor is, ha fáradt vagy; vegyél fel sapkát, még akkor is, ha idiótának érzed benne magad; edd meg a zöldséget, még akkor is, ha nem szereted, mert szükséged van a rostra és a vitaminokra.

132

És ne bonyolódj viszonyba a munkatársaiddal, még akkor sem, ha őrülten jóképűek és varázslatos kezük meg szájuk van. Miközben csigalassúsággal araszolt előre az úton, az agya felváltva vetítette elé az ébredés előtti álom és az előző esti rémálom képeit, amikor a szexet félbeszakította valami, és visszatért a józanság. Ez aztán két ellentétes pólus… Amikor megszólalt a telefonja, az volt az első gondolata, hogy csak ne az anyja legyen. Közel álltak ugyan egymáshoz, de soha nem volt köztük mély lelki kapcsolat, és nem ma reggel akarta elkezdeni. A kijelzőn nem az otthoni szám állt. – De la Cruz nyomozó? – kérdezte, amikor felvette. – Jó reggelt, hadnagy! Hogy van? Frusztráltan. Több szempontból is. – Dugóban ülök. És maga? – Szintén, csak máshol. – Van kávéja? – Naná. Magának? – Igen. Szóval, majdnem olyan, mintha az irodában lennénk. Szürcsölő hang hallatszott, majd nyelés. – Híreim vannak. – És én még azt hittem, hogy csak jó reggelt akart kívánni. – Kroner állapota nagyot fordult. Reilly erősebben szorította a kormányt. – Fogalmazzon pontosabban! Mit ért azon, hogy nagyot fordult? – Éppen most hívtak a kórházból, az orvosai teljesen meg vannak lepve. Tegnap este valamikor minden megváltozott. Az életfunkciói stabilak és megfelelőek, és ezt hallgassa meg: magához tért! – Szentséges… beszélnem kell vele. – Nem tud sok látogatót fogadni, de megengedték, hogy egy képviselőnk odamenjen. Az lenne a javaslatom, hogy ne maga legyen az. – Mi az ördögért ne? – Maga a célpontja: fehér nő, a húszas éveiben… – A húszas éveim végén. – …amellett úgy vélem, egy férfival többre mennénk… – Én is tudnám kezelni.

133

– Azt szeretném, ha Kroner beszélne, és nem az kötné le a figyelmét, hogy mit akar magával csinálni. Nos, nem éppen kellemes gondolat. – Nem azt mondom, hogy nem beszélhet vele, de talán ez az egyetlen esélyünk, hogy meghallgassuk az ő verzióját. Nem szeretem az olyan dolgokat, amelyekre nincs magyarázat, és az orvosai el sem tudják képzelni, hogy lehet még mindig életben, ráadásul öntudatán van. Reilly káromkodott egyet, de megértette a nyomozót. Különben is, de la Cruz nem volt soviniszta. Habár lehetett a dolognak egy másik oldala is – amit nem szívesen, de mégis szóba hozott. – Elképzelhető, hogy nem szeretné, ha hallanám, amit Kroner DelVecchióról mondhat? – Nem próbálom védeni Vecket. Ha bűnt követett el, ő is meglakol érte, ahogy bárki más, higgye el! És azonnal értesítem, ha a társam gyanúba keveredik, hogy megtehesse a szükséges lépéseket. Rendben? Nehéz volt kétségbe vonni a férfi gondolatmenetének logikáját. – Mindenről tudni akarok. – Tudni is fog, hadnagy. Az anyám életére esküszöm. – Hívjon! – Rendben. Miután Reilly befejezte a beszélgetést, maga mellé, az anyósülésre tette a telefont. A jó hír az volt, gondolta, hogy – elméletileg – végre megtudják, mi történt abban az erdőben. Habár a sorozatgyilkosok nem az őszinteségükről híresek, miután elfogták őket. Sávot váltott, kitette az indexet majd kisorolt a kijárat felé. Miután letért az autópályáról, már jobb időt futott, és rájött, szüksége volt erre a forgalom okozta haladékra. Amikor feltűnt előtte a rendőrség központjának nem túl vonzó, masszív épülete, már készen állt arra, hogy szembenézzen a munkával – és Veckkel. Egyszer hibáztak. Jó. De nem kell megismételniük, azt pedig nem fogja hagyni, hogy ez kihasson a munkájára. Túl sok forgott kockán, és nem engedhette meg, hogy bármi is elvonja a figyelmét vagy felületessé váljon, csak mert vonzónak találja a munkatársát. Sissy Barten és a többi áldozat ennél sokkal többet érdemelt. A Kroner-félék pedig sokkal kevesebbet. 134

– Pocsékul festesz. Veck felpillantott a számítógép monitorjáról. Bails állt az íróasztala előtt az arcán elégedett vigyorral, kezében a dzsekijével. – Kösz. – Veck hátradőlt, és legszívesebben rágyújtott volna. – Te pedig úgy nézel ki, mint aki éppen… – Egy jót dugott? – Azt akartam mondani, hogy „megütötte a főnyereményt”. Mi történt? – Találd ki, ki ébredt fel! – A dugás említése után inkább nem akarom tudni. – Kroner. Veck előrehajolt. – Az nem lehet! – Nos, akkor de la Cruz segget csinált a szájából, mert épp most mondta, hogy menjek be a kórházba és hallgassam meg, mit akar mondani a gazember. Gondolom, tegnap este feltámadt a nyomorult. Veck azelőtt pattant fel a székről, hogy eljutott volna a tudatáig: megmozdult a lába. Ez persze felesleges erőfeszítés volt, mert nem mehetett sehová. Hivatali minőségben semmiképpen. Ezért visszarogyott a székre. – A picsába! Bails odahajolt hozzá, az arca halálosan komoly volt. – Gondoskodom rólad. Mindent el fogok mondani. Erről jut eszembe… elképesztő az a bizonyíték, amit Kroner lefoglalt furgonjában találtunk. A katalogizálás minimum még egy napig eltart… olyan sok a cucc. Ha pedig össze akarják vetni az áldozatokkal? Évekbe telhet! De legalább az FBI rendes, és ezúttal valóban velünk dolgozik, nem ellenünk. A francba, beszélnie kell azzal az ügynökkel. Veck ivott egy kortyot a kávéból. – Nem tudom elhinni, hogy Kroner életben van. – Történnek még csodák. – Ja, így is mondhatjuk. – Pedig ez az. Tisztázni fog, barátom. Hidd el! Veck nem volt ebben olyan biztos, de mindegy. Felemelte az öklét, hogy összeüsse Bailsével, majd azt mondta: – Menj, és intézd el, testvér! 135

– Meglesz. Hívlak, ha végeztem. Amikor a férfi távozni készült, Reilly jelent meg az ajtóban. Összeszedett volt, higgadt, komoly… minden, ami egy ilyen hivatalos környezetben elvárható. Veck a következő pillanatban azonban úgy látta maga előtt, ahogy ellazulva fekszik a konyhaasztalon, a melle szabadon, a harisnyája levetve, a szoknyája a derekára tolva. Megdörzsölte sajgó halántékát. Szörnyű fejfájással ébredt, a rémisztő álom utóhatása még mindig nem engedte szabadon – és ez még csak a probléma egyik fele volt. Az a hátborzongató érzés gyötörte, hogy valaki járt a házában az éjszaka folyamán. Megnézett minden ajtót és ablakot, de sehol nem látta betörés nyomát. Semmi nem tért el a megszokottól. Miután Bails bólintott Reillynak és elment, a nő odasétált hozzá. – Jó reggelt! – Reggelt! – Veck körülnézett. Senki nem fordított különösebb figyelmet rájuk, ami szinte csodaszámba ment, mivel úgy érezte, mintha mindkettejük homlokán villogó neonreklám hirdetné: ÖSSZEJÖTTÜNK TEGNAP ESTE. A jelek szerint azonban csak ő és Reilly tudták, mi van a rájuk írva, mivel a nő is lopva a többi nyomozót figyelte. – Készen állsz, hogy átnézzük a Barten-aktát? – kérdezte Reilly, miközben letette a holmiját a Vecké mellé, és átnyújtott egy fénymásolt papírköteget. A lapok szépen össze voltak rendezve és a sarokban gemkapoccsal összefogva. Kétségtelenül újranyomtatták. Odafordult a székkel a nő felé, és arra gondolt, vajon mi lett a sorsa annak a kétsorozatnyi jelentésnek előző este. Egészen biztosan a szemétbe került, miután felhevült testük alatt összegyűrődött, aztán leesett a földre. Megint megdörzsölte a fejét. – Hallottál Kronerről? – Igen, de la Cruz felhívott. – Meglep, hogy nem te fogod kihallgatni a fickót. – Ó, ki fogom, arra mérget vehetsz. – Reilly levette a gemkapcsot a saját iratairól, majd kiterítette a lapokat. – Szóval, miközben átolvastam ezeket a jelentéseket, valami szöget ütött a fejembe. 136

Veck azon kapta magát, hogy a nő ajkát nézi, és legszívesebben seggbe rúgta volna saját magát. Nem csak helytelen volt, de tiszteletlen is. – Micsoda? – Sajnálom a tegnap estét. – Volt egy személy, a jelentésben a névtelen betelefonálók résznél szerepel, a második oldalon…, aki azt állítja, hogy látta, amint Sissy beszáll egy fekete autóba a Hannaford szupermarketnél. – Megvan. – Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe hoznom téged. – Igen. Nincs róla több adat. A hívó nem adta meg a nevét. – Az jutott eszembe, amit az anyja mondott a lányáról. Sissy nem olyannak tűnt nekem, mint aki ilyesmit csinálna. Nem szállt volna be egy idegen ember autójába. – Lehet, hogy az információ téves volt vagy hazug. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy nem kívánlak, de nem tehetem. – Nem ez lenne az első eset, és ha nincs róla több említés… Reilly ekkor egyenesen Veck szemébe nézett. – Hát éppen ez az! Miért nem voltak mások, akik látták kimenni a parkolóba? Otthagyta a kocsiját, ugye? Valaki más miért nem látta, mi történt, amikor távozott? Különösen, hogy valószínűleg dulakodtak? Kellett hogy legyenek áruházi alkalmazottak, akik a bevásárlókocsikat vitték a helyükre, vagy vásárlók, akik érkeztek vagy elmentek. Ha azt feltételezzük, hogy Sissyt erőszakkal kényszerítették be egy járműbe, valakinek látnia kellett a dulakodást, vagy valamit, ami eltért a szokásostól, Veck átfutotta a többi információt is, majd bólintott. – Igen, és a szupermarket elhelyezkedése… nincs semmi vele szemben vagy bármelyik oldalán. Távol esik az úttól, vagyis aligha akart volna bármerre is autó nélkül elindulni. – Valakinek látnia kellett valamit. Krisztusom, majdnem olyan volt, mint ami vele és Kronerrel történt: semmi konkrétum, csak a következmények… amit egy jó nagy adag fekete üresség vett körül. Lehet, hogy volt valami a caldwelli ivóvízben, amitől az emberek elfelejtettek dolgokat. – Kezdjük a legelején – javasolta és újra összerendezte a papírjait. – És haladjunk lépésről lépésre. Eszébe jutott, hogy Bails Kronert hallgatja ki éppen, ezért elővette a telefonját és kitette, ha a barátja esetleg telefonálna. 137

Sissy Barten határozottan beleillett a gyilkos áldozatainak típusába, és rajta kívül a városban csak egyetlen másik eltűnt személy felelt meg a leírásnak. Kroner sohasem választott férfiakat, gyerekeket vagy bárkit harminc év fölött, a listán szereplő másik lány eltűnését pedig körülbelül egy hónappal korábban jelentették be, ami talán már kívül esett az időintervallumon. Sissy lesz az, gondolta Veck. Sissy lesz az eszköz, hogy visszatérjen a Kroner-ügyhöz.

138

15. fejezet

– DE NEM NYÚLTAM HOZZÁ! Jim meztelenül állt a fürdőszobában és borotválkozott, miközben az Ad és Eddie között órák óta tartó vitát hallgatta a szomszéd szobából. Kicsit olyan volt, mintha a tévé lett volna bekapcsolva háttérzajnak – csakhogy ebben a változatban a reklámot zuhanyozás, öltözködés, reggeli futás és ehhez hasonlók helyettesítették. Kezdte úgy érezni, mintha azok ketten örökké ezt az oda-vissza meccset játszották volna. De átkozottul jól csinálták… nagyon kreatívak voltak. Ha arra gondolt, hogy régen lenyűgözte a saját káromkodási szókincse. – Legközelebb szíveskedj pontosabban fogalmazni! – tette hozzá Adrian . – Emiatt most nem hibáztathatsz. – Eszedbe jutott akár egy pillanatra is, hogy ami Jimmel történt, megtörténhet veled is? Senki nem volt ott, hogy segítsen. – A kurva életbe, de hiszen hozzá sem értem! Kutyus az első sorból figyelte a műsort, a nyitott ajtóban ült, borzos feje jobbra-balra fordult, attól függően, hogy melyik fickó beszélt. A kis vakarcs tökéletesen elégedett volt, hogy ott lehet és figyelheti a szócsatát. Talán azt gondolta, ez az Animal Planet élő változata, ki tudja. Jim megrázta a fejét, majd a pultra támaszkodott és a tükörhöz hajolt. A tegnap esti dolog a jelvénnyel rádöbbentette, hogy Devinának olyan trükkjei és csapdái vannak, amelyekről még nem is hallott… és hogy Veck kétségtelenül nyakig benne van az egészben… 139

– …vámpír. Felvonta a szemöldökét és hátrahajolt, majd bedugta a fejét a szobába. Jól hallotta? Egyik angyal sem volt Alkonyat-rajongó, habár Adriannál sosem lehetett tudni, hol húzódott a határ. Jim más körülmények között túllépett volna rajta, ám addig az angyalokban sem hitt… amíg ő maga is azzá nem vált. – Azt mondjátok, invesztáljak fokhagymába? – kiáltotta ki. Kutyus úgy helyezkedett, hogy mindenkit egyszerre lásson. Mielőtt megérkezett volna a válasz az ajtón túlról, megszólalt a telefonja az éjjeliszekrényen. Odament, felemelte és látta, hogy a kijelzőn egy 518-as körzetű telefonszám áll. Jó reggelt, DelVecchio nyomozó. – Heron. – Veck vagyok. Hogy van? És a kollégái? Most térünk magunkhoz abból a kis mókából, amit veled csináltunk tegnap éjjel. – Jól. És maga? – Cecília Barten ügyének iratait nézegettük. Van önöknek olyan információjuk, ami nekünk nincs? Jim már várta a kérdést – ez volt a bevett eljárási mód, és ha valóban FBI-ügynök lett volna, meg is tudta volna válaszolni. – Nem is tudom. Mi lenne, ha találkoznánk és megnézném, mit tudnak maguk az ügyről? – Jó ötlet. – Nincs túl sok, amin elindulhatunk. – Devina nem hagyott elvarratlan szálakat, és tekintve, hogy mi mindent volt képes manipulálni, az elrablás utáni nyomeltakarítás is kétségtelenül mestermunka lehetett. – Igen, tudom. Nem voltak tanúk… hogy a pokolba lehet, hogy senki nem látott semmit? Mert az ő Sissyjét egy démon ragadta el, hát úgy. Nem mintha Sissy az övé lett volna. – Nézze – folytatta a nyomozó, és lehalkította a hangját –, szerintem Kronerhez van köze. Megtenné, hogy átnézi az ő aktáját is? – Természetesen. – Jim nem szeretett hazudni, de nem esett nehezére, ha a helyzet úgy kívánta. – Megnézem, mit tudok előásni. Ebédeljünk? 140

– Igen. A Riverside bisztróban? – Délben ott találkozunk. Jim félretette az egész vámpíros dolgot, és megkerülte az ágyat, majd bedugta a fejét a két szoba közti ajtón. – Randevúnk lesz a kiváló nyomozóval. Eddie és Adrian odanézett rá, aztán hirtelen mindketten a homlokukat ráncolták. – Mi van a nyakadban? – kérdezte számon kérő hangon Ad. – Tizenkettőkor – tette hozzá Jim –, ami azt jelenti, hogy van még néhány órátok, hogy veszekedjetek, addig én megint felmegyek az internetre. Visszahúzta a fejét az ajtóból és a széken hagyott nadrágjához sétált. A másik két angyal követte a szobájába. – Mi a franc az a nyaklánc? – dörrent meg Adrian . Annak ellenére, hogy pucér fenékkel állt előttük, Jim úgy döntött, a póló felvétele előnyt élvez. Nem akarta, hogy lássák rajta Sissy finom aranyláncát, kösz szépen… – Nekünk annyi – motyogta Ad. – Nekünk totál annyi. Jim áthúzta a fején a pólót. – Köszönöm a belém vetett bizalmat… – Ő nem a te problémád! Csak egy lány, tedd már túl rajta magad végre! Rossz megjegyzés, rossz hangnemben egy rossz reggelen. Jim egy pillanat alatt ott termett a másik angyal előtt, és belemászott a képébe. – A tegnap délután nagy részét azzal töltöttem, hogy annak a lánynak az anyjával néztem farkasszemet. Szóval, mielőtt végleg leírnád, és azt mondod, nincs benne semmi különös, javaslom, menj el az anyjához, és nézd meg a saját szemeddel, igenis mennyire számít. Adrian nem hátrált meg. – Én pedig azt javaslom, tegyél rendet a fontossági sorrendedben. Több százezer csinos, ártatlan lány esett áldozatul ebben a konfliktusban, és igen, tényleg tragikus, de része a valóságnak. Sissy csak a legfrissebb közülük, akit láttam. Vagy minden egyes lánynál ugyanezt a szarságot fogod eljátszani, akivel csak találkozol? Ez háború, nem egy kibaszott társkereső ügynökség. Jim vicsorogva kivillantotta a fogát. 141

– Ide figyelj, te szenteskedő gazember! Soha ne csinálj úgy, mintha ismernél! – Akkor tégy meg nekünk egy szívességet, és ismerd meg te önmagad! Jim hátralépett, majd Eddie-re pillantott. – Vidd el a szemem elől… és tartsd is ott! Végeztünk. Adrian csak annyit vetett hátra a válla fölött, hogy „kit érdekel”, majd átsétált a szobájába. A következő pillanatban becsapódott az ajtó. Jim alsónadrág nélkül húzta fel a nadrágját, és a közben ordítani lett volna kedve. – Igaza van – szólalt meg Eddie. Jim hátrapillantott és rámordult. – Te is elmehetsz. Nincs szükségem egyikőtökre sem. Egy másodpercig csend volt, majd Eddie lassan összevonta a szemöldökét vörös szeme fölött… amely hirtelen izzani kezdett. Jim egy lépést hátrált, de nem azért mert attól félt, megüti a fickót. Sokkal inkább azért, mert rájött, olajat öntött a tűzre. A dühös Eddie Blackhawkkal nem volt tanácsos ujjat húzni. Az angyal furcsán eltorzult hangon – mint amikor egy rádióállomás hol megtalálja, hol elveszíti a frekvenciát – azt morogta: – Magányos sziget akarsz lenni? Sok szerencsét hozzá… Megmentettem az irhádat tegnap este, és nem az volt az első alkalom. Azt gondolod, Adrian itt a probléma? Nézz a tükörbe, talán azzal többre jutsz. Ezután Eddie sarkon fordult, becsukta a két szoba közti ajtót, majd ráfordította a kulcsot is. A lámpa hirtelen felizzása azt jelezte, hogy a hagyományos módon távozott. Jim megpördült, felkapott egy olcsó széket, a feje fölé emelte, készen arra, hogy az ajtóhoz vágja. Ekkor megpillantotta magát a komód fölötti tükörben. Az arca kipirult a dühtől, a szeme jeges kékben izzott, ugyanúgy, ahogy Eddie-é karácsonyi vörösben. A pólója szorosan ráfeszült domborodó mellére, vállára és izmaira, Sissy vékony nyaklánca pedig belevágott a nyakába. Lassan leengedte a széket, odahajolt a tükörhöz és megnézte az apró aranyékszert a nyakában. Még egy kicsi és elszakad, azonnal kettétörik. – Kutyus, elmegyek egy időre. 142

Amikor nem érkezett válaszul vakkantás, a lábszárát nem ütögette meg senki, hogy magára vonja a figyelmét, és az ágy végében sem állt fel két bozontos fül, Jim megfordult. – Kutyus? – füttyentett egyet. – Kutyus! Talán Eddie és Adrian szobájában maradt. Odament az ajtóhoz, és a gondolatának erejével ki akarta nyitni a zárat… Nem sikerült. Kutyus nem volt sehol. Egyedül maradt. Egy pillanatig a „mi a jó franc történt most” típusú érzés kerítette hatalmába, aztán becsukta a két szobát összekötő ajtót az ő oldalán is és a reteszt is rátolta. Mindent összevetve, ez a különválás elkerülhetetlennek tűnt. Adriannal már negyvennyolc órával az első találkozásuk után ökölharcba keveredtek, és ez a „tűz és víz” különbség mindig is ott lapult a felszín alatt. És igen, Eddie jó arc volt, Jim azonban úgy érezte, lekörözné a varázslatok terén… szóval nem érezte magát veszélyben. Jobb is így. Tisztább. Különben is, amikor még a gazember Matthias alatt szolgált a különleges egységnél, akkor is egyedül dolgozott. Vagyis csak visszatért a megszokotthoz. Ezt már ismerte. A társak – akár szakmai akár magánéleti értelemben – túlságosan zűrös lények az olyasfélék számára, mint ő.

143

16. fejezet

– HOGY MICSODA? Fent a mennyország kastélya előtti pázsiton Nigel átnézett a megterített asztal fölött, és a Royal Doulton tányérra bökött a fejével. – A vajas sütit kérem. – Nem ezt mondtad. – Colin hátradőlt kecses székén, miközben összevonta fekete szemöldökét dühös szeme fölött. Két asztaltársuk – nos, három, ha az ír farkaskutyát is hozzászámoljuk –, megálltak a falat… vagy Tarquin esetében a szaglászás közben. Ennek ellenére Bertie átnyújtotta a kérdéses tányért. Őszinte arcán határtalan szánalom tükröződött. Mert ő ilyen volt. Azonban bármennyire ízletesnek nézett is ki a sütemény a szép porcelántányéron, az étkezést végérvényesen elrontották. – Nigel, mi a francot csináltál? – Megköszönném, ha nem használnál ilyen hangnemet velem szemben, Colin. – A pokolba az etikettel! Hogy érted azt, hogy elmentél a Teremtőhöz? Nigel kettétörte a friss mazsolás süteményt, és belélegezte az édes illatot, amely a belsejéből felszállt. Nem volt szükségük arra, hogy ennivalót vegyenek magukhoz, ám lemondani egy ilyen élvezetről, pusztán a gyakorlatiasság kedvéért, bűn lett volna. Byron feltolta orrán a rózsaszín szemüveget. – Biztos vagyok benne, hogy megvolt rá az oka. Nem igaz?

144

Colinnal ellentétben, aki makacs öszvér volt, a másik kettő türelmesen megvárta, mit szándékozik közölni velük. Bertie a lágy szívével, Byron pedig örök optimizmusával sokkal kifinomultabb teremtmény volt, mint negyedik társuk, és az önuralom, valamint a türelem erényéről nem egyszer tett már tanúbizonyságot. Colin azonban, talán egyszer, ha hajlandó volt kérdezni, aztán elkezdte verni az asztalt. Ezért Nigel a lehető legráérősebben kente meg a süteményt. És az asztal másik oldaláról természetesen olyan félreérthetetlenül sugárzott a forróság, mintha maga a keményfa bútor állt volna lángokban. – Nigel. Mi történt? Az arkangyal csak azután válaszolt, hogy az első falatot gondosan megrágta és lenyelte. – Úgy vélem, megvitattuk, hogy a másik oldal milyen nagy előszeretettel… hogy is fogalmazzak… folyamodik a valóság kreatív kiigazításához… – Az a szuka egy csaló és kibaszott hazudozó – fröcsögte Colin. – Muszáj ilyen durva szavakat használnod? – Nigel letette a péksüteményt, mert elment az étvágya. – És szabad lesz ismét emlékezetedbe idéznem, hogy mi is megszegtük a szabályokat? A mi kezünk sem tiszta már, drága barátom, vagyis… – Az viszont csak elenyésző apróság ahhoz képest, amit ő… – Lennél szíves nem félbeszakítani folyton? A páros némán, átható tekintettel nézett farkasszemet… olyan kitartóan, hogy Nigel már tudta, aznap este egyedül alszik – ami részéről teljesen rendben volt. – Befejeztük a vitát? – kérdezte végül leereszkedően. Colin válaszra nyitotta a száját, aztán inkább hirtelen becsukta. – Helyes. Szóval, ahogy már említettem, a Teremtő tisztában van azzal, milyen dolgok történtek… mindkét oldalon. – Ellenőrizte Earl Grey teájának hőmérsékletét, és olyannak találta, amilyenre számított: tökéletesnek. – Én azonban elismertem saját gondatlanságunkat, és azt is, mennyire nem tisztességes Devinától olyasmit követelni, amit magunk sem tudunk tiszteletben tartani.

145

– Az ő természete mindig is ilyen volt – jegyezte meg Bertie halkan. – Nem tehet arról, hogy ki vagy mi. De ezt biztosan a Teremtő is kezdettől fogva tudta. – Úgy gondolom, igen. – Nigel ivott egy korty teát. – Nem érte meglepetésként semmi. Valójában az volt a benyomásom… – óvatosan válogatta meg a szavait, mivel senkinek sem illett a Teremtőről, minden rossz és jó megalkotójáról beszélni. – Szinte úgy éreztem, hogy erre mind számított is. A démon szabályszegéseire. A kísérletünkre, hogy Jimnek segítséget nyújtunk Adrian és Eddie személyében. Mindenre. – És mi volt a válasz a kérdésedre? – bökte ki végül Colin. – Jelen pillanatban még nem lehet tudni. A Teremtő azonban közölt velem egy meglehetősen sajnálatos hírt. Amikor távozni készültem, elmondta, hogy Jim, Adrian és Eddie között megszakadt a jó viszony. – Ó, nem szabad harcolniuk! – dörmögte Bertie. – Mikor? – kérdezte Colin. Nigel hajszálpontosan a kistányér közepére helyezte a teáscsészét. – A jelek szerint éppen most. Colin ismét a homlokát ráncolta, ami azt jelentette, hogy gondolkozik. Nem jó jel. – Mi történt? – A Teremtő nem említette, nekem pedig nem tisztem megkérdezni. – Milyen jó lett volna, ha ezt az önuralmat az arkangyal szívének is át tudta volna adni. – Az viszont biztos, hogy Jim most egyedül van. Ez katasztrófával ért fel. A megmentő erős, de tapasztalatlan azzal kapcsolatban, hogy zajlik egy ilyen ősi háború. Jelenleg nem volt más, mint rejtőzködő vad a démon képzeletbeli vadászpuskája előtt. – Meggyőződésem, hogy a Teremtő tenni fog valamit – állapította meg Nigel. – Ellenünk? – kérdezte Colin. – Majd kiderül. Nem tudott semmit ígérni a kollégáinak, a szavaival nem önthetett beléjük hitet. Miután valaki a Teremtő elé tárt valamit, az ügy kikerült a kezéből, és nem lehetett megjósolni, merre dőltek el később az előre felállított dominók. – Lemegyek – jelentette ki Colin. – Heron nem lehet egyedül. Miért nem tud senki a szabályok szerint játszani? – gondolta Nigel. Csak legalább egyszer! 146

Amikor felemelte a teáscsészét, és kisujját kinyújtva tartotta a levegőben, ismét rádöbbent, hogy csupán egyetlen dolog van, amire teljes bizonyossággal számíthat: Colin szenvedélyére. Mert bármennyire intellektuálisnak tűnt is közöttük, a lelke mélyén nagyon is tüzes volt. Mentális önuralma csak nehezen megszerzett lepelként fedte el igazi természetét. – Nem mondasz semmit, Nigel? – támadott rá keserűen Colin. – Semmi olyasmit, hogy „ó, nem, szó sem lehet róla”? Nigel a kastélyt nézte a nem túl messzi távolban, és amikor végül megszólalt, lassan beszélt, olyan hangon, amely, ha más szájából hallja, azt mondta volna rá, hogy szomorú. – Lehetőségünk van arra, hogy megnyerjük ezt a játékot. Szeretném, ha eszedbe jutna az a lépés, amit épp most tettem… ostobaság lenne… szinte azonnal… megtetézni egy olyan cselekedettel, ami pontosan azt szolgálná, amit a Teremtőtől kértem, hogy hozza helyre a dolgot. – A konzervativizmus a gyávaság kistestvére. Én azt mondom, ha a Teremtő kezdettől fogva tisztában volt Devina szabálytalanságaival, akkor már az első körben tehetett volna valamit ellene. Az, hogy mégsem tett, az engedékenységét jelzi, ezért ebben a helyzetben nekünk kell megvédenünk a saját érdekeinket. – Az arkangyal az asztalra dobta a szalvétát. – Nem vagy olyan befolyásos, Nigel, mint amilyennek tartod magad. Vagy tényleg azt hitted, hogy miután felkeresed a Teremtőt a problémával, máris intézkedni fog? A beállt csendben Nigel rájött, mennyire kimerítették az események és a többiek: Jim alkut kötött Devinával, Colin éppen szabálytalanságot készül elkövetni, a démon pedig ámokfutásba kezdett. Az előző kört elvesztették, a jelenlegi megnyerésére pedig nagyon kicsi volt az esély. – Ha megbocsátotok… – Óvatosan megtörölte a száját damasztszalvétájával, majd precízen összehajtotta, letette a tányérja mellé és felállt. – Úgy vélem, elég észérvet sorakoztattam fel, és úgyis azt teszitek, amit akartok. Csak annyit kérek, legyetek tisztában a dolgok magasabb szintű összefüggéseivel is. – Csóválta a fejét régi barátai láttán. – Arra számítottam, hogy a démonnal fogok harcolni, de sosem gondoltam volna, hogy a végén a megmentővel és veletek is csatáznom kell.

147

Nem várta meg a válaszukat, láthatatlanná válva visszatért a lakosztályába. Ahogy ott állt a színes szatén és selyem között egyedül, úgy érezte, mintha kitaszították volna a jéghideg űrbe és ott lebegne… magányosan, céltalanul. Nagy volt rá az esély, hogy elveszítik a háborút. Azzal, hogy lent a földön és itt fent is elromlottak a dolgok, nem tudtak mivel kiállni Devina ördögi mesterkedéseivel szemben, ráadásul a démon pontosan az a fajta lény volt, aki felismerte és kihasználta az ellenfél gyengeségét. Amikor először lépett a harcmezőre a nővel, teljesen biztos volt benne, hogy nyernek. Most azonban csak a veszteséget látta. Alul fognak maradni, különösen, hogy szembe kellett volna szállnia az előbb Colinnal, ám helyette inkább meghátrált. Hosszú ideig ácsorgott azon a helyen, ahol megállt, miközben a tüdeje kétségbeesetten kapkodott levegő után. Nem volt rá szüksége, mégis pánikba esett, hogy esetleg nem sikerül. Végül odasétált díszes tükréhez, és leült az arcmásával szemben. Halk káromkodás kíséretében hagyta, hogy az emberi külső elpárologjon róla, míg végül nem maradt más, csak az igazi valója: egy szivárványszínekben játszó fénysugár, amely a teremtés minden színében tündökölt. Hazudott magának, döbbent rá hirtelen. Kezdettől fogva azt hitte, hogy ennek a háborúnak az a célja, hogy megmentsék a kastélyban lévő lelkeket – és bár valóban ez volt az igazi hajtóerő, létezett egy másik igazság is e mögött a hősies küldetés mögött. Ez volt az otthona. Ez a lakosztály. Mindennapjait az az idő jelentette, amelyet Colinnal töltött, valamint az étkezések és a sport Bertie-vel és Byronnal. Még Tarquin kedves barna szeme és nyurga lába is kellemes látványt nyújtott, amely táplálta és életben tartotta. Ez volt az élete, és imádta minden egyes percét. Colin nedves lábnyomát, amit a szőnyegen hagyott a fürdő után, a bort, amit együtt fogyasztottak el, amikor minden elcsendesedett, és azt, ahogy mindkettejük felvett külsejének meztelen bőre egymáshoz simul. Halhatatlan volt, aki ebben a pillanatban átérezte a halandók rettegését a veszteségtől.

148

Hogy csinálták ezt az emberek? Úgy élték rövid életüket, hogy nem tudták biztosan, mikor veszik el tőlük a szeretteiket… vagy hogy van-e egyáltalán valami odaát, a másik oldalon. De talán éppen ez volt a lényeg. Igen, túl sok időt élt már ahhoz, hogy számon tartsa, és közben vidáman töltse „éjszakáit” és „nappalait”, azt gondolván, hogy ami itt van, az mindig is itt lesz úgy, ahogyan ő szeretné. Csak most, amidőn szembesült a kietlen, sötét halállal, most döbbent rá, milyen gyönyörűek a létezésének színei. A Teremtő zseni, gondolta. A végtelenség előbb-utóbb arcátlansághoz vezet, és csak a múlékonyság az, amivel az ember megtanulja értékelni azt, amije van. – Nigel. Nem Colin dugta be a fejét a lila-piros függöny két szárnya között, hanem Byron. Az arkangyal félve zavarta meg. Meglepő, hogy nem jelentette be magát előbb. – Próbáltalak szólítani. Aha, szóval mégis. Nigel újra felvette emberi alakját, aztán magára öltötte a fehér délutáni öltönyt, amit a teához viselt. Belenézett a rózsaszín szemüveg takarta szembe, és őszintén szólva jobban örült volna, ha Colin haragjával kell szembesülnie. Vagy akár Devina kétszínűségével, ha már itt tartunk. A legkevésbé Byron örök bizakodására és optimizmusára volt most szüksége. – Drága barátom – szólalt meg Nigel –, nem beszélhetnénk valamikor máskor? – Nem leszek hosszú. Csak azért jöttem, hogy tájékoztassalak, Colin úgy döntött, mégsem megy le. Nigel felállt, és odament az ágy melletti heverőhöz. Kinyújtózott rajta, miközben meglepetten tapasztalta, hogy nehezére esik megtartani az emberi külsőt. Fáradt volt, ó, mennyire fáradt, még azon hírek után is, amelyek fel kellett volna vidítsák. – Majd meglátjuk, mennyi ideig tart az elhatározása – dörmögte. – Visszavonult a lakosztályába. Ez hallgatólagosan azt jelentette, ha Nigel beszélni akar vele, ott kell keresnie. Ez a fajta helyzetjelentés igazán kedves volt Byrontól, de nem túl meglepő. Lehetetlen, hogy Byron és Bertie ne tudta volna, milyen 149

közel áll egymáshoz Nigel és a helyettese, mégis mindig diszkréten kezelték a dolgot. Ez a látogatás azonban arról árulkodott, hogy Byron aggódott miattuk. Az optimista aggódott. Igen, a dolgok valóban a visszájukra fordultak. – Colin a lakosztályában van – ismételte meg az arkangyal. – Ahogyan kell. – Mert annak ellenére, hogy itt voltak mindig együtt, „hivatalosan” még külön éltek. A nyugodt válasz hallatán Byron levette színezett szemüvegét, és amikor Nigelre emelte szivárványszínű tekintetét, az arkangyal nem is emlékezett, látta-e valaha a barátja szemét a rózsaszín lencse nélkül. – Bocsáss meg, hogy ilyen nyersen fogalmazok, de szerintem oda kellene menned és beszélni vele. – Majd eljön ő hozzám. – Tudtam, hogy ezt fogod mondani. – Véletlenül nem nála jártál előttem? – A csend megadta a választ. – Ó, de te kegyes szívű vagy, drága barátom. – Nem, Bertie az. – Meg te. Ti mindig meglátjátok a legjobbat az emberekben. – Nem, engem jó emberek vesznek körül, akik mindig a legjobbat cselekszik. Igazából realista vagyok, nem optimista. – Az angyal arca a tudás hatalmától hirtelen ragyogni kezdett. – A te természeted és a Coliné egyforma. Abban reménykedem, hogy mindketten felismeritek ezt, és újra egyesültök. – Vagyis még romantikus is vagy. Kissé ellentmondásos egy realista számára. – Épp ellenkezőleg. Nyerni szeretnék, és nagyobb az esélyünk a győzelemre, ha nem vonja el a figyelmedet összetört szíved. – Nincs összetörve a szívem. Byron visszatette a szemüvegét hetyke, egyenes orrára. – Akkor azt kérdezem tőled… kinek hazudsz? Aztán meghajolt és kihátrált a sátorból. A távozása utáni csendben Nigelt rettentően bosszantotta, hogy nem tehet mást, mint hogy tétlenül várja a Teremtő válaszát. Bármilyen dühítő, ugyanakkor arra is számított, hogy Colin eljön hozzá bocsánatot kérni! Talán ez utóbbit nem kellett volna olyan lélegzetvisszafojtva várnia. 150

17. fejezet

– NEM, KÖSZÖNÖM… menj csak egyedül ebédelni az ügynökkel. Amikor Reilly válaszolt a kérdésre, Veck éppen a bőrdzsekijét vette fel, de erre megállt a mozdulat közben. Egész délelőtt folyamatosan dolgoztak, sorról sorra átnézték a Barten-jelentéseket, és Veck meglepetten tapasztalta, milyen jól tudtak csak a munkára figyelni. Úgy tűnt, az előző este történtek szigorúan háttérbe szorultak – legalábbis Reilly részéről. Ami pedig őt illette? A pokolba is, igen, még mindig gondolt rá, és nagyon örült volna, ha csak azért teszi, mert várja az alkalmat, mikor szúrhat bele a beszélgetésbe egy újabb béna bocsánatkérést. Ehelyett azért gondolt rá, mert még mindig kívánta. Újra és újra. Igazság szerint még jobban. Istenem, rá kellett gyújtania. – Akkor találkozunk egy óra múlva. – Rendben, akkor majd randizunk… ööö, akarom mondani, találkozunk. Reilly beharapta az ajkát, mintha el akarná hallgattatni magát, és megbüntetni a száját a „randi” szó miatt. Pedig sokkal jobb dolgokra is használhatta volna ezt a testrészét. Veck nagyot káromkodott magában, és gyorsan kisétált a gyilkossági osztályról, mielőtt ez a remek ötlet hangosan is kibukhatott volna belőle. A főlépcső helyett a hátsón ment le: nem akart belefutni a Britnae-barikádba vagy bármelyik másik kollégájába. Mihelyt kilépett a központból, megállt, rágyújtott egy Marlboróra és felnézett az égre. A 151

nap, amely előző nap olyan ragyogóan sütött, most egy sötét felhő mögött bujkált, és ráadásul hideg, nyirkos szél fújt. Még szerencse, hogy éppen egy gyors sétára vágyott. Öt perc gyaloglás után megérkezett a bisztróhoz. Heron ügynök odakint állt a bejárat előtt, és a falnak dőlve dohányzott. Tetőtől talpig bőrruhát viselt, amiben sokkal inkább motorosnak látszott, mint szövetségi ügynöknek. De persze lehet, hogy csak nem volt szolgálatban és szeretett motorozni. Veck a homlokát ráncolta. Krisztusom, valami miatt olyan érzése támadt, mintha az egyik ilyen ügynök a BMW-jét ócsárolta volna. De mikor történhetett? Lehet, hogy csak álmodta az egészet. – Egy cigi a megfelelő időben jobb, mint az ennivaló – dörmögte Veck, miközben kezet fogtak. – Ámen. – Rossz napja van? – Eltalálta. – Akar róla beszélni? – Veck a járdára bökött a fejével. – A láncdohányzás most jobban vonz, mint a szalonnás szendvics, amit rendelni akartam. – Jó ötlet. Elindultak együtt a betonon, ráérősen lépkedtek. Mellettük a Hudson folyó ugyanolyan piszkosszürke volt, mint az égbolt, a felszíne fodrozódott középen a széltől. – Elhoztam a jelentésünk másolatát – közölte Veck, majd a foga közé vette a cigarettát, és előhúzta a kettéhajtott iratokat. – De biztosan már látta a legtöbbjét. – Sosem árt, ha még egyszer átfutom. – A papírok Heron mellényzsebébe vándoroltak. – Szeretnék segíteni. – Minden segítségre szükségünk van. Ez az ügy rohadt nehéz. – Az bizony. Egy ideig ennél többet nem beszéltek. Mellettük autók suhantak el, amelyek időnkét egymásra dudáltak. Aztán mentőautó száguldott el vijjogó szirénával, majd egy csapat motoros, mind testhez simuló védőruhát és áramvonalas sisakot viseltek, és úgy nyomták a gázt, mintha valaki üldözné őket.

152

A világgal ellentétben ő és Heron továbbra is csökkentett üzemmódban maradt. – Magával nagyon könnyű beszélgetni – jegyezte meg Veck, amikor kifújta a füstöt a feje fölé. Heron felnevetett. – Nem sok mindent mondtam. – Tudom. De jó így. A francba, ez a Barten-ügy kiborít. Semminek sincs semmi értelme, hogy őszinte legyek. – Igen. Veck odanézett a férfira. – Mellesleg hol van a csapata? – Nem itt. Na ja. És a téma ezzel egyértelműen le volt zárva. Ebben a pillanatban megszólalt Veck telefonja. Elővette és a füléhez tette. – DelVecchio. Igen? Azta! A francba… komolyan? Érezte, hogy Heron őt nézi… és amikor a fickó felé fordult, furcsa figyelmeztető bizsergés kezdődött a tarkóján. Tegnap este… a konyhájában… Megtorpant és robotpilóta üzemmódban fejezte be a beszélgetést Bailsszel a Kroner-ügyről, mivel közben a tekintete Heronéba fúródott. Mindig is jók voltak a megérzései, ez azonban sokkal mélyebbről jött, mint bármilyen ösztön vagy sejtés. Ez kétségbevonhatatlan tény volt, habár nem értette, hogyan és miért. Miután letette a telefont, továbbra is az FBI-ügynököt bámulta. – Tudja, azt hiszem, valaki járt a házamban tegnap este. Heronnak a szeme sem rebbent – és az arcán sem látszott semmiféle reakció. Ami már önmagában is árulkodó jel, nem igaz? – Nem is tudom, talán álmodtam. Baromság. Heron volt az. Amikor Veck belépett tegnap a konyhába, pontosan ugyanazt érezte, mint most, hogy ez a szempár nézi. A kérdés csak az, miért figyeltette az FBI. Na persze, nem volt nehéz kitalálni: az apját napokon belül kivégzik Connecticutban. Talán attól tartottak, hogy ő is elkezdi utánozni az öreget vagy ilyesmi – és igen, a Kroner-incidens sem szólt kifejezetten mellette.

153

Annak ellenére, hogy a rendvédelem hivatalosan nem függeszthetett fel senkit a kinézete vagy a rokonsága miatt, a háttérből azért nagyon is szemmel tarthatták. És még az is lehet, hogy ezzel éppen őt védték. Az apjától vagy az apja követőitől. Habár akkor nyíltan megmondták volna, nem igaz? – Szóval, mi a véleménye Bob Greenway-ről? – kérdezte Veck halkan. – Ő a Hannaford áruház igazgatója, ahol Cecília Bartent utoljára látták. – Ahogy már mondta, nincs sok, amin elindulhatunk. – Maga nem is a Barten-ügy miatt van itt, ugye? Heron szívott egyet a Marlborójából. – Egy frászt nem! – Az igazgató neve George Strauss. Olvasta egyáltalán az aktát? Az ügynök nem is pislogott. Egy kicsit sem zavartatta magát, hogy a legjobb esetben is emlékezetkiesésen, a legrosszabban pedig hazugságon kapták. Továbbra is tökéletesen ura volt magának, mintha sokkal rosszabbat is tett volna már, mint az igazság elferdítése, és ezért rohadtul nem érdekelné a dolog. – Elárulná, miért volt a házamban tegnap este? – kérdezte Veck, és lepöckölte a cigijéről a hamut a levegőben. – Nem járok messze a valóságtól, ha azt mondom, különös érdeklődést tanúsítok maga iránt, és pontosan megfelel a valóságnak, ha azt állítom, Sissy Barten eltűnése kurva fontos a számomra. Veck a homlokát ráncolta. – Mi a franc folyik itt? Van ennek valami köze az apámhoz? Mert ha esetleg nem tudná, nem nagyon ismerem a gazembert, és remélem, megteszik azt a szívességet a világnak, hogy kinyírják. Heron lehajolt, felemelte egyik bakancsos lábát, elnyomta a koporsószöget a talpán, majd a csikket a farzsebébe dugta. Aztán elővette a cigis dobozt, és újabb szálat pofozott ki belőle. Amit egy profi dohányos mozdulatával gyújtott meg. – Hadd kérdezzek valamit! – kezdte Heron. – Kösz szépen, de mi lenne, ha előbb az én rohadt kérdéseimre válaszolna? – Nem, maga jobban érdekel. – Az ügynök szívott egy slukkot, majd kifújta a füstöt. – Érezte már valaha úgy, hogy van egy másik oldala is?

154

Valami, ami mindenhová követi, és a felszín alatt bujkál? Talán időnként előtör, és olyan irányba tereli, amerre nem akar menni. Veck összehúzta a szemét, miközben a szíve hatalmasat dobbant, aztán megállt. – Mi a francért kérdez tőlem ilyeneket? – Csak kíváncsi vagyok. Olyasvalami ez, amit például nem szívesen lát a tükörben. Veck hátralépett, majd a férfira mutatott a koporsószöggel. – Tartsa magát távol a kibaszott házamtól és tőlem is! Heron ott maradt, ahol volt, szilárdan állt a járda közepén. – Olyan ez a dolog, ami miatt elgondolkozik azon, mire is lenne képes. Annyira az öregére emlékezteti, hogy nem is szeret rágondolni. – Maga totál bekattant. – Egyáltalán nem. És maga sem. – Tudja, hogy jól bánok a fegyverrel, és nem érdekel, hogy szövetségi ügynök… feltéve, hogy erről egyáltalán igazat mondott. Azzal sarkon fordult és gyors léptekkel elindult visszafelé. – Nézzen le a lábára, Thomas DelVecchio! – kiáltott utána Heron. – Jól nézze meg, mit lát! Aztán hívjon fel, ha eléggé megijedt. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet. Átkozott, elmebeteg seggfej! Kibaszott, őrült gazember! Rekordidő alatt visszaért a központba, felrohant a főlépcsőn és egyenesen a számítógépéhez tartott. Miután belépett a gyilkossági osztályra, számtalan telefon csörgése fogadta – mindenki vagy ebédelni volt kint, vagy valahol a városban dolgozott valami ügyön. Ami a kollégái számára jó hír volt. Leült az asztalához, kikereste a Szövetségi Nyomozóiroda helyi területi irodájának számát és tárcsázta. – Igen, halló… DelVecchio nyomozó vagyok a caldwelli rendőrség gyilkossági csoportjától. A személyzetis kollégával szeretnék beszélni. Igen. Köszönöm. – Fogott egy tollat, és elkezdte forgatni az ujja között. – Igen, DelVecchio a caldwelli rendőrségtől… szeretném megtudni, van-e egy Jim Heron nevű ügynökük valahol a rendszerben, beleértve az államon kívüli testületet is. Megadhatom a jelvényem számát, ha kell. – Elsorolta a számot.

155

– A-ha. Rendben. A fickó, akit keresek, Jim Heron ügynök. Igen, úgy írja a nevét, ahogy mondjuk. A férfi megkeresett tegnap, és egy igazinak látszó igazolványt mutatott, majd úgy mutatkozott be, mint ügynök, aki egy eltűnt személy ügyén dolgozik. Aztán elkísért, amikor a családot mentem kihallgatni. Épp az előbb találkoztam vele megint, ezért szeretnék megbizonyosodni róla, hogy kicsoda. Igen. Hívjon fel, az asztalomnál vagyok. Aztán letette. Egy… Kettő… Három… Négy… Megcsörrent a telefonja. – DelVecchio. Igen, köszönöm… de tényleg. Micsoda meglepetés, nincs ilyen nevű ügynökük. Igen, körülbelül százkilencven centi magas, de lehet, hogy százkilencvenöt. Szőkésbarna haja van és kék szeme. Úgy néz ki, mint egy katona. Két társa is volt vele, az egyiknek be van fonva a haja, a másiknak meg egy csomó piercing díszeleg az arcán. Az igazolványuk azonban valódinak tűnt, még a hologram is. Köszönöm… igen, kérem, szeretném, ha értesítenének, ha találnak valamit… és szólok, ha ismét felbukkan. Miután letette a telefont, arra gondolt, tudhatta volna. Az istenit, tudnia kellett volna… és le is tartóztatni a fickót ott rögtön a folyóparton. Az a szöveg viszont az árnyékokról, eléggé… – Jól vagy? Felpillantott. Reilly állt az íróasztala mellett, egyik kezében egy McDonald’s-os zacskóval, a másikban kis pohár üdítővel. – Nem, kurvára nem. – Visszafordította a tekintetét a számítógép monitorja felé, mert tudta, hogy bámulja. – Emlékszel még a tegnapi FBl-ügynökre? – Heronra? – Hazudott. – Hazudott? – Reilly leült mellé. – Hogy érted azt, hogy… – Valaki betört tegnap a házamba. – Amikor a nő felszisszent, folytatta. – Ő volt. Valószínűleg a két társa is… – Miért nem szóltál? És mi a francért nem jelentetted? Veck megdörzsölte a halántékát, és arra gondolt, nos, legalább ez a fejfájás a szokásos stressz okozta fájdalom. Semmi más, csak a feszültség… Hirtelen hátrakapta a fejét. 156

De nem volt mögötte senki, senki nem nézte a tarkóját, senki nem szegezett fegyvert a fejének. Nem látott mást, csak az üres helyiséget, amit kis fülkékre osztottak, tele számítógépekkel, telefonokkal és üres székekkel. Sajnos az ösztönei azt súgták, van a felszín alatt más is, és bár a szeme nem érzékelte, attól az még ugyanolyan valóságos volt, mint az, amit látott és meg tudott érinteni. Ahogy tegnap is a konyhában. Meg tíz perccel azelőtt a folyóparton. És egész életében. – Mi az? – kérdezte Reilly. – Semmi. – Fáj a fejed? – Nem, semmi bajom. Felállt és lazán átsétált a helyiségen az ablakhoz, amely az utcára nézett. Úgy csinált, mintha csak kinézne az égre, de közben az üveget figyelte és lelkiekben felkészült a látványra. De nem látott árnyékot. Hála az égnek! Általában a tükör volt a legbiztosabb módszer, hogy megnézze, mi ólálkodik körülötte, de az ablaküveg is megtette. Az istenit, kezdi elveszíteni az eszét. Megfordult és elindult vissza az asztalához, miközben úgy érezte, mintha meleg légáramlat fújna az irodában. Reilly megfogta a karját. – Mondd el! Segíthetek. Veck beletúrt a hajába, de nem foglalkozott vele, hogy visszasimítsa. – Tegnap éjszaka, amikor hazaértem, tudtam, hogy járt valaki a házamban. Nem láttam betörés nyomát, de akkor is… – Oké, most már tényleg őrültnek érezte magát, ahogy a saját szavait hallotta. – Addig nem voltam biztos benne, amíg nem találkoztam Heronnal. Volt valami abban, ahogy rám nézett… Tudom, hogy ő volt az, és nem is tagadta. A rohadt életbe, sejthettem volna, hogy valami ilyesmi történik, nem sokkal az apám kivégzése előtt. – Micsoda… már elnézést, de mi köze van az apádnak… – Ahogy már mondtam, vannak rajongói. – Megint beletúrt a hajába. – És ijesztő dolgokra képesek. Hozzá nem tudnak közel kerülni, én viszont itt élek az emberek között, és engem megtalálnak. El sem tudod képzelni, milyen rohadt érzés, amikor rájössz, hogy a szobatársad 157

ördögimádó, vagy hogy annak a csajnak, aki felszedett a bárban, az apád arcképe van a hátára tetoválva. Különösen, ha az a kép az én apámé. – Halkan káromkodott egyet. – És hidd el, ezek csak a legfantáziátlanabb példák. Tudhattam volna, hogy valami ilyesmi fog történni, de eddig nem hittem az üldözési mániában. Lehet, hogy kellene. – Ne hibáztasd magad Heron miatt! Én is láttam az igazolványát. Tökéletesen valóságosnak tűnt. Veck Reilly szemébe nézett. – Elvittem azt az embert egy áldozat otthonába! Hogy találkozzon az anyával, az istenit! Ó, a rohadt… Veck hirtelen hátralökte a székét és felállt. Miközben járkálni kezdett az üres fülkék sora mellett, legszívesebben belebokszolt volna egyet a falba. És természetesen, ebben a pillanatban megszólalt a telefonja. Reilly ülve maradt, miközben Veck telefonált. A férfi szörnyen nézett ki. Feszült volt és kimerült. Reillynak ekkor eszébe jutott, hogy előző este nem evett semmit nála, és abból ítélve, ahogy az „ebéd” sikerült, nemigen fogyasztott semmit délben sem. – Tényleg? Igen, Reilly itt van velem. A-ha… Telefonálás közben folyamatosan járkált és közömbös válaszokat hümmögött. Szabad kezét csípőre tette, a fejét lehajtotta, a szemöldökét összevonta. Az egyenruhaként viselt fekete öltönynadrág és fehér ing volt rajta, nyakkendő nélkül, és a felső zsebében átlátszott a Marlborós doboz piros csíkja. A gyilkossági részleg fülkéit elválasztó fal – ahogy a belső ellenőrzésnél is – nem volt magasabb, mint az ember mellkasa, és ahogy Reilly kollégái, úgy a nyomozok is gyerekeik, feleségük és férjük fényképeivel díszítették ki a saját kis helyüket. Néhány nő még szobanövényt is hozott, és szinte mindenkinek volt saját bögréje, amiből a kávét itta, a falra pedig Dilbert képregényt tűztek fel meg reklámokat, amelyek szövegében valami vicces hiba rejtőzött. DelVecchio fülkéje azonban teljesen üresen kongott, a textilborítású bútorlapból készült falon nem volt semmi, csak számtalan szúrásnyom, amit az előző lakó életének közszemlére kitett képei hagytak. Reillynak olyan érzése volt, hogy ennek az ürességnek semmi köze sincs ahhoz, 158

hogy a férfi még csak most kezdett itt dolgozni. Általában, amikor valaki beköltözött egy ilyen fülkébe, az volt az első dolga, hogy kitette a személyes holmijait. Veck befejezte a telefonálást, aztán ránézett. – De la Cruz volt, és Bailsszel is beszéltem. – Én is. – Vagyis tudod, hogy Kroner azt vallotta, hogy egy állat támadt rá, és engem úgy azonosított, mint azt, aki hívta a 911-et. – Igen. És szerintem neked is el kellene hinned. – Micsodát? – Hogy nem te támadtad meg. – Amikor a férfi legyintett, Reilly megrázta a fejét. – Komolyan mondom, Veck. Nem értem, miért ragaszkodsz annyira az ellenkezőjéhez, még akkor is, ha bizonyíték van rá, hogy ártatlan vagy. – Az emberek tévedhetnek. – De nem úgy, ha szemtől szemben állnak valakivel. Vagy szerinted Kroner sérüléseit valahogy a távoli parkolóból okozták? – A férfi nem felelt, és Reilly érezte, nem szabad tovább feszítenie a húrt. – Heront fel kell jelenteni. – Igen, de csak azért, mert szövetségi ügynöknek adta ki magát. Kétlem, hogy be tudnám bizonyítani, hogy a házamban járt. – Veck visszaült a székre és keresgélni kezdett a telefonjában. – De legalább megvan a mobilszáma. – Majd én megírom a jelentést – ajánlotta fel Reilly. – Te meg vedd ki a délutánt, és menj haza! – Nem kell, jól vagyok. – Nem kérés volt. – Azt hittem, a társam vagy, nem pedig a felettesem. – Igazság szerint, ha a rendfokozatokat nézzük, én vagyok felül. – Reilly belül összerándult, és azt kívánta, bárcsak másképp fogalmazott volna. – Elintézhetem a tegnapi papírmunkát is. – Kösz, de majd én megcsinálom. Reilly a számítógéphez hajolt és megnézte a leveleit. – Szabadnapot kaptál ma délutánra, nem emlékszel? Amikor nem kapott választ, azt gondolta, a férfi a holmiját szedi össze. Persze tudhatta volna, hogy nem így van.

159

A nyomozó csak ült hátradőlve a székén és a monitort bámulta, amelyből kétségkívül nem látott semmit. – Nem megyek haza. Dolgozni akarok. Reilly ekkor értette meg, hogy nincs semmije. Nincs kihez hazamennie. Nincs senki az életében, még a legközelebbi hozzátartozóhoz sem írt senkit a személyzeti kartonjában. A vészhelyzet esetén értesítendő személyként pedig azt a Bails nevű kollégáját nevezte meg. Hol lehet az anyja? – gondolta. – Tessék, edd meg! – mondta, és letette elé a McDonald’sos zacskót. – Csak egy sajtburger, de úgy nézel ki, mint akire ráfér némi kalória. Veck meglepően gyengéd mozdulattal emelte fel a zacskót. – Nem akarom elvenni az ebédedet. – Jól bereggeliztem. Veck megdörzsölte a két szeme közti ráncos helyet. – Köszönöm. Hálásan köszönöm. Kivette a sárga papírba csomagolt sajtburgert és a sült krumplit, majd gyors tempóban nekilátott, Reilly pedig érezte, hogy felveszi a tempóját, habár mindketten ültek és egyikük sem járkált közben. Na de a társak néha így éreztek. Időnként kettejük fogaskerekei olajozottan összekapcsolódtak, máskor viszont csikorogtak és durván súrlódtak egymáson. Hogy mikor és miért történt meg az átállás, nem lehetett egyértelműen megmondani. A tegnap este történteknél azonban átkozottul nyilvánvaló volt, mi hozta egy hullámhosszra őket. Reilly megköszörülte a torkát és azt mondta: – Mit szólnál hozzá, ha megint megpróbálnánk a vacsorát? Veck olyan hirtelen kapta felé a fejét, mintha a nő bombát dobott volna az ölébe, nem pedig hamburgert. – Komolyan beszélsz? – kérdezte. Reilly lazán megvonta a vállát, mintha az egész nem lenne nagy dolog. – Az anyám le volt sújtva, hogy gyorsételt vettem ebédre, és ragaszkodott hozzá, hogy átmenjek hozzájuk vacsorára ma este. Az igazság az, hogy szerintem akkor is meghívott volna, ha rostos ételt és tofut eszem. Néha rátör a főzhetnék, és mivel én vagyok az egyetlen gyerekük, sokat számít egy másik éhes száj. Az anyám nagyban szeret főzni, ha érted, mire gondolok. 160

Veck megfogott három sült krumplit, bevette, megrágta, aztán megtörölte a száját egy szalvétával. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? – Meghívtalak, vagy nem? Veck a piros sült krumplis dobozt nézte mereven. – Nos… akkor igen. Elfogadom a meghívást. Örömmel. Miközben Reilly sms-t küldött a mamájának, Veck hozzátette: – Ígérem, hogy jól fogok viselkedni. A sötét, mély hangszín azt sugallta, nem csak az étkezési etikettre gondol, és Reilly tudta, neki is meg kell fogadnia ugyanezt. Mindig kettőn áll a vásár, és isten a tanúja, ő is legalább annyira benne volt abban a konyhai incidensben. Na persze, most nem viselt semmi olyasmit, ami lázba hozta volna Victoriát. Vagyis valószínűleg biztonságban voltak. Valószínűleg. – Oké, hogy betűzi Heron a nevét? – kérdezte halkan, miközben megnyitott egy üres formanyomtatványt a számítógépen. Veck csupán egy pillanatig habozott, majd azt felelte: – Simán, ahogy mondjuk.

161

18. fejezet

AMIKOR LESZÁLLT AZ ÉJSZAKA, Adrian részeg volt… de nem kanos. Ez a két dolog nem mindig járt együtt – például, amikor reggelente felébredt, általában készen állt egy kis akcióra, ugyanakkor színjózan volt. Azonban, ha legurított néhány sört, nagyon ritkán esett meg, hogy nem támadt fel benne az a fajta vágy, amit ki kellett elégítenie. Nem mintha valaha is seggrészegre itta volna magát, nem is hitte, hogy egyáltalán képes lenne annyira berúgni. Az angyalok azonban kellemesen elbódultak az italtól, ami általában sok pajkos csintalankodáshoz vezetett. Letett egy újabb kiürült, hosszú nyakú üveget az asztalra és számolni kezdett. – Várjunk csak, ez most a hatodik sör volt vagy a hetedik? Ez alkalommal a másik angyal tartotta számon az elfogyasztott italt. Amióta egy órával azelőtt betértek a Vasálarcba, Eddie derekasan tartotta a tempót a barátjával. – A nyolcadik – dörmögte, majd felemelte a kezét, hogy intsen a pincérnek. A nő azonnal bólintott és odalépett a bárhoz. Ügyes volt: gyorsan mozgott, nyitva tartotta a szemét és nem akarta leállítani őt és a társát. Miközben Adrian arra várt, hogy kihozza az újabb üveg sört, hátradőlt a boksz gyűrt bársonyülésén és végignézett a sötét, kedvetlen tömegen. Inkább csak megszokásból, nem a szükség parancsára döntött úgy, hogy ideje lenne az ivásról áttérni a dugásra. Micsoda romantikus lélek, mi? 162

De legalább tudta, hogy találni fog valakit. Ez a gót klub pont olyan volt, ahol jól érezte magát. Az itt levő emberek a csapostól, a pincérnőkön keresztül a vendégseregig mindenki az ő embere volt: nem rózsaszín, kasmírmintás, gazdag sznobok. Általában nem tartott tovább másfél percnél, hogy találjon egy megfelelő jelöltet. Ma este azonban még az a fenékig érő fekete hajú csaj sem tudta rávenni, hogy felálljon a helyéről, aki úgy nézett ki, mint Marilyn Monroe, és szaténfűzőt viselt. Ha jobban belegondolt, még csak fel sem állt neki. Átkozott Jim Heron. A pincérnő megjelent a következő adag hosszú nyakúval, Eddie pedig előrehajolt, hogy egy újabb húszast tegyen a tálcájára. Aztán átnyújtotta Adnek a sört és hátradőlt. – Szerintem keressünk valakit! – javasolta Eddie. – Úgy értem… Ebben a pillanatban elvonult előttük az est sztárja csábosan ringatva a csípőjét. Eddie tekintete követte a műsort, a szeme mélyvörösben izzott. Nocsak, szerepet cseréltek? Általában Adrian volt az, aki becserkészte a nőket. – Menj és kapd el! – Ad egy hajtásra megitta a sör felét. – Én majd vigyázok addig az italodra. A hosszú hajú nő nem sokkal az asztaluk után megállt és hátrapillantott a válla fölött. Az arckifejezése úgy árulkodott, mintha meztelenül feküdt volna elébük az asztalra. – Biztos vagy benne? – kérdezte Eddie. – Persze. Én elüldögélek addig. – Nem maradok sokáig. – Csak nyugodtan, ráérsz. – A pokolba, hosszú volt az éjszaka. Talán ha iszik még néhány üveggel, akkor lesz kedve hozzá. Isten a megmondhatója, Eddie napokig bírta egyhuzamban, vagyis lehet, hogy még megosztoznak valakin. Amikor az angyal felállt, az erekciója egyértelműen látszott – akkora volt, mintha egy egész doboz viagrát vett volna be egyszerre. A nő elkapta a tekintetét, alaposan végigmérte, és szabályszerűen majdnem kiugrott a fűzőjéből. A kezét a torkára csúsztatta… majd lejjebb simított a dekoltázsába. Befejezheted a műsort, édesem, gondolta Adrian . Már a tiéd. 163

És Eddie csodálatos lesz. Mindig az. – Jó szórakozást! – dörmögte Ad. – Tudod, hol találsz, ha meggondolnád magad. Miután elment, Adrian megitta a sört… és ahogy telt az idő, lassan nekilátott a barátjáénak is. – Nem találtad vonzónak? Az elnyújtottan kiejtett szavak hallatán, felállt a szőr a hátán. És nem volt hajlandó balra nézni. – Jó estét, Devina! A démon besétált a látóterébe, majd elfoglalta Eddie helyét a bokszban. Adrian a szeme sarkából látta, hogy lélegzetelállító fekete ruhát visel, amilyeneket leginkább elegáns, sznob koktélpartikon lehet látni valami kastélyban… és olyan sokat megmutatott a lábából, hogy a harisnyakötője is kilátszott, ami a combfixét tartotta. – Nem illesz ide, Devina. – Tudom, túl jó vagyok egy ilyen helyhez… folyton ez történik. – Amikor megjelent az asztaluknál a pincérnő, a démon elmosolyodott. – Egy pohár fehérbort kérek, ha tartanak ilyesmit. És írja az ő számlájához. – Nincs számlám – vágott közbe Adrian . – Akkor majd készpénzben fizeti ki. Adrian érezte, hogy megmozdul a farka, de nem a szexuális vonzódás miatt. Inkább a harag indokolta, amit az ellenség iránt érzett. Istenem, soha nem a megszokott módon izgult fel tőle, a farka mégis mindig felállt. Vajon Jim is így volt vele? – Hol van a harmadik kerék? – kérdezte a démon. – Úgy látom, hiányzik a hármas fogat egyik tagja. A jó hír az, gondolta Adrian , hogy Devina nem tud egyszerre két helyen lenni. Vagyis bárkit dönget is Eddie a mosdóban, határozottan nem a démon az. És akkor Jim közelében sem lehet. – Mi hozott ide? – kérdezte. – Nem is válaszolsz a kérdésemre? – Nem. – Ööö, nos… az igazat megvallva, téged kerestelek. Hízelgő? – Csöppet sem. 164

– Azt gondoltam, talán társaságra vágysz. Adrian már éppen nyitotta volna a száját, hogy megmondja, remekül elvan egyedül is, szóval nyugodtan lekophat, aztán eszébe jutott, hogy Jim valahol odakint van egyedül. Kétségtelenül most is DelVecchióval dolgozik azon az ügyön, és nélkülük halad előre. Azzal a nyomorult nyaklánccal a nyakában. Ők pedig itt rostokolnak, ülnek a seggükön tétlenül, mint két vénasszony. Adrian kényszerítette magát, hogy a démonra nézzen. Amikor Devina rámosolygott, tökéletes fehér foga még a sötétben is fénylett. Az angyal kényszerűségből visszaemlékezett, mi mindent csináltak együtt. Igazi móka volt. Felkavarodott tőle a gyomra. Az érzés pedig még jobban felerősödött, amikor a nő közelebb húzódott. – Hiányoztál. – Kétlem. Tudom, hogy nem unatkoztál. – Jimre gondolsz? – Adrianhoz hajolt, és tökéletes mellét a felkarjához nyomta. – Féltékeny vagy? – Igen. Tajtékzom. A démon rubinvörös ajka a fülét súrolta. – Nem hazudsz valami jól, viszont nagyon jó veled a szex. – Rád pedig ennek pontosan az ellenkezője igaz. Devina megsértődött annyira, hogy elhúzódjon. – Ez nem igaz! Fantasztikus velem dugni. Adrian keményen felnevetett. Tipikus! Az állítás első felével nem is törődött, mintha meg sem hallotta volna. A pincérnő kihozta a bort, és bár Adrian lehetett volna kicsinyes és ragaszkodhatott volna hozzá, hogy a nő fizesse ki a saját italát, nem szívesen rángatott bele egy ártatlan embert ebbe a helyzetbe. Előhúzott egy húszdollárost, és megkönnyebbülten látta, hogy a pincérnő továbbáll egy másik asztalhoz. Devina hátradőlt a bokszban és kecses ujjával végigsimított a borospohár szárán. Mi a francot keres itt? – töprengett Adrian . Gonosz némber volt, de nem olyan, aki szeretett kibicelni. Amellett épp most kapta meg Jimet, vagyis a szexre sem lehetett kétségbeesetten szüksége. 165

– Szóval, hol van Jim? – kérdezte Devina a chardonnayt szürcsölgetve. – Hátul a barátoddal dönget egy ostoba tyúkot? Ad a homlokát ráncolta. A szuka úgy mondta ezt, mintha csupán költői kérdés lenne, ő azonban átlátott megjátszott nemtörődömségén. Nem tudta, hol van a megmentő. Jim blokkolta. A gazember valahogy megtalálta a módját, hogy úgyszólván teljesen láthatatlan legyen. Szent. Egek. Adrian elmosolyodott. – Menj, és nézd meg magad! Devina elfordította a tekintetét. – Inkább veled maradok. Hazug, gondolta az angyal. – Meg vagyok hatva. De szerintem nem ez az igazság. – Úgy döntöttem, hogy inkább veled ücsörgők itt. – Na ne mondd! A démon tűsarkú cipője le-fel hintázott, ahogy türelmetlenül lóbálta keresztbe tett lábát. – Tudod, Adrian , ha majd egyszer megunod ezt a jófiú stílust, átállhatsz az én oldalamra. – Mert cukorkát osztogatsz? A nő fekete szeme ismét rászegeződött. – És még sok mást is. – Bocs, de fogyókúrázom. Sajnálom… de azért kösz a meghívást. Devina megnyalta az ajkát. – A csábítás jót tesz a léleknek. – De csak abból a szemszögből, ahonnan te nézed. – Felhajtotta Eddie sörét és felállt. – Ha megbocsátasz, most hátramegyek és én is beszállok a buliba. – Menekülsz előlem, Adrian ? – Ja, persze. Halálosan rettegek. – Azt jól teszed, angyalom. – Nem vagyok a tiéd, szuka. – Tévedsz, ó, de mennyire tévedsz! – Devina szemében a pokol minden kínzása ott ragyogott. – Benned vagyok, Adrian. Pontosan ott, a szíved mélyén. – Majd megmondom Jimnek, hogy üdvözlöd. 166

– Benned vagyok, angyal, te is tudod. Ez az oka annak, hogy most felállsz és elsétálsz. – Nem. Egyszerűen csak egy igazi nővel szeretnék lenni, nem pedig egy csalóval. Amikor a démon elsápadt, Adrian hátat fordított neki és faképnél hagyta, de valahogy úgy érezte, mintha még mindig vele lenne. Mintha nem is ment volna el a közeléből. Ami azt jelentette… hogy az átkozottnak valószínűleg igaza volt. Miközben a mosdó felé igyekezett, nem próbálta megvédeni magát a haragjától. Devina nem fog tenni semmit úgy, hogy ennyi ember van a klubban. Túl nagy munka lenne a takarítás. Különben is, ez meglehetősen direkt megoldás volna. Ha vissza akarja kapni, ennél jobbat kell kitalálnia. Benned vagyok, angyal, te is tudod. Gyorsan kizárta a tudatából a hangot, és azonnal megtalálta azt a mosdót, amelyben a barátja volt… és nem csak azért, mert hangos női nyögések szűrődtek ki az ajtaja mögül. Teljesen tisztán érezte Eddie jelenlétét. Amiből rájött, nem Devina az egyetlen, aki nem találja Jimet: ő sem érzékelte a megmentőt, amit meglepetten vett tudomásul. Amikor reggel elváltak, iszonyú dühös volt rá, és csak arra vágyott, hogy minél messzebb legyen tőle. Most azonban… ahogy próbált volna kinyúlni felé, nem talált semmit. Hol a pokolban lehet? Ahogy a kérdés megfogalmazódott benne, rögtön rácsapta a „mi a franc ez” feliratú fazékra a tetejét. A démon olyan volt, mint egy szélkakas, remek ösztönnel érzett rá a dolgokra, ezért az volt a legjobb megoldás, ha azt csinálja tovább, amit eltervezett, mintha minden rendben lenne. Nem történt szétválás. Nincsenek belviszályok. Csak Adrian és Eddie eresztik ki a gőzt, miközben Jim valahol elrejtőzött és onnan vívja a háborút. Mihelyt Devina rájön, hogy itt semmi érdekeset nem talál, elmegy majd ő is a saját dolgára. Adrian nem kopogott. Felesleges lett volna. Egy pillanattal az után, hogy nekitámaszkodott a keretnek, Eddie kinyitotta az ajtót, ő pedig besurrant és ráfordította a kulcsot.

167

A nőn már nem volt rajta a fűzője, ezért mindenhol csak mellet látott. Adéhez hasonlóan az ő mellbimbójában is piercing lógott, a két karikát pedig fémlánc kötötte össze. Lenyűgöző darab. És a cicije sem volt rossz. A szoknyája a derekára csúszott fel, a feneke pedig mintha összenőtt volna Eddie csípőjével, miközben a háta és hosszú haja az angyal mellkasához dőlt. Eddie-n még mindig rajta volt a nadrág, ám abból ítélve, milyen szögben homorított a csaj, egyértelműnek tűnt, hogy a slicce ki van gombolva és már rendesen felnyársalta. Adrian leült velük szembe a vécé lecsukott tetejére, majd felemelte a karját, és egymáshoz nyomta a nő mellét. A kis lánc meglazult, amikor a távolság csökkent a két vége között. Mielőtt még odahajtotta volna a fejét, hogy rátapadjon a mellbimbóra, belenézett Eddie szemébe, és a számtalan együtt töltött évszázadra alapozva pótolta a hézagokat. Itt kellett maradniuk és azt színlelni, hogy minden rendben van. Azt azonban kissé aggasztónak találta, hogy Eddie – akinek általában a legérzékenyebb volt a radarja – még csak nem is érzékelte a démon érkezését. Röpke tétovázás után – ami azt jelentette, hogy az üzenetet megkapta – Eddie folytatta a kefélést, hátrahúzta a csípőjét, aztán megint előredöfött vele. Az arca azonban eltorzult, és nem azért, mert közel járt az orgazmushoz. A nő nem vette észre, hogy a hangulat megváltozott. Továbbra is csak nyögött, hátravetette a fejét, felkínálta a száját Eddie-nek, miközben a két nagy tenyeret nézte, amely a mellét fogta. Aztán Eddie megcsókolta, Ad pedig megmarkolta, ami a kezében volt, hogy utána a nyelvével is megpöckölje a fémkarikát és beszívja a szájába a lánc egy darabjával együtt. Miközben a mellbimbót nyalogatta, benyúlt a bőrszoknya alá, majd feljebb haladt, még, még egészen a nedves puncijáig, ahol Eddie döngette hátulról. Megérintette a csiklóját, és már meg sem lepődött, hogy abban is karikát talált. Őszintén szólva, elég közhelyesnek tartotta. Hát persze, hogy az is át volt lyukasztva. Ahogy a köldöke is. És talán akadt még néhány a bordáján és a gerincén is. Uncsi. Adrian nem igazán tudta elengedni magát. Ez is csak dugás volt, egy újabb mosdóban egy újabb belevalónak látszó, jelentéktelen nővel.

168

Miközben Eddie ritmikus pumpálásba kezdett, a golyói lógtak, csapkodták Ad kezét, aki – mivel a nő egyáltalán nem érdekelte – megragadta barátja heréjét és finoman megszorította. Ezzel garantálta, hogy a nőn kívül legalább még valaki eljusson az orgazmusig. Eddie nagyot káromkodott, erősebben markolta meg a nő testét, a csípője vadul döfködött, a zacskója összezsugorodott. A nő felkiáltott, mintha a durva reakció az ő belső szekerét is belökte volna. Az arcuk eltorzult, majd ellazult, aztán ismét eltorzult. Amikor Eddie végül kihúzódott, nedves farka végigsiklott Adrian tenyerén, aki tudván, hogy a barátja legalább négy-öt menetet is bír még, megragadta a kemény vesszőt, és simogatni kezdte, miközben továbbra is a nő mellét nyalogatta, és hagyta, hogy az alkarja a punciját dörzsölje. Belül teljesen halott volt, miközben megtette, amit kell, hogy mindkettőjüket újra kielégítse. Még mindig a vécé tetején ülve átvette az irányítást a dolgok fölött. Megfordította a nőt, letérdeltette a földre Eddie elé, majd enyhe nyomást gyakorolt az állkapcsára, hogy kinyissa. Aztán a száját a tarkójánál fogva odairányította barátja nedvtől csillogó farkához és még közelebb nyomta, hogy bevegye, miközben a másik kezét oldalról Eddie fenekére csúsztatta. A két másik nagyon benne volt a dologban, ezért fokozta a tempót, egyre gyorsabban húzta maga felé Eddie csípőjét, kényszerítve a nőt, hogy még többet fogadjon magába abból, amire annyira vágyott. Tudta, hogy Eddie jobban szereti a kefélést, ha ő is ott van. Az angyal nem bízott senkiben, a szex pedig akkor a legjobb, ha az ember biztonságban érzi magát közben. Igaz, hogy a fickó soha nem engedte el magát teljesen, de jobban fel tudott oldódni, ha Adrian is jelen volt. Ad felnézett a mosdókagyló fölötti tükörbe, és a barátját figyelte. Eddie beharapta az alsó ajkát, behunyta a szemét és hátravetette a fejét, hosszú hajfonata ide-oda hintázott, miközben az ajtófélfába és az ajtóba kapaszkodott, hogy megtartsa az egyensúlyát. Közeledett az újabb orgazmushoz. Ad úgy ismerte a testét, mint a sajátját, ezért gyorsan véget vetett a dühödt ki-be lökdösésnek, marokra fogta Eddie kemény farkát, és elkezdte gyorsan verni, miközben a nő úgy várta tátott szájjal a végeredményt, mint egy pornósztár. Még várakozva meg is nyalta duzzadt ajkát.

169

Valamikor aközben, hogy kielégítette, és Eddie beterítette magjával a nő arcát, Adrian érezte, hogy Devina elhagyja a klubot. Nem érzékcsalódás volt, a démon fizikai jelenlétét nem lehetett meghamisítani. De elég sokáig itt maradt. Eddie lihegve tért magához, a nő pedig térden állva végigsimított az arcán, majd az ujját a szájába vette és lenyalta. Behunyta a szemét, és amikor kinyitotta, úgy pillantott fel Adrianra, mint aki könyörög, hogy dugják meg. Adrian lenézett rá, megpróbált levegőt venni, de mázsás súly nyomta a mellkasát, ami nem volt hajlandó leszállni róla. Valami miatt nem látott mást, csak a nő fekete műhaját, ami leért a mosdó piszkos, csempés padlójára. Szenvedélyes és szexéhes pillantása meghazudtolta törékenységét: kétségbeesett tekintetében Adrian meglátta elveszett lelkét és azt a fajta ürességet, amely túlságosan is saját magára emlékeztette. A nő feje fölött egy papírtörülköző-tartó volt a falra szerelve, és úgy kínálta fel a törlőkendőt, mintha matt ezüst fejéből kidugta volna a nyelvét. Adrian a tenyerébe fogta a nő állát, és óvatosan tartotta, miközben kihúzott egy fehér törlőt, aztán finom mozdulatokkal letörölte halvány, sápadt bőrét. – Ma este nem – mondta neki rekedten. – Ma este nem, bébi. A nő először értetlenül, majd szomorúan pislogott egyet, de hát ez történt, ha valakit leállítottak, és hirtelen kénytelen volt szembenézni saját magával. Nem minden tükör készül üvegből, és nem mindig kell látnunk a képmásunkat ahhoz, hogy tisztán lássuk magunkat. Az igazság olyasmi volt, amit az ember magán viselt, mint egy második réteg bőrt, de egészen addig gúzsba kötötte és fojtogatta a lelkét, amíg fel nem szabadult, és akkor muszáj volt végre tudomást venni róla. Adrian előrehajolt, elvette a pultról a nő fűzőjét, aki mint egy gyerek, feltartotta a kezét, hogy fel tudják csatolni a ruhadarabot meztelen melle köré. Miközben Ad felöltöztette, úgy érezte, mintha saját maga legjobban összetört részéről gondoskodna… és mindeközben Eddie vörös szeme figyelte.

170

– Most pedig menj! – mondta neki Adrian , amikor az utolsó kapcsot is bekapcsolta. – Menj haza… bárhol legyen is az. A nő ingatag lábakon távozott, de nem a szex vagy az ital miatt. Miután becsukódott az ajtó, Adrian visszaült a vécé lecsukott tetejére, a combjára tette a kezét és a földet bámulta. Benned vagyok, Adrian . Pontosan ott, a szíved mélyén. Különös, hogy éppen ezen az éjszakán ismerte fel a betegségét, na de – valószínűleg nem csak ő volt így vele – ha valaki hosszú ideig élt együtt valamivel, teljesen hozzá tudott szokni azokhoz a tünetekhez, amelyek azt jelezték, hogy a kór, ami megfertőzte, halálos. Megkapta a rákot. Ott volt benne. Hosszú idővel azelőtt kezdődött, a daganatát azonban senki nem láthatta. Akkor amikor először odaadta magát a gonosznak valamiért cserébe, amire szüksége volt a háborúban, beengedte a testébe Devinát, a démon pedig azóta is fokozatosan egyre jobban uralma alá hajtotta. Nem tudta senki visszahozni a feledés homályából, ami rá várt, még Eddie sem. És a pokolba, ugyanezt művelte Jimmel is. Adrian felnézett legjobb barátjára, majd hallotta saját hangját. – Haldoklom, Eddie. Eddie kreol bőre elszürkült, de nem mondott semmit. A francba, alighanem csak azon lepődött meg, hogy Ad egyáltalán szóba hozta. – Nem fogom megérni a háború végét. – Megköszörülte a torkát. – Egyszerűen nem… fogom kihúzni addig.

171

19. fejezet

AMIKOR REILLY JELÖLETLEN szolgálati autójával befordult egy szép, deszkaborítású ház elé, Veck megdörzsölte az állát és azt kívánta, bárcsak lett volna ideje végigszaladni rajta egy borotvával, mielőtt elindultak a rendőrség központjából. Habár jelenleg a borosta volt a legkisebb problémája. Pontosan tudta, hogy karikás a szeme, és olyan ráncok látszanak rajta, amelyek egy héttel korábban még nem voltak ott. Oldalra pillantott a társára. – Köszönöm. A nő mosolya olyan nyílt és őszinte volt, hogy Veck egy pillanatig nem tudott megmozdulni. Reilly határozottan nem az a típus volt, akinek kozmetikai csodaszerekre volt szüksége, hogy csillogjon az arca – az ő ragyogása belülről fakadt, nem pedig amiatt, hogy az arcára vagy a szempillájára kent valami szépítőszert. Az arckifejezése pedig? Veck szinte elgyengült a láttán. Azt is tudta, minek köszönhető a csillogó szeme. Úgy gondolta azért, mert szerette a helyet, ahová jöttek és azokat, akikkel vacsorázni fognak: minél messzebb kerültek a munkától és közelebb ehhez a házhoz, a társa annál felszabadultabb és vidámabb lett. – Régóta élnek itt a szüleid? – kérdezte, amikor kiszálltak – Itt laktak, mióta az eszemet tudom. – Reilly végignézett a kertben álló nagy tölgyfán, a kis fehér kerítésen a járda mellett meg a cseresznyepiros postaládán. – Nagyon jó volt itt felnőni. A hátsó udvaron át gyalog mentem iskolába, és a környéken legalább egy tucat 172

velem egykorú gyerek lakott. És tudod, az apám iskolaigazgató volt… vagyis még mindig az… ezért úgy éreztem, mintha mindennap mellettem lenne, egészen addig, amíg főiskolára nem kerültem. Ha hiszed, ha nem, jó érzés volt. Ha jobban belegondolt, az utca nem sokban különbözött attól, ahol a Barten család lakott. Tipikus középosztálybeli, a szó lehető legjobb értelmében: ezek az emberek keményen dolgoztak, imádták a gyerekeiket, és minden bizonnyal partikat rendeztek a környékbelieknek, július negyedikén pedig miniparádékat a gyerekeknek. A pokolba, még az időnkénti kutyaugatás is nosztalgiával töltötte el Vecket. Nem mintha valaha is része lett volna ilyesmiben. – Felkészültél arra, hogy bejössz? – kérdezte Reilly. – Igen, bocs. – Veck megkerülte a kocsit. – Mi a foglalkozása az édesanyádnak? – Könyvelő. Ezer éve együtt vannak már… főiskolás korukban ismerkedtek meg, aztán együtt mentek továbbtanulni a New York-i egyetem caldwelli karára. Apukám pedagógiából doktorált, anyukámnak pedig döntenie kellett a számokkal való bűvészkedés és a tanítás között. A számokat választotta, mert abban több pénz volt… aztán rájött, hogy nagyon szereti ezt a fajta céges munkát. Korengedménnyel ment nyugdíjba tavaly, és önkéntesként azóta is sokszor segít pénzügyi tervek elkészítésében. Na meg persze főz. Miközben a palakő feljárón sétáltak a fényes, fekete bejárati ajtó felé, Veck rájött, hogy most először találkozik egy nő szüleivel. Na jó, ez persze nem „randi” volt, de igazából most értette meg, miért nem került eddig közel senkihez. Reilly ki fogja mondani a nevét, a kedves anyuka és apuka arca pedig meg fog merevedni, amikor rájönnek az összefüggésre. A francba, nagyon rossz ötlet, hogy… Mielőtt még odaértek volna a bejárathoz, kinyílt az ajtó, és egy fekete bőrű nő lépett ki a házból. Magas volt és vékony, farmert és garbót viselt, rajta kötényt. Reilly odafutott hozzá, majd olyan szorosan ölelték meg egymást, hogy a vörös haj szinte egybeolvadt a tökéletesen szabályos, raszta tincsekkel. Aztán Reilly elhúzódott. 173

– Anya, ez itt az új társam… vagyis egy hónapig legalább. DelVecchio nyomozó. Veck döbbenten egyik nőről a másikra nézegetett, aztán magához tért, sietve előrelépett, és kinyújtott a kezét. – Asszonyom, kérem, szólítson… Tomnak. A nő kézfogása gyors volt, de barátságos, és… – Hol van az én kincsem? A mély hangot, ami bentről érkezett, Veck sokkal inkább egy kiképző őrmesternek tulajdonította volna, mint iskolaigazgatónak. – Gyertek be! – mondta Mrs. Reilly. – Az édesapád nagyon izgatott, hogy velünk vacsorázol. Amikor Veck átlépte a küszöböt, benézett az előszobán át a konyhába, de nem sok mindent látott, mert hirtelen egy százkilencvenöt centiméter magas férfi jelent meg előtte, és mindent kitakart. A válla olyan széles volt, mint egy szekrény, a léptei pedig olyan hosszúak, mint Caldwell egyik hídja. A bőre sötét, mint az éjszaka, a szeme fekete… és semmi sem kerülte el a figyelmét. Amikor Veck az előző esti, konyhai incidensre gondolt, majdnem összecsinálta magát. Reilly előreszaladt és az apja karjába ugrott. Láthatóan biztos volt benne, hogy a férfi elkapja és meg is tartja. Köré fonta a karját, de nem ért túl messzire, mert a férfi legalább száztíz-százhúsz kiló lehetett. Miközben az apja is viszonozta az ölelést, lézertekintete Veckre szegeződött. Mintha mindent tudna, amit a vacsoravendége a lányával tenni akart. Ó, basszus… A lánya vállát átölelve előrelépett, és kinyújtotta a kezét, amely akkora volt, mint egy lapát. – Tom Reilly. – Egyforma a nevük – állapította meg Reilly anyja. – Ez sorsszerű. Veck egy pillanatig csak pislogott. Aztán Reilly felnevetett. – Nem említettem, hogy örökbe fogadtak? Kit érdekelt az adoptálás? Vecket teljesen hidegen hagyta, milyen színű a szülei bőre, vagy mint alakult ez az egész dolog, csak azon imádkozott, hogy az apja soha, de soha ne tudja meg, mi történt az egy szem lánya konyhaasztalán előző este. 174

– DelVecchio nyomozó – mutatkozott be és előrehajolt a kézfogáshoz. – Uram. – Örülök, hogy megismerhetem. Kér egy italt? – Igen, az remek lenne. – Esetleg intravénásán egy üveg Johhny Walkert? – Már megy a meccs. – Ó, igen? Reilly anyja becsukta a bejárati ajtót, de Veck még egy pillantást vetett a kinti pázsitra. Még mindig kísértette az érzés, hogy valaki figyeli – olyan erősen, hogy arra gondolt, talán a paranoiát is úgy lehet elkapni, mint egy fertőző betegséget. Lehet, hogy ráköhögött egy üldözési mániás? – Erre! – mondta az apa olyan hangon, mint aki hozzá van szokva, hogy másokat irányít. Veck visszaterelte a gondolatait a jelenhez, és Reillyval meg a szüleivel belépett egy hatalmas, tágas, modern helyiségbe, ahol a konyha és a nappali egy légtérben helyezkedett el. A plazmatévé az ESPN-re volt állítva, és Veck azonnal tudta, melyik fotel a családfőé, mivel a New York Times és a Sports Illustrated hevert mellette, közvetlenül a távirányítók szomszédságában. A másik fotelnál egy gazdasági napilap, egy szakácskönyv és a telefon pihent. – Sör jó lesz? – kérdezte Mr. Reilly a bárpult mögül. – Tökéletes. – Poharat? – Nem, jobban szeretem üvegből. – Én is. Miközben Reilly és az anyja élénk beszélgetésbe elegyedtek, Veck leült a másik Tommal a szobában, és hálát adott az égnek, hogy a tévé be van kapcsolva. Így ugyanis a férfinak volt hova néznie, és nem csak őt bámulta. Elvette a sört, majd a szájához emelte és belekortyolt… – Szóval, kitűzték már a lányommal az esküvő napját? Veck hirtelen nem tudott lélegezni, mert a levegő és a sör harcot vívtak az elsőbbségért a torkában. – Apa!

175

Miközben Reilly feltette az „jaj, apa, ne csináld már” című lemezt, a férfi hátravetette a fejét és harsányan felnevetett. Megveregette Veck vállát, aztán azt mondta: – Sajnálom, fiam, csak olyan merevnek tűnt, hogy muszáj voltam egy kicsit ellazítani. Veck kétségbeesetten próbált némi oxigént juttatni a tüdejébe. – Fulladás? Kiváló stratégia. – Szerintem is. – A férfi odafordult a feleségéhez és a lányához. – Kutya baja. Nem kell aggódnotok. – Ne zaklasd a vendéget, drágám! – korholta Reilly anyja a tűzhely mellől, mintha a férje oroszlán lenne, aki egy darab hússal játszadozik. – Rendben, de ha nem kezdi ismét rendesen venni a levegőt, mesterségesen fogom lélegeztetni. – Mr. Reilly közelebb hajolt. – Ismerem a Heimlich-manővert is. Szóval a szilárd ételnél is biztonságban lesz. – Micsoda megkönnyebbülés! – nyögte Veck szárazon. Jim a házból kiszűrődő fény körén kívül állt, és figyelte Vecket Reillyval, és azzal a két emberrel, akik valószínűleg a nő szülei voltak. Mindannyian egy szögletes asztal körül ültek, és úgy tűnt, valami olasz étel lesz a vacsora. Élénken beszélgettek és sokat nevettek. Veck kissé visszafogott volt, de talán mindig így viselkedett – különösen, hogy szemmel láthatóan tetszett neki a társa. Amikor a többiek máshova figyeltek, titokban őt nézte. Ez a legjobb, amit az élet nyújthat, gondolta Jim. Ez itt a Barten-ház volt, csak a tragédia nélkül, egy kiegyensúlyozott család, akik élték az életüket a világban. Devina pedig pontosan az ilyen egyszerű, boldog életet imádta tönkretenni. Ezért volt mindenkinek félnivalója. Jim káromkodott egyet, aztán megdörzsölte a tarkóját. A francba, lehet, hogy a fiúknak mégis igazuk volt, és túlságosan lekötötte a figyelmét a Sissy-ügy. Ő nem így érezte, Adrian és Eddie viszont pontosan erre célzott – ha valaki ennyire belemerült valamibe, elvesztette a józan ítélőképességét. De ugyan már! Hiszen Veckre koncentrált. Itt volt a fickóval: ha Devina akárcsak tüsszentett volna egyet a nyomozó közelében, úgy vetette volna rá magát, mint egy véreb. 176

Szóval, mi az, hogy nem ezen dolgozik? Hogy sodorná veszélybe magát? Elővette a cigarettásdobozt, kihúzott belőle egy koporsószöget és meggyújtotta. Tökéletesen álcázta magát, vagyis senki nem láthatta a narancssárgán izzó véget. Istenem, ha arra gondolt, milyen pusztítást végezhetett volna a különleges egységnél, ha akkor is ilyen cseles trükköket tud! Most már értette, miért nem adott az Isten szupererőt az embereknek. Mert e nélkül is elég veszélyesek voltak… Az idő lassan telt, ám ezt az órája alapján állapította meg, nem a csillagok vagy a hold állásából. Sűrű felhő borította az eget, és a távoli mennydörgés hallatán eszébe jutott, vajon tud-e vízálló is lenni, vagy csak láthatatlan. A szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Egy árnyék osont egyik fától a másikig. Közvetlenül a föld fölött és nagyon gyorsan, ahogy Devina lényei szoktak, mielőtt harcolni kezdenek. Védekező alapállásba helyezkedett, és a fegyveréért nyúlt – de nem talált semmit. A rohadt életbe! Remek! Itt van kint a külvárosban erősítés nélkül, és csupán a ház fala, valamint néhány ablak tartja távol a démontól a célpontját: mert amilyen átkozottul forrófejű volt, a fegyvere nélkül indult el. Ha legalább Eddie és Adrian is itt lennének, hárman talán együttes erővel le tudnák győzni az ellenséget. Még hogy nem sodorta magát veszélybe! Egy frászt! Annyira lefoglalta a dráma, hogy nem gondoskodott a saját és Veck védelméről. Az istenit! Az árnyék megint átsuhant a következő fa mögé… és kilépett a fűre. Jim a homlokát ráncolta és megnyugodott. – Kutyus? Amikor meghallotta a vidám vakkantást, már biztosan tudta, hogy nem délibábot lát. A szeme által közvetített képen túl a szíve mélyén is érezte, hogy ez az ő kis barátja. – Mi a fenét keresel itt? A drótszőrű kóbor eb odaszaladt hozzá, sántítása alig gátolta a mozgásban, és Jim hirtelen visszaemlékezett arra a napra, amikor először találkozott vele az építkezésen. 177

Ott halt meg első alkalommal. Ami még csak a kezdet volt, nem igaz? Akkor még fogalma sem volt róla, hová sodorja majd a sors. Leguggolt, és megsimogatta Kutyust. – Eddie és Adrian is itt van? A csaholás egyértelműen nemleges válasznak tűnt. – Nos, örülök, hogy legalább te itt vagy. A kutya leült Jim lábánál a fűre. Annak ellenére, hogy legalább nyolcvan kilóval és száznyolcvan centivel volt kisebb nála, Jim úgy érezte, az állat védi őt, nem pedig fordítva. – Nem is kutya vagy, ugye? Hosszú csend volt a válasz, aztán újabb csaholás, amely ezúttal nem árult el semmit. – Sejtettem. Szóval, elmondod, hol voltál? – Az állat tüsszentett egyet, majd megrázta a fejét. – Hát jó. Tiszteletben tartom a magánéletedet. Erre az állat a lábára tette a mancsát. Jim leült a fűre, és simogatni kezdte durva, érdes bundáját. Aztán visszafordította a tekintetét a vacsorára, amelyből nem ehetett, a beszélgetésre, amelyet csak látott, de nem hallott, és a meleg légkörre, amelyet csak érzékelt, de nem érzett át. Rájött, hogy a társaság ellenére is egyedül van. Amikor eleredt az eső, meglepetten döbbent rá, hogy ez milyen sokat számít.

178

20. fejezet

GARY PETERS MINDIG IS úgy gondolta, hogy olyan, mint a neve: teljesen átlagos. Több millió Gary élt az országban – ahogy Peters is – és a külső megjelenése sem volt feltűnőnek mondható. Valahogy sikerült elkerülnie, hogy sörhasat növesszen, a haja azonban ritkult, és most, hogy a negyvenes éveit taposta, felmerült benne a gondolat, hogy leborotválja az egészet. Az arca sápadt volt, a szeme piszkosszürke, és nem lehetett egyértelműen megállapítani, hogy van-e álla, vagy a nyaka teszi-e ki az egész távolságot az arcától az inge gallérjáig. Mit jelentett ez? Hogy ő volt a láthatatlan ember – a jól öltözött metroszexuális, a sportos és a gazdag típussal szemben –, akit a nők észre sem vettek. Így amikor Britnae az asztalához támaszkodott, és úgy nézett rá, mint… nos, úgy… eléggé meglepődött. – Bocsánat. – Megrázta a fejét. – Mit is mondtál? A nő közelebb hajolt… szentséges isten, az a mell… Amikor ismét felegyenesedett, Garynek úgy rémlett, mintha mondott volna valamit, de fogalma sem volt, hogy mit. – Elnézést, telefon. – A készülékhez nyúlt és felemelte a kagylót. – Caldwelli rendőrség, nyilvántartás. Igen. Aha. Igen, beérkezett és felvettük. Persze, természetesen… megmondom neki, hogy reggel bent lesz. Feljegyzett valamit a nyilvántartási naplóba, aztán visszafordult a nőhöz, aki úgy döntött, hogy felül az íróasztal sarkára, amelynek az előbb csak nekidőlt. 179

A szoknyája eredetileg sem volt túl hosszú, így azonban Gary egyenesen mikromininek látta. – Ööö… tessék? – hebegte. – Azt kérdeztem, mikor tartasz szünetet. – Ja, elnézést. – Az ég szerelmére, ez olyan volt, mintha azt nem értette volna, hogy „Hogy hívnak?” – Egy ideig még nem. Te nem szoktál ötkor hazamenni? – Itt kellett maradnom, hogy kijavítsak egy hibát a fizetési jegyzéken. – Amikor lebiggyesztette a száját, telt alsó ajka tisztára olyan lett, mint egy párna. – Annyira igazságtalan! Még legalább egy óráig itt kell rostokolnom, és már így is késő van. Gary ránézett az órájára. Este nyolcat mutatott. Ő éppen most kezdte meg tízórás műszakját, amelyben rabokat és bizonyítékokat kellett ellenőriznie, vagyis neki ez koránnak számított. Na, persze ő reggel hatkor megy haza, Britnae részlege pedig reggel fél kilenckor kezd. A nő ismét közelebb hajolt. – Igaz, hogy az összes Kroner-bizonyíték itt van? – Úgy érted a bizonyítékraktárban? Igen. – És te láttad már? – Néhányat. – Tényleg? Volt valami nagyon klassz abban, ahogy elkerekedett a szeme és a keze a torkára fonódott. – Elég durva – tette hozzá, és érezte, hogy dagad a melle. – Hogy… hogy érted? Mik durvák? Britnae tétovázása elárulta, hogy szeretné is tudni, ugyanakkor mégsem. – Kis darabkák… ha érted, mire gondolok. Aztán szinte csak suttogva kérdezte: – Felviszel oda? – A bizonyítékraktárba? Ó, igen… nem, nem tehetem. Oda illetékteleneknek tilos a belépés. – De te nem vagy az. – Viszont szeretném megtartani a munkámat. – Ki tudná meg? – Még előrébb hajolt, annyira, hogy Gary úgy vélte, ha ő is egy kicsit egyenesebben ülne, összeérne a szájuk.

180

Aztán inkább elhúzódott és hátratolta a székét, mert félt, hogy bolondot csinál magából. – Én nem árulnám el – suttogta Britnae. – Ez nem olyan egyszerű. Be kell jelentkezni a rendszerbe, amikor belépsz és kilépsz, valamint vannak biztonsági kamerák. Ez nem egy pihenőszoba. Gary hallotta saját hangjában a türelmetlenséget, és hirtelen megvetéssel gondolt, kopaszodó, beszari önmagára. Lehet, hogy ezért nem jut soha nőhöz? – De be tudnál vinni… ha akarnál. – A nő ajka szinte hipnotizálta, ahogy lassan mozogva kiejtette a szavakat. – Ugye? Tudom, hogy megtehetnéd, ha akarnád. És nem nyúlnék semmihez. Istenem, milyen különös! Arra számított, hogy bejön dolgozni, ahogy minden este, és teszi a dolgát, erre… válaszúthoz érkezett. Megmarad Átlag Jánosnak? Vagy lesz annyira tökös, hogy tényleg csinál is valamit ezzel a dögös nővel? – Tudod mit? Menjünk! Felállt, megnézte, hogy a kulcsok az derékszíján vannak-e – természetesen ott voltak. És mit ad isten, még okot is tudott felhozni, hogy felmenjen a második emeletre. Az éjszakai műszakban csökkentett személyzettel működött a rendőrség, ezért az ő feladata volt, hogy felvigyen mindent – Hicks és Rodrigez pedig éppen most hozott be két gramm marihuánát, amit lezárt zacskóba tettek és beregisztráltak a nyilvántartásba. – Ó, istenem! – kiáltotta Britnae, majd leugrott az asztalról. – Komolyan? Gary beesett mellkasa egyszeriben büszkén kidülledt. – Igen, gyere! Kitette a Szünet táblát – amiből a kollégái tudni fogják, hogy meg kell csipogtatniuk, ha valakit vagy valamilyen bizonyítékot be kell vinniük a rendszerbe –, aztán kinyitotta a nőnek az ajtót. Amikor Britnae elment előtte, és Gary megszagolta a parfümjének illatát, magasabbnak érezte magát, mint amikor bejött dolgozni. Nagyon élvezte. Tudta, hogy jó eséllyel meg fogja úszni a dolgot. A bizonyítékraktár alkalmazottai napok óta megállás nélkül dolgoztak a Kroner-szerzeményen, de végül úgy döntöttek, hogy aludniuk is kell, ezért most nem lesz fent senki. Az pedig holtbiztos, hogy Britnae nem 181

fog semmihez sem hozzányúlni, erről személyesen gondoskodik. Így senkinek sem lesz oka rá, hogy megnézze a biztonsági kamerák felvételeit. Kockázatos? Egy kicsit. De a legrosszabb esetben is csak megdorgálják – a nyilvántartási osztályon neki volt a legtisztább előmenetele a hiányzásokat és a teljesítményt illetően. Mivel nem volt élete. Britnae pedig soha nem fog még egyszer odamenni hozzá. Néha muszáj, hogy az ember több legyen, mint egy névtelen Gary Peters az íróasztal mögött… Britnae felugrott és megölelte. – Annyira klassz vagy! Köszönöm! – Ööö… nincs mit. A francba, milyen béna szöveg. És tiszta szerencse, hogy a nő nem tartotta sokáig átölelve, mert így is majdnem elájult. De ami azt illeti, tényleg klassz érzés volt mutatni az utat, felvinni a lifttel az első emeletre, aztán – mint egy 007-es ügynök – ragaszkodni hozzá, hogy a következő szintre a lépcsőn menjenek. A legfelső fordulónál kinyitotta a vészkijárat ajtaját és hallgatózott, de nem hallott semmit. Még a takarítókat sem. A folyosó végén a törvényszéki laboratórium is sötét volt. – Még sosem jártam itt – suttogta Britnae a karjába, és görcsösen szorította a kezét. – Vigyázok rád. Gyere! Halkan végigmentek a folyosón egy súlyos acélajtóig, amelyen az a felirat állt: BIZONYÍTÉKRAKTÁR – ILLETÉKTELENEKNEK TILOS A BEMENET. Gary kinyitotta az ajtót a kulcsával, majd beléptek az előtérbe, ahol a bizonyítékok felvételét intézték. Az idegei pattanásig feszültek, miközben megkerülte az íróasztalt, ahol rendes munkaidőben egy alkalmazott szokott ülni, és amikor bejelentkezett a számítógépbe és regisztrálta magát, már tudta, hogy nem fog visszafordulni. – Ó, istenem, annyira izgatott vagyok! – A nő megfogta a karját és odahajolt hozzá, ő pedig úgy érezte magát, mint a védelmezője, és nem is próbálta elrejteni a mosolyát, mivel a sötétben úgysem látszott az arca. Ez… nagyon király, gondolta, majd elkezdte felvinni a rendszerbe a kannabiszt. 182

Devina hozzádörgölőzött a hivatalnok testéhez, és tett egy szívességet ennek a szomorú Gary Peters fickónak, hogy kiiktatta a sarokban lévő biztonsági kamerát. Jó móka volt eljátszani az iroda Paris Hiltonját, az idióta aktakukac pedig simán bevette a hazugságot, ám ennek a kis trükknek itt véget kell érnie. A férfi úgysem fog emlékezni semmire másnap reggel: muszáj volt fenntartani a status quót azért, hogy továbbra is el tudja látni a munkáját. – Jól van, bemehetünk – mondta a férfi, és kijelentkezett a számítógépből. Devina Britnae nyávogó hangját és Kim Kardashian hamis kaliforniai akcentusát felhasználva azt mondta: – Ó, te jó ég! Ez annyira izgi! Tényleg megtörténik. Bla, bla, bla… de a hangszínt eltalálta, mivel már jóideje tanulmányozta az ilyen munkahelyeket. És persze a szókincs sem volt túl bonyolult – bármilyen főnév vagy ige mellé csak odatette, hogy ó, istenem! és már kész is volt. A második zárt acélajtónál Gary Peters áthúzta a kártyáját a falra szerelt kártyaolvasón, mire a zár egy kattanással kinyílt. – Készen állsz? – kérdezte büszkén. – Nem is tudom… akarom mondani, igen! Lelkesen szökkent egyet-kettőt, aztán folytatta a csecsbeszédet a férfi karján, miközben a kezét fogta. Amikor látta, hogy a szerencsétlen csont nélkül beveszi a műsort, azt gondolta, „micsoda idióta!” Abban a pillanatban azonban, hogy beléptek a hatalmas raktárhelyiségbe, a macska-egér játék azonnal háttérbe szorult a küldetés mögött. Valahol bosszantotta, hogy egy ilyen hadművelet eltéríti a céljától, de sejtette, hogy valami hasonlót úgyis meg kellett volna tennie egyszer. Jim Heron eltűnése erre kényszerítette, és ezt utálta. Egyszerűen nem tudta elhinni, hogy semmi hír nincs felőle. Most először történt meg ez egy angyallal, és Devina csak annyit tudott biztosan, hogy Jim nem lépett vissza, és nem adta fel a harcot. Nem vallott rá. A háború még mindig folyt, és neki meg kellett szereznie egy lelkét – ráadásul megvoltak a módszerei arra, hogy az angyal újra felbukkanjon. Az őr végigvezette a padlótól a mennyezetig érő polc-rendszer előtt, amelyek különböző magasságban voltak elhelyezve, rajtuk 183

megszámlálhatatlan méretű és alakú doboz sorakozott. Láthatóan minden katalogizálva és rendszerezve volt, kis cédulák lógtak a dobozokról, rajtuk számok és betűk, amelyek valamiféle rendszerre engedtek következtetni. Micsoda gyűjtemény! Micsoda szervezés… Devinának meg kellett állnia, hogy be tudja fogadni a látványt. – Ez lenyűgöző! Az idióta hivatalnok büszkén kihúzta magát, holott csak apró fogaskerék volt egy hatalmas gépezetben. – Több tízezer bizonyítékot őrzünk itt. Mindegyiknek van ügyiratszáma, és szerepel a számítógépben, hogy bármikor bármit gyorsan meg tudjunk találni. – Elindult és a terem hátsó része felé sétált. – Vannak azonban kivételek, például Kronernél, mivel az ő ügyéhez nagyon sok bizonyíték tartozik. Devina követte a férfit, és közben áhítattal bámulta a rengeteg holmit. Milyen… őrülten… izgató. Egészen hátul egy sor üres asztal állt, körülöttük székek, mintha az egész egy kávézó lenne, ahol élettelen tárgyakat szolgáltak fel fogyasztásra. – A nyomozók és a tisztek bejöhetnek ide, hogy lefényképezzenek vagy újra megvizsgáljanak dolgokat, esetleg, hogy a bíróságra vigyék a bizonyítékokat. A laboratórium is elvisz időnként egy-egy tárgyat, de aztán vissza kell hozniuk. Kroner gyűjteménye ott van. Ne nyúlj semmihez! Leghátul egy száznyolcvan centi magas paraván mögött ideiglenes munkaállomás volt felállítva asztalokkal, székekkel, számítógéppel és egy fényképező szerkezettel. Egy kosárban rengeteg üres műanyag zacskó és több tekercs öntapadós címke látszott. De nem ez volt az igazán érdekes. A körülbelül két és fél méter hosszú, alacsony polcokon egy sor vonalkóddal ellátott zacskó hevert, bennük befőttesüvegek, ékszerek és más tárgyak. Az ő kis talpnyalója igencsak szorgalmasan dolgozott, nem igaz? – Rendszerint a nyilvántartásban visszük fel a bizonyítékokat a rendszerbe, vagy ha emberi maradványok, akkor a laborban, most azonban olyan sok minden került elő a lefoglalt furgonból, hogy fel kellett állítanunk egy ideiglenes feldolgozóegységet. Először a 184

szövetmintákkal kezdték, mert féltek attól, hogy nem lesznek hosszan eltarthatok, de kiderült, hogy Kroner pontosan tudta, miben kell tárolnia az ilyesmiket. Hát persze, hogy tudta. Azt akarta, hogy az áldozatok részei mindig vele legyenek. – Van még itt más is – folytatta a férfi, és felemelte a leplet egy óriási, lapos dobozról. Ó, igen, Devina pontosan ebben reménykedett – nagy halom póló, ékszer, táska, hajgumi és egyéb személyes tárgy rejtőzött a dobozban. Ahogy Devina végignézett a számtalan holmin, őszinte és mély sajnálatot érzett Kroner iránt. Mindenkinél jobban tudta, milyen érzés a megszállottság, hogy az ember mennyire nem akarja elveszíteni azt, amiért keményen megdolgozott, és milyen fontos számára a tárgyaival való kapcsolat. Kronernek még nehezebb volt, mint neki, mert ő nem tarthatta maga mellett az áldozatait örökre – most pedig a gyűjteményét is elvesztette. Devina hirtelen nem kapott levegőt. Kroner elvesztette a legdrágább kincseit, ide kerültek az emberek birtokába, akik megérintették, újra katalogizálták és talán a távoli jövőben ki is dobják majd. – Britnae? Jól vagy? Gary azonnal mellette termett, és megragadta a titkárnő karját. – Ülj le! – hallotta Devina messziről. Ekkor forogni kezdett vele a helyiség, ezért azt tette, amit mondtak neki, előrehajolt, bedugta a fejét a két lába közé, ami nem a sajátja volt. Felemelte a karját, és megragadta az asztal szélét, mintha azzal meg tudná tartani az eszméletét. – A francba, a francba… maradj itt, hozok egy kis hideg vizet. Miután a fickó elszaladt, és sietős lépte a polcok között kopogott, Devina tudta, hogy nincs sok ideje. Remegő, nyirkos kézzel elővette a fülbevalót, amit a saját gyűjteményéből hozott magával. Könnyek peregtek az arcán, amikor újból rádöbbent, hogy meg kell válnia a kis ékszertől, ha azt akarja, hogy ezt a Heronnal… és DelVecchióval vívott kört is ő nyerje. A megoldás olyan ésszerűnek és kivitelezhetőnek tűnt, amikor még a saját közegében volt, több százezer trófeával körülvéve. Mit számít egy pici fülbevaló, amit egy halott szűzlánytól vett el? A pár másik darabját 185

úgyis megtartotta… különben is sok egyéb tárgya volt még attól az átkozott Sissy Bartentől, hogy emlékezzen rá. Most azonban, ahogy itt ült Kroner mészárlásainak bizonyítékai mellett, úgy érezte, mintha az egyik saját lelkét küldené ki a nagy ismeretlenbe és az örök veszteségbe. De mi más választása lehetne? Muszáj legyőznie Heront, és ami még fontosabb, megterveznie a végjátékot… Hirtelen a dögös szőke titkárnő külseje kezdett lehámlani róla, és a fiatal, rózsaszín, emberi test alól felbukkant saját igazi alakja. Halott, nyálkás bőre, görbe, karomszerű ujjai, amelyek még mindig a kis madaras fülbevalót szorongatták. Egy pillanatig nem érdekelte. Túlságosan megrázta saját gyűjtögető szenvedélye, és még az sem tudta rávenni a sietségre, hogy tudta, az aktakukac hamarosan visszatér, és vagy meg kell fertőznie vagy meg kell ölnie – de egyikhez sem volt elég ereje. Muszáj összeszednie magát! Kényszerítette az emlékezetét, hogy felidézze a pszichiátere alakját, elképzelte azt a gömbölyű, teljesen valóságos, klimaxon túlesett környezetvédőt, akinek nem csak mindenre volt valami válasza… de úgy tűnt, tényleg tudja is, hogy mit csinál. Devina, a félelme nem a tárgyakról szól, hanem a saját helyéről a világban… nem szabad elfelejtenie, hogy nincs szüksége tárgyakra ahhoz, hogy igazolja a saját létezését, vagy hogy biztonságban érezze magát. De ami még fontosabb, ha nem szedi össze magát és rejti a bizonyítékok közé a fülbevalót, még nagyobb veszélybe sodorja a végső célt. Már egyszer veszített, emlékeztette magát. Vett két mély lélegzetet… majd még egyet. Aztán lenézett a kezére, és visszavarázsolta rá a fiatal, hamvas bőrt. Olyan erős koncentrációt igényelt a művelet, hogy megfájdult tőle a feje, és még akkor sem múlt el, amikor visszaváltozott azzá, aki nem volt. Sajnos nem pazarolhatta az időt arra, hogy a halántékában lüktető fájdalommal törődjön. Remegő lábbal felállt, majd odatámolygott a bizonyítékokkal teli dobozhoz. Felemelte a leplet, letette a kis fülbevalót, aztán visszaimbolygott a székhez, ahová az aktakukac ültette. Épp időben. 186

– Tessék, idd meg! Devina felnézett a férfira. Az arckifejezése alapján a Britnae-trükk még mindig működött. Egy dolog biztos volt az emberekben: ha meglátták igazi valóját, totálisan kiakadtak. – Köszönöm – felelte rekedten, és a pohárért nyúlt… rózsaszínre festett műkörmös kezével. De vajon meddig lesz még ilyen? Megitta a vizet, összegyűrte a papírpoharat, és kidobta az asztal alatt lévő kukába. – Kérlek… segítenél kimenni innen? Most? – Hát persze. A férfi felhúzta a székről, meglepően erős karját a dereka köré fonta és magára vette testsúlyának nagy részét. Végigsétáltak a hosszú sorok között, majd a kártya segítségével kiléptek a zárt ajtón, és elindultak a folyosón. A lift áldás volt az eddigiekhez képest, habár a süllyedéstől Devina még jobban szédült. A terv, emlékeztette magát. Kövesd a tervet! Ezt az áldozatot muszáj volt meghoznia, hogy minden úgy alakuljon, ahogy kell. Amikor visszaérkeztek az irodába, a férfi leültette az egyik műanyag székre az íróasztala mellett, és hozott neki még egy pohár vizet, ami kicsit jobban kitisztította a fejét. Ránézett a férfira, majd eldöntötte, hogy nemcsak élni hagyja, de meg is ajándékozza. – Köszönöm! – mondta, és komolyan is gondolta. – Szívesen. Muszáj hazamenned? Nem válaszolt a kérdésre, csak előrehajolt. Gondolatban kinyúlt felé az áporodott irodai levegőben, behatolt a fejébe a szemén keresztül, egészen az agyáig, és járkálni kezdett az elméje metaforikus folyosóin, miközben meg-megnézte, mi rejtőzik legbelsőbb énjének polcain. Épp úgy, ahogy a fülbevalót elhelyezte a bizonyítékok között, elültette a férfi agyába azt a tudatot, hogy elképesztően sikeres nőfaló, akire a szerény külső ellenére is csak úgy ragadnak a nők, ezért magabiztosan és férfiasan viselkedik velük. Ezzel majd sikerül magának nőt szereznie. A férfiakkal ellentétben ugyanis, akik vizuális teremtmények, a nőket sokkal inkább az érdekelte, mi van egy férfi két füle között. És ha ott megtalálható a magabiztosság csírája, az nagyon vonzó tulajdonság tud lenni. 187

Devina nem sokkal ezután távozott, magával vitte annak emlékét, hogy mit csináltak és hová mentek. Jótékony cselekedetét egyszerre megvetette és szerette volna annak a kibírhatatlan Nigelnek az orra alá dörgölni. Ahogy a legtisztább szívű apáca is káromkodott néha, nagyon ritkán egy démont is megindíthatott valami annyira, hogy jót tegyen valakivel. Ettől azért még olyan érzése lett, hogy le kell zuhanyoznia, és lemosni magáról a mocskot.

188

21. fejezet

– ÚGY ÉRZEM, A MENNYORSZÁGBAN VAGYOK. Reilly elfojtotta a mosolyát, amikor látta, milyen áhítattal nézi Veck az almás pitét, amit az anyja tett le elé. – Tényleg ön csinálta? – kérdezte, amikor felnézett a süteményből. – Ő bizony, saját kezűleg, még a tésztáját is – vágott közbe az apja. – És nem csak ezt tudja. Képes becsukott szemmel és hátrakötött kézzel megcsinálni az adóbevallását. – Azt hiszem, magába szerettem. – Sajnálom, már foglalt. – Az apja magához húzta a feleségét, és futó csókot adott neki, amikor elé is letett egy szelet süteményt. – Ugye? – Igen – sóhajtotta a férje szájába az anya. Reilly átadta Vecknek a fagylaltos dobozt. – Ezt is kérsz hozzá? – De még mennyire! Kiderült, hogy DelVecchio nyomozó nagyétkű ember. Alig néhány másodperc alatt felfalta a sonkás-zsályás borjút meg a paradicsomos spagettit. A saláta nem igazán volt az ő stílusa, nem meglepő módon. De úgy tűnt, valószínűleg a desszertből is repetázni fog. Reillyt azonban nem csak az a tulajdonsága nyűgözte le, hogy mennyire értékeli az anyja főztjét. A társa bátran állta a sarat az apjával szemben. Viccesen és tisztelettudóan, de egyértelműen a tudomására hozta, hogy vele nem lehet packázni, pedig Tom Reilly köztudomásúan halálra ijesztette a köztisztviselőket. És a végén?

189

– Igen, Veck, egyetértek – jelentette ki az apja. – Sok minden van még, amit meg kellene változtatni a rendszerben. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a bűnvádi eljárás és az üldözés között… különösen bizonyos faji és etnikai csoportok esetében. Ez már társadalmi és gazdasági kérdés is. Igen, ezennel a társa megkapta az apja teljes körű elismerését. Miközben beszélgetés kezdődött a rendvédelmi szervek működéséről, Reilly hátradőlt, és Vecket figyelte. Sokkal nyugodtabbnak látta, mint bármikor azelőtt. És istenem, milyen jóképű! Fél óra és egy újabb adag sütemény után Veck segített kivinni a tányérokat a konyhába, majd elvállalta a törölgetést. Ezután eljött az ideje a búcsúzkodásnak és a távozásnak. – Köszönöm, anya! – mondta Reilly, majd megölelte azt a nőt, aki egész életében mellette állt. – Neked is, apa. Odalépett az apjához, lábujjhegyre állt, úgy fonta köré a karját, de félig sem érte át a vállát. – Szeretlek – felelte az apja, miközben szorosan magához ölelte. Aztán a fülébe súgta. – Rendes fickó a barátod. Mielőtt Reilly tiltakozhatott volna, hogy nem a barátja, már megtörtént a kézfogás, és Veckkel együtt kint voltak az ajtón. Kiléptek az utcára, mindketten integettek, aztán vége volt. – Elképesztőek a szüleid – jegyezte meg Veck, amikor elhajtottak. Reillyt büszkeség töltötte el, és elmosolyodott. – Igen, azok. – Megkérdezhetem, hogy… Nem fordult felé, és nem fejezte be a mondatot, Reilly azonban érezte, hogy fontos lenne neki a válasza, de nem akarja arra kényszeríteni, hogy elmesélje. – Szívesen beszélek róla. – Eleredt az eső, és amikor megálltak egy stoptáblánál, bekapcsolta az ablaktörlőt. – A szüleim mindig is veszélyeztetett fiatalokkal és kirízis központokban dolgoztak… még mielőtt megismerkedtek volna. Van egy ilyen központ a belvárosban, amit a katolikus templom üzemeltet, és miután összeházasodtak, ott töltöttek minden szombatot. A könyvelést intézték, adományokat gyűjtöttek és segítettek a széthullott családoknak. A nő, aki világra hozott, velem együtt elment erre a 190

helyre, miután összetűzésbe keveredett az egyik barátjával a három közül. A vita verekedéssé fajult, és a végén megvakult az egyik szemére. – Reilly Veckre pillantott. – Láttam, amikor megtörtént. Igazság szerint ez az első emlékem. – Hány éves voltál? – kérdezte a férfi elszorult torokkal. – Három és fél. Egy használt injekciós tűért dulakodtak, ami nem volt szokatlan, de aztán a nő bekattant, és késsel ment a barátjának. A férfi önvédelemből ellökte, a nő viszont továbbra is nekitámadt, mire a férfi megütötte. Erősen. A nő azt mondta a zsaruknak, hogy a fickó megverte, ezért a férfit lecsukták, mi pedig így kerültünk a menhelyre… mivel az ő lakásában laktunk. – Reilly kitette az indexet, és ráfordult az autópálya felhajtójára a középiskola mellett. – Szóval, oda kerültünk, ahol a szüleim önkéntesként dolgoztak, de aztán a nő, aki világra hozott, ellopott valamit egy másik családtól, és el kellett mennünk. A két másik barátjánál húztuk meg magunkat úgy egy hétig, majd… visszavitt a menhelyre, és letett. Egyszerűen otthagyott. Veck ránézett. – Most hol van? – Fogalmam sincs. Soha többé nem láttam, és tudom, hogy elég keserűen hangzik, de nem is érdekel, mi történt vele. – Odaértek egy piros lámpához, ezért megálltak. – Hazug volt, kábítószerfüggő, és az egyetlen jó dolog, amit velem tett, az, hogy otthagyott a menhelyen… habár őszintén szólva, biztosra veszem, hogy nem azért tette, mert az én érdekeimet nézte. Valószínűleg útjában voltam, de annyit ő is tudott, hogy ha megöl egy gyereket, az egész életét rács mögött töltheti. Ekkor odaértek ahhoz a helyhez, ahol fel kellett hajtani az autópályára… ami nem is volt baj, mert most következett a történet legnehezebb része. Rövid szünet, egy lélegzetvétel, majd beolvadtak a forgalomba. – Hűha, jól rákezdte az eső! – jegyezte meg Reilly, és gyorsabbra állította az ablaktörlőt. – Nem kell befejezned. – Nem, semmi baj. Az igazi rémálom inkább az, mi történt volna, ha a szüleim nem tanúsítanak érdeklődést irántam. Ez még mindig elrettent. – Belenézett a visszapillantó tükörbe, átment a belső sávba és rálépett a gázra. – A szüleim aznap éppen dolgoztak… én pedig úgy rájuk ragadtam, mint a bélyeg. Az apukámat már akkor megkedveltem, 191

amikor először találkoztunk, mert olyan nagy volt és erős, a hangja mély… és tudtam, hogy meg tud védeni. Az anyukám pedig mindig kekszet adott meg tejet… és játszott velem. Szinte azonnal eldöntöttem, hogy hazamegyek velük, ők azonban akkor akartak saját gyereket, és nem meglepő módon, nem igazán rajongtak az ötletért, hogy egy drogos nő kislányát magukhoz vegyék. – Aznap este és még egy hétig utána megpróbálták megtalálni a nőt, hogy észre térítsék, mert tudták, hogy miután egy gyerek bekerül a rendszerbe, nagyon nehéz kivenni onnan. Amikor végül megtalálták, a nő nem akart. Azt mondta, azonnal aláírja a lemondó nyilatkozatot. A szüleim aznap este még egyszer visszajöttek, és leültek velem. Nem maradhattam a menhelyen, mert ahhoz a törvényes gondviselőnek is jelen kellett volna lennie, de az anyukám ott maradt, és így kaphattam ágyat. Emlékszem, folyton attól rettegtem, hogy közlik velem, el kell mennem, de aztán az egy napból kettő lett… majd egy hét. Nagyon jól viselkedtem, és éreztem, hogy az apukám dolgozik valamin. Végül visszajöttek, és megkérdezték, lenne-e kedvem velük lakni egy ideig. Az apukám elintézte, hogy nevelőszülők lehessenek, olyan szálakat mozgatott meg, amit csak ő tudott. – Reilly Veckre nézett és elmosolyodott. – A kis időből több mint huszonöt év lett. Egy évvel a beköltözésem után hivatalosan is örökbe fogadtak. – Ez csodálatos. – Veck viszonozta a mosolyt, aztán ismét elkomolyodott. – És mi a helyzet a biológiai apáddal? – Senki sem tudja, ki volt… a szüleim szerint még az a nő sem, aki a világra hozott. Sokkal később, amikor már felnőttem, elmondták, hogy a nő azt állította, a két ex barátja közül az egyik… mindkettő börtönben ült kábítószer-kereskedelem miatt. – Reilly még gyorsabbra állította az ablaktörlőt. – És nézd, tudom, hogy néha… dühösen reagálok. Azt hiszem, még mindig nem tudom elfogadni a „a függőség betegség” elméletet. Mivel a biológiai szüleim drogosok voltak, statisztikailag megvan az esélye annak, hogy én is úgy végzem, mint ők, de nem léptem arra az útra. Tudtam, hogy ezt az ajtót nem szabad kinyitnom, és soha nem is tettem. És igen, lehetne érveket felsorakoztatni arra, hogy a szüleim olyan lehetőségeket biztosítottak számomra, amilyeneket a biológiai anyám soha nem tett volna, ami igaz is, de mindenki a saját szerencséjének a kovácsa. Mindenki saját maga választja meg az útját.

192

Egy ideig csak az ablaktörlő surrogását lehetett hallani és az esővíz halk hangját, ahogy két oldalt lefolyt a kocsi oldalán. – Sajnálom, túl sokat beszéltem. – Nem, egyáltalán nem. Reilly odanézett a társára, és az az érzése támadt, hogy Veck a saját múltjában jár. Nem szólt semmit, mert remélte, hogy a férfi majd megnyílik, ő azonban néma maradt, csak ült tovább az ablakra feltámasztott könyökkel, és az állát masszírozta. A semmiből hirtelen egy nagy fekete, Escalade terepjáró húzott el mellettük a középső sávban, és Reilly kocsijának szélvédőjére fröcskölte a vizet, amivel egy pillanatra eltakarta a kilátást. – Jézusom! – hördült fel, és levette a lábát a gázpedálról. – Legalább hatvannal mennek. – Nincs is jobb a halálvágynál, az tuti lerövidíti az utazási időt. – A jármű előbb jobbra aztán balra dőlt, és úgy cikázott a többi kocsi között, mint egy cselező focista a gólvonal előtt. Reilly a homlokát ráncolta, amikor elképzelte, hogy Veck ebben az időben motorozik, és közben ilyen őrültek vannak az úton. – Hé, haza fogsz tudni menni ilyen esőben? Kezd veszélyessé válni. – Nem probléma. Reilly magában káromkodott, és nem volt biztos benne, hogy miként értelmezte a férfi a helyzetet. Attól pedig, hogy ostoba módon képes lenne ilyen időjárási körülmények között is felszállni arra a rakétára, szintén nem lett sokkal boldogabb. Veck Reilly mellett ült, és azon kapta magát, hogy az apjára… és az anyjára gondol – habár az utóbbi olyan téma volt, amit tudatosan került. Milyen ironikus. Az idősebb DelVecchio mindig ott járt a fejében, az anyja viszont… – Azt hiszem, legjobb lesz, ha hazaviszlek – szólalt meg mellette Reilly. – Ebben az időben semmi keresnivalód a motoron. – Fogalmam sem volt a múltadról – hallotta Veck a saját hangját. – És soha nem is gondoltam volna. Olyan kiegyensúlyozott vagy. Egy ideig csend volt, mintha a nőnek gondolati sávot kellett volna váltania a fejében. – Hát, ebben a szüleimnek van a legnagyobb szerepük. Példát mutattak, és én is olyanná akartam válni és váltam is, amilyenek ők. 193

Azonban nem mindig volt könnyű. Sokáig amiatt aggódtam, hogy ha nem leszek tökéletes, visszaküldenek, mint egy selejtes kenyérpirítót. Aztán a próbajogosítványommal összetörtem az apukám kocsiját… átkozottul jól leteszteltem az elméletemet. De tudod, mi történt? Így is megtartottak. Veck Reillyra nézett és azt felelte: – Szerintem túlságosan alulértékeled magad. – Nem tettem mást, csak átvettem a jó példát, ami előttem volt. – És ez nagyon nagy dolog. Öt perc múlva befordultak Veck környékére, és a férfi rájött, Reilly fogadta meg a saját tanácsát róla, a motorról meg az időjárásról. A fék halkan nyikorgott, amikor lefékeztek a kocsifelhajtóján, és az esőcseppek hirtelen olyan hanggal záporoztak a tetőre, mintha pingponglabdák lennének. – Azt hiszem, ez már jég – jegyezte meg Veck. – Igen. – Reilly kinézett a szélvédőn. – Csúnya egy vihar. – De nem dörög az ég. – Nem. Az ablaktörlő jobbra-balra mozgó két lapátja csak egy pillanatra tisztította meg az üveget. Végül Veck odanézett rá. – Szeretnélek megint megcsókolni. – Tudom. Veck halkan felnevetett. – Ennyire nyilvánvaló? – Nem… én is akarom. Akkor fordítsd felém a fejed, gondolta Veck. Nem kell mást tenned, csak fordulj felém, aztán átveszem az irányítást. Az eső esett, az ablaktörlő kattogott, a motor le volt állítva. Aztán Reilly odanézett rá, és a szájára tapadt a tekintete. – Nagyon akarom. Veck odahajolt hozzá és magához húzta. A csók lassú volt és nagyon mély. Amikor megérezte a nő nyelvét a szájában, tudta, hogy sokkal többet szeretne tőle, mint szexet, de ha nevén kellett volna neveznie, nem találta volna a szavakat. Végül is nem számított a meghatározás. Itt nem… ebben a jelöletlen autóban, a kocsifeljáróján, miközben odakint tombolt a vihar. 194

Amire mindkettőjüknek szüksége volt, ahhoz nem kellettek szavak. Istenem, milyen puha volt alatta: a bőre, a haja, az illata! Mégis a hihetetlen ereje, a rugalmassága és a céltudatossága izgatta fel legjobban. A gondolattól, hogy igazi túlélő, erős és pontosan tudja, kicsoda és honnan jött, Veck rendkívüli tiszteletet érzett iránta. És mit ad isten… ez izgatóbb volt, mint bármi, ami egy Victoria's Secret táskában rejtőzhetett. A felsőtestével is felé fordult, hogy még közelebb kerüljön hozzá, de a kormány beleállt az oldalába és nem engedte tovább. A benne lévő ősember szinte felmordult az akadályon és még egyszer megpróbálkozott, de ezúttal sem jutott közelebb a célhoz, Ez pedig nem volt más, mint meztelenül feküdni rajta. Egy káromkodás kíséretében visszahúzódott. A garázsajtóra vetülő fényszóró visszavert fénye tisztán megvilágította a nő gyönyörű arcát. A szélvédőn ülő esőcseppek képe rávetült a bőrére és pettyesnek mutatta, mielőtt az ablaktörlő letörölte volna a könnycseppeknek látszó képet. Veck arra gondolt, milyen volt Reilly a családja körében: boldog és békés. Aztán már csak rá gondolt. Pont. – Egyedül fogok bemenni – szólalt meg hirtelen. A következő pillanatban választ sem várva kiszállt a kocsiból, és gyorsan felszaladt a bejárati ajtóhoz, de nem azért, hogy ne ázzon el, hanem mert túlságosan is tisztán belelátott saját lelkébe. – Várj! – kiáltott utána Reilly, miközben ő elővette a lakáskulcsát. – Menj vissza a kocsiba! – nyögte reszelős, éhes hangon. A nő odafutott hozzá, és megrázta a fejét. – Nem akarok. Azzal felemelte a kezét, és a kocsira mutatott. Megnyomta a távirányító gombját, mire az autó ajtaja lezáródott, az index pedig felvillant. Veck behunyta a szemét és hátraejtette a fejét. Az eső a homlokára és arcára hullott. – Ha bejössz, nem leszek képes megálljt parancsolni magamnak. Reilly válaszként kivette a kezéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót, majd finoman, de ellentmondást nem tűrő módon betaszította a házba.

195

Azután ahogy a kocsiban történt csóknál, Veck most is átvette az irányítást. A lábával berúgta az ajtót, és szabadjára engedte a vágyait. Magához húzta a nőt, szorosan átölelte és rátapadt a szájára. Reilly legalább ilyen hevesen reagált, ő is megölelte és hozzápréselte a testét. A kanapé. Átvitte a kanapét. Hála istennek! Nem volt könnyű eljutniuk addig, és az sem segített a dolgon, hogy közben lehámozta a társáról és saját magáról a vizes kabátot, majd mindkettőjük fegyvertartó hámját. Hamarosan azonban odaértek, és óvatosan lefektette Reillyt a párnára… majd ráereszkedett a testére. Úgy kellett visszafognia magát, hogy ne ugorjon rá. Vad szenvedéllyel csókolóztak, néha a foguk is összekoccant, de Veck nem akart megállni levegőt venni, habár a tüdeje már égett az oxigénhiánytól – különösen akkor, amikor Reilly a vállába vájta a körmét. Nem bánt kíméletesen a blúzával. Anélkül, hogy megszakította volna a csókot, megmarkolta az ing hajtókáját, aztán egy rántással kettészakította, mire a gombok, mint apró, gyöngyszínű UFO-k szanaszét repültek a levegőben és felpattantak a szőnyegről. A melltartó testszínű volt és csak egyszerű pamutanyag, mégis csodálatosan állt a mellén. Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem egy gyönyörű, csipkés holmit tesz tönkre. Amikor megfogta az elöl lévő kapcsot, Reilly zihálva vette a levegőt, a teste hullámzott, ami őrülten felizgatta Vecket – ám ez még semmi nem volt ahhoz képest, amikor kioldotta a kapcsot, és szétnyílt az egyszerű melltartó. – Milyen gyönyörű vagy! – nyögött fel, és alaposan megnézte… amitől előző este megfosztotta magát. Ó, istenem, a melle súlyosabb, teltebb és kerekebb volt, mint ahogy a ruha alatt látszott, és ez felvetette a kérdést, vajon nem szándékosan hordott-e szorosabb melltartót, hogy leszorítsa. Micsoda vétek! Na persze, ha arra gondolt, hogy más férfiak megbámulják, kedve lett volna előkapni a fegyverét. Megérintette, amit lemeztelenített, és újra meglepődött, mit hagyott még ki nagy sietségében a konyhában. Reilly melle teljesen természetes volt, isten ajándéka, nem pedig önbizalomhiányból vagy hiúságból elkövetett, mesterséges beavatkozás eredménye. A súlyos, rugalmas 196

kebel láttán lüktetni kezdett a farka – és eszébe juttatta, milyen régen nem volt már olyan nővel, akinek nem kőkemény implantátuma van. Szóval, mégiscsak odavan a női mellért, gondolta, miközben a csípőjét Reilly lábához dörgölte. Ki gondolta volna? Vagy… inkább Sophia Reillyért. – Olyan átkozottul gyönyörű vagy! – morogta, és visszatért a rózsaszín mellbimbóhoz. Bármennyire kétségbeesetten szeretett volna már benne lenni, teljesen rabul ejtette a felsőteste, ezért elkezdte felfedezni, nyalogatta, simogatta és figyelte, hogy reagál rá. Egyszer csak szétnyílt Reilly combja – talán az ő térde vagy a saját vágya miatt, kit érdekelt – és végre ott is egymáshoz simultak, ahol a legjobban számított. Veck feltámaszkodott a karjára, és elkezdte hozzádörgölni az ágyékát, kemény vesszője pontosan a nő lába között mozgott. Válaszul Reilly háta izgatóan hátrafeszült, a gerince követte emelkedő mellkasát, és a körme az alkarjába fúródott. Miközben lökéseket imitált, Reilly melle ütemesen himbálózott. A látvány megrészegítette, a teste egyszerre volt zsibbadt és hiperérzékeny – de közben hiányzott neki a szája, ezért ráhajolt és újra megcsókolta. Tudta, hogy nagyon közel jár ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát… aztán megérezte, hogy a nő kihúzza a pólóját a nadrágból. Úgy látszott, nem ő az egyetlen. Hirtelen türelmetlen lett a ruhájával, és bármi takarta is a mellkasát, a következő pillanatban már nem volt rajta, úgy leszakította magáról, mint a nő blúzát. – Érints meg! – nyögte, amikor megint ráfeküdt. Megint csókolózni kezdtek, Reilly pedig mindenhol simogatta, az izmait, a vállát, végighúzta a körmét a bordáján. Még! – Levetkőztethetlek? – kérdezte Veck. – Igen… Reilly felemelte a csípőjét, és ugyanakkor nyúlt a derékszíjához, amikor Veck felemelkedett róla. Miközben ügyesen letolta a nadrágját, Veck leült a sarkára, és nézte, ahogy feltűnik egy fehér pamutbugyi. Amikor Reilly nem tudta tovább tolni a nadrágot, mert, helló, egy kilencvenkilós férfi tornyosult fölötte, Veck segített lehúzni hosszú, selymesen sima lábán. 197

Ó, te jó ég… gondolta, amikor végigsimított a combján. Reilly vékony volt, mérsékelten izmos, és Veck azon kapta magát, hogy elképzeli, ahogy szétterpeszti a lábát és ráhajol… Aztán visszazökkent a valóságba, visszafeküdt rá és megint pumpálni kezdte a csípőjét. A terve az volt, hogy lassan lejjebb csúszik rajta, a fogával lehúzza a bugyiját, aztán jó sokáig időzik a testét kóstolgatva, hogy megfelelően felkészítse. Az ajkát, a nyelvét és az ujjait fogja használni. Nocsak! Kiderült, hogy mégiscsak igazi úriember? Igen. Hát persze. Nem is azért akarta, mert minden vágya az volt, hogy megízlelje… Ekkor Reilly az ő derékszíja felé nyúlt. Veck megdermedt és lefogta a kezét. – Ha ezt leveszem – szólalt meg fojtott hangon –, egyetlen másodpercig sem bírom ki, hogy ne legyek benned. Reilly csak egyetlen dologra tudott gondolni, miközben Veck súlyos teste az övé fölött egyensúlyozott – mégpedig arra, hogy levegye a nadrágját. – Nem akarok várni. – Biztos vagy benne? – A férfi hangja olyan mély volt, hogy alig hallatszott. Reilly válaszképpen a combja közé csúsztatta a kezét, és marokra fogta a hímvesszőjét. Abban a pillanatban, amikor hozzáért, Veckből kirobbant egy káromkodás, és a csípője előredöfött, miközben a nadrág vékony anyaga mögött egyértelműen kirajzolódott hatalmas erekciója. – Látni akarlak – követelte Reilly reszelős hangon. Nem kellett kétszer mondania: Veck sietős, türelmetlen mozdulattal lehúzta a sliccét, aztán már Reilly nyúlt a nadrág derekához. Együttes erővel azon dolgoztak, hogy a bokszeralsóból kiszabadítsák… A kőkemény rúd kipattant, és büszkén meredt előre a csípőjéből. Veck nézte, ahogy befogadja a látványt, és félig lehunyta a szemét. Szentséges… Nos, Reilly felsorolni sem tudott volna annyi jelzőt, amennyi leírhatta volna ezt a csodálatos testet. Bátran kijelenthette, hogy ha akkor lenyűgözte a látvány, amikor azon az első éjszakán meglátta meztelenül kijönni a fürdőszobából, vagy megérezte ruhán keresztül a 198

konyhában, most így teljes ruhátlan szépségében, tettre kész állapotban, egyenesen elvette az eszét. És nem csak a férfiassága volt az egyetlen csodálnivaló: a mellkasa ugyanolyan sima és izmos volt, ahogy emlékezett, a hasizma elképesztő, lenyűgöző hullámos felület két oszlopban, amely lenyúlt egészen a medencecsontjáig, és a… – Basszus… Veck hevesen megremegett, amikor Reilly megmarkolta a farkát, és a nő élvezte a hatalmat, amellyel fölötte bírt, hogy képes megrengetni a világát. Ó, istenem, ez a vastag és hosszú hímtag csak úgy lüktetett a kezében, meg-megrándult a fogásában, amikor megsimogatta. Ezt a látványt soha nem fogja elfelejteni, gondolta, ahogy a férfi fölötte egyensúlyozva feküdt, az arca eltorzult, a fejét hátravetette, széles mellkasa megfeszült, miközben azért küzdött, hogy képes legyen uralkodni magán. Ez volt a legizgatóbb látvány, ami valaha eléje tárult. A felfedezés pedig bizonyára nagy érdem… ő azonban előbb mélyen magában akarta érezni a férfit, mielőtt elkezdi megismerni a testének minden egyes porcikáját. Habár így elmondva… – A tárcád? – Az erdőben, amikor átvizsgálta, már látta, mit tart benne… ám akkor az óvszerek zavarba ejtették. Most azonban hálás volt, mert Isten a tanúja, nála nem volt semmiféle védekező eszköz. Nem lett volna értelme azon rágódnia, miért járkál egy férfi mindig felkészülten, különben is, nagyon jól ismerte ezt az oldalát. Látta a Britnae-hatást, kösz szépen. – Most! – szólt rá. Újabb dolog, amit nem kellett kétszer mondania. Mialatt a férfi megkereste a nadrágját és kivette belőle az óvszert, Reilly megemelte a fenekét, hogy lehúzza magáról a bugyit, és készen álljon, amikor a férfi visszatér. Veck felemelt mutató- és középső ujja között tartotta a kis zacskót. Egy pillanatra megállt, mintha lehetőséget adna, hogy a másik jól megnézze. Reilly nem habozott. Felült, kikapta a kis csomagot a kezéből, és a fogával feltépte. Veck felnyögött, majd azt mondta: – Én is fel tudom… – Nem, én szeretném. 199

Soha nem volt még ennyire izgató egy ilyen gyakorlatias dolog. Reilly ügyesen csinálta, végigsimított kemény erekcióján, miközben felhelyezte rá az óvszert, Veck ívben hátrahajolt, és végül már csak a karján támaszkodott. Reilly simogatta, és látta, hogy a szeme lángol, aztán amikor lehúzta magára a testét, a férfi felmordult… és úgy csókolta meg, ahogy már megszokta tőle… magabiztosan, mint aki pontosan tudja, mi mindent képes adni egy nőnek. Odaigazította a lába közé, Veck azonban – annak ellenére, hogy minden bizonnyal kétségbeesetten kívánta – lassan és óvatosan nyomult belé. Ami nem is volt baj, mivel Reilly teste felkészült ugyan a fogadására, de a méreteit tekintve ez meglehetősen relatív fogalomnak bizonyult. Csodálatosan relatívnak… a feszítő érzés észbontóan jó volt, és Reilly még széjjelebb tette a lábát, majd felbillentette a csípőjét, hogy könnyebb legyen a férfi útja. Aztán egyesültek. A korábbi dühödt szenvedéllyel ellentétben, amely eddig a pontig hajszolta őket, most minden lelassult. Veck nedves nyelvével megnyalta Reilly ajkát, ráérős mozdulataival finoman gyötörte, miközben arra várt, hogy a teste alkalmazkodjon hozzá. Aztán Reilly megmozdította az ágyékát, előrebiccentette a fenekét, és mindketten érezték a csodálatos dörzsölést. A férfi szisszenését újabb nyögés követte. Aztán összeforrasztotta az ajkukat, és elkezdte a lassú, ritmikus mozgást. Reilly minden lökést ellenlökéssel fogadott, amitől a szex olyan lendületet kapott, hogy egyszerre érezte azt, hogy kilép a testéből, és közben mélyen saját magába merül. A ház csendes volt, az viszont hangos, amit csináltak. A kanapé nyikorgásától a párnák halk surrogásán át a lélegzetvételükig… minden felerősödött, de annyira, hogy Reilly azon sem lepődött volna meg, ha a belvárosig is elhallatszott volna. Gyorsabban. Keményebben. Még mélyebben. Veck teste vadul pumpálta, ő azonban állta a rohamot, elsodorta a szenvedély örvénye, ezért a férfi hátába kapaszkodott, először a kezével, aztán a körmével is.

200

Olyan hatalmasat élvezett, hogy azon csodálkozott, hogy nem robbant szét a teste. Veck egy másodperccel utána követte, a csípője olyan vadul döfködte, amilyen erősen ő szorította belülről. Eltartott egy ideig, amíg lecsendesedett a fejében a zúgás, és amikor elnémult, megrohanta a ház csendje. A szenvedély elmúltával visszatért a valóságba: kínosan döbbent rá, hogy teljesen meztelen, Veck még mindig benne van… és épp most fejezte be a szexet. Azzal a férfival volt, aki a társa. A nyomozóval, akit meg kell figyelnie. Azzal, akivel több órát töltött már el… de még mindig idegen volt a számára. Egy idegennel, akit elvitt a családi házukba. Egy idegennel, akit épp most adott hozzá ahhoz a rövid listához, akikkel élete során lefeküdt. Istenem, mit tettek?

201

22. fejezet

ADRIAN ÉS EDDIE AZ ÉJSZAKA hátralevő részét is a Vasálarcban töltötte, hosszú nyakú üvegből itták a sört, és kikosaraztak minden nőt, aki arra sétált. Egyikük sem beszélt sokat. Mintha a mosdóban történtek valahogy kiölték volna belőlük a szavakat. Újabb szex pedig szóba sem jöhetett. Miközben Adrian a barátja mellett ült, arra várt, hogy valami belülről ismét visszazökkentse a bulihangulatba. És… nem jött semmi. A helyzet az, hogy az ellenséggel harcolhatott az ember késsel vagy ököllel, a lelke ellen azonban nem tudott háborúzni, mert azt a harcot nem nyerhette meg. Ahogy a valósággal sem mérkőzhetett meg a ringben, mert nem kínált fel célpontot, ahová üssön. Hacsak nem az a bizonyos téglafal volt, amelyikbe beleverhette a fejét. Ezért csak ült tovább a klubban, nézte a tömeget és ivott, de már nem lett tőle részeg. – Visszamegyünk a szállodába? – kérdezte végül. Miközben a válaszra várt, kínosan tudatosult benne, mennyire a másik angyalra támaszkodik, hogy ő legyen az értelem hangja, ő hozza meg a helyes döntést és a jó irányba terelje őket. Mi a francot kapott tőle Eddie cserébe? Mármint a szexen kívül – és ma este bebizonyította, hogy erre a szolgáltatására sem szorul rá. Remek, gondolta Ad. Ha így folytatja, hamarosan útilaput kap a talpára.

202

– Leginkább azt szeretném, ha Nigeilel beszélhetnék – dörmögte Eddie –, de folyton leráz. Ad odanézett rá. – Csak nem megint kirúgtak minket? Mert ez most tutira nem a mi hibánk, Jimmel van a probléma, nem velünk. Ő hagyott faképnél bennünket. – És mindezt a miatt az átkozott szűzlány miatt. Istenem, ha valamin változtathatna, amióta találkozott a megmentővel, az lenne, hogy távol tartja Devina fészkétől. Igen, persze, tragikus, ami Sissyvel történt, de amit Jimmel művelt, az még rosszabb. Egy lány, egy család az összes lélekkel szemben? Hartenék számára kegyetlen végzet, de hát ilyen az élet. Ad beletúrt a hajába, és legszívesebben felordított volna. – Nézd, én nem bírok tovább itt maradni. Eddie felmordult, ami lehetett egyetértés, éhség vagy a sör hatása, ami még nem ülepedett le rendesen. – Menjünk! – közölte Ad és felállt. Ezúttal Eddie volt az, aki követte, és az embereket kerülgetve együtt nyomultak a kijárat felé a tömegben. Odakint eső és hűvös levegő fogadta őket. Az éjszaka ugyanolyan volt, mint bárhol máshol a Földön, egy olyan estén, ami szintén nem különbözött az összes többitől, amit együtt éltek meg. A francba, lehet, hogy meg kellene keresniük Jimet és… megbeszélni a problémát. Semmi jó nem fog kisülni belőle, ha a megmentő egyedül folytatja a harcot. Elindultak a klubból, de nem volt különösebb céljuk. Előbb-utóbb majd csak találnak valami helyet, ahol eltölthetik az éjszakát. Ha időközben nem kapnak engedélyt, hogy felmenjenek Nigelhez – ami viszont úgy tűnt, nem fog egyhamar bekövetkezni –, aludniuk kell valahol. Bármennyire is halhatatlanok, itt lent a Földön megvoltak a korlátaik. Az igaz, hogy nem öregedtek, ám bizonyos szempontból sebezhetők lettek, és persze rájuk is vonatkoztak az evés, alvás, tisztálkodás szabályai… A támadás olyan gyorsan érkezett, hogy Adrian nem látta előre. Ahogy Eddie sem. A másik angyal csupán káromkodott egy nagyot, majd megragadta az oldalát és úgy elvágódott, mint egy kivágott fa. Elterült a sikátor nedves talaján. 203

– Eddie? Mi az? Az angyal csak nyögött, aztán az oldalára fordult és összegömbölyödött… mellette fényes vértócsa jelent meg a piszkos aszfalton. – Eddie! – kiáltotta Adrian . Még mielőtt letérdelhetett volna a barátja mellé, tébolyult nevetés harsant fel a hideg, párás sötétben. Adrian csak egy fél pillanatot késett a válasszal. Megpördült, előkapta a kését és arra számított, hogy Devinát találja maga mögött. Valamelyik fekete talpnyalója társaságában. Vagy talán tizenkettőében. Ehelyett nem látott mást, csak… egy embert. Egy kibaszott csövest. Aki rugós bicskát tartott a kezében, és összeaszott fejéből egy drogos őrült tekintetével nézett vissza rá. Újabb nevetés tört föl tátongó szájából. – Az ördög vett rá, hogy megtegyem! Az ördög vett rá, hogy megtegyem! A hajléktalan a feje fölé emelte a kést, előrelendült, és emberfeletti erővel, amilyenre csak az őrültek képesek, ezúttal Adriant vette célba. Ad lehajolt. Más körülmények között az lett volna a terve, hogy bukfencet vet előre, aztán alulról támad, de így, hogy Eddie a földön feküdt, nem tehette: nem vehette le a szemét sérült társáról… mert a fickó nem mozdult, nem nyúlt a fegyveréért, nem… ó, istenem, nem mozdult… – Ugyan már, Eddie… kelj már fel! – Átvette a kristálytőrt a másik kezébe, és a megszállott hárpia alkarjára koncentrált, várta a megfelelő pillanatot… Akkor kapta el a hadonászó végtagot, amikor lefelé suhintott, tökéletes időzítéssel, hogy megváltoztassa a kés útját és visszafordítsa a gazember felé. Az eltérítő hadműveletnek pofonegyszerűnek kellett volna lennie, amelyben a fegyver olyan ívet ír le, amely elkerüli Ad legfontosabb szerveit, és a támadó hasa felé tart. Mégsem jött össze. Az őrült elme által irányított sovány test úgy csúszott ki a szorításából, mintha a szelet próbálta volna a kezébe fogni. Adrian ekkor döbbent rá, hogy Eddie nem fog felkelni. A hárpia – mintha olvasott volna a gondolataiban – felröhögött, elveszett lelkéből úgy tört föl a nevetés, mintha egy súlyos kéz 204

véletlenszerűen ütötte volna le a zongorabillentyűket. Éles, disszonáns hangon. A gazember valósággal úszott a levegőben, amikor Adrianra támadt. A kést a feje fölé emelte és rondán vicsorított, a fején már alig volt hús, leginkább csak aszott bőr borította a koponyáját. Adnek nem volt más választása, muszáj volt a támadójára koncentrálni és megvédeni magát. Eddie-nek semmi esélye nem lesz, ha ő nem éli túl ezt és juttatja biztonságos helyre. Ezt az összecsapást most nem veszítheti el. Az utolsó pillanatban leguggolt, megragadta a hárpiát, és egy épület falához taszította. Amikor odanyomta, éles fájdalom hasított a veséjébe, ami azt jelentette, hogy a támadó kése a testébe szúródott és nagyon mélyre ment. Most azonban nem volt idő a sebével foglalkozni. Felemelte a kezét, megfogta a fickó veszélyes karját, majd a nedves téglafalhoz szögezte. Erősen ott tartotta, miközben felfelé döfött egyet a tőrével. A tébolyult nevetést a fájdalom éles sikolya váltotta fel. Adrian újra belevágott. Majd harmadjára is… és negyedjére, ötödjére is. Valahol az agya hátsó részében felismerte, hogy ő is olyan őrült lett, mint a hárpia, mégsem állt meg. Dühösen újra és újra beleszúrta a kristálytőrt a mellkasába, amíg már nem talált el több bordát, mivel mindet eltörte, és csupán egy agyonszurkált, véres húsdarabot döfködött. De még ekkor sem hagyta abba. Már nem azért szögezte a férfit a falhoz, hogy ne tudjon kiszabadulni, hanem azért, hogy függőlegesen tartsa, és folytathassa a döfködést. A játék hamarosan elvesztette a vonzerejét, amikor a penge a téglafalba ütközött, és a kristály belefúródott az épületbe, amelynek a falánál gyilkolt. Ad zihálva vette a levegőt, és kiejtette a kezéből a tőrt. Mindent vér és a hárpia belső szerveinek tömkelege borított – igazság szerint a gazembert kis híján kettévágta, csak a gerinc tartotta a felsőtestet az alsóhoz kapcsolva. Aztán az elernyedt, erőtlen ajak közül gurgulázó hang tört föl, és megszakította a vér sűrű áramlását, ami elzárta a levegő útját, pedig a nyomorult még mindig megpróbálta leküzdeni a torkán. 205

De már nem sokáig. – Az ördög… vett rá… hogy megtegyem… – Akkor légy csak nyugodtan az övé! – morogta Ad, és szemen szúrta. Szörnyű sikítás hallatszott, azután Devina lénye kisüvített az egykor volt hajléktalan drogos szemgödrén keresztül, a fekete füst összegyűlt, és ismét támadásra készült. – Bassza meg! – Adrian nekilendült, és repülni kezdett a levegőben. Eddie fekvő testére érkezett, betakarta saját magával, hogy pajzsként védje a démon ellen. Felkészült a támadásra, miközben azt gondolta magában, nos, nem számított rá, hogy igaza lesz, ráadásul ilyen hamar. Mármint a halálával kapcsolatban. De legalább Eddie megússza. Egy szúrásnál azért több kell hozzá, hogy örökre elintézzék. Elvégre a sebeket meg lehet gyógyítani… nem? Miközben Jim ott állt Veck háza előtt a járdán Kutyus-sal, pontosan tudta, hogy hátulról közelíti meg a kérdéses lelket: egyik helyről követte a másikra, és próbálta elütni az időt addig, amíg Devina nem lép valamit. Mindez kurvára nehezére esett. Sokkal jobban szerette az agresszív stílust, néha azonban a „várjunk és majd meglátjuk” szisztéma szerint kellett játszani. Azért az idő lehetett volna jobb is. Az eső továbbra is esett, és a jeges szelet szintén örömmel kihagyta volna a képből. Amint azt is, hogy végig kelljen néznie, mi folyik odabent a házban. Mert a páros természetesen szexeit. Pff. Már azelőtt is lehetett érezni a szikrát, mielőtt bementek volna, szóval nem volt nehéz kitalálni, mi lesz a következő lépés: a kémia vadul tombolt közöttük, és az ilyesmit az ember nem tudja csak úgy figyelmen kívül hagyni. Jim keresztbe fonta a karját a mellkasán, leguggolt és a szenvedélyes együttlétet nézve, azokra a nőkre gondolt, akikkel együtt volt. Hah! Vajon Devina is beleszámított? Valószínűleg igen, de csak akkor, amikor a bombázó külsejét vette fel. A többire alighanem nyitnia kellett egy „állatokkal” elnevezésű kategóriát. De nem számít. Bármilyen fajt nézett is, soha nem volt olyannal, aki fontos lett volna számára. A kefélés mindig is kétszemélyes 206

önkielégítést jelentett, és ha igazán őszinte akart lenni magához, akkor egy kicsit hatalmi játékot is. Élvezte, hogy kielégíti a nőket, hogy hatalma van felettük, és ez sokkal jobb volt, mint bármi, amit cserébe tőlük kapott. A szex azonban befejeződött nála, nem igaz? Amit a démonnal csinált, nem igazán számított annak – az inkább háború volt, csak más eszközökkel. Nem mintha az életmódja kurvára alkalmassá tette volna a randizásra. Habár… Hirtelen Adrian és Eddie képe villant a gondolataiba, amikor a kis vörössel hancúroztak Massachusettsben a framinghambeli szállodában. Látta, ahogy Eddie ráfekszik a nőre, miközben Adrian – üres szemmel, mint egy halott – csatlakozik hozzájuk. Devina tette ezt az angyallal. Miatta lett olyan üres a tekintete. A rohadt dög! Elővett egy Marlborót, rágyújtott és szívott egy nagyot. Veck szerencsés fickó, hogy azzal a nővel lehet, akit akar. Jimnek ez sohasem fog megadatni. Még akkor sem, ha kiszabadítja Sissyt… – A rohadt életbe! – dörmögte, amikor kifújta a füstöt. Csak nem ment olyan messzire ez a dolog a lánnyal, hogy az agya egy eldugott, kis részében nem csak azért gondolt úgy rá, hogy az „övé”, mert az ő feladata, hanem mert tényleg az „övé”? Elment az esze? Sissy alig tizenkilenc éves, amíg ő jelen pillanatban legalább tizennégyezer. Na jó, lehet, hogy Adriannak és Eddie-nek igaza volt. Sissy tényleg elvonta a figyelmét. És igen, megpróbálta ügyesen megmagyarázni saját magának, mennyire rendben van ez, de hazugság volt. És természetesen, amikor a társai arra kényszerítették, hogy nézzen szembe a ténnyel, és húzza ki a fejét a homokból, felkapta a vizet és sértődötten elviharzott, mint egy kis kurva. Valami hozzáért a lábához, ezért lenézett. Kutyus ült mellette, a mancsával a lábszárát karmolta, és izgatottnak tűnt. – Mi az… Ekkor megszólalta telefonja, de még mielőtt elővette és megnézte volna a kijelzőt, rossz előérzete támadt. Felvette, ám csak nehézkes légzést hallotta vonal túlsó végéről. Aztán Eddie erőtlen, gyenge hangja szólt bele: – Trade… és a Tizenharmadik utca. Segíts… 207

A háttérben felharsanó nevetés nem sok jót ígért, ezért Jim egy percet sem tétovázott. Otthagyta Kutyust a járdán, majd elsuhant a belváros felé, de még a villámgyors utazás közepette is azon imádkozott, hogy még időben érkezzen. Nem volt szüksége címre, csupán a két barátja lényére kellett koncentrálnia… és éppen akkor érkezett a helyszínre, amikor Adrian felemelte a kristálytőrét, és szemen szúrt egy őrült, vérző gazembert. Devina. Jimnek nem kellett hallania a sikítást ahhoz, hogy tudja, valami gonosz lépett ki a fickó vézna testéből, és semmi sem állta útját, hogy Eddie-be költözzön. Az angyal a földön hevert, összegömbölyödve, a mobiltelefon kiesett elernyedt kezéből. Jim egy pillanatig sem gondolkozott, azonnal a védtelen barátja felé vetette magát, a teste úszott a levegőben – ugyanúgy, ahogy Adriané. Ad érkezett le először. Aztán Jim betakarta mindkettőjüket, bár nem fűzött hozzá sok reményt, hogy meg tudja védeni… Ekkor nagyon különös dolog történt. A teste átalakult fénnyé, ugyanúgy, mint akkor, amikor az előző körben olyan mérges lett Devinára. Az egyik pillanatban még a fizikai teste látszott… a következőben pedig már színtiszta energia lett. És beborította a két angyalt maga alatt, védelmet biztosítva számukra. A démon vagy talpnyaló szolgája, bármelyik volt is, olyan erőtlenül csapódott neki, mint egy golflabda a kocsi motorháztetejének, és amikor lepattant róla, pontosan annyi sérülést is hagyott maga után. De azonnal újra próbálkozott, hasonló eredménnyel. És még harmadjára is. Egy ideig szünet volt, de ennek Jim egy percig sem dőltbe. Érezte a lény jelenlétét, azt, hogy körülöttük járkál és keresi, hol juthatna be. Ez idő alatt egyértelmű volt, hogy Eddie vérzik. A fémes szag túl erős volt ahhoz, hogy a téglafal mellett összeroskadt testből származzon. A francba, lehet, hogy mindkét angyal megsebesült. Ideje volt véget vetni ennek a szarakodásnak. Visszahúzta magát, felegyenesedett és vakítóan ragyogó fényoszloppá alakult, ami azonban nem világította meg a lepusztult környezetet, és nem vetett árnyékot sem. Szembefordult a gonosszal, majd minden erejét a füstös felhőre irányította…És szétrobbantotta.

208

A robbanás nem járt villanással, a csikorgó hang azonban olyan fülsiketítő volt, mint amikor egy terepjáró lefékez a száraz aszfalton. Ezután különös, szemcsés anyag hullott a magasból, mintha homokot szórnának ki egy táskából. Jim visszaváltozott emberi alakba, és letérdelt a fiúk mellé. – Melyikőtök sérült meg? Adrian felnyögött, majd legurult legjobb barátjáról, de a kezét az oldalára szorította. – Ő. Hasba szúrták. Ad is láthatóan megsebesült, de Eddie volt az, aki nem mozdult. Bár amikor Jim megérintette a vállát, legalább megrándult. – Hogy vagy? Amikor nem érkezett válasz, Jim körülnézett. El kell tűnniük erről a helyről. A városnak ez a része elég forgalmas éjszakánként, és nem hiányzik, hogy valami jó szándékú bámészkodó felhívja a 911-et. Vagy ami még rosszabb, egy utcai rabló találjon rájuk. Vagy egy járőröző rendőr. – És veled mi van? – kérdezte Adriantól, miközben a sikátor másik végét figyelte. – Én jól vagyok. – Na ne mondd! – Irodaépületek. Mellettük pedig egy raktár. – Akkor miért vágsz olyan elgyötört képet? – Székrekedésem van. – Ja. Persze. A szállodába képtelenség visszamenni. Nagyobb diszkrécióra van szükségük, mint amit ott elvárhatnak, és különben sem tudta volna Eddie-t átcipelni a nyavalyás előcsarnokon. Nem az álcázás jelentett gondot, hanem az, hogy a fickóból csöpögött a vér. Na persze felesleges is volt ezen rágódni, mivel ilyen teherrel nem is tudott volna repülni. Kénytelenek voltak a környéken menedéket találni. – Mozgásképes vagy? – kérdezte Adriantól. – Attól függ. Járni? Igen. Repülni? Nem hinném. Jim Eddie mozdulatlan teste alá csúsztatta a kezét. – Készülj fel, nagyfiú! Ez fájni fog. Aztán megfeszítette a combizmát, és felemelte az angyalt a nedves aszfaltról. Válaszul Eddie felnyögött, és összébb húzta a testét, amit nagyon jól tett, mert így könnyebb volt vinni. 209

Amellett azt is jelezte, hogy a gazember még mindig velük van. Mielőtt még Jim elindulhatott volna, Eddie telefonja leesett a földre, és a földön pattogva Adrian bakancsos lábának ütközött. Az angyal lehajolt és felvette. A képernyő még világított, ám a vértől, amely borította, úgy látszott, mintha piros fénye lenne. Ad hátrasimította vizes haját, és azt mondta: – Szóval ő hívott. – Igen. – Jim a sikátor bejáratából látszó bank épületére bökött a fejével, amely az utca másik oldalán állt. – Oda megyünk. – Hogy? – Az ajtón keresztül. – Jim elindult, és közben azt motyogta Eddienek. – A francba, haver, olyan nehéz vagy, mint egy kibaszott kocsi. A háta mögül hallatszó csoszogásból tudta, hogy Ad is a nyomukban van még. És továbbra is kommentálja az eseményeket. – Egy bankba? Azt a helyet eszméletlen módon őrzik. Szóval, hacsak nem… Amikor odaértek az üvegajtóval elzárt előcsarnokhoz, bent felgyulladtak a lámpák, a riasztó nem működött, a bejárati ajtó pedig… Szélesre. Tárult. Miután beléptek, minden visszatért az eredeti állapotába, kivéve a lámpákat és a mozgásérzékelőket. – Ezt hogy csináltad? – lehelte Adrian . Jim hátrapillantott a válla fölött. Az angyal úgy nézett ki mögötte, mint akit elgázolt egy vonat: az arca fehér volt, a szeme túl nagy, a kezéről és nedves izompólójáról vér csöpögött. – Nem tudom – felelte Jim halkan. – Csak megcsináltam. Neked viszont le kellene ülnöd. Most azonnal. – Egy frászt… Eddie-vel kell foglalkoznunk. Igaz. A gond csak az volt, hogy egy ilyen helyzetben… éppen Eddiet kérdezte volna meg, hogy mi a francot csináljon. Alighanem eljött az ideje, hogy elkezdjenek a csodáért imádkozni, gondolta.

210

23. fejezet

VECK AZONNAL MEGÉREZTE Reillyban a változást. Annak ellenére, hogy még mindig benne volt, a nő gondolatban már felöltözött, kilépett a házból és hazament. A francba! Becsúsztatta a kezét kettőjük közé, odafogta az óvszert a farkához és kihúzódott. – Tudom, mire gondolsz. Reilly megdörzsölte a szemét. – Tényleg? – Igen, és most valami olyasmit kellene mondanom, hogy „ez hiba volt”, hogy felajánljam számodra a kiutat. Mielőtt kinyújtózott volna mellette a kanapén, felvette a pólóját a földről, és a nő meztelen testére terítette. Reilly felhúzta a nyakáig, aztán elmélyülten figyelte az arcát. – Mindenképpen az volt. Illetve az. Na jó. Ez fájt. – De nem tudtam megálljt parancsolni magamnak – tette Reilly hozzá halkan. – A kísértés már csak ilyen. – Jobb, ha minél előbb felfogja, hogy a nő részéről csak ennyiről volt szó. Reilly tekintete a földre siklott a kanapé mellett… ahol a tárcája feküdt kinyitva, és kikandikált belőle a másik óvszer. – Jobb, ha most elmegyek – szólalt meg Reilly fátyolos hangon. Krisztusom, miért kell mindig kettőt hordania magánál? 211

Veck a legkevésbé sem akarta, hogy elmenjen, de nem volt szándékában megakadályozni. – El kell vinned a pólómat, mert elszakítottam a tiédet. Reilly behunyta a szemét, és halkan káromkodott egyet. – Nagyon sajnálom. – Istenem, mit? – Nem tudom. Veck hitt neki. És azt is sejtette, hogy hamarosan rá fog jönni, pontosan mit és mennyire sajnál. Amikor felállt a kanapéról, eltakarta a férfiasságát a kezével. Nem kellett, hogy Reilly most is lássa. És nem volt értelme, hogy bármi másnak tekintse ezt az estét, mint ami a nő szerint valójában volt: hibának. És hogy ő mit gondolt? Új társának köszönhetően elfogyasztotta az első házilag készített vacsorát a 21. században, hazautazott a viharban, és olyan szexben volt része, amely kísértetiesen közel állt ahhoz az elcsépelt kifejezéshez, hogy „szeretkezés”. Különös, hogy két ember, akik ugyanazt az eseményt élték át, mennyire eltérő módon értelmezték a történteket. Sajnos nem az ő véleménye számított. Veck némán, egyenként összeszedte Reilly ruháit, és odaadta neki. A hangokból ítélve a nő felhúzta a nadrágját, aztán a zokniját, majd a cipőjét. Veck gondolta, hogy a melltartót is felvette, de annak nem volt hangja. A fegyvertartó hám maradt utoljára, amit odaadott, és miközben Reilly a bőrszíjjal bíbelődött, ő megfogta a nadrágját, és maga elé tartotta. – Kikísérlek – ajánlotta fel, amikor a másik kész lett. Nem lett volna értelme elnyújtani a kínos helyzetet. Különben is Reilly gondolatban már nem volt itt. Istenem, ez olyan érzés, mintha hasba szúrták volna, gondolta, amikor kiment az előszobába. Reilly megállt mögötte, ő azonban a válla fölött nézett a háta mögé. Amivel sajnálatos módon éppen a kanapét pillantotta meg. – Nem akarom, hogy így érjen véget – szólalt meg a nő. – Ez van. De ne hidd, hogy nem tudom, mit érzel. – Nem arról van szó, amire gondolsz. – El tudom képzelni. 212

– Nem szeretném, ha… tényleg nagyon akartam. De azt hiszem, nehéz elfogadnom, hogy egy vagyok a sok közül, aki megfordult az ágyadban. Veck kinyitotta az ajtót, mire megcsapta a hideg, nedves levegő. – Soha nem vinnélek fel az emeletre. Hidd el! Reilly nagyot pislogott, majd megköszörülte a torkát. – Hát jó. Hhm… akkor holnap találkozunk. – Igen. Reggel kilenckor. Miután kilépett a házból, Veck becsukta az ajtót, és átment a konyhába, hogy onnan nézze, ahogy beszáll a kocsijába és elhajt az esőben. – Bassza meg! Rátámaszkodott a konyhapultra, és egy pillanatra lehorgasztotta a fejét. Aztán elborzadt saját magától, hátralépett és kettesével véve a lépcsőt, felszaladt az emeletre. A hálószobájában elment az ágy mellett, és azt gondolta, nem, szó sem lehet róla. Soha nem fogja ideengedni Reillyt. Azon a matracon, amit még Manhattanból hozott magával, azokat a nőket kefélte meg, akiket véletlenszerűen szedett fel bárokban – némelyiknek még a nevét sem tudta, nemhogy a telefonszámát. És mindegyiket még az előtt elküldte, hogy megszáradt volna a testükön az izzadtság. Az a nő, akivel ma este volt szerencséje együtt lenni, nem tartozott abba a nem túl fennkölt társaságba, és még ha nem is érzett úgy, ahogy ő, soha nem alacsonyította volna le azzal, hogy arra a szennyes helyre fekteti. A tiszta lepedő nem tudta eltakarni addigi életének mocskát. A fürdőszobában lehúzta magáról a hideg óvszert, és kidobta a szemetesbe. Ránézett a zuhanyfülkére, és fontolóra vette, hogy lezuhanyozik, végül azonban csak felvett egy melegítőalsót és lement a kanapéra aludni. Reilly parfümjének illatát így még mindig magán érezhette. Szánalmas. Volt előnye annak, hogy Reilly három éven keresztül Caldwell különböző körzeteiben dolgozott: gondolkodás nélkül bárhonnan hazatalált. Ez egy ilyen éjszakán meglehetősen kapóra jött. Soha nem vinnélek fel az emeletre. Hidd el! 213

Nos, ezt a kedves megjegyzést egész hátralevő életében nem fogja elfelejteni. És természetesen azon is elgondolkodott, milyen kiválasztott személyeknek adatik meg, hogy feljussanak arra a különleges helyre. Istenem, hány nővel feküdhetett le Veck azon a kanapén? És hogy jutott be valaki abba a körbe, hogy bebocsátást nyerhetett a hálószobájába? Mégsem hibáztatta a férfit az érzéseiért. Ő is ugyanúgy akarta azt, ami történt, és most majd megbirkózik a következményeivel – ami annak köszönhetően, hogy védekeztek, csupán érzelmi lesz. Ő választotta ezt az utat… ő követte Vecket az ajtóhoz, ő taszított rajta egyet, hogy bemenjen, és ő mondta neki, hogy vegye elő a tárcáját. Vagyis most igenis felnőtt módon fog viselkedni, és a következő tíz órát – amíg holnap reggel kilenckor be nem megy az irodába – azzal fogja tölteni, hogy összeszedi magát. Mert ezt csinálják a profik. És pontosan ezért nem engedik, hogy ilyen dolgok megtörténjenek velük. Tíz perc esőben autózás után bekanyarodott a háza elé, és megnyomta a garázs nyitógombját. Miközben arra várt, hogy az ajtó felemelkedjen, bosszankodva eszébe jutott, hogy a vacsora és az utána következő események miatt órák óta nem nézte meg a telefonját. Elővette, és azt látta, hogy három nem fogadott hívása is van. Csak egyetlen hangposta üzenete érkezett, amire nem pazarolta az időt, tekintve, hogy ki próbálta elérni. Rögtön visszahívta de la Cruzt. Egy csörgés. Két csörgés. Három csörgés. A fenébe, lehet, hogy felébreszti. Későre járt… Hirtelen a nyomozó hangja váltotta fel a gépi búgást. – Reméltem, hogy maga az. – Elnézést, mással voltam elfoglalva. – Azonnal megvonaglott, ahogy kimondta. – Mi történt? – Tudom, hogy be akart menni a kórházba beszélni Kronerrel, és szerintem most megteheti. Az orvosok szerint jelenleg még jobban van, mint ma reggel, de a kocka fordulhat. Amellett, úgy gondolom, ha ön, mint semleges harmadik fél hallgatja ki, az segíteni fog Vecken, mind az ügyén, mind a bírósági megítélésén. – Mikor láthatom? – A pokolba, akár még ma este is odamenne, ha lehetne.

214

– Valószínűleg a holnap reggel lenne a legjobb. Egy órával ezelőtt kaptam tájékoztatást, és akkor még kényelmesen pihent. Már nincs intubálva, nem kap nyugtátokat, és evett is valamit – de a legutolsó információm szerint már alszik. Reilly arra gondolt, milyen állapotban volt a fickó az erdőben, ezért már azt is képtelenségnek tartotta, hogy még mindig él, nem beszélve arról, hogy kórházi ennivalót eszik. Erről eszébe jutott Sissy Barten. Milyen igazságtalan. Kroner életben van, miközben a lány… nos, alighanem már nem. – Holnap kilenckor ott leszek. – Napi huszonnégy órás ügyelet van mellette. Szólok az őröknek, hogy jönni fog. Hé, hogy jönnek ki Veck-kel? Reilly behunyta a szemét és megtartotta magának a szitkokat. – Remekül. Igazán remekül. – Az jó. De ne hozza magával! – Nem akartam. – Több ok miatt sem. – Utána pedig, ha nem nagy fáradság, elmondaná, hogy ment a látogatás? – Nyomozó, maga lesz az első, akit felhívok. Miután Reilly befejezte a beszélgetést, megdörzsölte a tarkóját, hogy kimasszírozza. Valószínűleg Veck kanapéján feküdte el. Kiengedte a kéziféket, de üresben hagyta a sebességváltót, és hagyta, hogy a kocsi beguruljon a garázsba. Leállította a motort, kiszállt és… Mozdulatlanná dermedt a vezető oldali ajtó becsukása közben. – Ki van ott? – kiáltotta, majd a kabátja alá csúsztatta a kezét, és megmarkolta a fegyverét. A mennyezeti automatikus lámpa megvilágította a sarokban álló gereblyéket, a szemetes hordót és az útszóró sót, amellyel a járdát szokta lehinteni télen a postásnak. Ugyanakkor így könnyű célpontjává vált annak, aki figyelte. Mert valaki figyelte, az biztos. Sietve megkerülte a kocsit, de nem az elején, hanem a csomagtartónál, és előkészítette a kulcsát, mielőtt még odaért az ajtóhoz. Gyors, biztos mozdulattal kinyitotta a zárat, beslisszolt a házba, és még ugyanabban a pillanatban megnyomta a garázsajtó gombját. A retesz vissza is záródott, mihelyt odabent volt.

215

A riasztó azon nyomban megszólalt a konyha sarkában, ami azt jelentette, hogy még működik, és ő indította be. Bal kézzel beütötte a kódot, amivel elhallgattatta a zajt. A jobb kezében a fegyverét tartotta. Nem kapcsolta fel a villanyt, úgy ment végig a házban, és közben kinézett az ablakon, Nem látott és nem hallott semmit. Azután azokra az „FBT’-ügynökökre gondolt, és arra, hogy előző éjszaka valaki behatolt Veck lakásába. A rendőrtisztekre is lehet leselkedni. Volt is már rá példa. És bár ő maga hosszú évek óta nem csinált semmit a nyilvánosság előtt, most Veck társaként dolgozott, aki távolról sem volt jelentéktelen személy, több szempontból sem. Reilly a dolgozószobájában felemelte a telefon-kagylót, és megnézte, van-e tárcsahang. Volt. Ironikus módon Veck jutott először eszébe, akit felhívhatna. Nem fog megtörténni. Különben is, tökéletesen alkalmas arra, hogy megvédje magát. Elhúzta a széket az íróasztal elöl, a sarokba tolta, mert úgy a bejáratot és azt az ajtót is jól látta, amelyen keresztül a garázs felől bejött. Ezután odatolt egy kis asztalt a szék mellé. A szekrényben, egy tűzbiztos széfben, három másik fegyvert tartott, valamint bőséges mennyiségű lőszer. Megfogott egy automata pisztolyt, beletett egy teli tárat, majd kibiztosította. Leült háttal a falnak, odanyúlt a telefon vezeték nélküli készülékéhez, és letette az asztalra a másik fegyver mellé. A mobiltelefonját a zsebében hagyta, arra az esetre, ha hirtelen kellene mozdulnia. Valaki őt akarja? Rendben. Jöjjön csak nyugodtan, majd meglátja, milyen fogadtatásban lesz része.

216

24. fejezet

A BELVÁROSBAN, ANNAK A BANKNAK a márvány előcsarnokában, ahová Jim betört, Adrian sok vért vesztett és már kezdett szédülni, de nem volt hajlandó megengedni, hogy elveszítse az eszméletét. Nem fog megtörténni. Jim óvatosan letette Eddie-t a kemény, fényes padlóra, oda, ahová kívülről bevilágított egy fénysugár. Az angyal még mindig szorosan összegömbölyödve feküdt az oldalán, hatalmas teste magzati pózba zsugorodott, sötét, hosszú hajfonata, mint egy kötél kígyózott alatta. – Hanyatt fordíthatunk, haver, hogy megnézzük, milyen a sérülésed? – kérdezte Jim, valójában azonban nem igazán kérdésnek szánta, inkább figyelmeztetésnek a sérült angyalnak, hogy mi következik. Amikor Eddie-t a hátára fordították, hangos káromkodást lehetett hallani. Ami azt jelentette, hogy a nagydarab gazember még mindig élt. Csakhogy a hátán fekve is összehúzta magát. Az arca pedig… nem stimmelt. Szokásos sötét arcszíne helyett a bőre hófehérre változott, és olyan erősen szorította össze a szemét, hogy az arca eltorzult. A vér vörösre színezte az ajkát. És vér… szivárgott a szájából is. Adrian zihálni kezdett, a keze ökölbe szorult, és verejték lepte el az egész testét. – Minden rendben lesz, Eddie. Nem lesz semmi… – Lazítsd el magad, kérlek! – mondta neki Jim. – Tudom, hogy pokolian fáj, de muszáj látnunk a sebet. – …baj. Minden rendben lesz… 217

– Ó, a francba! – suttogta Jim. Ó… igen… a francba. A vér nem csupán szivárgott vagy csordogált a hasi sebből, amit Eddie addig leszorítva tartott… hanem egyenesen ömlött. Jim levette nedves bőrdzsekijét, gombóccá gyűrte, eltolta Eddie véres kezét az útból… és megdermedt a döbbenettől. A hárpia kése valahogy belefúródott Eddie belébe is, aztán oldalra hasított, és egy olyan hosszú és mély vágást ejtett a hasán, hogy a kanyargós beleket is látni lehetett. A legrosszabb azonban mégsem ez volt: a sebből ömlő vér mennyisége alapján alighanem átvágott egy nagyobb vénát vagy artériát. És ez lesz az, ami majd végez vele. Jim megrázta magát, és a sebre szorította a dzsekijét. – Meg tudnád tartani ezt nekem, haver? Eddie tett egy kísérletet arra, hogy felemelje a karját, de csak néhány centiméternyit bírta megmozdítani. Jim Adrianra nézett. – Meghalhat? Ad megrázta a fejét, miközben a lába elzsibbadt. – Nem tudom. Baromság. Pontosan tudta a választ, csak képtelen volt kimondani. – A rohadt életbe! – Jim Eddie arcához hajolt. – Öreg, van valami, amit elmondanál? Adrian nem letérdelt melléjük, hanem inkább térdre rogyott. Megfogta legjobb barátja kezét, és döbbenten tapasztalta, milyen hideg. Hideg és nedves volt a vértől és az esőtől. – Eddie… Eddie, nézz rám! – kérte Jim. Ez nem lehet igaz. Ez a hős harcos, évszázadok kiváló katonája nem halhat meg egy nyavalyás hárpia késétől. Eddie-t dicsőség illette meg, az a fajta ember volt, aki képes egy hadseregnyi ellenséget is legyőzni, nem pedig ez a csendben vérző sebesült… nem az, aki ma este… Eddie zihált egyet, a teste megrándult, és megmarkolta Adrian kezét. – Itt vagyok… – mondta Ad elfúló hangon, miközben megtörölte a szemét a kézfejével. – Nem megyek sehová. Nem vagy egyedül… Jóságos Isten az égben. Elfogják veszíteni. Ez volt a leginkább megmagyarázhatatlan a munkájukban. Angyalokként éltek is meg nem is. Léteztek, mégsem igazi fizikai 218

testben. Halhatatlanok voltak, mégis el tudták veszíteni az életüknek azt a kis szikráját, amit ajándékul kaptak. – Eddie, a rohadt életbe… ne menj el… harcolj ellene… – Adrian felnézett Jimre. – Csinálj valamit! Jim káromkodott egyet aztán körülnézett, de a pokolba is… egy bank előcsarnokában voltak, nem pedig egy nyavalyás kórházban! Különben is, nem mintha a megmentő képes lett volna tűt és sebvarró fonalat ragadni, hogy összevarrja a vágást, nem igaz? Jim ekkor behunyta a szemét, törökülésben elhelyezkedett a földön, és teljesen mozdulatlanná vált. Ad már majdnem rákiabált, hogy nem most van az ideje a kibaszott meditálásnak, amikor a megmentő elkezdett fényleni: tetőtől talpig tiszta fehér fény kezdte beborítani, először fejétől indult, aztán a testéből, majd a kezéből áradt kifelé. A következő pillanatban előrenyújtotta a kezét… és a tenyerét Eddie széles, izmos mellkasára helyezte… Az angyal felsőteste nagyot rándult – mint amikor az emberek újraélesztenek valakit a defibrillátor két tappancsával –, és hangosan beszívta a levegőt. Aztán kinyílt a szeme, és vörös tekintetét Adrianra emelte. Ad puhánynak tartotta magát, amiért majdnem sírva fakadt, és megint megtörölte a szemét. – Szia! – Meg kellett köszörülnie a torkát. – Ki kell tartanod és harcolnod ellene. Gyógyítsd meg magad! Használd azt, amit Jim ad neked… Eddie alig láthatóan megrázta a fejét és kinyitotta a száját. De csak nyögés hallatszott. – …tarts ki. Gyerünk, haver, muszáj, hogy… – Figyelj… rám… – Ad tökéletesen mozdulatlanná vált. Eddie hangja olyan gyenge volt, hogy szinte alig hallatszott. – Jimmel… kell… maradnod… – Nem. Kurvára szó sem lehet róla. Nem fogsz elmenni… – Maradj… Jimmel… ne… – Küzdött, hogy újabb levegőt vegyen. – Maradj Jim mellett! – Ennek nem így kell végződnie! Nekem kellett volna először… Eddie nagy nehezen felemelte a karját, és a mutatóujját Adrian szájára tette, hogy elhallgattassa. – Légy… okos… egyszer végre… jó? Ígérd meg! 219

Adrian elkezdett előre-hátra hintázni, a szeme olyan könnyes lett, hogy összemosódott előtte minden. – Ígérd meg… add a becsületszavad… – Nem, nem fogok. Bassza meg! Nem fogsz itt hagyni! Az angyal szemhéja lassan lecsukódott. – Eddie! Az istenit, Eddie! Ne merészelj meghalni itt nekem! Baszd meg! Amikor kirohanásának hangja elhalkult, Eddie légzése még nehezebbé vált, a szája nagyra nyílt, mintha az állkapcsa abban reménykedne, hogy ez majd segít. Az ezt követő rémisztő néma másodpercekben Ad szíve egyre gyorsabban kezdett verni, olyan ütemben, ahogy a barátjáé lassult. Aztán Edward Lucifer Blackhawk meghalt. Nem abból lehetett tudni, hogy hirtelen nem emelkedett már fel a mellkasa, vagy hogy elernyedt a teste, és az a kis szorítás is megszűnt, amivel Adrian kezét fogta. A tavaszi virágok illata jelezte, amely megtöltötte a bank előcsarnokának mozdulatlan levegőjét. Adrian megragadta Jim pólójának elejét. – Vissza tudod hozni. Hozd vissza… az francba… tedd rá… a kezed… megint… Valami miatt ennél többet nem tudott kinyögni. Aztán már a látása is elsötétedett. Egy pillanatra összezavarodott. Körülnézett, és azt gondolta, hogy biztosan fojtogató, szemet csípő levegő áramlott be az épületbe valahonnan. Ja, várjunk csak. Ő zokogott úgy, mint egy gyerek. Meg sem próbálta titkolni, mintha nem érdekelné. Megmarkolta Eddie mellkasán a ruhát, és magához húzta a felsőtestét. A szívére szorította a bukott angyalt, aki évszázadokon keresztül minden lépésénél mellette volt a földön és a purgatóriumban is. Miközben magához szorítva tartotta, Eddie teste egyre könnyebb lett a karjában, habár az üres porhüvely nem lett kisebb méretű. Eddie lényege távozott el csupán belőle. Adrian az arcát barátja vastag nyakához nyomta és csak hintázott vele előre-hátra, előre-hátra…előre-hátra… 220

– Ne hagyj el… ne… ó, Istenem, Eddie… Nem tudta, hány perc vagy hány óra telt el, ám ebben a borzalmas lelkiállapotban is megérezte, hogy valami megváltozott. Felpillantott Eddie nyakából, ránézett a megmentőre… és muszáj volt néhányat pislognia, hogy biztos legyen benne, jól látja, amit lát. Jim Heron a földön guggolt, vadul vicsorított, hatalmas teste pattanásig feszült. A tekintetét mereven Adrianra és Eddie-re szegezte, miközben fekete szeme ördögi fénnyel ragyogott, és a testéből hullámokban áradt a gonoszság a virágillatú levegőbe. Ő maga volt a megtestesült bosszú, düh és harag. A pokol ígérete a földön. Minden, ami Devinát alkotta… csak a megmentő alakjában és arcképével. Adriant furcsa mód megnyugtatta a látvány. Lehiggadt és képes volt összpontosítani. Így már nem csak ő érezte, hogy durván elragadtak tőle valamit. Nem volt egyedül az előre vezető úton. Az ösvényt, amelyre azért lép, hogy megfizessen annak a démonnak, már nem csak az ő lábnyoma fogja taposni… Ebben a pillanatban Jim kinyitotta a száját, és olyan hangosan kezdett üvölteni, hogy az még egy felszálló repülő zúgásánál is erősebb volt. Majd a fülsiketítő kiáltást hatalmas robbanás követte. A bank előcsarnokának összes ablaka – harminc méter hosszan – egyszerre tört ki, és csillogó üvegszilánk esőként zúdult a kinti utcára.

221

25. fejezet

FENT A MENNYORSZÁGBAN, Nigel kiugrott szaténnal és selyemmel borított ágyából. Nem aludt – úgy tűnt, képtelen volt lehunyni a szemét, ha Colin nem feküdt mellette –, de akár ébren lett volna, akár álmában, a kép, amely megjelent előtte, annyira döbbenetes volt, hogy mindenképpen azonnal felrázza. Remegő kézzel elfedte ágyékát a köntösével. Edward – ó, drága, sztoikus Edward! Elvesztették. Éppen most, odalent a földön. Ó, micsoda szerencsétlen fordulat! Felborult az egyensúly. De hát hogy történhetett? Igen, sajnos Nigel egyáltalán nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy valamelyik angyalt elveszítheti. Azért küldte le őket, hogy segítsenek Jimnek, mert annyira rugalmasak és jártasak voltak a jó védelmezésében, mivel már oly sokszor alkalmazták. Kettejük közül azonban Eddie-nek kellett volna túlélnie: ő volt a megfontoltabb, az okosabb, aki ellensúlyozta energikus, szeszélyes, irányíthatatlan bajtársát. A sors azonban ezzel mindannyiuk lába alól kihúzta a talajt. – A francba, a francba… a francba… És nem volt rá mód, hogy visszahozzák Edwardot – legalábbis Nigel hatalma erre már nem terjedt ki: a feltámasztás csakis a Teremtő képessége volt, és legutoljára akkor hozott vissza egy angyalt, amikor… soha. Nigel megtörölte az arcát pamut zsebkendőjével. Kockára tette mind Edward, mind Adrian életét, odavetette őket, mintha kockát dobott 222

volna – most pedig Adrian, a csapongó lélek, egyedül maradt az iránytűje, a horgonya, a kapitánya nélkül. Jim pedig, akinek már így is elterelte valami a figyelmét, rosszabb állapotba került, mint amikor egyedül volt. Neki kell majd vigyáznia a másik angyalra is. Veszedelmes fordulat. A démon részéről ugyanakkor zseniális húzás – de mégis hogy történhetett? Edward mindig olyan éber volt. Mi vonhatta el a figyelmét, hogy nem hallgatott az ösztöneire? Nigel odament a teasarokhoz, és feltett egy adag teavizet forrni. A keze remegett, amikor arra gondolt, mit tett. Edward biztonságban élt a mennyországnak egy nem elszigetelt részén, amely Nigel ellenőrzése alá tartozott. Való igaz, hogy arra várt, mikor veszik hasznát, és felvillanyozta a gondolat, hogy végre megbocsáttatik, hogy megszegte a szabályokat, amikor oly sok évvel azelőtt megmentette Adriant. De akkor is. Kiváló személyiség volt. És most nincs többé. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Nem vagy olyan befolyásos, mint amilyennek tartod magad, Nigel. Az arkangyal rátámaszkodott az íves komód márványlapjára, és alig bírta elviselni a mellkasára nehezedő súlyt. Ha nem emelte volna ki őket a saját purgatóriumukból, ez nem történt volna meg. És mindvégig olyan gőgösen biztos volt a döntésében. Mit tett?… Ahogy ott állt egyedül gyászos gondolataival és tetteinek súlyával, amely a szívét nyomta, és nem volt senki sem mögötte, sem előtte, Adrianra gondolt. Aki magára maradt a fájdalmával. A háborúban. Hirtelen nem kapott levegőt, pedig nem is volt rá szüksége. Ebben az istenverte magányban csupán egy személy létezett, akihez fordulhatott, ám amiatt, hogy Colin nem volt mellette, és ráadásul Nigel nem mehetett hozzá, még inkább megértette, milyen állapotban van Adrian . Elveszíteni a másik felünket, ez rosszabb, mint a halál. Igazi kínzás. Habár szolgál némi tanulsággal… Nigel nem valóságos nappalai és éjszakái során, a végtelen számú megjátszott étkezés és krokettjáték során, ebben a saját maga által kialakított világban, amit azért teremtett, hogy ő és az arkangyalok ne őrüljenek meg az örökkévalóságban, amelyben léteztek, nos, itt eddig még sohasem hajolt meg senki akarata előtt. Egyszerűen nem volt alkalmas rá. 223

Colin mégis a részévé vált. Adriannal ellentétben azonban ő fel tudta keresni a másik felét, támaszt kaphatott tőle a félelem, a magány és a megbánás közepette. Adrian soha többé nem teheti meg ezt. Hacsak nem történik csoda, ami szinte lehetetlennek tűnt, örökre távol lesz már a lelke egy részétől. Nem vagy olyan befolyásos, mint amilyennek tartod magad, Nigel. Amikor a teafőző éles hangon sípolni kezdett, Nigel otthagyta a vizet a tűzön forrni, és egy szál köntösben kiszaladt magánlakosztályából, majd átfutott a mezőn. Az általa irányított körforgás révén éppen az éjszaka borította bársonyos leplét a tájra. Odafent a kastély csipkés oromzatán és kis tornyocskáin fáklyák égtek. Nigel a pislákoló fények felé tartott a füvön. Edward meghalt. De Colin itt van. És mégis olyan nagy a távolság köztük. A kastély tövében futva elért az erőd legnyugatibb pontjához, és jobbra fordult. Nem messze a távolban állt Colin sátra, a fasor előtt; az alacsony kis építmény rövid oszlopokra erősített ponyvából volt összetákolva. Nigel lakosztályával ellentétben kicsi volt és szerény. Semmi selyem, szatén vagy díszes cicoma. Az arkangyal a sátor mögött csörgedező patakban fürdött, és nem kényelmes matracon aludt, hanem egy tábori ágyon. Egyetlen takaróval takarózott, párnája nem volt. A szórakozását csupán a könyvek biztosították. Mindezek miatt Nigel ragaszkodott hozzá, hogy az ő lakosztályában lakjanak, ezért a másik arkangyal évszázadokkal azelőtt gyakorlatilag be is költözött hozzá. Igazság szerint, amikor Nigel odaért a sátorhoz, rájött, hogy még sohasem töltött itt egyetlen éjszakát sem. Mindig Colin ment át hozzá. Mikor is járt erre utoljára? – töprengett. Nem volt ajtófélfa, amelyen be tudott volna kopogni. – Colin? – szólalt meg halkan. Amikor nem kapott választ, megismételte a nevet. Majd még egyszer. Úgy látta, nem ég bent fény, ezért a tenyerébe varázsolt egy fénygömböt, hogy világítson. Megfogta az ajtóként szolgáló ponyvát, félrehúzta, és bedugta a fénygömböt, hogy lásson a sötét belső helyiségben. Üres volt. 224

És igen, ha valaki nem ismerte a helyzetet, azt hihette volna, hogy betörtek ide, mert olyan kevés dolog volt a sátorban. Igen, igen… a tábori ágy, a lábánál egy utazóládával, néhány bőrkötéses könyv és egy olajmécses. A földet nem takarta kézzel szőtt szőnyeg, csak a gyep füve. Bertie és Byron lakosztálya – amely a kastély másik végénél állt – legalább olyan pazarul volt berendezve, mint Nigelé, csak a saját képükre formálva. Colin sokkal többet is megengedhetett volna magának. Az egész világ az övé lehetett volna. Nigel megfordult, kilépett a sátorból és lesétált a patakhoz. A faágakon törülközők lógtak, a homokos parton pedig lábnyomok látszottak. Colin… – suttogta. Saját gyászos hangszíne meglepte, és gyorsan meg is állt. Döbbenten tapasztalta, milyen kétségbeesett, és ezért a háború fényében újra felülvizsgálta a döntését, hogy idejött. Jimre és Adrianra gondolt, valamint a gyengeségükre, amelyre most fény derült, és amit a másik oldal ki is fog használni. Ő maga is gyenge lett, ha Colinról volt szól. Ami azt jelentette, hogy neki is van Achilles-sarka. Hirtelen sarkon fordult és elfutott, a lába visszavitte az éjszakában, miközben szorosabban fogta össze magán a köntösét és a büszkeségét. A saját lakosztálya volt az a hely volt, amitől nem szabadott eltávolodnia. Ő nem Adrian . Nem lesz elveszett… ahogy az angyal. És nem engedi, hogy az érzések olyan erősen befolyásolják, mint Jimet. A kötelesség azt követelte, hogy elszigetelt és erős legyen. A mennyország pedig ennél alább nem adhatta.

225

26. fejezet

MÁSNAP REGGEL VECK az íróasztalánál ült, és Starbucks kávéspohara fölött Bailst nézte. A férfi szája gyorsan mozgott, az arca megelevenedett, a keze látványosan gesztikulált. – …és az egész kóceráj felrobbant. – Bails elhallgatott, majd integetni kezdett Veck arca előtt. – Hahó? Hallottad? – Tessék? Micsodát? – Hogy a Trade és a Tizenharmadik utca sarkán álló bank teljes földszintje kint van az utcán. Veck megrázta magát, és a kollégájára összpontosított. – Hogy érted azt, hogy „kint van az utcán”? – Az előcsarnok összes ablaka kitört. Semmi sem maradt, csak az acélkeret. Nem sokkal éjfél előtt. – Bombarobbanás? – A legfurcsább bomba, amit valaha láttam. Az előcsarnokban semmi kár nem keletkezett… nos, csupán a váróhelyiség néhány széke dőlt hanyatt, egyébként semmi nem utal arra, hogy detonáció történt volna… nem látszik a hatás koncentrikus körökben. Találtak valami különös festéket a padlón, fényes volt, mint a körömlakk, és olyan illat terjengett, mint egy virágboltban, ezenkívül semmi. – Megvizsgálták a kollégák a helyszínen a biztonsági kamerák felvételét? – Naná, és jöjj rá, mit találtak? A rendszer körülbelül tizenegykor elromlott, és nem is javult meg. Veck a homlokát ráncolta. 226

– Csak úgy bedöglött? – Igen. Pedig akkortájt nem is jelentettek túlfeszültséget a környéken. Valószínűleg az előcsarnok villanya is kiment, a többi elektromos berendezés és rendszer viszont továbbra is működik. Ideértve a bank riasztóját és számítógépes hálózatát is. Kurvára furcsa. Hogy tud csak a kamera tönkremenni és semmi más azon kívül? Veck tarkója bizseregni kezdett. Az ördögbe, hol hallotta már ezt… – Hát igen, különös. – így is mondhatjuk. Bails oldalra biccentette a fejét, és összehúzta a szemét. – Hé, jól vagy? Veck a számítógépe felé fordult, és megnézte a leveleit. – Remekül. – Ha te mondod. – Egy ideig csendben maradtak. – Hallottam, hogy a társad bemegy Kronerhez. Veck felkapta a fejét. – Tényleg? – Nem is tudtad? – vonta meg a vállát Bails. – De la Cruz írt egy sms-t tegnap este. Én akartam ma megint bemenni hozzá, de ezek szerint a belső ellenőrzés is tesz vele egy kísérletet. Kétségkívül azért, hogy rád köthessenek egy „nem- ő az elkövető” feliratú masnit. A rohadt életbe. Ha arra gondol, hogy Reilly annak a szörnyetegnek a közelébe megy, megfagyott a vér az ereiben. – Mikor? – Szerintem most. Mit ad isten, első ösztönös reakciója az volt, hogy szélsebesen elrohan a Szent Ferenc Kórházba. A társa biztosan éppen emiatt nem ugrott be az irodába először, és ezért nem közölte vele, hová megy. – Na, mindegy, majd találkozunk. Vissza kell mennem dolgozni. Veck ösztönösen előkapta a telefonját és megnézte. Igen, volt egy sms-e, amit nem hallott, amikor megérkezett, de Reillytól jött: Később megyek be, R. – Bassza meg! Körülnézett, mintha az segítene valamin, aztán megpróbált az előtte lévő képernyőre fókuszálni. A francba… képtelen itt ülni tétlenül, miközben a nő egy elmebeteget hallgat ki! Habár… most legalább lenne alkalma… 227

Magával vitte a kávéját, amikor kisétált a gyilkossági osztályról és a vészkijárat felé igyekezett. A betonlépcsőt kettesével véve felszaladt egy emeletet, benyitott a folyosóra nyíló acélajtón, és egyenesen a bizonyítékraktár felé indult. Amikor odaért, beszélgetésbe elegyedett a recepcióssal – mintha csak valami rutinügy miatt kellett volna idejönnie –, aztán mikor úgy ítélte meg, hogy eleget csevegett, belépett a raktárba. Manhattani közrendőr korában sokszor volt dolga bizonyítékokkal, kábítószerrel, mobiltelefonnal, lefoglalt készpénzzel és egyéb használati tárggyal. Most, hogy a gyilkosságiaknál dolgozott, többnyire véres ruhával, fegyverrel és személyes holmival került kapcsolatba, olyan dolgokkal, amelyeket hátrahagytak. Végigsétált a hosszú, magas polcok között, és a hatalmas terem hátsó része felé igyekezett, ahol az asztalok álltak. – Szia, Joe! – köszönt, miután egy majd’ kétméteres elválasztó fal mögé lépett. Az idős helyszínelő felnézett a mikroszkópból. – Szia! – Hogy megy a munka? – Haladunk-haladunk. A férfi a feje fölé emelte a karját és nyújtózkodott egyet, Veck pedig lazán nekidőlt az asztalnak. – Hogy bírjátok? – Az éjszakai műszak könnyebb, mint a nappali, de persze egy ilyen hét után mindkettő szívás. – Mennyi idő még, amíg befejezitek? – Talán negyvennyolc óra. Hárman vagyunk rá, folyamatosan váltjuk egymást, kivéve a tegnap éjjelt. Veck végignézett a katalógusba vett, műanyag zacskókba tett tárgyak során, valamint azon a hatalmas tálcán, amelyen a már regisztrált, de még meg nem vizsgált és nem zacskózott bizonyítékok feküdtek. A nyomozó csipesszel kiemelt valami feketét a nagyító alól: kiderült, hogy hajgumi. Beletette egy nejlonzacskóba, elővett egy hosszú, keskeny, neonsárga, öntapadós címkét, és leragasztotta vele a zacskó száját. Aztán kék tollal feljegyzett valamit a címkére, aláírta a nevének kezdőbetűit, és bepötyögött valamit a számítógépbe. Utolsó 228

mozzanatként lehúzta a zacskó vonalkódját egy leolvasó előtt, és a sípoló hang azt jelezte, hogy a tárgy hivatalosan is bekerült a rendszerbe. Veck ivott egy kortyot a kávéjából. – Szóval, egy eltűnt személy ügyén dolgozom. Fiatal lány. – Meg akarod nézni, mi mindenünk van? – Lehet? – Persze. Csak ne vigyél el belőle semmit! Veck az ideiglenesen felállított polcrendszer túlsó végén kezdte. A gyűjtemény egyetlen darabját sem tették még végleges helyére, mert a caldwelli rendőröktől kezdve az FBl-ügynökökig mindenkinek szüksége volt még erre-arra belőle. A befőttes üvegekben lévő bőrdarabkákat átugrotta, mert Cecília Bartennek nem volt tetoválása, és inkább a számtalan gyűrűt, karkötőt, haj csatot és nyakláncot vette szemügyre… Hol vagy, Sissy? – kérdezte magában. Lehajolt, felvett egy átlátszó műanyag zacskót, amelyen egy másik nyomozó aláírása szerepelt. Bőr karkötő volt benne, rajta „medálként” egy kis halálfej fityegett. Nem Cecília stílusa. Továbbment, és megfogott egy ezüstkarikát, amelyet már regisztráltak. A Barten-házban látott fényképeken a lány mindig aranyékszert viselt. Hol vagy, Sissy… hol az ördögben vagy? A Szent Ferenc Kórházban Reilly céltudatosan lépkedett az intézmény ezernyi folyosójának egyikén. Menet közben fehér köpenyes orvosok, kék ruhás beteghordók, zöldbe öltözött nővérek és utcai ruhás betegek, valamint családtagjaik mellett haladt el. Az intenzív osztály, amit keresett, egészen hátul, jobbra esett, és amikor közeledett a nővérpulthoz, elővette a jelvényét. Pár szavas útbaigazítás után még tovább kellett mennie, majd balra tartani. Amikor az utolsó sarkon is befordult, az üvegfalú szoba előtt ülő biztonsági őr felpattant. – Reilly hadnagy? – kérdezte. – Igen, én vagyok. – Megmutatta a jelvényét. – Hogy van a beteg? A férfi megrázta a fejét.

229

– Most reggelizett. – A kurta válaszból szinte sütött a megvetés, mintha az őr azt szerette volna, ha a gyanúsított éhségsztrájkot folytatna vagy halálra éheztetnék. – Gondolom, hamarosan átviszik innen valahová, mert olyan jól van. Akarja, hogy bemenjek magával? Reilly elmosolyodott, és eltette a jelvényét, majd elővett egy kis noteszt. – Elbírok vele. A biztonsági őr egy pillanatra végigmérte, aztán csak bólintott. – Igen, úgy tűnik, képes rá. – Nem csak a külső számít, higgye el! Reilly benyitott az üvegajtón, majd elhúzta az útból a halványzöld függönyt, és… megtorpant, mert azt látta, hogy egy nővér hajol Kroner fölé. – Ó, elnézést… A barna hajú ápolónő hátranézett és elmosolyodott. – Kérem, jöjjön be, Reilly hadnagy! Reilly a nő szemébe nézett, ami olyan fekete volt, mintha nem is lenne szivárványhártyája, és megmagyarázhatatlan félelem töltötte el. Minden ösztöne azt súgta, hogy meneküljön. Amilyen gyorsan csak tud. És a lehető legmesszebbre innen. Csakhogy neki Kronertől kellett volna inkább megijednie, nem egy nőtől, aki csak a munkáját végzi. – Ööö… később visszajövök – mondta. – Ne! – A nővér ismét elmosolyodott kivillantva tökéletes, fehér fogát. – Már készen áll a beszélgetésre. – Inkább mégis várok, amíg… – Maradjon! Örömmel hagyom önöket kettesben. Reilly összevonta a szemöldökét. Ez úgy hangzott, mintha legalábbis randiznának. Az ápolónő visszafordult Kronerhez, súgott neki valamit halkan, aztán megsimogatta a kezét, amitől Reillynak egy pillanatra hányingere lett. Ezután odajött hozzá. Minden lépéssel egyre szebb lett, amíg végül olyan gyönyörűnek látszott, hogy az ember arra gondolt, miért is nem lett modell. Reilly mégis azt érezte, el kell menekülnie a közeléből. De ennek nem volt semmi értelme. Aztán egyszer csak eltűnt. 230

Reilly pislogott egyet. Majd még egyet. Kidugta a fejét a folyosóra és körülnézett. Az őr felpillantott. – Jól van? A folyosó üres volt, csupán egy készenléti kocsi és egy szennyes ruhával teli kosár állt a fal mellett, valamint egy üres hordágy. Talán a nő bement egy másik helyiségbe? Biztosan. Sok ajtó volt Kroner szobája közelében. – Igen, remekül. Reilly visszament a kórterembe, összeszedte magát, és a betegre koncentrált. Farkasszemet nézett azzal a férfival, aki legalább egy tucat fiatal nőt ölt meg országszerte. Milyen ragyogó a szeme. Ez volt az első gondolata. Okos, csillogó szeme volt, mint egy éhes patkánynak. A második pedig? Hogy olyan kicsi. Azt is nehezen lehetett elképzelni, hogy fel tud emelni egy tömött bevásárlószatyrot, nem hogy elbánjon fiatal, egészséges nőkkel. De persze, lehet, hogy elkábította és mozgásképtelenné tette őket, amivel egyszerre küszöbölte ki a menekülés veszélyét és a zajt. Legalábbis kezdetben. Az utolsó gondolata pedig az volt, hogy… istenem, milyen sok kötés van rajta! Mintha múmia lenne, olyan sok géz borította a fejét és a nyakát, az arcára és az állára pedig szögletes gézpárnákat helyeztek. Annak ellenére, hogy úgy nézett ki, mint egy félig elkészült mű Frankenstein laboratóriumában, éber volt, a bőre pedig valósággal ragyogott. Túlságosan is, szinte már természetellenesen. Lehet, hogy lázas? Reilly elindult az ágy felé, és felemelte a jelvényét. – Reilly hadnagy vagyok a caldwelli rendőrség képviseletében. Szeretnék feltenni önnek néhány kérdést. Úgy tudom, lemondott a jogáról, hogy jelen legyen a törvényes képviselője. – Kérem, foglaljon helyet! – Kroner hangja lágy volt és tiszteletteljes. – Itt egy szék. Mintha csak a nappalijában lennének, vagy mi. – Köszönöm. – Reilly odavitte a kemény műanyag széket az ágy mellé, közel, de nem túl közel. – Szeretném a múltkori estéről kérdezni, amikor megtámadták. – Egy nyomozóval már beszéltem róla. Tegnap. 231

– Tudom, de most én folytatom. – Mindent elmondtam neki, amire emlékszem. – Nos, lenne szíves nekem is elismételni? – Persze. – A férfi erőtlenül feljebb tolta magát, aztán úgy nézett a nőre, mintha azt várná, megkérdezi-e, nincs-e szüksége segítségre. Amikor Reilly nem ezt tette, megköszörülte a torkát. – Az erdőben voltam. Lassan lépkedtem. Az erdőn keresztül… Reilly egy percig sem dőlt be ennek a beletörődő és lemondó viselkedésnek. Egy olyan ember, mint Kroner, kétségtelenül képes előhúzni a „szegény én” típusú arcát, ha így kívánja az érdeke. Így működnek az olyan pszichopaták, mint ő. Képes normális benyomást kelteni, még meg is győzni másokat arról, hogy normális, pont olyan, mint bárki más. És talán átmenetileg még saját magával is elhiteti, hogy benne is egyenlő arányban él a jó és a rossz – ahol a „rossz” nem több annál, hogy néha csal az adóbevallásában, gyorsan hajt az autópályán, vagy sértegeti az anyósát a háta mögött. De az nem, hogy fiatal lányokat öl. Az sohasem. Az álarcok azonban nem tartanak sokáig. – Hova igyekezett? – kérdezte Reilly. A férfi szemhéja lejjebb csukódott. – Tudja, hogy hová. – Szeretném, ha ön mondaná meg. – A Monroe Motelbe. – Kis szünetet tartott, és összeszorította a száját. – Oda akartam menni. Mert, tudja, kiraboltak. – A gyűjteménye. Ezúttal hosszabb volt a szünet. – Igen. – Kroner a homlokát ráncolta, és nem lehetett kiolvasni az arckifejezéséből semmit, mivel lenézett a kezére. – Az erdőben voltam, amikor valami rám támadt. Egy állat. A semmiből bukkant elő. Megpróbáltam lerázni magamról, de túl erős volt… Milyen érzés, te gazember? – gondolta Reilly. – Volt ott egy férfi is… látta, mi történt. Ő elmondhatja. Tegnap azonosítottam a fényképről. – Mi történt azzal a férfival? – Megpróbált segíteni nekem. – Újabb homlokráncolás. – Hívta a 911-et… nem… emlékszem… többre… várjunk csak! – Gombszeme ravasz fénnyel kezdett ragyogni. – Maga is ott volt. Nem igaz? 232

– Van valami, amit még el tud mondani az állatról? – Igen, maga is ott volt. Nézte, ahogy hordágyra tesznek. – Maradhatnánk inkább az állatnál… – És a férfit is nézte. – Kroner elmosolyodott, mire Mr. Rendes Fickó álarca egy pillanatra lehullott, helyébe pedig különös számítás költözött. – Figyelte azt a férfit, aki velem volt. Maga szerint ő tette? – Az állat. Az érdekelne. – Nem csak az érdekli magát. – Elnyújtotta az „az”-t, így kissé énekelve ejtette ki. – De semmi baj. Nem bűn az, ha vágyunk valamire. – Ön szerint milyen állat lehetett? – Oroszlán, tigris, medve… akármi. – Ez nem vicc, Mr. Kroner. Tudnunk kell, nem veszélyezteti-e valami a lakosságot. Reilly ismert néhány kihallgatási módszert, ezért úgy gondolta, lehetőséget ad a férfinak, hogy hőst játsszon. Néha a gyanúsítottak belementek a játékba, abban a reményben, hogy megkedveltetik magukat, vagy bizalmat ébresztenek saját személyük iránt, amit aztán élvezettel tesznek tönkre. Kroner szemhéja lecsukódott. – Ó, szerintem remekül gondoskodott a lakosságról. Nem igaz? Igen, feltéve, ha a fickó nem szökik meg a kórházból, és az igazságszolgáltatási rendszer egész hátralevő életében rács mögött tartja. – Gondolom, nagy szemfoga lehetett – jegyezte meg Reilly. – Igen… – Kroner megérintette szétroncsolt arcát. – Az volt… és a teste is nagyon nagy. Bármi legyen is… rettentő erő szorult belé. Még mindig nem tudom, hogy éltem túl… de az a férfi segített nekem. Régi barát… Reilly gondosan ügyelt rá, hogy az arca semmilyen reakciót ne áruljon el. – Régi barát? Már találkoztak? – A rokon lelkek felismerik egymást. Jeges borzongás futott végig a gerincén, aztán Kroner felemelt ujjal figyelmeztette, hogy ne szólaljon meg. – Várjon… mondanom kell magának valamit. – Micsodát?

233

A kötés összehúzódott az arcán, mintha grimaszolt volna alatta, majd a kezével megfogta a fejét. – El kell mondanom magának, hogy… Tekintve, hogy a férfi egyáltalán nem ismerte, ez az egész lehetetlennek tűnt. – Mr. Kroner… – Hosszú szőke haja volt. Egyenes, hosszú, szőke haja…- Zihálva vett egy mély levegőt, majd megdörzsölte a halántékát, mintha fájna a feje. – A lány haja a mániája… meg az a vér a haján. A kádban halt meg… de nem ott van a teste. – Kroner feje jobbra-balra forgolódott a párnán. – Menjen el a kőbányába! Ott van. Egy barlangban… mélyre kell hatolnia, hogy odajusson hozzá… Reilly szíve hevesebben kezdett dobogni. A kihallgatásnak csupán a támadás éjszakájára kellett volna korlátozódnia, ezt a nyomot azonban nem hagyhatta figyelmen kívül. Amellett Kroner nem tudhatta, hogy Cecília Barten ügyén dolgozik éppen. – Kiről beszél? Kroner leengedte a karját, és a bőre hirtelen szürkésre változott. – Arról, aki a szupermarketnél volt. El kell mondanom magának… az a nő akarja, hogy elmondjam. Csak ennyit tudok… Azzal váratlanul rátört a remegés és olyan erőssé fokozódott, hogy a felsőteste felemelkedett az ágyról, és a szeme felakadt. Reilly felugrott, és megnyomta a nővérhívó gombját. – Segítségre van szükségünk! A roham közepette Kroner valahogy megragadta a csuklóját, és felragyogott gonosz tekintete. – Mondja meg neki, hogy szenvedett… Tudnia kell, hogy… szenvedett…

234

27. fejezet

A RENDŐRSÉG BIZONYÍTÉKRAKTÁRÁBAN Veck megnézett mindent, ami a Kroner-gyűjteményben volt, és közben eltárolta a tárgyak gondolatban lefényképezett képét. Sajnos semmi olyasmit nem talált, amit a Bartenházban levő fotókon látott, sem ékszereket, sem egyéb tárgyakat. Hátralépett, a karját összefonta a mellkasán. – A francba! – Van még – szólalt meg a nyomozó, és anélkül hogy felemelte volna a fejét a munkájából, hátranyúlt és elhúzott egy függönyt, ami mögött a még nem katalogizált darabok rejtőztek. Veck ivott egy kortyot kihűlt kávéjából, odament és a tárgyak fölé hajolt. Természetesen nem nyúlhatott semmihez, ezért szerencse, hogy mindent szépen egymás mellé tettek le. Újabb ékszerek… hajgumik, rajtuk fekete, barna, ciklámenszínű hajszálak… Hirtelen megszólalt a telefonja. Hátat fordított a kiállított gyűjteménynek, és úgy szólt a készülékbe. – DelVecchio. Igen, pontosan… a-ha… igen, én vagyok… A személyzeti osztályról hívták, hogy ellenőrizzék az adatait, mielőtt elküldik az első fizetési csekkjét. Gyorsan megválaszolta a kérdéseket, de közben azt gondolta, bocsi, de sokkal fontosabb dolgom lenne. Amikor végre befejezte, visszafordult a tálcához. Annyira biztos volt benne, hogy Kroner rabolta el Sissyt. A rohadt életbe… A nyomozó gumikesztyűs kezében ekkor megcsillant egy kis aranytárgy, majd a férfi a mikroszkóp alá helyezte.

235

Egy fülbevaló volt. Apró, madárra hasonlító fülbevaló. Mint egy galamb vagy egy veréb. – Megnézhetem? – kérdezte Veck elfúló hangon. De még mielőtt közelebbről is szemügyre vehette volna, már felismerte… a Barten-lakás könyvespolcán látta Sissynek azon a közeli felvételén, amikor a lány nem tudta, hogy fényképezik. Ott pontosan ilyen fülbevalót viselt. Lehet, hogy éppen ezt. Megint csörgött a telefonja, épp amikor a nyomozó felemelte a kis bizonyítékot. Veck a kijelzőre pillantott és látta, hogy Reilly az, ezért azonnal fogadta a hívást. – Nem fogod elhinni… de itt van előttem Sissy Barten fülbevalója. – A Kroner-bizonyítékok között. – Nem kérdés volt. Kijelentés. Veck a homlokát ráncolta. A nő hangja nagyon furcsán csengett. – Jól vagy? Mi történt Kronernél? Egy pillanatig nem érkezett válasz. – Én… Veck távolabb ment a nyomozótól egy sarokba, majd hátat fordított a férfinak. Aztán halkabban ismét megkérdezte: – Mi történt? – Szerintem ő ölte meg Sissyt. Kroner… ölte meg. Veck erősebben szorította a markába a telefont. – Mit mondott? – Azonosította a haja és a Hannaford szupermarket alapján. – Vittél neki fényképet a lányról? Vehetjük úgy, hogy… – Rohamot kapott a kihallgatás közben. Most az intenzív osztály előtt állok, és bent kezelik. Nem lehet megjósolni, sikerül-e megmenteniük vagy sem. – Mondott még valami mást is… – A holttest valahol a kőbányában van. Legalábbis azt mondta. – Akkor menjünk… – Már felhívtam de la Cruzt, aki odamegy Bailsszel… – Azonnal indulok én is. – Veck! – szólt rá a nő erősebben. – Ez az ügy már nem egy eltűnt személy ügye. Mindkettőnknek le kell szállni róla.

236

– Egy frászt… amíg meg nem találják a holttestet, Sissy az enyém. Ott találkozunk, hogy felfüggeszthess, ha akarsz. Vagy ami még jobb, segíts. Ezúttal sokkal hosszabb volt a szünet. – Szörnyen kínos helyzetbe hozol. Veck bűnbánóan összeharapta az állkapcsát. – Úgy tűnik, ha rólad van szó, ehhez mesterien értek. De akkor is meg kell csinálnom. Ígérem, nem leszek kolonc a nyakán senkinek. – Ennek is a mestere vagy. – Vettem a célzást. Nézd, nem tudom átadni az ügyet, amíg legalább azt meg nem tudom, mi történt a lánnyal. Nem feltétlenül kell Kroner képébe másznom, és ha találunk valamit, egy ujjal sem nyúlok semmihez, de muszáj végigvinnem ezt az ügyet. Újabb végtelennek tűnő csend. Majd: – Rendben van. Már úton vagyok. De ha de la Cruz leállít minket a nyomozásról, nem fogunk ellenkezni. Világos? – Mint a Nap. – Veck hálás imát küldött a mennyországba, aztán megkérdezte: – Mondott még mást is? Úgy értem, Kroner? Valami sistergő hang hallatszott, mintha Reilly áttette volna a telefont a másik fülére. – Azt mondta, ismer téged. – Micsoda? – Kroner azt állította, hogy ismer téged. – Ez aljas hazugság. Még soha életemben nem találkoztam vele. – Amikor a nő nem felelt, Veck nagyot káromkodott magában. – Reilly, esküszöm! Nem ismerem a fickót. – Hiszek neked. – Nem úgy hangzik. – És valami miatt a nő véleménye hirtelen sokkal nagyobb jelentőséget kapott. Mert már az állását is befolyásolhatta. – Vállalom a hazugságvizsgálót is. Reilly fáradtan felsóhajtott. – Talán Kroner csak szórakozott velem. Nehéz megítélni. – Pontosan mit mondott? – Valami olyasmit, hogy „a rokon lelkek felismerik egymást”. Veck hátán jeges borzongás futott végig. – Én nem vagyok Kroner. 237

– Tudom. Akkor most beülök a kocsimba és elindulok. A kőbánya a város másik végén van, és ha de la Cruz megengedi, talán részt vehetünk mi is a keresésben. Fél óra múlva találkozunk. Miután Veck letette a telefont, a kollégája felpillantott a mikroszkópból. – Megtaláltad, amit kerestél? – Azt hiszem. Majd tájékoztass, mit találtatok azon a fülbevalón! Van egy olyan érzésem, hogy az én eltűnt személyemé. – Rendben. – Hol van a „kőbánya”? – Menj a Northwayn déli irányba úgy harminc kilométert. Nem tudom, melyik lehajtón kell kimenni, de ki lesz írva. Nem lehet eltéveszteni, táblák jelzik. – Kösz, öreg. – Ideális hely, hogy elrejtsünk valamit, ha érted, mire gondolok. – Értem. Sajnos. Öt perccel később Veck már a motorján ült, és hangos zúgással az autópálya felé tartott. Felesleges lett volna előre felhívnia de la Cruzt. Majd személyesen megbeszélik a dolgot, miután megérkezett. A kérdéses lehajtó tizenöt perc múlva következett, és a táblán az állt, THOMAS GREENFIELD KŐBÁNYA. Ezután könnyű volt követnie az útjelzést, és néhány kilométer múlva ráhajtott egy földútra, amelynek szélén fák álltak, szorosan egymás mellett. Nyáron valószínűleg romantikusan összeérő lombkoronájuk lehetett, most azonban úgy néztek ki, minta csontvázak, amelyek egymás felé nyújtogatják csontos karjukat. Lelassított, amikor befordult egy éles jobb kanyarban, aztán fokozatosan emelkedni kezdett az út. Hideg, metsző szél süvített, és a felhők úgy zárultak össze az égen, mintha meg akarnák fojtani a földet maguk alatt. Veck már kezdte azt hinni, hogy eltévedt, amikor felért a csúcsra, és ott volt előtte. Még hogy kőbánya! Ez maga volt a kibaszott Grand Canyon. A caldwelli rendőrség és a tűzoltóság már ott volt: két mentőcsapat, néhány járőr kocsi, egy jelöletlen autó, biztosan de la Cruzé, és egy K9-es egység. Veck messze parkolt le tőlük, és nem verte nagydobra az érkezését, miközben közeledett a férfiak, nők és kutyák csoportjához. 238

De la Cruz kivált a tömegből és odament hozzá. A nyomozó állandó komor arckifejezése cseppet sem lett vidámabb. Na persze, nem valószínű, hogy nagyon meglepődött, és Veck érkezése aligha jelentett jót a számára. – Örülök, hogy eljöttél – dörmögte de la Cruz, és nyújtotta a karját, hogy kezet fogjanak. – Ez a hely hatalmas. – Kezet ráztak. – Lefogadom, hogy elkél a segítség. A kőbánya legalább másfél kilométer hosszú és nyolcszáz méter széles volt – a legnagyobb része természetes képződmény, nem pedig a bányászat által kialakított forma. A kőfal háromnegyede tömörnek tűnt, és csak a déli oldalon levő, veszélyes kinézetű lejtőn látszottak nagy kősziklák, durva bevésések… és számos sötét lyuk, valószínűleg barlangok. – Szóval, én is dolgozhatom? – kérdezte Veck. – Hol van a társad? – Úton idefelé. De la Cruz hátrapillantott a kollégáira. – Szándékosan kevesen vagyunk, hogy ne keltsünk feltűnést. Mihelyt a sajtó kiszagolja, meggyűlik a bajunk a rengeteg kíváncsi bámészkodóval. – Akkor ez igent jelent? De la Cruz egyenesen Veck szemébe nézett. – Nem nyúlsz semmihez, és nem kezdesz neki semminek, amíg Reilly meg nem érkezik. – Értettem, nyomozó. – Gyere… akkor akár már a tervezésnél is jelen lehetsz. Jim régi otthona nem is volt olyan régi, és nem is volt az övé. A garázst és az emeleti stúdiólakást egy vén, libériás komornyik fickótól bérelte ki, miután először jött Caldwellbe, és amikor egy héttel ezelőtt elhagyta, azt hitte, utoljára van ott. Korábbi főnöke, Matthias, a gazember a sarkában volt, ezért Bostonba utazott, hogy ott vívja meg a következő kört Devinával. És tényleg, mit is sikerült a tervnek megfelelően megvalósítani? Matthias már nincs a képben, Jim visszatért Caldwellbe, és Adriannal együtt egy biztonságos helyre volt szükségük. 239

Helló, úgynevezett édes otthon… és ideje volt imádkoznia azért, hogy a tulajdonos időközben nem ment be a lakásba, és nem találta meg a pénzt meg a kulcsot, amit Jim ott hagyott. Rákanyarodott F-150-esével a hosszú kocsibejáróra, amely a házhoz vezetett, és hátranézett, hogy Adrian még mindig követi-e a Harley-ján. Igen, ott volt. Elhaladtak a tulajdonos üres, de még mindig tökéletes állapotú farmháza előtt, majd továbbmentek az úton, átvágtak egy hatalmas mezőn, amely legalább nyolc hektár lehetett. A garázs a hirtok hátsó részén állt, és valószínűleg a kertészkedéshez szükséges eszközök tárolására szolgált, a lakásban pedig a gondnok lakhatott. Jimnek az a benyomása támadt, amikor kibérelte, hogy már jó ideje üresen lehet. Orral megállt a garázs dupla, elhúzható ajtaja előtt, kiszállt, megfogta a kapu fogóját, és teljes súlyával nekiveselkedett, miközben arra gondolt, vajon a hely… Az ajtó oldalra siklott a sínen, és láthatóvá vált egy tökéletesen tiszta betonpadlós, nyersfa mennyezetű helyiség, amely akkora volt, hogy egy lószállító utánfutó is kényelmesen elfért volna benne. Jim visszaült a volán mögé, és begurult a garázsba. Adrian szorosan a nyomában járt, leállította a motort a fal mellett, majd elhúzta a garázsajtót. Amikor a szürkületi fény megszűnt, Jim kinyitotta a kocsi ajtaját… És megcsapta az orrát a friss virágillat. Olyan erősen érezte, hogy majdnem hányingere lett tőle, habár az illat kétségkívül csodálatos volt. Sem ő, sem Adrian nem szólt egy szót sem, csak megálltak a kocsi platójának két oldalán hátul. A ponyvát, amelyet egy órával korábban egy hipermarketben vásároltak, fél tucat gumipók kötözte le, amelyeket egyenként oldottak ki. Majd feltekerték a vastag, kék ponyvát, és megjelent alatta egy lepedőbe csomagolt test, amelyre annyira vigyáztak. Nem sokkal azután hagyták el a bank előcsarnokát, hogy Jim haragja kitörte az épület összes ablakát. Magukkal vitték Eddie-t is. Kiderült, hogy nincs nehéz dolguk, legalábbis fizikailag. Eddie a halála után olyan könnyű lett, mint a pihe, mintha minden kritikus tömeg eltávozott volna belőle, és csak a teste körvonala maradt volna meg. Jimnek fogalma sem volt, hová menjenek, ám ekkor megjelent előtte Kutyus… és egy lakatlan kétemeletes házba vezette őket.

240

Jim otthagyta Adriant a kutyával, hogy őrizzék a halottat, ő pedig visszament a szállodába, összepakolta a holmijukat, és feltette a kocsira. Amikor visszatért, néhány sarokkal távolabb parkolt le egy föld alatti garázsban, és felvázolt mindenféle tervet, hová mehetnének, ahol nagyobb biztonságban lesznek, valamint hogy miként gyűjtsék össze a többi kocsit meg motort, ami még a Marriott parkolójában állt. Végül azonban elhallgatott, és hagyott időt Adriannak, mert az angyal úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeomlik. Aztán viszont muszáj volt továbbállniuk, és Jim úgy döntött, rövidtávon az lesz a legjobb, ha ide jönnek. Adrian szó nélkül követte, habár ez nem utalt semmi jóra – láthatóan sokkos állapotban volt. Ami nem fog sokáig tartani. De mi lesz, ha túljut rajta? A „fergeteges következmény” kifejezés valószínűleg meg sem fogja közelíteni a valóságot. Jim lenyitotta a plató hátsó ajtaját és leengedte. – Akarod te… Adrian felpattant a kocsira, fürgén Eddie mellé helyezkedett, majd lehajolt és a karjába vette a lepedőbe csavart testet. Lelépett a platóról, és az oldalajtóhoz ment. – Kinyitnád? – Persze. Ismét Kutyus mutatta az utat. Jim odalépett az ajtóhoz, kinyitotta, majd mindhárman a külső lépcsőn mentek fel az emeletre. Fent valamivel megpiszkálta a zárat, elfordította az ajtógombot és másodperceken belül ki is nyílt az ajtó. Félreállt, hogy Adrian bemehessen. Az egyszemélyes ágy úgy állt ott, ahogy hagyta, amikor elment. A lepedő gyűrött volt az éjszakai nyugtalan alvástól. És igen, a pénz meg a kulcs is még mindig ott hevert, ahová tette, a kis konyha pultján. A kanapé a nagy ablak alatt állt, a vékony függöny be volt húzva. A levegőben szénaillat terjengett, de ez nem sokáig marad így, mert Eddie is a házban van. Amikor Jim Adrianra nézett, tudta, hogy jó döntés volt ide jönni. Matthias már Devina lelkei között volt az örökkévalóság végéig, így nem jelentett veszélyt rájuk, a különleges egység többi tagja pedig azzal lehetett elfoglalva, hogy pótolják a vezetésben keletkezett hiányt,

241

amelyet a főnök hagyott hátra. Különben is, Jimnek csak Matthiasszal volt problémája. Akit cserbenhagyott az előző körben. – Itt van egy kis odú – mondta, majd bement a konyhába, hogy megmutassa. A hűtő melletti kis ajtócska apró, gipszkartonozott zugba vezetett a tető ereszcsatornája alatt. Benyúlt a helyiségbe, felkapcsolta a csupasz villanykörtét, és elállt az útból. Amikor Adrian leguggolt, és bevitte a terhét, Jim kihúzta az egyik fiókot a konyhapult alatt, és kivett egy hosszú kést. Egy percig sem habozott, mielőtt megvágta volna a tenyerét, és végighúzta a pengét a markában. – Basszus! – szisszent fel. Adrian kimászott a pici lyukból. – Mit csinálsz? Élénkpiros vércseppek hullottak a földre egymás előtt, amikor ő is bebújt oda, ahová Eddie-t helyezték. Igazság szerint nem nagyon tudta, mit csinál, de az ösztönei ezt súgták, ő pedig követte az utasításukat, és rányomta véres tenyerét az ajtó belső oldalára… majd a holttest mellkasára is. Mielőtt még visszahúzta volna vérző kezét, esküt tett: – Nem hagyom hátra elesett bajtársaimat. Velünk leszel… amíg vissza nem térsz hozzánk. Erre akár mérget is vehetsz. Aztán kijött és becsukta az ajtót. Adrianra pillantott, aki a pultnak dőlve állt és magába zárkózott. Az angyal úgy bámulta a linóleumot, mintha teafű lenne… vagy térkép… vagy tükör… vagy egyáltalán semmi. Ki a franc tudja? – Tisztáznunk kell, mi a terved – szólalt meg Jim. – Itt akarsz maradni vele, vagy folytatod a harcot? Adrian felemelte üres tekintetét a földről. – Nem így kellett volna történnie. Jobban kellett volna kezelnie ezt a dolgot. – Erre nincs jó módszer. Nem foglak semmire kényszeríteni. Ha nem akarsz mást, csak gyászolni, részemről tökéletesen rendben van. De tudnom kell, mit teszel. A francba, lehet, hogy még azt is korai volt megkérdezni a fickótól, mit kér ebédre, nemhogy azt, képesnek érzi-e magát a harcra. Jelenleg 242

azonban nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy terápiás céllal „tárd fel az érzéseidet” játsszanak. Háború volt. Amikor Adrian csak valami olyasmit motyogott válaszul, hogy „milyen igazságtalan” ez az egész, Jim tudta, hogy muszáj valamivel felkeltenie a figyelmét. – Ide figyelj! – kezdte lassan és érthetően. – Devina szándékosan művelte ezt. Elvette tőled Eddie-t, mert arra számít, hogy a veszteség megbénít. Ez a legalapvetőbb taktika: az elszigetelés. Először engem tőletek… aztán téged a világtól. Rajtad áll, hogy eléri-e a célját vagy sem. Adrian tekintete a földről arra az ajtóra siklott, amit Jim becsukott. – Hogy lehet, hogy egy ilyen hatalmas dolog… ilyen gyorsan megtörténjen? Jim visszagondolt a saját múltjára, arra a konyhára, amelyet olyan jól ismert és a véres jelenetre, amelyet soha nem felejtett el: az anyja a saját vérében fekve haldoklott, és arra kérte, hogy meneküljön, amilyen gyorsan és amilyen messzire csak tud… Nagyon is értette, milyen döbbenet tartja fogva Adriant. Amikor az ember ráeszmél, hogy az oszlopok, amelyek az eget tartják, hogy le ne zuhanjon, nem kőből vannak, hanem papírból. – Van, hogy lezuhannak ilyen bombák. Egy ideig csend volt, csak egy halk kattogó hangot lehetett hallani a földről. Kutyus, aki többnyire félrehúzódott az útból, odabicegett Adrianhoz, és amikor odaért, leült az angyal bakancsos lábára, a fejét pedig a lábszárához támasztotta. – Nem vagyok őrült – szólalt meg végül Adrian. – Nem vagyok… semmi. De ez hamarosan meg fog változni, gondolta Jim. A kérdés csak az, mikor. – Maradj itt vele! – javasolta. – Nekem vissza kell mennem a harcmezőre. Nem akarom, hogy DelVecchio egyedül legyen. – Igen… oké. – Adrian lehajolt és felvette Kutyust. – Jó. Aztán odasétált a kanapéhoz, az állatot az ölébe ültette, a tekintetét pedig a konyhából nyíló kis ajtóra szegezte. – Hívj – mondta Jim –, és egy pillanat alatt itt termek. – Jó.

243

Istenem, Adrian olyan volt, mint egy élettelen tárgy, amely lélegzik. Jimnek pedig az a gondolat futott át utolsóként a fejét, hogy Devina a tűzzel játszik. Adrian előbb-utóbb fel fog ébredni ebből a zsibbadt kábulatból… és akkor a démon hatalmas árat fog fizetni. Miután becsukta az ajtót, megállt, rágyújtott egy cigarettára és felnézett az égre. A felhők összegyűltek a garázs fölött, és azon kapta magát, hogy valami képet vagy jelet keres bennük. Nem talált semmit. Elszívta a Marlborót, és már épp indulni készült, amikor bent a lakásban bekapcsolták a rádiót. Kíséret nélkül szólalt meg Bon Jovi dala, a Dicsőség lángjai. Milyen találó! Jim felszállt a levegőbe, követte azt a jelzőfáklyát, amely DelVecchio volt a számára. Már félúton járt a cél felé, amikor eszébe jutott… Nincs is rádiója.

244

28. fejezet

– GYERE, HADD SEGÍTSEK! Reilly megállt két akkora sziklatömb között, mint egy fotel, aztán lehajolt és kinyújtotta a kezét. Veck egy pillanatra felnézett rá. – Köszönöm. Megfogták egymás kezét, aztán Reilly hátradőlt és teljes súlyával húzni kezdte. Még így is olyan érzése volt, mintha egy autót akart volna kivonszolni az árokból, és tisztában volt vele, ha a férfi nem segít rá egy ugrással, meg sem tudta volna mozdítani. Amikor Veck felért mellé, körülnéztek. Órák óta dolgoztak a kőbánya hosszú lejtőjén, bevilágítottak a kisebb mélyedésekbe és a nagyobb sziklák mögé. A mentőcsapat tagjai a meredekebb oldalt derítették fel, a többi rendőr pedig balra, távolabb dolgozott, vagy a kutyákkal a bánya szélén. A percek kínzó lassúsággal vánszorogtak, az irdatlan terület, amely még hátravolt, nyomasztó feladatként nehezedett rájuk. A kettőjük között vibráló, ki nem mondott dolgok és a felszín alatt forrongó érzések szintén nem sokat segítettek. Istenem, Reilly gyűlölte ezt az egészet. Különösen azt a tényt, hogy egy fiatal lány holttestét akarják megtalálni. – Ott van még egy barlang – mondta, majd leugrott a szikláról, és guggolva ért földet a sáros talajon. A bánya széléről nézve a felszín egyenetlennek látszott, közelről azonban igazi akadálypálya volt, az a fajta talaj, ahová túrabakancs kell. 245

Még szerencse, hogy a csomagtartójában nem csupán extra meleg ruhát és bizonyítékgyűjtő csomagot tartott. Az is nekik kedvezett, hogy előző éjszaka elállt az eső, különben ez a munka rendkívül kimerítő lett volna. A sziklák tetejét felszárította már a nap, így legalább valahol szilárd talajt érezhettek a lábuk alatt. Az alacsonyabban fekvő részeken a pocsolyák és sár amúgy is eléggé lelassította őket. – Voltál már itt korábban? – kérdezte Veck, amikor mellé érkezett. A férfin szokás szerint nem volt elég ruha… Állj! Fogalmazzunk inkább másképp: szokás szerint nem volt elég melegen öltözve, és a cipője is inkább irodai munkára látszott alkalmasnak, semmint terepre. Nem mintha ez egy kicsit is zavarta volna. Annak ellenére, hogy a cipő minden kétséget kizáróan nem ússza meg élve ezt a kalandot, fekete széldzsekije pedig csak annyit szigetelt a hűvös szélben, mint egy darab papír, Veck úgy viselkedett, mintha tökéletesen jól érezné magát. Na persze, mindketten megizzadtak már. Várjunk csak, mi is volt a kérdés?… – Ahogy a legtöbben, én is ezer éve tudom, hogy van itt egy kőbánya. – Reilly felnézett a peremre. – De most először vagyok itt. Istenem, olyan ez a hely, mintha valaki kimart volna egy darabot a földből. – Valami óriás. – Azt mondják, gleccserek alakították ki. – Lehetséges. Vagy pedig Isten golfozott, és a következő megcélzott lyuk Pennsylvaniában volt. Reilly felnevetett. – Én inkább az őskori jégre tippelnék. Igazság szerint ennek a helynek csak a neve „kőbánya”, mivel sosem bányásztak itt semmit, csak úgy néz ki. Felkapaszkodtak egy másik sziklára, majd megint leugrottak, és az előbb észrevett barlang sötét mélye felé tartottak. Az, amelyiket most készültek megvizsgálni, nagyobbnak tűnt, mint a korábbiak, ahol már jártak, és így közelről a bejárat elég magasnak látszott ahhoz, hogy felegyenesedve belépjen rajta egy ember. Habár Veck széles válla nem fért volna át, csak úgy, ha oldalra fordul. Reilly bevilágított az üregbe, de nem látott mást, csak kőfalat, földes talajt és ó, te jó ég, az a bűz! Nyirkos és dohos. Minden barlang 246

ugyanilyen volt, mintha az egész helynek kizárólag egyféle testszaga lenne. – Semmi – közölte Reilly. – De nem látok el a végéig. – Majd én bemegyek. Ekkor kiváló alkalom nyílt volna, hogy megjátszva a modern nőt, visszavágjon egy nem szükséges, majd én elintézem típusú mondattal, de ki tudja, mi rejtőzött a sötétben, és Reilly nem igazán rajongott a denevérekért. Vagy a medvékért. A kígyókért. Meg a pókokért sem. A természet volt az egyetlen hely, ahol határozottan a „gyáva nyúl” kategóriához állt közelebb. Miután ellépett a bejáratból, Veck oldalra fordult, és bepréselte magát a szűk nyíláson. Az hogy a mellkasa olyan nehezen fért át, Reillynak eszébe juttatta, milyen sokat tud a testéről. Elkapta a tekintetét, és próbálta megtalálni a következő célpontot. Kétségbeesetten. – Semmi – dörmögte Veck, amikor felbukkant. Vörös festékszóróval egy ikszet rajzolt a bejárat mellé a kőfalra. – Várj csak, van egy… – Reilly lábujjhegyre állt, és lesöpört egy pókhálót a hajáról. – Na, így már sokkal jobb. Amikor el akart fordulni, Veck megfogta a csuklóját. Reilly összerándult meglepetésében, és gyorsan körülnézett. – Ne aggódj, senki nem lát minket. Igaza volt. Lent álltak a mélyben három hatalmas szikla között, ami nem biztos, hogy a javukat szolgálta, mivel nem elszigetelt magányra volt jelenleg szükségük, hanem reflektorfényre. Színpadra. A szájukra erősített megafonra. Sokkal inkább… – Nézd, tudom, hogy nem lenne szabad – mondta halkan Veck olyan hangon, amelytől Reilly szíve azonnal hevesebben kezdett kalapálni. – De amit Kroner mondott rólam… hogy ismer? Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Hála istennek, hogy nem kettőjükről van szó! – Igen? Veck elengedte a csuklóját, majd kis körben járkálni kezdett. Elővett egy cigarettát, meggyújtotta, és úgy fújta ki a füstöt, hogy ne menjen a nőre. – Azt hiszem, bizonyos szempontból ez az, ami legjobban megrémít ezen a világon. 247

Reilly egy szikla napsütötte oldalának dőlt, és ostobának érezte magát, amiért megrémült. – Hogy érted ezt? Amikor Veck felnézett az égre, az álla árnyékot vetett a ruhájára, és úgy látszott, mintha kivágtak volna egy sötét foltot a mellkasából. – A rokon lelkek felismerik egymást… – Tényleg azt hiszed, hogy meg akartad ölni – állapította meg Reilly halkan. – Nézd, tudom, hogy őrültségnek fog hangzani… de úgy érzem, mintha az apám mindig velem lenne. – A mellkasára tette a kezét, pontosan a sötét árnyékra. – Ez a dolog… bennem él, mégsem én vagyok. De mindig is rettegtem attól, hogy egyszer kiszabadul… – Hirtelen nagyot káromkodott és elhallgatott. – Ó, Krisztusom, micsoda ostobaságokat hordok itt össze… – Ez nem ostobaság. – Veck ránézett, Reilly pedig bátran állta a tekintetét. – Nyugodtan beszélhetsz róla. Nem ítéllek el. És nem mondom tovább senkinek. Soha. Feltéve, hogy nem szegted meg a törvényt. Veck szája gúnyosan megrándult. – Nem tettem semmi olyat, ami miatt letartóztathatnának. Habár nem vagyok biztos benne, hogy nem csináltam-e valamit Kronerrel abban az erdőben. – Nos, ha attól félsz, hogy olyan vagy, mint az apád, és hirtelen egy vérfürdőt látsz magad előtt, miközben nem emlékszel semmire… természetes, hogy így érzel. – Nem akarok olyan lenni, mint ő. Soha. – Nem is vagy olyan. – Nem ismersz. A férfi szigorú arckifejezése láttán Reillynak végigfutott a hátán a hideg, pedig a lába száraz volt és meleg, valamint kesztyűt és dzsekit viselt. Veck annyira meg volt győződve arról, hogy idegenek egymás számára, hogy Reilly azon csodálkozott, ez a tény miért nem állította le korábban. Na persze, a szexnek és a nemi vonzódásnak megvan az a tulajdonsága, hogy két ember úgy érzi, mintha nagyon közel lennének egymáshoz, miközben csak a testük préselődik szorosan össze. De valóban, mennyit tudott róla? Nem sokkal többet, mint ami a munkahelyi személyes kartonjában állt. 248

Egy dologban azonban biztos volt: Veck nem bántotta azt az embert. – Beszélned kellene egy szakemberrel – tanácsolta. – Mert természetes, hogy pszichológiailag nagy terhet jelent egy ilyen apa. – Szabadulj meg ettől a súlytól! – De hiszen éppen ez a probléma… már a részemmé vált. Valami miatt, ahogy ezt kijelentette, Reillyt újból jeges borzongás lepte el, csak tízszer olyan erősen. Most viszont már ő gondolt ostobaságokat. – Akkor is azt javaslom, hogy beszélj valaki hozzáértővel. Veck újra felnézett a ragyogó kék égre, amelyet fehér felhőcsíkok tarkítottak. Aztán megszólalt: – Megkönnyebbültem, hogy tegnap olyan korán elmentél. Reillyt úgy érte ez, mint egy arculcsapás, és azonnal magához tért. – Örülök, hogy a megelégedésedre szolgált – felelte élesen. – Mert beléd tudnék szeretni. Erre eltátotta a száját, és úgy pislogott, mint egy hal, miközben a férfi lepöckölte a cigarettáját és kifújta a füstöt, ami felfelé szállt a hűvös levegőben. – Tudom, hogy nem segít semmin. Sem az, hogy most elárultam, sem pedig az, hogy tényleg így van. Milyen igaz! Reilly mégsem tudta megállni, hogy ne menjen bele. – De tegnap este… azt mondtad, soha nem vinnél fel az ágyadba. Veck megrázta a fejét, majd a felső ajka undorodva görbül fel. – Nem is. Ott voltam együtt azokkal a nőkkel, akik nem számítanak. Te viszont számítottál… számítasz. – Nagyot káromkodott halkan. – Nem vagy olyan, mint a többi. Reilly mély lélegzetet vett. Aztán még egyet. És tudta, hogy most lenne rá a legjobb alkalom, hogy helyre tegye ezt a dolgot kettőjük között azzal, hogy olyasmit mond, „ez tényleg nagyon hízelgő, de…” Ehelyett csak nézte a férfit mereven, ahogy megfordította a cigit és a narancssárga izzó végét vette szemügyre. Tekintete végigsiklott gyönyörű, markáns arcélén, és próbálta leküzdeni magában a vonzódást… aztán feladta: ebben a kis rejtett zugban a barlang előtt, miközben a szél a sziklák között süvített, és a nap az arcukat melegítette, kettejük fogaskerekei ismét a helyükre kattantak… és Reilly rájött, miért ment el olyan sietve előző este a férfitól. 249

Szó sem volt munkahelyi problémáról: ő is ugyanazt érezte, mint Veck, és ez megrémítette. – De ez szorosan összefonódik az apám dolgával. – Elnézést, micsoda? – hallotta saját hangját Reilly. – Ez a dolog veled… szoros kapcsolatban van vele is. – Veck ránézett. – Az apám szerelmes volt az anyámba. És ennek ellenére is képes volt felszabdalni, miközben még élt, és a belső szerveiből szív alakot kirakni mellette a földön. Tudom, mert én találtam meg a holttestét. Reillynak elakadt a lélegzete, a kezét a nyakára fonta, és ösztönösen hátrált egy lépést… de rájött, elzárja az útját a szikla, aminek az előbb nekitámaszkodott. – Igen… – felelte a férfi. – Ez az én családom története. Ez aztán a remek módja egy nő elcsábításának, gondolta Veck, amikor Reilly falfehér lett és megpróbált elhátrálni tőle. Nagyot szívott a cigarettájából, majd elfordította a fejét, úgy fújta ki a füstöt. – Nem lett volna szabad felhoznom. Reilly megrázta a fejét… talán azért, hogy kitisztítsa. – Nem… örülök, hogy elmondtad. Csak egy kicsit… – Megdöbbentél. Igen. Pontosan ezért nem szoktam erről a szarságról beszélni. Reilly hátrasimította a szemébe lógó haját. – Komolyan gondoltam, amit mondtam. Beszélhetsz velem. Szeretném, ha beszélnél. Veck nem volt biztos benne, hogy a nő akkor is ugyanezt gondolja majd, amikor megtud róla mindent, mégis azon kapta magát, hogy folytatja. – Az anyám volt a tizenharmadik áldozata. – Istenem, hogy irigyelte azokat a fickókat, akiknek a „sötét múltjuk” csak nagy ivászatokat, a köztulajdon megrongálását és talán egy autó üzemanyagtartályába való belevizelést jelentett. – Egy nyaraláson történt középiskolás koromban, amikor egy kis bérelt házban laktam a barátaimmal Cape Codon. Az utolsó napunk volt a szálláson, és már csak én maradtam, aki nem ment haza, ezért egyedül voltam. Az apám bevitte az anyámat a nappaliba, és ott csinálta. Miután végzett, bizonyára feljött az emeletre, hogy 250

megnézzen… mert amikor felébredtem, két véres kézlenyomat volt a szobám ajtaján. Ez volt az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy valami szörnyűség történt. Az anyám szája be volt ragasztva, ezért nem hallottam semmit. – Ó… Istenem… Veck szívott egy újabbat a cigarettából, majd a füst kifújásakor folytatta: – Tudod, mi volt már akkoriban is az első dolog, amit tettem, amikor megláttam, mi van az ajtófélfán? Hogy megnézzem a saját kezem. Amikor nem láttam rajta semmit, berohantam a fürdőszobába, és ellenőriztem a törülközőket meg a ruhámat… ahogy a Kroner-eset után is. Aztán rájöttem… a francba, az áldozat! Hívtam a 911-et, és velük beszéltem, miközben lementem a földszintre. – Te találtad meg. – Igen. – Veck megdörzsölte a szemét, amikor ismét maga előtt látta a vért az olcsó, kék szőnyegen, valamint az emberi szervekből kirakott szívet. – Igen, én. És tudtam, hogy ő volt. Ennél többet nem volt képes felidézni sem a nőnek, sem magának. Az emléket olyan régen zárta el, hogy abban reménykedett, az idők folyamán megfontolt és kétségtelenül egészséges módon elbomlott már. De nem. A látvány, amely a nappaliban fogadta, még mindig olyan elevenen élt benne, mintha a félelem és a pánik, amit akkor érzett, minden mást eltorzított volna a mentális fényképen, kivéve az élességét. – Olvastam az apádról… tanultunk róla az iskolában – jegyezte meg Reilly halkan. – Népszerű téma. – Viszont egy szó sem szólt arról, hogy… – Tizenhét éves voltam, jogilag még kiskorú, és az anyámmal nem volt azonos a vezetéknevünk, így nem is lehetett tudni. Különös, ez után az eset után kezdtek a rendőrök egy-egy áldozatról elbeszélgetni az apámmal. Mondanom sem kell, hogy elhitték neki, amikor az mondta, hogy le van sújtva… és Isten a megmondhatója, mennyire jól meg tudja játszani az érzéseket. Ja, és az ajtófélfán lévő ujjlenyomat? Természetesen gumikesztyű volt rajta, így nem bizonyított semmit. – Istenem, szörnyen sajnálom! Veck elhallgatott, de nem maradt sokáig szótlan.

251

– Nem sokszor láttam. Amikor eljött hozzánk, anyám eltűnt. Képtelen volt betelni vele… olyan volt számára, mint egy önként vállalt kábítószer, az egyetlen dolog, ami igazán számított, az egyetlen, akire gondolt. Visszatekintve, szinte biztos vagyok benne, hogy apám szándékosan szította ezt az érzést az anyámban, ami régen nagyon feldühített… amíg rá nem jöttem, hogy anyámnak igazából nem volt esélye vele szemben. Ami pedig az apám oldalát illeti? Gondolom, egy ideig szórakoztatta a dolog, de aztán nyilvánvalóan beleunt. Ekkor Veck úgy elfáradt, mint egy sprinter, aki nem bírja végigfutni a távot. – Szóval, ezért nincsenek nálunk családi vacsorák. Félresikerült próbálkozás volt a humorra. Egyikük sem nevetett. Amikor a cigaretta végére ért, elnyomta a parázsló csikket a cipője talpán… és csak ekkor vette észre, hogy a cipő nem fogja élve megúszni ezt a sárfürdőt. Reillynak a lábán természetesen túrabakancs volt. Mennyire jellemző! Mindig felkészült… Amikor felpillantott, a nő ott állt közvetlenül előtte. Az arca kipirult a széltől és a fizikai megerőltetéstől, a szeméből pedig olyan melegség sugárzott, ami nemcsak a jó szívét mutatta meg, hanem azt is, hogy nyitva áll. A lófarkából kiszabadult tincsek vörös glóriát vontak a feje köré, a parfümje, a samponja, vagy bármi volt is, a nyárra emlékeztette Vecket – a normális nyarakra, nem arra az utolsó, még „gyerekként” eltöltöttre. Aztán Reilly odalépett hozzá, átölelte, és csak állt hozzásimulva. Vecknek eltartott egy percig, hogy magához térjen, mert erre a reakcióra egyáltalán nem számított. Aztán ő is viszonozta az ölelést. Isten tudja, mennyi ideig álltak ott összefonódva. – Nem szoktam randizni – szólalt meg rekedt hangon. – Úgy érted, kollégákkal? – Reilly elhúzódott egy kicsit és felnézett rá. – Senkivel. – Veck végigsimított a haján. – És te túlságosan jó vagy nekem. Egy ideig hallgattak, majd a nő halványan elmosolyodott. – Vagyis akkor maradunk a kanapénál? – Én, a Casanova. – Mit kezdjek veled? – motyogta Reilly, mintha magának beszélne. 252

– Halál komolyan? Nem tudom. Ha a barátod lennék, azt tanácsolnám, ne csak sétálj, hanem egyenesen rohanj a kijárathoz. – Ők nem te vagy – felelte. – A szüleid nem határoznak meg téged. – Ebben nem vagyok annyira biztos. Az anyám egy pszichopata talpnyalója volt, az apám pedig egy vasalt ruhába bújtatott démon. Aztán jött egy kisbaba. Nézzünk szembe a tényekkel: az életem mostanáig arról szólt, hogyan kerüljem el a múltat, pazaroljam el a jelent, és ne gondoljak a jövőre… mert rettegek attól, hogy az apámra nem csak a nevemben hasonlítok. Reilly megrázta a fejét. – Tudod, mindig attól féltem, hogy az a nő, aki a világra hozott, egyszer eljön értem, és elvisz. Hosszú évekig meg voltam győződve róla, hogy bármilyen jogi lépéseket tett is az apám, nem lesz elég, ha az a nő vissza akar kapni. Éjszakánként nem tudtam aludni… és még mindig vannak rémálmaim, hogy megtörténik. Igazság szerint… akkor ki itt az őrült?… még mindig őrzök egy példányt a bíróság által hitelesített örökbefogadási iratokból az éjjeliszekrényem fiókjában. Hogy mit akarok ezzel mondani? Csak azért, mert félsz valamitől, még nem jelenti azt, hogy valóra is válik. A félelem nem teszi valóságossá. Hosszú csend volt a válasz. Amit aztán Veck tört meg: – Felejtsd el, amit az előbb mondtam. Azt hiszem, már beléd szerettem. Itt és most.

253

29. fejezet

JIM NEM MESSZE ÁLLT Reillytól és Vecktől, és olyan mozdulatlan volt, mint egy kőszikla. Elszántan próbált nem meghallani minden szót, amit a két rendőr mondott. Amikor pedig odaléptek egymáshoz, elfordította a fejét. A láthatatlanságnak is megvoltak az előnyei, Jim azonban nem szeretett meglesni másokat. És ezért az érzelmi közjátékért sem lelkesedett. Most Sissyt keresték – a turbékolás várhatott volna, amíg megtalálják, vagy bebizonyosodik, hogy nem itt van. Jim lelépett a szikláról, amelyen állt, és egy pocsolyába ugrott. A sötét víz felcsapódott a bőrnadrágjára és a bakancsára, ám a saját maga köré vont erőtérnek köszönhetően nem ütött zajt. Istenem, ez a kőbánya tisztára olyan, mint egy régi Star Trek-epizód, leszámítva a vörös ruhákat és az űrhajókat… Hirtelen valami meleget érzett az arcán. Felemelte a fejét és jobbra fordította. Egy fénysugár világított rá, felmelegítette a halántékát és az arcát. Mi a franc, gondolta, amikor rájött, hogy nem jó irányból érkezik. A homlokát ráncolva hátralépett és megfordult, majd követte a citromsárga sávot… amely egy barlangba vezetett. Valami megvillant az üreg sötét mélyén. – Jaj, ne! – suttogta Jim, és baljós előérzete támadt. Összeszedte magát, majd odasétált a csipkés szélű bejárathoz. Nem kellett oldalra lépnie, a fény úgy világított be a barlangba, mintha semmi nem állna az útjában. A bejárat meglehetősen nagy volt, körülbelül száznyolcvan centi magas és egy méter széles, habár az út 254

szinte azonnal elfordult, így felvetődött a kérdés, vajon mi sugározhatja a fényt. Belépett és követte a világosságot, amiről eszébe jutott Kutyus csendes és megnyugtató társasága. Nem kezdett el azon gondolkozni, hogyan tud befordulni a sugár a sarkon, vagy miért vezeti… – Ó… Istenem… – Meg kellett kapaszkodnia a barlang falában, amikor megpillantotta, min állapodik meg: hátul a fal tövében egy vastag ponyvába csomagolt test feküdt. A hideg földön. Mint amit kidobtak. A fény összegyűlt az egyik végénél, és Jim ekkor látta meg a hosszú hajat. Szőke lett volna, ha tiszta. Behunyta a szemét, és az érdes kőfalnak tántorodott. Az érzés, hogy nagyon sok minden vezetett el ehhez a pillanathoz, vagy talán minden, ami eddig történt, leállíthatatlan vijjogó szirénaként harsogott a fejében, és majdnem megsüketítette. Nincsenek véletlenek, idézte fel Nigel szavait. Amikor egy kéz nehezedett a vállára, megpördült, és egy szempillantás alatt előkapta a kristálytőrét. Aztán rögtön leengedte. – Jézusom, Adrian … azt akarod, hogy leszúrjalak? Rossz kérdés egy ilyen napon. A másik angyal nem válaszolt, csak nézte a fényt, amely mennyei aranykoronaként világított Sissy feje fölött, hogy megmutassa földi maradványait. Aztán halkan azt mondta: – Segíteni akartam a halottadnál, mert te is segítettél az enyémnél. Jim sokáig csak szótlanul nézte a barátját. – Kösz, haver. Adrian bólintott, mintha egyfajta esküt tettek volna egymásnak, és attól, hogy így összhangba kerültek, Jim elgondolkozott… Ha mindennek van valami célja, akkor Sissy azért halt meg, hogy ez a pillanat bekövetkezhessen közöttük? Talán Eddie-t is ezért veszítették el? Mert ahogy belenézett Adrian szemébe, mindketten ugyanazt érezték, a két forrófejű fickót újra összehozta a két tragédia, amelynek semmi köze sem volt egymáshoz, mégis pontosan ugyanolyan volt. Jim ahelyett, hogy odament volna a lányhoz, a kezét nyújtotta az angyalnak. Amikor pedig Adrian elfogadta, odahúzta magához és szorosan megölelte. És közben a válla fölött Sissyt figyelte.

255

Amikor a mérleg egyik serpenyőjébe tette a háború érdekeit, a másikba meg azokat az embereket, akik elvesztették a lányt, és azt a lelkiállapotot, amilyenben Adrian volt jelenleg, nagyon nehezen tudta eldönteni, hogy ez a két veszteség megérte-e azt, hogy ők ketten váratlanul újra egymásra találjanak. Ami őt illette, az eredmény legjobb esetben is egyenlő volt, és csak egy hajszállal billent a Devinával folytatott háború javára. Kivéve, hogy néha a legapróbb dolgok is döntő jelentőségűek lehetnek. A családok elvesztik a lányaikat, és a legjobb barátok nem térnek haza az éjszaka végén. Néha úgy tűnik, nincs értelme az életnek. De az ember mégis folytatja. Amikor Jim hátralépett, Adrian megérintette Sissy nyakláncát a nyakában. – Ő tényleg a tiéd. Jim bólintott. – És ideje, hogy kivigyük innen. Szentséges ég, gondolta Reilly, Veck úgy néz rá, mint aki meg akarja csókolni. Ő pedig úgy érezte, meg fogja engedni neki. Ráadásul ott volt az a szerelemdolog is. Megmerevedett és nem tudta, mit válaszoljon. Ő is kezdett beleszeretni a férfiba, de alig bírta még csak felfogni is a dolgot. Hangosan kimondani túlságosan korai lett volna. Létezik azonban a válaszadásnak más módja is, nem igaz? Amikor odahajolt Veck szájához, és a férfi is lehajtotta hozzá a fejét… Valaki megjelent a fölébük magasodó szikla tetején. Egy nagydarab fickó, aki testével eltakarta a napot. Reilly hirtelen hátraugrott, és rögtön azt gondolta, ó, istenem, add, hogy ne a rendőrök közül legyen valaki… Sajnos valóra vált a kívánsága: az „FBI-ügynök” volt. Veck olyan gyorsan reagált, hogy Reilly csak akkor vette észre, hogy a férfi mögött áll, amikor a kezét széles hátára tette. Nagyon lovagias cselekedet volt, de nem szorult rá, hogy fedezzék. Benyúlt a kabátja alá, és marokra fogta a pisztolyát – ahogy Veck is a sajátját –, majd a fegyver csövét felfelé tartva hátralépett.

256

Csakhogy… a férfi, aki őket nézte, egyáltalán nem tűnt ellenségesnek. Inkább levertnek. Mint aki teljesen összetört. – Sissy Barten itt van – mutatott az ügynök maga mögé. – A következő barlangban hátul a fal tövében. Nem fog bántani minket, gondolta Reilly olyan meggyőződéssel, ami a szíve legmélyéről jött. Leengedte a fegyverét, és a homlokát ráncolta. Az ügynök alakját halvány fény vette körül, és úgy ragyogott, mintha napfényben állna. De várjunk csak, nem lehet, túl későre járt már ahhoz, különösen ott, ahol ő helyezkedett el. – Jól van? – hallotta Reilly a saját kérdését. Az ügynök ráemelte megtört tekintetét. – Nem. Ekkor Veck szólalt meg éles, számonkéró hangon. – Honnan tudja, hol van a holttest – Mert most láttam az előbb. – Felhívtam az FBI-t, még sohase hallottak magáról. – De csak a mostani gárda. – Unottan csengett a hangja. – Segítenek a lánynak, vagy arra pazarolják az időt, hogy… – Szövetségi ügynöknek kiadni bűncselekménynek minősül. – Akkor vegye elő a bilincsét és csukasson le… de előbb jöjjön ide! Amikor a fickó leugrott a szikláról és eltűnt, Veck hátrapillantott a válla fölött. – Te maradj itt! – Még mit nem! Valami lehetett Reilly tekintetében ami azt sugallta, hogy a társa csak az idejét vesztegeti leáll vele vitatkozni, mert Veck egy cifrát káromkodott, és elindult. Nagy nehezen és erősen kapaszkodva felmásztak együtt az előttük lévő sziklára. Amikor felértek a tetejére… Jim Heron, vagy bárki volt is az, eltűnt. Ott tátongott viszont egy másik barlang. – Hívj erősítést! – adta ki az utasítást Veck, majd elővette az elemlámpáját és leugrott. – Én bemegyek… és szeretném, ha kintről fedeznél. – Rendicsek. – Reilly fogta a rádiót, majd hirtelen elkiáltotta magát. – Állj! Vigyázz a lábnyomokra! Inkább oldalról közelíts! Veck hátranézett. 257

– Okos gondolat. – És légy óvatos! – Ígérem, az leszek. Azzal bevilágított a barlangba, és előreszegezett pisztollyal belépett. Széles válla alig fért át a bejáraton. Valószínűleg azonnal befordult a sarkon, mert a fény először csak elhalványult, aztán teljesen el is tűnt. Reilly felhívta a kollégáit, és amikor azt a megerősítést kapta, hogy már úton vannak, óvatosan leereszkedett a sáros tócsába, amely a barlang bejárata előtt terült el, akár egy lábtörlő. Tudta, hogy eltart egy ideig, míg a többiek odaérnek, és közben azon imádkozott, hogy az ösztönei igazat súgjanak a nagydarab szőke férfival kapcsolatban, akit láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy hazudott vagy hogy másnak adta ki magát – ugyanakkor teljesen összetört Sissy Barten miatt. Ha valami történik Veckkel, miközben ő fedezi, sosem bocsátja meg magának, gondolta. – Mi a franc?… – suttogta hirtelen maga elé. Felvonta a szemöldökét és leguggolt. A nagy sártócsa közepén két akkora mélyedést látott, mint egy vulkáni kráter. Veck lábnyomát. Ugyanígy a szélétől is egyértelmű nyomok vezettek a barlang bejáratához. Mindegyik mélyen belesüppedt a sárba, a sima talpú cipő lenyomata minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy egy kilencven kilós férfi járt ott. Reilly felegyenesedett, majd az egyik lábával felállt egy keskeny peremre, és lenézett arra a helyre, ahonnan Veck és ő feljöttek ide. A sima felületű kövön két sorozat nedves lábnyom látszott: az övé és Vecké. Más nem. Reilly végignézett a hatalmas lejtőn, és megrázta a fejét. Jim Heron, vagy kicsoda, semmiképpen sem juthatott el a barlangig úgy, hogy ne vizezze össze a lábát. És képtelenség volt úgy eljönnie idáig, hogy ne hagyjon maga után nedves lábnyomokat, mint ő és a társa. Mi a fene folyik itt? Mögötte Veck ismét megjelent a barlang bejáratában. – Sissy Barten az. A fickónak igaza volt. Reilly nagyot nyelt, és lelépett a peremről. – Van ott még más is? – Nem láttam. Jelentetted a helyzetünket? – Igen. Biztos vagy benne, hogy Sissy az? 258

– Nem nyúltam semmihez, de kilátszik a szőke haja, és a holttest pontosan ott fekszik, ahol Kroner mondta. – Veck összevonta a szemöldökét. – Mi a baj? – Volt más lábnyom is a barlangban? – Visszamegyek, megnézem. – Azzal eltűnt egy percre, majd ismét felbukkant. – Nem igazán, de nem a legjobb a talaj, hogy megállapítsam. Elég száraz a föld, és nem nagyon süpped be. Mire akarsz… – Olyan, mintha az égből pottyant volna ide. – Kicsoda? Heron? – Nincs rá semmi bizonyíték, hogy itt volt, Veck. Hol vannak a sáros lábnyomai? Sem a földön nem látszanak, sem itt fent. – Várj nincs esetleg… – Nem. Semmi. Veck a homlokát ráncolta és körülnézett. – A gazember! – Szerintem is. A távolban Reilly meghallotta, hogy a többi rendőr közeledik, ezért tölcsért formált a kezéből, és odakiáltott nekik: – Ide! Itt vagyunk! Talán valaki majd megfejti ezt a rejtélyt, mert ő semmi okosat nem tudott kitalálni… és ezek szerint Veck sem.

259

30. fejezet

MIRE A NAP UTOLSÓ SUGARA IS eltűnt az égről, Sissy Barten teste gondosan becsomagolva a barlang előtt feküdt. Veck volt az egyik, aki fogta, cipelte a súlyt és kivitte a lányt a tiszta levegőre. Nem tágított a nyomozók mellől a délután folyamán, de nem volt láb alatt, mindössze annyit csinált, hogy a telefonjával fényképeket készített, beszélt a halottkémmel, amikor az megérkezett, és segített a nem túl fontos feladatokban. Reilly hasonlóképpen. Most pedig már csak az maradt hátra, hogy feljuttassák valahogy a holttestet a lejtőn. – Itt vigyük fel! – javasolta Veck a többieknek. – Itt lesz a legkönnyebb. Mind a négyen elindultak északi irányba, és kiválasztották a legsimább utat, ez persze meglehetősen relatív fogalom volt. Sokan vártak fent a test érkezésére. Természetesen megjelentek a híradós stábok is, és leparkoltak a bánya szélén. Isten tudja csak, ki értesíthette őket. Az biztos, hogy nem közülük való, hivatalos személy. A helyszín azonban közterületnek számított, és az egész város tudott Kroner elfogásáról, kórházi kezeléséről, valamint az áldozatról a motelban meg a többi halott lányról. Abból pedig, hogy egy tucat egyenruhás személy hemzseg egy elhagyatott terepen – ahol számtalan sötét rejtekhely akad –, senki sem arra következtet, hogy valaki a kősziklákon tartja a születésnapi buliját. Ráadásul feltűnt egy hullazsák is. 260

És hát manapság már minden idiótánál van mobiltelefon. Éppen ezért de la Cruz – miután a fényképek és az anyajegyek alapján azonosították a holttestet – szabályszerűen elviharzott a helyszínről, és az autójához rohant. A rendőrség nem szokta nyilvánosságra hozni az áldozat nevét, amíg a családot nem értesítik, ám számtalan e-mail-t, sms-t váltottak és telefonáltak egymásnak a nyomozók a központtal, és nem lehetett előre megjósolni, ki mondja el a hírt a feleségének, aki elújságolja a testvérének, aki továbbadja egy olyan valakinek, aki valamelyik televíziós hírcsatornánál dolgozik. Az információ kora időnként elég szívás tudott lenni. Azt pedig senki sem akarta, hogy Bartenék az esti hírekből – vagy… isten ne adja, a Facebookról – értesüljenek arról, hogy megtalálták a lányukat. Miközben Veck és a másik három férfi nyögött, emelt, húzott és küszködött, Reilly mellettük maradt, világított az elemlámpával, hogy az egyre erősödő szürkületben is lássanak. Aztán teljesen besötétedett. Alig egy órával később felértek a csúcsra, és gondosan elhelyezték a holttestet a mentőcsapat egyik tagjának kocsijában, hátul. Veck és Reilly félreállt, amikor Sissy Bartent biztonságban visszaszállították a városba. Amikor a rendőrtisztek lassan szétszéledtek, és egyik autó a másik után indult el, Reilly halkan azt mondta: – Nem hiszem, hogy… – Szerintem sem Kroner ölte meg – értett egyet Veck ugyanolyan halkan. – Nem stimmel az elkövetési módszer. – Egyáltalán nem. Nem ők voltak az egyetlenek, akiknek feltűnt, milyen különbségek vannak Sissy és a többi áldozat esete között: ezt a testet fejjel lefelé fellógatták és kivéreztették, és valami mintát rajzoltak a hasára. Továbbá meztelen volt ugyan és megfosztották minden személyes tárgyától, ám nem vágtak ki belőle bőrdarabot és nem erőszakolták meg – ami Kroner másik perverziója volt. – Nem tudom, mivel magyarázzam a fülbevalót – dörmögte Veck. – Vagy azt, hogy honnan tudta Kroner, hol van a test, ha nem ő ölte meg. 261

Veck a társára pillantott. – Akarsz vacsorázni valahol? Reilly a feje fölé emelte a karját és kinyújtózott. – Igen, majd' éhen halok. És átfagytam. Veck elővette a telefonját, és írt egy sms-t neki: Nálad? Úgy látom, rád férne egy fürdő. Rendelünk vmit. Ígérem, rendes leszek. Halk sípoló hang hallatszott, és miközben Reilly beszélgetett valakivel, feltűnés nélkül rápillantott a telefonja kijelzőjére. – Tökéletes. Veck legszívesebben odarántotta volna magához, hogy szenvedélyesen megcsókolja, de még csírájában elfojtotta magában a vágyat, mert nemcsak hogy nem voltak egyedül, de helló, azok vették körül őket, akikkel nap nap után együtt dolgoztak! Annak is örült volna, ha együtt mennek vissza a városba, de muszáj volt külön az átkozott motorja miatt. A francba! Ha arra gondolt, hogy egykor szerette ezt a járgányt… Na persze, épp neki köszönhette, hogy előző este hazafuvarozták. – Húsz perc múlva találkozunk – mondta a nőnek. – Biztos, hogy ne adjak egy kabátot? – Jól vagyok így. Miközben átsétált a még mindig puha, sáros talajon, Jim Heronra gondolt, és arra, hogy nem hagyott lábnyomot. Később alaposabban is körülnézett, nincs-e mégis valami bizonyíték arra, hogy rajta és Reillyn kívül más is járt azon a helyen, de nem talált semmit. Ennek ellenére meg volt róla győződve, hogy a fickó nem bukkanhatott elő a semmiből a lejtő közepén anélkül, hogy a nedves, egyenetlen felszínen felmászva ne hagyott volna valami nyomot maga után. Az pedig biztos, hogy nem csak képzelte, hogy ott volt. Nézzen le a lábára, Thomas DelVecchio! Aztán hívjon fel, ha eléggé megijedt. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet. Na, mindegy, Heron. Legyőzte magában a vágyat, hogy beleordítson a sötétségbe, és inkább felszállt a motorra, beindította, majd várt, amíg Reilly megállt a kocsija csomagtartójánál és levette sáros bakancsát. Ettől legalább elmosolyodott. Fogadni mert volna, hogy vagy nejlonzsák, vagy gumiszőnyeg van a csomagtartóban, hogy ne sározza össze a kárpitot.

262

Otthon pedig amint hazaér, kiveszi a mocskos bakancsot, és azonnal lemossa, hogy tisztán tegye el a következő alkalomra. Veck lepillantott a lábára. Az ő cipőjének annyi. Olyan állapotban volt, hogy azzal az ember inkább a szemeteskukát célozza meg, mint egy kefét meg sok vizet. Nehéz volt nem észrevenni a különbözőséget. Reilly ment elöl, ő pedig követte a városba, annak ellenére, hogy a száztízes tempót a motoron úgy érzékelte, mintha decemberi hideg lenne. Széldzseki, egy frászt! Ilyen erővel akár ujjatlan póló is lehetett volna rajta, úgy a csontjaiba vágott a hideg. Nem mintha olyan sokat foglalkozott volna a hőmérséklettel. Gondolatban visszaidézte, amikor lezuhanyozott az erdőben történt Kroner-rémálom után, arra a sötét valamire, ami köré csavarodott és beszélt hozzá, simogatta. A legnagyobb félelmére, amit közvetlen közelről tapasztalt meg. Nem evilági dologról való volt. Az biztos. Aztán eszébe jutottak Reilly szavai: mintha az égből pottyant volna ide. Krisztusom, kezd megőrülni! Más nem lehetett a magyarázata annak, hogy komolyan fontolóra vette a lehetőséget, hogy Jim Heron nem is létezik. Vagy ez mégsem az őrület jele? Körülbelül tíz perccel később letértek az autópályáról, és a kanyargós utakon keringve eljutottak Reilly környékére. Nagy megkönnyebbülés volt látnia a sok szép, normális házat, amelyben égett a villany és vibrált a tévé fénye, vagy a lassan guruló autókat és a sarki boltokat a lottóreklámokkal. Olyan dolgok voltak, amelyeket könnyen és egyszerűen meg lehetett magyarázni. Ki a fene gondolta volna, hogy egyszer még erre fog vágyni? Amikor megérkeztek Reilly házához, lefékezett a nő kocsija mögött és leszállt, miközben az autó beállt a garázsba. A piros féklámpa először felvillant, aztán elaludt, amikor Reilly leállította a motort. – Sisakot kellene viselned – jegyezte meg a nő, amikor megjelent. Felnyitotta a csomagtartót, és kivette belőle a sáros bakancsát. Ahogy Veck megjósolta, felkapcsolta a villanyt, majd odament a garázs egyik sarkában lévő kerti slaghoz, és lemosta a cipőről a vastag sarat. Aztán hátrapillantott Veckre, és kicsit elpirult. – Miért mosolyogsz? 263

– Volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod csinálni. Reilly felnevetett, és visszatért a cipőmosáshoz. – Ennyire kiszámítható vagyok? Veck, ahogy nézte előregörnyedő alakját, inkább azt gondolta magában, az „őrülten szexis” sokkal jobban illene rá. Istenem, ez a nő képes a leghétköznapibb dolgokat is úgy csinálni, hogy az ember nagyon szívesen nézi. – Tökéletes vagy – súgta halkan. – Na, az biztosan nem, hidd el! – Elzárta a vizet, megrázta a bakancsot, majd megtörölte egy szarvasbőr ronggyal és visszatette a csomagtartóba. Ezt követően együtt mentek be a kakasos konyhába, és újabb villany kapcsolódott fel. Mire pillantott először Veck? A konyhaasztalra. És azonnal heves erekciója támadt. Valamint lejátszódtak előtte a két nappal azelőtti események, amikor sokkal messzebbre jutottak, mint egyetlen csók. De egyik sem bizonyult tartósnak. A dolgozószoba nyitott ajtaján bepillantva észrevette, hogy a bútorokat átrendezték: a széket a távolabbi sarokba húzták és kifelé fordították, mellé pedig egy kisebb asztalt helyeztek. Logikus következtetéssel rájött, hogy ha a székre leült valaki, akkor az első és a hátsó bejáratot is jól látta, miközben hátulról tömör fal védte. – Kíséreljük meg még egyszer a pizzát? – kérdezte Reilly a telefon mellett állva. Veck odafordult, majd ingerülten azt kérdezte: – Miért nem mondtad? – Mit? – Hogy téged is figyeltek. Jim nem várta meg, hogy Sissy földi maradványait elszállítsák a városba a kőbányából. Otthagyta Vecket Adriannal, majd a lány házához ment egy alacsony, komor kinézetű nyomozóval, aki spanyolul mormogott maga elé. Nagyon sokszor ismételgette, hogy Madre de Dios, és annyiszor vetett keresztet, hogy úgy tűnt, mintha dadogna a keze. Arról viszont fogalma sem volt, hogy van egy utasa is jelöletlen járőrautójában: egész úton vissza Caldwellbe, Jim ült mellette az első ülésen. 264

Természetesen repülhetett is volna, de így volt elég ideje, hogy összeszedje magát. Mellesleg a spanyol nyelvlecke sem volt elhanyagolható előny. Húsz perccel azután, hogy a nyomozó elindult a kőbányából, lefékezett a Barten-ház előtt, leállította a motort és kiszállt a kocsiból. Feljebb húzta a nadrágját, az arca viszont nagyon komor maradt. Na persze, a hír, amit közölni készült, aligha indokolta, hogy kivillantsa a fogsorát. Elindult a bejárat felé a járdán, Jim pedig mellette lépkedett. Nem akart Sissy anyjának házában egy pillanattal sem tovább maradni, mint szükséges, még úgy sem, hogy a nő nem tudott róla. Az ajtónál a nyomozó felemelte a kezét, és a nyakkendője alá nyúlt a mellkasához. Egészen biztos, hogy kereszt lógott a nyakában, főleg, mert elkezdett spanyolul mormolni valamit, mintha imádkozna… Hirtelen oldalra nézett. És Jim, bár a rendőr nem láthatta, belenézett szomorú, sötét szemébe és azt mondta: – Meg tudod csinálni. Jó ember vagy, menni fog. Nem vagy egyedül. De la Cruz visszafordult az ajtó felé és bólintott, mintha tényleg hallotta volna a biztató szavakat. Aztán becsöngetett. A következő pillanatban Mrs. Barten ajtót nyitott, mintha csak várta volna az érkezését. – De la Cruz nyomozó! – Bemehetek, asszonyom? – Igen, csak tessék! Mielőtt de la Cruz belépett volna, levette sáros cipőjét a lábtörlőn. Sissy anyja figyelte, és közben a keze a nyakára siklott. – Megtalálták. Ugye? – Igen, asszonyom. Szeretné, ha valaki maga mellett lenne, miközben beszélünk? – A férjem nincs itthon… de már elindult haza. Azonnal felhívtam, miután önnel beszéltem. – Menjünk inkább be, asszonyom! Mrs. Barten megrázta magát, mintha elfelejtette volna, hogy a nyitott ajtóban áll. – Hát persze. Jim is belépett a nyomozóval, aztán ott voltak megint a nappaliban. Sissy anyja ismét a virágos fotelben foglalt helyett, mint a múltkor. De 265

la Cruz a kanapéra ült, Jim pedig fel-alá járkált, mert annyira dühös volt Devinára, hogy képtelen volt egy helyben maradni. – Mondja el! – kérte Mrs. Barten fojtott hangon. A nyomozó előrehajolt, a tekintetét azonban nem vette le a nő feszült, sápadt arcáról. – A kőbányában találtuk meg. Sissy anyja lehunyta a szemét, és úgy is hagyta. Aztán hosszan és lassan kifújta a levegőt, amíg alighanem semmi nem maradt a tüdejében. Ezzel távozott belőle a remény utolsó szikrája is, gondolta Jim. Valószínűleg maga sem tudta, hogy még él a szívében egy halvány sugár, pedig ott volt, de most végleg elhagyta. – Nagyon… vagyis sokat… szenvedett… De la Cruz lassan, megfontoltan válaszolt: – Nem vagyunk benne biztosak, hogy a mostani gyilkosságsorozathoz tartozik. Mrs. Barten ismét felnyitotta a szemét, a teste megmerevedett. – Micsoda… Akkor ki? És miért? – Erre még nem tudok válaszolni, de szavamat adom, asszonyom, hogy… nem nyugszom, amíg ki nem derítek mindent, és el nem kapom a gazembert. Jim nem bírta tovább. Odament Sissy anyjához, és nem létező karját a vállára helyezte. Istenem… micsoda hatalmas fájdalom… Olyan tisztán érezte, mintha a sajátja lenne. Szerette volna átvállalni a terhét, ezért magába szívta a gyötrelem egy részét, és addig tartotta ott, amíg a térde meg nem roggyant, és szédülni nem kezdett. Hirtelen, mintha Mrs. Barten megerősödött volna, kihúzta a hátát és felszegte az állát… majd halk, de határozott hangon azt kérdezte: – Hogyan halt meg? – Asszonyom, csak a halottkém vizsgálata után tudok erre válaszolni. A lányát ma este megvizsgálja, és egész éjjel fent lesz, hogy gondoskodjon róla. Jó kezekben van, és én is odasietek, miután innen elmentem, nem hagyom magára a kislányát. Addig nem, amíg ezen át nem esik. Ígérem! – Köszönöm! – Mrs. Barten mély lélegzetet vett. – Hogyan fogom megtudni, mi történt? De la Cruz elővett egy kártyát, és valamit ráírt. 266

– Ez a mobilszámom. Bármikor hívhat, éjjel-nappal. A telefonom mindig be van kapcsolva és mindig nálam van. Mihelyt a halottkém végez, ön lesz az első, akit értesítek. Mrs. Barten bólintott, aztán a tekintete valami köztes helyre vándorolt kettőjük között. Vajon mi jutott eszébe Sissy életéből? – töprengett Jim. A születése… a születésnapja… karácsony vagy húsvét? Halloween vagy július negyedike vagy éppen semmi jeles ünnep, csak véletlenszerűen felidézett kedves pillanatok kettőjük között? Esetleg olyasmi, ami Sissy és valaki más között történt, és amiből megmutatkozott a lány kedvessége, empátiája és humora… Jim látni szerette volna, amit a nő lát. Még akkor is, ha nem jó emlék volt. Vagy nem volt semmi a világon. De nem hatolt be a fejébe. Eleget elvettek már tőle így is… Amikor valami rezgést érzett a mellkasán, nem azt jelentette, hogy a szíve kezdett el zakatolni. Csak a telefonja, amit rezgőre állított. Elővette, és elolvasta rajta Adrian üzenetét: Próbáltalak elérni. Szükségem van rád. Most. Jim nem akart menni, de egy szempillantás múlva már nem volt a házban. Kelet felé indult, bemérte Adrian helyzetét… És egy harc közepébe csöppent Veck társának háza mögött. Mi a franc? Devina lényei minden bizonnyal harcra készülődtek, füstszerű testük úgy kerülgette Adriant, mint a dögevők a friss hullát. De legalább az angyal nem volt halott, és nem is tervezte, hogy az lesz, mivel a testtartása azt jelezte, hogy harcolni akar. Jim azonnal harci üzemmódba kapcsolt, nem várta meg a jelet, hogy beszállhat. Azonnal beugrott a közepébe, és a hozzá legközelebbi lényre vetette magát, majd durván a földre rántotta. A nyomorult felvisított, és ez az éles hang indította el a küzdelmet – mivel a következő pillanatban elszabadult a pokol. Jim a földhöz szögezve tartotta az ellenséget, ökölbe szorította a kezét, és behúzott egyet a „fejébe” – majd kihasználta ellenfele pillanatnyi bénultságát, hogy felnézzen és audio-vizuális burkot vonjon e köré a szörnyszülött bemutató köré. Lakóházak voltak körülöttük, nem pedig üres tér, és a harc alig pár méterre zajlott három szomszédtól, akinek volt elég telefonja, hogy értesítse a rendőrséget. 267

Caldwell kiválóságaira pedig most nagyon nem volt szükségük. Jim előhúzta kristálytőrét, és leszúrta a földre szorított lényt, majd maga előtt hadonászott, és szurkált mindent, amit csak ért. Mindig kifelé tartotta a tőr hegyes végét, amit Eddie-től kapott, és amelynek használatára az angyal tanította meg. A harc hevében mindent kiadott magából: a fájdalmat, a dühöt, amíg már azt sem vette észre, hogy az ellenség savas vére ráfröccsen. Nem érdekelte, hogy a maró folyadék átég a bőrdzsekijén és egyenesen a bőre felé tart. Igazság szerint a talajt sem érzékelte a lába alatt, miközben egyik démonról a másikra ugrott, egyszerre volt minden porcikájával jelen a harcban és teljesen eltávolodva tőle. Dühös tombolásában nem árthattak neki. Ezek a démonok csupán kisfiúk voltak, akik egy férfi munkáját akarták elvégezni, de megkapták, amit megérdemeltek. Miután egy újabbat szúrt szíven, a savas zápor az állára és a nyakára zúdult. Lerázta magáról a testet, és a következő után nézett… A hátulról jövő ütéstől összekoccant a foga. Olyan erős volt, amitől az ember csillagokat és éneklő kismadarakat lát körbe-körbe forogni. Ő azonban képzett katonaként kihasználta az ütés lendületét, hagyta, hogy előreessen, aztán az utolsó pillanatban maga alá húzta a vállát, és bukfencet vetett, hogy elkerülje a további sérülést. Amikor talpra állt, hátranézett és látta, hogy a lény, amelyik rátámadt, készen áll a második felvonásra. Nos, ezer örömmel, te rohadt kertész, gondolta. A gazember ugyanis szerzett valahonnan egy lapátot, és úgy hadonászott vele, mint egy teniszütővel. Jobbra-balra lengette lapos fémvégét. Nehéz volt megállapítani, de mintha nevetés hallatszott volna a háromdimenziós árnyék belsejéből. Az idióta nyilván azt hitte, ő van fölényben, Jim pedig boldogan vállalta a feladatot, hogy egy életre megtanítsa neki, milyen szarságokat feltételezzen. Lent maradt a földön, úgy tett, mintha megsérült volna, de közben várta, hogy Devina talpnyalója odajöjjön hozzá. A nyavalyás pedig ment is, olyan egyenesen, mintha Jim dróton húzta volna olajos karját és lábát. Úgy mozgott, mint egy merev lábú robot, a lapátot két kézzel egyensúlyozta. Közelebb, még közelebb…

268

Amikor elég közel ért, Jim felpattant, mindkét kezével megragadta a szerszám nyelét, és erősen megrántotta. A lény előrebukott, majd elvesztette az egyensúlyát, és a gravitáció a földre húzta Jim testére. Még szerencse, hogy nem vérzett. Jim felemelte csizmás lábát, és az ellenség medencéjének támasztotta, hogy ne essen rá, aztán dühösen lerúgta magáról a gazembert, miközben persze magánál tartotta a lapátot. A lény repülőútra indult a levegőben, ő pedig felpattant, nem tévesztette szem elől, és elsőként üdvözölte földet érése alkalmából: magasba emelte a lapátot, majd a fémrészét beledöfte az árnyékos mellkas közepébe. A sikítás elégedettséggel töltötte el, az viszont még jobb volt, hogy hátralépve nézhette, amint a nyomorult lassított felvételként kalimpál. A jelek szerint túl nagy erővel döfhette a szerszámot a földbe, mert abból ítélve, ami kilógott, legalább egy méterre benne állt a talajban. Devina talpnyalója hanyatt feküdt leszögezve, mint egy felszúrt bogár. És közben felfele nézett és acsargott. – Igen? Gyere és kapj el! – Jim adott neki egy másodpercet, hogy felkeljen. – Nem? Inkább lábtörlőt játszol? Rendben, testhez álló feladat, rohadék. Nagyot rúgott bele, mintha a feje focilabda lenne, aztán otthagyta a füvön kiterülve. Ekkor egy másik lény, aki ásót tartott a kezében, szélsebesen indult meg Adrian felé, és hátulról készült leütni. – Mi ez? Egy kibaszott kertészeti bemutató? – motyogta Jim maga elé, majd ismét előhúzta a tőrét. – Mögötted! Adrian lebukott a fűre, épp amikor a pokolból szalajtott kertész előredöfött. Tökéletesen időzített, mivel a lény így az egyik társát találta hasba. Amivel csak az volt a gond, hogy a vére Adrianra fog spriccelni. Jim már éppen elé akarta vetni magát, amikor Adrian elintézte a problémát: előadott egy elegáns bakancs-koponya kombinációt, és elrúgta maga elől a gazembert. Így csak két ellenség maradt talpon, akit elosztottak maguk között. Jim kapta a démonkertészt, Adrian pedig felpattant, és kristálytőrrel a kezében körözni kezdett a másik körül. Jimnek nem volt türelme, hogy megvárja, amíg a nyomorult rátámad, ezért előrelódult, a magasba lendítette a lapátot, majd a fanyéllel jól

269

fejbe kólintotta a támadót. A lény egy pillanatra meghökkent, amit Jim rögtön ki is használt, és szíven döfte az ellenséget. Ezután már csak két ziháló angyalt, füstölgő bőrruhát és lecsillapodott kerti eszközöket lehetett látni az udvaron. Jim körülnézett, és azon töprengett, honnan a… Ja, igen. Reilly egyik szomszédjának hátsó udvarán állt egy szerszámos bódé, amelynek nyitva volt az ajtaja. Milyen kár, hogy a fűnyíró nem került sorra – az lett volna csak az igazi móka! Teljesen új értelmet nyert volna a „felnyírt frizura” fogalma. – Jól vagy? – kérdezte Adriantól. Ad a fűre köpött. – Igen. Mindketten véreztek itt-ott kisebb karcolások miatt, de jobban érezték magukat. Jim legalábbis. A harc kiégette a kormot a dugattyúiból, és sokkal felszabadultabbá vált. Nyugodtabbá. Összeszedettebbé. Épp időben, gondolta, miközben odament a földre szegezett lényhez, és letérdelt mellé. – Megdolgoztad már valaha ezeket, hogy információt szedj ki belőlük? – kérdezte Adriantól, miközben a lassan mozgó lényt méregette. Láthatóan még mindig élt, bármit jelentett is ez. – Igen. Nincs semmi mondanivalójuk. Nem tudnak beszélni. – Valószínűleg ezért kedveli őket annyira Devina. Ad odament hozzá, miközben megtörölte az arcát a pólója aljával. A fényes, vörös folt, ami a ruhán maradt, úgy nézett ki, mint azok az ábrák, amelyeket a pszichológusok szoktak elemeztetni a betegeikkel. Jim számára azonban egy barlang bejáratát idézte, egy sötét, komor barlangét, amelynek hátsó falához egy ártatlan lány lepedőbe csavart holttestét rejtették. Nos, igen, nem túl meglepő. Amikor a lény felnyögött, Jim azt gondolta, „átkozott démon! Milyen okos húzás. Átkozottul jó stratégia, ha valakinek a beosztottai képtelenek beszélni a főnökről, akár azért mert némák, vagy mert ostobák, vagy pedig nem érzékelik a fájdalmat…” – Ez aztán érdekes műsor volt. Devina hangjára Jim és Ad egymásra néztek. Néma egyetértésben mindketten úgy tettek, mintha a démon megjelenése egyáltalán nem 270

lenne váratlan esemény. Felálltak, felé fordultak, és Jim a másik angyal elé lépett. Nem fog még egy társat elveszíteni e miatt a szuka miatt. Ma este nem. – Bujkálsz előlem, Jim? A nő tekintete valósággal galléron ragadta és odahúzta magához. Olyan mély volt, mintha fizikai ütést mért volna rá. A megjegyzés viszont árulkodott, ugyanis Jim addig a pillanatig nem is sejtette, hogy a nő nem tudja megtalálni. – Nem működik a radarod, Devina? – Szóval ezért támadták meg Adriant. Hogy a démon előcsalogassa. Devina kecsesen átsétált a füvön. Olyan magas sarkú cipőt viselt, hogy az ember elgondolkozott, nincs-e tériszonya, a szoknyája pedig akkora volt, mint egy szalvéta, és olyan ragyogó, mint Las Vegas kivilágított főutcája. Ostobán hangzott, de nagyon dögösen festett – feltéve, hogy az ember nem tudta, micsoda valójában. Jim pedig soha nem felejtette el. Hátranyújtotta a kezét, és megfogta Ad alkarját. Az angyal olyan merev lett, mint egy kőszikla és teljesen mozdulatlan – aminek így is kellett maradnia: még nem állt készen egy újabb szemtől szembeni összecsapásra az ellenséggel. És valójában Jim sem. De persze a nőnek ezt nem kellett tudnia. – Forgatsz valamit a fejedben, Devina? A démon megállt, amikor odaért a rablóhúsként felszúrt katonájához, lenézett rá, kinyújtotta a kezét, és olyan unottan, mint aki az újságot veszi fel az asztalról, magába szívta a lényt a földről. A folyékony anyag felemelkedett és a testébe vándorolt. Amikor befejezte a műveletet, a lapát ott maradt, ahol addig is volt, mélyen belefúródva a földbe. – Hogy van Eddie? – mosolyodott el a nő. – Illatozik, mint a rózsa? Jim legszívesebben káromkodott volna. Természetes, hogy ezt hozta fel, mivel ez volt az egyetlen téma, ami garantáltan felpaprikázta Adriant. A rohadt életbe – épp amikor azt gondolta, hogy ennél rosszabb már nem jöhet…

271

31. fejezet

AHOGY REILLY RÁNÉZETT A TÁRSÁRA, úgy tippelt, hogy megint kihagyják a pizzát. Veck a konyha másik sarkában állt, és nagyon dühösnek látszott. Reillyt felháborította ez az ősemberstílus, de pontosan tudta, hogy miről van szó. – Miért nem szóltál? – kérdezte Veck ismét. – Vagy a francba, ha nem nekem, akkor valaki másnak? – Ki mondta, hogy figyeltek? – Mi másért rendezted volna át a bútorokat? Na, ezért nem szerencsés nyomozóval randizni… Reilly összefonta a karját a mellkasán, majd nekidőlt a konyhapultnak. – Nem is láttam semmit. – Megvonta a vállát. – Ha lett volna valami bejelentenivalóm, elmondtam volna. De egész éjjel csak ültem azon a széken, és töprengtem, nincs-e üldözési mániám. Semmi sem történt. – Fel kellett volna hívnod. – Amikor erre felvonta az egyik szemöldökét, Veck káromkodott egyet, mert valószínűleg eszébe jutott, milyen körülmények között váltak el előző éjjel. – Jól van, oké… de akkor is… nem akarom, hogy egyedül, éjszaka, órákon keresztül arra várj, mikor törnek be a házadba. – Nem esett semmi bajom, most is jól vagyok. És biztosíthatlak, ha valaki behatolt volna a házba, tudtam volna kezelni a helyzetet. Veck mormogott valamit Piszkos Harryről, aztán leült a konyhaasztal mellé. A könyökére támaszkodott és megdörzsölte a fejét. – Ez a szarság kezd elfajulni. 272

Melyik? A gondolat, hogy valaki figyeli őket? A Kroner-ügy? A holttest, amit találtak? A szex? Vagy a „szerelem”? Széles volt a választék. Reilly kihúzta a férfival szemben lévő széket, és ő is leült. Hirtelen a szülei jutottak eszébe, ahogy abban a szép házban az asztal mellett ültek. Fogadni mert volna, hogy soha nem néztek még szembe ilyen… Hirtelen éles visítás törte meg a csendet a ház mögött. Ő és Veck már az előtt talpon voltak, hogy a hang abbamaradt volna. Mindketten fegyvert rántottak, és az udvarra vezető, eltolható üvegajtó két oldalához lapultak. Reilly lekapcsolta a villanyt, amitől a konyha koromsötétbe borult, aztán felkattintotta a kinti világítást. A tekintete a fényárban úszó hátsó udvart fürkészte. A hely méretét illetően távolságról nemigen lehetett beszélni, inkább csak közelségről, és semmiben sem különbözött a környéken lévő többi ház szögletes, külvárosi, hátsó füves kertjétől. Semmi sem volt odakint. Legalábbis semmi szemmel látható. Reilly ösztönei azonban egész mást jeleztek. Erről eszébe jutottak a lábnyomok, amelyeket „Jim Heron” nem hagyott maga után. – Úgy érzem, kezdek megőrülni – motyogta. – Furcsa, én inkább amiatt aggódom, hogy nem – felelte Veck. Amikor semmi más nem történt, vártak. És még tovább vártak. Aztán még egy kicsit. Végül mindketten elléptek a faltól, és eltették a pisztolyaikat. – Ennivalóra van szükségünk. Aztán egy zuhanyra – suttogta Reilly. – Valamint át kell gondolnunk a helyzetet. Amikor nem kapott választ, odapillantott a társára. Veck fel-alá járkált, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt felemelkedik a levegőbe. Egyértelmű volt, hogy nem lehet szavakkal hatni rá, ezért elé lépett, és arra kényszerítette, hogy vagy megáll, vagy átgázol rajta. Veck megállt. – Vacsora! Zuhany! – adta ki a parancsot. – Ilyen sorrendben. A helyzetértékelést hagyjuk későbbre. Veck rámosolygott, majd a kézfejével megsimogatta az arcát. – Ez a módszere, hadnagy, hogy randevúra hívjon? – Gondolom, igen, nyomozó. – Akkor mi lenne, ha a zuhannyal kezdenénk? – kérdezte olyan mély hangon, amelytől Reilly átgondolta a tisztaság előnyeit. 273

Az alapos, szappanos, lassú mosakodásét. Meg kellett köszörülnie a torkát. – Olyan érzésem van, hogy egy jó ideig fent leszünk. – Nem mondod! – Veck közelebb lépett hozzá, és a csípőjére tette a kezét. – Azt akarod mondani, hogy piszkosak vagyunk? – Inkább mocskosak – felelte, miközben a férfi ajkát nézte mereven. – A piszkoson már rég túl vagyunk, ez már a mocskos kategória. Veck halkan dorombolni kezdett, az egyik tenyere a nő derekára kúszott, a másik pedig lejjebb, és a fenekét megmarkolva olyan közel húzta magához, hogy Reilly érezte, ahogy lüktető, kőkemény hímvesszője az ágyékához préselődik. Aztán Veck megmozdította a csípőjét, és azzal kezdte simogatni, amire olyan hevesen vágyott. Válaszképpen Reilly lábujjhegyre állt, még jobban hozzásimult, majd átkarolta a nyakát. – Veck… – Igen? – morogta a férfi. Reilly oldalra biccentette a fejét, az ajkát alig egy centire tette a szájától, és a legszexisebb suttogásával azt kérdezte: – Mit kérsz a pizzádra… Aztán a szájába vette a férfi alsó ajkát, beszívta és egy kicsit meg is harapta. Veck felnyögött, a teste megfeszült. – Ne kínozz! – Én leszek a desszert… Hamar kiderült, nem tanácsos játszadozni egy olyan férfival, mint Veck. Egy pillanat múlva ugyanis odaszorította a falhoz, megfogta mindkét csuklóját, és a feje fölé emelve az idétlen kakasos tapétához nyomta. Aztán hozzápréselte a testét, hogy Reilly tetőtől talpig érezze, s közben a nyakát harapdálta és ritmikusan döfköd-te, amíg a nő lihegni nem kezdett. – Jobb lesz, ha most rendeled meg a pizzát – súgta a nyakába két harapás között –, mert egy ideig nem foglak a telefon közelébe engedni. Azzal megfogta a nő karját, és a kagylóhoz vitte. De még ekkor sem hagyta abba csípője izgató játékát vagy a bőre nyalogatását. Sőt inkább még a lábát is a combja közé dugta, hogy a dörzsölés még rosszabb legyen… vagy még jobb, attól függően, honnan nézzük. 274

Istenem, Reilly nem volt biztos benne, hogy képes lesz beleszólni a telefonba. Vagy egyáltalán felidézni a számot, amit hetente legalább egyszer feltárcsázott. Valahogy sikerült leemelnie a kagylót a készülékről, és egy hirtelen ötlettől vezérelve megnyomta az újratárcsázás gombot – mivel legutoljára is ezt a számot hívta két nappal azelőtt. Amíg kicsörgött, Veck azzal szórakoztatta, hogy végigcsókolta a nyakát a kulcscsontjáig, amitől kissé nehezére esett megszólalni. Nagy nehezen azért kinyögte a nevét, a címét, és hogy egy nagy pepperónis-kolbászos pizzát szeretnének rendelni. Ezek után már csak azt kellett mondogatnia, hogy „nem… nem, csak a… nem… a fahéjas rudat sem… Beletúrt a férfi hajába, és a testét ívben megfeszítve még jobban odasimult hozzá. – Nem… istenem, ó, nem… – Na jó, ez egy kicsit túl pornósra sikeredett, főleg hogy éppen egy fél áron kínált literes kólát utasított vissza. Kétségbeesetten azt nyögte. – Csak a pizzát kérem. – Az isten szerelmére, csak azt az egyetlen, kibaszott pizzát! Ezt szerette volna beleordítani a kagylóba. – K-kököszönöm. Alig bírta visszatenni a telefont a helyére, és miután sikerült, elérkezett a szenvedély pillanata. – Mennyi időnk van? – morogta Veck a nyakába. – Húsz… perc… – Teljesen hozzásimult, és úgy fogta, ahogy a férfi korábban őt… a csípőjénél. – Fürdőszoba! Veck a combja hátuljára csúsztatta a kezét, és felemelte a földről. Reilly megmarkolta a vállát, a lábát pedig a dereka köré kulcsolta, így kapaszkodott belé, miközben a földszinti mosdó felé siettek. A kis helyiség azonnal cipős doboz méretűre csökkent, amikor mindketten bementek, a kagyló mellett azonban volt annyi hely, hogy Veck letegye a pultra. Miután a lábával berúgta az ajtót, Reilly a férfi nadrágját kezdte kigombolni, ugyanabban a pillanatban, amikor Veck a blúzának esett… Túl sok kéz volt, túl kevés helyen. – Hagyd, majd én! – mondta Reilly, és eltolta a férfi kezét, majd mindkét problémát másodperceken belül megoldotta: áthúzta a fején a blúzt, a férfi nadrágját pedig villámgyorsan kibontotta. 275

Veck már nyúlt is a tárcájáért. Aztán elkomorodott. – Ez az utolsó. Reilly keze megállt a melltartó kikapcsolása közben. – Nekem sincs itthon. Pedig ez csak egy gyors menet lett volna a fő műsorszám előtt, amikor is teljesen meztelenül az ágyban esnek egymásnak. A francba… Reilly sosem tartotta valami sokra, ha valaki fűvel-fával csinálta, de ha már úgy bevásárolt a Victoria’s Secretben, legalább beszerezhetett volna néhány óvszert is. Ami pedig a férfit illette? Lovagias dolog volt, hogy nem töltötte fel a készletet arra számítva, hogy vele vagy bárki mással hasonló helyzetbe kerül. De a krisztusát neki! – A fenébe! – szitkozódott. Veck hangosan zihált, a mellkasa erőteljesen emelkedett és süllyedt, a teste pedig tökéletesen felkészült arra, amit elkezdtek: az erekciója kihasználta, hogy a nadrág elöl szétnyílt, és bokszeralsójának feszülve kilépett a szorításból. Veck egy káromkodás közepette visszadugta a tárcáját a zsebébe. Aztán ugyanezt tette a férfiasságával is: visszagyömöszölte a nadrágba, majd ráhúzta a cipzárt, habár a méreteit tekintve nem lehetett könnyű feladat. – Ó, ne! – kiáltott fel Reilly. – Én… Veck az ajkára tapadt, és miközben a nyelvével birtokba vette a száját, belefojtotta a szót. Óvatosan előrehajolt, amivel a nőt hátradöntötte a falhoz, és végül Reilly félig hanyatt fekve terült el a pulton. Ekkor kezdte el simogatni. Lehúzta a melltartóját, ujjai közé vette a mellbimbóját, és morzsolgatta, amíg Reilly hangosan az ajkába nem nyögött. – Veck… – Cssss! Engedd, hogy így csináljam! Aztán lehajolt a feltárt melléhez, szívogatni kezdte, miközben a keze lejjebb vándorolt és a combját simogatta. Kínzóan lassan csinálta, egyre jobban feltüzelte Reilly vágyát, de még csak a közelébe sem ment annak az édes pontnak, ami annyira vágyott az érintésére. Időközben a szája csodákat művelt a mellbimbójával, pöckölte, fricskázta, aztán megint szívta, és istenem, 276

micsoda izgató látványt nyújtott, ahogy sötét fejét meztelen felsőtestére hajtotta. Reilly beletúrt dús hajába, a lábával pedig a csípőjét szorította. – Veck… kérlek… – Mondd ki, mit akarsz! – súgta a férfi a mellébe. – Érints meg! Veck oldalra fordította a fejét, úgy nézett fel rá. – Azt hittem, azt csinálom. Azzal kinyújtotta rózsaszín nyelvét, és egy nedves kört írt le az egyik bimbó körül. Reilly felnyögött, és hátra akarta feszíteni a hátát, de nem volt elég hely hozzá. – Hol akarod, hogy megérintselek, Reilly? – kérdezte. Amikor a nő a kezéért nyúlt, hogy odavezesse, mint egy nyavalyás idegenvezető, Veck elhúzta a karját. – Nem! Ki kell mondanod. – Veck… – Szép név. – Odahajolt közvetlenül a füléhez. – És ami sokkal jobb, úgy ejted ki, mintha mindjárt elélveznél. De nem hinném, hogy azt szeretnéd: magamhoz nyúljak. – Pedig az elvégezné a dolgot – nyögte Reilly, amikor elképzelte, ahogy a férfi hatalmas markába fogja a hímvesszőjét. – Sajnálom, de most te vagy a középpontban. Szóval, hol? Azt a mindenit! Ha így incselkedik vele, akkor ő is megteheti ugyanezt. Finoman hátratolta Vecket, aki engedelmesen elhajolt, mert nyilvánvalóan arra számított, hogy mindenféle izgató dolgokat hall majd. Reilly azonban félig lehunyta a szemét, úgy nézett fel rá… majd a saját lába közé csúsztatta a kezét. – Rád gondolok – mondta, miközben simogatni kezdte magát. Beharapta az ajkát, és előre-hátra ringatta a csípőjét, de nem azért, hogy fokozza a hatást, hanem mert így tudta legjobban elképzelni magán a férfi kezét. – Megérintesz… élvezem… ahogy simogatsz… Vecknek mintha megroggyant volna a térde. Vagy ez, vagy Reilly megrengette a világát. Azután hátra is tántorodott a falhoz, és meg kellett támaszkodnia, hogy ne essen el. Reilly csak dörzsölte tovább a punciját a nadrágon keresztül, és közben figyelte a férfit. Elégedettséggel töltötte el a tudat, hogy a szóló műsorszám nem fog sokáig tartani. Veck vad tekintete megbabonázva tapadt arra, amit csinált, a teste pedig úgy remegett, mintha bármelyik 277

pillanatban elveszíthetné az önuralmát, és ő folytatná tovább, amit elkezdett. – Nem akarsz segíteni? – kérdezte évődve. Veck egy szempillantás alatt rajta volt, a keze besegített, aztán Reilly elvette az övét az útból, mert sokkal izgatóbb volt, ha a férfi csinálta neki. A fürge ujjak hamar kigombolták a nadrágját, aztán lehúzták a lábán, amiben Reilly úgy segített, hogy a talpával a vécéülőkére támaszkodott, és megemelte a fenekét. Amikor a nadrág dereka a térdéhez ért, Vecknek szabad hozzáférése lett a bugyijához, majd… – Ó, istenem! – kiáltott fel Reilly, amikor Veck megérintette. Volt valami őrülten izgató abban, hogy ilyen nedves, miközben a férfi simogatja. Pedig ekkor még nem is csúsztatta be a kezét az anyag alá, hogy a meztelen bőréhez érjen. Reilly belevájta a körmét a vállába, majd lehúzta a szájához, miközben Veck a punciját dörzsölte és egyre magasabbra és magasabbra repítette… Hatalmasat élvezett. Amikor feljutott a csúcsra, összeszorította a lábát a férfi hozzáértő keze körül, és a teste ritmikusan összehúzódott. Veck nem hagyta abba, amit csinált, segített, hogy meglovagolja a gyönyör hullámait, amíg a végén erőtlenül, zihálva el nem pilledt. A férfi elhúzta a kezét, és lenézett rá. Ő maga nem elégült ki, mégis átkozottul elégedettnek tűnt. – Milyennek találtad az előételt? – kérdezte halkan, és a hangjából egyértelműen hallatszott, mennyire tisztában van a saját képességeivel. Amikor Reilly annyira magához tért, hogy meg bírt mozdulni, kinyújtotta a karját, és megmarkolta a férfi duzzadó farkát a nadrágon keresztül. – Édes lesz a bosszú.

278

32. fejezet

DEVINÁVAL SZEMBEN ÁLLVA a belső ellenőrzés hadnagyának hátsó udvarán, Adrian természetével ellenkező módon, halhatatlan életében először nem harapott rá a csalira. Hogy van Eddie? Illatozik, mint a rózsa? Miközben Jim válla fölött ezt a ragyogó külsőbe csomagolt gonoszt nézte, a szavak olyan erővel visszhangoztak a fejében, mintha a démon egyik fekete lénye a koponyájába zárva pörölykalapáccsal ütögette volna az agyát. A régi Adrian átgázolt volna Jimen és minden máson, ami az útjába került, hogy elkapja a szuka torkát, és addig szorítsa, amíg nemcsak hogy megfullad, de ocsmány feje is leesik a nyakáról. Csakhogy a démon pontosan ezt várta tőle. Erre számított. Hiszen éppen ezért tette azt a megjegyzést. Adrian azonban uralkodott magán, és rájött, éppen ez a forrófejű viselkedése az oka, hogy a barátját meggyilkolták. Jimnek igaza volt: Devina az egyensúly megbontását tűzte ki céljául, és azért tette azt, amit tett, mert biztos volt benne, hogy ezzel előnyhöz jut a háborúban. Szóval igen, bármennyire nehezére esett is, bármilyen erősen harapta is össze az állkapcsát és szorította ökölbe a kezét, Adrian ott maradt, ahol volt. De válaszolni nem tudott. Nem tudta kontrollálni, hogy mi jönne ki a száján, ha megszólalna. – Eddie-vel minden a legnagyobb rendben – felelte Jim. – Gondoskodunk róla. 279

– Temetkezési vállalkozó lett belőletek? Milyen eredeti! – Devina szélesen elmosolyodott, mintha őszintén örült volna a hírnek. – De nem hiányzik neked, Adrian? Mindegy, nem számít, innen is érzem. Tudod, ha szeretnéd magad kisírni a vállamon, én mindig itt leszek neked. Amikor Ad már éppen visszavágott volna, hogy nyugodtan feldughatja magának a műanyag együttérzését, de olyan mélyen, hogy megfulladjon tőle, Jim még erősebben markolta meg a karját. Már szinte a vérkeringését is elszorította. A megmentének ismét igaza lett: ha úgy reagál, ahogy Devina szerette volna, Eddie a kibaszott semmiért halt meg, és ez sokkal rosszabb volna, mint az, hogy egyáltalán elveszítették. Ezért ő is rátette a kezét Jim karjára. Devina egy pillanatra láthatóan meghökkent. De persze nem tartott sokáig. – Megbénít a fájdalom, Adrian? Egy örökkévalóság telt el. Aztán az angyal a végtelennek tűnő szívdobbanások, a démon gúnyos hangja és saját passzív reakciója közepette egyszer csak elkezdett hideggé válni: az érzelmei már nem lobbantak fel. Kiégett, mint egy csillag, amely önmagába zuhan, és érezte, hogy valami kivonja Devina befolyása alól. A nő jobban járt volna, ha nem zavarja, csak hagyja, hadd főjön a saját levében. Most azonban, hogy kikényszerítette belőle ezt a jeges tisztánlátást, Adrian először volt képes kizárólag az eszével, és nem a szívével válaszolni. Elengedte Jim karját, majd kilépett a megmentő mögül. Amikor eltávolodtak egymástól, Jim ijedten hátrakapta a fejét, készen arra, hogy közbelép, ám Adrian csak állt mereven mellette, és az ellenséget figyelte. – Akartál valamit Devina? – szólalt meg sötét hangon. – Vagy csak udvariassági látogatást tettél nálunk? Döbbent csend volt a válasz. Ezúttal a nő kezdett el babrálni hosszú hajával, miniatűr szoknyájával és aranykarkötőivel. Ami pedig Adriant illette, nem érzett elégtételt amiatt, hogy elrontotta a démon játékát. Nem volt más a szívében csak halálos csend, olyan hatalmas erő, amelyre korábbi vad, harci ösztönei ellenében soha nem tudott szert tenni. 280

Mintha újjászületett volna. Szó szerint. És megfogadta, hogy soha többé nem tér vissza ahhoz, aki régen volt. Jim nézte a másik angyalt, és azt gondolta, „Oké, ki a fasz vagy te, és mit csináltál Adrian Vogellel?” A mellette álló férfi ugyanis egy szikrányit sem hasonlított ahhoz a fickóhoz, akivel a háború elmúlt két körében együtt dolgozott. Egy robot volt, aki úgy nézett ki, mint Adrian: a megszólalásig hasonlított rá, de belülről teljesen kicserélődött. Nem látszott semmi érzelem az arcán, a testében vagy a rezgéseiben. Egyáltalán semmi. Valami azt súgta Jimnek, hogy ez már így is marad. Mintha az angyal alaplapja elfüstölt volna, és egy másikra kellett volna kicserélni. Nehéz volt megállapítani, hogy ez jót vagy rosszat jelent-e. Nyoma sem volt a lobbanékony természetnek, a szenvedélynek, a hévnek. Helyette jeges számítás sugárzott róla, amitől Adrian bizonyos szempontból megközelíthetetlen lett. Ez azonban olyan fegyver volt, ami visszafelé is elsülhetett, nem igaz? De nem baj, ráért még a következmények miatt aggódni. Visszafordult Devina felé. – Szóval, mi a látogatásod célja? Csevegés vagy üzlet? A démon hátrasöpörte fényes, egészséges hajzuhatagát, amely úgy szállt, mintha samponreklámban lenne. – Nagyon elfoglalt vagyok. – Akkor miért állsz még mindig itt és beszélgetsz velünk? – Jim elővette a Marlborós dobozt, és kiütögetett belőle egy szálat. – Ha annyira sok a dolgod. – Ó, fogalmad sincs, mi mindenen dolgozom! – A nő arcán olyan gonosz mosoly tűnt fel, amilyent a horrorfilmek csak szerettek volna megvalósítani, de még a közelébe sem jutottak soha. – Azon ügyködöm, hogy megváltoztassam a játékot. És már alig várom, hogy ennek a körnek vége legyen. – Annyira szereted a veszteség ízét a szádban? – Jim elővette a gyújtóját, és meggyújtotta a cigit. – Furcsa ízlésed van, drágám. – A te ízedet szeretem. – Devina végigsimított a saját testén. – És hamarosan jól fogok lakni. – Azt kétlem. – Talán elfelejtetted a megállapodásunkat? 281

– Ó, dehogy. Tökéletesen emlékszem rá. – És nem hazudtam. – Biztosan büszke vagy magadra. Amikor Jim nem mondott mást, a nő még játszott egy kicsit a hajával… aztán ennyi. Csak állt ott előttük, csábosán, szótlanul. A pokolba, talán azt gondolta, hogy gyönyörködnek benne? Vagy lehet, hogy csak szőkenősködött, pedig nem is igazán volt haja. Esetleg… Szentséges ég, hiszen úgy viselkedett, mint egy sértett barátnő! Duzzogott, mert nem találta Jimet. Szóval ez a magyarázata annak, hogy idejött, nem igaz? Elcseszett egy helyzet. Rohadtul elcseszett. Egy igazi pokoli randevú. És bár Jim nem sejtette, hogy a démon nem tudja megtalálni, a szerencse néha az ő pártjára is állhatott. Devina tekintete hirtelen a házra siklott. A hátsó ablakon keresztül látszott, hogy Veck és Reilly megjelentek a konyhában. Mindkettőjük külseje zilált volt, ami egyértelműen arról tanúskodott, hogy valami történt közöttük: mindketten ragyogtak, kielégült, boldog kifejezés ült az arcukon, annyira, hogy Jim biztos volt benne, ha lekapcsolnák a villanyt, világítanának a sötétben. – Annyira utálom ezt a kettőt! – jegyezte meg Devina, és karba tette a kezét. Naná, hogy utálod, gondolta Jim. Mert szerelmesek. A démont majd’ elemésztette az irigység, az arca megfeszült, a tekintetében gyűlölet lángja villant. Azt akarta, hogy ő is ezt érezze vele. Ha. Ha. Ha – Szóval, akartál valami? – kérdezte Jim halk, mély hangon. Devina odakapta a fejét. – És te? Nehogy továbbra is szóval tartsák, a válasz természetesen nem lehetett kedves. És mit ad isten, Jimnek nem is esett nehezére kibökni: – Tőled semmit. – Unott képet vágott, majd szívott egyet a cigiből és kifújta a füstöt. – Tőled soha. A nő arcára kiülő düh örömmel töltötte el. De csak addig, amíg meg nem hallotta haragos visszavágását. – Amiatt az átkozott Sissy miatt. 282

Rossz válasz. Nagyon rossz válasz egy ilyen napon. – Milyen Sissy? – Ne játszadozz velem! – Nem játszom. Legalábbis most nem. – Félig leengedte a szemhéját. – Ha majd játszadozni kezdek veled, arról tudni fogsz. Jim majdnem rosszul lett ettől a választól, de így a démon végre leszállt a témáról. Hirtelen elpirult, mintha visszaemlékezne a férfival töltött időre. Szélesen elmosolyodott. – Megígéred? – kérdezte a nő fátyolos hangon. – Meg. Erre boldogan pördült egyet. Remek. Mintha nem lett volna már így is eléggé hányingere. – De persze lehet, hogy hazudok – tette hozzá elnyújtva. – Gondolom, idővel elválik. – Biztosan. – A démon végigmérte a testét. – Már alig várom. Őszintén szólva, Jim rosszul lett a gondolattól, ám ezt jól titkolta. És azt sem vette magától értetődőnek, hogy teljesen a kezében tartja a nőt. Devina attól, hogy így belé volt habarodva, még halálos ellenségnek számított, és nem lehetett előre megjósolni, meddig lesz még ez a fegyver Jim kezében. Pedig bármennyi ideig tartott és bármibe került is, muszáj volt fenntartani ezt a kapcsolatot kettőjük között. – Nos, úgy vélem, ideje lenne lezárni ezt a kört, Jim. – Devina megint pördült egyet. – Vissza kell mennem dolgozni, de hamarosan találkozunk. – Ha Veck itt van ebben a házban, miért kell máshol lenned? Mint már említettem, nagyon elfoglalt vagyok, ahogy majd te is rájössz. – Egy csókot dobott neki. – Viszlát, Jim! Adrian, hívj fel, ha szeretnéd kisírni magad a vállamon! Azzal eltűnt az éjszakában, köddé vált, semmivé lett. A francba! Ha nem Veckkel marad, Jimnek arra kellett gondolnia, hogy a harc valahol máshol zajlik. – Bassza meg! – dörmögte, és legszívesebben megütött volna valamit. – Nem – felelte Adrian . – Itt maradunk. Veckkel leszünk. Jim odanézett az angyalra. A régi Adrian habzó szájjal, elsőként akart volna a nyomába eredni. Az új viszont? Ez a jéghideg gazember 283

olyan összeszedett volt, mint a fene, és rideg, közömbös szemét Jimre emelte. – Nem fog megtörni minket – jelentette ki. – Nem megyünk sehová, és csak a feladatra koncentrálunk. Csalással vagy trükkel nem fog rávenni, hogy elmozduljunk innen. Erről beszélek! – gondolta Jim tisztelettel. Ebben a pillanatban egy autó fékezett le a ház előtt. Adriannal együtt azonnal ott teremtek, és előhúzták kristálytőrüket – aztán megpillantották a kivilágított Domino lógót a kocsi tetején. Ó, istenem. Pizza… és szex. Talán mégis igaza volt Devinának. Nehéz volt nem irigyelni ezt a két embert. A pizzafutár kiszállt ütött-kopott tragacsából, és odasétált a bejárathoz. Veck nyitott ajtót, készpénzzel fizetett, majd visszabújt a házba, a kocsi pedig elhajtott. Az ezt követő percben Jim nagyon szeretett volna Devina után menni, mert érezte a jelenlétét valahol a városban… de talán éppen erre számított tőlük? Nem lehetett bízni benne. Az új Adriannek igaza volt: itt kell maradniuk, és erre a feladatra koncentrálni. – Kösz, haver! – mondta anélkül, hogy elfordította volna a tekintetét a zárt bejárati ajtóról. – Nincs mit – hangzott a rövid válasz.

284

33. fejezet

VECK NEM ÉREZTE A PIZZA ÍZÉT. Felőle akár autóabroncs és vakolatdarabok is lehettek volna rajta. Képtelen volt szabadulni attól a képtől, ahogy Reilly a fürdőszoba pulton félig fekve, széttett lábbal magát simogatja. Egymás mellett ültek a konyhaasztalnál, és biztos volt benne, hogy a nőnek is hasonló gondolatok forognak a fejében, mert meglehetősen hatékonyan fogyasztotta a pizzát. Az evése nem volt sem maszatos, sem illetlen – csak elegáns és gyors. Amilyen az övé. Habár talán egy kicsit elegánsabb. Amikor mindent megettek, és már csak egy szelet maradt, Veck hátradőlt a széken, és felnézett a mennyezetre. – Szóval, hol van a fürdőkád? – kérdezte, hogy megpróbáljon lazának látszani. Ó, az a mosoly! Amikor meglátta, legszívesebben megcsókolta volna. – Megmutatom. Azt még megeszed? – Nem. – A pokolba, ha Reillynak nem korgott volna a gyomra, épp csak annyi szünetet tartott volna, amíg elküldi a pizzafutárt. De biztos akart lenni benne, hogy rendesen eszik. – És te? – Tele vagyok. Én pedig készen állok rá, hogy megtöltselek, gondolta Veck. Azután felállt, és a kezét nyújtotta. – Vezess!

285

Reilly azt tette. Felvezette a lépcsőn egy szobába, amely egyáltalán nem hasonlított a kopár hodályhoz, amelyben ő aludt. Itt szép függöny lógott a három ablakon, az ágyon sok párna hevert és egy olyan vastag paplan, amely akár még trambulinnak is beillett volna. Tökéletes hely a szeretkezéshez. – A fürdőszoba ott van – közölte Reilly halkan, és a szoba másik végébe mutatott. Veck odasétált, belépett a sötét helyiségbe, majd tapogatózni kezdett a falon a villanykapcsolót keresve. Amikor megtalálta és felkattintotta, majdnem térdre borult hálát rebegve. Lábas kád! Mély, mint egy tó és széles, mint az ágy a szobában! És mit ad isten, a csapban akkora nyomás volt, hogy akár egy tűzoltóslagot is rá lehetett volna kötni. Miközben a meleg víz záporozott a kádba, és a vízszint lassan emelkedett, Veck megfordult, hogy szóljon… – Azt… a rohadt… – lehelte. Reilly időközben levetkőzött, és meztelenül állt az ajtóban. Ez aztán a biztos módszer, hogy rövidzárlatot okozzunk egy férfi agyában! Veck nem látott mást, csak a nő gyönyörű bőrét, tökéletes mellét és csípőjének csábító ívét, ami miatt majd’ meghalt, hogy magához húzza. Miközben próbált valami választ megfogalmazni, ami nem járt együtt még több káromkodással – vagy ami még rosszabb, igazi nyálcsorgatással –, Reilly kihúzta a hajgumit a hajából, és megrázta vörös tincseit… amitől a melle egy kicsit meglendült. – Gyere ide! – mondta Veck rekedt hangon. Reilly odalépett hozzá, a fejét felszegte, a tekintetét viszont lejjebb eresztette… arra az ágaskodó, kemény rúdra, amely majd’ belehalt, hogy benne legyen. Odasimult a férfihoz, aztán lábujjhegyre állt, úgy súgta a fülébe: – Elég meleg már a víz? – Ha te beszállsz – Veck megmarkolta a csípőjét és magához szorította –, azonnal felforrósodik. Aztán lehajolt és megcsókolta. A ruhája alig másfél perc múlva… már nem volt rajta. Ezek után úriember módjára – aminek még csak a közelében sem volt, de amit feltett szándéka volt megvalósítani – felemelte a nőt, és 286

óvatosan a kádhoz vitte, majd úgy helyezte a vízbe, hogy egymással szemben üljenek. Forró gőz szállt fel kettőjük között, és olyan illata volt, amelyet kezdett Reillyval azonosítani. Ezek szerint gyakran csinálta ezt, talán valami fürdősókeverékkel. Megint csókolóztak, aztán simogatták egymást a meleg víz hullámai között. Amikor Reilly megérintette merev hímvesszőjét, akkorát ugrott, hogy legalább ezer liter víz loccsant ki a földre. – Ó, a francba… elnézést… A nő odahajolt fölé, és hátradöntötte a fürdőkád ferde falához. – Nem érdekel a víz. Marokra fogta a farkát, és húzogatni kezdte, miközben Veck összeszorított foggal azt mormolta: – Ha így folytatod, nem fogom sokáig bírni. – Éppen ez a célom. Hát, jó. Mert nedves, telt mellének látványa és vágytól fűtött tekintete már önmagában is elég lett volna ahhoz, hogy elélvezzen. Ha még hozzávesszük a simogatást is? Bőven túlmutatott az önuralma határain. A csípője megtalálta azt a ritmust, amivel minden húzás elébe ment, aztán hátrahajtotta a fejét a kád íves peremére. Innen nyílt csak az igazán a jó kilátás! A víz lassan feltöltődött a kilocsolás után, az egyre emelkedő, lustán hullámzó felszín pedig hol eltakarta a rózsaszín, kemény mellbimbót, hol visszahúzódva megmutatta, majd ismét elrejtette, és megint visszahúzódott… A nyomában pedig a nő melle nedvesen csillogott. Olyan nedvesen, mintha ő nyalogatta volna. Végül ez lendítette át a határon. Összeharapta a fogát, hangosan felnyögött, a farka pedig nagyot rándult Reilly kezében. Reilly mosolya megfizethetetlen volt, az a fajta, amit az ember gondosan eltesz képzeletbeli hátizsákjába, és amíg él, mindenhová magával viszi. Valami miatt azonban… még akkor is, ha ez kizökkentette a hangulatból… csak úgy látta maga előtt, ahogy abban a fotelben ül a földszinten, kétségkívül fegyverrel a kezében, és arra vár, hogy valaki jöjjön és elkapja. Ma este biztonságban vannak itt együtt, de ez nem fog sokáig tartani. Előbb vagy utóbb haza kell mennie, és Reilly megint egyedül marad. A 287

fenébe, mindkettőjüket figyelik? Eljött az ideje, hogy kézbe vegye a dolgokat, és gondoskodjon ennek a nőnek és szívmelengető mosolyának a biztonságáról. Ha legközelebb felbukkan ez a Heron fickó, azonnal őrizetbe fogja venni. Még akkor is, ha ez mindkettőjüket megviseli. – Jól vagy? – kérdezte Reilly, mert valószínűleg megérezte benne a változást. – Ó, igen. Nagyon jól. Veck felemelte a fejét a kád széléről, kinyújtotta a lábát, és a talpával elzárta a csapot. Aztán magára húzta a nőt, mert nem volt hajlandó egy másodpercet sem elvesztegetni abból az időből, amikor élvezheti a társaságát. – Nagyon jó volt – súgta a szájába. – De van egy olyan érzésem, hogy te még jobb leszel. Addig maradtak a kádban csókolózva, simogatva egymást, amíg a víz már kezdett kihűlni. Nem mintha Vecknek szüksége lett volna időre, hogy regenerálódjon. Már az orgazmus utáni első percben is készen állt az újabb menetre. Mert ennyire kívánta. – Megengeded, hogy az ágyadba feküdjek? – kérdezte. Amikor Reilly bólintott és felállt, Veck a kezét nyújtotta, hogy segítsen neki megkapaszkodni. Aztán a nő kecsesen kilépett a kádból a kőre. – Vigyázz – figyelmeztette Veck –, biztosan csúszik! – Igen. – Reilly lenézett a földre. – Mindjárt teszek rá törülközőt. – Én pedig kifizetem a kárt, ha emiatt beázott az alsó szint mennyezete. Reilly hátrapillantott rá, a teste elegánsan elcsavarodott. – Akkor is nagyon megérte. – Olyan gyönyörű vagy! – lehelte Veck lágyan, és nézte, ahogy a fény megvilágítja izgató domborulatait. Reilly elpirult, és visszafordult a pulton lévő törülközőkhöz, majd egymás után ledobta őket a földre a kád köré. Veck szívesen nézte volna még a műsort, de felállt a vízben, és ő is kilépett a kádból. A mosdókagyló fölötti tükörtől ideges lett, de kényszerítette magát, hogy belenézzen. Szerencsére nem látott mást, csak a tükörképét. 288

Nem volt körülötte árnyék vagy olyasmi, ami mozgott volna, leszámítva a mellkasát, amikor levegőt vett. Megkönnyebbülve felsóhajtott, majd odalépett Reilly mögé. Hozzásimult meleg, nedves testéhez, aztán finoman előredöntötte és megcsókolta a vállát. – Nem vagyok én… ehhez hozzászokva. – Reilly lekapta az utolsó törülközőt is a pultról, mintha türelmetlen lett volna saját magával. – Nem tudom… hogy kezeljem ezt a helyzetet. – Velem nagyon jól bántál. – Veck egy ujjal végigsimított a gerincén. – Jobban, mint bárki más. Reilly kissé feszülten nevetett fel. – Ezt nehezen tudom elhinni. – Pedig ez az igazság. Te egészen más vagy. Azzal a tenyerét rátette a nyakára, majd lefele húzta végig a hátán a csípőjéig. A kezét az ajka követte, forró csókokat lehelt egymás alá a bőrén… és egyre lejjebb haladt. Aztán letérdelt mögé, és miután végigpuszilta a combját, fokozatosan közelített ahhoz a ponthoz, ahová egész idő alatt vágyott. Finom nyomással jelezte, hogy Reilly hajoljon rá a pultra, és ettől feltárult előtte az a kis rés, amitől eszét vesztette… Egy hirtelen mozdulattal a lába közé dugta az orrát, és végignyalta a punciját. Édes… volt, forró és selymes. Reillynak is jóleshetett, mert hirtelen rá kellett támaszkodnia a márványpultra, hogy megtartsa az egyensúlyát, a légzése pedig felgyorsult. Veck széjjelebb nyitotta a lábát, hogy jobban hozzáférjen, majd a tenyere a combja elejére siklott, megragadta és annál fogva szorította az arcára a csípőjét. Ezek után a nyelve vad táncba kezdett, lefetyelt, pöckölt, erősen szívott, és mélyre hatolt a nyílásba. Nem sietett el semmit, mert még olyan sok felfedeznivalója maradt, és addig tartotta a határon, amíg már ő sem bírta tovább. Felcsúsztatta a kezét a combján, és a hüvelykujját a csiklóra téve körözni kezdett, ugyanakkor a nyelvét mélyen a hüvelyébe dugta. Reilly a következő pillanatban elélvezett, Veck érezte, ahogy összerándul és lüktet a belseje.

289

Amikor lecsillapodott a szenvedély, hátrahúzódott. A két reszkető láb között rendkívüli kilátása nyílt a mellére, ahogy a két dús halom közepén a bimbó a márványpulthoz ért és a ziháló lélegzetvétel miatt ide-oda himbálózott. Veck szorosan behunyta a szemét, és egy percig úgy is hagyta. Ha legközelebb elélvez, az ott lesz, ahol az előbb a nyelve járt. Élete… legjobb… orgazmusa. Reilly nagy nehezen megpróbált állva maradni, miközben a teste még őrült sebességgel száguldott – csakhogy nem volt hová, ezért az izmai csak álló helyzetben remegtek. De nem ez volt az egyetlen hatás. Az agya teljesen elszállt, olyannyira, hogy hirtelen azt sem tudta, hol van. Felemelte a fejét, és egy tubus fogkrémet meg egy fogkefét pillantott meg. Szóval a fürdőszobában. Nos, ezek szerint két helyiség volt már a házban, amire soha többé nem tud ugyanúgy tekinteni, mint azelőtt. Nem, várjunk csak. Három. A konyha mellett a földszinti mosdó is. Amikor azt látta, hogy a világ megfordul körülötte, rájött, hogy Veck emeli fel. Bölcs gondolat, mivel nem hitte, hogy képes lesz járni. Micsoda remek módja a levegőn való száradásnak! A hálószobában a férfi óvatosan lefektette a takaró egyik oldalára, a másik felét pedig ráhajtotta. – Mindjárt visszajövök. Nem sokáig maradt egyedül, mert a férfi villámgyors volt. Leszaladt a földszintre, keresett valamit – a hangok alapján a konyhában – aztán sietve visszatért. Amikor belépett a szobába, lekapcsolta a nagyvillanyt. Reilly először azt gondolta, hogy a meztelensége miatt – nem mintha szüksége lett volna rá, azok után, amit a pulton csinált vele –, de aztán látta, hogy letesz valamit az éjjeliszekrényre. A fegyverét. Nem. Nem csak egyet. Az övét is felhozta. Onnan, ahová vacsora előtt letették. Milyen romantikus! Az előző éjszaka durva emlékeztetője láttán hirtelen kirázta a hideg, Veck azonban gondoskodott róla, és saját forró, kemény testével takarta be.

290

– Ne gondolj rá! – súgta a fülébe. – Most ne! Lesz még bőven idő rá, amikor ezzel végeztünk. Reilly megsimogatta az arcát, és azt kívánta, bárcsak vakáción lennének valahol messze, messze a munkájuktól, és azoktól a körülményektől, amelyek összehozták őket. – Igazad van – felelte. – És egy perccel sem akarok tovább várni. Veck bólintott, majd elővette az utolsó kis zacskót, amelyet a tárcájában tartott. Miután felhelyezte magára, újra ráereszkedett a nő testére, Reilly pedig még széjjelebb nyitotta a lábát, és érezte, hogy valami megváltozott a férfiban és benne is: minden lelassult. Veck óvatosan hatolt belé, ő pedig nem csupán a testébe fogadta be, hanem a lelkébe is, aztán mélyen megcsókolta. Együtt mozogtak, szavak, gátlások és fenntartások nélkül, egyre fokozva a tempót és a gyönyört. Amikor felértek a csúcsra, mindketten egyszerre élveztek el, és átölelve tartották egymást. Reilly a férfi hátába vájta a körmét, Veck pedig a teste alatt tartotta és szorította magához. Tökéletes egyesülés volt. Aztán Vecknek ki kellett húzódnia belőle, és meg is tette, de megint összebújtak a sötétben, amilyen közel csak tudtak. Szinte egymásba olvadtak az ágy közepén fekve. – Megengeded, hogy itt maradjak éjszakára? – kérdezte Veck. – Igen. De még mennyire! – Mindjárt visszajövök. Bújj a takaró alá! Jó ötlet. Mivel amikor a férfi elment mellőle, a hideg azonnal megcsapta, és az egész teste libabőrös lett. Veck néhány perc múlva visszatért a fürdőszobából és hozzábújt. – A te oldaladat foglaltam el? – Öö… nem. Én itt szoktam feküdni éjszaka. – Akkor jó. Reilly megfordult, és szembekerültek egymással, fejük a párnán nyugodott, testük felmelegedett a paplan alatt. Veck végighúzta az ujját az arcán… az álán… és az ajkán. – Köszönöm… – suttogta. Istenem, Reilly hirtelen alig kapott levegőt. – Mit? Egy kis szünet után azt felelte: – A pizzát. Pont így szeretem. Reilly felnevetett. 291

– Jó szöveg! – Gyere ide! Szeretnélek magamhoz ölelni. Reilly ugyanezt érezte. Amikor pedig egymáshoz simultak, olyan volt, mintha hazaérkezett volna. Miközben a fejét a férfi mellkasán nyugtatta, a lábát átvetette az övén, hallotta a szívverését, és érezte maga körül ölelő karját, nem csupán kényelmesen feküdt: biztonságban volt. Veck megsimogatta a haját, ő pedig behunyta a szemét. – Ez olyan tökéletes. Hallotta, hogy a férfi mosolyog, amikor válaszol. – Helyes, mert azt szeretném, ha minden az lenne számodra. Mielőtt elragadta volna az álom, Reillynak az volt az utolsó gondolata, hogy alig várja, hogy újra megtegyék. És nem csak a szexet. Ez a csodálatos, csendes összebújás jobb volt, mint a szeretkezés. Habár az sem volt utolsó.

292

34. fejezet

MÁSNAP REGGEL, AMIKOR VECK besétált a rendőrségre, azt tekintette legfontosabb feladatának, hogy ne vigyorogjon folyton úgy, mint a fakutya. Nem volt könnyű megvalósítani. Egy órát késett, mert ő és Reilly olyasmivel foglalták le magukat, amit – ha lett volna még óvszerük – „előjátéknak” neveztek volna. Így azonban, hogy semmilyen latexholmi nem volt a közelükben, ez az időtöltés lett messze a legjobb szex, amit Veck valaha is átélt. Munkába menet természetesen beugrott egy drogériába, és alaposan feltöltötte a készleteit. Amikor átsétált előcsarnokon, bólintott a kollégáknak, és komoly arcot vágott, pedig a benne lévő tizenhat éves kamasz olyan peckesen lépkedett, mintha egyszerre nyerte volna meg a szuperkupát, a világbajnokságot és a Stanley-kupát. Felment az emeletre, és azon imádkozott, hogy Britnae ma reggel ne köszöntse kávéval. Az a nő Reilly nyomába sem érhetett, ezért elérkezett az ideje leszoktatni arról, hogy folyton utána koslasson. De feleslegesen aggódott. A nő asztalánál egy olyan kolléga állt, aki a felvételi osztályon dolgozott. Veck nem ismerte túl jól, de most valahogy másképp nézett ki. Kicsit úgy, mintha kapott volna egy nagy adag Hugh Jackman-injekciót, miközben a külseje inkább Homer Simpsonra hasonlított. Britnae pedig? Csüngött minden szaván. Ami azt bizonyította, hogy az embernél valóban a belső számít igazán – és ki gondolta volna, hogy éppen egy olyan nő jön erre rá, mint Britnae? 293

A gyilkossági csoport irodájában leült az asztalához, és bekapcsolta a számítógépét. Aztán megrohanta egy romantikus sugallat, ami legalább annyira ismeretlen volt számára, mint amennyire tagadhatatlan. Belépett a levelezőprogramba, kikereste Reilly címét a névjegyzékből és nekilátott levelet írni. Jó nagy üres felület állt előtte. Nagyon nagy. Végül csak egyetlen szót írt le, és gyorsan elküldte, mielőtt valaki megláthatta volna a háta mögött állva. Ezek után csak ült, bámulta a képernyőt, és arra gondolt, helyesen tette-e… majd észrevette, hogy a beérkezett levelek mappában feltűnt egy új üzenet: a törvényszékiek küldték át a Sissy Barten boncolásáról szóló jegyzőkönyvet. A kollégák jó sokáig fennmaradhattak, ha mindezt elvégezték. Végigolvasta a szöveget, megnézte mind a huszonvalahány fényképet, amelyeket a testről készítettek. Semmi olyat nem talált, amit ő maga ne látott volna a kőbányában, és amikor odaért az utolsó képhez, amelyen a rituális rajzok voltak láthatók, hátradőlt a széken, és az egéren dobolt a mutatóujjával. Ha nem Kroner ölte meg, akkor kicsoda? – Itt a posta! Veck felnézett, és a kézbesítőt pillantotta meg, aki gurulós kocsijával a leveleket meg a csomagokat hozta. – Kösz, haver. Három borítékot kapott. Kettő egy rendőrségen belüli osztályról jött, a harmadik viszont postai úton… a postabélyegző szerint Connecticutból. A feladó pedig az a szövetségi büntetőintézet, amelyet az elmúlt tíz évben gondosan elkerült. Miközben a borítékot nézte, úgy érezte, mintha üvegszilánkok közé dugták volna. Az első reakciója az volt, hogy kidobja a levelet a szemétbe, de a kíváncsiság, hogy mi állhat benne, nem engedte, hogy megtegye. Ettől pedig még jobban gyűlölte, hogy az apja még mindig ilyen hatalommal bír fölötte. Hívjon fel, ha eléggé megijedt. Hogy miért éppen Jim Heron szavai jutottak eszébe ebben a pillanatban, nem szándékozott mélyebben megvizsgálni.

294

A borítékban egy papírlapon három sort látott elegáns folyóírással, amely sokkal inkább arról a vagyonos képről árulkodott, amelyet az apja magáról alakított ki, semmint középnyugati származásáról. Kedves Thomas! Remélem, jó egészségben talál a levelem. Szeretném, ha eljönnél meglátogatni, amint teheted. A börtön engedélyezett számomra még egy utolsó látogatót, és én téged választottalak. El kell mondanom bizonyos. Hívd a lenti számot! Szeretettel, apád. – Jól vagy? Veck felpillantott. Reilly állt mellette, a kabátja még rajta volt, a táskája a vállára akasztva lógott, a haja frissen mosott. Ha nem történt volna köztük az előző éjszaka, hanyagul azt válaszolta volna, hogy persze, remekül, és továbblépett volna. Így azonban átnyújtotta neki a levelet. Reilly leült, miközben elolvasta. Veck figyelte, ahogy a szeme balról jobbra halad, újra és újra. Aztán visszatért az üzenet elejére, és megint elolvasta elölről. – Mit fogsz tenni? – kérdezte, amikor végül felnézett. – Mentális öngyilkosság találkoznom vele. – Veck megdörzsölte a szemét, hogy kitörölje az agyából a szavakat. – Kibaszottul romboló hatású. – Akkor ne menj el! – felelte Reilly. – Nincs szükséged arra, hogy egész hátralévő életedben kísértsen, amit mond. – Ez igaz. A problémát az jelentette, hogy nem csak az apjának volt fontos ez a találkozás. És persze nagyon jó lenne, ha meg tudná tenni, hogy tudomást sem vesz róla, de úgy érezte, muszáj még utoljára belenéznie az örege szemébe, és megtudni, valóban van-e bennük valami közös. Évek óta őrültnek tartotta magát, letakarta a tükröket, mindig alaposan megnézte az árnyékokat, és éjszakánként ébren hánykolódva azon töprengett, vajon üldözési mániája van-e, vagy minden, amit tapasztal, valóságos. Ez lehet az utolsó lehetősége, hogy megtudja. – Veck? – szólt Reilly. 295

– Tessék? – Elmész? – Nem tudom. – Ez volt az igazság. Mert abban is volt valami, amit a nő mondott. – Hé… megjött a jelentés Sissy Barten boncolásáról. Meg kellene nézned. – Rendben. – Reilly letette a táskáját és a kabátját. – Van benne valami meglepő? – Ebben az ügyben minden meglepő. – Veck odapillantott rá. – És be akarok menni Kronerhez, hogy beszéljek vele. Reilly egyenesen a szemébe nézett. – Nem fogják megadni az engedélyt. – Nem állt szándékomban kérni. Reilly magában szitkozódott. Nem így tervezte a ma reggeli viszontlátást. Miután a férfi elment tőle, hosszú ideig zuhanyozott, és leborotvált magán mindent, amit a borotva leszedhetett, aztán belevetette magát az új Victoria’s Secret fehérnemű-kollekciójába. A fekete-vörös együttes, amit a ruhája alatt viselt, eszébe juttatott minden egyes nyalást, szívást és simogatást, ami éjszaka történt köztük – és feltüzelte a kedvét, hogy minél hamarabb újra átélje. Szóval, azt tervezte, hogy idejön, komoly arccal dolgozik, majd valahogy diszkréten Veck tudomására hozza, mi rejtőzik a ruhája alatt. Ehelyett rögtön a munkával kapcsolatos ügy fogadta. Nézte a társát, és megrázta a fejét. – Nem az a megoldás, hogy meggondolatlanul cselekszel. Ha pedig feltett szándékod ezt végigvinni, nagyon kellemetlen helyzetbe hozol. – Most Sissy Barten a legfontosabb, nem a nyavalyás bürokratikus szabályok. Különben is tisztáztak minden gyanú alól a motelnél történt eset kapcsán, emlékszel? Éppen te mentettél fel. – Veck előrehajolt. – Nem Kroner ölte meg a lányt, és ezt te is tudod. A sorozatgyilkosok nem váltogatják a módszerüket. Néha előfordul, hogy felületesebbek lesznek, vagy félbehagyják a dolgot, ha megzavarják őket, de az a fickó, aki addig trófeákat gyűjtött az áldozatairól, nem kezdi hirtelen kivéreztetni őket vagy rajzot vésni a bőrükbe. Meg kell tudnom, honnan tudott Kroner a kőbányáról, és mi a francért volt a lány fülbevalója a furgonban lefoglalt bizonyítékok között. Van valami, amit nem látunk át ebben az ügyben. 296

Reilly nem tudott vitába szállni egyetlen állítással sem. Mindössze a társa módszerével nem volt kibékülve. – Valaki másnak kellene kihallgatnia. – Mondjuk neked? – Például. Az ezt követő csendben Reilly arra gondolt, hogy legalább ott volt az éjszaka és a ma reggel, amikor egyetértettek valamiben. Kár, hogy nem tartott sokáig. Most minden bizonnyal vitatkozni kezdenek, ami miatt ő felkapja a vizet, és mindent, amiben eddig részük volt, a sutba dobhatnak… – Rendben – felelte Veck. Amikor Reilly döbbenten hátrahőkölt, a férfi összepréselte a száját. – Nem kellene ennyire meglepődnöd. Csak vidd magaddal Bailst! Vagy de la Cruzt. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy egyedül vagy azzal a férfival. Még akkor is, ha kórházi ágyon fekszik, és te jól bánsz a fegyverrel. Istenem, Reilly legszívesebben a kezébe fogta volna az arcát, hogy megcsókolja, amiért ilyen belátóan viselkedik. Ehelyett csak elmosolyodott és elővette a telefonját. – Most azonnal beszélek de la Cruzzal. Miközben a nyomozóval társalgott, belépett a levelezőprogramjába, aztán majdnem megfeledkezett róla, hogy valakivel beszélget. A beérkezett levelek között látta, hogy Veck írt neki valamit. Kettőt kattintott, épp amikor de la Cruz Kroner állapotáról számolt be a vonal másik végén. A levélben csupán egyetlen szó állt: Szeretlek. Reilly hirtelen megfordult a székkel, Veck azonban elmélyülten figyelte a számítógépe monitorját. – Hahó? – mondta de la Cruz. – Elnézést. Tessék? – Azt mondtam, menjen inkább Bailsszel. – Jól van. – Reilly továbbra is Vecket nézte mereven, aki még mindig az előtte lévő képernyőre meredt. – Készen állok, amint ő is. Még váltottak néhány szót, amire, ha agyonütik, akkor sem emlékezett volna. Amikor befejezte a beszélgetést, nem tudta, mitévő legyen.

297

Nem volt „Azt hiszem” a „szeretlek” előtt. Sem kutya vagy macska a számítógép által generált ragaszkodással a szemében. Sehogy sem lehetett félremagyarázni a vallomást. – Csak szerettem volna, ha tudod – szólalt meg Veck alig hallhatón. Reilly nem tudatosan döntött úgy, hogy megnyomja a Válasz gombot, vagy hogy a kezét a billentyűzetre teszi. Csak úgy megtörtént… – Mi folyik itt? Egy gyors gombnyomással elsötétítette a képernyőt, majd megfordult a székkel, és felnézett Bailsre. A fenébe! A férfi mögötte állt, és feszültnek tűnt. – De la Cruz hívta fel? – kérdezte Reilly a legkisebb megtorpanás nélkül. A fickó Veck tarkójára nézett – de természetesen nem csikart ki belőle semmiféle reakciót, ezért visszafordult a nőhöz. – Ööö… igen. Épp az előbb. A helyzet kezdett kínossá válni. Több mint valószínű, hogy Bails elolvasta, ami a levélben állt. – És mikor tud elkísérni a kórházba? – folytatta a kérdezősködést Reilly. – Hm… most érkezik egy gyanúsított kihallgatásra. Mondjuk utána? – Rendben. Itt leszek. Reilly felpillantott, és bűntudat nélkül, bátran nézett a szemébe. Nem ismerte valami jól a férfit, az azonban lerítt róla, hogy valami nem tetszik neki. Hát ezért nem szoktak az emberek a kollégáikkal randizni. Az erős birtoklási vággyal megáldott legjobb barátokat akkor is nehéz volt kezelni, ha csupán egy pókerpartin vagy valami fontos sporteseményen találkozott velük néha az ember. Kilenctől ötig viszont? Na persze, miután letelik Veck próbaideje, visszatérhet a belső ellenőrzéshez. Ez a gondolat megnyugtatta. Sokkal jobb lesz akkor… Ó, a francba! Fel kell fednie a kapcsolatukat, nem igaz? És miután elárulja, elveszik tőle a feladatot, hogy Vecket megfigyelje – ami amúgy tökéletesen helyes döntés lenne. Nos… úgy tűnt, mégsem kell egy hónapot várnia, hogy visszatérhessen a saját helyére. 298

– Hé, DelVecchio! Vedd már fel a telefont! – kiáltotta valaki. Különös, Reilly sem hallotta, hogy csörög. Sőt ezek szerint Bails sem. Miközben Veck sűrűn hümmögve végigfutott a beszélgetésen, Reilly érezte, hogy Bails még mindig ott ácsorog, és legszívesebben elhessegette volna, mint egy legyet. Szerencsére ugyanaz a nő, aki rászólt Veckre, hogy vegye fel a telefont, odajött Bailshez, és közölte, hogy a gyanúsított megérkezett, és a felvételi osztályon várja. – Megyek, mihelyt végeztem itt – felelte Bails. A nő bólintott, majd Bails megveregette legjobb barátja vállát és távozott. Veck letette a telefont. – De la Cruz volt. Arra kért, hogy menjek ki egy tegnap esti lövöldözés helyszínére. Szükségük lenne a segítségemre… és azt hiszem, szeretne biztos lenni abban, hogy nem megyek veled a kórházba. Logikus. – Egy ideig még biztosan nem indulunk. – Hosszú nap lesz. Egy egész háztömböt át kell vizsgálnunk. Azzal Veck felállt, felvette a kabátját és megtapogatott magán minden zsebet. Nyilván a jelvényét, a fegyverét, a tárcáját, a kulcsát és a cigijét kereste. – Abba kellene hagynod a dohányzást – bukott ki Reillyból önkéntelenül. Amikor a férfi megdermedt, Reilly azt gondolta magában: „A pokolba, tisztára úgy beszélek, mint egy barátnő, pedig az a szó, amelyet az e-mailben kaptam, még nem jogosított fel erre”. Egy-egy kis lépést tehet ebbe az irányban, de nem törheti rá az ajtót egy bazi nagy busszal! A baj ott kezdődött, hogy annyira fontos volt számára a férfi, hogy nem tudta tétlenül végignézni, ahogy megöli magát… Veck elővette a nyitott Marlborós dobozt… majd összegyűrte a tenyerében. – Igazad van – felelte, és kidobta a gombócba gyűrt papírt az íróasztal alatti szemeteskukába. – De már most elnézést kérek, ha egy kicsit őrültebb leszek a következő néhány napban. Reilly nem tudta elfojtani a mosolyát. Majd halkan, hogy csak a férfi hallja, odasúgta neki: 299

– Majd kitalálok valamit, hogy eltereljem a figyelmedet. Lassan szétvette, majd ismét keresztbe tette a lábát, mire Veck szeme felizzott. Ez mutatta, hogy úgyszólván sikerült elárulnia Victoria titkát. – Szavadon foglak – válaszolta, és úgy kacsintott rá, mint aki pontosan tudja, mit kell csinálnia a testével. Hát persze. – Maradj Bails mellett… és hívj fel, miután végeztél, jó? – Megbeszéltük. Reilly visszafordult ideiglenes íróasztalához, a szeme sarkából viszont azt figyelte, ahogy Veck kisétál a teremből. Jóságos ég, milyen jól néz ki hátulról…

300

35. fejezet

BIZONYOS ÉRTELEMBEN nagyon jó érzés újra kint lenni terepen, és a munkáját végezni, gondolta Veck néhány órával később. Az persze nem volt olyan jó, hogy egy szerencsétlen gazembert fejbe lőttek, vagy hogy egyik szomszéd sem hajlandó elmondani, mit látott, vagy hogy de la Cruzzal együtt feleslegesen koptatták a cipőjük talpát. De hát ez a megszokott, kemény zsarumeló. Ez végre nem az apjáról vagy valami rejtélyes, lábnyomot nem hagyó, éjszakai leselkedőről szólt. A kérdéses áldozatot parkolás közben lőtték fejbe, még mindig a volán mögött ült a terepjárójában egy olyan tizenkét épületből álló lakótelepen, amely híres volt élénk illegális kereskedelméről. A holttestet ma reggel találták meg az utcaseprők. A fickónál és a kocsijában nem volt kábítószer vagy készpénz, a kabátzsebében viszont találtak egy összegyűrt papír cetlit, amelyre nevek és pénzösszegek voltak feljegyezve. A hátsó ülésen több nejlonzacskó hevert, bennük valamiféle maradvány, a kocsiban pedig öt fegyver. És ezek közül egyiket sem tudta időben elérni, hacsak nem feltételezzük, hogy azt, amit mégis előkapott, elvitték a többi értékes holmival együtt. Délre Veck és de la Cruz már jó ideje az épületeket járták, bekopogtattak a lakásokba, hogy szóra bírják az ott lakókat, akik ferde szemmel néztek a zsarukra, és jogosan féltek a megtorlástól. Miközben Veck házról házra járt, mindig felidézte az áldozat szétroncsolt arcát, ahogy a kocsijában ül a kormánynál, mellkasán átvetve a biztonsági öv, amely nélkül már eldőlt volna. Az arca, amelyet 301

egykor az anyja, a családja és a barátai is jól ismertek, annyira szétzúzódott, hogy csak a fogáról lehetett azonosítani. Veck Kronerre gondolt, amikor ott volt az erdőben, és a saját gyilkos vágyára. A tudat, hogy egy gonosztevőt készült elintézni, valamivel elfogadhatóbbá tette a dolgot – legalábbis a személyisége egyik fele számára –, de számított ez egyáltalán valamit is? A pokolba, annak a nyomorultnak, aki ezt a kocsiban ülő kölyköt fejbe lőtte, kétségtelenül szintén megvolt a maga indítéka, bármennyire eltorzultnak tűnt is egy objektív erkölcsi értékrend szerint. Ám a gyilkosság akkor is gyilkosság, tekintet nélkül a célpont helyzetére. Milyen kár, hogy a sötét oldalát ez egyáltalán nem érdekelte. Ez a része magasról leszarta, hogy Kroner szent vagy bűnös-e, mivel maga a gyilkolás volt a lényeg. Az, hogy dühös volt rá, csak annyiban játszott szerepet, hogy emiatt vált a célpontjává. Alighanem az apja is így tekinthetett a többi emberre. Micsoda felemelő gondolat! Ahogy a nap egyre lejjebb szállt, az árnyékok megnőttek, a délutáni levegő lehűlt, és az épületegyüttes még mocskosabbnak tűnt. Veck és de la Cruz szétvált, és a holttest közelében levő házakra koncentrált, ám mivel minden épület ötemeletes volt, örülhettek, ha este ötre végeztek. Veck elköszönt egy újabb lakótól, aki semmit nem volt hajlandó mondani, és elindult lefelé a kopár betonlépcsőn a földszintre. A lépcsőház ajtajának zárva kellett volna lennie, de annyiszor rúgták már be, hogy az is csoda, ha egyáltalán még becsukódik. Veck megdörzsölte az arcát, cigire vágyott, és kelet felé fordult, hogy bemenjen az utolsó háztömbbe, amely neki volt kijelölve. Már az ajtónál járt, amikor megszólalt a telefonja. Reilly küldött egy sms-t, hogy most indul a kórházba Bailsszel. Nos, így legalább bőven lesz ideje itt befejezni a nyomozást. Aztán talán elutazol Connecticutba, szólalt meg egy belső hang. Hogy meglátogasd az apádat. Veck hátra is fordult, hogy megnézze, ki beszélt hozzá. De nem volt ott senki, kivéve a levegőt és a sarkára sütő napfényt. És a meggyőződést, hogy valóban ezt fogja tenni. Hamarosan. Egy káromkodással visszafordult a lépcsőház ajtajához, és amikor előrenézett, véletlenül lepillantott a repedezett betonjárdára. A látványtól meghűlt az ereiben a vér. 302

Megint hátrapillantott a válla fölött. A nap éppen lenyugodott mögötte, és csak egyetlen fénysugarat vetett – vagyis a fény egyetlen irányból jött. Ezenkívül nem volt a közelben semmilyen nagy fényvisszaverő felület, amely szintén fényforrásként viselkedhetett volna, sem csupa króm autó, de még színpadi reflektor sem, az isten szerelmére! Hátranézett a lába mögé. A teste két árnyékot vetett. Két teljesen különböző irányú alakot, az egyik észak felé állt, a másik pedig délre, kézzelfogható bizonyítékaként a benne lakozó kettős énnek – amely mindig is két ellentétes irányba húzta. Nézzen le a lábára, Thomas DelVecchio… aztán hívjon fel, ha eléggé megijedt. Amikor Jim Heron szavai visszhangoztak a fejében, Reillyra gondolt. Annyira biztos volt benne, hogy meg tudja védeni mindenféle zaklatótól! Olyan mélyen hitt benne, hogy őrá van szüksége. Csakhogy ez a macsó öntudat nem vonatkozott arra a kettős szarságra, amit a földön látott. Ő maga sem értette a dolgot, akkor hogy a francba tudott volna harcolni ellene? És Reilly is rajta volt a listán. Máskülönben nem töltötte volna az előző éjszakát a széken ülve, pisztollyal a kezében. Én vagyok az egyetlen, aki segíthet. Isten a megmondhatója, ha Heron ártani akart volna bármelyiküknek is, már régen megtehette volna. Ehelyett nem tett mást, csak a helyes irányba terelte őket a kőbányában… aztán eltűnt. Veck elhatározásra jutott, ezért a telefonjáért nyúlt. Még korábban elmentette Heron számát a névjegyzékébe, hogy amikor fel kell jelentenie, meglegyen. Most feltárcsázta, és azon imádkozott, hogy a lábnyomot nem hagyó gazember felvegye… és megmagyarázza, mi az a két árnyék körülötte. Amikor közelről éles telefoncsörgést hallott, megpördült a sarkán. Jim Heron egy méterre állt tőle, mintha mindig is ott lett volna – mert ott is volt, nem igaz? Veck összehúzta a szemét, és alaposan szemügyre vette a férfit. A gazember meglehetősen igazinak tűnt bőrdzsekijében és terepszínű nadrágjában. Amikor pedig kifújta a cigarettafüstöt, a szag beindította Veck vágyát is. De akkor sem valóságos, ugye? 303

Hevesen dobogó szívvel megnyomta a vége gombot a telefonján, mire Jim dzsekijében elhallgatott a csörgés. – Fogy az idő – szólalt meg a fickó. Vecknek erről eszébe jutott az apja. Meg a levél, amit tőle kapott. A homokórában gyorsan peregtek a szemek, ahogy a kivégzés ideje egyre közeledett. És már mindjárt elérkezik. Ez az, gondolta Veck. Minden, az egész eddigi élete ehhez a valamihez vezetett… bármi volt is ez a szarság. Amikor belenézett a férfi szemébe, úgy érezte, mintha életének filmjében elállítódott volna az élesség anélkül, hogy észrevette volna, mennyire homályos a kép. Az operatőr azonban észbe kapott, és korrigálta a hibát… amitől egy kibaszottul új világ tárult a szeme elé. Különösen, hogy a lemenő nap fénye Jim Heron mögül érkezett… mégsem látszott a fickó lábánál semmi. Nem volt árnyéka. – Mi a franc vagy te? – kérdezte Veck. – Az, aki megmenti a bőrödet. – A férfi szívott egyet a cigarettából, majd lassan kifújta a füstöt. – Készen állsz már arra, hogy beszélgessünk? Veck lepillantott a saját kettős árnyékára, amely olyan alakú volt, mint a teste. – Igen. Reilly jelöletlen rendőrautójának volánja mögött ült, és Bailsszel együtt a Szent Ferenc Kórházba igyekezett. A nyomozó egy szót sem szólt mellette az anyósülésen, miközben a sűrű forgalomban keringtek, beragadtak a piros lámpánál, majd olyan kerülőutakon mentek, amelyek látszólag az ellenkező irányba vezettek. – Ha még egy akadály kerül az utunkba, azt kell gondoljam, valaki nagyon nem akarja, hogy Kronerrel beszéljünk – motyogta Reilly. Bails még csak rá sem pillantott. – Igen. Megint hallgattak. A csend kezdett elviselhetetlenné válni, ezért Reilly azon gondolkozott, megkéri a férfit, hogy kerek-perec bökje ki, mi a baja. Nem hiányzott ez a feszültség, amikor egy gyilkost készültek kihallgatni. Bails szólalt meg előbb, mielőtt ő bármit is mondhatott volna. 304

– Sajnálom, hogy ilyen csendben vagyok, de nem tudom, mitévő tegyek. – Mivel kapcsolatban? – Amikor biztonságosnak ítélte, Reilly egy pillanatra levette a szemét az útról, és a férfira nézett. Bails az ablakon támasztotta a karját, és idegesen dobolt az ujjával, miközben a szélvédőn bámult kifelé, mintha odakint próbálná megtalálni valamire a választ. – Tudom, hogy látta az e-mailemet – szólalt meg Reilly egy kis idő múlva. – Bárcsak az lenne a legnagyobb probléma! – Amikor odanézett rá, a férfi megvonta a vállát. – Tudja, hogy Veck és én nagyon jóban vagyunk, ugye? – Igen. – És azt is, hogy mindig mellette álltam, száz százalékig. Mindenben. Az a srác az enyém. A szívére tette a kezét, úgy mondta. – Igen. – Szóval, igen, láttam a levelet, amit magának küldött. Nem volt szándékos, de éppen az volt megnyitva a gépén, amikor odamentem. – A nőre nézett. – Nem hallgatóztam, egyszerűen csak ott voltam. A francba! Magában csak ennyit tudott hozzátenni Reilly. A francba! – Ezért most… – Abbahagyta a dobolást az ajtón, és megrázta a fejét. – Nem tudom, mit tegyek. – Ne haragudjon, de mennyiben tartozik ez magára? Nem akarok udvariatlan lenni, de… – Olyan dolgokat tudok róla, amilyeneket maga nem, és azt hiszem, valami törvénybe ütközőt is elkövetett. Mivel önnel együtt van, nem tudom, kihez forduljak a belső ellenőrzésnél. Ez elég kielégítő válasz? Reilly úgy fújta ki a levegőt, mintha gyomorszájon vágták volna, és le akart állni az út szélére. Szerencsére éppen megérkeztek a kórházhoz, és talált helyet a sürgősségi osztály főbejárata mellett a parkolóban. Leállította a motort és a nyomozó felé fordult. – Miről beszél? Bails rátette a tenyerét a műszerfalra, és ide-oda húzogatta rajta. Aztán letörölte a combján a vékony porréteget, amit felszedett.

305

– Nézze, azért vagyok zsaru, mert szeretném megvédeni az embereket, és mert hiszek a rendszerben. Úgy gondolom, egy civilizált társadalom nem létezhet rendőrség, bíróság és börtön nélkül. Vannak olyan emberek, akiknek nem szabad a többiek környezetében lenniük. Pont. – Csak szólok, hogy Veckről még egy szót sem mondott. – Elárulta önnek, hogy priusza van? Reillynak jeges borzongás futott végig a hátán, de nyugalmat erőltetett magára. – Nem. – Gondoltam. Ez a fickó össze-vissza beszél, gondolta Reilly. – Nézze, sajnálom, hogy meg kell cáfoljam a dolgot, de nincs semmi Veck személyi anyagában, abban pedig nem lehet hazudni. A személyzetisnek mindössze le kell futtatnia a nevét a rendszerben, amit meg is tett. – A fiatalkori vétségek azonban nem szerepelnek a nyilvántartásban. Reilly nagyot pislogott. – Tessék? – Fiatalkori priusza van. Méghozzá elég súlyos. – Honnan tudja? – Láttam. A saját szememmel. – Bails nekidőlt a fejtámlának. – A rendőr akadémián találkoztam először Veckkel. Magányos farkas volt, aki mindig mindent helyesen csinált… én pedig az osztály bolondja. Azonnal… összebarátkoztunk. Miután végeztünk, továbbra is tartottuk a kapcsolatot, pedig nem ugyanabba a körzetbe osztottak be minket Manhattanben. Aztán valamivel később ideköltöztem. Amióta csak ismerem Vecket, hosszú évek óta, mindig összeszedett volt. Ura önmagának. Kemény, de igazságos. Ami azt illeti, ő az egyik legjobb zsaru, akit valaha láttam, és azért hívtam ide Caldie-ba, mert együtt akartam dolgozni vele. – Káromkodott egyet. – Egész idő alatt, amióta ismerem, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy az apja szarságai miatt ne lenne alkalmas a munkájára… csak most. Azzal kezdődött, hogy behúzott egyet annak a lesifotósnak. Aztán jött a Kroner-ügy az erdőben. Olyan, mintha a csomagolás kezdene lehámlani róla. Nem akartam szólni senkinek, amíg…

306

– Várjon! Álljon meg! – Reillynak meg kellett köszörülnie a torkát, és úgy vélte, ha ragaszkodik a protokollhoz, attól majd megnyugszik, és elmúlik a fejfájás, ami a szeme mögött kezdődött. – A törvényesség kedvéért, most azonnal kapcsolatba kellene lépnie a felettesemmel, ha bármi olyan mondanivalója van, ami DelVecchio nyomozóval áll kapcsolatban. Igaza volt, amikor azzal kezdte, hogy… nem lenne szabad elmondania nekem ezeket a dolgokat. Nem kellene… ilyen helyzetben lennem, amilyenben most vagyok. Ami azt illeti, már megbeszéltem a főnöknőmmel egy időpontot, miután visszaértünk erről a kihallgatásról, hogy megfelelő módon az osztályom tudomására hozzam a kapcsolatomat DelVecchio nyomozóval. Bails megdörzsölte a szemét és bólintott. – Mégis fogom tenni… de szerintem magának is tudnia kell, mert ha bármi történne önnel, sosem bocsátanám meg magamnak. Reilly erre megdermedt. – Miért kellene aggódnia a biztonságom miatt? A nyomozó beletúrt a hajába. – Tudja, segítettem neki beköltözni, amikor idejött. Volt az a sok doboz, amit a padlásra kellett felvinni. Éppen az egyiket cipeltem, amikor leszakadt az alja. A nyavalyás papírok szanaszét hullottak, ezért elkezdtem felszedegetni… és akkor láttam meg. A kilencvenes években kapott fiatalkori priuszát. – Mi állt benne? – Reillynak nagy nehezen sikerült kipréselnie a kérdést összeszorult torkán. – Minden, ami a pszichotikus, antiszociális viselkedésre jellemző. – Bails a homlokát ráncolta. – Ön is tudja, miről beszélek, ezért nem fogom felsorolni azt a sok szörnyűséget. Állatkínzás? Gyújtogatás? Ágyba vizelés? – Minden – tette hozzá Bails, mintha olvasott volna a gondolataiban. – De felnőttként soha nem tett semmit – vágott vissza Reilly… ami inkább hangzott kérdésnek, mint kijelentésnek. – Tudomásunk szerint. És ez aggaszt a legjobban. A pszichopaták nagyon jól értenek ahhoz, hogy normálisnak mutassák magukat. A felszínen úgy tűnik, mintha minden rendben lenne… mert ez a céljuk. De mi van, ha ez a relatív csend és béke csak mostanáig tartott… ha már nem tud tovább színlelni? Ha most ért véget a színjáték, és hamarosan megmutatkozik a valódi énje? Nem tagadhatja, hogy a 307

kerekek beindultak… a pokolba, hiszen nem is volna most a társa, ha minden rendben lenne! – Bails arcán egyértelműen látszott a tanácstalanság. – Vagy ami még rosszabb… mi van, ha csak mi nem tudunk róla, mit követett el? Be kell valljam, tegnap este egy szemhunyásnyit sem aludtam… mert próbáltam összeegyeztetni azt a férfit, akinek én hittem… azzal, aki talán valójában. Ha érti, mire célzok. Reillynak ekkor eszébe jutott Veck mondata: Azt szeretném, ha minden tökéletes lenne számodra. Az volt. A megfelelő szavakat mondta és a helyes dolgokat tette. Még a cigarettáját is kidobta miatta – vagy legalábbis, amikor látta. És Reilly négy nap alatt beleszeretett. Váratlan baleset? Vagy előre kigondolt terv? De mégis mit nyert vele Veck? Ő maga kampányolt azért, hogy felfüggesszék… hacsak nem az is szándékos alakítás volt. Az biztos, hogy Reilly síkra szállt az ügyéért és a hírnevéért – ami sokkal hatékonyabb volt, mintha Veck maga tette volna. Bails hangját hallotta hirtelen. – Nem bízhat meg benne. Én is csak most kezdek rájönni. – Csak azért, mert nem mondta el önnek, mi történt vele fiatalkorában? – bukott ki Reillyból önkéntelenül. – Mellesleg nem törvénybe ütköző, ha az ember nem kürtöli világgá, hogy priusza van. – Szerintem meghamisította a bizonyítékokat. Egész pontosan Sissy Bartenét, hogy úgy tűnjön, mintha Kroner lett volna a gyilkosa. Reilly nem is próbálta leplezni a döbbenetét. – Micsoda? Hogyan? – Ugye felment a lány hálószobájába, amikor ketten látogattak el a Barten-házba? Ő mondta nekem, hogy maga lent maradt, amíg ő felszaladt. Tegnap pedig a bizonyítékraktárban járt… beszéltem Joeyval, az egyik helyszínelő kollégával. Azt mondta, hogy Veck ott járt… és akkor tehette a többi közé. – De nekem azt mondta, hogy a fülbevalót a többi bizonyíték között találta. Bails megint megdörzsölte a szemét. – Megnéztem azt az előzetes leltárjegyzéket, amelyet közvetlenül a furgon lefoglalása után készítettek. Nem szerepelt benne olyan 308

fülbevaló, amely galamb alakú lett volna. Éppen ezt ellenőriztem még egyszer, mielőtt délelőtt átmentem volna magukhoz. Szóval ezért látszott olyan gondterheltnek. Reilly megrázta a fejét. – De mi előnye származna belőle? – Hacsak… Szentséges isten… mi van, ha ő ölte meg a lányt? Mi van, ha Kroner a saját gonosz ügyködése közben látott meg valamit a kőbányában? – Olvasta Sissy boncolási jegyzőkönyvét, ugye? – kérdezte Bails. – Természetesen. – Reilly egész délelőtt azzal foglalkozott… és a korábbi megállapítást, amit akkor tett, amikor megtalálták a holttestet, így már nem tudta kiverni a fejéből. Egyik áldozat sérülései sem hasonlítottak a Kroner által megölt lányokéhoz… ez a fajta változás pedig szokás szerint nem következett be. A módszer és a megszállottság rendszerint nem tért el. – Akkor ön is tudja, hogy nem Kroner okozta a halálát. És talán, ha minden körülményt összevet… rájön, hogy Veck is tehette. Ó, istenem, Reilly nem kapott levegőt, mintha valaki fojtogatta volna. – De… miért? Habár alighanem ez ostoba kérdés volt. – Mennyit tud Veck apjáról? – kérdezte a nyomozó. – Meg a gyilkosságairól? – Csak amennyit a főiskolán tanultunk. Bails kinézett a szélvédőn. – Tudta, hogy az apja az első áldozatát kivéreztette a csuklójánál és a nyakánál? És fejjel lefelé fellógatta? Valamint úgy összefirkálta, ahogy a Barten lány volt? A hasán. Reilly megragadta a kilincset és kinyitotta a kocsi ajtaját. Nem azért, hogy friss levegőt szívjon, hanem mert komolyan fenyegette a veszély, hogy hányni fog. – Annyira sajnálom! – mondta Bails fojtott hangon. – Én is – nyögte Reilly, habár ez korántsem fejezte ki, amit érzett. Ahogy a földet nézte, tudta, hogy rászedték, méghozzá meglehetősen. És természetesen Veck irányította az egészet. Reilly volt a szószólója a rendőrségen, az, akinek alaposan meg kellett figyelnie, aztán dönteni, hogy maradhat-e a testületben vagy sem. Veck folytatni

309

akarta a munkáját, Reilly pedig abban a helyzetben volt, hogy ezt elintézhette neki. – Hála istennek, hogy elmondta – préselte ki magából. Sajnos közben képtelen volt a férfira nézni… mivel túlságosan megalázónak találta, hogy ilyen könnyen kijátszották. – Hála istennek, hogy szólt.

310

36. fejezet

– SZÓVAL, MI LENNE, ha te beszélnél először? – kérdezte Veck, miközben mereven nézte Heront. Behúzódtak az épület mögé, és megálltak az árnyékban egy csenevész bokor mellett. Jim tekintete halálos volt, a hangja pedig mély, mint egy templomi harang. – Tudsz mindent. Válaszokat akarsz? – Mutatóujjával rábökött Veck mellkasára a szíve tájékán. – Mindent ott van bent. Veck szeretett volna visszavágni egy „menj a francba, seggfej!” felkiáltással, de nem tehette. – Az apám találkozni akar velem – felelte inkább. Heron bólintott, majd elővette a cigarettásdobozát. Veck felé billentette, hogy megkínálja, és a nyomozó csak hajszál híján tudta megállni, hogy vegyen belőle. – Kösz, de leszoktam. – Okos döntés. – Heron meggyújtotta a szálat. – Elmondom, mire számíthatsz. Hamarosan válaszút előtt fogod találni magad. Meg kell hoznod egy döntést, vagy elhatározni, hogy megteszel-e valamit vagy sem, de mindenképpen két teljesen ellentétes dolog között kell választanod. Minden, ami vagy, ami eddig voltál és ami ezután leszel, ettől a döntéstől függ majd. A következmények pedig? Nem csupán rád lesznek hatással, hanem mindenkire. És itt nemcsak az életről és a halálról van szó, hanem az egész örökkévalóságról. A tiédről és másokéról is. Ne becsüld alá, milyen nagy horderejű ez a dolog.

311

Miközben a férfi beszélt, Veck érezte, hogy a benne lévő két oldal elkezd szétválni. Az egyik teljesen elborzadt, a másik viszont… A homlokát ráncolta, majd pislogott néhányat. Aztán elfordította a tekintetét, és megint visszanézett a férfira. Isten látta lelkét, esküdni mert volna rá, hogy valami ragyogást lát Heron válla fölött és a feje körül. A bizarr illúzió miatt az egész rémálom hirtelen hihetővé vált. Valamint azért is, mert amikor beszélni akart a fickóval, a gazember azonnal ott termett mögötte… aztán az a lábnyomnélküliség is a kőbányában… meg a fény különös játéka a Barten-ház lépcsőfordulójában. Veck a mellkasára tette a tenyerét, és erősen megdörzsölte rajta a fekete árnyékot. – Soha nem akartam ezt. – Tudom, milyen érzés – dörmögte Heron. – Te viszont ebbe születtél bele. – Mondd meg, mi vagyok! – Már te is tudod. – Mondd ki! Heron lassan kilélegezte a levegőt, amivel füst szállt ki a parázsló végű cigaretta mellett. – A gonosz. Te vagy a megtestesült gonosz… vagy legalábbis az egyik feled. És a nem túl távoli jövőben, talán már ma este vagy holnap, választanod kell, melyik oldalra állsz. – A férfi magára mutatott cigarettás kezével. – Azért vagyok itt, hogy bölcsen dönts. – És mi lesz, ha nem? – Akkor veszítesz. – Ott helyben? A férfi lassan bólintott, és összehúzta a szemét. – Láttam, hová kerülsz utána, és nem valami szép hely. – Mi vagy te? Heron arca nem változott, a testtartása sem, sőt a dohányzást sem hagyta abba, viszont az egyik percben még ember volt, a következőben pedig… – Jézus… Krisztus… – lehelte Veck. – Nem egészen. – Heron elnyomta a cigit bakancsának talpán. – De az vagyok, ami vagyok. 312

Vagyis… minden bizonnyal egy angyal. A délutáni, lemenő nap fényében a fickó válla fölött megjelent egy hatalmas, ragyogó képződmény, amely szárny alakúnak tűnt, és ami egyszeriben fenségessé és éterivé tette. – Azért küldtek, hogy segítsek neked. – A férfi… angyal… akármi… Veckre nézett. – Vagyis, amikor meglátogatod az apádat, ott akarok lenni veled. – Már eddig is velem voltál, nem igaz? – De. – A férfi megköszörülte a torkát. – Habár akkor nem, amikor… tudod. Veck felvonta a szemöldökét. – Ja, igen. Jó… Hirtelen mindketten bőszen igyekeztek máshová – akárhová – nézni. Veck a Kronerrel történt éjszakára gondolt. – Mi van, ha a válaszút már bekövetkezett? – A Kroner-ügyre gondolsz? Az szabályellenes volt. – Nos, igen, a gyilkosságok általában azok. – Nem úgy értem. Nem én vagyok az egyetlen, aki rád pályázik, a másik oldal viszont akkor egy kicsit a dolgok elé ment. – A másik oldal? – Ahogy már említettem, nem én vagyok az egyedüli szereplő ebben a játszmában. És hidd el, az ellenség egy igazi szuka… biztosan találkozni fogsz vele, ha eddig még nem futottatok össze. Ó, remek. Újabb jó hír, gondolta Veck. Aztán kibökte: – Meg akartam ölni. Mármint Kronert. – A mindenit, milyen jólesett kimondania! – Úgy érted, az egyik feled akarta. Legyünk pontosak… de nem tetted meg, sőt kihívtad a mentőket, amit ha nem teszel, a gazember elvérzett volna a szemed előtt. – Ki támadta meg? – Azt gondolod, meglepő, hogy egy angyallal beszélgetsz? Ne akard tudni, mi minden létezik még a világon! – Jim elutasítóan intett. – De most ne ezzel foglalkozzunk. Meg fogjuk látogatni az apádat. Együtt. Minél hamarabb.

313

Veck arra az érzésre gondolt, amikor tudta, hogy eljön a végzet, amikor érezte, hogy az élete a döntő pontjához közeledik. Most már egyáltalán nem volt feltételes mód. – Az lesz a válaszút? – Talán igen, talán nem. Jim hirtelen lejjebb eresztette a szemhéját és lehajtotta a fejét. Gonoszul összehúzott szeméből halálos fenyegetés áradt – pontosan olyan, amilyent Veck örömmel tudott a saját oldalán: úgy vélte, ha sötét énjével kell ölre kelnie, jól fog jönni egy ilyen harcos segítsége. Mert erről volt szó. Élethalál-küzdelemről. – Ki fogjuk deríteni – fogadta meg az angyal –, amikor odaérünk. Minden okkal történik, gondolta Reilly, amikor fél órával később ő és Bails kisétáltak Kroner kórterméből. A beteg állapota rosszabbodott, mintha számtalan sérülése tenger lett volna, amelyben egy rövid időre sikerült a felszínre küzdenie magát, csak azért, hogy utána ismét lesüllyedjen a mélybe. Képtelen volt egy dologra koncentrálni, mindenféle értelmetlen zagyvaságot motyogott, ezért nem sokkal azután, hogy megérkeztek, felhagytak a próbálkozással. – Mit jelentett az a megjegyzés a szenvedésről? – kérdezte Bails halkan, amikor megtartotta a nőnek a lift ajtaját. Reilly megrázta a fejét és elindultak lefelé. – Nem tudom. Ugyanúgy, mint korábban, Kroner most is azt ismételgette: „Meg kell tudnia, hogy szenvedett… Meg kell tudnia, hogy szenvedett…” A nőnek fogalma sem volt, mit akart ezzel – valamint arról sem, hogy mi a kapcsolat Kroner és Veck között. A pokolba, jelen pillanatban még abban sem volt teljesen biztos, hogy miként hívják. Ebben a szövevényes ügyben eligazodni pedig abszolút esélytelen vállalkozásnak tűnt. Amikor kiléptek az előcsarnokba és a bejárati forgóajtó felé indultak, hogy kimenjenek a parkolóba, Bails ránézett az órájára. – Megiszik velem egy italt? Alig egy óra múlva vallomást kell tennem, és muszáj innom előtte egy kortyot. Igen, nos, senki sem vágyott arra, hogy nyomozóként ilyesmiket tudjon meg egy kollégájáról. A férfi közvetlenül a beszélgetésük után 314

felhívta a központot, és másfél perc múlva az őrmester már össze is hívta a főnökséget, annak ellenére, hogy bőven munkaidő után kerül majd sor a tárgyalásra. Nem csoda, hogy Bails inni akart egy sört. – Köszönöm – felelte Reilly halkan –, de ahogy már említettem, most lesz megbeszélésem a felettesemmel. Ezek szerint egy cipőben jártak. Együtt elsétáltak az autók sora előtt, beszálltak a jelöletlen rendőr kocsiba, és becsatolták a biztonsági öveiket. Egyikük sem szólt egy szót sem a visszaúton. Nem volt sok minden, amiről beszélhettek volna. Bails ugyanolyan becsapottnak tűnt, mint amilyennek Reilly érezte magát. Egy ölelés után elváltak, és a férfi a saját autójához sétált, Reilly pedig elgondolkozva nézett utána. Veck összehozta őket, ami azt jelentette, hogy az, aki korábban idegen volt számára, most valamiféle baráttá vált… Amikor megszólalt a telefonja a táskájában, még meg sem nézte, már tudta, ki az. Veck. Erre találták ki a hangpostát, gondolta. Csakhogy a férfi akkor utána menne és megkeresné, amit most semmiképpen sem akart. A személyes találkozást mindenképpen kerülni igyekezett. Megnyomta a gombot, és fogadta a hívást. – Halló? A háttérben zúgó hang hallatszott, mintha a férfi autóban ült volna. – Reilly… mi baj van? A nő szenvtelenül, mintha egy detektívtükör másik oldaláról figyelné, arra gondolt, igen, így tudta elcsábítani: mély, zengő hangjában érezhető volt az aggodalom és a védelmezés tökéletes keveréke. – Jól vagyok. Éppen most jöttünk ki Kronertől… nem tudtunk meg semmi újat. – Legalábbis a betegtől. Bails már más tészta volt. – Furcsa a hangod. Erről ennyit. Ha valaha is azt tervezte volna, hogy pszichopata lesz, nyugodtan le is mondhat róla. Milyen kár! Ugyanakkor megkönnyebbüléssel töltötte el a tudat, hogy nem tudja elrejteni az érzéseit. Nem akart olyan lenni, mint Veck. Soha. – Reilly… mondd el! 315

– Sokat gondolkoztam mostanában a munkámról – felelte. – Nem helyénvaló, hogy ilyen szintre jutott a kapcsolatunk. Szégyent hoztam a testület, a beosztásom és a saját magam becsületére. Hamarosan találkozom a felettesemmel, és visszaadom az ügyedet. Valószínűleg kapok némi dorgálást, de majd megbirkózom vele… – Várj csak! Micsoda? Miért… – … és úgy gondolom, nem kellene többet találkoznunk. A vonal másik végén csend volt. Aztán Veck azt kérdezte: – Csak így? Ezúttal hideg volt a hangja, és pontosan ez volt a cél – az igazi énjét meglátni, a valódi személyiségét. Még akkor is, ha ettől újra eltöltötte a szégyen, hogy milyen ostobán bedőlt neki. – Így lesz a legjobb – zárta le Reilly a mondandóját. Amikor Veck nem válaszolt semmit, megijedt, mert nem tudta, mire lenne képes. Egész biztosan ő leselkedett utána előző éjjel… de mindegy. Ennek a beszélgetésnek vége, és miután felfedi a főnöke előtt a kapcsolatukat, Bails pedig bemegy és megteszi a kötelességét, Vecknek sokkal több problémája lesz, és minden percét arra fogja fordítani, hogy védőügyvédet keressen magának, ezért nem jut majd ideje a bosszúval foglalkozni. Vagy legalábbis remélte, hogy így lesz. A pokolba, az lenne a legjobb, ha őrizetbe vennék. – Mennem kell – mondta a telefonba. Újabb csend fogadta a mondatot, majd Veck jeges hangon közölte: – Nem foglak zavarni többé. – Köszönöm. Szia. Nem várta meg a választ. Nem akarta, hogy egy hosszú, elnyújtott beszélgetésbe elegyedjenek, amelyben a férfi megpróbálja manipulálni, vagy ami még rosszabb, félreteszi az álarcát, és nyíltan megfenyegeti. Annyira remegett a keze, hogy csak második próbálkozásra tudta visszatenni a telefont a táskájába. Nekidőlt a kocsi oldalának, felnézett a rendőrségi épület pocsék hátsó falára, és úgy érezte, nincs ereje bemenni és szembenézni a főnökével. Mégis megtette, amit kellett… mert így nevelték.

316

37. fejezet

VECK LETETTE A TELEFONT, és csak bámulta a kijelzőt. Alig tudta elhinni, hogy ez a beszélgetés Reillyval valóban megtörtént. – Mi az? Odapillantott Heronra. A fickó, angyal – ki a francot érdekelte, micsoda – a kocsi volánjánál ült, amelyben utaztak. A barátja, szárnysegédje – Krisztusom, hogy lehetett ez valóság? – hátul terpeszkedett, és elfoglalta az ülés több mint a felét. Mindhárman a connecticuti Somersben levő Északi Büntetésvégrehajtási Intézetbe tartottak. – Semmi – vágta rá Veck azonnal. – Baromság – hallatszott a hátsó ülésről. Ez volt az első szó, amit a fickó kiejtett, valamint a lélegzésén kívül az egyetlen bizonyítéka annak, hogy életben van. Jim oldalra fordította a fejét és ránézett. – Nincsenek véletlenek. Amikor ilyen közel jutunk a végjátékhoz, minden számít. – A… – Barátnőm? Ex-barátnőm? A belső ellenőrzés hadnagya? – Reilly volt. – Mit mondott? – Nem akar látni többé. Soha. Tényszerűen ejtette ki a szavakat, nyugodt, mély hangon vagyis legalább a tökösség még nem halt ki belőle. A mellkasa közepén azonban a fájdalom hatalmas, fekete lyukként tátongott, mint egy rajzfilmhősnek, akin átment egy ágyúgolyó. 317

– Miért? Indokolta valamivel? – Kérhetek egy cigit? – Amikor Jim odanyújtotta a dobozt, Veck rögtön kettőt vett, és arra gondolt, ez a tökéletes alkalom arra, hogy sutba vágja a „már leszoktam” dumát. – Miért is? – Mert vagy rágyújtok, vagy kitöröm az ablakot. – A Marlboro remek választás – hallatszott hátulról. – Százzal megyünk, és kurva hideg van odakint. Veck elvette az öngyújtót, amit felé nyújtottak, és résnyire lehúzta az ablakot. Miközben szívott egyet a cigiből, arra gondolt, milyen kár, hogy a dohányzás rákkeltő, mert ettől a nyomorult száltól határozottan jobban érezte magát. Ami persze nem fog sokáig tartani. Nem úgy, minta fájdalom a bordái mögött. Tartott tőle, hogy ez még nagyon sokáig elkíséri. Mint egy véget nem érő szívroham. Na persze, sejthette volna, hogy ez lesz a vége. Reilly azért dolgozott a belső ellenőrzésnél, mert szerette, ha minden törvényes és szabályos. Az, hogy lefeküdt vele? Egyáltalán nem szerepelt a listáján. És hogy még bele is szeretett? Ugyan már, még viccnek is rossz! – Mit mondott, miért? – vetette oda Jim. – Összeférhetetlenség. – De miért pont most? Tudnia kellett, hogy ez kezdettől fogva fennáll. – Nem tudom, de nem is érdekel. A jó hír az volt, hogy azért nem rúghatják ki az állásából, mert a nő magához térve rájött, hogy – úgyszól ván – szarban van. Két felnőtt emberről van szó, aki közös beleegyezéssel tett meg dolgokat, és igen, helytelen volt, de Reilly most helyre fogja hozni. Ez viszont azt jelenti, hogy vége. Kikerülhetetlen lesz, hogy behívják őt is kihallgatásig, ám ezúttal személyes ügyben. Komoly, érett felnőttként fog viselkedni, és megmondja, hogy az egész az ő ötlete volt. Ami igaz is: ő kezdeményezett, és ő küldte azt az idióta levelet a szerelmi vallomással. Agyament. Micsoda eszetlen barom volt… Nem beszéltek többet az út során, de nem is nagyon bánta. Folyton képek villantak be a Reillyval töltött időről, ezért nem bízott benne,

318

hogy meg tudna szólalni, és nem azért, mert elment a hangja a fájdalomtól. Jelenleg hajlamosabb lett volna leharapni valakinek a fejét. Amikor már majdnem odaértek a börtönhöz, Jim megállt a városban, és helyet cseréltek. Miután Veck beült a volánhoz, sebességbe tette a kocsit és felvette azt a szerepet, ami valójában volt: zsaru. – Szóval senki sem fog látni benneteket? Nem mintha nem hitte volna el, hogy a két fickó tényleg képes láthatatlanná válni, elvégre Heron napokon keresztül a sarkában volt, és csak az ösztönei jelezték, hogy valami nincs rendben. – De nem ám! – Rendben, feltéve, hogy… – Vecknek torkán akadt a szó, amikor jobbra nézve csak ürességet látott az anyósülésen. Gyors pillantás hátra a visszapillantó tükörbe, és a hátsó ülésen sem terül el egy hatalmas, kemény fickó. – …ti gazemberek, nem akartok bankot rabolni? – fejezte be szárazon. – Nincs szükségünk a pénzre – válaszolta mellette Jim a semmiből. – Nincs szükségünk a felhajtásra – hallatszott hátulról. Veck megdörzsölte az arcát, és úgy gondolta, talán jobb lenne, ha úgy érezné, megőrült, hiszen a semmivel beszélget. A gond csak az, hogy egész életében ezzel a kettős valósággal kellett harcolnia. És bár képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy ez talán tényleg a valóság és nem az őrület jele, mégis normálisnak érezte magát tőle. De… kizárólag abban az esetben, ha nem úgy viselkedik, mint a főszereplő az Egy csodálatos elme című filmben. A családjában a gyilkos ösztönök öröklődtek, nem a skizofrénia, ezért talán mégsem ment el az esze. Micsoda. Megkönnyebbülés. Mielőtt elindultak volna Caldwellből, felhívta a börtönt – nem azt a számot, amelyet az apja megadott, hanem a központi vonalat – és bejelentkezett. A látogatási időn bőven túl volt, de a foglalkozására való tekintettel elnézőbbek voltak vele. Persze ebben az is közrejátszott, hogy az apja negyvennyolc óra múlva a sírban fog pihenni, valamint a kíváncsiság is, amellyel kapcsolatban Vecknek már nem voltak illúziói: az apjánál kivégzése előtt tett látogatásának híre egy szempillantás alatt eljut mindenhová… az internetre, a tévébe, a rádióba. 319

Valószínűleg már addigra fent lesz a neten, mielőtt visszaindulnak New York államba. Nem meglepő. Ahogy közeledtek a bekötőúton a börtön magas falához, egész kis hadsereg állt mindkét oldalon az út melletti füves területen. Az apja rajongói. Legalább százan lehettek, pedig este nyolc óra volt, koromsötét és hideg. Ők azonban mindenre felkészültek, elemlámpával és gyertyával világítottak, transzparensekkel tiltakoztak a kivégzés ellen – és abban a pillanatban, hogy meglátták a kocsiját, megindultak az út felé, de megálltak a beton szélénél, és onnan kiabáltak, üvöltöztek. A hangzavar beszűrődött az utastérbe is, noha nem voltak túl közel. Nyilvánvalóan pontosan ismerték a passzív rezisztencia fogalmát, még ha Sex Pistols stílusban öltözködtek is, és úgy viselkedtek, mint akik meg vannak veszve. Senki nem állt a kocsi útjába, Veck pedig lelassított, hogy jobban megnézze őket. Nagy hiba volt. Az egyik férfi odahajolt az ablakhoz és felismerte. Kiabálni és mutogatni kezdett, miközben hátborzongató áhítat terült el az arcán. Veck legszívesebben lehúzta volna az ablakot, hogy behúzzon egyet a nyomorultnak és észhez térítse. Felesleges erőfeszítés lett volna. Az idiótának anarchiajel volt a homlokára tetoválva. Na, ezzel próbáljon az ember vitatkozni! – Ő az! Ő az! A tömeg megindult a kocsi felé. – Mi bajuk van ezeknek? – dörmögte Veck, miközben gázt adott, és kész lett volna bárkiből motorháztetődíszt csinálni, ha muszáj. – Ez a nő műve. – Jim kifelé bámult az ablakon. – Milyen nő? – Akit megpróbálunk kiűzni belőled. Nem volt idő, hogy ezt kifejtsék. Befordultak abba a sávba, amelyet a rendvédelem autói használtak, majd a portásfülkénél megálltak. Veck felnézett az őrre, lehúzta az ablakot és megmutatta a jelvényét meg az igazolványát. – DelVecchio, Thomas… a fiatalabb. A háttérben a tömeg az ő nevét kántálta – vagy az apjáét. Igazság szerint mindkettőjükét. Milyen kibaszottul kényelmes!

320

Az őr lepillantott az igazolványra, majd megint fel Veck arcára. A szemében bizalmatlanság tükröződött, de persze az elmúlt hét során rendesen meggyűlhetett a baja az elmebeteg rajongókkal. Aztán mégis megnyomta a gombot, mire a vasrácsos kapu kinyílt. – Álljon meg, mihelyt bement! Át kell vizsgálnom az autóját, nyomozó. – Rendben. – Még szerencse, hogy nem odakint akarta elvégezni. Isten tudja, meddig maradt volna távol a tömeg. Veck betartotta a szabályt, ahogy a hátsó lökhárító áthaladt az első kapun, rálépett a fékre. Amikor kiszállt, vitte magával Heron cigis dobozát, és hasznát is vette. Rágyújtott, miközben a kapu ismét becsukódott, a tiszt pedig odasétált hozzá az elemlámpával. Tudta, hogy nincsenek messze az angyalok. Érezte a jelenlétüket a közelben, és örült, hogy ott vannak erősítésként – különösen, amikor átnézett a kapun túlra az őrültek gyülekezetére. Olyan energia áradt azokból az elmebetegekből, hogy hálát adott, amiért kapu választja el őket. – Továbbmehet, nyomozó! – közölte az őr, ezúttal szelídebben. – Forduljon balra az első lehetőségnél, aztán biztonsági okok miatt álljon meg az ajtónál! Egy másik őr fogja várni. – Köszönöm. – Odabent tilos a dohányzás, de itt még elszívhatja a cigijét. – Kösz a tippet. Visszaült a kocsiba, majd megállt a második kapunál. Ezután már bent voltak a börtön belső területén. A legbiztonságosabb börtönök nem hasonlítanak filmbéli társaikra. Nincs bennük százéves kőfal vízköpőkkel, amelyek a rabokat bámulják, a helyet nem hatja át a történelem szelleme, és nem lehet elmondani róluk, hogy itt hajtotta álomra a fejét Al Capone. A turistáknak sem mutogatják az idegenvezetők. Ez a börtön nagyon modern létesítmény volt, amelyet azzal a céllal építettek, hogy az olyan egyéneket, mint az apja, elkülönítsék a lakosságtól. Itt xenon fényszórók világítottak éjszaka, és videokamerák, valamint számítógépes rendszerek figyelték a rabokat. Azért persze fegyveres őrök is voltak, és annyi szögesdrót, amennyivel egész Caldwellt körül lehetett volna keríteni, de mindent belépőkártyával, számítógépekkel vezéreltek, és fotocellás börtönajtók működtek. 321

Veck sok ilyen helyen járt már, itt azonban még soha. Mihelyt elítélték az apját, kapott egy személyesen kézbesített levelet a kollégiumba, ahol végzős főiskolásként lakott. Nem lett volna szabad felnyitnia azt az átkozott borítékot, de nem is sejtette, hogy az apja képes valakivel kijuttatni egy levelet a börtönből. Utólag visszatekintve, rohadtul naiv volt akkoriban. De legalább megtudta, hova ne menjen. Szóval, igen, elég nyomós oka volt arra, hogy ne Connecticutban dolgozzon, és éppen ezért választotta a rendőrséget a Szövetségi Nyomozóiroda helyett. Itt nem kapott államon kívüli feladatokat, kösz szépen. Most mégis itt van. Ahogy az első őr ígérte, amikor kiszállt a kocsiból, kinyílt egy megerősített kapu, és újabb őr fogadta, majd bevezette egy csillogóan tiszta, jól megvilágított terembe. A rendvédelem alkalmazottjaként magánál tarthatta volna a jelvényét, a telefonját és a fegyverét, feltéve, hogy nem a börtönblokkba megy, most azonban nem hivatalos minőségben érkezett, ami azt jelentette, hogy mindenét le kellett adnia. Amikor átnyújtotta a telefonját, látta, hogy van néhány üzenete. Nyilvánvalóan olyan helyen jártak, ahol nem volt térerő, mert nem hallotta, hogy csörgött volna. Nem húzta az időt azzal, hogy most meghallgatja ezeket. Bármi volt is, addig várhatott, amíg kijön a látogatás után. Különben is sejtette, mi lehet. Kétségkívül kap maga mellé egy másik kollégát a belső ellenőrzéstől – ó, micsoda öröm! Aztán Bails hívhatta, mert ez volt a szokása, főleg, ha sms-t írt, amire Veck nem válaszolt. Miután aláírta a papírt, és átadott minden tárgyat az őrnek, végigvezették egy sor folyosón. A kísérő tiszttel néma csendben lépkedtek egymás mellett, de mégis mi a francról beszélgethettek volna? Eljött, hogy elköszönjön az apjától? Ó, milyen megható igen, évek óta nem láttam, ezután pedig nem is fogom… Akkor jó szórakozást! Köszönöm. Igen, tényleg alig várta, hogy a valóságban is eljátsszák. A börtönlabirintusban megtett száz méter után egy beszélőbe vezették, amely akkora volt, mint egy kisebbfajta ebédlő, és úgy is volt 322

berendezve: hosszú asztalok húzódtak végig rajta, két oldalukon hosszú padokkal. Úgy meg voltak világítva, mint egy ékszerboltban a vitrinek, a mennyezetbe csavarozott neoncsövek vakítóan szórták a fényt. A padló foltos barna volt, amelyen nem látszott meg a piszok, ennek ellenére fényesre volt polírozva, és szépen csillogott. A teremben nem voltak ablakok, sem növények, és csak egyetlen falfestmény látszott, amely a connecticuti parlamentet ábrázolta. A négy árusító automata azonban mégis jelentett némi színt. Most hozzák át ide – közölte az őr. – Figyelmességből nem az üveggel elválasztott látogatói terembe helyezzük önöket, ezért meg kell kérnem, nyomozó, hogy a keze mindig legyen az asztalon. – Semmi gond. Számít, melyik helyre ülök? – Nem. Sok szerencsét! A férfi kihátrált, majd megállt az ajtó mellett, amelyen bejött, összefonta a mellkasán a karját, és a szemben levő csupasz falra bámult, mintha nem először állna ilyen pózban. Veck leült az előtte álló asztalhoz, és összekulcsolta a sima felületre fektetett kezét. Behunyta a szemét, és érezte a két angyal jelenlétét. Mögötte álltak jobbra és balra, ahogy az őr, mozdulatlanul, éberen figyelve… A helyiség távolabbi ajtaja hang nélkül nyílt ki… majd csoszogást lehetett hallani. Az apja jelent meg a bejáratban, jóképű arcán mosoly ült, a csuklóján és a bokáján bilincs. Annak ellenére, hogy bő, narancssárga kezeslábast viselt, elegáns benyomást keltett: őszes haját hátrafésülte az arcából, felsőbbrendű öntudata pedig úgy lengte körül, mint egy zászló. Vecket azonban nem érdekelte a külseje, továbbra is a földre szegezte a tekintetét. Az apjának volt árnyéka, de csak egyetlen folt, amely sötét tócsaként terült szét a lábánál. Az a tény, hogy sötétebb volt, mint bármelyik másik fekete folt a padlón, az új helyzetben már logikusnak tűnt. – Szervusz, fiam! A hangja mély volt és komoly, mint Vecké, aki ekkor emelte fel először a tekintetét az apjára. Mintha tükörbe nézett volna – húszharminc év múlva.

323

– Nem is üdvözölsz? – kérdezte az idősebb DelVecchio, miközben apró léptekkel közeledett hozzá. Az őr olyan szorosan volt a sarkában, hogy akár a kezeslábas alá is befért volna. – Itt vagyok, nem? – Tudod, nagy kár, hogy gardedámunk is van. – Az apja leült vele szemben, és feltette a karját az asztal lapjára… pontosan úgy, ahogy Veck. – De majd halkan beszélünk. – Jóképű arcán barátságos kifejezés jelent meg… aminek Veck egy pillanatra sem dőlt be. – Meg vagyok hatva, hogy eljöttél. – Ne légy! – Nos, pedig meg vagyok, fiam. – A szomorú fejrázás annyira a helyzethez illett, hogy Veck legszívesebben a szemét forgatta volna. – Istenem, nézzenek oda… menynyivel idősebb lettél! És fáradtabb. Sokat dolgozol? Hallottam, hogy a rendvédelemhez álltál. – Igen. – Caldwellben. – Igen. Az apja előrehajolt. – Megengedik, hogy elolvassam az újságot, és megtudtam, hogy van nálatok egy ravasz kis gazember. De elkaptad, nem igaz? Az erdőben. – Az arcáról eltűnt a kedves apa álarca, a helyébe pedig egy olyan átható tekintet lépett, hogy Veck majdnem felállt és kisétált a teremből. – Nem így volt, fiam? Ha a szem a lélek tükre, akkor Veck egy feneketlen mélységbe tekintett éppen… és ugyanúgy, ahogy egy szikla pereméről lenézve elszédül az ember, ő is azt érezte, hogy valami húzza lefelé. – Igazi hős vagy, fiam! Büszke vagyok rád. A szavak összemosódtak Veck fülében, az érzékei eltompultak, és olyan volt, mintha egyszerre hallotta volna a zengésüket és érezte is érintésüket a bőrén. Pedig meg kellett volna ölnöd, amikor alkalmad nyílt rá. Veck a homlokát ráncolta, és rájött, hogy az apja úgy mondta ezt, hogy nem mozgott közben a szája. Megrázta a fejét, majd megszakította a kapcsolatot. – Baromság. – Az hogy megdicsértelek? Komolyan gondoltam. Isten a tanúm. – Az Istennek semmi köze hozzád. 324

– Valóban? – Az apja gyorsan benyúlt a kezeslábasa alá, és mielőtt az őr figyelmeztethette volna a szabályokra, előhúzott egy keresztet a nyakából. – Biztosíthatlak, hogy nagyon is van. Mélyen vallásos ember vagyok. – Mert így biztosan jobb színben tűnsz fel. – Nem kell bizonyítanom semmit senkinek. – Ekkor felragyogott a szeme. – Hagyom, hogy a tetteim beszéljenek helyettem… voltál mostanában az anyád sírjánál? – Őt hagyd békén! Az apja felnevetett, és felemelte összebilincselt kezét. – Nem is mehetnék oda, hogy zaklassam. Nem engednek ki innen. Ez börtön, nem luxusszálloda. És annak ellenére, hogy hamisan vádoltak meg, jogtalanul ítéltek el, és ártatlanul ítéltek halálra, ugyanúgy itt tartanak, mint mindenki mást. – Veled kapcsolatban nincs olyan, hogy jogtalan vagy ártatlan. – Komolyan azt gondolod, hogy én öltem meg azokat a nőket? – Legyünk pontosak… azt gondolom, hogy te mészároltad le őket. Meg a többieket is. Az apja ismét a fejét rázta. – Fiam, nem tudom, honnan veszed ezt a gondolatot. Például… – A mennyezetre nézett, mintha valami bonyolult matematikai egyenletet kellene megoldania. – Hallottál már Suzie Bussman haláláról? – Nem vagyok a rajongód, nem követem figyelemmel a munkádat. – Nem ő volt az első lány, akivel megvádoltak, de az első, akiről azt gondolták, hogy én öltem meg. Egy vizesárokban találták meg. Átvágták a torkát és a csuklóját, a hasára pedig mindenféle szimbólumokat rajzoltak. Aztán az apja elhallgatott, visszabiccentette a fejét egyenesbe, és csak nézett Veck szemébe némán. Sissy Barten. Akit egy barlangban találtak meg. A torka és a csuklója át volt vágva, a hasára pedig rituális jelképeket rajzoltak. – Na mármost, ahogy te is tudod, a sorozatgyilkosoknak van egyfajta módszerük, amit követnek. Olyan ez, mint egy öltözködési stílus, a környék, ahol laksz, vagy valamilyen szakmai tevékenység. Ez az, amiben a legjobban ki tudod fejezni önmagad… ez a tökéletes lövés a felső sarokba, a csodálatosan megpuhult vesepecsenye és a szoba, 325

amelyet kizárólag a te ízlésed szerint rendeztek be. Ez maga az otthon, fiam… ahová tartozol. – Vagyis azt akarod mondani, hogy az összes többi nő nem lehet a te áldozatod… a számtalan bizonyíték ellenére sem, amelyet a bűnügyek helyszínén találtak… mert az első gyilkosság nem egyezett meg a többi módszerével? – Ó, nem öltem én meg senkit. – Akkor honnan tudsz erről a tökéletes lövésről? Sokat olvasok, és érdekel a patológia. – A-ha. Az apja előrehajolt, és halkabb hangon azt súgta: – Tudom, mit érzel, mennyire szét vagy szakadva, és milyen kétségbeesetten elveszettnek tartod magad. De nekem megmutatták az utat, és sokkal jobban lettem utána. Rád is ez vár. Téged is meg lehet menteni… és meg is fognak menteni. Csak nézz mélyen magadba, és kövesd azt a belső hangot, amelyet, mint mindketten tudjuk, hallasz. – Vagyis legyek én is sorozatgyilkos, mint az apám? Köszönöm, de kibaszottul nem kérek belőle. Az idősebb férfi hátradőlt, majd felfelé fordította a tenyerét. – Ó, nem, dehogyis… én a vallásról beszélek, természetesen. – Ja. Persze. Veck körülnézett a teremben a sarkokban felszerelt biztonsági kamerára. Az apja nagyon okosan nem vallott be semmit, a mondanivalójának mélyebb jelentése azonban olyan világos volt, mint a nap. – Találd meg az istenedet, fiam… – A szeme megint felragyogott. – Fogadd el, aki vagy! Az a belső késztetés, amit érzel, oda fog juttatni, ahová menned kell. Higgy nekem! Engem megmentett. Miközben beszélt, Veck fülében a szavak átalakultak valami sötét szimfóniává, mintha egy korszakalkotó film zenéjének szövege lenne. Veck előrehajolt, olyan közel az apja arcához, hogy látott minden apró fekete pettyet sötétkék szivárványhártyájában. Aztán mosolyogva azt súgta neki: – Biztos vagyok benne, hogy a pokolra kerülsz. – De viszlek magammal téged is, fiam. Nem harcolhatsz az ellen, aki vagy, és olyan helyzetbe kerülsz majd, ahol nem nyerhetsz. – Az apja

326

oldalra biccentette a fejét, ahogy egy fegyvert szoktak, amikor valakinek a halántékához nyomják. – Te és én egyformák vagyunk. – Biztos vagy benne? Mert én hamarosan kisétálok innen, neked viszont szerdán randevúd lesz egy injekciós tűvel. Én ebben nem látok semmi „egyformát”. Egy ideig némán farkasszemet néztek egymással, amíg az apja véget nem vetett neki azzal, hogy hátradőlt. – Ó, fiam, azt hiszem, a hét végén még életben leszek, makkegészségesen. – Végtelen elégedettség csendült ki a hangjából. – Majd olvashatsz róla az újságokban. – Hogy a pokolban fogod elintézni? – Hogy úgy mondjam, vannak barátaim nagyon mélyen. – Azt elhiszem. Visszatért az elbűvölő, kissé gőgös mosoly, majd az apja hangszíne ismét visszatért a kellemes tónushoz. – Annak ellenére, hogy milyen… visszás ez a helyzet… örülök, hogy láttalak. – Én is. Nem vagy olyan lenyűgöző, mint ahogy emlékeztem. A férfi bal szemének rándulásából arra következtetett, hogy érzékeny pontot talált el. – Megtennél nekem egy szívességet? – Azt hiszem, nem. – Menj el helyettem az anyád sírjához, és vigyél neki egy vörös rózsát. Halálosan szerettem azt a nőt. Őszintén mondom. Veck keze ökölbe szorult. – Megmondom én neked, hogy mit teszek – felelte mosolyogva. – Elnyomom a cigimet a sírköveden. Ehhez mit szólsz, apám? Az idősebb DelVecchio hátradőlt, az arca jéghideg lett. Látszott rajta, hogy nem úgy alakult a viszontlátás, ahogy tervezte. – Mellesleg ez nem csak rólad szól – közölte. Amikor Veck felvonta a szemöldökét, az apja a mögötte lévő üres helyre nézett Veck válla fölött. – A nő azt akarja, hogy tudd, a lány szenvedett. Szörnyen. Jézusom… pont, amit Kroner is mondott… Veck még idejében észbe kapott, és nem fordult hátra Jimhez, az angyal reakciója azonban egyértelmű volt: egy jéghideg légáramlat

327

indult el tőle Veck feje fölött az asztalig, és libabőrössé változtatta az idősebb férfi karját. Az apja rámosolygott arra az ürességre, ahol Jim állt. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy megnyerheted? Mert nem tudod kivenni belőle… itt az ördögűzés nem segít, mert így született… nem benne van, hanem belőle. Az apja ismét Veckre nézett. – Azt hitted, nem jövök rá, hogy barátokat is hoztál? Buta, buta fiú! Veck felállt. – Végeztünk. Igen, határozottan eljött az ideje, hogy távozzon: abból ítélve, milyen fagyos léghullám áradt Jim Heronból, az angyalt nem sok választotta el tőle, hogy az apjára támadjon. Szórakoztató lett volna végignézni, de ha a következményekre gondolt… A dolog nem itt és nem most volt esedékes. – Meg sem ölelsz? – kérdezte az apja elnyújtott hangon. Veck válaszra sem méltatta. Elege volt abból, hogy erre a gazemberre pazarolja az erejét és az idejét. Igazság szerint, nem is értette, miért jöttek el… talán azért, hogy sértéseket vágjanak egymás fejéhez? Itt aztán nem volt válaszút… de persze az is lehetségesnek tűnt, hogy Heronnak kellett megkapnia azt az üzenetet. Amikor Veck megfordult, és az őr felé indult, a fickó olyan gyorsan kinyitotta az ajtót, mintha ő sem akarna egy pillanattal sem tovább itt lenni ebben a kis helyiségben. – Thomas! – szólt utána az apja. – Viszlát a tükörben, fiam! Mindennap. A becsukódó ajtó elharapta az utolsó szavakat. – Jól van? – kérdezte az őr. – Remekül, köszönöm. A férfit követve Veck abba az irányba tartott, ahonnan jött. – Mikorra írták ki a kivégzést? – Holnap reggelre, szerdára. Ha ír egy kérvényt a börtönigazgatónak, azt hiszem, kaphat rá helyet. – Jó tudni. Miközben lépkedett, még mindig érezte magában az apja lényét, mintha az akkumulátorát, amely egy gonosz lámpát is működtetett,

328

bedugták volna a hálózatba, és olyan erőre kapott volna, amilyenre évek óta nem volt példa. A mellkasa közepén az a fekete düh lángra lobbant… és terjedni kezdett. – Biztos, hogy jól érzi magát, nyomozó? Veck nem tudta, melyik oldala válaszolt: – Még soha nem voltam ilyen jól.

329

38. fejezet

– AZT TETTED, AMI A HELYES. Reilly felnézett a fülkéje filccel borított peremére. A főnöknője a falnak támaszkodott, már rajta volt a kabát, egyik kezében az aktatáskája, a másikban a kulcsa. – Haza kellene menned. Reilly halványan elmosolyodott. – Csak pótolom az elmaradásomat. – Már ne haragudj, de ez baromság. Persze nem fogom megtiltani. – Köszönöm. – Reilly a feje fölé emelte a kezét és kinyújtózott. – Muszáj megcsinálnom. A saját épelméjűségem kedvéért. A számítógépe monitorján a lefoglalt Kroner-furgonból előkerült bizonyítékok előzetes listája látszott. Rákeresett a fülbevaló szóra, és átolvasta a leírásokat, valamint egyesével megnézte a fényképeket. Már csak körülbelül tizenöt volt hátra, aztán át fogja fésülni a végleges listát is, amelyet ma délután fejeztek be. A saját szemével akarta látni. A főnöke bólintott. – Rendben, megértelek. És csak tájékoztatásul mondom, hogy DelVecchio nem hívott vissza… beszéltem az őrmesterrel is, és azt mondta, őt sem. – Mikor fognak letartóztatási parancsot kiadni ellene? – Holnap dél körül, ha addig nem jelenik meg önként kihallgatásra. A vád pedig bizonyítékok meghamisítása lesz. Reilly, a főnöke és az őrmester is megnézte a biztonsági kamera felvételét, amely előző nap 330

készült a bizonyítékraktárban – és mindannyian látták, amikor Veck bement, átnézte a katalogizált tárgyakat, aztán turkált abban a dobozban, amelyet még nem vettek nyilvántartásba. Akkor adódott számára a lehetőség, és látszott is, hogy többször belenyúl a dolgok közé, majd a bal kezét zsebre teszi. Nem megdönthetetlen bizonyíték, ám Bails vallomásával, valamint a bizonyítékok listájában tapasztalt eltéréssel együtt elég ahhoz, hogy legalább letartóztassák. Különben is, ha nem válaszol a hívásokra, nagy rá az esély, hogy igazuk van. – Légy őszinte hozzám! – mondta a főnöke. – Aggódsz a személyes biztonságod miatt? – Nem. – Talán. – Akarod, hogy járőrt küldjék a házadhoz? – Igazság szerint a szüleimnél leszek ma este, és ott is maradok egy ideig. – Jó ötlet. Vedd úgy, hogy a járőr el van intézve. – A nő Reilly vállára tette a kezét. – És ne hibáztasd magad semmiért! – Mi mást tehetnék? – Nem te irányítasz másokat. Azt viszont eldöntheti, hogy lefekszik-e velük vagy sem, az ég szerelmére! Aztán hogy témát váltson, azt kérdezte: – Szóval, végeztél Bails kihallgatásával? – Igen, mindent jegyzőkönyvbe vettünk. Elolvashatod, ha akarod… de pontosan egyezik azzal, amit neked is mondott. Nem sokkal ezelőtt ment el. – Majd elolvasom. És mielőtt még rám parancsolnál, Igen, megígérem, hogy éjfél előtt otthon leszek. A főnöke már majdnem az ajtónál járt, amikor Reilly utána szólt. – Mikor mondjátok el Bartenéknek? – Csak akkor, ha mindent tisztáztunk. Azok a szerencsétlenek megjárták a poklot, attól pedig, hogy talán egy zsaru ölte meg a lányukat, sokkal rosszabb lenne. Főleg egy olyan névvel, mint DelVecchio. Mert Veck már járt a házukban. Ebben a pillanatban a férfi szavai csengtek vissza Reilly fülében. Elvittem azt az embert egy áldozat otthonába. Istenem, micsoda hazug! 331

– Hívj fel, ha beszélni akarsz! – tette hozzá a főnöke. – Rendben, ha kell, hívlak. És még egyszer köszönöm. Amikor Reilly egyedül maradt, Jim Heronra gondolt, az „FBl”ügynökre, aki „megmutatta” nekik a barlangot, ahol megtalálták Sissy holttestét. Veck briliánsán rendezte meg azt a jelenetet. Hogy meglepődött, amikor megtörtént, és milyen szakszerűen viselkedett utána! Ami pedig a sáros lábnyomok hiányát illette a sziklán? Heron akár már órák óta ott dekkolhatott Veckre várva, hogy a helyes irányba vezethesse őket, a sár pedig addigra megszáradt a talpán, amíg el nem indult a másik irányba. Aztán már mindketten a holttesttel voltak elfoglalva, egyikük sem próbálta megtalálni a nyomokat. Nagy hiba. Nyilvánvalónak tűnt, hogy Heron és Veck összejátszottak. Reilly káromkodott egyet, aztán visszafordult a képernyő felé. Az előzetes listát nem tartott sokáig átnéznie, és ahogy várta: nem szerepelt benne semmiféle galamb alakú fülbevaló. Ahogy Bails is mondta. Amikor megnézte a végleges változatot a mikroszkóp alatt készített precíz felvételekkel, a bejegyzések olyan szűkszavúak voltak, hogy egy pillanat alatt megtalálta az ékszert. A két lista közti eltérést eddig még nem vették észre, de hamarosan fel fog tűnni valakinek. – Micsoda zűrzavar! – motyogta, és megint belenézett Sissy aktájába, benne a boncolásról készített felvételekre. Istenem, szabályosan fizikai fájdalmat okozott rájuk néznie! A testületnél eltöltött idő alatt látott már sok borzalmat, Sissy esete azonban megrendítette. Talán azért, mert személyesen is érintett lett az ügyben, köszönhetően néhány kapitálisán ostoba döntésnek, amelyeket maga hozott. Nyugtalan volt, de még nem tudott hazaindulni, ezért úgy gondolta keresgél még egy kicsit a neten. Beírta a Google-ba, hogy „id. Thomas DelVecchio”, és több mint egymillió találatot kapott tizenhét másodperc alatt. A címek között keresgélve rákattintott néhány blogra és weboldalra – ezek miatt határozottan elment a kedve az egész emberiségtől. Nem mintha szüksége lett volna segítségre ezen a téren. Nagyon sokan rajongtak a férfiért, rossz okok miatt, és arra gondolt, mit szólnának ezek az emberek, ha az ő lányuk vagy anyjuk lenne az egyik áldozat. Vagy ha ők maguk kerülnének DelVecchio kezébe… és kése alá. 332

Finomított az áldozatok keresésén, és számtalan fájlt talált az első nőre, akit megölt, köztük a boncoláson készített fényképeket is. Amikor összehasonlította Sissy Barten és Suzie Bussman esetét, rájött arra, amit már addig is tudott: a módszer és a rajzok megegyeztek. Micsoda beteg módja annak, hogy kifejezze hódolatát az apja iránt! Istenem, még a két lány neve is hasonlított egymásra! Mélyen belesüppedt a székbe, a szeme ide-oda röpködött a képernyő két oldala között – és azon kapta magát: imádkozik, hogy elég bizonyítékot találjanak, amelyek alapján Vecket rács mögé dughatják. Jelenleg csak az utólag odacsempészett fülbevaló volt a kezükben, Kroner kijelentése a kőbányáról, valamint a tény, hogy Veck járt a Barten-házban. Na persze, mindenki úgy gondolta, hogy Kroner ölte meg a lányt. Senki nem gyanakodott Veckre – ami persze most meg fog változni. Az íróasztalát, a számítógépét és az öltözőszekrényét átkutatták, és mindenét lefoglalták. A lakásában házkutatást fognak tartani. Mihelyt felbukkan, egyenest kihallgatni viszik. Habár lehet, hogy azóta már megszökött… Reilly hirtelen felkapta a fejét és megpördült a székkel. A szíve a torkában dobogott, túlharsogta a szellőzőnyílásokon beáramló meleg levegő és a számítógépek zúgását is… meg a nyikorgást, amelyet a háta mögül hallott. A mennyezetre pillantott a sarokban lévő biztonsági kamerára. A kis piros led lassan villogott az alján, ez azt jelentette, hogy működik. – Ki van ott? Természetesen nem kapott választ. Mert nem is volt ott senki, ugye? Egy ideig hallgatta a saját levegővételét, aztán azt gondolta, na jó, ez butaság. Nem fogja engedni, hogy megijesszék a saját istenverte irodájában. Felpattant a székről, végigvonult az üres fülkék sora mellett, majd benézett a konferenciaterembe meg a többi irodába. Visszafelé elment egészen a bejáratig, kinyitotta az ajtót, és mindkét oldalon szétnézett a folyosón. Ezután gyorsan megfordult, félig arra számítva, hogy valaki áll mögötte. Senki sem volt ott. Magában szitkozódott, aztán visszatért az asztalához, leült és… Amikor megszólalt a telefonja, nagyot ugrott ijedtében, és a nyakához kapta a kezét. – Ó, fejezd már be! 333

Nem volt egyértelmű, hogy a készüléknek címezte-e vagy az idegeinek. Megmarkolta a telefont, fogadta a hívást, és csak vakkantott egyet, amikor beleszólt: – Reilly. – Hogy van? De la Cruz nyomozó hangjának hallatán megkönnyebbülten fellélegzett. – Voltam már jobban. – Az őrmester hívott. – Micsoda zűrzavar! – Úgy látszik, ez lett a főcímdala. – Igen. Hosszú ideig nem szóltak, és a csend kezdett olyan nyomasztóvá válni, mint a kórházból visszafelé Bails mellett: a „Mi a jó franc történt?” kimondatlanul lógott a levegőben. – Elmondta valaki a dolog másik részét? – kérdezte a nyomozótól. – Hogy maga és Veck… ööö… Reilly vágott egy fintort. – Rendkívül rossz emberismeretről tettem tanúbizonyságot. Azt hittem, ismerem… őszintén. – Ez a legdühítőbb, nem igaz? – A férfi olyan fásult hangon mondta ezt, mint akinek személyes tapasztalaton alapul a véleménye. – Végül az ember csak magában bízhat. – Milyen igaz… örülök, hogy felhívott. Amikor a hír kiszivárog… mert ki fog… – Mindenki azt fogja gondolni, hogy Veck egy seggfej. És ez lesz a legenyhébb reakció. A „gyilkos” volt az a szó, amit mindketten kerülgettek. – Túl fogja tenni magát rajta – állapította meg de la Cruz. – Csak szerettem volna, ha tudja, bármikor felhívhat, ha valamire szüksége van. – Ez igazán nagyon… kedves magától. – A társak trükkös fickók. Volt már szerencsém egy párhoz. De lefogadom, hogy egyikkel sem feküdt le, gondolta Reilly. – Köszönöm, nyomozó! Miután bontotta a vonalat, csak bámult előre a semmibe. Istenem, vajon igaz az a sztori, hogy Veck találta meg az anyja holttestét? Vagy az is csak egy eszköz volt, hogy az érzelmeire hasson? 334

Nos, csak egy módon deríthette ki… Nem kellett hozzá sok idő, hogy rábukkanjon egy amatőr blogbejegyzésre, amely részletesen tárgyalta DelVecchio családi történetének ezen fejezetét. Reilly elolvasta, hogy fedezte fel Veck a hullát, kihallgatták, aztán a fizikai bizonyítékok alapján felmentették minden vád alól. Az ujjlenyomata ott volt mindenhol az egész házban, az áldozaton viszont nem, és nem volt vér a körme alatt, sem a ruháján, a fürdőszobájában vagy az ágyában. Sissy Barten holtteste ugyanilyen volt: nem voltak rajta árulkodó bizonyítékok. Na de Veck rendőr, aki pontosan tudja, mit kell tennie, hogy ne hagyjon maga után nyomokat. És így felvetődött a kérdés, vajon mi történt az anyjával. Istenem… mi van, ha ezt megússza? Ahhoz, hogy a bizonyítékok meghamisításáért kirúgják sokkal kevesebb kellett, mint egy sikeresen kivitelezett gyilkosság vádjához. Lehet, hogy elveszíti a munkáját, de szabadon fog sétálni az utcán. Ha pedig az apjára hasonlít, aki folyton kicsúszott a rendőrök kezei közül, talán évekbe is beletelik, mire valamit rá tudnak bizonyítani. Reillyt már az eddigiek is elborzasztották, de nyilvánvalóan még többet akart tudni, ezért felment a Facebookra és beírta Thomas DelVecc… Nem is kellett tovább írnia, hogy találatokra bukkanjon a gép. Szórakozottan nézegette egyik oldalt a másik után, olyan rajongói honlapokat, amelyekről Veck is beszélt. Legalább ebben nem hazudott. A legnagyobb csoport húszezer tagot számlált. Reilly rákattintott az üzenőfalra, megnézte a vízszintesen elhelyezkedő fényképeket, majd a függőlegesen beírt megjegyzéseket. Mind a kivégzésről szólt. És a rajongásról. Hátradőlt és meredten bámulta a képernyőt. Csak hosszú idő múlva kapcsolta ki a gépet és vette fel a kabátját. – Ki az a „nő”? – kérdezte Veck Heron autójának volánja mögött ülve. – Az, akit az apám említett? Jim a nyomozó mellett ült, de nem nézett rá. Legalább egy órába telt még, hogy visszaérjenek Caldwellbe, ezért bőven volt idejük csevegni.

335

Jim azonban még az időjárásról sem szívesen beszélgetett most, nemhogy Devináról vagy Sissyről. A nő azt akarja, hogy tudd, hogy szenvedett. Micsoda dög ez a démon! Veck nagyot káromkodott. – A rohadt életbe, valamelyikőtök nyissa már ki a nyomorult száját! És ha nem akartok a nőről beszélni, akkor legalább magyarázzátok el ezt a kurva ördögűzés dolgot! Jim lepöckölte a cigarettáját a résnyire lehúzott ablakon, aztán úgy döntött, inkább az utóbbit választja, mint az előbbit. – Nem te vagy az első esetünk. Az első lelket úgy mentettük meg, hogy kilakoltatási parancsot adtunk Devinának. – Devina? – Az ördög dögös ruhában. – Ő az, aki szenvedett? – Bárcsak ő lett volna! – dörmögte Adrian a hátsó ülésen. Jim nagyon is egyetértett vele. – Elmondom, miről van szó. Devina egy démon… és ha nem tudod, mi az, gondolj arra, mit tart a köztudat az ilyesmiről, és akkor körülbelül képben leszel. Birtokba vesz egy embert, fokozatosan átveszi fölötte az irányítást, befolyásolja a döntéseit és a cselekedeteit. Végül az ember elérkezik a válaszúthoz és döntenie kell. Az határozza meg, hol fogja végezni, hogy milyen útra lép, mit cselekszik. Az odalenti világ pedig kibaszottul megpörkölheti a segged, ha érted, mire gondolok. – A pokolba! – Pontosan. Ekkor Jim a férfi apjára gondolt. Istenem, az az ember maga volt a megtestesült gonosz. És mi van, ha Veck is ugyanebből az anyagból van? – Én is odajutok? – kérdezte a nyomozó halkan, mintha csak saját magában beszélne. – Nem, ha rajtunk múlik. Habár, hogy ezt miként fogják megvalósítani, azt nem tudta. Főleg, hogy Veck lelke még sötétebb lett, amióta kijöttek a börtönből. Dühösebb. És még távolabb sodródott tőlük, annak ellenére, hogy fizikailag még mindig ugyanolyan közel volt hozzájuk.

336

Mi a francért kellett Eddie-nek meghalnia? – gondolta Jim. Most nagy szükségük lenne rá. Devina tényleg egy igazi dög volt. – Reilly is veszélyben van? – kérdezte Veck hirtelen. – Minél távolabb vagytok egymástól, annál jobb. A férfi megint káromkodott, aztán azt mormolta: – Küldetés teljesítve. – Valóban biztonságosabb így. Devina csupán járulékos veszteségnek tekintené, de nagyon kedveli azt is. Az autópálya mellett egy zöld tábla azt hirdette, CALDWELL 88 km. Mennyi cigijük maradt még? – Szóval, ki az a bizonyos „nő”? Aki szenvedett? Ó, hurrá! Ez a kérdés tényleg sokat javított a hangulatán. – Valaki, aki fontos nekem. – Sissy Barten. – Veck odanézett a férfira. – Ugye? Kroner is ugyanezt mondta, ugyanezekkel a szavakkal, amikor Reillynak beszélt róla. Azt pedig te mondtad, hogy számodra ez személyes ügy. – Igen, így van. – Szóval, mik voltak azok a jelek a lány hasán? – Devinának nincs riasztóberendezése. Szűzlányokat használ. – Jim kinyújtózott az ülésen, az izmai megfeszültek, amikor elárasztotta a gyilkos ösztön. – Amit Sissyn láttál, az ő módszere a védelemre. – Azt a rohadt… életbe. Vagyis az apám első áldozata… – Talán Devina vette rá, hogy megtegye, mint egyfajta hűségesküt, de az is lehet, hogy az apád csak segített neki. Ki tudja? – Mennyi ideje tart ez a dolog? Közted és a…. – A tétovázás elárulta, mennyire nem szokott még hozzá a nyomozó a démon szóhoz. – Csak néhány hete, de előttem voltak már mások… utánam viszont nem lesz senki, feltéve, ha gondoskodom róla, hogy ne azon az úton menj, amelyre ő szeretne irányítani. Jim odanézett a nyomozóra. A férfi olyan erősen markolta a kormánykereket, hogy az volt a csoda, még nem tépte ki a helyéből. Na jó, ez a fajta harag nem fog segíteni rajtuk: sokkal inkább Devinának biztosított jó talajt, mert ha ügyesen talál be a következő megjegyzése, hatalmas robbanásnak lehetnek tanúi. Veck ugyanis

337

nagytermetű, erős férfi volt, aki képes lett volna, és valószínűleg ki is volt képezve arra, hogy puszta kézzel embert öljön. A francba, Jim gyűlölte ezt a tétlen várakozást. – Jut eszembe, ma este veled maradunk. – Gondoltam. De csak egy ágyam van. Viszont akad egy kanapé is. – Engem jelenleg jobban érdekel, hol találunk valami boltot. – Felnyitotta a Marlborós dobozt. – Fogy a készletünk. – Van egy üzlet a házam közelében. – Remek. Veck a zsebébe nyúlt, és elővette a telefonját. – Ezt akár már vissza is kapcsolhatom. Miközben Jim dühösen fortyogott magában, kinézett oldalra az autópálya sötét szegélyére, és arra gondolt, mikor fognak végre a dolgok… – Mi a franc? – motyogta Veck. – A telefonomnak annyi. Jim lassan odafordult felé, és az jutott eszébe, A várakozásnak vége. Elkezdődött a játék…

338

39. fejezet

FENT A MENNYORSZÁGBAN Nigel magával játszott. Mármint sakkot. Igazság szerint kicsit unalmasnak találta, annak ellenére, hogy az ellenfele pompás öltözetben volt, és hihetetlenül ravaszul játszott. Ugyanolyan lépései voltak, mint neki, így a meglepetés teljes hiánya nem igazán jelentett kihívást számára – még a kivételesen briliáns stratégia ellenére sem. – Sakk-matt – jelentette ki hangosan a lakosztálya némaságában. Amikor az ellenfele nem káromkodott, nem vádolta meg, hogy tisztességtelenül játszott, nem követelt visszavágót, ismét szembesült azzal, miért sokkal szórakoztatóbb Colinnal játszani. Felállt, elment az asztaltól, és a bábukat úgy hagyta, ahogy véget ért a parti – kettő maradt csak a táblán, a fehér királynő és a fekete király. A vágy, hogy elhagyja a sátrát és átsétáljon a mezőn a kastély és a folyó felé, ahol Colin alszik, olyan ellenállhatatlanul tört rá, hogy már nemcsak a gondolataiban létezett, hanem szinte fizikailag is érezte. Csakhogy egyszer már elkövette ezt az ostobaságot, és akkor megkímélte magát a megaláztatástól. Még egyszer nem fogja megtenni. Miközben a figyelmét teljesen lefoglalta a mellkasában érzett fájdalom, megkerülte az ágyat, bement a fürdőszobába, aztán ismét kijött. Igazság szerint azóta nem tudott igazából semmire sem összpontosítani… nos, az óta a szörnyű étkezés óta… amikor Colin őszintesége mérgezett nyílként találta el öntelt, bosszús egóját. Különös, mennyire meg tud változni valakinek az álláspontja, nem igaz? Ahogy az idő lassan vánszorgott előre, mint egy lusta, nyugodt 339

folyó, kezdeti forrófejű viselkedése lecsendesedett… annyira, hogy a végén már arra is hajlandó lett volna, hogy bocsánatot kérjen, feltéve, hogy a másik fél is megteszi ugyanezt cserébe. Ez minden kétséget kizáróan azt bizonyította, hogy csodák igenis léteznek. Sajnos, nem volt teljesen biztos abban, milyen választ kapna, és önmagát – valamint a másik arkangyalt – ismerve, tudta, hogy egy újabb vita nem tenne jót egyikőjüknek sem. Attól még Colin eljöhetne hozzá, felajánlva a béke olajágát. Valójában – habár Nigel ezt soha nem vallotta volna be senkinek – nem egy étkezéstől maradt távol abban a reményben, hogy az arkangyal betér hozzá. Ez azonban már kezdett fárasztó lenni. Ez a fajta passzivitás nem volt jellemző rá, és olyan türelmet igényelt, amelyből nem sok jutott ki neki… – Nigel? – szólalt meg egy hang a bejáraton lógó függöny másik oldaláról. Nigel összeharapta az állkapcsát, hogy ne bukjon ki belőle a káromkodás, és inkább ellenőrizte, jól áll-e a sál a nyakában. A legkevésbé olyan látogatóra vágyott, aki nem Colin, de nem volt illendő egy jó szándékú ártatlanon kitöltenie a mérgét. – Byron, öregfiú! – dörmögte, miközben a bejárat feló sétált –, hogy vagy… Abban a pillanatban, hogy félrehúzta a szaténfüggönyt, meglátta a másik arkangyal arcát és megtorpant. – Mi történt? – Itt… van Colin? – Nincs. – Nem találjuk. – Byron a sportzakója ujján lévő sárgaréz gombokat babrálta. – Amikor nem jelent meg az esti étkezésen, feltételeztük, hogy tanul, ezért nem háborgattuk. Mielőtt azonban nyugovóra tértem volna, felkerestem, hogy vigyek neki némi élelmet, de nem volt a sátrában, sem a vízparton vagy a kastélyban… és ezek szerint itt sincs. Nigel megrázta a fejét, kiterjesztette érzékeit – és azonnal rájött, hogy nem érzékeli az angyalt. Nos, igen, ha nem lett volna annyira elfoglalva saját magával, már korábban is felismerte volna, amit most tisztán érzett: Colin nincs fent a mennyországban.

340

Egy pillanatra majdnem úrrá lett rajta a pánik, de erőt vett magán, és elfojtotta az érzelmi reakciót. Miután logikusan végiggondolta a dolgot, tudta, hogy csak egyetlen hely lehet, ahová ez a csirkefogó mehet. Miért nem látta már korábban, hogy ez lesz a vége? – Ne aggódj! – mondta komoran. – Megyek és visszahozom. – Szükséged van segítségre? – Nincs. – Mivel nem akart felelősséget vállalni azért a szidásért, amelyet majd az arkangyal kap tőle. A személyes konfliktus egy dolog, a felettesével szembeni fegyelemsértés viszont egészen más. Ez utóbbit semmilyen körülmények között nem tűrte el. A gondolatának erejével a ruházatát és a monogramos papucsát átváltoztatta galambszürke öltönnyé, ragyogó fehér inggé halvány skót kockás nyakkendővel, valamint fekete, hegyes orrú cipővé. – Menj, és nyugtasd meg Bertie-t és Tarquint! – tanácsolta a másik arkangyalnak. – Biztosan aggódnak már. És mondd meg nekik, hogy nem maradok soká. – Hová mész? – Oda, ahol Colin van. Azzal el is tűnt, és átment a lenti, földi világba. Amikor ismét szilárd testet öltött, egy emeletes garázs előtt állt, amely különálló házként helyezkedett el egy vidéki birtokon. Edwardra gondolt, aki odabent nyugodott. Milyen egyszerű hely egy ilyen kivételes léleknek! Komor arccal felsétált a külső lépcsőn, és úgy ment be a házba, mintha nem állna az útjában semmi. Feleslegesnek tartotta kinyitni az ajtót, eléggé bejelentette magát már így is. Colin meg sem lepődött, amikor meglátta. Az arkangyal egy szánalmasan rozoga kanapén ült, amely egy nagy ablak alatt állt, karját a díszpárnák tetején nyugtatta, a lábát térdnél keresztbe tette. Nigel emlékezetébe véste a férfi markáns, jóképű arcának minden vonását, aztán ismét felvette szigorú ábrázatát, és a barátjára támadt. – Nem gondoltad, hogy feltűnik a hiányod? – Talán meglepődtem a látogatásod miatt? – A helyes eljárás az lett volna, hogy engedélyt kérsz, mielőtt távozol. – Byronnak és Bertie-nek talán. De nekem nem. 341

– Nem tagadtam volna meg a kérésed. – Honnan tudhattam volna? Nigel a homlokát ráncolta. A dühe hirtelen elpárolgott, és a helyét kimerültség vette át. Hogy tudnak megbirkózni az emberek ezzel az érzelmi zűrzavarral? És miért engedte egyáltalán, hogy a szívébe férkőzzön? Ez így nem jó. És ami fontosabb, nem mehet így tovább. Amikor ismét megszólalt, már visszanyerte az önuralmát. – Colin, úgy tűnik, te és én válaszút elé érkeztünk. Bármennyire kész vagyok elismerni, hogy… követtem el bizonyos hibákat… úgy érzem, ez már nem elegendő számodra, ahogy a víz sem kielégítő ott, ahol vérre van szükség. Továbbá azt gondolom, hogy az iránti törekvésed közben, hogy logikus álláspontra helyezkedj, nem vettél észre valamit magaddal kapcsolatban: szenvedélyed sokkal jobban befolyásolja a cselekedeteidet, mint hinnéd, és olyan irányba vezet, amely veszélybe sodorja a közös érdekeinket. Colin elfordította a tekintetét. – Ennek alapján azt javaslom, hogy felejtsünk el minden megállapítást, amely eddig elhangzott, és tartsunk kettőnk közt némi távolságot, idővel talán újra együtt tudunk dolgozni békében és harmóniában. Addig azonban, amíg ez bekövetkezik, elvárom, hogy megfelelően viselkedj, ellenkező esetben kénytelen leszek megvonni a hatásodat az eseményekre. Amikor nem kapott azonnal választ, besétált a keskeny konyhába, és megállt egy alacsony kis ajtó előtt. A vékony faréteg mögött Edward feküdt. Nem lélegzett, de még nem is kezdett bomlani, miközben a teste nem létező virágok csodálatos illatát árasztotta. Colin bölcsen döntött, hogy idejött, gondolta. Azzal, hogy Jim és Adrian heves harcban áll Devinával, ez a földi porhüvely nincs biztonságban. Ha pedig megsérül vagy baj éri, már soha nem lehet visszahozni bele Edward lelkét. Habár még ha valóban érintetlen marad is, nem lehetett tudni, hogy visszatér-e még belé valaha is az angyal. Ez kizárólag a Teremtő hatáskörébe tartozott. Ráadásul ilyesmire eddig még nem volt példa. De akkor is, Colin legalább… – Szólnom kellett volna, hová megyek – jelentette ki nyersen az arkangyal. – Ebben igazad van. 342

Nigel megfordult. Colin még mindig a kanapén ült, kényelmesen elterülve, a tekintetét azonban már felemelte, és a barátjára nézett. – Ezt vegyem bocsánatkérésnek? – kérdezte Nigel. – Vedd, aminek akarod. Nigel megrázta a fejét, és azt gondolta magában, nem elég jó, öreg barátom. Attól tartok, ez nem elég jó. Lehúzta az inge ujját, és ismét elmondta: – Igyekszem a legjobb tudásom szerint megnyerni ezt a létfontosságú harcot… vagyis a szabályok betartásával. Nem osztom azt az elvet, hogy két rossz kiegyenlíti egymást. Semmiképpen sem. – Ne áltasd magad! – felelte Colin halkan, majd felemelte a tenyerét, és begörbítette az ujját. – Tiszta kéz, ahogy te mondod. – És nézd meg, hová vezetett! Edward halott. – Nem te vagy a hibás. – De igen. – Nigel megrázta a fejét. – Éppen ez az, amit nem értesz. Mindenért felelős vagyok. Neked meglehet a véleményed, gondolhatod másképp, és lehetsz dühös is, de a végén, ha vereséget szenvedünk, nem a te válladra fog nehezedni a súlya. Engem fog terhelni, csakis engem. Szóval, miközben megveted, hogy annyira ragaszkodom a szabályokhoz, ne feledd, te sokkal kedvezőbb szempontból tekintesz a dolgokra, a te cselekedeteidnek nem lesznek következményei. Azzal az ajtóhoz indult. – Örülök, hogy itt vagy, és tudom, hogy jól fogsz vigyázni arra, ami értékes. – Nigel. Az arkangyal hátrapillantott a válla fölött. – Colin. Egy percig nem szóltak semmit. Amikor úgy tűnt, nem is fognak, Nigel a konyhába nézett, és a veszteségre gondolt: van úgy, hogy az ember maga választja… de visszafordíthatja, máskor pedig rákényszerítik, és létezik olyan is… ami örökre szól. – Még látjuk egymást – mondta, mielőtt kisétált volna a házból, lezárva a beszélgetést.

343

40. fejezet

MÁSNAP REGGEL REILLY tele hassal ment dolgozni a szüleitől: frissen facsart narancslét, két házi készítésű fahéjas csigát, egy csésze kávét, valamint másfél csík sült szalonnát fogyasztott el; ez utóbbit az apja tányérjáról csente el. Amikor azonban beállt a rendőrség épülete mögötti parkolóba, ez a sok finomság egyszeriben kővé változott a gyomrában: Veck motorja az épület mellett állt. Felnézett a munkahelye visszataszító hátsó falára, és nagy kísértést érzett, hogy megforduljon és elmenjen innen… bárhová. De nem fog megfutamodni. Eddig sem tette, ezután sem fogja. Kiszállt, hunyorgott a ragyogó napsütésben, és azt kívánta, bárcsak Isten lejjebb venné egy kicsit a fényerőt, ugyanis ahelyett, hogy jobb kedvre derítette volna ez a nagy ragyogás, még mélyebbre taszította a mélybe. – Gyönyörű napunk van, nem igaz? – szólította meg valaki. Hátrapillantott a válla fölött és azt felelte: – Jó reggelt, Bails! A nyomozó a parkoló autók, furgonok és terepjárók között szlalomozott oda hozzá, és miközben Reilly őt ügyelte, még jobban összehúzta a szemét, mert a fény hirtelen az eddiginél is sugárzóbb lett. Talán migrénje lesz. – Jól van? – kérdezte a férfi. – Távolról sem. Maga? Amikor Bails odalépett hozzá, levette a napszemüvegét. 344

– Hasonlóképpen. – A motor felé bökött a fejével. – Szóval itt van. Reilly megdörzsölte a szemét. – Igen, itt. – Hol a szemüvege? – kérdezte a sajátjára mutatva. – Közeledik a nyár, és vele a hályog is. Azzal visszatette a szemére, Reilly pedig hátrabiccentette a fejét és felnézett rá. A fény olyan vakító volt a férfi körül, mintha csupa króm lett volna a teste. Na jó, kezdi elveszíteni az eszét. Még a végén olyan őrült lesz, mint Lady Gaga, és húscafatos ruhában fog megjelenni a munkában. – Azt kérdeztem… megnézi-e a kihallgatást. Reilly megrázta magát és azt motyogta: – Istenem, dehogyis! És elnézést, egy kicsit szétszórt vagyok ma. A férfi átkarolta a vállát, de csak úgy, ahogy a barátok szokták, nem volt a mozdulatban semmi több. – Értem. Jöjjön, menjünk be, és tegyünk úgy, mintha dolgoznánk! – Jó terv. Együtt besétáltak az előcsarnokba, majd fel a lépcsőn. Az emeleten az adminisztrátorok nem az asztaluknál ültek, hanem a hátsó sarokban gyűltek össze egy csoportba. Amikor az egyikük meglátta Reillyt, mindannyian ránéztek. Ő behúzta a nyakát, odavetett valami „viszlát később”-öt, aztán sietett a saját osztályára. A belső ellenőrzésnél még többen bámulták meg, de ezek a kollégák legalább odajöttek hozzá, jó reggelt kívántak és konstatálták a helyzetet: ami kínos volt, mégis jobb, mint a pusmogás a háta mögött – ráadásul ezek a munkatársak mellette álltak. Mert hát sok emberrel előfordult néha, hogy rászedték. Ez volt az egyik hátránya annak, hogy valaki élt és mozgott. Amikor a hangzavar elcsendesedett, leült az íróasztalához, bejelentkezett a számítógépbe, és ott maradt úgy… másfél percig. Aztán kisietett az irodából, végig a folyosón, át a gyilkossági osztályra. És mintha így lett volna megírva, az első ember, akivel összefutott, de la Cruz volt. – Azon gondolkoztam, felbukkan-e – jegyezte meg a férfi, és kezet nyújtott. Reilly kezet fogott vele, majd megköszörülte a torkát. 345

– Hogy megy? – Még csak most kezdték. Meg akarja nézni? – Igen – felelte fojtott hangon. – Jöjjön velem! – A nyomozó végigvezette az asztalok mellett, és közben felemelte a kávéscsészéjét. – Épp most mentem egy kis koffeinutánpótlásért. Kér egyet? – Így is elég ideges vagyok. Azért köszönöm. A kihallgatóhelyiségek egy szűk folyosóról nyíltak, amelyhez külön bejáraton lehetett odajutni, az osztály végében azonban volt egy átjáró, és de la Cruz ahhoz vezette, majd megtartotta neki az ajtót, hogy bemenjen. – Van itt egy monitor. Az apró helyiségben régi volt a szőnyeg, a kerek asztal azonban új – rajta pedig egy kis képernyőn fekete-fehérben látszott a háromszor négy és fél méteres kihallgatószoba képe. A kamera Veck arcára irányult, aki a sarokban ült egy széken. Reillyt fizikailag megrázta, hogy látja. Istenem, milyen nagy, különösen azzal a hideg, ellenséges kifejezéssel az arcán. A karját összefonta a mellkasán, a szemét összehúzta és a vele szemben ülő nyomozóra szegezte, aki a kihallgatást vezette. Legalább olyan intenzíven nézte, mintha a fickó egy dartstábla lenne. Reilly kihúzott egy széket és leült, mert nem bízott benne, hogy a lába képes megtartani. – Ráadom a hangot – mondta de la Cruz, miközben ő is leült, aztán előrenyúlt. – …nem tettem a fülbevalót a bizonyítékok közé! – csattant fel Veck. – Láttad a videót… nézzétek meg azt a nyavalyás felvételt! Nem én csempésztem be a kibaszott… – De ott voltál fent a Kroner-gyűjteménynél. – Ahogy minden más nyomozó is a házból. – Reilly hadnagy pedig utalt rá, mennyire szerettél volna valami kapcsolatot találni a Barten-üggyel. Veck arcán nem látszott semmiféle reakció Reilly nevének említésére. – Így van. De nem értem, hogy következik ebből, hogy én tettem oda valamit. A másik nyomozó – Browne-nak hívták, ha Reilly jól emlékezett – előrehajolt a jegyzettömbje fölé. 346

– A kezed ki-be járt a zsebedből. – Nem hallottál még aprópénzről? Negyeddolláros, tízcentes, ötcentes? – Jártál Sissy Barten hálószobájában. – Ahogy mások is. És nem én vagyok az egyetlen erről az osztályról, aki volt a család házában. – Nézd, Veck, csak mondd el, mi történt! A férfi szintén előrehajolt, az arcán leplezetlen harag tükröződött. – Azért mentem Sissy házába, hogy beszéljek az anyjával. Igen, tényleg felmentem az emeletre, de nem vettem el semmit, és nem helyeztem el a bizonyítékok közé. Azt pedig már kiderítettétek, hogy nem én támadtam Kronerre. Miért akarnám bemártani a fickót egy gyilkosság kapcsán, amelyet mellesleg nem is én követtem el? – Nem tudom, mit derítettünk ki Kronerrel kapcsolatban. Veck hátradőlt. – Most viccelsz, ugye? – Lehet, hogy pont azért rendezted meg a támadást, hogy a Bartenügyet is a nyakába varrhasd. – Vagyis úgy gondolod, hogy idomított pumákkal járkálok, vagy ilyesmi? Különben is Kroner mondta meg, hol van a holttest, nem én. – Éppen ellenkezőleg, Kroner említette a bányát, de te találtad meg a lányt. – Nem, nem én, hanem… – Kicsoda? Ekkor Veck benyújt a pulóvere felső zsebébe, és kivett egy doboz Marlborót. Aha, szóval arról is hazudott, hogy leszokott. A másik nyomozó megrázta a fejét. – Itt nem lehet dohányozni. Veck dörmögött valamit az orra alá, aztán eltette a dobozt. – Nézd, akarod, hogy vallomást tegyek? Egyszerű. Nem én követtem el… sem a gyilkosságot, sem a fülbevalót, semmit. Valaki megpróbál bemártani. – Be tudod bizonyítani, Veck? Istenem, Reillynak jeges borzongás futott végig a hátán, amikor Veck visszavágott: – A kérdés inkább az, vajon ti be tudjátok-e bizonyítani. 347

– Ő ölte meg – suttogta rekedten. – Ó, Istenem, ő volt az! A férfi tudja, hogy működik a rendszer, ismeri a módszert, amivel meg lehet úszni egy gyilkosságot – elvégre zsaru, megtanították neki a jog és a bizonyítékok korlátait. De la Cruz odapillantott rá. – Nem fogok hazudni. Tényleg nem áll jól a szénája. Reilly visszaemlékezett a kőbányára, Jim Heronra, és arra, amikor Veck megtalálta a holttestet… tökéletesen megrendezett jelenet volt. Kroner pedig? Lehet, hogy Veck azzal a szándékkal ment ki az erdőbe, hogy megölje, de aztán egy vadállat megelőzte. A szerencse végül is nemcsak a tisztességes emberek oldalán áll. Ha Kroner meghalt volna a motelnél, ahogy kellett volna, és a fülbevalót sikeresen becsempészte volna a többi bizonyíték közé, valamint ha Bails nem látja meg a fiatalkori priuszát, Veck megúszta volna a gyilkosságot – ahogy az apja. És újra ölt volna. Mert az olyan pszichopaták, mint ő, így csinálják. A nyakára fonta a kezét. Ha arra gondol, hogy majdnem egy gyilkosba szeretett bele… éppen úgy, ahogy Veck anyja. – A legfontosabb – hallotta saját magát –, hogy megmaradjon ellene a vád. Nem engedhetjük, hogy kisétáljon innen… különben ugyanaz lesz vele is, mint az apjával. – Ahhoz jobb bizonyítékra van szükségünk. Jelenleg még csak gyanúsított. – Át kell kutatnunk a házát. – Már folyamatban van a házkutatási parancs kikérése. Reilly visszafordult a képernyőhöz. – Én is ott akarok lenni. A kihallgatóasztal „másik oldalán” ülve, Veck az erőszak határán egyensúlyozott. Valakinek vagy valaminek az volt a feltett szándéka, hogy tönkretegye, és istenem, baromi alapos munkát végzett. Sissy holttestét, azt a képtelenséget a fülbevalóval és az apjával való kapcsolatát elnézve meg is érkezett a válaszúthoz. Csakhogy nem igazán volt választása. Úgy érezte, mintha az élete robotpilóta üzemmódban irányt változtatott volna, és egyenesen egy sziklafal felé rohanna, miközben képtelen visszavenni az irányítást. A hab a tortán? A kollégája, aki itt ül 348

előtte, Stan Browne nyomozó, az összes ismert technikát bevetette a kihallgatása során. A pokolba, Veck akár a forgatókönyvet is meg tudta volna írni, mert ismert minden trükköt, tudta, hogy a rendőrök árnyalni szokták a dolgokat és csak sugallni az igazságot, még akkor is, ha közben vannak számukra fehér foltok. Ezért nem tudhatta biztosan, milyen bizonyíték van a kezükben ellene. Ezen a ponton csakis egyetlen dologra számíthatott: hogy valóban ártatlan, és a törvény az ő oldalán áll. – Ne fáradjatok a házkutatási paranccsal! – mondta, és kitette a lakáskulcsát az asztalra. – Kutassátok át a házam! Nézzetek körül! Semmit sem fogtok találni, ami Sissy Barten vagy Kroner ügyéhez kötne. Feltéve, hogy az, aki kiszemelte magának, nem csempészett valamit a lakásába is, ütött szöget a fejébe a gondolat. A francba! Browne átnyúlt az asztalon és elvette a kulcsot. – Szeretnél ügyvédet? – Nincs rá szükségem. Mert nem lesz folytatás. A másik nyomozó megdörzsölte a szemöldökét a hüvelykujjával. – Nagyon magabiztosnak tűnsz. – Mert az is vagyok. – Akkor mivel magyarázod, hogy a fülbevaló nem szerepel azon a listán, amelyet közvetlenül a furgon lefoglalása után készítettek, ám azután, hogy a bizonyítékraktárban jártál, már ott van? – Ahogy már felvetettem: hányan fordultak meg ott az elmúlt napokban? Megnéztétek az összes biztonsági felvételt? – Meg fogjuk. Még csak most kezdtük a nyomozást. – Nos, akkor jobb, ha belehúztok, mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy nincs semmi konkrét bizonyíték a kezetekben. – Még. – Nem is lesz. – Vállalod a hazugságvizsgálót? Veck egy pillanatig habozott. Ha megkérdezik tőle, meg akarta-e ölni Kronert aznap éjjel, mit fog mondani? – Hát persze. Browne fordított egy lapot a noteszében, habár az eső oldalra csak kis köröket rajzolgatott.

349

– Jó, rendben. És köszönöm, hogy engedélyt adtál, melynek alapján átvizsgálhatjuk a házadat. Mintha lett volna más választása. Előbb-utóbb úgyis megkapják a bírótól az engedélyt. Arra lett volna a leginkább kíváncsi, ki akarta belekeverni ebbe a… Reilly, jutott eszébe hirtelen. Erről szólt a tegnap esti beszélgetés – akkor már feladta. Vagy ha nem, akkor tervezte. De mi az ördögért gondolta, hogy elvett bármilyen fülbevalót? Ő is ott volt a kőbányában, amikor Jim megmutatta nekik, hol van Sissy. Mindketten meglepődtek. Persze lehet, hogy abból sem hitt el egy szót sem. De mi vette rá végül, hogy ellene forduljon? A picsába azzal, hogy „mi”… a kérdés inkább az, ki? – Megcsinálhatjuk most a hazugságvizsgálatot? A „mialatt átkutatjuk a házadat” kimondatlanul lógott a levegőben. Vajon Reilly is velük megy? – gondolta. Valószínűleg. A nő helyében ő azt tenné. Felemelte a tekintetét a kamerába, amely rá irányult… és tudta, hogy Reilly ott van a másik oldalon. – Hozhatod a gépet! – mondta a lencsébe. Browne felállt. – Eltart egy ideig, amíg beüzemeljük. Addig maradj itt! – Mintha elmehetnék! – Kávét? – Kösz, nem. Amikor Browne kiment, Veck továbbra is csak a kis fekete szemet figyelte a halványbarna szerkezeten a sarokban. Aztán lassan azt formálta a szájával: valaki… be… akar… mártani. Teljesen biztos volt benne, hogy a nő nem fog hinni neki, de nem az a típus volt, aki harc nélkül feladja. Ez után a néma üzenet után ismét az ajtóra szegezte a tekintetét. Nem kellett hozzá kristálygömb, hogy tudja, nem fogja megúszni egy megrovással vagy egy gyönyörű társsal a belső ellenőrzéstől. A karrierje ezennel véget ért a rendvédelemnél, még akkor is, ha tisztázzák. Ezt azonban – tekintve, milyen tökéletes csapdát állítottak neki – nem lehetett egyértelműen borítékolni.

350

Miközben próbálta megemészteni ezt az új valóságot, a düh, az a sötét, gonosz harag, újabb fordulatot vett a mellkasában. Még erősebb lett. – Szóval, mi a véleményed, Jim? – kérdezte halkan. Az angyal egész idő alatt a szemben lévő sarokban állt Browne mögé tornyosulva – annyira, hogy a nyomozó, amikor először leült, hátra is nézett a válla fölött, mintha érezné a jelenlétét. Jim hangját Veck a fejében hallotta. Ez csapda. A kérdés az, mi lesz a következménye. A poligráfon pedig hazudnod kell. Ha elárulod, hogy azért mentél oda, hogy megöld Kronert, neked annyi… talán többé ki sem engednek innen, és ezzel jelentősen megnehezíted a munkámat. Az ezt követő csendben Veck dühe ismét megduplázódott a mellkasa közepén, és egy szörnyű pillanatban, amikor kitisztult a tudata, rádöbbent, nagyon is képes lenne megölni valakit. Itt és most. Azzal a székkel, amelyen ül. Vagy a kék-arany tollal, amelyet Browne véletlenül otthagyott. De akár puszta kézzel is. És ez nem hirtelen felindulásból elkövetett gyilkosság lenne, amikor úgy elborul az ember agya, hogy azt sem tudja, mit cselekszik, ahogyan, feltételezése szerint Kronernél is történt. Ez egy pontosan megtervezett ölés lenne, az a fajta, amelynek során tökéletesen ura marad saját magának és az áldozatnak is. Az, amitől megszűnik ez a dühítő tehetetlenség, és istennek érezheti magát. Nem csoda, hogy az apja a rabjává vált, az olyan gyenge fickó pedig, mint Kroner, egyenesen sóvárgott utána. Az a legfőbb hatalom, amikor elveszi valakinek az életét, a kezében tartja egy másik embernek, a családjának és az ismerőseinek a jövőjét… aztán szétzúz mindent. A félelem a mester, a fájdalom pedig a fegyver. Vecket jelenlegi állapotában – még úgy is, hogy az angyal ott volt mellette és nem tágított – csak egy hajszál választotta el attól, hogy az apja nyomdokaiba lépjen. Az a bizonyos tökéletes lövés a felső sarokba. Valóban.

351

41. fejezet

MIKÖZBEN REILLY FÉL TUCAT KOLLÉGÁJÁVAL Veck háza felé tartott, felkészült rá, hogy mindent a többiekre hagy, ő nem csinál semmit. Megfigyelő üzemmódban volt, és így is fog maradni. A szemét nyitva tartja, a keze viszont a zsebében marad. Valójában már azért is hálás lehet, amiért egyáltalán megengedték, hogy eljöjjön. Mire a sok autó leparkolt Veck kocsibejáróján, úgy nézett ki, mintha a rendőrök összejövetelt tartanának. Reilly kiszállt a saját, jelöletlen autójából, és látta, hogy a szomszédok a függöny mögül lesnek kifelé. Már nem aggasztotta, hogy tönkreteszik Veck jó hírét előttük. Sokkal inkább őket féltette a férfitól. Amikor a kollégái Veck saját kulcsával kinyitották a bejárati ajtót, a beszélgetések háttérzajjá tompultak, és minden más is háttérbe szorult. Aztán a többiek után ő is belépett a házba. Az első pillantása a kanapéra esett. A túlsó végénél egy párna hevert leesve a földön, mintha Veck ott töltötte volna az éjszakát. Takaró nem volt rajta, pedig még mindig hideg az éjszaka. A földön egy hamutartót vett észre tele csikkekkel, valamint két összegyűrt Marlborós dobozt és egy piros öngyújtót… ahová a tárcája leesett három nappal azelőtt. Reilly sietve elűzte gondolataiból annak az éjszakának az emlékét, és átment a konyhába. Nem tudatosan döntött e mellett a helyiség mellett, egyszerűen odavitte a lába. Magában káromkodott, és tudta, hogy fel kell öltenie végre „nyomozóruháját”. Dobozok… hol lehetnek az idehurcolt dobozok?

352

– Ez itt a pince? – kérdezte valaki, amikor kinyitotta a folyosói fürdőszoba ajtaját. Reilly már majdnem megszólalt, hogy megmondja, melyik az, de még idejében észbe kapott. Már csak az hiányzik, hogy kiderüljön, milyen jól ismeri a házat. – Itt van! – felelte valaki, és benyitottak egy másik ajtón, majd felkapcsolták a villanyt. Reilly is odament, és követte lefelé a többieket. Amikor lelépett a pince betonjára, dohos szag csapta meg az orrát, a hűvös levegő miatt pedig összehúzta a kabátját. – És én még azt hittem, hogy a fenti szint az üres – motyogta a rendőr. Szavai visszhangoztak a kietlen helyiségben. Milyen igaz, helyeselt Reilly magában. A kazánon és a bojleren kívül, úgy tűnt, semmi sincs az alagsorban. Ennek ellenére szétváltak, és különböző irányba indultak el, hogy átvizsgálják a helyet. Reilly félreállt, elővette az elemlámpáját, és bevilágított a fűtéscsövek mögé. – Semmi? – kérdezte. – Aha. Miután felmentek a földszintre, ő a konyhában maradt, és benézett minden szekrény mögé, amit Veck nem használt, megvizsgálta a fiókokat, amelyeket Veck nem töltött meg semmivel, még a ruhásszekrénybe is bepillantott, ahol nem lógott semmi felakasztva. A kollégái minden üres zugot lefényképeztek, miközben hallották az emeleten mászkáló társaik lépteit. Istenem, tényleg lefeküdt ezzel az emberrel? – csodálkozott Reilly. Nem, gondolta. Azzal az eszményképpel volt együtt, amilyennek látni akarta. Borzongva felment a lépcsőn, és benézett a fő hálószobába. Az ágy rendetlenül állt, az éjjeliszekrényen újabb Marlborós doboz hevert a hamutartó mellett. Két sporttáska volt a sarokban, amelyek nyitott tetejét Reilly a cipője orrával húzta szét. Bőrruha, terepszínű ruha, talán egy AC/DC póló és fekete zokni. Olyan volt, mint amit az ember egy éjszakára csomagol össze magának, kivéve, hogy még sohasem látott Vecken ilyen stílusú ruhát. Nem mintha számított volna.

353

A homlokát ráncolva elment a többi rendőr mellett, és behajolt a fürdőszobába. Két fogkefét látott a pulton, valamint egy tubus fogkrémet. A harmadik fogkefe pohárba téve állt. Ki a fene lakott még itt rajta kívül? És miért van letakarva a tükör egy törülközővel?… Amikor mögötte felkapcsolták a villanyt, a lámpa fénye meglátszott azon az ablaküvegen, amelyen keresztül azon az első éjszakán megpillantotta a férfit. Komor arccal megfordult és kiment a folyosóra. Két másik hálószobát is találtak, de azokban sem volt semmi. A hozzájuk tartozó fürdőszobákban úgyszintén. – Jártak már a padláson? – kérdezte a többieket. Amikor megrázták a fejüket, kesztyűs kezével felnyúlt, és lehúzta az összehajtható padlásfeljárót. Oldalra lépett, hogy előreengedje az elemlámpás tisztet. Istenem, ha itt ennyi tároló hely van, az ember azt gondolná, nem vittek semmit a padlásra, Bails viszont azt mondta, hogy lépcsőn vitte fel a dobozokat – ezenkívül pedig már nem maradt más hely. – Semmi – kiáltott le fentről egy férfihang. Reilly fellépett a létraszerű lépcsőfokokra, és erősen kapaszkodva felment rajta. A padláson a kollégája már felkapcsolta a lámpát, egy csupasz villanykörtét, ami dróton lógott. Előre-hátra hintázott és sötét árnyakat rajzolt a helyiségbe. Miután Reilly körülnézett, letérdelt és végighúzta az ujját a fadeszkán, amellyel beborították a talaj szigetelését. Poros volt. Vastagon állt rajta a por. Felvont szemöldökkel vizsgálta meg a feljárat közelében lévő padlót. A saját és kollégái lábnyoma egyértelmű nyomot hagyott a vastag porrétegben. Mi a franc? – gondolta. Nem csak hogy semmi nincs itt fent, de nem is volt, már jóval azelőtt sem, hogy Veck beköltözött volna. – Elnézést! – dörmögte, majd lement az összehajtható létrán. Belépett az első vendégszobába, amely az útjába akadt. Odabent csak a padlószőnyeg hevert a földön, rajta lábnyomokkal – de dobozok által hagyott bemélyedést nem lehetett látni. A ruhásszekrény aljában pedig? Ugyanaz: sima, érintetlen szőnyeg, amit az ember egyszer 354

kiporszívózik, aztán hagyja, hogy a rostok magukhoz térjenek a beavatkozás után. Lábujjhegyre emelkedett és felnézett a polcokra. Nem látott csíkokat a porban, amely arra utalt volna, hogy valamit feltettek vagy levettek volna róluk. A másik hálószobában ugyanez fogadta. Odalent a konyhában átment az előszobán, majd a garázs felé igyekezett. Odabent nem talált fűnyíró gépet, kertészeszközöket vagy madáreleséget. Csak két üres szemeteskukát. – Mikor viszik itt a szemetet? – kérdezte, de nem várt választ. Fontos információ volt azonban, amelyet hamarosan valaki ki is fog deríteni. Visszatért a konyhába, megállt a nyitott szekrények és a kihúzott fiókok előtt. Egyértelmű, hogy Veck azért engedte meg, hogy átkutassák a házát, mert tudta, semmit nem fognak találni – és ezt Reilly is sejtette idefelé jövet. Most viszont az volt a benyomása, hogy nem is volt itt semmi. Nem látott dobozokat, amikor először itt járt, de ami még fontosabb, nem is utalt rá semmi, hogy valaha volt itt valami, csak eltávolították. Na persze a férfinak legalább tizenkét óra állt rendelkezésére, hogy eltüntessen mindent… a porréteget és a nem letaposott szőnyeget azonban nem lehetett utólag odavarázsolni. Talán Veck megtudta, hogy kiesett valahonnan a fiatalkori bűneinek listája… és kidobta az összes dokumentumot. Akkor mi a fenéért mondta Bails, hogy dobozokat cipelt a házba? És miért hazudott? Ők ketten köztudomásúan barátok, és a fickó láthatóan összeomlott Veck miatt. Istenem, túl sok itt a fehér folt. Reilly egy cifra káromkodással megnézte az óráját, aztán elővette a telefonját és tárcsázta de la Cruzt. A nyomozó ott maradt a központban, és amikor bejelentkezett a hangpostája, Reilly nem hagyott üzenetet. A férfi úgyis tudni fogja, miért kereste. Odakint beszállt az autójába, és csak ült a kormány mögött. Végül felnézett a házra. A vakító napsütésben az árnyékok szinte feketének tűntek… Megszólalt a telefonja, majd anélkül, hogy ránézett volna, ki az, felvette: 355

– Reilly. – Megvan a poligráfos vizsgálat eredménye. – De la Cruz hangja olyan fáradt volt, ahogy Reilly érezte magát. – Épp most kaptam meg… gondolom, ezért telefonált. – Igen. Mit mutatott ki? – Átment. Mindenen. – Micsoda? – Hallotta. – De hogy lehetséges ez? – Habár ahogy kimondta, már tudta, hogy butaságot kérdezett. Egy jó hazudozó, egy kivételes tehetségű hazug átverheti a gépet. Ritka, de nem lehetetlen. Reilly felnyögött, és megdörzsölte az orrnyergét. – Várjon, tisztázzuk a dolgokat! Megkérdezték a Barten-házba tett látogatásáról, a fülbevalóról, a bizonyítékraktárról… – Mindenről. – És mindet tagadta, a gép szerint pedig igazat mondott? – Igen. Egy kérdést kivéve. Szóval tényleg elképesztően jól tud hazudni… – Várjon, az egyik kérdést elbukta? – Nem. Nem tagadott mindent. A vizsgáztató megkérdezte, hogy meg akarta-e ölni Kronert azon az éjszakán a motelnél. És igennel felelt. Reilly megrázta a fejét. – Ennek nincs semmi értelme. Miért ezt az egy dolgot vallotta volna be? Ha minden másban hazudott, miért nem védte magát ebben is? – Nem tudom – dörmögte de la Cruz. – Erre nem tudok válaszolni…

356

42. fejezet

– MIÉRT NEM BÍRTÁK BECSUKNI a rohadt szekrényeket? Adrian Veck konyhájában állt, és végignézett a sok kinyitott ajtón, miközben a szerencsétlen zsaru hangos csapkodással zárta be őket. Bizonyos szempontból már nem tudta felizgatni magát semmin – és ez nemcsak valaki más konyhaszekrényére és fiókjaira vonatkozott, hanem magára a háborúra is. Az egyetlen, ami felrázhatta volna, Devina felbukkanása lett volna, a démon azonban valószínűleg bujkált előlük. De ez soha nem jelentett jót. Mellette Jim is némán várt, hagyta, hogy a nyomozó rendbe szedje a házat. Amikor Veck felment az emeletre, a megmentő odanézett rá. – Jobb lenne, ha Devina hamarosan lépne valamit, még mielőtt szétrobban a fickó feje. Ad egyetértően mormogott. – Mi viszont nem tehetünk semmit. Ő és Jim a háttérből nézték végig a kihallgatást és a hazugságvizsgálatot, valamint az azt követő felfordulást, és végül Ad meg volt róla győződve, hogy soha többé nem jutnak ki a rendőrségről. Végül azonban elengedték Vecket. A zsaruknak csak közvetett bizonyítékuk volt ellene, ami a hazugságvizsgálat eredményével együtt nem volt elegendő ahhoz, hogy vádat emeljenek ellene, de még ahhoz sem, hogy negyvennyolc órán át bent tartsák. Valahol ez jót jelentett – mert jobb, ha a Devinával való leszámolást az egyenruhásoktól messze ejtik meg. A nyomozó azonban kezdte

357

elérni tűrőképessége határát, és Adrian nagyon is jól tudta, milyen érzés az. Hirtelen nem bírt tovább egy helyben maradni, ezért odament a hűtőhöz és kinyitotta. Nem talált benne sok mindent – nem meglepő –, de még ha egy nagy tányér húsos makaróni állt volna a polcon, akkor sem érzett volna vágyat rá, hogy egyen. Jelen pillanatban még a lélegzést is csak megszokásból folytatta. Valahol egyszer azt hallotta, hogy a gyásznak több fokozata létezik. Vajon most a depresszió fázisában van? Az biztos, hogy nem olyan dühös, mint először, amikor Eddie… szóval, az történt vele. Jelenleg a mellkasát szorította össze a fájdalom, és ez olyan érzés volt, mintha egy tankot vonszolt volna maga után. Megrázta a fejét, majd szándékosan igyekezett kiűzni a gondolatot az agyából. A visszatekintés nem jó ötlet… Milyen kár, hogy nem sikerült másra koncentrálnia. Odapillantott Jimre, és azt kérdezte: – Szerinted nem lesz baja, ha magára hagyjuk? – Vecknek szüksége van mozgástérre. – Nem róla beszélek. – Eddie-re gondolsz? – Jim karba tette a kezét, majd káromkodott egyet. Aztán azt felelte. – Ami azt illeti, szerintem, nem esik bántódása. Devinának nem érdeke, hogy bármit is tegyen vele, mert amíg velünk van a teste, a seb él és nem gyógyul. Ha elviszi vagy kárt tesz benne? Rövid távú lesz a dolog. Ad odalépett az ablakhoz és kinézett. Öt óra volt, a nap most kezdett kivonulni az égboltról. Istenem, hirtelen olyan nyugtalan lett. – Azt tudnia kell, hogy hol tartjuk. – De megjelöltem az ajtót. Ha bárki kinyitja – Jim a mellkasára ütött az öklével –, tudni fogom. Ad járkált még egy ideig, és úgy érezte, mintha hangyák mászkálnának a bőrén. Végül halkan megszólalt: – Nézd, odamegyek és megnézem. Mindjárt visszajövök… Jim elé lépett. – Eddie jól van. Nekem most itt van szükségem rád. Hamarosan történni fog valami. – Csak tíz perc. 358

– A démon pont ezt akarja. Neked is be kell látnod. Adrian nem akart összeveszni vele. Vecknek köszönhetően már így is elég feszült volt a hangulat, mivel a határon egyensúlyozott – és Ad tisztában volt vele, hogy ő maga is elég labilis állapotban van. Képes lett volna egy pillanat alatt felfortyanni vagy kiégni. A kényszert azonban, hogy oda kell mennie a garázshoz, nem tudta figyelmen kívül hagyni. – Nézd, visszajövök. Ígérem! – A megmentő szemébe nézett. – Eddie lelkére esküszöm! – Az isten verje meg! – mormogta Jim. – Egyetértek. Aztán anélkül, hogy megvárta volna az újabb szóváltást, részecskéire bomlott és kilibbent a házból. Mihelyt újra szilárd alakot öltött a garázs előtti füvön, tudta, jól tette, hogy idejött: volt még valaki a házban Eddie-n kívül. Hirtelen harci állásba helyezkedett, elővette a kristálytőrét, és… – Mi az ördög? – dörmögte és leengedte a fegyverét. Abban a pillanatban Colin nyitotta ki a lépcső tetején az ajtót, és kilépett a pihenőre. – Inkább angyal, köszönöm tisztelettel. Az arkangyal nem előkelő fehér ruhát viselt, hanem olyat, amilyenben harcolni is lehetett: bő nadrágot és szűk pólót. És amennyire Adrian meg tudta állapítani, egyedül volt. – Mit csinálsz itt? – kérdezte Ad, pedig tudta, hogy erre csak egy magyarázat lehet. – Tévét nézek. Adrian odament a lépcső aljához. – Jimnek nincs is kábeltévéje. – Akkor sejtheted, mennyire pipa vagyok. – Nigel megengedte, hogy vigyázz rá? – Igen, tudja, hogy itt vagyok… A szél hirtelen irányt változtatott, megfordult, már keletről fújt – és rossz híreket hozott: a láthatatlan áramlatok hátán utazva, hol hangosabban, hol halkabban, nyögéseket lehetett hallani. – Rohadt dög. – Adrian mereven nézett Colin szemébe. – Te maradj Eddie-vel! 359

– Köszönöm a parancsot – felelte Colin szárazon –, de éppen ezért jöttem. – Ja, igen, bocs. További beszédre már nem volt idő. A szél felerősödött, és a nyögések visításokká hangosodtak. Ad nemcsak Devina vagy katonái miatt szitkozódott – saját magát is legszívesebben seggbe rúgta volna. Jim pontosan ezt jósolta: szétválnak, és neki egyedül kell megküzdenie egy csapat lélektelen, csontnélküli gazemberrel, mialatt Jimnek minden bizonnyal a válaszúttal kell foglalkoznia. Tökéletesen a démon kezére játszott. De most már maradnia kell. Az biztos, hogy nem megy sehová: Colin erős, de még neki is megvannak a korlátai – és egyszer már elvesztették Eddie-t. Még egyszer nem fog megtörténni. Villámgyors mozdulattal a garázsba teleportálta magát. A kocsiban talált egy sporttáskát, benne mindenféle motoros kellékkel, ezért gyorsan felhúzott egy kesztyűt a karjára, amely felért majdnem a könyökéig, aztán felvette azt a fekete, földig érő kabátot, amelyet Eddie hordott a hosszú utak alkalmával. Kifelé menet elhaladt egy vasvilla mellett, visszafordult, hogy magához vegye. A francba, nagy kedvet érzett ahhoz, hogy beledöfje valamibe – különben is, már tudta, milyen mókásak tudnak lenni a kerti szerszámok. Amikor ismét kilépett a fűre, Colint már nem látta sehol. Jó időzítés, éppen így tervezte. Körös-körül mindenhonnan a démon fekete lényei léptek elő az árnyékból, szem nélküli gyilkosokká alakultak, épp, ahogy ő szerette. Beszívta a tüdejébe a levegőt, amíg már szinte égetett, aztán olyan hangos csatakiáltást hallatott, hogy a faágak megremegtek a garázs körül, némelyeket pedig úgy hátrafújt, hogy le is törtek. Azután támadásba lendült. Marokra fogta a vasvilla fanyelét, előrevetette magát és hasba vágta a hozzá legközelebb álló lényt, majd felfelé irányította a szerszámot – és belenyomta a felsőtest bordái közé. A fogak belemélyedtek a fekete testbe, amelyet aztán Adrian meglendített, és úgy elhajított, mintha csak egy szalmabála lenne. Ezt követően az eszköz hegyes végét a hóna alá kapta, hogy a hátulról támadó gazembert combon szúrja. 360

Majd megpördült, kirántotta belőle a villát, és a fejét célozta meg. Az ívelt fogakkal oldalról vágta fejbe a megbénított nyomorultat. A fogak azonban mégis belefúródtak az arcába, és felülről haladtak le a mellkasa felé. Végül Devina harcosa nem lett más, csak egy sártócsa. A visítást átkozottul jólesett hallani. Adrian ismét kihúzta fegyverét az ellenségből, terpeszbe állt, és úgy helyezkedett, hogy a figyelmét megosztani igyekvő két katona mindegyike megkapja, ami neki jár: továbbra is egyenesen előrenézett, miközben periférikus látásával a két oldalon bemérte őket. Fogadni mert volna, hogy egy harmadik majd hátulról fog támadni. Olyan kibaszottul átlátszó! Berogyasztotta a térdét, aztán fellendült a levegőbe, hátraszaltózott a harmadik lény fölött – mert igaza volt vele kapcsolatban –, majd hátba döfte, és keményen meg is csavarta benne a vasvillát. Amikor az ellenfél felfogta, mi történik, egész teste remegni kezdett, és savas vért spriccelt mindenfelé, annyira, hogy Adriannak muszáj volt elengednie és elhúzódni a közeléből. A gazembert megkerülve összegömbölyödött és bukfencet vetett a földön. Amikor ismét talpra állt, felkészült, hogy a másik kettővel is elbánjon. Ehelyett egy egész hadsereggel találta szemben magát. Az udvar minden pontján fekete lények hemzsegtek, körbevették. Rengetegen voltak a garázs mellett állók fákon és közöttük is. Legalább harmincan. Vagy negyvenen. Ötvenen. Amikor szembenézett a hatalmas túlerővel, furcsa nyugalom szállta meg, mintha éppen elvérzett volna. Eddie-nek nem esik bántódása, Colin gondoskodik róla. Ad pedig elég időt hagy az arkangyalnak, hogy biztonságban kimenekítse innen mindkettőjüket. Ami pedig őt illette? Innen nem jut ki egy darabban, és ez ellen nem is volt kifogása. Szép halál lesz: a területét védi, és útban a sír felé bazi nagy csapat ellenséget visz magával. Ezt kívánja a tisztesség. És miközben felkészült a küzdelemre, még utoljára az életben arra gondolt, bárcsak ott lenne vele a barátja. De legalább már hamarosan megint együtt lesznek. A belvárosban, a rendőrség készülődött. Másfél órája.

361

központjában

Reilly

hazafelé

Nem maradt semmi tennivalója. Még nem kapott új feladatot, a többit pedig elvégezte, és isten a megmondhatója, Veck ügyét is elvették tőle. Mégis ott ült az íróasztalnál, mintha valaki odaragasztotta volna a hátsóját a székhez. A kollégái egy ideje már elmentek. Sajnos, nem csak a semmibe bámult. Megint Veck apjának Facebook oldalát olvasgatta, mint valami elvakult rajongó. Megnézte a linkeket, rákattintott néhányra, de egyiken sem találta meg, amit keresett. Na persze, az ő kérdésére egyetlen www-vel kezdődő oldal sem adhatott volna választ. Miért csábította el Veck? És ő miért dőlt be neki, és miért kellett a férfinak is olyannak lennie, mint az apjának? Ezt nem találta meg az interneten. Belépett a videók közé. Istenem, ezek a felvételek egyenesen visszataszítóak voltak, a legtöbbjükön a rajongók csoportjai látszottak… Reilly a homlokát ráncolta, és közelebb hajolt a képernyőhöz. Az egyik legújabb klipet az elmúlt napokban rögzíthették a börtön előtt, ahol az idősebb DelVecchiót őrizték. A ragyogó napsütésben jól látszottak a transzparensek. A szlogenek nevetségesek voltak. Némelyik még rímelt is. Kivégzés. Üldözés. Milyen eredeti! Megint megnézte a videót. Aztán megint. És megint. Amíg kívülről nem tudta a kétperces felvétel kameramozgását, ráközelítését, valamint azt a részt, amikor felvillan egy vaku hátul… Várjunk csak! Nem is vaku volt. Visszatekerte a felvételt, és újra lejátszotta. A hátsó sorban, kicsit távolabb a tömegtől, egy férfi állt… tükrös napszemüvegben. Nem tudott ráközelíteni, ezért megint elindította elölről. – Ó… istenem… – Ismét lejátszotta. – Ó… édes… istenem! – Csak nem… Bails az? Más nem lehetett… ott állt az elmebajos rajongók között. Ahogy a kamera végigpásztázott a csoporton, éppen egy mellette lévő fickóval beszélgetett… majd észrevette, hogy filmezik, és elfordult. Reilly visszatért az oldal üzenőfalához. Felesleges volt a tagok között keresgélnie: nemcsak hogy nem tudott rászűrni az adatokra, de még maga sem tudta, milyen nevet akar megtalálni. Amikor beírta a Facebook keresőjébe a „John Bails” nevet, a program kiadott egy hatvanéves arizonai fickót, valakit Új-Mexikóból, aki tizenhét volt, és három másik találatot, de ezek sem egyeztek a kollégájával. 362

Hirtelen rémülten a háta mögé pillantott. Nem állt ott senki… de még az osztályon sem volt egy lélek sem. Visszafordult a videóhoz. Ahogy újra és újra megnézte, teljesen megbizonyosodott róla, hogy Bails az. Végül is több millió tükrös napszemüveg létezett a világon, de az a haj… testalkat… arcszín… mind pontosan stimmelt. Hirtelen eszébe jutottak azok a „dobozok”, amelyekről a férfi beszélt… valamint hogy Veck átment a hazugságvizsgálaton. Igen, lehetséges kijátszani a gépet, és tekintve, hogy Veck milyen halálosan nyugodt tudott maradni, ő lett volna a tökéletes jelöltje a hazudozók kivételes csoportjának. Akkor miért ismerte be, hogy bántani akarta Kronert? Nem logikus. Hacsak nem… egyszerűen az igazat mondta. Reilly átnézett minden egyes videofelvételt az oldalon… és még kettőt talált, amelyen az a bizonyos férfi látszott, akit Bailsnek gondolt. Mindegyiken napszemüveget viselt, még éjszaka is, de nem kizárólag a tükröset. Hátradőlt. Meglökte magát, és lazán körbefordult a székkel. Lehetséges lenne, hogy Bailsnek kapcsolata van Veck apjával? Na persze, attól, hogy ő is a számtalan rajongó közé tartozik, még nem kell személyesen is ismernie a gazembert. De miért akarta bemártani Vecket? Ahogy a szék forgása lelassult, azon kapta magát, hogy újra a weboldalt nézi. Arra gondolt, nos, tiszta sor… Ha az apát kivégzik, hogy tarthatnák életben a szeretetüket? Egyszerű… valaki létrehozza azt az illúziót, hogy a családi hagyomány folytatódik. Talán még börtönbe is záratja Vecket. És ráveszi, hogy öljön. Reilly a poligráfos vizsgálatra gondolt, és elgondolkozott azon, hogy Veckben valóban gyilkos ösztön bujkál. Ha elérik, hogy egy emberre elég nagy nyomás nehezedjen, és elég nagy feszültségnek teszik ki, lehetséges, hogy megtörik és olyat tesz, amit normális körülmények között nem tenne. Helló, ezért vannak gyilkossági osztályok a rendőrségeken! Ami pedig az erdőben történteket illette? Veck lehet, hogy azért ment oda, hogy megölje Kronert, de annak alapján, ahogyan a lesifotóssal viselkedett, akit megütött, elképzelhető, hogy csak bosszút 363

akart állni azért, amit a férfi elkövetett – ez persze attól még törvényellenes, erkölcstelen és megbocsáthatatlan lett volna, ha tényleg meg is teszi, de egész más, mint ártatlan nőket elrabolni és meggyalázni. Jobban mondva, huszonöt ártatlan nőt. Különben is, Veck nem bántotta Kronert. Hanem kihívta a 911-et. Reilly arra gondolt, milyen volt vele a férfi, hogy beszélt, mit csinált, hogy érintette meg. Aztán eszébe jutott Bails, amikor a kocsija mellett állt kétségbeesetten és elárulva, amiatt, amit a „legjobb barátja” tett. A pszichopaták rendkívül meggyőzőek tudnak lenni. Éppen emiatt követhetik el azt a sok gonosz tettet. A kérdés csak az, melyik hazudott a két férfi közül? Miközben egyre Bails nagy vallomása járt a fejében, amit a kórház előtt, a kocsijában tett, arra gondolt… honnan tudott vajon a fülbevalóról? Több száz bizonyíték szerepelt az előzetes listában. Több száz. Az ügyben nyomozó rendőrként pedig átnézhette a listát egyszer, talán kétszer. Nehéz elhinni, hogy emlékezett egyetlen apró tárgyra. És mi vette rá, hogy összehasonlítsa a két listát kimondottan ezt a bizonyos ékszert keresve? Az, hogy Veck felismerte, hogy Sissy Bartené? Vagy talán mert be akarta mártani? Csak egy módon győződhetett meg róla. Sajnos, ez a mód nem volt törvényes. Felállt, majd átsétált az osztályon egészen a végéig, és benézett a tanácsterembe. Aztán visszatért az elejére, hogy ellenőrizze a felvételi pultot. Ezek után visszatért az osztályra, és a biztonság kedvéért belesett a főnöke irodájába is, habár tudta, hogy a nő már elment. Miután visszaült az asztalához, felvette a telefont és felhívta azt az egyetlen személyt, akiről tudta, hogy segíthet. Amikor fogadták a hívást, halkan azt mondta: – Segítségre van szükségem, de súrolja a határt. De la Cruz hangja magabiztosan csengett. – Milyen határról beszélünk? – Az egyetlenről, ami számít.

364

43. fejezet

ADRIAN VOGEL EGY ISTENVERTE ŐRÜLT VOLT. Colin arkangyal a garázs fölötti lakás ablakából figyelte a csatateret odalent. Korábban a háromszáz négyszögöles telek nem volt más, csak egy sáros kocsibejáró meg egy kis füves terület, abban a pillanatban azonban, hogy megjelentek Devina olajos arcú, fekete lényei, a hely funkciója alapjaiban változott meg, és Adrian most egy egész hadsereggel állt szemben. A helyzetnek meglehetősen katasztrófa kinézete volt. Colin nem tartotta sokra a démon fészkében lakó harcosokat, ám attól még nagyon veszélyesek voltak, különösen ilyen nagy számban. Az a bolond kurafi pedig egy szál magában állt ki ellenük, vékony bőrruhában és egy kerti szerszámmal. Colin egy pillanatra behunyta a szemét és magában káromkodott. Az angyal nem fogja túlélni. Kivételes harcos – majdnem olyan jó, mint a megmentő, aki igazi mesternek számít, de ekkora túlerővel szemben? Szinte hemzsegtek körülötte! Eddie-t nem hagyhatja itt, hogy lemenjen segíteni. Egyrészt Devina arra számít, hogy őrizetlenül hagyja a testet, Jim pedig csak értesítő varázslatot bocsátott rá véres kéznyomával. Ha valaki betörne ide, csupán egy jelzést küldene neki – az pedig senkinek sem lenne jó, ha a megmentét elszólítanák az őrzendő lélek mellől. Ráadásul, ha Colin felfegyverezné magát és lemenne harcolni, még Nigelnél is el kellene számolnia, amiért beleavatkozott a harcba. Jelen

365

helyzetben pedig minél kevesebb a konfliktus kettőjük között, annál jobb. Mégsem nézheti tétlenül ezt a mészárlást, nem igaz? Felállt, odament az ajtóhoz és kinyitotta a vékony, hitvány nyílászárót. Azonnal megcsapta az orrát a savas vér bűze, a harc kiáltásai és nyögései pedig a fülében visszhangoztak. Adrian elképesztő ügyességgel forgatta a szénavillát, még úgy is, hogy az ellenség folyamatosan nyomult előre, és azzal fenyegette, hogy teljesen körbezárja. Előredöfött, aztán balra, majd jobbra és megint előre. Olyan hatékonysággal aprította a lényeket, hogy az ember elbizonytalanodott, vajon tényleg szüksége van-e segítségre. Ekkor azonban az egyik katona a társával együtt egészen lentről közelített felé, miközben Adrian mellmagasságban döfködött. A két gazember a lábát célozta meg, ki akarták billenteni az egyensúlyából, hogy aztán a földre döntve ellepjék és széttépjék, mint a kutyák. Colin visszahúzódott a házba és körülnézett. Tükör. Egy tükörre van szüksége. Sietve átnézett mindent, és végül talált egyet a fürdőszobában. Sajnos az üveglap egy beépített bútor része volt, nem különálló darab, amit leakaszthatott volna a falról. De így is megfelelt. A mutatóujjára koncentrált és jeges hideget gyűjtött a végére, felerősítette, összpontosította az energiát, de azért uralma alatt tartotta. Amikor hozzáért a tükörhöz, az üvegtábla ezer darabra hasadt a keretben, a repedések onnan indultak ki, ahol az ujja megérintette. Körülnézett és talált egy autós magazint a vécékagyló mellett, felvette, majd odanyomta a tükörre, amit széttört. Ezután a gondolatának erejével maga felé hívta az üvegcserepeket, kiszakította a mögöttük lévő panelről, és hozzáragasztotta ahhoz az ideiglenes laphoz, amelyet odatartott eléjük. Amikor elhúzta az újságot, a rajta lévő darabok úgy egyben maradtak, mintha összeragasztották volna őket, körülöttük a többi pedig csörömpölve, csillogva belehullott a mosdókagylóba. Villámgyorsan átszaladt a lakáson, és ismét kilépett a lépcső tetején lévő pihenőre. Adriant már majdnem körbefogták a katonák, de még így is elképesztően harcolt. Az egyszerű szénavilla segítségével olyan sok ellenfelet tett harcképtelenné, hogy a fű és a kocsibejáró vonagló, fekete testek által borított akadálypályává változott. Bőrkabátja füstölgött a 366

ráfröccsent savas vértől, ami ködös párába burkolta, miközben ide-oda döfködött és forgott. Colin a tenyerében tartotta a magazint, majd megparancsolta a tükördarabkáknak, hogy emelkedjenek fel, repüljenek az udvarra, és egy kupacban lebegjenek Adrian feje fölött. Amikor ez megtörtént, vagyis úgy fordultak, hogy tükröződő felületük az angyal fölé került, és elkezdtek körözni a levegőben, összegyűjtötték a tükörképét… aztán kivetítették. Egy Adrianból kettő lett. Aztán kettőből négy. Majd négyből tizenhat. A tizenhatból pedig egy egész hadsereg. Mindegyik bőrkabátot viselt és vasvillát tartott a kezében. És mindegyik képzett gyilkos volt. Adrian megsokszorozódott, és a klónok ugyanolyan tökéletesen harcoltak és gondolkodtak, mint az eredeti. Amikor az angyal körülnézett, egy pillanatra kiesett a ritmusból, és meglepetten látta a váratlan segítséget. A csata hevében azonban nem vesztegette az időt, és amikor újra harcolni kezdett, a többiek is harci alapállásba helyezkedtek, és kiváló érzékkel estek a lényeknek. – Na, így már igazságos – dörmögte Colin, és visszament a házba, hogy újra elfoglalja helyét az ablaknál. Igazi csetepaté zajlott odalent, kiegyenlített küzdelem, ahol egymáshoz méltó ellenfelek csaptak össze. A fekete lények kinyújtották végtagjaikat, hosszú szemfoguk megcsillant fekete, arctalan fejükön, miközben az angyalok karján és lábán kerestek valami fogást. Adrian hasonló hidegvérrel válaszolt, tökéletes pontossággal döfködte őket, brutálisan elegáns mozdulatokkal, amelyektől az egyszerű kerti szerszám gyilkos fegyverré változott a kezében. Ahogy telt az idő, a sok Adrian fokozatosan kiszélesítette a területét, megakadályozta, hogy az ellenség hátulról támadjon rá, és egyszerre két oldalról kezdték lassan egymás felé terelni a démon talpnyalóit, eltorzult testeket hagyva maguk után. Milyen kellemes látvány nézni, de még jobb lenne részt venni benne, gondolta irigykedve Colin. Odafent a mennyországban a háború nagyon fontos, igen, mégis hiányzik belőle valami, amitől kézzelfoghatóvá válhat. Itt azonban… minden valóságos. Ő pedig ide vágyik. 367

Váratlanul eszébe jutott Nigel, és arra gondolt, vajon igaza van-e az arkangyalnak. Colin régóta úgy tekintett magára, mint logikus személyre, aki minden érzelmen fölül tud emelkedni – hiszen a személyiségét leginkább ez határozta meg. Mégis volt benne szenvedély. Nem is akármekkora. És harcolni akart, nem csak nézni. Sajnos, legszívesebben ott lett volna Adrian helyében…

368

44. fejezet

REILLY AZ ÍRÓASZTALÁNÁL ÜLT, a telefonját bámulta, és nem igazán bízott benne, hogy de la Cruz meg tudja csinálni azt, amire kérte. Igen, valóban ő az egyetlen, aki bele tud nézni egy fiatalkori bűnöző lezárt aktájába, ami tizenöt évvel azelőtt készült, és kétségtelenül New York City valamelyik külvárosi házának alagsorában porosodik. Sajnos túl nagy kérés volt ez még egy olyan varázslónak is, mint ő. Egyrészt, mert a „lezárt” azt jelentette „kirúgnak az állásodból, ha megpiszkálod”, másrészt pedig a legtöbb régi iratot egy bizonyos idő után megsemmisítették, mivel a kilencvenes években még nem volt olyan elterjedt a számítógépes nyilvántartás, mint ma, különösen a kisebb körzetekben. Végül pedig a fickó hosszú évek óta nem dolgozott Manhattanben. Ki tudja, maradt-e még valaki, akit ismer ott, délen. Ennek ellenére nagy megkönnyebbülést jelentett Reilly számára, hogy mindent elmondhatott, még a Bailsre vonatkozó dolgokat is. Nem szívesen érezte úgy, hogy ő az egyetlen, aki megőrült. És legalább kiderült, hogy nem is olyan megalapozatlan a gyanúja. Rápillantott az iroda szemközti falán lógó órára, és tudta, hogy de la Cruz ma este már nem fog jelentkezni… vagyis ideje, hogy hazamenjen, mielőtt odanő a feneke a székhez. Felállt, nagyot nyújtózkodott – nem annyira azért, hogy ellazítsa a testét, hanem hogy valami ürügyet találjon arra, hogy hátranézzen. Már megint. Istenem, elég súlyos az az üldözési mánia, amelynek következtében az ember már saját maga előtt is mentségeket keres. 369

Kikapcsolta a számítógépet, fogta a kabátját, belebújt és magához vette a táskáját. Mielőtt kilépett volna a belső ellenőrzés irodájából, ellenőrizte, hogy a fegyvere benne van-e a tartóban a hóna alatt, és elővette a telefonját. Biztos, ami biztos. Amikor kilépett a folyosóra, mindkét irányban körülnézett és hallgatózott. Valahol messze, túl a gyilkosságiak irodáján, porszívó hangját hallotta, a folyosó végén pedig valaki a padlót csiszolta. A háta mögé pillantott. Senki nem volt a közelben. Sietős léptekkel a főlépcső felé indult, és emlékeztetnie kellett magát, hogy bár régen lejárt már a hivatalos munkaidő, még mindenhol ég a villany, és legalább húsz vagy harminc ember dolgozik az épületben éjszakai műszakban… Amikor megcsörrent a telefonja, majdnem elejtette az átkozottat. Aztán megint, mihelyt meglátta, hogy de la Cruz hívja. Fogadta a hívást, és azt suttogta: – Ne mondja, hogy máris megtalálta a fiatalkori aktát! – Ezt kérte, nem? Reilly lelassított. – Istenem… – Tulajdonképpen a sógorom unokatestvérének a férje… – Mondja már! – Iskolakerülés. Ennyi. Reilly megállt a lépcső tetején, és még jobban lehalkította a hangját. – Hogy érti azt, hogy „ennyi”? – A Garrison megyei rendőrségi feljegyzés szerint kilencvenhatban csak egyetlen törvényszegés szerepel egy bizonyos ifjabb Thomas DelVecchio neve alatt: többszöri lógás az iskolából. – Nincs más utalás? Nincs pszichológiai értékelés? Nincs… – Nem, semmi sincs. 2005-ben minden ügy iratát digitalizálták, és csak tíz évig őrzik meg a papíraktákat, szóval épphogy benne vagyunk a határidőben. DelVecchio tizennégy éves volt, amikor bevitték – és ha lett volna más is a rovásán azelőtt, azt feljegyezték volna az aktájába. – És utána sem csinált semmit? – Semmit a világon. Hosszú csend volt a válasz, aztán Reilly úgy érezte, muszáj megkérdeznie: 370

– Nem lehet, hogy valami elkerülte a figyelmünket? – Ha valami miatt másik körzetben került bajba, nos, akkor igen. A település-nyilvántartás szerint azonban az anyjának húsz éven át volt háza ugyanabban a városban, és tudom, hogy Veck önéletrajzát ellenőriztük, abban pedig az áll, hogy a Garrison megyei középiskolában végzett 2000-ben. Szóval szerintem jogosan feltételezhetjük, hogy ezen a környéken maradt. Reilly a fejére tette a kezét, úgy kattogott az agya. – Akkor hamisan vádoltuk meg. – Nagyon úgy néz ki. – A rohadt életbe! Elindult, leszaladt a lépcsőn, a cipője hangosan kopogott a márványpadlón. – Még valami – folytatta de la Cruz. – Miközben a visszahívásra vártam, felmentem arra a Facebook oldalra, amelynek átküldte a linkjét. – És látta Bailst? – Igen, szerintem is ő az. Maga hol van? – Most indulok a központból. Egyenesen Veckhez megyek. Miközben elhaladt a takarítószemélyzet mellett, nézte, hogy otthagyja a lábnyomát a vizes márványföldön, aztán végigsietett a hátsó folyosón. – Csak egy gond van – mondta de la Cruz. – Nem használhatjuk a fiatalkori aktáját, hogy bármit bebizonyítsunk, mivel hivatalosan nem lett volna szabad hozzájutnunk. Reilly megnyomta a hátsó ajtó rúdját, majd kilépett az éjszakába. – Nekem megvannak a képek Bailsről a Facebookon… készítettem néhány állóképet, ha esetleg levennék addig az oldalról, és megtaláltam, milyen néven regisztrált. Szerintem kapunk engedélyt, hogy kiadassuk a Facebookkal a fiókja adatait és az internetszolgáltatóját. Így oda tudjuk kötni az ügyhöz. – De az még nem elég, ha bebizonyítjuk, hogy az idősebb DelVecchio rajongója. – Kezdetnek azért nem rossz. – Egyetértek, ám ennél többre lesz szükségünk. És mielőtt megkérdezné, igen, felhívom az őrmestert… hacsak nem maga akarja megtenni. – Én el leszek foglalva Veckkel. Talán neki lesz valami ötlete. 371

– Rendben… – Nem tudom, hogy tudta ezt megcsinálni. – Hivatalosan sehogy. – Nos, az adósa vagyok. Maga életmentő. Befejezte a telefonálást, majd elővette a kocsikulcsát… – Igazság szerint én nem ezt a szót használtam volna. Nem volt ideje hátrafordulni, mert egy kéz megmarkolta a tarkóját, és belevágta a fejét az autó kemény oldalába. Az ajtó felső szegélyébe. Miközben kialudtak nála a fények, a térde megroggyant, és csak Bails hangját hallotta: – Tényleg hátra kellett volna néznie. Adrian egy fentről lefelé ívelő szúrással ledöfte az utolsó lényt is. A vasvilla foga úgy hasított bele az olajos, fekete mellkasba, mint kés a vajba. Legalábbis… azt gondolta, hogy ő volt. Miközben a test nedves puffanással a földre zuhant, Adrian körülnézett… a többi önmagára… akik ugyanabban a pillanatban megfordultak és szintén ránéztek. Megragadta a vasvillát, és a földbe állította – a következő pillanatban pedig a másik tucat Adrian is hasonlóképpen cselekedett. Ha Eddie itt lett volna, biztosan becsinál. Micsoda felhívás keringőre! A francba, Eddie… miért nem neki van kilenc élete? Ekkor az összes Adrian arca megfeszült, a szájuk, amit oly jól ismert, elvékonyodott, a piercinggel átszúrt szemöldökük pedig összeszaladt… és ott találta magát saját fájdalma közepén. Szó szerint. A lassú taps hangjára mindannyian egyszerre néztek fel. Colin lépett ki a házból, és a lépcső tetején állt. – Szép munka, barátom, igazán szép munka! – Volt segítségem. Hah! Egyik Adrian sem szólalt meg, csak ő, vagyis ő az eredeti. Micsoda megkönnyebbülés! Az ég szerelmére, ettől a szarságtól tutira komplexusai lesznek. – Én is beszálltam volna – közölte Colin, miközben leúszott az emeletről, majd elindult a füstölgő, fekete, szennyezett talajon. – De ahogy te is rámutattál, azért jöttem, hogy gondját viseljem drága eltávozottunknak barátunknak. 372

– Eddie jól van? – Igen. Ad megrázta a fejét. – Hála Istennek, hogy itt voltál! – Valóban. Miközben az arkangyal átsétált a legyőzött lények maradványain, a csizmája nem piszkolódott be, pedig a föld borzalmasan festett. Ő és az összes Adrian lenyűgözve figyelte. Aztán rájött, hogy füstöl a bőrkabátja. A többi Adriannak is vékony füstcsík száll fel a válláról és a hátáról, mivel a savas vér már átégette az anyagot és a bőre felé tartott. Erre… letépte magáról a hosszú kabátot. Nem egészen egy tizedmásodperc múlva hangos csapkodás hallatszott, mintha egy csapat lúd szállt volna fel a levegőbe. Aztán a sok Adrian ugyanolyan undorodva dobta le a kabátot a földre, mint ő. Colin elébük lépett. – Szeretnéd megtartani a barátaidat? Adrian körülnézett magán. – Jó kis erősítés… vajon ablakot is tudnak pucolni? Ha megkérdezhetem, hogy csináltad? Colin kinyújtotta a karját. Valami parancsot adhatott, mert a kocsibejárón és a füvön heverő fekete, olajos maradványok vibrálni kezdtek, aztán itt-ottapró kis darabkák emelkedtek fel közülük a levegőbe, és lecsöpögött róluk… Üvegszilánkok, ismerte fel Adrian , amikor lefolyt róluk a piszkos trutyi. Nem. Tükördarabkák. – Ügyes, ügyes – dörmögte Ad. – Búcsúzz el a társaidtól, haver! Adrian körülnézett, és rájött, hogy szeretné megköszönni magának… Aztán a hasonmásai tökéletesen összehangolt mozdulattal a szívükre tették a kezüket, majd ünnepélyesen meghajtották a fejüket. És eltűntek a kabátjaikkal együtt. – Visszakaphatom őket, ha újra szükségem lesz rájuk? – kérdezte Ad. – Mondjuk, ha padlószőnyeget teszünk le vagy zongorát cipelünk… – Tudod, hol találsz. – Igen. – Kinyújtotta a kezét, de azonnal visszahúzta, amikor látta, milyen állapotban van a kesztyűje. – Valamit tudnom kell. 373

– Mit? – Miért tetted? – Vesztésre álltál. – El fogod mondani Nigelnek? – Valószínűleg. Azt az elvet vallom, hogy jobb utólag bocsánatot kérni, mint előtte engedélyt. – Ezt én is jól ismerem. Egy ideig nem szólaltak meg. – Köszönöm – mondta aztán Adrian fojtott hangon. Az arkangyal kecsesen meghajolt. – Nagyon szívesen. Most pedig, úgy vélem, nem ártana ezt itt feltakarítani. Nem sok a szomszéd errefelé, de nehéz lenne megmagyarázni a helyzetet, nem gondolod? Jó meglátás: ha csak egy kis csetepaté történt, nem kellett az undorító maradványok miatt aggódniuk. Isten a megmondhatója, mennyi olajos szennyeződést hagytak az emberek is maguk után, a földön levő foltok pedig elegendő napsütés hatására hamar eltűntek. Ez viszont? – Az egyetlen megoldás – tűnődött ha azt mondjuk az embereknek, hogy felrobbant egy olajszállító tankhajó a kertben. – Ahhoz nem kellene valami engedély vagy ilyesmi? – De, biztos. Na meg egy rakás robbanószer. – Ad megrázta a fejét. – A francba, ehhez jó sok… Tisztítószer kell majd, akarta volna mondani, és azon töprengett, mekkora adag varázs diófőzetet tud összehozni. Talán egy tonna elég lenne. Colin azonban gondoskodott a problémáról: körkörös mozdulatot írt le a kezével a levegőben, mire a hatalmas harc összes bizonyítéka egyszeriben semmivé lett. Ad füttyentett egyet. – Nem keresel véletlenül mellékállást? Colin sötéten elmosolyodott. – Az ellenkezne a szabályokkal, drága barátom. – És isten ments, hogy bármelyiket is megszegjük, nem igaz? Adrian lehúzta az egyik kezéről a kesztyűt, majd legalább olyan cinikus arccal kezet fogott az arkangyallal.

374

– Jim valószínűleg már vár rám – jegyezte meg, és a garázsra pillantott. – Nekem pedig jelenleg nincs más dolgom. Adriant olyan hatalmas megkönnyebbülés öntötte el, amiért Eddie nem marad egyedül, hogy legszívesebben megölelte volna a gazembert. – Akkor megyek is vissza, dolgozni. – Én is. Adrian bólintott, majd a levegőbe emelkedett, és olyan felkészültnek érezte magát, hogy szembenézzen Devinával, mint még soha. Ez pedig nagy szerencse volt, tekintve, hogy mi fogadta, amikor megérkezett Veck házába.

375

45. fejezet

VECK ANNYIRA IDEGES VOLT, hogy amikor a telefonja háromnegyed kilenckor megszólalt, tudomást sem vett az átkozottról. Fel-alá járkált a házban, várta, hogy történjen már Heronnal valami, bármi. Szabályszerűen vibrált minden porcikája, mint egy árammal teli vezeték, amelyet nincs hova bedugni. – Nem veszed fel? – kérdezte Jim a konyha másik végéből. Az angyal csendesen pöfékelt egy széken ülve, már legalább két istenverte napja. Na jó, nem két napja. Ez az idegtépő üresjárat minimum egy évtizednek tűnt. Amikor megint megcsörrent a telefon, odapillantott rá. Korábban már kitette a konyhapultra, és mivel rezgőre volt állítva, minden egyes rezgéssel egyre közelebb araszolt a pult széléhez. Veck nyugodt szívvel hagyta volna, hogy a nyavalyás kipróbálja, milyen érzés a szabadesés, de ekkor rápillantott a kijelzőre, és meglátta rajta a nevet: Reilly. Úgy vetette magát a pultra, mint egy tigris. – Halló? Halló? Halló? Fogalma sem volt, miért hívja a nő, de nem is érdekelte. Lehet, hogy félretárcsázott, vagy csak pizzát akart rendelni. A pokolba, azt sem tartotta kizártnak, hogy le akarja szidni, de még azt sem bánta volna… – Milyen feszült vagy, DelVecchio! Felvonta a szemöldökét, amikor férfihangot hallott. – Bails? 376

– Mondtam már, mennyire imádom a neved? DelVecchio… – Elnyújtva ejtette ki a szót. – Mmm, már a hangzásától is elélvezek. – Mi a faszról beszélsz? – DelVecchio – ismételte, gúnyosan kiemelve a szó dallamosságát. Veck szívében hirtelen vak düh lobbant lángra. – Miért Reilly telefonjáról hívsz? Nem mintha nem jött volna rá magától. Krisztusom, már megint ugyanaz a történet, gondolta. Egy újabb barát verte át, akiben azt hitte, hogy megbízhat – csakhogy ezúttal rettegett a következményektől. Odapillantott Heronra, aki elnyomta a cigijét a hamutartóban és felállt – mintha ez lett volna, amire eddig vártak. – Miért, Bails? A háttérben nyögés és súrlódó hang hallatszott… mint amikor egy cipős lábat húznak a földön. – Bocs, csak a testét vonszolom. Veck olyan erősen markolta meg a telefont, hogy az egyik gomb benyomódva sípolt egyet. – Megfoglak ölni! Ha bántani mered… Csattanás hallatszott, majd ismét egy nyögés. – Kelj fel, ribanc! Azt akarom, hogy beszélj vele. – Reilly! – Isten a tanúja, le fogja tépni a gazember fejét a nyakáról, és tekegolyónak használja. Aztán kibelezi a testét, levágja a karját meg a lábát. De legelőször is kiheréli. – Reilly… – Annyira… sajnálom… – rebegte egy erőtlen hang. Veck behunyta a szemét. – Reilly, ki foglak… – Nem… hittem… neked… sajnálom… Összefolytak a szavak, mintha fel lenne dagadva a szája, vagy talán – isten ne adja – kiverték volna néhány fogát. – Megyek és kiszabadítalak. Ne aggódj… majd… Reilly a szavába vágott. – Tudom, hogy… nem te… tetted… Bails… hazudott… A sikítása olyan hangos volt, hogy Vecknek el kellett vennie a fülétől a telefont.

377

– Reilly! – kiáltotta Veck, a hangja visszhangzott a konyhában. – Reilly… – Bocs – szólalt meg Bails. – De be kellett mutatnom a barátnőmnek. Nagyon jól el fognak szórakozni egymással… legalábbis, amíg nem csatlakozol hozzájuk. – Mondd meg, hol vagy, te rohadék! – Ó, megmondom én, de van itt valaki, aki előbb szeretne köszönni. Csakhogy nem neked. Azt kéri, add át Heronnak a telefont. – Baszd meg… Sistergés hallatszott, majd egy női hang szólt bele. – Helló, kicsi Tommy! Ó, a francba, ez a hang… nagyon nem stimmelt. Mintha valaki torzítót tett volna a kagylóra. De nem is ez volt a legnagyobb baj. Az apja szólította így, amikor kicsi volt. – Figyelj ide, Tommy. Szeretném, ha odaadnád a telefont annak a gyönyörű, nagydarab embernek, aki ott áll veled szemben a konyhában. Aztán fogd a kabátodat, fegyverkezz fel szépen… pisztoly, kés, amit csak akarsz, és mire visszatérsz oda, ahol idegesen fel-alá járkáltál, Heron majd megmondja, hova kell menned. – Ki vagy te? – kérdezte Veck csikorgó foggal. – Pontosan tudod, hogy ki vagyok. – A nevetés éles volt, mint a penge. – Ja, és még valami. Azok a törülközők, amiket mindig a tükörre aggatsz…Lehet, hogy megakadályozzák, hogy te láss engem, de fordítva már nem működik. Mindig is rajtad tartottam a szemem. Veck Jimre pillantott. Az angyal lassan a fejét rázta, mintha pontosan tudná, mi hangzik el, habár Veck légmentesen szorította a fülére a készüléket. – Mielőtt odadobod Jimnek a telefont – mondta a nő, vagy ki a fasz volt –, tudnod kell, ha valaki veled jön, megölöm a nőt. Fogom a kést, amit most is a kezemben tartok, és az arcával kezdem. Tudod, mennyi ideig élhet egy ember száj nélkül? Sokáig. Fül vagy fog nélkül? Életben marad, de könyörögni fog majd, hogy meghalhasson, ha érted, mire gondolok. És ennyivel nem fogom ám beérni… továbbmegyek az ujjaira. Csak az első ízületig vágom le. Nagyon értek ahhoz, mennyivel lehet még életben tartani valakit… mit gondolsz, ki tanította apádnak azt a sok trükköt? – Ha hozzá mersz nyúlni… 378

– Ki mondta, hogy már nem tettem meg? Na, légy jó fiú, és add át a telefont! – Kapd el! – vakkantotta Veck, és odadobta Jimnek a mobilját. Nem várta meg, hogy a fickó elkapja-e, azonnal felszaladt a lépcsőn. Hármasával vette a fokokat, a talpa megnyikordult, amikor a fordulóba ért. A hálószobái szekrény tele volt fegyverekkel. Pisztolyok, töltények, kések – bele sem akart gondolni, honnan tudott róla, az a szuka… – A rohadt életbe! – kiáltotta, amikor kinyitotta az ajtaját. Az összes polc üres volt. Hát persze. A rendőrség itt járt, és mindent lefoglalt bizonyítékként. – Nem ezekre lesz szükséged. Megpördült… és hátrahőkölt. A szoba ajtajában Heron társa, Adrian állt, és pocsékul festett: a pólója több helyen kiégett, és… Krisztusom, az a szag! Tökmindegy, a fickó élt, és ami a helyzetet illette, jelenleg ez volt a legfontosabb tényező, amit számított. – A fegyverrel nem mész semmire – közölte Adrian. – Egy frászt nem. Kirontott a szobából az angyal mellett, miközben a szemét csípte a savas bűz. Odalent benézett a két helyre, ahol az automata fegyvereket tartotta: a konyhai mosogató alá és a dívány matraca alá. Üres. Már csak egy rejtekhelye maradt. Miközben Jim Heron dühös hangja visszhangzott a konyhából, Veck átszaladt a garázs és a ház között lévő mosókonyhába. A mosógép és a szárítógép egy zsaluzott ajtó mögött helyezkedett el, amelyet sietve feltépett. Aztán leguggolt. A szárítógépet a legutóbbi költözésnél elejtették, ezért az alsó lemeze meglazult annyira, hogy ha az ember tudta, hol nyomja meg… Le… tudta… pattintani. Igen! Két kilencmilliméteres pisztolyt talált elrejtve, teli tárral, mindezt nejlonzacskóba csomagolva, hogy ne porosodjon. – Köszönöm, Istenem! – Nem ezekre lesz szükséged. Veck felnézett. Jim állt mögötte, kezében a telefonjával. Az angyal dühösnek látszott, a vörös folt felkúszott a nyakán és elöntötte az arcát,

379

de nem csak ez világított rajta. Az egész testéből éles fény sugárzott, mintha bekapcsolt lávalámpa lett volna. Veck talpra ugrott, és amikor elképzelte Reillyt arc nélkül, pontosan tudta, mire lesz szüksége. Kivette a fegyvereket a zacskóból, ellenőrizte, hogy működnek-e, aztán lehajolt a másik két tölténytárért. – Hol van? – kérdezte számon kérőn, miközben megtöltötte a zsebeit. – Ha meggondolatlanul mégy oda, a rossz utat fogod választani. – A picsába vele, teljesen átgondoltam mindent. – Fogta a két pisztolyt, és ellökte Heront az útból. A pót fegyvertartó hámja a hátsó ajtónál lévő fogason lógott felakasztva. Magára vette. Mindkét fegyver tökéletesen beleillett, mert ő az az „egy méret mindenre” típusú fickó volt. A tetejére széldzsekit húzott, hogy eltakarja a látványt. – Hol van? – csattant fel. – Először beszélnünk kell. – Bocs, de ez most nem szerepel a listámon. Azzal előhúzta a két automata pisztolyt, és az egyiket Heron mellkasára, a másikat pedig Adrianéra szegezte. – Szóval, hol van a nőm?

380

46. fejezet

HÁT, EZ AZTÁN KURVA JÓ, gondolta Jim, miközben a fegyver csövébe nézett. – Mondd meg, hol van – dörrent rá Veck –, különben lelőlek! És komolyan is gondolta. A srác tökéletesen nyugodt volt, hideg, mint egy jégcsap. Már majdnem tisztelni kellett miatta a gazembert. Kivéve, hogy nem gondolkodott tisztán. – Ha megölsz – mutatott rá Jim higgadtan –, nem tudom megmondani, hová menj. Ha pedig őt ölöd meg – biccentett Adrian felé –, a saját vastagbeleddel fojtalak meg. Egy ideig csend volt, majd a rászegezett pisztoly alig egy milliméterrel balra mozdult. A kurafi meghúzta a ravaszt, és egy golyót küldött az ajtófélfába közvetlenül Jim füle mellett. – Ki beszélt itt gyilkosságról? – Veck alig észrevehetően lejjebb mozdította a pisztoly csövét. – A fájdalom nagyon hatékonyan oldja a nyelvet. Különben is, lefogadom, ha megnyomnám a visszahívás gombot, felvennék. Jim gyorsan kiszámította, hová menne a következő golyó, és attól tartott, az lesz az új karrierje, hogy fejhangon énekel majd – feltéve, hogy nem hisz abban, hogy a golyó nem árthat neki. De legalább nem Adrian golyói vannak a célkeresztben, tekintve, mennyire nem tud énekelni a fickó. – Jobb lenne, ha átgondolnád ezt a dolgot, Jim – súgta a másik angyal. – Tudjuk, milyen jó céllövő. 381

Jim megrázta a fejét. – Nem tudod, mibe sétálsz, Veck. – Említettem már, hogy repül az idő? Isten tudja csak, mi történik közben Reillyval. – Igaz, de most nem miatta aggódom. – Jim Adre pillantott. – Vele kell mennem. Valami ötlet, hogy csináljam? A másik angyal halkan káromkodott. – Ez Eddie asztala volt. – Senki nem jöhet velem – mordult fel Veck. – Különben az a nő megöli Reillyt. És lennétek szívesek nem vesztegetni tovább az időmet… – Devina nem csinál vele semmit! Azt akarja, hogy odamenj, amit csakis úgy érhet el, ha életben hagyja. Hagynál végre gondolkozni egy percet, seggfej? Jim elkezdett fel-alá járkálni, Veck pedig megállás nélkül azt hajtogatta, hogy „állj meg, különben lelőlek!” de az angyal rá sem hederített… A második lövés Jim lába előtt fúródott a földbe, és végre megállította. Jim dühösen meredt a Clint Eastwoodot játszó vadbaromra, és azt mondta: – Hé, ez alig két centire volt a lábamtól, haver! – A következő a bokádba megy. – Jobb, mint ha a tököd lenne – állapította meg Adrian . Jim szembe fordult a nyomozóval, és felkészült rá, hogy felvázolja, milyen is Devina valójában… amikor véletlenül lenézett a fickó lábára, a járólapon elterülő kettős árnyékra. Az a két folt úgy nézett ki, mint két fa az erdőben… És az ember be tud állni az egyik fa mögé, nem igaz? Elbújhat mögötte. Álcázhatná magát, mintha ő is a környezet része lenne, amelyre ha valaki, mondjuk, az ellenség ránéz… nem vesz észre semmit. Elvégre Devina is valami olyasmit mondott, hogy nem találta Jimet. De tényleg hajlandó megkockáztatni valamit, amiben még ő sem teljesen biztos? Aztán eszébe jutott az az eset a jelvénnyel. Igaz, hogy majdnem elpusztította, de van más választása? Azon kívül, hogy egyedül küldi ezt a pisztolymániás, dühös gazembert a leszámolás kellős közepébe? – Beléd kell hatolnom – mondta végül mély hangon. 382

Veck a homlokát ráncolta. – Bocs, de nem vagy az esetem. – Adhatnánk rá parókát meg női ruhát – javasolta Adrian. Amikor a két másik férfi hitetlenkedve nézett rá, az angyal megvonta a vállát. – Miért, óriás méretben is gyártanak, nem? – És én még örültem, hogy visszatért a humorérzéked – dörmögte Jim, mielőtt visszafordult volna Veckhez. – Veled kell mennem, de úgy hogy a nő ne tudjon róla. Szóval, ha megbocsátasz… Azzal behunyta a szemét, majd ösztönösen hagyta, hogy a fizikai teste semmivé legyen, úgy szabadult meg a bőrétől és a csontjaitól, mintha egy ruhát vett volna le magáról, amíg nem lett más, csak az a fény, ami belülről sugárzott belőle. Az átalakulás úgy ment, mint a karikacsapás – pontosan ezt csinálta akkor is, amikor Devina rejtekhelyén nem tudott uralkodni a haragján, és a démonra támadt, aztán felrobbant benne. – Készülj fel, nagyfiú! – mondta a levegőbe. Veck nyilvánvalóan hallotta, mert hátrahőkölt, és úgy forgatta a szemét a gondolatra, hogy valaki beléköltözik, mint egy kaméleon. Ez volt azonban az egyetlen mód, hogy megvédje, amit alighanem ő is felismert, mert nem menekült el. Tekintve, hogy Jimnek fogalma sem volt arról, mit csinál, óvatosan közelített a nyomozóhoz. Amikor legutóbb ezt tette, szétrobbantotta Devinát – és most nem igazán az ilyen befejezésre volt szüksége neki vagy Vecknek. Jó hír! Ahogy lassan előrenyomult, Veck úgy viselkedett, mint egy szűrő, csupán enyhe ellenállást tanúsított. Amikor Jim benne volt, helyet keresett magának a metafizikai terepen, aminek semmi köze sem volt ahhoz, milyen molekulák alkották a nyomozót, sokkal inkább ahhoz, milyen kapcsolatban voltak ők ketten. Nocsak, nocsak, most már pontosan értette, miért mondta Eddie annak idején, hogy az ördögűzés nem működne nála. Veck olyan volt, mint egy kibaszott kakaós csiga: fele ilyen, fele olyan. A lelkének minden egyes darabkája a jó és a rossz összeolvadásából állt, mint a jin és a jang. Lehetetlen lett volna kimetszeni belőle a rosszat és kidobni. Belehalt volna.

383

Na persze, ketten is játszhatják ezt a megszállósdit, nem igaz? Jim beszivárgott a fickó legbelsőbb lényébe, és olyanná vált, mint a köd, kellemes édes hármasban… Ó, Istenem, ez nagyon mocskosul hangzott. A helyzet azonban úgy állt, hogy Jim is olyan lett, akárcsak Devina mindent behálózó DNS-e, csakhogy a nő nem a jó, hanem a gonosz mögé bújt el. Így még kevésbé tartotta valószínűnek, hogy észreveszik… Hűha, ebből a pozícióból ki tudott nézni Veck szemén keresztül! – Na, milyen vagyok? – kérdezte Jim a saját hangján… Hé, még beszélni is tud a gazember szájából! Vele szemben Adrian megvonta a vállát. – Elég jó… nem érzékellek. De azt azért megkérdezem, hogy ti ketten most egy cigit kértek vagy rögtön kettőt? – Pofa be! – válaszolta Jim és Veck egyszerre. Veck a mosókonyhájában állva enyhe hányingert érzett, mintha megevett volna egy kétnapos hamburgert, leöblítette volna langyos sörrel, aztán desszertnek egy cseresznyés üdítőt is leküldött volna utána: túl sok szarság volt benne, ami nem jött ki egymással. Ráadásul, amikor meghallotta Jim hangját a saját szájából megszólalni? Na, ezt örömmel kihagyta volna, kösz szépen. – Szóval, hová megyünk? – kérdezte. Nos, ha ettől nem kapott új definíciót a „magában beszélés” fogalma, akkor semmitől. – A kőbányába. – A kőbányába? Az ég szerelmére, hiszen egy örökkévalóságig tart, amíg… – Hozd a cigit! – mondta Jim. – Baszd meg, a motoromra van szükség… azzal fél óra alatt… – Gyerünk, haver, hozd már a Marlborót… az utazást pedig bízd rám! Veck nagyot káromkodott, majd átszaladt a konyhába, felmarkolta az asztalról a dobozt és a gyújtót, majd zsebre dugta a pót tölténytárral együtt. – Vidd magaddal ezt is! – mondta Adrian , és előhúzott egy üvegkésnek tűnő valamit. – Már megbocsáss, de inkább maradok a golyóknál. 384

– Ostoba emberállat! – Az angyal Veck derékszíjába dugta a kést. – Te lövöldözhetsz, amennyit csak akarsz, ezt Jimnek szántam. – Mondd, hogy ez nem örökre szól! – Naná, hogy nem. A végén vissza kell adnod. Ha-ha, nagyon vicces. – Jimnek mondtam. – Nem marad így örökre – felelte az angyal Veck száján keresztül. – Olyan könnyen ki tudok jönni, ahogy beléd mentem. – Biztos vagy benne? – Nem. – Remek. – Veck körülnézett, hogy Heron szemébe nézhessen, de rájött, hogy egy istenverte tükör nélkül hiába fáradozik. – Szóval, hogy fogunk eljutni a… A következő megálló a kőbánya volt. Szó szerint. Ezzel aztán egyetlen busz vagy vonat sem vehette volna fel a versenyt. Az egyik pillanatban Veck még a házában volt, a következőben pedig már a kőbánya nagy lejtőjén. Ne szólj hozzám hangosan, mondta Jim a fejében. Vajon ezt érzik a tudathasadásos betegek is, töprengett Veck. Nem tudom megmondani. Csak ügyelj rá, hogy mindig összpontosíts! – Mintha lenne más választásom azzal, hogy te is bennem vagy – dörmögte Veck és körülnézett. Várj, mielőtt bemész! Egy kis szünet után Jim folytatta. Veck, ez a te játszmád. Én csak arról gondoskodom, hogy elég hosszú ideig életben maradj, hogy legyen esélyed – de minden rajtad áll. Nem fogok semmilyen módon beleszólni vagy beleavatkozni, világos? Neked kell döntést hoznod egyedül. De a helyes dolgot válaszd, bármi legyen is az. – Jó, oké. Csak szeretném, ha nem felejtenéd el, hogy a gonosz útja mindig könnyebb. A sorsod a tiéd, senki másé. Ekkor, mintha csak végszóra történne, százötven méterre tőlük jobbra fény gyulladt egy barlang bejáratában. Elég a szövegelésből. Veck előhúzta mindkét fegyverét, és úgy suhant, mint a szél. Szikláról sziklára ugrott, fel-le. Miközben a teste minden porcikájával Reillyhoz akart jutni, a tekintetét le sem vette a fényről. Minden egyes akadállyal, amit az útjában leküzdött, egy újabb borzalmas kép jelent 385

meg lelki szemei előtt, és a véres rémálomtól olyan vak düh kerítette hatalmába, amely fizikai erején felüli erőt kölcsönzött az izmainak. A kérdéses barlangnak akkora volt a bejárata, hogy nem kellett lehajolnia a bejutáshoz, és elég széles is ahhoz, hogy nagy nehezen átférjen rajta. Aztán egy hosszú, természet által kialakított folyosón találta magát, amely messzire kígyózott a barlang mélyére. Összehúzta magát, és amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a pislákoló fény felé. Körülötte a fal nedves és érdes volt, a mennyezetről csöpögött a víz, a talajon tócsákba gyűlve állt. Kétségbeesetten próbálta saját léptei zaján túl meghallani, mi van a távolban. Sikítás? Zihálás? Fájdalmas nyögés? Semmi. Kibaszott csend honolt mindenfelé. Aztán befordult az utolsó sarkon is. A folyosó egy alacsony mennyezetű, nappali szoba méretű terembe torkollott. Lehetetlen volt megállapítani a nagyságát, mivel a helyiséget gyertyákkal világították meg, amelyek fénykörén kívül nem látszott más, csak sötétség. Középen egy test lógott, a karjánál fogva felakasztva a mennyezetre. Nem Reilly. Úgy tűnt, mintha egy homokszínű hajú férfi lenne. Veck körülnézett Bailst és azt a szukát keresve, de nem látott mást, csak… a testet. Amely a fal felé fordulva lógott. Csak nem… kórházi hálóing van rajta? – gondolta, amikor rászegezett fegyverrel közelebb lépett. – Reilly! – kiáltotta. A név visszhangzott a barlangban, és felébresztette a felakasztott személyt. Megmozdult a feje, majd sercegő hang hallatszott a mozdulatlan, nyirkos levegőben. Az ember lassan megfordította magát, meztelen, sáros lábával tipegett a durva talajon, hogy szembekerüljön vele. Amikor Veck meglátta, ki az, nagyot káromkodott. Az áldozat személyazonossága egyértelmű volt, annak ellenére, hogy nyilvánvalóan nemrég kaphatott egy jó nagy ütést a fejére: a homloka feldagadt és kékre-zöldre színeződött, az arcvonásai azonban így is felismerhetők maradtak. – Kroner… – suttogta Veck, és azon töprengett, hogy a fenébe hozhatták ide a nyavalyást. Na persze nem lehetetlen elrabolni valakit a kórházból, csak nem sokszor fordult elő. A sorozatgyilkos küzdött, 386

hogy fel tudja emelni a fejét, a szája lassan mozgott. Mondani próbált valamit, Vecket azonban egyáltalán nem érdekelte, mit akar kinyögni a rohadék. – Reilly! – kiáltotta megint, remélve, hogy a gyertyák fénye mögötti sötétség azt jelenti, hogy van egy másik helyiség is, ahová a nőt vitték… Valaki kilépett az árnyékból. Egyet pislogott, és amikor a kép nem változott, rájött, hogy tényleg egy nőt lát. Habár mi keresnivalója lehet itt egy ilyen kaliberű… – Helló, Veck! – A telefonban hallott hang szólalt meg. Teljes életnagyságban. – Üdvözöllek a buliban! A barna hajú nőhöz képest Angelina Jolie csak szürke kisegérnek tűnt. Buja volt és veszélyes, egy két lábon járó ragadozó tűsarkú cipőben és mini szoknyában, akit inkább valamelyik belvárosi kávéházban vagy egy menő klubban lehetett volna látni… bárhol, csak nem ebben a nyirkos, dohos barlangban. – Egyedül jöttél? – kérdezte a nő lebiggyesztve telt, húsos ajkát. – Igen. – Helyes. – Megkerülte Vecket és mosolygott. – Ugyanolyan vagy, mint az apád… betartod az utasításokat. – Hol van Reilly? – Ragaszkodásod ahhoz a nőhöz – a hangja ekkor feszültté vált – irigylésre méltó. És mivel el tudom képzelni, mennyire szeretnéd megtalálni, elmondom, hogy kész vagyok elárulni. – Akkor tedd meg! A nő a fegyverre nézett. – Komolyan azt hiszed, hogy ez működik ellenem? – A nevetése olyan gyönyörű volt, mint a szélcsengők hangja… mégis hamisan szólt. – És, ó, nézzék csak, adtak neked egy tőrt is! A remény hal meg utoljára, nem igaz? Mellesleg mondta neked Jim, hogy régebben gyilkos volt? – Leszarom, hogy mi volt. – Jó, jó, persze, a lány a fontos. – A hangja ismét keserű lett. – Milyen szerencsés nő! Nem gondolod, hogy tudnia kellene, mit érzel iránta? A bombanő lassan Kroner felé fordult és odasétált hozzá. Hátrapillantott a válla fölött, majd azt mondta: 387

– Igen, mondd csak el neki, mit érzel! Veck körülnézett az árnyékban. – Szeretlek, Reilly! Itt vagyok! – Milyen romantikus! Amikor a nő mereven a sorozatgyilkos szemébe nézett, Veck úgy döntött, csökkenti a kockázatot: eltette az egyik pisztolyt… és kezébe vette az üvegtőrt, amit kapott. Itt semminek sincs értelme, és ettől Adrian tanácsa némileg hihetőbb lett. – Hol a francban van Reilly? – morogta. – Megmondom… de először meg kell tenned nekem valamit. – Mit? A barna hajú nő elmosolyodott, és ellépett Kroner elől. – Öld meg! Veck összehúzott szemmel nézett a nőre… aki válaszul még szélesebben mosolygott. – Egész végig ezt akartad. Megvártad az erdőben, lesben álltál, amíg fel nem bukkant a fák között a motelnél. Cselekedni akartál… de valaki megfosztott a lehetőségtől. Veck szemben állt a nővel, a teste remegni kezdett, amikor a düh kiszabadult a börtönéből, és a mellkasában forrongott, megfeszítetve izmait. – Ez az én ajándékom neked, kicsi Tommy. Megölöd ezt a férfit, és megmutatom, hol van a nőd. Ezt akarod. Ezért jöttél. Ez a sorsod. Hirtelen a semmiből egy fénysugár törte meg a sötétséget, és megvilágította az árnyékot, ahol… Bails volt. A fickó a földön ült, és a barlang nyirkos falának dőlt. Tágra nyílt szeme között egy golyó ütötte lyuk tátongott a homlokán, és egy vékony vércsík csörgött le az orrára. A szája ellazult, a bőre hamuszürke lett. – Miatta ne aggódj! – közölte a nő hanyagul. – Nem volt más, csak egy eszköz. Te azonban… maga a fődíj vagy. És nem kell mást tenned, csak cselekedni. Öld meg Kronert… és megláthatod a nődet. Veck hirtelen rájött, honnan jön a fénysugár. A karja magától felemelkedett, az üvegtőr pedig összegyűjtötte a gyertyák fényét, majd egy sugárban oda-irányította, ahol állítólagos barátja volt.

388

– Telik az idő, kicsi Tommy. Essünk túl rajta, hogy átkerüljünk a másik oldalra. Hallgass az ösztöneidre! Tedd azt, ami helyes! Nyírd ki ezt a rohadék, erkölcstelen gyilkost, és találd meg, amit keresel! Teljesen egyértelmű az út, egyszerű az üzlet… megkapod Reillyt cserébe ezért az elmebeteg gyilkosért. Minden a te kezedben van… – Reilly él még? – hallotta magát. – Igen. – És mindketten élve kijutunk innen? – Valószínűleg. Na persze attól függ, hogy mit teszel. – A nő hangja csábító suttogássá halkult. – Abban a pillanatban megláthatod, hogy megteszed, amit kértem. Esküszöm. Minden tőled függ…

389

47. fejezet

MIKÖZBEN REILLY a barlang mennyezetéről lógott, még mindig nem tudta elhinni, milyen képet mutat Veck felé: a kórházi hálóing, a lapos mellkas és a pipaszár láb nem az övé volt. Mégis, a fejében lüktető fájdalom, a rémület és a döbbenet ellenére meg tudta mozdítani azt a lábat, ami nem hozzá tartozott, beszívni a levegőt egy szájon keresztül, amit nem ismert, és megtölteni vele valaki más tüdejét. Mindezek alapján már hihetőnek tűnt, amit Veck látott, amikor ránézett. Szóval meg fogja ölni, gondolta rémülten és hitetlenkedve. Nagy erőfeszítéssel beszélni próbált, de csak reszelős hangon suttogott, ami nem az övé volt: – Én… vagyok… az… kérlek… – Teljesen egyértelmű az út, egyszerű az üzlet… megkapod Reillyt cserébe ezért az elmebeteg gyilkosért. Minden a te kezedben van… A barna hajú nő, aki beszélt, valójában nem is ember volt. Reilly látta, micsoda… mert miközben Bails Veckkel beszélt telefonon, megmutatta neki igazi külsejét, ezért sikított olyan hatalmasat. Aztán később látta, hogy hatol be Bails agyába, és hogy veszi rá a férfit, hogy maga ellen fordítsa a fegyverét. A nagy hazudozó! Ki gondolta volna, hogy ez az ördögre is igaz? – Veck… – Megpróbált még több erőt gyűjteni, levegőt szívott be a fagyos tüdőbe. – Veck… ne…

390

De nem sikerült, és nem is fog: minél hangosabban szólalt meg, annál inkább Kroner hangját lehetett hallani, mintha a hangszálait kicserélték volna a sorozatgyilkoséra. Aztán az a kis erő is hamar elhagyta, amit összegyűjtött. Bails végigvonszolta a kőbánya lejtőjén, ezért a lába csúnyán összezúzódott – annyira, hogy valószínűleg vért is veszített. Abban is biztos volt, hogy agyrázkódást szenvedett, és az is kivette az erejét, hogy isten tudja, mióta lóg itt a hidegben felakasztva. Egy forró könnycsepp csordult le az arcán, majd egy másik… aztán egy egész csapat. Élete során, ahogy mások is, néha eljátszott azzal a morbid gondolattal, hogy vajon milyen halál vár rá: lassan kialakuló betegség? Gyors autóbaleset? Valami genetikai rendellenesség, ami miatt rossz a szíve? Vagy talán egy bűnöző ront rá, mire ő is visszatámad, az illető lelövi, de közben ő is rálő a másikra? Amolyan „dicsőség lángjai” stílusban. Ez a fagyos, nyirkos barlang azonban? Erre aztán nem gondolt. Ránézett Veck jeges, dühös arcára, és már kettőt látott belőle, a szeme képtelen volt összehozni a két felet egy egésszé… vagyis még egyértelműbben szembesült vele, hogy nincs a férfiban szánalom, érzelem vagy kétség… Amikor megcsillant a kristálytőr, rájött, hogy a férfi apjának arcát látja. Lám, a fiú apja örökébe lép. Amikor a saját szüleire gondolt, még erősebben záporoztak a könnyei. Nem tudott elköszönni tőlük. Nemtudta megmondani nekik, mennyire szereti őket, és hogy nemcsak az ő életét változtatták meg, hanem sok más emberét is… Vecknek sem tudta rendesen bevallani, hogy hisz neki, tudja, hogy ártatlan… és szereti. A legironikusabb pedig az volt, hogy most azzal a szándékkal öli meg, hogy megmentse. – Tudom, hogy nem te tetted – mondta egy nagyobb levegővétel után, ami nem tartott sokáig. – A bizonyíték… Bails volt… Hogy ezt miért találta olyan fontosnak elmondani, főleg úgy, hogy mennyi ideje volt hátra – vagyis szinte semmi – nem tudta volna megmagyarázni. Jobb lesz, ha túlesik rajta: – Szeretlek.

391

Aztán behunyta a szemét, elfordította a fejét, és felkészült a végre. Veck a szívére fog célozni. A tőrt használja – mert az a leghatékonyabb –, és nem fogja húzni az időt, ha úgy gondolja, hogy az ő élete forog kockán. Rémület fojtogatta, és egész teste remegni kezdett. A szája kinyílt, amikor felzokogott. Folytak az arcán a könnyek… ahogy mindjárt a vére fog. Éjszakákkal azelőtt az erdőben, annál a motelnél, Veck felkészült rá, hogy kinyírja ezt a szarzsák Kronert. Igaz, hogy nem a társadalom javát akarta vele szolgálni – habár kész lett volna azt állítani, hogy igen. Aztán majdnem megadatott számára a lehetőség, de rögtön el is illant, és megkönnyebbült, hogy mégsem tette meg. Most pedig? Csak egyetlen tény tudta igazolni a tettét, és csak ez számított: Reilly. Nem érdekelte, hogy a nő azt hitte, meghamisította a bizonyítékot, vagy hogy ezek után tudni sem akar majd róla. Számára már az is elég volt, hogy megmenti az életét. A barna hajú nőnek igaza van: egyszerű az üzlet. Veck az áldozatára pillantott. Kroner a mennyezetről lógott, a szája mozgott, és abból ítélve, milyen hevesen zokogott, biztosan kegyelemért könyörgött. A gyilkos mindazért esdekelt, amit a zsákmányainak nem adott meg. Krisztusom, milyen szánalmasan fest ebben a véres, kórházi hálóingben, mintha fejjel lefelé vonszolták volna végig a kőbányában. A bőre olyan fehér lett, mint a hó, az arca eltorzult a feldagadt bőr miatt. Vecket egy pillanatra elfogta a kísértés, hogy eltegye a tőrt, és addig verje a nyomorultat, amíg infarktust nem kap. Az áldozatoknak lassan kellett meghalniuk… és maguknál voltak, miközben ez a gazember leoperálta róluk az átkozott kis darabokat… szinte a sors keze, hogy a saját bőrén kell megtapasztalnia, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, egy másik ember kénye-kedvének kitéve. De most Reilly élete a tét. Veck magasabbra emelte a karját, és Kroner mellkasára irányította a tőrt. Egyetlen határozott döfés kellett volna, és isten a megmondhatója, volt is benne elég erő, hogy megtegye…

392

Ám amikor a tőr elérte ívének csúcsát, és mielőtt felsőteste minden erejét beleadta volna a szúrásba, a fegyver csiszolt felületén megcsillant a gyertyafény, és megvilágította Kroner arcát. Veck a homlokát ráncolta, amikor szemügyre vette a patkányszerű arcvonásokat. Kroner behunyta a szemét, oldalra fordította a fejét, a teste remegett, miközben a halált várta. – Mi lesz már? – mordult rá a barna hajú. – Tedd meg… és meglátod a lányt. Nem az én feladatom elvenni ezt az életet, gondolta hirtelen jött, megmagyarázhatatlan meggyőződéssel. – Tedd meg! Ez nem az… én feladatom. Az apja… Kroner maga… az ilyen emberek… mind azt gondolták, hogy minden élet, minden ember és tárgy az övék, és csak a véletlen szeszélyük dönti el, hogy éppen melyikre esik a választásuk, ki lesz a következő rovátka a sorban. A trófeák is arról szóltak, hogy ezt a pillanatot megőrizzék, amikor az ő kezükben van minden hatalom, amikor ők irányítanak, amikor olyanok, mint az Isten – mert az orgazmushoz hasonlóan ez a gyönyör is illékony volt, és az emlékek meg sem közelítették az igazi élményt. Éppen ezért tették meg újra és újra. Ami pedig őt illette? Valamilyen szinten ez volt a tökéletes időzítés, az a mérges cserszömörce-viszketés a karján, amely, ha megvakarja, elterjed, és beborítja az egész testét. Nem az én feladatom elvenni ezt az életet. – Tedd már meg végre, a rohadt életbe! – kiáltott rá a nő. Veck odapillantott. Fekete szeme még jobban hatott rá, mint a szavai, olyan csábítást kínált, amely túlmutatott ezen a barlangon, ezen a pillanaton, ezen a majdnem elkövetett… – Reilly vagy ő? – sziszegte a nő. – Válassz! Veck keze remegni kezdett, kőkemény izmai, amelyek már felkészültek a csapásra, képtelenek voltak tovább elviselni a döntés és a cselekvés közötti feszültséget. – Nem hiszek neked – hallotta végül saját hangját. – Micsoda? Lassan leengedte a tőrt, majd rekedt, elhaló hangon azt mondta:

393

– Nem bízom benned. És nem… – Meg kellett köszörülnie a torkát. – Nem fogom megölni Kronert. Bails már meghalt, más élőlény pedig nem volt a barlangban. Ez a nő… bármi volt is… hazudott. Reilly egy ideig élt – egészen biztosan őt hallotta a telefonban –, ebben a nyirkos patkánylyukban azonban nem volt más lélegző lény rajtuk kívül, és amilyen gyengének tűnt a hangja, kétséges, hogy ki tudott szabadulni. Minden jel arra mutatott, hogy már halott. És bár a gondolattól szinte eszét vesztette, és bosszú forrt a lelkében, Kroner – ebben az állapotában – egészen biztosan nem ölhette meg. – Te nyomorult kis szarzsák! – fröcsögte a nő. – Te szánalmas, gerinctelen, beszari rohadék! Az apád nem tétovázott… évekkel ezelőtt, amikor neki kellett döntenie. Rávetette magát a kibaszott esélyre, amit adtam neki. Veck valami miatt Reilly igazi szüleire gondolt, akik befogadták, és felnevelték a lányt, akik nem a vér szerinti rokonai voltak, mégis többet tettek érte, mint azok, akik a világra hozták. – Én nem az apám vagyok – jelentette ki nyersen. Ahogy a szavak eljutottak a tudatáig, erősebbnek érezte magát. – Én nem az apám vagyok. A barlang másik végéből forró léghullám csapta meg, mintha a barna hajú nő egy maximális fokozatra kapcsolt fűtőventilátor lenne. – Azt mondod, hogy ez itt – Kronerre mutatott – többet ér, mint a nő, akit szeretsz? – Nem. Azt mondom, hogy nem fogom megölni. Nem hiszem, hogy Reilly még… – Elcsuklott a hangja, de hamar úrrá lett rajta. – Nem hiszem, hogy még életben van. És nem tudom, mi a francért akarod, hogy kinyírjam ezt a gazembert, de ha az életben az lesz az utolsó cselekedetem, hogy felbosszantalak, boldogan vállalom. Ribanc! Az üvöltés, amely felhangzott a barlangban, olyan erőteljes volt, hogy Vecket lesöpörte a lábáról, és a teste a piszkos levegőbe emelkedve a mögötte lévő falig repült. Amikor nekiütközött és lehuppant a földre, érezte, hogy megremeg alatta a talaj, és hallotta, hogy a lejtő sziklái vibrálni kezdenek odafent, miközben a barlang mennyezetéről piszok és kisebb kődarabok hullottak rájuk. Ösztönösen a fejére szorította a kezét, hogy megvédje magát, habár az a védelem, amit ez nyújthatott… 394

A gyertyák egyszerre aludtak el. Aztán a koromsötétben a semmiből feltámadt a szél, viharos erejű hátán gonosz, fülsiketítő zajt hozott. A dühöngés közepette egyre nagyobb kövek estek rá, ezért teljesen összegömbölyödött, és arra gondolt… ezt nem ússza meg élve. Kizárt dolog, hogy megússza. A távolból még nagyobb sziklák robaját hallotta, de tudta, valójában nincs is olyan messze, csak a föld tompítja a hangokat. Az egész kőbánya olyan volt, mint egy lyukacsos sajt, számtalan föld alatti üreggel tarkított aknamező, amely nem fog kibírni egy ilyen földindulást… Aztán a hurrikán erejű szél hirtelen megszűnt, és magával vitte a visító hangot is. Az ezt követő csendben halk zokogás ütötte meg a fülét a sziklák robaján túl. Női zokogás. Egyáltalán nem Kroner hangja. – Reilly? – kiáltotta. – Reilly! Felugrott. – Bassza meg! – morogta, amikor beütötte valamibe a fejét. Megdörzsölte a fájdalmas pontot, majd lehajolt, hogy ne menjen neki semminek a mennyezeten, visszadugta a tőrt az övébe, és megtapogatta a zsebeit, hogy elővegyen egy elemlámpát. A francba. Nem hozott magával. Cifrát káromkodott, majd megpróbált a hang alapján tájékozódni. – Beszélj hozzám, Reilly! Segíts, hogy megtaláljalak! – Itt… vagyok… erre… – Reilly! – kiáltotta, aztán kinyújtotta előre a karját, és ide-oda kaszált maga előtt… Hirtelen átélte a saját, mini földrengését is. A teste beleremegett, amikor Jim Heron kiszállt belőle, és kilépve megmutatta magát. Épp jókor: hirtelen fény árasztotta el a barlangot, az angyal alakja szikrázón ragyogott, miközben ott állt. Veck egy pillanatig önkéntelenül is a látványt bámulta. Kurvára nem volt értelme. Reilly a mennyezetről lógott, ugyanott, ahol Kroner, a karja a feje fölé nyújtva, a talpa alig érintette a földet. Az arca feldagadt, a lába vérzett, a harisnyája cafatokban lógott, a szoknyája tiszta sár volt, a cipőjét pedig isten tudja, hol veszítette el. 395

– Reilly! – lehelte Veck. A nő megpróbálta nagy nehezen felemelni a fejét. Sáros haja alatt zavaros tekintete Vecket kereste. – Én… vagyok… az… A mennyezetről ekkor egy adag kő hullott le, amitől Veck azonnal magához tért. Most nem volt idő rá, hogy megfejtsék a rejtélyt. Ki kellett jutniuk innen, mielőtt az egész kőbánya rájuk omlik. Isten áldja Heron vezérlő fényét! Veck kihasználta a világosságot, hogy odaszaladjon Reillyhoz, amikor azonban megnézte, mire van felakasztva, tudta, hogy bajban vannak: a vaslánc be volt csavarozva a mennyezetbe, a csuklóján lévő vastag vasbilincseket pedig csapszeggel kapcsolták az átkozott lánchoz. A francba, nem először használták ezt a barlangot ilyesmire! – A rohadt életbe! – dörmögte, miközben megpróbálta kiszabadítani. – Használd a tőrt! – tanácsolta Jim. – Ez csak üveg… – Használd a kibaszott tőrt! Veck előhúzta az övéből, és a vaslánchoz érintette. Nem számított sokra – maximum, hogy a „fegyver” szanaszét törik… A vas azonban nem egyszerűen kettéhasadt a kristálytól, hanem szinte szétolvadt: Vecknek alig volt ideje elkapni Reillyt, hogy ne zuhanjon a földre. Magához szorította és érezte, hogy a nő megborzong, majd engedélyezett magának egy csalóka pillanatnyi boldogságot, tudván, hogy a szerelme életben van – aztán már minden a menekülésről szólt. Felnyalábolta a karjába, Jim pedig fénylő testével mutatta kifelé az utat a kanyargós folyosón keresztül. Amikor odaértek Bailshez, Veck megállt. – Itt hagyjuk – jelentette ki Jim. – Naná, hogy itt. – Isten tudja csak, ki lehetett a „barátja” valójában, egy dolog azonban biztos volt: ki a francot érdekelt? Ha valaki akár csak feltartotta Reilly kocsiját a forgalomban, már rákerült a listájára. Ha pedig az életére tört! A gazember hálát adhatott az égnek, hogy már golyó van a fejében… Mögöttük elkezdett beszakadni a barlang teteje, a hangos robaj, a lezuhanó szikladarabok és a hideg levegő szinte űzték őket kifelé.

396

Futásnak eredt, nyaktörő sebességgel szaladt előre. Miközben a járat, amelyben kifelé tartottak, szinte a sarkában omlott össze, úgy érezte magát, mint egy Indiana Jones-filmben, csakhogy ez igazi volt. A francba, befelé nem tűnt ilyen hosszúnak… Aztán kiért az alagútból a friss levegőre, és épp csak elkerülte, hogy agyoncsapja egy szikla, mert felugrott az előtte levő tömbre. Nem volt idő köszönetet mondani sem Heronnak, sem Istennek, sem bárki másnak. Ha ez a barlang beomlott, nagy volt rá az esély, hogy rögtön a többi is követi a példáját. Élesen balra fordult, és nem vesztegette azzal az időt, hogy felmérje, milyen távolságot kell megtenniük, hogy kijussanak a bánya peremére, és azt sem nézte végig, ahogy mögötte autó nagyságú kőtömbök gurulnak mindenfelé. Ha addig él is, feljuttatja Reillyt ezen az átkozott meredélyen. Megfogja menteni – nem számít, hogy minden ez ellen szólt az előtte elterülő akadálypályán, vagy hogy majd' egy kilométernyit kellett felfelé másznia, vagy hogy a fáradtságtól remegett a lába és égett a mellkasa – semmi sem állíthatta meg. Megvolt az esélye, hogy eladja a lelkét, de felállt a tárgyalóasztal mellől. Ez a dicsőség azonban majd elhalványult amellett, amit akkor fog érezni, ha Sophia Reilly épségben megéri a másnap reggelt.

397

48. fejezet

REILLY ALIGHANEM ELVESZTETTE az eszméletét, miután Veck levágta róla a láncot a barlangban, mert amikor ismét magához tért, mindenfelé piros fények villogtak, és valami puhán feküdt. – Veck?… – Hölgyem? Határozottan nem Veck hangja volt. A homlokát ráncolta, és kényszerítette a szemét, hogy fókuszáljon… majd megpillantott egy mentőst, aki fölé hajolt. – Hölgyem? Mi a neve? – Reilly. Sophia… Reilly. – Tudja, milyen évet írunk? – Miután megmondta, válaszolnia kellett még néhány kérdésre, amely azt firtatta, hogy „mennyire ment el az esze”. – Hol van… Veck? – Mi a francért nem lát rendesen… Hirtelen vakítóan éles fény világított az egyik szemébe. – Hé! – Csak megint ellenőrzőm a pupilláját, hölgyem. Reilly nagy nehezen megemelte az egyik kezét, és azt látta, hogy infúziót kötöttek a karján lévő vénába. – Be kell szállítanunk a Szent Ferencbe – közölte a férfi. – Nagyon közel áll ahhoz, hogy sokkot kapjon, vérátömlesztésre van szüksége, és agyrázkódást szenvedett. – Hol van… Elfordította a fejét… és megpillantotta. 398

Veck oldalt állt, ott ahová a mentőautó hátsó, szárnyas ajtaján kiszűrődő fény épphogy elért még. A karját összefonta a mellkasán, és a lába előtt bámulta a földet. Úgy nézett ki, mint aki háborúból jött, a pólóján nagy izzadtságfoltok éktelenkedtek, a nadrágja sáros volt, itt-ott elszakadt, a haja az égnek meredt. Futólag arra gondolt, hová lett a széldzsekije. Egy caldwelli rendőr állt mellette jegyzetfüzettel, és nyilvánvalóan a vallomásátvette fel. A közelében a mentőcsapat több tagja úgy nézett ki, mint akik le akarnak menni a bányába. Bailsért, minden bizonnyal. Veck megrázta a fejét. Aztán bólintott. Majd mondott valamit. Könnyek homályosították el Reilly látását, és megfosztották a férfi látványától. Kimentette a barlangból. A helyes dolgot tette… a szíve mélyén nem volt gyilkos. Mintha Veck ekkor megérezte volna magán a tekintetét, felemelte a fejét, és a szemébe nézett. Reilly egy pillanat alatt visszautazott az időben az erdőbe, amikor egymásra néztek Kroner teste fölött. Amikor azt látta, hogy a férfi nem biztos benne, szeretné-e maga mellett tudni, felemelte a kezét és kinyújtotta felé. – Veck… Egy lépést tett felé. Aztán még egyet. A rendőr elengedte, és a mentős is ellépett az útból, aztán már ott volt mellette, megragadta a kezét, és először erősen megszorította, majd gyengéden csak fogta. – Hogy vagy? – kérdezte. A hangja rekedt volt, mintha előtte kiabált volna, vagy úgy fújtatott volna, mint egy ló, amikor felhozta azon a meredek emelkedőn. – A fejem… – Reilly megpróbálta felemelni a szabad kezét, de rájött, hogy a karja kétszáz kilós. – És te? Nem… – Jól vagyok. Nem nézett ki jól. Komor volt és elgyötört. Ami azt illteti, ha bárki másról lett volna szó, Reilly azt mondta volna, hogy… elveszett. – Bails – súgta, aztán megpróbált nyelni, de a torka annyira kiszáradt, hogy úgy érezte, mintha erdőtűzben lett volna, ahol órákig füstöt lélegzett be. – Fejbe lőtte magát… 399

– Ne aggódj miatta… – Nem. – Ezúttal ő szorította meg a férfi kezét. – Bemártott… téged. Azt mondta… a fiatalkori priuszod… a Facebook… – Psssszt… – Ott volt a börtönnél. Ahol az apádat őrzik. Ő is… Veck kimerültségét keserű cinizmus váltotta fel. – Az egyik rajongója. – Tudom, hogy… Nem te tetted oda a fülbevalót. Bails… csak ő lehetett. Öngyilkos lett… a szemem előtt… – Nem számít már… – Sajnálom! – Azok az átkozott könnyek megint visszatértek, de most nem küzdött ellenük. – Annyira sajnálom… – Csssss! – Veck Reilly ajkára tette az ujját. – Hadd vigyelek ki innen! – Már megtetted. – De nem elég messzire. Egy pillanatig csak nézték egymást szótlanul. – Felhívom a szüléidet. – Veck hátrasimította Reilly haját. – És megmondom, hogy a kórházban láthatnak. – És veled mi… – Gondom lesz rá, hogy ott legyenek. – Hátralépett, majd a mentősre pillantott. – Jobb lenne, ha indulnának. – Nem kérés volt. Parancs. – Veck… – suttogta Reilly. A férfi nem nézett rá. – Fel fogom hívni a szüléidet. – Veck. Megpróbált felülni, ám ekkor a mentős és a társa odagurították a hordágyat a mentőautóhoz. Közben Veck még egy lépést hátrált. Reilly egy zökkenést és finom gurulást érzékelt, aztán már bent volt a mentőautó belsejében. – Szeretlek! – kiáltotta olyan hangosan, amennyire csak tudta. Amiről kiderült, hogy alig hallatszik. Mielőtt az ajtó becsukódott volna, az utolsó kép, amit látott, Veck fájdalmas arckifejezése volt… majd az, hogy lassan megrázza a fejét… ide-oda… ide-oda. Jeges rémülettel rájött, a búcsút nem kell mindig szavakba önteni ahhoz, hogy valóságos legyen. 400

Veck belélegezte a kipufogógázt, amikor a mentőautó felkaptatott a padkáról a földútra, ami kivezetett a kőbányából. Amikor elhajtott, a motor hangosan bőgött, aztán halkabb zúgássá változott, végül fokozatosan megszűnt. – Nyomozó! – szólította meg a kollégája a rendőrségtől. – Lenne még néhány kérdésem. Sok szerencsét hozzá, gondolta. Abban sem volt biztos, hogy angolul tud-e még. – Amikor megérkezett, Bails fogva tartotta Reilly hadnagyot… – Fellógatva függött – préselte ki összeszorított ajkán. – A csuklójánál fogva. – És aztán mi történt? Miután ideért? Hát ezt hogy magyarázza meg? – Olyan helyzetbe kerültem, hogy… meg kellett volna ölnöm. – Reilly hadnagyot? – Igen. – De miért? Ebben legalább őszinte lehetett. – Mert úgy, mint mindenki más… meg akarta tudni, mennyire vagyok olyan, mint az apám. De csalódást okoztam. Nagy csalódást. A nőről inkább nem ejtett szót. Nyilvánvalóan nem is létezett igazából… vagy legalábbis nem a hagyományos háromdimenziós, rendőrségileg nyilvántartható módon. – Azt mondta, Bails már nem élt, amikor elhagyták a barlangot. – Már akkor halott volt, amikor ideértem. Fejbe lőtték. – Ki lőtte le? – Reilly azt mondta, öngyilkos lett. A tiszt bólintott és feljegyzett valamit. Istenem, gondolta Veck, rohadtul elege van abból, hogy a törvénynek ezen az oldalán áll. – Nos, egyelőre ennyi elég lesz. – A tiszt felnézett. –Gondolom, szeretne a kórházba menni. Elvigyem? Veck megrázta a fejét. – Inkább hazamegyek. Kivéve, hogy fogalma sem volt, hogyan, hiszen Jim Heron hozta ide. Különben is, hova tűnt a fickó?

401

Ebben a pillanatban egy jelöletlen rendőrautó fékezett le, és de la Cruz nyomozó szállt ki belőle. Az élénk szél belekapott a kabátjába és a hajába. Rendben van, nyomozó – mondta a másik tiszt-, vigyázzon magára! És biztosan a saját osztályáról is lesznek még, akik ki akarják hallgatni. – Azt hiszem, az egyikük meg is érkezett. Amikor az egyenruhás tiszt odasétált a kocsijához, de la Cruz elindult felé. Menet közben a fejét rázta. – Elegem van belőle, hogy mindig így találkozunk. – De la Cruz a kezét nyújtotta. – Hogy vagy? Veck kezet fogott vele, és kezdte érezni, hogy fázik. – Jól. – Úgy is nézel ki – jegyezte meg a volt társa szárazon. – Visszavigyelek a városba? – Igen. – Ha már itt tartunk, hogy fogja megmagyarázni, mivel jött ide? Ó, ki a francot érdekli már ez, gondolta. – Szóval Reillyt kórházba vitték – tájékoztatta Veck. – Igen, hallottam. És azt is, hogy te mentetted meg. Sokkal inkább Reilly őt. Nem mintha bárki is számon tartotta volna. – Mellesleg ő volt az – folytatta de la Cruz. – Ő leplezte le Bailst. Szerintem ezért is rabolta el. Megtalálta a gazembert az apád oldalán azon a Facebook miafrancon. Ezek után utánanézett valami másnak is, ami a múltadhoz kapcsolódik, amiről Bails hazudott… és valaki segített neki benne egy kicsit. Az idősebb nyomozó szemében olyan sötét fény csillogott, amiből nem volt nehéz kitalálni, milyen szerepet vállalt az ügyben. – Köszönöm – mondta Veck halkan. De la Cruz hanyagul megvonta a vállát. – Természetesen fogalmam sincs, miről beszélsz. – Ja, igen. – Nézd, felhívtam Reilly szüleit, miközben idefelé jöttem. Megmondtam nekik, hogy a Szent Ferencbe viszik. – Az jó. – És azt jelentette, hogy neki már nem kell foglalkoznia a dologgal. – Ki akar hallgatni? A nyomozó fáradt tekintete találkozott az övével. – El akarlak vinni a kórházba. Ha esetleg nem vennéd észre, reszketsz. 402

– Tényleg? – Gyere, a kórházban csak rád vár egy sztetoszkóp… – Nem lenne jó, ha Reilly találkozna velem. Sem most, sem később. Soha. – Nem gondolod, hogy ezt neki kellene eldöntenie? Egyáltalán nem. Túl sok megmagyarázhatatlan dolog történt az utóbbi időben, és a hatalmas információs űr nem a csillagporra, az egyszarvúakra vagy a koboldokra vonatkozott. Sokkal inkább démonokra, a gonoszra és kettős árnyékokra, arra amit egész életében a tükörben látott. Ha valaki igazán szeretett valakit, még azt sem szívesen vette, hogy ilyesmiről olvas, nem hogy a közelébe engedje. – Beszállhatnánk a kocsijába, nyomozó? Azt hiszem, igaza van, hirtelen rohadtul fázom. – Hát persze. Jó terv. Csakhogy amikor el akart indulni, a combizmait kősziklának érezte a bőre alatt. A gyors meneküléstől felhalmozódott tejsav már nemcsak a járásban akadályozta, hanem próbára tette a fájdalomtűrő képességét is. – Fáj a lábad? – kérdezte de la Cruz, amikor látta, hogy biceg. – Á, szuperül vagyok. De la Cruz felnevetett. – Ahogy már mondtam, kórházba kellene menned. – Nem vészes, csak egy kis nyújtás meg néhány fájdalomcsillapító, és helyrejön. Csak vigyen haza, oké? Mindketten beszálltak a kocsiba, és amikor a derék nyomozó beindította a motort, ráadta a fűtést is. Amitől valami miatt még rosszabb lett Veck testében a fagyos állapot. – Basszus! – dörmögte, megnyomva az „sz”-t, és összefonta a mellkasán a karját. – Nem csoda, hogy nem motorral akarsz visszamenni. – Hm? De la Cruz sebességbe tette a kocsit, majd előregurult az első kanyarig… és ott állt Veck motorja. Biztonságosan parkolt oldalt. – Várjon egy percet! – szólalt meg Veck rekedt hangon. – Kiveszem a kulcsot. – Gondolom, nem ott járt az eszed, amikor megérkeztél. – Úgy is mondhatjuk. 403

Amikor kiszállt, megcsapta a hideg szél, és azonnal enyhítette belsejében a sarkvidéki fagyot – ami valószínűleg azt jelentette, hogy közeledik a kóros lehűlés állapotához –, és hogy védje a kollégáját, becsukta az ajtót. És valóban, a slusszkulcs még mindig ott volt az indítóban. – Szép munka, Heron! – suttogta, majd körülnézett. Balra egy halvány fény megvilágította a rügyező fákat. Veck mély lélegzetet vett. – Szóval itt vagy! Azt hittem, leléptél. – Általában ez a bevett szokásom. – Heron előlépett, és Veck a homlokát ráncolta, amikor látta, hogy egy kis bozontos kutya is biceg mellette. – Veled azonban kivételt teszek. – Milyen szerencsés vagyok. – Veck halványan elmosolyodott. – A te kutyád? – Igazából mindenkié. Bólintott, habár nem is hangzott el kérdés. – Azt hiszem, köszönettel tartozom. – Egyáltalán nem. Ahogy már mondtam, minden rajtad áll, haver. – És gondolom, átmentem a vizsgán. Azon a kereszt-út dolgon. – De még mennyire! Kitűnően vizsgáztál. – Az angyal elővette a cigarettásdobozt. – Cigit? – Köszönöm, angyalom. – Veck kihúzott egy szálat, majd odahajolt Heron öngyújtójához. – Ó, istenem… ez jobb, mint egy dzseki! – Ja, már megbocsáss, de kék a szád. – Csak a rúzsom. Szerettem volna kicsinosítani magam neked. Heron elvigyorodott. – Seggfej. – Igazság szerint – Veck kifújta a füstöt –, hamarosan új munka után nézek… habár lehet, hogy megpályázom a Michelin baba állását. Azt mondod, kevés még bennem az ezüst? – Igen. Ez lehet a baj. – Aztán Jim elkomolyodott. – Szabad vagy. Magad mögött hagyhatod ezt az egész dolgot. Az a nő soha többé nem fog háborgatni. Nyilvánvalóan a „nő” nem Reillyt jelentette. – Mi volt az a barna hajú? – Egy ördögi nő. – Milyen találó! 404

– Szóval akkor most Reillyhoz kell menned. – Jim hangsúlya világosan azt közvetítette Mire vársz még, te idióta? Veck ránézett a cigaretta parázsló végére. – Szerintem elég sok mindenen keresztülment már. – Szabad vagy. – Ahogy ő is. Jim a bajusza alatt káromkodott. – Nézz le! – Micsoda? – Amikor az angyal a durva talajra mutatott, Veck engedelmeskedett, de csak a szemét forgatta, mert nem látott semmit. – Mi az? – Mögötted, te barom. Veck dörmögött valami csúnyát, aztán hátrapillantott a… A földön, a teste mögött elterülve… csak egyetlen árnyékot látott. – Ahogy már mondtam, szabad vagy. Veck úgy érezte, egy örökkévalóságig bámulja a normális fekete foltot. Aztán az angyalra pillantott. – Az apám… azt gondolja, hogy elhalasztják a kivégzését. Azt mondta, hogy életben fog maradni. – Erre azért nem vennék mérget. – Heron megrázta a fejét. – Talán, ha a másik utat választod, igaz lehetett volna, de annak köszönhetően, ami történt… azt hiszem, örülni fogsz, ha meglátod, mi áll az újságban néhány nap múlva. Ahogy a főnököm mindig mondja, nincsenek véletlenek. – Azt hittem, te vagy a főnök. – Bárcsak úgy lenne! – Veck? Kivel beszélgetsz? Veck hátrapillantott de la Cruzra, aki kidugta a fejét a kocsiból. – Ööö… – Visszafordult Heron felé, de az angyal addigra eltűnt, mintha soha ott sem lett volna. Vele együtt a kutya is. – Ööö… senkivel. – Nézd, nem érdekel, ha a kocsiban dohányzol. Főleg úgy nem, ha ez megment a fagyhaláltól. Veck visszanézett oda, ahol Jim állt. A férfi eltűnt, a fény elhalványult… a lényét azonban még mindig ott érezte. Siess a nődhöz, te ostoba! – szólalt meg Jim a fejében. – Veck? Gyere már, itt is dohányozhatsz – mondta de la Cruz. 405

– Nem – felelte Veck egy pillanat múlva, és elnyomta a csikket a csizmája talpán. – Azt hiszem, leszokom. – Már megint. Kihúzta a kulcsot a motorból, és visszaült a kocsiba. Miután mindketten becsukták az ajtót, Veck oldalra nézett a nyomozóra. – Maga hisz Istenben? De la Cruz keresztet vetett a mellkasa előtt. – Hát persze. – Vagyis ez azt jelenti, hogy léteznek démonok is? – A pokol valóságos. Talán elfelejtetted azt a lányt, akit a motelben találtunk? Vagy hogy mi történt Sissy Bartennel? – Nem felejtettem el. De la Cruz bólintott és elindult. – Nos igen, hívő vagyok. És hiszem, hogy a bűnösök a sátán nappalijába kerülnek egy örökkévalóságra, az igazak pedig a mennyországba, ahol az Úr mindent megad nekik. Minden héten misére járok a családommal, a könyv pedig – megnyomta a kesztyűtartót, amelynek lenyílt az ajtaja, és a halvány fényben láthatóvá vált a kis piros Biblia – mindig itt van velem. Ha valamit megtanított nekem az élet, az az, hogy Isten vigyáz ránk, fiam. – Vagyis úgy gondolja… hogy az embereket meg lehet menteni. – Nem. Tudom. És ha majd te is hinni fogsz… nem számít, milyen istenben… átalakulsz. Onnan már nincs visszaút, és azt senki nem veheti el tőled. Megnyitod a szíved, a hit beköltözik, és tudni fogod, hogy minden rendben lesz. Veck bólintott, majd elhallgatott és csak nézett kifelé a szélvédőn. Végigdöcögtek a földúton, majd kiértek az országútra, és balra fordultak az autópálya felé. Miután felhajtottak rá, és visszaindultak Caldwellbe, Veck megszólalt: – Végleg. – Micsoda? – Végleg leszokom. De la Cruz odanézett rá. – Tudod… ezúttal hiszek neked. – Vigyen a kórházba! – A sürgősségire vagy az ambulanciára? 406

Veck elmosolyodott. – Oda, ahol a társam van. De la Cruz szélesen vigyorgott, és oldalba bökte. – Ez már beszéd, fiam, végre észhez tértél.

407

49. fejezet

MAGASAN FENT A MENNYORSZÁG ÖLÉN Jim a lelkek kastélya előtt állt, és felnézett a magasba, a mellvéden lobogó második zászlóra, és azt gondolta… még kettő. Ha sikerül két újabb, szélben csapkodó nyavalyást kitűznie arra a falra, akkor befejezheti ezt a háborút. És az anyja örökre biztonságban lesz. Sissy pedig szabad. Ha még előtte ki nem szabadítja. – Ügyes voltál. Nigel kényszeres angol akcentusát most valahogy nem találta olyan bosszantónak. – Igen, de ezzel még nincs vége. – Ebben igazad van. Jim bólintott, majd a főnökére pillantott. A fickó pazarul elegáns öltönyt viselt, ezúttal fekete hajszálcsíkosat. Ami azt illeti, leginkább elegáns gengszternek nézett ki, ahogy ott állt a drága porcelánnal meg hasonló szarságokkal megterített asztal mellett. A másik két arkangyal és az ír farkaskutya az asztalnál ült, és türelmesen várta az engedélyt, mikor kezdhet hozzá a desszerthez, amelyet már feltálaltak. – Ha már itt tartunk – mormogta Jim –, visszamegyek a földre. Hamarosan kezdődik a következő kör. Vagy legalábbis azt remélte. – Nem maradsz itt a desszertre? Van hely számodra is. – Kösz – felelte Jim de találkoznom kell valakivel. – Nos, jól van.

408

De még mielőtt eltűnhetett volna, Nigel félrehúzta a többiektől hallótávolságon kívülre. – Te és én még nem végeztünk. – Bocsi, tényleg nem vagyok éhes. – Az egyezségedről van szó, amit Devinával… – Úgy érted, arról, hogy ki lesz a lélek? Az arkangyal megköszörülte a torkát. – Igen, arról. Óva intelek… Jim hátba veregette a fickót, és tudomást sem vett jelentőségteljes tekintetéről, amellyel rá nézett. – Ura vagyok a helyzetnek, Nigel. Bízz bennem! Ferde mosolyra húzta a száját, mire főnöke seszínű szeme elkeskenyedett. – Néha arra gondolok, vajon bölcsen teszem-e. – Hogy bízol bennem? Hát, te választottál. – Igen, erre mindig emlékeztet valaki. – Az angyal megfogta Jim karját. – De mondanék neked valamit. – Bla, bla, bla… – A következő lélek. Egy régi barátot és egy régi ellenséget fogsz felismerni benne, akit már egy ideje nem láttál. Az út akkor sem lehetne egyértelműbb, ha ki lenne világítva. Jim a szemét forgatta. – Klassz útmutatás, Nigel. Szokás szerint tökéletesen megvalósítottad a „homályos segítségnyújtás” célkitűzését. – Bízz bennem! Amikor Jim felvonta az egyik szemöldökét, az arkangyal szája ferde mosolyra görbült. Jim önkéntelenül is felnevetett. – Tudod, fogalmam sincs, miért nem jövünk ki jobban egymással. – Egyet kell értenem. Azzal az arkangyal visszaküldte a földre, és az utazás most könnyebben ment, mint az első néhány alkalommal, amikor feljött a mennyországba és visszament. Ezúttal legalább nem kellett meghalnia ahhoz, hogy lepecsételjék a menetjegyét. Szilárd testet öltött az előtt a garázs előtt, ahol lakott, és felnézett a házra. Az ablakok sötétek voltak, és mivel kívül sem égett semmilyen fény, az éjszaka az udvart is bekebelezte, majd továbbhatolt az erdőn keresztül a mezőre is. De nem minden volt fekete. A távolban a fehér 409

farmház tornácán két lampion lógott felakasztva, és vörösessárga fényt szórtak szét, mintha a ház elpirult volna valamin. Istenem, micsoda bazi hideg. És még a hold sem látszik. Alighanem havazni fog… – Hát győztél. Jim megfordult, és széles mosollyal fogadta Devina megjelenését. – Elfelejtetted hozzátenni, hogy „megint”. Azért jöttél, hogy lásd a kárörvendő mosolyom? – Nem. – Kár, mert megérne egy misét. Ha akarod, szünetet is tartok közben, amíg elmész újabb adag popcornért. Devina szokás szerint olyan makulátlanul nézett ki, mint egy vadonatúj, ropogós bankjegy, a ruhája tökéletes volt, és semmit nem bízott a képzeletre: ma este élénkpiros, szűk ruhába csomagolta buja, gömbölyded idomait. – Tudod, miért vagyok itt – mondta. – Nincs hová menned? Milyen szomorú! – Az egyezségünk, Heron. – Ekkor elmosolyodott, és amikor megindult előre, a csípője úgy ringott, mint amely már alig várja, hogy keményen megdolgozzák. – Teljesítettem a megállapodás rám eső részét. Annak ellenére, amit rólam gondolsz, megmondtam, ki lesz a következő lélek… nem hazudtam. Szóval most velem jössz. Jim megvárta, hogy odasétáljon hozzá, majd hagyta, hogy egy pillanatig élvezze a győzelmét. Amikor közvetlenül előtte állt, azt is megengedte neki, hogy előrenyúlva megmarkolja a lába közét. Ám amikor szólásra nyitotta a száját, megelőzte. – Én igen. Devina felnevetett. Csábos hangja azt sejtette, hogy gondolatban már a szexnél tart. – Úgy tudom, az emberi szertartásokon csak annyit szoktak mondani, „Igen”. Hát ezt szeretnéd, szerelmem? Jim jelentőségteljes mozdulattal lefejtette magáról a kezét. – Én hazudtam, Devina. – Odahajolt, és olyan közelről súgta, hogy a szája hozzáért a nő füléhez. – Füllentettem. Lódítottam. Csaltam. Te nagyon jól tudod, milyen az, nem igaz? Szóval, milyen érzés a másik oldalon állni, szuka? 410

Amikor hátralépett, a démon arcán tükröződő értetlenséget meg kellett volna örökíteni. Milyen kár, hogy nincs nála fényképezőgép… – Talán le is rajzoljam? – dörmögte. Devina arckifejezése hirtelen megváltozott, vonásai elsötétültek a haragtól. – A szándék nem lényeges – mondta halkan. – Teljesen egyértelmű voltál. – Ó, azt hiszem, majd rájössz, hogy a szándék a legfontosabb. Nem veheted el azt, ami nem a tiéd, és én nem becsaptalak, hanem csak megtévesztettelek. – Te… szemét! – fröcsögte a démon. – Szerelemben és háborúban minden megengedett. És tégy úgy, mintha nem te találtad volna ki ezt a szabályt. Devina hátralépett, és pofon vágta. – Ne felejtsd el, hol a helyed! Jim felnevetett. – Egy percre sem teszem. – Aztán hirtelen komolyra váltott. – Viszont, Devina, valamit tisztáznunk kell… ha visszamész és rosszul bánsz… bárkivel… soha többé nem kapsz belőlem egy morzsányit sem. – Már tudom, hogy nem tartod be az ígéreteidet. – Ez most eskü. – Jim a saját mellkasára ütött, majd a mutatóujját a nő melle közé tette. – Tőlem… neked. Ha bárkit is bántani mersz ott lent, soha többé nem duglak meg. Devina arcáról egy pillanatra leolvadt az álarc, és láthatóvá vált az a visszataszító, förtelmes fej, rajta a rothadó hússal meg a kiálló csontokkal. Jim oldalra biccentette a fejét. – Tudod, démon, jól áll neked a harag. De tényleg. Egy hosszú percnyi feszült csend után Devina visszanyerte önuralmát, és a hamis szépség ismét eltakarta igazi külsejét. – Soha többé nem bízom meg benned – jelentette ki. – Részemről oké. – Jim felemelte a kezét és integetni kezdett. – Viszlát, Devina! – Ezzel még nincs vége. – Jellegzetes búcsúszó. Pont, amit vártam tőled. Jim tisztában volt vele, hogy túlfeszíti a húrt, de a győztes menet fölött érzett örömében nem érdekelte. 411

A nő viszont láthatóan befejezte a játékot. Leszegte az állát, és tökéletes ívű szemöldöke alól nézett fel rá. – Viszlát hamarosan, Heron! Azzal semmivé lett, eltűnt az éterben. Jim kivett egy szálat a cigarettásdobozból és rágyújtott. Amikor kifújta a füstöt, megint nevetett, és élvezte az örömöt, amely eltöltötte. Úgy érezte magát, mint – egy jó – szex után. A ház felé fordult, majd odasétált a lépcsőhöz, és úgy döntött, beköszön Adriannak, mielőtt elmegy… Kifújta a füstöt, és a homlokát ráncolta, mert azt hitte, képzelődik. De nem. Az a rádió, ami nem is volt neki, megint szólt… A Train együttes Hívom az angyalokat című száma ment hangszerkíséret nélküli változatban. Mi a franc? Gyorsan felszaladt a lépcsőn, a szájába vette a cigit, és benyitott az ajtón… Adrian a konyhában ült, háttal a kisajtónak dőlve, a fejét a kezébe temette. Lágy, tökéletes hangon, gyönyörűen és pontosan énekelte a szöveget… mintha mikrofonnal a kezében jött volna a világra. – Azt hittem, nem tudsz énekelni – jegyezte meg Jim. Adrian nem emelte fel a fejét, csak abbahagyta az éneket, és megvonta a vállát. – Csak azért csináltam, hogy bosszantsam. És ami azt illeti, téged is. Jim kifújt egy nagy adag füstöt. – Nagyon szép hangod van. Furcsa, de a hamis, idegesítő kornyikálást jobban szerette. Amikor nem érkezett válasz, azt kérdezte: – Minden rendben lesz, amíg elugrom valahová, hogy elintézzek valamit? – Persze. Megleszünk kettesben. Itt maradok vele. Jim bólintott, habár a másik nem nézett rá. – Szükséged van valamire? – Nem. Megvan mindenünk. Ránézett nagydarab társára – aki vastag lábát felhúzta a mellkasához, izmos karját lazán a térdére támasztotta –, és maximálisan késznek érezte magát a következő körre: Adrian ma este egy kis időre úgy tűnt, mint aki életre kelt, megelevenedett, magához tért. Ez az eltökélt 412

mozdulatlanság azonban túlságosan is Eddie állapotára emlékeztetett, és Jimnek nem tetszett. – Majd jövök. – Nem kell sietned. Jim nem örült, hogy el kell válniuk, ezt a dolgot azonban muszáj volt elintéznie. Van, amit saját maga választ az ember… más feladatok esetében pedig a szükségszerűség diktál, ha szorult az illetőbe egy kis tisztesség. Megfordult, kiment az ajtón, és halkan becsukta maga mögött. Mielőtt azonban elment volna, rátette a kezét a garázs falára, és behunyta a szemét. Erősen koncentrált, és közben felidézte Adrian és Eddie alakját, ahogy a Marriott hotelben veszekszenek, felváltva sértéseket vagdosnak egymás fejéhez. Elképzelte, hogy újra ezt csinálják, Eddie vörös szeme kitágul Adrian színészkedése láttán, miközben a másik angyal tehetetlenül felkapja a kezét. Az agya által kreált látomásban ismét együtt voltak. Biztonságban és egészben. És mindketten éltek. Amikor kinyitotta a szemét, halvány fény vonta be az egész épületet, foszforeszkáló fényburok, amely nem vetett árnyékot, de erősebb volt, mint egy stadion világítása. Amikor Jim visszavette a kezét, látta, ahogy az első hópehely lehull az égből… ez volt a jel, hogy semmivé váljon a hideg éjszakában.

413

50. fejezet

VECK KÉT ÉS FÉL ÓRÁVAL az után tudott végre Reillyhoz menni, hogy megérkezett a Szent Ferenc kórházba… két és fél nyavalyás óra múlva. Az, mondjuk, igaz, hogy amikor de la Cruz megállt a sürgősségi osztály bejáratánál, hogy kitegye, és Veck kinyitotta a kocsiajtót, rájött, hogy nem tud felállni. Az időhúzás speciális esete. Ezért ahelyett, hogy a forgóajtón ment volna be a járó beteg rendelésre, aztán fel Reilly kórtermébe – amelyről hála istennek már útközben kiderítette, hol van, mert felhívta a kórház recepcióját –, nos, ehelyett a műtőben kötött ki, ahol természetesen nem mondtak neki semmit a nő állapotáról. Átkozott egészségügyi szabályzat! És istenem, mennyien sereglettek köré! Miután megszurkálták, megbökdösték és megröntgenezték, közölték, hogy infúziót kötnek be neki, ezt viszont már nem engedte, és kijelentette, hogy távozik. Kompromisszumként befáslizták azt a combját, amelyik jobban fájt, majd ugyanazt a múmiaruhát adták a másik bokájára is, és azt mondták, hogy menjen haza, és számítson rá, hogy másnap még rosszabb lesz. Kösz, doki! A bot azonban hasznos segítségnek bizonyult. Amikor a lift csengetett, és Veck kilépett a járóbeteg-rendelő hetedik emeletén, csak erre támaszkodva tudta magát kivonszolni a folyosóra. Körülnézett mindkét irányba, de fogalma sem volt, merre induljon. 414

Találomra a jobb oldalt választotta, majd úgy gondolta, előbb-utóbb csak összefut a személyzet egyik tagjával, vagy talál egy térképet, esetleg magát a keresett osztályt. Miközben a folyosón bicegett, végignézett magán. A ruhája piszkos volt, izzadt és szakadt. Istentelenül festett, de nem állt szándékában azzal is tovább húzni az időt, hogy hazamegy és átöltözik. Amikor odaért a nővérpulthoz, nem szívesen hallotta volna, hogy most nincs látogatási idő, jöjjön vissza máskor. Reilly azt mondta, hogy szereti. Ő pedig becsapta előtte az ajtót. Na jó, gyakorlatilag nem ő volt az, aki az orrára csukta az ajtót, mert az a mentős volt, de akkor is elengedte, és egy ilyen hibát a lehető leghamarabb helyre kell hozni. Még ha bottal vánszorog is oda, miközben úgy néz ki, mint akit leginkább slaggal kellene lecsapatni. Befordult a sarkon, és egy hosszú folyosót látott maga előtt, amelyen angolul és spanyolul is feltüntették az utasítások, valamint nyilakat és térképet is elhelyeztek. Nagy kár, hogy ezek egyike sem mondott semmit – és nem csak azért, mert kimerült volt. Vajon szándékosan csinálták, hogy ne lehessen megtalálni a betegeket?… A folyosó távolabbi végén hatalmas, sötét alak tűnt fel és elindult felé. Egyre közelebb ért, amíg Veck már ki tudta venni a bőrnadrágot, a csizmát és a fekete dzsekit. Egy szempillantás alatt éles fájdalom hasított a fejébe, de annyira erősen, hogy már-már arra gondolt, biztosan a kőbányában való rohanás közben indult meg egy vérrög az ereiben. Csakhogy… amikor ránézett a sziogorú arcra, már tudta, ki az. Ő volt, aki… Nagyot káromkodott, a falnak tántorodott, és érezte, hogy a hasogató kín minden gondolatot kitöröl az agyából. Időközben a férfi még inkább közeledett, majd megállt közvetlenül előtte. Veck a fájdalom ellenére felnézett erre az elképesztő arcra, és tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni. – Jóvá fogom tenni – mondta a férfi idegen akcentussal, amely nem egészen volt francia, de magyar sem. – Ne aggódj, barátom!

415

Istenem, milyen kellemesen hangzotta pörgős „r” betű, valahogy érdekesen kifinomultan és előkelőn. Aztán rájött, kiről beszél a férfi. – Kroner… – Az idegen csak egy elegáns fejbólintással válaszolt, majd tovább ment, csizmás léptei úgy kongtak a folyosón, mint a lékekharang. Aztán félúton hirtelen eltűnt… mint egy szellem. De lehet, hogy csak befordult a sarkon. Hogy megtalálja Kronert… szentséges isten! Veck megdörzsölte a szemét, és a barlangra gondolt, majd rájött, hogy eddig kimaradt egy láncszem a történetéből: látta a sorozatgyilkost fellőgatva maga előtt, ami nem volt más, mint egy kép, nem igaz? Csak egy illúzió, amelyet reillyra vetítettek. Ez volt az egyetlen magyarázat. Mert azalatt elült a vihar és a por, képtelenség lett volna kicserlni a két testet. Hirtelen megroggyant a térde, és teljes súlyával a botra támaszkodott. Ebben a pillanatban jött rá, hogy pontosan mi történt. Vagy inkább, hogy mi történhetett volna. Ha leszúrja azt, akit Kronernek hitt… mehölte volna Reillyt. A nagy zűrzavarban és pánikban ez el sem jutott a tudatáig. Kriszusom, annál a keresztútnál hozott dönése mindkettőjüket megmentette! Mert soha nem tudta volna kiheverni, ha megteszi, amire a gonosz cselle rá akarták kényszeríteni. Ami pedig Kronert illette… Hátrakapta a pillantását, és arra nézett, amerre a halálos alak továbbment. A sorozatgyilkos bizonyára még életben van a kórházi ágyában, és Veck lemerte volna fogadni, hogy a kórterme valahol arrafelé található. Bárhogy is, Kroner életét még mindig nem az ő feladata elvenni. Ez persze nem jelentette azt, hogy megakadályozza, ami történni fog. Az istenit… angyalok, démonok, pocsékul bedauerolt kiskutyák… a világ tele volt olyan szarságokkal, amelyekről addig csak legendák keringtek. Ami őt illette, ez az alak maga volt a Kaszás teljes életnagyságban – és így Kroner élete a megfelelő kéz által fog véget érni. Aztán, hogy teljesen biztos legyen benne, odabicegett egy mennyezeti lámpa alá, és megnézte az árnyékát – annak ellenére, hogy tiszta őrültnek érezte magát miatta. 416

Csak egy volt. – Annyira jó, hogy vége van – dörmögte magában. – Annyira jó! Végül megtalálta a megfelelő kórtermet, és szerencsére – talán mert a nővérek megkönyörültek rajta – nem kezdték el a „nincs látogatási idő”-szöveget, csak mondták, hogy menjen tovább még öt ajtót, és ha szüksége van valamire, csak kiáltson. Talán arra számítottak, hogy bármelyik percben összeesik. Amikor odaért Reilly szobájához, nem rontott be azonnal, hátha alszik. Csak behajolt az ajtófélfa mellett és benézett. A fürdőszobából érkező halvány fénynél látszott, hogy nincs ébren: a feje ugyan a másik irányba fordult, a lélegzése azonban mély volt és egyenletes, a teste aprónak tűnt a takaró alatt. A karjába infúziót kötöttek, és egy monitor szabályos időközönként pityegett. Valószínűleg a szívműködését figyelte… Reilly felé fordította a fejét a párnán – aztán megvonaglott, és a kezét a halántékára szorította. – Veck… Ő odasietett hozzá, és így szólt: – Jól vagy? – Micsoda idióta kérdés, gondolta. – Eljöttél. – Ekkor minden bizonnyal észrevette a férfi csuklóján karszalagot, amelyet kapott. – És te jól vagy? – Csak ne kérd, hogy maratont fussak holnap. – Amikor Reilly megpróbált felülni, odahúzott egy széket az ágyhoz. – Ne, ne, feküdj vissza! Leülök ide melléd. – Nem hittem, hogy eljössz. Miközben azon gondolkozott, erre mit feleljen, Reilly hozzátette: – Te sem, ugye? Megrázta a fejét. – Én… – Istenem, hol is kezdje? – Tudod, az első pillanat óta, hogy megismertelek, csak bajt hoztam a fejedre. Aztán ma este majdnem megöltelek… – De nem tetted meg. Mindkettőnket átvert Bails meg… Ki volt az a nő? – Nem tudom, de annyit biztosan állíthatok: nem jön vissza. – Ebben hitt Jimnek. – Soha. – Elintézted? – Mondhatni. 417

– Nem említettem a vallomásomban. – Én sem. Mindketten elhallgattak, aztán Veck megköszörülte a torkát, és szeretett volna másról beszélni, bármi másról, mint arról, ami a barlangban történt. Talán később, amikor már eltelik egy kis idő, képesek lesznek visszaidézni, mi a jó franc esett meg velük. De ma este nem. – Meglátogattak a szüleid? – Azt kérdezték, hol vagy. – Vagyis nem mondtad el nekik. – Ó, mindent elmeséltem. Hogy mártottak be, hogy jöttél a megmentésemre… – Szeretlek. Reilly erre elhallgatott, és amikor egy ideig nem szólt semmit, Veck arra gondolt, nem kellene-e bocsánatot kérnie. Ekkor azonban elöntötték a nő szemét a könnyek, és megsimogatta Veck arcát. – Én is szeretlek. Veck közelebb hajolt, hogy könnyebben elérje, majd azt suttogta: – Csak szeretnék mindent jól csinálni. Mindig is ezt akartam. – Akkor, ahogy mondtad – felelte Reilly érdes hangon –, nincs futás holnap. És soha többé. – Ezt mondta nekem egy barátom is. – Jim… – Amikor Veck bólintott, azt suttogta. – Az a férfi egy angyal. – Ebben igazad van. Nem akart tolakodó lenni, de valahogy ott kötött ki az ágyon mellette. Reilly tökéletesen passzolt hozzá, és miközben átölelte, megborzongott. Majdnem megfosztották magukat ettől, nemcsak a barlangban történtek miatt, hanem a többi szarság miatt is, amit Bails próbált elhitetni velük. Veck odahajolt hozzá, és óvatosan megcsókolta, majd egy örökkévalóságig nézett a szemébe. Még soha nem kezdte az életét tiszta lappal. Születésekor sem. Ebben a pillanatban azonban látta az új kezdetet, amire soha nem számított, a nő tökéletes zöld szemének mogyorószínű pöttyeiben. Ekkor döbbent rá, hogy eltűnt a lelkéről a súly. Olyan régóta élt már azzal a teherrel, hogy észre sem vette, hogy cipeli. Most azonban, 418

amikor belsője minden egyes négyzetcentiméteréről felemelkedett a bénító nyomás… felszabadult. Megelevenedett. Újjászületett. Az egyetlen gond csak az volt, hogy ettől az újember-szindrómától őrült dolgokat kezdett gondolni, és úgy ítélte meg, hogy mindegyik teljesen helyénvaló. Hátrasimította a nő gyönyörű vörös haját, és azt mondta halkan: – Szóval az édesapád kérdezett tőlem valamit, amikor együtt vacsoráztam veletek. Reilly elmosolyodott. – Tényleg? Én csak arra emlékszem, hogy azt mondta, tudja, hogyan kell mesterségesen lélegeztetni. – Ez még azelőtt volt – suttogta Veck. – Gondolod, hogy egy nap majd válaszolhatok neki? Reillynak elakadt a lélegzete. Aztán határtalan öröm ült ki az arcára. – Ha jól értem, amit mondasz, akkor azt hiszem, előbb valamit kérdezned kell tőle. – A szüleid ráérnek holnap vacsorára? Reilly felnevetett, majd ő is csatlakozott hozzá. – Azt hiszem, el tudom intézni. – Tökéletes. – Aztán elkomolyodott. – Te vagy… tökéletes. Szorosan magához ölelte, és érezte, hogy békés fáradtság lesz úrrá rajta: minden jó volt az életében. Visszakapta a szerelmét, az életét és a lelkét. Az élet ennél jobb már nem is lehetett volna. Fent a mennyországban Nigel elindult megkerülni a kastélyt. A sétát nem azért tette, hogy megcsodálja Jim legutóbbi győzelmének lobogó bizonyítékát, sem azért, hogy ellenőrizze a biztonságot vagy friss levegőt szívjon. Habár, ha bárki megkérdezte volna, miért van itt, ezen hazugságok valamelyikét mondta volna válaszul. Nos igen, talán Jim és ő valóban közelebb álltak egymáshoz, mint gondolta. Mégis, ha bármelyik angyalnak vagy kutyának valamelyik előbbit kínálta volna fel magyarázatként, a nyitott tenyerén egyensúlyozott tárgy azonnal lebuktatta volna: a kezében egy tányért vitt

419

damasztszalvétával leterítve – és a finom kelme alatt egy mazsolás süti, két keksz és egy friss eper rejtőzött. Miközben a finom ennivalóval lépkedett, a szívében némi visszatetszés ébredt ez ellen a komornyik jellegű kiszolgálás ellen. Csakhogy szüksége volt valami kézzelfogható ürügyre, miért megy oda, ahová tart, és nemcsak más kíváncsiskodók miatt, hanem a miatt a személy miatt is, akinek az ennivalót szánta. Mindezek ellenére nem csupán finomságokkal akart szolgálni annak a bizonyos valakinek, hanem hírrel is. Colin sátrához közeledve épületes baromnak érezte magát, ám az arkangyal nem jelent meg a közös étkezésen, és így lemaradt a hírről is. Ilyen hosszú távollét után pedig biztosan megéhezett. Ürügyek, ürügyek… Nigel egyszerűen csak látni szerette volna a szerencsés gazembert. Hogy a fene vigye el mindkettőjüket! Hát, ennyit a tiszta szakításról. A sátor bejáratát takaró függönynél megköszörülte a torkát. – Colin. Miközben a válaszra várt, megigazította a damaszt szalvétát, hogy biztosan eltakarja az ennivalót. – Colin! Ó, elég már ebből az udvariaskodásból! Félrehúzta a függönyt és megállt. A szerény ágyon három öltöny hevert kiterítve, mindegyik mellett egy-egy hozzáillő nyakkendő, zokni és cipő. A középső, a fekete és szürke kombinációja illene legjobban hozzá, gondolta Nigel. Letette a tányért, majd kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa a zakó finom anyagát. Furcsa, hogy az arkangyal kikészítette ezeket a ruhákat, mivel általában nem fordított különösebb gondot az öltözködésére. Elfordult az ágytól, és szemügyre vette a bőrkötéses könyveket. A ládát. Az olajmécsest halvány fényével. Hová megy Colin ebben a ruhában? Aztán eszébe jutott, hogy lent volt Edwardnál, és ahol Edward van, ott van Adrian is. Arról a piercing-fétises, arcátlan angyalról nem volt közismert, hogy a saját neméhez vonzódna, habár Nigel ennyire sohasem mélyedt bele a 420

beosztottjai magánéletébe. Különben is Colinnak nem lehetett ellenállni. Ez magyarázta azt is, miért volt most ő is ebben a helyzetben. Milyen ostoba, gondolta magáról. Milyen szörnyen ostoba! Kilépett a sátorból, és óvatosan hajtotta vissza a függönyt. Nagyon nem hiányzott volna, ha valaki rajtakapja, hogy… Vidám fütyörészés ütötte meg a fülét, ezért a hang irányába kapta a fejét. A sátor mögé bújt, és elállt a lélegzete. A csobogó patakban Colin állt, háttal a partnak és egy puha mosdókesztyűvel simította végig a vállát, nyomában szappanhabot hagyva, amely széles, izmos hátán csörgött lefelé, egészen a… Colin hátrafordította a fejét, aztán a felsőteste is követte. Nigel nagyot nyelt, amikor találkozott a tekintetük. Az arkangyal most is úgy nézett ki, ahogy korábban, mégis újnak hatott. – Jó estét! – szólította meg Colin, majd tovább szappanozta a mellkasát. Miközben magát simogatta, nem fordult el, sőt inkább egyre lejjebb… és lejjebb csúsztatta a mosdókesztyűt… – Mégy valahová? – kérdezte Nigel keserűen. – Igen. – Hová? Az arkangyal ekkor teljesen szembefordult vele… és látva, mire áll készen a teste, Nigel legszívesebben káromkodott volna. A ruha. A fürdés. És kihagyta a vacsorát is, mert bizonyára valami különlegesebb várta. És az erekció. Ha nem Adrian, akkor talán egy emberi udvarló? Vagy egy lélek a kastély biztonságos oldaláról? – Híreim vannak. – Nigel kényszerítette magát, hogy közömbös hangon beszéljen. – Desszert közben értesültünk róla, ami azt illeti. – Sajnálom, hogy nem voltam ott. – Nos, igen. Miközben beszélgettek, Nigel periférikus látása fájdalmasan élesnek bizonyult. Habár Colin arcára nézett, nagyon is tisztán látta, milyen nagy figyelmet szentel az angyal a férfiasságának. Még hogy a tisztaság erény! Inkább kínzás. – Nigel? 421

– A győztes lobogó kitűzését is elmulasztottad, valamint Jim látogatását. – Mindezekért elnézésedet kérem. – Colin egy pillanatra kéjesen felszisszent, majd úgy tűnt, ismét odafigyel. – Mondd el, milyen hírt hallottatok. – A Teremtő közölte, ki lesz a következő kiszemelt. Nem az, akit az elején mondott. Ez végre felkeltette az arkangyal figyelmét, és megállt a keze azzal az átkozott mosdókesztyűvel. – Azt hittem, minden lélekben előre megegyeztünk, mielőtt elkezdődött a játék. – Meg is. És úgy lehetett érteni… legalábbis én úgy gondoltam, hogy hatan lesznek, máskülönben valamelyik oldal túl hamar nyerne. – És most? – Ó, ebben a lélekben is megegyeztünk. Csak én nem tudtam, hogy lesz vele egy második menet is. Colin meglepetése elégtételt jelentett, és azt is bizonyította, hogy Nigel még mindig képes valami reakciót kiváltani belőle. Az arkangyal egy erőteljes mozdulattal belemerült a vízbe, majd kilépett a patakból. Amikor megjelent a parton, a testéről csöpögött a víz, és azon a bizonyos tájékon még mindig merev volt. Nigel kötelességtudóan odanyújtotta neki a törülközőt, ami a legközelebbi ágon lógott – de nem azért, hogy megkímélje a hidegtől. Sokkal inkább, mert ő maga nem akart ott helyben lángra gyulladni. Colin megtörülközött, és miután végzett, a nyakába tette a törülközőt. A gazember. – Nem akartál felöltözni? – kérdezte Nigel. – De igen. – Most? – Kérlek! – Ki a lélek? – Matthias. Colin a homlokát ráncolta. – Csak nem tette semmissé a Teremtő Devina győzelmét? – Az a döntés született fent, hogy a vereség továbbra is érvényes, de Jimnek lesz egy második esélye, hogy befolyásolja a férfit. – Ez példa nélküli. – Az egész játék példa nélküli. 422

Miközben egymást nézték, Nigel szíve annyira megsajdult, hogy már fizikai fájdalmat okozott. Ez volta jel, hogy távoznia kell. – Mindenesetre… csak gondoltam, tudni szeretnéd – mondta kurtán. – Isten áldjon, és… jó szórakozást! Láthatóan ez a szándékod. – Úgy van. – Colin szemhéja félig lecsukódott. – De még mennyire! Nigel mereven bólintott, és nem túl kecsesen visszaballagott a sátrába. Amikor elhaladt az asztal mellett, amelyet azóta leszedtek, örült, hogy a másik két angyal és a kutya már visszavonult. Nem akarta, hogy bárki is tanúja legyen személyes megaláztatásának. Még Tarquin kutyatekintete sem. Elment, hogy átadjon egy ajándékot, és azzal szembesült, hogy Colin randevúra készülődik, amelynek ő egész biztosan nem lesz a része. Ostoba. Bolond. A lakosztályában levetkőzött, de nem ment be a fürdőszobába – túl sok emlék vette volna körül. Ehelyett magára öltött egy olyan szaténköntöst, amelyet Colin jelenlétében még nem hordott, és lefeküdt a kerevetre, majd körülnézett fényűzően berendezett szobájában. A sok színes anyag és a kényelmes ágy ellenére is üresnek érezte. Mellette a gyertya lángja ide-oda rebbent a viasztest tetején, és Nigel irigyelte, milyen egyszerű a dolga. Sajnos a kis fény nem igazán jelentett számára szórakoztató társaságot, ezért csak nézte, ahogy némán felemészti önmagát, és az elfogyasztott test könnyei lassan lefolynak az egyre kisebb csonk szélén. Milyen lehangoló: még egy olyan romantikus dologban is, mint a gyertyafény, az elmúlást látja… – Ez a sütemény fantasztikus. Nigel felnézett. Colin állt a sátor bejáratában, erős karja félrehúzva tartotta a függönyt, magas, vékony alakja kitöltötte a nyílást. A feketeszürke öltönyt viselte. Nigel visszafordította tekintetét a gyertyára. – Örülök, hogy hozzájárult az életben tartásodhoz. – Figyelmes gesztus volt tőled. – Az arkangyal belépett, és közben elfogyasztotta a süti maradékát. – Tudod, nagyon régóta nem látogattál már meg. Igazság szerint nem is volt az olyan régen, amit persze nem akart most a másik orrára kötni. – Nem készültél valahová? – morogta. 423

– De igen. – Colin odanézett rá, majd férfiasan körbefordult. – Tetszik? – A ruhád? – Nigel legyintett egyet. – Nem nekem kell megítélnem. – Miattad vettem fel. Erre élesen visszakapta rá a pillantását. – Ennyire azért nem kellene kegyetlennek lenned. – Kegyetlennek? – Colin arcán egy pillanatra őszinte értetlenség tükröződött. – Ki másért vennék fel ilyen öltözetet? Nigel a homlokát ráncolta. – Azt gondoltam, talán Adrian vagy… Colin felnevetett. A hang legalább annyira volt bántó, amennyire éles. – Azt hitted, hogy az angyal és én… – Jóképű. – Az igaz. De én nem őt akarom. Nigel nagyot nyelt, és próbálta elrejteni a reakcióját azzal, hogy elfordult. – Hanem… engem? – Igen. Szóval, mit mondasz, szerelmem? Nigel végül visszafordult felé, és ők ketten végtelen sokáig nézték egymást. Aztán felült, majd remegő kézzel hátrasimította a haját. Bármennyire szerette volna, nem tudta visszanyerni lelki nyugalmát, még itt, a lakosztálya magányában sem. Colin társaságában sem. Attól tartott, az arkangyal közelében már sohasem fogja. Odanyújtotta a kezét a szerelmének, majd rekedt hangon így szólt: – Én is… ugyanezt választottam volna. Colin mosolyogva odalépett hozzá. – Én pedig – suttogta – pontosan ezért vettem fel.

424

51. fejezet

ODALENT CALDWELL EGYIK KELLEMES negyedében Susan Barten a nappaliban ült. Ébren volt, pedig hajnali négy órát mutatott az óra. Az emeleten a férje és a lánya a saját ágyukban aludtak, csend honolt az egész házban. Susan már megszokta ezt a néma, fájdalmas ücsörgést a sötétben. Legutoljára akkor aludta végig az éjszakát háborítatlanul, mielőtt… „az” történt. Szokás szerint a kanapé melletti fotelben kuporgott, a tekintetét a bejárati ajtóra szegezte. Ez volt az ő helye, az ág, amibe belekapaszkodott, miközben a sors viharos erejű szele megtépázta a szeretteit, és tönkretette őt, a családját és azt az időt, amelyet a földön adatott eltöltenie. Mindig úgy ült, hogy rálásson az ajtóra, amelyen Sissy olyan sokszor jött és ment – és ezen még akkor sem változtatott, amikor a kezdeti remény szertefoszlott, és nem hagyott maga után mást, csak a bénító rettegést. Most is így ült, pedig már biztosan tudta, hogy a lánya soha többé nem fog hazatérni. Istenem, ha arra gondolt, mennyire örült, hogy egyáltalán lesz mit eltemetniük. A gondolatra könny tolult a szemébe, és eszébe jutott az a Dr. Seusskönyv, amelyik olyan népszerű volt a középiskolai ballagáson. Amit Sissynek vettek a galambos fülbevaló, nyaklánc és karkötő mellé. Ó, azok a helyek, ahová menni fogsz!

425

De egyik tervükben sem szerepelt ilyen korán a temető. Miért nem ment orvosi egyetemre? Vagy Európába? New York Citybe? Vagy szépségszalonba dolgozni csak itt, Caldwell belvárosában, vagy az állatorvosnál, esetleg az általános iskolában tanítani? Miért nem lehetett neki is az a sorsa, ami az osztálytársainak? Miért kellett éppen abba a szupermarketbe mennie azon a bizonyos estén… Susan az őrület határán egyensúlyozott, miközben hosszú lista jelent meg előtte felsorolva azt a több száz különböző utat, amely nyitva állt nagyobbik lánya előtt… és megint ugyanazt kérdezte magától: amikor a sors elvetette a kockát, miért pont ezt a… Egy sikítás tört fel a torkából, még mielőtt eljutott volna a tudatáig, hogy megszólalt. A lába is hasonlóképpen cselekedett: felpattant és a fotel mögé vitte, mielőtt még rájött volna, hogy megmozdult. Egy férfi jött be az ajtón. Egy hatalmas termetű, szőke férfi, aki úgy lépett be a házba, hogy nem nyitotta ki előtte az ajtót, most pedig az előszobában állt. És őt nézte. Várjunk csak… hiszen ismeri. Ő az, akinek odaadta a nyakláncot. Aki ugyanolyan összetörtnek tűnt, mint ő. És most is úgy nézett ki. – Mit keres itt? – kérdezte Susan halkan, miközben furcsa módon azt érezte, bárhogy termett is itt, nem azért jött, hogy őt vagy a családja megmaradt tagjait bántsa. – Miért van itt? A férfi csak nézett rá némán, szigorú arca olyan végtelen szomorúságot tükrözött, mint amilyen az ő szívében is honolt. Susan bizonytalanul megkerülte a karosszéket, és szinte lerogyott rá. Aztán a térdére tette a kezét, és lassan előre-hátra ringatta magát. – Már tudom, hogy megtalálták – mondta. – Tudom, hogy megtalálták a… lányomat… A férfi odament hozzá, ő pedig zokogni kezdett, és miután megtörölte a szemét, látta, hogy az érkező leguggolt mellé. – Azt mondta, vissza fogja hozni – suttogta elszorult torokkal. A férfi bólintott, amit Susan úgy értelmezett, hogy még mindig valóra akarja váltani az ígéretét, de hiszen azt neki is tudnia kellett, hogy ez lehetetlen. – Örülök, hogy eljött – motyogta hangosan gondolkozva. 426

A férfi továbbra sem szólt semmit, és amikor Susan belenézett különös szemébe, azon kapta magát, hogy kimondja azt, amit még soha senkinek nem fogalmazott meg: – Én öltem meg a lányomat. Én küldtem el vásárolni, és én kértem, hogy abba a… ha nem oda ment volna… akkor talán… Nem tudta folytatni, mert megállíthatatlanul kitört belőle a zokogás. Miközben sírt, a hatalmas harcos ott maradt mellette, osztozott a fájdalmában, a magányában, a megbánásaiban, nagy kezét a vállára tette, megnyugtatta. A jelenléte balzsamként hatott égett sebeire, amelyek az egész testét beborították, habár kívülről sértetlennek látszott a bőre. Amikor némiképp megnyugodott, a férfi a kézfejére tette a kezét. Az érintés hatására Susan varázslatos melegséget érzett, amely végighaladt mindkét karján és beszivárgott a mellkasába, kitöltve az ott tátongó űrt. Ekkor vette észre, hogy a férfinak szárnya van. Két hatalmas fátyolszövet szárny emelkedett ki széles vállából, és magába gyűjtötte a fényt, habár teljes sötétség honolt a házban. – Maga egy angyal – suttogta megbűvölten. – Maga egy… angyal… A férfin nem látszott semmi reakció, csak nézte tovább szótlanul. Gyönyörű szeme és gyógyító érintése a magasba emelte, pedig ott maradt a fotelben ülve. Egy idő múlva a férfi elvette a kezét, a meleg viszont, amelyet átadott, nem tűnt el a testéből. – Mennie kell? – kérdezte szomorúan. A férfi bólintott, de mielőtt még felegyenesedett volna tekintélyes magasságába, lehúzta a pólója elejét. A nyakában ott volt az a vékony nyaklánc, amelyet ő adott neki, a kis galambmedál középen lógott rajta. Susan felemelte a kezét és megérintette az ékszert, amely a csillogó bőrön már felmelegedett. – Tudom, hogy vigyázni fog rá. A férfi bólintott… aztán eltűnt. Egy szempillantás alatt. Susan döcögős mozdulattal felugrott a fotelből, odaszaladt a bejárathoz, elfordította a kulcsot a zárban, és szélesre tárta az ajtót, majd kilépett a tornác hideg betonjára. De nem látta a férfi nyomát. Pedig itt volt. A melegséget, amelyet átadott neki, még mindig érezte a lelkében. 427

Amikor felpillantott az égre, látta, hogy esik a hó: kis, fehér pelyhek szálingóztak lassan lefelé a magasból, kanyargós útjuk olyan volt, mint az emberek sorsa, állandóan változott, soha nem volt ugyanolyan, kerülgette a látható és láthatatlan akadályokat… Susan hátrahajtotta a fejét, és érezte az apró hópihéket a homlokán meg az arcán, mintha kis kezek lennének, amelyek letörlik a könnyét. Az angyal vissza fog jönni, gondolta. És Sissy, bárhol van is, nincs egyedül… Sok idő eltelt, mire visszament a házba, becsukta az ajtót és halkan felment az emeletre az ágyába, amelyben évtizedek óta aludt a férjével. Amikor becsúszott a takaró alá, a férje felébredt. – Jól vagy? – Van egy angyalunk – suttogta Susan. – Vigyáz ránk. És Sissyre is. – Gondolod? – Nem – felelte, miközben a férje karja közé bújt, majd fáradtan behunyta a szemét. – Tudom. Azzal mély és hosszú álomba merült.

428

Epilógus

KÉT HÉTTEL AZUTÁN, hogy Reilly kikerült a kórházból, a komód előtt állt a hálószobában, és azon gondolkozott, vajon erkölcsös dolog-e szexis fehérneműt venni a ruhája alá – ha éppen a szüleihez készül vasárnapi vacsorára. Talán inkább csak a fekete csipkét veszi fel. Az szexis, de nem mutat túl sokat… – Mit csinálsz? – kérdezte Veck, és hátulról átkarolta. Meztelen volt, mint mindig, és nagyon örült, hogy láthatja – mint mindig. Reilly hátrapillantott a válla fölött, és elmosolyodott, majd feltartotta a kérdéses melltartót. – A feketére gondoltam. Mit szólsz? – Jó választás. Ez az egyik kedvencem, amelyet leveszek rólad. Aztán mélyen, szenvedélyesen megcsókolta, és a fürdőköpeny hátuljához dörzsölte ágaskodó férfiasságát. Reilly egy ideig átadta magát a csóknak – de csak egy percig. Aztán elhúzódott, és megrázta a fejét. – Már így is késésben vagyunk. – Nem fog sokáig tartani – súgta Veck, és már nyúlt is a fürdőköpeny kötőjéért. – Ígérem. – De akkor meg kell magyaráznunk az apámnak, hogy miért késtünk a vacsoráról. Veck katonásan hátralépett. Aztán megköszörülte a torkát, és így szólt:

429

– Jóságos isten, te nő, miért nem vagy még felöltözve? Gyerünk, csipkedd magad! Reilly felnevetett, miközben Veck odalépett a sarokban heverő bőröndjéhez, és olyan gyorsan kezdte kihajigálni belőle a ruhákat, mintha égne a ház. A társa még mindig az a kemény, egyenes, szexis férfi volt, akibe beleszeretett: a végletekig kitartó nyomozó. Mindig éber és védelmező. Pontosan az a fajta ember, aki soha nem hátrált meg semmitől, és csak nagyon ritkán engedett, mégis tökéletesen gondoskodott róla. Létezett azonban a Földön egy személy, akitől összecsinálta magát, és ez Reilly apja volt. Vecket és Nagy Tomot, ahogy Veck nevezte, ugyanabból a fából faragták, Veck azonban soha nem esett túlzásokba, és mindig tökéletesen viselkedett vele. Attól pedig, hogy ilyen jól kijöttek egymással, Reilly még jobban szerette élete két legfontosabb férfiját. – Még mindig köntösben vagy, Reilly? – mordult rá, miközben a nadrágját húzta fel. – Szeretlek, tudod? Veck meg sem rezzent, csak folytatta a kapkodást, ezúttal az inggel birkózott. – Remek. Na gyerünk, öltözz már! Reilly megint nevetett, és megfogta Victoria’s Secret melltartóját, aztán a fürdőszobában eljátszotta a DelVecchio-féle sietős öltözködés visszafogottabb változatát. Elképesztő, mennyi minden megváltozott… és mégis szinte semmi. Bails holttestét három nap múlva találták meg a kőbánya törmeléke alatt, a halál okaként pedig öngyilkosságot állapítottak meg, mivel a fegyvert, amellyel lelőtték, még mindig hideg kezében szorongatta. Kroner szintén meghalt. Ugyanazon az estén, amikor a kőbánya beomlott, a kórházi személyzet azt észlelte, hogy leállt a légzése, és nem tudták újraéleszteni, ami nem is csoda, tekintve, milyen súlyos sérülései voltak. Ami pedig Sissy Bartent illette, a halálát nem hivatalosan Bails nyakába varrták: a lány holttestén ugyan nem találtak semmilyen DNSt, ami Bails bűnösségét bizonyította volna, a törvényszéki informatikai szakemberek azonban megvizsgálták több számítógépét is, és elmebeteg cselszövésekről szóló dolgokat találtak rajta, amelyek 430

középpontjában Veck és az apja állt. Kiderült, hogy online hozzászólásaiban Bails gyakran említette, hogy megölt valakit azzal a módszerrel, ahogy Sissyt is megölték, pontosan ugyanazzal a technikával, ugyanolyan ábrákkal, csak azért, hogy Veck apja előtt tisztelegjen vele. Vecket természetesen minden vád alól felmentettek – igazság szerint ellenőrizték a bizonyítékraktár biztonsági kamerájának felvételét, és azt találták, hogy a rendszer egy éjszakára elromlott abban az időszakban, amikor behozták a Kroner-bizonyítékokat. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy valahogyan Bails idézte elő a meghibásodását. És… ennyi. Az eset után Veck nem sokat beszélt arról, ami történt – sem arról, hogy az apját az előre kitűzött időpontban kivégezték, sőt még azon sem tépelődött, hogy ha abban a bizonyos pillanatban másként dönt, mindkettőjük élete véget ért volna. Voltak azonban olyan éjszakák, amikor egymás mellett feküdtek, és a férfi itt-ott elejtett néhány szót. Reilly adott neki időt, és ezt a másik ki is használta, mégsem tűnt úgy, hogy valamit eltitkolt vagy eltitkolna előle. Isten a tanújuk, lesz még ötven évük arra, hogy mindent megbeszéljenek. – Kész vagy? – kiáltotta Veck. – Igen! Jövök! Gyors fésülködés, egy fújás abból a parfümből, amelyet a kedvese úgy szeret, aztán kilépett a fürdőszobából… A hálószoba közepén, közös ágyuk mellett Veck fél térden állt, és nyitott tenyerében egy kis bársonydobozt tartott. Reilly döbbenten megtorpant. Hevesen dobogó szívére szorította a kezét, és egy pillanatig csak pislogott, mint egy idióta. – Találd ki, mit akarok mondani! – szólalt meg halkan Veck, és felnyitotta a dobozt. Reilly egy hosszú pillanatig csak állt megrökönyödve. Aztán magához tért, és szinte repült a férfihoz. Lenézve egy kicsi, de tökéletes gyémántot pillantott meg egyszerű foglalatban.

431

– Csak hogy tudd – mondta Veck –, egy héttel ezelőtt megkértem a kezed az édesapádtól. Áldását adta, de megesküdött, hogy péppé ver és az anyukád rózsalugasába temet, ha valaha is bántani foglak. Reilly letérdelt mellé, miközben a könnyei elhomályosították a látását. – Ez… teljesen őrá vall. Mindketten nevettek. – Igen. Szóval? – Veck megköszörülte a torkát. – Sophia Maria Reilly, hozzám jössz feleségül? Kérlek! Reilly bólintott, mert nem bízott benne, hogy képes megszólalni – aztán az ékszerről elfelejtkezve hevesen átölelte a kedvesét és magához szorította. – Szeretlek… Veck viszonozta az ölelést, majd elhúzódott. Kissé remegő kézzel kivette a gyűrűt a bársonyrésből… és felhúzta a nő ujjára. – Tökéletesen passzol. Reilly egy ideig csodálta a csillogó, szikrázó briliánst. A kő elképesztően fényes és gyönyörű volt. Szinte már mesébe illő. – Nem nagy – mondta Veck –, de hibátlan. Ez volt a legfontosabb. Olyatakartam adni neked, ami… hibátlan. Reilly a szájára szorította a száját. – Ezt már megtetted. És azt nem lehet ékszerboltban kapni. Veck hosszan visszacsókolta… úgy tűnt, egy örökkévalóságig, de így sem volt elég. Aztán még nem húzta el teljesen a száját, és úgy suttogta: – Most pedig menjünk, és lépjünk túl minden sebességkorlátozást! Bármennyire is odavagyok az anyukád kertjéért, nem szívesen lennék benne humusz, főleg egy ilyen estén. Reilly nevetve felállt, majd felsegítette a… szentséges isten, a vőlegényét… is. – Tudod mire jöttem rá? Hogy mindketten a vezetéknevünkön szólítjuk egymást. – És egyikőnk sem tud főzni. – Látod? – mondta a nő, miközben egymás mellett siettek le a lépcsőn. – Az Isten is egymásnak teremtett minket. Félúton lefelé Veck megállította, a karjába vonta és még egyszer megcsókolta. 432

– Úgy legyen, szerelmem! Ámen. Még egy utolsó csók… aztán kint voltak az ajtón… És elindultak a jövőjük felé.

433

Köszönetnyilvánítás

Nagyon köszönöm nektek, Kara Welsh, Claire Zion, Leslie Gelbman és a New American Library minden dolgozójának! Köszönöm, Steve Axelrod! Köszönöm a Waud-csapatnak: LeE, Nath, D, Lu, Jen, valamint Jake (Ken) és Cheryle, Buster (Ben) és Shanna, valamint Elwood (Mike) és Jenn. Hálás köszönet a családomnak és minden angyalnak, aki része az életemnek, akár két lába van, akár négy. Ti mind tudjátok, kik vagytok…

434